JAPÁN                      KINA                         A NŐKRŐL

 

 

 

h14–110.  Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók és levelezők.

 

2019.   09. 22. – 10. 14.

 

 

Tartalom

 

 

Tartalom

 

Bevezetés

 

Az országok között Japán és Kína vezet a felvett témák számában. A két ázsiai ország tekinetében – a sok különegességen kívül –   a nők teles jogfosztottságáról olvashatunk. Külön érdekes a házasság intézménye. Figyelemre méltó az írás és a színhzkultúra. Az előbbi a nagymérvű elzárkózás oka, amit korábban fallal is kifejezésre juttattk.  Ez nem volt gétja a későbbi gyors fejlődésnek.

 

 

 

ORSZÁGOK

    

     Erődi B.: Bolgárországból. 1879. 70

     KAFFEREK A DÉL-AFRIKAI PORTUGÁL GYARMATON. 1900 4. 58

     FOKVÁROS ÉS VIDÉKE. 1899- 44. 741

 

Japán

 

Néhány szó Japánról. 1858. 50, 592

      S. L. : Japán lakói. 1867. 14. 169.

      A JAPÁNI NAGY FÖLDRENGÉS. 1892. 153.

      V. Az orvosok Japánban. 1869. 268.

      ChV : JAPÁN STATISZTIKÁJA. 1904. 767.

FORMOZA SZIGET LAKÓI. 1895. 459

      A JAPÁN PARLAMENTBŐL. 1904. 33. 565.

 

Kína

 

    Peking, China fővárosa. 1859. 18. 211.

   Cholnoky Jenő. AZ EURÓPAIAK KHINÁBAN. SANG-HAI. 1900. 509.

   MAGYAR EMBER A KHINAI HÁBORÚBAN. 1884. 48. 770.

    MAGYAR EMBER KHINÁBAN. 1882. 29. 463.

    Keszler Albert EGY BUDAPESTI ÉLMÉNYE1 KHINÁBAN.   1902. 747.

    E. B.: Képek Chinából. III. Peking. 1879. 4. 67.

    Bardocz L  Mit esznek Chinában? 1868. 162.

    A „Gyógyszerészek utczája" Kantonban. 1879. 57.

    Faragó Ödön: MAGYAR EMBER A KHINAI HÁBORÚBAN. 1884. 770

    Cholnoky A KHINAI KATONÁK. 1891. 03. 41.

 

 

   A NŐKRŐL

 

   Képek Japánból. A japáni nők. 1869. 258.

   NATÁLIA FŐHERCZEGNŐ HALÁLA. 1898. 13. 213.

   NŐK AZ ANGOL POLITIKÁBAN. 1903. 41, 679.

   S. L. Zárdai élet Oláhországban. Apácák  1868. 392.

  

*  *  *

  

A KURSKI ( barátok lakta)  ZÁRDA. 1888. 17. 234.

 

Xántus János. 1862. 5. 65. címlap

 

   FÜGGELÉK

   Dénes Mirjam: Táncoló gésák és lopakodó szamurájok, szakdolgozat 2013

 

 

 

.

 

 

 

 

 

Bevezetés

 

 

 

 

ORSZÁGOK

 

 

Erődi B.: Bolgárországból. 1879. 70

Az orosz-török háború a bolgárok malmára hajtotta a vizet. A jó öreg páter Vitus, ki már régebb a boldogabb világból szemléli a parányi földön történő nagy dolgokat, keserű humorában most is elmondhatta volna azt, amit az ötvenes évek kormányának magasztalására irt egyik versében, s két sorba foglalva oly találóan kifejezett :

 

Felkapott az ugorka,

Vakot vetett a koczka.

 

A san-stefanói béke, később a berlini kongresszus békeokmánya kikerekítette a bolgár fejedelemséget. A terület megvan, szépen körül vannak péczézve politikai és földrajzi határai. A Balkán vízválasztója délről Kelet-Ruméliától választja el a bolgár fejedelemséget; de éppen ez az, ami sok fejfájást okoz azon köröknek, melyek az uj Bolgárországot a san-stefanói békekötés által megszabott határokig szeretnék kiterjeszteni, olyformán, hogy az uj fejedelemség egy tengeri kikötőnek is birtokába juthasson, habár ez más nemzetiségek, különösen a görögök rovására történnék, kiknek területéből szerettek volna egy jókora területet a bolgár birtokhoz kapcsolni. De amit nem kaptak meg teljesen a jelenben, azt elérni remélik a jövőben.

Megnyugszanak egyelőre a kapott területtel, s most még csak az van hátra a boldogságból, hogy fejedelmet válasszanak

maguknak. Hogy ez a nagy aktus nem fog a legbékésebben lefolyni, azt a kandidátusok hosszú lajstromából következtethetjük.

A bolgárok megint mint önálló, független nép fognak szerepelni. Majd elgválik, hogy mennyiben tudják ezt az

állapotot nemzetük felvirágoztatására és jövendő jólétük megalapítására felhasználni. Eddigi hátramaradásukat a közmivelődés és anyagi jólét terén a törökök nyomasztó uralmával takargatták. Panaszkodtak, hogv súlyos terheket róttak rájuk, különösen az adózást találták elviselhetetlennek. Mi nem egyszer voltunk tanúi a török kormány adóbehajtási eljárásának, s azt nem találtuk épp olyan nyomasztónak, sőt sok tekintetben nagyon is kedélyesnek és engedékenynek tapasztaltuk.

Tudunk esetet, hogy az adóhátralékot két-három év múlva hajtották be. Erélyesebb eljárást csak akkor találtunk, midőn a vilajet vagy szandsák pénztára üres volt, és sürgős kiadást kellett fedezni. Ilyenkor aztán az adószedők eljártak házról házra és néha bizonyos százalékot el is engedtek az adóból, csakhogy a kivánt összeget előteremtsék. Egy-két effendi egy zaptiével (rendőrrel) és hivatalszolgával útnak indult s az adóhátralékos lakása elé szőnyeget terítve, ott lekuporodtak, előhivatták a bolgár csorbadsit (gazdát) s kedélyes társalgással egyességet kötöttek vele a fizetendő összeg iránt.

Ekkor a csorbadsi bement, kihozta a csengő lírákkal (török arany) és medsidikkel (ezüst pénz) telt zacskót, oda töltötte tartalmát az adószedő elé; ez szépen kifogta a kialkudott összeget és a többit visszaadta. Adószedő és személyzete az adófizetőtől egy-egy csésze fekete kávé elszürcsölése és egy béke-csibuk elfüstölése után a legkegyesebb módon váltak el. Egy ilyen jelenetet tüntet fel egyik képünk.

 

 

Bolgárországból. Török adószedés

 

Hasonló kedélyes jelenettel találkozunk a törvénykezésben, a polgári és fenyítő ügyek ítélésében, a megyei és községi

gyűlésekben. A török sehol sem veszíti el kedélyes nyugalmát és komoly magatartását. Egy török kupaktanácsot látunk magunk előtt. A turbános effendik és agák igen emlékeztetnek a régi jó magyar táblabirókra, épp oly jó indulatú patriarchális emberek s nem csekélyebb szónoki tehetséggel és bőbeszédüséggel megáldott kapaczitások. Egy török medslisz (gyűlés) nagyon alkalmas hely arra, hogy a jó török nép törvénylátó osztályával megismerkedjünk. Itt minden ügyet szóbelileg intéznek el, pörös iratokról csak igen keveset tudnak. Az ítéletet kimondják és végrehajtják minden hosszabb formaiság nélkül.

Ez a komoly foglalkozás nem alterálja a törvényszéki bírókat és a delinquenst kisérő zaptiet a csibuk és czigaretta füstölésében. Az ilyen török kupaktanács, melynek hű képét egyik rajzunk mutatja, nem ritkán bonyolódik oly hosszas vitába, hogy kénytelen azt határozni, nogy majd holnap határoz. Az uj bolgár fejedelemségnek két török időbeli jelenetét mutattuk be a vázolt képekben, melyek ott már csak emlékben fognak élni, valóságban pedig csak az ország határain tul lesznek feltalálhatók. A török jelleget egymásután levetik és a bolgár nemzeti vonások majd eredeti állapotban fognak rést törni. Meglehet, hogy majd a törököktől kölcsönzött ruhadarabokat is levetik és felcserélik a nemzeti viselettel, ha ilyenről szó lehet.

Bolgárországnak sok vidékét jártuk be, de majd mindenütt más-más viseletet találtunk. Sokszor még a szomszédos vidékek is egészen elütő ruhákat viselnek. Egy helyütt a bő bugyogót, másutt a mellényt, majd másutt a turbánt vették át a töröktől. Egyöntetű viseletet álig találhatni két vidéken. A két képünkön látható népviseletek is különböznek egymástól, különösen a férfiaknál; a nők viselete még inkább mondható némileg megegyezőnek. Az utóbbiaknál különösen a fejviseletben van nagy eltérés. Némely helyen, igy a Balkán déli lejtőinek legtöbb helyén hosszú föveget viselnek, másutt hajadon fővel járnak, mig a legtöbb vidéken épp oly nagy fehér kendövei és épp oly módon kötik be fejőket, mint az Adriai-tenger partján lakó délszlávok és a mint az egyik képünkön a dervis-jovani kútnál feltüntetett nőnél látható.

A bolgár fejedelemség majd kiterjesztheti gondozását a szépművészetekre is, mit eddig állítólag a török kormány nyomása

alatt nem tehetett. Hogy régen, mikor a bolgár királyság még virágjában volt, az egyházi építészet nem megvetendően

műveltetett, az kitűnik a nagyszámú templomromokból, melyek Bolgárországban számtalan helyen az ó-bolgár byzanti építészet virágzására utalnak. Ezen romok között igen érdekes a Fekete-tenger partján fekvő Misziori (Mezembria) nevű városban látható Sz. Mihály-templom romja. Az egész műemlék csak tizenhét lépés hosszú, de a byzanti építészet remekei között tisztes helyet foglal el.

 

 

KAFFEREK A DÉL-AFRIKAI PORTUGÁL GYARMATON. 1900 4. 58.

    Egy amerikai utazó, aki bejárta az európai népek afrikai gyarmatait, érdekesen írja le a portugál gyarmati viszonyokat,          különösen a bennszülött zulukafferek feltűnőbb szokásait.

A kikötőben, beszéli az utazó, százával hemzsegtek az erős termetű és nagy szemű zuluk. Egy hajóról több ezer nagy gerendát raktak ki a partra. Munka közben jókedvűen daloltak. Amint harminczan-negyvenen magasra emeltek egy-egy hatalmas szálfát, látszott, hogy énekük ritmusa összefügg a munka közben végzett mozdulataikkal: a nóta egy bizonyos helyére érve, fölkapták a gerendát, fölemelték, vállukra kapták és taktusra lépve vitték a többi közé. Minden mozdulatuk olyan volt, mint a fiatal athlétáké, nevetgéltek, kiáltoztak, mint a játszó gyermekek. A nehéz napi munka cséppel se volt terhükre, kedvük volt még tréfálkozni, énekelgetni is hozzá. Az amerikai munkafélügyelő kérésünkre kiszólított egyet közülök. aki mintegy vezérszerepet játszott köztük s fölszólította, hogy a tizenegy órai ebéd után meg akarjuk nézni a táncukat. S déltájban csakugyan sorban fölállottak a napfényben, a homokos parton s egyszerre elkezdtek mindnyájan énekelni, lábukat ütögetni, a mindegyik kezükben tartott kis pálcákat összeverni. Eleinte olyanok voltak mozdulataik, mint mikor az ifjúság végez gyakorlatokat a tornaórán, de néhány perez múlva izgalomba jöttek, szemeiket forgatták, tagjaik rángatóztak s énekük vad, szenvedélyes lett. Valaki új nótát kezdett a sorban, kiugrott egy meztelen zulu, összevissza vagdalózott a két pálezájával, megint új nótába kapott, melynek végső sorait fölkapták a többiek, dobogtak lábaikkal s valamennyien dühös szemekkel nézték a közbül levőt. Ez háborúról énekelt s egy zulu főnök szerepét játszotta, nagyokat ugrálva a levegőben a nóta taktusa szerint. Néha beleugrott a sekély vízbe, majd ki a partra, a homokba, előreugrott, mintha valakit megtámadna, míg végre kimerülten visszaesett társai közé. Az ének tovább tartott, csakhamar újabb tánezos ugrott elő nagy üdvkiáltások közben. A második tánezos komikus volt s nagy nevetést keltett különös mozdulataival. Mikor ez is kifáradt, megint új tánezos ugrott középre és azután megint másik : mindegyik valami szerepet játszott s ügyességéhez szabott tetszésnyilvánításokkal fogadták. Nagyon érdekes volt énekeik változatossága, melyeket erős, tiszta hangon adtak elő, sok tekintetben emlékeztetve az orosz katonák menet közben énekelt dalaira. Kissé nyers, érdes nóták voltak, de sohasem fülsértők.

Mikor a jobb tánezosok mind kifáradtak, a vezetők az egész csapatot két részre osztották, mintegy száz lépésnyire egymástól. Most még hevesebb táncz, a haditáncz kezdődött. Olyan tűzzel és szenvedéllyel vett részt benne mindenki, mintha valóságos harcz lett volna. Nagy haragot, gyűlöletet mutatva mentek egymásnak, nagyokat ugrálva rémítgették egymást, bőszült harczi kiáltásokban törtek ki. Akárcsak az igazi csatában, jobbra-balra hullottak földre, erősen odavágva magukat, mint az elesettek és sebesültek. Az egyik párt vezére kihívta külön harezra a másikét s valóságos párbajt vívtak ketten a pálczáikkal. A szemük csak úgy lángolt, a hab kiverte ajkukat, tagjaikat forgatták, iszonyúakat kurjongatva. így tartott a vad táncz, amíg mind ki nem fáradtak. Az egész mulatság alatt nem volt egy sem, aki roszakaratból ütötte volna meg a másikat s nem volt egy sem, aki haragudott volna a kapott ütésért. Pedig úgy összeütötték néha a fejüket, hogy csak úgy kongott bele.

Mikor aztán már eléggé kifáradtak, abbahagyták a mulatságot, nagyokat nevetve a daganatokon, melyeket egymás testén fölfedeztek. A táncz után még vívási tudományukat is bemutatták, mely igen érdekesen tanúskodott testi ügyességükről és gyakorlottságukról.

A zulukat általában igen csöndes, jókedvű. gyermekies népnek mondja az amerikai utazó. A portugálok nagyon keményen bánnak velük s e miatt többször föllázadtak, nagy vérengzéseket követve el hódítóikon, de béke idején nem lehet őket csendháborítóknak és zavargóknak mondani. A kis termetű portugál katonák az ő óriás termetükhöz képest valóságos törpék, de azért ők szó nélkül engedelmeskednek nekik. Ujabb időben lázongásaik is ritkábbak s 1896 óta nem is volt velük nagyobb baj.

 

 

FOKVÁROS ÉS VIDÉKE. 1899- 44. 741.

Angolország délafrikai gyarmatbirtokainak kormányzósági székhelye a több mint 100 000 lakosú Fokváros, mely Dél-Afrikában legnagyobb és legműveltebb város, környéke pedig a legérdekesebbek egyike a földnek egész déli féltekéjén. Fokváros, Afrika déli csúcsának egyik legdélibb hegyfokán fekszik. Innen van a neve is. E hegyfok táján három tenger érintkezik: az Atlanti oczeán, az Indiai tenger és a Déli jeges tenger. Hajdan az európai hajók egészen idáig voltak kénytelenek lekerülni, s a fok (Jóremény-foka) alatt elhaladni, ha Indiába akartak menni. E roppant hosszú utat csak a szuezi csatorna megnyílta óta kerülhetik el a hajósok.

Világtörténelmi esemény volt, midőn Diaz Bertalan Afrikának e végpontját először meglátta, s még inkább, midőn Vasco de Gama meg is kerülte és aztán tovább folytatva útját Kelet-Indiába eljutott. Diaz ott jártakor éppen hosszas nagy vihar dúlván e tájon, ő Afrika e csúcsát Viharok fokának, Vasco ellenben szerencsés továbbhaladása örömére Jó-reménység-foká-nak nevezte el. S mindkettőnek igaza volt, mert a régibb időkben csakugyan áldás, vagy átok volt az utazókra nézve az ide érkezés a szerint, amint az időjárás kedvező, vagy kedvezőtlen volt. A hajók és hajózás tökéletesedése óta azonban itt sem veszélyesebb többé az utazás, mint egyebütt a tengeren. A fokot ma általában Jó-reménység-foka néven ismerik és emlegetik világszerte.

Aki Fokvárosba érkezik, ott olyan világot és életet talál, mint akár Európában; pedig még 1652-ben csak egy kis erőd állt a mai nagy város helyén, s a magas partnak a tengerbe hanyatló meredek sziklái egyike alatt egy egyszerű levélszekrény volt az egyedüli eszköz, mely az Európából oda került gyér lakosságot a művelt világgal összeköttetésben tartotta.

Fokváros fekvése és vidéke festői s a tengeren bármely irányból érkezőre nézve igen megkapó. Száraz felőli környezete azonban sokkal szebb télen, mint nyárban. A déli féltekén feküdvén, az évszakok járása éppen ellenkező; mint mi nálunk. Az enyhe tél májustól októberig tart s rendkívül esős, minek következtében a vidék állandóan pompás zöld mezben díszlik; nyáron ellenben, mely a mi telünkkel esik egy időre, oly nagy a hőség és szárazság, hogy csaknem kihal a növényzet; a sík, a völgyek, sőt hegyek is aszályos, barnás sárga színben tikkadoznak. A tájak képe .valósággal szomorú és lehangoló. A tengerparton amfiteátrumként elhelyezkedett város képe télen-nyáron egyiránt elragadó. Szép ház-sorai mögött csekély távolban az 1000 méter magasságú s terjedelmes lapos hátú Tábla-hegy, Dél-Afrikának egyik legjellemzőbb alakú és alkatú hegye magaslik csaknem függőleges oldalú sziklafalaival. Oldala, teteje mintha mesterségesen volna laposra szelve. Aki egyszer látta, soha el nem felejti e nagy hegy sajátszerű képét. A város másik oldalán túl a szintén sajátságos csúcsú Oroszlánhegy emelkedik pompás növényzettel borítva, melyet a természetbúvárok a föld minden tájáról nagy számmal látogatnak s tanulmányoznak. E szép hegy alján festői villákban gazdag nyaralótelepek vannak mindenfelé, kedvelt mulató helyei a fokvárosiaknak s az erre kedvtelésből utazóknak.

A képen, melyet erről a távoli érdekes vidékről mutatunk be olvasóinknak, egy nyolczas fogatú falusi szekeret látni, melyet a délafrikai gyarmatokban igen sokfelé használnak, de kivált a boerok Transzválban, az ilyen vasúti vonat hosszúságú szekerek igazi hazájában. Fokvárosban és környékén már sokkal ritkábbak az ilyen szárazi bárkák; ott az előhaladottabb műveltség és kényelemszeretet a könnyebb és csinosabb szekérféléket kedveli még a mezei használatban is.

 

 

JAPÁN

 

 

Néhány szó Japánról. 1858. 50, 592.

China és a közelében fekvő Japán, megnyilt az európai kereskedés előtt. E tény nemcsak a kereskedés, de még az emberi mivelődés történetében is nevezetes pont. Az európai mivelődésnek s polgárisodásnak út tárult e két, eddig elzárkózott országba s viszont az ott honos miveltség jótéteményei kiáradhatnak mireánk is; mert bár e két ország a szellemi téren tetemesen hátrább áll az európaiaknál; de anyagilag, az ipar sok ágában túltesznek azokon.

E két ország közöl Japán még Chinánál is ismeretlenebb előttünk; érdekes lesz azért onnét néha egy-egy töredék-képet felmutatni. Hokotade város Japánban egy 3000 láb magas hegy lábánál fekszik. Simoda hasonlag egy hegy tövénél terül el. Mindkettő kikötőváros sokan látogatják az amerikai kereskedők. Mindkettő hasonlít egy európai terjedelmes faluhoz. Kikötőjétől nagy fakapun át juthatni a városba, hol legelőször is az ebek nagy száma tűnik fel az európai szemének. Van számos kereskedőbolt és templom. Ez utóbbiak nagy fényben pompáznak, gazdag faragványokkal s aranyozással diszitve, bálványszobrokkal körülvéve.

Az utczák szabályosak, a házak mind fából épitvék s a legkülönczebb alakokat tüntetik fel. Az ablakokon olajjal beeresztett papirt látni; mert Japánban még nem ismerik az ablaküveget. Tűzeset vagy szélvihar alatt a város mindig ki van téve a megsemmisülés veszélyének. Feltűnő az is, hogy a piaczon sem baromfit, sem husárust nem látni; miután Japánban az állatok közül egyedül a halat eszik, ezt aztán nagy mennyiségben kaphatni is, hasonlóan a zöldséget és gyümölcsöt. Minden ház mögött van kert, melyben szép gyümölcs, többek közt akkora körte terem, mint nálunk a nagy kerekrépa. Apró lovat és szintén apró szarvasmarhát is láthatni, ez utóbbit azonban csak teherhordásra és szántásra használják; juhot, kecskét nem láthatni. A piaczon a gyümölcsön  és halon kivül nagy mennyiségű mázos és porczelánáru van kirakva. Ezekben itt nagy fényűzést láthatni és csakugyan a japán porczelán, mázas edény és aczéláru legjobb és legolcsóbb az egész világon; nemcsak az európait, de a chinait is messze fölülmúlja. Kitűnő még az esőköpenyeg is, mely nem más, mint bambusból készült és növényolajjal beeresztett papir. E papir erős, mint a legjobb karton. A fa-faragványok is nagy keletben vannak; de ezek már nem oly művésziek; közönségesen szent helyeket, vagy jeleneteket az életből ábrázolnak, meglehetős ügyetlen kivitelben.

Nevezetes, hogy az európai arany s ezüst pénzt itt csak értékének egy harmadában veszik be; mert a császár ezeket beszedeti, japán pénzzé vereti és ebből fizetteti vissza annak egy harmadát, amit a kereskedő beadott. A japániak testalkatra sokat hasonlitnak a chinaiakhoz, csakhogy alacsonyabbak s többnyire fitos vagy lapos orral bírnak. Fejüket sem ugy nyirják, mint amazok. A japán csak fejebubját nyiratja le, s haját hátul összefonva, fölhajtja, hogy vele a kopasz részt befedje.

A hajadon nők szép fehérek, pirosak, magasak és termetük teljes, gyakran kövér. Az asszonyok feketére festik fogaikat, s kecseiket különféle mesterkéltség által eltorzitják. öltözetük sokban hasonlít a chinai nőkéhez. Rajzunk egy simodai nőt és leányát mutatja. A férjnek, mihelyt alapos okot talál, hatalmában áll nejét azonnal haza küldeni, vagy házából kitiltani. És éppen emiatt ott ritkábbak a válások mint Európában; mert a nő előttünk ismeretlen és hihetetlen ragaszkodással, előzékenységgel és nálunk szokatlanul példátlan hűséggel viseltetik férje iránt. Különös szokás, hogy az államhivatalnok, alárendeltje nejét akármikor magához veheti.

 

 

 

S. L. : Japán lakói. 1867. 14. 169.

Lapunk múlt számában Japán fővárosát ismertettük meg olvasóinkkal, a ugy hisszük, nem lesz érdektelen, ha most e birodalom lakóinak nyilvános és családi életére vetünk egynehány futó pillantást. Japán mostanában felette fontos lett a világkereskedelemben, nézve csak ezelőtt 15 évvel is magános távolhan feküdött a napkelet szigetbirodalma, szinte egészen elkülönítve a többi világtól, s csakis Chinával. Koreával s a hollandokkal állva némi korlátolt kereskedelmi összeköttetésben. Az ország elég volt magának, a maga módja szerint boldog és elégült volt, a földmivelés és ipar virágzott, a tudományokat szorgalmasan ápolták s a nép átalános jóllétnek örvendett. De ez az elszigeteltség nem állhatott fenn sokáig. Miután China feltárult, a szigetország is kénytelen volt lebocsátani sorompóit. Most már Japán az egész világ hajóinak nyitva áll és azáltal egészen uj életnek néz elébe. Japán a föld legérdekesebb tartományai közé tartozik.

A magas műveltségének igen sok vonzó oldala van. E szigetországban minden sajátságos. A legfőbb hatalom egyházira és világira oszlik.

 Amannak élén a Mikado áll, ki törvényes és örökös császár, de politikai hatalommal nem bir, mert a főhatalom a Taíkun kezeiben van; de a Mikado állása sokkal magasztosabb és személye szent. A nép a nap utódjának tartja őt; istenektől, félistenektől és hősöktől származtatják és azon uralkodóktól, kik 200 évnél hosszabban kormányozták a „nyolcz nagy szigetet." A Taikun a szerencsés bitorlók utóda, kik egykor a Mikado szolgái voltak, de lassankint a főhatalmat magukhoz ragadták. Napkelet gyönyörű szigetországa, Nippon, melyet mi Japánnak nevezünk, valóban művelt állam a szó legszorosabb értelmében. A japániak nézetei, szokásai és intézményei sokban különböznek az európaiakétól s az egész nagyon különösnek tűnik fel előttünk; de hiszen az megfordítva is ugy van: a japáni is nagyon sok csodálni és kivetni valót talál a keresztény európai műveltségben.  

Egyetlen ázsiai nép se mérkőzhetik a japániakkal műveltség tekintetében. Japánban mindig rendezett jogállapotok s olyan nyilvános jótékony intézetek léteztek, milyenekről hajdan Európában a legkitűnőbb embereknek sem volt sejtelmük. Japán nyilvános életében sok minden emlékeztet a mi középkori állapotunkra, a hűbéridők intézményeire, de mégis olyszerü különbséggel, mely Japánra nézve gyakran előnyösebb. A japániak vidám természetűek s az idegenekkel való barátságos közeledésre hajlandók és mindenképpen igyekeznek előmozdítani azok jóllétét és kényelmét, ha az egyesek jogait s az ország szokásait ők is tiszteletben tartják.

Eletnézetük nem igen egyezik a nyugatiakéval. Ők igyekeznek az életet a lehető legkellemesebbé tenni; örömeikben naiv élénkség uralkodik; a balsors nem nyomja földig őket óriás terhével, a nélkülözéseket önmegadással és zúgolódás nélkül tűrik; a haláltól nem irtóznak. Különösen a gyermekek igen vidámak, sőt némely utazók azt állítják, hogy Japánban a gyermekek soha sem sírnak. A nevelés nagyon jó lábon áll, így a szülőnek sem jut eszébe, hogy gyermekeit az iskolába járástól visszatartsa; azt ők igen természetesnek találják, s innen van az, hogy minden japáni férfi és nő tud legalább olvasni, írni és számolni.

A japániak háztartását illetőleg minden, még a legszegényebb külsejű házban is a legnagyobb tisztaság uralkodik. Falak, szőnyegek, bútorok, szóval minden oly tisztán van tartva s oly csinos és vonzó, hogy valódi gyönyörűség látni őket. A japáni

soha sem lép sáros papuccsal be a házba; papucsait mindig künn hagyja. A székek és divánok használata a japániak előtt egészen ismeretlen.

— A japániak családi élete igen kedélyes és vonzó; tréfa és nevetés fűszerez minden mulatságot. Természetüknél fogva hajlandók levén  a vidámságra, minden alkalmat megragadnak, mely mulatságot és tréfát igér nekik. Az idegenekkel szemben előzékenyek és udvariasak, noha egy bizonyos nemét a komoly méltóságnak, mely az előkelő japáninak minden körülmények között sajátja szokott lenni, soha sem tévesztik szemeik elől. Maga a nép is tiszteletteljes, barátságos és kíváncsi arccal nézi az idegeneket mindig. Nem ritkán történik, hogy jól öltözött férfiak csatlakoznak udvarias üdvözléssel az idegen sétálókhoz és mellettük menve, a tolakodó népet visszatartani törekszenek s mind ezt kéretlenül, csakis velők született vendégszeretetből teszik.

Az előkelőbb férfiak öltözéke nagyon sajátságos szabású, mely sokat különbözik az európai divattól. Rendesen bő és kényelmes ruhákat viselnek. Fegyvereiket soha sem hagyják el maguktól. A nők öltözete csinos, tarka szinü, de arcuk a sokféle kenőcs által nagyon el van rútitva, különösen a növendék leányok arcát a japáni szépség-ideál szerint ugy be szokták mázolni, hogy a csúnya álarcz alatt a természetes vonások egészen eltűnnek.

Csak a szemek tartják meg szokott élénkségüket. A gyermekek és leányok ruhái és hajékei igen csinosak és czifrák s nagyon sok időbe és fáradságba kerülhetnek. Az úri nők igen gazdag selyemruhát viselnek.

 

 

A JAPÁNI NAGY FÖLDRENGÉS. 1892. 153.

Kégóta ismeretes, hogy Japán talaja vulkánikus, s hogy a földrengések nem szokatlanok itt. 1876—81 között Tokióban nem kevesebb, mint 377 földrendülés volt különböző időkben. De legfeltűnőbb volt a múlt év okt. 28-án észlelt földrengés, mely az egész országban óriási károkat okozott, habár alig tartott két perczig. Legtöbbet szenvedtek Ogaki és Gifu városok, hol földrengésen kivül nagy tűzvészek törtek ki. A két városban kétezer embernél több pusztult el. Sokat szenvedett még Nagoya város, mely 125 000 lakossal bír. Kobi tengerparti város Hiogo mellett szintén elpusztult. A talaj az egész országban sok helyütt meghasadt. A földrengés okozója a Hinano tartományban fekvő Asa-mayama vulkán-hegység. A még most is működésben levő vulkán csúcsa 8282 lábra emelkedik a tenger színe fölé; az 1783-iki kitörése 48 községet pusztított el. Lasenby Liberty angol utazó öt óra alatt mászott fel a kráterig igen fáradságos úton, csaknem folytonosan hamuban.

 

 

Képek Japánból.

V. Az orvosok Japánban. 1869. 268.

Valamint Európa némely vidékein van a műkedvelőknek egy bizonyos osztálya, mely a becsületes borbély művészet mellett a fogak kihúzásának, vérszipók felrakásának és az erek megeresztésénok nemes és emberszerető mesterségét is szereti gyakorolni. Japánban is van az orvosoknak egy egész kategóriája, mely kizárólagosan csak a tisztességes foglalkozásoknak szenteli egész életét. De hagyjuk mi a jámbor emberbarátokat jótevő üzletük mellett, s forduljunk a tisztelt orvosi fakultás magasabb állású egyéniségeihez.

Japánban és különösen Yedóban az orvosok száma felette nagy. Azok, akik a Taikun udvaránál vannak beosztva és fizetve, a hattamotok osztályába tartoznak, két kardot hordanak, fejüket borotválják s többé kovésbé kitűnő állást foglalnak el, mely szerint őket két külön foglalkozású kategóriába lehot osztani. Az első, természetesen szűkebbre szabott osztály, azokat foglalja magában, kik a palotán kivül teljességgel nem működhetnek. A tiszteletdij, melyet az udvartól (hol természetben, hol pénzben) kapnak, fölmegy évenként ugy 15—20 ezer frankra. A második osztálybeli orvosok úgynevezett egészségügyi tisztek, s háború idején a hadsereget kisérik. Zsoldjuk legfeljebb 10 000 frankra megy, s mikor nincsenek szolgálatban, alkalomszerüen rokonaik családjánál is praktizálhatnak.

Egyiket ugy mint a másikat a Taikun vagy kormánya nevezi ki. Az orvosi testület azon tagjai, kik sem hivatalnokok, sem tisztek, azaz hogy a gyakorló vagyis harmadosztályú orvosok, a polgárság mindenféle rétegéből kerülnek ki. Nagyobb részök néhány évig a kiotoi (Kiotó Japán régi fővárosa) vagy a yedoi egyetemen tanult; de olyanok is vannak, akik oly családból származnak, melynél az orvosi állás apáról fiúra száll, s ezek aztán egyátalában nem tanulnak sehol semmit, csak a szülői háznál.

A japán gyakorló orvosokat szigorú öltözetükről, kimért, rendszeres lépteikről s egyes más meglepő és feltűnő sajátságaikról lehet megismerni, mely utóbbiak a komoly uriemberek privát szeszélyei és kedve szerint változnak. Lehet látni olyanokat, kiknek feje ugy le van borotválva, mint egy bonzé (Buddha-pap) vagy udvari orvosé szokott lenni, jóllehet hogy csak a harmadik osztályba tartoznak. Megint mások lengő hajfürtöket hordanak, melyek hátul kör alakban omlanak vállaikra, s mások ismét hosszú szakált viselnek. Az igaz, hogy polgári származásuk nem engedi meg nekik a két kard hurczolását terjedelmes hasuk balfelőli szomszédságában, de ők mégis ki tudják játszani ezt az aristokratikus tilalmat. Ugyanis fogják magokat és terjedelmes öltözetök végtelen redőjébon egy kis csinos kardot akasztanak övükre. Ez a kard oly piczike, hogy talán még akkor sem igen tűnnék fel, ha ugy el nem volna rejtve. Ezonkivül a nagy tiszteletű fakultás nevezetesebb és előkelőbb tagjai közül egy sem mutatná magát nyilvánosan anélkül, hogy egy szolga ne kisérné, ki gyógyszereit és eszközeit hordja utána.

Ilyen módon aztán még a harmadik osztály orvosai is ki tudják vivni maguknak a közbecsülést és a föltétlen, sérthetetlen tiszteletet. Hiúságuk sokszor annyira viszi őket, hogy mikor aristokratikus családhoz hivják el, azzal is megelégesznek ha hízelgéssel és elismeréssel fizetnek nekik. Pedig tudva levő, hogy némelyiknek annyija sincs, amiből családját fenntarthassa. Mert a japáni polgárcsaládok élete általában olyan, hogy az esztendő vége felé, mikor becsületesen hozzáláttak a nélkülözhetetlen költekezésekhez, már mint például amiket a család élelmezése (megjegyzendő, hogy a japánok mind nagy étküek és nyalánkok), az évenkénti nagy ünnepek, színház, fürdők, papok, barátok, kéjkirándulások stb. vettek igénybe, bizony édes-kevés marad a doktorok számára.

Hanem azok is bele nyugosznak helyzetűkbe s dicséretükre legyen mondva, ez önmegtagadás részükről valósággal a legtisztább önzéstelenség színét viseli magán. Sőt még ez sem elég, hanem a szép önzetlenséghez igen sokszor tudományos buzgóság, búvárkodási vágy és a természetnek figyelmes vizsgálása, észlelése is járul, mellyel szintén csak az orvosi tudománynak, és igy közvetve a szenvedő emberiségnek akarnak használni. Innen van az, hogy az orvosok társulata Japánban, mely századok óta fennáll, törhetetlen szorgalma, tudomány szomja és önzetelensége által az ország művelődésének előmozdításában mindig egyike volt a legelső és legfőbb tényezőknek.

A japán gyógyszerek egész Kelet-Ázsiában, de különösen Khinában elismert minőségűek és igen keresettek.

 

 

 Ch. V. : JAPÁN STATISZTIKÁJA. 1904. 767.

Mintha készült volna Japán a felelettel a czárnak nemrég elhangzott szavaira. Az utolsó katonáról, s az utolsó rubelről, nemrég jelent meg az a statisztikai évkönyv, amelyet a napkeleti szigetország népmozgalmi viszonyairól adott ki Hanabuza, a japáni statisztikai hivatal igazgatója. A könyv rideg számoszlopai tele vannak érdekes adatokkal, amelyeknek az érdekességét a jelen pillanatban növeli az, hogy meglátjuk belőlük tisztán, mekkora az az erő, amellyel Oroszország a keletázsiai harcztéren szemben áll. De a háború nélkül is érdekesek Hanabuza könyvének az adatai, mert sok tekintetben megváltoztatják, vagy kiegészítik azt a képet, amelyet mi itt Európában alkotni szoktunk magunknak Japánról.

A könyv adatai szerint Japán területe, Formóza szigete és a Pescadores-szigetek nélkül 382 416 négyszögkilométert tesz ki. Nagyságra Spanyolország és Magyarország között áll s területe ez utóbbinál 60 106 négyszögkilométerrel nagyobb. E területen összesen 43 763 855 ember lakik, vagyis egy négyzetkilométeren 114,6 ember. A lakosság száma tehát majd két millióval fölözi a kerek számban 42 millióval biró Angolország lakosságát, sűrűsége pedig sokkal nagyobb Magyarországénál, ahol egy négyszögkilométerre csak 54 lélek jut, sőt Németországénál is, ahol 104,3 ember lakik egy négyszögkilométeren.

A lakosságnak az ország különböző szigetein való eloszlása nagyon egyenlőtlen. Míg Hon-ítn, a fősziget 32 980 918 lakossal bir, addig a nagyságra második sziget, a legészakibb Hokkaido lakossága mindössze 608 040 ember, vagyis itt egy négyszögkilométerre csak 8 lakos jut. A kisebb szigetek közül KiuMii lakossága 6 286 777 ember, Sikokurz pedig 3013 817. Formözdn és a Jmseadores-szigeteken összesen 2 404 967 ember lakik, úgy hogy Nagy-Japán lakosságának az összesége 46 222  822 ember, vagyis majdnem annyi, mint Magyarországé, Ausztriáé és Boszniáé együttvéve.

A városok közül a legtöbb lakója Tokiónak, a fővárosnak van, 1 440 121 ember. Utána jön Oszaka 821 235 és Kioto 353139 lakossal; százezren felüli lélekszámmal bír még: Nagoja, Kóbé, Jokoháma, Hirosima és Nagasaki. Tizenhárom városnak 50— 100 000 között van a lakossága, ötvenhété pedig 20- 50 000 között. Ötszáznál kevesebb lélekszámú község csak 750 van, kétezernél kevesebb lakóval biró pedig 4955. A statisztika e részének a legérdekesebb adata kétségtelenül az, hogy Japán lakosságából 39 211 879 ember városban lakik s csak 6 191 162 falusi jellegű községben, vagy — a mi fogalmaink szerint — pusztán. Vagyis a japáni per sxcellence városlakó nép, 86 százaléka lakik városban. Ezt az arányszámot az európai államok közül még a legvárosibb jellegű Anglia és Olaszország sem érik utól, amelyből az lesz nyilvánvalóvá, hogy Japán a világ legvárosibb jellegű földje. Természetesen nem szabad itt megfeledkezni arról a tényről, hogy a japáni városok túlnyomó nagy része csak közigazgatási fogalmak szerint város, mert nem tekintve az ipar és kereskedelem nagy középpontjait, a többi város inkább csak óriási kertnek mondható, amelynek lakossága a földmívelés legintenzívebb ágával, a konyhakertészettel foglalkozik s abból él.

Az évkönyv adatai szerint a szorosabb értelemben vett Japán (Formóza- és a Pescadores-szigetek nélkül) lakosságából 22 074 242 a férfi és 21 689 613 a nő. Vagyis feltűnő ellentétben az európai statisztikákkal, amelyeknek a tanusága szerint minden európai államban több a nő, mint a férfi, Japánban a férfiak vannak többségben. Talán ez is egyik oka annak a nagy agresszivitásnak, amelyet Japán a háborúban eddig tanúsított. A japáni nép tudvalevően három kasztra oszlik, a nemességre (kvazoku), a harczosokra (szamuráj) és a köznépre (heimin). A statisztika szerint 706 nemes család van 3845 taggal, (elenyészően csekély akármelyik európai állam nemességének a számához viszonyítva), a harczos családok száma 439 387, összesen 1 666 311 taggal, a köznép 8 180 240 családból áll, 33 473 366 taggal A katonai kötelezettség természetesen nincs csupán a szamuráj-kasztra korlátozva, de ebből a kasztból valók a tisztek s az altisztek legnagyobb része. Ami szintén magyarázza a japáni hadsereg nagy harczi készségét.

Ami a házasságkötések statisztikáját illeti, ebben a legfeltenűbb az az ingadozás, amelyet évenként mutat. Így ezer emberre 1896-ban esett 11-75, 1898-ban 1077 házasságkötés, 1899-ben pedig 672, 1900-ban 77 és 1901-ben 833 házasságkötés. Kétségtelenül az európai kultúra hatására vezethető vissza az is, hogy az válások száma a legutóbbi öt esztendő alatt kétharmad résszel csökkent.

A halálozási statisztikában felötlő, hogy a tüdőtuberkulózis — a kultúrának ez a betegsége, — növekedőben van, de még távolról sem éri el azt a százalékot, amit az európai államokban mutat. Ellenben a tífusz és a diftéria halálozási százaléka sokkal nagyobb az európainál, s aránylag sok áldozatot követel az Európában ismeretlen beri-beri betegség is.

Az évkönyv adatai szerint Japánban hosszabb életűek az emberek, mint Európában, még a hatvan esztendőn felüli kor-regiszterek is nagyon népesek, száz éven felüli ember pedig 226 van Japánban. Az egész statisztika erős, szívós fajról tanúskodik.

 

 

 FORMOZA SZIGET LAKÓI. 1895. 459

A Khina és Japán közt folyt nagy háborúnak egyik eredménye volt, hogy a békekötésben Khina átengedte Japánnak a nagy Formoza szigetet, mely a Csendes Öczeánban s Japántól délre fekszik. A sziget igen fontos szerzemény. Csaknem oly nagy, mint az egykori Erdély: lakosainak száma körülbelül 3 millió, s útjába esik a sziget mindazoknak a hajóknak, melyek a Csendes Óczeán legtöbb szigetcsoportja felől a khinai kikötőkbe igyekeznek. Azonban árnyékoldala is van ennek a hódításnak. Formoza még meglehetősen vad tartomány, a khinaiak több század óta sem voltak képesek czivilizálni, sőt csak a tengerpart egy része volt az övék, a belföld és a déli vidék a bennszülött maláji eredetű népé, mely a khinaiaktól teljesen függetlenül élt, sőt azokkal ellenséges viszonyban volt. De maguk a letelepedett s részben a bennszülöttekkel elvegyült khinaiak sem nagyon szeretik az anyaállamot, mely az ő érdekeikre semminemű tekintettel nem volt; ezért gyakran volt itt forradalom, amint hogy most a japánokat is fegyveres ellenállással fogadták. Formoza teljes meghódítása és czivilizálása tehát még függőben levő nagy feladat.

A bennszülötteket a khinaiak csehuandnak nevezik, amely szó vadembert jelent. Vadak is a formozaiak valósággal. Már a gyermekek játékai között megvan a khinaiak fejének levágása s az öregebbek dárdáikat és kunyhóik kapuját a megölt khinaiak koponyáival és czopfjával ékesítik fel. Mint maláji eredetű embereknél, szokásban van még náluk a vérbosszú, a tabu tilalom, a nőtlen ifjak együttes élése. Legalább 100 apró törzs lakik a szigeten egymással csaknem folytonos háborúban. Nyelvük szerint három főcsoportot lehet köztük megkülönböztetni: az északit, a középsőt és a délit. Csaknem mind kizárólag vadászatból és rablásból élnek; csak rizst, batatát és dohányt tenyésztenek. Ananász, czitrom és banán az áldott földön csaknem vadon terem. Némely helyen az őserdők sűrűjében bambusz kunyhókból álló apró falvak találhatók.

A csehuanok általában erős, izmos emberek, nagy lábakkal s nagy, tágra nyílt szemekkel. Bőrük sötétbarna, hajuk feketetés szálas, a férfiaknál a homlok felett rövidre van nyírva, de különben hosszú. Szakállukat rendesen kitépik. Füleiket kifúrják, a férfiak nagy gyűrűket, a nők bambusz-csatokat, gyöngyzsinórt és tarka magvakat raknak belé. Minden nő tetoválja magát, a férfiak közül azonban csak azok, kik a háborúban kitüntették magukat; minden levágott khinai fejet egy tollalakú kép jelöl; soknak testén 40—50 ilyen van. A fogakat mésszel és beteldióval feketére festik. A gyermekek szemfogait korán kiverik. Öltözetük igen egyszerű. A déli vidékeken már csak csípő-övet hordanak jutakenderből. Fegyvereik puska, lándzsa és nyíl. Mind pogányok, egy nagy szellemben s több jó és rossz szellemben hisznek, valamint a túlvilági létben is. Az eső, mennydörgés a szellemektől ered ; a földrengést hitük szerint egy nagy disznó okozza, mely a hegyekben levő vasoszlophoz dörgölődik. A nap forog a föld körül, mely lapos és alsó részén szőrös emberek laknak. Az első emberek és állatok bambuszbokorból eredtek.

Népi jellemük eléggé barátságos, vendégszeretők és szótartók. Ha az európai valamely bennszülött asztalánál evett, ez elkíséri őt s oltalma alatt teljesen védve van. A házasságot könnyen kötik és könnyen oldják fel, de a nőt általában tisztelik; a háborús felek közt ők a közvetítők. Nőt nem is ölnek meg, kivévén, ha khinai. Még ma is évenként több száz khinait ölnek meg, holott a khinaiak csak 4—5 csehuant, bár a kormány minden csehuan fejért 30 forintot fizet.

A bennszülött csehuanoknál csak egy kissé műveltebbek a íélwéiűpepohuanok, kik nagyobbrészt a khinaiakkal együtt élnek, de maguk között maláji nyelven beszélnek. Öltözetük ugyanaz, mint a khinaiaké, kivévén a fejdíszül szolgáló turbánt; a nők lábainak összeszorítását is megtanulták tőlük. Igen sok van közöttük keresztény s a legtöbb földmives, de egyúttal a khinaiak jobbágya. Ők a csereközvetítők a vadak és khinaiak között. Lőfegyvert, kést, sót, pálinkát s más élvezeti szereket visznek a vadakhoz, kiktől bőrt, kendert, kámfort s más árukat kapnak; a parton halásznak és sót főznek. A pepohuanok magas, bronzszínű, fekete hajú emberek; a nők kissé világosabb színűek s átlag igen csinosak. A khinaiak látszólagos szabadságot engednek nekik. Saját főnökeik is vannak, kik, mondhatni, rabszolgaságban tartják őket.

Formoza sziget lakóinak harmadik csoportja a hakkák, azaz a Khinából, főképp Kwangtung tartományból már régóta bevándorlott emberek, kiknél a vérvegyülés főképp a mongolszem átalakulásán látszik meg, de különben ugyanoly életmódot folytatnak, mint a khinaiak. Városaik, theaültetvényeik, rizsföldjeik ugyanolyanok, mint a milyenek Kbinában láthatók.

A khinai eredetű lakosság már jelenleg is a nagyobb fele Formoza sziget lakosainak. Nagyon valószínű, hogy idővel az egész sziget elkhinaiasodott volna. Most új helyzet állott elő s nem lehetetlen, hogy a hatalmas japánok karddal fogják megkisérleni a csehuanok teljes leigázását. De ez nem lesz könnyű munka.

Tajvan (egyszerűsített kínai: 台灣,[5] pinjin: Táiwān, korábbi ismert nevén Formosa, a portugál Ilha Formosa-ból, melynek jelentése „szép sziget”) egy 35 980 km² területű sziget Kelet-Ázsiában, a Csendes-óceánon, nem messze Kína partjaitól. A sziget alkotja 99%-ban a Kínai Köztársaság területét

 

 

A JAPÁN PARLAMENTBŐL. 1904. 33. 565.

Okuma gróf volt japán miniszter nemrég igen jeles czikket tett közzé a «Nor'th American lic-wew/»-ben, melyben tanulságosan és meggyőzően fejtegeti Japánnak az 1808-diki nagy forradalom óta tett haladásának előnyeit és árnyoldalait. Ez volt az az időpont, melytől fogva Japán teljes erejéből az európai művelődés útjára lépett, nyugati erkölcsöket és szokásokat honosított meg, de másrészt ily nagy átalakulás nem mehetett végbe oly gyorsan anélkül, hogy az állam szervezetét alapjában meg ne rázta   volna s a gazdasági állapotokban súlyos zavarokat ne idézett volna elő.

Az a hadsereg, mely most bámulatba ejti a világot harczkészségével, a tekhnika minden vívmányait értékesíteni tudó szakképzettségével, úgyszólván a földből termett elő. Harminczöt év előtt még lándsa, kard volt a mmurai-ók fegyverzete, európai egyenruháról szó sem volt. A mai félelmes hadigőzösöket vitorlások helyettesítették. 1868 óta azonban egyszerre minden megváltozott; európaivá lett minden s mivel egy régi japán közmondás szerint «amit a nagy urak szeretnek, azt a kisebbek megtanulják még jobban szeretni, az európaivá lett japánt mindenki mélyebb meghajlással üdvözölte s lassanként mindenben utánozni kezdte öltözködésében, modorában : még akinek nem tellett is európaias öltözködésre, büszkébb volt, ha japán ruházata alatt európai alsóruhát viselhetett. Az éjjeli lampionokat kiszorították az üveglámpák, a gyékényeket a szőnyegek. Így mutatja ki Okuma a társadalmi szükségletek minden terén az európai hatás következtében előállt forradalmat.

Mindama nagy változásokkal párhuzamosan fejlődött ki a szabad politikai intézmények  rendszere is, mely a japán parlamentben érte betetőzését.

A japán parlament czenzusos választásból kerül ki: 45 millió lakos közül körűlbelöl csak egy millió polgár választ. De azért a nem választóknak is van befolyása a közügyekre, mert a gyülekezési jog csaknem korlátlan, s ezzel a joggal bőven élnek is a polgárok. Ezt tudva, a legmagasabb állású államférfiak sem vetik meg néha a tömegek vezetőivel való érintkezést. Különben a választói jog kiterjesztése Japánban is a legközelebbi jövőben megoldandó kérdések közé tartozik.

Ami azonban a japáni parlamenti viszonyokat élesen megkünbözteti az európaiaktól, az az, hogy a míg Európában kivétel nélkül a felsőház képviseli a mérsékelt és konzervatív elemet, addig Japánban éppen a Tokióban székelő felsőház, melynek tagjai születési jogon vesznek részt a törvényhozásban, leghevesebb szószólója a területi terjeszkedés politikájának, míg a középosztályra támaszkodó alsóház inkább a takarékoskodást követeli az államháztartásban.

A mostani képviselőház az 1902 augusztusában választott, de ugyanazon év végén már ismét feloszlatott házat váltotta fel, igen csekély változással tagjai személyében. Az összesen 376 képviselő közül 280 feltétlen támogatója a miniszteriumnak. Ez a többség kétféle elemből áll: a Szaju k-aj, vagyis alkotmányos szabadelvűekből, kiknek vezérök Ito márki, és a Kenzej huto, vagy haladó-pártiakból, bizonyos mérsékelten imperialista hajlamokkal, kik Okuma grófot követik. Ez a párt az, mely az oroszokkal való barátságos viszony hive volt, s Mandzsuországgal szemben minden támadó politikát ellenzett.

A felsőházban a helyzet ura Jamagata tábornagy, Kotsura miniszterelnök legbensőbb tanácsadója. Ez a felsőház 209 tagja közül 129 szavazattal rendelkezik s így képes arra, hogy válságos kérdésekben döntő állást foglaljon el.

A mostani háborü kitörésében is ennek a háborús pártnak volt legfőbb része. Mert habár el kell ismerni, hogy Japánban a politikai pártok nem személyi érdekből küzdenek egymással, de világosan észlelhető két fő áramlata a politikai nézeteltéréseknek. Az egyik, az alsóház többsége úgy tartja, hogy Japán a khinai háború után veszedelmes útra lépett, míg a felsőház tagjainak túlnyomó része még tovább akar haladni a katonai kiadások szaporítása útján, s azért idézte elő az oroszokkal való háborút is, hogy azzal ketté vágjon minden pénzügyi és diplomácziai nehézséget. E párt tagjai közt gazdagnál gazdagabb nemesek foglalnak helyet; kiknek vagyonához hasonló nagy vagyonuknak példáit csak Angliában s Amerikában találhatjuk, s kiket épp ezért nem nagyon érint az adóknak a háború költségei következtében szükségessé váló fokozása. Kalandos politikájukban hű támogatókra találnak az adót egyáltalán nem fizető proletár osztályban is.

Japán azonban már aligha birja el a fokozódó terheket. Már 1901 májusában Ito márki azért adta be lemondását a kormányelnökségről, mert nem akart felelősséget vállalni az ország erőáldozatainak további igénybevételéért. Az utána következő kabinet kezdetben a földadót akarta emelni, de erős ellenállásra talált az alsóház többségében s ez volt oka a parlament 1902 deczemberében történt feloszlatásának. De az új választások sem adtak a kormánynak igazat s az új parlament is vonakodott megadni neki a felsőház által erőltetett nagymérvű flottaszaporításokra való hitelt. Pedig az 1903—4. évi költségvetés 75 millióval csökkentette a kiadásokat. De persze a vasúti, tengerészeti költségszaporulatok, a távírdák, távbeszélők főbb kiadásai mind a rendkívüli kiadások közt szerepelnek, körülbelől 500 millióval, mely tiz évre elosztva is évi ötven milló emelkedést jelent.

Az angol-japán szövetségnek arra kellett volna szolgálnia, hogy Japán elhelyezhesse nagy kölcsöneit az angol tőkepénzeseknél. De ez a remény nem vált be, mert a délafrikai háború kölcsönei által több mint 15 milliárd koronáig igénybe vett londoni pénzpiacz meglehetős hűvösen fogadta a japán ajánlatokat, s aláírásaival legfeljebb 125 millió erejéig volt hajlandó fedezni a kölcsönt. Hasonló balsiker érte Japánt az Egyesült Államoknál való puhatolózása közben, bár rendkívül kedvező kereskedelmi szerződéseket kinált cserében, így aztán kénytelen volt Japán a rövid lejáratú kamatozó kincstári kötvények kibocsátásához folyamodni, hogy a háború szükségleteit fedezze.

El kell azonban ismerni, hogy Japánnak kiváló pénzügyi kapaczitásai vannak, mint pl. a valutarendezést nagy sikerrel keresztül vitt Matsukata és a helyébe lépett Watanaba őrgróf, akit aztán 1896-ban ismét Matsukata gróf váltott fel. Ezeknek sikerűlt Japán pénzügyeit rendezni, nagy aranykészleteket felhalmozni, hatalmas arányokban szervezni különösen Japán selyem-, rizs- és teakivitelét. Csak ily előzmények után koczkáztathatta meg Japán a háborút. Ennek a háborúnak megértésére, eredményei mérlegelésére nagy fontossággal bir Japán parlamenti életének is némi vázlatos ismerete, amint a fentebbiekben előadtuk. Csak így láthatjuk tisztán azokat a belső okokat, melyek Oroszország és Japán összecsapását megérlelték s csak így képzelhetjük magunk elé azt a hatást, a melyet a háború kimenetele Japán jövőjére tenni fog.

 

 

KÍNA

 

Peking, China fővárosa. 1859. 18. 211.

Peking a chinai császárnak székhelye s birodalmának fővárosa, helyet foglal a világ legnevezetesebb városai között.

1125-ben foglalták el a mandsuk, s innét uralkodtak északi Chinán; 1215-ben Dsingiskán székvárosává tette s utóda Hubilai udvarát ide telepité.

Ezóta fővárosa az országnak. 1437-ben az addigi földsánczok helyébe téglabástyával vették körül. 1644-ben a régi uralkodóház bukásával az egész város ki lőn rabolva s lángba borítva. 1662-ben a borzasztó földrengés 300 000 s 70 évvel később 100 000 lakost temetett a romok alá. A gyakori földrengések miatt a házak könnyű anyagból épitvék, többnyire fából s kivétel nélkül csak egy emeletre. Ez okból az előbbkelőkéi igen nagy teret foglalnak el. Minden a törvény meghatározása szerint történik, mely kijelöli, hogy az első és második stb. osztályú mandarin házához hány téglát vehet, a homlokon hány oszlopot alkalmazhat s hány udvart hagyhat stb. E tekintetben a császár is korlátozva van; ő is kénytelen földszinten lakni. Egyébiránt a város ábrándszerü alakokban s szinpompában nem szűkölködik.

A város környéke is igen szép. Mindenfelé gabona földeket s kerteket látni illatos bokrokkal, fákkal, mellyek közöl a magas cziprusok, mint fekete szobrok emelkednek ki; számtalan templom emelkedik tarka s a máz miatt csillogó téglákból építve, s nagy temetők terülnek el beültetve sudár fákkal. E közben a kapukhoz vezető utakon csak ugy hemzseg a sok kocsi gabonát, rizspálinkát (arak), vajat stb. szállítva, a sok  különféle alakú és festé«ü hordszék, az orosz s tatár árukkal megrakott tevék hosszú sora stb.

A város maga, mint China minden nagyobb városa, egy chinai és egy tatár félre oszlik s terjedelmes külvárosokkal van környezve. A kapuk mindegyike egyenlő nagyságú, fölöttük kék téglából torony áll. Minden kapuboltozat alatt katona őrállomás, egy vámhivatalnok és egy rendőrszolga van. Ez utolsó a bemenők útlevelét (piao) vizsgálja. Minden kapu mellett följárás van a falakra a lovasság számára. A falakon lőrések vannak. A falak 5 —7 öl magassággal s 5 öl széles-éggel birnak. A kapuk neve néha igen különösen hangzik : a kelő nap, az elragadtatás, az erény, a tartós béke, a nagy csatorna, az örök állhatatosság, a teljes csend, a bölcseség, a tudományok, a hadidicsőség stb. kapuja. A bástyák szegletein tornyok állnak s a falhosszában mindenütt ágyuk kandikálnak ki; azonban nem veszélyesek, mert csak festve vannak.

Peking 700 templomot s zárdát számlál. A legjelesbbek közé tartozik egy nagy budha-teraplom, melyben 300 pap folytonosan ájtatos elmélkedéssel foglalkozik. Épp ily számosak a vangok vagyis herczegek, miniszterek, fófőbirák és első osztályú mandarinok palotái. A város némelly pontjairól a kilátás nagyszerű. Ilyen pont az úgynevezett márvány-sziget, honnét a város északi oldalról szemlélhető egész nagyszerűségében..Igen szép pontja a városnak a bauan-kert, a fehér márványhid közelében. E hidat a jezsuiták építették, kiknek Kanghi császár alatt nagy volt a tekintélyük Pekingben. E kertben levő tavon nyárban a császár szokott ladikázni, télen pedig a jégtükrén korcsolyázó katonákat nézi.

A császári palotát erős bástya övedzi s Tseu King Tsing (a tiltott város) nevet viseli; kertjei vörös és sárga téglából rakott fallal vannak keritve, mely a palotától jobbra is, balra is egy 24 láb széles, egy óra járásnyi hosszú. A Sisse Fai Leu,  Tungse Fai Leu nevet visel. Mindkettőt több  diadalív ékesíti, s mindkettő boltok hosszú sorát képezi, melyek előtt magas póznákon papir s selyem zászlók lengnek föliratokkal, hirdetve az ott kapható árukat.

Az európai igen nehezen szokhat azon bűzhödt levegőhez, mely a várost környezi. Ez leginkább a tisztátalanságból ered, mert a chinai éjjel soha nem vetkőzik le, s a város népességének egy harmada hitvány viskókban, s épületromok közt lakik; továbbá az emberi test ürülékeit, nem mindig jól bezárt korsókba gyűjtik össze, később földmivelési czélokra felhasználandók. Két utczában öszpontosul a két millió lakossal bíró Peking iparának, kereskedelmének legnagyobb része; elképzelhető tehát, mily nagy az utczák forgalma, népessége. A boltoknak nagy versenytársai a házalók,

 kik föl s alá járkálva s kiabálva árulnak a világon mindent. Ezek száma felette nagy; mivel a koldulás csupán a boncoknak van megengedve s ezeken kívül minden más szegény kénytelen valamelly üzletet folytatni. Örségül 80 000 tatár katona tanyázik a városban, sárga, fehér, vörös és kék zászlók alatt. A pekingi nemzetőrség (Sian Yung) a zöld zászló alá tartozik,

csak éji őrszolgálatra alkalmazzák; mivel a tatár eredetű császárok nem akarják, hogy a chinaiak megtanulják a fegyverforgatást; de e tekintetben igen csalatkoznak, mit a mostani forradalom is bizonyít.

A tatár városban az orosz missionak szép egyháza van; a katholikus missio is birt egykor illyennel, de a mely már romban hever. A katonáknak s hivatalnokoknak nincs joguk a chinai városban lakni; sőt a katonák még éjjelre sem maradnak ott. A tatár városban vannak Peking mulató helyei. Itt vannak ama szép kertek, hol a csábos, kaczér bajáderek (tánezosnők) tartózkodnak s előadásokat tartanak. Itt laknak a bohóezok, kötéltánczosok, állatszeliditők, zenészek, szemfényvesztők, bűvészek. Itt vannak a számos játékházak. Itt van a vérpad is, melyen az elitéltek fejét leszeldelik. A fejezés itt gyakori; a bakó azt bámulatos ügyességgel teljesiti. Ennek öltönye vörös, köténye fehér, kalapja vörös, hosszú, egyenes tollal. Kivált

most a forradalom alatt igen sok dolga volt, alig győzte. Itt van azon utcza, melyben mind drágakőárusok laknak. A színház utczában, hat színház áll. Ezekben folytonosan játszanak déltől napnyugatig; szomorú és vigjátékot, zene kiséretében. Tekintélyesb férfiak nem lépnek be, sőt a mandsuknak  egyenesen meg van tiltva, s ha mégis teszik, megfosztatnak fővegük gombjától, melly rangjukat jelöli. A színház utcza végéhen van a rövid könyvárus utcza, hol évenkint csak egy vásár van. Tehát a könyveknek ott sincs nagy kelete.

A tatár városban végre nevezetes a két templom. Egyik a Thian Than, melynek kerítő bástyája majdnem félóra járásnyi hosszú. Ide jő a császár évenkint a téli napfordulatkor, áldozni a napnak. A templom előtt pompás fehér márványlépcsőzet áll, a négy bejárat mindegyike előtt finom faragványu fehér márvány diadaiv áll. A szertartás igen fényes. A császár legnagyobb pompájában jelenik meg, egész udvarával s a helybeli őrkatonaság kíséretében. Arany zászlók legenek a templom tetejéről. A 100 fúvó és húros zenészből s 1000 énekesből álló kar, a szent hymnust adja elő, mely már 4000 éves. A  oltárra leszállt ősök szelleme a bronz és arany füstölőkből fölszálló felhők közt ismét visszamennek az égbe!'.

A másik Siun Nug Than vagyis a földmivelés föltalálójának temploma. A császár nagy ünnepélyes szertartás közt itt évenkint szántani, vetni s boronálni szokott. Az igy nyert gabonából készítik azt a kalácsot, mellyel a császár az égnek áldozik.

 China fővárosáról még keveset tudunk; de nemsokára meg fogjuk azt jobban ismerni, miután Angol- és Francziaországnak ujabban a császárral kötött szerződése az európaiaknak az ddiginél szabadabb bemenetet biztosit, Pekingbe, a nagy chinai birodalom székvárosába.

 

 

Cholnoky Jenő. AZ EURÓPAIAK KHINÁBAN. SANG-HAI. 1900. 509.

Mintegy ötezer európai és néhány százezer khinai lakik Sang-haiban, ebben a khinai Bábelben. Az európaiak számát nem tudjuk pontosan, mert igen sokan vannak, akik nem akarják, hogy valahol valamiféle hivatalos  létszámba, egyáltalában bele tartozzanak. A khinaiakat meg ki tartaná számon? A khinai hatóságok nem tartják számon az európaiaknak átengedett területre települt alattvalóikat, az európaiak meg mit törődnek velük ? Ki törődnék azzal, hogy eggyel több-e vagy kevesebb a nativok, bennszülöttek száma? Annyi bizonyos, hogy ezeket a khinaiakat nem is nagyon érdemes számon tartani: nem annyira bennszülötteknek, mint inkább összeecsődülteknek lehetne őket nevezni, mert a birodalom minden részéből ide sereglett az a csőcselék, amely otthon nem tudott megélni.

A birodalom minden részéből, de különösen a Jang-cze-kiang völgyéből van itt khinai, sokszor olyan eltérő dialektust beszélve, hogy nem is értik meg egymást. Közvetlen a Jang-cze-kiang tölcsér-torkolatába szakad a Hoang-pu folyó, amelynek egy éles kanyarulata mentén hosszan nyúlik el az európaiaknak  a legnagyobb khinai telepe. A folyó szerint legfelül van a khinai városrész, fallal elkerítve. De a falnál is jobban elválasztja ezt a városrészt az európaiak kolóniájától egy pestises, bűzhödt iszappal telt széles árok. Az árok északi partja már a franczia városrészhez tartozik, amely a legkisebb a három (francia, angol, amerikai) idegen telep közül. Az angol városrész következik utána. Ez a legnagyobb és legszebb s a folyó kanyarulatán túl van az amerikai városrész.

Ne gondoljuk azonban, hogy az illető városrészekben csak az illető nemzetek fiai lakhatnak. Mindenki lakhat ott, ahol akar, csak a közigazgatásra nézve döntő ez az elkülönítés. Az angol városrész a legnagyobb és legszebb, rendes, fényűzéssel burkolt és világított utczái vannak, pompás üzletek, fényes paloták, monumentális középületek adnak neki egészen európaias színezetet, különösen éjjel, amikor a khinaiak nem csatangolnak az utczákon, csak néhány részeg matróz hujákol, amint kis gyaloghintóján nyargalva viszi a szerencsétlen khinai kuli, aki körmei közé került, mert bizony a mi pénzünk szerint mintegy hat krajczárért fut vele vagy három kilométert, de útközben annál több ütleget kap.

A Hoang-pu a városrészek szerint különféle képet nyújt. Az amerikai városrész, mint a folyó szerint legalsó, a nagy tengeri gőzösök kikötő helye. Itt vannak a nagy raktárak, hajótársaságok, gyárak, stb. Ez talán egész Kelet-Ázsiának legnagyobb forgalmú helye. Az angol és franczia városrészek előtt a folyóparton pompás sétatér húzódik, az u. n. bun'd. Itt kötnek ki a Jang-cze-kiangon járó személyszállító gőzösök, a helyi hajók, apróbb járművek az európaiak szolgálatában.

A khinai városrész előtt egészen új keletű az a széles makadam út, amelyen egészen a város délkeleti végéig kényelmesen lehet sétálni. A folyó partja itt mutatja a legfestőibb, legérdekesebb és legmozgalmasabb képet. Itt állnak és nyüzsögnek a khinai dsunkák, lakóhajók és ladikok ezrei. Künn, a mély vízen horgonyoznak a nagy, tengerjáró dsunkák. Hatalmas faépítmények ezek; különös, magas faruk, denevérszárnyú vitorláik, metszett és czifrán díszített orruk egészen más képet ad nekik, mint a mi középkori vitorláshajóink látásán megszoktuk. A város utczái részint a folyóval párhuzamosan részint arra merőlegesen terűinek el. Az előbbieket Khina tartományairól nevezték el, az utóbbiakakat pedig a nagyobb városokról. Kizárólag európaiak csak három párhuzamos utczában laknak, ezen túl ugyan nagyobb részt európaiak által, de khinaiak számára épített házak következnek.

Vegyük szemügyre például a Fu-csou-utczát, amely az angol városrész egyik merőleges utczája. A tornyos vámparlota mellett indul  a parti sétányról, aztán szép európai üzletek, vendéglők, majd az anglikán templom, aztán meg a «municipality» palotája mellett, azaz az egyesült városház mellett khinai üzletek közé vezet. A Ho-nan utcza kereszteződésénél kezdődik az utcza igazi khinaias jellege.

Nekem nagyon emlékezetes ez a Ho-nan utcza, mert itt lakott Langermann F. gyógyszerész, hazánkfia, aki az egyetlen képzett gyógyszerész egész Kelet-Ázsiában, a többi csak droguista, de mivel nem ellenőrzi őket senki, kimérik azok a cziankáliumot is fontszámra, csak pénzt kapjanak érte. Langermann kis gyógyszertára volt az én mindennapi látogatásom czélja, jól elbeszélgettünk a csendes, kedves emberrel, akit semmi sem hozott ki a sodrából, csak az. ha konzulokról beszéltünk: ő volt a legnagyobb rebellis az ott lakó oBztrák-magyarok között.

A Tu-csou utcza külső része különösen éjjel rendkívül érdekes. A fényes utczai világítás rendkívül tetszik a khinaiaknak; az utczán tolong a nép, színház, theaház. opium-füstölő, aztán meg mindenféle fényesen világított khinai üzlet, czukrászda és csemege-kereskedés van szorosan egymás mellett. A gyalogjárók közt gyaloghintók, palankinok, sőt szép európai fogatok is nyüzsögnek s mindez valami csodálatos képpé egyesül, amit soha sem felejt el az, aki egyszer látta.

A város Andrássy-útja a Nanking-utcza. Ez a legszélesebb s azért ezt használják kocsikorzónak. Európai fogatok ugyan, de legnagyobb részt khinai delnőkkel és uracsokkal tele robognak egymásután ki a lóversenytérre, ott visszafordulnak s tovább mutogatják fényes öltözetüket.

Éppen ez mutatja, mennyire lazultak a szigorú khinai erkölcsök Sang-haiban, mert khinai uri nők egyáltalában nem szokták mutogatni magukat, uri ember nem viszi a feleségét mutogatni. Sang-haiban azonban pompás khinai női toiletteket lehet látni. A nők koromfekete haja kemény, tömött fonatokba van csavarva, feszesen, a homlokot egészen nyíltan hagyva; kalap helyett néhány élénk szinü virág és ezüst hajtűk ékesítik. Az arczukat vastagon festik s úgy látszik, hogy az a fő illemszabály, hogy az utczán lehetőleg bamba arczot vágjanak. Idomaikat pompás hímzésű selyem köpönyegük bő, borjuszájú ujjaival egészen elfedi, csak apró, elnyomorított lábaikat lehet látni szoknyabőségű nadrágjuk alól. Ezekhez a rendkívül pompás öltözetekhez az angol hölgyek sima, fakó ruhája igazán ízléstelennek tűnik fel.

A lóversenytéren szoktak gyakorlatokat tartani a volőnteurök, azaz a Sang-haiban lakó fiatalemberekből alakult önkéntes csapat, amely hivatva volna a khinaiak támadása esetén a várost védelmezni. Szép nagy ágyúik, jó fegyvereik, élénk piros, angolos szabású egyenruhájuk van. Ugyancsak büszkén lépdelnek a bámuló khinaiak között: maroknyi kis csapat, amely elvesznék a tömegben, ha a város khinai lakosai is fegyvert fognának ellenük, hisz százan jutnának egyre.  Sokkal komolyabb védelmet nyújtanak azok a hatalmas, pánczélos óriások, amelyek a Hoang-pu mély vize felett horgonyozva, a városra szegezik pokoltűzű ágyúszemeiket. A hadihajókról ugyanis folyton szemmel kisérik a várost. Ottlétemkor a taligások sztrájkoltak s bambuszrudakkal fölfegyverkezve támadták meg az európaiakat. A rendőrség, amely a franczia városrészben európaiakból és khinaiakból, az angol városrészben válogatott hindu-óriásokból áll, elzárta az utakat előlük, de nem bírt volna velük, ha a volőnteurök és a hadihajók matrózai segítségre nem jönnek. Az elkeseredett kulik még a szuronnyal fegyverzett volonteuröket is meg merték támadni, de néhány apróbb sebesülésen kívül más baj nem történt. Ha azonban komolyan menne a támadás, ugyancsak bajba kerülnének az európaiak. Milyen jó volna, ha az európai városrészt is olyan sokat gúnyolt falak kerítenék, mint a khinai várost. Ha a pekingi követségek tagjai még élnek, úgy azt részben annak köszönhetik, hogy az angol követséget hatalmas erős fal keríti be.

Az európaiakon és khinaiakon kívül a városban igen sok japán, portugál, perzsa, s tudja a jó ég, még miféle népség lakik. Az ott lakó európaiaknak is legalább 90 százaléka homályos múltú, vagy egészen kétségbeesett egzisztenczia, legnagyobb részük vagy azért jött ki, mert tanácsos volt Európa színpadáról letűnni, vagy pedig azért, hogy hirtelen meggazdagodjék. Kivételt képeznek természetesen a konzulok és hivatalnokaik, mert ezek hivatásuknál fogva laknak itt, — de nem szívesen. A társaság ugyanis a lehető legrosszabb: sohasem tudhatják, hogy nem szökött fegyenccel, vagy sikkasztóval tánczol-e a ház szemefénye? *

Amikor megismertem, nem óhajtottam többé részt venni ebben a társaságban. Eleinte szívesek voltak hozzám mindannyian, szörnyű dolgokat meséltek a khinaiakról, különösen a német klubban, ahol rendszeresen folyik a turisták megtréfálása. Amint észre veszik, hogy a világjáró titokban jegyezgeti azt, amit imitt-amott hall, — egy pillantással összebeszélnek s a legképtelenebb sületlenségeket hitetik el a jámbor utassal. Egy utazóval pl. elhitették, hogy a khinaiak még a kutyák farkát is lemetélik, hogy kihordják a földekre termékenyítő anyagnak. Még ma is emlegetik az illető utazó könyvének erről szóló pontját s jókat mulatnak rajta.

Sokkal jobban éreztem magamat, ha a khinai város valamelyik templomába, illetőleg annak kertjébe húzódhattam és ott csendben, zavartalanul tanulmányozhattam az építést, az ipart és a szokásokat. A khinai városrész szűk utczáin nem kellemes csatangolni, igen rossz a levegő, sok a koldus, nagy a hőség és a tolongás, vagy a sár és piszok. De úri ember nem is lakik úgy, hogy ablakai az utczára nézzenek. Magas fallal körülkerített udvaron, csínos kert között áll a tehetős ember nyári laka, amelyet rend és tisztaság vesz körűi. Nyugalom, csend és béke honol ezeken a tanyákon, míg kívül az utczán tolong és hemzseg a jött-ment mindenféle nép.

 

* Kinn jártamkor B. báró neve alatt, önkéntes egyenruhában bolondította a világot egy csinos magyar fiú, arezképe, aláírásával ott van sok úrinő albumában, míg egyszer aztán pénz híján szökni volt kénytelen, mert kisült róla, hogy csak inasa volt a  bárónak. Később mint lakatoslegény halt meg Szöulban, Korea fővárosában.

 

 

MAGYAR EMBER A KHINAI HÁBORÚBAN. 1884. 48. 770.

Faragó Ödön hazánkfiától ismét levél érkezett Formosa szigetéről, hol ő a khinai vámhivatalok főnöke. Levele, mely egyébiránt magánlevél, ismét az ottani hadi állapotokról, a franczia flotta bombázásáról ir, s érdekes kiegészítőül szolgálhat azokhoz, amiket a politikai lapok utján már ismerünk. Adjuk belőle a következőket :

Tamsui, 1884. okt. 6-ikán. Sietek értesíteni, hogy még élek. A franczia flotta (7 irtózatos szörnyeteg) e hó 1 -jén ide érkezett, és 2-án tüzet nyitott a városra. Épp reggeli öltözködéssel voltam elfoglalva, midőn a «hajrá» megkezdődött. Sietve mentem ki az utczára, hol jajveszékelő embereket láttam ide s tova futkosni, keresve menedéket a süvöltő bombák elől. Magam az angol konzulátusba mentem, hol ugyan ki voltunk téve a golyóknak, de az ütközetre gyönyörű kilátásunk volt. Két ós fél óra múlva az ágyúzás kezdete után a khinaiak elhallgattak, s csakis a franczia részről folyt a lövöldözés egész éjjeli 9 óráig. Azóta minden nap folyik ez a komédia, anélkül hogy a francziák partra mertek volna szállni, pedig a rájuk várakozó katonaság oly csekély, hogy bambusznáddal is szét lehetne őket kergetni. Ma ugy látszott, hogy partraszállnak, de a tenger hirtelen beállott háborgása e czéljuk kivitelében meggátolta őket.

A francziák robbanó golyói csúnya pusztítást vittek véghez az európai lakásokban. Saját lakásomba egy 15 kilogramm súlyú golyó-forgács ütött be. Megtartom ereklyének. A konyha fedelét egy golyó teljesen elvitte, a szegény khinai szakács roppant rémületére. Rendkívüli szerencse, hogy egy európai sem sérült meg. A francziák rossz lövőknek bizonyultak, mert olyat csak nem lehet róluk feltenni, hogy szántszándékkal lődözzenek semleges nemzetiségű emberek házaira.

Kelungot a francziák l-jén bevették. A khinaiak — ámbár győztesek — az alkirály parancsára állásaikat odahagyták. A népség e miatt annyira felbőszült, hogy az alkirályt bambusszal bántalmazta. Ez utóbbi erre felhívta a népet, hogy jöjjön vele aki mer, kap pénzt és puskát, rögtön indulnak vissza Kelungba kiűzni a francziát. Azonnal 1500 ember sorakozott mellette. Ma reggel indultak el, az úton 7000 re szaporodott számuk. Lesz-e eredmény? Qui vivra, verra !

Hogy mi a francziák szándéka a vámhivatallal, azt még csak sejteni sem vagyok képes. Lehet, hogy hagyják ugy, ahogy van, beavatkozás nélkül!

Szegény Khina! nehéz napok várnak rá. De ez eíkerülhetlen volt. A khinaiak nemzeti büszkesége oly nagy, hogy inkább egész Khinát elvesztik, mintsem hogy egy krajezár hadikárpótlást fizessenek

 

 

 

MAGYAR EMBER KHINÁBAN. 1882. 29. 463.

Faragó Ödön Khinában hivataloskodó hazánkfiának atyjához, Faragó Gábor úrhoz Bajára intézett leveléből ismét alkalmunk van olvasóinknak is bemutatni némely részletet. E leveleket, mint az előbbieket is, fölkérésünkre, mint lapunk régi barátja, bizalmasan közölte velünk Faragó Gábor ur. «De ezzel, úgymond nem akarom azt mondani, hogy fiam ujabb előhaladásáról a «V. U.»-ban ennek jóakaró modorában emlitós ne tétessék: talán buzditólag fog hatni ifjúságunkra példával illusztrálása annak, hogy szorgalom, kitartás és feddhetetlen becsületesség mellett a magyar nép soraiból korunkban is vergődhetni «mandarini méltóság»-ra.

A levelek elseje Pekingben kelt 1881. decz. 11-én s február 1-jén érkezett Bajára. Átveszszük belőle a következő részletet:

Már jó ideje, hogy megígértem egy példányát az ichángi kereskedelemről irott jelentésemnek. Valahára ígéretem beválthatom. Külön borítékban küldök 2 példányt. Nagyon rövidnek látszik nyomtatványban, pedig ugyancsak hosszú volt ám írásban. A kritika is megjelent rá shanghai lapokban, s a műben adott véleményem, mint helyes belátásu és nagy érdekeltségű volt fölemlítve. (Az itt érintett jeles mű egy példányát nekünk is beküldte F. G. ur. Szerk.)

Ami a helyi dolgokat illeti, — az idő egészen  télies; keményen hideg, de száraz napjaink vannak, minek folytán a császári rendelet is megjött, hogy — mindenkinek báránybőrrel bélelt felöltőt kell viselni. A koldusokat pedig az e czélra készült épületbe zárták, hol három hónapon keresztül ingyen fűtésben és ellátásban részesülnek; de ahol aztán e ruhátlan vadállathoz hasonlító söpredéke az itteni társadalomnak — ki nem gondolható piszokban fetreng s a járványok minden nemének naponkint ki van téve.

Hart urat, a tengerészeti vámhivatalok főigazgatóját, legutóbb nagy kitüntetés érte, a polgári rang legmagasabb fokával lett felruházva. Eddig a tartományi pénzügyminiszterekkel állott egyenrangban, most már a provincziális alkirályokkal. Ez utóbbiak rendkívüli hatalommal vannak felruházva s élet-halál urai. Én és igazgatótársaim a polgári rang harmadik fokát birjuk. Különben saját titulusom khinai nyelven meglehetős hosszú.Beszédben igy hangzik : «esin-tyiá-szán-phin-sien - csú - tying - kuán - H-hán - vön-gán-sui-ú-szú-Fá-láj-kó.» Magyar fordításban talán igy alakitható : «Császári kegyelemből harmad rendfokkal felruházott, khinai nyelven irott okmányok szerkesztésével megbízott, Pekingben székelő vámigazgató, Faragó.»

Khinában az európaihoz viszonyítva, minden megfordítva áll. Igy hivatalos iratokon, körrendeleteken, az ember először is hivatali állását irja le, utána jön a neve, s aztán beszéli el, hogy tulajdonképp mi járatban van; végül jön a dátum.

Sajátságos, hogy ez az étkezésben is igy áll. A khinaiak ugyanis gyümölcsön kezdik és levesen végzik ebédjöket.

A Pekingben 1882. márczius 19-én kelt s Bajára május 10-én érkezett második levélben tudatja Faragó Ödön, hogy hazautazhatása végett két évre szóló szabadságért folyamodott a khinai kormányhoz, mert az ottani éghajlat és kiváltképp az életmód képesek a legerősebb természetet is egy évtized alatt tönkre tenni, s hogy ő ki tud tartani, azt csakis mérsékletes életmódjának és rendkívüli elővigyázatának köszönheti. De kérelmére tagadó választ kapott.

 A helyett azonban — irja levelében — egy örvendetes tudósítással leptek meg. Ugyanis április 1-jétől számítva kineveztek a tientsini commissionerségre 16 000 frt évi fizetéssel és 2000 frt vendégtartási átalánnyal. Ez az állás a legfontosabb valamennyi kikötő között, már csak annyiban is, hogy a khinai birodalom tényleges feje, a Péj-csüi tartomány alkirálya, Li-hung-csáng itt tartózkodik. — Pekinget e hó (márczius) 25-én hagyom el, hogy uj állomásomat elfoglaljam.

 

 

Keszler Albert EGY BUDAPESTI EMBER ÉLMÉNYE1 KHINÁBAN. 1902. 747.

Leírtam e lapok korábbi számaiban a khinai hadjáratban átélt viszontagságokat s most még befejezésül a háború végéről mondok el néhány jellemző dolgot és hazautazásunkról számolok be.

A háború befejeztével, vagyis mikor már számottevő ellenállástól tartani nem lehetett, a híres nagy fal közelében volt csapatunk s azt hittük, hogy most már haladék nélkül vissza fogunk térni, pedig még elég sokáig kellett ott maradnunk. Majd visszavezényeltek bennünket Nan-Su-Sien-be, hol nem volt más dolgunk, mint minden nap lóháton megjárni a vidéket, hogy a békét teljesen helyreállítsuk és biztosítsuk. És ehhez csakugyan serényen hozzá is láttunk. A béke alatt természetesen csak átvitt értelmű állapotot kell értenünk, mert biz az teljesen máig sem állott be. Hiszen csak nemrég jött híre, hogy két franczia tisztet és több hittérítőt megöltek. Ám elgondolhatjuk, hogy minő viszonyok uralkodhattak ott közvetlenül a háború lefolyásai után, midőn a khinai csapatok leveretésének híre táviró és sajtó híján egyáltalán nem terjedt szét a nép között, és amelynek közönyéről, hidegvéréről európai ember nehezen alkothat magának fogalmat, hiszen a megostromolt városok közepén békésen szántogattak, boronáltak, az iskolás gyermekek pedig énekeltek az iskolában, míg a beütő melinit-golyók a komoly valóra nem ébresztették őket.

A béke helyreállításának munkája elsősorban a «kompromittált» boxer mandarinok zár alá helyezéséből állott. E czélból hat emberből álló őrjáratok indultak a gyanús városba, ahol a khinai kém egyenesen az illető mandarin lakásához vezetett bennünket, abban az időpontban, midőn a mandarin éppen sziesztáját tartotta, ami khinai fogalmak szerint erős ópiumos mámort jelent. A mámoros embert valamely ürügy alatt lehívtuk, kocsiba vetettük és meg sem álltunk vele, míg az európai bizottság itélő széke elé nem vittük. Ez a bizottság a megszálló hadseregek egy-egy tisztjéből, ennélfogva osztrák-magyar tisztből is állott, de részt vett benne egy mandarin is, ki a legkegyetlenebb volt a boxerek híveivel szemben és  mindig a lenyakaztatásra szavazott.

Az ilyenféle békecsinálás nehéz és fárasztó munkája közben, — midőn átlag 30—40 kilométert tettünk meg naponkint, — esett a franczia nemzeti ünnep, július 14-ike. A khinaiak látva az előkészületeket és megértve az ünnep politikai jelentőségét, maguk is sok száz zászlót tűztek ki, és nagy rakás tűzijátékszerrel kedveskedtek, azonkívül Paoting-Fuból egy teljes khinai szinésztársaság érkezett, mely déltől kezdve éjféli két óráig szakadatlanul játszott. Este elsütögettük a tűzijátékhoz való szereket s az ünnepély óriási takaródóval és fáklyásmenettel fejeződött be, amely utóbbi, úgy látszik, khinai eredetű, mert senki sem érti annak hatásosabb rendezését, mint a khinaiak. A franczia nemzeti színekkel befestett lampionok sokaságában egyszerre csak feltűnik egy óriási vízözön előtti szörny, egy húsz méteres sárkány színes papírból, belül kivilágítva, s a fény ringatozása menet közben életet látszott adni a csodás és ijesztő alkotmánynak, amint a kulik póznák végén magasra tartva vitték fejük fölött.

A következő napon parancsot kaptunk, hogy induljunk vágyaink eddigi czélja és képzelődésünk örökös tárgya: Peking felé. Beraktak bennünket a vasúti kocsikba és elindultunk a mennyek birodalmának fővárosába. Nyolcz óráig tartó út után az amerkai vasúti kocsikban egyszerre csak elkiáltá a kalauz a «Peking» nevet, ami elég furcsán hangzott, mert nagyon kevés európai vasúti utazó füle hallhatta eddig. Előttünk ott feküdt az óriási város, melynél nagyobbat és csodásabbat nem alkotott talán még az emberiség. Még a nyugat-ázsiai ezeréves óriási városromok sem ütik meg azt a mértéket, mellyel Peking a feléje közeledőt meglepi.

Megérkezésünkhöz khinai zenekar volt kirendelve, melynek fülsiketítő és éktelen lármája iszonyú volt. Csodálkoznunk kell, hogy négyszáz millió ember olyas valamiben gyönyörködhetik, ami nekünk szörnyűséges macskazenének tetszik, míg viszont ők valószínűleg a mi zenénket tartják élvezhetetlen lármának.

Pekingben csoportosult össze a megszálló hadsereg. A mi zászlóaljunk, mely 20—30 ember őrjáratokra volt szétforgácsolva, itt gyűlt újból össze. De bizony sok kedves ismerősünk és barátunk hiányzott már ennél az összpontosításnál! A két zászlóalj 2000 embere 1500 főre olvdt; habár ez a hiányzó 500 ember nem feküdt mind a khinai hantok alatt, — mert sokat gyöngélkedés és betegség miatt hazaküldtek, másokat meg ott kellett hagyni a khinai kórházakban.

A helyreállított angol vasúti vonalon egy nap alatt Takuba érkeztünk, melyre sehogy sem tudtunk reáismerni. Midőn kiszálltunk ott Khinába való érkezésünkkor, a nagy hidegben még a hadihajók is be voltak fagyva; most pedig 55 fok Celsius volt a sátrak alatt a hőmér-sék. Nagy bágyadtság vett rajtunk erőt, midőn a «Ville de Majungan fedélzetére szálltunk ós egyszerre négy nagy hajóval indultunk vissza Francziaország virányai felé.

Útközben is sürün fordultak elő halálesetek, azonkívül mintegy 30 embert súlyos betegség miatt partra is szállítottunk. De azért vígság és vidám móka uralkodott véges-végig a hajón; a mi burleszket a nyugat és Khina sajátos czivili-zácziója csak felmutatni képes, azt mind megismételtük. Feledhetetlen emlékeim maradnak azok mindenha. Hiszen keresztűl-kasúl jártam volt magyar ember létemre Khinát kevesebb idő alatt, mint a mennyibe került volna még 25 évvel ezelőtt bekalandozni Budapestről Erdélyt. Hiába, ma már szinte megsemmisültek a távolságok.

Ötvenkét napi hazautazás után, melyben hat napi erős vihart álltunk ki, — megérkeztünk Marseillesbe a lakosság leírhatatlan tüntetései közt, a milyenre csakis a franczia nép képes, ha nemzeti dicsőségfői van szó.

Két nappal később kivetkőztünk a felszerelésből és én megváltottam jegyemet Budapest felé . . .

Kelenföldön várt a családom. Az első szava az anyámnak ez volt.

— Megsebesültél-e fiam? Visszagondolva a rémséges csata-jelenetekre, hol a golyózápor közepett órákig vesztegeltünk, jégdarabos vizén gázoltunk, tetőtlen házakban éltünk éjszaksarki hidegben, 13 hónapon keresztül egyetlen egyszer sem háltunk ágyban, fanatikus ellenség közt jártunk-keltünk, holtakkal telt kutakból ittunk, meleget alig ettünk. — nem mertem mindjárt kimondani a választ. Előbb végig tapogattam tagjaimat, — és csak azután jelentettem ki:

— Semmi baj, anyám.

 

 

E. B.: Képek Chinából. III. Peking. 1879. 4. 67.

 

(A mennyei birodalom fővárosa. A tatár vagy mandsu város.

A környező falak. A kapuk. A sárjm város. A chinai város. A földmivelés temploma.)

 

A mennyei birodalomnak jelenlegi fővárosa Peking már a kereszténység előtti XII-ik században is fennállott, de akkor Ki nevet viselte. Fekvése és elnevezése a századok forgásával változott, s eredetileg a Pei'ho (fehér folyó) es Hun-ho síkján feküdt. Mai nevét a keresztény időszámítás XII-ik századában kapta, mikor északi China székvárosává tétetett Nan-king helyett. Ezóta kapta Peking elnevezését, ami északi székvárost jelent. E név azóta elvesztette értelmét s ma tényleg kevesen is használják azt; a nép egyátalán King-cteng azaz székváros néven ismeri, ami egy jelentésű a hivatalos King-tu elnevezéssel. A nagy terjedelmű főváros alakjára egymásra fektetett két négyszöghöz hasonlí, A két  négyszög két különböző jellegű várost zár magába. A felső négyszög alakú a tatár vagy mandsu varos, chinai nyelven Nai-cseng (Belváros), az alsó  a chinai varos, chinaiul Vai-cseng  (Külváros). A két várost erős kőfal veszi körül s egymástól is az választja el.

A mandzsu dynasztia, mely ma China felett uralkodik, a chinaiak iránti bizalmatlanságának adott kifejezést azzal, hogy a mandsu városrészt erős kőfalakkal kerítette el a chinai résztől, és a bástyákat folytonos védelemre kész állapotban tartja ágyúival és hadi fölszereléseivel. A mandsu várost környező kőfal 14 méter magas és 14 ½ méter vastag. A fal belseje földdel van megtömve s csak kivül van téglával  beburkolva. A fal felső része ki van kövezve és

fákkal beültetve, mi által a világon e nemben egyedül álló sétahelyül szolgál. A várost környező fal kilencz kapuval bír, melyek egyikét képünk ábrázolja.

Minden 200 méternyire egy-egy négyszögű bástya 20 méternyire ugrik elő, a fallal egyenlő magas és lőrésekkel ellátva hadászatilag jelentékeny hely, az ellenségnek kereszttűzbe szorítására. A kilencz kapunak mindegyike egy-egy hatalmas erőd. A chinai városrész felől (délre) van három kapu, a többi világtájak felé kettő-kettő. A kapu nyilása hét méter magasságú és mindeniken két ajtó nyilik, kivéve a chinai városrészbe vezető középső, az úgynevezett Czien-men kaput, melynek egy fő és két mellék ajtaja van. A fő kaput azonban csak a császárnak nyitják ki. A kapuk nyílása fölött emelkedik a 15 méter magas, fából és téglából épült erős épület, melynek fényes cserepekkel fedett három fedele pompásan díszlik messzirül és közelről egyaránt. Az épület tüzérraktárul és katonai örtanyául szolgál. A bástyák lőrésein ágyuk kandikálnak ki minden irányban. A város körül, a fal alatt, egy 20 méter széles és 10 méter mély árok vonul el, mely, ha vízzel megtöltethetnék, nagyban emelné a város biztonságát; de a vízvezeték gyarlóságánál fogva erre nem igen lehet számítani.

A mandsu városnak nyolez kapujából 30 méter széles utak terülnek el, melyek a várost északtól délre és keletről nyugatra szabályos vonalakban átszelik, mi által a város egy óriási sakktáblához hasonlóan van fölosztva. Az igy egymást szeldelő utak 6000 méter hosszúságúak. A fő utakkal párhuzamosan mellék utczák szelik egymást. A mandsu város közepén egy más városrész terül el, melyet mint harmadikat emlithetünk.

Ez magában foglalja a császári palotát, melyet sárga városnak (Hoang-tu) is neveznek. Nagy területet foglal el és magába zár fényesnél fényesebb palotákat, ligeteket, kerteket, hegyeket éa mulató helyeket. A chinai város nyugat, dél és kelet felé szintén fallal van kerítve: de ez a falöv nem oly magas, mint a mandsu városé. Északi része szegletes, girbe-görbe utakkal és szabálytalan utczákkal. A házak is rendetlenül vannak egymásra halmozva. A város déli részében terülnek el a menny és a földművelés temploma, a messze elágazó kertekkel, parkokkal és utakkal.

A chinai városnak egymást keresztezö utczái 7500 méter hosszúságra terjednek. Peking összesen 6000 hektár területetű és igy egyharmaddal kisebb, mint Paris; kerülete 32 kilométer s igy is kisebb, mint Paris, melynek kerülete 36 kilométer. Lakóinak számát nem lehet határozottan tudni. Némely utazó 800 000, más 950 000 lakost emlit, mig a chinaiak egy millióra, sőt egy milliónál többre teszik a mennyei birodalom székvárosa lakóinak számát. Pekingnek fantasztikus epületei között az utazók bámulatát különösen két monumentális épület szokta leginkább lekötni. Ezek a chinai városrész déli részén terülnek el; egyik a menny, a másik a földmivelés temploma.

Kétszeresen érdekes e templom, mint épitészeti műremek és azon eszménél fogva, melyet képvisel.A két templom nem sokban különbözik egymástól. A képünkön látható nem oly rengetem épület, mint a menny temploma, nem is gazdag festményekben és díszítésekben; de az utóbbinál jóval régibb és lépcsö-labyrinthusa, valamint parkja nagyban emelik szépségét.

 

 

A MANDSU VÁROSRÉSZ EGYIK KAPUJA PEKINGBEN.

 

A földmivelés temploma chinai izlés szerint három fedél alá foglalt rengeteg épület, melynek belsején és külsején egyaránt megszámlálhatlan sok erkély vonul körül. Az épület oszlopai,  ajtók, a támaszgerendák domborvésetü diszitményekkel vannak megrakva. A templomhoz körös-körül már jó messziről lépcsők vezetnek. melyek egy-egy darab köböl vannak faragva es egymásba eresztve. A parkba vezető kapukra a márványoszlopokra és lépcsőfejekre domborművű tengerhullámok, virágok, szántóföldek, madarak és a chinai képzelem által kigondolt mindenféle szörnyek vannak vésve. A földmüvelés templomának rengeteg terjedelmű parkja van, melyet százados fák árnyalnak.

Csak itt-ott dűlt ki egy-egy nagy fa a sorból társai közül, s a hézagot nem igen igyekeznek ifjabb ültetvénnyel pótolni. A lépcsőket élősdi és fölfolyó növények futják be, melyeknek gyökerei között esős időben a legfinomabb szarvasgomba terem. Ezek árusitása a park felügyelőinek és szolgáinak nem éppen megvetendő mellékjövedelmet ad. A templom mellett terül el a nagy szántóföld, melyen a templomban végzett tavaszi ünnepély egy részét szokták megülni.

Chinában a földmivelés a legelső, a legtiszteltebb foglalkozás. A földművelő fáradságát csak Chinában méltányolják érdeme szerint. Ott a földművelő az első kaszthoz tartozik, s legutolsóhoz a katona. A földmüvelés dicsőítésére minden tavasszal nagy ünnepet rendeznek, melyet a földmüvelés templomában és parkjában ülnek meg. A császár és császárné is jelen van az ünnepélyen, mely abból áll, hogy a császár maga kezdi meg az e czélra fenntartott szántóföldön az első földműves munkát. Felszánt egy darab földet és azt beveti, mialatt a földmivelést dicsőítő énekeket és imákat zengenek. Ily szertartás és magasztos ünnepély nemcsak Chinának válnék dicsőségére.

 

 

Bardocz L  Mit esznek Chinában? 1868. 162.

Európában egy sereg előítélet uralkodik a népeknél, és éppen a művelteknél, az élelemre vonatkozólag, amelyeknek semmi észszerű alapja nincs. Pl. a tudomány régóta hirdeti, hogy a lóhúst éppen ugy meg lehet enni, mint a marhahúst. Hiába figyelmeztettek minket a husélvezet szükségességére és azon előnyökre, melyeket e részben a munkára képtelenné vált lovakból húzni lehet. Minden a régi mellett maradt. A legbüszkébb ló, erejének öregség általi hanyatlásával, mindinkább süllyed polgári állásában. Szegény párát annyira hajtják, mig vázzá lesz, ahelyett, hogy csak bizonyos ideig engednék dolgozni, és azután meghizlalnák, mint az ökröt.

Másképp van ez Chinában. Sok ezer év óta felütötte ott székhelyét a műveltség, csendes és tartós fejlődéssel. Semmi átalános katasztrófák nem állottak be, mint nyugaton a barbároknak a római birodalomba betörése és a népvándorlás által, melyek évszázadokra megállították a fejlődést minden irányban. A chinaiak műveltsége már régi idők óta messze felülmulta a nyugati országokét; de épp ugy már korán befejezéshez is jutott azáltal, hogy a külvilággal való minden közlekedéstől elzárkóztak. Több mint 6000 év óta Chinában a polgárosodás kimért és gondos menete semmi komoly háboritást nem szenvedett. A földművelés oly kiképeztetésre és tökélyre jutott az idő folytával, milyenre a föld semmi más országában nem. A föld, mindamellett hogy évezredek óta szakadatlanul mivelik, semmit sem vesztett termékenységéből, és minden helyet felhasználnak a mennyei birodalom szorgalmas lakói. A föld terményeire nézve egy ország sem mérkőzhet Chinával, és ezen ország még sem paradicsom. A lakosok minden szorgalma nem elegendő arra, hogy a földből a mindennapi kenyeret kinyerjék; az éhhalál itt nem ritkáság, mely néha százezreket söpör el az élők soraiból. A népesség igen nagy, 400 millióra rug a lakosság száma.

Az ember szaporodása feltartóztathatlunul halad előre, de a föld már régen elérte termő képességének netovábbját; ennél tovább nem képes. A külföld segitsége is el volt vágva, és igy azon irtóztató bizonyosság állott elő, hogy a föld terményei elégtelenek a nép táplálására. „A szükség imádkozni tanítja az embert," mondja egy régi közmondás, és igy Chinában régen levetkezték azon hiábavaló előítéleteket, melyeket mi európaiak sok állat élvezete iránt oly alaptalanul táplálunk. A ohínaiaknál a jelszó ez: „semmi se menjen kárba.” Ők tehát mindent meg is esznek, amit csak megenni lehet. Sok dolog Chinában becses élelemzési cikk, mit mi figyelembe sem veszünk. Először bizonyosan a szegényebb osztályok voltak, melyek Isten hozzádot valának kénytelenek mondani az előitéletnek, mivel mindenütt a szükség a feltalálások anyja. Ezek példája követésre ösztönzött, és most egész China ment az efféle előítéletektől.

Nálunk a kutyahúst minden húsnem közt a legroszabbnak, sőt mi több, teljességgel élvezhetetlennek tartják. A cliinaiak másként vélekednek efelől. Ök meghizlalják a kutyákat, ha kezdenek vénülni, és megeszik. A mészárszékekben minden időben lehet náluk kutyahust találni a többi húsnemek között. Sőt a vidéken egy bizonyos kutyafajt csupán a mészárszék számára tartanak és hizlalnak.

Nagy városaink némely vendéglőseiről megrovólag szokták mondani, hogy nem ritkán macskapecsenyét etetnek vendégeikkel nyúl helyett. A chinaiak semmi titkot sem csinálnak belőle; sőt inkább igen kitűnő ételnek tartják a macskahust. Ennélfogva ezen állatok minden mészárszékben roppant nagyságban találhatók. Vidéken minden háznál különös gonddal ápolják és hizlalják a macskákat, és minthogy a nyugalom nagyon előmozdítja a hizást, lánczon tartják őket.

A patkányok is fontos szerepet visznek a chinaiak élelmében; ezeket részint frissen, részint bepáczolva eszik. Roppant mennyiséget sóznak be ezen állatokból, és mint eleséget adják el a hajókra. Tágas nyakú palaczkokból falakat épitnek. Ezeket a patkányok elfoglalják, háboritatlanul raknak fészket a palaczkokbau és nevelik fel bennök kicsinyeiket, melyek aztán időről-időre kiszednek onnan.

Mig nálunk némely vidékeken a békacombok csemege gyanánt szolgálnak, Chinában széltiben eszik ezen állatok egész testét, csak a belét vetik el. Egy okos chinai közmondás azt tartja, hogy ,,amit az ember eszik, azt nem külsejéből, hanem egyedül ízéből kell megitélni." Ennélfogva a chinaiak a varangyot sem utálják. Ezen állatok, daczára nem éppen étvágygerjesztő kinízésüknek, egész Chinában átalános eledelül szolgálnak.

Kétségkívül a chinai konyhaművészet is sokat segít rajta, hogy az előítéletek feletti győzelmet megkönnyebbítse. Az ételeket tudniillik oly módon készítik el, hogy az ember teljességgel nem tudja, mit eszik; igy legalább a külső nem szolgáltat alkalmat a gyanakodásra. Az állatot egészben vagy darabonkint szabad tűznél megsütik, azután a húst finomra összevagdalják, hozzá mártást és rizst adnak, és igy teszik az asztalra. A gazdagok asztalán legalább 30—40 féle ilynemű húsétket lehet találni, melyek külsőleg semmiben sem, ízök szerint azonban nagyon is lényegesen különböznek egymástól. Az ebéd rendesen befőtt gyümölccsel kezdődik és rizzsel végződik.

Ismeretes dolog, hogy a nyugati országok tengerpartjain egy sereg tengeri kagylót halásznak ki a lakosok, melyek élelmükül szolgálnak. Igy történik ez Chinában is. A chinaiak azonban a szárazföldi és édesvizi kagylókat is megeszik, sőt a szőlőhegyi nagy csiga is kedvencz eledeleik közé tartozik.

Ausztrália őslakói nyersen nyelik el a nyálkás növényállatokat (zoophyteket), melyeket a tenger a partokra kihány. A chinaiak is megeszik ezen állatokat, de nem ugy mint polgárosult népekhez illik. Ök ezen állatokból nagy számú igen különféle étkeket állítanak elő. A chinaiak minden kocsonyanemü, nyálkás és porcos anyagot kedvelnek, mint például a czápa uszonyait, az uszóhólyagokat, minden állat inait. Mindezeket megszárítva mint élelemszert adják el.

A halakat legkisebb részletükig megeszik. A halászatnál nagyon ravasz módon járnak el; e czélra a kormoránokat használják. Ezen ragadozó madarakat felnevelik, nyakokra gyűrűt tesznek, hogy a fogott halakat el ne nyelhessék. Minden halaszbárkában több komoran látható. Mihelyt a madár halat fogott, visszatér a bárkához, minthogy különben megfulladás fenyegeti, és a halász kihúzza szájából a fogott halat.

A rovarokat hasonlóképpen nem utálják a chinaiak. Chinában vannak tájékok, hol a pókok nagyon keresettek. A rovaroknak különösen bábjai és hernyói szolgálnak élelemszerül. Még a selyembogarak is asztalra kerülnek. A chinaiak ugyanis sokkal több selyembogarat tenyésztenek, mint amennyit tápkészletökkel eltarthatnak. A számfelettieket megfőzik és megeszik. Még mi több, a lemotolált selyemgubók bábjai sem mennek kárba. Ezeket hasonlóképpen megfőzik, melyek igy igen becses ételül szolgálnak. Egy franczia tengerésztiszt, ki evett ezen ételből, azt mondja, hogy igen ízletes. Izét a gesztenyéhez hasonlítja. A chinaiak a földben tartózkodó hernyókat is megeszik ugyan, de csak szükség idején. Ezeket általában rossz ételnek tartják. 

A tojás egyik főételöket képezi. Ezt különösen kedvelik akkor, midőn oly csirke van benne, mely közel van a kikeléshez. Nevezetesen a kacsatenyésztést nagyban űzik, és pedig csolnakokon. Ezek számos kalitkákkal vannak ellátva, melyek a kacsák éjjeli tartózkodási helyéül szolgálnak. Nappal a a kacsák szabadon úszkálnak, élelmöket keresvén. Este aztán visszatérnek tartózkodási helyökre. A tojásokat különös költőkemenczékben költetik ki. Nem ritkaság, hogy egy ilyen csolnak költőkemencéiben 5000 tojás létezzék egyszerre. Ezeknek egy része tenyésztésre szolgál, a többi élelemszer gyanánt adatik el.

 

•) Lásd a „Vasárnapi Ujság” 1864. évi 18-dik számában

 

 

 A „Gyógyszerészek utczája" Kantonban. 1879. 57.

A chinaiakról ujabb időben mindig szélesedik ismeretkörük, s mindinkább meggyőződünk róla, hogy a mennyei birodalom népei még sem olyan elmaradottak, mint a milyeneknek őket ezredéves multjukban megkövesülve lenni állították. E balvéleménynek eloszlatására sokat tettek a közkiállitások, melyekben a chinaiak több tekintetben föltűntek. Vannak intézmények, az igaz, melyek több ezer éves múltba vezethetők vissza, de nem mutatják-e éppen ezek azt, hogy ezek a nép életéből és sajátságos viszonyaikból folyván, csak igy tarthatták fenn magukat ily hosszú időkig. A chinai élet mindenesetre sajátságos és sok tekintetben megérdemli figyelmünket. A nyilvános, társadalmi és üzleti élet sok bizarr és a mi viszonyainkhoz mérten furcsa vonásokkal bir; de praktikus voltát semmi körülmény között sem lehet elvitatni. A chinaiakat józan, gyakorlati és élelmes népnek kell tartanunk. Megmutatták ezt azzal is, hogy ahová beférkőznek, ahol üzletet nyitnak, ott más elemet kiszorítanak, elnyomnak és szívós eréllyel és kitartással boldogulnak.

Példa rá elterjedésük Amerikában. A chinaiaknál is majdnem úgy ismerik a „humbugot”, az élelmességet, mint Amerikában, csakhogy más vonásokban nyilvánul, mint emitt. Nem hangos szavakban, nem lármában, éktelen kiabálásban igyekszik a chinai kereskedő a közönség figyelmét magára vonni, hanem hangzatos, nagyot mondó feliratokban és a kereskedőnek nyugodt, vevőit majdnem fel sem vevő phlegmájában van a reklám, mely a chinai népre hat. A chinai még a töröknél is phlegmatikusabb kereskedő. Nyugodtan, majdnem mozdulatlanul ül boltjában, egyik kezében könyvet, másikban egy nagy bambuszlevél legyezőt tartva, olvasmányába mélyed. A vevő beléphet boltjába, megtekintheti áruczikkeit anélkül,

hogy csak fel is tekintene, csak egy-egy sanda pillantással kiséri vevőjének mozdulatait. Csak akkor ugrik fel ülőhelyéről, ha a látogató az áruczikk ára iránt kérdezősködik, vagy határozott vevő szándékot nyilvánít. Ilyenkor aztán udvarias, előzékeny, miben túltesz az európai kereskedőkön is.

A kereskedések Chinában is bazár jellegűek, épp úgy mint Keleten átalában. A bazár utczái itt is szűkek, és árucsarnokokkal zsúfoltak. Keleten átalában az egyenetlen, szűk utczák vannak szokásban; Chinában még Törökországon is tul tesznek e tekintetben. Az utczák oly szűkek, hogy a házsorok átellenes házfedelei majdnem összeérnek és ugy látszanak, mintha az utcza födve volna.

A bazár utczái rendkívül magasak és keskenyek. A boltok nem földszintesek, hanem az emeletig terjednek. A bazárnak átellenes holtsorai bambusz és gyékény tetővel vannak födve. A magas tető gerendáiról lobogók alakjában nyúlnak le a festésekkel ékített és nagy betűkkel irott czég- és hirdető táblák. A boltfülkék majdnem egyenlő nagyságúak és vékony téglafallal vannak elválasztva egymástól. Képünk egy ilyen bazár-utczát mutat, a Tsiang-Lan-Kiait, vagy a Gyógyszerészek utczáját. Itt is ilyen boltsorokat látunk egymással átellenben, czégekkel és hirdetésekkel diszitve. A boltok majdnem egyenlőek berendezésben és beosztásban is. A bolt ajtajában egy gránit áruasztal zárja el a bejárást, melyen belül áll a kereskedő, ki a vevőknek e gránit asztalra adja az áruczikkeket megtekintés végett. Egy gránit állványon nyugszik a kereskedő czége, mely a legkülönösebb szórnyállatokkal van fel-czifrázva. A bolt egyik sarkában van a kereskedés védszentjének oltára, a védő isten képével és egy áldozó csészével. A kereskedő kinyitván boltját, első teendője a védő isten segítségét kérni és áldozatot gyújtani neki tömjén-darabból és azt a bronz csészébe teszi, hol az illatozva lassan ég a chinai Merkúr nagy élvezetére. A bolt hátulsó részében van a felfutó virágokkal díszített rácscsal elzárt iroda, az üzlet könyveivel és a könyvvezető személyzettel. A rács mellett láthatók a mindig fénylő és piros posztóval díszített mérlegek, melyeken az ezüstrudakat és a pénzértékkel biró nemes érczdarabokat mérik.

Sajátságosan hat az idegenre a nagy bizalmatlanság, mellyel Chinában a kereskedők iránt viseltetnek. A chinai azt tartja, amit a magyar közmondás: Szemesé a vásár. De szemesnek is kell ám lenni a chinai kereskedővel szemben, mert a csalás a chinai kereskedő erényei közé tartozik. Csal minden lépten-nyomon, csal áru-czikkeinek nem-valódiságával, csal a pénznemben és csal a mérésben. Óvatosnak kell lenni a vevőnek és mindenek felett semmit készpénzül el nem fogadni, amit a kereskedő mond. A méréssel való csalás ellen ugy óvja magát a vevő, hogy mérlegét magával hordja és a kereskedő ellenőrzéséül azonnal megméri az áruczikket. Ezt még a legkisebb mennyiségnél is megteszi, mert még akkor sincs védve a csalás ellen.

A kirakatok nem igen divatosok Chinában; ezek helyett inkább magasztaló és nagyot mondó föliratok pompáznak a boltok fölött, melyek sokszor igen elmések és érdekesek a chinaiak gondolkozásmódjának megítélésére. Leleményesek és kifogyhatatlanok a trükkök tekintetben.

 

 

Faragó Ödön: MAGYAR EMBER A KHINAI HÁBORÚBAN. 1884. 770

Faragó Ödön hazánkfiától ismét levél érkezett Formosa szigetéről, ahol ő a khinai vámhivatalok főnöke. Levele, mely egyébiránt magánlevél, ismét az ottani hadi állapotokról, a franczia flotta bombázásáról ir, s érdekes kiegészítőül szolgálhat azokhoz, amiket a politikai lapok utján már ismerünk. Adjuk belőle a következőket :

Tamsui, 1884. okt. 6-ikán. Sietek értesíteni, hogy még élek. A franczia flotta (7 irtózatos szörnyeteg) e hó 1 -jén ide érkezett, s 2-án tüzet nyitott a városra. Épp reggeli öltözködéssel voltam elfoglalva, midőn a «hajrá» megkezdődött. Sietve mentem ki az utczára, hol jajveszékelő embereket láttam ide s tova futkosni, keresve menedéket a süvöltő bombák elől. Magam az angol konzulátusba mentem, hol ugyan ki voltunk téve a golyóknak, de az ütközetre gyönyörű kilátásunk volt. Két ós fél óra múlva az ágyúzás kezdete után a khinaiak elhallgattak, s csakis a franczia részről folyt a lövöldözés egész éjjeli 9 óráig. Azóta minden nap folyik ez a komédia, anélkül hogy a francziák partra mertek volna szállni, pedig a rájuk várakozó katonaság oly csekély, hogy bambusznáddal is szét lehetne őket kergetni. Ma ugy látszott, hogy partra szállnak, de a tenger hirtelen beállott háborgása e czéljuk kivitelében meggátolta.

A francziák robbanó golyói csúnya pusztítást vittek véghez az európai lakásokban. Saját lakásomba egy 15 kilogramm súlyú golyó-forgács ütött be. Megtartom ereklyének. A konyha fedelét egy golyó teljesen elvitte, a szegény khinai szakács roppant rémületére. Rendkívüli szerencse, hogy egy európai sem sérült meg. A francziák rossz lövőknek bizonyultak, mert olyat csak nem lehet rólok feltenni, hogy szántszándékkal lődözzenek semleges nemzetiségű emberek házaira.

Kelungot a francziák l-jén bevették. A khinaiak — ámbár győztesek — az alkirály parancsára állásaikat oda hagyták. A népség emiatt annyira felbőszült, hogy az alkirályt bambusszal bántalmazta. Ez utóbbi erre felhívta a népet, hogy hát jöjjön vele aki mer, kap pénzt és puskát, rögtön indulnak vissza Kelungba kiűzni a francziát. Azonnal 1500 ember sorakozott mellette. Ma reggel indultak el, s az úton 7000 re szaporodott számuk. Lesz-e eredmény? Qui vivra, verra !

Hogy mi a francziák szándoka a vámhivatallal, azt még csak sejteni sem vagyok képes. Lehet, hogy hagyják úgy, ahogy van, beavatkozás nélkül!

Szegény Khina! nehéz napok várnak rá. De ez eíkerülhetlen volt. A khinaiak nemzeti büszkesége oly nagy, hogy inkább egész Khinát elvesztik, mintsem hogy egy krajezár hadikárpótlást fizessenek.

 

 

 

Cholnoky A KHINAI KATONÁK. 1891. 03. 41.

Eredeti levél Pekingből.

Talán mosolyt idézek az olvasók ajakára ezzel a czímmel, hisz a khinaiak világszerte híresek gyávaságukról. Ez a mosoly nem teljesen indokolatlan, de talán nem azokat illeti egészen, a kiknek szánva van; mert hogy a khinaiak jó vezetés alatt jó katonák is tudnak lenni, arról meggyőződtem. A gúny a khinai hadvezéreket illetheti, a kik gyaloghintóból vezénylik az ütközetet addig, a míg az csakugyan «ütközetté nem fajul», mert az első puskalövésnél rendesen már lőtávolon kivül helyezkednek, a mint ez a japáni háborúban nem egyszer megtörtént, így például az egyik hadvezér átizen a sokkal gyengébb ellenfél táborába, hogy adják meg magukat, hisz látják, hogy sokkal gyengébbek, embertelenség volna tőlük magukat mészárszékre vitetni. A japáni visszaizen,  hogy készek magukat mindhalálig védelmezni. Erre a khinai mandarin kijelentette, hogy ő ilyen embertelenséget nem tud elkövetni s egész seregével ütközet nélkül odébb állt.

Nemcsak a hadviselésnél van ez így, hanem egész általánosságban lehet mondani, hogya mi hátramaradottság, fonákság, «ázsiai állapot" van a khinaiaknál, annak a mandarinok az okai s az a rósz  rendszer, mely a mandarinokat kellő ellenőrzés nélkül zsarnok módon hagyja uralkodni. A japáni háborún okulva, a khinaiak európai tiszteket kértek katonáiknak európai módon való betanítására. A tisztek mind németek, s ez a németek térfoglalását jelenti Khinában. Már is több khinait találtam, a ki a kedvükért németül megtanult, a khinaiak bámulatos nyelvtanulási tehetsége folytán alig pár hónap alatt. A közönséges khinai, ha európai nyelvet tudott, az'eddig mindig a «pigeon english» volt, azaz egy csúnyán elcsúfított angol nyelv alig 200 szóval. A műveltebb khinai rendesen francziául beszél, mert ezt használják a diplomácziában. A német tisztek befolyásának eredménye, hogy újabban németül beszélő khinaiakat is lehet találni.

A minap egyik tiszt ismerősöm meghívott a Vuzung erődbe a viczekirály jelenlétében tartandó hadgyakorlatokra. Vuzung

Sanghaitól j éjszakra a Hoang-pú folyónak a Jang-cze-tyang | folyóba való horkolásánál fekszik, kis gőzbárkával mintegy

másfél óra járásnyira. Az erőd rendeltetése a Hoang-pií folyó bejárásának védelme, mert Sanghai, az európaiak legfontosabb

telepe Khinában, épen e mellett a folyó mellett fekszik. A khinai tisztek, sőt maga a hosszú ezopfos várkapitány is, a legnagyobb készséggel mutogatták meg a vár erődítménj'eit, kazamatáit, ágyúit, kaszárnyáit. Ez a naivság nem önkéntelén. Amint majd később szó lesz róla, a khinai, gyáva emberek szokása szerint, mindig ijesztget s meg akarja félemlíteni ellenfelét. Az erőd csakugyan szépen van berendezve, ágyúi jó karban vannak s így a várkapitány bizonyára úgy gondolkozik, hogy ha egy európai ezt meglátta, az még álmában sem mer többet a Vuzung erőd előtt engedelem nélkül elhajózni. Ennek a dicsekedésnek köszönhettem, hogy a várudvaráról is fényképet vehettem fel, a mi Európában egészen hallatlan volna.

Az erőd belső vára, melyről a fényképet bemutathatom, nagy hosszas négyszögalakú, hosszabb oldalával a folyóra dőlve. A mi fogalmaink szerint túlságosan magas és meredek lejtőjű sánezok kerítik s kazamatáiból a folyó felé 12 nagy Krupp-féle ágyú néz ki. De a fő büszkesége a khinaiaknak az a hét hatalmas 15 cm.-es Armstrong-féle kikötő-ágyú, a melyek a vár délkeleti sarkán, a sánezok egy kiszélesedésének tetejéről ásítanak a folyó felé. Egy értelmes arczú khinai tüzér (európai iskolából) bámulatos ügyességgel irányozta kedvünkért az egyik ágyút egy kijelölt pontra s a gépezet kezelésében, az ágyú megtöltésében nagy gyakorlottságot mutatott.

Aki megszokta Khina belsejében való utazás közben azokat az agyonrozsdásodott, rendesen lafetta nélkül a sárban heverő,

vagy szörnyű sárkányokkal eziezomázott állványokon hetvenkedő ősrégi csatakigyókat látni, a milyenek a városfalakon

éktelenkednek, annak igazán feltűnő, hogy milyen fényes jó karban vannak az erőd ágyúi úgy a sánezokon, mint a raktárakban.

Csa-pu városnál például, a Hang-csan öböl éjszaki partján kiterjedt erősség van: egészen puszta hegytetőkön apró gödrökből

deszkadarabokkal letakart ágyúk néznek a tengerre. Mikor a hegy tetején térképeztem, nem is sejtettem, hogy erőd közepén vagyok, minden épület, minden sáncz messze van, embereknek meg nyoma sincs. Áruló kezekkel fedeztem le az egyik félelmes ágyút; khinai szolgám ezopfja I az égnek meredt félelmében, de mikor meglátta a kerekeivel teljesen összerozsdásodott «halált szórón csövet,

ő is kaczajra fakadt. A régi kliinai katonák semmiképen sem állhatják ki a versenyt az európai katonákkal. Törvényszabta fizetésük is már nagyon kevés, de annak alig kapják egy tizedrészét, a többi a mandarinok zsebébe vándorol. A nép előtt a legalsó rangfokon állnak, niegvetettebbek,

mint a teherhordó kulik. Öltözetük ugy egészségi, mint hadászati tekintetben igen rósz: élénk czinóber piros kabát, másoknál

sötétkék kabát szeles piros paszománynyal, sárkánykivarrások-kal s hátukon nagy khinai hetükkel a zászlóalj neve. Lábbelijük olyan, a milyen nekik tetszik, fegyverük pedig annyira szedett-vedett, hogy Alvinczy bizonyosan lefőzve érezné magát, ha látná.

Gyakorlatuk abból áll, hogy minden második kap egy, a szivárvány minden színében pompázó zászlót, néhány üres patront s aztán a zászlóval taktusra mozdulatokat csinálnak, közbe pedig hihetetlen puffogatást visznek véghez. Nem lőnek vállról, czélozva, hanem csak ugy tartják a puskát, mint a hogy a mi katonáink, mikor szuronyt szegeznek. Szép nézni a zászlóerdőt bólongatni, formákba alakulni, de egyszersmind jó arra is ez a zászló, hogy a csapatmozdulatok rendetlenségét eltakarja. A régi gárda katonáinak egy jobban öltöztetett csoportját egyik kép mutatja, középen egy vitézzel, aki a régi gárda legérdekesebb csapatjából való s a katona legnevetségesebb torzképét állítja elénk. Ez a csapat ugyanis válogatott szép emberekből áll, a kik tigriseknek öltöznek. Sajnos, hogy a fénykép nem adja  vissza a színeket, a fényes sárga öltözet fekete csíkjaival, a tigrisarczú süveg, a tigriskörmű csizma, és keztyű igazán csodálatosan festenek, de egy cseppet sem csodálkozom rajta, hogy Gordon tábornok katonái annak idején épen nem látszottak tőlük megijedni.

Jó vezetés alatt a khinai is tud jó katona lenni, a mint ezt az európai módon betanított csapatok mutatják. Harmadik képünkön a gyalogságot lehet látni, egyszerű, khinaias szabású, de czélszerű egyenruhában, fekete turbánnal, merev szárú, rövid khinai csizmában, jó hátultöltő német gyártmányú fegyverrel. Mindegyik katonának a vállán egy egyszerű sötétkék posztó eprouvette van, a mely legombolva khinai számot, visszagombolva pedig európai számot mutat, hogy a tisztek könnyen tájékozhassák magukat a az európai szám mégse sziirjon szemet a konzervatívoknak. A gyalogság egy része s a tüzérség is jó Krupp-féle és Nordenfelt-féle 75 mm.-es hátultöltő ágyúkkal. A legénység jól be van gyakorolva, a bronzágyúk jó karban

fentartva, de valószínű, hogy ezen a vidéken egyáltalában nem használhatják őket.

A khinai alföldön ugyanis nincsenek utak, csak hajócsatornák, kocsiközlekedés általában ismeretlen, a mi gyalogösvény van,

az olv keskeny, hogy két ember alig kerülheti ki egymást, így az ágyúkat vontatni alig lehetséges. Még ha a föld oly kemény volna, mint a mi dombvidéki szántóföldjeink, akkor talán menne a dolog, de a földek legnagyobb része itt az év java részén vízzel elárasztott rizsföldekből áll, a rizstáblákat egymástól kis gátak választják el s ha a süppedékes földön magán sikerült volna is az ágyút átvonszolni, a gátak igen nagy akadályt gördítenek a nehéz ágyúk elé. Nem hiszem, hogy valaha lövésre kerüljön a dolog velük az országnak ezen a részén. Peking vidékén már vannak az alföldön is utak, de ezekről európai embernek nincsen fogalma. Három hónapos eső után a mi alföldi legroszabb útjainkon szekerezni kéjutazás ahhoz képest, a mit itt szenved az utas a nagy, durva kétkerekű taligákban. Ezeken az utakon el lehet ugyan szállítani az ágyúkat, de hogy ehhez képest Hannibál útja az Alpokon át kis Miska, azt mindenki be fogja látni, a ki csak néhány óráig szekerezett Peking vidékén.

Igen jól vannak begyakorolva a huszárok. Neuhaus gróf,* a huszárság parancsnoka, két hónap alatt valósággal csodákat művelt. Egyik képünk mutatja a sárgalobogós lándzsával felszerelt huszárságot, fehér mentében, sötétkék nadrággal. A sor előtt áll egy khinai hadnagy, mellette Neuhaus gróf magyaros huszárruhában (az európai tisztek tetszés szerinti ruhában járnak, rendesen egyszínű sötétkék atillában, fehér napellenző kalappal). A 6-ik kép ugyancsak a huszárságot mutatja karabinnal, lövésre készen. A sor közepén egy hadnagy sötét violaszín, gyönyörű aranyhímzésű selyem ruhája sötétlik. A közlegénység czopfja állandóan a turbán alá van csavarva, de a tiszteké szabadon csüng s fejüket nem turbán, hanem a peremtelen, egyszerű khinai sapka fedi. Sötét violaszín selyemruhájuk igazán nagyon szép, puha selyemszáru khinai csizmájuk, díszes markolatú kardjuk, értelmes arczuk s az az ügyesség, a mivel vezényelnek, igazán kellemes benyomást tesz az emberre.

A begyakorlás elé legnagyobb nehézséget a-nyelv gördít. A tisztek csak a vezénylő szavakat tudják khinai nyelven, egyébként mindig tolmács segítségével érintkeznek a katonákkal. A régi hanyagságot és gyerekséget persze nehéz kiölni belőlök. A kaszárnya kapujánál beszélgettem a tisztekkel, mikor az egyik kemény hangon förmed a tolmácsra :

«Az őr megint elhagyta az állomását, hova futott a haszontalan ?»

Puskája csakugyan a kapufélfának volt támasztva, mig a katonának híre sem volt. A tolmács ijedten futott az őr után, de az hamar felugorva csésze theája mellől, felkapta fegyverét s nagyot szalutálva gondolta jóvá tenni hibáját. Egy kis káromkodáson kívül, a mit úgy sem értett meg, más büntetést nem kapott.

Neuhaus gróf elrendelte, hogy a lóháton lándzsával végzett gyakorlatoknál a lándzsa hegyét le kell venni. Ezt emberszeretetből tette, mert még eddig összesen csak valami hatszor gyakoroltak lóháton lándzsával s könnyen megsebesíthetik egymást a még kilovagolatlan, ra-konczátlan pónikon. Nálunk az ilyen sebesültek számára kéznél van az orvosi segítség és a kórház, itt ilyen intézmény nincs, a sebesült egyszerűen haza mehet, s ha lesz miből élnie, talán még meg is gyógyul.

A rendelet ellenére az egyik legény mégis hegyes lándzsával jött elő, a gróf visszarendelte s a legény azzal mentve magát, hogy nem tudja lecsavarni, s lándzsa nélkül ugrott fel a lóra. Erre a tolmács maga ment lecsavarni a lándzsahegyet s a ficzkó néhány kemény szón kívül egyebet nem kapott.

Ilyen enyhe bánás mellett is bámulatos pontossággal folytak a gyakorlatok s maguk a khinaiak mondják legjobban, hogy erre csakugyan már szükség volt. A régi gárda irigykedő és bámészkodó tagjai szigorúan ki vannak tiltva az új csapatok kaszárnyáiból s nevetség nézni, milyen fölényt gyakorolnak az új, egyszerűen, de tisztán és ízlésesen öltözött katonák a régi háromágú szigonyos, vagy kováspuskás, piszkos, de annál czifrábban öltözött élhetetlenek felett.

A régi gárda tábori zenéje nem áll másból, mint néhány hamis klarinét hangú tárogatóból, réztányérból, gongból. A tárogatók mind ugyanazt a gyarlóbb melódiát játszszák fülsértő magas hangon, igen kevés változattal, a gong pedig nagyokat kondul be minden taktus nélkül. A taktusérzék általában hiányzik a khinaiaknál, az új gárdának európai trombitás zenéje van, jól is játszik a «banda», de a gyalogságot lehetetlen megtanítani, hogy a zene üteme szerint lépjen.

A katonaság létszámáról édes-keveset tudhattam meg, azt a khinaiak maguk sem tudják. A tisztek becsülése szerint, ha minden katona megvan, a mit papíron kimutatnak, úgy ez felülmúlja az egy milliót. Ámde a hadügyi mandarinok legdúsabb jövedelemforrását épen az képezi, hogy megkapják ugyan az előírt létszám fizetését, de annak tényleg fele sem létezik. Minden évben felmegy ugyan a díszes jelentés, hogy ennyi és ennyi rettenthetetlen katona, annyi meg annyi pompás mongol paripa áll a mandarin személyes felügyelete alatt, de annak rendesen csak kis törtrésze igaz. Ez az eljárás a legfelsőbb helyekről, úgy látszik, hallgatagon jóvá is van hagyva, mert a hadügyi mandarin kineveztetése első évében nemhogy fizetést kapna, hanem még ő fizet bért az állásért, tehát felsőbb helyeken jól ismerik az ilyen hivatalok dús jövedelemforrásait.

Egészen másképen megy az európai tisztek által begyakorolt katonák fizetése. Ezek szabad lakást kapnak a kaszárnyákban (a régi gárda ott lakott, a hol neki tetszett), havonkint 5 dollár fizetést ós 3 dollár kosztpénzt, melyért ha akarják, a menage-ból kapják a rendes khinai élelmezésnél sokkal jobb és erősebb kosztot. Ez a fizetés tehát jobb, mint a mi katonáinké és hasonlíthatatlanul több, mint a mennyit a khinai kulik keresnek. A khinai alföldön való utazásaim közben hajóslegényeim havonkint 4 dollár fizetést kaptak (egy dollár a mi pénzünkben 1 forint 40 krajczár körülbelül), semmi mást, élelmezésükről maguknak kellett gondoskodni s e mellett mindig jutott pénzük dohányra éjs ópiumra.

A khinai haditengerészetről kevés mondanivalóm van. Kevés nagy hadihajójuk van még, leginkább csak ágyúnaszádok. A hadihajók legnagyobb része a fu-csau-fui nagy arzenálban készült ágyúkkal felszerelt khinai dsunkákból. azaz vitorlás hajókból áll. Ragyogó zászlódisz és sok puskaporfecsérlés a főfő mulatságuk, de nem hiszem, hogy egy európai pánczélos hajéiban kárt tudjanak tenni. Nem beszélek arról a néhány nagy gőz-hadihajóról, a melyeket khinai lobogó alatt láttam állomásozni \ uzung közelében, mert ezek egészen európaiasak, ámbár belsejüket nem láttam. Csak arról az apró dsunkákból álló hajórajról van szó, a mely Vuzung alatt a mi szerény kis személyszállító gőzbárkánkat is iszonyú üdvlövöldözéssel fogadta, hogy felhőbe és füstbe merült a látóhatár, nagy sajnálatomra, mert nem készíthettem róluk fényképet.

A khinaiak kétségkívül ráléptek a haladás útjára. Az alföld nagyobb csatornáin gőzbárkák közlekednek, a nagy csatorna mentén európai gyárakat láttam épülni, a vasút megnyílt Tien-czin és Peking közt, folytatásaképen Sang-hai-kuan* és Tien-czin közt pár évvel ezelőtt megnyílt vasútnak, a katonák európai kiképeztetést nyernek s a mandarinok zsebkendőt kezdenek hordani. (Ezt az utóbbi megjegyzést nem szabad tréfává kicsinyíteni, nagy haladást jelent az, hogy a legnyakasabb konzervatívok, a mandarinok európai szokást vesznek fel.) Nem tudom, örüljek-e a haladásnak, vagy sem. Világtörténelmileg igen nagy jelentőségű a dolog, de félek, hogy magunk európaiak emeltünk fel a homályból egy óriási hydrát. Nagyhatalommá fog fejlődni ez a birodalom -kolosszus, de nem ez a félelmes. A félelmes az, hogy az európai kultúra behozatalával a kultúra legsötétebb árnyoldala, a szocziálizmus itt óriási mértékben fog lábra kapni. Ha a gyáripar a most kézimunka után élő sok millió kisiparos khinait megfosztja kenyerétől, azok el fogják árasztani a világot, elmenekülnek a túlnépes Khinából s olyan invázióval lesz dolgunk, a milyenről még a történelem nem emlékezett meg. Észak-Amerikának már meggyült a baja a beözönlő khi-naiakkal, az angol gyarmatokat az ázsiai vizeken már elözönlötték bámulatosan olcsó kisiparukkal, félek, hogy nem sokára a magyar vasútaknái nem olasz munkások, nem tótok, hanem khinaiak fogják a taligát tolni. Népvándorlástól félek, a mely nem tűzzel és vassal, hanem kis igényekkel és vas szorgalommal hódít.

 

* A grófné magyar hölgy s a grófi család szíves vendégszeretetét élvezve, ki Írhatná le örömemet, hogy oly hosszú idő után ismét magyar szót hallhattam

 

 

 

Sámi Lajos: Khinai találmányok. 1875. 137.

Keresztyén időszámításunk szerint a kilenczedik században legnépszerűbb és legolvasottabb útleírás volt Ibn Vahab nevű arab tudós és utazó könyve a Távol Keletről s különösen Khiná-ról; élvezettel olvasták azt Kordova elpuhult emirjei, s valószínűleg a bagdadi háremek oda-liszkjainak is kellemes szórakozást szerzett. Ebben a könyvben voltak bemutatva legelőször az akkori művelt világnak élethiven és a maguk természetes mivoltukban a „mennyei birodalom'-életrevaló, munkás és szorgalmas lakói. Rómának még csak homályos, halvány színezetű tudomása volt Khináról. Plinius emliti egy helyen könyvében azt a mély megvetést, melylyel a khinai kereskedők a „nyugoti barbárok" iránt viseltettek.

Ibn Vahabnak Krisztus születése után a 851-ik évben, sikerült a khinai császár udvarába eljutni s bámulva irja le ama csodálatos nép nagyszerű találmányait. A szemfüles arab utazó előtt ritka igazságszeretettel igazgatott, könnyű, de szép és tartós anyagból épült, s drága selyemöltönyökben járó tevékeny lakossággal benépesített óriási városok tárták föl nagyszerű csodáikat. A császári palotában a történelmi festményeknek egész nagy sorozatát mutatták neki, mely arról tanúskodott, hogy a khinaiak előtt saját hazájának hirnevesebb férfiai sem voltak ismeretlenek. Ott láthatá az öreg Noét bárkáján ülve és Mózest hires botjával, midőn Izrael fiait Egyiptomból, a szolgaságnak földéről kivezeti; az Üdvözítőt szamárháton s tanítványaitól, az apostoloktól, környezetten ; és ott látta Mohamedet teveháton ülve, hű követőinek kíséretében, arab ruhába öltözve, csípője körül bőr tüszővel. Az istenfélő arab sirva fakadt, mikor urát és prófétáját megpillantotta. „Miért sírsz?" — kérdé tőle a császár. „Uram és bátyám ő nekem" monda a messze földről oda vetődött idegen utazó, eszébe jutván távol hazájának emlékei. A császár gazdagon megajándékozta őt s gondoskodott ellátásáról Khinában léte alatt, megengedte, hogy városról városra államköltségen utazhassék s mikor haza indult, kíséretet is rendelt mellé, hogy épségben érhessen hazájába s ott elbeszélhesse az „emberek királyának" bőkezűségét s nagylelkű vendégszeretetét.

Ibn Vahab szerint kétszáz nagy város volt akkor Khinában; minden városnak négy kapuja volt; a nap óráit öt harsonás adta hirül minden kapunál; voltak rendes ingaóráik, melyeknek ügyes szerkezete a nehézkedés törvényén alapult s voltak ezeken kivül pontos napóráik is; pénzök apró rézdarabokból állt, melyeket roppant mennyiségben készítettek; arany, ezüst, drágagyöngyök és kövek bővében voltak mindenütt. Egy ritka földnemből igen szép edényeket és billikomokat készítettek, a melyek majdnem oly átlátszók valának, mint az üveg; forró vizet öntöttek bizonyos fűre, a melyet ők „csa"-nak neveznek és annak levét ugy itták, mint más nemzetek a vizet vagy bort. Az arab megízlelte a theát s ugy látszik, hogy kissé keserűnek találta. írja továbbá, hogy minden khinai, akár gazdag, akár szegény, olvasni és irni megtanul; minden faluban irgyen iskolák vannak és a tanítókat államköltségen tartják. Földadó nem létezett Khinában; az állam jövedelmét bizonyos fejadó s a sóra és theára vetett vámok képezték. Minden város szegényeit ingyen látták el orvossággal ; a ki nyolczvanadik évét elérte, az államnak tett szolgálatai jutalmául bőséges nyugdijt kapott.

Az igazságot ritka lelkiismeretességgel szolgáltatták ki s a kereskedésben a becsületességet szokatlan szigorral óvták meg. A ki megbukott, börtönbe vetették s összes vagyonát hitelezői közt osztották szét. Ha rájöttek, hogy valamit elsikkasztott, halállal büntették; ha ártatlanul bukott meg, szabad lábra helyezték, de kereskedelmi üzletet folytatnia többé nem volt szabad. Birákul csak bölcs, tudományos és becsületes férfiakat választottak és az igazságszolgáltatás legfőbb emberét (az igazságügyminisztert) Khinában átalánosan tisztelték igazságszeretete és részrehajthatatlansága miatt.

A khinai művészek minden más ország művészeinél jelesebbek voltak; festőik a császári palota főbejáratánál szokták kiállítani műveiket, mintegy fölhiván reájok a közönség bírálatát. Ha senki sem tudott azokban hibát fölfedezni, a festményeket a császár megvette s az illető művészt a nemzeti akadémia tagjává avatták. Egy ilyen kiállításon egy festő oly festményt tett ki közszemlére, a mely átalános bámulatot ébresztett a közönségben. Egy darab selymen egy kis madár volt lefestve, a mely egy buzakalászon állt. A festmény csodálatos tisztaságát és kifogástalanságát mindenki elismerte; a művészt már épen gazdagon meg akarták jutalmazni, midőn szerencsétlenségre valami fekete vérű kritikus hirtelen azzal állt elő, hogy ő hibát fedezett föl a képen. Rögtön a város kormányzója elé vitték, ki parancsolta neki, hogy adja elő hát bírálatát „A festő" — monda a khinai műitész — ,,a buzakalászt teljesen fölfelé állónak festette , holott mindenki tudja, hogy ha egy madár reá száll, okvetetlenül meg kell hajolnia." A bírálatot helyesnek találták s a művészt minden jutalom nélkül bocsátották el.

A khinaiak fogyatkozásairól Ibn Vahab nem nyújt valami tetszetős képet s ugy látszik, hogy a mennyei birodalom fiai jóllétök és boldogságuk tetőpontján az erkölcsösségnek nem igen magas fokára voltak emelkedve. De a khi-nai császár nagyban kérkedett azzal, hogy a nep a föld kerekségének egyetlen más országában sem oly engedelmes és megelégedett s a törvényeket sehol sem tisztelik annyira, mint az ő birodalmában. Szerencsétlenségre a nyugalom és virágzás e korszaka nem tartott sokáig. Alig hagyta el az arab utazó a császár vendégszerető udvarát, midőn csakhamar kiütött ama véres forradalmak egyike, a melyek oly gyakran végig pusztították a tejjel-mézzel folyó birodalmat; milliókra menő nép pusztult el a felgyújtott városok füstölgő romjai alatt; a sűrű népesség közt borzasztó éhségek törtek ki, a melyekhez képest az Európában valaha mutatkozott legnagyobb szükségek is csak jelentéktelenek voltak; az igazság feledésbe jutott az emberek között; a föld a legyilkoltak holttesteivel volt behintve.

A khinaiak életéről biztosabb tudósítást ezután körülbelől négyszáz év múlva nyert Európa, mikor Marco Polo, a tatár eredetű uralkodók alatt, Peking főváros nagyszerűségét s a khinaiak bámulatos találmányait és fölfedezéseit egész elragadtatással irta le. Az idő min-den viszontagságaival sem volt képes ama nevezetes nép előhaladását megakasztani; idegen uralkodói nem igen törekedtek a mérhetetlen birodalom törvényeit és bevett szokásait megváltoztatni; a városok akkor is tömve voltak szorgalmas, iparüző lakossággal; Cathay (Khina) különböző tartományainak jólléte és gazdagsága bámulatba ejtette a velenczei utazót, ki csupán az európai államok szűkre szabott határaival és tökéletlen polgárosultságával volt még akkor ismerős. Maga körül mindenütt szépen kikövezett és nyaralókkal szegélyezett széles országutakat látott, melyek a birodalom fővárosától a legtávolabb eső határszélekig vezettek; csatornákat , melyek Xerxesnek vagy Caesarnak legnagyobbszerü terveit is jóval felülmúlták; gyönyörű palotákat, melyek a legszebb aranyozásokkal, festményekkel és gazdag selyem függönyökkel voltak diszitve s oly tündérkertekkel körülvéve, a melyekben az ügyes khinai kertészek finom Ízlése a szebbnél szebb fákat, ritka virágokat és Ízletes gyümölcsöket bámulatos öszhangzatba tudta hozni; óriási hajóhadakat, melyek a széles folyókat egészen ellepték s oly nagy terjedelmű és gazdag kereskedést közvetítettek, a melyhez képest Velenczének és Genuának épen akkor fejledező világkereskedelme nagyon jelentéktelennek tűnt volna föl. A khinaiak átalán véve már akkor selyemruhákban jártak, mikor Európának leghatalmasabb uralkodója is alig volt képes magának egyetlen selyem öltönyt szerezni. Szabad, ingyenes iskoláik kész ösvényül szolgáltak mindenféle tudományhoz minden helységben, és majd minden khinai tudott irni és olvasni akkor, mikor Franczia és Olaszország népei kétségbeejtő tudatlanságba voltak sülyedve. A könyvnyomtatás hihetőleg már jóval előbb ismeretes volt nálok; a festő művészet nagy tökélyre volt emelkedve; a gazdag khinaiak házai sajátságos, de igen díszes érez- vagy elefántcsont metszvényekkel és faragványokkal voltak diszitve; a thea Marco Polo idejében is sok millió embernek volt rendes itala és a porczellángyárak oly díszes kannákat, vázákat s más edényeket állítottak elő, hogy azokkal Etruria és Görögország legritkább készítményei sem állhatták volna ki a versenyt.

Quinsay-ról, az „Eg városáról" a velenczei utazó, mikor haza jött, oly bámulatos híreket és leírásokat hozott Európába, hogy rendkivüliségök miatt felét sem hitték el sokáig. A város környéke a virágzó falvaknak és gazdagon mivelt szántóföldeknek volt szakadatlan lánczo-lata. Sűrű népessége békében s fáradhatatlan szorgalma által szerzett nyugalomban és jóllétben élt együtt. Széles és csinosan kövezett főbb utczáit majdnem 12,000 bolt szegélyezte, a melyek drágakövekkel, fűszerekkel, selyemmel s más — amazoknál is hasznosabb árukkal voltak tele. Csinos, kellemes Ízléssel épült számtalan híd vezetett át a folyókon és csatornákon, melyek a város hulladékait a tengerbe hordották. A jómódú kereskedők gazdagon felöltözve álldogáltak boltjaik ajtója előtt, csillogó ékszerekkel fóleziezomázott nejeikkel együtt, jöve-delmes üzletök gondozását segédeikre bízva; az utczák diszes fogatokkal voltak tele, a melyek a város környékén elterülő mulatóhelyekre igyekeztek ; a vásárterek gazdagon el voltak látva gyümölcsökkel, zöldséggel és hússal; a házakat igen drága és ritka anyagokból épittették s kiszámíthatatlan értékű diszitményekkel és festményekkel voltak ékítve. Csinosság és jó rend volt Quinsay széles sétányainak főjellege. Rendőrsége kifogástalan volt; a szegényekről kórházakban gondoskodtak; a henyéket munkára kényszeritették; az igazságot mindenkinek egyforma mértékkel mérték s az átalános munkásság teljes és átalános megelégedést szült. De a hires város összes csodái közt legnevezetesebb volt a khinai császár palotája, mely tiz mérföldnyi kerületű kert közepén emelkedett. A részint egészen aranyból készült, részint megaranyozott fedelű terrászok végtelen sorozata, melyek számtalan oszlopon nyugodtak; a festmények és faragványok alig elképzelhető mennyisége ; a márvány udvar; a magas és szellős termek és szobák tömérdek sokasága; a mesterséges tavak és barlangok, a ráforditott munka, fáradság és költség — mindezek oly fényt kölcsönöztek a khinai császári palotának, mely a barbár Európában teljesen ismeretlen volt. E palota terjedelmes csarnokaiban a császár, fővárosának leggazdagabb és legműveltebb iparosai és kereskedői közül egyszerre 10,000-et szokott, magánál tartani; mert a khinaiak közt uralkodó demokratikus egyenlőséget akkor nem zavarta semmiféle oly-garcha nemesség s az „Ég városának" pompás lakomái jóval felülmúlták a Nero és Caligula tékozló vendégségeit.

A tatárok e palotát részben szétrombolták, de a város gazdagsága és jólléte azután is megmaradt. A munka mindig megtermetté áldásos gyümölcseit; csakis az erkölcsi műveltség hiánya volt nálok feltűnően érezhető. A békés város gazdag iparosai sohasem tudták megtanulni, hogy kell bölcsen használni becsületes keresményöket. Valószínűleg az európai művészek és iparosok versenyvágyát is a khinai találmányok ébresztették föl.

Mihelyst porczellán készítményeiket Európába hozták, utánozni is kezdették azonnal. Nem valószínűtlen, hogy a papir készítése és használata, sőt a könyvnyomtatás is tőlök került Európába. Ingaóráik az arabok előtt ismeretesek voltak. Kőszénbányáikról s a kőszén használatáról már Marco Polo is emlitésttesz. Ingyen iskoláik az átalános és kötelező iskolázás eszméjét ébresztették föl az európaiaknál. Igazságos törvényeik megszégyenithették Franczia- és Angolország durva törvényhozóit. Ők adtak Európának egy oly italt, mely tápláló és nem részegítő. Útjaik és hidjaik, kövezett utczáik és nagyszerű pia-czaik, csatornáik, kertjeik és jövedelmes fóldmi-velési rendszerök, selyem- és gyapotgyáraik, a hivatalok elnyeréséhez szükséges versenyvizsgáik, melyeket ma már a modern nemzetek is kezdenek alkalmazásba venni lassanként ugyan, de biztos eredménynyel, s végre ama szokásuk, hogy a méltóságokat és közhivatalokat csupán tiszteletreméltó és igazán művelt, tanult emberekre ruházzák : — mindezek csak egyes, kiválóbb példák ama tömérdek valóban áldásos találmányból és szokásból, melyeket a mi nyugoti társadalmunk részint már eltanult, részint pedig bátran átkölcsönözhetne Khina polgárosultsá-gából.

így tanitja, oktatja egyik nemzet a másikat s minden egyes nép avagy egyén tapasztalatai lassanként s idővel az egész emberiség jótéteményévé válnak.

 

 

 

A KHINAI HADSEREGRŐL. 1895. 1747.

Hanneken báró, volt porosz tüzértiszt, ki 1879 óta Li-Hung-Csang alkirály megbízásából a khinai hadsereg egy részének oktatója volt, a khinai-japán háború lezajlása után ismét visszatért Európába, s egy hírlapíró előtt igen érdekes részleteket mondott el a khinaiak katonai életéről, melyet kevesen ismernek úgy, mint ő.

Mindenekelőtt a khinai hadsereg nem egységes. Azokat a katonákat, kik a XVII. század közepe táján a mai dynastia számára az országot elfoglalták, a nagy birodalom különböző részeibe osztották szét, s később khinai elemekkel szaporított különféle keretekbe iktatták, egészben véve azonban inkább csendőrökhöz hasonlítanak, kik harmadfél száz év óta megtartották régi fegyverzetüket, rendszerüket s így ma hadi czélokra teljesen alkalmatlanok. Főparancsnokuk rendesen az alkirály, vagy az általa kinevezett tábornok, közös fejük pedig a pekingi hadügyminisztérium, mely azonban már megszokta, hogy a csapatokkal főképp a rend fenntartásáról gondoskodjék.

Szabályszerűbb hadtestet alakított Li-Hung-Csang alkirály a taiping-forradalom idején, körülbelől 50 ezer emberből, mely azonban idő folytán 36 000 főre olvadt. Ezek külsőleg angol és porosz minta szerint állíttattak ki, de a.régibb khinai tábornokok minden újításnak ellene vannak. Maga az alkirály is, kit Európában khinai Bismarcknak neveznek s ki kétségkívül kiváló politikus, de csak khinai értelemben, egyébként túlságosan

ragaszkodik a régi khinai szokásokhoz, s ezért nem tudta seregét mai szerkezetűvé tenni. Különben keveset is törődött vele. Már kitört a háború, midőn az alkirály még mindig abban bízott, hogy Oroszország, vagy Anglia meg fogja azt akadályozni, s a kis Korea miatt nagy költséggel újjászervezni a hadsereget nem akarta, annyival kevésbé, mivel a khinai nép sem szereti a hadi kiadások emelkedését. Nagy költséget fordítottak

azonban a hajóhadra, s az alkirály vezetése alatt csakugyan legalább 7 kitűnő, Európában készült hajó állott, melynek fölszerelését azonban nagy gondatlansággal már jóval a háború előtt elprédálták. Hanneken, ki személyesen részt vett egy pár koreai ütközetben, a Jalu folyó mellett vívott tengeri csatára vonatkozólag kinyilatkoztatta, hogy a khinai hajók előbb igen jól működtek, s hogy később mégis igen rosszul viselték magukat, annak a főoka inkább vezetőikben volt, mivel a különben derék Ting admirális a tengerészeihez keveset ért s a kapitányok az ő üdvös intézkedéseit sem

voltak épesek végrehajtani.

A hadseregnek kétségkívül legképzettebb része az alkirály kis serege, de európai szempontból az is nyomorult volt. fegyverek oly sokfélék voltak, hogy igen gyakran egy csapatban is több fajtájú puska volt; ennek következtében a katonák nem ritkán teljesen harczképte-lenekké váltak, mivel a lövő-készlet nem illett fegyverükhez. A hírlapok emlegették, hogy Peking védelmére a hadjárat vége felé külön sereget szerveztek;

de ilyen sereg igazában nem volt a a japánok, ha erélyesen előre haladnak, nagyobb nehézség nélkül elfoglalhatták volna a fővárost. Azonban a japánok óvatosak voltak s magában Japánban is hangok emelkedtek, hogy a hadiköltségek igen nagyok s nem állanak arányban az előre látható eredménynyel.

Ugyanezen időtájban, midőn a japánok habozása Khinát megmentette, a_ pekingi kormány tanácsot kért Hannekentől. Ő mindenek fölött egységes császári hadsereg létesítését ajánlotta, mely a tartományi vezetőktől függetlenül, kizárólag európai tisztek alatt álljon s melyet kellőképen lássanak el fölszereléssel és költséggel. Állítása szerint a pekingi kormány hajlandó lett volna ezt a javaslatot megvalósítani, de a tartományok ellenzése meggátolta; attól tartottak, hogy ha nem lesz joguk saját csapatokat állítani, más értékes jogaikat is elvesztik. Még Li-Hung-Sang is cserben hagyta a poroszt. Ezután következtek a békealkudozások, s minden maradt a régi.

Lesz-e újítás Kkinában a hadseregre vonatkozólag: az Hanneken szerint teljesen a külhatal-maktól függ. A khinai magától sem kicsiny, sem nagy újítást nem kezdeményez, ha nem erőszakolják reá. Ez a külhatalmaknak is érdekükben lenne, Khinának még inkább. Khinában különben megvan a jó embererő. A khinai aránylag izmos, könnyen elbírja a nagyobb erőltetést is, mert idegrendszere igen erős, e mellett kevéssel megelégedő, szorgalmas és épen nem gyáva. Nagyobb baj azonban a tisztek kiválasztása, mivel a khinai tisztet saját hazájában sem becsülik sokra; ezért nincs kellő önérzete s mindenek fölött nem tud kezdeményezni. Egyelőre tehát a khinai hadseregben kizárólag idegen tiszteknek kellene lenni, mig a belföldiek közül jókat nem képeznek ki.

Megjegyzendő végül, hogy a khinai császári hatalom valósággal csak képzeleti. Az igazi hatalom a tartományok kormányzóságainál van, olyannyira, hogy Hanneken szerint a legutóbbi vereség után itt-ott fel is merülhetett az a gondolat, hogy az óriási birodalmat egyes részekre kellene felosztani.

A khinai nem lojális európai értelemben; nem törődnék azzal sem, ha például a perzsa sah lenne is ura, feltéve, hogy a helyi szokásokat kíméletben tartaná; de azért magához a császárság eszméjéhez ösztönszerűleg ragaszkodik. Mivel tehát a nagy birodalom szétbomlása nem lehetetlen, szükséges volna, talán a misziók üldözésének ürügye alatt, az európai hatalmaknak nagyobb erélyt fejteniök ki Khina ellen. A külső nyomás elkerülhetetlen; Khinában csak úgy jöhetnek létre nagyobb reformok.

 

 

Magyar ember levele Khínából. 1879. 740.

Faragó Ödön hazánkfiának édes atyjához intézett legközelebbi leveléből közöljük a következő részt:

Hanhow (Khina), 1879. szeptember 14.

Már mintegy három hete hogy megérkeztem Hankowba, Kínának teatermő Eldorádójába. Chefoodból Shanghaig 2 és 1/2 napot töltöttem tengeren. Utunk kellemesen folyt le, csak a hőség volt tűrhetetlen. Shangbaiban a hőmérő naponként 96—100° Fabrenheitot mutatott árnyékon ; ennek tulajdonitható, hogy oly gyakori halálesetek fordultak elő az európaiak között. Két napi várakozás után Kiangfoo nevű folyami gőzösön kiindultunk Shanghaiból, hogy a széles Yangtze-Kiángon nyugati irányban 600 mértföld távolságra Khina belsejébe evezzünk. Khinának e hatalmas folyama — közel a torkolathoz — oly széles, hogy közepéből annak egyik partját sem lehet megpillantani Egy napi hajózás után a partok már láthatók, sőt Nankinghoz közel a tájék már gyönyörűvé fejlődik.

Magas hegyek emelkednek mindenütt merészen nyúlánk pagodákkal; majd csinosan épült templomok, buddha-kolostorok és fehérlő városok mellett haladunk el. Harmadik napon egy igen érdekes tájék tárult fel előttünk :  a Yángtze folyam kellő közepén emelkedik ki egy rendkivül magas keskeny szikla, a mely távolról olyan, mint Kleopátra tűje. A khinaiak tetejére templomot építenek, hogy azonban hogy járnak oda fel ? az előttem máig is talány. Itt van a Po yáng tó is, a mely szépségére nézve a világ legelső tavaival vetélkedik.

Négy napi hajózás után érkeztünk meg Hankowba. Ez forgalmilag igen jelentékeny hely, s az itt letelepült kereskedők száma igen nagy. A vámhivatalban is számosan vagyunk európaiak : Commissio-nerünk Mr. White, Deputy-Commissionerünk Mr. Iwinem, 3-ad A. assistens Faragó, 4-ad A. assistens Pennington ; 4-ed B. assistens Hance, 4-ed B, assistens Scberzer. *

Az európai concessio igazán gyönyörűen épült, s a folyamról ugy tűnik föl, mint egy nagy kert; a házak többnyire palotaszerű emeletes épületek. Az élet meglehetős drága, és inkább európaias, mint akár Tiencsin, vagy Khefosban. Osztályunkból csak hárman kaptunk előléptetést : Faragó, Achevaw és Vandtappen; szegény von F. s. még mindig 3-ad oszt. B; ugy hiszem, hogy a khinai nyelvből rossz vizsgát tett le. A hivatalban itt rendkivül el vagyunk foglalva, s időnk bármire igen csekélyen jut.

* A kliiuai vámhivatali assistenseknek rangfokozata 4. 3. 2. 1 számokkal jelöltetik, és mindegyik szám alatt B. és A. osztályzat van ; pl.: a kezdőnek rangfokozata 4-ik oszt. B. 3000 frt fizetéssel, 1-ső előléptetéskor kap 4 ik oszt. A. 4000 frtot. 2-ik előléptetésekor kap 3-ik oszt. B. 5000 (irtot., 3-ik előléptetésekor kap 3-ik oszt. A. 6000 frtot stb.

 

 

 

Faragó Ödön.: LEVÉL KHINÁBÓL. 1881. 105.

(Háborús kilátások Oroszországgal. A legelső távirda-vonal Khinában. Kilátásban levő vasutak. Az időjárásért a mandarin felelős.

A gyermek-császár mint az udvari etikett áldozata. Miniszterek a császár előtt.  Elmaradt «Vasárnapi Ujságok.)

Ichang (Khina).

A khinai köröket még folyton az orosz háború lehető kitörése foglalkoztatja, s amint látszik, most az idegeneket gyűlölő párt van fölényben az udvarnál. Hogy a jövő khinai uj év minő eseményeket tart fenn, arra most mindannyian kíváncsiak vagyunk, s bármennyire félünk is az orosz-khinai konfliktus megvalósulhatásától, mégis tagadhatatlan, hogy az Khina előrehaladásának nagy lendületet adhat.

A czivilizáczió ujabb vívmányának nevezhető már az is, hogy a háborútól rettegő államférfiai a mennyei birodalomnak legutóbb oly határozatot hoztak, mely szerint a legelső khinai távirdavonalat a lehető legrövidebb idő alatt kiépítik. E vonal Pekingtől Shanghaiig levén kiépítendő, Khina fővárosa ezáltal Európával lesz egybekapcsolva. A távolság, melyen a khinai kormány ez első távirdája keresztülfut, mintegy 1000 angol mértföld. Beszélik azt is, hogy ez csak előhírnöke lenne a khinai kormány oly elhatározásának, hogy bizonyos helyeken vasutakat is építene. Ha ez való, ugy az európai és amerikai mérnököknek szép kilátásaik lehetnek.

Khinában maga a nép éppen nem ellensége az újításoknak, ilyesmivel és politikával épen nem foglalkozik. Mandarinjaik iránt vakhittel vannak, s azokat rendkívüli — lehet mondani — isteni tulajdonokkal ruházzák fel. Hitökben a mandarinok kormányozzák nemcsak a földgömböt, de az eget, s azzal az időjárást is. így történik azután, hogy szárazságkor esőhiányért, hosszas esőzéskor pedig tiszta idő késedelme miatt a földmivesek mandarinjaikat teszik felelőssé. Innen ered azután az a nemzeti szokás is, hogy a khinai császár — fényes udvari segédlettel — saját maga megy az egek templomába esőért vagy tiszta időért könyörögni.

Az ifjú császárt illetőleg Pekingből nem éppen megnyugtató hirek érkeznek. Mint látszik, ő is, mint előde, idő előtt áldozata lesz az udvari etiquettenek. Évszámra nézve már tizen felül van, testalkata mégis mindig oly gyenge, csenevész, mint volt csecsemőkorában. Nevetséges is az az udvari szokás, melynek még az ilyen gyermekcsászár is rabszolgája lesz. Évezredekre menő hagyományos szokás szerint már reggel négy órakor talpon kell lennie, hogy minisztereit fogadva velők tanácskozzék, majd a fővárosba érkezett alkirályokat hallgatja ki ünnepélyes audiemzián. Mind e fogadtatás és kihallgatás folytán a szegény császárnak teljesen passzív szerepet kell játszania. Egy trónusféle székre felkuporodva üldögél, meg sem mocz-czanva, mint egy Buddha szentség; háta mögött anyját és nagynénjét (kik a valódi uralkodók) leeresztett függöny takarja el; s midőn a miniszterek uralkodójuk tanácsát vagy parancsát kérik, a császár ajkai meg sem mozdulnak, csak bús szemei hamuinak előre merev közönyösségben. A függöny mögül azonban rejtélyes női hangok jönnek elő, miket az államférfiak császári parancsként vesznek, s illő engedelmességek bizonyitásaképen fejüket kilenczszer a földhöz verik.

Óhajtottam volna a «Vasárnapi Újság» ama számait látni, melyekben leveleim megjelentek, azonban nem jutottak kezemhez. Oka persze az a régi baj lehetett, hogy a czimszalag a nagy útban lerongyolódván, most az újság ott hever Aden vagy Ceylon valamelyik postahivatalában, s nem tudják hova küldjék. Az innen való levelezést illetőleg meg kell jegyeznem, hogy bármennyire ismeretlen is Khina nálunk, az innen való gyakori tudósitások, még ha ügyes tollból származnak is, könnyen elavulhatnak, mire odaérnek. Különben jövő év végén hazamegyek s az utazásom alatt látottakról és tapasztaltakról rendes tudósításokat szándékom küldeni a «Vasárnapi Ujság»-nak is.

 

 

 

V. K. KHINAI POSTÁSOK. 1898. 40. 692.

Miután a khinaiak rendkívüli ellenszenvvel viseltetnek a vasutak iránt, s csak újabb időkben sikerült őket azokkal némileg kibékíteni, természetes, hogy a levelek kézbesítése is nagyon bajos, bár a bennszülöttek a postát, ha ugyan szabad annak neveznünk, nagyon sűrűn veszik igénybe.

Különösen áll ez az értékküldeményekre nézve, melynek hiánytalan és rendes kézbesítése iránt az állam biztosítékot nyújt s felelősséget vállal. A nagy birodalmon belül vannak postahivatalok mindenfelé s bizonyos tartományok s kerületek közt azok tartják fenn a közlekedést s a hírvivést. A továbbítást postások végzik, erős és bátor férfiak, kik két helység között mindig úton vannak s 40 kilóig terjedhető súlyú postacsomagokat hátukon hordanak. Miután'e postások jó és gyors gyaloglók, elég gyorsan jutnak el a rendeltetésük helyére.

Mihelyt az ily postás végállomását eléri, átadja csomagját, melyet ott várakozó valamelyik társa átrovatolás után tovább visz, míg ő maga az ellenkező oldalról érkezett szállítmányokkal kiinduló állomására visszatér. Ily módon aztán egész rendszeres postaszolgálat fejlődik ki, egészen függetlenül attól, nappal van-e, vagy éjjel, jó idő-e avagy kedvezőtlen. Az útirányok tervszerűen meg vannak állapítva, úgy, hogy a levelek és csomagok szállítása a legközelebbi utakon s fennakadás nélkül az egész birodalmon végig lehetővé válik. A mi levélhordóinktól sem csekély szolgálatot követelnek ugyan, de ezek szolgálata semmi a khinai postáshoz képest. Első alapfeltétel nála, hogy erőteljes legyen, mert nem csekély feladat egy és ugyanazt az utat napjában többször is megtenni 40 kilónyi teherrel a hátán. Rendesen futó lépésben kell megtennie az egész utat, mert az idő ott is drága és szűkre van kimérve. Hogy szolgálatképesek legyenek, folytonos gyakorlatban kell maradniok s az a hiedelem kapott náluk lábra, hogy csak üres gyomorral siethetnek, a miért aztán épen csak annyit esznek, a mennyi elkerülhetetlenül szükséges. A khinaiak különben roppant félnek az éjszakától, azt híven, hogy a szellemek s gonosz lelkek akkor kísértenek. Pedig a postásnak félénknek se szabad lennie; szakadatlanul kell vándorolnia hegyenvölgyön, rengetegeken végig, készen arra, hogy az útonállókkal is megbirkózhassék. Mielőtt alkalmaztatnának, e tekintetben nagyon különös vizsgálatnak vetik őket alá. Meglehetős magasan alkalmazott vízszintes rúdra számtalan homokzsákot akasztanak s a vizsgázandó postás alájuk s közibük áll. E zsákokat azután erős lökések által mozgásba kell hoznia, míg azok folytonos gyors keringőzésnek indultak. Majd gyors futamban a lóbálózó zsákok közt el kell sietnie, a nélkül, hogy testét egy is érintené, mert a nehéz zsák nemcsak leterítené, de a vizsgálaton így meg is bukott volna. Pályázókban különben soha sincs hiány, sőt annyian jelentkeznek, hogy a vizsgálatot megállott legények között még külön is lehet válogatni.

 

 

 

FORRADALMI LIGÁK KHINÁBAN. 1900. 25. 417.

Hecketkorn új müvéből.

Khinában a boxerek zendülése, mely mind jobban terjed, a keresztényüldözések sötét napjainak véres megújulása, a zavar és fejetlenség, mely a hatalmak fegyveres beavatkozásának szükségét idézte föl, — abból az évszázados elégedetlenségből magyarázható, melynek méreganyaga, mint Oroszországban is, a hivatalos államrend ellen működő különféle titkos társulatok belső életében forrong és kavarog. A titkos szektáknak Khina ép oly klasszikus hazája, mint Oroszország s szervezetük és törekvéseik ismerete nélkül nem lehetne megtalálni a láthatatlan szálat, mely köztük és az előtérben álló események #közt az okozatosság benső összefüggésére mutat rá. Ezt a feladatot azonban nagyon megkönnyíti egy angol Írónak M. W. Heckethornnak: «Titkos társulatok, titkos szövetkezetek és .titkos tanok» czíme alatt most megjelent nagy munkája, melynek egyik fejezete részletesen szól a khinai titkos ligákról, különösen az idegen kereszténység elleni minden összeesküvésnél főszerepet vivő Ko-Lao-Hui nevezetű titkos egyesületről.

A Ko-Lao-Hui ma is a leghatalmasabb titkos szövetség Khinában, bár kezdetben csak tisztán katonai egyesület volt, hogy megoltalmazza tagjait a csapatok élelmezésével és ellátásával megbízott polgári hivatalnokok visszaélései és zsarolásai ellen. Ma már azonban nem katonák is lehetnek tagjai. Az újoneznak fölvételekor egy kakast kell megölnie s vérét tisztán, vagy borral keverve meginnia. A tagok igazolására négyszögletű kis darab gyolcsra, vagy gyapotszövetre nyomott khinai jelek szolgálnak. A kinél ilyet találnak, azt a hatóságok minden törvényes eljárás nélkül kivégeztetik.

Ez a Ko-Lao-Hui a titkos mozgatója minden idegen üldözésnek, vagy keresztényellenes támadásnak ma is; önként foly ez misszió-ellenes elveiből. De az is igaz, hogy igen sokszor a keresztény misszionáriusok maguk az okai meggondolatlan viselkedésükkel az olyan üldözéseknek, a milyenek nem most történtek először. Igen sokszor sértik meg ők is czélzato-san a benszülöttek jogos érzékenységét, a mi által csak gyűlöletet és boszüt keltenek maguk ellen. Megtörténik az is, hogy a keresztény külföldiek Khina és a hatalmak között állami szerződésekbe ütköző cselekményeket követnek el, s ha a lakosság aztán ki akarja tölteni boszú-ját, a hazai kormány érdemetlenűl is oltalmába veszi a népet. Dyen körülmények magyarázzák és teszik érthetővé sok esetben a khinaiaknak a « fehér ördögök» iránti gyűlöletét. Nem egyszer bocsátott is mér ki a Ko-Lao-Hui például Üy czímű röpiratokat: «Az ördögi tanítókat meg kellene ölni», — melyekben a keresztény

 

FŐ UTCZA PEKINGBEN A VÁROS FALAIRÓL TEKINTVE. KHINAI KÉPEK

 

A misszionáriusokat a legsúlyosabb erkölcs- és élet-elleni cselekményekkel vádolják, noha többnyire alaptalanul.

Ko-Lao-Hui mozgalmai rendesen az uralkodó család ellen is irányúlnak. Csak 1891-ben is több tartományban lázító kiáltványokat ragasztatott ki, melyeket a hatóság rögtön letépetett, de azok mind e mellett csakhamar újra megjelentek az úteza szögleteken. Ugyanis a titkos szövetség akkor is lázadást szervezett; de vezetője, Csen-Kin-Lung két hónappal rá már a hatóságok kezeibe esett. Egy vendéglőben csípték meg, megkötözték s egy készen álló hajón Shangaiba hurczol-ták, a hol a legszorosabb titoktartás mellett indították meg ellene a vizsgálatot. Egy mérgezett pengéjű tőrön kívül, a szövetség számos hivatalos iratát is megtalálták nála, a melyekben «nyolczadik nagy fejedelemnek volt czí-mezve. A kihallgatások alkalmával igen keveset beszélt, még a kínzások sem bírták rá az árulásra. Csak annyit mondott: «Takarítsátok meg magatoknak a fáradságot s nekem a fájdalmat; legyetek meggyőződve, hogy vannak férfiak, a kik készek életöket áldozni a jó ügyért, mely a hazára évezredekig szerencsét fog árasztani. További sorsáról mit sem tudni.

Vannak a Hui-ligának fiókjai is, melyekre azonban, mivel tulajdonképen inkább kölcsönös segélyegyesületek, a kormány kevés figyelmet fordít. A. legnagyobbak egyike ezek közt az Arany liliom, mely nyugati Khinában virágzik s tagjai négy csoportra oszlanak, négy zászló — fehér, fekete, piros és sárga — körűl sorakoznak.

Régebben ezeknek a forradalmi ligáknak nem volt keresztény-ellenes irányuk. A Hon uralkodóház alatt, (Kr. u. 185-ben) a lázadó «sárga sipkásoki) tisztán politikai czélokból szövetkeztek, ép úgy a XVIII.. század elején öt szerzetesből a tatár Csing uralkodó-család megbuktatására s a korábbi khinai Ming uralkodóház visszaállítására szövetkezett «Fehér liliom* liga (pe-hin-kiao), melynek tagjai arra a régi jóslatra támaszkodtak, hogy egyik közülök császár lesz s esküjök megpecsételéseűl karjaikból egy közös edénybe vért eresztve, azt összekeverték s megitták. Miután egyik vezérök, Wang-Lung, Su-csing városát bevette, de onnan hamarjában kiűzetvén, elfogatott és kivégeztetett: 1777-ben a pe-hin-kiao újra felütötte fejét. De megint leverték s vezetőiknek, kik közt két nő is volt, fejét leütve, e fejeket kalitkában tették ki közszemlére.

E százai első évében ismét két titkos liga esküdött östí' az uralkodó-ház ellen: egyik a «Csoda-egycsület», másik— «Csinglien-hav» névvel lépett föl. Valamivel később alakúit meg az Égkirálynő családja czímű szövetkezet, mely Koreára, Siamra és Kokhinkhinára is kiterjesztette működését.

Ennek kiirtása után jött létre a ma is fennálló nagy Hung-szóvetség. «Hung» özönvizet jelent s a név azt akarta jelenteni, hogy a szövetkezet az egész földet el fogja árasztani. Külön ágai voltak a «Háromság- egyesület », a «Látók csamoka«, az «Arany-orchidea-kör», stb. Feje mindezeknek 1826-ban Kvang-Tau volt, a ki egyszer, hogy vad dühre ingerelje magát, egy legyilkolt embernek borral kevert epéjét hajtotta fel.

Borzasztó esküvel kellett a szövetségbe belépőknek megerősíteniük a fölvételi fogadalmat. Bálvány előtt térdelve kellett letenniük a hallgatási esküt, két társuk közepette, a kik jobbról is, balról is éles kardokat tartottak fejük fölött háromszög alakban. Az eskü 36 pontból állott s egyik pontja így szólt: «Esküszöm, hogy sem atyát, sem anyát, sem fivért, sem nővért, sem feleséget, sem gyermeket nem fogok ismerni, hanem egyedül a testvériséget. A hova vezet, a ho^a rendel, oda megyek, oda követem. Ellenségeit én is ellenségeimnek fogom tekinteni.* Mindezek után a jelölt megszúrta az ujját s három csöpp vért cseppentett egy csésze arakba, melyet a többiekével együtt kiivott. Azután egy fehér kakast kellett lefejeznie, annak jeléül, hogy ő is úgy veszítse fejét, ha valaha hűtlen lesz.

1850-ben Tae-ping-wang lett a liga feje, a ki magát a «Béke királyán-nak s Krisztus öcscsé-nek nevezte s arra vállalkozott^ hogy a Ming uralkodóház visszaállításával a hívek világbirodalmát alapítsa meg. Az ő leveretése és halála után sokáig semmit sem lehetett hallani a Hung-ligáról, míg végre 1863 tavaszán egy lopással gyanúsított padangi (Szumatra) khinai házánál tartott kutatás alkalmával a rendőrség fölfedezett egy csomagot, mely a titkos szövetkezet alapszabályait, esküformáit, fölavatási szertartásait, jelképmagyarázatait, titkos jeleit, zászlói leírását, stb. tartalmazta. S valóban, 1870-ben a liga újra működésbe lépett, még pedig oly komolyan, hogy leveretése csak nagy nehezen sikerűit. 1872-ben Singaporeban törtek ki zavargások a vsam-sing »-ek (harczoló férfiak) közt, számos gyilkossággal, gyújtogatásokkal, erőszakoskodásokkal kapcsolatban. 1883-ban és 1885-ben a «Fekete lobogósok» és *Fehér liliomosok* támadtak fel a Csing uralkodó-ház ellen.

Mindezek ellen a khinai kormány kellő szigorral járt el, de hasztalan. 1889-ben a saravohi Ghi-Hin egyesület egy csoportjának hat tagját lövette agyon, tizenegy mást 72 botütéssel és bizonytalan idei börtönnel büntetett. 1895-ben a mohamedánok lázadtak föl, szövetkezve a közép-khinai titkos társulatokkal a bevették Kan-Su tartomány fővárosát. A fölkelés leveretése után ismét tizenöt fő kolom-post fejeztek le; maga a hongkongi orvos Sun-Jet-Sun is csak nehezen tudott elmenekülni, de a következő évben Londonban valami okkal-móddal a khinai követség palotájába csalták s ott aztán letartóztatták és csak Salisbury miniszter közbenjárására bocsátották szabadon.

Mindezen mozgalmaknak van bizonyos közös jellege, minthogy első sorban az idegen mandzsu uralom ellen irányúinak, mely erkölcstelen hivatalnokhadat, kegyetlen, erőszakos rendszert vitt a birodalom nyakára. Azért a titkos ligának nagy összeköttetései is vannak a nép legszélesebb rétegeiben. Mindenik tag a szövetkezet ötszög-letű s titokzatos khinai fölirású pecsétje egy színes selyemre, vagy gyapotszövetre alkalmazott lenyomatának van birtokában. Az ötszögön belül egy nyolczszög van 16 írásjellel, melyeknek szószerinti értelme ez: «A legidősb testvér egyesíti a csatarendet. Mindenki készül a jelekre. A földagadt folyam árja csatornákban tör utat. Ma van tízezer éve.» E pecsétlenyomatokat igen sokan amulet-tűl hordják magukkal s óvakodnak elárulni jelentésüket. Sottinger már 1843-ban említést tesz diplo-mácziai jelentésében egy khinai biztosról, a ki karjáról levéve egy arany karkötőt, neki adta át azzal a megjegyzéssel, hogy azt még gyermekkorában atyjától örökölte, egy titkos felirattal, melyet a ki felmutat, Khinában mindenütt mint testvért fogadják.

De érdekes egy Hung-szövetségi páholynak leírása is, a mint hiteles angol források után részletesen előadhatjuk. A páholy négyszögalakban van építve, a világ négy fő tája felé nyiló kapukkal. A homlokzat az egység mys-tikus jelképeivel, háromszögekkel van díszítve. Az újonczokat a «hűség és becsületesség termében* avatják fel, melyben oltár áll és kilencz emeletes pagoda az öt szerzetes-alapító képével. A szövetség egyéb kellékei a diploma, a vörös pálcza, melyet a szabályok megszegői ellen alkalmaznak, sok zászló, írótábla, mérleg, lábmérték, olló, melylyel az újoncz haját nyírják le, stb. Öt nagymester áll az öt főpáholy élén, számos alárendelt hivatalnokkal, kik hajukban virágot viselnek. A fölavatás a szabadkőműves szertartásokhoz hasonló hókusz-pókuszok közt történik. Az újonczot, haja lenyirása után megmossák s testére hosszú fehér köpenyt adnak, lábaira pedig a gyász jeléül szalma bocskort. Azután az oltár elé vezetik, hol kilencz fűszálat és egy tömjén-rudat kell áldoznia s minden áldozás után egy alkalmi verset elmondania. Ekkor piros gyertyát gyújtanak s a jelenlevők az ég és föld imádása közben három serleg bort közösen kiisznak. Erre megint három lámpát gyújtanak meg: a «hét csillagos»-t, a drága birodalmi  és a «Hung-lámpá»-t. Ima közben minden jelenlevő a középső ujjába szúr, abból vért ereszt egy félig borral telt edénybe, melyet az újonczoknak ki kell üríteniök. A már említett kakas-ölés után minden újoncz kap egy diplomát, két tőrt, három Hung-érmet és egy könyvet a szövetség szabályaival, esküformájával és titkos jeleivel. A tagok egymást azután könnyen fölismerik arról, hogy hogyan lépnek be valamely házba, hogyan teszik le esernyőjüket, hogyan tartják kezükben a kalapot, hogyan iszszák a theát, hogyan hordják a lábbelit, stb. Elképzelhető, hogy egy ily óriási titkos szervezet milyen veszélyes^az állami rendre nézve Khinában. Innen a véres forradalmak, az egymást követő belviszályok, melyeknek eredete, czélja és természete felől oly kevéssé van tájékozva az európai közvélemény. A hol a meny-nyei birodalomban valami történik, a hol az események fejlődése a nagy birodalom sorsát valamely fordulóponthoz juttatja, ott bizvást kereshetjük ezeknek a rejtett társadalmi tényezőknek a titkos működését s aligha csalódunk, ha föltesszük, hogy az ő kezükbe van letéve Khina jövője is.

 

 

 

Reményi Ferencz: HONGKONGI MULATSÁGOK. 1898. 57.

Hongkongból, mint valami résen át tekinthetünk be Khinába, mely «mennyei birodalom »-nak nevezi magát és mennyei felsőbbségének érzetében minden más népet és országot mélységesen megvet.

Szegény önimádó Khina! Ha tudná, hogy ő is csak a földi nemzetek egyike, éspedig azoknak legeslegfurcsábbika! Olyan nép, amely már akkor ismerte az irás-olvasást, a könyvnyomást a lőport, az iránytűt, a selyemtenyésztést, amikor az európai népek ősei még nomád életet folytattak, s az azóta lefolyt évezredeken át alig egy tapodtatnyival haladott előre. Nem tud pedig gyorsabban haladni főleg azért, mert oly eszeveszett irást talált fel magának, hogy annak alapos ismeretére majdnem egy élettartam szükséges; ami tehát a nyugaton csak eszköz a tudás szerzésére és továbbfejlesztésére. S ez a birodalom, mely 400 millió lakosával az egész emberiség egyharmadát foglalja magában, nem tudta meggátolni, hogy egy távol földi ország sokkal kisebb népei el ne vegyenek testéből egy-egy darabot, s mindjobban ránehezedjenek éjszakról, délről mindenfelől. Ily és hasonló gondolatok foglalkoztatják önkéntelenül az utazót, aki Hongkongba érkezik. Körülötte kétszázezernyi khinai hemzseg, akik felett néhány száz angol uralkodik, pedig puskalövésnyire van ide Khina!

Hongkong összes nevezetességei és látnivalói a következőkből állanak. Föl lehet menni egy merészen vezetett hegyi pályán és folytatólag kitűnő menedékes gyalog úton a «Viktória peak»-re, a sziklasziget legmagasabb csúcsára. Kissé alantabb két kitűnően berendezett angol hotel szolgál étellel-itallal. A legmagasabb ponton emelt megfigyelési állomásról pedig nagyszerű kilátás nyílik. Alattunk az egész sziget — egy kis ország; * bele tekintünk a hegykúpok közé mélyedő völgyekbe, a szigetet a szárazföldtől elválasztó tengerszoros képezte kikötőbe, az annak partján elterülő khinai városra, a hegyoldalon fölhúzódó európai lakhelyekre. Itt még 50 évvel ezelőtt csak kopár, növénytelen sziklafalak voltak, melyeknek tövében khinai kalózok ütötték fel tanyájukat prédára várakozva, távol minden büntető hatalomtól. Most tropikus növényzet tenyészik a mélyebb völgyekben, zöld pázsit borítja be a hajdan kopár sziklakúpokat, lent egy roppant fejlődő város nyüzsög. A hegyoldalakon terraszos kertek, gyönyörű' kéjlakok épültek, a tengerszorosban a világ minden részéből származó tengeri óriások himbálódznak és khinai dzsunkek sűrű rajai lepik el a partközelt. Mindezt az új kor „római népe”, az angolok teremtő akarata alkotta. Átellenben Khinába tekintünk be. Kopár hegylánczok, mögöttük egy ország sajátságos népével.

Azután élvezetes sétát lehet tenni a hegyoldalokon végigfutó kavicsozott vagy aszfaltozott kitűnő utakon. Végre egy kirándulással a «happy valley»-be (boldog völgy), ahol a különböző vallásfelekezetek temetői valóságos díszkertekké vannak átalakítva. Hongkong látványosságai ki vannak aknázva.

Egy este signor Z.-vel, az osztrák Lloyd hongkongi ügyvivőjével ebédeltünk. Signor Z. triesti születésű, tehát előzékenyen felajánlá minden, a keleten élő európaiaknál szokásos kényelemmel berendezett házát, nem különben helyismereteit, hogy lehetőleg kellemes legyen Hongkongban tartózkodásunk ideje. Ebéd utáni szórakozásul elfogadtuk Z. úr azon indítványát, hogy menjünk egy kicsit kalandozni a khinai városrészekbe. «Itt mindig akad valami színház, lármás ünnep és efféle», tévé hozzá barátságos házigazdánk. Neki indultunk a «Queen's Road»-nak, egy roppant hosszú utczának, mely végig kanyarog az egész városon.

Eleinte, az európai üzletnegyed folytatását képezve, európaias jelleggel bir a Queen's Road. Kitűnően épített, széles járdák szegélyezik, melyek az erős kőházak árkád-boltozatai alatt futnak tova. A házak több emeletesek és az egyes emeletek utczai oldala arkádos, az itt nyáron át uralkodó tropikus hőségre való tekintettel. Az üzletek czimtáblái is még jobbára európai neveket mutatnak; hogy tulajdonosaik európaiak, mutatja különben az is, hogy az üzletek a nem késői esteli óra daczára már mind be vannak zárva. A keleten élő európai nem szereti magát fölemészteni a munkában. Az utcza e része meglehetősen sötét és járatlan a «fehér arczú ördögök» már mind otthonuk kényelmét vagy valamely fényesen berendezett klub szórakozásait élvezik.

Mennél tovább haladunk a khinaiaktól lakott városrészek felé, annál élénkebb lesz az utcza; a járó-kelők és járművek száma mindinkább szaporodik. Az előbbiek java részét majdnem kizárólag khinaiak, sebbel lobbal járó, ferdeszemű, szenvtelen, csupasz arczú alakok, a férfiak hosszú gondosan, font czopffal, amely körül a fej le van borotválva, bő vászon zekébe és bugyogóba öltözve, melyet alul tiszta fehér harisnyák szorítnak össze. Csonak alakú, vastag puhatalpú, néha szépen kihímzett félcipők fejezik be a különben dísztelen viseletet. Itt-ott nőket is látunk, de csak szegény sorsúakat, egyszerű ruházatuk, mely csakis fénymázas fekete vászonból készült, hosszú bő zekéből és bugyogóból áll, mezítlen lábaik arra vallanak, hogy nem az úri osztályból valók. Fekete hajuk egyszerű csomóba van hátul kötve. A jobbmódú nők, elnyomorított lábaik fájdalmassá tevén a járást, csak ritkán mennek ki. A járművek között a leggyakoribb a «dz8Ínriksa» (vagy rövidebben «riksa» egy kétkerekű egy ülésű, felüthető födelü könnyed kocsi, melyet egy vagy két kuli húz. A khinai riksa-kulik gyorsasága és kitartása bámulatra méltó.

Öt-hat óráig birnak gyorsan futni, félórai pihenéssel; és ez óriási tüdőmegfeszítésért óránkénti 10 cent (15 kr.) jár. Öltözetük futás közben természetesen lehetőleg könnyű; többnyire nem áll többől, mint egy rövid nadrágocskából vagy a csipők körül kötött kendőből; nappal tág kúp alakú szalmaföveg járul a napsugarak elleni védelmül.

Kiváló kitartással és szívóssággal tűnnek ki azon kulik is, akik a hordszékeknél találnak foglalkozást. E jármű egy kényelmes, födött vagy födetlen, szalmafonatú szék, mely két hosszú rúdra van fektetve, Hongkongban szintén igen gyakori és különösen az európaiak villái által borított hegyeken kigyódzó meredek utakon használatos, ahol a dzsinriksát még két kuli sem húzhatná már fel. A hordszéket négy kuli hordja vállán, kettő elől, kettő hátul; lépéseik egyidejüek. Meredek utakon apróbb, de gyorsabb lépéseket tesznek, úgy hogy meg nem lassúlt gyorsasággal haladnak.

Signor Z. tanácsára és a seregenként ránk törő és ordítozva ajánlkozó kulik keserűségére sem a riksák puha vánkosülései, sem a hord-székek csábítóan ringó mozgásai az egyszer sem birták tudásszomjunkat legyőzni. Itt-ott megállva, érdekesebb «curio shop»-okba (kuriozitások boltja) betekintve haladunk lassan tovább.

Végre a legélénkebb, teljesen khinai jellegű élet közepére értünk, hol már csak a széles utcza, a fel- és alá járó hórihorgas, piros turbános szikh (kelet-indiai népfaj) vagy markos európai rendőr emlékeztet arra, hogy nem Khinában vagyunk.

A vízszintes angol nyelvű czímtáblák helyett függélyes vörös vagy fekete táblák függnek a boltok előtt, melyeken aranyozott ákom-bákom czifra jelek vannak egymás fölé festve. A boltok belseje igen egyszerű. Az egyikben nagy bödönökben ki tudná megmondani miféle kotyvadékokat árulnak orvosságokként, a mellette levőben görbe orrú czipők sorakoznak, ismét máshol mindenféle tűzijátékok kaphatók, amelyeknek ropogása elválaszthatatlan minden khinai ünneptől. S ezek úgy látszik még nagyobb számban örvendeztetik meg a khinai szivét, mint amennyit a nyugatiak kalendáriuma tartalmaz.

A kikötő partján majdnem minden este ropog valami ünnepi tűzijáték. Még mindig javában folyik a munka. A nyitott műhelyekben félmeztelen alakok dolgoznak nagy serényen, mintha egész nap henyéltek volna. Hogy a megfeszített munkához megfelelő táplálkozás szolgáltatja az erőt, azt az állandó és mozgó kifőző konyháknál tapasztaljuk. Egy asztal körül, mely mindenféle kifürkészhetetlen leveket, fűszereket, inyenczfalatokat tartalmazó csészékkel van tele rakva, padok futnak körül; rajtuk guggolnak a «vendégek.; mindegyik bal kezében egy óriási porczelláncsészét tart, jól megtöltve gőzölgő rizzsel, a csészét szájához illeszti és tartalmát a jobb kezében tartott két fa pálca segítségével nagy mohón behabzsolja; e szintén megfeszített munkálkodás csak néha szakíttatik félbe, midőn is a két pálca egyikéből a miszteriozus közös csészécskékből valami, kétségkívül kitűnő falatot halász ki.

Egy nyitott helyiségben a szellemi élvezeteket valamely fényesen berendezett klub szórakozásait élvezik. Mennél tovább haladunk a khinaiaktól lakott városrészek felé, annál éíónkebb lesz az utcza; a járó-kelők és járművek száma mindinkább szaporodik. Az előbbiek java részét majdnem kizárólag khinaiak, sebbel lobbal járó, ferdeszemű, szenvtelen, csupasz arczú alakok, a férfiak hosszú gondosan, font czopffal, a mely körül a fej le van borotválva, bő vászon zekébe és bugyogóba öltözve, melyet alul tiszta fehér harisnyák szorítnak össze; csolnak alakú, vastag puhatalpú, néha szépen kihímzett félezipők fejezik be a különben dísztelen viseletet. Itt-ott nőket is látunk, de csak szegény sorsúakat, egyszerű ruházatuk, mely csakis fénymázas fekete vászonból készült, hosszú bő zekéből és bugyogóból áll, valamint mezítlen lábaik arra vallanak; fekete hajuk egyszerű csomóba van hátul kötve. (A jobbmódú nők, elnyomorított lábaik fájdalmassá tevén a járást, csak ritkán mennek ki.) A járművek között a leggyakoribb a «dz8Ínriksa» (vagy rövidebben «riksa») egy kétkerekű egy ülésű, felüthető födelü könnyed kocsi, melyet egy vagy két kuli húz. A khinai riksa-kulik gyorsasága és kitartása valóban bámulatra méltó. Öt-hat óráig birnak gyorsan futni, félórai pihenéssel; és ez óriási tüdőmegfeszítésért óránkénti 10 cent (15 kr.) jár. Öltözetük futás közben természetesen lehetőleg könnyű; többnyire nem áll többől, mint egy rövid nadrágocskából vagy a csipők körül kötött kendőből; nappal tág kúpalakú szalmaföveg járul ahhoz, a napsugarak elleni védelmül.

Kiváló kitartással és szívóssággal tűnnek ki azon kulik is, a kik a hordszékeknél találnak foglalkozást. E jármű egy kényelmes, födött vagy födetlen, szalmafonatú szék, mely két hosszú rúdra van fektetve, Hongkongban szintén igen gyakori és különösen az európaiak villái által borított hegyeken kigyódzó meredek utakon használatos, a hol a dzsinriksát még két kuli sem húzhatná már fel. A hordszéket négy kuli hordja vállán, kettő elől, kettő hátul; lépéseik egyidejüek. Meredek utakon apróbb, de gyorsabb lépéseket tesznek, úgy hogy meg nem lassúit gyorsasággal haladnak.

Signor Z. tanácsára és a seregenként ránk törő és ordítozva ajánlkozó kulik keserűségére sem a riksák puha vánkosülései, sem a hord-székek csábítóan ringó mozgásai az egyszer nem birták tudásszomjunkat legyőzni. Itt-ott megállva, érdekesebb «curio shop»-okba (kuriozitások boltja) betekintve haladunk lassan tovább.

Végre a legélénkebb, teljesen khinai jellegű élet közepére értünk, hol már csak a széles utcza, a fel- és alá járó hórihorgas, piros turbános szikh (kelet-indiai népfaj) vagy markos európai rendőr emlékeztet arra, hogy nem Khi-nában vagyunk.

A vízszintes angol nyelvű czímtáblák helyett függélyes vörös vagy fekete táblák függnek a boltok előtt, melyeken aranyozott ákom-bákom czifra jelek vannak egymás fölé festve. A boltok belseje azonban igen egyszerű. Az egyikben nagy bödönökben ki tudná megmondani miféle kotyvadékokat árulnak orvosságokként, a mellette levőben görbe orrú czipők sorakoznak, ismét máshol mindenféle tűzijátékok kaphatók, a melyeknek ropogása elválaszthatatlan minden khinai ünneptől. S ezek úgy látszik még nagyobb számban örvendeztetik meg a khinai szivét, mint a mennyit a nyugatiak kalendáriuma tartalmaz. A kikötő partján majdnem minden este ropog valami ünnepi tűzijáték. Még mindig javában folyik a munka. A nyitott műhelyekben félmeztelen alakok dolgoznak nagy serényen, mintha egész nap henyéltek volna. Hogy a megfeszített munkához megfelelő táplálkozás szolgáltatja az erőt, azt az állandó és mozgó kifőző konyháknál tapasztaljuk. Egy asztal körül, mely mindenféle kifürkészhetetlen leveket, fűszereket, inyenczfalatokat tartalmazó csészékkel van tele rakva, padok futnak körül; rajtuk guggolnak a «vendégek.; mindegyik bal kezében egy óriási porczelláncsészét tart, jól megtöltve gőzölgő rizszsel, a csészét szájához illeszti és tartalmát a jobb kezében tartott két fap lczácska segítségével nagy mohón behabzsolja; e szintén megfeszített munkálkodás csak néha szakíttatik félbe, midőn is a két pálezácska egyikéből a miszteriozus közös csészécskékből valami, kétségkívül kitűnő falatot halász ki.

Egy nyitott helyiségben a szellemi élvezeteket ápolják. Zsúfolva meg van telve emberekkel, akik feszült figyelemmel hallgatják egy mesemondó előadását. Kathedrán ül a ezopfos Scherezádé, előtte könyv, kezében pálcácska, szájából csak úgy ömlik ki a sok összefolyó dipthong, keverve orrhangokkal; néha feláll, hevesen gesztikulál és szavait nagy páthosszal ropogtatja; bizonyára fontos fordulat állt be szövevényes meséjében, melyet naphosszat húz-von végtelenül — ameddig fizető hallgatója akad. Egy templom közelében javas ember ütötte föl tanyáját, körülötte sűrűn tolong a jövendőjére kíváncsi népség; a jós jobb kezében ecsetet tart, melyet bizonyára valódi khinai tusba mártogatván, rejtélyes jeleket rajzol egy darab rizspapirra s abból ihletett komolysággal — a kérdező által adott pénzmennyiségnek megfelelő — kisebb-nagyobb vagyonosságot, hosszú életet, stb. stb. jósol ki. A körülállók nagy áhítattal hallgatják a mongol Pythia csalhatatlan szavait, a ki persze eléggé furfangos klasszikus minta szerint tudja a kétértelműség rhetorikai fogását alkalmazni (signor. Z. szerint).

Egy mellékutczába térünk be, honnét zenebona hangzik ki. Nyávogó ezinezogás, hangos kongás hangzik innen-onnan. A khinai hotelek és más mulatóházak vannak itt. «A milyen csendes, szenvtelen a khinai egyébként, olyany-nyira szereti a lármás mulatságot. Van az uraknak kedvük egy ilyenen részt venni ? — kérdé signor Z. — De előre figyelmeztetem önöket, hogy nem állhatok jót füldobjaikért.»

Egy falépcsőn felhaladva, hosszúkás, egyszerű szobába jutottunk; néhány asztal, körülöttük székek, a falaknál fényes lakkal bevont, gyöngyházzal kirakott deszka fekhelyek, az egyik fal mentén hosszú pad, ezek képezik a szoba berendezését. Az asztaloknál, a fekhelyeken elszórva ülnek, dülöngnek vagy hányat feküsznek fiatal, de már is kiaszott, szenvtelen arczú ké-jenczek. Közöttük mulattató lányok üldögélnek; értékes, hímzett, többnyire kékszínű bő selyemruhákba vannak öltözve, lábacskáik hihetetlen parányi selyemezipőcskékbe szorítva; fénylő, fekete hajuk gondosan hátra van simítva, csomóba kötve és ékes hajtűkkel áttüzdelve; füleikben, nyakuk körül és ujjaikon ékességek ragyognak ; arczaik fehérre, ajkaik csattanó pirosra festvék. Nem csúnya, de kifejezéstelen arezuk babaszerű alakok. Szórakozásul tökmagot rágcsálnak. A heverő alakok mindegyikének kezében pipa van, czérnafinom csutorával és gombostűfej nagyságú szájjal, melybe egy golyócskát illesztenek és azt egy lángon meggyújtják. Ez a kéjáimokat előidéző bájszer az ópium. Némelyek még nyitott szemmel, a szokott közönyös kifejezéssel tekintenek környezetüknek már-már elmosódó alakjaira, ezek még csak a paradicsom kapujánál vannak. Mások majdnem magánkivüli állapotban terülnek el nyugágyai-kon, szemük le van zárva, s már csak annyi öntudatuk van, hogy időről-időre új ópiumgolyócskát tegyenek pipájukba; ezek már a paradicsomi élvek teljében úsznak.

Az egyik asztalnál ül egymagában a házigazda, egy potrohos khinai, a kiben Mr. Bismarckot ismerjük fel. A világhírű nevet viselő ezopfos férfiú azonban nem politikával foglalkozik, hanem kereskedéssel és pedig élelmiszerek és egyéb szükségletek szállításával hajók számára; mindazonáltal előnyösnek vélte ezen kevésbé országalkotó mint vagyonalkotó hivatására nézve is ily nyomós név alatt lépni fel, hogy a Hongkongot érintő német hajók ellátását elnyerje és kiszorítsa e térről magukat a német versenytársakat (a mi pedig nem könnyű vállalkozás, miután Hongkong kereskedelmének nagyobb része német kezekben van). Ez a Bismarck kezet szorítva mindegyikünkkel, helyetfoglalásra szólított fel, teát és dinnyemagokat rendelt. A tea majdnem színtelen volt (a Khiná-ban és Japánban használt teanem még hosszabb állás után sem veszi fel azon sárga vagy barna színt mint az Európában kedvelt teanemek); kisded csészékben szolgálták föl, melyek be voltak födve, hogy a tea ne hűljön ki; ivásnál a fogantyútlan csészét mind az öt újjal kellé körülfogni, s a hüvelykújjal a födelet kissé félretolva a forró levet kiszürcsölgetni. E műfogást csakhamar magunkévá téve, tekintettel arra, hogy a vendég kötelessége a házi szokásoknak eleget tenni, szorgalmasan forrázgattuk belsőnket. A dinnyemagok élvezetéről azonban lemondtunk. Bismarck úr azonban ezt nem

szőtt észrevenni; egész figyelme ismét a zenére irányult, mely e pillanatban zendítette rá egy szerelmi ballada bevezetését. Hogy az a pokoli zaj mely fölzúdult érzékeny ömlengésnek volt hangokban kifejezése, azt csak később tudtuk meg. A hangvezetés szerepét egy egyhúros vonóshangszer vitte, mely jelentéktelen, sőt ártatlan kinézése mellett vijjogó hangjaival a legkínzóbb macskanyávogáson is messze túltett; veszedelmes versenytársa akadt azonban a magas hangok birodalmában egy khinai piccoló-ban mely olyféle hangokat adott, mint a tyúk, melynek a nyakát metszik. A mélyebb hangok előidézésében közösen fáradoztak egy roppant körfogatú nagydob, egy keréknagyságú gong, egy tamtam, mely holmi kisebb kápolna harangjának beillett volna, két nagy czintányér és egy óriási rézüst, melyet maga a karmester játszott egy súlyos kalapácscsal. A ki még ezek működését nem hallotta, nem tudja, hogy mi a lárma s képtelen arról helyes fogalmat alkotni magának. De — csodák csodája — egy emberi hang mind ez ördögi zsivajt túlkiabálta! Egy fiatal leány ült a zenekar közepette. «Hires énekesnőn, biztatott bennünket Mr. Bismarck. Minden pillanatban azt hittük, hogy most fog megszakadni a torka. Azonban kéken-zölden bár, birta.

— Ezt a leányt mutogatni kellene Európában — tanácsoltuk házigazdánknak. Mi persze gégéjének rendkívüli erejére czéloztunk. MrBismarck azonban művészi képességeit magasztaló bóknak vette szavainkat és nagy önelégültséggel mosolygott. Alig félórai időzés után szelídebb élvezetekhez szokott európai szerveink felmondták a szolgálatot. Velőnk meg volt rázva, fejünk zúgott, fülünk sajgott, már-már a jerichói falak katasztrófáját véltük magunkon tapasztalni. Hogy az be ne következzék, búcsút vettünk vendégszerető házigazdánktól, biztosítva őt, hogy nlyen zenét még nem hallottunk, hogy az fölülmúíha-tallanh

Megsanyargatott érzékeink aztán még napokon át emlékeztettek bennünket arra, hogy Khina a superlativumok országa: itt él a legrégibb kulturnemzet a leghosszabb — látható ós láthatatlan — czopffal, a legnagyobb bűz és a leglár-masabb zene közepette

 

* Hongkong egy külön, önálló gyarmatot képez, mely oly szabadalmakkal van felruházva, hogy úgyszólván egészen független.

 

 

 A HONGKONGI RABSZOLGAVÁSÁR. 1901. 3. 42.

A khinai zavarok, borzalmaiból mutatunk be egy megható jelenetet. Hong-Kongban a khinaiak az ott rekedt nagy számú európaiakat megrohanták, s még a betegeket és sebesülteket is irgalmatlanul legyilkolták, csupán a nőket és a 13 éven aluli gyermekeket hagyták életben. Ezeket aztán piaezra hurczolták s ott rabszolgák gyanánt eladták. Erre vonatkozik képünk is, mely nem költött, hanem a gyászos valóságnak lehetőleg hű ábrázolása. Egész sereg nőt, leányokat és.gyermekes anyákat látunk rajta, amint a vevő khinaiak. válogatnak köztük. Az iszonyat és kétségbeesés minden változatban szemlélhető a szerencsétlen áldozatokon, kik a halálnál borzasztóbb sorsra jutva, kétségbeesve állnak eladóik és vevőik előtt.

 

 

RABSZOLGAVÁSAR HONGKONGBAN

 

Az európai hatalmak talán elégtételt tudnak venni Khinán a rajtuk elkövetett sérelmekért, de a rettentő vérengzés áldozatait többé föl nem támaszthatják, sem a rabszolgaságra jutott szerencsétleneket kiállóit szenvedésekért nem kárpótolhatják, még ha mindnyájukat sikerülne is kinyomozniuk és becstelen helyzetükből kiszabadítaniuk

 

 

 

Bozóky Dezső. MACAO. 1911. 575.

 

A hongkongiak kedvencz kirándulóhelye a hajón négy óra alatt elérhető kis portugál gyarmat, Macao. Egy sziklás félszigeten, két egymást szög alatt metsző hegygerincz lábainál terül el. A két halmon fekvő város világos szinű emeletes házaival, templomaival s gyönyörű árnyas tengerparti sétánynyal rendkívül kellemes, kedves benyomást tesz a szemlélőre. A világnak ez a csöndes szép zuga kedvencz tartózkodási helye a nyugalmat és üdülést keresőknek.

Temérdek rikító piros szinű riksa várakozott már a kikötőben hajónkra. Nem is kell a riksa-kulikkal hosszasan alkudoznunk, mert úgy is tudják, hogy idegenek vagyunk s a látnivalókat kívánjuk megtekinteni. Becsületesen körülkocsikáztatnak a városban s környéken sőt még idejében letesznek egy játékház előtt is, hogy a hajónk visszaindulása előtt a szerencsét is megpróbálhassuk a játékasztalnál. Macao már századok óta hires portugál gyarmat, melynek falai közt hajdanában megfordult a hires hittérítő Xavéri Szent Ferencz, ki a közelben is halt meg, a portugahak évszázadokon át 500 taelt fizettek Khmanak Macao birtokáért, 1848-ban azonban az akkori kormányzó Ferreira do Amara beszüntette a fizetést s kidobta a khinai hivatalnokokat. Az erélyes kormányzót utolérte végzete, a menynyiben a khinaiak legyilkolták. 1887 óta azonban Khina hivatalosan is elismerte Macao önállóságát és a portugálok szuverenitását.

A 80,000 lakosú tiszta, kedves város kilencz-tized része ma is khinai.

Csupa gömbölyű kavicsos kövezetu szúk ut-czákon rázattuk eleinte magunkat, a melyek inkább sikátorok. AJS egyes házakon fellengzős nevű felírások olvashatók pl: «Örökélet háza» oBoldogság háza». Majd modernebb utczákba jutunk, melyek már czementezve is vannak, ben-nök barátságos, tiszta, emeletes virágdíszes házak, a portugál katonaság festői viselete is szerepet játszik az utczai élet tarkításába. A buzavirágkék egyenruhát széles karimájú puha barna kalap és töltényekkel tele tűzdelt öv egészíti ki. A házak ablakaiban itt-ott tüzes szemű portugál nő fekete csipkekendős karcsú alakja bukkan elő.

Majd elérkezünk az 1835-ben leégett San Paolo jezsuita dómhoz, melynek esupán az elülső homlokzata maradt meg a faragváhyaival, szobraival, még ma romjaiban is nagyszerű.

Széles kőlépcsőn haladunk fel a magaslaton álló Dómhoz, melynek portáléján áthaladva a magas ablakokon keresztül pompás indigókék ég mosolyog le ránk. Csinos parkokon, utczákon nyargalnak keresztül egy krizante-mumokkal telt kis kertecske előtt állunk meg. Ez a «Camoés-park», melynek fái alatt a merengő poéta híres «Lusiádá»-ját irta. Egy magaslaton áll a költő mellszobra, mellette négy fehér márványtáblán négy költeménye van bevésve. A kilátás innen elragadó. De nem sok időnk marad a bűvös tájék szemlélésére, mert a nagyszerű «Avenida Vasco di Gamá»-n már nyargalunk kifelé a városból, s a tengerparti sétány pompás árnyas fái közt, majd üde rétek, agavék, kaktuszok és sárkányfák mellett elhaladva, egyszerre csak a Macao határán levő nagy diadalkapu előtt találjuk magunkat, melyen túl már khinai terület következik.

Visszatérőben egy előkelő khinai díszkertjét tekintettük meg, mely igazi tipusa a khinai kertnek. Tökéletes köralakú kőkapun lépünk be a szines porczellán állványokon pompázó cserepes virágok szegélyezte kacskaringós utakra, melyek mentén egy szeszélyes formájú karcsú lávakődarab vonja magára figyelmünket. A lávakő nagy becsben áll a khinaiaknál, egy érdekesebb, szebb darabért, mely körülbelül egy méter magas 4—5000 khinai dollárt is fizet a tőkepénzes khinai. A kert közepén pazarul berendezett pompás kéjlak áll, a melyhez zeg-zugosan megtört fehér hidacskák vezetnek. A kertből a «Praia Grandéi) nevezetű pompás sétányra térünk, melynek legszebb pontján az Ízléses «Boa Vista» hotel emelkedik. Az árkádos, szellős verandákról remek kilátás nyílik az alattunk félköralakban elterülő Macaóra, a dzsunkákborította szép kék tengeröbölre, melynek tükrén egy vízözön előtti portugál hadihajó is horgonyoz. Na ettől talán a khinaiak sem félnek.

A khinai városrészbe jutunk azután, melyet a temérdek magasról lelógó keskeny piros czégtáblák jellemeznek, rajtuk az aranyos khinai Írásjelek. Riksáink egy díszes sarokház előtt állanak meg, a melyben egyike van a játékházaknak, a milyeneknek bővében van az egész város. Előfordul, hogy két utcza keresztezésénél mind a négy sarokház játékház, akárcsak nálunk Budapesten a kávéházak. Szines üvegű nagy lámpás hívja fel a figyelmet. «First class gamblinghousei), azaz elsőrangú, legfinomabb valamennyi. Másodrangút nem is látunk.

Ezekben a játékbarlangokban folyik a khinaiak kedvencz szerencsejátéka, az úgynevezett «Fan-Tan». Macaóban lenni és nem játszani, az olyan dolog, mint pl. Montecarlóban lenni és nem játszani. Persze, mi is beléptünk a tágas terembe, melynek közepét egy finom gyékénynyel behúzott hosszúkás magas asztal foglalja el. A végén ül egy öblös karosszékben a játékvezető, karjain könyökig feltűrt ruhaujjakkal. Előtte egy nagy halom lapos porczellán, vagy csontból készült játékbárcza hever, melyek alig nagyobbak s vastagabbak a mi 20 filléreseinknél. Jobb kezében egy hosszú elefántcsontpálczikát tart, mellette egy fogantyúval ellátott kis sárgarézfedő. Közvetlen mellette ül a téteket kezelő bankár, ennek közelében pedig egy kis rácsos ablak mögött a pénztáros a kasszával s egy kis finom mérleggel.

A khinai roppant szenvedélyes játékos. Ha nincs pénze, mindent elzálogosít, még a felesége ékszereit, gyűrűit is, s a kapott pénzzel a legelső játékházba tart. Erre való a mérleg, hogy t. i. a pénztáros megmérje, mennyit adhat a zálogba csapandó holmiért. A publikum körülállja az asztal egy részét, mely szabad, mert a bankszemélyzetet rács védi, a kik elfáradnak, azoknak nagy magas bambuszszékek adnak pihenőt.

Alig hogy megjelenünk, a piszkos khinaiak teát, sört, édességeket, manilla-szivarokat, whiskyt raknak elénk, pénzt nem fogadnak el, minden ingyen van. Még a legutolsó óra alatt kijött nyerőszámokat is előzékenyen elénk tolják, melyek egy koczkázott papírlapra irvák szép sorrendben. A játék maga roppant egyszerű. A bankár előtt egy kis négyszegletes ólomtábla fekszik az asztalon, melynek egyes oldalai a számokat jelentik egytől négyig, míg a sarkok a mellettük levő két oldal számait jelentik, persze ezekre csak félannyit fizet a bank, mintha csak egy oldalra, vagyis csak egy számra rakunk, akár csak a rulettnél. A bank a kijött tétnek háromszorosát fizeti. Kezdődik a játék. A játékvezető belemarkol mind a két kezével a játék halomba s maga elé tesz egy egy jókora csomót és befödi azt a sárgaréz fedővel. Most teszik a tóteket, illetve az ember odateszi pénzét az ólomtáblára a kivánt számnak megfelelő oldalra. Erre azután a játékvezető felemeli a fedőt, mi azt jelenti, hogy nem lehet többet tenni. Majd a hosszú elefántcsont pálczával elhúzogat a csomóból mindég 4—4 bárczát. Azért teszi ezt a pálczikával s feltűrt újakkal, hogy mindenki lássa, hogy a játék becsületesen folyik.

Mindenki szemei az asztalra vannak szegezve. Egyesek már oly gyakorlott szeműek, hogy mikor még jó nagy a csomó, már biztosan megmondják, hogy melyik szám nyert. Legutoljára természetesen 1—2—3 vagy négy bárcza marad az asztalon s a megmaradt játékbárczák száma a nyerőszám.

A khinai rendkívül nyugodt játékos, olyan csönd van, akár a templomban. Veszekedést de még egyetlen hangos szót sem lehet hallani. Ha egy riksa-kuli elveszti összes pénzét s ráadásul egyetlen ezüst zsebóráját, olyan közömbös, nyugodt arczczal áll tovább, mintha mi sem törtónt volna. Hogy minél többen vehessenek részt a játékban, az asztal fölött a szoba menyezetén egy akkora nyilas van, mint maga a játékasztal. A nyilas farácsozat-. tal van körülvéve, mely mögött köröskörül székek állanak. Az itt ülők egy madzagra kötött kis kosárkával bocsátják le a játékasztalra téteiket, vagy húzzák föl a nyereséget. A legtöbbje persze rézpénzben, legfeljebb ezüst húszasokban játszik. Valahányszor Macaóban jártam, illetve Hongkongból vagy Kantonból oda átrándultam, mindig kinyertem a kirándulás költségeit, sőt egyszer nagyon rám mosolygott a szerencse istenasszonya, csakhogy szerencsétlenségemre nem tudtam azt kihasználni. Nem volt tét, melyet be nem húztam volna. A leglehetetlenebb kombináczióim kijöttek. Ha hatszor egymásután raktam meg a kettős számot, bizonyos " volt, hogy mindannyiszor a kettős szám nyert. Ezreket nyerhettem volna ott akkor rövid idő alatt, de nem mertem magasabb tóteket rakni, mert egyedül voltam ott európai. Már az is vakmerőség volt, hogy el mertem oda menni éjnek idején egyedül. Csupa piszkos khinai vett körül, a kik bizonyára leütöttek volna hazamenet, ha nagyobb pénzösszeget láttak volna nálam. Féldolláron-kónt raktam a téteket s egy óra múlva mái-pár száz dollár volt előttem. A bankadók is mulattak szerencsémen s folyton traktáltak a legfinomabb teával, szivarokkal. Nekik közömbös dolog, ha nyer is valaki, mert jól tudják, hogy másnap, vagy harmadnap újra eljön s akkor veszíteni fog. Lehet, hogy azon mulattak, hogy nem merek magasabb összegben játszani. Én azonban tudtam, hogy utoljára vagyok ma itt, mert másnap már reggel elhagyjuk Kantont s így nem is térhetek vissza, lopva igyekeztem tehát egyik bankót a másik után eltüntetni zsebeimben, mivel tartottam a nyereségemet kapzsi szemekkel mérlegelő mindenre képes piszkos alakoktól. Eszembe jutottak a sötét, szűk utczák, melyeken át a hajóhoz kell térnem s már bánni kezdtem, hogy minek is vágyakoztam erre a kalandra, melyre rósz szokásom szerint még csak egy sétabotot sem vittem magammal. Adtam tehát az előkelőt, mint a ki nem nyereségvágyból, hanem csupán mulatságból játszik, s tizenegy óra után mosolyogva hagytam el a játékbarlangot, keresve a legrövidebb utat a Gyöngyfolyón horgonyzó hajónkhoz.

A macaói hajó este tíz óra tájban érkezik vissza Honkongba. Ez az éjjeli megérkezés az utazás fénypontja. A hajó végig defilirozik a város hét (7) kilométer hosszú frontja előtt. Pazar fényben úszik a parton végesvégig a sok emeletes palota, a másik oldalon Kaulun lámpáit látjuk ragyogni, előttünk, s körülöttünk pedig a hajók, dzsunkák és számpánok imbolygó lámpásai ragyognak a tengeren. Szinte megtéveszti az embert az a sok ragyogó fénypont. A «Peák»-on is csaknem föl a csúcsig égnek szétszórtan a villamos lámpák. A meredek hegy szinte egybefolyik a ragyogó csillagokkal telehintett égbolttal, nem tudjuk hol a határ az ég és föld között. A csillagok milliói vesznek körül egészen le a tengerig, a hajónkat nyaldosó hullámokban is ott ringatóznak azok. Mintha valami csodás repülőgépen szelnők át a csillagos eget.

 

 

A NŐKRŐL

 

 

Képek Japánból. A japáni nők. 1869. 258.

Humbert, ki a helvét szövetség megbízásából Japánt az utóbbi években beutazta, következőleg irja le néhány japáni előkelő hivatalnok nejének és gyermekeinek látogatását, melyben őt azok részesíteni kegyesek voltak:

„Egy délután jelenti szolgám, hogy szállásom kapuja előtt egy csoport hivatalnokné van gyermekeivel együtt és velem szeretnének beszélni. Ezeket a nőket férjeik felhatalmazták, hogy nekem hálálkodjanak ; aztán meg arra is régóta kíváncsiak voltak, hogy miként néz ki egy európai ház berendezése? Az előcsarnokban csakhamar egy vidám arczu kedves csoportozat jelent meg: négy nő, két eladó leány s ogy rakás gyermek. A nó<< egyszerűen, de tisztán voltak öltözve; ugy látszik, hogy oz alkalommal nom mázolták ki arczaikat s fogaik, miként az egy japáni férjes nőhöz illik, holló-feketék voltak.

Ellenben az ifjú leánykák ajkaikat kármin-vörösre pingálták, hogy fogaik vakító fehérsége annál jobban kitűnhessek. Arczaik vörösre voltak festve s fürtoik közé skarlát vöröskrepp-etfontak; a széles öv virító szinü kelmékből állott. A gyermekek mindig hajadon fővel járnak s hajukat le szokták borotválni s csak néhány tincset hagynak meg nekik, már a szerint, hogy melyik nemhez tartoznak s milyen idősek."

„A nők nekem sok szépet össze-vissza beszéltek, s én bevezettem őket a szobákba, miután saruikat az előcsarnokban lehúzták. Azok felett, a miket láttak, kezdetben őszinte, naiv csodálkozást mutattak, de csakhamar átalános derültség állott be, mikor az egész csoport a nagy tükörben magát megpillantotta. Azután a falukon függő képeket vették szemügyre; különösen Hollandia királyát és királynőjét bámulták meg nagyon. De sehogy sem akart fejőkbe férni, hogy a hollandi „Ta'ikun" lova mellett áll, mint egy japáni beto (lovász). A székek használata iránt hamar tisztába jöttek; de hogy a kerevetek mire valók, azt már csakugyan nem tudták elképzelni. Kérdezték, hogy arra is keresztbe vetett lábakkal szoktak ülni, ha a mellette álló asztalról enni akarnak. Felette kényelmetlennek találták, hogy egy ilyen finom bútoron lecsüngő lábakkal üljön az ember. Az egyenruhák gombjain is nagyon elbámultak, mert Japánban gombokat sohasem használnak, hanem öltönyeiket zsinórokkal aggatják össze Néhány illatszeres üveg átalános tetszésre talált; a kölni vizet nem sokra becsülték, mivel a japáni nők nem hordoznak bat-tiszt-zsobkendőkot. Mutattam nekik néhányat, melyek appenzeli csipkékkel voltak beszegve; a nők ugy vélekedtek, hogy a csipkék inkább csak arra valók, hogy az uri asszonyok ruháit ékítsék. Zsebkendőt abból a czélból, melyből az európai nők hordják, azt a világért sem hordanának s bizonyosan a legegyszerűbb leány is nagyon szégyolné azt kezében vagy épen a zsebében tartani, miután azt az ember európai módon használta. E czélra ők bizonyos növény-papirt használnak, melyet apró négyszögletű és összehajtogatott darabokban köntösük valamelyik redőjében rejtegetnek; a használat után a papirdarabkát eldobják. Mutogattam nekik többféle ,tűt, czérnát s több effélét; rögtön megegyeztek abban, hogy Európában az ilyen eszközök használatához mégis csak jobban értenek, mint Japánban; varrógépet ezelőtt sohasem láttak. Nagy részvéttel s némi megindulással nézegették a fényképezett arczképeket családi albumomban. A gyermekek közt, nagy örömükre, nohány svájezi tájképet osztogattam szét."

Képünk egy japáni angyalkát épen abban a kedves működésében ábrázol, melyben őt annyi férfinak bemutatni szinte gyöngédtelenség. De hiába ! a művészet és tudomány előtt még a női pipere-asztal titkai sem szentek.

 

 

 

NATÁLIA FŐHERCZEGNŐ HALÁLA. 1898. 13. 213.

Az egész ország nagy részvéttel vette hírét a gyászos esetnek, hogy Pozsonyban Frigyes főherezeg és Izabella főherczegasszony kedves leánya, a még csak 14 éves Natatalia főherczegnő egy hétig tartott súlyos betegség után jobb létre szenderült. Mély bánatba borította ez az igen korai halál nemcsak a példás szeretetben élő főherczegi családot, hanem az egész uralkodó-házat.

Az elhunyt főherczegnő negyedik szülöttje volt annak a boldog házasságnak, melyet Frigyes főherezeg és Izabella főherczegasszony 1878 okt 8-án kötöttek s melyet az ég nyolc leány és  egy fiú gyermekkel áldott meg. Egy leányka, Stefánia Mária főherczegnő, még kiskorában meghalt, 1890 aug.29-én; a többiek heten a legvirulóbb testi, lelki egészségben fejlődtek szülőik nagy boldogságára s Pozsony városának büszkeségére. 

  

 

FRIGYES FŐHERCZEG LEÁNYAI.

 

Izabella főherczegasszony eleitől fogva maga vezette gyermekei nevelését. Magyar tanárokat és tanitónőket alkalmazott melléjük, hogy a haza nyelvét már kis korukban elsajátíthassák, melyet különben ő maga is megtanult, mihelyt a család Pozsonyban megtelepedett. Nevelési rendszerében az előkelőséget egyszerűséggel, a vallásosságot fenkölt gondolkozású műveltséggel, a lelki finomságot a test aczélos fejlesztésével párosította. A 20 és 5 év között járó főherezeg kisasszonyokat általános szeretet és népszerűség környezte eleitől fogva az egész városban.

A most elhunyt Natália főherczegnő egyike  volt testvérei közt a legkedvesebbeknek. Szép szőke, mosolygó arczú leányka volt, akinek egészségtől duzzadó alkatában senki sem vélte a halál magvának lappangását. Márczius 16-án betegedett meg. Erős lázba esett, mely rögtön nagy erővel támadta meg szervezetét. A megrémült szülék az udvari orvoson kivűl a leghírnevesebb bécsi orvostanárokat is azonnal a beteg ágyához hívták. De hasztalan. Hét napi szenvedés alatt annyira kimerült a szegény kis szenvedő, hogy márczius 23-án már eszmélete is elhagyta, s azontúl nem ismerte meg többé szülőit sem, kik a legnagyobb szeretettel és önfeláldozással ápolgatták maguk is éjjel-nappal. Este felé az eszméletlenség már haldoklássá változott. Ekkor a főherczegi család kívánatára megjelent az udvari pap s minthogy többé semmi reménység nem volt, föladta a haldoklónak az utolsó kenetet. Tiz óra tájban a beteg mellett folyton jelen lévő orvos azt a szomorú jelentést tette, hogy a kedves gyermeknek végső perczei közelegnek. A főherczegi szülők zokogva állták körül a haldokló ágyát s a fájdalomtól megtörten borultak gyermekük tetemére, mikor 10 és 1/2 órakor végképpen elszállt belőle a lélek, s mindörökre oda lett az a szép jövő, amelyet e fejedelmi gyermekre mindenki várhatott.

 

 

NŐK AZ ANGOL POLITIKÁBAN. 1903. 41, 679.

A politika és a társadalmi élet Angolországban elválaszthatatlan egymástól. Legjobban látni ezt majd minden délután a londoni képviselőház terraszán, mely a Themsére néz. Ide bárki bejuthat egy parlamenti tag meghívására, s ez alkalommal élnek is, akik tehetik, mert a terrasz egyike az előkelő London legkedvesebb szórakozó helyeinek. Százával vannak ott az asztalok, s minden asztal egy-egy mulató társaság központja. Pompásan öltözött hölgyek egy-egy elegáns képviselő kíséretében (az angol parlament körülbelül a világ legelegánsabban öltözött testülete) üldögélnek ott, szemben velük a Themsén nyüzsgő, soha szünetet nem tartó élet, mögöttük a parlament vén, szürke falai a délutáni nap világításában. Az asztalokra előkelő külsejű pinczérek rakosgatják a teát, fagylaltot, egyéb frissítőt Csak az tekintetik jóformán a «társaság»-hoz tartozónak, aki néhanapján meg szokott itt fordulni. Nem csoda, ha a képviselők is szívesen menekülnek az ülésterem vagy a bizottsági termek fülledt, füstös levegőjéből e helyre, hogy legalább kis ideig élvezhessék a friss levegő és a szép hölgyekkel való társalgás gyönyörét, amíg meg nem szólal a számtalan villamos csengettyű, annak jeléül, hogy be kell menni az ülésre. Ekkor aztán eldobják a czigarettát, elbúcsúznak ismerőseiktől és sietnek a terembe.

A társas életnek a parlamentre való hatását legjobban jellemzi az, hogy vagy egy évvel ezelőtt, mikor a képviselőház módosította szabályait s az ülések tartásának idejét, nagyon vigyáztak arra, hogy szombatra ne essék ülés. Szombaton délután ugyanis mindenki, aki a társasághoz tartozik, felkap a vonatra és siet valahova, valamely vidéken lakó uri családhoz, hogy a városban oly unalmas vasárnapot ott töltse. Ha szombaton ülés volna, s a vidéki házakban a háziasszonyok hiába várnának képviselő-vendégeikre, ez valóságos felfordulást okozna. Egy demokrata képviselő felszólalt ugyan egyszer a szombati szünet ellen; azt mondta, hogy ha Francziaországnak vagy Németországnak eszébe jutna hirtelen háborút üzenni Angolország ellen egy szombati napon, háborítlanul bevonulhatna Londonba a legrövidebb idő alatt, mert a miniszterek, képviselők, az

állami hivatalnokok, katonatisztek, szóval mindenki ez nap valami falusi házban tölti az időt. E fenyegető kilátás ellenére is a felszólalót leszavazták. A «week-end» — a hét vége — szent és sérthetetlen intézmény, amelyet nem lehet megbontani. Igaz is. mikor a vasárnap Londonban oly unalmas, s az angol vidéki házak oly kellemesek, tágasak, vendégszeretők. Más országokban a társaság alkalmazkodik a politikai élethez. Angliában ez fordítva van: a politikai ügyek intézését úgy rendezik, hogy bele ne ütközzék a társadalmi szokásokba.

Az angol nők nemcsak, hogy szeretnek politizálni, de értenek is hozzá. Nem egy előkelő hölgy szalonja visz irányadó szerepet egy-egy politikai mozgalomban. Az úri hölgyeknél a politika benső ügyeinek ismerete úgyszólván a nevelés tartozéka. Nem egy ember köszönheti emelkedését vagy bukását a női közbenjárásnak, hangulatkeltésnek. A pártoskodás azonban ritka; rendes időben, hacsak a párt-szenvedélyek nincsenek nagyon kiélesedve, a különböző pártok vezetői nem egyszer találkoznak ugyanabban a szalonban s ebédelnek ugyanannál az asztalnál.

A nők politikai szerepe azonban Angolországban korántsem szorítkozik csak a szalonokra. Ott vannak ők a politikai bizottságokban, ligákká alakulnak, politikai szónoklatokat tartanak, s különösen nagy sikereket érnek el választásoknál mint kortesek. Van egy szövetségük — a «Primrose League» — amely csupa nőből áll, s egyike a világ legnagyobb hatású és legjobban szervezett politikai ügynökségeinek fényes bizonyítékául az angol nő politikai rátermettségének.

 

 

S. L. Zárdai élet Oláhországban. Apácák  1868. 392.

Nem tehet az ember Bukarestben száz lépést anélkül, hogy pópával ne találkozzék. Külsejök némileg a zsidók rabbinusaira

emlékeztet. Hosszú lebegő öltöny, hosszú szakáll és hosszu haj, fején fekete papi süveg — ezek különböztetik meg a pópát

más közönséges halandótól. Leggyakrabban lehet őket az utczán valamelyik padon vagy. szegletkövön tunya tétleniségben ülve látni. Járásuk többnyire gyors s abban  még csak árnyéka sem vehető észre; gyakran lehet őket egy nagy darab

dinnyével vagy ürűczombbal kezükben az utczán reggelizve vagy ebédelve látni. Néha egy-egy disznót hajkorásznak

magok előtt, melyet a vásárban vettek. A nép az utczákon nemhogy tiszteletben részesitené, de figyelembe sem veszi őket,

nem köszön nekik, sőt ki sem tér előttök. Az utczákon és piaczokon mindenfelé számtalan pópa lézeng s málékenyerüket vagy dinnyéjöket ott nyilvánosan költik el, mint a nép legalsóbb osztálya.

Tisztasággal sem öltözetöket, sem személy őket nem igen vádolhatnók, s az az előszeretet, mellyel a veres- és a fokhagyma, az oláhok e nemzeti fűszere iránt viseltetnek, közelségöket tűrhetetlenné teszi. Legfőbb büszkeségök: a hosszú haj és szép, hosszú szakáll, mely néha övükig leér. (Ha bűnt követnek el, büntetésül szakállukat nyirják le). Hajukat némelyek éppen ugy megnövesztik, mint a nők és egy fonadékba összefoglalva kanyarítják süvegeik alá. Az oláhországi pópák műveltségi fokozata nem igen emelkedik feljebb, mint a közönséges népé. Ha a pópát latinul szólitja meg valaki, azt mondja rá, hogy: „nustyi franczuzestye" — nem tudok francziául, — mert minden, amit nem ért, hite szerint francziául van, a müveitek nyelvén, a mihez ő éppen annyit ért, mint a nyugati papság nyelvéhez, a latinhoz.

Oláhországban, hol a legalsóbb néposztály egy nyelvnél többet nem tud, de már a középosztály kettőt hármat, az előkelők osztálya még többet is beszél, a nyelvbeli tudatlanság a műveltség egyéb ágai tekintetében is jellemző.

Egynehány templomi ének, a görög istenitisztelet szertartásai, a szentek és ünnepnapok nevei, egy kevés katekhizmus — ennyi mindaz, amit tanulnak; különben minden pópának tudnia kell olvasni, de csak a templomi imákat, valamint szátaoln is,

már t. i. járandóságai fölvételénél. Ilyenek azok az emberek, akiknek hivatásuk volna az oláhok nemesitéséről, kimüveléséről gondoskodni; mert hogy a magasabb klérus, mely a néppel soha sem jön érintkezésbe, egyszersmind magasabb műveltséggel

rendelkezik és hogy a szent menetek és egyházi ünnepek alkalmával is gazdag öltözete és méltóságos tartása által eléggé

kitűnik: magától érthető; de az nem elég kárpótlás az alpapság müveletlenségeért. Egyébiránt az oláh nép papjaival szemben igen sok természetes tapintatot árul el; túlságosan vallásos lévén, s egyháza parancsait szigorúan megtartván, papjával az utczán ugyan keveset bajlódik, de mikor az neki az istenházában a szent képeket megcsókolásra nyújtja: a tömeg szívből fakadó őszinte buzgóságában a pópa kezét is mindig egész áhítattal megcsókolja.

A papokkal ugyanazon a fokon állanak a barátok is, kik aránylag Európa egy országában sincsenek — Spanyolországot kivéve — oly nagy számmal, mint Oláhországban. Különben a zárdák sok tekintetben fontosak, főképpen azokra nézve, kik az ország belsejébe utaznak. Vendéglökre néha mértföldeken át sem találhat az utas és a meglevők is, kevés kivétellel, oly állapotban vannak, melytől minden müvelt ember visszaborzad. Tisztességes állású emberek nem is szállanak azokba soha, már csak azért sem, mivel minden zárdában szives fogadtatásra számithatnak. Egyébiránt bármily kedvesek is e menedékhelyek azok előtt, kik egy-egy vadász kiránduláskor vagy más esetekben is azok vendégszeretetét igénybe veszik, holmi tulcsigázott reményekkel s követelésekkel mégis kár volna oda belépni, ha éppen csalatkozni nem akar. Nem szabad felednünk, hogy Oláhországban vagyunk.

Közelebbről Lancelot nevű franczia utazó az egész Oláhországot és Moldvát, sőt hazánk déli vidékeit is beutazta. Uti élményei érdekes és élénk leírásában, az ottani élet minden figyelemre méltóbb mozzanatát eleven színekkel rajzolja; uti jegyzetei telve vannak a legszebb tájleirásokkal, népregékkel és dalokkal. Lancelot az oláhországi zárdákat különös figyelmére méltatta s igen vonzó képet vázolt lakóinak egyszerű patriarkhahs életéről, szokásairól és foglalkozásairól. A többek között az orezui zárdát is megismertette mind szóban, mind képben, s a következő vázlatokat tőle kölcsönöztük.

„Mielőtt az orezu-i zárdához közelednénk — irja Lancelot — már észre lehet azt venni egy kis dombon, mely magas erdős hegyekhez támaszkodik; magas kőfalak zárják körül terjedelmes épületeit, melyek közül három templom- és egy hatalmas őrtorony emelkedik ki, mely a bejárat felett uralkodik. Széles és negyedmérföldnyi hosszú sétány vezet az őrtorony aljáig, melyhez keleti kinézésű roppant épületek csatlakoznak.

A bejárat feudális és harczias jelleggel bir, s most is oly éberen őrzik, mint mikor a törökök berohanásától lehetett tartani. A nagy udvar, melybe beléptünk, telve volt lovakkal és mindenféle szekerekkel, melyeken vendégek, kereskedők, katonák és parasztok jöttek; a terjedelmes fészerek alatt számos rongyos koldus tanyázott. „A zárda gazdatisztje (ki mellesleg mondva, igen csinosan volt öltözve s az egész ember színe, alakja és öltözete a jólét jeleit viselé magán) fogadásunkra élőnkbe sietett. A második udvarba vezetett bennünket, mely a templomot, a klastromot és a

vendégek lakosztályát foglalá magában; csinosan és rendszeresen van épitve és kőoszlopokon álló magas, széles karzatok veszik körül. — Az imaház, egyszerű épület ugyan, de szép byzanti stylja azonnal szemünkbe tűnik s az egész templom szigorú vallásos jelleget visel magán. A román ízlésű előcsarnokban, melyet aranyszínű alapra festett alakok díszítettek, egy kőpadon ült a zárdafőnök és ott fogadá vendégeit. Mikor minket észrevett, megáldotta és elbocsátotta magától a két párasztleányt, kik jellemző nemzeti öltözetükben előtte térdeltek s olvasójának borostyánkő szemeit csókolgaták.

„Fölkelt s egy botra támaszkodva, lassú léptekkel élőnkbe jött. A zárdafőnök tisztes, több mint nyolczvan éves,

kis termetű ősz volt; hosszú fehér szakállának selyemszálai mellére hullottak. Arcza végtelen jóságos s egyszersmind végtelen egyszerűséget fejezett ki. Mikor üdvözöltem, akaratlanul felkiáltok: „milyen szép fő, milyen szép szakáll"

Megmagyaráztatta magának szavaim értelmét s ugy látszott, hogy tetszett neki, mert kezét nyújtva igy szólt: „Éljen ön boldogan oly sokáig, hogy önnek is ilyen szép szakálla lehessen!" Ugy látszik, hogy a barátok élete igen kellemes, és örökös

dolce farniente-ben telik el. Kegyes foglalkozásaik rövidek s nem gyakoriak. Reggelenkint valamelyik barát a zárdát körüljárja éa imára harangoz. A barát bal kezében egy kongó-bongó deszkadarabot tart, mely két végén szélesebb, de sokkal vékonyabb, mint közepén, s nagyon hasonlít a nagy Óceán szigetlakóinak pagaje nevű fahangszeréhez. Egy fa-kalapácssal hol gyengébben, hol erősebben ütni kezdi a deszkát; a hang azon mértékben emelkedik s válik élesebbé, amint a kalapács

 a deszka végéhez közeledik. E különös szerkezetű harang hivó hangjaira a barátok előjőnek magányos czelláikból és a templomba mennek, hol az oltárt köríilállva énekelni kezdenek, még pedig olyanszerü hangokon, melyek nem igen szoktak a hármoniával törődni. Az ének és ima egy óráig tart.

 

 

Orezui zárda. Oláhországban

 

A nap hátralevő részében a barátok  többsége a mezőkön vagy a zárda kertjeiben sétálgat; némelyek czelláik ablakában töltik

el a napot merengve, ábrándozva, azaz hogy inkább szunyókálva és aludva. A barátok czelláiban semmit sem láthat az ember, amiből  valamely kézi vagy szellemi munkára lehetne következtetni.

Nem kevésbé sajátságos alakok az oláhországi apáczák is. Napjaikat imádkozással, kender- és lenfonással, szövéssel s

különféle nemű befőttek és édességek készítésével töltik el. Különösen az utóbbi mesterséget nagy tökélyre vitték. Lancelot

abban a néhány női zárdában, melyeket meglátogatott, legalább is 150 különböző nemű és fajtájú efféle nyalánksággal kínálták.

A többi között a surpateli zárda lakói tűnnek ki leginkább: finom készítményeik a legelső párisi czukrászatnak som válnának

szégyenére. „E pompásnál pompásabb édességek ízlelgetése közben sem feledtem — írja Lancelot, — „hogy a surpateli zárdát leginkább csak azért látogatám meg, hogy ott egy apácza képét lerajzolhassam. A fejedelemnő szerény jámborsággal tagadá meg tőlem abbeli kérelmemet, hogy őt vehessem le. „Nem érdemli meg a fáradságot, monda, hogy ön oly távolról jöjjön ide s mégis csak egy szegény matróna képét vihesse magával." Azonnal egy fiatal apáczát hivatott elő, hogy mintául szolgáljon. Ünnepi öltözete nem sokat különbözött a barátokétól. Bő, fekete felöltönyből állott az, lecsüngő, széles ujjakkal s a deréknál lenszalaggal testéhez szorítva; övszalagján olvasó függött. Föveget redözőtt kemény kerek kalap képezte, melyet nagy rojtú fekete fátyol fedett, és ez álla alatt ugy volt megkötve, hogy arczanak egy részét elfödte; a fátyol hátra vetve egészen a vállig ér.

Ez öltözetnek is megvan a maga sajátos jellege, de inkább szomorúságot és gyászt fejez ki, mint viselője szent hivatásának magasztos eszméjét. Mindazonáltal nem tudja  megváltoztatni a fejedelemnő kedélyes, jóakaratú arczvonásait s nem gátolja a fiatal apáczát abban, hogy meglepően szép lehessen.

 

*       *      *

 

A KURSKI ( barátok lakta)  ZÁRDA. 1888. 17. 234.

Walusin F. után oroszból.

A kurski zárda évszázadok óta arról volt híres, hogy abban leginkább elbukott államférfiak, s egyéb nagyságok kerestek menedéket az élet viszontagságai elől, Nagy Péter czár avval a kiváltsággal ruházta fel a kurski anakhorétákat, hogy a zárda kapuja még az uralkodó ház tagjai előtt sem nyilt meg a főnök engedelme nélkül, s aki a szent hely küszöbét átlépte, kit a barátok kenyérrel és sóval megkínáltak, azt onnan semmiféle világi hatalom többé ki nem zavarhatta, ha még oly gonosztevő is lett volna. A nagy czár sokszor megbánta, hogy birodalmában oly hely is létezik, hova hatalma ki nem terjed, de azért a világért sem vonta vissza a zárda nagy horderejű szabadalmát.

Kursk tehát megtartotta kiváltságait, mindaddig, mig Miklós czárnak eszébe nem jutott, hogy nagy elődje adományának végére jár. Egy szép napon első hadsegédjének, Adlerberg grófnak meghagyta, hogy a kurski zárda főnökét azonnal rendelje fel Szent-Pétervárra, illetőleg Gacsinába, hol akkoriban a krimi hadjárat után tartózkodott. Az udvarnál nagy híre járt a dolognak és senki sem tudta elgondolni, mit akarhat a czár a kurski zárda főnökétől, ki 75 év óta a kolostor küszöbét soha át nem lépte.

A czár rendelete éppen oly időben érkezett Kurskba, midőn a zárda védszentje nevenapját egy álló hétig ünnepelték. Az ünnep alatt Kurskban nem értettek valami vig dáridót, hanem a szokásos ájtatoskodás mellett kétszeres éneklés és imádság járta a rendes koplalás és bőjtölés kíséretében.

Xenion atya, a zárda főnöke tehát egy cseppet  sem indult meg a czári ukázon, hanem csakis a rendes oktáva befejezése után tette meg intézkedéseit a hosszú útra. A barátoktól érzékeny bucsut véve, szigorúan meghagyta, hogy távollétében senkit se bocsássanak a zárdába. Xenion atya Gacsinába érkezve, nagy nehezen megtudta hova kell menni, mikor aztán legjobb kámzsáját magára öltvén, beállított a palotába. Itt a testőrség tisztje avval a kellemetlen hírrel fogadta, hogy a ezár senkit sem boesájt maga  elébe, de ha csakugyan magas rendelet folytán jött Gacsinába, jó lesz, ha lakását itt bejelentve, a további utasítást bevárja.

Xenion atya, annak daczára, hogy a kurski zárdában mesés értékű ikonok és templomi edények voltak kezére bizva, alig hozott magával néhány rubelt azon egyszerű okból, mivel hozzá volt szokva, hogy kész pénz ott senkinek sem kell. Minden habozás nélkül kijelentette tehát a testőrtiszt előtt, hogy mihelyt uti költsége elfogy, azonnal visszatér a zárdába. A vendéglős annak hallatára, hogy a híres kurski zárda főnöke érkezett, házába, legjobb szobáját bocsátotta rendelkezésére. Korán lenyugodva, éppen álomba készült merülni, midőn a folyosón támadt nagy zaj ébresztette fel.

«A czár nevében» kiáltá egy hang. Xenion felkelve, fényes egyenruháju katonatisztet látott az ajtó küszöbén, ki rövid, de udvarias szavakban tudtára adta, hogy azonnal meg kell jelennie a czár előtt. Rövid készülődés után Xenion a tiszttel kocsiba ülvén, a palotába ért. Miklós czár, kinek a kurski főnök megérkezését bejelentették, fényesen kivilágított dolgozó szobájában fogadta. A szokásos áldás elmondása után, melyet a czár ájtatos képpel végig hallgatott, azt kérdé Miklós czár a főnöktől kissé ingerült hangon, miért nem jött Gacsinába rögtön, és tudja-e miért hivatta.

— Isten szolgálatát kellett előbb végeznem; miért hivatott felséged, nem tudom, — válaszolá Xenion.

— No hát, tudod mit — veté közbe a czár, — ideje már, hogy a kurski nevetséges kiváltság komédiájának vége legyen. A törvény nem ismer kivételt, s nem szeretném, ha maholnap holmi közönséges gonosztevők, kiket a büntető igazság keze azonnal nem tudott utolérni, nálad elbújhatnának. Tudom, hogy azok közül, kik ellenem trónra léptem után fellázadtak, néhányan most is Kurskban tartózkodnak, mig sokkal kevésbé bűnös czinkostársaik a hóhér kezébe kerültek. Akarom, és parancsolom, hogy ezentúl ilyen többé elő ne forduljon. Mihelyt haza értél, azonnal küldd vissza Péter czár kiváltság-levelét; lesz rá gondom, hogy kárpótlásul más valamit kapjatok. Értetted ? No, most elmehetsz.

Xenion végig hallgatva az uralkodó beszédét, így szólott:

— Engedd meg felséges uram szolgádnak, hogy beszélhessen.

A czár igenlő mozdulatára, Xenion a következőket mondta reszkető hangon:

— Kilenczvenöt évet éltem Isten kegyelméből a földön. Hetvenöt éve, hogy a kurski zárdában Istenemnek szolgálok. Fogadalmam azt parancsolja, hogy amely pillanatban az örök biró előtt meg kell jelennem, ne mondhassa utánam a világ, hogy kötelességemet mind végig hiven nem teljesítettem. Ez pedig határozottan tiltja, amit felséged parancsa tőlem követel. Vedd életemet oh hatalmas czár, és áldani foglak, hogy e nagy tehertől örökre megszabadítottál. Miklós czár, kivel ily hangon soha senki sem beszélt az életben, becsengette a szolgálattevő tábornokot, báró Benkendorffot.

— Nikolai Petrovits! Vitesd ezt a bolond pópát Sachovszkoihoz; te pedig holnap reggel Kurskba indulsz, honnan valamennyi barátot ide fogsz kiserni. A zárdát aztán be kell zárni. Mehetsz! A czár parancsa szó szerint végrehajtatott, amennyiben Xenion főnököt még ugyanazon éjjel a szentpétervári czitadellába kisérték, hol a hires  Sachovszkoi tábornok a tisztes aggastyánnal már csak azért is durván bánt, mivel a papokat nem szívelte.

Benkendorff Kurskba érve, hiába döngette a zárda kapuját. Válaszul azt nyerte, hogy a barátok Xenion sajátkezű rendeletét követelték, kinek engedelme nélkül senkit be nem bocsátanak. Midőn Benkendorff értésükre adta, hogy Xenion a börtönben van, s hasonló sors ő rájuk is várakozik, ha a czár parancsa előtt meg nem hajolnának, a zárda kapujának kis nyilása is becsukódott.

Most az volt a kérdés, vajon Benkendorff igénybe vegye-e a Kurskban fekvő katonai parancsnok közbenjárását, vagy pedig jelentést tegyen Gacsinába az ügy állásáról. A katonai parancsnok, Mirsky ezredes, azt tanácsolta Benkendorffnak, hogy tekintettel a nép vallásos érzelmeire, mely a kurski zárda lakóit mint valóságos szenteket tiszteli, erőszakkal csakis a legvégső szükség esetére kellene fellépni, miért is a Gacsinába való jelentéstételt javasolja. Benkendorff czélszerűnek látta a kérdéses jelentést futárral Gacsinába küldeni, egyúttal ujabb utasításokat kérve, melyek csakhamar meg is érkeztek.

Meghagyatott a tábornoknak, hogy még egyszer szólítsa fel a barátokat a rögtöni indulásra, ha pedig továbbra is megmaradnának elöbbeni határozatuk mellett, erőszakot kell használni. Benkendorff magához vévén a császári parancsot, a városon kívül fekvő zárdához sietett. Itt azonban még a kapu felső részében levő kis rácsos ablakot is beszegezve találta.

Hiába döngette a kaput, senki sem mutatta magát.

Egy óra múlva dobszóval két század gyalogság vonult ki a városból a zárda felé; élükön Benkendorff tábornok és Mirski ezredes. Midőn a katonaság a zárdához ért, Benkendorff, ki lováról le sem szállt, fennhangon elolvasta a czár rendeletét.

Erre háromszori dobolás következett. Most a katonaság soraiból gyors lépésben elősiettek az ácsok. De mielőtt még az első fejszecsapás megtörtént volna, iszonyú robbanás rendítette meg a levegőt, és a kurski zárda romba dőlt. Állítólag 250 ember lakott a zárdában, ezekkel együtt Benkendorff tábornok. Mirski ezredes és 89 katona vesztette életét. Honnan került annyi puskapor a zárdába, azt nem lehetett kideríteni.

A zárdában lévő nagybecsű könyv- és okmánytár, nemkülönben a milliókat érő ikonok és különféle arany és ezüst, drágakövekkel kirakott edények szintén elvesztek. Találtak ugyan itt-ott néhány elolvadt aranytöredéket, de nagyobb részét a puskapor romboló ereje tönkretette. Xenion a börtönben halt meg. Miklós czár pedig csak azt restelte, hogy a szerinte hanyagul eljárt Benkendorffot nem küldhette Szibériába.

Kursk szomorú sorsa egészen elidegenítette az orosz klérust, mely azóta többé-kevésbé feszült viszonyban maradt a czári családdal II. Sándor czár trónra léptéig. Csakis e nagylelkű fejedelemnek köszönhető a már nagy mérveket öltött szakadás helyreállítása. A kurski zárda helyén jelenleg egy nagy laktanya épült; a babonaságra hajlandó ó-orosz legénység mindenütt az elveszett barátok kisérteteit látja, s minden szigorú büntetés daczára, még nem sikerült a dolog elejét venni, sőt híre jár, hogy a laktanyát fegyházzá fogják átalakítani.

 

 

Xántus János. 1862. 5. 65. címlap

Xántus János hazánkfia, az amerikai polgár és tengerészmérnökkari kapitány, ki most körünkben tartózkodik s múlt   héten tartá

nagyérdekü székfoglaló beszédét a m. Akadémia ülésében, Egyike ő is azon számosaknak, kik a balszerencse által a honból

kizavartatva, a külföld távol országaiban, idegen viszonyok és nehéz küzdelmek között nem csak maguk számára voltak képesek,   

hatáskört és tisztes állást teremteni, hanem mind szellemi, mind erkölcsi tekintetben, hazájuknak is becsületére váltak.

Idegen hangzású neve daczára, Xántus János székely eredetű szülőktől született Somogyban Csokonya nevű helységben 1825. okt. 5-én. Iskolái végezte után 1847-ben Pesten letette a köz- és váltóügyvédi vizsgálatot. 1851. végén Amerikába vándorolt. Előbb pár évig Angol-. Franczia- és Németországban laktam. Bejártam Németalföldet és Belgiumot is.

1856-ban, éppen midőn a Sierra Nevada fölmérésével foglalkozott, amerikai polgárrá lön, s az Eszak Amerikai Államok tértani karába, mint tiszt vétetett fel. A munkálat sikeres bevégzése után a tengerész-mérnökkarhoz tétetett át, s egy expeditio vezényletével bizatott meg a kormány által, melynek czélja volt, a Csendes tenger bizonyos részeinek tanulmányozása, meteorológiai szempontból, de melynek egyik legfontosb része volt, a dagály apály viszonyainak meghatározása.

Nem kevesebb, mint 127 000 angol mérföld tengeri utat tett. Munkálatainak eredménye nagy részben  kész a sajtó alá, s nemsokára az amerikai kormány a szokott módon, a kongresszusi tagok számára ki fogja adni. A Nemzeti Muzeumot, a. kir. Természettudományi társulatot, sőt a tud. Akadémiát is részint gazdag és ritka állatgyüjteményekkel, részint becses könyvekkel megajándékozá.

Japánról ipartörténeti szempontból c. tanulmányát a későbbiekben megjelentetni szándékozunk.

 

 

 

FÜGGELÉK

Dénes Mirjam: Táncoló gésák és lopakodó szamurájok, szakdolgozat 2013.

Bevezető Japán izoláltságának 1853-as hivatalos megszűnésével e távoli ország kultúrája az érdeklődés középpontjába került, általános európai kortünetként. Nyugat-Európában ez az érdeklődés a világkiállítások japán pavilonjainak közönségsikerében és a műgyűjtésben, valamint a korszakban alkotó művészek munkáiban felfedezhető stílusjegyekben nyilvánult meg, mely jegyek a klasszikus japán ábrázolás megismeréséből származtak...

Az irodalomból:

Kürti Pál: „Japáni színház vendégjátéka a Városi Színházban.” In: Nyugat, 1930/22.

Pásztor Mihály: „Pálmay Ilka, mint Pillangókisasszony.” In: Vasárnapi Újság (48/43), 1901. október 27., 698.

 *  *  *

Pásztor Mihály: PÁLMAY ILKA MINT PILLANGÓKISASSZONY 1901. 43. 598.

Gróf Kinskyné Pálmay Ilka asszony haza jött, hogy művészetével ismét gyönyörködtesse a magyar közönséget. Kedves vendég itthon, a mire elég bizonyság, hogy minden este megtelik a Vígszínház nézőtere, valahányszor Pálmay Ilka játszik s a közönség nem fárad bele a tapsolásba.

Valahányszor Pálmay Ilka magyar színpadon lép föl, az mindig eseményszámba megy, de különösen érdekes mostani vendégszereplése, mikor az operett-szinpadok dívája egy kis japán drámában mutatja be művészetét, a melynek „Pillangó kisasszony” a hőse. A naiv Pillangó kisasszony szereti a csapodár Pinkerton hajóshadnagyot s megöli magát, mikor megtudja, hogy a hajóstiszt messze hazájában, Amerikában mást vett feleségül.

Ez Belasco darabjának a meséje. Egyszerű sablonos romantikus történet, de mennyi színt, mennyi életet önt ebbe az egyszerű történetbe Pálmay Ilka. Mikor elbeszéli a színpadról a Pillangókisasszony megható történetét, akkor lehetetlen kétkedni abban, hogy szerencsétlen; a közönség vele érez szerencsétlenségében és mikor végűl megöli magát, megértjük, hogy a halálnál egyebet nem is választhatott.

Megfigyeltem a szomszédos nézőket : a nagyjelenet alatt mind könnyezett. És ezek a könnyek engem megnyugtatnak, mert azt látom belőlök, hogy nem játszhattam roszul.

És igaza van Pálmay Ilkának. Semmi sem bizonyíthatná jobban, hogy drámában is mily művésznő Pálmay Ilka, mint ezek a könnyek.

Később mosolyogva mondta el, hogy Ditrói Mór, a Vígszínház igazgatója annyira meg volt elégedve vele, hogy szerződtetni akarta a Vígszínházhoz — drámai szerepkörre.

— És elfogadta ? — kérdeztem.

— Ó nem. Nagyon megtisztelve éreztem ugyan magam, de nem fogadtam el. Pedig hát csak a dráma az igazi művészet. Az operett és a vaude-ville csak olcsó sikerrel kecsegtet, de a dráma az komoly dolog. Nem nyugszom addig, míg meg nem próbálkozom a «Kaméliás hölgy» szerepével.

Azután arról beszélt, hogy a japán színdarabokat mennyire divatossá tette Sada Jakko az öreg Európában. Sada Jakko, az első és egyetlen nevezetesebb színésznője a Mikádó országának, mert Japánban rendesen a női szerepeket is férfiak játsszák. Akik látták, elragadtatással beszélnek a művészetéről. Egy eredeti japán darabban, „A gésa és a lovag” cziműben játssza a gésát, mindig nagy hatással. Pálmay Ilka megismerkedett a japán művésznővel, és megtanult tőle néhány japán táncot. A

Sada Jakko különben, úgy mondják, hozzánk is ellátogat a tavasszal.