JAPÁN                      KINA                         A NŐKRŐL

 

 

 

h14–112.  Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók és levelezők.

 

2019.  11. 04. – 11. 20.

 

 

Tartalom

 

Bevezetés

 

Az Utiképek Brazíliából. 1859. 480. c beszámoló buja stilusa néhol dagályos, homályos, szemben Xantusszal, aki hosszú, de tartalmas. Olvashatjuk Pest-Budát ősszekötő hajóhíd összeszerelésének és üzemeltetésének részletes leírását.

V. FERDINÁND ÉS MÁRIA-ANNA MENYEGZŐJE a függelékben olvasható. Nemcsak a vőlegény személye miatt, hanem a szertartás részletes leírása okán is figyelemre méltó.

 

 

ORSZÁGOK


Japán

 

   Törs K. Egy hangverseny a japáni udvarnál. 1870. 64

   XÁNTUSZ JÁNOS Japánról ipartörténeti szempontból, 1874. 12. 178.. (Folytatás.)

                    XANTUSZ JÁNOS Japánról ipartörténeti szempontból, 1874. 194.

                                       

                    Kína

 

                    LÓCZY LAJOS KHINÁRÓL. 1886. 40. 645.

    két folytatás

                    KHINAI MENYASSZONY ÉS VŐLEGÉNY.   1888.40. 658

                     Dr. Ejszaky Ödön: OSZTRÁK-MAGYAR HADIHAJÓ KHINÁBAN. 1899. 14. 227.

    Szúk Géza  A MI KIS KHINÁNK

                   Faragó Ödön: EGY MAGYAR EMBER KHINÁRÓL. 1882. 47 742.

 

    Szendrői Geöcze István: Uti képek Braziliából.*) 1869. 463.

 

                 A NŐKRŐL

 

                 A czárok hajdani nősülése. 1854. 184.                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                   

                   Nevezetes szertartás az oroszok házasságainál. 1854. 184.

 

 

                  UTAZÁS

 

V. S. HOGYAN KÖZLEKEDTEK A RÉGI PESTEN? 1906. 287.

 

                   KÖNYVES TÓTH KÁLMÁN: UTAZÁS MAGYARORSZÁGON

A XVIII. SZÁZAD VÉGÉN. 1912

 

                   FÜGGELÉK

 

                  V. FERDINÁND ÉS MÁRIA-ANNA MENYEGZŐJE 1831-BEN. 1884. 734. 

 

 

Bevezetés

 

ORSZÁGOK 

Xántus János hazánkfia, az amerikai polgár és tengerészmérnökkari kapitány, ki most körünkben tartózkodik s múlt héten tartá nagyérdekü székfoglaló beszédét a m. Akadémia ülésében, jelenleg — és méltán — a legnépszerűbb nevek egyike hazánkban. Egyike ő is azon számosaknak, kik a balszerencse által a honból kizavartatva, a külföld távol országaiban, idegen viszonyok és nehéz küzdelmek között nem csak maguk számára voltak képesek, hatáskört és tisztes állást teremteni, hanem mind szellemi, mind erkölcsi tekintetben, hazáj oknak is becsületére váltak.

Neve akkor lön országosan ismertté és tiszteltté, midőn a múlt évtizedben két jeles utazási munkája jelent meg Pesten, melyek egyike az Északamerikai államokat, másika különösen Kaliforniát tár-gyazza. Kalandozás után, Németországon, Németalföldön, Belgiumon, Francziaországon keresztül Angliába jutott, honnan azonban, nem levén itt kilátása, jövőjét megalapíthatni, 1851. végén Amerikába vándorolt.

Úgyszólván, egy garas nélkül szálltam az amerikai partra, minden státust bekalandoztam, hogy élelmet szerezzek, s minden élethelyzetben voltam. Az amerikai mit sem törődik azzal, ki micsoda; azaz mit mivel. A szegénység itten nem szégyen, de szerencsétlenség. Mindenki iparkodni tartozik moraliter magát kisegiteni, ugy a hogy lehet. Én p. o. a körülményekhez képest voltam különféle mesterember. De nem lévén egyszer pénzem, nem várhattam, hogy helyt kaphassak mint rajzoló, vagy zongora-tanitó; hanem amerikai szokás szerint, hogy rendes élelmem meg ne szűnjék — mint napszámos dolgoztam csatornán napokig.

 

  XÁNTUS JÁNOS

  

Pár évig Angol-. Franczia- és Németországban laktam. Bejártam Németalföldet és Belgiumot is. Mikor ide értem, nem láttam mindent oly gyermekies agitátióval, mint sokan előttem; de mindent öszvehasonlitottam — mielőtt Ítéltem.

Itt Amerikában nemcsak a szabad státusok minden zege-zugát bejártam, de a területeken is nagy mértékben utaztam, Ezt csak ugy tehettem, mert a kormány számtalan facilitásbau részesített. Itten tanultam meg az indus nemzetségek jellemét, szokásait, s számtalan elvitázhatatlan érdekű item-eket.

Pár év előtt a Würtembergi herczeggel utaztam Texas és Közép-Ame rikában; mi egészen uj, s felette érdekes tapasztalásokat hozott ismereteim halmazába. Mig legújabban ezen csaknem egészen ismeretlen országba vezetett az akaratos fátum; mely ország kétségkivül a világ legremareábili-sabb csudája.

Xántus János tehetsége és erélye nem maradt elismerés és eredmény nélkül Amerikában. 1856-ban, épen midőn a Sierra Nevada fölvételével foglalkozott, amerikai polgárrá lön, s tüstént az Eszakamerikai államok tértani karába, mint tiszt vétetett fel. A munkálat sikeres bevégzése után a tengerész-mérnökkarhoz tétetett át, s egy expeditio vezényletével bizatott meg a kormány által, melynek czélja volt, a Csendestenger bizonyos részeim k tanulmányozása, meteorológiai szempontból, de melynek egyik legfontosb része volt, a dagály apály viszonyainak meghatározása, a mélységek és árfolyamok észlelése stb. Feladatát csak múlt évi augusztus elején végezte be, miután Amerika és Ausztrália közt 89 szigetet és zátonyt meglátogatott, s e czélból nem kevesebb, mint 127,000angol mérföldnyi tengeri utat tett. Munkálatainak eredménye nagy részben \ ész a sajtó alá, s nemsokára az amerikai kormány a szokott módon, a kongresszusi tagok számára ki fogja adni.

Sem költséget, sem fáradságot nem kiméit, ha alkalma volt valamit szerezhetni hazai intézeteink számára, s igy történt, hogy a Nemzeti Muzeumot, a w. kir. Természettudományi társulatot, sőt a tud. Akadémiát is részint gazdag és ritka állatgyüjteményekkel, részint becses könyvekkel megaján-dékozá, s ezt — mint tőle hallottuk — ezután is tenni szándékozik 

 

  Japán 

Törs K. Egy hangverseny a japáni udvarnál. 1870. 64.

Azon ajándékok közt, melyeket ő Felsége a japán császárnak küldött, egy pompás Bösendorfer-zongora is van. B. Ransonnet, aki az ajándékok átadásával megbízatott, érdekes dolgokat beszél ennek viselt dolgairól.

Az expedicziót a mikádo nyilvános kihallgatáson fogadta a császári palotában, melyet a japániak O-chironak neveznek. A kihallgatási terem tágas, három oldalról mindenféle elszőnyegzett fülkékkel köritve. E fülkék egyikében áll a trón, fekete fényezett fából, arany pántokkal. Ugyanilyenek a terem oszlopai is. A falak világoskék szinre vannak festve, a padozat szőnyegekkel borítva. A bútorzat művészi alkotású.

A mikádo a trónon ült s a tisztelgés fogadására fölállt, amikor is néhány pillanatra előtűnt fiatal arcza, melyet mikor ül, mindig egy, a trón mennyezetére akasztott áttetsző szőnyeg takar. Jobbra, balra a tróntól álltak a testőrök nemzeti, s a miniszterek és diplomaták európai öltözetben. A japán „zászlós urak" vörös bársony öltönyt viseltek.

Ő császári japán fölségét idegen ember fia nem méltó színről szinre látni, ezt a törvények is tiltják. Azért privát-audiencziára idegent nem is eresztenek magas szine elé. Miután azonban a nap fia is csak oly gyarló, mint más ember fia: őt is háborgatta a kiváncsiság, mi lehet az a nagy izé, ami abban a furcsa faskatulyában van? Mégis szerét kellett valahogy ejteni, kielégíteni ő magasságának tudnivágyát a zongora iránt.

Ennélfogva kiürítettek egy császári pavillont, elvivén belőle azon keresztfalakat, melyek azt mintegy 60 kis szobára oszták. Ez könnyű munka volt, lévén a falak is, mint Japánban a legtöbb holmi — papírból. Csak egy válaszfalat hagytak, mely a termet két szakaszra osztá: aa egyikben volt Ransonnet és a zongora, a másikban a mikádo és az udvar.

Az adott jelre R. elkezdte a chromatikus scálát. Ez végtelenül tetszett a japán uraságoknak, s ebben hasonlítanak a törökökhöz: azoknak is a stimmelés tetszik legjobban. Mendelsohn és Strausz iránt nem mutattak kellő méltánylatot. Valami két óra hosszáig muzsikáltatott magának a mikádo, akkor azután kijelenté, hogy tökéletesen meg van elégedve.

Viszonzásul két kis csomagot küldött a bárónak egy kis rakás ezukros süteménynyel s mindon-féle szinre festett kalácscsal rizslisztből. Az egyik csomagban egy arany dohánydoboz volt sajátságos faragványok kai és zománczolással japán ízlés szorint, kitűnő művészettel. Fedőjén tájkép, oldalain virágok láthatók. A másik csomagban pedig volt egy darab füstölt hal, mely azt jelenté, hogy az ajándék küldője egyszerű halász. A japánok t. i. halászoktól származtatják magukat.

Mily sajátságos vegyüléke e kis történet a japán észjárásnak. Császárjok arczát nom láthatja idegen, mert az olyan nagy ur. Csak a japán részesül o szerencsében, tehát „választott nép." S mégis az „urak ura" akkor sem mulasztja el szerény származását elárulni, mikor leginkább tündököl. Gőg és alázat a legmagasabb fokon, összekeverve.

Mondja meg már most valaki: aristokraták-e a japánok, vagy demokraták?

 

 

XANTUS JÁNOS Japánról ipartörténeti szempontból, 1874. 11. 163. ( H14. 111.-ban megjelent)

 

XANTUS JÁNOS Japánról ipartörténeti szempontból, 1874. 12. 178.. (Folytatás.)

A japán ipar fényűzési irányán történt fejlődését egyedül az ország főnemessége mozdította elő. Mert az volt a vásárló, s nagyrészt a nevezetes gyárakat is a daimiók leghatalmasabbjai állították föl, s a legtöbbjét igen virágzóvá és jövedelmezővé emelték. Ez pedig kétségkívül az országlás hatalom-öszpontositási politikájának eredménye volt.

Japán ugyanis a históriát megelőző időktől fogva hatalmas kényurak szövetsége volt, vagyis oligarchák konfederácziója. A császár csakis az Ő képviselőjük, s akarataiknak hűséges végrehajtója. Századok óta a közös biztonság szempontjából ugy találták jónak maguk ezen kényurak, hogy a daimiók fölváltva félévig kötelesek Jeddóban, a birodalom fővárosában lakni, s mikor a másik félévre haza mennek nagy birtokaikba, családjaikat tartoznak kezesekül hagyni Jeddóban.

Ily országlási rendszer következménye lett, hogy az ország minden nagybirtokosa és főura Jeddóban egy-egy palotát, vagy éppen várat épített, hol fél évig maga is, másik félévig pedig családja lakott; s oly kísérettel szoktak tartózkodni a fővárosban, melyhez semmi európai középkori nagyúri megjelenés nem hasonlítható. E nagy urak közül némelyik 10—20, sőt több ezer fegyveres kísérettel lakott a fővárosban; s volt idő, hogy Satzuma herczeg 60 ezer főnyi bandériummal jelent meg.

Így az ország összes vagyonos és mivelt osztálya összpontositva volt a fővárosban, hol egymással fényben vetélkedve, jövedelmeiket elköltötték; s minden művész, tudós, iparos bőséges pártfogást talált, ügyességét kifejthette, s szorgalmát és iparkodását anyagi siker követte.

Nézetem szerint ez lehetett a fő tényező, hogy a japáni ipar, elzárkózása és magára hagyatottsága mellett is, annyira kifejlett, s éppen fényűzési és jó izlési irányban. Egy igen fontos kérdés mégis válasz nélkül áll mindig előttem:

„Hogyan és miért történhetett az, hogy a japániak századok óta ismerték Európa minden kulturális viszonyait, s mégis minden, amit náluk látunk, tökéletesen eredeti, s egyátalán minden japáni tárgy nélkülözi minden európai izlés befolyását?"

Ha végig nézünk a japániak egész életmódján, ha tanulmányozzuk közigazgatási rendszerüket, a kormányzást, aztán a mezőgazdálkodás módját, építkezést, közlekedési viszonyokat, az ipart, művészetet, fegyverkezést, kényelmi tényezőket, — mind ez, kivétel nélkül, eredeti typust tüntet föl, s egyátalán semmin és sehol sem látszik nyoma az utánzásnak.

Egyedül talán az a bizonyos, minden műipari és művészeti alkotásaiknál látható, különös halvány szinben való kivitel, és sajátságos feszes kompoziczió, mely első látszatra föltünteti a nagy hasonlatosságot a 14-ik század végén és 15-ik század elején Hollandiában, s különösen Németországban dívott festési modorral. Ezt kétség kivül kezdetben tanulták el a hollandoktól, megkedvelték, s azóta ezen festési modort fejlesztették ki leginkább, de ezt is az ő saját ízlésűkhez idomítva.

Elzárkózásuk egész ideje alatt sok mindent hozattak ők Európából, az ipar és művészet minden ágából, s a haladást figyelemmel kisérték szünet nélkül. Gazdagjaik birtokában ma is vannak gyönyörű velenczei tükrök, bútor- és más szövetek, fegyverek, s egyéb műkincsek, melyek Európában is ritkák mai napon; de mindezt csak mint kuriozitást szerezték be, s egyátalán nem használták föl saját iparuk fejlesztésére vagy nemesítésére.

Az egész világtól elszigetelve, s magukra hagyatva, természetesen első gondjuk volt a megélhetés módozatainak kivitele. A világon csak Japánban láthatni azt, hogyan lehet kopár kősziklákon embereknek megélni. 1000 s több láb magasságú sziklás hegyek, mindenütt csodás türelemmel, és óriási — mondhatnók titáni — munkával terraszosítva vannak, s terjedelmes mellvédekkel vannak ellátva. Ily terraszokra puttonyban hordják föl a földet, s hajtó és emelő gépekkel fölnyomják a vizet a legmagasabb terraszra is, hogy folyvást öntöztessék a rizs, zab, árpa, rozs, köles, vagy egyéb vetemény, mely egész a hegyek tetejéig fölnyulik, az egymás fölött függő terraszokra. Lépten-nyomon kénytelenek vagyunk bámulni az emberi vagy állati erőre alkalmazott szivattyúk, emelő és öntöző gépek sokféleségét és leleményességét.

Az utak országszerte faragott kővel vannak rakva, s a hidak tömör csúcsivekben épitve, mint amelyek leginkább ellenállhatnak a napirenden levő földrengések romboló hatalmának. Az erdőművelés pedig századok óta rendezve van Japánban,  s oly tapintattal, hogy valóban áldást hoz mindenkire. A világ majdminden növényeit és erdei fáit meghonositották, századok óta, mindazon növényeket, melyeket éghajlatukra reá erőszakolni lehetett. Az építészetnek nagy lendületet adtak, s igen sok uj iparágat teremtettek az országban, melyek sok ezer embernek keresetet biztosítottak.

Más országokban a művészetnek és műiparnak hatalmas előmozdítója volt az egyház. Japánban ezt nem lehetne mondani, legalább a műépítészeire vonatkozólag nem; mert valamint magán-épitkezés nem létesíthető nagyszerű stylben, ugy a monumentális egyházi épitkezés sem vihető ki a romboló földrengések miatt. Mint minden egyéb épület, ugy a templomok is nagyrészt fából vannak építve; s csakis a hozzájuk vezető lépcsők, s azok díszítése mondható nagyszerűnek és impozánsnak. Számtalan szobrot szoktak diszitésül fölállitni, de ezek is oly tömörek, hogy éktelen és masszív alkotásuknál fogva, a szemlélőnek inkább csodálkozását, mint tetszését nyerik meg.

A tudósok századok óta csodálkoznak és töprenkednek azon, hogyan hordhatták az egyiptomi pyramisokhoz azokat a borzasztó nagy köveket a pusztaságon át, mivel több száz mérföldre ottan kő nem található. Én ezt – mármint a piramisokat - láttam saját szemeimmel Japánban.

Tudtomra adták ugyanis, hogy a megholt anya-császárné mauzóleumára éppen most szállítanak egy követ. Kimentem a kamakurai útra, s nemsokára megláttam a csodát. Az utón egy 16 kerekű alacsony vaskocsi állott, s rajta egyetlenegy négyszögletes fehér márvány döcz, mely 18 láb hosszú és 15 láb széles volt, s 85 angol tonnát vagyis 1700 mázsát nyomott. A kocsihoz két bambuszkötél volt erősítve, s ezen kötelekhez fogva 400 bivaly és 200 ló. A szekér tetején egy kétkardú jakunin állott, kürtjébe fútt, s iszonyú ordítás és ostorozás közt a barmok megindultak, s a kerekek néhányat fordultak, erre ismét egy  órai pihenő következett. Ezt a döczöt Koreából hozták hajón, egészen külön országutat építettek számára a temetkezési helyig, s ki volt számítva, hogy négy hónap múlva fog oda megérkezni, s még 40 és néhány ily márványdöczöt fognak utána szállitani, melyeket a helyszínen dolgoznak föl a szobrászok, egyedül a lépcsőzet díszítésére, mert maga a mauzóleum egészen bronzból épült.

Az egyházak berendezése, az oltárok például, a festés és aranyozás, a rácsozatok, s a különféle szellemek, bölcsek és istenségek apróbb ábrázolásai bronzból, elefántcsontból, sőt ezüstből és aranyból, a műipar, sőt sok esetben a művészet igen magas fokán állanak, magas izlés kifejlettségéről tesznek tanúbizonyságot, s gyakran valóban oly műremekek tárulnak föl szemeink előtt, melyek bármely európai szobrász becsületére válnának.

A legnevezetesebb és legbecsesebb műemlékek Japánban a shaigunok temetkezési helye Jeddónál. Ezt sokan leirták már, de az embernek megközelítő fogalma sem lehet e hely nagyszerűségéről, mig szemeivel nem volt szerencsés láthatni. Mint mikor egy középkori szép dómba lépve, bizonyos vallásos-forma érzület lep meg, ugy földbe gyökerezik lábunk s emelkedik lelkünk, mikor a shaigunok temetőjéhez jutunk. Ez az érzés a lélek fömagasztulása a fenséges, nagyszerű és szép által, mi minden mivelt, s szépért fogékony keblet önkéntelenül is eláraszt.

A temető holdakra terjed, teledestele van óriási hamv-vedrekkel, emlékoszlopokkal, diadalivekkel, mauzóleumokkal, a szellemek és istenségek számára épített gloriettekkel, melyek gyönyörű, csípkeszerü faragványokkal diszitvék, s tetejük rendkivül ízléses, aranyozott színes porczelánokkal van födve.

Csaknem minden mű csiszolt bronzból van, s a legtöbbnél bámulatra ragad a konczepezio fensége, s a kivitel valóban művészies módozata. Láthatunk ott óriási emlékoszlopokat, szebbnél szebb, s az esztetika minden igényét kielégítő alakításban, melyek tetőtől talapzatig a legművészibb cizelirozással készültek.

Mások ismét domborvéseteket tüntetnek föl. Látunk öles, sőt magasabb tükörsima tabletteket bronzból, amelyekbe kötetekre terjedő életrajzok és imák vannak — a legszebb kaligraphiában — aranydróttal beverve; s amelyek bizonnyal számtalan művészt évekig foglalkoztattak.

A japán ipar, igen tisztelt hallgatók! hivatva van századok múlva is befolyást gyakorolni az európai hasonló ipar változatosságára. A különféle porczelánok például, mind az alak, mind a szinek tartóssága és élénksége, s az aranyozás és más technika szempontjából, még igen sok időn át nélkülözhetetlen mintákul fognak szolgálni az egész világon.

A bronzok mindent fölülmúlnak, amit eddig korunkban Francziaország létrehozott. A japáni bronzokban minden egyszerűségük mellett is megvan a nemes eleganczia, az a bizonyos kecses alakítás, mely a római és görög edényekre emlékeztet. A cloiseiméket, a faragványokat, metszeteket, fonatokat s minden osztályú mázos czikkeket múlhatatlanul igen nagy mérvben fogják a mi gyártmányaink nemesítésére fölhasználni, így vagyunk a selyem és crepon szövetekkel is. (Vége következik.)

 

 

XANTUS JÁNOS Japánról ipartörténeti szempontból, 1874. 194.

Az alakulóban levő magyar iparmúzeum mindezen, japáni nevezetes iparczikkekből oly gyűjtemény birtokában van már ma is, hogy csak kevés múzeum versenyezhet vele. Részint az általam gyűjtött ázsiai osztályból, részint a Bécsben vett és szerzett tárgyakból oly gyüjteménnyel nyithatjuk ineg legközelebb japán osztályunkat, mely a legnagyobb igényeknek is megfelelhet. Különösen bronzokból és porczellánokból igen föltűnő, úgynevezett kabinet-darabokkal dicsekedhetünk. De van az összes japáni iparból oly gyűjteményünk, mely minden japáni korszakot magába ölel, s minden iparág mintegy sorozatos történetét állitja elibénk.

Gyakorlati szempont volt ellene, hogy itt a helyszínén bemutassam e gyűjteményeket t. hallgatóinknak, de fölhívom ezennel figyelmüket, hogy a gyűjtemények megnyitása után lehető gonddal szíveskedjenek mindezeket megszemlélni.

Századunknak jutott, t. hallgatók, osztályrészül, hogy igen sok lehetetlennek látszó tárgy is természetesnek és lehetőnek bizonyuljon be. Az élelmes yankeeknek sikerült néhány év előtt kivinni, hogy azok az oroszok, akik a börtönben reverzálist adtak, hogy soha sem lép többé orosz a japáni földre, ma már barátságosan és tökéletes biztonságban sétálnak egész Japánban. S azok a bosszúálló és vérengző japániak, kik az egész portugal követséget .lefejeztették, mert velük beszélni akartak,  ma már Gröttingában, Jenában és Freybergben tanulnak, Bécsben frakkban járnak, s Pesten is szeretetreméltó othonossággal közibénk keverednek.

Jelenleg ismét európaiak tanítanak Japánban, minden üzlet szabad, vasutak és távírdák kezdik átszelni a szigetországot minden irányban; gőzhajók sokasága és hirlapok terjesztik a közös polgárosodást. Legutóbb a japáni tudósok tanácsa azt javasolta, hogy és az angol mértékrendszer pedig már általános használatban van néhány év óta a khinai irás modor helyett használtassanak a római betűk. A pénzérme, a  papir dollár.

A hitet szintén terjesztheti már mindenki, építhet templomokat s felekezeti iskolákat is. A japáni kormány csak azt tartotta fönn magának, hogy minden japáni — valláskülönbség nélkül—japáni alattvaló maradjon. S igy igen valószínű, hogy Japán — mint minden ázsiai népek közt a legélelmesebb és legmiveltebb, rövid idő múlva magas helyet viv ki magának az emberiség történetében s polgárositási hivatását Ázsiában  előnyös módon jövőre is folytatni fogja.

Engedjék meg, t. hallgatóim, hogy eredeti szándékomhoz képest, most említsek föl egy — nem ugyan a legérdekesebb, de azért mégis nagyon figyelemreméltó japáni iparczikket, értem a papirt.

A papir Japánban eperfa rostból, kenderből, különféle sásfajokból, selyem csepüből, de leginkább kotáng- és bambusznádból készül; mivel e növények egészen ruganyos és szivós rostszövetből állanak, tehát a papírnak különös szívósságot és tartósságot adnak.

Sokkal könnyebb volna elmondani azt, mire ne használják Japánban a papir; mint azt, hogy minő czélokra használtatik. Az irás és olvasás oly átalánosan el van terjedve az országban, hogy én soha sem találkoztam ottlétem alatt még napszámossal sem, ki meg ne tudta volna magyarázni, mit tartalmaz ez, vagy amaz a plakát az utezasarkon.

Az ország minden kis városában vannak hírlapok, melyeket igen nagy érdeklődéssel olvas mindenki; s annyi könyvkereskedést soha és sehol sem láttam, mint Japánban, hol 50, sőt 150 kötetből álló egyes munkák adatnak ki, áruk nevetségesen olcsó, s láttam nagy munkák 65-ik kiadását is.

A házak padlóit mindenütt papírral tömik ki. s aztán bevonják nádszőnyegekkel; a lakosztályok falai is papirkárpitokkal vannak mindenütt behúzva. A házi, utczai és kézi lámpák — melyeknek egyszeri használatban levő száma is legalább 100 millióra tehető — mind papírból készülnek. Az esernyőket és napernyőket szintén ezen anyagból állítják elő. S csaknem mindenkinek látható övében egy finom papircsomag, mely a mi zsebkendőnket pótolja, s e czélra képzelhetetlen mennyiséget használnak föl, mert minden egyszeri használat után eldobják.

Nem lehet kihagyni a számításból azt a képzelhetetlen mennyiségű papirt, melyet a templomokban mint „áldozati papirt" égetnek el. Amit számlákra, jegyzésekre, levelezésekre, s minden képzelhető tárgy becsomagolására fölhasználnak, nem is említve a papirhalakat és a papírsárkányokat, melyeket ünnepnapokon föleregetnek, s melyekből egy-egy ily nagy napon Jeddo fölött tán 100 ezer is látható egyszerre, s némelyik oly nagyságú, hogy több tekercs papirt fölemészt.

Olajozás, máz és sajtolás által képesek a papirt oly erőssé és oly ruganyossá alakítani, hogy sisakokat, mindennemű fövegeket, nyilak iveit, sőt húrjait is papírból készítik, mely papirhúrok a legnagyobb feszítést kiállják. A fegyverek tokjait, lószerszámokat, sőt pánczélokat is készítenek papírból, amelyek közép távolságról golyónak is ellentállni képesek.

A vízmentes kabátok és köpenyek pedig már annyira ismertek, hogy a keleten állomásozó európai hadihajók és kereskedelmi gőzösök tisztjei is csaknem kivétel nélkül ily öltönyöket viselnek, melyek a legtartósabb nagy esőben és hóviharban is szárazon tartják a testet, s kívülről sem lehet rajta soha az eső után nedvesség nyomait látni. Különféle edényeket, tárczákat, egész étkezési és thea-készleteket

szintén készítenek papírból. Ezek hajlékonyak, s amellett a mosást — még meleg vízben is — kiállják.

 

A bécsi kiállítás jury-palotájának nagy termében minden szakértő és jóizlésü ember  figyelmét magukra vonták az ott alkalmazott gyönyörű — több mint 3 öl magas — draperirozott ablak-függönyök, melyek vetélkedtek bármely franezía selyemripsszel; s ezek mind japáni papírból készültek, sőt még a rajta levő zsinórok és bojtok is ugyan ily anyagból gyártattak.

Sokat tudakozódtam Japánban ottlétem alkalmával, hogy legalább megközelítőleg kitudhatnám az elfogyasztani szokott papírmennyiséget. Azonban semmi biztos adatot sem kaphattam, még papírgyárakban sem. Mindenki azt mondta: „ Szőri, mucsi papel Japán, enormusz mucsi papel" , de ezt tudtam magam is. Tudtam, hogy az elfogyasztott papir hihetetlen mennyiségű lehet.

Figyelemre méltó a japáni úgynevezett bőrpapir, mely czikk előállítására kétségkívül a szükség vitte az országot, mert területén szarvasmarhák és oly állatok sohasem léteztek, melyek bőreit a fényűzés különféle céljaira fölhasználhatták volna, s a világtól elzárván magukat, ezeket külföldről sem szerezhették meg kellő mennyiségben.

A bőrpapír ruganvos, rendkívül erős, s teljesen hasonlít mind külsőleg, mind használhatóságra nézve a legszebb chagrin, marocco vagy sertésbőrhöz, aszerint, a mily czélra gyártatik. A bőrpapir másodgyártmány, amenynyiben már kész — a mi csomagoló papírunkhoz hasonló — anyagból készíttetik. E bőrpapir tartósságának, s különös szivós ruganyosságának oka nemcsak magának az anyagnak kitűnőségében van, hanem és leginkább azon körülményben, hogy a gyártás műtéténél a papir rostjai nem szenvednek, sőt ellenkezőleg erősbödnek és tömörülnek; míg például a mi chagrin-papírunk erős sajtolásánál a rostok tágulnak, elgyengülnek, az egész anyagot erősen összetartani nem képesek, s igy törékenység a fő tulajdonságuk.

Mint egyéb papirt, ugy a bőrpapirt is Japán minden vidékén gyártják, de mindenütt inkább helyi szükségletre, mint nagyban. Nagyszerűen berendezett papírgyárat nem láttam, de tudtommal nincsen is az egész országban.

A bőrpapir-gyártását Fkagawában volt szerencsém látni, Yokohama és Jeddo közt, a hírneves Tokaido nevű országúton. E gyárban 25 hüvelyk hosszúságú és 20 hüvelyk szélességű —Nagasakiban készült — csomagoló papirt használnak s a bőrpapir előállítása a következő igen egyszerű, de azért fölötte érdekes módon történik.

A csomagolópapirt megnedvesítik, s páronként egy különösen e czélra gyártott s párhuzamos rovátkokkal ellátott papírburok közé teszik. Mielőtt azonban ez történnék, a burokpapirok kézzel egy kissé széthuzatnak,s mikor ismét összeugranak, a megnedvesített — átalakítandó — papirt rovátkák közé csiptetik. Mikor több ily papir együtt van a rovátkos burkolatok közt, az egész csomagot egy hengeralaku fára tekerik, s összeszorítják, hogy egészen feszesen tapadjanak a hengerhez, s igy föl ne bomoljanak.

Ezután a henger alaku fát függőlegesen egy épen bele illő lyukba helyezik, s nyomóruddal az egész hengert egy gyűrübe összeszorítják; ugy hogy az egész, mintegy 300 fonttal egyenlő nyomás a papírtekercsre essék, s egyenes irányban a henger tengelye felé.

E nyomás által minden papir iv párhuzamos rovátkokat kap, s ezáltal a papir összeugrik. Kiszedik, és elválasztanak egymástól minden egyes ivet, s aztán a rovátkos papirburokba helyezik ismét, — de nem párhuzamosan, hanem most a rovátkokkal keresztben; s igy uj nyomás után a keresztbe esett rovátkok által a papir ismét kisebb lesz, de most már nem rovátkos, de göröngyös, éppen mint a marocco fölszine.

Az uj elhelyezés és nyomás újra egészen más fölszint ad a papírnak, s igy képesek a legfinomabb, legtömörebb, s minden képzelhető fölszinü papirt előállítani. Mikor a papir a czélnak, forma és erősség tekintetében megfelel, a kivánt szinre megfestik, beolajozzák, s végre behúzzák mázzal.

Aztán újra sajtóba helyezik, s ezután csak szárítani kell, hogy használatra átadassék. Azon módozat által, melynél fogva a földolgozás alatti papir a burokpapir rovátkaival ellenkező fekvésbe hozatik, ugy az által is, hogy párhuzamos vagy ellentétes redők miként alkalmaztatnak a papir nyomásánál, a japáni gyáros egyszerű és valóbán primitív gépezete daczára is, minden nálunk előforduló valóságos bőrgyártmányt fölszinre, formára és tartósságra nézve is papírból utánozni képes, a képzelhető legegyszerűbben.

Sokszori nyomás, és finomabbul rovátkozott burokpapir használata által képes oly finom gyártmányt előállitani, mely csalódásig hasonló a nyers crepphez, s csaknem oly erős is; s ily gyártmányok festési alapul nagy kiterjedésben használtatnak.

A sima és átlátszó bőrpapir éppen ugy készül, mint a többi, csakhogy nem festik meg, s utólagosan egy nehéz aczél kalapáccsal simára verik, s igy a ránczok, göröngyök, vagy redők elenyésznek, átlátszó lesz, s egészen hasonló a legfinomabban kidolgozott sertésbőrhőz. E bőrpapir a legdrágább, s leginkább öltönyökre használják, mert ép ugy lehet varrni, mint bármely szövetet.

Ily bőrbapirból már pesti bőröndöseink és diszműkészitőink is többféle készítményt állítottak elő.

 

 

 

Kína

 

 

LÓCZY LAJOS KHINÁRÓL. 1886. 40. 645.

A Góbi sivatag. Homokeső. Porvihar.

 

Lóczy Lajos Khináról irt müvében mint geológus különös figyelme tárgyává teszi az általa bejárt vidékek természeti alakulásait, földtani sajátságait, természeti ritkaságait. E tekintetben igen tanulságosak a khinai birodalom nagy sivatagairól s különösen a Góbi sivatagról tett észleletei, melyeknek iszonyatosságairól és ijesztő szellemeiről a régi utleirók oly sokat tudnak mesélni.

A futóhomok-buczkák közt sok veszély környékezi az utast, eltévedés, szomjhalál, melyek még veszélyesebbek a forró homokfuvatagoknál, melyeknek lankasztó befolyását nyáron át az utazók éjszakai utazással kerülik el. Valóban ijesztő, mondja szerzőnk, a homoksivatagok látása: a poros levegőn keresztül 200 méternyire sem lát a szem; növények zöldje naphosszat sem látható a sárga halmok közt. Csak az elhullott állatok fehérlő csontjai nyújtanak némi változatosságot. A lovak patái nem okoznak zörejt a homokban, csak a buczkák oldaláról le-lecsuszó homok zaja töri meg a csendet, melyet a környező buczkák visszavernek, s melynek tompa moraja ugy hangzik, mintha távolról a föld alól jönne.

Csak Sa-csu-vej közelében látott Lóczy egy valóságos tünemény számba menő kristálytiszta tavat, magas homokbuczkák közé rejtve, partján templommal, melynek fenekén a vallásos babona szerint egy üreg van, mely Lassza főtemplomának szentélyével közlekedik s rajta keresztül oda hallik, amint az ájtatos lámák a templomban imáik mellé a dobokat verik. Ahol a patakok elég erősek arra, hogy állandó medret foglaljanak el, ott kavicsos sárga agyagtakaró keletkezik. A száraz kavics-sivatag felületén végigrohanó szelek átszitálják annak agyagát, a homokot kifújják a kavics közül, s a légben tova szállítják.

Szélcsend idején aztán s éjjelenként, midőn a lég lehűl, a légben lebegő por is jórészt alá hull, s a patakok szélén a nedvesség és harmat, vagy a növényzet, leköti egy sárga agyagos, meszes és homokos földdé, mely függélyes falakban áll meg, s számtalan apró csövek, nád  és fűgyökerek ágaznak el benne. Ki ne emlékeznék ezekről a magyar puszták homokfúvásaira?

Valóságos homokesökröl szólnak a följegyzések e sivatagokon. A khinaiak a lehulló port sárga homoknak nevezik, s ez Ning-pubun minden évben kora tavasszal szokott beköszönteni. Macgovan e poresők keletkezése helyéül egyenesen a Góbi sivatagot jelöli meg, de szerinte ez termékenyít, s egy papíron összegyűjtve ugy találta, hogy egy négyszögláb térre körülbelől 10 gramm hullott. Nagyobb poresőt említenek a krónikák 1850. márczius 26-án, amikor a nagy hőségben, hat heti szárazság után,

egyszerre sárga köd borította el a levegőt, a nap és hold alig látszott, s az egész égbolt rozsdás színt öltött.

A finom homok az elzárt szobákba is benyomult 8 a reggel megtörült bútorok estére ismét be voltak lepve. Ismét Rennie említ egy porvihart Pekingben 1861 május 18-án, mely annyira elsötétítette az eget, hogy délben gyertyát kellett gyújtani. Egy más homokfergeteg Tien-csin közelében 1862-ben több kilométer hosszaságban tele fújt egy hajózható csatornát, úgy hogy vihar után a nagy gabonás hajók a csatornában, a homokdombok tetején ültek. Bár a khinai történetírók a legrégibb időtől fogva jó aratás előjelének tekintették a porhullást, azért a khinaiak rossz hatást tulajdonítanak neki. Mérgesnek mondják a port s azt mondják hogy aki e porral ellepett főzelékekből evett, mind hirtelen halállal múlt ki.

Más érdekes jelenségei a pusztáknak a porforgók, portölcsérek, melyek melegebb napok derekán gyakran keletkeznek. Csendesen üget a ló az egyhangú kavicspusztán, s egyszerre meghökken ; előtte hirtelen suhogás támad; a forgószél okozza ezt, mely a finom port magával ragadva csavarvonalban emeli fel a magasba, 1—2, sőt 800 méterre is, hol 5—10 méter átmérőjű vastagságban több perczig helyben maradnak, vagy kígyózva hajlanak ide-oda, fent felhőkké terülnek s azután lassanként foszlanak szét. Ezek a portölcsérek tengelyük irányában áttetszők, ott tehát alig van légmozgás és por, míg a porral telt meleg levegő úgy csavarodik fel körültök, mint kúszó növényinda a karójára.

 

 

Peking; a főváros egyes részei. A császárok sirja.

Kövessük most tudós .szerzőnket Khina részletes leírásában, melyet a legészakibb tartomány, Csi-li vázolásával kezd meg, fővárosával, Pekinggel. Peking klímáját száraz tél és nedves nyár jellemzi, az előbbinek leghidegebb napjai január közepére esnek. Lapályos környéken jól müvelt szántóföldek terülnek el, melyek termékei főleg a tavaszi és őszi búza, míg a rizs csak mocsarasabb helyeken termeltetik. A szegényebb néposztály főbb veteményei, a kölesfajok, de a tatárka is terjedelmes földeket borít, valamint a szója bab, a batata vagy édes burgonya, súlyom stb. Ugorka, tök, dinnye, saláta, répa és retek, mind az európai konyhakertekre emlékeztetnek; a körtének egy faja gömbölyű, mint az alma, galagonyájuk, baraczkjuk, a cseresnye, alma, szilva bővében term, s emellett a külsőleg a paradicsom-almával könnyen összetéveszthető ízletes kaki, mely aszalva füge módjára sokáig eláll s kedvelt téli csemege. A szőllőtő is pompás gerezdeket ad itt, de a khinaiak még nem tudnak belőle bort szűrni.

 

kakiszilva, gyümölcsök (google)

 

Mint minden nagy khinai városban, Pekingben is kellemetlen büz csapja meg az idegen szagló szerveit, amint a város alá közeledik, hol órákon át közlekednek a városi hulladékok szállítói. Egyébiránt e város egyike a birodalom legrégibb városainak s már Kr. e. a II-dik században Ki néven említtetik, de birodalma székhelyévé először Kublai tette 1260-ban. Ta-tu név alatt. Homokos lapályon, a világtájak szerint irányítva emelkednek az egymást szögben metsző falak, melyek a birodalmi várost kerítik. A mai Peking két részből áll: északról a nagyobb mandsu város, délről az 1544-ben épült khinai városrész — Ncj-cscng és Vaj-cseng.

Ez utóbbi az élénkebb, melynek széles utczáin örökös vásár zsibong, s nagy, de mocskos tereit sátrak, szekerek, bérkocsik foglalják el. Ebben a városrészben van az ég temploma, vagy Ticntan is, tágas, tojásdad falon belül egy márvány teraszon, s szentélyében csak a császár imádhatja az ég urát, Sang-tit.

A közép-épület kettős kerek födelét szines fayence-cserép födi s csúcsát aranyos gomb ékíti. Közel hozzá a földmivelés temploma, Ti-tan emelkedik, hol a tavaszi éjnap-egyenlőség idején a császár maga áldoz és a szertartási hivatal tagjai segédkezése mellett a templom-udvarán a szántást elefántcsont ekével végzi. Mindkettőhöz közel van még a fekete sárkány tava, hol a császár árvizek idején könyörög a vizek szelleméhez a vész elhárításáért. Érdekes látnivaló még a halastó, s a vesztőhely is, amott aranyhalak úszkálnak, itt pedig fakalitkában felfüggesztett véres emberfejek ijesztgetnek a város egyik legnépesebb részében.

A mandsu város három egymásba foglalt részből áll s a legbelsőbe, a Nekungba, idegen nem léphet be; vörös téglafalát és kapuit mandsu testőrök őrzik. Itt van a császár sárga fedelű palotája, parkok, közhivatalok és magánpaloták, Különösen a császár palotája belsőjét mesés gazdaságúnak irják le. A császár szobájában a bútorok mind aranyból vannak, de az fogadóteremben a trón kivételével nincs ülőhely, mivel a császár jelenlétében senki sem ülhet le. Maga a trón 6 méter magas emelvényen van. Itt gyűlnek össze mindennap hajnali 4 órakor a birodalom nagyjai, s térden állva tanácskoznak a császárral a birodalmi ügyek fölött. A mandsu város rendesebben épült a khinainál, de nem tisztább, s csak déli részében, hol az európai követségek palotái vannak, látni néhány diadalívet és márvány hidat.

Peking összes lakossága félmillió lehet.

A mandsuknak kizárólagos föladatuk a fegyverfogás, melyért nekik rendes zsold jár. Különben viseletükre nem igen különböznek a khinaiaktól, csak a nöknek hosszú öltönye különös dísze és az el nem nyomorított láb az ismertető jelük.

Délre Pekingtől a Nanh.aicz--park vagy vadászkert fekszik, melybe szintén tiltva van európainak a belépés. Továbbá a Jüan-ming-juan-pa melynek nyugatról kifutó halmai alján terültek el ama pompás hajlékok, melyeket 1860-ban a franczia s angol seregek halomra bombáztak. Nemcsak a khinai építészet remekei, de mesteri renaissance-izlésü paloták is romokban hevernek ma már itt, s közéjük az idegen csak lopva, a falak résein át s drága pénz árán juthat be. Nyugatra innen a Ven-su-san, Jü-czlian-san, Hiang san nevű díszkertek és nyaralók terülnek el, zöld lombjaik közt számtalan kioszk, templom és márványhiddal s a néhány száz láb magas Ven-su-san déli oldalán egy több négyszög mérföld területű tóval.

Egy napi járásra vannak Pekingtől a Ming-sirok, magas hegyek lábánál. Tizenhárom császár földi maradványai porladoznak itten, s mindegyikűk koporsója felett óriás fenyők közt diszes mauzóleum. De a legnagyobb az 1403-tól 1425-ig uralkodó Junglo császár sirja, melyhez kőlapokkal fedett út vezet s annak két oldalán groteszk emberi és állati alakok képeznek sorfalat: elefánt, teve, oroszlán, egyszarvú, a csodás kilin két-két párja, egyik állva, másik térdelve, őrzi a császár sírjához vezető utat, közöttük 12 pár emberi alak, államhivatalnokok, harczosok és papok, mindannyi márványból, életnagyságban sorakozik az út mellett. Az ut végén az oltár csarnokát 60 roppant faoszlop tartja. 1436-ban épült e mauzóleum, s mögötte van a császár sirja, melyet pompás sirkő jelöl.

Peking ismertetése egyikét képezi  a legélvezetesebb lapoknak Lóczy könyvében. De nemcsak Pekinget, hanem a nagy khinai síkság egyéb nevezetességeit is megtalálják Lóczy könyvében, a szakavatott, kitűnő ismertetőkett.

Sorra megy végig Ho-nan, Kiang-szu, Ngan-huci, Csekiang stb. leírásán, külön fejezetet szentel Fukian-nak, Formozá-nak, a khinaiakkal elvegyült Pepo-huan vad törzsével, Ning-pónak, melynek női két szárnyu, lapos fonatba viaszkolt s kontyuktól arasznyira hátranyúló hajékükről ismerhetők meg. Kiiavg-Tung-uak, mely utóbbinak lakosai a khinai nyelvnek egy sajátos kemény hangzású tájszólását használják, s közöttük élnek az őslakók, akik még nem vegyültek el a khinaiakkal, sőt nyelvüket és függetlenségüket is megőrizték. E tartomány főhelyei a hires kikötő- és halászvárosok: Kanton és Hong-Kong

 

 

Hong-kong. A khinai nagy fal. Mongol szokások.

 

„Csaknem valamennyi Európából érkező hajó, irja Lóczy, Hong-kongnál vet először a khinai vizekben horgonyt.”

Nagyon meglepi az idegent, midőn Hong-kongba vagy Kantonba érkezik, a csónakok nagy száma, melyek a gőzöst körül rajzzák. Mindegyik egy-egy családnak a lakása, s rendesen a nő kormányozza a hajót. Fekete selyemkendő takarja a hajósnők fejét s ezek lábai nincsenek elnyomorítva, mint a khinai nőké. Fő kereset-forrásuk, hogy az idegeneket ki- s beszállítják csolnakaikon. Ők a hok-lo-k, egy megvetett néposztály gyermekei, akiknek ivadékai is az apák vízi eletére vannak kárhoztatva. Tiltva van a szárazon megtelepedniük s a folyón is nehéz megélniük, mert minden családnak megvan a horgonyhelye, s nagy számmal vannak.

Hong-Kong egy sziklasziget a Lieng-Ting öböl északi szélén. A város Viktória nevet viseli, s ezt csak akkor pillantja meg az utas, midőn már a hajó kikötőjének sima vizébe érkezett. Néhány óráig kanyarogva a sötét kopár sziklák között, melyek réseiben csak itt-ott rejtőzik félénken a gyep, meglepő kép tárul elénk, amint a várost megpillantjuk. A kikötőtől a Viktória csúcsig lépcsőzetesen emelkednek az utczasorok és oszlopos, verandás paloták zöld díszkertek között ékesítik a teraszokat. A palotasorok fölött a kormányzó lakása egy gyönyörű kert közelében fekszik, melyben három földrész dísznövényei vannak egybegyűjtve.

Ágyúlövés adja hirül a postagőzös érkezését, s róla mindenekelőtt a posta kerül a propellerekre (hajóra), csak azután közelíthetik meg a nyüzsgő számpánok a gőzöst. Gyönyörű paloták közt lépünk a partra a Prayán, vagyis a műpart azon részén hol az óratorony előtt az kiszélesedik. Lármásan vitatkoznak a khinai kulik, hogy melyikök szállíthassa a vendéglőbe az utas poggyászát, s a gyaloghintósok egész légiója kiáltja : csér-szőr, csér-szőr (chair-sir! széket uram). Öles termetű indián szejk csinál köztük rendet.

A Queen-road (a királyné útja) az európai központ, s itt még Khinából vajmi keveset látunk. De ha innen nyugatra a Tai-ping-san utczába vetődünk, megnyilik előttünk a khinai élet szintere. Kiina csőcseléke és gonosztevői itt egész utczákat, lebujokat, ópiumos boltokat és kártyatermeket töltenek meg. Nyüzsgő élet, élénk ipar van itt kétségkívül, de az átmenet a fényes európai városból a tengerészek csapszékei közé rögtön észlelhető.

Hong-Kong az egyetlen idegen birtok a khinai partokon, s 1841-ig a Tung családé volt, néhány halászteleppel, melyen alig 2000 lélek lakott. Csak midőn az ópium behozatalának tilalma a kantoni kereskedőket veszélyeztette, s a makaói portugal kormány sem adott a hajóknak menedéket, akkor kezdtek ezek Hong-kongnál horgonyozni, s ismerték fel a kikötő kitűnő voltát. Harmincz év alatt fényes európai város lett belőle, s lakóinak száma a 2000 szegény halászból 155 700-ra szaporodott. Mindezt az európai tőke és szorgalom befolyása alatt érte el, ugy hogy kikötőjében az árboczerdő bármely európai kikötővárosnak is becsületére válnék. Kantonból, Hong-kongból, Hszi-gnan-fuból a gr. Széchenyi-féle expediczió a lan-csu-fui úton utazott tovább.

A khinai nagy falat már Lan-csu-fu-ná elérték. E nagy fal a San-ta-ho jobb partját követi, míg a hadi ut a folyó bal partján vonul és mindig a falon belül marad. Ott ahol a nagy fal délre, a Nan-san havasok lábáig kanyarodik, az ut egy váron keresztül a Kia-jü-kvan megerősített kapun vezet át, melynek értelme "jó hegyi kapu”. A falnak e része láthatólag a földmivesek tanyái védelmére épült, s minden  adott távolságban tornyok szakítják meg. De a mesés határfalnak ez a része az északihoz képest nyomorult. Nem kőből vagy téglából, csak vert falból van építve, mint a mi alföldünk házai. Tornyaik körül az őrök laknak, s a torony tetején néha egy fedett őrszoba van, melybe a torony falán leeresztett kötél segélyével juthat fel az őr. Hajdan távjelzésre is szolgáltak a tornyok: éjjel tűzzel, nappal füsttel történt a jelzés. A füst előidézésére leginkább a farkas trágyáját vélték alkalmasnak azon hitnél fogva, hogy  a legnagyobb szélben is függélyesen száll a magasba.

A mostani őrtanyák kicsiny sárkunyhó oldalaikra tigrisek, lobogók és kanóczos puskák vannak festve, durva körvonalokban. Az út melléki őrtanyákon kivül még nagyobb földvárak  vannak, őrséggel, mert a nyugalom e tartományban ma sem teljes. A tangutok a khinai telepitvényesek örök ellenségei, kik egész tirolias alakű kalapot viselnek. Ma is gyakran előtörnek marhát s élelmiszert rabolni.

Kasgártól északra, azokkal a sivár, tar sziklákkal találkozunk, melyek Turkesztán hegyeit jellemzik. De a Tien-san jó kőszenet szolgáltat, s azonkívül az égő kőszéntelepek itt timsót, ammoniát, rézgáliczot is bőven adnak, s ólom- és rézbányák is fordulnak elő. A khinai trón hatalma jelenleg egész Kelet-Turkesztánra is kiterjed, s mivel e birtokaok már orosz terűlettel érintkeznek, Kelet-Turkesztán hosszabb békének néz elébe, mint valaha. Nyugati határán ugyanis az orosz birtokokat nagyon keskeny semleges sáv választja el az indiai korona tartományaitól, s Oroszország nem léphetne át fegyveres kézzel anélkül, hogy az indiai kormány ellenzésével ne találkoznék.

A khinai nagy fal képezte hajdan a határt Khina és Belső-Mongolia közt.  A mostani határ azonban már a In-San hegységgel s a Liau-hot tápláló Saramuren felső folyásával esik egybe. A mongol füves puszták sós tavaival messze benyúlnak dél felé, s e pusztákon már mongol jurtákat (sátrakat) is lát az ember. Az átmeneti vidékeken a khinai elem még túlsúlyban van, mert a mongol csak nagy nehezen adja rá magát a megtelepedésre. A ravasz és élelmes khinai kereskedő megfosztja őt marhájától, tevéitől, s kis kölesönöknek nagy kamataira megy rá a gondatlan mongol vagyona.

Öltözetre ők se nagyon különböznek a khinaiaktól, hosszú kaftán féle a fő öltönyük, mely testüket eltakarja, s alatta csak télen viselnek meleg nadrágot, amikor a kaftánt is juhbőrrel bélelik ki. Ezt öv erősíti derekukhoz s azon függ a mongol minden szükséges eszköze, a dohányzacskó, pipa, tüzszerszám. A kalkha mongolok ezenkívül egy burnótszelenczét is rejtegetnek maguknál, s a vendéget bumóttal kínálják meg mindenekelőtt. Khinai csizma és kalap egészítik ki a ruházatot, télen pedig meleg sapka. A nők öltözete változóbb, a hosszú öltöny nincs mindig övvel szorítva, e helyett gyakran rövid, ujjak nélküli felöltőt viselnek.

A mongol sátor (jurta), melyet ők «ger»-nek  neveznek, kerek, kúpos tetejű alkotmány egy  nyílással, mely kéményül s ablakul is szolgál. Ajlzatát farudak képezik, s ezekkel kerítés módjára négy-öt méter teret kerítenek be, föléjök pedig hajlékony rudakból, melyek egy abroncs lyukaiba illenek, kúpalakú tetőt alkalmaznak. Az így elkészült vázra nemez-takarót borítanak. E könnyű lakóház közepén áll a tűzhely, szemközt az ajtóval házi kincsek és szent képek.

A jurta bal oldalán vannak a házi eszközök, vizesputtony, üstök, réz teás kancsó, stb. Folyadék hordozására a dasmik nevű edény szolgál, mely olyan alakú mint a mi kulacsunk, csakhogy bőrből vagy papirosból van. A tűzhelyen nem fa, de «argol» vagy marhaganéj ég, melyet gyermekek gyűjtenek az utakon, háti kosárban. Ha gazdag idegen érkezik a mongol tanyára, ajándékul «argóit» hoznak neki, hogy megkíméljék a gyűjtéstől.

Nagy tűzzel és jól, de kiállhatatlan bűzzel ég ez, s vascsővel ellátott bőr tömlővel élesztik. A tűzbe szemetet dobni, beleköpni, vagy hegyes eszközzel turkálni, nem szabad; ez még a régi sámán vallásból fenmaradt tilalom. A tüz soha ki nem alszik s körülötte nemeztakarókon, a gazdagok drága szőnyegeken hevernek. A mongolt nagy szenny jellemzi, kezét is ritkán mossa meg, azért hemzseg rajta a sok féreg, melyeket minden restelkedés nélkül fog meg s harapdál szét fogaival. De egészsége vas, a leghidegebb éjszakán is kiállja a szabadban alvást; csak a nedvességtől kap mindjárt csúzt, s azért a hideg víztől irtózik is, s szomját csak forró teával oltja. Néha ebbe egy marok pörkölt kölest, egy darab vajat, vagy juh-farktö zsírját vet, s ezt napjában 10—15-ször is ismétli.

Legkedveltebb húsétele a birka, melyet kegyetlen módon öl meg, felmetszi hasát s szívét addig szorítja, míg a vér lüktetése eláll. Az állatnak azonban még beleit is felhasználja, azon kimosatlanul vérrel tölti meg s mint főtt kolbászt költi el.

 

 

KHINAI MENYASSZONY ÉS VŐLEGÉNY.   1888. 40. 658

Cseng marquis, egykori khinai követ az európai udvaroknál, május hó 6-án adta férjhez leányát, Blossom-ot Pekingben. A marquis neve jelenleg talán a legismertebb khinai név Európában, nemcsak azért, mert magas állásában huzamosabb ideig tartózkodott Londonban, Parisban, s más európai nagyvárosokban. Európai műveltségű férfi, ki franczia nyelven igen érdekes munkában ismertette hazáját. Leányának  sok barátnője van különösen Parisban, s azok egyikének küldte el menyasszonyi arczképét, melynek eredetije Chüd pekingi angol fényképész műterméből való.

A khinai eljegyzések és lakodalmak sok szertartással vannak összekötve, melyek között az ajándékok nagy szerepet játszanak. A vőlegény családja mindenekelőtt libát és gunárt küld a menyasszonynak, mint a hitvesi hűség jelképeit, továbbá bort, menyasszonyi öltözetet, fejékszereket, jogar alaku «Jui»-nak nevezett botot, s más dolgokat dióval s más gyümölcsökkel együtt, melyeknek egytől egyig megvan a jelentőségük.

Az ajándékokat vivő násznagy egyúttal két veres névjegyet is visz, melyre az eljegyzettek  születési évét, hónapot és napot maguk írják fel. A vőlegénynek hasonló ajándékokat adnak, emellett kalapokat, papucsot s más hasznos tárgyakat. A gratulálok is szoktak hozni ajándékokat. Mindezekből kerül ki a menyasszony kelengyéjének egy része, mely a szülők anyagi viszonyaihoz képest természetesen változik.

 

KHINAI MENYASSZONY ÉS VŐLEGÉNY

 

Cseng marquis, ki jelenleg államminiszter, s mint ilyen a hajózási és vámügyi hivatal alelnöke. Az ajándékok természetesen igényesek voltak. A nagyhírű férfiúhoz a lakodalmat megelőző napon mintegy 500-an jöttek fel, hogy szerencsekivánataikat személyesen kifejezzék, s mert a régi khinai szokás úgy követeli hogy a lakodalom napján az ajándékokat a város utczáin körülhordják. Ez alkalommal — bár nagy bútordarabokat otthon hagyták — több mint száz különböző táblán vittek  ajándéktárgyakat.

Blossom úrhölgy lakodalma azért is nevezetesség volt Pekingben, mert ez alkalommal világlátott főúri család szabadelvü gondolkozásának megfelelően, a lány beleegyezését is kikérték, ami ott helyben csaknem hallatlan dolog. Még egyes külföldieknek is megengedték, hogy ez alkalommal a lakás belsejében levő ajándéktárgyakat is megtekintsék, holott az idegeneket rendesen nem engedik be a lakások belsejébe.

A vőlegény, Wu, jelenleg Cseng marquis hivatalában van alkalmazva, igen tehetséges és jellemes

ifjú, de szegény sorsú. Ő is ünnepi öltözetben látható képünkön, menyasszonya mellett. Az arczképek

mögött levő khinai írásjel «Hoi» (Boldogság) szót jelent s az ily alkalmi képeken rendesen előfordul.

 

 

Dr. Ejszaky Ödön: OSZTRÁK-MAGYAR HADIHAJÓ KHINÁBAN. 1899. 14. 227.

Hire terjedt, hogy Ausztria-Magyarország Khinában kikötőt szándékozik szerezni, s ezért egyik legnagyobb hadihajónkat a «Kaiserin Elisabeth»-et már el is indították a khinai vizekre. E híresztelést csakhamar megcáfolták ugyan s tagadják, hogy a Kaiserin Elisabeth azért ment volna Khinába, hogy ott területet foglaljon. Az azonban tény, hogy a «Kaiserin Elisabeth már ott horgonyoz a nam-kuani öböl előtt, mely a Fukian tartományhoz tartozik. Nem lesz talán érdektelen, ha az ezen hírekkel kapcsolatosan, annyiszor említett «Kaiserin Elisabeth hadihajó leírását adjuk.

A «Kaiserin Elisabeth cirkáló hadihajó, melyen Ferencz Ferdinánd főherczeg földkörüli útját megtette, haditengerészetünk flottájának nagyságra nézve a kilenczedik hajója. 4000 tonna vizet szorít ki; hossza 98 méter. 6400 lóerejű gőzgépével óránként 19 tengeri mérföldet (35 kilométer) képes haladni.

A hajónak csak a víz alatt levő részei vannak vastag pánczéllal vértezve. A hajótest vízhatlan részekre van felosztva, melyeket egymástól légmentesen el lehet zárni, ha az egyik rész megsérül is, azért a hajó az elsüllyedés veszélyének nincs kitéve, annál kevésbé, mivel falai czelluloiddal vannak bélelve, amit a beáramló víz feldagaszt, s így rekeszti el a nyílást. Tüzérségi fölszerelését tekintve, 20 darab löveggel van ellátva, mégpedig a hajó elején és hátulján forgatható tornyon egy-egy nehéz löveg, hat közép és egy könnyű löveg s végül 11 gyorstüzelő ágyú.

A torpedó és cirkáló hajók, úgy pánczélozásükat. mint tüzérségi fölszerelésüket tekintve sokkal gyengébbek, mint a csatahajók, viszont más tekintetben felülmúlják amazokat, amennyiben csak a víz alatti részeik lévén pánczélozva, könnyebbek, s ennélfogva gyorsabbak. Rendeltetésük, kémszolgálatot teljesíteni és a támadó torpedó-naszádokat szétverni, elsülly                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                 eszteni. Innen nevezik ezeket torpedó zúzó hajóknak is.

 

A KÍNAI FAL  1892. 14. 30.   AZ OLDAL KITÉPVE !  G.

 

 

Szúk Géza  A MI KIS KHINÁNK* 1904. 292.

— A tientsini osztrák-magyar telepítvény.—

Egy magyar  főmérnök 1903 július havától 1904 február haváig Khinában és Japánban tartózkodott az ottani közgazdasági, pénzügyi és műszaki állapotok tanulmányozása czéljából; az ő tollából közöljük e czikket.

 

A bokszerlázadás vagy bokszerfelkelés 1900-ban volt Kínában, a külföldiek egyre erősödő hatalma és a terjedő kereszténység ellen. google

 

 Körülbelül négy esztendeje, hogy Khinában a boxer-lázadás* kiütött s a szövetséges európai hadaknak és a japánoknak kellett rendet tenni. A boxerek által ostromolt s kétségbeejtő helyzetbe jutott nagykövetségek Pekingben akkor egy meglehetősen elkülönített városrészben laktak, s hogy mily kemény próbán mentek keresztül, bizonyítja azt a követségek utcájában még megmaradt fal, amely a khinaiak golyóitól össze-vissza van lyukasztva. Jelenleg egy jól megerősített, falakkal körülvett városrészben laknak a nagykövetek, s minden nagyhatalom, melynek diplomácziai képviselete van Khinában, bőven gondoskodott követsége védelméről.

A lázadást leverték és a mi monarkhiánknak, amely szintén részt vett a hadjáratban, kijutott a része ugy a győzelemből mint a hadisarczból. Az ostromnál elesett Thomann tengerészkapitányról Pekingben egy utczát neveztek el, melynek sarkán templom emelkedik az elesettek emlékezetére. A háború bevégezte után sokan helytelenítették itthon, hogy az osztrák-magyar monarkhia is földet foglalt Khinában, Tientsin-ben; újabb tehernek, felesleges dolognak tartották, mivel azt hitték, hogy gyarmatosítani akarunk. Most, hogy alkalmam volt hosszabb ideig a helyszínen tartózkodni, a viszonyokat tanulmányozni és a mi kis Khinánkkal alaposan foglalkozni, nem hiszem, hogy felesleges munkát végezek, ha egyet-mást elmondok róla.

Mikor Európát elhagytam, azt hittem, hogy Tientsinben meglehetős kezdetleges állapotokat fogok találni, azonban alaposan csalódtam. Tímtsin Khinának egyik legnépesebb városa, van körülbelül egy millió lakosa, tehát több, mint Pekingnek, a mennyei birodalom fővárosának. Tientsin két részből áll, az egyik a khinai városrész, a másik az európai telepítés, vagy amint ott nevezik, settlement. A város a Pei-Ho folyó és a Császár-csatorna mellett fekszik, amely a birodalom számottevő vízi szállító útja. A Pei-Ho folyó Tientsintől kezdve a tengerig jól hajózható, kisebb tengeri hajók, úgy 1200—1400 tonna hordképességgel járnak rajta, a forgalom élénk. A folyó mindkét partján falvak és termékeny földek terülnek el; a vize különös színű, leginkább hasonlít a csokoládéhoz, annyi iszapot és szemetet hord, hogy nem is nézné az ember víznek.

A khinai városrészhez csatlakoznak a folyó jobb oldalán a japán, franczia, angol, majd német telepítések. A baloldalon, a legelőnyösebb helyen, a Pei-Ho, Császár-csatorna és a tientsin-pekingi vasút mellett terül el a mi földünk. Szomszédjaink dél felé az olaszok, azontúl az orosz és belga telepítés fekszik. Az idegenek által elfoglalt városrész kiterjedésére nézve nagyobb, mint a khinai városrész. A mi telepítésünk majdnem egészen be van építve khinai házakkal; valóságos hamisítatlan khinai város.

Területe körülbelül hat-tized négyszögkilométer, tehát olyan nagy, mint a mi Belvárosunk. A vasút felé eső részén megvan még a khinaiak temetkező helye, mintegy 10 000 sír; most ugyan már nem szabad oda temetkezni, de mégis kellemetlen, mivel esőzések alkalmával ez a terület víz alatt áll s a koporsók ilyenkor szabaddá lesznek. A sírok eltávolítása nehézséggel jár, mivel khinai felfogás szerint azokat megbolygatni nem szabad.

Pénzzel azonban Khinában mindent el lehet érni, s így bizonyos csekély összegért a sírhelyeket is megválthatjuk.A többi nagyhatalmak által elfoglalt területek részben üres telkek, részben pedig már be vannak házakkal építve európai módra, jó utakkal, árnyas fasorokkal. Első helyen állnak az angol és franczia telepítések. Az angol területen van egy szép városháza, park, kaszárnyák és a legjobb hotel egész Khinában, az Astor-House, mely kényelem és ellátás dolgában túltesz a mi szállodáinkon is.A franczia részben főleg iskolák, kórházak vannak papokkal és apáczákkal. Khinában a misszionáriusok legnagyobb része a franciák közül kerül ki, s igen jól értik az ige terjesztésével a hasznosat is összekötni A papok itt meglehetős vagyont szereztek össze és a pekingi francia püspök, Favier úr, Kínának nemcsak egyik legalaposabb ismerője, hanem mindenekfelett igen jó üzletember is.

A khinai városrész legközelebb esik a japán telepítéshez és be volt annak idején építve, a japánok azonban a háború után egyszerűen felperzselték a régi khinai kunyhókat és ami megmaradt, azt lerombolták. Most egészen új, európai mintára berendezett várost építenek.  A németek — szintén e példán indulva — a khinai házakat eltüntették a föld színéről, és ha az ember a német stílusban épült villaszerű házsorok között végig jár, a német feliratokat látja, azt hiszi, hogy valami német vidéki városban van. A németeknek nagy számú katonaságuk van itt.

A mi közvetlen szomszédságunknak, az olaszoknak csak néhány khinai sárgunyhó és gödör jutott, azonban a tervek már készen vannak és rövid idő múlva az is európai, rendezett város lesz. Az oroszok nagy előkészülettel láttak neki, a telkeket felosztották és jelenleg 150 házat építenek egyszerre. Azonkívül utakat, hidakat terveznek. A nagyhatalmak mind élénken érdeklődnek tientsini telepítésük sorsa iránt, mivel ez itt a kereskedelmi központ Eszak-Khinában: mindegyik igyekszik iparának, kereskedelmének piacot, fogyasztót biztosítani.

A Keleten működő bankok legnagyobb részének van itt fiókja. Mindenki az első akar lenni, mert ha most még talán nincsen meg az a forgalom, amit remélnek, de meglesz idővel, hiszen az elmúlt évben a Khinába bevitt összes áruk húsz százaléka ment Tientsinbe. Ami a kivitelt illeti, a Mongolországból. Tibetből, Észak-Khinából jövő termények mind innen mennek délre és a világ összes tájaira; prémek, bőrök, gyapjú, teveszőr, bőrök, sok ló, juh, sörte, stb. Ha talán Észak -Khina terményekben nem olyan gazdag, mint a déli vidék, de a felsorolt áruk meglehetős értéket képviselnek. Tientsinnek most ugyan még talán nincs meg az a fontossága, mint Sanghainak és Honkongnak, de meglesz, ezt reményli

minden kereskedő és azért igyekeznek már most megvetni lábukat. Hadászati szempontból fontos Tientsin; azért van ott sok európai katonaság, mivel a nagyhatalmak jól tudják, hogy zavargások esetén onnan könnyen féken lehet tartani Pekinget. A mi telepítvényünkőn eddig nem sok történt. Építünk egy konzuli lakást, ez az egész. Tervbe van véve egy nagyobb kaszárnya, amely védelmi czélokra is berendeztetnék.  A területet a khinai várossal egy rozoga hajóhíd köti össze, amelyet két óránként az átmenő vitorlásoknak megnyitnak. Ilyenkor lehet leginkább látni azt a lüktető életet, mely a khinai városok jellemző sajátsága. Teherhordó állatok, hordszékek, kétkerekű kis kocsik, emberek tömege gyülekezik össze a parton és várja az átbocsátást

Körülbelül 30 000 khinai lakik a mi városrészünkben. Az utczák keskenyek, 2—3 méter szélesek. A lakosok magvát néhány gazdag khinai kereskedőn kívül szatócsok, iparosok képezik. Van itt

minden, amit a khinai szeme-szája megkíván: színház, fürdők, ópiumhelyiségek, zálogházak, sőt még khinai iskola is, ahol a gyerekek kettesével ülnek kis asztalkáknál, előttük könyv, irószerszám és teás csésze. A pápaszemes görnyedt tanító nagy tisztelettel fogadja az ide látogató idegent. Az utczák tiszták, mivel büntetés terhe alatt tilos a szemetet az utczára kidobni és ott disznókat legeltetni. Ez már nagy haladás, mivel a legnehezebb feladat a khinait tisztaságra szoktatni. Nagy érdeme van mindezekben a végrehajtó hatalmat képviselő Acurti Hugó sorhajóhadnagynak, aki 40 tengerészkatonából álló különítménynek a parancsnoka. Be van osztva mellé egy sorhajózászlós és egy haditengerészeti orvos. A főparancsnok Pekingben székel. A tisztek egy khinai házban laknak, emellett van a közigazgatás czéljaira szolgáló épület a törvényszékkel, adóhivatallal és rendőrlaktanyával.

A rendet 70 khinai rendőr, úgynevezett shimbó tartja fenn, akik komoly arccal végzik a szolgálatot, és négy őrszobában tanyáznak. Minden nap délelőtt az előző napról beidézett vagy megcsípett bűnösöket ítélik el sommás eljárás alapján. Huszonöt bambusz ütés, pénzbüntetés, vagy a kaloda, az úgynevezett kang, amelyet a nyakra erősítenek, ez a büntetés.

A közügyek vezetésére előkelő khinaiakból álló városi tanács van szervezve, amelyben a katonai parancsnok és tientsini konzulunk elnököl, ők ketten mindig szótöbbséggel birnak. A khinaiak igen meg vannak elégedve, mivel európai módra bánnak velük, de a khinai hatóságok rossz szemmel nézik ezt, mivel hatáskörük csorbítását látják a bíráskodásban. Ha a khinai a telepítvényen kívül követ el valamit, az természetesen a khinai bíráskodás alá esik.A közigazgatási épülettel szemben egy volt Buddha-templomban van elhelyezve a mi tengerészeti különítményünk. A katonák khinai házakban laknak. Az udvaron van a templom, benne egy aranyozott, 7—8 méter magas Buddha szobor, fából. Különös látvány, amikor ezelőtt a szent előtt tisztítják a tengerészek a lovakat, vagy rakják be a helyiségbe a szénát. Egy kápolna-forma helyiség raktárul szolgál. Van itt azonkívül egy katonai kórház is. A tengerészek között néhány magyar fiút is találtam.

Ámbár az utczákat öntözik, tisztogatják, mégis olyan néha a bűz, hogy azt ki nem lehet mondani. Ez azonban már Khinával együtt jár. A közigazgatás pénzbe kerül, azonban az adók fedezik a költségeket, sőt szép összeg marad minden évben, úgy, hogy a telep kezelése semmibe sem kerül és inkább még hasznot hoz nekünk.

Nem ártana, ha a többi nagyhatalom példájára mi is kihasználnánk telepünket kereskedelmi czélokra. Az összes európai telepítések közül a mienk fekszik a legjobb helyen; a Pei-Ho folyó felől majdnem másfél kilométer hosszú part áll rendelkezésre, ez pedig Tientsinben igen fontos, mivel a szállítást a Császár-csatornán és a Pei-Ho folyón bonyolítják le. A keleti részen a vasút érinti, tehát úgy szárazon, mint vizén hozzáférhető.

Míg az összes nagyhatalmak a telepítvényeket csak bérlik a Khinaiaktól, addig a mi telepítvényünk az osztrák-magyar monarkhia tulajdonát képezi. Mi azt elfoglaltuk; csakis a magántulajdon tekintetében történt megegyezés. Ha ugyanis magánépületekre, vagy telkekre van szükség, azt nekünk ki kell sajátítanunk, s a kisajátítási összegek a házak fekvése szerint vannak megállapítva. A nyilvános épületeket, templomokat egyszerűen elvettük, ezek a mieink.

Az utczák reggeltől estig tele vannak néppel. Az utczasarkokon nagy piros falragaszok tájékoztatják a mulatni vágyó népet a színházban előadott darabok felől. A színház a khinai népnek valóságos szenvedélye, s még a legkisebb faluban is találunk,  ha egyebet nem, hát egy nyitott színpadot, ahol vándor komédiások mulattatják a közönséget. Különben minden khinai maga is színész.

A fő dolog az, hogy az élet bármily viszontagságai között meg kell őrizni a nyugalmat és külszínt, ezért — történjék kinai bármi — soha egy arczizma meg nem rándul. A hidegvér tekintetében túltesz az angolon. Üzlet nagyon sok van itt. Minden khinainak legfőbb kívánsága, hogy kereskedő lehessen s ügyességben a khinaiak túltesznek az európaiakon is. Kiváló üzleti tehetségünk van. Portékájukat nagy lármával kínálják. A kiabálás és lárma, amit a különféle árusok véghez visznek, az agyvelőt remegteti meg, mindenki igyekszik szomszédját túlkiabálni, lármázni, vasdarabokat, dobot, réztányérokat vernek össze.

Borbélyok szaladgálnak a szűk utczákban, mert itt nem műhelyekben, hanem az utczán borotválják az embert. Egy rúdon viszik vállukon a kis széket, melyre a borotválandó leül, a rud másik végén egy szekrény van felfüggesztve az összes szükséges műszerekkel. A legnagyobb tolongás közepette leülteti a borbély pácziensét, egy kevés vizzel lemossa az arczát, és borotvál, mert itt a szappant nem ismerik. A borotválás után kibontja a vendég haját és megfésüli, befonja, mindezt körülbelül hét fillérért. Az a legérdekesebb, hogy közben teherhordók, megrakott szamarak haladnak el mellette és ő a legnagyobb lelki nyugalommal tovább működik. A jövendőmondók, iródiákok, kis asztaloknál űzik foglalkozásukat. Koldusokat, kéregetőket az utczán nem látni, pedig másutt a khinai városok tele vannak velük, s jaj annak, aki ad valamit, mert az egész utcza utána szalad.

Egy templom előtt a téren egész nagy tömeg áll, ül, és hallgatja egy öreg khinai elbeszélését, aki nyugodt arccal mesél mindenféle meséket. A khinai szenvedélyes játékos, akárhányszor az út szélén néhány ember leül és kártyázik. Osszel burgonya- és gesztenye sütők ütik fel tanyájukat az utczán. A burgonyát agyagkályhákban sütik, a gesztenyét finom apró kavics között pörkölik.

A Pei-Ho partján emelkedik egy emelet magasságú épület, ez a népfürdő; a bemenetnél egy festmény díszeleg: a hullámokban fürdő potyka. Ha lefizeti a czopfos atyafi az 5 fillért, bemehet. Egy nagy helyiségben körül kis szekrények vannak, a középen padok; a közönség levetkezik és egy ajtóval elzárt helyiségbe megy, hol padok vannak s egy nagy üstben forr a víz, és gőzzel tölti be a helyiséget, melyben a khinai izzad. Majd kijövet leöntik vizzel és úgy, ahogy van, ádámkosztümben odaül vagy fekszik egy padra. A borbélyok, körömvágók megkezdik működésüket, közben teáznak, pipáznak.

A házak sűrűn egymás mellett sorakoznak, téglából, vályogból épültek, az utczára nincs ablakuk egyrészt, hogy a szomszédok be ne lássanak, s másrészt hogy a nők el legyenek a külvilágtól zárva. Ha tűz üt ki, pedig nyáron, amikor nagy meleg van, gyakran megtörténik, ahelyett, hogy vizet hoznának és oltanának, először mindenféle lármás szerszámmal a tűz rossz szellemét igyekszenek elriasztani, s csak mikor rendőrségünk emberei megjelennek a fecskendőkkel, indul meg az oltás, sokszor későn.

A khinai, ha beteg, mindenféle háziszerrel igyekszik magát gyógyítani; az európai orvostól félnek, különösen a nők, de a mi különítményünk orvosát megkedvelték már és ha baj van, sokszor fordulnak hozzá.

Különösen ha sebészeti beavatkozásról van szó, veszik szívesen a segítséget, mivel látják, hogy az európai kezelés többet ér, mint a khinai. A mi doktorunk érdekes eseteket tudna elmondani a khinaiak érzéketlenségéről. Olyan esetben, amikor az európait el kell altatni, a khinai anélkül, hogy arczának egy izma megrándulna, tűri el az operácziót, az első vágásnál szisszen egyet, azzal vége. A közegészségügyi intézkedések is dicsérik a mi parancsnokunk előrelátását és erélyét.

Csatornázás és vízvezeték nincs, a nép a Pei-Ho piszkos vizét issza és Isten csodája, hogy ezek az emberek mind el nem pusztulnak. Ha európai iszik ebből a vizből, biztos a tifusz vagy vérhas. Daczára minden óvintézkedésnek, mégis előfordul a kolera, tifusz, sőt a pestis is, de megállapítani a betegséget igen nehéz, mert az ilyen betegeket titkolják s ha meghalnak, azonnal koporsóba teszik és eltemetik. Olyan az élet ebben a kis Khinában, mint egy méhkasban, napkeltével kezdődik és napnyugtával végződik.

Este az utczák meg vannak világítva, minden háztulajdonos tartozik ugyanis egy kis mécset égetni háza előtt; de azonkívül vannak nyilvános lámpák is. A többi nagyhatalmak gázzal és villannyal világítják meg telepítésüket, sőt a khinai város most villamos vasútra és világításra rendezkedik be.

A khinai üzletek késő estig vannak nyitva, élet ugyan már ilyenkor nincs, de mindig kerül egy elkésett, aki vásárol valamit. Éjfél felé már csak a rendőrök lépteinek nesze hallatszik. Midőn először láttam meg haditengerészetünk zászlóját a hídon és a kaszárnyán lengeni, ebben a khinai környezetben különös volt, azonban az ember hamar hozzászokik, s csak az az óhaja támad, bár hazánk kereskedelmének és iparának is jutna része és alkalma ennek a darab földnek a kihasználásában.

 

 

Faragó Ödön: MAGYAR EMBER KHINÁBAN.  1882. 45. 463 

(Megjelent  h14 111. számban)

 

 

  Faragó Ödön: EGY MAGYAR EMBER KHINÁRÓL. 1882. 47. 742.

 

A hires velenczei utazó, Marco Polo óta, ki hátrahagyott munkájában igen sok érdekes, de sokszor mesének is túlzott dolgokat ismertet Khináról, már annyiból is jelentékenyen megváltoztak a viszonyok, hogy az utas ma már a szuezi csatornán keresztül 45 nap alatt, Amerikán át pedig — folyton utazva  40 nap alatt eljuthat Khinába. Közlekedésünk ilyen javulása lehetővé tette a világ körüli sétautazásokat; de mivel az még így is igen fárasztó, meg nagy költekezéssel is jár, — csak igen kevés ember teszi meg. Ha messze világot látott ember jut közénk, azt meg szoktuk kérdésekkel ostromolni, s érdeklődéssel hallgatjuk. Én is bátor leszek Khináról egynémely dolgot előadni úgy, ahogy azt ott láttam, hallottam és tanultam.

Ami Khinának kiterjedését és lakosainak számát illeti,  az ezekre vonatkozó adatok pontossággal meg sem állapithatók mindaddig, mig Khina belseje a nagyvilág előtt zárva áll. Khina területe 1 297 999 négyszögmérföld. Népessége volt 1812-ben 360 279 897 lélek. Ez adat, mit Tyiá-csing császárnak köszönhetünk, csak megközelítő lehetett akkor, most pedig igen csekélynek bizonyulna, ha lelkiismeretes népszámlálást lehetne keresztülvinni. De a mandarin osztály mindent a sötétségben szeret tartani: s könnyen megeshetnék, hogy a valódi népszámnak alig felét vallják be, csakhogy a lehető adó-többletet elkerüljék.

Hogy a khinai miképpen nevezi önmagát és országát, arra egyenes választ adni nem lehet. Khinának hivatalos neve mindig az uralkodó házéval áll összefüggésben. Ha a dinasztia változik, az ország régi neve ujjal cseréltetik ki. A jelen elnevezés, melytől az általunk is használt Khina szó ered, Tá-csing-kao, magyarul a nagy máncm tatár birodalom. 238 évvel ezelőtt Khinát Ming birodalomnak hivták. Legköznapibb neve Csung-kuo, magyarul Közép birodalom, oly értelemben, hogy Khina képezné a világ szivét vagy közepét; ami azon tűi esik, az mind idegen, barbár. Innen jön az, hogy a khinai az emberiséget is két részre osztja, nevezetesen csüng — váj vagyis khinai és nem khinai. Az irodalomban Khinának megint van egy, az előbbiektől egészen eltérő, de sokkal hangzatosabb neve, ez a Hoá-kuo, magyarul a szépségnek vagy virágbőségnek birodalma, értve olyan országot, amely a virágos gondolkozású, tehát költőies emberekben, bővelkedik. Ez által Khina szellemi műveltsége és irodalmának nagysága jelképeztetik.

Mindezen elnevezések csakis Klímára mint államra vonatkoznak. Egyes individuumok nemzetiségének meghatározása megint másképp történik.

 

EGY ELŐKELŐ KINAI LAKÓHÁZA

                   

Ha Khina akármely városában tartózkodva az utczán egy embert megállítunk és azt kérdezzük tőle — milyen nemzetbeli? vagy azt feleli, hogy ő eshi-zsen, azaz zászlós ember, tehát máncsu- tatár, vagy pedig chán-zsén, magyarul derék ember, de ami magában foglal mindent, ami khinai; így nyelvüket chán-hsá-nak, irodalmukat pedig chán-vén-nek nevezik. A ehán szó Khina egyik hires dinasztiájának a neve volt.

Vallásra nézve a khinai átalában a Buddha hit alapelveit vallja magáénak, mely Kelet-Indiából származott át. A müvelt osztály, intelligenczia, minden hitfelekezet nélküli, azaz a két nagy khinai bölcs, Konfűczius és Menczius tanait követi. Khinai nyelven e két név másféleképpen ejtetik ki, u. m. az első Kung-fű-szu, a másik Méng-tzu.

Konfűczius, a még ma is élő Kung család alapitója, élt 550 évvel Krisztus születése előtt, vagyis 200 évvel Róma megalapítása után. Az általa tanított hit főparancsa az, hogy szeresd és becsüld felebarátod, légy engedelmes szülőid iránt. Menczius pedig a munkásságra és békés életre buzdította hallgatóit, a nép száján maradt mondása az : «amely ember azt mondja, hogy ő képes egy hadsereget összeállítani, s a hadtudományban jártas, az nagy bűnös».

Khinának mint államnak létezése visszavihető a legkorábbi időkre. Hátramaradt hagyományai szerint első uralkodóháza már Krisztus születése előtt a 2852-ik évben megalakult, tehát 303 évvel az özönvíz után. E hosszú évek során császári uralkodóháza 33-szor változott, mig trónján a mai napig nem kevesebb, mint 268 uralkodó ült.

A khinainak nyelve, szófüzése, igen kezdetleges. Az egész inkább hasonlít a kis gyermekek beszédéhez, amikor megkísértik gondolataikat először szavakba foglalni. Különben e nyelvet művelni, fejleszteni vagy idomítani  nehéz is lett volna, amennyiben ily irányban nagy akadály volt és lesz mindig az írása. A khinai nyelvnek ugyanis nincs  á-b-c-je, irása inkább rajzolás, mint irás. Ilyen szórajza vagy írásjegye van minden egyes fő- és melléknév, ige és összekötő szócskákra, amelyek között némi hasonlatosságot vagy egyéb rokonságot is fölfedezni fáradságos és eredménytelen munka lenne. Hogy a khinai nyelvnek hány önálló írásjegye van, azt kerek számban meg nem határozhatom. A Khang-hsi császár parancsára készült szótár mintegy 50 000 külön írásjegyet tartalmaz. Hogy tehát a khinai nyelv minden betüjét megtanulja ugy az ember, hogy azokat emlékezetből leirni tudná, vagy hogy azoknak többféle jelentéseit eszében tarthatná, arra egy halandónak az élete nem elég.

Mind e nehézségek daczára a khinai írott nyelv az, amelyet a világ más czélszerübb írásmódja helyett az emberiség legnagyobb része használ. Sajátságos az is, hogy a khinai betűk alakja és jelentése — feltalálási idejüktől számitva — oly keveset változott, hogy ezeréves feliratok még ma is egész könnyűséggel olvashatók, mig olyan könyvek, amelyek 30 évszázaddal ezelőtt voltak irva: stylus és más tekintetben gondot okoznak.

Nagy nehézség a khinai nyelv elsajátításánál az is, hogy a tárgyak vagy eszmék elnevezésére nem rendelkezik a kellő mennyiségű hangokkal. Különböző hangzású szava csak 421 van, ilyenek: csáng, csháng, csuán, cshuán; tyüek, cshüek; kuáng, khuáng; tszung, tszhung, stb.; hogy pedig a hangszegénység zavart ne idézzen elő a beszédében, szükséges lett a hangokat több rendbeli hangfokozatok által megkülönböztetni.

A khinai nyelv tanulmányozása közben több oly szavakra leltem, amelyek előttem a magyarhoz viszonyítva felette rokonhangzásuaknak tetszettek. Ilyen szavak leginkább a háziállatok elnevezésénél gyakoriak, nevezetesen: kutya khinaiul kou-dza, vagy déli kiejtéssel kú-tza; macska khinaiul mao-dza. (Szembetűnő, hogy a horgony, vulgo vas-macska elnevezésre a khinai thie-mao-dza kifejezést használ, amelynek szószerinti magyarra fordítása macskát jelent.)

A tyúkot khinaiul tyi szóval jelölik; a lónak ugyan átalános neve má, de már a fehér vagy habos szinü lovat a khinai is lónak nevezi. Ilyen rokonhangzásuak még: a nő , méz, mi-dzu; lánez, lán-dzu; fáradt, fá-la ; vájni, váj : a szó -szám, Khina északi részén szú-mu, délen szú-muk-nak ejtetik ki. Az itt elősoroltakkal azonban a hasonló hangzással és hasonló értelemmel bíró szavaknak nincs vége; ezek csak véletlenül maradtak fenn emlékemben; mert sajnálattal kell említenem, hogy e tárgyra vonatkozó jegyzeteim utazásaim közben elvesztek.

Egy más, a magyarral szinte megegyeztethető szokás dívik Khinában a nevek és czimek használatánál: a keresztnév sohasem iratik a családnév elé, hanem mindig utána; igy például e névnél Li-Hung-csáng, Li képezi a család, Hung-csáng a keresztnevet.

A khinai történelemben van szó a hunokról is; ugyanis említés van téve egy bizonyos harczias, kegyetlen természetű népfajról, a mely Khinába több izben betört, mégpedig rablási szándékkal. A khinai történészek e népről hsiung-nu vagy hun-nu néven emlékeznek meg, amely elnevezés khinai nyelven annyit tesz, hogy kegyetlen, durva csőcselék.

Ezzel egyidejűleg elmondhatom azt is, hogy a khinaiak által még régebben készített földabroszokon — hol a világ összes tartományai meg vannak jelezve — Magyarországot hsjitng-nú-kus vagy hini-nú-kus-nak nevezik; amit azután a khinai úgy magyaráz, hogy ez azon hunoknak az országa, akik hajdan Khinába is betörtek. Hogy ez a vélemény különösen a khinai magasabb körökben erős gyökeret vert, az abból az esetből is kitetszik, ami velem történt meg akkor, amidőn tisztelgési látogatáson voltam az alkirálynál. E hatalmasság ugyanis megtudva azt, hogy rnagyar vagyok, igy üdvözölt: hát hiszen mi fajrokonok vagyunk, mert te is ugy-e bizony mongol ember vagy?

A khinai saját magát és országát a menynyel helyezi összeköttetésbe, mig a föld más részén tartózkodó minden népet az alvilágba osztályoz; talán ezért is van meg náluk az a szokás, hogy az európai embert átalában yáng-kvéj-tzu, magyarul «tengerentúli ördög ezimmel tiszteli meg. Egy khinai, akit fölszólítottak, hogy ez illetlen elnevezés okát magyarázza meg, igy nyilatkozott: «mikor az angolok első izben Khina déli részén megjelentek, — vörös szőrrel benőtt arezuk és fejük, nagy orruk, szűk ruhába bujtatott testük, egyszóval külső megjelenésük oly félelmet gerjesztett az asszonyokb és gyermekekben, hogy az «ördög! ördög!» kiáltásokkal megfutottak. Különben, — igy folytatá az interpellált kinai, — az angolnak kék szeme van, ami rossz, indulatos jellemre mutat, hangja, mikor beszél, éktelen sivító, és jobban hasonlít egy elkárhozott szellem panaszos üvöltéséhez, mint földi halandó beszédéhez.

 

IMÁRA GYÜLEKEZŐ BONCOK (SZERZETESEK.)

 

A khinai a társaséletben kimagaslik az európai fölött, a mi nézetünk szerint túlzott udvariassága által. Náluk a köznapias élet csaknem elviselhetlenné válik azok miatt a sok ezer parányi részletekig menő illemszabályok miatt, amelyekhez egy tanult khinai embernek folyton alkalmazkodnia kell.  Újévkor, amely a khinainak legnagyobb, sőt lehet mondani egyedüli ünnepe, egy álló hónapig megszűnik minden. A mandarin bezárja hivatalos helyiségét, a munkás is félreteszi szerszámait, házát kitisztogatja,  Buddha istenségnek oltárt emel, előkeresi és fölveszi legértékesebb ruháját, egy nagy csomag névjegyet magához vesz és bebarangolja vele az egész várost; mert az illem megkívánja, hogy újévkor személyesen tisztelegjen minden rokonánál, barátjánál és ismerőseinél.

A látogató rangjához illő díszruhában fényes kísérettel megjelenik a teremben, mig a háziúr szintén nagy díszben, kalapját föntartva előresiet, s mindakettő kellemes mosolygó arccal hangosan elkiáltja shin-shih-á, pái-nieu-á, a mi magyarul uj örömet, fehér újévet jelent; majd mindegyik térdre borul egymás előtt, háromszor mélyen meghajol és minden hajláskor fejét három izben a földhöz koccintja. E czeremónia bevégeztével az elsőbbség adás nemes versengése mellett leülnek, s kölcsönösen hízelgő szóváltással engedelmet adnak egymásnak a kalaplevételre. Eközben pár perczet társalgással töltenek, de e társalgás tisztán az időjárás mivolta es a családtagok hogyléte iránti tudakozódásra szorítkozik.

Khinában, annak közel 5000 éves fennállása óta, nagy haladást tett a tudomány, művészet s az iparnak csaknem minden ágazata. Irodalma oly rendkívüli, aminővel más állam nem is dicsekedhet. A regényírás, költészet, ott már a legrégibb időkben jelentékeny szerepet játszott, s az irodalom gyors növekedése szükségessé tette azt, hogy a már megirott könyv nagyobb nehézség nélkül többszörósittessék. Így jöttek arra a gondolatra, hogy a betűket fatáblákra véssék, és mihelyt az első kisérlet sikerült, mindjárt gondolkozni kezdtek a betűk czélszerübb elkészítési módjáról. Igy történt, hogy Khinában a nyomdászat már a 8-ik században fel volt találva, azaz hétszáz évvel előbb, mint Gutenberg és Faust megszülettek volna. Történészek a kéziratoknak és a Buddha vallás papjai által használt imakönyveknek első kinyomatását a T'ang uralkodóház idejére teszik. E dinasztia fönnállott a Krisztus születése után számított 620-ik évtől egész 907-ig.

Kevéssel később föltalálták a puskaport, azt használták lőfegyverekbe; mulattatási czélból csináltak rakétákat, és már Krisztus után a 969-ik évben Tháj-tszú császár fényes udvara előtt történt meg a tűzijátéknak első és nagyszerű bemutatása. Ezt követte néhány évvel később egy ujabb találmány, amely a tengeren hajózásnak vált egyik legfőbb kellékévé, ez volt az iránytű, később a papírnak finomítása.

Ez időtől számítva az ipar fejlesztésére is nagy gondot fordítottak, s a fényűzési czikkek gyártása, a porczellán készítése és mindenféle rézedények kovácsolása is egyszerre nagy lendületet nyert. A finom porczellánon kivül, a mit a ritkaság gyűjtök és a khinai különlegesség-kedvelők leginkább bámulnak, első helyet foglal el a zománezozás, vagy külföldi szokott nyelven a cloisonné készítése. Ez igazán fáradságos és nagy türelmet igénylő mű kidolgozási módja a Miiig dinasztiabeli Csing-tháj császár uralkodásának idejéből ered (azaz 1450 évvel Krisztus halála után ) Emiatt a zománezozást khinaiul csing-t'ái-lán-nsik nevezik. Készítése az egész birodalomnak csupán egy városában, Pekingben történik. Egyszer alkalmam volt egy ilyen helyiségbe bejutni s a különféle műtétet, melyen egy zománezozott vázának keresztül kell mennie, megtekinteni. Gyártásánál a főtényezők: egy réz-edény a kivánt alakra kovácsolva; darabka lapított réz-sodronyok ugy hajlítva, hogy az előirt rajzot ábrázolják; többszínű zománcz, nagy ügyesség, és mindenekfölött rendkívüli türelem. A rézsodronyok elhajlitására apró gyermekeket használnak, a kiknek egyedüli szerszámuk egy pár csiptető.E sodronyokat az edény külsejére csoportosítják, ugy hogy azok virágokat, madarakat vagy arabeszkeket külvonaloznak és az egészet enyvvel, majd ezüsttel az edény oldalaira ragasztják. Miután a váza ennyire elkészült, kezdődik a zománczczali bíbelődés. Porrá zúzott színes üveget egy kanál segélyével a sodrony által képezett hézagokba hintenek; az üveg, miután már előbb vízzel lett vegyítve, az edény oldalára tapad. Mikor az edény minden hézaga meg lett igy töltve, az egészet kiteszik egy e czélra készített tűz hevének mindaddig, mig az üveg egészen föl nem olvad, majd hideg helyre téve, az előbb folyékony anyag megszilárdul. E töltési és égetési műtétet addig ismétlik, a mig a készítmény minden hézaga csordultig megtelt. Ha egyszer az edény külseje egyenlő fölszint mutat, nagy gonddal kicsiszolják és a mutatkozó sodrony-hálózatot bearanyozzák. Egy közönséges nagyságú edény elkészítése hat hetet igényel.

Nagyon fontos és általunk is igen jól ismert ága az iparnak Khinában a selyemtermelés, mely régi időkből ered. Történeszek azt állítják, hogy mikor a gyapot a Yiian dinasztia alatt Krisztus után 1260-ban Indiából Khinába először áthozatott és ott ismert tárgygyá lett, már akkor a selyemtermelés Khinában 4000 esztendeje, hogy ismeretes volt. A gyapot bevitelével a selyemkelmék gyártása igen elha-nyagoltatott mintegy 400 évig, csakis az utóbbi időkben kezdett újra nagyobb mérvben kifejlődni. Most már szebbnél szebb selyemkelméket készítenek, s ezek a színek élénksége és változatossága dolgában fölülmulhatlanok. A khinai császár és udvara használatára készült selyem Kiangnan tartományban gyártatik és foglalkoztat valami 545 selyemkészitő telepet; az ott dolgozó munkások mind császári zsoldban állnak. Azon selymek, melyek az udvar tagjai részére készülnek, bárki által is vehetők, ellenben a császár személyes használatára szőtt kelmék közönséges halandó által nem csak hogy meg nem vehetők, de mé? csupa megtekintéH végett sem könnyű hozzájuk jutni. Ezek leginkább arany-szálakkal beszőtt és hímzésekkel gazdagon ellátott sárga szinü selyemkelmék. Khinának egyenes selyemkivitele külföldre évenként kerekszámban száz millió forint értéket képvisel; mig benn termesztett theájából külföldi fogyasztásra a múlt évben kivittek 110 000 000 forint értékűt. 10 évvel ezelőtt a thea kivitelének értéke alig ment 60 000 000 frt-ra. E szerint a khinai thea fogyasztása nemhogy csökkenne, de óriási mérvben növekszik, éspedig daczára az angol termelők törekvéseinek, kik a thea-ültetést Kelet-Indiábau, sőt Ausztráliában is meghonosították már.

Érdekes és mulattató, ha az embernek alkalma nyílik egy khinai ebédnél részt venni. Az étkezésre meghívás nem ugy van szerkesztve mint nálunk, sőt az avatatlan nem is képes magát tájékozhatni, hogy jóllakva-e vagy éhesen jelenjék meg a kitűzött időre. A meghívón csak annyi áll: «16-án esti 6 órára csészéim ki lesznek tisztítva, elvárom ragyogó megjelenésed. Az ebédre hivott legszebb ruhájában, hivatalos jelvényeivel ellátva jelenik meg, s az előcsarnokban leülve pipázgatás és csevegés mellett várja be az összes vendégek megérkeztét. Hogy tálalva van, azt az által adják tudtul, hogy a cselédség egy nagy réz tányéron, fülrepesztő dörömbölést visz véghez. Erre a háziúr vendégeivel az étterembe megy és ott mindenkit rangjának megfelelően elhelyez. A megtisztelt egyén az asztalfőt foglalja el, mig a háziúr az asztal legvégső sarkán telepedik le. Az étkezés, mint nálunk is, holmi étvágyingerlővel kezdődik, ami a khinaiaknál rendesen száraz tökmagból áll; ezt ropogtatják a vendégek sokszor egész félórán át, csak azután jönnek a rendes ételek. Ezeknek minősége és elkészítési módja Khinában is a házigazda vagyonosságától függ.

Magasrangu egyéneknél a legdivatosabb ételek : a fecskefészek, Ízletes leves-alakban; a fehér czápauszony; a tengeri fű, finom mártással; a fekete biche de mer (Holothuria); a fiatal bambusznád, becsinálva ; a galambtojás, szürke lével; és egyéb édességek. Az étel egy tálban az asztal közepére van kitéve és a vendégek abból vesznek ki pálczikáikkal saját csészéikre. Evőeszközül a khinai csupán két pálezikát használ; ez helyettesíti náluk a kanalat, kést és villát is. Ebéd közben forró, czukortalan zöld theát isznak, de az ízletesebb ételekhez szolgálnak föl forralt csemegeborral is, mit apró ezüst vagy arany kupákból ürítenek ki. Egy nagyobb khinai ebéd mintegy 4 óra hosszat tart, mely idő alatt valami 40 különféle étel találtatik föl. Étkezés befejeztével jobb házaknál divatban van ópiummal kedveskedni, mit nyugágyra dőlve kéjes mámorban élvez az illető. Természetes dolog, hogy ilyen összejövetelekből a nők teljesen ki vannak zárva.

A gyöngédebb nemnek, mint Keleten átalában, ugy Khinában is igen alárendelt, lehet mondani elviselhetetlen szerep jut osztályrészül. A nők ott társadalmilag nem léteznek, nemük mintegy meg van bélyegezve, sőt komoly társaságban őket előhozni, róluk beszélni, nem illik. Khinai nézet szerint az ő rendeltetésük csupán az, hogy az emberiség folytatására közreműködjenek. Ők a férfiak bábuja, áruezikke vagy játékszere.

Ezzel ellentétben Konfúczius tana azt kívánja, hogy a fiu anyját tisztelje, imádja, bálványozza; késő vénségére pedig kényelméről gondoskodjék. Igen szép és tanulságos az, mikor az ifjú tisztviselő, kézműves, vagy katona havi keresményét térden állva nyújtja át anyjának ; vagy mikor a vád alá helyezett szülőt a bíróság fenyíteni készül s a gyermek haját tépve rimánkodik, hogy anyja helyett ő bűnhődjék. A szülőjét bántott fiu ellen a törvény is ritka szigorral jár el. Az anyagyilkoson a kivégzés legborzasztóbb neme, a ling-dzsi vagy az elevenen feldarabolás műtéte vitetik végbe.

A nőnemnek már kiskorúságában szenvedéshez kell szoknia. 3—4 éves korában megkezdődik a lábkötés vagyis a lábak további növésének meggátlása. Széles, durva gyapotszalagokkal begöngyölgetik kis lábaikat oly erősen, hogy az erekben a vérfolyás megakad. A szegény gyermek kezdetben borzasztó fájdalmakat áll ki, mig egy pár év leforgása után a lábak eltorzított érzéketlen alakot öltenek. E műtétnek a testre és szellemre nagyon visszaható befolyása van : az arcznak piros, egészséges szine eltűnik és maradandóan sáppadt lesz, a vidor, pajzán kedvet búskomorság váltja fel; az imént futkározni tudó kis gyermek szánalmat gerjeszt nehézkes tipegésével. Egyszóval Khinábau a nőnek teherré lesz az élet már kora ifjúságában.

A házasságra lépés is különös módon történik. Az eljegyzés a szülők közvetítése folytán megy végbe, anélkül, hogy a jegyesek csak hirből is ismernék egymást. Még csak az sem engedtetik meg a vőlegénynek, hogy jövendőbelije arczát az összeadás előtt megpillanthassa. Ennek természetes következménye az, hogy igen sok a boldogtalan és gyümölcstelen házasság Khinában. A törvény azonban megengedi az ágyasok tartását, ami aztán a soknejüséggel csaknem egyértelmű, mert az igy született gyermekek épp oly családi jogokat élveznek, mint a törvényes nőtől származottak.

A modern találmányok, igy például a gőz és villany, kezdenek már Khinában is tért hódítani. Tíz évvel ezelőtt alakult egy csupán khinai részvényesekből álló gőzhajó-társaság, a melynek hajói most már érintik Kalifornia és Anglia partjait is. E társulat létezését a császári kormány kezdetben ignorálta, de miután háborús időkben a hadcsapatok gyors tova szállításánál nagy szolgálatokat tett,  kezdett róla

 hivatalosan is udomást venni, most pedig már jelentékeny kedvezményekben is részesiti. Vasútja is volt Klímának, de miután azt egy idegen vállalat kormányengedély nélkül épitette, következménye az lett, hogy rövid egziszcencziája után a kormány kisajátította.

Az egész keszletet hajóra rakva Formosa-szigtre számkivetette. Most sinek, mozdony, vagonok egy tömegben rozsdásodnak, A távirászat hasznos voltát Khina is belátta, s első — Tientsintől Shanghaiig terjedő vonala ez évben lett a közhasználatnak átadva. Ámbár a hatósági közegek mindent elkövettek, hogy a köznép annak czéljáról illő fogalmat szerezzen, mégsem lehetett eddig a khinai embert rábírni, hogy üzleti, vagy családi hirek tovaadásánál a villanyt használja közvetítőül. A póznáról póznára menő sodronyokról pedig azt állítják, a hogy azok belül üresek s az idegen ördögök levelei azokban továbbittatnak.

Hogy Khinának nagy és érdekes múltja volt, arról irodalma és története tanúskodnak. 4000 éves autiquitással kérkedő könyveiből azt tanuljuk, hogy a kezdetleges khinai faj már fenkölt szellemmel birt és tudománnyal foglalkozott. A nép, értve gazdagot, szegényt, külsőjére nagy gondot fordított, és kivétel nélkül selyemruhákba öltözködött. E szokása még ma is fennáll, kivéve a szegényebb osztályt, amely a selymet az utóbbi évszázadokban olcsóbb gyapotruhával cserélte fel. 4000 esztendeje a khinai türelmes földmivelő volt, ilyen türelmes földmivelö még ma is. Ezekből azt tanulhatjuk, hogy a khinai maradandó nemzeti typussal bir; és ha hozzáadjuk azt, hogy életmódjában mértékletes, igényeiben egyszerű, nélkülözést elviselni tudó, hogy földje termékeny, megnyitásra váró bányái kiaknázbatatlanok; ha mindezeket figyelembe vcsszük: ugy bátran lehet állítani, hogy Khina nagyszerű jövőnek néz elébe; s amint volt már a múltban egy kisebb mongol invázió, a jövőben ismétlődni fog. Még jöhet olyan idő, amikor Kínának túlságosan szaporodó fiai a világ minden zugát megtöltik.

                                

 

                                                                             

Kalandozás az észak amerikai őserdőkön.  Korábbi számban megjelent                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                               

Desor nyomán Dr. HEGEDŰS. II. 1856. 129.

 

 

Szendrői Geöcze István: Uti képek Braziliából.*) 1869. 463.

Megjelent a h14 105. fejezetben

 

*) Ezt a közleményt Geöcze István világlátott honfitársunk „Utazás Braziliába és vissza" czimü, és e napokban megjelenő könyvéből vettük. A személyes tapasztalatok a benyomás élénkségében s az előadás közvetlenségében mutatják ki magukat. Mindenesetre igen érdekes és ajánlható olvasmány kínálkozik bennök közönségünknek. Szerk.

 

Midőn a Serrado-erdőből kiértünk, a nap már hanyatló félben volt. A legközelebbi gyarmat-tanyához ezukomád, kukoricza, mandioca, aipim és talha ültetvények közt közeledtünk. Az aipim galagonya nagyságú bokor s 2—3 láb hosszú, fehér bélü, 5—6 fontot nyomó gyökér, minden idáig ismert burgonyafajok közt a legízletesebb, és hasznosságát tekintve,  mint pótkenyér, a mandioeával vetélkedik. Egy nagyobb fajtája a talha, de ennek gyökere sokkal keményebb, és az abból készitett ételek nehezobb emészthetők. Az aipim igen dúsan terem. Egy bokor alatt 6—8 gyökér is van, s megniivcléso igen kevés munkát igényel. Gyökere meghámozva s egyszerűen vízbe megfőzve, igen izletes és egészséges eledel. Többféle igen finom tésztanemüt is készítenek belőle. A mandioca és az édes izű gyökér-burgonya fajok egyik áldását képezik Brazília erdős vidékeinek.

. *  *  *

 

Uti képek Brazíliából. 1859. 480.

Szendrői Geőcze Istvántól. (Folytatás.)

2. Az őserdőben.

 

*) A brazíliaiak az őserdőt általában szűz-erdőnek („matto virgem") nevezik. A „matto carrasco"

szórni szóra: „hóhér erdő."

 

Óhajtván még az esős évszak beállta előtt legalább oly kis darabka erdőt kiirtani, mely a legszükségesebb házi veteménynek és néhány kávéfának elültetésére elegendő. A doktortól két embert kértem, kik a vidéket jól ismerik. Ezeket néhány hétre azonnal szolgálatomba is fogadtam. Elindulásunk előtt a szükséges bevásárlásokat megtettem; lőkészletet, vadászkést, pár erős bakancsot, pokróczot, főző vasedényeket s egyéb legszükségesebb házi eszközöket, valamint az erdőirtáshoz szükséges szerszámokat. Mindezt és pár hónapra való szárított húst, mandioca lisztet, sót, pimentit, szalonnát, czukrot, kávét, theát,cachast (rum helyett) egy erős lóra felrakva, dél tájban megindultunk az Itajahy folyam jobb partján felfelé vezető úton, mely előbb téresebb helyeken és sűrűbb ültetvények közt, később pedig mindinkább hegyes vidékeken vezetett.

A ló a sok mindenféle málhával igen meg levén terhelve, csak lassan haladhatunk. Az éjct egy útba eső gyarmattanyán töltöttük, s csak másnap déltájban értük el a Rio Benedictót. E folyó néhol átgázolható, a fő átjárás pedig, hova a széles gyalogúton mentünk, egy vizesésnél van, melynek tompa zúgását az erdő sűrűjén keresztül már messziről hallottuk. Megérkezve e festői ponthoz, a természet szépsége bűv álomkép gyanánt lepett meg.

A gyémánt tisztaságú, alig 6—8 öl széles folyó, egy szikla-medenczébe terjed el, melyben folyása majdnem észrevehetetlen. A medencze alsó párkánya 3—4 lépés széles, s természetes hid gyanánt vonul keresztül a folyón. Ez átjárás hosszában, mint a folyamon keresztül felállított neptuni őrök, a vízből fekete kúp- és tört oszlop alakú sziklák emelkednek ki, s közöttük az esés által fehér tajtékká váló viztömegek az egy öllel lejebb fekvő medenczébe rohannak. Némely kiálló nagyobb sziklán a mirtus örökzöldje mosolyog a habok moraja felett.

A két hegy közt levő vízesést minden oldalról óriás facsoportozatok veszik körül, ez elrejtett hely andalító bájait majdnem egész nap árnyékban tartva. A fák terebélyes koronái a lágy szellő fuvallatában egymás felé hajlongnak, s a sötétzöld lombozat levelei rezgő susogással játszanak a magasról lecsüngő inda kis csengetyü alakú virágaival. Mikor a szél erősebben hajlongtatja a fák koronáit  valóságos virágeső hull alá, melyet aztán a fehér habok magukkal tova ragadnak.

A hosszú szálú inda s a fehér vereses és sárgás virágú flóra,  a palmita, zamumeira, czédrus és a 100—110 magas figueira csoportozatok ágaira kapaszkodva, az erdőt valóságos virágmennyezettel vonja be; mig a fák roppant terjedelmű törzsei közt a szúrós smilaceák, a cucurbitaceák messziről fényjő narancs-piros virágaikkal, a gyönyörű biborszinű ardisiák, s a magas és sűrű liliombokrok nagy kék virágai mosolyognak a szemlélő felé, a tömött sötétzöld szinü, széles majd sima, majd reczés paraj levelű tropicus dudva fajok, s a másféle öles fű között.

Itt-ott a nedves helyeken az ernyő levelű, mérges nedvű s erős illatú aroidák gyöngéd rózsaszinben játszó virága látszik, a nagy fejes torzsa alakú és csomagos virágú, colocasia, a gyógy-gyökerü kálmos (acorus), ambrosiana s más kontyos virágok társaságában.

A fák és virágok közt kis fajta zöldes és vereses méhek, pillangók, a kékes Menelaus, Laertess Adonis szálldosnak ide-oda, majd egy kis felhőhöz hasonló mosquitó raj emelkedik fel a folyam partján, majd egy pár Hesperia száll valamely fának oldalára, csupán két felső szárnyát emelve fel, majd szivárvány színben játszó deliczék zúgnak a napfényes légben a legközelebbi virág körül. Egy-két deliczére és verébre göbeccsel lőttem is, azonban lehetetlen volt eltalálni.

A hosszú szálú inda s a fehér vereses és sárgás virágú solandra flóra, a palmita, zamumeira, czédrus és a 100—110 m magas figueira csoportozatok ágaira kapaszkodva, az erdőt valóságos virágmennyezettel vonja be; mig a fák roppant terjedelmű törzsei közt a szúrós smilaceák, a cucurbitaceák messziről fénylő narancs-piros virágaikkal, a gyönyörű biborszinű ardisiák s a magas és sűrű liliombokrok nagy kék virágai mosolyognak a szemlélő felé, a tömött sötétzöld szinü, széles majd sima, majd reczés paraj levelű tropicus dudva fajok, s a másfél öles fű között.

Itt-ott a nedves helyeken az ernyő levelű, mérges nedvű s erős illatú aroidák gyöngéd rózsa-szinben játszó virága látszik, a nagy fejes torzsa alakú és csomagos virágú árum, colocasia, a gyógy-gyökerü kálmos (acorus), ambrosiana s más kontyvirágok társaságában.

A fák és virágok közt kis fajta zöldes és vereses méhek, szebbnél szebb pillangók, a kékes Menelaus, Laertess Adonis szálldosnak ide-oda, majd egy kis felhőhöz hasonló mosquitó raj emelkedik fel a folyam partján, majd egy pár Hesperia száll valamely fának oldalára, csupán két felső szárnyát emelve fel, majd szivárvány színben játszó deliczék zúgnak a napfényes légben a legközelebbi virág körül.

A folyamon szakadozott töltés gyanánt keresztül húzódó sziklapárkányon, csak nagy üggyel-bajjal birtuk átvezetni tehervivő lovunkat, jobbról-balról mellette menve, nehogy a sikamlós szikla-lejtőn a medenczébe essék. A párkány majdnem mindenütt kilátszik a vizből, de sok helyütt szúrós, gödrös és repedéses, ugyancsak résen kellett tehát lenni, mikor a ló párszor megsiklott, azonban mégis szerencsésen a túlpatra érkeztünk.

Itt már a vidék mindinkább a hegyes és sziklás tájék jellegét ölti magára, s brazíliai kifejezéssel úgynevezett, „matto carrasco" vagyis az őserdők legsűrűbbjének részeibe érkeztünk. A vízeséstől nyugat felé az Itajahy folyam jobb partján a széles gyalogút, hegyen, völgyön és patakokon átvonulva, egész a gyarmat végső határáig vezet az erdőségen keresztül.

A lovat és málhát egyelőre egy, a gyalogút mellett lakó gyarmatosnál hagytuk azon megbízással, hogy a lovat küldje vissza Blumenauba, s a málhát csak később hozza utánunk, választandó tanyánkra; mi pedig a sziklás gyalogúton tovább mentünk. Vadászattal nem akartuk az időt tölteni, mert sietnünk kellett, hogy még aznap a mivelendő földet kiválaszthassuk, és éji tanyánkat is berendezhessük  (Vége köv.)

 

 

 

Uti képek Brazíliából. 1869. 490.

Szendrői Geöcze Istvántól. 3. Az őserdőben.

(Vége.)

Mintegy két órai sebes gyaloglás után egy szelídebb hegylejtőre értünk, melyet ültetvényezésre mindnyájan igen alkalmas földtalajnak ismertünk fel. Itt tehát utunkról az erdőbe tértünk, hogy azon keresztül az Itajahy folyam partjára juthassunk, mi ugyan az erdő roppant sűrűsége miatt nem kis feladat volt. Vadászkéseinkkel lépésről lépésre kellett utat vágni magunknak, s az általunk ily módon készített uj gyalogút mentében, egyszersmind felismerhetőbb jelző gallyakat is raktunk keresztbe, hogy jövőre valamiképpen el ne tévedjünk.Ott pedig, hol a gyarmati gyaloguttól az erdőbe

letértünk, két fiatal palmitát tettünk keresztbe, hogy a málhahozó gyarmatos tudjon benünnkot hol koresni. Örömmel vettem észre, hogy uj birtokomon egy nagyobb és néhány kisebb patak is folyik keresztül. Bármennyire siettünk is, és bármennyire nem akartuk az időt vadászattal tölteni, mégis lehetetlen volt, hogy pár lövést ne tegyünk. Különösen gazdag a vidék a vadtyúk, fogoly és vadpulyka több nemeiben, melyek csapatostól futkároznak, a fák alatt a fűmagot szedegetve.

A vadásznak itt nem kell kereséssel fáradni, mint Európa erdőiben, csupán jó hallással bírnia. A gyalogúton csendesen haladva, nem szükség sem jobbra  sem balra vizsgálódni, sőt ezt nem is teheti, miután folyvást lába elé kell néznie, nehogy valamely az úton sütkérező kígyóra hágjon. Ha az erdő siri csendjében jobbra vagy balra a legkisebb neszt hallja, meg kell állnia, mert biztos lehet, hogy ott 5—10 lépésnyire valami vad van, mely ha ő megmozdul, azonnal tovább szalad, és végképp elrejtőzik, mig ha a vadász nem mozdul, a szegény vad nem ismerve még a veszélyt, kedélyesen tekintget reá, s 8—10 lépésről hagyja magát agyon puffantani.

E vadászmódot hiven követve néhány igen kövér és finom húsú macucót (fekete szürkés vad-tyuk) egy pár, minden brazíliai madarak közt legfinomabb húsú inhambut (eripturus cironeus) és foglyot lőttünk. Az itt-ott seregestől élő számtalan kisebb-nagyobb madárfajok gyönyörű szinezete és élénksége, kellemesen megvidámítja ez elrejtett hegyek magányát. Több száz mindenféle színezetű kis madár repdes egyik fáról a másikra, a kopogó s visitó harkályok, a légykapók több nemei, az élénk papagájok csoportjai, az ágról ágra repdeső nyugtalan zamumeirók, a gerle és galamb több fajtája, változatos és kedves látványt nyújtanak e homályos vadon közepette.

Egyik legkedvesebb madár ezek közt a fényes zöld színezetű nugypomba inseparavel (nélkülönözhetetlen galamb.) Mindig kettő van együtt, s ha az egyiket a vadász lelövi, a másik nem repül tovább, ha kővel dobálják is, hanem leesett párja felett búsong. E pombák oly szépek és kedvesek, hogy mindig sajnáltam rájuk lőni.

Még kedvesebbek a különféle színezetű és csapatostól ide-oda szálldosó pompinha kis galambfajok, melyek alig nagyobbak mint a sármány vagy seregély. A patakhoz közeledve, az annak partján levő palmita ágán, a sűrűn keresztül egy nagy fekete tömeget láttunk himbálódni, de nem vehettük ki, hogy mi lehet. Utálatos rémhangjáról azonban felismertük mihamar, hogy jacubembem, vagyis a vadpulyka egy nagyobb fajtája. A lombozatokon keresztül czélba vevém a csak homályosan mutatkozó fekete tömeget, s az a lövés után a patak partjára zuhant. E három-négy napra való finom pecsenyét vállunkra vetve, tovább folytattuk utunkat, s nemsokára az Itajahy folyam partjához érkeztünk. Tanyánkat azon ponttal szemközt választottuk, ahol a széles folyam, egy pálmafás nagy sziget csúcsa által, két ágra oszlik.

A parthoz érkezve, fekete ludak, vadkacsák és bukdárok százai, a vizet szárnyaikkal verdesve repültek fel, s a túlsó part mellett nagy lármával ismét leszálltak. Mindenekelőtt néhány négyszög ölnyi teret siettünk kiirtani, hogy legyen hol egyelőre is ranchót késziteni. Két kisebb figueirát és két vékonyabb palmitát levágtunk, de azok nem dűltek le mindjárt, mert a sűrű cipó (fekete inda) és néhány bambusz szál egy nagyobb fához oda kötözve tartották. Le kellett tehát ezeket is vágni, mi nagy fáradság után megtörténvén, mind az öt fa hatalmas recsegéssel, ropogással és zúgással dűlt a folyamba, lezuhanó ágaival a vizet magasra felcsapva. Ekkor még a közeli bokrokat s egyéb csemetéket és dudvákat kellett eltisztitanunk, mit elvégezve az itt minden lépten-nyomon található fedő bambusz ágakból, melyeknek hosszúkás levelei szépen egymásra simulnak, gyékény forma fedelet késziténk, azt négy vékony, földbe szúrt rúdra feltettük, s nagy pálma leveleket rakva rá, ranchónk fél óra alatt készen volt.

Közelünkben száraz fát is találtunk, mit éjjelre rakásra összehordtunk, hogy a tüzet folyvást legyen mivel táplálni. Pár horgot is hozván magunkkal, az első vetésre egy igen szép nagy tainhdl fogtunk.

Az edények még meg nem érkezvén, a halat és jacubembemt csak is nyárson süthettük meg. Minél inkább leszállott az est, annál inkább ostromoltatánk a mosquidók által, min azonban sikerült segitenünk. Oly hatalmas tüzet raktunk ugyanis, hogy a szúnyogok és mosquidók illő távolban maradtak tőlünk. Éjjel majd egy bagoly repült el mellettünk, majd többfélo denevér, kisebb éjjeli madarak, éjjeli pillangók és fényes bogarak repdesték körül a tüzet, majd egy vidra eviczkélve mászott ki a folyamból a bokrok közé, de mihelyt megmozdultunk, megint visszament a vizbe. Olykor egy-egy ismeretlen madár siralmas hangja hangzott a távolból felénk, majd a közeli bokorban az aguti nyúl (Dasyprocta) csörtetett. Különös érzés lepi meg az embert éjjel az ily őserdőben, hol minden növényszál új előtte, hol a sűrűségből idáig még soha nem hallott csodálatos hangok vonják

magukra a figyelmet. A két blumenaui embert nem győztem egész éjjel kérdezgetni, valahányszor valami neszt vagy hangot hallottam, hogy milyen állat vagy madár az?

Az éjjeli majmoknak lármás kergetőzése, a lajhár kellemetlen nyújtott jajgatása, mintha segélyért kiáltana, az anta (tapyrus americanus) lomha csörtetése, a vándor őz szaggatott emberi hanghoz hasonló makogása, a mutum egyhangú mormolása, az onkatigris messze elhangzó vonítása, igen kellemetlenül háborgatják az elszunyadni akarót.

Virradatkor ellenben mintegy kárpótlásul a piczi saiba madár igen kedves csicsergése ébresztett fel. Ez a Joao do Barrossal és pár rigó fajjal, e vidéken az egyedüli kellemes hangú éneklő madár. Amint a felkelő nap első fénye a homályt némileg eloszlatá, a különféle fajta kajdácsok, főleg azonban a zöld poriquitok, százan-kétszázan egy csoportban szálldostak egyik nagy fáról, a másikra. Néhány ily zöld kajdácsot lelőttünk, anélkül, hogy e végett kunyhónktól csak meg is mozdultunk volna.

A kajdácsot itt igen egyszerű módon fogják. A vadász ugyanis azt igen apró göbecscsel szárnyában megsebzi. A madárnak néhány nap alatt szárnysebe begyógyul, s nemsokára igen háziassá válik. Ez úgyszólván az egyedüli módja a kajdács-fogásnak, mivel fészkét oiy magas fák tetejére rakja az indák és kaktuszok közé, hogy sem meglátni, sem oda felmászni nom lehet. A Rio Benedictón innen lakó gyarmatos, reá bizott holminkkal korán reggel megérkezett, s az inhambu és perquitóból uj vasedény einkbon reggelire hatalmas sültet késziténk. A zöld kajdács különösen az őszi hónapokban igen kitűnő izű.

Még az nap hozzá fogtunk az ottcével (4 — 5 m hosszú nyélhez erősített, görbe ágvagdaló kés) a bozótot, tövises bambuszt, füvet, dudvát, csometéket, bokrokat, felfutó növényeket, szóval mindent eltisztitani a nagy fák alól, hogy igy azokhoz férni és azokat levágni lehessen. Mindennap szorgalmasan dolgoztunk, s csak minden két hétben egyszer mentünk be ünnepvagy vasárnap Blumenauba. (Vége )

 

 

 

 

A NŐKRŐL

 

 

A cárok hajdani nősülése. 1854. 184.  

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                    

Egész a tizennyolczadik századig az a kiváltsága volt az orosz fönemességnek, hogy az uralkodónak az ö családjaikból kellett nőt választani.

Mihelyt a czár azon szándékát nyilvánitá, hogy megházasodjék, azonnal szétküldettek az ország minden részeibe az illető megbizottak, hogy számára az előkelő családok legszebb haja-donait kiszemeljék. Ezeket azután családaik felküldék Moszkvába , s azokat ott mind egy pompás palotába helyezek el, egy éltes asszonyság felügyelete alá, ki szinte olly előkelő volt. A czár azután mindegyikét meglátogatta, ugy levén bemutatva előttük, mint egy egyszerű nemes ember az udvartól. A válságos napon azután az egész hajadon sereg pompás öltözetekben felvitetett a czári palotába, s ott látták meg titkos udvarlójokat legelőször császári pompától körülvéve s ott trónja előtt egyenkint letérdelve, a czár saját kezével nyújtott át nekik egy-egy aranynyal és drágakövekkel hímzett zsebkendőt, s azután elbocsátó őket magától, csak néhány nap múlva később tudatva választása tárgyával magas szerencséjét, a többit pedig ismét visszaküldé szüléi várába gazdagon megajándékozva.

Ez a szokás már egészen elmúlt, nagy Péter czár óta a muszka uralkodók többnyire a német fejedelmi családokból nö-szülneksnagyherczegeik is ugyanazon példát követik.

 

Nevezetes szertartás az oroszok házasságainál. 1854. 184.

Oroszországban a korbács nagy szerepet játszik. Mindenki alá van annak vetve, s végre a legszegényebb parasztnak is módjában van azt valakin gyakorolni. Ez a valaki természetesen a felesége. A korbács a férfiúi tekintély a család előtt. Mikor az orosz muzsik, (paraszt) haza viszi a menyasszonyát, a korbács bele van dugva az egyik csizmaszárába. Lefekvés előtt parancsolja a mátkájának, hogy húzza le a csizmáit. A szegény némbernek szabadságában áll azzal a féllel kezdeni, amelyiket választja, de jaj neki, ha azt húzta le elébb, amelyikben a korbács van, mert akkor első kóstolóra része van benne, hogy máskor tudja, milyen ize van a korbácsnak.

Másutt az volt a szokás, hogy mikor az apa átadta leányát a vőlegénynek, az esketés után megparancsolá neki, hogy menjen ki és hozzon a maga számára vesszőket. A leány engedelmeskedett s letérdelvén meggörbité a hátát az ütés alá. Az apa akkor rávert a vesszőkkel, s azokat átadva a vőlegénynek, tudatta leányával, miszerint ezentúl már nem ö fogja megverni, hanem a férje. Nagy Péter eltörlé e barbár szertartást, hanem azért odahaza czeremonia nélkül annyiszor megveri a muzsik a feleségét, ahányszor kedve tartja.

 

 

 

UTAZÁS

 

V. S. HOGYAN KÖZLEKEDTEK A RÉGI  PESTEN? 1906. 287.

Könnyű nekünk, a modern nagyváros elkényeztetett

gyermekeinek, feszíteni ma a ruganyos aszfalton, de bezzeg nyaktörő vállalkozás volt a múlt századokban egy-egy lucskos, csatakos őszi estén végigbukdácsolni a régi Pest hepehupáin, ha csak valami jótét lélek könyörületesen oltalmába nem vette az embert.

A mai Elevátor helyén akkor még rengeteg mocsaras térség terűlt el, a régi okiratokban sűrűn emlegetett Palus moritorumi, «Müller-teiche», magyarán «Molnár-tó», téli tanyája a már akkor nagy számmal levő hajómalmoknak. Ennek közelségétől vette nevét a mai Molnár-utcza. Odább a Gusztányi féle szántóföld bűzös pocsolyájának miazmái, kivált melegebb időkben állandó veszedelmei voltak a közeli lakosságnak. A Soroksári- és a Kétnyúl-utcza (ma Lónyai-utcza) szintén egy feneketlen dagvány, úgyannyira, hogy sáros időben gyalog sem volt megközelíthető, annál kevésbé szekerekkel. A gyalogjárókat oldalt szegélyező faczölöpök nagyrészt kidőltek, elkorhadtak.

Pedig hatalmas protektora volt a Kétnyúl-utczának, maga Gyulay ezredes, aki az ottani katonai nevelőintézetben elhelyezett növendékek érdekében gyakran emelt szót a városnál. De mindhiába, mert a közmunkák a császár rendeletéből kifolyólag országszerte szüneteltek, s nem is indultak meg mindaddig, míg az ácsok munkájával együtt, a török elleni csapatösszevonások meg nem kezdődtek, és a híd fa-alapja, a hajókba szolgáló oldalkökötelék (a hajóhíd rögzítésére) a helyére nem került.  

De nem mutatott sokkal vigasztalóbb képet a mai Kecskeméti  utcza sem. Feneketlen sár vezetett a Kecskeméti-kapun kívül álló «Két oroszlán»

fogadótól és a "Tizennégy segítő szentről elnevezett kápolnától a mai Egyetemi templomig. Az Üllői-út kezdetén kőhíd állott, épp úgy, mint a Rókus-kápolnánál is, mely utóbbit ez időtájt az arra kihelyezett vásárosok kedvéért négy ölre szélesítették ki akképp, hogy a Rácz Ferencz-féle majorhoz vezető hidat rontották le s ennek anyagát használták fel. Az üllői-úti vonalon túl már meglehetős járható út vezetett az Eliás-kútjáig, a Ludoviczeum táján, a XVIII. századbeli pesti kedvencz kiránduló helyéig.

A város ellenkező oldalán, a Váczi-kapun túl eső Sóháztól (Domus Solinaria) a téli dunai átjáróig vivő utat már 1788-ban teljesen kiépítették. De a mai Bazilika helyén álló új állat lelenctől a Hacker-házig, a fogadó és a postahivatal táján elterülő mai Dohány-utcza — mint akkor nevezték: «Hcrzler dohányos utczája» —még mindig egy bokáig érő sártenger terült el.

Pedig ez időben már Pest városa jelentékenyen emelte vásárain a helypénz árát is, kövezési munkálatok czimén. Azonkívül I. Lipót császár kövezet-vámszedési joggal is felruházta a várost, a «köztisztaság és az utczák jókarban tartása érdekében.

 

ERDEI UT (FAHASÁBOKBÓL ÖSSZERÓVA). — Balogh Rezső fényképe

 

Volt pedig ez a kövezetvám egy veder vidéki bor után két, külföldi után négy dénár, egy veder égetett pálinka után négy dénár, egy veder sörért két dénár, egy mérő gabonáért egy dénár, ökör vagy ló után öt, tehénért kettő, disznóért egy dénár és így tovább, fel egész 20 dénárig, melyet egy szekér szárnyas, vad vagy hagyma, káposzta és vetemény után kellett fizetni.

 

Pest-Buda között való közlekedés

 

Még érdekesebb volt azonban a Dunán és a Pest-Buda között való közlekedés. 1767-ig a két testvérváros forgalmát csupán repülőhíd (hajóhíd) közvetítette. Ekkor állították fel a hajóhidat nagy költséggel, mert mint a számadásokból látjuk, Pest városa csupán az 1767-től 1772-ig terjedő öt év alatt nem kevesebbet, mint 15 735 forint 30 krajczárt költött az új hídra. Pesten nem is szerezhették egyszerre be az összes szükséges hajókat, hanem csak lassanként. Így is a Passauban készíttetett 47 hajó összes költsége maga 6110 frtot tett ki. A két fenyőfa-czölöp, melyekre a híd két végét támasztották, gyámolokkal s az őrök fa-házikóival 5000 frtba került. A fa-anyagot Komárom szolgáltatta. Nem úgy azonban a kovácsolt szegeket, melyeket Ischl-ből, a csavarokat, melyeket Pozsonyból rendelték meg.

Kellett ezeken kívül még a pesti hajóhídhoz 66 vasmacska, egyenként 225 font, 2367 forint értékben; ezekhez hat nagy láncz, 40 öl hosszú és hét mázsa súlyú, összesen 714 frt, 66 kisebb láncz, négy mázsás, 4488 frt értékben; két oldal-láncz, 36 mázsás, a hajók körülkötözésére: 612 frt; négy rövidebb, öt mázsás parti láncz: 60 frt; 72 vaskapocs az oldallánczokhoz: 28 frt 48 kr. Végre 330 gerendaszög, nyolcz vaskapocs a híd felhúzásához, 2170 vashorog, négy nagy hídkötél, nyolcz vékonyabb, stb. Két őrház, harangláb állott a hajóhíd két végén, közepén pedig egy Nepomuki Szent János-szobor.

Hogyan közlekedtek már most a régi hajóhídon? Egész litánia az a szabályzat, mely ezt részletesen megállapítja. Először is nem fizettek hídbért a nemesek, egyházi rendek, katonák, mégpedig nemcsak személyük után, de szekereik, termesztményeik, saját szükségletükre beszerzett fogyasztási s egyéb ezikkeik, jobbágyaik s szolgáik után sem, sőt még akkor sem, ha kereskedést űztek is, kivéve ha fogadott szekereken utaztak.

De nem fizettek saját személyük után a prókátorok, orvosok, diákok, koldusok sem, valamint „őrletők”, ha gabonájukat őröltetni vitték, vagy a malomból őrölve hozták vissza. Nem fizettek továbbá Buda és Pest város birái, polgármesterei, szenátorai, tisztviselői, íródeákjai, választott polgárai, ezek feleségei, özvegyei, atyai hatalom alatt álló gyermekei, cselédjei, sem személyűk, sem tulajdon vagy fogadott szekereik után, ha ezek saját terményeiket szállították át. Végre nem fizettek semmit hivataluk tartama alatt a városi szolgák, a budai mészárosok, midőn Buda város szükségletére levágandó marhát szállítottak át, sőt Mátyás 3-ik decretuma szerint még a nemtelen személyek is hídbérmentesek voltak akkor, ha nászmenetben vonultak át a hídon. Minden más esetben a híd taksája személyenként egy krajczár, birka, sertés, kecske vagy borjú után két krajczár, szabadon vezetett tehén, ökör, ló után négy krajczár. egykerekű taligától két krajczár, kétkerekűtől üresen három, terhestől, ha egy személy húzza: hat, ha kettő: kilencz, ha három: 12, üres szekérbe fogott egy marhától 18 kr., hattól két frt 30 kr. járt. Fiakkerek évenként fizettek, és pedig budaiak hat, pestiek 12 frtot.

Nagy hátrányára volt a régi hajóhídon való közlekedésnek a hídnak télen át való fölszedése, s a közlekedés ideiglenes fennakadása, a javítási munkálatok és a hajók átbocsátása alatt. Utóbbira nézve éppen azért abban állapodtak meg, hogy naponként rendesen napkeltekor, egy órán át történjék az átkelés, amikor a közönségnek legkevésbé kellemetlen. Télen át, ha a Duna befagyott s veszély nélkül lehetett átkelni, a jégen néhány szekér szalmát hintettek el, aztán vizzel lelocsolták, hogy összeálljon. Ilyenkor az átkelés díjtalan volt. Nem úgy azonban, ha a Duna nem állt be, vagy a jég a meleg források következtében léket kapott, s pontonokon, kompokon kellett a közönséget átszállítani. Ez esetben a rendes taksa dupláját szedték, sőt borravaló czimén sokszor többet is, amin nem is ütközhetünk meg, ha tekintetbe vesszük, hogy a két-három kisebb hajó mindenikén öt munkás foglalatoskodott egy húszas napidíjjal, azonkívül mindeniken egy pénzszedő (perceptor) 9 frt havi fizetéssel. Ez a személyzet 7— 9 munkásra szaporodott hajónként a felső átkelésnél, hol szekerek és terhek rakodtak át, azonkívül minden pontonon egy kormányos is ült 24 kr. napidíjjal.

A város a hajóhidat 16 150 Frtért adta bérbe, éspedig első izben Király és Keszics bérlőknek, utóbb 1777-ben Faik és társainak, körülbelül megközelítő képet nyerünk a hajdani Pest ez első nagyobbszabású közlekedési vállalatának üzleti forgalmáról.

Nem csekély volt azonban a koczkázat sem. 1772 május 24-ikén délután fél kettő órakor például egy véletlen eset óriási rongálásokat okozott a hídon. Vrancsó Kristóf fuvarozó két terhes hajója, melyet gyapjúval és gabonával vontattak felfelé a Dunán, a kötél elszakadván, a hozzája kötött öt más hajóval nekiütődött a hajóhídnak s annak majdnem felét elsodorta. Szerencsére emberéletben nem esett kár, de rengeteg volt a pusztítás, melyet a katasztrófa a híd fölszerelésében maga után vont.

 

 

KÖNYVES TÓTH KÁLMÁN: UTAZÁS MAGYARORSZÁGON

A XVIII. SZÁZAD VÉGÉN. 1912. 14, 34, 52, 72, 92.

 

Mikor a múlt nyáron országunkat az angol presbyteri világszövetség tagjai meglátogatták, Debreczenben hozzám is bezörgettek. Egy könyvet vettem elő, amelynek czíme «Utazás Magyarországon. Megjelent Lipcsében 1800-ban. Ezt az érdekes könyvet dr. Townson Bobért

hírneves angol tudós irta. Műve annyira felkeltette az általános figyelmet, hogy franczia nyelvre is lefordították. A munka három nagy kötetre terjed. Érdekes fölemlítenünk, hogy e tudóst nagy útjára Born európai hirű, magyar születésű mineralogus serkentette. Maga dr. Townson is szenvedélyes természetbúvár hírében állott egész Európában. Ő azonban nemcsak tudományos szempontból tette meg a nagy utat részint kocsin, részint gyalog, de szabatos részletességgel ismerteti Magyarországnak társadalmi, helyrajzi, népismereti s politikai viszonyait is.

Művében hiven visszatükrözve látjuk az akkori Magyarországot. Hogy nem valami köznapi ember volt, bizonyítja az a tény, hogy gróf Széchenyihez, gróf Festeticshez s több nevezetes mágnáshoz ajánló levelei voltak. Mikor e művet megmutattam angol vendégeimnek, csodálkozva olvasták annak egyes részleteit. Meg vagyok afelől győződve, hogy e mű vázlatos ismertetése lapunk olvasóit kellemesen lepheti meg.

Visszatekintve a százados múltba: az óriási haladás mindenkit ámulattal tölthet el. A mű előszavában arról tesz említést, hogy földünk csaknem minden részéből forognak közkézen útleírások, egyedül Magyarország volt ismeretlen a nagyvilág előtt, holott ez a szabadságszerető nép nagy jövőre van hivatva.

1793-ban hagyta el Bécs városát, mégpedig kora tavasszal, mikor még meglehetős hűvös idő járt. Megemlíti, hogy Bécsben olyan képet rajzoltak előtte Magyarországról, mely elvehette volna kedvét az oda való utazástól. De amint megjegyzi: "Szerencsémre az ilyen megjegyzéseket felére szállítottam alá». Inasa beszélt magyarul, németül, oláhul és tótul. Uti poggyászát Sopronba küldte, maga pedig gyalog kelt útra, hogy tüzetesen megvizsgálja az ásványokat, növényeket és rovarokat, amelyekről előzőleg sokat olvasott. A Duna mentén gyalogolt, mitsem törődve a májusi hideggel. Egy osztrák faluban szállott meg estére, ahol a kocsmáros sehogy sem akart az ágyra tiszta lepedőt teríteni. Azzal bosszulta meg magát, hogy csizmástól feküdt az ágyra. Másnap a Lajtán átkelve átlépett a magyar határon és estére elért Sopronba, amelyről azt jegyzi meg, hogy ősrégi, de szabálytalanul épített város, ahol télen át a közeli főurak tartanak lakást.

Lakosságát 12 000-re teszi s azt irja e város felől, hogy 1782-ben 300 mázsa mézet termelt, azonfelül borát Sziléziában értékesíti, de neki e város bora egyáltalában nem ízlett. Megemlíti azt is, hogy Odenburg nevét a múlt századokban azért vette fel, mert a pusztán magában álló várost jelez. Ajánló levele révén megismerkedett gróf Széchenyivel, aki, valamint egész családja a magyar nemesség mintaképe, jártas a tudományokban, idegen nyelvekben. Tíz éves fia elég szabatosan beszélt németül, francziául, latinul, olaszul. A gróf kivitte vendégét czenki birtokára, hogy megmutassa neki a magyar gazdálkodást. Aztán czenki palotájában gyönyörködött a gróf könyvtárában, magyar pénzgyűjteményében. Kellemesen töltötte el a napot. Másnap reggeli után Esterházy herczeg kastélyához kocsikáztak a gróffal. A herczeg Magyarország leggazdagabb főura. Mivel rendes székhelye Vasvár, a grófi kastélyhoz közel eső herczegi palota egy kissé elhanyagolt, s légköre sem valami kedvező, mert közel fekszik a Fertő tavához. A tiszttartója, valami rokkant katona, keservesen panaszolkodott, hogy Vasvár miatt ez a palota már teljesen háttérbe szorul. Alig tud valami nevezetest mutatni a vendégeknek.

Egy roppant nagy terembe vezetett, hol a falakra középszerű festmények voltak felakasztva. Az épület háta megett igen szép park terül el, kinai paviIonokkal ékesítve. Van ott egy kicsiny színház is, mert a herczeg nagyon gyönyörködik a drámai művekben. Önmaga tart fenn egy egész színtársulatot. Fia inkább csak vadászik, sok kellemetlenséget okozva ezzel szomszédainak. Magyarországon a nemes urak minden megszorítás nélkül vadásznak egymás birtokain, de azért tarthatnak fenn bizonyos területet, melyen engedély nélkül másnak vadászni tilos. A herczeg ezt a tilalmat nagyon széles körre terjesztette ki. Rendkívül vagyonos, jövedelmét két millió koronára becsülik: 33 uradalma van.

Most már átadom a szót magának a szerzőnek. Visszajövet a gróf egyik tiszttartójánál ebédeltünk s onnan visszamentünk Sopronba a Fertő tava mentén. A tó szélén megmutatták azokat a pinczéket, melyekben a soproni bort tartják. E pinczék a hegyek aljába vannak bevágva.

Öt vagy hat angol mérföldre délnyugatra a várostól kőszénbánya van a hegyek méhében. Ha ez Bécshez közelebb esnék, óriási kincset képviselne, de így távol a kereskedelmi forgalomtól, értékéből nagyon sokat veszít, mert csak fűtésre használják. Sopronról nem mondhatok semmi különösebbet. Elhatároztam, hogy mielőtt még Budára érnék, benézek Győrbe is, de sajnálatomra arról értesültem, hogy sem kocsi, sem semmiféle más alkalmatosság nem áll rendelkezésemre, mert ezen a vidéken még a posta sem jár rendesen. A gróf segített ki nagy zavaromból, forspontot (előfogat) kerítvén számomra. Egyik helységtől a másikig egy-egy fogat 15 krajczárba kerül, de ha az utas négy lovat fogat be, ezt az értéket négyszeresen kell venni. A forspont használatára csak katonák és köztisztviselők jogosultak. Nyári munkaidőben azonban a parasztok a forspont árát duplán számítják; ezt sem szivesen teszik, mert elfogja őket a munkától, de a parancsnak engedelmeskedni kötelesek. Ekkor aztán búcsút vettem Széchenyi barátomtól, aki Magyarország követe volt a nápolyi királynál s a szent Janaro-rend lovagjává üttetett volt. Ezendkívül sok kitüntetésben részesült. Megtudtam tőle azt is, hogy nagy kedvelője a tudományoknak s a mi szigetünkön is járt.

Az előfogat kocsisa rázós szekérbe ültetett; az ülése szalmával teletömött zsák. De ilyen előfogatot még a tisztességesebb urak és hivatalnokok is használnak s az nem von le semmit tekintélyükből, míg ha Angliában engem ilyen alkalmatosságon ülni látnának, bizonyosra vennék, hogy mint valami gonosztevőt visznek a börtönbe s inasom fegyverrel a vállán a rendőrség képviselője lenne. Négy órai rázás után előfogatom elérte azon állomást, a hol lovat kellett váltani. Minthogy ezen falvakban vendéglőknek hire-hamva sincs, az utast a bíró házának kapujánál szállítják le, aki aztán maga keresi fel azt a parasztot, aki soros az előfogat adásában. Ha ennek lakása messze esik vagy lovai kinn vannak a legelőn, néha várakoznom kellett 2—3 vagy több órát is, míg előkerültek. A falusi bírók igen egyszerű parasztok, akiket vagy a földesúr nevez ki, vagy pedig maguk a parasztok választják őket. Készpénz fizetésük nincs, legfeljebb az utazók adnak nekik valami borravalót, öt-hat krajczárt, amit alázatosan megköszönnek.  

Mindjárt felismerhetők  bírók arról, hogy kezükben egy hosszú bunkós botot tartanak, ez a birói tekintélyüknek külső jelvénye. Új előfogatomon Szt.-Miklós faluba értem, hol a községházánál meglehetős ebéddel kínáltak meg. Mivel éppen ünnepnap volt, s az új előfogat még nem érkezett meg, bejártam az egész falut s meglepett a parasztok ünnepi öltözete. A leányokról nem mondhatni, hogy szépek, ruházkodásuk sem valami elragadó, hajuk egy hosszú és vastag fonatban lógott alá szalaggal körülkötve. Nyakukat fehér kendő takarta el; lábukon sárgás szinü kicsiny csizma vas patkóval, míg a férfiak csizmáján sarkantyú pengett s valami körtánczot jártak czigányzenére. Körülbelől két óra hosszáig időztem közöttük, mikor előfogatom előállott s Bogyoszló felé vettük az utat. Kocsisom, hogy az utat megrövidítse, árkon-bokron keresztül hajtott. Mindjárt észrevettem rajta, hogy berúgott. Inasom el is vette tőle a gyeplőt, mert eddig majd kirázta a lelkemet. Esti nyolcz óra tájban érkeztünk Egyedre, ahol gróf Festetics Ignácz lakott, akihez szintén volt ajánló levelem. Mondhatom, nagyon szívélyesen fogadott.

Három napot töltöttem nála. II. József uralkodása alatt, mint több magyar főúr, nem borotváltatta le bajuszát, mert volt azok közül, akik nyíltan ellene szegültek a császár merész újításainak. Az ő faluja igen csinos, a házak náddal fedve, a falak pedig sárból gyurva, mintha a fecskétől tanulták volna el az építkezést. A sár közé polyvát vegyítenek s aztán a falakat hófehérre meszelik. A gróf alattvalói többnyire juhászok, mert a grófnak óriási birka-állománya van. Kellemesen töltvén el nála az időmet, az ő négyes fogatán mentem Győrbe.

Ez a város elég csinos, a Rába folyó partján épült ; lakossága körülbelül 12 000 lélekre tehető. Itt már a fogadóban iható kávéra tehettem szert, de bizony semmi nevezetességről nem tehetek említést. Megújított templomában őrizik a várnak ama kapuját, melyen 1547-ben a magyarok betörtek, s kiűzték onnan a törököket. Vezetőm figyelmessé tett egy emlékoszlopra, melyhez sajátságos történet fűződik. Történt ugyanis, hogy régibb időben egy pap a szent ostyát vitte a betegnek, s útközben egy veszekedő csapattal találkozott, amely aztán kezéből kiütötte a szentséget és a sárba taposta. Hogy e szentségtörést kiengeszteljék, VI. Károly császár 1731-ben emeltette ezen emlékoszlopot, s belsejében az összetaposott ostya egy vas szelenczében helyeztetett el. Szavojai Eugén 1717-ben ezen városban vette kezébe azon kalapot s kardot, melyeket a törökökön vett győzelem jutalmául a pápától nyert.

Festetics gróf levele ajtót nyitott előttem galántai gróf Esterházy kastélyába s itt nála ebédeltem. Igazi víg kedélyü főúr, aki aztán négyfogatú hintójában vitetett el Héderváry Vitzay gróf kastélyába Hédervárra. Gazdagon megvendégelt, s aztán megmutatta megbecsülhetetlen értékű, az atyja által összeállított éremgyűjteményét, amit maga is gazdagított. Van ezenkívül igen gazdag könyvtára, s ősi fegyverekből álló fegyvertára. Örömmel észleltem, hogy angol ízlése van. Parkját olyan kertész kezelte, ki több időt töltött Angliában. Gyönyörű angol lovakat tartott. Itt láttam először magyar czigányokat, akik a kertben dolgoztak. Mária Terézia királynő mindent elkövetett, hogy ezt a csavargó népfajt állandó tartózkodásra kényszerítse, de minden kísérlete dugába dőlt.

A gróf igen udvariasan marasztalt, hogy töltsek nála egy pár napot, de én visszamentem Győrbe, honnan másnap Tatára kocsiztam át. Mikor kocsisomat ki akartam fizetni, azon választ nyertem tőle, hogy a gróf már elszámolt vele. Ebéd idejére Bábolnára értem, hol a császárnak van gyönyörű ménese. Tatára estefelé értem. Ezen város nagy síkságon, két hegy közé esik; gyönyörű kilátása van. A síkságon gyalogolván sok mókusra találtam; hátulsó lábukon állva csaknem bevártak, nagyon szelídeknek látszottak. Nem volt lelkem, hogy csak egyet is lelőjek.

A szerző hosszadalmasan rajzolja e helyen a földtani viszonyokat, amit rövid vázlatunkban részletezni felesleges. Megemlíti, hogy Pannonhalmától nem messze vezetett el az út, hol a híres benczés barátok laknak. Pannonhalma klastromát az első keresztény magyar király, I. István alapította. Azt mondják, hogy itt a barátoknak több boruk van, mint vizük. Az egész hegység be van ültetve szőlővel s jó messze kell menni, míg az ember vizet talál. A zárda a legbecsesebb ereklyéket őrzi falai között; van ott a többek között a szentföldről került elefántcsont oltár, István király lakodalmi öltönye, állítólag gyógyhatású márvány imazsámolya. De a zárdát még sem látogatta meg, mert  Olaszországban az ereklyék szemlélésében bőséges része volt. Elősorolja aztán, hogy Tatán durva vásznat szőnek, fazekat gyártanak. A már akkor romokban heverő várból csak néhány föld alatti pinczehelyiség maradt meg ép állapotban; most börtönök céljára használják. Régente a magyarok legnagyobb királyának, Corvin Mátyásnak kedvencz tartózkodási helye volt ez a vár. «A magyarok máiglan is azt mondják, hogy akkor volt Magyarország nagy és rettegett, ma pedig Ausztriának csak egy mellék tartománya, így irja ezt szerzőnk.

Innen Komáromba vette útját. Ez a Duna partján fekvő város körülbelől 5000 lelket számlál, Tatához mintegy három óra járásnyira fekszik. Leírja aztán a dunai komp szerkezetét, amit most látott életében legelőször. Komárom vára arról nevezetes, hogy azt még soha ellenség be nem vehette. II. József leromboltatta s eladatta az épületből kikerült anyagokat. 1783-ban a földrengés megrongálta. Elmondja aztán, hogy ezen városban született II. Lajos magyar király, Kolonics bibornok, továbbá Augerer Tóbiás ügyes esztergályos, ki, miután 36 évig lakott Londonban, ama szerencsében részesült, hogy az angol királyt az esztergályos mesterségre oktatta.

Elpanaszolja aztán, hogy a rossz korcsma, ahol megszállott, rendkívül kényelmetlen volt, s miután a városban semmi különösebb nevezetességre nem talált, félnapi időzés után útra kelt a déli tájék felé. Alkonyatkor ért Esztergomba. Az út elég jó, mindenütt a Duna mentén. Almáson hévizforrás buzog. Az itteni földtani viszonyokat szorgalmasan tanulmányozta. Útközben találkozott egy fiatal emberrel, aki egy pálczán két egeret tánczoltatott.

Esztergomban nagy meglepetésére egy honfitársával találkozott, aki házassága révén itt telepedett le. Dormer ezredes, ilyen nevű lordnak a testvére. Rendkivül szivesen fogadta, nagyon megörült a találkozásnak s szivesen megígérte, hogy a közeli vidéken útmutató vezetője lesz. A romokban heverő őskori vár vonta először is magára figyelmét. Ennek a tetejéről egész Komáromig el lehet látni. Körülötte egy lágymeleg forrás csergedez, melynek a békák több hasznát veszik, mint az emberek. Az ezredes állítása szerint még télviz idején is vígan úszkálnak a vízben a békák, s a város lakói innen látják el magukat ivóvízzel.

Megdicséri aztán a kényelmes vendéglőt, de honfitársa nem engedte meg, hogy ott fogadjon szállást. Nagyon jól töltötte az időt, de mégis kifejezést ad sajnálkozásának, hogy egy főrangú angol ilyen helyen morzsolja le egész életét. Leveröleg hatott reá, hogy honfitársa sohase tér vissza hazájába. Márpedig Dormernek nem volt szabad érinteni Anglia földjét, mert ifjú korában az osztrák császár szolgálatába állt s ez a tény zárta be előtte a hazatérhetés lehetőségét.

Kifejezvén sajnálkozását, rá tér Esztergom ismertetésére. Körülbelől 5000 lakosa van. Itt lakik az érsekprimás, a megyének örökös főispánja, ki egyuttal az ország kanczellárja is, a pápa követe. Döntő szava van még a hét személyes táblán is. Az ő kizárólagos joga a királykoronázás, sőt érseki egyházmegyéje területén egyeseket nemesi rangra emelhet. Mikor a nemesség a haza védelmében fölemeli szavát, az érsek köteles fölfegyverezni két egész ezredet. Herczegi rangot visel.

Majd áttér ismét szerzőnk a Soprontól Esztergomig terjedő terület földtani viszonyainak ismertetésére, s megjegyzi, hogy poggyászát előre Budára küldvén, szolgájával együtt gyalog indult el Visegrád felé, hogy a vidékben gyönyörködhessék. Úton-útfélén a kövületeket, ásványokat s növényzetet tanulmányozza s esti kilencz óra, mikor Visegrádra ér. Mivel ezen a tájékon postakocsi nem jár, bizony ott jó vendéglőre találni nem lehet. Olyan szobába tuszkolták, mely inkább éléskamra volt, de itt sem pihenhetett, föl-föl verte álmából a muzsikaszó. Pünkösd hétfője volt. Vándor muzsikusok bandája állított be a korcsmába, hogy ott töltse el az éjszakát.

Csaknem mindegyik muzsikusnak hegedű volt a kezében. Alig-alig szenderedett el nyomorúságos fekhelyén, mindannyiszor felverte őt a víg zeneszó. Le kellett mondani az alvásról, s úgy virrasztott fenn késő reggelig. Legjobban bosszantotta az, hogy volt a hegedűsök között egy kürtös is, aki minden darab kezdetén fülsértőén kürtölt. Ilyen kürtösöket látott ő már Szicziliában is, mikor a pásztorok elhagyva hegyi lakásukat, kürtszóval barangolnak a város utczáin. Hajnalhasadáskor a szabadba ment ki, s kellemesen lepte meg a vidék szépsége. Maga előtt látta a kígyózva folyó Dunát, amint hullámzott erdőtől koszorúzott hegylánczolat között. A gyors folyó egyik partján egy ős vártorony romjai vonták magukra figyelmét, csaknem egy függőleges sziklatetőn meredezett, befutva zöldellő szőlővel. Ez a festői látvány arra vette rá, hogy átkeljen a Dunán, hogy a várromot közelebbről szemügyre vegye.

Ilyen szavakkal tolmácsolja érzelmeit: «még csak képzelni sem lehet magasztosabb látványt, mint a hegytetőn meredező rom, s a körülötte fekvő szép erdőség. Nagy távolságra beláthattam a Duna folyását a hegylánczolat közölt. Ez a visegrádi vár hajdanán a magyar királyok "Windsor”-a volt. Régi irók szerint oly fénnyel volt ez a vár berendezve, hogy párja egész Európában nem volt. Lengyel, cseh, morva és Bosznia királyai, a XIV. század kezdetén itt gyűltek össze s I. Károllyal szövetséget kötöttek, mikor aztán a császár nagyszerű ünnepségeket rendezett.

Több fejedelmet ezen vár falai között tartottak börtönben. II. László rendelete szerint itt őrizték Magyarország koronáját, melyre a magyarok épp oly féltékenyek, mint a zsidók hajdanán a frigyládára. Ma már, — jegyzi meg szerzőnk ez a híres vár csak bagolyfészek. (Folytatása következik.)

 

 

FÜGGELÉK

 

 

V. FERDINÁND ÉS MÁRIA-ANNA MENYEGZŐJE 1831-BEN. 1884. 734.

Egykorú leírás. A most meghalt császár- és királynőről tudjuk, hogy még I. Ferencz császár életében és tényleges uralkodása alatt ment nőül az akkor már harminczhét éves és gyönge testalkatú trónörököshöz, V. Ferdinándhoz. E házasság több tekintetben is érdekes volt, s már csak azért is, mert egybeesvén a pápaválasztással, be kellett várni, mig XVI. Gergely fejére teszi a tiarát, hogy a két rokon közti házasságra a fölmentést megadhassa. A menyasszonynak «per procura» történt eljegyzésénél a vőlegényt maga a menyasszony atyja képviselte, valamint politikai súllyal bírhatott az is, hogy a házasság alkalmából tett hivatalos tisztelgéseknél csak a magyar küldöttség volt az, mely személyesen is fogadtatott.

Felséges ifiabb királyunk, V. Ferdinánd, legmélyebb tisztelettel szeretett atyjának, a felséges császár és királynak megegyezésével Mária Annát választván élete párjául, a felséges királyi herczegasszony 1831 január 22-én illető mód szerint mind az uralkodó sardiniai királynál, Károly Felixnél, mind a herczegasszony édesanyjánál megkéretett. Elérkezvén a római szent széktől a jegyben levő két felséges személy közti atyafiság akadályainak feloldozása,  ünnepi szertartással ment végbe, a felséges menyasszonynak eljegyeztetése elszerzés (procuratio) által. Másnap az eljegyzett magyar királyné ő felségükkel, a sardiniai királlyal s királynéval, Mayland felé indultak.

Február 24-én a felséges vőlegény Bécsújhelyen túl utazott felséges jegyesének elejébe, kit még azon a napon a nevezett városba kisért. Itt a felséges császárnéval és vőlegényével ebédelt. A felséges személyek még aznapon Bécsbe tértek; a felséges menyasszony pedig Bécsújhelyben hált meg.

Beérvén a fels. menyaszony a cs. palotába, ott a kiszálláskor fels. vőlegénye által nyájasan fogadtatott. Később a trónussal ékeskedő teremben a fels. menyasszonynak bemutatták a követeket és országos fönagyokat. Innen ő felségük s a cs. k. famila az ebédlő terembe ménének szokott nyilvános ebédlésre.

Délután az udvari kápolnában ment végbe ő felségüknek öszve esketése. Az egybekelő pár kezeiket ö eminentiája, cs. kir. föherczeg Rudolf cardinális  érzékeny ájtatosság közt adá össze.

A császár ö felsége csupán csak a Magyaroknak engedte meg azon szerencsében észesülhetést, hogy különös küldöttség által tehették meg tiszteletűket a fels. új házasoknál. A többi tartományok csak írásban adhatták be idvezléseik előterjesztését. Figyelemre méltó még különösen az igen egyszerű felírás és nagyon diszes alakra nézve azon tallér-nagyságú emlékpénz is, mely különféle ércznemekből veretett Turinban, a fels. házasulandók egybekelésére.

*

V. Ferdinánd elmebeli képességeire néhány adalék rávilágít. Hat nyelven beszélt kiválóan: németül, magyarul, csehül, olaszul, franciául és horvátul, többféle hangszeren játszott tehetségesen. Az 1848 márciusi bécsi forradalom idején az utcai tüntetéseket és zavargásokat látva Ferdinánd érdeklődött segédtisztjétől: „Miért zajong ez a sok ember?” A válasz ez volt: „Forradalmat csinálnak, felség.” Mire a császár: „Ahá, és szabad ezt nekik?”    Másik verzió: Ferdinánd azt hitte, hogy a tömeg Őt élteti. Google.