JAPÁN                      KINA                         A NŐKRŐL

 

 

 

h14–111.  Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók és levelezők.

 

2019.  10. 16.

 

 

Tartalom

 

Bevezetés

 

Japán és Kína még lelen van az írások között. A nők helyzetéről érdekesek az USA-ra vonatkozó írások. Új téma a   Zárdák és Trinon.1885-ös állapotában mutatják be a Trianoni Kastélyt. Mennyire megváltozott a fogalomhoz kapcsolódó gondolatkör! Romics Géza Kazinczy írása tanulmány szintű.

A mikádó c. fejezetben Japán történelméről, hierarchiájáról olvahatunk. A rendőrség dolgainak részletes leírása érdekes.

 

 

 

ORSZÁGOK

    

 

 AUSZTRÁLA

 

  VÁROSOK KELETKEZÉSE AUSZTRÁLIÁBAN. 1892. 31. 523.

 

  Japán

 

Makoldy József  MAGYAR KIÁLLÍTÁS TOKIÓBAN. 1913. 33. 659.

OROSZORSZÁG ÉS JAPÁN. 1904. 3. 34.

XANTUS JÁNOS Japánról ipartörténeti szempontból, 1874. 11. 163.

Szemere Attila A MIKADÓ. 1891. 23. 367.

Az angol követség első látogatása Jeddóban. 1866. 178.

 

Kína

 

Képek Chinából. 1879. 31. 492.

Faragó Ödön: MAGYAR EMBER KHINÁBAN.1882. 45. 463

GRÓF ZICHY JENŐ LEVELE KHINÁBÓL. 1898. 43. 743.

Cholnoky Jenő. II.  PEKING ÉS VIDÉKE. 1900. 26 434.

Faragó Ödön  A KHINAI RENDŐRSÉG. 1883. 3. 35.

 

A  ZÁRDÁK

 

S.L. A szoloveczki zárda Oroszországban. 1872. 356.

Az argyisi zárda és temploma. 1873. 93

Kvassay Jenő  A karthausiak nagy zárdája Francziaországban. 1876. 53. 846

Popovics Vaszin István KRUSEDOL- i zárda. 1903. 7. 102.

 

A NŐKRŐL

 

HÁZASSÁG VÉRKOKONOK KÖZT. 1888. 39. 637.

Sz. E. A NŐK AMERIKÁBAN. 1891. 6. 90.

Krécsy Béla. A NŐOKTATÁS AZ  EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN. 1896. 11. 164.

Zsoldos Benő: A brit hölgyek találkozóhelyeiről. London női klubjai 1909. 668

Egy nőorvos. 1867. 30. 372.

Dr. Romics Géza.    A NŐK KAZINCZY ISKOLÁJÁBAN. 1911. 660.

 

UTAZÁS

 

Faragó Ödön: Egy magyar tengerész naplójából. 1873. 107.

E. B. Ázsia északi csúcsának körülhajózása. 1879. 31. 494.

Közli Majláth Béla. EGY MAGYAR UTAZÓ A MÚLT SZÁZADBÓL. 1881. 10. 146.

Dobner Eudolf Az Északi-és a Keleti-tenger partjáról. 1878. 478.

Cholnoky Jenő. ALMÁSY GYÖRGY UTAZÁSA BELSŐ-ÁZSIÁBAN 1904. 3. 35.

 

TRIANON

 

Paál Jób: Mi történt a megszállott területek magyar színészeivel? 1919. 4. 40.

ÉLETKÉPTELEN KIS-MARGYARORSZÁG. 1920.4. 43.

S.-s.: A Trianoni kastély. 1885. 516

 

FÜGGELÉK

KHINAI VERSEKBŐL.1913. 32. 627.

 

 

 

 

 

ORSZÁGOK

 

 

AUSZTRÁLA

 

Conestant Bertalan: VÁROSOK KELETKEZÉSE AUSZTRÁLIÁBAN. 1892. 31. 523.

Eredeti levél.

Egyik munkatársunk érdekes tudósítást kapott Ausztráliából egy franczia kereskedőtől, ki pályáját előbb Sidneyben folytatta, nemrégiben azonban a Murray (Victoria) folyó bal partján fekvő Mildurában nyitott üzletet.

Mildura egészen új város. Ezelőtt öt évvel még a terve is alig volt meg. Azon a helyen, melyet ma elfoglal, néhány birka legelészett, meg a tengeri nyúl tenyészett, mely annyira elszaporodott Ausztráliában mindenfelé, hogy egész csapássá lett, s kiirtására nagyszabású kormány intézkedések váltak szükségesekké. Tengeri nyúl részint vadon, részint háziállattá szelídítve ma is elég van még Mildurában és környékén, a juhok ellenben távolabb mentek legelőt keresni. A kopár területet az ember ejtette hatalmába.

Alig képzelhető valami csodaszerübb, mint ez új városnak gyors megalakulása és fejlődése. Ahol ezelőtt egy-egy pásztorkunyhó is alig volt látható : ott ma több száz legújabb modorú ház emelkedik, szép tágas és szabályos utczákat és tereket szegélyezve, s napról-napra szaporodó lakosságtól élénkítve. Ez a lakosság származására nézve igen vegyes, de uralkodó elem és nyelv az angol. Mildura egészen angol városnak mondható. Jellemző, hogy elsősorban az angolra nézve legfontosabb középületek készültek el, u. m.: iskolák, klub-épületek, templomok, muzeumok, kávéházak, vendégfogadók, bankok, kereskedések, stb.

A városnak már hírlapjai is vannak, melyek közt legjelesebb a «The Mildura Cultivateur», ez egyszersmind a legfontosabb is, mert a városnak eddig a mezei gazdálkodás a fő jövedelemforrása. Hogy ez maga mily rendkívüli fokra emelkedett rövid négy év alatt, fényesen bizonyítja az, hogy a serdülő város körül ma már több mint ötezer hektár föld van rendes és szorgalmas mivelés alá fogva s a gabona és kereskedelmi növények mellett már terjedelmes szőlő-, narancs-, czitrom-, barack- és egyéb gyümölcsfa-ültetvények is díszlenek. Ezeknek sikeres továbbfejlődését egész sereg faiskolával biztosítják. S mindez olyan területen történik, amelynek kopárságát eddig a szárazság is fokozta. S ezt a nagyszerű átalakítást három amerikai, a három Chaffey testvér vitte véghez, kik rövid idő alatt 250 000 font sterlinget (több mint három millió forintot) költöttek itt kutakra, öntöző csatornákra, épületekre és egyéb berendezésekre. Olyan sikerrel, hogy az egykori sivatag már is egész zöldellő paradicsommá van átváltozva.

«Lehet-e nemesebben s bölcsebben fölhasználni az Isten adta gazdagságot? Nem százszor üdvösebb-e így értékesíteni az összegyűjtött pénzt, mint például ágyúkat öntetni rajta?» — jegyzi meg a derék levelező, kinek érdemes neve Conestant Bertalan, s szülőföldje dél Francziaországban Dröme-département.

 

Mildura is a regional city in north-west Victoria, Australia. Located on the Victorian side of the Murray River, Mildura had a population of 33 444 in 2016.

 

 

JAPÁN

 

 Makoldy József  MAGYAR KIÁLLÍTÁS TOKIÓBAN. 1913. 33. 659.

Hazafisága és művészi ipartermékei révén már régóta értékelni tudjuk Japánt. Suho Chiba japán lapszerkesztőnek az Urániában tartott előadás-sorozatát nagy érdeklődéssel hallgattuk. Chiba eljött, hogy az európaiak nézetét a hatalmas Japán életéről és erkölcseiről helyesbítse. Mennyivel inkább van szüksége a mi kis nemzetünknek arra, hogy barátokat szerezzen.

Igen hasznos és czélravezető eszközt talált erre dr. Kurtz Gusztávné, Zelles Etelka fővárosi tanárnő eléggé nem méltányolható, önzetlen hazaszeretete.

Költséget, utánjárást nem sajnálva 1300 db értékes magyar iparművészeti terméket gyűjtött össze, mely gyűjteményt kiállítás végett és annak lefolyta után japán gyűjtemények számára Tokióba küldte, hol is e vállalkozása meglepő eredménnyel járt. 1912 október havától folyó évi április l-jéig, hat hónapon keresztül, tehát igen hosszú ideig volt nyitva.

A japán napilapok és folyóiratok meleg rokonérzéssel és nagy elismeréssel számoltak be az őket és az iparművészet mestereit is fölötte érdeklő kiállításról. Képes-lapjaik dr. Kurtzné arczképét és egész sorát a kiállításról felvett ilusztráczióknak, hozták. Ott látjuk a magvar kézimunkák, varrottasok, kendők és szalagok fényképeit. Festőink közül úgy látszik Feszty Árpád, Jendrássik Jenő ízlése volt a japánoknak a legérdekesebb, mert a kiállításon látható 35 művészi metszet és nyomat közül az ő képeiket közölték.

A kiállítás létrejötte: Budapesten 1911-ben megtartott japán kiállítás alkalmával dr. Kurtzné közelebbről megismerkedett és barátságot is kötött a japan kiállítás négy rendezőjével, kik közül Kanno Makotóval, a tokiói művészeti akadémia tanárával állandó levél összeköttetést tart fenn.

.Dr. Kurtzné elhatározta, hogy e baráti viszonyt nemzetünk javára fogja fordítani Még 1911 decemberében magyar kulturális tárgyak gyűjtését kezdte meg, mely gyűjteménnyel múlt év tavaszán elkészülvén, azt Tokióba küldte. Ekkor irt levele megjelöli az intencziót, mely a gyűjtemény összeállításakor és a kiállítás kezdeményezéskor vezette. Arra kérem önöket, kedves barátaim  -- irta -- «fogadják szívesen szerény ajándékaimat és ne érezzék magukat velem szemben lekötelezve, mert amit én tettem, az nem pusztán önök iránti meleg szimpathiából történt, hanem elsősorban hazafiságból, azt óhajtván, hogy a japán nemzet minél jobban megismerjen bennünket, magyarokat. Ha ön kedves barátom, a küldött tárgyakat, - mielőtt azokat rendeltetési helyükre juttatná, - kiállítja, úgy én dúsan meg leszek jutalmazva fáradozásaimért.

Kanno Makoto a küldemény birtokában, bő adatokkal látta el a tokiói lapokat és a Művészeti Akadémia almanachjában a magyar iparművészetről terjedelmes czikket irt. Egyik japán újság következőképp kommentálta a kiállítást:

«A küldött tárgyakat a művészeti és egyéb iskolák belajstromozták, de előzőleg gondoskodtak arról is, hogy az adományozó úrnő szándékához képest, minden érdeklődő egyén alkalmas módon megtekinthesse. Hogy ezen óhaj kellőkép teljesíttessék, a tárgyak a császár temetése után kedvező alkalomkor kiállitandók, hogy mindenki élvezhesse.

S a finom lelkű japánok a kiállításon elismerő érdeklődéssel ismerkedtek meg hazánk fogalmával, a magyar nemzettel és népünk művészetével. Dr. Kurtzné azonban nemcsak művészetünk megismertetését tűzte ki czélul. A kiküldött tárgyak közt van Magyarország fali térképe és több hazánkról szóló díszmunka is. A tokiói egyetemen a mi Tátránk sötétzöld tengerszemeiben, s a Hortobágy csikós jelenetei eredetiségében gyönyörködnek, a japán művészeti akadémiában a magyar nép festői öltözetét tanulmányozzák,  a női ipariskola növendékei pedig a magyar varrottasokból merítenek motívumokat..

 

 

OROSZORSZÁG ÉS JAPÁN. 1904. 3. 34.

Az oroszok előrenyomulását a múlt században, amikor az még Szibéria áldatlan vidékeire szorítkozott, úgyszólván mi sem akadályozta. Egész könnyűszerrel jutottak az Amur és az Usszuri vidékéhez s ennek a messze előre nyúlt keleti résznek lehető legdélibb pontján Vladivosztok lett a rengeteg birodalom legfontosabb kikötője a Csendes Óczeán partjain Ez a kikötő azonban télen befagy, nyáron pedig igen megnehezíti a forgalmat a kikötő előtt tespedő sűrű köd. A Vladivosztoktól északra fekvő vidék gyarmatosításra alig alkalmas, bár elég termékény és szép vidék, mégsem lehet háttere olyan világforgalomnak, amilyent Vladivosztoknak kellene biztosítani, hogy a többi keletázsiai nagy kikötővel versenyezhessen. Ez az oka annak, hogy az oroszok először Port-Arihurt foglalták el a Liau-tung félszigeten, s ezt modern kikötővé alakították át. mert ennek kikötőjét az egész évben nyitva lehet tartani, s mert sokkal jobban beleesik az ázsiai vizek forgalmi útvonalába, mint Vladivosztok.

Ez azonban csak a kezdet volt A második lépés a nagy szibériai vasút megépítése, amivel Szibériának termelésre alkalmasabb, sűrűbben gyarmatosítható területei egyszerre közelebb kerültek az oczeánhoz. Ez azonban még mindig nem biztosította az újonnan szerzett kikötő forgalmát, amety csakis úgy lehet igazán eleven és fejlődésre képes, ha közvetlenül mögötte sűrűn lakott, jól művelt terület táplálja a legjobban jövedelmező közeli forgalmat. Ez az oka annak, hogy az oroszok, ügyesen felhasználva a khinai bonyodalmakat, elfoglalták Mandsuországot, s úgy befészkelődtek ott, hogy alig lehet többé őket onnan kiűzni.

Csak még egy baj van: Korea. Korea mint legalább névleg független császárság, belenyúlik félsziget alakjában a kelet-ázsiai vizekbe, s beárnyékolja az orosz-mandsuriai kikötőket. Árnyékot vet rájuk, mert a koreai nép, egyetértve a japánival, amelyhez régi történelmi kapcsolatok fűzik, a kereskedelmet és forgalmat el tudja venni az orosz kikötők elől. Ha ez a félsziget is az oroszok birtokába kerülhetne, úgy ők urai lennének a kelet-ázsiai vizeknek s új korszak nyílnék az Orosz birodalomra nézve, amely olyan forma hatással lenne Oroszország fejlődésére, mint India meghódítása volt az angolokra nézve. Két gazdag, munkás és sürün lakó nép, a japáni és khinai közé beékelve, megáldva olyan kedvező éghajlattal, amilyent az Orosz birodalom területén csak elvétve találunk, felszerelve pompás kikötőkkel: nyitva állna előtte az egész Csende-oezeán kereskedelme, forgalma, amely felett kétségkívül úrrá válhatnék, ismerve az orosz nép kitartását, ügyességét és vállalkozó hajlamát.

Éppen ezt akarja megakadályozni Japán. Japán volna hivatva arra, hogy a kelet-ázsiai vizeken az angol szerepét vigye s ime, ha most az orosz kiszabadul az ő hóba temetkezett szárazföldi birodalmából a nyílt oczeán partjaira, vitássá fogja tenni Japán jövőjét. Óriási történelmi jelentősége van ennek a kérdésnek. A mai politikai állapotok mellett ez az egyetlen hely, ahol az orosz nyilt tengerhez juthat. Ha ezt is elzárják előle, úgy sokára vissza van vetve a birodalom fejlődése. Japánra nézve1 meg úgy látszik, egyenesen életkérdés ez, ami előbb vagy utóbb döntésre kerül.

Tekintsünk végig a versengés szinterén. A rengeteg Khinai birodalom 425 millió népe, amely a legmélyebb rétegekig át meg át van hatva a miénktől különböző, de azért szintén igen magas szintű kultúrával, a jövő világtörténelem egyik leghatalmasabb tényezője. Hosszú tengerpartján a legkülönfélébb vidékek érintkeznek az oczeánnal. Peking és Tieii-czin vidékén a gabonatermelő észak-khmai viheti ki aczélos búzáját, ma még megbecsülhetetlen, de szinte kifogyhatatlan mennyiségű kőszenét. Délen, Sanghai vidékével az egész Jang-cze-kiang völgy, ez az áldott paradicsom, kinyílik a tengerre.

 

 

JAPÁN ÉS KOREA TÉRKÉPE.

 

A rizs, a selyem, a tea, a gyapot özönével jut itt a világpiaezra. Még délebbre, Kanton kikötőjével Dél-Khina lett veszedelmes versenytársa sok termény és sok iparczikk tekintetében úgy a holland, mint az angol gyarmatoknak. Kanton világkereskedelmét óriási lépéssel vitte előre a szemben fekvő Hong-kong angol birtok, amely ma egyike a világ legnagyobb és legforgalmasabb kikötőinek. Sang-hai kereskedelmét az európaiak szintén óriási mértékre emelték. A németek letelepedtek Kiao-csou-ban s bizonyára nagy mértékben fog itt a kereskedelem fejlődni, mert Kiao-csou rendkívül kedvezően fekszik, amit már jóval ezelőtt hazája ügyelmébe ajánlott Lichthofen báró, a németek legnagyobb geográfusa. Az ő ajánlatára történt a foglalás is. San-tung félsziget északi partján az angolok vetették meg a lábukat Vei-hai-veiben, ahol szintén gondoskodni fognak a kereskedelem fellendítéséről.

A khinai partok előtt három hosszú szigetfüzéren nyúlik el: a Japán birodalom, Kamcsatkától egészen Formózáig. Igaz, hogy a temérdek sziget közül csak a négy nagy Japáni szigeten és Formozán van ma magasra fejlődött forgalom, de ez olyan rohamos léptekkel halad, hogy már egyedül ezért is érdemes Kelet-Ázsiában minden lehető módon összeköttetésekre szert tenni.

Khina és Japán közé benyúlik északról Korea és Mandzsuország. Az előbbi népes, de az utóbbinak legnagyobb része lakatlan, pedig áldott földje, kitűnő éghajlata van, hiszen vadon terem az erdőkben a szőlő, óriási aranymezők terülnek el a hegyek között, s a gyéren települő földművesek munkáját dús aratás jutalmazza.

Alig hihető, hogy Oroszország most, amikor már-már czélnál van, egyszerre abba hagyja ezt az életbevágó törekvését Japán ellenkezése miatt. El van készülve rá, hogy erőszakkal is keresztül viszi tervét, mert máris nagy sereget vont össze ide, a kelet-ázsiai vizek partjaira. Pánczélos hadihajói is készen állnak mindenre. S ha a tengeren nem sikerülne is meggyőznie Japánt, azt valószínűleg meg tudja akadályozni, hogy a japánok Koreában úrrá legyenek.

Ha csakugyan háborúra kerül a dolog, az rettenetes lesz. Ehhez fogható nagy háború a franczia-német háború óta nem volt s akár igy, akár amúgy dől el, egész Európára nagy jelentősége lesz

 

 

   XANTUS JÁNOS Japánról ipartörténeti szempontból, 1874. 11. 163.

   Különös tekintettel a japán papiriparra.  Az iparmúzeum alapja javára tartott fölolvasás.

  A tanulmány egy része a 100 jelű fejezetbn is mejelent. A befejezés a 102. fejezetben található.  G.

 

Értekezésem tárgya Japán. S noha a közelmúlt években, s különösen a legközelebbi bécsi világkiállítás alkalmából,  részint utazók közrebocsátott könyveiből, részint a kiállított tárgyak után — szélesebb körben terjedt az ismeret Japán sajátságos czivilizáczióját illetőleg. Mégis nagyon sok idő, s sokkal több és alaposabb tanulmány kívántatik ahhoz, hogy ily valóban érdekes ország iparviszonyait kellőleg érthessük és méltányolhassuk. Mert a kiállított, s így szemmel látható, és sok tekintetben kézzelfogható tárgyak is újdonságuk, különösségük és sajátságos voltuk miatt inkább csodálkozásra indították a látogató közönséget, de kevesen értették, mert kevés tárgy czélját ismerték, s magyarázat nélkül ily tárgyak lehetnek szépek, de mindig kevés érdeküek.

Japán a legközelebbi évekig leginkább arról volt nevezetes, hogy el volt zárva a világ elől, senki sem mehetett az országba, s az a kevés tárgy, melyeket a hollandok Európába szállítottak, csodás voltánál fogva még inkább emelte a kíváncsiságot, mert mindenki azt mondta: „ha már ezek a  tárgyak is ily nagyszerűek, hát még milyenek lehetnek azok, melyek az ország gazdagainak birtokában vannak odahaza! Tudjuk, hogy minden, ami titokszerü, vagy minden, amit képzelő tehetségünk sejt, de nem lát, bizonyos csodás világban jelenik meg képzelő tehetségünk előtt, s ezen csoda csak fokozódik, ha a rejtelmekből egy-egy kis részecskét megláthatunk, mintegy fokozva és ösztönözve képzelődésünket, hogy pótolja a positiv tudást és positiv látást.

Mint legtöbb esetben, ugy Japánt illetőleg is, ez a nagymérvű képzelődés általános hitté vált világszerte. S mikor a legközelebbi években az ország mindenkinek megnyittatott, természetesen sokan csalódtak várakozásaikban, mikor a képzelet szárnyain egész mythossá csigázott csoda leszállott a maga valóságára.

Ha azonban bárki is elfogulatlanul, s anélkül, hogy csodát várjon minden lépten-nyomon, nyugodtan vizsgálja Japán iparát, s minden egyebet, ami ennek a valóban derék nép polgárosodásával összeköttetésben áll, lehetetlen hogy ne méltányolja, — s sok tekintetben kell hogy bámulja is — azt a szorgalmat, élelmességet, találékonyságot és izlést, melyet ez a nép magára hagyatva kifejtett; nemcsak kifejtett, de sok tekintetben egyet s mást oly tökélyre vitt, mely őt minden más ázsiai népek fölé

emeli. A műipar némely ágában egész világon első helyre küzdötte föl magát, ugyannyira, hogy eddigelé versenytárs nélkül áll.

Akik nem foglalkoztak tüzetesben japán ügyekkel, azt hiszik, hogy Japán csak néhány év óta ismeretes, s a csodás nép azelőtt „ismeretlen mennyiség" volt. Ez azonban, mint tudjuk, nem ugy van; mert Japán már a 16-ik században élénk kereskedelmi összeköttetésben volt az akkori időkben keleten nagy szerepet játszott portugálokkal és hollandokkal. Már akkori időkben igen ismeretes volt Japán, s eredeti műipara igen imponált; de nagyon természetes, hogy az irodalom és közlekedés akkori primitív állása miatt, a japán viszonyok ismerete nem igen terjedt el Lisszabon és Amsterdam falain kivül.

A 16-ik században a japániak nagy bizalommal és előszeretettel viseltettek az európai kultúra iránt, s legnagyobb készséget mutattak minden irányban a közeledésre. Már akkor a selyemszövés, fegyvergyártás, porczellánfestés és a bronzöntés, ugy a bronz- és aczélkiverés, a domborművek és zománcozás nagy tökélyben voltak Japánban; de a japániak, akkor inkább, mint most, főképp európai ízlésben, nekik adott minták szerint dolgoztak, határozott megrendelésre. így mai nap is számos európai gyűjteményben láthatók p. o. 16-ik századbeli nehéz virágos selyem és brocat szövetek, melyekről nem is tudják, hol készültek; de kétséget sem szenved, hogy legnagyobb részök Japánban készült, amint ezt a „Netherland India Company" számlái elég hitelt érdemlőleg kimutatják.

Már azon időben Japán nemcsak kereskedelmi összeköttetésekre volt hajlandó, de Európa tudományos vivmányait is igen nagy hévvel kezdte fölkarolni. így például európai tudósokat hozatott, s nagy költséggel az egész birodalmat fölmérette, s nemcsak átalános és hajózási, de sok százra menő részletes földképeket is készíttetett, melyek már 1580—1590 közt színezett nyomtatásban megjelentek.

A fiatal japániak nagy hévvel tanultak mindent a portugalloktól és hollandoktól, s már a 16-ik század utolsó tizedében volt egy csillagászati, orvosi és rajzoló, továbbá egy külön bányászati és földmivelési iskolájuk is, melyben a legelőkelőbb családok tagjai tanultak; s a jobb és vagyonosabb osztályból csaknem mindenki tudott egy vagy más európai nyelven beszélni,  

Ekkoriban a kereskedés igen élénk volt, s Japánból képzelhetetlen mennyiségű aranyat, ezüstöt, rezet, selymet, bronzot és fegyvereket szállitottak Európába, s a kereskedők  rendkívül sokat nyertek az üzleten. Azonban eszébe jutott a portugalloknak, hogy Japánt nemcsak kereskedelmileg, de lelkileg is szükséges meghódítani. Tehát hittéritőket küldtek Japánba, akik kezdték a keresztény hitet terjesztem. A köznép — mint átalában mindent, ami előtte új, amit nem ért, de neki rejtélyességénél fogva tetszik, — nagy érdeklődéssel karolta föl, s egész községek tértek át az új hitre. A térítés mind nagyobb mérvekben folyt, új szerzetesek érkeztek, s új templomokat, zárdákat, iskolákat épitettek.

A japán kormány mindehhez hallgatag beleegyezését adta jóhiszeműségében, sőt igen valószínűleg még sok másba is beleegyezett volna, mert talán elhitte, hogy igy kell lenni a dolognak, s másként nem is lehet. De ekkor már nagyszámú spanyolok is voltak az országban, kik egészen egyformán jártak el a portugallokkal, hogy magukat biztosítsák minden előnyben a hollandok ellen. A hollandok másrészt csak ugy hitték kereskedelmi előnyeiket biztosithatni amazok ellenében, ha a japáni kormánnyal kezet fognak, s vetélytársaik ellen, pártot alakítanak. A hollandok megkezdték a mozgalmat elleneikkel szemben, s a japáni kormánynál, mint első lépést. a hittérítés betiltását keresztül vitték. A kormány megparancsolta, hogy ezentúl egyetlen egy japáni alattvalónak sem szabad hitét változtatni, s azoknak, akik már keresztényekké lettek, halálbüntetés terhe alatt megparancsoltatott, hogy a budha hitre ismét visszatérjenek.

Ez intézkedéseket nagy vérfürdő követte. A keresztények ezrei mészároltattak le irgalom nélkül; s a spanyolok és portugallok sok éven át hadihajóikkal védelmezték érdekeiket és keresztény híveiket, az egész országban mindent pusztítva, ahová csak ágyúik tüze ért. Századok ipara és vállalkozási szelleme, s az emberkéz minden teremtett emléke semmisült meg ekkor egy pár év alatt.

A hollandok végre határozottan felléptek a japániak mellett. Először lőszereket, ágyukat, sőt hajókat is adtak rendelkezésükre; s mikor már az egyesült spanyolok és portugallok hatalma az általános kimerültség következtében enyésző félben volt, Kockebekker admirális, a hollandi hajóhad főparancsnoka, személyesen vette át a vezényletet; a spanyolok és portugallok erejét tönkre tette, s az utolsó katholikus missiót Simoda mellett fölégette, s benne minden élőt kardra hányatott.

E valóban vérlázító embertelen népírtás után, noha Japánból örök időkre kitiltatott nemcsak minden európai hatalom, de még a khinaiak és koreaiak is. A hollandoknak mintegy vérdijul megengedtetett, hogy Desima nevű szigeten egy kereskedelmi raktárt tarthassanak, honnét bizonyos megszorítások mellett, a japáni kormány szükségletét európai czikkekkel elláthassák.

A mészárlás 1635-ik év július 2-án történt. S azóta csakis a hollandi kereskedőknek engedtetett meg az országhan való tartózkodás; semmi idegen sem léphetett soha partra. S ez elzárkózást a japániak oly végletekig vitték, hogy egy portugall követséget, mely kísérletet tett a régi baráti viszonyt megújítani, kivégeztek. Ha Japán saját hajótörést szenvedett tengerészeit európai államok hadihajói hazavitték, még az ily szerencsétleneket is mindig visszautasították, vagy néha ki is végezték, azon ürügy alatt, hogy vidékiekkel érintkezésben voltak. Egyszer meg egy egész orosz követséget fogságba vetettek, hol 2 évig tartattak a legnagyobb kinzás közt, s végre is csak azon írott fogadalom mellett bocsáttattak szabadon, hogy soha orosz lábát japáni földre tenni nem fogja.

A több mint 1000 kisebb-nagyobb szigetből álló japán birodalom összesen mintegy 7000 geogr. négyszög mfdből áll, tehát csak valamivel nagyobb mint a magyar állam területe. Az ország tértani konfigurácziója hegyes, csaknem olyan, mint például Tirol. A lakosok száma körülbelül 30 millió. ( 2017-ben 26,8 milió) E statisztikai adatokat elibénk állitva, megfoghatatlannak látszik, hogy és miként élhetett meg ennyi nép, ily mostoha területi helyzetben több mint 200 évig, elzárva az egész ismert világtól, s egyedül saját forrásaira szorítkozva, maga lévén a termelő, gyártó és fogyasztó is. Még megfoghatatlanabb, hogy a 200 év alatt az országban általános vagyonosodás, jólét, személy- és vagyon-biztonság, s állandó kormány volt. Az ország belháborgás miatt sem szenvedett, s ipara a kitűnőségben és jó ízlésben folyvást gyarapodott, mig más ázsiai országokban hasonló viszonyok közt, egészen lehanyatlott.

Japán ezen fénykorában minden ipara fényűzési és legmagasabb tökély irányában fejlődött; mi annál inkább csodálatos, mert a nép egyátalán mértékletes életmódjában, s bútorzat és házi fény alig látható az országban. Ez állítás igazolásául, s egyúttal egy kis mulattató intermezzóul engedjék meg, hogy elbeszéljek kelet-ázsiai expedicziónk történetéből egy kis eseményt.

Királyunk ő felsége expedicziónk által a japáni császárnénak egy rendkívül fényes kiállítású Bösendorfer-zongorát küldött ajándékba. A zongora kipakkoltatott, s a karmester a japáni külügyminiszter által kijelelt helyre fölállította, s hangolta. Néhány nap múlva a japániak fölkérték követségünket, szíveskednék egy magasb rangú követségi tagot kirendelni, aki a császárné előtt a csodás hangszeren egy pár darabot játszana, mert az udvar még nem hallott soha zongorajátékot. Báró Ransonnet Ödön követségi titkár bízatott meg ezzel, ki el is ment a császári nyári palotába, mely a jeddói öbölben egy parkosított szigeten fekszik, s egyik legszebb nagyúri lak az egész országban.

Ransonnet tömérdek termeken ment át, melyekben egyetlenegy bútordarab sem volt látható. Sárga nádfonatú falak, ugyanilyen szőnyegek, imitt-amott egy háromszögű párna, de egyátalán semmi egyéb. A nagy terem egyik oldalán föl volt állítva a zongora, az átelleni oldalon egy hosszú tapeta fal, mely mögött az egész császári család a nádszőnyegen guggolt.

A zongorához egypár bársony tabourettet is vittünk; ezek is föl voltak állitva a zongora tetejére, s virágcsokrokkal fölcziczomázva, mint diszitmények. Ransonnet egyiket levette, s reá akart ülni; ezen egészen eliszonyodtak a japáni udvari tisztek, s figyelmeztették, hogy az udvar előtt csakis állva játszhat. Utóbb azt akarták, hogy ő is a szőnyegre guggoljon, s ugy játsszék; de miután bebizonyította, hogy keze nem ér föl a zongorához, s hogy ez egyátalán lehetetlen, csakis hosszas futkosás és parlamentirozás után engedték meg, hogy székre ülhessen. (Folyt. következik.)

 

 

Szemere Attila A MIKADÓ. 1891. 23. 367.

Harmincz esztendőnél több, hogy Japán és Észak Amerika közt megköttetett az első kereskedelmi egyezség, melyet rövid időre reá követtek az Angliával, Francziaországgal és Oroszországgal kötött szerződések. Három évtizede elmúlt, hogy japán ifjak európai főiskolákat keresnek föl tanulás végett, japán követségek székelnek az európai fővárosokban, sőt a czivüizáczió már annyira tért hódított a messze szigetországban, hogy a japán államférfiak nagy előszeretettel keresik a kék, piros, fehér és zöld szalagokat, a fejedelmi kegy e külső jeleit s az európai rendjelvadászok tőzsdéjén is. A császári japán felkelő-nap rend és a «Chrysantemum-rend» morális érték dolgában megelőzik a török Medzsidjét, a szerb Takovát és a perzsa nap- és oroszlánrendet.

A kereskedelmi és diplomácziai összeköttetések élénksége daczára, Japán maga meglehetős ismeretlen ország maradt, különösen nálunk, akik nem vagyunk turista-nemzet, a mikadó pedig az ö különösen hangzó czimével olyan titokzatos egyén maradt, mint a Dalai Láma vagy a pekingi roppant várkastély közepén lakozó khinai császár.

Gyermekkorunkban a földrajzban, — mert a világtörténelemben még nincs helye Japánnak, — úgy tanultuk, hogy Japánnak két uralkodója van. Az egyik a shogun vagy taikun, a világi uralkodó, a másik pedig a mikadó, feje a lelkieknek, hasonlatos a világi uralmából depossedált pápához, minden anyagi hatalom nélkül. Ezt tanították régebben mindenfelé, s akik szeretnek vele dicsekedni, hogy nem felejtették el, amit a középiskolában tanultak, még ma is ellentmondást nem tűrő hangon jelentik ki, hogy Japánban a kettős uralkodás rendszere dívik.

A jelenleg uralkodó dynasztia első tagja Jimmu-tenno császár volt, aki Krisztus sz. e. 660-tól 585-ig uralkodott. Tőle kezdve, — mert az előtte uralkodó császárok már a legenda homályában vesznek el — egész 1182-ig Krisztus sz. u. a japán mikadó volt a Napország egyetlen és korlátlan uralkodója. A XII. század első éveiben kezdődött meg a birodalom két leghatalmasabb nemesi családjának, a Tairáknak és a Minamotoknak versengése, mely csakhamar polgárháborúvá fajulván, megingatta a trón alapjait is. Japánt majd egy évszázadra a vérengzések, villongások, áldatlan forradalmak állandó színhelyévé tette.

Az évszázados küzdelemben részt vett Japán egész katonai nemessége, s a harcz a Taira-család megsemmisülése által szűnt meg. A Minamoto családból származó győző a japán nemzet legnagyobb hőse, Yoritomo, 1182-ben kapta a mikadótól a «Seiitai-shogun» czímet, mely szó szerint lefordítva azt jelenti, hogy «A barbárokat legyőző hadvezér. Yoritomo e czimet megkapva, támaszkodva a körülötte csoportosuló katonai nemesség óriási haderejére, czélszerűnek találta levenni a mikadó vállairól az országkormányzás terhét, s Kamakurát választva székvárosául, — míg a mikadó Kiyotóban székelt, — odahelyezte át az ország összes hivatalait és hatóságait. Rendeleteit mindig a mikadó nevében adta ki, de bizva erejében, sohasem törődött annak óhajtásaival. Évenként egy küldöttséget menesztett Kiyotóba, kifejezendő a császárnak alattvalói hódolatát; a szegény mikadó pedig, mit tehetett egyebet, mint évenként egyszer, szintén küldöttség által biztosítani kedvelt hivét, a shogunt, változatlan kegyelméről és bizalmáról.

A mikadó ettől az időtől kezdve soha el nem mozdult Kiyotóból. Palotája és kertjei óriási kiterjedésüek voltak, bővelkedök pompás tájakkal, tavakkal, vízesésekkel, hegyekkel, völgyekkel díszítve, gondozva az utólérhetetlen japán kerteszek által. Termeiben összegyűltek a műipar mesés értékű kincsei, a szemkápráztató lakkművek pompás zománczok, jadekőből faragott megbecsülhetetlen szobrok és vázák, de e tündéri fénnyel berendezett kastélyban a mikadó azért csak fogoly volt. Nem őrizte ugyan senki, mert jól tudták, hogy ereje, amelyre támaszkodhatnék  nincs, de nevében kormányoztak az ő megkérdezése nélkül. Környezetét a kugék képezték, az udvari nemesek, afféle vagyontalan urak, akik gőgösen nézték le a dúsgazdag daimiókat, a katonai főnemességet, mert szegénységük daczára az ősök végtelen sora állt mögöttük, s a daimiók az ő szemeikben csak parvenük voltak. Élt bennük a lélekemelő tudat, hogy jóban-rosszban törhetetlenül álltak az egyetlen törvényes uralkodó, a mikadó mellett. Mig a kama-kurai (később tokio-i) udvarban kardok és lándzsák csörögtek és csak csatákról s hőstettekről folyt a szó, a kiyotói udvar adott hét századon át menedéket a költészetnek, irodalomnak, művészetnek.

A shoguni hivatalt a Minamoto család kihalása után a Hojo család, majd az Ashikagák vették át, mig végre majdnem húsz évig tartó küzdelem után Iyeyas, a Tokugana családból, legyőzve a Hideyori híveit, megalapította azon család uralmát, mely 1868-ig foglalta el a shoguni széket. Ő alapította meg Yeddót, a mai Tokiót, ezt választva fővárosául. Ő szervezte újra a közigazgatást, a törvénykezést és a hadügyet Japánban, s a feudális katonai nemességet olyan erős fegyelembe szorította, hogy örökre elejét vette a további forradalmaknak.

A japán katonai nemesség ugyanis hűbéres testület volt, melynek szervezete nagyon hasonlított a régi német birodalom nemesi organizácziójához. A láthatatlan s ismeretlen fő a mikadó volt, s az ö korlátlan hatalmú helyettese a shogun. Neki tartoztak engedelmességgel a herczegek (daimiók), akik saját herczegségükben szintén korlátlan urak voltak, felruházva a souverain összes jogaival. A daimiók várjobbágyait képezték a hatamotok, a zászlós nemesek és a samurai-ok a köznemesek, kik hű-bérben bírva a kisebb-nagyobb birtokot, herczegük hívó szavára kötelesek voltak táborba szállni. Iyeyas a nemesi szervezetben, elődei kárán okulva, azt az intézkedést hozta, hogy a daimiók az év egyik felét mindig Tokióban voltak kötelesek tölteni, így kezesül szolgálva a vidéken levők loyális viselkedéséért. Az év bizonyos napjain kötelesek voltak a shogunnak ajándékokkal, többnyire mezei termenyekkel vagy vadász zsákmánnyal kedveskedni. Igaz, hogy a shogun ez ajándékokat viszonozta, s czéljuk nem is volt egyéb, mint az illető főúrral éreztetni, hogy van Japánban hatalom, amelynek hódolattal és engedelmességgel tartoznak.

A Tokugava család uralkodása alatt a mikadó souverainitásának elve teljesen feledésbe merült volna, ha a kugék s velük együtt néhány daimió is, történelmi munkáikban folyton nem hangoztatták volna, hogy csak a mikadó a törvényes, az igazi császár, a shogun pedig csak bitorló, kinek akkor kell kiereszteni a hatalmat kezei közül, mikor a mikádó ezt neki megparancsolja. Mito második herczege (szül. 1622. megh. 1700) daczára, hogy vérbeli kötelék fűzte a shogunhoz, történelmi munkájában — a 243 kötetes «Dai-Nihon-Si» (Japán története) — folyton a monarchikus intézmény törvényességét védi a duarchismus ellenében. Ugyanígy cselekszik Eai Sanjo. Japán másik nagy történésze «Nihon Gai-Si» (Japán külügyi története) czímü munkájában. A népben tehát a tényleges hatalommal szemben csakis az irodalom tartotta fenn azt a tudatot, hogy bitorló által kormányoztatik s az igazi császár, a mikadó, akarata ellenére van tétlenségre kárhoztatva.

1868-ban, midőn a szerződések megújításáról volt szó, az angol diplomaták voltak azok, akik, a japán történelmet tanulmányozva, rájöttek, hogy a shogunnal kötött szerződések tulajdonképpen érvénytelenek, s az angol királynő mint uralkodó nem egyezkedhet mással, mint a törvényes császárral, a mikadóval. Ennek a fölfedezésnek következménye volt az 1867/8-i forradalom. Másfél évi küzdelem után, amely nem a mikadó és a shogun közt, hanem csak az ö párthiveik közt folyt le, Keiki-sama, az utolsó shogun, bár háromszor akkora fegyveres ereje volt mint a mikadónak, az első császári parancsszóra letette hivatalát, s személyét a mikadó rendelkezésére bocsátva, egyszerű magánemberként elköltözött birtokára, Shidzúokába, ahol még ma is él.

A fiatal császár Mutsuhito 1869-ben a mikadók fővárosát Kiyotót elhagyva, Tokióba költözött s azóta ez a japán birodalom fővárosa. A shogunok régi palotáját vette birtokába, s ott lakik a szépséges parkban, melynek árnyékos utjaira, virágos berkeibe ritkán léphet európai. Megindult a czivilizáczió friss légáramlata Japán felé is, és a császár nem viseli többé az ősök nehéz aranyhímes palástját, hanem elcserélte azt a banális nyugati tábornoki ruhával, amely, épp oly rosszul áll ő császári fölségének, mint az európai asszonyviselet a Harokunak, a császárnénak. A császárt különféle ünnepélyeknél s a yokohamai lóversenyeken gyakran volt alkalmam látni, a császárné azonban nyilvánosan nagy ritkán mutatkozik és csak egyszer pillanthattam meg a japán fogalmak szerint bájos nőt Miyanoshitában, a japán Tátrafüreden a hegyek közt, amint egy szélroham felrelibbentette hordszéke selyemfüggönyét.

Mutsuhito császárnál nagyobb reformokat még nem hajtott végre országában egyetlen uralkodó sem. Alatta tört meg a buddhizmus hatalma az országban, tért engedve a shintoismusnak, a japáni államvallásnak, ő semmisítette meg a feudalizmust, egyesítve a kétszáznegyven kisebb-nagyobb herczegséget egyetlen állammá, s negyven évre szóló törlesztendő államkötvényekkel kárpótolva a régi hübérurakat, ő építtette az első vasutat a yokohama-tokio-i vonalat, melyet csakhamar követtek az osaka-kiyotói, a nagasaki-kobéi, a tokio-niigatai vonalak. Rendeletet bocsátott ki, melyben dekretálta, hogy a mikadó nem isten, a mint ezt eddig köteles volt hinni minden jóravaló japán, hanem ember, s ezért megtiltja a jövendőre a tiszteletadás azon nemét, mely szerint, ha a mikadó kiment, útjában a házak ablakai mind el voltak zárva, s aki véletlenül az utczán volt, midőn a császár arra ment, köteles volt a porba borulni s ott maradni addig, mig a menet elvonult. Csodálatos dolog, hogy ez a rendelet volt legkevésbé ínyére a japán népnek.

A császárnak a császárnén, Harokun, kívül, még öt felesége van, mindannyi előkelő családok sarjadéka, kiket már gyermekkorukban eljegyeztek a gyermek császárral. Harokun császárnénak fia nem lévén, a harmadik császári feleség tizenkét éves fiát tekintik a japániak a trón örökösének, bár a japán öröklési rend szerint a mikadó a császári ház bármely tagját kijelölheti örököséül.

 

 

 

Az angol követség első látogatása Jeddóban. 1866. 178.

(Japán fővárosában.) Angol források után: Kun Pál

Az angol követség egyik tagja ezen látogatásról naplót vezetett, melyben a következő tudósítások foglaltatnak:

Nangaszakiba 1858. év augusztus 3-án érkeztünk, s hajós csapatunk, mely „Furious" „Retri-bution" „Calcutta" „Inflexible" „Lee" és „Empe-ror" sorhajókból s fregattokból állt, a belső kikötőben, a decimai alacsony szikla mellett, melyről a szárazföldre egy kis híd vezet, vetett horgonyt. Ezen szűk helyen kellett azon holland kereskedőknek kétszáz éven át tartózkodniuk, kik engedéllyel bírtak éltek, hogy Japánnal kereskedhessenek. Ezen kényszer ma már nem létezik ; az idegenek szabadon lépnek be Nangaszaki városába, s ez engedélyt mi is használtuk, hogy ezen csinos várost megtekintsük, s a japán ékszerekből bevásárlásokat tegyünk.

A város (t. i. Nangaszaki) széles, középen jól kövezett utczákkal bir. Az utczák két felén levő raktárak egyik végtől a másikig átlátszók, oly módon, miképp a kertek, melyek mind egymás mögött vannak, az utczáról láthatók, de ami legcsodálatosabb, ez a rend és tisztaság, mely mindenütt uralkodik.

A vidék rendkívül szép. A város mögött magas hegyek emelkednek, ellepve a leggazdagabb tenyészélettel, s épp oly változatos mint festői színben tűnnek fel.

Elgin lord tudakolta a hollandoktól, miképpen fognák fogadni küldetését a japánok; de, mivel kitérő válasznál egyebet nem nyert, lemondott arról, hogy a helyhatóságokkal ez ügy végett érintkezzék. Két nap múlva gőzhajónk a szimodai kikötő felé tartott, mely helyen reméltük találni az Amerikai Egyesült Államok főkonzulját. Áthajózásunk öt napig tartott, de igen veszélyes volt, mivel egy tengerszoroson erős vihar támadt ránk, mely bennünket, egy éppen működésben levő tűzhányó heggyeivel szemben majd a partra vetett. Végre augusztus 10-én azon gőzhajón, melyet Elyin lord, mint az angol királynő ajándékát volt átadandó a japán császárnak, szerencsésen megérkeztünk Szimodába.

Itt találtuk a főkonzult Townsend Harrist,  aki ama mély benyomást ecseteié, melyet a tien-szini szerződés megkötése a japánokra nézve eredményezett, s tudósított bennünket azon kereskedelmi szerződésről, melyet éppen most kötött a jeddói udvarral, valamint értesitett azm kedvező hangulatról, melyben mi ezen udvart jelenleg találni fogjuk. Sőt annyira ment, miképp titoknokát rendelkezésünk alá adta, ki az ország nyelvében jártas levén, nekünk lényeges szolgálatokat tehetett.

Szímodában két napot töltöttünk, mely város kisebb, s hasonlithatlanul jelentéktelenebb Nangaszakinál, de mely fényezett árukban gazdagabb vásárral bir amannál, kikötője meglehetős csinos, bejáratánál hullámtörő által védett, mely nagy hajóknak lehetővé teszi, hogy a legerősebb habtorlás daczára ott horgonyozzanak; de bajosan fog valaha ezen hely európaiakra nézve nagyjelentőségű tengeri kikötővé válni.

Az amerikaiak sikerei által felbátorítva, Elgin lord elhatárzá, a tengeröbölre fölfelé Jeddo városáig hajózni, Kanagavín tul, mely a hajózás legvégső határait jelzi, s melyen tul sem Commodore Perry, sem Harris, sem Putyatin admirális hatolni nem bátorkodának. A japánok minden áron vissza akartak bennünket tartóztatni, s azt állíták, hogy fentebb elsüllyedt sziklák, örvények s ezer más veszélyek lehetetlenítik a hajózást. Azonban Osborn kapitány ezen japán pilóták csacsogásaira nem hallgatott, s mindnyájan fel levén buzdulva a rendkivül nagy főváros láttára, mely szemeink előtt elterült, megparancsolta hogy az elé hajózzunk. Nem sok időbe múlt, s büszkén eresztők le a horgonyokat a japán hadihajók között, negyedórányira azon ágyutelepektől, melyek a várost védelmezik.

Mellettünk azon gőzhajó horgonyozott, melyet a hollandok a japán császárnak ajándékoztak. Magas árboczán a japán zászló lobogott: vörös földgömbbel fehér mezőn. Némi távolban több magas párkányu hajó látszott, esetlen formájúú, holland minta szerint épitve, hihetőleg még Van Tomp idejéből.

A város a tengeröböl hosszában, félkörben több mérföld kiterjedésű. A világ legnagyobb városának tartatik, mivel körülete Londonét meghaladja, s harmadfél millió lakossal bir. Alig veténk horgonyt sajkákban, melyekre sászári szinekkel valának díszítve: fehér vezérzászló  s vitorlazászlóval, középen a fekete lóherlevél büszkélkedvén, magas állású egyének léptek a fedélzetre. A követtel kívántak szólni, s felhivták őt, miután üdvözölték volna császáruk nevében, költöznének át az országban levő lakásba, miután ott könnyebben lehetne az alkudozásokat folytatni, mint a horgonyfenék ily nagy távolában, mely hely nem éppen veszély nélküli.

Elgin lord a meghívást elfogadta, s aug. 17-én kisérete, a magasabb állású tisztek s diszőrség a „Furious" zenekarával együtt kihajózott. A japán hatósági személyek hivatalosan öltözködve vártak bennünket a kikötőnél, s felhivtak, hogy ülnénk hordszékekbe, melyek által gyorsan szállíttattunk lakásunkba, melyek elfogadásunkra már az előbbi napon készen álltak.

Az a tó, mely a nagy udvartér közepén terült el, hol a menet megállt, s megértettük, miképp buddha zárdába vagyunk szállásolva. Valóban az első kamra, melybe beléptünk, nem is volt egyéb, egy kis templomnál, melyet nagy aranyozott bálványok, ércz csillárral ellátott oltár, dobok, papír lámpák s más vallási tárgyak ékítettek. Nem messze innen egy zárdaforma épület volt, mely több lakosztályt foglalt magában, melyek azonban dísztelenek valának, noha tisztán tartottak, mivel az előző napon talajuk új gyékényekkel láttatott el.

A császár saját palotájából rögtön dús ebédet küldött, mely a khinai konyhára emlékeztetett, de ezen alkalommal minden egyén számára külön asztal teríttetett. Kétségkívül azért választották a szolgálattétel ezen alakját, hogy az illem unalmas formaságai kikerültessenek. Másnap kezdte meg az alkudozásokkal megbízott hat császári herczeg a működését, B. Elgin lord e végből a császár palotájába ment, hol a külügyminiszter által fogadtatott, Midőn beléptünk, kértek, huznok le czipőinket, mivel Japánban az a szokás, hogy a tiszta szőnyegeket be ne mocskolják az utczán hordott sarukkal; de midőn a szolgák látták, mily nehezen váltunk meg czizmáinktól, kisegítőül behúzták azokat posztóval. Az alkudozások alatt dohány, becsinált, sütemény a thea voltak a kínálat tárgyai , de ezt mi túl erősnek találván, nem igen élvezhettük

Az udvaronezok mindnyájan kardot hordanak; ha üditő ételeket hoznak elő, könnyedén meghajtják magukat, s azután visszavonulnak, kezüket csipejökre tevén. Midőn az ételeket elhordják, csinos kis szekrényeket használnak, azokra irják a jelenlevők neveit, hogy tudják, kiket kínáljanak meg újból a maradék ételekből. Azon nyolcz nap alatt, melyet a szárazon tölténk, volt alkalmunk a várost s annak egész környékét megtekintenünk. Szerintem Jeddo a világ városainak egyik legszebbike, s felülmúlni őt egyik sem lehetne képes. Rendkívüli terjedelme, utczáinak s középületeinek nagyszerűsége, számtalan lakóinak udvariassága Parissal s Londonnal helyezik párhuzamba, s némely tekintetben ezen városokat felül is múlja. Különösen azon városnegyed, melyet a hübér herczegek s egyéb előkelő urak laknak, erősebb benyomást tesz a szemlélőre, mint Westend és az elyséei mezők. Az utczák naphosszant telve vannak csinos öltözetű, megelégedett s szorgalmas néppel. Jelenlétünk okozott ugyan némi kiváncsiságot részükről, de azért udvariatlanul sehol sem bántak velünk. Egyébiránt Jeddo rendőrsége igen szigorú.  Egy izben egy mesterségesen készült vizesés közelében időztünk, hol egy csinos sátorban nők, árultak theát és frisitőket. Nekünk feltűnt, hogy ezen japán nők egynémelyikének szép fehér fogai s fekete szemöldjei voltak, míg más asszonyok fogai ébenfeketék valának s szemöldjeik hiányzanak. Mi lehet oka a toilette ezen ellentétjeinek. Amazok fiatal leányok, ezek férjes nők voltak, mint hallók.

Jeddo áruraktáraíban nagy a fényűzés, s nagy választéka van bennök a különféle tárgyaknak, jelesen a selyemszövet áruk erősen képviselvék. A hollandok útmutatásai után birnak a japánok is már ez idő szerint daru sodronyokkal, gőzgépgyárakkal, sőt vasutakkal is. Hajórajukban három gőzhajó is van, melyet bennszülöttek kormányoznak. Midőn a szerződés megkötésekor az ajándékul szánt gőzhajót a császári biztosoknak át kellett volna szolgáltatniok, ezek arra kértek, hogy annak nevét „Enptror" (császár), mely saját eszök szerint sértő czim „Sárkányra" változtassuk, mivel ezen név indiai fogalmak szerint egy oly mythologiai tényt jelent, mely természetfeletti tulajdonságokkal dicsekszik.

 

 

 

Kína

 

  Képek Chinából. 1879. 31. 492.

 

 Vallásos élet Chinában. — Confucius temploma Pekingben. — Bonzok és zárdai élet.

 

A vallásnak Chinában sokkal csekélyebb hatása van a nép társadalmi, s politikai életére, mint a többi keleti népeknél. A chinai jellemvonása a számítás. Valódi szenvedéllyel csak a gazdagságot keresi, a szellemi dolgokkal ugyszólván csak üres óráiban foglalkozik. A missionáriusok fáradozásait, különösen az előkelőbb körökben egészen közönnyel fogadják. Hogy ezen előkelő körök scepticismusa mennyire terjed, tanúsítja az az adat is, hogy 1861-ben. midőn a császári ház egyik tagja elhunyt, a temetési szertartások nagyobb pompával való megülése végett minden e nagy birodalomban létező egyház főpapjai tényleg szerepeltek, köztük a mohamedánok, zsidók s keresztények is.

Ez utóbbiak azonban a mennyei birodalomban mindeddig csekély számmal vannak képviselve. A három fő vallás: Laotse, Confucius és Fó vagy a budhisták vallása s az utóbbiak a legelterjedtebbek. A mohamedánok Luan-Hoa-fon, a keresztények a tengerpartokon s a zsidók Ho-nan tartományokban vannak leginkább elterjedve.

Laotse és Confucius, a két hires khinai vallásalapító, csaknem egy korban élt, mintegy kétezer négyszáz évvel ezelőtt. A két vallás dogmái ugyanazok, de Laotse hivői a jó, s gonosz szellemek létezését is hirdetik, s a babonás nép ennek következtében tömérdek szörnnyel népesítette be a templomokat. Confucius sokkal ridegebb, csaknem tisztán értelmi vallást tanított. Az ő istene csak a természet örök erkölcsi rendje, s erkölcstana a nagy mindenség összhangja. Egyházi szertartásai igen egyszerűek, tanai a fiuí szeretet, az emberiesség és önzéstelenség dogmái. A nagy férfi most holta után (474. K. e.) harmadfélezer évvel csaknem szent gyanánt tiszteltetik, alig van oly város, hol ne volna egy tiszteletére emelt templom, az akadémiákban, pagodákban és iskolákban látható szobra, s fenmaradt iratait mindenütt nagy gonddal magyarázzák.

Confucius főtemploma Pekingben a város északi részén fekszik, a templom benseje tágas és puszta, falain s tetőjén a bölcs tanainak főbb pontjai vannak följegyezve.

 

 

 

KÉPEK CHINÁBÓL. — CONFUCIUS TEMPLOMA PEKINGBEN.

 

Azon helyen, hol a keresztény templomokban az oltár áll, a vallásalapító magas szobra emelkedik e felirattal: „A kiváló szent mesternek Confuciusnak". Oldalt külön edényekben és szekrényekben reá vonatkozó ereklyék s a megszentelt rizs és gyümölcsök láthatók. A templom külseje a chinaiak képzeletdús építkezéseihez képest egyszerű, s csak nagy méretei által tűnik ki a többiek között.

A buddhizmus, a chinaiak harmadik nagy vallása, Indiából ered s innen terjedt el a Himalaya északi részében, körülbelül a mi időszámításunk első századában. A chinaiak, a Buddha név módosításával Fó vallásának nevezik. A birodalom tatárok által lakott részében azonban 1400 körül e vallásban forradalom állt be, Csong-Kaba nevű próféta a régi szertartások helyére ujakat léptetett életbe, melyek meglepő hasonlatossággal birnak a római katholikus egyház szertartásaival. E reformált hit gyorsan elterjedt a Himalaya hegy körül, az orosz határon s a nagy kőfal mellett levő tartományokban, míg China belső része, Japán s Indo-China a régi szertartáshoz ragaszkodott. A reformált hit papjait lámáknak nevezik s ezek sárga sapkát és öltönyt viselnek, mig a régi szertartás hivei, a boncok veres sapkát és szürke ruhát hordanak. A régen egymással élénk versengésben állott két felekezet jelenleg teljes egyetértésben van, s egy család tagjainak tekintik egymást, habár külön templomaik is vannak.

A bonzok tekintélye a chinaiak előtt sokkal csekélyebb, mint a lámáké Tibetben s Tatárországban. A leghíresebb zárdák ma már hanyatlásnak indultak, s a folyton terjedő hitetlenség következtében előre lehet látni, hogy régi fényük nem egyhamar fog visszatérni. Az év némely szakában ugyan a templomokban és zárdák körül igen sok egyén jelenik meg, azonban inkább kiváncsiságból. A bonzok egy része ma már nem is él a zárdákban, hanem az egyes községekben, ugy ahogy tud. Sokszor az egyszerű hajlenyirást, s szerzetes öltöny fölvételét is elegendőnek tartják a bonzok, hogy őket szerzeteseknek tekintsék.

A nőknél (mert ilyenek is vannak) már sokkal szigorúbban megy a dolog. Ezek kivétel nélkül zárdákban laknak, s bizonyos fokig, chinai fölfogás szerint élnek. Nem lehet meglátogatni szülőiket, maguknál tartani elődeik hamvait s áldozni azoknak. Másrészről azonban nyilvános előadások alkalmával az apáczák, legalább a mi fogalmaink szerint, igen világiasan viselik magukat. A bonzok között nincs szigorú hierarchikus fokozat, de azért testületileg gyakran működnek együtt, s nem egy forradalmat csináltak már eddig is, s a testületi érzék már azért igen nagy náluk, mert egy részük, különösen Kina tulnépes tartományaiban, ugy lesz szerzetessé, hogy gyermekkorukban megvásárolják szülőiktől s azontúl a zárdában nevelik föl őket.

A zárdák rendesen egész csoport épületből állnak, melyek között templomok, kioszkok és kertek léteznek, a különböző épületekben néha egy csoportban ötszázan is laknak, kik közös vallásos gyakorlatokra csak igen ritkán gyűlnek össze. Mindig akad köztük néhány fanatikus egyén, kik a közönség előtt különböző önkinzási gyakorlatokat végeznek, mások ellenben, diszöltönyeikben imádkoznak a templomok szent helyei előtt. Életmódjuk s szertartásaik a legpontosabban meg vannak határozva, s attól nem is igen térnek el, midőn — a nagy közönség látja.

Egészben véve a vallásos élet a számító chinai népnél igen csekély szerepet játszik, s ennek következtében a bonzok állása sem oly jelentékeny, mint a mi papjainké.

 

 

Faragó Ödön: MAGYAR EMBER KHINÁBAN.  1882. 45. 463. Faragó Ödön Khinában hivataloskodó hazánkfiának atyjához, Faragó Gábor úrhoz Bajára intézett leveléből ismét alkalmunk van olvasóinknak is bemutatni némely részletet. E leveleket, mint az előbbieket is, fölkérésünkre, mint lapunk régi barátja, bizalmasan közölte velünk Faragó Gábor ur. «De ezzel, nem akarom azt mondani, hogy fiam ujabb előhaladásáról a «V. U.»-ban ennek jóakaró modorában emlités ne tétessék: talán buzditólag fog hatni ifjúságunkra példával illusztrálása annak, hogy szorgalom, kitartás és feddhetetlen becsületesség mellett a magyar nép soraiból korunkban is vergődhet valaki «mandarini méltóság»-ra.

A levelek első része Pekingben kelt 1881. decz. 11-én és február 1-jén érkezett Bajára. Átvesszük belőle a következő részletet:

Már jó ideje, hogy megígértem egy példányát az ichángi kereskedelemről irott jelentésemnek. Valahára ígéretem beválthatom. Külön borítékban küldök 2 példányt. Nagyon rövidnek látszik nyomtatványban, pedig ugyancsak hosszú volt  írásban. A kritika is megjelent rá shanghaii lapokban, s a műben adott véleményem, mint helyes belátásu és nagy érdekeltségű volt fölemlítve. (Az itt érintett jeles mű egy példányát nekünk is beküldte F. G. úr. Szerk.)

Ami a helyi dolgokat illeti, — az idő egészen télies, keményen hideg, de száraz napjaink vannak, minek folytán a császári rendelet is megjött, hogy mindenkinek báránybőrrel bélelt felöltőt kell viselni. A koldusokat pedig az e czélra készült épületbe zárták, hol három hónapon keresztül ingyen fűtés van, és ellátásban részesülnek; de ahol aztán e ruhátlan vadállathoz hasonlító söpredéke az itteni társadalomnak ki nem gondolható piszokban fetreng s a járványok minden nemének naponkint ki van téve.

Hart urat, a tengerészeti vámhivatalok főigazgatóját, legutóbb nagy kitüntetés érte, a polgári rang legmagasabb fokával lett felruházva. Eddig a tartományi pénzügyminiszterekkel állott egyenrangban, most már a provincziális alkirályokkal. Ez utóbbiak rendkívüli hatalommal vannak felruházva s élet-halál urai. Én és igazgatótársaim a polgári rang harmadik fokát birjuk. Különben saját titulusom khinai nyelven meglehetős hosszú. Írásban igy néz ki:

 

 

kínai írás

 

beszédben pedig igy hangzik : «esin-tyiá-szán-phin-sien - csú - tying - kuán - H-hán - vön  vön-gán-sui-ú-szú-Fá-láj-kó.» Magyar fordításban talán igy alakitható : «Császári kegyelemből harmad rendfokkal felruházott, khinai nyelven irott okmányok szerkesztésével megbízott, Pekingben székelő vámigazgató, Faragó.»

Khinában az európaihoz viszonyítva, minden megfordítva áll. Igy hivatalos iratokon, körrendeleteken, az ember először is hivatali állását irja le, utána jön a neve, s aztán beszéli el, hogy mi járatban van; végül jön a dátum. Sajátságos, hogy ez az étkezésben is igy áll. A khinaiak ugyanis gyümölcsön kezdik és levesen végzik ebédjüket.

A Pekingben 1882. márczius 19-én kelt s Bajára május 10-én érkezett második levélben tudatja Faragó Ödön, hogy hazautazása végett két évre szóló szabadságért folyamodott a khinai kormányhoz, mert az ottani éghajlat és kiváltképp az életmód képesek a legerősebb természetet is egy évtized alatt tönkre tenni, s hogy ő ki tud tartani, azt csakis mérsékletes életmódjának és rendkívüli elővigyázatának köszönheti. De kérelmére tagadó választ kapott.

Ahelyett azonban — irja levelében — egy örvendetes tudósítással leptek meg. Ugyanis április 1-jétől számítva kineveztek a tientsini commissionerségre 16 000 frt évi fizetéssel és 2000 frt vendégtartási átalánnyal. Ez az állás a legfontosabb valamennyi kikötő között, már csak annyiban is, hogy a khinai birodalom tényleges feje, a Péj-csüi tartomány alkirálya, Li-hung-csáng, itt tartózkodik.  Pekinget e hó (márczius) 25-én hagyom el, hogy új állomásomat elfoglaljam.

 

 

 

GRÓF ZICHY JENŐ LEVELE KHINÁBÓL. 1898. 43. 743.

Ujabb levelet van alkalmunk közölni gróf Zichy Jenőtől, bátor és fáradhatatlan ázsiai utazónktól, ki minden pihenő idejét fölhasználja, hogy magáról és utazása eredményeiről hírt adjon vagy barátainak, vagy a hazai hírlapoknak. A Vasárnapi Ujság» szerkesztőjéhez újabban a mai számunkban közölt képekkel a következő levelet volt szíves küldeni:

 

Urga, 1898 szeptember 7.

  Tisztelt szerkesztő úr!

Egy hete léptük át a Mennyei Birodalom határát. Kiáchtától, a dél-szibériai határvárostól 362 versztre, a mongol alkirályságnak 3790 láb magasságban fekvő székhelyén vagyunk. Urga már igazi khinai város 46 000 lakossal. Itt székel a mongol uralkodó alkirály; ez a budhista vallásnak mongolországi fő székhelye, amennyiben a budhista vallás egyik élő istene itt tartózkodik! Ilyen élő istene a budhista vallásnak az egész khinai birodalomban mindössze három van: az egyik Tibetben Lhassza városában, a másik Pekingben, és a harmadik itt Urgában. Ennek «Bogdo Gegem a neve. Még gyermek, talán 12 éves volt, mikor istennek nyilvánították; ma is csak 26, vagy legföljebb 30 éves lehet.

Itt az orosz kormány egy konzulátust (agent diplomatique ) tart fenn. Mi ennek a házában lakunk. A konzul Chichmareff, a híres utazó, aki a szentpétervári földrajzi társulat kiadványaiban leirta az Alsó-Szelenga folyam vidékét. Chichmareff úr igen kedves ember. Az orosz kormány különben mindvégig roppant barátságosan viselkedett irányomban. Az orosz határnál elbúcsúztattak és egész Urgáig az orosz kormány költségén szállítottak, katonai és hivatalnoki fedezettel elláttak, és még itt, Urgában is az orosz kormány vendégei vagyunk, mert az orosz konzulátusnál szállásoltak el bennünket.

Azon meggyőződésben, hogy híradásom tisztelt olvasóit is érdekelni fogja, küldök itt egy pár fényképet a felső és alsó Szelenga folyó mellékéről, amelyet végig jártunk, a Sznesnájá folyóról, a Bajkál-tóról, két burjátokat ábrázoló csoportképet, két mongol csoportot, az élő isten: Bogdo Gegem két arczképét; Tusetu khán, az uralkodó mongol fejedelem arczképét, az uralkodó fejedelem nevelőjének, Alascha Kamba Lamanak a fényképét, nemkülönben a budhista (mongol) Szűz Mária képét és az imákhoz óraszámra használt gép fényképét is.

Igen érdekes fölvételeket csináltunk még egy néhány burját sámán áldozati helyéről, fákról és dombokról, kurgánokról, valamint egy pár igen érdekes, itt Urgához közel, 52 versztre található nagy, Clemens és Radloff tudós kutatók által rún(?) vagy ó-töröknek (?) elnevezett feliratokról ; továbbá régi tibeti föliratokról és sámán rajzokról. Mindezek, főleg az úgynevezett ó-török föliratok, reánk nézve oly annyira becsesek, hogy nem merem azokat a postára bízni; majd lesz szerencsém, ha Isten is megsegít, azokat személyesen bemutathatni.

Innét Urgától 45 versztre kezdődik az az óriási fennsík, mely egész 5870 láb magasságig emelkedik, és amelyben 1460 versztet kell vagy tevéken, vagy lovakon menni, míg az ember Khalgánnál újból emberektől lakott területre ér. Ezt a vidéket nevezik a «Nagy sivatag-nak «Gobi»-nak; a mongolok «Shamó»-nak mondják (a «rémítő-nek) ezt a kietlen vidéket.

Khalgántól Pekingig még 320 verszt a távolság; de itt már rendes országúton és sűrűn lakott szép vidékeken jár az ember.

Az orosz délszibériai határtól ide Urgáig 4 napig jöttünk, pedig ugyancsak vágtattunk és naponként korán indultunk, ami különben nem volt nagy mesterség, mert szabadban háltunk. Az éghajlat az utunkban kellemetlen volt; nappal 38—40 fok hőség, éjjel pedig 0,  sőt egy esetben 1,5 fok hideg. A patak, melynél háltunk, reggelre be volt fagyva. Napszúrás érte kezünket és orrunkat. Mire a Góbiból kiérünk, mind hárman olyan színűek leszünk, mint az itteni mongolok.

Úgy mondom, mindhárman, mert Bánhidy József úr is elvált tőlünk az orosz határnál. Ott egy pár délszibériai vadásszal megismerkedett, azokkal fog pár hétig vadászni és úgy tér azután haza. Október közepe felé, gondolom, otthon lesz  galicziai birtokán. Így tehát most már csak Csiky Ernő, a Nemzeti Múzeum fáradhatatlan zoológusa és Boschlapil Károly erdész vannak még vélem. Csiky jegyezget magasságokat, hőmérsékleti légváltozásokat, bogarászik, stb. Boschlapil erdész pedig a konyhát látja el, ami egy kitűnő vasfazékkal gyönyörűen működik, és nem is élünk rosszul. Első nap hat darab foglyot, második nap két túzokot lőttem ; pedig mindezt csak úgy útközben szedtem össze. Csak lenne a Góbiban is túzok és fogoly, akkor vígan élnénk; de ott sakál, párduc, farkas, antilop és sasokból áll az állatvilág.

Ha egy pár fiatal antilopot tudok lőni, majd megsütjük. De hátha nem lesz mit lőnöm, vagy ha el találnám hibázni! Ma is egy hattyút, meg egy túzokot hibáztam el, persze 150—200 lépésnyire ültek; golyóval Elek Gusztáv barátom szép rendesen meglőtte volna őket; de én mindkét alkalomkor úgy kombináltam, hogy kettőt ejtsek el egy lövésre, és így bizony üres kézzel kerültem vissza a tanyára, csupán egy pár rossz nagy kányát ejtve zsákmányul.

Mégis bosszantó dolog, hogy ebben a «Mennyei birodalom-ban annyira elmaradtak, hogy még levélbélyegük sincsen. E levelemet a konzulnak holnap induló orosz futárja (minden 15 nap megyen egy ilyen) viszi magával,   orosz bélyeggel. Hazafias üdvözlettel: Zichy

 

 

Cholnoky Jenő. II.  PEKING ÉS VIDÉKE. 1900. 26 434.

Peking a khinai nagy alföldnek északi szögletében fekszik. A város falairól már nagyon szépen lehet látni a nyugati hegyeket, amelyek mintegy védőbástyaképpen kerítik el az alföld búzatermő rónaságait a magasan fekvő mongol pusztáktól. Mellékelt térképünk északnyugati sarkában lehet látni a nagy falnak egy darabkáját. Itt különösen nagy fontossága volt a falnak, mert a kóbor belső-ázsiai hordák itt érték legközelebb a nagy alföldet. A Nan-kou szoros nevezetes szerepet is játszott Khina történetében, mert a legkényelmesebb út a birodalom szivébe. Gyönyörű szép szurdok völgy az ott, ahol az alföldre nyílik, festőies erődök, zegzugosán futó védő falak mindenfelé.

Ezt a szegény falat sokat gúnyolták, s az elzárkózásnak valóságos mintaképeként, szálló igévé változott a khinai nagy fal. Pekingre rendkívüli haszna, történelmi jelentősége volt; s minél inkább világosodik az ókor és középkor Belső-Ázsiára vonatkozó történelme, annál kedvezőbb világításban áll előttünk ez a bámulatos építmény.

Mivel lovas hordák ellen kitűnő védelműl szolgál, feltartóztatta azokat a pusztai nomád népeket, amelyek a félsivatag és csak kevés népesség befogadására alkalmas magas földekről kifelé áramlottak. A nagy falról visszaverődve aztán, mint a megtört hullám, gördült végig a népáradat Ázsián Európa felé, űzve, lökdösve a népeket, mígnem a hullám a legszélsőbb nyugaton, az Atlanti óczeán partján tört meg. Hogy a népvándorlás Európa felé és nem Khinának vette útját, azt a nagy falnak tulajdoníthatjuk.

A nyugati hegyek között a völgyzugokban, vízesések mellett, árnyas ligetek között rejlő kolostorokban szoktak nyaralni a pekingi idegen követek. A mi volt követünk, Czikann Móricz báró szintén itt hűsölt a júniusi esőzések és a nyári forróság idején, amíg terhes hivatalát viselte odakinn. Térképünkön kis fekete pont jelöli a kolostort, volt szállását.

A hegyek tetejéről pompás kilátás nyílik az óriási alföldre. Itt tör elő a Hun-ho szurdokaiból s kaviccsal és homokkal lepi el a széles rónaságot. A folyón Lu-kou-kiaónál szép kőhíd vezet át, e felett láttam 1897-ben karácsonykor fáklyafény mellett épülni az új vasúti vashidat. Ekkor építették a vasútat Paoting-fu felé, hogy aztán majd folytassák egészen le Han-kouig, a Jang-cze-kiang partjain. A földmunkák akkor már készen voltak.

A Hun-ho Tien-czin alatt egyesül az északról jövő Pai-ho folyóval s Taku erődítményei között együtt öntik vizüket a Sárga tenger nagy öblébe, a Pe-csi-li öbölbe. A két folyó, fölvéve még a délről jövő Jün-ho folyót is, tekintélyes nagy víz, torkolatán még a tengeri hajók is fölmehetnek Tong-huig, a pekingi vasút első állomásáig. Ezelőtt bizony csak a Pai-ho folyón lassan hajókázva, vagy a folyóval együtt kanyargó, kezdetleges országúton kétkerekű kocsikkal támolyogva lehetett Pekingbe jutni s örülhetett, az aki négy nap alatt elérte a császárvárost. 1897 tavaszán azonban befejezték a vasútat s pár óra alatt Pekingbe lehet jutni az utóbbi években.

Útközben érintette a vasút Tien-Czint, ennek a vidéknek legnagyobb és legforgalmasabb városát. A khinai városrész fallal van itt is kerítve, a falakon belül az utczák észak-dél és kelet-nyugati irányúak, szabályosak, de nagyon szűkek. A falakon kívül van az európaiak városrésze.

Amíg ugyanis Pekingben nem engedték meg az európaiaknak a letelepülést, csakis az idegen hatalmak követségeinek volt szabad ott tartózkodni, addig Tien-czin az idegeneknek megnyitott kikötőváros, ahol szabad nekik letelepülni. Sang-hai után ez a legnagyobb európai telep Khinában; csinos, sőt itt-ott pompás épületsorai, szabályos utczái éppen olyan képet adnak neki, mint a többi angol gyarmati városnak. Különösen jól makadamozott utczáit, fényes, elektromos világítását és tiszta, rendes épületeit bámulták és irigyelték a khinaiak. Szép nyilvános sétakertje is volt, amelyre a város legszélső, de talán legszebb palotasora tekintett, mióta pedig vasútállomást kapott, megkétszereződött idegenforgalma is, s gyors fel-virágozásnak nézett eléje a város. Igaz, hogy állomásépülete egyszerű kis földszintes hajlék volt, de az a népáradat, amely ostrom alá vette minden vonat érkezésekor, nagy jelentőségűvé tette a várost és állomását. Nagyon szerették a khinaiak ezt a vasútat. Mindig zsúfolva voltak a vonatok, még a negyedik osztály is; pedig ez nem állt másból, mint fedetlen teherkocsiból, amelyen olyan sűrűn álltak egymás mellett az emberek, hogy lehetetlenség volt leülni.

 

  xx2048.     1900. 26 434.   jobb alsó sarok PEKING ÉS TIEN-CZIN VIDÉKE.

 

Tien-czin, az európai városrész bár csinos, tiszta, de unalmas és feszes is volt egyszersmind. Minden ember az urat játszotta, s valósággal már gyalog járni is lealázó volt, annyira elkényeztették az idegeneket a inriksa nevű japáni kétkerekű gyaloghintók. Ez pótolja ezekben a gyarmatvárosokban a közúti vasutakat. Olcsó, gyors és amellett kényelmesebb, mint a közúti vasút, mert mindenki oda megy rajta, ahova akar.

Amíg Peking közvetlen környezete kavicsos és homokos, de kitűnően termő rónaság, addig Tien-czin vidékét az árvizek majdnem lakatlanná tették. A tenger partjától befelé szinte egészen Tien-czinig homokos, teljesen kopár vidék terül el, amely csak azért nem válik sivataggá, mert az árvizek folytonosan elborítják. Csak a folyó mentén van sűrűbb lakosság, ahol a közlekedés, a kereskedelem s a folyó maga megélhetést biztosít a népnek. De csak annyira távozzunk a folyótól, ameddig a vasút szeli az alföldet, máris vigasztalan, komor sötétbarna szinű, nedves homok-pusztaság terül el mindenfelé, amerre csak a szem lát.

A vasútépítés is nagyon sokat szenvedett az árvizektől, különösen a Pai-ho jobb partján. Lang-fang vidékén azonban magasabb a térszín, ahol már lombok alá bujt hajlékok, gondosan művelt kertek és apró falvak között zakatol a vonat. Huang-czun után nagyot kanyarodik a vasút, hogy kikerülje a császár vadaskertjét, amelybe idegennek nem szabad betenni a lábát, noha már ugyan régen volt, hogy ott császár vadászott volna.

A vonat, amellyel én mentem első ízben Pekingbe, csak kavics-szállító vonat volt, amely mögé egy szalonkocsit csatoltak. Ebben húztuk meg magunkat néhány társammal együtt éjszakára is, amíg a vonat az egyik állomáson éjjelezett. Másnap még egy darabbal odébb vitt bennünket, aztán vége volt a pályának. Innen kocsikkal kellett a városba menni, rettenetes dülőútakon. Az út a városon kívül még csak hagyján. Olyan volt, mint a mi rossz dülőútjaink. De a város falain belül kövezetre értek a kocsik. Ez az út a kövezett utczákon életem legsötétebb emlékei közé tartozik. A khinai városon végig fél óráig tart az út, aztán eléri végre az utas a tatárváros déli középső kapuját, amellyel szemben van a császári palota főbejárata. A város kapuja felett az a hátulsó, oszlopos épület a khinai építészet egyik remeke. Valósággal klasszikus építmény, amelyen a legjobb alkalom kínálkozik a khinai építés tanulmányozására.

A vendéglő a követségek utczájában van, közvetlen a franczia követség mellett, a lazarista misszió egyik telkén. Miután európaiaknak nem szabad Pekingben letelepedni, a vendéglős és a kereskedő csak tűrt alak, olyan czím alatt, hogy a vendéglő a diplomácziai küldötteknek szolgál az üzlettel együtt. Egyszerű khinai stílusú ház, néhány kényelmes szobával, nagy étteremmel amelyben egyetlen asztal körül közösen étkeznek, meghatározott időben a vendégek, a vendéglőssel együtt. A vendéglős egyszersmid a turistákat is ellátta utasításokkal, fölszerelte a karavánokat, stb. Rendesen a nagy falhoz és Ming-sirokhoz rándultak ki a turisták, amihez mintegy három napra volt szükségük. A két éjszakát Nan-kouban és Csang-ping-csouban töltötték, ahol a vendéglősök már megbarátkoztak az európaiakkal, s lehetőleg minden kényelmükről igyekeztek gondoskodni.

A vendéglős adott vezetőt a lámatemplom s egyéb nevezetességek megtekintésére is, kis magyarázó füzetet is nyomott a turisták markába, amelyből azonban senki sem lett okosabb. Amint az utolsó jelentések mondják, a vendéglő is elpusztult a franczia követséggel együtt, amelynek kis kápolnájába szoktak vasárnaponként a követségek istentiszteletre összejönni.

Azt hiszem, hogy nagyon hosszú idő fog elmúlni, míg a turisták ismét meglátogathatják Pekinget és vidékét. Ha sikerül is elfojtani az európaiak elleni mozgalmat, a nép szivéből a gyűlöletet semmi sem fogja kioltani, s aztán meg az elpusztult telepek, épületek nem fognak ismét egyhamar felépülni, azt hiszem, senkinek sem lesz kedve Khina területén házépítésbe fektetni a tőkéjét, ha egyszer azt látják, hogy a hatalmak nem tudják azokat a lázadók dühe ellen megvédeni.

 

PEKING RÉSZEI ( TÉRKÉPE).

1.      A császár palotája. — 2. Mé-san (Szén-hegy.) — 3. Czien-mönn (Égi-kapu.) — 4. Európai követségek és vendéglő. — 5. Obszervatórium. — 6. Vizsgáló helyiségek. — 7. Czung-li ja-mönn. — 8. Láma-templom. — 9. Kon fu-cze temploma. — 10. A nagy harang tornya.—11. A nagy dob tornya.— 12. Pai-tha-ssz — 13. Tien-tan (Az Ég temploma.) — 14. A földművelés temploma. — 15. A Hold temploma. — 16. A Föld temploma. — 17. A Nap temploma. — 18. A mongol dinasztia fővárosának falmaradványai.

 

 

Faragó Ödön  A KHINAI RENDŐRSÉG. 1883. 3. 35.

Faragó Ödön hazánkfia sok érdekes dolgot elbeszélt nekünk a mennyei birodalomban tett tapasztalatairól.

Most egy angol előadása nyomán, ki szintén hosszú ideig lakott Khinában és pedig rendőri minőségben, kívánunk egyet-mást elmondani a khinai rendőrségről. A rendőrség dolgai mindenütt érdekesek, hát még Khinában, az ö megcsontosodott czivilizácziójával és sajátos bűneivel.

A nagyobb khinai városokban ritkán történnek rabiások. Merész rablókat és kalózokat sem igen terem Khina, de a Kék és Sárga folyam mentében csak úgy hemzsegnek a tolvajbandák, melyek mindenféle csekély zsákmánnyal megelégesznek. Ha heves ellenállásra találnak, gyáván elmenekülnek s nehezen lehet őket elcsípni, mert kitűnő úszók. Ha aztán mégis hatalmukba kerítenek valami gyöngén védelmezett hajót, a legénységet nem bántják, örülnek, ha a rizst s gabonát ladikjaikra szállítva vihetik. Jobban szeretnék ugyan az aranyvagy ezüstpénzt, de ezt a kincset csak nagyritkán találják meg, mert a hajósok rejtett fiókokban tarlják s amúgy hevenyében nem akadnak rá. Aztán meg inkább élelemre van szükségök. Az élet ellen csak nagy ritkán törnek. A khinai igazságszolgáltatás hagyományos szokása szerint a hatóság az ilyen rablókkal nagyon is enyhén bánik el. Háromszáz bambuszütés már a legszigorúbb büntetés ellenükben, vagy pedig három-négy hétig ott kuttog a bambusz-pellengéren. A vásári vagy városi tolvajok még több engedményt élveznek. Jól megpálczázzák őket vagy pedig egy hétre becsukják s aztán szabadon eresztik, mig ellenben a gyujtogatást, vagy a gát átszakitását súlyosabb bűntények közé sorolják. A gyilkosságra, árulásra, fegyveres rablásra s kalózságra halálbüntetés van szabva, az atyagyilkosság pedig még ezeknél is főbenjáróbb halálos vétek.

A hamisítást már nem ítélik el szigorúan— általában a ravaszságot igénylő bűntettekre könyörületes szemekkel tekintenek,

a mennyiben  azok nem ontanak vért, nem gyújtják fel a házat s nem öntik el árvízzel a vidéket. A kereskedők jegyeinek ügyes utánzója mindig talál oly kegyes bíróra, aki méltányolni tudja az illető csaló ügyességét. A khinai igazságszolgáltatás, teljesen ellentétesen a mi nézeteinkkel, gyöngédebben bánik a művelt, kitanult bűnössel, mint a tudatlan szegény vétkessel. A mongol bölcsészet szemet huny a hatalmas gonoszok legrémesebb bűntettei előtt, legfölebb néhány bambusznád-ütést kapnak, sőt még ezt is megválthatják fényes aranyon.

De a rablók és összeesküvők ellenében engesztelhetlenek Khinában a hatóságok. A rablók a mennyei birodalomban félelmetes szövetkezetté alakultak át. Ott, hol az udvari nyelv van túlsúlyban, e rablók neve kuán-kuen vagy kétségbeesett, Mandzsúriában és Mongoliában «orolis» néven ismeretesek. Ezeket rettegve gyűlölik a hatóságok, mig ellenben a köznép csodálva rettegi őket, a nők bámulják, a férfiak magasztalják s a köznép balladákban zengi hőstetteiket, s ha olykor olykor a faluba vetődnek egyes ünnepélyek alkalmával, tisztelettel fogadják őket. A khinaiak közt is találkozunk nagylelkű Sobrikkaal, kik a gazdagoktól elrablott zsákmányból bőkezüleg részeltetik a szegényeket. Kémeik ott tartózkodnak a városokban, vásárokon, sőt ügynökökről is gondoskodnak, kik aztán pontosan tudósítják a főnököt, hogy mely napon s micsoda áruczikkekkel terhelt hajó indul el.

A kuán-kuen az egyetlen bátor bandita Khinában. Vannak kcztük elvétve olyanok, kik azelőtt becsületes, jóravaló és tekintélyes egyének voltak. Meglehet, hogy a hatóságok üldözése elöl való menekvés űzte őket a rablók közé, vagy azért esküdtek boszut a társadalom ellen, mert örökségüktől a törvény megfosztotta őket. Sokan az igazságtalanul reájok mért büntetés kiállása után szegődtek a banditák közé, meglátszik rajtuk a kinzás sebhelye. Nagy és nehéz próbát kell kiállani azoknak, kiket maguk közé fölvesznek. Az uj barátot éheztetik, veszélyes kalandokra küldik, s ha a próbán túlesett, borzasztó átokkal kötelezi magát föltétlen engedelmességre. A khinaiak maguk is bevallják, hogy a legborzasztóbb kinzás sem birhatja rá őket arra, hogy társaikat elárulják.

A hatóságok rendelkezése alatt álló rendőrök mindjárt felismerhetők vörös ruhájukról, magas fekete süvegükről, melyről fáczántollazat lengedez. A jamun vagy rendőrfőnök rendelkezése alatt ötven-hatvan legény áll, s ezek közül kerülnek ki a börtönőrök. A mi fogalmunk szerinti a konstablerek fel vannak osztva közlegényekre, káplárokra és őrmesterekre. Ha nőtlenek, ükkor a rendőrtanyán laknak, ha ellenben házasok, a főnök lakásához közel tartózkodnak. Rizst és dinnyét a kerület költségén kapnak, ezenfelül oly csekély havi fizetésük jár, hogy dohányra és ópiumra is alig jut abból valami; azonban könnyen segítnek magukon, mert egyetlen hivatalnokot sem lehet oly könnyűszerrel megvesztegetni, mint a rendőröket, ugy hogy csekély fizetésük mellett is aránylag ők élnek legnagyobb jólétben, s nem annyira a jómóduakat, mint inkább a szegényeket zsarolják, mert a gazdagok különben is könnyen kibújnak az igazságszolgáltatás kezei közül.

Nagyobb börtönök csakis bekerített városokban vannak, hol a szegény foglyokat ugy összezsúfolják, mint a barmokat a szűk akolban. A börtönfelügyelők igazán szűk adagokban osztogatják a szerenesétleneknek a rizst. A khinaiak jobban iszonyodnak a börtöntől mint magától a haláltól, nemcsak azért, mert a foglyokkal kegyetlenül bánnak, de különösen azért, mert szokva vannak a folytonos kóborláshoz s ha ez korlátozva van, az élet elveszti minden örömét. Pedig meg kell adnunk, hogy a khinai rendkívül sokat kibír. Vidáman dalol még akkor is, ha étele fogyatékán van, nyugodtan alszik oly helyen is, hol lábát ki sem nyújthatja; de ha elzárják s nem mehet kedvére szárazon és vízen, odavan életkedve. Százszorta inkább választja a halált mint a börtönt; de nem is igen sokáig kínlódik a börtönben. Sokba kerül a kormánynak az ingyenélöket tartani, ott halnak el éhen és szomjan.

Mielőtt azonban a kuán-kuent (halálra itélt) lefejezhetnék, előbb el kell fogni. A mandarinok el is követnek mindent, hogy e pusztító bandát kiirtsák; ezt parancsolja saját érdekük is, mert leginkább őket pusztítják, sőt ha elfoghatják, nagy váltságdíj mellett bocsátják szabadon, ha ugyan a váltságdíj kizsarolása után is le nem nyakazzák. A fáczántollas rendörök a kuán-kuenekkel szemben igen gyöngék, s ezek ellen rendszerint kipróbált egyéneket fogadnak zsoldra vagy rendes katonaságot vesznek igénybe. A zsoldosok sokba kerülnek, azért tehát többnyire ez utóbbi eszközhöz folyamodnak, csakhogy ez sok utánjárásba kerül. Először is be kell terjeszteni a kérvényt a kerületi katonai hatósághoz, az fölterjeszti azt a Pekingbeu székelő hadügyminisztériumhoz, a császári tanács aztán meghányja-veti a teendőket, kiadja a fenyítő bíróságnak, hogy az is gondolkozzék az ügy felett, innen átteszi az ügyet a katonai főparancsnoksághoz, ez az alkirályhoz terjeszti be végleges döntésre.

Illatos tentával számos ivet teleírnak, mig aztán a katonaságot kirendelik. A katonaságot rendszerint negyedosztályú mandarin vezényli, s habár polgári hivatalnok, mindamellett fegyveresen áll a csapat élére; parancsnoksága alatt állanak a katonai mandarinok. Ezek lóháton, a katonaság gyalog közlekedik. Sajátságos, hogy a rablók elleni hadjáratra a mandarinok többnyű-e khinai katonákat választanak, mert tartanak attól, hogy a hevesebb vérű mandzsuk elrontják az ügyesen szőtt hadicselt. A lovasságot a talaj egyenetlensége miatt ily hadjáratra csak nagy ritkán alkalmazzák. Az embertől zsúfolt tartományban, hol fa és bokor nem valami bőven van, biztos búvóhelyről a rablók nem igen gondoskodhatnak.

Ha hegységek közé vonulnak, ami néha megesik, könnyen kinevetik a mandarinokat s csakis azon esetben támadhatók meg, ha a tartomány lakói is a hatóság segítségére sietnek, mire pedig ritkán van eset. A kuán-kuenek többnyire a rétségekben vonják meg magukat, bambusznádból, fatörzsekből készített kunyhóban laknak. Ezt az elrejtett helyet csakis a madarászok és halászok ismerik, s ezekkel a banditák jó lábon élnek, gazdagon fizetik őket, ha sót, élelmiszert, puskaport szereznek be számukra. Ezek a banditák leghűségesebb kémei.

Néha megtörténik, hogy a hatóság jó pénzért vagy fenyegetés mellett egy-egy halászt rávesz, hogy kalauzolja a katonaságot. Ily kalauz nélkül egyetlen lépést se mernének tenni. Ekkor aztán elől mennek a kipróbált katonák, a hátrakötött kezű kalauz mutatja az utat, még a nyakára is kötelet csavarnak, nehogy kedve jöjjön kereket oldani. Aztán jön a tetőtől-talpig fegyverzett mandarin, aztán a tigrisfökkel, sárkányalakokkal felczifrázott pajzsú katonák, majd az ijászok felvont ijjakkal. A polgári mandarin követi őket lóháton, kivont karddal, környezetében vannak a fáczántollas vörös rendőrök; végül a lánczot, kötelet, bambusznádat hozó csapat kerül, hogy legyen mivel megkötözni az elfogandó rablókat. Még a katonai zene sem hiányzik, azonban a hadjárat szerencsés befejezése előtt a zene némán hallgat. Nagy ritkán megesik, hogy véletlenül lepik meg a rablókat, de többször előre értesitik őket a veszélyről, és nyomukat sem találják., Az is megtörténik, hogy csatára kerül a sor. De ha aztán a túlerő leveri őket.

Sajátságos jelenetek fejlődnek ki. A bambuszfal mögött órák hosszán eltart a kétségbeesett küzdelem. A polgári mandarin fogát csikorgatva biztatja katonáit, maga azonban lova nyakára fekszik, hogy valami golyó meg ne ütközzék benne. A zenészek eldobják a gongot, czimbalmot s futnak arra, amerre látnak, akár a mi czigányaink. A katonai mandarinok szidják, ütik, űzik a katonákat, de élükre nem állanának ám. Végre változik a szerencse; a rablók lőpora elfogy; kitörnek, nem tarthatják magukat tovább, de drágán adják meg magokat. Azonban végre mégis vagy golyó találja őket, vagy élve kerülnek fogságba. Az elszéledt zenészek, nótások ismét előkerülnek. Megzendül a győzelem harsonája. A polgári mandarin büszkén ül lován, s gúnyos szavakkal illeti az elfutott, lánczra vert rablókat. Khinai festmények különféle változatokban ecsetelik a diadalmas menetet. Egy-egy rablót bambuszketreczbe zárnak, másikra lánczot vernek; az izmos főnököt megkötözve nyolcz ember tartja, mindegyik őr kivont karddal kiséri a kuánt, mig a polgári mandarin hátuk mögött villogtatja meztelen kardját.

Az ilyen fogás azután jól megtölti a polgári mandarin zsebét, a tisztek előléptetésre számithatnak, a katonák pedig dupla lózungot s két adag rizst kapnak.

Az udvarias tisztelgések sem  maradhatnak el, hivatott s hivatatlan költők zengedezik a hős hadjárat dicsőségét. De bezzeg megjárják a foglyok. Faluról-falura hurczolják őket s a gyáva, durva tömeg bántalmazza, köpködi, üti-veri a védteleneket, ugy hogy csak akkor érzik magukat nyugton, mikor kalodába zárják őket. Az ünnepélyességek lezárása után rózsaszínű papíron nyújtják be az alkirályhoz az elfogatás részleteit, s mikor ez mindenről értesült, kezdetét veszi a vizsgálat. A vádpontokat ezerszámra halmozzák föl, tiz is elég lenne azokból, hogy a fogoly bitóra ítéltessék. A kuá-nok azonban mit sem vallanak, a kínzásokat némán tűrik, de bűntársaik nevét nem árulják el. Korbácsütés, kificzamitás, fülszaggatás, hüvelykcsavar, fullasztás csak nagy ritkán bírja vallomásra a konok, megrögzött bűnösöket. Meghalnak inkább, de egy szót sem lehet belőlük kivenni. Büszkék bátorságukra s adott szavukra. Tudják, hogy halál vár reájok, tehát ha halni kell, haljanak hösileg, még a kangu (kinzószerszám) sem bírja őket vallomásra.

Ez a legborzasztóbb hordozható börtön, teljesen mongol különlegesség. Rudakból álló vasketrecz, nyaktól térdig ér. A testet e ketreczbe gyűrik, szorítják, ugy hogy a szerencsétlen fogoly ezt a kinzó eszközt iszonyú kinok közt hurczolja magával, kezei megbénulnak a szorító vasrudak között. Nem fekhet le, éjjel-nappal talpon kell állania, mert ha csak félre dőlne is, hogy valahová támaszkodjék, a rudakra illesztett szegek az eleven húsba vágnak. A kangura rá van függesztve a bünös neve és ítélete. A kangu részint száz, részint húsz fontot nyom, de mindkét esetben borzasztó büntetés. Az illető rab, az ítélet szerint, hol hat óra hosszan, hol hat hétig hordozza börtönét s ez idő alatt a testén rágódó férgeket még csak el sem űzheti magától, mert kezeit még csak meg sem mozdíthatja. Nappal ki van téve a nap tüzének, a csípős legyeknek, éjjel a dermesztő hűvösnek s az éj undorító férgeinek. Azt mondják, hogy a legtöbb rab a kanguban megőrül; állva alusznak el mint a ló, mert már annyira kimerülnek, s ha elesnek, az elevenbe szúró szeg ébreszti fel őket vagy ott halnak meg a földön henteregve iszonyú kínjukban.

A boncok zárdájában van úgynevezett lelenczház is, de azért a gyermekgyilkosság, a legkedvenczebb bűn Khinában. A nők társadalmi alárendeltsége, a nők tétlensége, melyre azok kárhoztatva vannak, idézi elő e bűn elterjedését, az ártatlan kisdedek szándékos elpusztítását. Ott az angyalcsinálást voltaképp nem is sorozzák a bűnök közé. A mandarin túlságosan elnéző e tekintetben s a hatóság gyermekgyilkosra még nem mondott ki halálos ítéletet, de a felnőtteken, kivált a férfiakon elkövetett gyilkosságra halálbüntetés van szabva. Az emberölés fölfedezésében a khinai rendőrök igazi mesterek. Kikutatják a megölt egyén ellenségeit, azt aki először illette a hullát, s szigorúan vonják kérdőre azon birtokost, akinek területén a néma tanú találtatott. Azonban mindemellett is az igazságszolgáltatás nagy hézagainak betöltésére sok időnek kell még eltelnie. K T K

 

 

A  ZÁRDÁK

 

S.L. A szoloveczki zárda Oroszországban. 1872. 356.

 

Oroszországnak e leghíresebb és leglátogatottabb bucsujáró helye fönt a magas északon, a Fehér Tenger három szigetén fekszik, Arkhangelstől észak-nyugat felé, 40 mérföldre. Nem is csak egy zárdába és a templomba lép be a zarándok,  uti öltönyeit  le kell vetnie. Az ily előrelátás orosz zarándokokkal szemben sem fölösleges, mert a tisztaság nem gyengéjük, Az igy megtisztított ember a zárda melletti terjedelmes szállóhelyeken kap teljes ellátást. A termekben hosszú padok és asztalok állnak, ott étkeznek és alusznak a búcsúsok, de a két nemet természetesen külön választják. Három napon át minden zarándok ingyen ellátást nyer a zárdában; aki tovább marad, fizetni tartozik érte.

A zarándok egész ottléte alatt imádkozik, gyertyákat állit föl, evangéliumot olvas fel, gyónik és mindezért fizetnie kell, de a dij nagyon csekély, mert a nagy sokaság igy is elég sok hasznot hajt; meg a perselyekbe is elég sok pénzt dobnak. Átlagosan évenként mintegy 30 000 bohomolcz (zarándok) jön a szoloveczki szigetekre. Mihelyt a Fehér Tenger, melyet az év legnagyobb részében vastag jégréteg borit, a hajók számára járhatóvá lesz, körülbelől június elejétől kezdve, mindenfelől seregestől özönlenek a zárdába. A legtöbben Arkhangelsen át jönnek, hol a hajókba oly sokan szállnak be, hogy csaknem egymás hátán ülnek, mint a heringek.

Mostanában a zárdának külön gőzhajója van, mely a zarándokokat igen jutányosan szállítja ide. A búcsújárások csak szeptember végéig tartanak, mert akkor a hajózás megszűnik. Az északi viharok előtörnek  a sarkvidékekről,  s hatalmas jéghegyeket hajtanak dél felé a Jeges Tengerből. A barátok, kiket szelidségük, jóságuk és barátságos érzelmük miatt általánosan ismernek és tisztelnek, szeptembertől júniusig egészen el vannak zárva a világtól. Hepworth Dixon, jeles angol utazó 1869-ben az egész Oroszországot beutazta és utazásainak eredményét képekkel díszített munkában közre bocsátotta. Szoloveczk híres zárdáit szintén meglátogatta és a többek között azt irja, hogy a zárdaszigetek távolról nagyszerű benyomást tesznek a szemlélőre. Minden magasabb dombon fényes épületek emelkednek,  s majd minden épületen tornyok csillognak. A barátok, ellentétben Oroszország és mondhatnók az egész világ többi zárdáinak lakóival, igen munkakedvelők és folytonosan dolgoznak. Az archimandrita (zárdafőnök) pompás palotában lakik s 4000 rubel évi fizetése van; ezenkívül háztartása, élelmezése és ruházata is a zárda vagyonából kerül ki,

Általánosan elterjedt hiedelem a szoloveczki zárda környékén lakók között, hogy a zárda néha olyan embereket is kénytelen kebelébe fogadni, akik a kormány szemében egy vagy más okból gyanúsak. Például a köznép szentül meg van győződve, hogy Konstantin nagyherczeg, Miklós czár fivére, itt eped valamelyik börtönben. Dixon maga is sok mindenfélét hallott e tárgyról suttogni. A dologból természetesen egy szó sem igaz, de az angol utazó mégis okvetetlenül tudni akarta, hogy kik lehetnek voltaképpen a foglyok? Dixont a zádában szívesen fogadták, a legnagyobb vendégszeretetet mutatták iránta, meghordozták a zárda minden műhelyében, minden figyelemre méltó helyiségében, csak a börtönökről nem hallhatott soha egy árva szót sem.

Mikor egy napon czéltalanul bolyongott föl s alá, egy kis udvarba jutott, melyben több száz egészen szelíd galambot pillantott meg; többnyire az erős vasrácsokkal elzárt ablakok párkányain ültek; az ajtók is vassal voltak kiverve. Dixon másnap ismét oda ment, szinleg azért, hogy a galamboknak enni adjon, de tulajdonképpen azzal a szándékkal, hogy valamiféle titoknak, melyet ő itt gyanított, nyomára jöhessen. Részletesen elbeszéli, hogy kísérője minden kérdésére kitérőleg válaszolt; azt mondta, hogy a zárdában egy barát sincs, aki valami vétket követett volna el; egyet, aki megszökött más helyen tartanak fogva,  de a zárdában egy fogoly sincs.

De Dixon csak nem hagyott békét, s addig kérte kisérőjét, mig az egy másik embert hivott elő, ki kezében egy köteg kulcsot tartott. Ez egyik czellát a másik után nyitotta fel,  de azok mind üresek voltak. Azonban a földszinten a hosszú folyosók egyikében egy őr sétált föl s alá; a czellák ajtói ott is nyitva álltak, csak egy volt bezárva és elreteszelve. Hosszas gondolkodás és vonakodás után végre ezt is fölnyitották Dixon sürgető kérelmére. A szálmaágyról egy hosszú, fekete szakállú férfi emelkedett föl. Dixon kezét nyujtá neki s kérdezősködésére a következő feleletet kapta: „Nevem Puskin Adorján és három éve vagyok itt; hogy miért? Azért, mert ....

Itt a tiszt, akinél a kulcs volt, közbelépett s a czellát el kellett hagyni. Dixon további kérdéseire nem feleltek s azt sem tudták megmondani, hogy mi vétket követett el a fogoly; csak annyit tudnak, hogy a szent zsinat parancsára zárták el, mert Krisztus istenségét tagadni merte. Fönt az emeleten, szintén egy őr lépdel, a czellák ott is mind nyitva állnak, egynek a kivételével. E zárt czellában egy agg korú embert tartanak fogva sok, igen sok év  óta. E „titokszerü fogollyal," miként a környékbeli nép nevezi, maguk a zárdabéliek sincsenek tisztában, hogy ki és mikor kérült Szoloveczkbe. Ott volt ő már akkor is, mikor a legidősebb papok oda kerültek. Makacs öreg úr, miként a vezető barát mondja, de igen szelid természetű, csakhogy szerfölött sokat fecseg, s ha embereket lát, nem a legvallásosabb kifejezésekkel halmozza el őket.

Szóval ez is istentagadó. Több archimandrita hiába fáradozott abban, hogy őt az igaz útra térítse. Annyit tudnak róla, hogy előkelő, gazdag családból származott, és hogy tiszt volt a czár hadseregében. Nem jó orosz, mert nem akarja elismerni szent egyházunk tekintélyét. Télen, mikor nem jönnek zarándokok, akiket tévtanaival elbolonditson, ki mehet a szabadba, de azért misére sohasem jön. Minden nap azt mondja, hogy mi nem az igazi módon imádjuk az istent; ahhoz ő jobban ért, mint az egész szent zsinat.

Tehát ez lesz a „titokzatos fogoly," — gondola magában Dixon, — kit a nép Konstantin nagyherczegnek tart, kihez oly sok szép reményt kötött. Az őrök hosszas tanakodás után végre kinyitották a czella nehéz ajtóját, s a fogoly, kinek szép, nemes vonásai Dixont — saját szavai szerint — az ősz Kossuthra emlékeztették, meglepetve kelt föl szalmaágyáról. Ugy látszik, nem igen gyakran szokták czellájában háborgatni. Bútorzata egy asztalból, székből és ágyból állt; asztalán néhány hírlap és könyv, de írószert sohasem adtak neki. Nevét a barátok elhallgatták, de ő Dixon kérdésére Ilyin Miklósnak nevezte magát, s azt mondta, hogy már igen rég van itt s a nyelv használatát is majd elfeledé; ő isten szolgája, ki neg fogja őt szabaditani, mikor az idő arra elérkezik... Itt a tiszt közbe lépett s megtiltá á további beszélgetést a fogollyal.

A foglyot, kinek komoly, de mégis megnyerő alakja művelt, olvasott emberre vall. Egyetlen bűne volt, hogy egy uj vallásos felekezetet akart alapítani. Egyszer sikerült megszöknie, de ismét elfogták. Dixon mindent elkövetett az orosz kormánynál megszabadítására, de még eddig eredménytelenül. Ugy látszik, hogy a szent inquiziczió a „minden oroszok czárjának" birodalmában az egyház főnöksége alatt is szépen virágzik; áldozatok legalábbis nem hiányoznak. De azért e szigorú üldözések daczára is annyira elharapózott Oroszországban az uj vallásfelekezetek alapításának mániája, és annyi már ott az uj felekezet, hogy azoknak hiánytalan elősorolására hihetőleg senki se merne vállalkozni. Egy következő példa személyét: Elie Kovielinnek nevezik,  ki az úgynevezett „Régi hitűek" számára Moszkva közelében két zárdát egy temetőt épitett. Nagyon ügyes és eszes embernek mondják, aki még egy rendőrfőnököt is rá tudott szedni. Ugyanis I. Pál orosz czár elhatározta, hogy az Elie Kovielin által alapított zárdákat és temetőt le kell rontani. Kovielin Pétervárra futott, de a czár hallani sem akart róla. Vojekoff rendőrfőnök egyszer bekopogtat Kovielinhez s hozza a czár szigorú rendeletét az említett épületek lerontására. Távoztakor Kovielin egy „bűvös kenyeret" adott át neki. A rendőrfőnök olyan jónak találta e bűvös kenyeret, hogy az épületek lerontásáról egészen megfeletkezett. Igen, mert a kenyérben 5000 arany rubel volt bele sütve. Nem hiába mondja tehát a nép, hogy: „Kovielin ügyes, eszes és gazdag ember volt!"

De hogy ismét a szoloveczki zárdához térjünk viasza, e szent bucsujáró helyen még a legújabb időben is történtek csodák. 1854-ben, a krimi háború idejében, egy angol-franczia hajócsapat fenyegette a szent szigeteket. Az archimandrita három napi böjtöt rendelt, s később, mikor a hajók valóban láthatók is voltak, nagy körmeneteket rendezett, a harangok zúgtak, a barátok és zarándokok imádkoztak. Eközben a golyók záporként hulltak a zárdák és egyéb épületek tetejére, a fedelek beszakadtak, a falak rést kaptak, a szélmalom a tó partján meggyúlt. De a körmenet nem riadt vissza. Kiértek egy szabad térre, hova a golyó el nem hatott. És ekkor történt a csoda. Az ősz archimandrita magasra tartá a Mária-képet, s íme, az ellenség ágyúgolyói messze tul repültek az épületek fölött s a túlnan elterülő tóba hullottak. A hajók népe azonnal elmenekült. A zárda ez időtől fogva még nagyobb szentség hírében áll, ugy hogy nemcsak Konstantin nagyherczeg két fiával együtt, hanem maga Sándor czár is elzarándokolt oda.

 

 

Az argyisi zárda és temploma. 1873. 93.

Oláhország legszebb régi temploma és ódon zárdája Argyisban van, s ez egyszersmind egész Románia anyaegyháza gyanánt tekinthető. Argyis jelenleg csak egy jelentéktelen falu, de valamikor az oláh fejedelmek székhelye volt, s annak is volt szánva már alapittatásakor a tizenharmadik század közepén. Hanem a templom jóval későbben épült, mert ennek épitésót csak 1518-baa kezdték el s tiz év alatt végezték be. Az egész épület a keleti keresztyén, vagy görög építészeti styl merész képzelettel alkotott mintája, abban a korban, mikor még egész nyugaton a góth styl volt uralkodó.

Argyisnak ma már csak egyetlen utczája van, s az is faházakkal van két soron végig építve s az oláh fejedelmi szék régi féíyéből és pompájából egyéb sem miradt, mint a zárda és a templom, melynek fehér bádoggal fedett, ragyogó négy tornya van hasonló pénznemmel mindig tele, sőt még az okos emberekkel is, kik a gyüjtött pénz megszerzésére kényszerítve vannak, ha nem akarnak az ostobák által háttérbe szorittatni, ami igen kegyetlen érzés, midőn az ember húsz éves és szive is helyén van.

Milyenek leányaink? az ifjú emberek után ítéljék meg őket, és azon előnyök után, melyekben ezek részesülnek, s melyek elegendők arra, hogy a világban szíves fogadtatásban részesüljenek. Miféle előnyök ezek? Kitűnő tehetség, szellem, jellem, jó tulajdonságok, szeretetreméltó alak, müvelt, finom modorral összekötve?  Azt állítják, hogy ezek semmit sem számítanak. Vagy talán olyan tulajdonságok, melyek a nők iránt való lovagias hódolat, nemes udvariasság, tiszteletteljes szerelem, gyöngéd, néha túlságba vitt, de a szenvedély által megnemesitett áldozatkészségből származtak?  Azt állítják, hogy ezeket a tulajdonságokat már rég nem ismerik nálunk. Az elősorolt előnyök hiányával, talán az alak, a kedves vidámság, a sziv melegsége, mely környezetét fölélénkiti ?  Oh nem! az alak szépsége, ez igen közönséges; a kedves vidámság, élénkség, ez kitörő, lármás — és aztán oly paraszt, oly mindennapi. Tehát mi lehet?

„Mindenekelőtt az állás vagyis az állapotok és czimek előnyei vagy bizonyos zártkörű társaság kitüntetései, mesterkélt kitüntetések az igaz, de élesek és határozók. Ezután jő a vagyon, az elébb említett előnyök vetélytársa, mert vagyon által a czimek és állás előnyeire jutnak. Hát ezek után mi következik?  Semmi, vagy igen kevés. Az ízetlen társalgás, a vidámság és kedélyesség nélkül való tréfa, a finomság nélkül való beszélgetés, az erőltetett és természetesség nélkül való csacsogás; udvariasság, tisztelet, érzelem kimutatása, de melegség nélkül; nem a világi szokások, hanem a bál szabályainak ismeretei, a táncz számításai; sőt mindezek felett, egy otromba nagy kamasznak az erőltetett, komoly gavallér, az ifjú királynéknak, kik a tetszés föltételeit ily ostobaságokhoz kötötték, ime ezek a választott és kedvelt alatvalói. (Vége következik)

 

 

   Kvassay Jenő  A karthausiak nagy zárdája Francziaországban. 1876. 53. 846.

  (La Grande-Chartrense.)

Eötvös ,,Karthausi"-jából mindnyájan ismerjük azt a komor, a világtól félrevonuló szerzetet, mely földi létének napjait a „mementó móri" és a „Vanitatum vanitas" megszivlelésében tölti. Érdekesnek véljük személyes látogatás után röviden megismertetni jelenlegi állapotát.

A Grande-Chartreuse Grenoble és Chambéry városoktól nyugatra fekszik roppant mész kősziklák közepette. Jelenleg még csak egy kocsiút vezet hozzá, mely maga sem régi; negyedszázad előtt csakis öszvéren és gyalog lehetett a zárdához jutni. Saint-Laurent-du-Pont városkán egy kis hegyi patak kigyódzik végig, melyet futásában felfelé követve, gyönyörű vidékeken keresztül a mészkősziklák lábához érünk, hol a karthausiak egyszerű, de megkapó epülete terül el. A hegyi patak mindkét oldalán meredek lejtőkön sűrű, százados fenyőfák lengetik szomorú ágaikat, kábitó illattal töltve meg az erős hegyi levegőt. A patak majd velünk egy magasságban siet vízesésről vízesésre, majd száz méter mélységben bömböl, elveszve és előtűnve a szikladarabok között ; fehér tajtéka fölverödik a magasba s megszelídülve por alakban hull vissza. Helyenként a sziklatömbök egészen ráborulnak a szűk völgyre és folytonosan szakadozó görgetegeikkel felriasztják a mélázó utast. Megszökött szerelmes pároknak nem volna tanácsos erre barangolni, mert az ujabbkori visegrádi tragédia könnyen ismétlődhetne  itt.

A völgyek mind szűkebbek, a hegyek meredekebbek és magasabbak lesznek és egy zugban a zárda tűnik elénk hat hegyes tornyával, melyek mögött a meredek meszkőfalak képeznek szürkés, komor redöt. A kapunál vendégszerető barát fogadja a fáradt touristát s azonnal levezeti lakosztályába, vagy pedig az étkező terembe. A férfiak a zárdában teljes ellátásban részesülnek; a nők egy távolabbi külön épületben vannak elhelyezve és a zárdába soha sem bocsáttatnak, s csak a vidék megragadó szépségében gyönyörködhetnek.

Miután egyszerű ebédünket, mi zöldséglevesből, tengeri halból, burgonyából, főzött szilvából és sajtból állott, elköltöttük és a „chartreuse" nevű italból, melyet eredetileg itt készítenek, egy pohárkát kiürítettünk. Egy fráter kíséretében a zárda belsejének megszemlélésére indultunk. Keskeny, de roppant hosszú góth-izlésü folyosók fogják körül az épületet, mely kívülről magas fallal van kerítve és tornyai emelkednek azon tul. A zárdát a Xl-dik században szent Bruno alapította, de azóta többször felújították, nevezetesen legutóbb 1676-ban. 977 méter magasan fekszik a tenger szine fölött.

A zárda nevezetességeit képezik: a „Salle du Chapitre". melyben szent Brúnótól kezdve az ötven első főnök arczképe egymás mellett látható; a könyvtár mintegy 20 ezer kötet művével, melyből azonban a legértékesebbeket a nagy forradalom alkalmával Grenobleba vitték; a „halottak kápolná"-ja, melyet  XIII. Lajos építtetett, komor kinézésével, koponyákkal díszített oltárával félelmes benyomást  tesz az emberre. Az épület belsejében levő középső  udvarban van a temető, itt nyugszanak egyik oldalon a zárda főnökei, helyüket gömbölyű — fatörzsszerü kőkereszt jelöli — nevük kezdő betűivel és haláluk évének számával; a másik oldalon a páterek nyugszanak sűrűbben, fejfájukat egyszerű fakereszt, a halálozás évszámával, képezi minden egyéb jel nélkül. Amint a világtól elvonulva, elfeledve éltek, éppen ugy nyugosznak ismeretlenül, sem koszorút nem tesz, sem könnyet nem ejt senki egyszerű sírjukra. Még a szerető anyának sem szabad a felszentelés után fiát fölkeresnie!

A hosszú, sötét góthives folyosókról egyes ajtók nyílnak a czellákba, hol a karthausiak életük legnagyobb részét töltik. A kis termek elég csinosan, de igen egyszerűen vannak butorozva, íróasztal, daróccal letakart faágy, ruha- és könyvszekrény, feszület zsámollyal: ebből  áll egy-egy czeila bútorzata. A szobából egy kis ajtó vezet a virágos kertbe, mert  mindeniknek van ily kis kertje, magas falakkal elválasztva a szomszéd hasonló helyiségétől. A kert fehér falán nagy fakereszt függ, s e kertből csakis ezer méternél magasabbra fölmeredező sziklákra nyílik egyhangú kilátás.

Evőeszközeik ónból vannak. Hétköznapokon czellájukban külön étkeznek, az ajtón egy  kis nyiláson adják be számukra az ételt. Ünnep- vagy vasárnap azonban együtt étkeznek a reflektóriumban ekkor bort is isznak, mi kissé elevenebb hangulatba hozza a társaságot. Mindenikük elé egy ónsótartó, és két ónkorsó van helyezve,  a kisebbik viz, a nagyobbik bor számára. A  terem oldalán egy emelvényen az evés alatt a bibliából vagy, más szent könyvből olvasnak föl részleteket. Étkeikből a hús ki van zárva, kivéve a halat, mindazáltal a kiket alkalmam  volt láthatni, mind jó színben voltak, sőt az elhízásnak némi jelei is mutatkoztak rajtuk.

A bőjtölésnek Francziaországban, kivált az orvosok között, igen sok pártfogója van s kivált a legkitűnőbb orvosok egyenesen oda nyilatkoznak, hogy ez a természet törvényén  alapszik és az első szent atyák nagy emberismeretéről tanúskodik. Valamint a természet  tavasszal nagy erővel ébred uj életre, éppen ugy  az emberben is ez évszakban az életerő uj tévékenységre pezsdül: a léha, lomha télből az átmenet a tevékenység tetőpontjára nem lehet rögtöni, vagy inkább nem jó, ha ilyen; és igy helyesnek tartják, ha a húsos farsang után a sovány böjt következik, melynek jobbára zöldségféléből álló eledelei kitisztítják az emberi testet, mindabból a sok bajból és tisztátalanságból, mi a télen át belerakodott. Egy kis koplalás pedig nem veszélyes, mert a halállal megfenyegetett organismus annál vidorabban  folytatja életműködését. A létért való harcz itt is szükségesnek és hasznosnak mutatkozik.

A páterek fehér darócz ruhában járnak, mely fölé fekete kámzsát húznak,  mely fejüket csuklyaszerüleg födi. A fráterek  egyszerű vörösbarna csuklyás szőrdaróczot viselnek.

A czélla-ajtók számozva vannak, s mindéniken egy kis táblácskán az a jelmondat látható,  melyet az illető életföladatául maga elé tűzött. Kíváncsiságból végig futottam a mintegy 60-ra  menő mottókat, de csakis egyet találtam olyat, melyből a világtnegvetés sugárzik ki, a többi egyszerű idézet a bibliából vagy valamely egyházi íróból.

Megemlékezvén arról, hogy II. Rákóczy Ferenez hosszabb időt töltött volna e zárda falai között — többeknél kérdezősködtem utána; de  semmit sem mondhattak, mert irományaikat a  nagy forradalom alatt jobbára fölégették vagy Grenoble-ba szállították, s jelenleg is ott őrzik.

A franczia forradalom előtt kétszáznál többre ment a karthausi zárdák száma, melyek mindannyian e fözárdának voltak alávetve, jelenleg azonban már csak 4—5-öt hagytak meg oly pontokon, hová különben emberi lény állandó hajlékot aligha ütne. Magas hegyek közötti  szúk völgyekben vagy sziklacsúcsokon találhatók, hol az utazókat vagy touristákat vendégként fogadják, mire más halandó, ki a világ bajaival annak gyönyöreit is élvezte, aligha adná helyet.

A zárdának igen kiterjedt birtokai vannak e vidéken; jobbára erdőből és hegyi legelőből állnak. A sajtkészitést nagyban űzik, ezenkívül  igen szépen jövedelmez az u. n. „chartreuse"  ital, melyet fenyőből készítenek, évenként 600 ezer franknál többet vesznek be csupán ez utóbbiból. Kétféle italt készítenek: a fehér erösebb, a sárga gyöngébb, kellemesebb; egyike a legdrágább italoknak, miért is soknemü utánzásoknak van kitéve, melyek azonban az eredetit meg sem közelitik. A készítés titkát szorgosan őrzik.

A nyári hónapokban ezrekre megy a touristák száma, kik e természettől szépségekben bővelkedő vidéket meglátogatják. A zárda az étkezésért és lakásért igen mérsékelt dijat vesz az utasoktól, napjára 4—5 frankot, aszerint amint valaki kevesebb vagy több chartreuse-t fogyasztott. Különben parancsolni nem lehet s meg kell elégedni azzal, amit adnak. Aki fáradságos hegymászásokban részt vett, bizonyára méltányolni tudja az ily vendégszerető helyeket, hol mindenkor otthonosabban érezheti magát, mint valami vendéglőben,  ahol emellett ugy nyúzzák, ahogy tudják

Ha hazánkban is találkoznék oly szerzettel, mely a természet elhagyott vad szépségeinek kiaknázását és vidékeinek felvirágoztatását tűzné ki föladatául,  bármily szemmel néz is a jelen kor ilyféle intézmények elé, mégis csak nyereségnek és pedig valódi nyereségnek tarthatnék. Így fogják fel a francziák is a megmaradt karthausi zárdákat, és még a legdühösebb gambettaista is kegyelettel hagyja el e helyet, noha az azskézist sehogysem tudja socialistikus elveivel kibékíteni.

 

A kartauzi rend (pontosabban kartúziánus rend, lat. Ordo Cartusiensis, röviden: O Cart) római katolikus félremete rend, amelyet Kartauzi Szent Brúnó alapított. Jelmondatuk: Stat crux dum volvitur orbis (A kereszt szilárdan áll, míg a világ forog).

 

Popovics Vaszin István KRUSEDOL- i zárda. 1903. 7. 102.

Bejártam szeretett hazám regényes bérczeit, megmásztam Svájcz magas havasait; mindezek nagy hatással voltak rám, de valódi gyermeki kegyelettel csakis a szerémi Fruska-Gora bájos hegységre tudok gondolni. Oda vonz most is a szivem. Ez a hegység sűrű erdőiben lestem gyermekkoromban a tarka lepkét, napsütötte hegyoldalán szedtem a zamatos erdei epret; rég elmúlt már az a boldog idő, midőn tanulókorom aranynapjaiban a mély völgyekben keresgéltem az első ibolyát, hogy a karlóczai pékmester kedves kis leányának elküldhessem, akiért a sok latin szavalattól és a metropolitai étkező sok böjtjétől gyötrött szivem oly hevesen dobogott. Még most is élénken emlékszem azon téli napokra, mikor mint edzett férfi, társaim víg csoportjában hegyen és völgyön át üldöztem a fürge őzikét és a hatalmas szarvasbikát.

Felkeresem most is gyakran azokat a csendes fruska-górai zárdákat, amelyek távol minden világi zajtól, a lombos erdők sűrűségében elrejtve legalkalmasabbak arra, hogy csendes falaik között a fáradt ember az élet gondjait elfeledje. A zsenge borostyán ág felkúszik a hatalmas tölgy testén, az emberi élet küzdelmeiben kifáradt szív pedig vigaszt és megnyugvást talál, sőt új erőt merít a további küzdelmekhez, felkeresve ama helyeket, ahol örök álmukat alusszák azon nagyok, akiknek emléke a történelemé.

Ilyen gondolatokkal eltelve kerestem fel a múlt nyár egy szép délutánján Krusedol zárdát, hogy az akkor Fruska Góra hegyeit bejáró magyar turistaegyletünk fogadtatásához a zárda szerzeteseivel az előkészületeket megtegyem. Engedett egy kissé a júliusi napok forrósága, midőn Karlóczát kocsin elhagyva, a dobrilováczi völgykatlanból a Dunába törekvő patak vashidján át a jól kövezett úton a Bánsztol hegység magaslatát elértük. A lemenő nap arany sugarait a fruska-górai hegység legszebb csúcsára, a Sztrazsilovóra szórta; ennek sűrű erdejében egy szabad helyen fehérlett az a hatalmas kőpiramis, melyet a szerbek az általuk lakott vidékekről gyűjtött koczka-kövekből emeltek legkedveltebb lyrai költőjüknek, Badicsevics Brankónak.

A szerb ifjúság e kedvelt költője «a tanulók búcsúzásai) czímű költeményében, amelyben ezen hegycsúcstól búcsúzott, azt az óhajtását fejezte ki, hogy valaha itt a Sztrazsilovo-hegyen szeretné örök nyugodalmát lelni. Jól esett nekem visszagondolni arra, hogy Jovanovics János hires szerb költő barátommal felbuzdítottuk véreinket, hogy hozzák ide Bécsből Badicsevics hamvait. Éppen esti imára harangoztak a Fruska-Góra tövében fekvő Remete nevű zárdában, midőn a hegyen átkelve, a völgykatlanban fekvő Krusedolba igyekeztünk.

A szendrői Brankovics György szerb despotának és Murát török szultán veje által megvakított két fiának szomorú sorsa oly ismeretes a magyar történelemből, hogy nekem elég csupán annak elmondására szorítkoznom, hogy Krusedol zárdát Brankovics despota György nevű unokája Angelina anyjával, az albán hős, Szkender bég leányával együtt az 1486-ik évben alapította és azt a körülötte fekvő falvakból alkotott birtokkal megajándékozta. Hogy Krusedol zárdában a görög keleti szerb szerzetesek javát összegyűjtse, Brankovics György maga is szerzetesnek avattatta fel magát, nemsokára pedig püspök lett. sőt egy ideig Romániában metropolita is volt, ahol az Argyis és Dandil nevű nagy és gazdag zárdákat alapította. A hazai szerb egyház e fent nevezett főpapja rábírta édesanyját, Angelina herczegnőt, hogy a krusedoli völgy azon helyén, ahol jelenleg Krusedol falunak temploma van, egy női zárdát alapítson. Ezen érdemeik folytán a hazai szerb egyház Angelina herczegnőt és annak buzgó fiát, II. Brankovics Györgyöt, Makszim érseket, szentekké avatta és emléküket a legnagyobb kegyelettel őrzi.

Krusedolt azon körülmény avatta fel a szerb egyház egyik panteonjává, hogy annak a zárdától egészen körülövezett kis templomában nyugosznak nemcsak Brankovics despota négy családtagjának földi maradványai, hanem itt temették el 1706-ban Csernovics Arzén ipeki pátriárkát is, aki 1690-ben a törökök által hazájukból kiüldözött 40 000 szerb családdal Magyarországba bevándorolt. Továbbá ide temették Gyakovics Iszaia metropolitát, Csernovics pátriárkának első utódját 1768-ban. Jovanovics Sakabent metropolita-patriárkát 1748-ban, s Gyorgyevics János metropolitát. Az egyház-fejedelmek közül itt nyugszik még Jovanovics Péter. Szerbia első metropolitája. akit Obrenovics Milos hazájából kiűzött és Popovics Nikanor, az utolsó görögkeleti püspök, aki még Pécset székhelyének tette.

Itt nyugszik Brankovics György, a szerb ál-despota is, akit az osztrák politika 22 éven át a csehországi Égerben internálva tartott; ott halt el 1711-ben s holt tetemét Baskovics Athanász, a péterváradi ezred hős ezredese hozatta ide; most mindketten egymás mellett porladoznak. Itt nyugszik még Suplikácz István ezredes, az 1848-ban Pancsován elhunyt «szerb vajda is. A múlt tavaszon volt 60 éve annak, hogy itt temették el 1842. évi május hó 14-ikón Obrenovics Lyubicza fejedelemasszonyt, Obrenovics Milos, Szerbia felszabadítójának és állami élete szervezőjének nejét. A fejedelemasszonynak fia, az 1868-ban meggyilkolt Mihály fejedelem igen szép márványemlóket emelt, nem is sejtve, hogy egykor utódja, a sors által sokat hányatott Milán király is ott fogja örök álmát aludni.

Midőn a zárdába érkeztem, az ottani kis templomba lépvén, az oltár előtt három szerzetest láttam ájtatosan imádkozni. A templom hátulsó részében már hervadófélben levő koszorúkkal telerakott sírok között állott égő viaszgyertyával a kezében a zárda főnökhelyettese, akinek ajkáról mélabúsan hangzottak a halottak emlékének szóló ének ezen szavai:

 

«Valóban, e földi életben minden csak puszta, hiú álom, az élet maga is árnyék és álom; a sírban együtt laknak a királyok és a koldusok.

Midőn a halotti imának vége volt, megmutatták nekem a szerzetesek Milán királynak, atyai barátja és jótevője, L Ferenez József felséges királyunk által emelt gyönyörű márvány emlékkövét ezen rövid felirattal: Kral Milán (Milán király).

A legidősebb barát, az ősz szakállú főnökhelyettes egyenesen Milán király sírjához lépett, reá mutatott és halkan azt mondotta: «Lássa uram, ez a sír nincs még felhantolva! Boldogult Milán király nem talál itt a hideg márványkő alatt nyugalmat, mig ide le nem térdelt fia és menye s nem áldoznak emlékének hálás gyermeki szívből eredő csókkal («poszlednye czjelovanijet). Ennek meg kell lenni, még pedig nemsokára !»

S ime, az ájtatos szerzetesnek a múlt nyár közepén kifejezett óhajtása e napokban csakugyan teljesedésbe ment.

 

 

A NŐKRŐL

 

HÁZASSÁG VÉRKOKONOK KÖZT. 1888. 39. 637.

Élénken foglalkoztatja a közvéleményt az a házasság, mely e hó 11-én Amadeo aostai herczeg és Bonaparte Laetitia herczegnő közt végbement, s melyben egy már idősebb nagybátyja vette nőül alig húsz éves unokahugát. Hogy ily viszonyból aztán milyen furcsa rokonsági kötelékek származnak, mindenki elképzelheti. Laetitia herczegnő például, nagybátyjához menvén nőül, mostoha anyja lett saját unokatestvéreinek és nagynénje első fokú unokafivérének, a nápolyi herczegnek. Unokahugból sógornője lett az olasz és portugál királynak és királynénak. De még sajátságosabb viszonyba lépett saját szülőivel, akikkel szintén sógorságba jött, anyja fivéréhez és atyja sógorához menvén nőül. Szintúgy Amadeo herczeg is veje lett saját nővérének és sógorának, unokatestvére saját fiainak, sógora unokaöcscseinek, Laetitia herczegnő testvéreinek és unokaöcscse saját testvéreinek, az olasz királynak és portugál királynénak.

A katholikus kánonjog az ily vérszerinti házasságot nem is engedi meg s ezért különös dispenzáczióra volt szükség a pápától, hogy létrejöhessen. Ismerve az olasz politikai viszonyokat, alig hihető, hogy a római katholikus egyház feje ezt a házasságot is a vőlegény családja iránti tekintetből engedte volna meg. Valószínűbb, hogy Eugénia császárné közbevetése döntött a pápánál. De bármint legyen is, egy ily közeli vérrokonok közt s oly magas állásban kötött házasság sokkal kevésbé mindennapi dolog, sem hogy más oldalról is figyelmet ne érdemelne.

Az a felfogás, melynek alapján a vérszerinti rokonok közti házasságok meg nem engedhetőknek tekintetnek, s mely szabály alól csak ikrek összeházasodása képez physiologiai okokból kivételt, főképp arra az elterjedt nézetre vezethető vissza, hogy ily házasságok betegségek csiráit viszik be a születendő gyermekek szervezetébe, akik rendesen gyöngék, idomtalanok és szellemileg visszamaradottak lesznek. Ezzel a kérdéssel ujabban sokat foglalkoztak a természetbúvárok, de kutatásaik egyetlen egy támpontot sem nyújtottak az érintett nézet igazolására, úgy hogy a vérrokonok közti házasságok káros voltának alapossága teljesen megdöntöttnek tekinthető.

Még jobban megdől ez a vélemény, ha a történet tanúságai világánál tekintjük, amikor arra a meglepő eredményre kell jutnunk, hogy az ókor népeinél, a régi Görögországban és Rómában az ily házasságok mindennapiak voltak, és a legcsekélyebb feltűnést sem keltették. Söt az egyiptomiaknál a testvérek közötti házasságot sem találták az erkölcsi fogalmakba ütközőnek. Maga Kleopátra is ily testvérházasság gyümölcse volt, anélkül hogy ez eredete káros fizikai visszahatással lett volna akár szépségére, akár értelmiségére. Megállapított genealógiai táblázatok mutatják azt is, hogy a Ptolemeusok majd mindig legközelebbi rokonságaikba házasodtak bele, holott tudva van, hogy e család tagjai sem rövid életűek, sem terméketlenek, vagy gyönge értelmi képességűek egyáltalán nem voltak.

Persiában sem volt valami szokatlan dolog a testvérek, sőt a szülők és gyermekek közti házasság sem, mert Plutarch egyenesen Nagy Sándor érdeméül tudja be, hogy az ily házasságokat megszüntette. Mindamellett éppen Nagy Sándor idejében történt, hogy Sysimithres bactriai satrapa saját anyját nőül vette s vele két gyermeket nemzett. Épp úgy tény Mausolus cariai satrapa házassága is nővérével, Artemiziával. Úgy látszik, más népek is átvették ezt a szokást a persáktól, legalább görög kútfők szerint a parthusoknál, médeknél, babyloniaiaknál, mezopotamiaknál és assyroknál elterjedt szokás volt a fiúnak saját anyjával lépni házasságra.

Észak-Afrika lakói, a thebaiak, arabok és aethiopok nővéreiket szokták volt nőül venni s ez a phőnicziaiaknak is meg volt engedve. Tisztultabb erkölcsi fogalmakkal birtak a görögök, kik a vérrokonok közti házasságok szabadságát már korántsem terjesztették ki annyira, mint az elősorolt népek, az anya és fia közti házastársi viszonyt meg éppen elitélték, csak a féltestvérek közötti házasságot fogadták el. Így Mnesiptolema, Themistoklesnek második házasságából való lánya, féltestvéréhez, Archeptolishoz ment nőül, Kimon pedig Elpinike féltestvérét vette nőül. Cornelius Nepos is megjegyzi egy helyt, hogy ily házasságok tökéletesen törvényesek és indokoltak.

Ha a görög mythologiát a görög erkölcsök és szokások tükrének tekintjük, akkor még tovább mehetünk és azt mondhatjuk, hogy a legősibb korban a görögök sem riadtak vissza a testvérek közötti házasság gondolatától. Jupiter nem csak férje, de fivére is volt Junónak, valamint az egyiptomi Osiris isten is Isisnek. Nem lehetetlen, hogy e szokások azon egyiptomi gyarmat révén kerültek Görögországba, mely Athént megalapította; legalább Jupiter példája nem áll egyedül s Oceanus is Thetis nővérét vette feleségül, akitől sok gyermeke született.

Nagybátya és unokahug közötti házasság sem ritka dolog a görög mythologiában. Alcinous bátyja leányát, Aretét vette nőül, s Andromeda nagybátyjával, Phineussal lépett házasságra, sőt atya és leánya közti vérszerinti egyesülésről is van szó a görög mythologiában s ily házasságból eredt a legszebb férfi, Adonis is, Myrrha és Kyniras fia.

Mindebből távolról sem következik, hogy modern erkölcsi fogalmainkkal bármi úton összeegyeztethető volna a vérszerinti rokonok közti házasságnak oly mérvű kiterjesztése, mint az előadott példákban láttuk. Fontos e történeti visszatekintés annak megállapítására, hogy ily házasságok, bármely rokonsági fokon s akár föl-, akár lemenő ágon történnek is, legkevésbé sem foglalnak magokban semmi olyast, ami rejtett betegségek átöröklését vonná maga után, vagy a fajfenntartás érdekeit bármily alakban veszélyeztetné. Maga Darwin statisztikai úton próbált bizonyítékokat gyűjteni a vérrokonok közti házasságok természetéről, de semmivel sem látta igazolva azoknak ártalmasságát.

Egyike a kérdés ujabb vizsgálóinak, az angol Huth, egyebek közt az állattenyésztés terén tett tapasztalatait is belevonta érvei körébe, melyekkel a vérrokonok közti házasságok mellett száll síkra. Szerinte az összes tenyészállatok körében tett kísérletei sem jogosítják fel arra, hogy a vérszerinti párosítást föltétlenül károsnak tarthassa. Véleménye oda megy ki, hogy csupán praktikus szempontok kell hogy legyenek azok, amelyek a vérrokonok közti házasságok megengedhetőségét eldöntik. így például, ahol a rokonsági viszony nagy korkülönbséget hoz magával, mint nagybátya és unokahug közt rendesen, ott a házasság eltiltandó; szintúgy testvérek között, ellenben első fokú unokatestvérek közötti házasságok minden aggály nélkül megengedhetők, mi több, kívánatosak is, mivel a családtagok ez esetben teljesen ismerik egymást, és tudjak, melyik beteg, és melyik egészséges. Szintúgy eltiltandónak tartja Huth a mostoha szülők és mostoha gyermekek közti házasságokat, ellenben semmi akadályt nem lát mostoha testvérek egyesülésében.

M— ó.

 

 

Sz. E. A NŐK AMERIKÁBAN. 1891. 6. 90.

Míg a nő-emanczipáczióról tudósok és nem tudósok könyveket írnak, addig Amerikában már gyakorlatilag is megoldották egy államban ezt a kényes kérdést. A kezdeményező Wyoming amerikai — úgynevezett — territórium, amely csak nem régen lépett az Egyesült-Államok szövetségébe, mint állam. Ez az új állam Éjszak-Amerika mappáján először 1868-ban péczéztetett ki, t. i. akkor kerekítette ki a kongresszus külön territóriummá. A következő évben, azaz 1869-ben, Washingtonból ki is küldték oda a szükséges hivatalnokokat, a territórium politikai szervezetet kapott s a lakosság, amely akkor körülbelöl 5080 lélekből állt, megválasztotta első törvényhozó gyűlését.

*

Wyoming (IPA:, ) az Amerikai Egyesült Államok 44. tagállama. Az USA nyugati részén helyezkedik el, nagy részén a Sziklás-hegység hegyei találhatóak, legkeletibb része magasan fekvő síkság. Wyoming a legkisebb népességű tagállam, a népszámlálási adatok szerint 2006-ban 515 004 lakosa volt, ami 4,3%-os növekedést jelent 2000 óta. Fővárosa és legnagyobb városa Cheyenne.

*

A gyűlés rögtön hozzálátott munkájához, s mindjárt első ülésén az történt, hogy valami progresszista egy rövid, de velős törvényjavaslatot terjesztett elé, a mely körülbelöl így hangzott:

A wyomingi territórium törvényhozó testülete elhatározta, hogy :

1. Minden nő, aki a territórium területén lakik, mihelyt eléri tizennyoloz éves korát, törvény által megengedett választásnál jogosítva van szavazni, éppúgy, mint az a férfi, nemkülönben pedig kötelezve van mindazon terhek viselésére, amelyeket a választási törvények kiszabnak.

2. Jelen törvény a megszavazás után azonnal életbe lép.

Hogy ki volt e törvényjavaslat szerzője, azt a história nem jegyezte fel. Némelyek azt gyanítják, hogy valamely progresszionista hölgy, aki, — mint a javaslat szövege mutatja, — igen erős jellem lehetett, sőt némelyek a személyt is meghatározták, mint aki később becsülettel töltötte be a békebirói tisztet. A többség azonban azon a véleményen volt, hogy a női jogok lovagja, — bárki lett légyen is ő, — az egész törvényjavaslattal csak egy kis tréfát akart csinálni.

Már akárhogy volt, elég az hozzá, hogy viharos tárgyalás után s némi «styláris módosítással» a javaslat — elfogadtatott. A módosítások közt leglényegesebb az volt, hogy 18 évről 2l-re emelték a megkívántató életkort. A vita alatt ugyan a javaslat egy heves ellensége azt indítványozta, hogy legalább is 30 éves életkort állapítsanak meg, még pedig azzal az alattomos célzattal, hogy akkor a törvény úgyis csak írott malaszt marad, mert egy nő sem fogja azt magáról bevallani, hogy elérte 30 éves életkorát, még ha oly jogokat adnak is érte, hanem a ravasz czélu indítványt elvetették.

Mint az minden újonan összeverődött amerikai közösségben lenni szokott, a wyomingi territórium polgársága is mindenféle szerencse hajhászokból, játékosokból s «szalon»- (azaz: korcsma) tulajdonosokból s hasonlókból állt, magukkal hozván a hozzájuk méltó hölgyeket is. Csak kevés komolyabb czélú ember hozta magával a családját is, úgy, hogy a jövendőbeli választó hölgyek többsége a társadalomnak nehezen meghatározható és  nem választékos osztályához tartozott. Mindez azonban nem akadályozta a törvényhozást, hogy a hölgyeknek részt engedjen a territórium kormányzásában, a határozat fő okául azt hozván fel, hogy ez a törvény nagyszerű reklám lesz az új territóriumnak.

S ez a feltevés teljesen megvalósult, s alig vitte szét a táviró a meglepő újságot Amerikában és Európában: Wyoming jövője biztosítva volt. Az új territórium mindenfelé felköltötte az érdeklődést s a lakosság gyorsan szaporodni kezdett. Hát ugyan a hölgyek hogy viselték magukat  az ő politikai szerepükben ? Különösen hangzik ugyan, de úgy volt, hogy kezdetben egész közönyösen fogadták a dolgot. A Washingtonból kiküldött három bíró közül kettő igen pártolta a nők egyenjogosítását, s ezeknek sikerült rábírni a nőket, hogy részt vegyenek a bíráskodásban ; mint esküdtek, sőt egy bizottságban is, amely  az igazságszolgáltatási ügyek felülvizsgálására volt kiküldve. A nők igen komolyan láttak feladataikhoz és egész jól is oldották meg azokat. A bizottságban különösen kardoskodtak amellett, hogy szigorú törvényt kell hozni a szeszes italok árusításának szervezési ügyében, követelték a hazárd játékok eltiltását, az ünnepnapok megtartását, ami mind nagyon nem tetszett az ő férfi kollegáiknak, akik inkább azt akarták, hogy a már előzőleg meghozott azon törvény is megváltoztassék, amelynek értelmében a vendéglők és szalonok ünnepnapokon  bezárandók valának.

Mikor legelőször kellett a nőknek esküdtszéki tárgyalásban részt venniük, a női egyenjogúság ellenségei azt jövendölték, hogy a női finom szervezet és érzékeny szív a női esküdteket félre fogja vezetni az igazság útjáról, annyival is inkább, mert a gyilkossággal  vádolt fiatalember «igen szép, byroni külsővel  bírt.» ügy látszik: maga a vádlott is bízott ebben, de amint végül kiderült: hiába, mert az esküdtek, akik közt hat nő volt, nem sokáig tanácskoztak és elmarasztaló ítéletet hoztak. Azok  a férfiak, akik hölgyekkel együtt esküdtekként fungáltak, azt állították, hogy a nők eléggé  «boszúállóknak» mutatkoztak,  bár a férfiak nem tagadják, hogy nő-kollegáik igazságosan  ítéltek, mindazáltal feltűnt nekik, hogy a nők itélethozásában bizonyos merev egyenesség volt  észrevehető. Ha a nő bármely úton is arra a meggyőződésre jön, hogy a vádlott bűnös, nem akar semmiféle mentő körülményről hallani sem. A nő-esküdtek akkor sok gúnyt és sértést voltak kénytelenek eltűrni mindenfelől. Persze a hírlapok igen jó témát kaptak, amely felett jó ideig elménczkedhettek, s a szegény úttörő emanczipáltaknak sokat kellett tűrni, különösen  a riporterek részéről.

«A hírlapi tudósítók és illusztrált napilapok rajzolói körülfogtak bennünket minden oldalról, irja egyik női esküdt az emlékirataiban,  folyvást azzal ostromoltak bennünket, hogy hagyjuk magunkat lerajzolni, de mi szilárdul elutasítottuk magunktól ezt a megtiszteltetést. Az ülésekbe mindig sűrűn lefátyolozva jártunk, attól tartva, hogy útközben hirtelen lerajzolhatnának. Természetes, hogy azért mégiscsak rajzoltak, de a legtúlhajtottabb karikaturákban, amint a tárgyalásokon térdünkön kis gyerekeinket tartogatva ülünk, vagy mint szörnyű vén leányok egy csúnya ölebet és macskát viszünk magunkkal. Még nótát is csináltak ránk, amelyet széltiben énekeltek az utczákon, s a mely így kezdődött:

Ne sírj, ne sirj, kis baba,

Ülésbe ment a mama.

Hanem. azért nem estünk kétségbe: ösztönzött bennünket a nemes dicsvágy és patriotizmus. Olyan legendát is beszéltek, hogy mikor egy alkalommal tizenegy nő és egy férfi esküdt volt  együtt, a nők a férfit holtra beszélték. De e meséken kivül sokkal komolyabb ellenvetések is támadtak a női esküdtek intézménye ellen, mint például az, hogy a tárgyalásban némely kényes  természetű dolgot el kellett előttük hallgatni,  meg hogy nagyon hosszúra nyúló tárgyalásoknál kimerülnek, stb. és végre is azt határozták,  hogy esküdtek csak férfiak lehetnek.

1871-ben Wyoming második törvényhozó gyűlését választotta meg, amelyben mindjárt előállottak egy törvényjavaslattal, amelynek értelmében a nők elüttettek volna a politikai egyenjoguságtól. A javaslatot elfogadták, de az elnök nem akarta azt megerősíteni s visszaküldte azt egy irat kíséretében, megmagyarázva, hogy miért tagadja meg a megerősítést. A többi közt azért, mert a törvény megváltoztatása nem egyeznék meg a territórium alaptörvényeivel, s minthogy a törvény megengedi, hogy a nő gyámkodhassék kiskorú gyermekei felett, nem volna igazságos, hogy megfoszszák őt a beleszólás jogától olyan dolgokat illetőleg, minő például az iskolaügy, és minthogy a nőnek joga van a vagyonszerzéshez, méltányos, hogy joga legyen a közterhek kiszabásánál is közbeszólni. Azt is felhozta az elnök, hogy törvény szerint a nő is épp úgy jogosítva van a tanítással foglalkozni, mint a férfi, s minthogy ezen jogánál és tiszténél fogva neveli és tanítja a jövőbeli szavazó és törvényhozó polgárokat. Nagyon természetes követelmény, hogy neki is szava legyen a választásoknál és megismerje a gyakorlatból azokat a jogokat és kötelességeket, amelyekre a gyerekeket oktatja.

A dolog vége az lett, hogy az újabb törvényjavaslatot elvetették, s a wyomingi nők immár húsz év óta élnek az egyenjogúsággal. Igaz, hogy ez még eddig csak abban érvényesült, hogy a nők éppen úgy viselhettek hivatalokat, mint a férfiak, s éppoly fizetést húztak hivataluk után, de a politikában még eddig nem játszottak nagyobb szerepet, t. i. nem állítottak képviselőjelölteket a maguk sorából. Hanem azért választójogukat nagy előszeretettel gyakorolják. Az erre vonatkozó adatokból látjuk például, hogy a hölgyek a választók kontingensének egy harmadát képezik, hogy száz közül nyolcvan tényleg gyakorolja is választói jogát. A férjes nők sokkal nagyobb szorgalommal vesznek részt a választásokban, mint a nem férjesek. Még arról is tudnak beszélni, hogy a nyírott hajúak és vörös hajúak sokkal nagyobb önállósággal birnak, vagyis sokkal inkább meggyözödésböl szavaznak, mint a többiek, akik  többnyire férjeik és vőlegényeik befolyása alatt  szavaznak, vagy pedig a jelölt iránti személyes  rokonszenv és ellenszenv által vezéreltetnek. Ha  a jelöltnek felesége van s ez egy vagy más okból nem tetszik a választó hölgyeknek, akkor jobb a jelöltnek fel se lépni, mert biztosra veheti a bukását. Az is megtörténik, hogy a férj az egyik  jelöltre szavaz, a feleség meg a másikra, de ebből  soha sem fejlődik családi perpatvar és általában nem vehető észre, hogy a nők politizálása káros befolyással volna a családi életre.

Wyoming lakossága jelenleg elérte a százezer fős létszámot. A lakosok legnagyobb része a Csendes Oczeán melletti vasút mentében fekvő városokban él. A politikai élet és a kereskedelem nagyon élénk s a czivilizáczió nagy haladást tett az új államban. Mint egy legutóbb készült statisztikából látható, az Egyesült Államok  közt az irni-olvasni nem tudók száma éppen Wyomingban a legcsekélyebb. Nagyon természetes, hogy a territórium igyekezett is önállóságra, vagyis «államiságra» jutni, elérni azt, hogy lakosai egyenlő rangúak legyenek az Egyesült Államok többi polgáraival, maguk válasszák biráikat és közigazgatási hivatalnokaikat s szavuk legyen az elnökválasztásnál is. Ezt el is érték és a territórium nem régiben átváltozott állammá, s nagyon reménykednek a wyomingiak, hogy most még nagyobb lesz az oda telepedők száma, s ezzel együtt szaporodni fog ott a tőke is.

Mikor ezelőtt néhány hónappal a territórium az észak-amerikai kongresszushoz beadta az iránti kérvényét, hogy fölvétessék az államok sorába, szokás szerint előbb alkotmányozó bizottságot választott a maga kebeléből, amely bizottság egy alkotmányt dolgozott ki. Az alkotmányban nem feledkeztek meg a nők politikai egyenjogúságáról sem, amely ellen azonban rögtön ellenzék támadt a washingtoni képviselők körében. Hanem a kongresszus úgy vélekedett, hogy a konstitucziónak ez a pontja nem ellenkezik az Egyesült Államok alkotmányával és megerősítette Wyoming alkotmányát.

 

 

Krécsy Béla. A NŐOKTATÁS AZ ÉSZAKAMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN. 1896. 11. 164.

A «Szabad Lyceumn által február 17. és 26-án rendezett felolvasásokból.

 

A nők oktatása az összes művelt országok között egyikben sem fejlődött még ki annyira, mint az Északamerikai Egyesült-Államokban s különösen a  nők magasabb fokú oktatására nézve az Egyesült Államok nőoktatása például szolgálhat az egész világnak. Az európai műveltségnek elmaradottsága az, hogy a női tehetséget még mindig a férfiénál alsóbb rendűnek véli, szűk térre korlátozza, s Amerikának a nők szellemi fölszabadítása terén tett óriási haladását oly lassú léptekkel követi, hogy ki tudja, mennyi idő fog még eltelni, míg Európa művelt népei a szellemi téren oly egyenlőséget biztosítanak a nőknek, amilyet azok az Egyesült-Államokban már évtizedek óta élveznek ?

Hazánk a nők szellemi egyenlősítésének elismerésében az úttörő országok közé lépett, mióta közoktatásügyi miniszterünk, dr. Wlassics Gyula, Ő Felsége elhatározását kieszközölte, hogy bizonyos föltételek mellett a nőtanulók egyetemeinkre is bebocsáttassanak. E korszakalkotó lépés azonban fölszinre hozta nálunk nemcsak a nők felsőbb oktatásának ügyét, hanem a nőoktatás egész rendszerének kérdését, mert világos, hogy az újítással kapcsolatban szükséges lesz a nőknek az egyetemre való kellő előkészítéséről, vagyis az egyetemre vezető alkalmas lányközépiskolákról is mielőbb gondoskodnunk.

Ily körülmények között, azt hiszem, érdekkel birhat a magyar közönségre nézve is az, ha amerikai tanulmányutam alkalmával szerzett tapasztalataim alapján az amerikai nőoktatás főbb tulajdonságait és eredményeit e lap hasábjain, legalább vázlatosan megismertetni óhajtom.

Az amerikai nőoktatás rendszere leginkább abban tér el a miénktől, hogy ott úgy az elemiés középiskolákon általában, mint az egyetemeken is, a vegyes oktatás dívik, vagyis, hogy a fiú- és lánytanulókat ott az iskolákban mindvégig együtt tanítják. Csak igen kevés amerikai város van olyan, amelynek iskoláiba a vegyes oktatás nincs még bevíve, bizonyos, hogy azt lassanként az ilyenekben is valamennyiben meghonosítják.

Hogy az olvasó mintegy szemmel is láthassa ezt az iskola-rendszert, ismertetésemet a helyszínen fölvett, tehát a valóságot ábrázoló képekkel is kívánom világosítani.

Első képeink egy bostoni elemi iskola két tantermét mutatja be, melyekben, mint a növendékekről látható, szintén a vegyes oktatás dívik. Mint a képek mutatják, a fiú- és leánytanulók nincsenek egymástól csoportok szerint különválasztva, hanem vegyesen ülnek. A középiskolák felsőbb osztályaiban azonban szokásos, hogy a lányok az első padokban ülnek, a fiúk pedig a hátsóbb padokban foglalnak helyet.

Az amerikai iskolákban nem láthatók a nálunk szokásos hosszú, vagy kettős ülésű padok, hanem  minden tanulónak külön széke van külön kis asztalkával. Ez a berendezés az iskolai fegyelem -és rend érdekében fölötte czélszerű, mivel a tanulók így egymástól távolabb ülvén, egymással nem oly könnyen érintkezhetnek s beszélgethetnek.

Képeinkről az is kitűnik, hogy a külön üléses padrendszer mellett sincs zsúfoltság, mert a tantermek tágasak és rendesen csak kevés számú tanuló van bennük elhelyezve. Ezt az amerikaiak igen fontos dolognak tartják; ezért nagy népességű osztályok sehol sem láthatók. Az iskoláikra büszke nagy városokban, pl. Bostonban, a legalsó elemi osztályokban is  a hatszor-hatos padrendszer uralkodik, vagyis egy-egy tanteremben legfeljebb csak 36 tanuló lehet. Természetes, hogy a tanulók ily kevés száma nemcsak a tanítás eredményének válik javára, hanem a tanulók egészségére nézve is kiválóan üdvös.

A tanítást az amerikai elemi iskolákban nagyobbrészt nőtanítók teljesítik, sőt a középiskolákban (high school) is tetemes számú   egyetemi szakképzettséggel biró nőtanár van alkalmazva. Az Egyesült Államok elemi és középiskoláiban a nőtanítók száma átlag 68 %,  s külön az egyes államokban ez az átlagos szám néha rendkívül magasra rúg; így pl. Massachusetts államban az összes tanítók 95%-a nő, s így ez államban a tanítás majdnem egészen nők kezében van. A nőtanítóknak ez a nagy száma azonban korántsem onnan van, mintha a nők túlságosan tódulnának a tanítói pályára, hanem csak annak a körülménynek az eredménye, hogy az Egyesült Államokban férfiak a kevéssé jutalmazó tanítói pályától állandóan vonakodnak s inkább egyéb, jobban fizető pályákra lépnek, melyekben ott még ez idő szerint eléggé válogathatnak. El van azonban ismerve, hogy az amerikai nőtanítók működése lelkiismeretesség, szakavatottság és tanítói ügyesség tekintetében tökéletesen kielégítő, nevelői hatásuk pedig, épp a vegyes oktatású iskolákban nélkülözhetetlen.

Milyen tehát a rend és fegyelem s a tanulók magaviselete ezekben a vegyes oktatású iskolákban? Erre a kérdésre több száz ilyen iskolában tett látogatásaim alapján csak azt válaszolhatom, hogy én úgy a tantermekben a leczkék alatt, mint az órák közti szünetekben a folyosókon, vagy az iskolaépület egyéb részeiben mindig oly illedelmes magaviseletet, csendet és rendet s a leczkék iránti komoly figyelmet tapasztaltam, melyet nem győztem eléggé csodálni s hazai tanulóinknak e tulajdonságokban való meglehetős fogyatékosságára emlékezve, nem győztem irigyelni. A vegyes oktatás mérsékli a fiúk természeti nyerseségét s mintegy szelídebbekké, gyöngédebbekké teszi őket; másrészről azonban serkenti a becsvágyukat s ösztönzi őket hogy a tanulásban a lányok mellett el ne maradjanak. De jó hatása van e nevelésrendszernek a lányokra is, mert azok meg a fiúk jelenlétében bátrabbakká, önállóbbakká nevelkednek, jellemük is szilárdul s a fiúkkal való verseny kétségtelenül elősegíti szellemi képességűknek is tökéletesebb kifejlődését. S erkölcsi tekintetben is csak a legjobb hatása tapasztalható e rendszernek mind a két nembeli tanulóra nézve. A kora gyermekkortól kezdett folytonos együttlét következtében a fiú és leánytanulók annyira megszokják egymást, hogy mintegy testvérek gyanánt növekednek fel egymás mellett. Az amerikai gyermekeknél az a túlcsigázott képzelődés, mely a külön választott nevelés következtében szokott leginkább kifejlődni s mely az önmérséklésnek s a szilárd jellemnek a legnagyobb veszedelme, a vegyes oktatás mellett teljesen ismeretlen.

A tanulás eredményét illetőleg az amerikaiak tapasztalása azt bizonyítja, hogy a lányok átlagosan véve ugyanolyan szellemi munkára képesek, mint a fiúk s ugyanazt az eredményt képesek elérni, vagyis elmetehetség dolgában a közepes tehetségű fiúknál nem állnak alantabb. Vannak azonban a lányok között is kitűnő tehetségek, még pedig legalább is oly számban, mint a fiúk között, s ezek a legkiválóbb fiúkkal minden tantárgyban egyenlően kiállják a versenyt.

Különös gondot fordítanak az amerikai iskolában a tanulók egészségének ápolására. Az iskolaépületekben általános a központi fűtés, mely a tantermeknek s folyosóknak egyenlő melegét biztosítja; a levegő folytonos frissítéséről pedig alkalmas szellőző készülékekkel gondoskodnak.

Testedzésére szolgálnak a jól berendezett tornatermek s még inkább a szabadban tartott játékok, melyekben a fiú és lánytanulók egyenlő buzgósággal szoktak részt venni. A tanításnál nagyon óvakodnak az amerikai tanítók, hogy hosszú leczkékkel ne untassák s ne terheljék túlságosan a tanulókat se testileg, se szellemileg; ezért az egy-egy tárggyal foglalkozó leczkék rendesen rövidek, 20—30 perezig tartók; azután megint más tárggyal frissítik fel az elmét. Ugyanazt a tantárgyat napjában inkább többször veszik elő. Továbbá az is szokás, hogy napjában bizonyos időközökben 2—3-szor is megszakítják a leczkéket, s olyankor a tanulók helyeikről felállva, magában a tanteremben 3—5 perezig tartó különféle mozgási, testtartási és lélegzési gyakorlatokat végeznek. Ilyen u. n. szabadgyakorlatokat ábrázol lapunk hasábjain közölt négy képünk, melyek közül a vasbotokkal és vasgolyókkal végzett gyakorlatok különösen kedveltek, s azok, úgy a helyes testtartásra, mint a test edzésére, erősítésére igen jó hatással vannak.

Az amerikai felsőbb tanintézeteken, nevezetesen a kollégiumokban (college) és egyetemeken (imiversity) általában szintén a vegyes oktatás van szokásban s a vegyes oktatásnak azokban is ugyanazon jó tulajdonságai tapasztalhatók, mint az elemi és középiskolákban. Mikor egy ízben egy jeles amerikai tanférfiú az Antioch-kollégiumon, Ohio államban, a vegyes oktatás rendszerét tanulmányozta, az ottani kollégiumbeli fiatalemberek udvarias és nemes modorától annyira el volt ragadtatva, hogy azt mondta: «e kollégiumban érdemelték meg először a fiatalemberek a valódi gentleman nevet.

Egyik képünkön az Ohio-állami egyetem khemiai tantermét látjuk ábrázolva, melyben a nőtanulók az első széksorokat foglalják el, míg a férfitanulók hátrább ülnek. Másik képünk meg a Fort-Collinsban levő Colorado állami gazdasági akadémia állattani tantermét mutatja be, midőn a férfi és nőtanulók éppen a kiosztott anatómiai tárgyakat tanulmányozzák. Végül utolsó két képünk két felsőbb tanintézet könyvtárának olvasótermét mutatja be, a bennük szorgalmasan olvasgató fiú és nőtanulókkal. Az utolsó képen látható nőtanuló fején a négyszögletes ú. n. oxfordi sipka van, ami annak a jele, hogy ő vizsgálatai alapján a franczia egyetemeken szokásos baccalauréat czímmel egyenértékű bachelor ezímet megkapta s a sapkát ennek jeléül jogosítva van viselni.

Ma már nincs Amerikában egyetlen tudományos pálya sem, melyre a nők nem találhatnának alkalmat tetszésük szerint való kiképeztetésükre, s alig is van ma már oly tudományos pálya, melyen Amerikában nők meg nem kísérlettek volna erejüket. S a tapasztalás ez irányban azt bizonyítja, hogy a női tehetség a férfi tehetséggel bármely tudományos pályán megbírja a versenyt; habár, nem lehet tagadni, minőségi különbség mégis van a két nem szellemi tehetségei között, de mennyiségi különbség, hogy t. i. a nő nem birna éppen annyi szellemi munkát végezni s éppen annyi ismeretet elsajátítani, mint a férfi.

S egyáltalában nem ártalmas a szellemi foglalkozás a nők egészségének sem, mert, az amerikai statisztikai adatok szerint a betegség miatt történt iskolamulasztás a lányoknál sem az alsóbb, sem a felsőbb tanintézeteken nem nagyobb, mint a fiúknál. Sőt elismert tény, hogy a lányok a pontos iskolalátogatás dolgában még lelkiismeretesebbek, mint a fiuk, s apróbb betegségek korántsem tartják őket odahaza.

Mindezeknek a tényeknek az igazságát körülbelül már sejtik Európában is, de van még egy nagy bökkenő, mely miatt Európában még félnek a nők szellemi egyenlősítését meghonosítani. Attól tartanak ugyanis, hogy az megrontaná a nőiességet s elvonván a nőket a családtól, a szellemi pályákra terelné őket és ott erős versenyre kelnének a férfiakkal, és ez súlyos nemzetgazdasági bajokat vonna maga után.

Ezen állitások azonban az amerikai tapasztalatok szerint nem birnak elégséges alappal; részben hagyományos elfogultságból, részben oktalan féltékenységből erednek.

Az emberi természetet roszúl ismeri az, a ki elhinni képes, hogy a nő szellemi képességeinekfejlesztése megronthatnábenne természeti alkotásának virágát: a nőiességet; mert ezt és a családi életre való hajlamot soha semmiféle tanulás és szellemi munka nem fogja kiirtani a nőkből. Az ő vágyaiknak végczélja örökké a családi élet fog maradni. Legfeljebb annyi lehetséges, hogy a tanúit nők, mivel szükség esetén maguk is képesek magukat fentartani, nem fognak kénytelenségből férjhez menni, — a mi most a nőnek mai helyzete mellett oly gyakran történik, •— hanem lehetőleg megválogatják jövendőbelijüket, s ahhoz mennek feleségül, a kiben boldogságuknak biztosítékait feltalálni vélik, s nem fogják oktalanul a boldogtalan életű családok számát szaporítani, melyek nemzetgazdasági becse úgyis kétséges.

Az egyetemet végzett amerikai nők közül átlag csak 50% megy férjhez, de, úgy mondják, ezen házasságok között aztán a válás csak rendkívül ritkán fordul elő. Egy amerikai író szerint: «az egyetemet végzett nőkkel kötött szerencsétlen házasság tényleg ismeretlent). Azonfelül a tanúit nő sokféleképen hasznára válik családjának, mert gyermekeit jobban képes ápolni; oktatja, tanítja őket; férjének pedig minden szellemi foglalkozását megérteni s abba behatolni képes s ezáltal neki nagy segítségére is válhatik. Elfogulatlanul ítélve, csak a tanúit nő lehet valóban egyenlő rangú társa férjének. Az, a ki férjénél alacsonyabb szellemi képességgel bír, a családban többé-kevésbbé mindig alárendelt helyzetben marad.

Végül, az amerikai tapasztalatok — legalább eddigelé — azt mutatják, hogy a nők szellemi egyenlősítése következtében nem kell attól sem tartani, hogy a nőknek valamely tudományos pályára való tódulása, az arra való szakerők túlságos elszaporodását idézné elő s a férfiakat onnét leszorítaná. A nők természeti hajlamaik s rátermettségük szerint minden pályán a leg-czélszerűbben fogják szabályozni a nekik való szerepeket, s a mely pálya hajlamaikkal és természeti alkotásukkal nem egyezik, attól ők bizonyára mindig tartózkodni fognak. Eddigelé Amerikában még az orvosi pályán sem visznek a nők nagy szerepet, pedig ott már 1848 óta megindult a nőorvosok képzése s erre a pályára ösztönzik őket legjobban. A nőorvosok száma az Egyesült-Államok egész területén még alig haladja meg az ezerét s ez a szám nem is látszik gyorsan szaporodni. Következésképen tehát nem mondható túlzásnak, ha azt állítjuk, hogy a női tehetséget a szellemi pályák bármelyikéről eltiltani nemcsak fölösleges és korunk szabadelvű irányával meg nem egyező alaptalan elfogultság, hanem a férfiak részéről valóságos önzés, mi az erősebb nemhez a gyöngébb nemmel szemben egyáltalában nem méltó.

 

 

   Zsoldos Benő: A brit hölgyek találkozóhelyeiről. London női klubjai 1909. 668.

A nagy angol metropolisban, hol a lármás suffragettek szertelenkedései egyre szélesebb hullámgyűrüket keltenek fel maguk körül, igen számos az olyan előkelő női klub, melyekbe Nagybritannia művelt hölgyei épenséggel nem a női jogok kivívására szövetkezni járnak, hanem a legnemesebb szórakozások mellett a kultúra és közjótókonyság égetőbb kérdései¬ nek áldozzák idejüket.

Mindössze huszonnégy esztendő óta beszél¬ hetünk kizárólag női klubról Nagybritanniᬠban. Annak előtte is csupán egyetlenegy olyan társaskör állott fenn Londonban : az Albemarle-Club, melynek a férfiak mellett nők is lehet¬ tek tagjai. 1884-ben azonban diadalmasan megnyílt a legelső és legrégibb női klub, melynek falai közt a férfinem legfeljebb csak vendégként szerepelhet. És ugyanilyenek egy¬ től-egyig azok a jeles női társaskörök is, a melyeket alább sorolunk fel. Ez a legrégibb klub az alapításkor a jelenlegi angol király¬ nétól, az akkori walesi herczegnétől nyervén nevét: manapság is az Alexandra-Club czí-mét viseli. Minden brit urinő tagja lehet, a ti - - udvarképes. A tagsági díj a városi ta¬ gok részére 5 guineában (126 kor.), vidéki tagok részére pedig 4 guineában (100 kor. 80 fill.) van megállapítva. Elnöke a londoni tár¬ saság egyik vezető hölgye: Lady E. Spencer Churchill

Nyolcz évvel később, 1892 május 2-án nyílt meg az azóta már elhunyt nagyeszű angol úrinő: Mrs. Massingberd által alapított Pio¬ neer-Club, melyet egy ügyes tollú írónő: Sarah A. Tooley a világ legkiválóbb női klub¬ jának nevez. A legelső női társaskör a ködös Albionban, mely alapítása óta a legkiválóbb fontosságú irodalmi és társadalmi tevékeny¬ ség központjává alakult. Tagjainak száma ma¬ napság megközelíti a hétszázat. Azt mond-hatnók: a finnyás, válogatós londoni «Society» élete folyásában is valósággal eseményszámba mennek azok a nagyszabású vitaestélyek, me¬ lyeket a klub vezetősége időnként az aktuᬠlis irodalmi és társadalmi kérdésekről ren¬ dezni szokott. A Pioneer-Club minden ked¬ den elsőrangú hangversenyt ad, egész télen át estélyeket és társasvacsorákat rendez; e mellett tagjai révén a jótékonyság terén is áldásosán működik.

Ugyanebben az évben (1892-ben) nyílt meg Londonban a nő-írók klubja: a Women Wrilcrs Club is Stonnard asszonynak, a John Strange Winter néven ismeretes kitűnő regényírónő¬ nek kezdeményezésére. Mindazok a brit höl¬ gyek tagjai lehetnek, a kik tényleges iro¬ dalmi, vagy zsurnalisztikái tevékenységet fej¬ tenek ki. Princess Christian az elnöke. Ez időszerint háromszáz tagja van a klubnak.

Londonnak társadalmi téren egyik legszᬠmottevőbb női klubja az 1894-ben alapított s a kiváló ízlésű Mrs. Luther Munday vezetése alatt álló Green Park Club. A nem egyszer túlzásba csapó s nálunk ennek daczára is akárhányszor tárt karokkal fogadott modern társadalmi és kulturális áramlatok üdvös el-lensulyozásaképen a falai közül kérlelhetle-nül kizár minden olyan eszmét avagy intéz¬ ményt, a mely túldivatos és fényűző. Alap¬ szabályai nagyon szigorúak; főkellék a tag¬ sághoz itt is, miként az Alexandra-Clubnál láttuk: az udvarképesség. Tagjainak száma eóyszer s mindenkorra 600-ban van megálla¬ pítva; most 500-an vannak, köztük öt királyi herczégnő. — Termei a legkifogástalanabb ott-honiassággal vannak berendezve; Sarah A. Tooley valóságos elragadtatással említi a klub¬ nak ú. n. mór-szobáját: a «Moorish-Koom»-ot. A terem hatalmas ajtaja Kairó régi kapuinak mintájára készült, fölötte egy pompásan pre¬ parált alligátorral a Szuezi-csatornából. Beren¬ dezése egytől-egyig indiai különlegesség: még széntartóul is egy nagybecsű régi indiai sár¬ garéz virágváza szolgál. Ez a terem a legbá-multabb és legnépszerűbb része az egész Grafton-Streeti palotának.

Az angol főváros ama legelőkelőbb női klubjai közt, melyek manapság már saját fé¬ nyes palotájukban virágzanak: a Piccadilly ékessége, az 1897-ben alapított Empress-Club a legelső, mely London társadalmának vezető asszonyait egyesíti magában. A mondott év május 24-én, Viktória királynő születése nap¬ ján kezdte meg pályafutását a királynő ural¬ kodásának hatvanadik évfordulója emlékeze¬ tére. Elnöke nincs. Annak idején Teck her-czegnőt választották meg elnökül, ki azonban kevéssel a megnyitás előtt meghalt; a helyét nem töltötték be azóta. Az alelnökök élén Leeds herczégnő és Westmoreland grófnő ál¬ lanak. Ebben a klubban, - - mely kizárólag a társas érintkezés és szórakozások czéljait szol¬ gálja, mindennemű politikai kérdésnek vagy szocziális mozgalomnak tökéletes kirekesztésé¬ vel, — a brit birodalom előkelő hölgyvilágᬠnak színe-java ad egymásnak találkozót. Tag¬ jainak száma óriási: jelenleg 3700, kik fejen¬ ként 5 guineát (126 kor.) fizetnek évente. Minden egyes tagsági díjból l —l Shilling (l kor. 20 fill.) jut Anglia egyik legáldásosabb jótékonysági intézményének, aPrince of Wales's Hospital Fund-nak.

Az eddigieknél jóval fiatalabb az egész mű¬ velt Európa-szerte máris nagyhírű Lyceum-Club, mely a Lady Frances Balfour ügyvezető¬ elnöksége mellett 1904-ben nyilt meg. Ez valamennyi női-klubnál általánosabb érdekű, mert — nemzetközi. Megalapítója és jelenleg tiszteletbeli titkárja egy páratlanul széles látókörü londoni úri leány : Miss Constance Smedley. E nagyjövőjű klub tagjai lehetnek bármely ország ama hölgyei, a kik akár az irodalom vagy újságírás, akár a tudomány, képzőművészet, vagy zene terén valamelyes eredeti és önálló művet alkottak; továbbá, a kik egyetemi képzettséggel bírnak s végül az irodalom, tudomány, művészet, zene terén ki¬ váló férfiaknak feleségei vagy leányai. A klub társadalmi és kulturális jelentőségének mivol¬ táról tiszta képet alkothatunk magunknak, ha tudjuk azt, hogy a jelzett minősítéssel bíró tagjainak a száma ez időtájt már felül van a 3000-en. Kiváltképen híresek a klubnak szom¬ bati ebédéi, melyeken Lady Balfour-ék a szel¬ lemi élet kitűnőségeit, a legjelesebb férfiakat látják vendégeikül. Hasonló nagyszabású női klubokkal egyébként már Berlinben és Paris¬ ban is találkozhatunk.

A Lyceum-Clubnál két évvel idősebb az im¬ már 3500 taggal rendelkező Army and Xavy-Club, melyet Mrs. G. Dundas oly előkelőbb társadalmi állású nők részére alapított, a kik közeli családi összeköttetésben állanak a had¬ sereg vagy haditengerészet valamelyik tagjᬠval. Berendezése pazar, csaknem fényűző. IskoIái szünidők alatt a tagoknak jogukban áll gyermekeiket is elvinni a klub helyiségeibe. Gyakran megjelenik itt a jelenlegi elnök: Christian herczégnő is, a ki úgy is, - - mint a fentebb már megemlített Women Writers' Club elnöke, — tevékeny szerepet játszik a londoni társaséletben.

VII. Edward király koronázásának évében: 1902-ben nyilt meg az a nagyobb szabású női klub, a mely Empire-Club néven a brit gyarmatokon élő úrinőknek a «belföldiekkel való szorosabb társas érintkezését igyekszik megkönnyíteni. Lépéseit nem várt siker kiséri: a gyarmatokon máris 350 tagja van, míg az egyesült-királyság területén 700 tagja lakik. Született kanadai hölgy e klub nagybuzgóságú elnöke, a volt gyarmatügyi államtitkár sógor¬ nője : Mrs. Herbert Chamberlain, kinek vonzó egyénisége és ügyes vezetése a birodalom leg¬ előkelőbb hölgyeinek találkozóhelyévé tette az Empire-Clúbot; termeiben akárhányszor maga Alexandra királyné is megjelenik. Nagy hír¬ névnek és látogatottságnak örvendenek a tár¬ saskör délutáni hangversenyei, a «musical afternoon parties». Tagjainak száma korlátolt: a mostani 1050-nél többnek felvételét az alap¬ szabályok nem engedik meg; új tagok ezután csakis «üresedés» esetén juthatnak a klubba. Külön fel kell itt még említenem London egyik legkellemesebb és legválasztékosabb női-klubját : a Park-Clubot, mely mindössze négy év óta áll fenn. A mint tudom, ezt az egyre népszerűbbé váló női társaskört egy előkelő családból való angol missz: Beatrice Knollys alapította, a ki nagy bátorsággal rögtön ke¬ mény hadat üzent a nők dohányzásának s a Londonban oly veszedelmesen lábra kapott játékszenvedélyének. Á klubnak van ugyan dohányzó szobája, de ezt kizárólag csak a férfivendégek vehetik igénybe; a kártyajátékok pedig nincsenek ugyan teljesen eltiltva, a pénzre való játszást azonban a kör alapsza¬ bályai kérlelhetetlen szigorúsággal tiltják.

 

 

 

  Egy nőorvos. 1867. 30. 372.

A társadalmi élet Angliában s még inkább Amerikában felette sokat különbözik az európai kontinensétől.E különbségek egyike: a nők társadalmi helyzete. S ami legkülönösebb: az angol hölgy, mig leány, sokkal szabadabb, ellenben, mint asszony, zárkozottabb életet él, mint nálunk. Azon kérdések egyike, melyek az angol társadalomban jelenleg felszínen vannak, a nőknek politikai jogokkal felruházása, s ami ezzel szoros összefüggésben van, a nők alkalmazhatósága oly életpályákra és keresetmódokra, valamint társadalmi helyzetekre, melyek rendesen a férfiakat kizárólag megilletőknek tartatnak.

A nőknek politikai jogokkal s nevezetesen szavazatjoggal felruházását Angliában az utóbbi időkben sokat sürgették. Ezerhatszáz özvegy és leány által aláirt folyamodvány adatott be e tárgyban a parlamenthez. Az aláirók közt volt több kitűnő hölgy, pl. Cobbe Franciska a szellemdus írónő, a kontinensen is ismert Martineau kisasszony, továbbá Taylor parlamenti tag özvegye stb. A kérvény benyújtását a hires nemzetgazda és állambölcsész Stuart Mill János vállalta el, aki jeles beszéddel jánlotta azt az alsóház figyelmébe.

De bár a nőemancipatio ilyes eszméi Angliában nem ismeretlenek, az angol nép ugy látszik, mégsem nagy hajlammal viseltetik azon uj társadalmi rendszer iránt, mely a nőknek a férfias foglalkozásokat és életpályákat megengedné. Legalább azon mód, mellyel a hires amerikai nő orvos dr. Walker Mária, ki Angliába felolvasásokat tartani jött, Londonban fogadtatása, nem volt valami kedvező. E kellemes külsejű s kétségkívül igen erős idegzetű nő, az orvosi pályára szánván magát, azt kitűnő sikerrel végezte, s azután orvosi és ami több sebészi gyakorlatra lépett. Részünkről azt hisszük, a nők doktorkodásának, oly szabad társadalmi rendszerben legalább mint az amerikai, értelme és jogosultsága lehet, ha az illető kizárólag a női- és gyermegbetegségekre szakosodott. Mária orvosasszony nem maradt e téren; az északamerikai véres háború alatt a tábori orvosok közé állt s sebesült katonákat kötözött, amputált, kezeket és lábakat fűrészelt stb.

Angliába azért jött, hogy tanulmányairól, élményeiről, gyógyításairól s főleg a háború alatti orvosi kalandjairól nyilvános felolvasásokat tartson. Először Londonban lépett föl. Egész London forrongásban volt. Kíváncsiság és boszankodás ezreket vezetett London legnagyobb hangversenytermébe. Az orvosnőn levő férfimellény zsebéből óra láncza csüggött ki. Nadrágja, amint ő nevezé, pantalettje és a férfias czipője egészité ki ruházatát. Csak nyaka és feje volt nőies. Nyakkendője fehér csipke; haja elől elválasztva s lesimítva, fejét kis koszorú környezé.

 

 

Dr. Walker Mari. nőorvos

 

Mikor kilépett, mielőtt még szólni kezdett volna, a karzatról — melyet többnyire orvosnövendékek foglaltak el - pokoli lárma üdvözlé, a legilletlenebb kiabálások, gúnydalok éneklése, fütyölés, ordítozás, operált sebesültek sikoltásainak utánzása, állathangok és yankee-tréfák durva vegyülete alig engedé szóhoz jutni. A hosszú és meglehetősen egyhangú felolvasását mindegyre hasonló lárma szakitá félbe; mely tetőpontra hágott olyankor, midőn a fölolvasónő, nem elég tapintattal, kényesebb tárgyakat érintett, pl. a férfi és női ruha kérdését, sebesült férfiak ápolását s tábori kalandokat.

 S bár a szép doktor épen nem engedé magát felolvasásában zavartatni: azért bizony szépen megbukott vele. Kedvét azonban    nem vesztette el. Felolvasásait a vidék nevezetesb városaiban ismétlé, néhol hasonló, néhol jobb eredménnyel; csak egyetlenegy helyt sikerült csöndesen előadni mondókáját.

Mi európaiak, kivált mi magyarok, bajosan tudnók megizlelni az efféle amerikai különcz dolgokat. Egy azonban eszünkbe jut e nőorvos s átalában a nőemanczipáczió kérdésénél s ez azon nagy elv, mely már régen kimondatott, mint a valódi keresztyénség egyik legszebb erkölcsi vívmánya, — nagyobb részt adni társadalmi életünkben a nőknek, — a nő által hatni a férfira s ez által a társadalomra.   —a—r—

 

 

Dr. Romics Géza.    A NŐK KAZINCZY ISKOLÁJÁBAN. 1911. 660.

Volt egy nagy ébredő büszkeségit, hatalmas lendületű Magyarország: ez volt a XIX. század Magyarországa. És volt egy másik, lemondó bágyadtságú: a XVIII. századé. De az elernyedt szekülum (század) vége felé hirtelen friss pezsgés zuhog elő a század mélyéből (Bessenyey), majd egy irodalom-csinnyel megújul az izlés, nyelv, költészet: a Kazinczy kora ez. Valóságos társadalmi újjáalakulás volt ez, amely a nyugatról jött áramlatokból táplálkozott. Egyik gyökere a természetnek az az emberibb, megértőbb szeretete, amelyet Rousseau sugároztatott ki műveiből. A természet evangéliuma — amint Goethe B. Emile-jét nevezte — már nagyon éreztette hatását a világ szellemi életében, mikor hozzánk eljutott. Nálunk azonban sajátságos módon összekeveredik a rokkokó beteges, finomkodó természetérzékével. És amikor Angliában már ezerszer kigúnyolt jelszóvá lett a kékharisnya, Francziaországban a «précieuses», akkor nálunk kiújul a Kazinczyék szentimentális érzéseiben.

Mindegy: természetszeretet volt ez mégis. Igaz, hogy a «gessneri századi (Csokonai) a természetben magasabb esztétikai örömöket lát, de ezeket hamis és affektált hangulatokban leli föl. A pásztorköltészet minden bája, de minden szenvelgése és erőtlen férfiatlansága uralkodik a művészeteken. Az irodalomban egyszerre kedvelt műfaj lesz az idyll, mely a fiatalos lendületre csendes, méla melancholiát ont. A tájkép, a XVII. század nagy vívmányai vonulnak be a költészetbe ideális tájaival, halk csörgedező patakjaival, kéken meredező hegyeivel és affektált naivságú ligetekkel, melyeket a bús fülemile jajjal tölt be.  Enyhe, mozdulatlan levegő-égben, zöld világoskék vagy halványsárga színfoltok között lenge szüzek járjak a a rokkoko pásztortánczait. (L. Watteau hires képét: Menuet). És valóságos társadalmi érték volt «hallgatni ülve a füvesen a pásztort és a pásztornét». Szóval természetimádást proklamálnak, de teljesen elvonva a mindennapiság árdességétőL

Az emberek, akik előttünk tarkán elvonulnak, a legkülönbözőbb testi és lelki alkattal, gyakran erős, rusztikus testiséggel, mind-mind csupa túlfinomodott érzékenység. Egészen elvont dolgok, minők társalgás, nyelv, művészet valami konkrétebb értékhez jutnak. Esztéta lelkek voltak ezek, akik nekünk érthetetlen rajongással beszélnek. A költészet légtelen szépségeit valóságos hisztérikus elragadtatással szürcsölik. Kazinczy Bécset jártában a «fegyverházat» nem meri megnézni; borzad lelkem — úgy mond — a gyilkos szerek látásától. Mikor kedvencz költőit olvassa, fölsikolt gyönyörűségében: «Egy királyi palota magyar hölgyei (gróf Bethlen Adámné) legkedvesebb költeményét parkjában márványlapra véseti, hogy mindig olvashassa. És mennyit sirnak Werther századában az emberek !

Ez a szekemi légkör jobban megfelel a nőiség örök psychéjének. Valóban az asszony lelki élete, amely eddig alig jutott szóhoz az irodalomban, most mind hatalmasabban nyilatkozik meg. És jekemzó, hogy utána mindjárt jelentkezik a szerelemre vágyó nő jogának propagandája is. (Talán éppen egy nő: madame Stael műve az első).  Mindez csak természetes következménye a nő társadalmi helyzetének. Ő a társasélet középpontja, amelynek legfőbb öröme maga a társalgás. Társalgás a társalgásért, művelődés a művelődésért egy-egy homme de goűt és a nő között egészen elvontan, távol minden érzéki vonatkozástól. Egy érdekesebb könyv, festmény, csinosabb vers vagy más ilyen apró lelki szenzácziók teszik a társaság élményeit, melynek tagjait irodalmi és művészi eszményeik közössége tartja össze — valóságos episztolomania (levélírás) vesz erőt az embereken, amelynek nyomait ebben a korban Németországban is meg lehet találni. Nem is szólva Kazinczy hihetetlen számú leveleiről, csak azt említjük, hogy soha irodalmunkban több «költői levelet» kevesebb költői tehetséggel nem írtak az emberek. Rendesen egymásnak teljesen ismeretlen férfiak és nők leveleznek, akik értéktelen irományaikat néha ki is adják.

A nők, a Sophiek, Eugéniák, Iphigeniák, Ninonok és Polyxeniák. közt nem egy akad, akinek tudományszomja valóban/meglepő (Gróf Gyulayné pl. görögül tanul). Önállóságukra jekemző az úgynevezett rózsarend (Bosenorden), melyet a kalandorok legzseniálisabbika, a magyarországi Grossing Ferencz alapított. Erről az egyesületről sokat beszéltek azidótt, telve tájékozatlan borzadállyal; wundermánnereket, szellemlátókat kerestek tagjai közt, sőt azt is rebesgették, hogy a jezsuiták vezetése alatt áll. Amolyan női szabadkőmíves egyesület volt, titkossággal, de csak önképzőköri czélokkal. Az egyes társaságok voltak a helyi rózsák, hol a tagok virágnéven (pl. Flóra von Blumenfeld) szólították egymást; üléseiket pedig sétáknak nevezték. A rózsák azonban gyorsan elhervadtak. A hatóság — az alapító szélhámossága miatt — mihamar feloszlatta. Olvasgatva finom leveleiket, lapozgatva ártatlan verseik közt, akármily ezinikus felsőbbséggel ítéljük is meg őket, megszállja a lelkünket csipkepoézisük fehér illata. Csupa harmonikus életet élő nők, akiknek három vágyuk van: «das Lében hat keinen Wert ohne Tugend, ohne Liebe und ohne einen Busen-freund» erény, szeretet és főleg barátság.

Csak a klasszikus kor messzi homályából leng felénk a baráti viszony ilyen nagy melegsége. A biedermeier emberek barátkozása sokszor volt önfeláldozás, mindig lelki egyesülés és igen gyakran több, mint szerelem. Ezért oly sűrűk a költőházasságok, amelyekben mindig több a lelki vonzalom, mint a testi. Hyen volt Bacsányi János házassága Baumberg

Gabriellával, a bécsi közönség kedveltjével. A temperamentumos Pálóczi Horváth Ádám harmadik neje, Kazinczy Klára szintén költőnő; Szemere Pál felesége is verselt Képlaky Vilma álnéven stb. Es müyen érthetetlenül csodálatos a mai kor gyermeke előtt a Kazinczy Ferencz és Radvánszky Teréz magasabb rendű, imposszibiks barátsága. A költő huszonhat éves ifjú, mikor első levelei megérkeznek a Radvánszky kúriába, melyeket mind a három lány könnyekig meghatva olvasott és élete estéjén, amikor egyszer-egyszer láthatta imádott Terézét, az ő hamisítatlan lelkesedésével irja: «Angyal ő s életemnek ismét volt egy boldog napja."

Költeményeiben, leveleiben a legezaltáltabb lelkesedéssel emlékszik meg az ő (tisztelt, szoros barátnéjáról). Életét általában úgy akarja berendezni, hogy mindenben Teréz képe lebeghessen előtte. Mintha valami esztétikai fluidum áradna e Mikor sínylődő, súlyos börtönében ül Kazinczy, titokban oltógallyakat és csemetemagvakat csempész ki s meghagyja öccsének, hogy «azt Fanny (Teréz leánya) szúrja be egy virágcsuporba s úgy vidd Regmeczre, megírván nekem, hogy F. szúrta be. A Fánny magvára egy F, a Terézére egy C (a költő Cidli-nek beczézte) lesz téve. S kérlek, el ne téveszd).

Csak a Kazinczy barátsága tudja belevinni érzéseit a legapróbb dologba is. Annyira megy, hogy mikor imádottjánák leánya lebetegszik, bizalmasan megkéri gróf Gyulaynét, irja meg neki őszintén: «nem szenved-e úgy, mint az anyja szenvedett ?.. Nincs-e vas bába ?» Van több ily intim barátnője pl. a szép Hirgeist Ninon (báró Prónay Simonné), akinek igazibb, emberibb képét egészen elmosódottá teszi a rá pazarolt hallatlan dicséretek tömjénfüstje. De mindez csak barátság! a költő amellett szereti Sophiéját és boldog sok gyermekű családapa («Kinder kann man, glaube ich, nie zu viel habén») — ő írja egy izben viszonyainak bensőségére czélozva, hogy azok a gazok, akik el nem hihetik, hogy asszony és férfi közt lehessen más neme a forró barátságnak, mint amit a világ gyermekei szerelemnek neveznek (holott az sokszor, sőt többnyire csak buja testiség), meg nem foghatják, hogy az valami egyéb lehessen, mint csak a tisztelet barátsága. Teréz — irja — nem mulatozásra való asszony. Ennél sokkal több: egészen légtelen múzsája a költőnek.

Csoda-e, ha a múzsák maguk is belekontárkodnak mesterségükbe? Egészen elfelejtik, vagy meg akarják czáfolni a Rousseau mondását: «Les femmes, en generál, n'aiment aucun art, ne eonnaissent aucun, et n'ont aucun genie.» A naiv stammbuch pcesietől kezdve, melynek egész Európában ekkor volt a virágfakadásaa teljesen művészi igényű önálló kötetekig minduntalan találkozunk a költőnők neveivel. Köztük a legtehetségesebb Dukai Takács Judit, az országszerte ismert, kedvelt Malvina, akit első és legpoétikusabb irodalmi ünnepélyünkön, a keszthelyi Helikon ünnepén vesznek körül, nevére fát ültetnek, mint az akkor legdivatosabb költőknek: Csokonainak és Kisfaludy Sándornak. Az ő verseihez egészen jelentéktelen művecskék sorakoznak. (Molnár Borbála, Kazinczy Klára, Fábián Julianna, Takács Teréz stb.) Önök azt hiszik, hogy az asszonyi lélek finomságai szólnak belőlük. Az érdemes bályi Nagy Klára pl. nagyon kéri olvasóját, hogy ne vélekedjék rosszul ezen asszonyi gyengeségből származott munkájáról. Soha abban módja nem volt, hogy kiváló írókat olvashasson, «sőt  mi több, ez előtt három esztendővel még az A betűt se tudtam leirni, mint azok, akik közelebbről esmérnek hiteles tanúim lehetnek.» Sűrű sötétségben tette meg tehát azokat a lépéseket, melyek után arra a kevés világosságra eljutott, amely benne a versírásra való tüzet felgerjeszti. Szimbolikus nevű kötetében (M. Tempe) azonban nemcsak hogy a Kazinczy-modorban, in reinem Gesehmacke des Altertums irt verseket nem találunk, hanem csupa fűzfa-rigmus, unalmas, bosszantó «költői levelek (többek közt Csokonaihoz is), névnapi felköszöntők óé krónikás versek teszik tartalmát. («Egy 5 esztendős gyermeknek 10 esztendős Testvér Menye által jött szomorú esete.») — Körülbelül ilyen nivós A többség esztétikai értéke is, melyekből, mint életükből, a jó igyekezet, a szép iránti lelkesedós (e korszak fő mozgatója) mellett a próza lapos lapjai ásítanak felénk.

Egy van köztük, akinek művészi temperamentuma egyénisége elüt a biedermeier-élet langy sablonjától: Újfalvi Krisztina. «Erdély e legelső kékharisnyás asszonyában» megvolt a költői egyéniség minden feltétele. Testi szépség, szellemes lelki élénkség, alaktalan világgyűlölet, szenvedő ábrándosság és reális élethézet, izzó, nagyon izzó vágyak. Közte s gróf Haller László között kölcsönös szerelem fejlődött, melyben a költőnő szive szinte felégett. Hogy a szerelmi ömlengéseknél tovább ment-e a viszony, azt biztosan nem tudhatjuk, de Krisztina érzelmei valóban nem mindennapi mélységűek voltak. Mikor ugyanis meghallotta, hogy szerelmes grófja mást vesz el, mintegy hogy a saját maga gyengeségét megbüntesse, egyik költőnő-barátnéját felkérte, hogy válaszszon ki számos udvarlói közül egyet férjéül. A legrútabb, de a leggazdagabbra esett a választás, akivel kiszerződte, hogy teljesen szabadad és szerelmére nem is tart igényt!

 Eddig van, azután már nincs semmi, csak csendes, szelid melancholia, amely hívja a halált:

 

Szenved szived, szenvedi unalmidat,

Majd bevégzi a sors fájdalmidat:

Ott ahol már nem ad s el sem vehet,

S ahol senki sem sír, sem nem nevet.

 

 

UTAZÁS

 

 

Faragó Ödön: Egy magyar tengerész naplójából. 1873. 107.

 

*) Lásd a V. U. 1872. évi. 25-ik számát

 

 

   V. Utóbbi levelemben*) leginkább az angol pillotte-ok ismetetésével foglalkoztam.  Moat  felveszem tárgyul azon nagyobb viharok egyikének leírását, melyek Nagy-Britannia tengerein oly gyakoriak, amelyek a belföldi tengerész előtt e vidéket annyira rettenetessé teszik.

Ha még ismeretlen volna az olvasó előtt, pár szóban előre bocsátom, hogy valamint az olasz, úgy az osztrák-magyar kereskedelmi tengerészet vitorlás hajóinak nagyobb része csak rövidebb tengeri utakra vállalkozik azon okból, mert a gőzösök — gyorsaságuknál fogva — hosszabb utakra sokkal czélszcrübbeknek bizonyultak. Rövidebb utak közé tartoznak péld.: az angol partoktól a Fekete Tengerig s onnan vissza, mik leginkább szén- és gabonaszállítás czéljából történnek. Ez azonban igen nehézkes, s a hajóra nézve káros neme a kereskedelmi közlekedésnek; amennyiben Oroszországból rendesen oly szállítmányt küldenek Angliába, mely még nincs eladva, s a.hajó szerződésileg köteles mindaddig várakozni Falmouthban vagy Queenstownban, mig valamely kereskedő London piaczán az egész szállítmányt meg nem veszi, s még aztán ki tudja mennyi idővel járó utat kell tennie oda, ahova, az illető kereskedő rendeli. Hajónk is ily körülmények között időzött két-három hétig a falmouth-i öbölben, mig végre egy rendelet folytán árboczát Gloucester-nek kellé irányoznia.  Helyén lesz megjegyezni, hogy akkor éppen deczember hónapot irtunk, és a téli idény alatt a viharok igen gyakoriak lévén, nem csekély feladat volt útra kelni, különösen egy,  a tenger hullámai ellen majdnem egészen védtelen vitorlással.

De mindannak daczára, hogy a vészt jelző fekete gömb, a vizsgálótorony fokán naponként látható volt, kapitányunk a készületeket elrendelé. A legénység az emelőgép rudjaihoz állott s a horgonynak lassú, idővesztő fölvonatása megkezdődött; a hajó belsejébe vezető ajtók gondosan lezárattak,  a szivattyúk is figyelmes vizsga alá vétettek, vajon megfelelnek-e czéljuknak? Midőn a horgony helyén állott, egy vontvtó gőzös segélyével hajónk megindult; a legénység már a vitorlákat készült kibontatni, mikor egv közbejött esemény további menetelünket — bizonyos időre — meggátlá. Ugyanis indulásunk előtt l, órával kezdetét vévé az apály, s a pilotte ügyetlenségéből oly helyre jutottunk, hol 6 hüvelyekkel csekélyebb viz volt, mint amennyit hajónk igényelt volna, így természetesen fennakadtunk. Csak 7 órai hosszas várakozás után sikerült a hajónak újra vizen lebegni, és utunkat már most minden akadály nélkül tovább folytatni. Az Atlánti Oczeánon télen át leginkább a dél-nyugati szél szokott uralkodni, mi legtöbbször ködös, esős időt hoz; rendesen minden 3—4 napban megerősödik éa borzasztó viharrá fejlődik. Ha az olvasó megtekinti Angolország térképét, látni fogja, hogy Cornwall egészen dél-nyugatnak néz; tehát a Falmouthból kiinduló hajónak szél-ellenes utat kellé tenni egészen a Lizard-fokig. E körülménynek tulajdonítható, hogy 8 órai erőltetett vitorlázás után, a habok és a szélrohamok által 10 mérföldre vetteténk Lizard-tól keletnek.

Éjfélkor az őrváltás megtörténvén, pár órai nyugalom végett a hajó kabinjába vonultam; a kapitányt ott lelém, a barométer szemlélésébe merülten, melynek mutatója uragánt (legmagasabb foka a viharnak) jelzett. Véleményét kérdezem az idő felől, mire ő caak fejcsóváláasal válaszolt.

2 órakor léptek zaja és kötél-csomagok ezéthányása zavarának fel álmomból; a kiabálásokból azt következtettem, hogy a vitorlák bezárásán dolgoznak. Gyorsan felöltözve a fedélzetre másztam, tengerésztársaim segélyére menendő. Borzasztó kép: a hegyekké dagasztott hullámok őrült dühvel kergették egymást, korbácsolva a sikitó déli szél erejétől s mérgüket fehér tajtékban adva ki. A súlyos csapások alatt tántorgó hajó csaknem minden perczben viz alá merült, majd egyes szélrohamok egészen szél-alatti oldalára dülleszték, ugy hogy az árboczok csúcsai a dühöngő tenger habjaiban fürödtek. Ehhez járult az uralgó nagy köd, áthatatolhatatlan sötétség és az aggasztó körülmény, hogy a cormvalli partokhoz igen közel leheténk. Az összes legénység, a vizbe eshetés veszélye ellen, ellátá magát az ily esetben igen becses kötélvéggel, melynek másik része a közép árbocz derekához volt erősítve. A kormányhoz 4 timoniere állott, s annak fogait lánccal kellett megerősiteni, hogy a habrohamok csapásainak ne engedjen.

Kapitányunk kijelenté, hogy az éj hátralevő részét sik tengeren kell töltenünk, miután a partra menekülés csakis nappal történhetik meg., így tehát türelmesen ugyan, de folytonos vigyázattal, s időközönkénti csengetés és kürtölés mellett bevártuk a reggelt. A láthatáron (ami az uralgó köd miatt igen csekély körre szorult) semmi tárgy: föld vagy vitorla sem volt kivehető; miután a hajó holléte jól-rosszul meghatároztatott, észak-nyugati irányt vettünk. Tiz óra tájban — átalános öröm között — a hajó orrában levő őr felkiált: „un bastimento da prora"! („egy hajó szemközt" !) A kapitány, hadnagy távcsöveikkel a kijelölt tömeget vevék szemügyre, s a hajó állásáról megállapitották, hogy az a trieszti stabilimento technicoból került ki; hangtávlatba érkezve, amennyire a vihar moraja engedó, kölcsönösen néhány szó váltatott ; az egészből annyi volt érthető, hogy az illető hajó osztrák-magyar lobogót visel, hogy szerinte a ,.La manche" csatornában, Wight szigethez közel volnánk, s hogy ő jónak látná a sziget mögé menekülni. Hogy mennyire bizonytalan alapra voltak ez állitások fektetve, azt a következő óra bebizonyította.

Dél körül a köd némileg tisztulni kezdett, de annál nagyobb fokra hágott a vihar ereje; mindazáltal most már biztosabban haladhatánk előre, kis idő múlva világító torony s egy darab szárazföld tűnt szemeinkbe, melyben hosszabb észlelés után a Falmouthtól keletre fekvő földnyelvre ismertünk. E mindenkitől örömmel fogatott újság új életet öntött a matrózokba; egyedül kapitányunk látszott aggodalomtól eltelve, mivel ő tudta legjobban : mily veszélyes egy hajókkal telt, sziklás fenekű öbölbe pilotte nélkül vitorlázni, különösen vihar alkalmával. De hogy jó példával menjen előre, távcsövét kézbe vévé s a hajó orrára kötteté magát, hogy onnan biztosabban oszthassa parancsait.  Az egymást követő habok minden perczben vizzel boriták el, s egy váratlanul érkezett hullám kalapját is magával sodra, de a viharhoz szokott athleta mindezt föl sem látszott venni, hanem sas szemeivel a habok színét vizsgálá, miknek halványsága rendesen a viz sekélységéről tanúskodik, és csak az ő szilárdságának köszönhettük, hogy több erélyes küzdés után, ugy saját és alattvalói élete, mint a hajó értékes terhe biztos kikötőbe vezéreltetett.

 

 

 

E. B. Ázsia északi csúcsának körülhajózása. 1879. 31. 494.

Az északi sarkvidék kikutatásán már számtalan expediczió fáradozott. Jelentékeny vívmányokat köszönhetünk e vállalatoknak; de a leggyakorlatibb haszonnal járó felfedezés mégis a legutóbbi svéd expediczióé, mely korszakot nyitott az északi sarkvidék történetében. Az óvilág legészakibb csúcsát, az oroszok Polüniáját a szibériai Jeges tengerben, napjainkig hajóval hozzáférhetlennek tartották. Azt hitték, hogy a jég itt állandóan borítja a tengert, s hogy a folytonos jégmezőben csak egy kis hézagot, egy kis nyilast képez a Polünia. Ázsia legészakibb csúcsának kikutatására azelőtt csak szárazon tettek kirándulásokat, a hajóval való közlekedést lehetetlennek tartották. E tévhitnek megdöntésére vállalkozott Nordenskiöld svéd tanár, ki e nehéz feladatának megoldhatása czéljából hosszas tanulmányokat és több kirándulást tett a nevezett vidék felé. Ázsiának legészakibb része nagy folyókban gazdag. A szibériai Jeges tengerbe szakad, nyugattól kezdve a számítást: az Obi, Jenisszej, Piaszina, Chatanga, Anabara, Olenek, Léna, Indigirka, Kolyma és több más kisebb folyót vett szemügyre. Ezeknek áramlatai Szibériának meleg nyara által többé-kevésbé melegített víztömeget  visznek a Jeges tengerbe, s azt az évnek legalább egy bizonyos szakában szabaddá teszik a jégtől.

Nordenskiöld tanár helyesen okoskodott, midőn  arra a gondolatra jutott, hogy e nagy folyók  áramlatának befolyással kell lennie a Jeges-tengerre. Tervét, hogy az azelőtt hajókkal még  sohasem szeldelt részét a Jeges-tengernek Ázsia  legészakibb csúcsa körül körülhajózza, kivihetetlennek tartották és nem igen bíztak vállalatának a sikerében. De ez őt nem rettentette vissza. Előbb kisebb utakat tett az Ob és Jenisszej torkolatáig, melyeknek eredménye az lett, hogy megnyitotta a közlekedést tengeren Európa és Észak Szibéria között. Ez a tengeri út a jövőben nagy fontosságú lesz ugy kereskedelmi, mint tudományos tekintetben.

A Jenisszej torkolatának keleti részén egy pompás kikötőt talált Nordenskiöld az 1875-i expediczió alkalmával, s azt Dickson révnek nevezte, megörökítvén nevét annak a bőkezű svédnek, aki az expediczió költségeit fedezte. 1876-ban Nordenskiöld egy második utat is tett a Jenisszej torkolatához, megmutatván ezzel, hogy a tengeri közlekedés bizonyos időszakban minden évben lehetséges. Ez az időszak július, augusztus és szeptember havának bizonyult.

Ázsia legészakibb csúcsa Cseljuszk  nevét viseli, azét az orosz felfedezőét, ki 1742-ben szánnal tett ide expedicziót. A föld félsziget alakjában nyúlik a Jeges tengerbe; és Taimir félszigetnek neveztetik. Pliniusnál a félsziget legészakibb csúcsa Promontorium Tabin név alatt fordul elő. Nordenskiöld tanár ennek a félszigetnek körülhajózását tette feladatává, ugy tervezvén útját, hogy a Cseljuszkin-fok megkerülése után a Behring-szoroson át Japánba hajózik. Az expedicziónak minden mérföld útja a Jenisszej folyón túl, egy-egy lépés földgolyónk közelebbi megismerésére.

Ezen teljesen ismeretlen vidék kikutatása sokkal nagyobb haszonnal lessz összekötve, mint az eddigi sarkvidéki kutatások és fölfedezések. Nordenskiöld tanár expedicziójának költségeit most is Dickson fedezte legnagyobb részt; ő adott e czélra 12 000 angol fontot, mely összeget a svéd király, a svéd kormány és Szibiriakof, szibériai gazdag birtokos egészítették ki 20 000 angol fontra. Dickson vásárolta a Vega gőzöst, mely Gottenburgból 1878. július 4-én indult fölfedező útjára. Az expediczió vezetője Nordenskiöld tanár, a hajó parancsnoka Palander hadnagy, ki Nordenskiölddel 1872—73-ban részt vett a spitzbergai expediczióban. Az expediczió tagjai: dr. Kjellmann füvész, dr. Stuxberg zoologus, kik már két expediczióban vettek részt Nordenskiölddel, Almqvist, Hovgaard dán tengerész hadnagy, Brusewitz svéd tengerész hadnagy, Bova olasz tengerész hadnagy, Nordqvist hadnagy, finn geologus. A hajó legénysége 18 hajósból áll, kiket az önként jelentkezett 200 ember közül választottak ki; van az expedicziónak azonkívül három vadásza.

A Vega gőzöst a Léna folyóig Léna nevű 100 tonnás gőzös kisérte, ez Szibiriakof tulajdona, kapitánya Johannesen. Az utazás alatt a Léna a Vegának kisegitőjeként szerepelt. A Jenisszej folyó torkolatáig Fraser nevű gőzös és az Express nevű vitorlás hajó is csatlakoztak az expediczióhoz. A két utóbbi hajó többféle áruczikket szállított. A Vega július 28-án látta Novaja-Zemlya (Uj-Föld) szigetét és a Pet szoros (hibásan Jugor-szoros) torkolatában fekvő Chabarovo nevű szamojéd falunál vetett horgonyt. Ez a Kaziai tenger bejárata előtt van. Itt bevárta a Vega a Lénát, mely július 31-én szintén megérkezett. A Fraser és Express már 20-a óta horgonyoztak ott. Itt a tudósok, mindenki a maga szempontjából, kikutatták a vidéket, és érdekes tapasztalatokkal és gyűjteményekkel megrakodva tértek a hajóra. Augusztus elsején az expediczió a Kariai tengerbe hajózott, mely teljesen ment volt a jégtől, később nagyon apró, inkább zajlásnak nevezhető jéggel találkoztak, mely azonban semmi akadály sem volt utjukban.

Augusztus 6-án mind a négy hajó szerencsésen érkezett a Dickson révbe, a Jenisszej torkolatába, honnan a Fraser és az Express a Jenisszej folyóra hajóztak, a Vega és Léna pedig nekiment aug. 10-én a kalandos útnak, Cseljuszkin fok körülhajózására. Érintve a kis Kameni szigeteket, itt megint találkoztak zajlással, de az rögtön elolvadt hajójukon. 14-ikén a Taimir sziget mellett vetettek horgonyt, hol 18-ikáig maradtak, minden irányban tudományos kutatásokat és észleleteket tevén. A mezők itt sűrűn vannak borítva mohával és moszatokkal és a rénszarvasoknak is sokkal jobb legelőjük van, mint a Spitzbergában; habár itt sokkal kisebb számúak és vadabbak a rénszarvasok, mint amott. Johannesen azt hiszi, hogy ennek oka az itt nagy tömegben található farkasokban keresendő. 19-én és 20-án elérték a Cseljuszkin fokot. Itt egy biztos öbölben horgonyt vetettek s egy napig időztek, mialatt meghatározták csillagászatilag a foknak fekvését. A tudósok azalatt kutattak, észleltek és élvezték a nagyfontosságú fölfedezésnek örömét.

A Cseljuszkin csúcs magas fokban végződik s azon öböl által, melyben horgonyoztak, két részre van osztva. A félszigeten 1000 láb magas hegyeket láttak, melyek majdnem csupaszok és nincsenek hóval borítva. Az állatvilág igen gazdag. Innen 21-én elindulva délkeleti irányban folytatták utjukat, s pár napi út után, mialatt foszladozó jéggel találkoztak, Preobrasenszki szigetet látták s innen déli irányban hajóztak. Kiigazították a térképek hibáit, mélyek több mint 200  földrajzi négyzetmérföld földterületet mutatnak ott, hol csupán tengerrel találkoztak. Augusztus 23-ától kezdve a tengert tisztán találták, minden jég nélkül. 27-én elérték a Léna torkolatát s itt horgonyt vetettek. A Léna gőzös megoldván feladatát, a Léna folyón fölfelé haladt Jakutszkba, honnan táviratilag tudatták a sikeres eredményt Svédországgal és Angliával.

Nordenskiöld a Vega gőzösön tovább folytatta útját, azzal a szándékkal, hogy a Behring szoroson át Japánba hajózzék. Ez azonban nem sikerült neki; csak nemrégen kaptunk hírt Szibériából, hogy a Vega jég közé került 40 mérföldre Isztkajtól. Kelet-Szibériában azonnal expedicziót szerveztek, hogy a Vegát vagy legalább annak személyzetét megmentsék veszélyes helyzetéből. Attól tartanak azonban, hogy a segítség későn érkezett. A Csöndes oczeán hajórajából is indult egy hajó a Behring szoroson át az expediczió megmentésére; de mindeddig semmi hir nem jött a derék fölfedezők helyzetéről. A tudós világ nagy érdeklődéssel várja a merész vállalkozás szerencsés végrehajtóinak sorsáról szóló híreket. Ha ott vesztek, életükkel oldották meg e megoldhatlannak hitt feladatot, mely a tudományban nem kisebb fontosságú, mint Stanleynek a „sötét földségen" át (trough the deark continent) tett nagyszerű fölfedezése. Ó-világunk legészakibb csúcsa most már nem talány többé a földrajzi tudományban. Megfejtése a Nordenskiöld és Vega nevéhez van kötve.

 

 

 

Közli Majláth Béla. EGY ISMERETLEN MAGYAR UTAZÓ A MÚLT SZÁZADBÓL. 1881. 10. 146.

Fölolvastatott a földrajzi társulat f. év február 24-én tartott ülésében

Magyar vándor, akit dicsvágyad, tudományszomj, tapasztalatszerzés, szenvedély, balsorsod vagy szerencséd a távol keletre hajt, s Perzsia fennsikjait bejárod, s vándorbotod az örök hóval födött bércek és hegyek magaslatára vezet, ha bekalandoztad a regék világát s a georgiai nők csodaszepségének híre füledben is megcsendült, s vágyad vonz oda, hol a női szépség fogalmának megtestülését föltalálni véled, s lépteid Tifliszbe kalauzolnak: ne sajnáld kiállott fáradalmaidat még eggyel tetőzni. Keresd föl ott a halottak országát, járd be az örök nyugalom birodalmát, állj meg valamelyik jeltelen sirhantnál, emeld le föveged, mondj imát a magyarok istenéhez azon ismeretlen, elfeledett magyarnak lelki üdveért, kinek elhamvadt csontjait a tifliszi temető egy elpusztult, jeltelen sírja fedi; ki bejárta száz év előtt Egyiptomot, Szíriát, Palesztinát, Bagdadot, Khinát, Perzsiát, Beludzsisztánt, Afghanisztánt, a Kaukázust, Georgiát, Tituszt, de ismeretlen maradt mint utazó; mig végre a szenvedés, nyomor, fájdalom legyőzte testét, szellemét, s Tiflisz temetőjében porlik, ott sirja a szellő zugásában lelke a fájdalmat, hogy nem nyughatik a haza szent földjében. Áldozz neki, magyar vándor, egy pereznyi emlékezéssel az ismeretlen sir fölött, melyről senki sem tudja, hogy az egy magyar embert takar.

Ott nyugoszsza örök álmát 1780 óta egy férfiágában kihalt régi nevezetes magyar család ivadéka, Koháry János gróf.

Száz év múlandósága nehezedett reánk, mig egy szerencsés véletlen nyomába vezetett az utazónak, ki vándorbotjával kezében négy éven át bejárta Ázsia nagy részét, Egyiptomot, ki Körösi Csorna Sándort keleti utazásában negyvenegy évvel megelőzte, de ismeretlen maradt, emléke a feledés örvényébe merült, mert nem dicsvágy, nem kutatás, nem tudományszomj vezette lépteit, hogy maradandó emléket szerzett volna nevének, de egy szerencsétlen pillanat benyomása, önszámkivetése indította útjára, mely a tifliszi temető jeltelen sírjában találta végpontját.

Ámde ha a fátyolt, mely nevére borult, szellőztetni alkalmunk van is, csak tartózkodva válaszolhatunk a kérdésre: vajon tehát ki volt Koháry János gróf, a keleti utazó? Elveszett emléke nemzetségi fájában, egykori életének bizonyítéka azon levél, mit 1780-ik évi april 17-én Tifliszből egy ismeretlen nőhöz irt, mely föltárja előttünk utazását, sejteni engedi utazása indokait, tudatja négy éven át szenvedett sanyaruságait, s e levél mellékletében talált halotti bizonyítvány, mely 1780. évi június 13-én Tifliszben kelt.

Az adatok, melyek a csábrági és szitnyói Koháry-családra vonatkoznak, három Jánost említenek, kik közül az első Nagy Iván Magyarország családai szerint meghalt 1696-ik évben, a második 1717-ik évben a belgrádi csatában, s a harmadik 1800-ik évben hunyt el, özvegyül hagyván maga után Pinelli Mária bárónőt és három gyermeket: Miklóst, Jozefát és Máriát, kik közül ez utóbbi Forgách Ignácz gróf neje lett.

Ugyanezen harmadik Jánosra vonatkozó adatokat találunk Wurzbach «Biographisches Lexicon»-jában, hol Wissgrill szerint Koháry János halála 1774. évre tétetik. Megemlíti egyszersmind Wurzbach, hogy Koháry János egy ideig Bécsben szinházbérlö s a császári királyi udvari színháznak igazgatója volt, ki azután a Keleten utazásokat tett.

Az igen eltérő évszámok Koháry János haláláról az adatok megbízhatóságára nézve gyanúra jogosítanak, s mig Wissgrill azt 26 évvel előbbre teszi, mint Nagy Iván, s Wurzbach keleti utazását is emliti, ez a valószínűség ösvényére vezet, s hinni engedi, hogy a tifliszi temető magyar halottja ugyanazon Koháry János, ki nem 1800-ban, sem 1774-ben, de 1780-ban, mint utazó, idegen földön, Tifliszben elhunyt.

Az a körülmény pedig, hogy az említett Koháry János által irt levél, melyet egy szerencsés véletlen kezembe juttatott a Forgách. grófok levéltárában, hol az más okiratcsomók boritékául szolgált, még inkább valószínűvé teszi, hogy ez csakugyan a harmadik Koháry János volt, mert ezen levél a Forgách grófok levéltárába hihetőleg Jánosnak Mária nevű leánya által juthatott, ki, Forgách Ignácz gróf neje lön.

Kihez intézte ezen levelét, ki volt az a nő, gyanítani sem tudom; a megszólítás hidegsége, a hang, mely azon elömlik, nem bizonyítja eléggé, hogy a férjnek nejéhez, gyermekeinek anyjához lenne intézve. Koháry János, mint ezt levelében emliti, Bécsben lakott, ahonnan önként számüzé magát. Mi okozta kelletlen távozását Bécsből, nem írja meg ugyan, de több ízben emliti a fejedelem haragját, mely őt onnan menni kényszerité; s levele végén mondja, hogy ő felségéhez is igen alázatos folyamodványt irt, s a magyar kanczelláriát is informálta. Irt a «kurátor »-nak is, ki valószínűleg gyermekeinek vagy talán vagyonának zárgondnoka volt. Sejteti azt levelében, ahol írja: hogy a kurátor gyermekeinek több hasznot tesz, ha a visszatérhetésre kellő költséget küld neki, mintsem hogy ott veszni hagyja.

A franczia szövegű levélnek magyar fordítása ím a következő :

 

Tiflisz (Perzsiában), 17S0. april 17-éu.

Asszonyom!

 

Nem tudom megkapta-e Törökországból irt három levelemet, ime itt van egy Perzsiából, de hat havi betegség szenvedése után látásom annyira meggyengült, hogy alig bírom nevemet ezen levél alá írni, mit egy fiatal románnal kellé íratnom, ki Bécsből történt számkivetésünk egy szerencsétlen pillanatában, mint fizetés nélküli szolga kísérőmül ajánlkozott; aki ugy Magyarhonban, mint keleten tett utazásom közben igen lényeges szolgálatokat tett, bár mostanig egyéb jutalma nem volt, mint a szükséges élelmezés, néhány kopott ruha, s a sors osztozkodni nyomorúságomban, miről önt lehetőleg röviden értesíteni akarom.

A harag és bosszúság, mi nap nap mellett reám visszatér, elűzte nyugtomat, s elhatározám egy időre eltávozni, oly reménységgel, hogy távollétemben rágalmazóim pokoli rosszasága megszűnik a fejedelem haragját ellenem szítani. Eltávoztam tehát a hazából, és sok tartományokat keresztül-kasul járván, hogy Ázsiáról is oly gyakorlati tapasztalatom legyen, mint Európáról, Konstantinápolyba utaztam, hol — egyedül hű románom társaságában — egy ideig tartózkodván, keleti divat szerint fölruházkodtunk, s a mint az itteni nevezetes dolgokat megszemléltük, egy meglehetős jó görög szakácsot szolgálatomba fogadván, majdnem két év alatt ázsiai Törökországnak nagy részét beutaztam.

Kimondhatatlan itt a fáradtság és veszély. Ha némely európai utazást összehasonlítjuk az ittenivel, az ehhez képest valóságos mulatságnak tűnik föl; de mindez nem tántoritá el az én hü románomat, ki mindig egyenlő hűséggel, buzgalommal és figyelemmel szolgált, segélyemre volt ugy, hogy neki életemet köszönhetem. Sebész is levén, oly szerencsés volt gyógyításaiban, hogy ezáltal utazásunk összes költségét megszerezte, s amint a khivai vice-basát, és a bagdadi basa kegyeneznőjét meggyógyitá, az előbbi 500 piaszterrel, az utóbbi 300 zechinóval jutalmazta meg. Ily módon tőkepénzünk nem hogy csökkent volna, de méginkább szaporodott, s két saját és három bérelt lóval, egyet szakácsom számára, kettőt pedig bőröndeinkkel, melyek jobb ruháinkat fehér- és ágyneműnket, gyógyszerszekrényünket, s más szükségleteinket tartalmazták, beléptünk Perzsiába, remélve, hogy ha szerencsés sikerrel megtekintettük e roppant birodalmat, onnét Indiába megyünk; s visszatérve sok ritka dolgot hozunk oly árakon, melyeknek szép hasznát látandjuk.

De szerencsétlenségre 177S. augusztus 21-én, a perzsa fejedelem székvárosa Shiras felé irányzott utunkban karavánunkat egy rablócsapat megtámadta, elfogta, s minden pénzemet málhámmal együtt elvesztem, anélkül, hogy szegény szakácsom sorsáról valamit megtudtam volna. Istennek  különös kegyelméből az én románom, és egy örmény körülbelül száz lépésnyire hátam mögött elmaradtak, látván a veszélyt, szélsebesen futásnak indultunk, s érezvén az utánunk röpülő puskagolyókat, lovaink gyorsasága által, megmentők életünket, s egy Sengutlu nevű georgiai faluba érkezénk, ahol hallván, hogy innét a tartomány fővárosától csak három állomás-távolságra vagyunk, rögtön elhatározám magamat oda menekülni. Az iszonyú futástol annyira fölhevültünk, hogy románom — szerencsére nála levén órvágó kése — ugy rajtam is mint magán azonnal eret vágott. Minden holmimnak elvesztése nagyon nyugtalanított, de még ezzel nem volt teljes szerencsétlenségem. Az én hü románom egészségem miatt aggódott, igen későn feküdt le, s melyen elaludott, később kelt föl, mint szokása volt; s a gazember örmény figyelve reá, észrevette a testéhez csatolt bőrövet, melyben a  zechinót őrizte, mit Bagdadban kapott, azt szemtelenül ellopta, s hajnalhasadtával elhagyott bennünket.

Lelki szomorúságunk közepette lóra ülénk, anélkül, hogy a tolvajlást észrevettük volna. Saját és lovaink fáradtsága miatt lassan haladtunk, s csak estve láttuk, hogy utolsó fillérünket is ellopták. Ilyen siralmas állapotra jutva, alig volt néhány piaszterünk, hogy azzal vezetőnket kifizethessük; az úttól megviselt egyetlen ruhában, szivünk fájdalommal telve, augusztus s10-én éjfél tájban Titliszbe érkeztünk, s egy nyomorult karaván szerailba szállottunk.

Mindenből kifosztva, iszonyúan elfáradva, négy nap óta egy kis darab rossz sajtnál egyebet nem étkezve, belső bajomtól megtámadva, igen betegen, egy ablak nélküli nyirkos lyukban, a puszta földön feküdtem, mely tele volt férgekkel, egész éjen át kinozának. Minden pénz nélkül, hogy magunknak egy darabka kenyeret vehessünk, vagy lovainkat fűvel elláthatnék, egy szóval, már két nap múlva nem tudva hova fordulni, az itt levő misszionáriusok főnökét magamhoz hivattam, s kilétemet neki fölfedezvén, elbeszélem nyomorúságomat, menhelyért esedeztem, kérvén őt, hogy jobb helyiséggel látna el. A főnök fölajánlotta szolgálatait, s habár e nyomorult városban a lakások igen ritkák, mégis szerzett nekem az ö házuk közelében egy kis szobát, havonkénti hét piaszter fizetésért, s hat hónapig tartó betegségemben ellátott orvosszerekkel, ruhát csináltatott, s nekem és hü románomnak ingeket készíttetett, télire ellátott fával, szükséges bútorokkal, matraezot és párnákat vett, egyszóval már húsz hónap óta becsületes asztallal tart el bennünket, reggelivel, s minden szükségessel ami tehetségében áll, azon puszta ígéretemre, hogy minden kiadását megtérítem, amint családom által költséggel ellátva leszek.

A végzet nem akarta, hogy elébb adhassak hirt szerencsétlenségemről, mert itt évenként csak egyszer van alkalom levélküldésre, azon levelek pedig, melyeket a múlt évben írtam, a Fekete-tengeren, hajótörés következtében vivőjükkel együtt elvesztek, mi ezen a tengeren a keletiek tudatlansága miatt vajmi gyakori; én más úton szándékozom hazamenni. Bár ha Heraklius herczeg székvárosában vagyok, ki a hírlapok leírásából győzelmeiről eléggé ismeretes, én a legszomorúbb életet tengetem, mert a lakosok, emberi alakban állatokhoz hasonlók, kikkel lehetetlen a társalgás, a misszionáriusok pedig mindig el vannak foglalva, s ha az én hű románom itt nem volna, már beszélni sem tudnék, vagy az unalom megölt volna.

Lássa mennyire le vagyok kötelezve ezen derék embernek, adja isten, hogy irányában valaha minden elismerésemet leróhassam. A császár ő felségéhez igen alázatos fölterjesztést irtam szerencsétlenségemről, informáltam a magyar kanczelláriát is, irtam a kurátornak, s türelmetlenül várom a visszatérésemhez szükséges költséget. Azon érdektelenséget, mit ön elválásunk óta irányomban tanúsít, a politikának tulajdonítom, mert ott nincsen barátság. Nem kétlem, hogy lehetségessé teszi a kurátort olyképpen befolyásolni, hogy nekem a kívánt költséget gyorsan megküldje, meggyőzheti öt arról, hogy gyermekeimnek nagyobb szolgálatot teend azzal, ha apjukat megmenti, mint ha nyomorúságomban veszni hagy, hogy egy kis pénzt azoknak megtakarítson.

Kérje az istent szerencsés visszatértemért, s higgye el, hogy mindig birta az én teljes barátságomat, mely az ön támogatása által a jelen esetben még erősödni fog, s én minden képzelhető elismeréssel maradok a sirig önnek asszonyom őszinte barátja Koháry János.

 

U. I. Lehetetlen önt Törökországról mindenben informálnom ; elég az, hogy állapota oly siralmas, hogy egy csekély sereggel, jó tüzérséggel ellátott európai fejedelem minden országát könnyen elveheti.

Balcsillagzatom akadályozott, hogy behatolhassak Perzsia ismeretébe, és csak annyit tudok, hogy Kherim Khán halála után tizenöt hónap óta. a zavarok folytonosak, s az országnak meg most sincsen állandó tejedelme. A legbiztosabb újságok, hogy Oroszország ezen oldal felé folytonosan előre halad, uralmát egészen a Kaukázus hegységig kiterjesztvén, rendelkezéseket tesz  Derbend és más tengeri városok elfoglalására, hogy a Kaspi-tenger minden oldalának urává lehessen.

E levél kelte után két hónapra, 1780. jun. 12-én a Tifliszben működő misszionárius kapuczinus atya  Maurua a Verona egy latinul fogalmazott bizonyítvány szövegében tudatja, hogy : Csábrági és Szitnyói Koháry Nepomuk János gróf, ő császári és apostoli királyi felségének tanácsosa, Honth megye főispánja 1780-ik évi június 6-án esteli hét órakor Titliszben, hol majdnem két évig elt, s kinél végperczeig jelen volt, istenben megboldogult. Ezen halotti bizonyítványt J. Andreát Pánormo misszionárius fönök aláírásával és pecsétjével megerősíti.

Midőn jelen közleményemmel keleten utazott honfitársaink névsorát eggyel kiegészítem, elveszett emlékét óhajtám az enyészettől megóvni a tifliszi temető azon idegen lakójának, kit mi magyarknt magunkénak vallhatunk.

 

 

Dobner Eudolf Az Északi-és a Keleti-tenger partjáról. 1878. 478.

Ha e sorokban az Eszaki-tongertől 18 mértföldnyire fekvő Hamburgról s a Keleti-tengertől két mérföldre eső Lübeckről

lesz szó, fel ne tűnjék senkinek sem, hogy daczára e tetemes távolságnak, mégis a tenger partjára helyezem észleleteim szinterét. Igen, Hamburg, Lübeck a távolság daczára is tengerparti városok, éspedig azáltal, hogy a tenger árapálya egész e városokig terjed; ha az árapály nem érne e városokig, helyükön valószínűleg apró kis városok álnának.

A német nemzetgazdák lübecki kongresszusa vonzott engemet ez ősi hires hanza városokba; de kijelentem előre, hogy szives olvasóimat nem fogom nemzetközi kereskedelmi politikával, bankkérdéssel, pénzreformmal untatni, hanem elbeszélem azt, mi nekem az ottani társadalmi s gazdasági életből, foglalkozásokból újnak, érdekesnek tetszett.

És e vidékeken oly sok meglepőt, újat talál egy magyar ember. Amint a berlin-lübechi vasúton haladva, elérjük Mccklenburg határait, csak egy tekintet a vidékre s feüsmerszik előttünk idegenszerűsége. A falvak semmi különöset nem mutatnak, hgfeljbb tán az tűnik fel, hogy csaknem minden faluban egyszerü szegényes zsúp-fedeles házak mellett egy-két pompás uri kastély van; jelentve, hogy oly vidéken utazunk, hol fényes nagy birtokok mellett csekély számú apró törpegazdaságok honolnak. S ha okát keressük e jelenségnek, a táj szemlélete is elénk tárja, amit kerestünk. E vidéken az u. n. fűgazdasági rendszer, vagy mint a németek nevezik: „Feldgras-wirthachaft" van elterjedve.

A birtokok többnyire két részre vannak osztva, az egyik felén rozsot s zabot termeltetnek, a másikon fű nő; négy-öt év múlva megfordítják; a réteket eke alá veszik, s az eddig eke alatt volt részt befüvesitik. E gazdalság mellett természetesen csak nagy birtokos boldogulhat, mert egyrészről a művelés nehezebb és költségesebb, másrészről a rétnek, illetőleg legelőnek használt füveseken nem lehet messze szállítható produktumokat termelni, s igy a gázdák marha-tenyésztésre s tejgazdaságra vannak utalva, ami mindig tetemes tőkét igényel. E rendszernek ez a gazdasági oka. Do ennél sokkal jellemzőbbek a földrajzi s égalji okok. E vidék közel a tengerparthoz feküdvén, sok a vize s esője, ami a befűvositést rendkívül gyorssá teszi; továbbá az égalj itt már hidegebb, mint nálunk, a termények későn érnek (szeptember végén még a zab több helyütt lábán volt), s igy nem czélszerü pusztán veteményeket termelni, mivel igen erősen ki vannak téve a fagynak, s épp ezért az egyes telkek köröskörül élőfa-sövényekkel vannak befoglalva, melyek a veteményeket a fagy ellen védik.

Nagyobb városokat, gyárkéményeket csak elvétve találunk. Igen természetesen. Nagyobb városi élet és kiterjedt ipar csak oly vidéken honosulhat meg, hol a sürün egymás mellett levő népes falvak évről évre uj meg uj rajt bocsátanak ki magukból, melyek az ipari (városi) foglalkozásoknak adják magukat, s Mecklenburg nem tartozik a sürün lakott vidékekhez.

De legyen olég ennyi abból, amit a gőzös sebes reptében a táj szemléletéből merítettünk.

 

Lübeck, Hamburg, két pompás város, melyeknek ódon része a messze középkorba vezet el bennünket, míg az uj paloták, s modern forgalmi élet a jelent körvonalazzák. Lübeck szebb, amenynyiben tisztább, Hamburg szebb, mert nagyszerűbb. Lübeckben a középkor épen lett fenntartva, Hamburgban fösvényen tataroznak. Lübecket messziről tekintve is, észre vesszük, hogy nevezetességei a középkorból erednek; azok a szédítő magas tornyok, s czifrán épitett homlok falazatú házak tagadhatlanul magukon hordják a középkor bélyegét. Egy szellemdús német tudós a házak építési modorából vont az egyes korok jellemzésére következtetéseket. Igy szerinte a középkori keskeny homlokztú házak, melyekből alig nyílik egy-két ablak az utczára, a középkori családi élet elzárkózottságára és patriarkhalis voltára emlékeztetnek, míg az ujabbkori, s amennyire csak lehet, utczára néző ablakú házak a nyilvánosságra s lazább családi kötelékekre mutatnak.

Annyi mindenesetre áll, hogy a középkori rendi szellem s ebből folyó zárkózottság, nyilvános élet hiánya mellett nagyon is indokolt volt a házak elzárása, mig ma, midőn minden a nyilvánosság, közélet után tör: nagyobb szerepet játszik az utcza. De a legjellemzőbbek Lübeckben az u. n. „gang"-ok. Igen keskeny fedett sikátorok, melyek gyakran alig ember-magasságuak, haladunk előre, s mikor bejutottunk, meglepetéssel vesszük észre, hogy egy vagy több terjedelmes udvarban vagyunk, melyben több ház van egymás mellett. Kísérőnktől tudtam meg, hogy e ,,gang"- vagy ,,udvar"-rendszer védelmi szempontból volt a középkorban igen előnyös; az ellenség ellen csak egy szűk, keskeny bejáratot kellett védeni. A védelemre az udvarban levő több ház lakói állottak készen. Milyen idők voltak azok, midőn még nagy városok házait is hadi fortéllyal kellett építeni?

A kellemes benyomás, melyet Lübeck csinos tiszta utczáiban nyerünk, egészen eltűnik Hamburg középkori roppant faházai között. Valóban nemcsak véghetetlen piszkosak, de egyszersmind furcsák is ezek a hamburgi régi házak. Három, négy emelet van egymás tetejére rakva, ugy azonban, hogy mindegyik emelet pár lábbal kijebb áll, mi által a legfelső emelet sokszor egy ölnél is kijebb jő, mint a földszini épület. Hanem annál pompásabb az uj város s az a palotasor, mely a belső Alser-tó kőrül épült. Itt látja az ember azt az éles ellentétet, mely az uj s a régibb korok izlése között létezik.

Lübeckben minden kisebb s egyszerűbb, mint Hamburgban. Igy a társadalmi élet is. Lübeck 4.0,000 lakosságával kis város, Hamburg közel 200,000 lakosával nagy nagyváros. Ez pedig nemcsak a számnál fogva. Lübeck utczái néptelenek s kikötőjében is csendesebb az élet; egészen másként Hamburgban; különösen ha az ember a kikötőkhöz megy, a világ minden részéről talál embereket. Lübeck voltaképen kicsiben üzi a világkereskedelmet, hajói csak a Keleti-tenger kikötőit látogatják s legnagyobb a forgalom Koppenhágával, Stockholmmal s Péter várral; igaz ugyan, hogy e forgalomban dél terményeit szállítja északnak ; Hamburg hajói azonban messze elszállnak a szélrózsa minden irányában, hogy a német ip r terményét ki, s az u. n. gyarmati árukat: kávét, ezukrot, gyapotot, dohányt stb. beszállítsák. A gyógy-gyökereket, melyeket a patikákban gramm számra mérnek, itt száz mázsa számra rakják ki a keletről jövő hajókból.

Nem lehet hamarosan meglepőbb látványt képzelni, mint a^hamburgi kikötő egy szárazföldi emberre nézve, kinek szemei még nem szokták meg az óriási tengeri hajókat. Hosszú hajósor áll előtte, melyeknek óriási árboczai s kötelei egy kis erdőhöz hasonlitanak. Nem állhattam meg, hogy körül ne csónakáztassam magamat a fő kikötőkben, a csolnakos egymás után mutogatá a hajókat, melyik jő Khinából, Indiából, az ázsiai szigetekről, Afrikából, Amerikából, melyek hamburgi kereskedőkéi (van kereskedő, kinek 15—20 ily óriási hajója van), melyek angoloké, francziáké, portu-galliaiaké stb., azután mutatott egy hajót, mely öt év alatt fordult meg Ázsia partjairól.

Lübeck 1868 ót<» a német vámegyletbe lépett, Hamburg azonban még máig is szabad kikötő, minél fogva az ott lerakott áruk vámmentesen kerülnek Hamburgba. Állami souverainitását azonban mind a két város megtartá, s nem olvadt be Poroszországba. Alkotmányuk demokratikus köztársaság, melynek élén áll egy polgármester, a az élethossziglan, tudósok s kereskedőkből választott senatus, s a polgárság (120 tagból álló bizottság). Köztársaságok a német császári sas szárnyai alatti

A nemzetgazdasági kongresszus levén utam czélja, tán megfogják önök bocsátani, hogy a kongresszus tárgyalásaiból is kiszakítok egy tárgyat, mely tán leginkább jellemzi városaimat. Ertem a kegyes alapítványokat. De miért ne is beszélnék azokról az ódon házak ős lakosairól, ha már a házakról beszéltem. A középkorban az államnak még nem volt oly nagy jellentősége, mint ma, nem volt rendszeres államháztartás, mely szükség esetén a szegény-ügyet felkarolta volna, a társadalom egyes roudekre, osztályokra szakadt, melyek mint ilyenek csak saját rendi s osztálytagjaik iatápolását fogták fel; hozzájárult még az a mély vallásos érzet, mely lelki üdvösségétjótékonysággal iparkodott elérni: igy keletkeztek a kegyes alapítványok. S csakugyan e kegyes alapítványok ma is legszámosabbak ott, hol a középkori rendek legépebben fenmaradtak, mint például e két ős hanza-vároaban is. Lübeckben megnéztem az u. n. „Szentlélek" alapitványt; egy hajdani zárda ez, melynek mellék épületeiben elszegényedett családoknak nyujtatik menedék, a hajdani óriás zárdateremben pedig agg férfiak s nők számára vannak berendezve apró szobácskák, mindegyik számára külön. Számtalan efféle alapítvány van, s köztük néhány a mai korhoz immár sehogy sem alkalmazható. Igy Lübeckben 1844-ben 60 alapítvány volt tanulók segélyezésére, a e 60-ból 8 volt juristák s 52 theologusok számára! Van egy 1000 markra*) menő alapitvány a török fogságba (!) esettek részére; egy másik azerint 546 mark azon szolgáló részére, ki egy polgármesternél, vagy senatornál a széles utczában a pap-s meng-uteza között (!) hat évig szolgált; egy másik szerint 200 mark azon szolgáló részére, ki a széles utczában a városi gyógytár s pap-utcza között (!) egy családnál 6 évig szolgált; ismét egy másik szerint 50 mark pajkos legények meg-szeliditésére!! Nemde mosolyt csal ajkadra olvasóm a középkori naiv jószivüség !

A kongresszus tartama alatt (aug. 23-tól 31-ig) a lübecki polgárok \ endégjei \ oltunk. Szi-vesen láttak bennünket. De mennyire különbözik ez az észak-német szívesség a magyar vendégszeretettől ! A magyar ember, ha vendégje van, nemcsak tettel, de szóval ia kimutatja örömét. Az éazak-német hallgat. Mikor az első reggel távosni akaránk lakásunkról, hogy reggelizzünk, lent a lépcsőn várt bennünket egy óriási nőcseléd, mutatván az ebédlőre, hol készen állott már az itt szokásos reggeli: kávé s vajas kenyér. De hisz a háziúr nem hivott meg bennünket, mondók magunk között magyarul. De hasztalan, a leány ott állott, mint valami czerberus, s a szilárd poziczió, melyet vett, mutatá, hogy reggeli nélkül nem ereszt el. S ez igy volt öt napon keresztül minden reggel. Persze a németnek nincsenek meg azok a számtalan udvarias kifejezései, melyekkel a mi nyelvünk annyira bővelkedik. Mi a találkozás feletti örömünket százféle változatban tudjuk kifejezni, az észak-német szünetlenül az egyetlen kurta kifejezést használja „Sehr angenehm!" S ez a szivét kiönteni szerető magyar emberre nézve, ha gondolatait németre kell átfordítania, oly bajos dolog!

A hosszú fárasztó ülések terheit azzal akarták lübecki gazdáink kárpótolni, hogy az ülések bevégeztével kivittek bennünket a két mérföldre fekvő Travemündére, (sürün látogatott tengeri fürdő) s onnét egy kis kéjutra be a Keleti-tengerbe.

A tenger I Minő leirhatlan érzelmeket kelt fel bennünk a nagyszerűség e valóban nagyszerű jelképének első pillanata! A mi szárazföldi lábaink hozzá szoktak, hogy vigyenek bennünket, és ime most e hatalmas ellen hullámzik alattunk s ringatja hajónkat. Előttünk a végetlen viz, alattunk száz és száz ölnyi mélység s felettünk a sirályjajgató kiáltása. Egy pillanatra emberi gyengeségünk jut eszünkbe. Mi vagyunk mi a roppant erő közepette. Oh az ember olyan gyönge. Az élet folyama is olyan, mint e tenger. Körülöttünk, mellettünk hullámzik a sokaság, és mi még legerősebb karral is nem birunk ellene, hanem usvnunk kell vele. — De csakhamar magunkhoz térünk s a hajó jut eszünkbe, mely bár erősen ring, s hol jobbra, hol balra hajlik a hullámcsapások folytán: de megy, s a főirányt követi. íme egy vigasztaló gondolat. Az élet s tengerárja és hullámai ia megcsapkodnak bennünket, sokszor ingadoznak lábaink s tévelyeg, lankad az akarat: de leküzdjük erőnk, lo akaratunk gyöngeségét s haladunk utainkon. Boldog kinél legkisebb a gyöngeség, legerősebb az akarat s legbiztosabb a czél, melv felé tör ... . A kétely s felvillanó vigasz képei csakhamar eltűnnek; a szokatlan ringásédes álomszerű mámorba helyez bennünket, félig elkábulunk, s valami édes kéjérzet fogja el idegeinket. Ilyen az álom, ilyen a halál

Estefelé rakéták tüzröpte s bengáliai fények mellett hajóztunk le Lübeckbe, s bár szép volt az est, s pompásak a pírt mentén fényesen kivilágított villák, de a nap hőse a tenger maradt.

 

 

Cholnoky Jenő. ALMÁSY GYÖRGY UTAZÁSA BELSŐ-ÁZSIÁBAN 1904. 3. 35.

Egész csendben, szerényen, feltűnés nélkül, de annál nagyobb lelkesedéssel indult Ázsiába a magyar geográfiának ez a legújabb kitűnősége. Jól fölszerelt expedicziót szervezett, magával vitte dr. Stunimer zoológust is. Mindent észlelt, ami útjába akadt; első sorban zoológiai megfigyeléseket tett, de azonkívül nagyon becsesek néprajzi és geográfiai feljegyzései is.

Oroszországon, a Kaspi tavon keresztül jutott Almásy a turáni alföldre, túl a Kaspi tavon, s eme területet átszelte az új vasúton, amely egész Taskentig szállítja az utasokat; Taskentből postakocsikkal utaztak Vjemyibe, Belső-Ázsia egyik legfontosabb helyére, amelyet az oroszok ügyes és hatalmasan fejlődő ázsiai gyarmatosítása teremtett. Itt a «Hét folyó» tartományában volt az expediczió tanulmányainak igazi szintere. Először az Ili folyó völgyét járták be, vadászgatva, bogarászva, de azt hiszem, geofizikai megfigyelései a sivatag peremének szerkezetét illetőleg talán még zoológiai eredményeinél is fontosabbak. Azután a Tien-san hófedte bérczei közé hatolt be — most már egyedfül. meri Stunimer az Isszikul tó partiam maradt.

A Tien-san Ázsiának egyik legnagyobb hegysége. Legmagasabb csúcsa, a Khan-Tengri, 7000 méter magasságig emelkedik s a hegyóriás széles hátáról rengeteg jégárak indulnak le az alig járható, javarészben még ismeretlen völgyek felé. A hegység hatalmas hegylanczai között a mi Magas-Tál ránkhoz hasonló nagyságú hegyeknek talán még nevük sincs. A hóba takart hogylánczok között sajátságos magas földek terülnék el, a melyeket a folyók össze-vissza szabdaltak, mély szakadék völgyekkel Ezeket a magas földeket nevezik az ott lakó torok (kirgiz) népek iszirt»-eknek, a mely szót szerző «szyrt»-nek ír, hogy figyelmeztesse az olvasót, arra, hogy ezt a szót nem egészen úgy kell olvasni, mint a magva r szirt szót. ami egészen mást jelent, hanem az y kissé rövid ü-nek hangzik, de annak sem egészen. Ezeken a «szyrt»-eken járt a lelkes utazó kőszáli vadra és vad-juhokra vadászgatva, kegyetlen hidegben, a ritka levegő kellemetlen hatásának kitéve. Teljesen kirgiz módra élt, de nagy látókörű természetvizsgáló módjára gondolkozott. Csak a beköszöntő tél, a sűrű havazás, a mit egyik képünkön is lehet látni, kergette le a fáradhatatlan katatót ezekről a kietlen, ember-lakatlan pusztaságokról s késő őszszel tért vissza hazájába, dúsan megrakodva eredményekkel. Hihetetlen mennyiségű zoológiai gyűjtése még feldolgozásra vár.

Utazásának élményeit tekintélyes vastagságú könyvben adta ki a Természettudományi Társulat. Dicséretére válik a társulatnak egy pompás kötet, telve szebbnél szebb képekkel és táblákkal, amelyek egyébként Koszkol Jenő rajzművészünk ügyességét is dicsérik.

Utazásának élményei is érdekesek, mert az utazónak sok nehézséggel kellett megküzdenie. Ott van pl. a Jlokacsy karjain való átkelés, amit egyik képünk mutat be. Megtámadták őt a kirgizek is, sőt betegség is elővette épen a legelhagyatottabb szirteken. Leírásai humorosak, majd mély érzésről tanúskodnak; s nem marad szerző'a száraz leírások keretében, hanem gondolatai i lesaponganak érdekes összehasonlítások, visszaemlékezések révén olyan gondolatvilágba is. a hova szjvesen követi őt mindenki. A belsőázsiai pusztaságokat, a Tien-san hegyóriásait, az odavaló népet, különösen a kirgizeket, mint az állatvilágot annyira vonzóan és olyan tökéletesen irja le, hogy erre méltán büszke lehet a magyar geográfiai irodalom.

 

 

TRIANON

 

 

Paál Jób: Mi történt a megszállott területek magyar színészeivel? 1919. 4. 40.

 Az ellenséges csapatok megszállása súlyos csapást mért a vidéki színészetre is. Az orszag legerősebb és legnagyobb "sikerrel működő társulatai kénytelenek voltak állomásaikat elhagyni és rövid ideig az volt a helyzet, hogy e társulatok tagjaira a legnagyobb nyomor várt.

A magyar kormány támogatásával azonban e szomorú kilátások nem váltak valóra, mert a társulatok legnagyobb részét sikerült magyr vidékeken elhelyezni és így — ha csak átmenetileg is — biztosítani tudták a művészek megélhetését és boldogulását.

Egy csomó megszállott városban egyébként akadálytalanul játszhatnak tovább a magyar színtársulatok. Sebestyén Géza telt házak mellett játszik Temesvárott és Füredi Béla társulata is folytatja előadásait Pécsett. A románok nem akadályozták meg, hogy Janovich Jenő dr. kolozsvári társulata tovább működjék és megvan a kilátás arra is, hogy Faragó Ödön kassai és Polgár Sándor pozsoayi társulatainak működése elé sem gördítenek akadályokat a csehek.

A vidéki nagyobb társulatok közül e pillanatban egyedül Nádassy József szabadkai társulata szünetel. Szabadkán a szerbek játszanak. Szabó Ferencz társulata Nagyszombatból menekült el, ez a társulat fel is oszlott, de a tagok legnagyobb részét az Országos Szinészegyesület elhelyezte. A direktor súlyos anyagi kárt szenvedett, amennyiben egész díszlettárát. és ruhatárát, egész felszerelését elrabolták tőle.

Bethleni Bruckner László színtársulata, amely normális időben Nagybecskereken, Zomborban, Zentán, Verseczen és Lúgoson játszőtt kénytelen volt a szerbek elöl elmenekülni, illetve hirtelen kellett, hogy távozzon, merta szerbek haladéktalan távozásra szólították őt fel. A társulat együtt maradt és jelenleg Kőbányán játszik, a tagok akadálytalanul megkapják rendes gázsijukat. Heltai Nándor társulatát erőszakkal távolítottak el Nagykikindáról a szerbek. A társulatnak Halasra kellett volna menni, de mivel a halasi színháznak nem volt szene, Heltaiék karácsonykor Csongrádon kezdték meg az előadást. A társulat nagy része közben elszerződött és Heltai Nándornak részben új társulatot kellett szerveznie. Szabados Lászlónak Nyitráról kellett menekülni, a társulat hiánytalanul együtt van és Komáromban működik.

Fehér Imre erdélyi társulatát teljesen kirabolták. A színészek jóformán díszlet nélkül, egészen shakespearei módon Tordán játszanak most, a totdai publikum méltányolja a helyzetüket és leszállította igényeit. Krémer Sándorné társulatának Deésre kellett volna bevonulnia, de a színészek nem mentek ide, hanem Orosházára, ahol négy év óta nem játszott már társulat és ahol ennélfogvaja művészeket igen nagy örömmel fogadták. Miklóssy Gábor előadásait Zenta helyett Kiskunfélegyházán kezdte meg és mivel a társulatot szintén kirabolták, a Nemzeti Színház, Operaház és a Király színház adtak kölcsön Miklóssynak díszleteket és ruhát. Sajó Vilmos társulata szintén együtt van, sőt a direktor ki is egészítette a szintársulatot, amely Pancsova helyett Kisvárdán kezdi meg az előadásokat.

Aránylag csak kevés színész van szerződés nélkül. A direktorok ma is szívesen szerződtetik a színészeket és színésznőket. Gyorsan találnak elhelyezést a katonaszinészek is, akik egyébként az Országos Szinészegyesületnél a katonaszinészek tanácsától nagyobb összegű ruhasegélyt kapnak. Erre a czélra hétszázezer korona áll rendelkezésre, amiből eddig már százötvenezer koronát ki is osztottak. A színészek a segélyt nem készpénzben, hanem ruhában kapják meg és csak akkor, ha szerződést tudnak felmutatni. A katonaszinészek különben társulatot is szerveztek és

 ez már meg is kapta az újpesti színházat, ahol Szomory Miklóst bizták meg a vezetéssel. A társulat legközelebb meg i» kezdi már működését.

 

 

ÉLETKÉPTELEN KIS-MARGYARORSZÁG. 1920.4. 43.

 

Clemenceau Magyarország számára olyan békét tervezett, a mely régi területének több mint kétharmadrészétől fosztaná meg.

Ez a Magyarország teljesen életképtelen volna; azok a határok, a melyeket a párisi békekonferenczia tervezett, nem állják meg a kritikát sem földrajzi, sem gazdasági, sem politikai, sem történelmi értelemben. Ezek a tervezett határok nem egyebek, mint kigúnyolásai minden tudományos és politikai szempontnak ; letörülhetetlenül magán viseli ez a tervezet annak a bélyegét, hogy a párisi békekonferenczia nem tett egyebet, minthogy kritikátlanul honorálta a Magyarország testén osztozkodni kivánó ellenségek igényeit.

Így született meg ez a torz¬tervezet, a melyen belül a legelemibb lét föltételei is hiányoznak. A fölületesség tükröződik vissza e tervezet egész komplexumából, a mely annak bizonysága, hogy azok, a kik Magyarország számára új határokat akarnak megvonni, egyáltalában nem ismerik ennek az országnak specziális viszonyait, nem foglalkoztak azokkal a föltételekkel, amelyek berendezkedésének lehetőségét megszabják. Szerencsére az angol, olasz és amerikai államférfiak kezdik belátni a békeszerződések reviziójának szükségességét.

Az a szellem, a mely az eddigi békeszerződéseket létrehozta, a megtorlás szelleme volt; az európai hangulat most kezd ébredni, most kezd föleszmélni: mit is alkotott béke helyett. A Magyarország problémái iránt való érdeklődés jelei egyre erősebben mutatkoznak. E szűkre szabott tanulmányt nemcsak a magyár közvélemény számára teszszük közzé, hanem abban a hitben, hogy utat fog találni azokhoz is, a kik sorsunk eldöntésére vállalkoztak.

 *

A Magyarország számára tervezett béke¬ föltételek vizsgálatakor több szempontot kell fölvetni. Meg kell vizsgálni: miért szabtak ilyen föltételeket; politikailag miért lehetet* lenek; gazdaságilag miért jelentenének katasztrófát egész Közép¬Európa számára történelmileg és geográfiailag miért abszurdak ; miért jelentenék a kultúra teljes lezüllését és a középkor színvonalára való visszasülyedést. Mindezek a kérdések kicsúcsosodnak abban, hogy a tartós béke biztosítása e föl¬ tételek fönntartása esetén egyenesen gúnyként hangzik.

Magyarország jövendő határait Clemenceaunak, a békekonferenczia elnökének Kun Bélához az elmúlt év nyarán intézett jegyzéke körvonalozta első izben. A Magyarország eU len érzett bosszúvágy ekkor érkezett el a tetőpontra. Nyilvánvaló volt, hogy a bolse¬ vizmusnak előbb¬utóbb ki kell tombolnia ma¬ gát, a „tűzfészek"¬ben az utolsó lángok lob¬ bántak föl. Közel volt a pillanat, a mikor a test ájultan terül el. Elérkezett az osztoz* kodás momentuma. Csehek, románok, szer¬ bek, osztrákok diplomácziája megfeszített erő* vei dolgozott: mind azzal a vezérmotivum* mai, hogy hosszú évtizedekre kihatóan meg kell akadályozni annak a lehetőségét, hogy Magyarország talpraállhasson és visszaszerez¬ hesse azokat a területeket, a melyeket jog* talanul igényelnek tőle. A „győztesek" félelme a „legyőzöttel"— ez magyarázza meg pszicho* logiailag a fékevesztett igényeket. Az entente pedig annyi titkos szerződést kötött a háború során a veje társult hatalmakkal, hogy é titkos szerződések labirintusából vagy nem tudta kiverekedni magát, vagy nem volt hozzá való hajlandósága : akczeptálta az osztozkodni kívánók igényeit.

A tervezett határ nem egyéb, mint stratégiai frontvonal, a mely bármely pilla* natban lehetővé tehetné a Magyarország ellen való cseh¬román¬szerb kooperatív föllépést. A vasúti csomópontokat azért jelöl¬ ték meg a határon kívül fekvőknek, hogy az esetleg ellenséges haderők minél gyorsab¬ ban gyülekezhessenek, a folyókat azért vág¬ ták el e határvonallal torkolatuktól, hogy az esetleg fölvonuló haderőket ne tartóztat* hassák föl folyó¬akadályok, Budapestet azért kellett a határtól harmincz kilométernyire es'nek megjelölni, hogy a főváros megszál* lásának veszedelme állandóan ott lebegjen Damokles¬kardként Magyarország feje fölött, Salgótarjánt azért kellett közvetlenül a ha¬ tárra helyezni, hogy e fontos szénmedencze gyors elvesztésének lehetősége adott esetben rapidan vághassa el Magyarország ellenálló erejét. Mindez nyilvánvalóvá teszi, hogy ez a határtervezet nem egyéb, mint a bolseviz¬ mus számára szánt stratégiai fenyegetés. Ez a határ Kun Bélának szólott, hogy uralmát egy megszervezett külső beavatkozás bár¬ mely perczben megdönthesse. Közismert do¬ log, hogy azokban a hónapokban, a mikor Clemenceaunak ez a jegyzéke megérkezett, sem a csehek, sem a románok nem voltak fölkészülve a bolsevizmus elleni harczra; ezért kellett időnyerés czéljára ezeket a ha¬ tárokat kijelölni, azzal a helyes föltevéssel, hogy a bolsevista taktika úgyis belenyug* szik bármilyen méretű területcsonkításba, csak azért, hogy befelé új erőre kaphasson. A bolsevizmus megdőlése után azonban tel¬ jességgel érthetetlen, hogy ezeket a vonala¬ kat a békekonferenczia fönntartotta. A bol* sevizmust nem a románok verték le, — ha fegyveres erőre lett volna szükség, megdöntötte volna a vörösök hatalmát a Szegeden megszervezett nemzeti hadsereg, — hanem a magyar parasztság ellenállása. Szabad¬e hát a bolsevizmus megdöntéséért Magyar* országot azzal jutalmazni, hogy ugyanolyan elbánásban és elbírálásban részesül, mint a bolsevizmus idején ? A románok, csehek szem* pontjából talán igen, hiszen ők arra törek¬ szenek, hogy Magyarorország életképtelenné váljon. Ezt a rövidlátó, oktalan politikát azonban nem teheti magáévá a békekonfe* renczia. Nemcsak azért, mert honorálnia kell Magyarország történelmi hivatásának telje¬ sítését, — azt, hogy újra védelmezője volt a Nyugatnak a Kelet ellenében, — hanem azért is, mert tisztában kell lennie azzal, hogy Magyarország elsenyvedése egész Közép¬ Európa pusztulását vonná maga után. Ma¬ gyarország Közép*Európa kulcsa; Magyar¬ ország nélkül nem "kaphat erőre Lengyel¬ ország, ha Budapest érverése elhal, ez vér¬ keringési zavarokat okoz Bécsben, Prágában, Varsóban, föl egészen Danzigig ; a pusztulás csirái elhatnak az Aegei* és a Fekete¬tengerig. *

Geografiailag a tervezett határok lehetet¬ lenek; ez világos mindenki számára, a ki csak egy pillantást vet Magyarország tér¬ képére, a mely a legideálisabb hegy¬ és viz¬ rajzi egységet mutatja. Gazdaságilag is pᬠratlan egység ez a terület, a melyen adva vannak a gazdasági élet összes föltételei : az Alföld éléstára Közép¬Európának, szénme* denczéi lehetőséget adnak a gabonaneműek felőrlésére, vasbányái a legfontosabb ipari termékek előállítására képesítik és lehetővé tennék, hogy Közép¬Európa és a Balkán le¬ rongyolódott vasúti anyagát rekonstruálja, erdőségei a papírgyártásra predesztinálják, földgáza új lendületet adhatna a gyáraknak, a melyeknek munkájára olyan eminens szük¬ sége van egész Európának.

A tervezett határok megvalósulása ese¬ tén pedig az történnék, hogy Magy£r¬ ország elvesztené gyárai túlnyomó részét, ipara tönkremenne, bányáinak legnagyobb része elveszne, nyersanyagtermelése lehetet¬ lenné válna. Szántóföldeinek a felénél ke¬ vesebbje, állatállományának alig egy har¬ mada maradna meg, erdőségeinek elenyészően csekély százaléka. A tervezett határokat úgy állapították meg, hogy nyersanyagtermelő területeiktől el volnának szakítva; a terme* lés megkönnyítése helyett tehát ez a béke mesterségesen növelné a termelés nehéz¬ ségeit, akkor, mikor egész Európa'legégetőbb problémája a produkczió fokozása. Ilyen politikai határok megvonása azt eredmé¬ nyezné, hogy a Felvidék üveg* és gyapju¬ gyárai elpusztulnának, mert nem maradhat* nának életképesek a fejlettebb cseh gyárak¬ kai szemben, a nyugatmagyarországi czukor* gyárak üzeme megszűnne, mert a czukorrépa¬ földek Magyarországon maradnának, a diós¬ győri vasgyár tönkremenne, mert a vasércz bányák Csehországhoz tartoznának, a ma¬ gyarországi szénbányák termelési lehetősége szinte leküzdhetetlen akadályokba ütköznék, mert bányafát külföldön kellene beszerezniük, az erdélyi sóbányák termelése visszafejlőd* nék, mert Románia nem helyezne rájuk súlyt: amúgy is nagy fölöslege van sóban. Minden lendítő erő, a melyre a rombadőlt Európa újjáépítésére szükség van, elveszne. Politikai határok zárnáV el az Alföldnek a Felvidékkel űzött cserekereskedelmét. Nem nehéz a perspektíva elképzelése : ipar, keres* kedelem híján tönkremennének a magyar pénzintézetek. Az élet megdermedne Magyarországon.

És a fölpuffadt új államokban ? A ma¬ gyarság kulturális fölénye a nemzetiségekkel szemben elvitathatatlan úgy az ipar, keres* kedelem, mint a mezőgazdaság terén. A terme* földeket a románok, szerbek, csehek nem tudnák úgy megmívelni, a bányákat nem tudnák úgy kiaknázni, a mint arra szükség volna, — eltekintve attól, hogy e termékek értékesítésének lehetősége is meg volna ne* hezítve. Európa elszegényedésének proczesz* szusa tehát nem hogy véget érne, hanem ekkor kezdődnék meg a lejtőn való zuhanás a maga igazában. Magyarország földjén a fejlődés minden tényezője adva van, a ter¬ vezett békeföltételekben pedig a visszafejlő* dés, a bomlás és zavarfejlesztés csirái van¬ nak elhintve. Ide vezetne a falánk és rövid¬ látó szomszédok igényeinek kritikátlan tel¬ jesítése. Tudományos skrupulozitással meg* állapított adatok egész légiója igazolja, hogy a Magyarországon élő nemzetiségek műveltebbek, mint a saját hazájukban. Egész Európa érdekében való volna Magyarorszá* got abban a történelmi hivatásában elősegí¬ teni, hogy a Nyugathoz közelebb vezesse a területére bevándorolt nemzetiségeket és ez* által a termelés fokozását előmozdíthassa. * Végezetül vizsgáljuk meg etnográfiai szem¬ pontból a tervezett határokat. Ezek a ha* tárok több mint három és fél millió, egy tömbben élő magyart szakítanának el Ma¬ gyarország testéről, nem is számítva az egyes vidékeken elszórtan élő magyarokat. Cseh¬ országhoz egy millió kétszázezer, egy tömb* ben élő magyar tartoznék, Romániához egy millió nyolczszázezer, Szerbiához több mint hétszázezer. Nyilván a nemzetiségi elv érvé* nyesülése kedvéért! És ezek az új „nemzeti" államok így festenének :

Romániában     66-7%

Csehországban 45,0

Szerbiában       38,7

 

volna a román cseh, illetőleg szerb lakosság. Akkor, amikor Magyarországon a magyarság 54'5%¬ot reprezentál! Egy történelmi, gazdasági, földrajzi egységet szabad-e megbontani, kulturális értékeket szabad-e lerombolni azért, hogy három, lenge kulisszákkal összetákolt ország keletkezzék ? (—

 

 

 S.-s.: A Trianoni kastély. 1885. 516. Október 6-án Versailles-ban szokatlan mozgolódás uralkodott. A nemzetgyűlés szünetelése óta e kis város indóháza nem látott annyi vendéget, mint amennyit a vasutak oda szállítottak. De a népvándorlásnak nem Versailles volt utolsó czélja, mert alig érkezett meg, azonnal tovább indult a kastély irányában, elö-zönlé a márvány- és bronz istennőkkel benépesített parkot, keresztülment a gyönyörű fákkal beültetett nagy térségen s utoljára Grandé-Trianon előtt állt meg, melyet XIV-ik Lajos alatt Mansard épített viruló rétek és erdőségek közepette.

Grandé-Trianonnak rövid, de érdekes múltja van. Az élvhajhász és mulatságkedvelő XIV. Lajos alatt, bár a kastély fölépülésekor már kissé idős vala, egymást érték a nagyszerű mulatságok és üanepélyek Trianonban. Ezután egy jó darab ideig csend honolt a szép kastélyban és a körülötte elterülő nagy kertekben. Az udvar visszavonult belőle s mély nyugalmát csakis a XVIH-ik század közepe felé zavarta meg XV-ik Lajos és kísérete, kik a park tekervényes sétányait szánkázó helyül néha fölkeresték. XVI. Lajos, I. Napóleon, XVIII. Lajos és X. Károly szintén megjelentek itt olykor-olykor, de igen ritkán. Grandé-Trianon határozottan kegyvesztettnek látszott. Csakis Lajos-Fülöp alatt kezdett ismét divatba jönni s a feledékenységből apránként kibontakozni. Lajos-Fülöp szerette Grandé-Trianont, szívesen lakott benne s nagymérvű javításokat tétetett rajta. Ma is mutatják a látogatóknak a termeket, melyeket elfoglalt, szerényen butorozott hálószobáját, dolgozó-termét, hol egy igen egyszerű, acajou-fából készült asztalka áll, mely a király íróasztala volt. De Lajos-Fülöp polgárkirály volt; ugy élt, mint becsületes családapához illik, és igy ha Trianonba ment is, ez többnyire minden föltűnő zaj és mulatság nélkül történt. Grandé-Trianon ez idő óta ismét feledésbe ment.

Honnan tehát e roppant élénkség, zaj, lárma, lótás-futás és bámuló népsokaaág, mely egy idő óta Grandé-Trianont és egész környékét annyira megelevenité? A szerelem számára épitett fészekből az igazság istennője alakított magának törvénytermet.

Egy évi s négy havi fogság után Bazaine marsallt végre törvényszék elébe állították, amiért 1870. október 27-én 170 000 emberrel kapitulált, anélkül, hogy a német ostromló hadvonalon áttörni még csak meg is próbálkozott volna. Thiersnek sokan szemére vetik, hogy a pörrel oly sokáig késett, de az öreg ex-praesidens minél hosszabb időt akart engedni arra, hogy a Bazaine ellen országszerte uralkodó elkeseredés érzete némileg csillapodhassak, s a vádlottnak több kilátása lehessen részrehajlatlan ítéletre. Francziaországban, mint Angliában egy olyan előkelő embert, mint Bazaine marsall, csakis hozzá hasonló rangban levők hallgathatnak ki, de minthogy a most meglevő néhány franczia marsall többnyire mind Bazaine alatt szolgált s ennélfogva illetékes birái nem lehetnek, egészen más elemekből kellett a törvényszéket összeállítani. A nagy-trianoni törvényszék elnökéül d'Aumale herczeget választották, ki 1843-ban mint hadosztály-tábornok Algierban szolgált s a törvényszék többi tagjai hat más tábornokból állnak. Ezenkivül 4 póttagot is neveztek ki, nehogy az egész kihallgatást és pert újból kelljen kezdeniük, ha az itélethozatal előtt valamelyik törvényszéki tag elhalna, vagy más esemény által gátoltatnék az ítélet kimondásánál jelen lenni. A kihallgatás e hó 13-án, hétfőn kezdődött s azóta szakadatlanul folyik.

 

 

   FÜGGELÉK

 

   KHINAI VERSEKBŐL.1913. 32. 627.

 

   A porczellán pavillon.

   (Li Tai Po.)

 

A kicsiny, kerek tavon

Fehér és zöld porczellanból

Díszlik egy szép pavillon.

 

Mint a tigris háta sávval

Ivük a jáspis-híddal;

Parttól a pavillonig

Szökken a híd.

 

S ott, a kedves házacskában

Jóbarátok szép sorjában

Ülnek. Mind iszik, nevet.

Némelyik ír verseket.

 

Köntösük bő selyemujja

Hátracsüng. Selyem kámzsájuk

Kényesen nyakukba hullva. —

Ifjak, szépek, Jóbarátok.

 

A kerek tó sima tükrén

Ujra látszik mindez szépen,

Fehér és zöld tükörképben,

Porczellános tisztán, büszkén!

 

Mint egy félhold ívlik a híd

Fordított alakja át;

És sok, ifjú jó barát.

Verset ir, kaczag, iszik.

Ülvén fejük tetején

A fehér-zöld pavillonban,

Mely a tornyán áll azonban

A kerek tó tükörén.

 

Chinesische Flöte» után.

Kaffka Margit