JAPÁN KINA A NŐKRŐL

h14–113. Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók és levelezők.

2019. 12. 05. – 12. 15,

Tartalom

Bevezetés

Lásd a Tartalom-jegyzéket.

VÁROSOK

Zerkowitz Emil: NEW-YORK. 1904. 581.

Sarlay Pál: Esti üzlet San-Franciskóban. I. 1871. 394.

S. L. A Puerta del Sol Toledoban. 1869. 478.

SAN-JUAN DE PUERTO-RICO. 1898. 21. 556.

GRÓF ZICHY JENŐ EXPEDICZIÓJÁBÓL.II. 1899. 23. 386.

A tobolszki fogház.

GRÓF ZICHY JENŐ MONGOLIAI EXPEDICZIÓJÁBÓL 1899. 21. 344.

Urga, Mongólia fővárosa.

ORSZÁGOK

GRÓF ZICHY JENŐ EXPEDICZIÓJÁBÓL.III. 1899. 25. 412

A NAGY KINAI FAL

GRÓF ZICHY JENŐ EXPEDICZIÓJÁBÓL.IV. 1899. 27. 448.

Khinai és mongolországi képek.

FORRADALMI LIGÁK KHINÁBAN. 1900. 417.

EGY MAGYAR EMBER LEVELE ARGENTÍNÁBÓL.* 1900. 465.

Szendrői Geöcze István 1869. 463. Uti képek Braziliából.*)I.

Dr. Bozóky Dezső. cs. és kir. sorhajó-orvos: MACAO. 1911. 576.

VENEZUELA. 1896. 11.

Cholnoky Jenő. VENEZUELA. 1902. 25

Tábori Kornél: ROMÁNIÁBÓL.1911. 37. 7 37.

A NŐKRŐL

1914. 16. 305. címlap NÉHAI GRÓF PÁLFFY JÁNOS (1664 – 1751) BÉCSI PALOTÁJÁNAK MŰKINCSEI. - PIHENŐ NYMFA

Erödi Béla.: A bolgárok vallás- és nevelés-ügye. Apácák 1870. 11. 132.

Hűtlen nő büntetése Khinában. Vámbéry Ármin leírása után. 1865. 53. 676

De Gerando Antonina: Condorcet szalonja 1874. 49. 778.

UTAZÁS

MIKOR A CZÁR UTAZIK 1887. 695.

Faragó Ödön. Egy magyar tengerész naplójából. 1873. 107,

Sz. D. Párisba utazóknak. 1867. 163

FÜGGELÉK

METTERNICH HERCZEG NAPLÓJA. 1914. 29. 458.

A FRANCZIA HAJÓHAD TENGER ALATT JÁRÓ TORPEDÓ-HAJÓI. 1899. 21. 347.

VÁROSOK

Zerkowitz Emil: NEW-YORK. 1904. 581.

New-York, 1904. július.

Jómagam egy hónapnál tovább maradok New-Yorkban, keresztül-kasul száguldom majd az Egyesült Államokat San Franciskóig, és majd csak azután kerülök St-Louisba, az addigra már kész kiállítás megtekintésére.

Akkorra hazánkból egy nagyobb társaság érkezik Amerikába, illetve a St.-Louisban tartandó interparlamentáris kongresszusra. Nem lesz tehát talán érdektelen, ha az alábbiakban bemutatom Amerikába érkező hazánkfiainak, meg az érdeklődőknek az első állomást, az új világrész leghatalmasabb városát, New-Yorkot, annyival is inkább, mert New-York a legutóbbi néhány évben oly óriási változásokon ment át.

Amint a hosszú tengeri út után a távolságjelző mindjobban összezsugorodó számai azt mutatják, hogy «ma már partot érünk» szinte lázas izgalom fogja el az utasokat. Semmi sem tartja vissza őket attól, hogy folyton a fedélzeten időzve, távcsöveikkel ne kutassák a láthatár jobb oldalát. Holmi szkeptikusok, kiket a tengeri betegség még komorabbá és bizalmatlanabbá tett, nem is hiszik, hogy az a valami föld, nem is biznak abban, hogy valaha is partot érjenek. Amikor azután röpködő sirályok, mind több kis vitorlás és a Long Island partján most már egészen jól látható házsorok őket is meggyőzik arról, hogy néhány óra múlva elérik útjuk eélját.

Riadó kiáltással üdvözlik a révhatóság pompás fehér gőzösét, mely a pilótát (róvkalauzt) hozza gőzösünk fedélzetére, hogy átvéve a gőzös kapitányától a hajó vezetését, biztos kézzel irányítsa azt a homokzátonyok között a kikötőig. Hevesen dobogó szívvel pillantjuk meg a most már két oldalról feltűnő, pompásan zöldellő partokat. A «Narrows»-on a new-yorki kikötő előcsarnokába érünk. A hajóra siet a kis gőzösén érkező főorvos, valamint a vámtisztviselők, hogy az utasokat s málháikat megvizsgálják. Most már gyorsan telik az idő. Megbámuljuk bal felől a francziák remek ajándékát, Bartholdi óriási „Szabadság-szobrát”, hogy még nagyobb bámulat fogjon el bennünket; mikor jobb felől a brooklyni hid roppant arányait és a Manhattan városrész elején az ég felé meredő «felhőkarczolókat» pillantjuk meg. A Hudson folyón vagyunk már. Az egyes városrészek között közlekedő ferryk, pazar fényűzéssel berendezett óriási hajók szédületes gyorsasággal rohannak át az itt két kilométer széles folyón, mely különben is csak úgy hemzseg a hajók, bárkák ezernyi tömegétől.

Végre kiköt hajónk. A legelső kiszállók közé jutnnk, gyorsan végzünk a poggyásszal is és bizonytalan léptekkel — mert lábunk még mindig a hajó ingását érzi, — neki indulunk a városnak. Bízunk a kezünkben lévő térképben, hogy majd csak eligazodunk a városban, a villamosokon, mert a bérkocsi nagyon drága, alig is használja más, csak teli zsebű idegenek. A város utczáinak tervrajza olyan egyszerűnek látszik, hogy minden aggodalom nélkül indulhatunk kőrútunkra.

Csupa északról délre húzódó hatalmas avenuek, ezeket derékszögben szelő utczák. Az avenuek részben számozva, az abc betűinek sorrendjében nevezve, a keresztben szelő utczák ugyancsak a sorszámok szerint 1., 2., 3., vagy 154-ik utczának nevezve és így tovább. Vagy tizennyolez avenue és 230 utcza egymást derékszögben szelve alkotja így Manhattan városrészben azt a block-rendszert, melyet Amerikának majdnem minden valamire való városában megtalálunk.

Kivételt csak New-York legrégibb részében, a Manhattan városrész csúcsán lévő üzleti, börze-negyedben látunk, hol az utczák nem számok szerint vannak elnevezve és nem is szelik egymást derékszögben, hanem megtartották régi elnevezéseiket s a régi németalföldi rendszerű beosztást. Különös kiemeljük a new-yorkiak büszkeségét, a Broadwayt, ezt a huszonöt kilométer hosszú, nagyszerű útvonalat, a világ legélénkebb utczáját.

A többi avenue is mintegy 10—15 kilométer hosszú, és az utczák általában 16—30 méter szélesek. A háztelkek aránylag nagyon kicsinyek, legtöbbje az angol-németalföldi rendszerű családi házra van csak számítva, amilyenek egész utcza-hosszat is láthatók, két-négy ablakos, három, négy emeletes homlokzatukkal, az utczáról a kapuhoz vezető nyilt lépcsőzettel, a ház előtt kis kerttel. Különösnek is látszik, amint ennek a világvárosnak rettenetes forgalmában, a legélénkebb, legzajosabb főutczákról az első mellékutczába befordulva egész sor ilyen családi épületet találunk. Vöröstégla homlokzatukkal, egyik-másik alulról egész a tetőig befuttatva repkénnyel és a kapuhoz vezető lépcsőzeten ülő háznéppel, szinte falusias hangulatot keltenek.

A new-yorki forgalom elképzelhetetlen annak, aki saját szemeivel nem látta, saját füleivel nem tapasztalta. Nem az olasz sikátorok vásári zsivaja, kaczagó, könnyelmű koldus népségének tolakodó lármája ez. Az óriási üzletek és közvetlen mellettük a kis bazáros boltja előtt, nem hajlonganak előttünk a vásárlásra ingerlő bőbeszédű eladók. Az amerikai nem kinál. Legalább élőszóval nem. Kirakataik, hirdetéseik beszélnek. Az eladó csak az árat mondja. Akkor sem hajlong. Ha tetszik, vásárol a vevő és akkor fizet, ha nem, hát nem. Fölösleges szót senki sem mond, még a köszönet szavát sem. Mert drága az idő. Ez az időkimélés, ez a takarékosság a drága idővel az, melyet éppen az utczák forgalmában is tapasztalunk.

Nem látunk futkározó, fejvesztett embereket, de azért mindenki siet. A gyalogjáró nagy, hosszú, kemény lépésekkel, ami különösen az üzletekbe, irodákba siető fiatal leányoknál hat reánk kezdetben különösen. Semmi jobbra-balra tekintgetés, csak ütemes haladás, beleolvadás az utczák forgalmának hömpölygő áradatába. Lábunk alatt a földalatti vasút robogását véljük, de csak véljük érezni, mert a földalatti vasút itt sokkal mélyebben van elhelyezve, mint nálunk Budapesten. Most készül el a földalatti vasút kibővített hálózata. Egy részén 34 kilométer hosszúságban már meg is nyilt a forgalom. Részben tizennégy lábra, részben mélyebben az utcza-vonal alatt haladnak ezek a vasutak, részben meg folyók, vizek alatt is. így a már megnyílt vonatrész is átszeli a Harlem folyót, a folyó fenék alatt. Nagyrészt négy sínpáron bonyolítják le az óriási forgalmat, óránként ötven kilométer sebességgel haladó gyorsvonatok, melyek csak néhány főállomáson állnak meg, és a helyi vonatok, melyek minden másfél mérföldes közökben lévő állomásokon megállnak.

A legközelebb elkészülő új vonalrészek megnyitása után azonnal megkezdik a Pennsylvania vasúttársaság ötven millió dolláros hozzájárulásából annak az új földalatti vasútnak az építését is, mely a jerseyi lejtőről a 32-ik utczáig fog vezetni. Hogy ez a mindössze csak kilencz kilométer hosszú földalatti vasút mintegy kétszázötven millió koronába fog kerülni, annak magyarázatát adja az a körülmény, hogy az erős sziklatalaj alatt, húsz-harmincz láb mélységben építendő vasútvonalnak három kilométer vonalrésze száz láb mélységben a Hudson folyam alatt fog vezetni. Már most is sok helyen, így a brooklyni hid környékén öt-hat vasútvonal szeli egymást, a föld alatt, a föld szinén és a házak első, második, negyedik, ötödik emelet magasságában. Az új vonalak elkészültével a 34-ik utcza és a Parc-Avenue keresztezésénél a földalatti vasút három egymást szelő emeletben, a magas vasút pedig hat emeletben fog kereszteződni, semmiképp sem zavarva az utczai kocsik és villamos vasút forgalmát.

Az avenuek magas vasutainak, a villamos vasutak és néhány mellék-utczában még közlekedő ló-vasutaknak forgalma, továbbá az átkelő komp-gőzösöké, melyek a kocsik forgalmát is közvetítik a Hudson két partja között, már maga is rendkívüli. Mintegy három millió jegyet adnak ki naponta, ami értékben 150 000 dollárra (hétszázötvenezer koronára) rúg. A vasutakon semmi kellemetlen jegyellenőrzés nem tapasztalható. A kalauz a villamos vasutakon megkapja az öt centjét, jegyet nem ad, semmi ellenőrzés tovább ; nem kell az embernek holmi kis papir-darabkát őrizgetni. A magasvasutakon — szintén villamos, öt-hat hosszú kocsiból álló vonatok — letesszük az öt centet, kapunk egy jegyet, azt négy lépésre a pénztártól bedobjuk egy üvegszekrénybe, azután az első érkező vonatba beülünk, utazunk ameddig tetszik, a néha ötnegyedórára, vagy még jóval messzebb levő végállomásig. Senki sem kér több jegyet, sem a vonaton, sem a perron elhagyásánál.

Ajánlom, hogy kiérkező honfitársaink szakítsanak maguknak annyi időt, hogy a newyorki forgalom legimpozánsabb arányainak észlelése végett nézzenek el úgy este hat óra körűl, mikor az üzleti alkalmazottak, iparosok az elővárosokba igyekeznek, a brooklyni hídfőhöz. Már maga a napközi forgalom is ezen az impozáns, 85 láb széles hídon, melyen négy villamos közúti vasút négy sínpárja, a magas-vasútnak két sínpárja, két széles kocsiút és a középen egy tizenhárom láb széles gyalogút vezet.

A hid körűl a régi New-York — a mennyiben ebben a leírásban nagy New-Yorknak csak belvárosáról, a Manhattan városrészről esik szó, nem érintve a többi városrészt — ősi része terűl el, downtoww, az alsóváros, melyben a leghatalmasabb üzleti forgalom színhelyéül szolgáló börze városrész márványpalotái, tizenhat—harmincz emelet magasságú irodaépületek, a nagy újságok óriási palotái és a milliárdosok irodái közvetlen közelében van a legnagyobb piszok és szegénység is. Soha még fény és árnyék így egymás mellé nem került, mint ebben a városrészben.

Itt van az óriási tömegekben bevándorolt olaszok városrésze, mely élénken emlékeztet Nápoly leghirhedtebb utczáira. Hosszú sorban következnek azután a négerek tanyái, hírhedt csapszékek, zsúfolva vendégekkel, kiknek nem csak a bőrük fekete, de a lelkük is. Azután a ghetto! Nem a középkor ghettója ez. Önként tömörültek itt külön városrészbe a Galicziából, Oroszországból kivándorolt lengyel zsidók, kik itt éppen olyan nyomorúságban élnek, mint régi hazájukban, de szabadok, és ez könnyűvé teszi számukra a nyomorgást. Élelmességgel párosult szorgalmukkal akárhányan felküzdik magukat a nagy vagyonosak közé és bizony a Broadway nem egy hatalmas czégének főnöke, alapítója, itt kezdte a szalagárulással, nagy piszok és nyomorúság közepette, a milliomosság végállomása felé induló pályáját.

Itt van a közelben a «Chinatown», a khinaiak városrésze is. Vagy tízezer khinai él New - Yorkban. Nagyobbrészt fehérneműtisztítók és kis üzleteik szét vannak szórva az egész városban. Szabadidejüket itt töltik az ő városrészükben, hol csupa khinai lakik, khinai üzletek, templom, színház sőt klubjuk is van. Kee-Keng-Low nagy khinai ebédlőjében new-yorkiak és idegenek is nagy számmal fordulnak meg és jómagunk is nagy élvezettel fogyasztottuk a különös, ismeretlen fűszerekkel elkészített finom süteményeket.

Ezeken a tájakon még olyan New-York, amilyen volt korábban. Hallatlan könnyelműséggel épített négy-öt emeletes házak, valóságos tűzfészkek, egy-egy németalföldi stílusban épült faház is, mind azt lesve, hogy majd jön a spekuláns, ki megvásárol egy blokkra való házat, lebontatja és építtet helyükbe egy hatalmas felhőkarczolót.

Ilyen, rendkívüli eszközök nélkül is rohamosan szépül New-York. A börze-negyedben a régi épületek, sőt a templomok is valósággal eltörpülnek az új hatalmas épület-óriások mellett, melyek mostanában már nemcsak hatalmasak arányaiknál fogva, de kiállításuk, architektonikus szépségük dolgában is vetekednek Európa leghíresebb, legpazarabb épületeivel, modern palotáival is. Persze egy-egy keskeny építésű felhőkarczolónál nehéz feladata van az építésznek, hogy harmonikus hatást tudjon kelteni az épület homlokzatának kiképzésében. De az anyag szerencsés megválasztásával és az alsó és felső épületharmad ízléses, diszkrét és mégis impozáns díszével, most már sok nagy épületnél szerencsésen eltalálták a hatástkeltő motívumokat is.

A Pantheon stilust sok palotánál megtaláljuk, amint hogy az amerikai középületeknél általában ez a legelterjedtebb. De a klasszikus, tiszta portikus és a nemes renaissance gazdag díszével is mind gyakrabban találkozunk az újabb palotáknál. Az ötödik avenue milliárdosainak palotái éppen úgy, mint a banképületek és office-buildingek (irodaépületek), melyekben lakás egy sincs, de van ötszáz-nyolezszáz irodahelyiség. Georgiai hófehér márvány-homlokzatok, az alapzattól a tetőzetig mind a négy oldalon, ezüstösen csillogó gránit, dél-jowai sárga márvány, vöröses milwaukei homokkő, newyorki barnakő, vermonti halvány márvány, zománcozott tégla, tarka terrakotta, sok hatalmas épületnél diszkrétül festett vashomlokzat, pompás bronz-diszítésekkel, remek szobor-csoportozatok. Mint azt az óriási kiterjedésű, a város központján elterülő Central-Park érintetlen sziklacsoportozatainál, vagy egy-egy épület alapozásánál jól láthatjuk, a newyorki talaj csupa kemény szikla. Dinamittal, hydraulikus fúrókkal és csákánnyal építenek itten, nemcsak fölfelé, de lefelé is, mert akárhány husz-huszonöt emeletes és még magasabb felhőkarezolónak a föld alatt is van négy emelete! Az aszfalt-járdák felén látjuk, hogy ötkoronás tallér nagyságú vagy húsz centiméter vastagságú üveghengerek vannak ezerszámra a járdán véges-végig az aszfaltba süllyesztve : ezek is a földalatti helyiségek világítására szolgálnak.

Egy-egy ilyen felhőkarezoló építése elsőrangú látványosság nekünk, európaiaknak. Elébb elkészül az egész épület váza, a főfalak és oldalfalak váza, — csupa merő vasgerendák. — azután építik meg téglából a közfalakat, kőből, márványból a külső falakat, helyesebben rárakják, rásrófolják, ráragasztják a vasgerendázatra. Az ajtófélfákon és ablakfákon kivűl nincs egy darab fa sem ezeken az épületeken. Tiz-tizenkét lift száguld éjjel-nappal le-fel egy-egy ilyen épületben, melyek minden elképzelhető kényelemmel, fürdőkkel, központi postával, telefonnal, távíróval, ujságokkai, melyek folyton kopogtatják hosszú papirtekercsekre a legújabb híreket, villám- és gázvilágítással fejedelmi módon fel vannak szerelve. És fejedelmi pompától, gazdagságtól, a világvaros szédítő forgalmától és rettenetes nyomorúságától, piszokjától ha szabadulni akarunk, egyszeriben a legpompásabb, legbizarrabb hegyvidékre kerülünk, ha néhány órát vasúton, néhány félórát hajón a Hudsonon fölfelé utazunk. Bámuljuk a csodás, szabad természetet, a szikla meredekeken épp úgy, mint ott lejebb a végtelen oczeán partjain bársony puhaságú fövenyén, lágyan zsongó habok andalító zenéje, avagy a felkorbácsolt hullámoknak dörgő zúgása közben.

Sarlay Pál.: Esti üzlet San-Franciskóban. I. 1871. 394.

(Eredeti közlemény Kaliforniából.)

Mig más országban az est órái, a nap fáradalmait kipihenő emberek fedél alá való visszavonulása miatt még a legjártabb utczákra is a csend és nyugalom leplét (lepel) vonják, Amerikában, különösen Kaliforniában egy bizonyos osztályú iparos-sereg üzlete a denevér röptével kezdődik meg.

Érdekes ezt az életrevalóságot, hevenyészett szónoki tehetséget s az áruba bocsátott, első rangúnak magasztalt czikkeket nagy szájjal kürtölő nyegleséget végig hallgatni. Különösnek tetszett a zene, szónoklat, adoma- és élcszikrákkal tarkázott jelenet, mely a jártabb utczákat választja feltűnése színhelyéül. Kíváncsiságomnak engedve, én is megbámultam a század egy-egy merész röptű hangos iparhősét.

Lakásom a D. és 2-ik utczák szögletét elfoglaló Western-House-ban levén, egy este nyugalomra valék fáradt fejem hajtandó, a lármás solo-dalnokra eleinte kevéssé ügyeltem, mivel azonban hangos tapsvihar rendkívüli látványosság élvével kecsegtettek, a lépcsőkön le az utczára siettem, hogy az est hősével szemtől szemben lehessek.

A légszeszvilág mellett, egy üres árubódé fenekén guitarret pengető dalnok zamatos dallamokkal mulattatta, díjtalanul, az őt körülvevő esti közönséget. Előkolően öltözött uriember volt, valódi amerikai jellegű; s hogy üzletét kitünően értette, afelől a zengett akkordok a legfényesebb tanúbizonyságot tevék. Az énekeket, felváltva szónoklat követte s az előtte álló áruláda tartalmának prózában adott dicsérete.

A vidéket sujtoló járványos borzogató hideg és láz ellen nem lehet csodatevőbb bajtörlesztőt képzelni. embernél és állatnál egyaránt alkalmazható. Mivel egy palaczk ára csak egy dollár, a szer nagy keletnek is örvendett. Gyermekem fognövési fájdalmakban szenved, Prattól minden évben szoktam egy üveggel venni. Pratt ur gazdag ember, jól énekel, személyesen lát a dologhoz, s minden évben rendre járva be a kaliforniai városokat a megszokás jogára utal: oly varázzsal bir, mit az orvosság minősége sem bir elhomályositani.

Lachasse, tyukszemirtási vállalatában jeleskedik. Így kínálja portékáját „Uraim! 65 éves vagyok, 45 évet tölték utazással, bejártam Európát, Gibraltártól Petersburgig, s Lissabontól Kostantinápolyig, mindenütt a tyúkszemben szenvedő emberiség fájdalmai enyhítésére szentelvén időmet. Az uj világban, Brasilia, Poru, Chile, Mexikó s Közép-Amerika lakóit gyógyítottam. Hosszabb idő óta Kaliforniában időzöm, Sacramento, s több helyeken tett gyógyműtéteim sikeres módszeremnek hangosan beszélő tanúbizonyságai.

Ha valakinek mélyebben gyökeredzett baj szomorítja élte napjait, hajlandó vagyok lakására is elmenni, a spanyol, portugál, német és olasz nyelvet elsajátítottam.

A professzor áradozó szónoklata egy önkéntesen jelentkező patienst csalt oda, ki saruit lerántva, óriási mérvű tyúkszemet mutatott fel. A kezdődő műtétet kiváncsiak serege előrenyújtott nyakkal kisérte. Az önkéntes patiens, agyonkinzatása érzetében, átkozódva távozott a vonzerőt vesztett asztaltól, s a jól mulatott tömeg is oszlani kezdett.

Az életrevaló tyukszembüvölő tanár, nagy sietségében több egyénnek, de különösen a Globe-Hőtel tulajdonosának is elfelejtett „Isten hozzádot" mondani.

A vidéki városokban csakis szórványosan előjövő ily ipar-üstökösök, San-Franciskóban a régi szokás folytán szinte szabályosn kezdik esti előadásaikkal a polgárságot boldogítani. Utczasarkokon felütött asztalaik mellett a körülállókat vásárlásra lelkesítő eljárásukat, fennhangon, emelt arczczal, sőt önelégült büszkeséggel folytatják.

Amerika fejlődése csak a szabad intézmények lényegét tevő egyenlőség, s szólási és cselekvési szabadság korlátlan gyakorlatából magyarázható. A legtöbb kontár és lelkiismeretlen nyegle egy üzletpályát sem választ oly örömest, mint a könnyű fáradsággal nagy jövedelemre kilátást nyújtó orvosi pályát. Az amerikai élet sokoldalúsága, a természetes ész ruganyossága, mely az angolszász fajt jellemzi, s mit az amerikai korlátlan szabadság levegője oly buja tenyészetre érlel, előttünk hihetetlen rövid idő alatt képes ácsból orvost, béresből mérnököt képezni.

Példa erre San-Francisko jelenlegi főorvosa Dr. M., s a csendes tengeri központi vaspálya jelenlegi főfelügyelője Mr. C Ami legérdekesebb, az illetők nem hogy tagadnák elébbi foglalkozásaikat, sőt ellenkezőleg, állapotukra csak büszkék.

Mr. C. a keleti államokban, farmokon dolgozott, ezelőtt egy évtizeddel, a sivatagi pusztákon keresztül ökrös-szekeret hajtva érkezett Kaliforniába. Nyilt esze, kiváló ügyessége, törhetetlen akarata által a szerencse kerekének azon forgatagába talált jutni, melyre a nagy kontinensen a vasút munkálatai hajtották a kedvező vizet; futott, fáradott, sikert aratott azonban, s most átalános köztiszteletben részesül.

Mennyire büszkék az amerikaiak, szerény állásból tekintélyes hivatalra jutott polgártársaikra, azt a Grant* elnökké iktatásakor az egész Unió területén széltében árult, azon aczélmetszet mutatja, amelyen az ünnepelt hadvezér mint egyszerű farmer (bérlő) van ábrázolva, kezében egy épülő félben levő faház tervét tartja. Annak vizsgálatába mélyed, körülötte neje és gyermekei láthatók, kik a tüz felett párolgó ezüst-ércre viselnek gondot.

*Az USA 18. elnöke (1869-1877.)

Ez egyszerű ábra alatt „Grant amint faházát építi" olvasható. Azon öntudat, hogy a roppant „államhajó” kormányosa, a nemzet felelős első hivatalnoka oly ember, aki a nyilvános polgári élet minden fokozatán átmenve, honfitársai érdekeit és szükségleteit ismeri, — nagyobb önbizalomra lelkesíti a gyakorlati gondolkodású amerikai népet, mintha a jelenlegi 50 000 főnyi hadsereget megtízszereznék. A konfederáltak volt pártvezére JefFerson Davis, most Memphisben egy életbiztosító társulat elnöke; mig másutt bitót emelnek, s bilincset készitnek a valódi vagy képzelt jogait védett, de legyőzött ellenfél számára: Amerikában tiszteletben részesülnek a nagy polgárharcz ellentáborának vezérei s tábornokai is, sőt mi több, a déli államokbeli hirlapok vesztességük daczára most is emelt hangon hirdetik szerencsétlen kimenetelű tusájuk jogos voltát.

E nagy népszabadság, s az önkormányzatból eredő egyenjogúság, semmire sem volt oly kedvező hatással, mint az élet kényelmét s szükségleteit elémozditó gépi haladás minden irányú kifejlesztésére. Ha valaki valami új javítást talál fel, vagy egészen uj eszmét létesít, társat könnyen talál, ki pénzes zacskóját kötvén a geniushoz, szép harmoniában kezdik utczaszegleteken árulgatni készítményeiket. Az utczákon való önbemutatás előnye, hogy aki azt czéljára nézve hasznosnak látja igénybevenni, a rendőrség védelme alatt, mindenkinek egyaránt szabadságában áll.

Egy vállalkozó szellemű brit utazó egész tőkéjét egy izmos három lábon álló óriási teleszkopba fektette, éjjente azt Jupiternek szegezi, s Herschel nagy művének megadva az elsőség kellő tiszteletét, a magáét a desmoinesi (Jowa államban), csillagdában levő látcső édes testvérének lenni állitja, rövid szavakkal átfutja a mennybolt nagy mindenséget, s Jupiter holdjai körül állapodva meg, hivogatva az érdeklődőket.

A mozgatható villanygépek tulajdonosai természettani előadásokat tartanak, ha állításuk igaz, nincs hathatósabb, az egészséget tökéletesebben helyreállító orvosság a világon, mint a villanyosság.

Egy szegleten egész szekér van transparentté alakítva; a jármű közepén égő mécs, az oldalait borító vászonra pingált betűkben, egy uj találmány az „Óriás Cement" dicséretét beszéli a szemnek; maga a feltaláló unja az esténkénti utczai ácsorgást, egy ágensnek fizet inkább vocsernye után 3 dollárt s kezébe adva a törési kísérletek tételére megkívántató kalapácsot, kő, fa, porczellán, bőr s több ily féle darabokat, valamint az ismét összeforrasztott czement-készletet, annak ügyességére bízza üzlete érdemeit.

Jó gscháftet (üzletet) csinál a kifogyhatlan készletü gyufaáruló, kit már Marysville-ben mint utczai demokrata szónokot ismertem, s ki akkoriban szerzett szóbőjégét és rábeszélési gyakorlatát most arra használja, hogy a gyufa hasznosságát demonstrálja, s a phosphor mérgét oly mézes szavakkal festi édesre, hogy alig van orra és fogai előtt tüzet kedvelő omber, aki magát e gyújtószerrel ellátni ne sietne. (Vége következik.)

S. L. A Puerta del Sol Toledoban. 1869. 478.

A vaspálya Madridtól kezdve Toledoig sivatag és felette szomorú hangulatú vidéken visz keresztűl, melyet mindenfelől kopár hegylánczok öveznek. De mikor végre három órai menet után Toledo közelébe értünk és a sziklafokot, melyet a közeledő utasok szemei elől eddig rejtve tartá, megkerültük, az élénkbe tárult látvány lelkünkre oly festői és oly vadregényes hatást gyakorol, melyet még a legmerészebb képzelem sem képes kellőleg kiszinezni.

A város fekvése királyi, büszke, páratlan. A Tajón, mely Tolodo alatt vadul tajtékzó és zúgó hullámait egy szűk hegyszoroson hömpölyögteti keresztül, két hid vezet át: a Szt. Márton és Alcantara hidja. A regényes folyam sárgás szinü hullámai összhangot képeznek a környező, gyéren benőtt, vastartalmú hegyek vöröses alapszinezetével és a háttérben sötéten borongó romokkal. Miért nem siet minden festő, minden költő Toledoba?

A benyomások oly újak, olyannyira „festeni valók", hogy a leírásnak erőtlenül, megszégyenülve kell visszavonulnia. Tekintetre Toledo látképe oly nagyszerű, oly izgató, hogy mikor az ódon kapuboltozaton át a hidra léptünk, minden perezben lebűvölve állunk meg egy-egy uj kilátás előtt, habozva és töprenkedve, hogy melyik tündéri részletet bámuljuk meg előbb.

Ez alkalommal azt az ősrégi kaput mutatjuk be olvasóinknak, mely a város felé közeledőnek

leghamarább szomébe tűnik. E tömör épület a Puerta del Sol napkapu. A városok napkeleti oldalán épült kapuknak e képletes eleme olyannyira el van terjedve Spanyolországban, hogy az majd mindenik nagyobb városban előfordul.

Puerta del Sol Toledoban

Madridban is van egy Paerta del Solnak nevezett hely, de ott már a kapunak többé nyoma sem látható, noha bizonyos, hogy egykor ott is állott egy ily nevű hatalmas kapu. Ennek helyét most a spanyol főváros legszebb dísztere foglalja el. A toledoi Puerta del Sol csakugyan kapu, mégpedig massziv, mór ízlésben épült kapu, mely az Aleantara hid kőzelében emelkedik roppant nagy, mogorva tömegével. E nagyszerű arab építmény, mely megérdemli, hogy oly neves városnak szolgáljon bemenetül, mint Toledo. Színpadias, képe okán bátran lehetne a legpompásabb diszitményül alkalmazni valami újkori, romantikus hősies darabhoz, anélkül, hogy rajta bár a legkisebb részletet is változtatni kellene.

Ma már a Puerta del Sol sem érdemli a ”kapu" nevet, amennyiben a várba vezető út mellette vonul el, és a kaput jobb felől hagyja el. Toledo egykor Spanyolország legnépesebb és leggazdagabb városa volt, mielőtt, a király II. Fülöp székhelyét Madridba nem tette át. Vele minden élet minden fény az új fővárosba költözött, s Toledo élő halott mauzoleuma lett a spanyol birodalom egykori nagyságának. Most valami komor, gyászos hangulat ömlik el az egész város felett, és e sötét vonás még föltünőbbé válik azáltal, hogy Toledoban a papság sokkal inkább előtérben áll, mint az ország bármelyik mai városában.

SAN-JUAN DE PUERTO-RICO. 1898. 21. 556.

Az amerikai-spanyol háború nemcsak Kubát veszélyezteti, hanem a többi gyarmatot is, mely a hajdan oly hatalmas spanyol birodalomból még megmaradt. Az első, nevezetes haditény a Kubától oly messze fekvő Filippini szigeteken történt; s most meg azt irják a lapok, hogy Sámson amerikai tengernagy már ott van a Kubával szomszédos Porto-rico sziget fővárosa, San-Juan előtt, s valószínűleg be is veszi azt.

Portorico (v. Puerto Rico) a Nagy-Antilla szigetcsoport egyik nagyobb tagja, mely Kubától keletre harmadik abban a szigetsorban, ahol a közép helyet Haiti foglalja el. Portorico, az örök tavasz igazi hazája, közel akkora terjedelmű, mint Bihar megye. Fölszíne hegyes, völgyes; lapály inkább csak a tengerpart mellékein van, hol az európai gabonaneműek is dúsan megteremnek, de még dúsabban tenyészik a kávé, czukornád, dohány és legújabban a tea is.

A hegyeket gyönyörű erdőségek, a völgyek nagy részét s a hegyoldalakat pompás rétek és legelők borítják, melyeken nagymérvű barom-tenyésztést űznek. Ásványokban nem bővelkedik, de aranyban, rézben, ólomban és szénben nem szűkölködik. Sót leginkább a parti lagúnák sós vizéből főznek. A virágzó sziget gazdagságának egyik hatalmas forrása a kereskedelem, melyet legélénkebben az anyaországgal űz. A belföldi közlekedést igen jó utak könnyítik, melyek mellett már 100 kilométer vasútja is van a szigetnek.

San-Juan de Puerto-Rico, amint e sziget fővárosát a spanyolok nevezik, aránylag csekély népességű hely. A legutolsó népszámlálás csak 26 387 lelket talált benne. A szigeten, melynek népessége egy millió főre sem megy, a fővárosnál hat népesebb város van. San-Juannak, mely a szép szigetnek az északi partján, egy Morro nevű kis szigeten fekszik, nagy fontosságot ad kényelmes és biztos kikötője. Bár sok zátony van a bejárata előtt, mint általában a sziget minden oldalán. Morro szigetet híd köti össze a szárazfölddel. A városnak vannak tekintélyes erődjei, fegyvertára, vámháza, s egy szép püspöki székesegyháza. Utczái szabályosak és tiszták; de nagy fogyatkozása, hogy vízvezetéke még most sincs.

Fő nevezetessége és jellege a kereskedés, mivel csaknem az egész szigetről ide, a legjobb kikötőbe hordják össze a kivitelre szánt árucikkeket, melyek között czukor, kávé, dohány, rizs és gyümölcs a legfontosabbak. A dohányt többnyire csak Kubába viszik, s feldolgozásáról ott gondoskodnak. A főváros lakossága nagyobb részt fehér vagy kreol, amint hogy általában az egész szigeten a fehérek vannak többségben, mert a bennszülött indiánokat már csaknem egészen kiirtották. A földmíves és napszámos osztályt a négereken kivül a gibarok, vagyis az indiánok és spanyolok keveredéséből származó, meglehetősen korcs faj képviseli. A mulattok és kreolok, kik különben is csekélyebb számmal vannak, inkább iparral foglalkoznak, vagy a kis hivatalokat töltik be. Dolgozni azonban ezek sem szeretnek, ha nem kényszerítik őket.

Amerikai Egyesült Államok társult állama.

GRÓF ZICHY JENŐ EXPEDICZIÓJÁBÓL.II. 1899. 23. 386.

A tobolszki fogház.

Tobolski tartózkodásunk alatt alkalmunk volt az ottani kormányzó szíves engedelmével a legnagyobb szibériai állandó- és gyűjtőfogházat megtekinteni. Mindkét fogház egymás szomszédságában épült az Irtis folyam magas partján. Az épületek erősen és kőből épültek, a kerítésük pedig magas czölöpökből van.

A nagy fogház, melyben csupa gonosztevők, rablógyilkosok vannak elhelyezve, két részből áll, éspedig a fő épületből, a háló- és ebédlőtermekkel és a többi melléképületből, melyekben a különféle gyárak és műhelyek vannak. A hálótermek igen tágasak, kétoldalt a fal mellett egymás mellett elhelyezett barnára festett priccsekkel, melyek nappal fel vannak húzva. A falakat különben csak egy orosz szentkép díszíti. Egy teremben 15—20 ember hál; ezek közül fölváltva egyik a másik után napos, kinek kötelessége a termet tisztán tartani, szellőztetni, stb.

Meglepett mindenütt az a nagy tisztaság, milyent bizony nem is vártunk; lehet különben, hogy ez onnan van, mert a fogház felügyelője német származású ember, kinek több érzéke van a tisztaság iránt, mint a született orosznak. A melléképület műhelyei közt említésre méltó a nagyobb szövőgyár, hol a ruháknak szükséges szöveteket, pokróczokat, stb. állítják elő. Külön vannak azután a czipészek, szabók, asztalosok, szorgalmasan dolgozván a fogház szükségletein, de megrendelésre is.

Ezek mellett sok mással is foglalkoznak, így kaukázusi emberek, perzsák, turkománok, örmények hímeznek vagy ékszereket készítenek. Szóval mindenki azt végzi, amihez ért és kedve van. A melléképületben vannak a konyhák, hol jó és ízletes ebédet főznek, miről magunk is meggyőződtünk. Ünnepnapokon istentiszteletre mennek a foglyok a házi kápolnáikban. Igen szép nagy az oroszok kápolnája, de nem feledkeztek meg más vallásuakról sem, mert van külön kis kápolna katholikusok s lutheránusok részére is.

A foglyok mind gyilkosság miatt kerülnek ide az egész orosz birodalomból éspedig rendszerint 15 évi börtönre ítélve. A büntetési idő letelte után szabadon bocsátják őket, valahol Szibériában lakóhelyet jelölvén ki nekik. A legtöbb fogoly nem örül a szabadságnak, hanem rendesen a legelső embert, akivel találkozik, agyonüti, hogy újra a börtönbe kerüljön, mert ott jobb dolguk van, mintha maguk szabadjára eresztik őket. Különben is Szibériában a napszám nagyon kevés, legfeljebb 20 kopek (26 krajczár) egy napra; az évnek egy harmadát pedig elveszi a sok ünnep, tehát nem valami rózsás életet nyújt a szent szabadság.

A gyűjtőfogház, mely leginkább deportáltak vagy Kelet Szibériába szállítandó foglyok ideiglenes tartózkodási helye, már nem olyan tiszta; lehet, hogy a felügyelő (jelenleg egy lengyel ember) hibája ez, ki több gyönyörűséget talál a wutkiban, mint a tisztaságban. Itt kisebb-nagyobb czellák vannak egy-két, vagy több személy részére, külön osztállyal nők és férfiak részére.

A fogházőrök jó bánásmódban részesítik a foglyokat, kancsuka már nincs sehol, legfeljebb a városi múzeumokban mutogatnak még egyet-egyet. A fogház körül és a fogházon kívül dolgozó rabokra katonaság és rendőrség gyakorolja a felügyeletet.

GRÓF ZICHY JENŐ MONGOLIAI EXPEDICZIÓJÁBÓL 1899. 21. 344.

Urga, Mongólia fővárosa.

Szeptember 6-ika volt, mikor az 1750 méter magas «Chara mologojtu» hegyen át-és lehaladtunk, borzasztó rossz utakon a mongolok szent városa felé. Az iszonyú hőséget, szomjat, meg taligáink folytonos rázását a köves úton némileg elfelejttette a vidék szépsége, a messze kilátás a kopár hegycsúcsokkal borított mongol fennsikra. Gyönyörködtünk a szép őszi tarkaságban pompázó erdőségben, mintegy sejtvén, hogy ezután egy hónapig növényzetet nem is fogunk látni. Kikerültünk az erdőből, végig haladtunk még számtalan teljesen kopár völgyön-dombon, mig végre Urga városához közeledtünk.

Urga nem dicsekedhetik valami különös építkezésekkel. Utczái piszkosak, sárosak, kövesek és végig sétálva rajtuk, mást, mint magas czölöpkerítéseket nem látni. Az urgai mongolok ugyanis, leginkább lámák, foglalkozásuk folytán lemondtak nomád életükről, állandó lakóhelyet foglaltak el, megtartván azonban a régi lakásmódot, a sátrat vagy jurtát, melyet négyszögletes udvarukban állítanak fel, és ebben töltik a telet és a nyarat. A jurtán kívül az udvarban még úgynevezett imaházikók is szoktak lenni. Ilyenek különben az utczákon is vannak, Urgát mutató képünkön az előtérben látható egynehány. Egyszerű fabódék ezek, rendesen vörösre festve, melyekben egy tengelye körül forgatható, 6—8 oldalú szekrény van, oldalaira pedig a főbb imádságok vannak leírva. Ezek az olvasni nem tudó hivek részére állíttatnak fel. Az imádkozás módja is nagyon egyszerű, mert a szekrényt csak meg kell lökni, és a hányszor tengelye körűi megfordul, annyiszor van elmondva a felirt imádság.

Kereskedelemmel a khinaiak foglalkoznak Urgában, kik már khinai házakban is laknak. Találunk azonkívül néhány kis orosz házat is. Igen érdekes a város közepén levő nagy tearaktár, a Pekingből jövő és a Gobi sivatagon átvonuló teve-karavánok végállomása. Urgától Kjachtáig már ökrök által vont taligákon szállítják a teát.

Szép épületei is vannak Urgának; ezek pedig az isten gyanánt imádott Bogdo Gegem palotája és 4 villája a város környékén, továbbá a nagy láma-templomok. Mindezeknek csak a külsejét láthattuk, mert európai ember nem juthat beléjük. A khinai építészet remekművei ezek, melyeknél az arannyal díszített és különféle szinű porczelánból készült tetők különösen szépek. Feltűnnek még a nagy, egy, vagy másfél méter magasságú, színaranyból készült harangok is, melyek azonban csak a tető díszítésére szolgálnak.

AZ URGAI OROSZ KONZULÁTUS

Messze a városon kívül van az orosz konzulátus épülete, a kozákok kaszárnyája, orosz postahivatal és a tolmácsok iskolája. Ezen telepet Urga piszkossága miatt helyezték oly távolra ki. Nem is volna kellemes európai embernek Urgában lakni már az utczák közepén levő óriási szemétdombok miatt sem, mert ezekre mindenféle szeméten kivül a halottakat is kidobják, hol a számtalan kutyának, hollónak és egyéb ragadozó madaraknak lesznek martalékává. Egyik képünk mutatja az orosz konzulátus épületét a kápolnával, előtte egy fedett khinai taligát, milyeneket e vidéken utazásra használnak. Ott látjuk a képen Csto Stnareff-et, Mongólia orosz konzulját is, a híres középázsiai utazót.

Urga 30 000 lakosságának majdnem kétharmad része láma. Urgában van a mongol egyetem, ha annak szabad nevezni, theologiai, orvosi és csillagászati fakultással. Hogy sokat nem tanítanak itt, azt talán nem is szükséges említeni, mert az iskola végzett növendékei, a lámák is leginkább csak a fennebb említett imaszekrényeket szeretik használni, s mint orvosok sem kiválók — majdnem minden baj ellen porrá tört majomkoponyát és fogakat adnak a betegnek. A csillagokról csak azt tudják, hogy sok van az égen.

URGA LÁTKÉPE **

NAGY LÁMA-TEMPLOM URGÁBAN

A KJACHTAI NAGY TEA-RAKTÁR.

ELŐKELŐ MONGOL.

BOGDO GEGEM.

GRÓF ZICHY JENŐ EXPEDICZIÓJÁBÓL

ORSZÁGOK

Csíki Ernő. GRÓF ZICHY JENŐ EXPEDICZIÓJÁBÓL.III. 1899. 25. 412

A NAGY KINAI FAL..

Gta-ioa községet elhagyva azt a hegycsoportot érjük el, melynek gerinczén a nagy fal, vagyis 5000 kilométer hosszúságban a khinaiaknak nagyszerű alkotása húzódik végig, amely hivatva volt, hogy távol tartsa és megvédelmezze országukat a mongolok támadásai elől, az úgynevezett nagy khinai fal. Ennek létezését még nem régen is néhány német iró egyáltalán

tagadta s az egészet csak mesének mondta. Pedig megvan s gyönyörű alkotás. Erősen van építve; magassága 10-I2 méter, szélessége körülbelül ugyanannyi. Faragott kőből van összeállítva. A nan-koui szorosban levő nagy kapu pedig valóságos remekmű, melynek belső oldalán fehér márvány reliefek, és a nagy falnak hat nyelven megírt története láthatók. Az utazó e nagy alkotást szemlélve majdnem ezer évi múltra gondolhat vissza, láthatja a kinai birodalom hajdani nagyságát, csodálhatja népe műveltségét, mely eme nagyszerű művet létre tudta hozni.

Ez a fal hatalmas néptörzseket tudott egykor visszatartani; és most áthalad rajta egy vékony drót, a telegraf, mely nemsokára a Khalgan és Urga közti rész kiépítése után Szentpétervárt és Pekinget fogja összekötni. Ez a drót a nyugati műveltség haladását, az erős fehér faj előnyomulását jelenti, amit a nagy fal erőssége sem fog megakadályozni. Leereszkedünk a nan-kou-i völgyben Nan-kou községig és onnan a régi Khina egy másik emlékéhez, a Ming családból származott császárok sírjához látogatunk el, hova Pekingből kiindulva, egy napi lovaglás után jutunk.

Csan-pin-cho-tól egy órá6ra feküsznek a sírok a hegyek által körülzárt, nagy kiterjedésű területen. Csan-jiin-dio-tól szintén egy órára jutunk a nagyszerű császár-temetőbe, elérjük a gyönyörű márványkaput, majd végig haladunk az úgynevezett kősétányon, amelynek egyes részeit képeink mutatják. Ott találjuk kőből faragva óriási nagyságban a 4—4 minisztert, papot, katonát, lovat, elefántot, tevét, sárkányt, stb. ábrázoló szoborműveket. Ennek a főútnak a végén újra kapu van és oszlopsor. Mindenfelé emlék-köveket, építményeket találunk; majd elérjük a régi hidat, ahonnan félkörben elhelyezve egy hegyfoknak a végei alatt fekszenek egyenként a sírok, számszerint összesen tizenhárom. A sírhelyek óriási területet foglalnak el és magas fallal vannak körülvéve. Háromajtós kapun jutunk be az első udvarba, melyben kétoldalt kis díszes, templom-féle nyitott épületek vannak, bennük óriási teknősbékák kőből faragva, hátukon tartván a nagy márványoszlopot, melybe mandzsu és khinai nyelven van vésve a sírhely építésének története.

A NAGY KINAI FAL

Ezután az előcsarnokon keresztül bejutunk a második udvarba, melynek végén a nagy templom foglal helyet. Ennek nagy terme és díszítése elragadja a szemlélőt; különösen érdekesek az egy darab fából készült hatalmas oszlopok, melyek a mennyezetet tartják. A harmadik udvarban van az áldozóhely, végén pedig egy magas toronyban az eltemetett császár nevét mutató óriási márványoszlop. Ezen túl úgy tetszik, mintha a szabadba jutnánk, pedig még csak itt van a sír. Előttünk fekszik egy körülbelül 50 méter magas domb, sok ezer khinai szorgalma által összehordva; ebben alussza örök álmát a gyönyörű óriás levelű tölgyek, thuják, fenyők árnyékában a császár, a régi, virágzó, nagy Khinának uralkodója.A mennyei birodalom északi fővárosának, Bejézin-nek (Peking) északi kapuján az úgynevezett Teo-shcng-men-en kihaladva egy napi lovaglás után jutunk a sírokhoz.

GRÓF ZICHY JENŐ EXPEDICZIÓJÁBÓL.IV. 1899. 27. 448.

Khinai és mongolországi képek.

A Vasárnapi Ujság előző számaiban több képet mutattunk már be azok közül, amelyeket Zichy Jenő gróf ázsiai utazásából magával hozott, s közlés végett átengedett. Ezeknek kiegészítéséül ezúttal is bemutatunk még néhány érdekes darabot, s magyarázatául átveszünk egyet-mást azon érdekes ismertetésből, melyet nemrégiben Cseng-Ki- Tong, a khinai követség párisi katonai attachéja tett közzé saját hazájára vonatkozólag. Khinában — úgymond Cseng-Ki-Tong — a polgárságnak négy osztálya van, ú. m. a tanultak, a földmívelők, a kézmívesek és a kereskedők osztálya, melyeket ugyanilyen sorrendben oszt rangfokokba mind a szokás, mind a törvény. A tanultak vagy tudósok osztálya az első, «mert az gondolkozik», a földmívelők azért kapják a második helyet, „mert az ő osztályuk táplálja a népet”.

A kézmívesek szintén elég nagy tiszteletben részesülnek, «mert ők fejlesztik és tartják fönn az ipart”. Annak azonban már nem adja okát, hogy a kereskedők miért esnek az utolsó osztályba.

Egyik képünk egy első osztálybeli mandarint, egy másik csoportképünk pedig a második osztályba tartozó két jómódú khinait mutat, kik rendes nemzeti öltözetükben üldögélnek, kezükben az elmaradhatatlan legyezőt tartva.

Másik képünkön egy szintén jobb osztálybeli díszruhás khinai nő látható, ülő helyzetben. Öltözetén kívül legföltünőbb rajta, hogy a lábai szokás szerint el vannak nyomorítva. Az ilyen összezsugorított lábú nők aztán nem is annyira járnak, mint inkább csak esetlenül tipegnek, s már emiatt is nagy ritkán mutatkoznak a házon kivűl. Az alsóbb osztálybeli nőknél a lábzsugorítás nem szokásos. A khinai nőkről Cseng-Ki-Tong ezeket mondja:

«Férfinak és nőnek egészen külön feladatai levén a családban és az életben, így a nevelésük is egészen különböző. A férfi olyan tanulmányokat végez, amelyek alapján állami hivatalnokká lehet; a nőt ellenben csak háztartási ismeretekre oktatják. Szerintük a tudomány haszontalan teher volna a nőnek, mivel az csak eltérítené élete igazi útjáról. A nőnek nem kell tökéletesednie, mert ő tökéletesnek születik, s a tudomány soha meg nem tanítaná a kecsességre és nyájasságra, a házi tűzhely e két fő kincsére, melyeket a természet lehel belé. A nő életének nincs politikai fontossága ; a politika a férfiak dolga. De lépd át a küszöbét s meglátod, hogy házában olyan felsőséggel uralkodik, amilyet az európai nők nem is ismernek. Bemutatunk két khinai színészt* is. Mind a kettő abban a furcsa jelmezben van, amilyet az ottani színpadokon használnak.

A khinai szokások kiegészítő része a palankin vagy gyaloghintó használata, melynek két fajtájáról közlünk képeket. Az egyik kisebb, s magánhasználatra való. Rendesen előkelőbb hivatalnokok vitetik rajta magukat. Egy ilyen gyaloghintót négy (mandarinoknál egyenruhás) erős szolga visz úgy, hogy elől is, hátul is kettő-kettő tartja a vállán a hintó emelő-rúdjait; a

másik palankin jóval nagyobb s arra szolgál, hogy halottakat szállítanak rajta a temetőbe. Ennek a rúdjai rősebb szerkezetűek, s a palankin négy sarkáról kötelek nyúlnak le rájuk. Úgy a hintó teteje, mint a kötelek és rudak színes papír lampionokkal vannak ékesítve.

Ezekhez csatolunk még két urgai képet. Urga vagy Tha-Khurea, mint első közleményünkben («Vasárnapi Újság» 1899. évi 21. sz. 344. ** ) már bemutattuk

Mongolországnak legnevezetesebb városa. Lakossága részint mongol, részint khinai eredetű, s minthogy a Buddha-vallásúaknak a tibeti dalai láma és a sigaczei tésu láma után következő harmadik főpapja, a tharanta láma itt székel. Mintegy ötezer láma él az itteni kolostorokban.

Egyik urgai képünk egy ilyen lámát ábrázol, amint keletiesen maga alá hajtott lábain ül hármas szárnyú papi süvegben, hosszú bő felöltőben, s jobb kezében a szokásos olvasót tartva. Másik képünk egy urgai mongol házaspárt mutat be, akik magas zsámolyon ülnek. A férfi fején mongol prém sapka van, testét pedig vastagon vattázott hosszú köntös fedi, melynek övéről erszény-féle kis táskák fityegnek. A nő fején kupakszerű kis sapka van, melyről gyöngyfüzérek lógnak le; a nyakán is ilyen kettős gyöngyfüzér van. Öltözete a nőnek is vattázott hosszú kabát, hímzéses mellel és ujjakkal; e kabát alól még szoknya is kílátszik. Mind a két alak kabátjának feltűnően hosszú ujjai vannak.

*Korábbi fezetben bemutattunk kínai színészt.

* * *

FORRADALMI LIGÁK KHINÁBAN. 1900. 417.

Hecketkorn új müvéből.

Khinában a boxerek zendülése, mely mind jobban terjed, a keresztényüldözések sötét napjainak véres megújulása, a zavar és fejetlenség, mely a hatalmak fegyveres beavatkozásának szükségét idézte föl, — abból az évszázados elégedetlenségből magyarázható, melynek méreganyaga, mint Oroszországban is, a hivatalos államrend ellen működő különféle titkos társulatok belső életében forrong és kavarog. A titkos szektáknak Khina éppen olyan klasszikus hazája, mint Oroszország, s szervezetük és törekvéseik ismerete nélkül nem lehetne megtalálni a láthatatlan szálat, mely köztük és az előtérben álló események közt az okozat benső összefüggésére mutat rá.

A téma tárgyalását nagyon megkönnyíti egy angol írónak M. W. Heckethornnak*: «Titkos társulatok, titkos szövetkezetek és titkos tanok» czím alatt most megjelent nagy

munkája, melynek egyik fejezete részletesen szól a khinai titkos ligákról, különösen az idegen kereszténység elleni minden összeesküvésnél főszerepet vivő Ko-Lao-Hui nevezetű titkos egyesületről. A Ko-Lao-Hui ma is a leghatalmasabb titkos szövetség Khinában, bár kezdetben csak tisztán katonai egyesület volt, hogy megoltalmazza tagjait a csapatok élelmezésével és ellátásával megbízott polgári hivatalnokok visszaélései és zsarolásai ellen. Ma már azonban nem katonák is lehetnek tagjai. Az újoneznak fölvételekor egy kakast kell megölnie s vérét tisztán, vagy borral keverve meginnia.

A tagok igazolására négyszögletű kis darab gyolcsra, vagy gyapotszövetre nyomott khinai jelek szolgálnak. A kinél ilyet találnak, azt a hatóságok minden törvényes eljárás nélkül kivégeztetik. Ez a Ko-Lao-Hui a titkos mozgatója minden idegen üldözésnek, vagy keresztényellenes támadásnak ma is; önként folyik ez misszió-ellenes elveiből. De az is igaz, hogy igen sokszor a keresztény misszionáriusok maguk az okai meggondolatlan viselkedésükkel az olyan üldözéseknek, amilyenek nem most történtek először. Igen sokszor sértik meg ők is czélzatosan a bennszülöttek jogos érzékenységét, ami által csak gyűlöletet és bosszút keltenek maguk ellen.

Megtörténik az is, hogy a keresztény külföldiek Khina és a hatalmak között állami szerződésekbe ütköző cselekményeket követnek el, s ha a lakosság ki akarja tölteni boszúját, a hazai kormány érdemetlenűl is oltalmába veszi a népet. IIyen körülmények magyarázzák és

teszik érthetővé sok esetben a khinaiaknak a « fehér ördögök» iránti gyűlöletét. Nem egyszer bocsátott ki a Ko-Lao-Hui például röpiratokat: «Az ördögi tanítókat meg kellene ölni», melyekben a keresztény misszionáriusokat a legsúlyosabb erkölcs- és élet-elleni cselekményekkel vádolják, többnyire alaptalanul. A Ko-Lao-Hui mozgalmai többnyire az uralkodó család ellen is irányulnak. Csak 1891-ben is több tartományban lázító kiáltványokat ragasztatott ki, melyeket a hatóság rögtön letépetett, de azok mindemellett csakhamar újra megjelentek az úteza szögleteken. Ugyanis a titkos szövetség akkor is lázadást szervezett; de vezetője, Csen-Kin-Lung két hónappal rá már a hatóságok kezeibe esett.

Egy vendéglőben csípték meg, megkötözték s egy útra készen álló hajón Shangaiba hurczolták. Itt a legszorosabb titoktartás mellett indították meg ellene a vizsgálatot. Egy mérgezett pengéjű tőrön kívül, a szövetség számos hivatalos iratát is megtalálták nála, amelyekben nyolczadik nagy fejedelemnek volt czímezve. A kihallgatások alkalmával igen keveset beszélt, még a kínzások sem bírták rá az árulásra. Csak annyit írt: „Takarítsátok meg

magatoknak a fáradságot s nekem a fájdalmat; legyetek meggyőződve, hogy vannak férfiak, akik készek életöket áldozni a jó ügyért, mely a hazára évezredekig szerencsét fog árasztani.”

Vannak a Hui-ligának fiókjai is, melyekre azonban, mivel inkább kölcsönös segélyegyesületek, a kormány kevés figyelmet fordít. A. legnagyobbak egyike ezek közt az Arany liliom, mely Nyugat Khinában virágzik, s tagjai négy csoportra oszlanak, négy zászló — fehér, fekete, piros és sárga — körül sorakoznak.

Régebben ezeknek a forradalmi ligáknak nem volt keresztényellenes irányuk. A Hon uralkodóház alatt, (Kr. u. 185-ben) a lázadó sárga sipkásoki tisztán politikai czélokból szövetkeztek, épp úgy a XVIII. század elején öt szerzetesből a tatár Csing uralkodó-család megbuktatására s a korábbi khinai Ming uralkodóház visszaállítására szövetkezett Fehér liliom liga (pe-hin-kiao), melynek tagjai arra a régi jóslatra támaszkodtak, hogy egyik közülök császár lesz s esküjük megpecsételéséűl karjaikból egy közös edénybe vért eresztve, azt összekeverték, s megitták. Miután egyik vezérük, Wang-Lung, Su-csing városát bevette, de onnan hamarjában kiűzetvén, elfogatott és kivégeztetett: 1777-ben a pe-hin-kiao újra felütötte fejét.

De megint leverték s vezetőiknek, kik közt két nő is volt, fejét leütve, e fejeket kalitkában tették ki közszemlére. E százai első évében ismét két titkos liga esküdött össze az uralkodóház ellen: egyik a «Csoda-egycsület», másik «Csinglien-hav» névvel lépett föl. Valamivel később alakult meg az Égkirálynő családja nevű szövetkezet, mely Koreára, Siamra és Kokhinkhinára is kiterjesztette működését. Ennek kiirtása után jött létre a ma is fennálló nagy Hung-szövetség. «Hung» özönvizet jelent, s a név azt akarta jelenteni, hogy a szövetkezet az egész földet el fogja árasztani. Külön ágai voltak a «Háromság- egyesület », a «Látók csamoka«, az «Arany-orchidea-kör», stb. Feje mindezeknek 1826-ban Kvang-Tau volt, aki egyszer, hogy vad dühre ingerelje magát, egy legyilkolt embernek borral kevert epéjét hajtotta fel.

Borzasztó esküvel kellett a szövetségbe belépőknek megerősíteniük a fölvételi fogadalmat. Bálvány előtt térdelve kellett letenniük a hallgatási esküt, két társuk között, akik jobbról is, balról is éles kardokat tartottak fejük fölött háromszög alakban. Az eskü 36 pontból állt, s egyik pontja így szólt:

«Esküszöm, hogy sem atyát, sem anyát, sem fivért, sem nővért, sem feleséget, sem gyermeket nem fogok ismerni, hanem egyedül a testvériséget. Ahova vezet, ahol az rendel, oda megyek, oda követem. Ellenségeit én is ellenségeimnek fogom tekinteni.

Mindezek után a jelölt megszúrta az ujját s három csöpp vért cseppentett egy csésze arakba, melyet a többiekével együtt kiivott. Azután egy fehér kakast kellett lefejeznie, annak jeléül, hogy ő is úgy veszítse fejét, ha valaha hűtlen lesz.

1850-ben Tae-ping-wang lett a liga feje, aki magát a «Béke királyán-nak s Krisztus öccsének nevezte s arra vállalkozott, hogy a Ming uralkodóház visszaállításával a hívek világbirodalmát alapítsa meg. Az ő leveretése és halála után sokáig semmit sem lehetett hallani a Hung-ligáról, míg végre 1863 tavaszán egy lopással gyanúsított padangi (Szumatra) khinai házánál tartott kutatás alkalmával a rendőrség fölfedezett egy csomagot, mely a titkos szövetkezet alapszabályait, esküformáit, fölavatási szertartásait, jelképmagyarázatait, titkos jeleit, zászlói leírását, stb. tartalmazta. S valóban, 1870-ben a liga újra működésbe lépett, mégpedig oly komolyan, hogy leveretése csak nagy nehezen sikerűlt. 1872-ben Singaporban törtek ki zavargások a vsam-sing -ek (harczoló férfiak) közt, számos gyilkossággal, gyújtogatásokkal, erőszakoskodásokkal kapcsolatban. 1883-ban és 1885-ben a Fekete lobogósok és Fehér liliomosok lázadtak fel a Csing uralkodó-ház ellen.

Mindezek ellen a khinai kormány kellő szigorral járt el, de hasztalan. 1889-ben a saravohi Ghi-Hin egyesület egy csoportjának hat tagját lövette agyon, tizenegy másikat 72 botütéssel és bizonytalan idei börtönnel büntetett. 1895-ben a mohamedánok lázadtak föl, szövetkezve a közép-khinai titkos társulatokkal, a bevették Kan-Su tartomány fővárosát. A fölkelés leveretése után ismét tizenöt főkolompost fejeztek le; maga a hongkongi orvos Sun-Jet-Sun is csak nehezen tudott elmenekülni, de a következő évben Londonban valami okkal-móddal a khinai követség palotájába csalták s ott aztán letartóztatták és csak Salisbury miniszter közbenjárására bocsátották szabadon.

Mindezen mozgalmaknak van bizonyos közös jellege, minthogy elsősorban az idegen mandzsu uralom ellen irányúlnak, mely erkölcstelen hivatalnokhadat, kegyetlen, erőszakos rendszert vitt a birodalom nyakára. Azért a titkos ligának nagy összeköttetései is vannak a nép legszélesebb rétegeiben. Mindenik tag a szövetkezet ötszögletű s titokzatos khinai fölirású pecsétje egy színes selyemre, vagy gyapotszövetre alkalmazott lenyomatának van birtokában. Az ötszögön belül egy nyolczszög van 16 írásjellel, melyeknek szószerinti értelme ez: A legidősebb testvér egyesíti a csatarendet.

Mindenki készül a jelekre. A földagadt folyam árja csatornákban tör utat. A pecsétlenyomatokat igen sokan amulettűl hordják magukkal, s óvakodnak elárulni jelentésüket. Sottinger már 1843-ban említést tesz diplomácziai jelentésében egy khinai biztosról, aki karjáról levéve egy arany karkötőt, neki adta át azzal a megjegyzéssel, hogy azt még gyermekkorában atyjától örökölte, egy titkos felirattal, melyet aki felmutat, Khinában mindenütt mint testvért fogadják. De érdekes egy Hung-szövetségi páholynak leírása is, amint hiteles angol források után részletesen előadhatjuk. A páholy négyszög alakban van építve, a világ négy fő tája felé nyiló kapukkal. A homlokzat az egység mysztikus jelképeivel,

háromszögekkel van díszítve.

Az újonczokat a hűség és becsületesség termében avatják fel, melyben oltár áll és kilencz

emeletes pagoda az öt szerzetes-alapító képével. A szövetség egyéb kellékei a diploma, a vörös pálcza, melyet a szabályok megszegői ellen alkalmaznak, sok zászló, írótábla, mérleg, lábmérték, olló, mellyel az újoncz haját nyírják le, stb. Öt nagymester áll az öt főpáholy élén, számos alárendelt hivatalnokkal, kik hajukban virágot viselnek. A fölavatás a szabadkőműves szertartásokhoz hasonló hókusz-pókuszok közt történik. Az újonczot, haja lenyirása után megmossák, s testére hosszú fehér köpenyt adnak, lábaira pedig a gyász jeléül szalma bocskort. Azután az oltár elé vezetik, hol kilencz fűszálat és egy tömjén-rudat kell áldoznia, s minden áldozás után egy alkalmi verset elmondania.

Ekkor piros gyertyát gyújtanak s a jelenlevők az ég és föld imádása közben három serleg bort közösen kiisznak. Erre megint három lámpát gyújtanak meg: a «hét csillagos»-t, a «drága birodalmit és a «Hung-lámpá»-t. Ima közben minden jelenlevő a középső ujjába szúr, abból vért ereszt egy félig borral telt edénybe, melyet az újonczoknak ki kell üríteniök. A már említett kakas-ölés után minden újoncz kap egy diplomát, két tőrt, három Hung-érmet és egy könyvet a szövetség szabályaival, esküformájával és titkos jeleivel. A tagok egymást azután könnyen fölismerik arról, hogy hogyan lépnek be valamely házba, hogyan teszik le esernyőjüket, hogyan tartják kezükben a kalapot, hogyan isszák a theát, hogyan hordják a lábbelit, stb. Elképzelhető, hogy egy ily óriási titkos szervezet milyen veszélyes az állami rendre nézve Khinában. Innen a véres forradalmak, az egymást követő belviszályok, melyeknek eredete, czélja és természete felől oly kevéssé van tájékozva az európai közvélemény.

Ahol a mennyei birodalomban valami történik, ahol az események fejlődése a nagy birodalom sorsát valamely fordulóponthoz juttatja, ott bizvást kereshetjük ezeknek a rejtett társadalmi tényezőknek a titkos működését s aligha csalódunk, ha fölteszszük, hogy az ő kezükbe van letéve Khina jövője is.

*London Memories : Social, Historical, and Topographical by Charles William Heckethorn

Szendrői Geöcze István 1869. 463.

Uti képek Braziliából.*)

*) Ezt a közleményt Geöcze István világlátott honfitársunk „Utazás Braziliába és vissza" czimü, s e napokban megjelenő könyvéből vettük. A személyes tapasztalatok a benyomás élénkségében, s az előadás közvetlenségében mutatkozik meg. Mindenesetre igen érdekes és ajánlható olvasmány kínálkozik bennük közönségünknek. Szerk.

1. Egy német gyarmat. Blumenau

Midőn a Serrado-erdőből kiértünk, a nap már hanyatló félben volt. A legközelebbi gyarmattanyához ezukomád, kukoricza, mandioca, aipim és talha ültetvények közt közeledtünk. Az aipim galagonya nagyságú bokor s 2—3 láb hosszú, fehér bélü, 5—6 fontot nyom a gyökere, minden idáig ismert burgonyafajok közt a legízletesebb, és hasznosságára mint pótkenyér, a mandioeával vetélkedik. Egy nagyobb fajtája a talha, de annk a gyökere sokkal keményebb, és az abból készitett ételek nehezebben emészthetőek. Az aipim igen dúsan terem. Egy bokor alatt 6—8 gyökér is van, s megművclése igen kevés munkát igényel. Gyökere meghámozva s egyszerűen vízben megfőzve, igen izletes és egészséges eledel. Ezenkivül még többféle igen finom tésztanemüt is készítenek belőle. A mandioca és az édes izű gyökér-burgonya fajok egyik áldását képezik Brazília erdős vidékeinek.

Gazdagon terem a cócus nagyságú és veres bélü édes burgonya (batata doce), mely megfőzve hetekig is eláll, sőt mindinkább édesebbé válik. A gyarmattanya környékén legelésző tehenek hátán sok pirollt láttunk szálldosni. A közeli fákról két ilyen madarat le is lőttünk, éppen midőn nagy lármával, a fáról lelógó, hosszu zacskó-alaku fészke körül repkedett. Nemsokára ismét az erdőn keresztül vezetett utunk, s egy vízesés mellett a píros és fekete tollazatú és aránylag igen hosszú kampós csőrű tucán mélabús hangja vonta magára figyelmünket. A tucán, az újvilág egyik legszebb madara, mindig a legmagasabb fákra száll. Az őszi hónapokban (ezek itt: márczius, április, május) igen meghízik, s ilyenkor a húsa nagyon ízletes. Útközben hatot lelőttünk, s igy már két napra is el voltunk látva a legfinomabb vadhússal.

Még félnapi járásra voltunk Blumenautól, midőn az est leszállott. Kettőzött léptekkel siettünk tehát az éppen legközelebb eső gyarmatházhoz. A tulajdonos egy öreg holsteini német volt, kinek azonban gyermekei már jobban beszéltek portugálul, mint németül. Alig hogy megérkeztünk, lódobogást hallánk, s nemsokára néhány portugál utas, kik Sao-Joséból érkeztek, az udvarba vágtatott, szintén szállást kérve éjjelre. Az öreg holsteini háza egyszersmind venda volt, mely bárkinek is 6 vontim fizetés mellett éji tanyául szolgált. Tina, zuruma (dinnye - káposzta), szárított capibari (vízi disznó) húsból és bannánából álló

vacsoránkat elköltve, még egy ideig jóizüen beszélgettünk a háznéppel és a sao-joséi utasokkal, kik közül az egyik a nyeregkápán magával hozott violán néhány bahiai fandangóval villanyozá fel a csakhamar megbarátkozott társaságot. Az általános jókedvben magam is szivesen vállalkoztam egy fandangóra a germán eredetű házigazda egyik csinos szőke leányával.

Éjfél lehetett, midőn a mulatságnak vége szakadt, s a sebes gyaloglástól fáradt lévén, alig vártam, hogy lefekhessem. A pálma gerendákból épített ház földtalaján, hol előbb fandangóztunk, csinos tánezosném braziliai szokás szerint előbb tüzet rakott, hogy mosquitók és carapatók alvásunkat ne háborgassák. Az itteni gyarmatházak falai, többnyire ketté

hasitott és egymásra fektetett pálma gerendákból vannak összetákolva. Kémény nem lévén, a füst a mennyezeten és a gerendák közti réseken távozik.

A füst elűzte a mosquitókat, s a szőke Márta a szokott ágykészletet, vagyis a gyékényt és vékony takarókat a vendégek számára elrendezve, jó éjt mondott, mi pedig fáradtak lévén, álomra hajtottuk fejünket. Hajnalban mikor felébredtünk, az ügyes gyarmatos leánv már készen volt fekete kávé reggelinkkel, s mi még napfelkölte előtt elindulánk. Éppen vasárnap volt, útközben igen sok lovassal és lovasnővel találkoztunk, akik a vidékről, a Blumenautól jóval távolabb fekvő kápolnához siettek istentiszteletre. Délelőtti tizenegy órakor érkeztünk Blumenauba, mely mindössze, néhány, részint fa, részint téglából épült házból áll. Ez csak is a szoros értelemben vett Blumenau, az úgynevezett városhely, — maga a gyarmat azonban, melynek nagyobb része még ki nem irtott őserdőkből áll, az Itajahy folyam mindkét oldalán,

valamint a Rio Testo és Rio Benedicto mellékfolyók partjain, több négyszög mérföld terjedelmű.

A gyarmat alapitója a braunschweigi származású Blumenau jogtudor, ezelőtt mintegy 19 évvel telepedett meg e rengeteg erdőségben, néhány rokonával és barátjával. A népesség, mely ma már 3000-hez közel jár, eleinte csak lassan növekedett. — 1864-ben már néhány ezer hold volt kiirtva, s részben megművelve, Blumenau gyarmat városi jogot nyert, s azon kiváltságban részesült, hogy határában rabszolgát tartani nem szabad, nehogy azáltal a földművelés és a munka versenyét, egyes gazdagabb rabszolgatartó birtokosok gátolhassák.

Ott ugyanis, hol sok rabszolga tartatik, a szegényebb néposztály még napszámhoz sem juthat, mivel a munkaadó gazdagabb birtokosok minden dolgot rabszolgáikkal végeztetnek. Ez az oka annak, hogy Braziliában a napszám aránylag a többi amerikai oszágokhoz képest rendkívül kevés, ugy hogy például a délamerikai köztársaságokban, mint Bolivia, Ecuador

vagy Peruban a napszám 4—8 ft., sőt több is; Braziliában 1, legfőllebb 2 frt.; de e csekély kereset is csak oly helyeken van biztosítva a szegény népnek, ahol kevés vagy semmi rabszolga nincs.

Ezért kötötte ki dr. Blumenau szerződésileg, hogy gyarmatának kerületében rabszolgákat tartani ne lehessen. így legalább a Németországból megérkezettek mindjárt munkát kaphatnak, addig is, mig saját földjüket gyümölcsözővé tehetik. A kormány a városhely közelében némi távolságra utakat és a nagyobb patakokon egy-két hidat is építtetett, úgy hogy a város környékén mintegy félórányi távolságig szekerek is járhatnak. A kisebb hajók az Itajahy torkolatától egész a város alá jönnek, sőt a folyam már kisebb gőzösök által is bejáratott, s az Itajahy partján a város mellett gyümölcs feldolgozó gép is állíttatott fel.

Dr. Blumenau, ki az egész gyarmat-területet mintegy tizennégyezer forintért vette a kormánytól örökáron, azt néhány év előtt, miután már jó része meg volt művelve, 200 000 frtért adta vissza, egyéb jogok közt kikötve magának élethosszig az igazgatói hivatalt 8000 frt. évi fizetéssel, s ezenkívül fönntartva magának örökjoggal néhány ezer holdat, melynek egy része már szintén meg van mívelve. A gyarmat fejlődése, főleg 1860 óta igen nagy haladást ért el, ami legfőképp dr. Blumenau érdeme, ki a közös anyagi és szellemi jólét előmozdításában fáradhatatlan.

Az érkező gyarmatosokat mind tanáccsal, mind tettel segiti. A szegényebbeknek a kormány által utalványozott előlegen felül, még a saját magáéból is előlegez, ellátja őket a szükséges házi vetemény-magokkal, ültetvény-gyökerekkel, házi és mezei szerszámokkal, sőt ha éppen szükséges, ruházattal is. Épp ily kiváló gondot fordít a társulati szellem moghonositására. E végből lövész-, ének-, zene- és olvasó-egyletet alakított. Az esős évszakban s néha nyáron is színdarabokat, bálokat, ünnepélyeket rendez; könyvtárról, hírlapokról gondoskodik, s háza

valódi önzetlen vendégszeretettel mindenkinek nyitva áll, szóval mindent elkövet az egyesek, mint a község jólléteért, s méltán a gyarmat atyjának neveztetik. Blumenau részére a gyarmatositás terén nyert érdemekért a 1867-iki világkiállításon 12 jutalom közül 100 000 frank ítéltetett „a nép javának czélszerű gyarmatositás , földmivelés és az ipar emelése általi előmozdításáért."

Jelenleg a gyarmat már rendes helyhatósági és választási jogokkal bir, legújabban hetilap is jelenik meg, s a népnevelés mindinkább emelkedik. A gyarmat határában már két fiú és egy leány-iskola is van. A népesség növekedésére sok ideig gátlólag hatott azon körülmény, hogy Poroszország a kivándorlók elé különféle akadályokat gördített, melyeken azonban pár év előtt szerződésileg segitve lőn, s a gyarmatban porosz konzulátus is állittatott fel. A jelenlegi porosz konzul dr. Blumenau igen mivelt s köztiszteletben álló unokaöcscse. A kereskedelem és ipar szintén kellő haladásnak örvend. A városban pár igen jól berendezett bolt van, mely közvetlenül Hamburgból kapja áruit.

Dr. Blumenau azt is kieszközölte, hogy a gyarmatosok Hamburgig semmit sem fizetnek leveleikért, valamint saját elszállíttatásukért sem, egész Blumenauig. A gyarmatosok közt sok mesterember levén, az ipar mindinkább emelkedik, úgy hogy a külkereskedelmi czikkeken kívül majdnem mindent helyben el lehet készitetni. Ami az építészetet illeti, a házak ugyan többnyire csak pálma gerendákból vannak összerakva, azonban a téglaégetés és a fürészmalmok terjedni kezdvén, az építkezésbe is nagy javulás állott be. Idáig még ugyan alig van két ház tiszta téglából épülve, de már több háznak legalább alapja téglából készült, a falak pedig vegyest téglából és fából. Blumenau város, az Itajahy folyam egy nagyobb kanyarulatánál fekszik, minden oldalról kisebb -nagyobb patakokkal és forrásokkal körülvéve, melyek a kiváló ivóvizet szolgáltatják.

Északi részén magánosan álló kis hegy emelkedik, melynek tetejéről a gyarmat-igazgató cócus fái büszkén tekintenek a hegy lábánál folyó Itajahyra. A kis hegy háta megett kezdődnek a rengeteg őserdők, mig a város déli oldalán, az úgynevezett kis folyó banánák és momao fák közt kígyózik lapályos és szépen megmivelt térségen, hol különféle ültetvények díszlenek erdők és hegyektől környezetten. A nyugati oldalon a folyó mellett felfelé a hullámos vidék mindinkább emelkedik, mígnem az utas sziklás hegyek közé jut, hol a Benedicto és Itahahy folyamok vízeséseinek tompa moraja hallatszik a beláthatatlan erdőségben. Az e hegységen tulfekvő fennsikot csak 1867-ben sikerült felfedezni. Blumenauban egyelőre az újonnan érkező gyarmatosok számára fából épített ház áll rendelkezésre, mely ugyan félszernek is beillett. Hasonló helyre szálláslták magukat. Amint a több butor nélküli szobára felosztott félszer ajtaját számunkra a gyarmat-igazgatói titkár kinyitotta, egy 2 öl hosszú fehér kigyó csúszott ki onnan. A titkár a kígyót agyon verte, mit dr. Blumenau igen rossz néven vett. E fekér kígyó ugyanis teljesen ártalmatlan, sőt a leghasznosabb állatok egyike, miután, az itt nagy számmál levő fehér patkányokat és varangyokat pusztítja.

A doctor által igen szívesen fogadtattunk, egyszersmind a kormány által egedélyezett előleget felvettük. Társaságunk egy része a doetorhoz szállásolt, én pedig néhányad magammal új faház lakásunk előtt tüzet rakva, a tucánok és pirollokból hatalmas paprikást készítettem, a pimenti nevű, som kicsiségü, de igen erős paprikával. Ezenkívül a doctor egy üveg bordeaux-t banánát és narancsot is küldött számunkra.

Szállásunkon nem levén semmi más bútor, mint a deszkából készült magas fekvőhely, a mellettünk csörgedező kis forrás partjáról capim füvet sarlóztam. Ez volt derekalját és madráczot helyettesítendő. E sűrű fűben igen sok kigyó tartózkodik, és sarlózás közben ugyancsak óvatosan kellett lépdelnem. Bár a capim fűből jó puha ágyat készítettem magamnak, mégis úgyszólván egész éjjel a szemem se hunytam be. Midőn kissé elszunnyadtam, a patkányok kezdtek ugrándozni rajtam keresztül, aztán az alattam levő fübon is mozgott valami, ami képzelődésemet annyira felizgatá, hogy lehetetlen volt aludnom. Vagy húszszor gyertyát gyújtottam, ilyenkor egy-két patkány rohant ki a deszkák közt levő lyukakon, baráták futottak ki fü madrá-czomból, és a mosqidók és sancudók kegyetlenül összemartak. El is határoztam , hogy másnap mindjárt a szomszédságban levő vendába szállásolom be magam, mit meg is tettem.

Első éjjel azonban ott sem nyugodhattam, mert még el sem oltottam a gyertyát, máris a földre vetett gyékényágyam közelében oly undorító két nagy fehér varangyot pillantottam meg,

hogy azonnal hideg veritek lepett el, s nem háltam volna a földön egész Braziliáért sem. — Gyékényemet a másik szobába vittem, s az asztal közepére teritettem. Jó darabig hallgattam, még a sipka nagyságú fehér és barna szinü varangyok csappogó ugrándozásait a szoba talajzatán. Tudva azonban, hogy hozzám az asztalra még se ugorhatnak fel, az éj hátra levő részét nyugodtan töltém. Másnap uj szállásomon sajátságos tüneménynek voltam tanuja. A mint reggeli sétám után visszaérkezve, a kerten keresztül a szobába akarok monni, a kert bokrai közt már messziről egy hosszu fehér, széles szalag formát vettem észre; miriád és miriád fehér hangya volt az, mint minden izébon mozgó oszlop, sietve a szoba felé. Szobánkat e vándor hangyáktól megmentendő, azok monet iránya felé tüzet raktam, mi aztán a hangyasereget a szoba ajtajától tiszteletes távolban tartá. Az utazó hangyák néha órányi hosszú mozgó oszlopot képeznek, s mindent, mit utjokban találnak, felemésztenek. Ha valamely házba bojőnek, csakis tűzzel és füsttel lehet azokat kiűzni. Szintén igen kellemetlen fajtája e vidéken a hangyáknak a kis fekete hangya, mely gyakran rútul összecsipdosi az embert. Az ültetvények pusztítója a nagy veres hangya, és a 7—9 láb magas,5—6 láb széles bolyt rakó tanajuras vagy más néven sauva. Fészkét puska-.porral kell szétrobbantani, részint mert rendkivüli szilárd alkotású, részint mert ha kapával bontják szét, a hangyák ki nem irtatnak, sőt még pusztitóbbá válnak. (Folyt, köv.)

Dr. Bozóky Dezső. cs. és kir. sorhajó-orvos: MACAO. 1911. 576.

A hongkongiak kedvencz kirándulóhelye a hajón négy óra alatt elérhető kis portugál gyarmat, Macao. Egy sziklás félszigeten, két egymást szög alatt metsző hegygerincz lábainál terül el. A két halmon fekvő város világos szinű emeletes házaival, templomaival s gyönyörű árnyas tengerparti sétánnyal rendkívül kellemes, kedves benyomást tesz a szemlélőre.

A világnak ez a csöndes szép zuga kedvencz tartózkodási helye a nyugalmat és üdülést keresőknek. Temérdek rikító piros szinű riksa várakozott már a kikötőben hajónkra. Nem is kell a riksa-kulikkal hosszasan alkudoznunk, mert úgy is tudják, hogy idegenek vagyunk, s a látnivalókat kívánjuk megtekinteni. Becsületesen körülkocsikáztatnak a városban s környéken sőt még idejében letesznek egy játékház kaszinó) előtt is, hogy a hajónk visszaindulása előtt a

szerencsét is megpróbálhassuk a játékasztalnál.

Macao már századok óta hires portugál gyarmat, melynek falai közt hajdanában megfordult a hires hittérítő Xavéri Szent Ferencz, ki a közelben halt meg. A portugáloknak évszázadokon át 500 taelt fizettek Khmanak Macao birtokáért, 1848-ban azonban az akkori kormányzó Ferreira do Amara beszüntette a fizetést s kidobta a khinai hivatalnokokat. Az erélyes kormányzót utolérte végzete, amennyiben a khinaiak legyilkolták. 1887 óta azonban Khina hivatalosan is elismerte Macao önállóságát és a portugálok szuverenitását.

A 80 000 lakosú tiszta, kedves város kilencz-tized része ma is khinai. Csupa gömbölyű kavicsos kövezetű szúk utczákon rázattuk eleinte magunkat, amelyek inkább sikátorok.

Az egyes házakon fellengzős nevű felírások olvashatók pl: «Örökélet haza», Boldogság háza». Majd modernebb utczákba jutunk, melyek már czementezve is vannak. Barátságos, tiszta, emeletes virágdíszes házak. A portugál katonaság festői viselete is szerepet játszik az utczai élet tarkításában. A buzavirág kék egyenruhát széles karimájú puha barna kalap és

töltényekkel tele tűzdelt öv egészíti ki. A házak ablakaiban itt-ott tüzes szemű portugál nő fekete csipkekendős karcsú alakja bukkan elő.

Majd elérkezünk az 1835-ben leégett San Paolo jezsuita dómhoz, melynek esupán az elülső homlokzata maradt meg a faragványaival, szobraival, még ma romjaiban is nagyszerű. Széles kőlépcsőn haladunk fel a magaslaton álló Dómhoz, melynek portáléján áthaladva a magas ablakokon keresztül pompás indigó kék ég mosolyog le ránk. Csinos parkokon, utczákon nyargalunk keresztül egy krizantenumokkal telt kis kertecske előtt állunk meg. Ez a «Camoés-park», melynek fái alatt a merengő poéta* híres «Lusiádá»-ját irta. Egy magaslaton áll a költő mellszobra, mellette négy fehér márványtáblán négy költeménye van bevésve.

A kilátás innen elragadó. De nem sok időnk marad a bűvös tájék szemlélésére, mert a nagyszerű «Avenida Vasco di Gamá»-n már nyargalunk kifelé a városból, s a tengerparti sétány pompás árnyas fái közt, majd üde rétek, agavék, kaktuszok és sárkányfák mellett elhaladva, egyszerre csak a Macao határán levő nagy diadalkapu előtt találjuk magunkat, melyen túl már khinai terület következik.

Visszatérőben egy előkelő khinai díszkertjét tekintettük meg, mely igazi tipusa a khinai kertnek. Tökéletes kör alakú kőkapun lépünk be a szines porczellán állványokon pompázó cserepes virágok szegélyezte kacskaringós utakra, melyek mentén egy szeszélyes formájú karcsú lávakődarab vonja magára figyelmünket. A lávakő nagy becsben áll a khinaiaknál, egy érdekesebb, szebb darabért, mely körülbelül egy méter magas 4—5000 khinai dollárt is fizet a tőkepénzes khinai. A kert közepén pazarul berendezett pompás kéjlak áll, a melyhez zeg-zugosan megtört fehér hidacskák vezetnek. A kertből a «Praia Grandéi) nevezetű pompás sétányra térünk, melynek legszebb pontján az Ízléses «Boa Vista» hotel emelkedik. Az árkádos, szellős verandákról remek kilátás nyílik az alattunk félkör alakban elterülő Macaóra, a dzsunkákborította szép kék tengeröbölre, melynek tükrén egy vízözön előtti

portugál hadihajó is horgonyoz. Na ettől talán a khinaiak sem félnek. A khinai városrészbe jutunk azután, melyet a temérdek magasról lelógó keskeny piros czégtáblák jellemeznek,

rajtuk az aranyos khinai írásjelek. Riksáink egy díszes sarokház előtt állanak meg, a melyben egyike van a játékházaknak, a milyeneknek bővében van az egész város. Előfordul, hogy két utcza keresztezésénél mind a négy sarokház játékház, akárcsak nálunk Budapesten a kávéházak. Szines üvegű nagy lámpás hívja fel a figyelmet. «First class gamblinghousei), azaz elsőrangú, legfinomabb valamennyi. Másodrangút nem is látunk. Ezekben a játékbarlangokban folyik a khinaiak kedvencz szerencsejátéka, az úgynevezett «Fan-Tan». Macaóban lenni és nem játszani, az olyan dolog, mint pl. Montecarlóban lenni és nem játszani. Persze, mi is beléptünk a tágas terembe, melynek közepét egy finom gyékénynyel behúzott hosszúkás magas asztal foglalja el. A végén ül egy öblös karosszékben a játékvezető, karjain könyökig feltűrt ruhaujjakkal. Előtte egy nagy halom lapos porczellán, vagy csontból készült játékbárcza hever, melyek alig nagyobbak s vastagabbak a mi 20 filléreseinknél. Jobb kezében egy hosszú elefántcsontpálczikát tart, mellette egy fogantyúval ellátott kis sárgarézfedő. Közvetlen mellette ül a téteket kezelő bankár, ennek közelében pedig egy kis rácsos ablak mögött a pénztáros a kasszával s egy kis finom mérleggel.

A khinai roppant szenvedélyes játékos. Ha nincs pénze, mindent elzálogosít, még a felesége ékszereit, gyűrűit is, s a kapott pénzzel a legelső játékházba tart. Erre való a mérleg, hogy t. i. a pénztáros megmérje, mennyit adhat a zálogba csapandó holmiért. A publikum körülállja az asztal egy részét, mely szabad, mert a bankszemélyzetet rács védi, a kik elfáradnak, azoknak nagy magas bambuszszékek adnak pihenőt. Alig hogy megjelenünk, a piszkos khinaiak teát, sört, édességeket, manilla-szivarokat, whiskyt raknak elénk, pénzt nem fogadnak el, minden ingyen van. Még a legutolsó óra alatt kijött nyerőszámokat is előzékenyen elénk tolják, melyek egy koczkázott papírlapra irvák szép sorrendben.

A játék maga roppant egyszerű. A bankár előtt egy kis négyszegletes ólomtábla fekszik az asztalon, melynek egyes oldalai a számokat jelentik egytől négyig, míg a sarkok a mellettük levő két oldal számait jelentik, persze ezekre csak félannyit fizet a bank, mintha csak egy oldalra, vagyis csak egy számra rakunk, akár csak a rulettnél. A bank a kijött tétnek háromszorosát fizeti. Kezdődik a játék. A játékvezető belemarkol mind a két kezével a játék halomba s maga elé tesz egy egy jókora csomót és befödi azt a sárgaréz fedővel. Most teszik a tóteket, illetve az ember odateszi pénzét az ólomtáblára a kivánt számnak megfelelő oldalra. Erre azután a játékvezető felemeli a fedőt, mi azt jelenti, hogy nem lehet többet tenni. Majd a hosszú elefántcsont pálczával elhúzogat a csomóból mindég 4—4 bárczát. Azért teszi ezt a pálczikával s feltűrt újakkal, hogy mindenki lássa, hogy a játék becsületesen folyik.

Mindenki szemei az asztalra vannak szegezve. Egyesek már oly gyakorlott szeműek, hogy mikor még jó nagy a csomó, már biztosan megmondják, hogy melyik szám nyert. Legutoljára természetesen 1—2—3 vagy négy bárcza marad az asztalon s a megmaradt játékbárczák száma a nyerőszám. A khinai rendkívül nyugodt játékos, olyan csönd van, akár a templomban. Veszekedést de még egyetlen hangos szót sem lehet hallani. Ha egy riksa-kuli elveszti összes pénzét s ráadásul egyetlen ezüst zsebóráját, olyan közömbös, nyugodt arczczal áll tovább, mintha mi sem történt volna. Hogy minél többen vehessenek részt a játékban, az asztal fölött a szoba mennyezetén egy akkora nyilas van, mint maga a játékasztal. A nyilas farácsozattal van körülvéve, mely mögött köröskörül székek állanak. Az itt ülők egy madzagra kötött kis kosárkával bocsátják le a játékasztalra téteiket, vagy húzzák föl a nyereséget. A legtöbbje persze rézpénzben, legfeljebb ezüst húszasokban játszik. Valahányszor Macaóban jártam, illetve Hongkongból vagy Kantonból oda átrándultam, mindig kinyertem a kirándulás költségeit, sőt egyszer nagyon rám mosolygott a szerencse istenasszonya, csakhogy szerencsétlenségemre nem tudtam azt kihasználni. Nem volt tét, melyet be nem húztam volna.

A leglehetetlenebb kombináczióim kijöttek. Ha hatszor egymásután raktam meg a kettős számot, bizonyos volt, hogy mindannyiszor a kettős szám nyert. Ezreket nyerhettem volna ott akkor rövid idő alatt, de nem mertem magasabb tóteket rakni, mert egyedül voltam ott európai. Már az is vakmerőség volt, hogy el mertem oda menni éjnek idején egyedül.

Csupa piszkos khinai vett körül, a kik bizonyára leütöttek volna hazamenet, ha nagyobb pénzösszeget láttak volna nálam. Féldolláron-kónt raktam a téteket s egy óra múlva mái-pár száz dollár volt előttem. A bankadók is mulattak szerencsémen s folyton traktáltak a legfinomabb teával, szivarokkal. Nekik közömbös dolog, ha nyer is valaki, mert jól tudják, hogy másnap, vagy harmadnap újra eljön s akkor veszíteni fog. Lehet, hogy azon mulattak,

hogy nem merek magasabb összegben játszani. Én azonban tudtam, hogy utoljára vagyok ma itt, mert másnap már reggel elhagyjuk Kantont s így nem is térhetek vissza, lopva igyekeztem tehát egyik bankót a másik után eltüntetni zsebeimben, mivel tartottam a nyereségemet kapzsi szemekkel mérlegelő mindenre képes piszkos alakoktól.

Eszembe jutottak a sötét, szűk utczák, melyeken át a hajóhoz kell térnem s már bánni kezdtem, hogy minek is vágyakoztam erre a kalandra, melyre rósz szokásom szerint még csak egy sétabotot sem vittem magammal. Adtam tehát az előkelőt, mint a ki nem nyereségvágyból, hanem csupán mulatságból játszik, s tizenegy óra után mosolyogva hagytam el a játékbarlangot, keresve a legrövidebb utat a Gyöngyfolyón horgonyzó hajónkhoz. A macaói hajó este tíz óra tájban érkezik vissza Honkongba. Ez az éjjeli megérkezés az utazás fénypontja. A hajó végig defilirozik a város hét (7) kilométer hosszú frontja előtt. Pazar fényben úszik a parton végesvégig a sok emeletes palota, a másik oldalon Kaulun lámpáit látjuk ragyogni, ellőttünk, s körülöttünk pedig a hajók, dzsunkák és számpánok imbolygó lámpásai ragyognak a tengeren. Szinte megtéveszti az embert az a sok ragyogó fénypont. Mi éhez képest a mi éjjeli Dunapartunk! A «Peák»-on is csaknem föl a csúcsig égnek szétszórtan a villamos lámpák. A meredek hegy szinte egybefolyik a ragyogó csillagokkal telehintett égbolttal, nem tudjuk hol a határ az ég és föld között. A csillagok milliói vesznek körül egészen le a tengerig, a hajónkat nyaldosó hullámokban is ott ringatóznak azok. Mintha valami csodás repülőgépen szelnők át a csillagos eget.

*Luís Vaz de Camões

Makaó Kína különleges közigazgatási területe az ország délkeleti partjainál. Területe egy átlagos budapesti kerületéhez mérhető, lakossága viszont egész Budapest népességének közel harmada; a Föld legsűrübben lakott területe: 115,3 km² Pénznem: Makaói pataca

VENEZUELA. 1896. 11.

A föld kerekségén vagyonra és műveltségre nézve csaknem páratlanul álló két nagy nemzetnek, az angolnak és az észak-amerikai yan-keeknek mostanában történt összezörrenése gyakori emlegetés tárgyává tette Venezuela nevét. Venezuela Dél-Amerika éjszaki részében fekszik ; területe legalább háromszor oly nagy, mint a minő a magyar korona országainak területe; a benszülöttek még többre számítják, körülbelül akkorára, mint a magyar-osztrák monarchia és a Német birodalom együttvéve; de ezen az óriási területen alig lakik több ember, mint az erdélyi részekben; azoknak jó része is vad, vagy félvad indián. Az ország nevének jelentése Kis-Velencze, s ez onnan ered, hogy az első felfedezők amocsarastengerparton ezölöpökre épített indián falukat láttak, melyek őket az akkor hatalma tetőpontján állott Velenczére emlékeztették, mely szintén ezölöpökre épült.

Az ország kisebb része hegyes, leginkább a partvidéken van egy nagyobb hegyláncza a Sierra Nevada de Merida, melynek egyes csúcsai 4000 méternél magasabbra emelkednek, tehát megközelítik a svájezi Alpesek csúcsait azonban itt, az egyenlítőhöz közel, csak ritkán van rajtuk állandó hó, völgyeik pedig egészen tropikus jellegűek, melyekben pálmák, sőt valóságos tropikus őserdők tenyésznek. A területnek legnagyobb része azonban sikság, a bíres Orinoco folyó mellett elterülő gyepes alföld, mely sok tekintetben hasonlít a nagy magyar alföldhöz, de annál sokkal nagyobb és érdekesebb már csak azért is, mert a tropikus tenyészet itt rendkívüli erejű, oly annyira, hogy a legtöbb helyen 2—-3 méter magas fű tenyészik, melyben még a jaguár és más nagy állatok jelenlétét is csak a fű hullámzása árulja el. Az egész ország, az amerikai államoknál elterjedt szokás szerint, államok szövetségéből áll s köztársasági szervezetű. Sok tekintetben hasonló az Észak-amerikai Egyesült-Államok szervezetéhez.

Mivel azonban Venezuela jóval később, csak a jelen század elején, szabadult fel a spanyolok igája alól s lakossága igen gyér: a fejlődésnek minden tekintetben alacsonyabb fokán áll. Magában a fővárosban, Caracas-ban, sincs több 70 ezer embernél s így a nagy Unióban ez még nagy város sem lenne; a többi városok még sokkal kisebbek; alig van 5—6 olyan, melynek 10 ezer lakosa volna. Vasútja az országnak csak a tengerpart közelében van; gyárai ritkák és kereskedelme jóformán idegenek kezében van. A nagy síkságon ugyan tömérdek szarvasmarhát és lovat tenyésztenek, azonban ezeknek itt édes-kevés értékük van. Legfontosabb még az éjszaki részeken a kávétermesztés, melyet nagyban űznek s melyből évenként mintegy 60 millió korona értékűt szállítanak külföldre.

Venezuela ilyen gyér lakottságának fő oka, hogy az európai letelepedőkre nézve kedvezőtlen éghajlata. Hőmérséklete oly nagy, hogy azt fehér ember tartósan alig képes kibírni; emellett az erős csapadék következtében a folyók mellékein s épen a forgalom fő helyéül szolgáló tengerparton tömérdek a mocsár és az úgynevezett mangrove-erdőség, mely valóságos halálos betegségeket (sárga-lázt) terjeszt.

Hasonló állapotok vannak a Venezuelától északkeletre fekvő Brit- Guyana gyarmatban is. Guyana egyik része, melyet a francziák Cayenne név alatt egykor Szibériához hasonlóan gonosztevők számüzetési helyének használtak, az egész művelt világban hírhedtté lett, mint emberölő éghajlatú vidék. Csekély különbséggel ilyen Guyanának az angolok kezén levő része is. A különbség köztük és Venezuela között mégis nagy, mivel Venezuelában a rendszeres munkát kerülő s vállalkozásokra gyenge spanyol nép lakik, kik más vidékeken is elma-radottabbak, mint angol szomszédaik. így az angol gyarmat fővárosa, Georgetown, bár nem oly népes, mint Caracas, már sok tekintetben mai szabású város. Van benne gázvilágítás, lóvasút, artézi kutak, múzeumok, lóversenypályák s különböző iskolák, szóval csaknem minden, mit Európa középnagyságú városaiban találunk. Különösen ügyesek voltak továbbá az angolok abban, hogy ezen vidékre, hol az európai nem képes meggyökeresedni, négereket, khinai és keletindiai munkásokat, úgynevezett kulikat, telepítettek le s ezekkel nagyban tenyésztetek a kávét, gyapotot, főkép pedigaczukor-nádat. Újabb adatok szerint az országban, mely Magyarországnak mintegy kétharmadrészével érhet föl, tehát igen sokkal kisebb, mint a szomszéd Venezuela, már 115, részben igen nagy czukorgyár foglalkozik az aratás feldolgozásával.

Az angol és amerikai viszálkodásnak oka az volt, hogy az angolok guyanai gyarmatuk határát Venezuela felé tetemesen ki akarták terjeszteni és hogy a vitás kérdésben a venezuelaiak részéről bírónak ajánlott Egyesült-Államokat Anglia igen mereven visszautasította. Az angolok terjeszkedési hajlama általában ismeretes s itt sem érthetetlen; bár az éghajlat egészségtelen volta mellett még tekintetbe vehető az az ellentét is, hogy Demerarrában összesen sem lakik 300 ezer ember, köztök 20 ezer fehér s így előreláthatólag még jó hosszú ideig nem lesz szükségük földre. Másrészt mondják, hogy épen az angolok által erőszakkal elfoglalt terület a legjobbak közé tartozik e vidéken s a hegyekben eddig ki nem aknázott kincseket sejdítenek.

Térképünk az amerikai Egyesült-Államokat és az Amerikában levő brit gyarmatokat (Dominion of Canada) mutatja. (A térképet nem vettük át.) Kanada, az angolok nagy amerikai gyarmata, a mellette levő sarkvidéki nagy szigetekkel, területileg sokkal nagyobb, mint az Egyesült-Államok, azonban

csak az Atlanti-oezeán felé eső déli része van benépesedve. Különben az amerikai angol gyarmatok összes népessége egy tizedrészét sem teszi az Egyesült-Államok népességének.

Cleveland elnök, ki az ismert harczias izene-tet kiadta, érveiben hires elődjének, Monroe Jakabnak (1758—1831) nézetét hirdette, ki már I. Napóleon idejében hangoztatta azt az elméletet, hogy Amerika az amerikaiaké s Európa államainak nincs joguk beleavatkozni Amerika ügyeibe. Monroe 1816-ban s azután 1821-ben volt az Egyesült-Államok elnöke, midőn a köztársaság még csak kisebb szerepet vitt a nagy politikában. Jóval az ő halála után azonban az időközben óriásivá nőtt köztársaság lakói egyre sűrűbben hangoztatták a Monroe tanát. Az angolok gúnyolódva szoktak beszélni e tanról, valósággal azonban félnek tőle, mert esetleg Kanada elszakitását okozhatja; ezért Kanadának sokkal jobban kedveznek, mint bármely más gyarmatuknak.

Cholnoky Jenő. VENEZUELA. 1902. 25.

Venezuela Dél-Amerikának egyik nagy területű állama, (majd négyszer akkora, mint Magyarország) s Európában mégis keveset tudnak róla, ami különben nem is csoda, hiszen maguk a venezuelaiak is keveset tudnak saját hazájukról, s van olyan része az országnak, ahol még európai, vagy európai műveltségű ember egyáltalában nem járt. Pedig még Venezuela egyike Dél-Amerika aránylag legjobban ismert országainak és a szomszédos Columbia délkeleti részéről, Braziliának az Amazontól éjszakra fekvő s Guyanával határos vidékeiről még sokkal kevesebbet tudunk.

Venezuelának igen gyér lakossága van. Az egész nagy területen annyi ember lakik körülbelül, mint Erdélyben (mintegy 2 300 000), de annak csak két százaléka európai származású, a többi bennszülött meszticz. mulatt és zambo, azután még egy kevés néger s valami 300 000 őslakó indián, a kik a spanyolok elől az ország belső, magasabb vidékeibe menekültek.

Az országot területére nézve három részre oszthatjuk. Az éjszaki keskeny partszegélyen s az ország éjszaknyugati részében a Dél-Amerikán végig húzódó Andok hegyrendszere végződik s körűikeríti a Maracaibo-öblöt. Az óriási Orinoko folyamtól délkeletre kevéssé ismert, ősrengetegekkel borított magas föld terül el, de ez nem annyira hegygerinczekkel vagy hegytömegekkel ékesített változatos hegyvidék ám, hanem hatalmas táblákban egymás fölé boruló fensikok tarka rendszere, a melyet a folyók mély és széles völgysikokkal szabdaltak szét. Itt-ott csodálatos függélyes falú, magában álló bérezek emelkednek, a melyeknek tetejéről paradicsomi látvány nyílik az őserdők végetlen, üdezöld tengerére s az abban kígyózó folyamokra. A folyók a fensikok nagy lépcsőin pompás vízesésekben zuhannak alá.

A két hegyvidék közé nyúlik be a liánok ív-alakú rónája, Columbia déli határától, sőt némelyek szerint az Amazontól egészen az Orinoko torkolatáig. Az Orinoko maga ennek az ívalakú területnek nyugati határán folyik. A liánokon nem találunk erdőségeket, hanem fűnövényzetet, a mely az Orinoko mellett bujább és dúsabb, mint nyugatra, az óriási falképen kiemelkedő Cordillerák lábánál.

Az a hatalmas hegyrendszer, a mely egész Dél-Amerika nyugati partszegélyén végighúzódik, fontos választó határ. Nyugaton csak keskeny partszegélyt hagy, a melyen Dél-Amerika legműveltebb államai fejlődtek ki, sőt itt találták már a spanyolok is a legműveltebb államot, az inkák birodalmát. A hegyláncz keleti oldalán az Amazon folyam roppant lapálya terűi el (t. i. Dél-Amerikának azon a részén, a melyet térképünk ábrázol) s erre oly bőségesen hull az eső, hogy aránylag nem is olyan nagy vízgyűjtő területen a világ leghatalmasabb folyama, az Amazon fejlődhetett ki. Hasonló klímának köszönheti eredetét a szintén hatalmas Orinoko folyam is, Venezuela főfolyója, a melynek forrásánál még európai nem járt s a mely a világ egyik legsajátságosabb tüneményét mutatja

A folyam ugyanis egyszer csak ketté válik, az egyik ágaéjszaknak, amásik délnek tarts a migaz előbbi hatalmas ivvel megkerülve a Venezuela-Guyanái magasföldet, az Atlanti-oczeánba ömlik, a másik a Iiio-Negro felé hömpölyög s vele együtt szóled szét az Amazon vidéki rengeteg őserdőkben, hogy ismét összegyűlve, ebbe az édesvizű, folyton áradó szárazföldi tengerbe olvadjanak.

Óriási folyamok, mindent ellepő, paradicsomi növényzet. Miért olyan gyér hát ennek a szép világnak a lakossága? Éppen az a túlságos élet, ami kiszorítja még a mindenhova behatoló embert is. A folyamok tengernyi kiöntéseiből emberírtó lázak, a moszkitók milliárdjai, legyek, csúszó-mászók légiója űzi ki az embert és az állatot ezekből a szép vidékekből; az őserdők kúszó lián-tömkelegén csak fejszével lehet utat törni, a folyamok a vízesések miatt csak szakaszonként hajózhatók. Csak a hegyeken, magasabb vidékeken van kellemes lakóhely az ember számára, noha a forróövi klima valóságos kincsekkel halmozza el a növényvilágot. Ott a chinafa, a kókusz, a tejfa, mahagóni, tamarinda, gyapot, ananász, kaktusz, saszaparilla, kávé, kakaó, indigó, sík Európából bevitték a fügét, narancsot, szőlőt, búzát, rizst és kukoriczát, stb. Fel is használja az a kevés ember, a ki az országot lakja, mindezeket a kincseket s mindegyik országnak tetemes nyersanyag kivitele van. Még egy csapás látogatja az országot, a mely ugyancsak szedi az áldozatait. Ez a vulkánikus vidékek réme, a földrengés.

Ecuador nyugati részén, az Andok hegylánczait valóságos vulkán-szörnyetegek lepik el Ott van a 6300 méter magas Chimborazo, a Cotopaxi, a Cayembe, a borzasztó l'ichincha és Sangay, a Cumbal, stl>. mind egy-egy égbe nyúló óriás, hófedte csúcsokkal cs jégáras kráterekkel. Minél hosszabb ideig pihen ezek közül a vulkánok közül valamelyik, annál borzasztóbb lesz annak a kitörése. A hosszú pihenés alatt ugyanis teméntelen hú és jég gyűlik meg 4000 6000 méter magas ormaikon s a kitörés alkalmával ez a hó és jégtömeg egyszerre olvad el s mórhetetlen Bértömeggé] lepi el a környéket. Még veszedelmesebbek a kitörésekkel együtt járó földrengések, a melyek közül egyik-másik bor-zalmasságánál fogva közismeretessé vált. Ilyen volt pl. 1812-ben a caracasi földrengés, a mely a várost teljesen elpusztította s 50,000 lakosából 12,000 embert a romok alá temetett.

Czifra a története ezeknek a kiforratlan, heves vérű népek által uralt országoknak. A spanyolok külön kapitányságokat alakítottak itt, amelyek 1819-ig állottak fenn. A nagy Bolivár szabadította fel az államokat a spanyol fenhatóság alól s 1821 -ben Panamát, Columbiát, Ecuadort és Venezuelát egyesítette s vagy tíz évig össze is birta őket tartani, de már 1831-ben Venezuela kivált a szövetségből s csakhamar felbomlott az egész roskatag alkotmány. 1855-ben megkisór-lették újra az egyesülést Panamai szövetség neve alatt, de Venezuela akkor is külön maradt s inkább maga-magában tülekedett. Volt egységes köztársaság, volt federatív respublika, de így sem maradt békességben. A klerikálisok, liberálisok és radikálisok folyton véres egyenetlenkedóssel „csinálják az alkotmányt”.

Amellett még Columbiával is meggyűlt a baja. Columbia és Venezuela között a határ sokáig a liánok mérhetetlen fűtengerén vonult keresztül, körülbelül a 70° meridián körül, mígnem összevesztek rajta. 1891-ben a spanyol királyné, mint békebiró, az Orinoko folyamot jelölte ki határúl, de ezt a venezuelaiak nem fogadták el, s még ma is vitás a dolog. Szerencse, hogy a vitás határ oly területen megy, ahol rendkívül gyér a lakosság, különben már régen karddal döntötték volna el a kérdést. (Hisz akkora területről van szó, mint a nagy magyar Alföld!)

Most meg legújabban Németországgal gyűlt meg a bajuk. Németek építettek egy vasútat s megtagadták a katonáknak azon való szállítását anélkül, hogy az állam kezességet ne vállaljon a vonat biztonságáért. A fölkelők ugyanis meg szokták támadni az ilyen katonaszállító vonatokat, s ezzel a német társaságnak tetemes károkat okoznak. Azonkívül még tartozik is Venezuela a németeknek s így méltó felháborodással küldték ki a németek legszebb hadihajóikat La Guayara, Caracas főváros kikötőjének blokkolására. Venezuela, tekintettel züllött belügyeire, gyér lakosságára, bizonyára nem fog összedördülni a németekkel, s hogy az Észak Amerikai Egyesült Államok beleavatkoznának a venezuelaiak javára, az ez idő szerint nem valószínű.

Tábori Kornél: ROMÁNIÁBÓL.1911. 37. 7 37.

Intimitások a királyi családról.

Mostanában sokat beszéltek, irtak nálunk a románságról, amelynek jól szervezett — magyar nézőpontból nagyon is jól virágzó — kulturális és irodalmi egyesülete a félszázados jubileumát ünnepelte. Balázsfalván tizszer annyi román gyűlt össze, mint amennyi a kis főpapi székhely egész lakossága és se vége se hoszsza nem volt a szetreászkának. Magyar zászló sehol, oláh szó és dal mindenütt. Tán azért is zúgott oly öblös erővel, hogy a szetreaszkát meghallja odaát «a hegyeken túl»

Carol, akit muszka példára és szembeszökő tendencziával, sőt egy kis nagyzási hóborttal minden románok királyának is neveznek. Pedig nem is közülük való ez az uralkodó, akit őszinteségi rohamokban «a ravasz németinek hivnak, mivel kitűnő üzletember s porosz hadnagyocskából nemcsak Cuza fejedelem avanzsált utóda, hanem óriási iparvállalatoknak föltűnően gazdagodó tulajdonosa is lett.

Sok van benne a Lipót király hírhedtté vált spekuláns szelleméből, de a Kongó urának erőszakos, kíméletlen üzletelvei nélkül. Károly megteremtette a román ipart és praktikusan főrészvényese is a legnagyobb gyáraknak, ipartelepeknek. Ő varázsolta át Szinaját a világ egyik legszebb üdülőhelyévé, de az övé is ott minden talpalattnyi hely. S neki hajt jóformán minden, egész a magyar határig.

Siralmas falucska volt negyven évvel ezelőtt a gyönyörű Szinaja. Állati sorban tengődő oláhoknak a kunyhóin kívül egy régi kolostor barnállott a fennsíkon. Károly véletlenül került oda a trónralépés után, s annyira megtetszett neki a vadregényes táj, hogy az egész nyarat ott töltötte szép fiatal hitvesével. A jámbor szerzetesek adtak egy kis helyet, néhány alacsony szobát és ebbe a primitív lakásba vitte a Rajna mellől Erzsébet herczegnőt, a belletrisztika Carmen Sylváját, aki szerencsés kontrasztul mindig ideális gondolkozású és igazán finomlelkű asszony maradt. A mézeshetek tanyájára visszatértek nyarankint, de csak 1874-ben kezdték meg a kastély, a Peles építését s csak 1883-ban fejezték be.

A régi szerelmi fészekbe, amelyből a királyasszony rendkívül érdekes muzeumot csináltatott, pár napja elkalauzolt Burg Kornél határrendőrkapitány, s a többi közt megmutatta Carmen Sylva dolgozószobáját. Az intim lokalitás falai tele vannak rajzokkal, a királyi művésznő czeruza- és szénrajzaival. Udvari urak és hölgyek, diplomaták, katonatisztek, kedves ismerősök életnagyságban, mulatságos karikaturák, jelenetek, a király lóháton, egész kíséretével. A fehérre meszelt, szimpla falon, — amelyet ügyesen roppant üvegkeretbe foglaltak utólag — csupa meglepő ötletű, biztos vonalú rajz. Jobbfelől a végén búcsúepizód, a királynő megjegyzésével: Adieu Szinája, 1874. E. Azóta csak mint látogató irta nevét a nagy vendégkönyvbe, amelyikben Ferencz Ferdinánd után ötvennél több magyar turista nevét is láttam.

A Pelesnél szebb kastélyt nehéz elképzelni. A magasba nyúló épület lábánál buja zöld mező hanyatlik lefelé, a zúgva rohanó patakig. Maga a kastély teli van műkincsekkel, unikum bútorokkal, szőnyegekkel s minden tekintetben értékesebb az ócska bukaresti palotánál, amelyben még Cuza fejedelem tengődött. Különösen szép a flórenczi terem és a kétemeletes nagy hall, mely az egykori belső udvar helyén készült. Építészeti és dekoratív mestermunka, négy méternyi magasan, gazdag faragású diófás falazattal. Föllebb remek, a Pironesi-féle intarziás képek sorozata, aztán a bordó bársony tapéta, s a régi aranytónusú gobelin. Flórenzből hozta Károly az antik bronz csillárokat és Veronából a márványt, amelyet keleti szőnyegek borítanak. A süppedő kincseken marokinos székek és brokátos fotelek. S aztán egy modern csoda: rejtett gombon egyetlen nyomásra zajtalanul visszahúzódik az óriási mennyezet, amely fölött magas kupolájú üvegtető boltozódik. De új gombnyomásra ez is eltűnik, s a szabad ég nevet ránk tisztakéken, a napsugár ömlik el szikrázón, este pedig szelíd holdfény ezüstözi be a Peles mesefészkét.

A királyné itt tölti legszívesebben az idejét, szépirodalmi alkotásai és talán még poetikusabb hímzései is itt készültek. Ma is sokat dolgozik. A tisztalelkű asszonynak, akit még a hírhedt bukaresti pletyka is megkímélt, sose volt regénye, csak amit maga írt. Ujság-riportokban mindössze egyszer szerepelt, amikor szimpathiája a diadalmas szépségű és pazar tehetségű Vacarescu Helén felé vonzotta. Emléke is veszni kezd már a bús szerelmi regénynek, a trónörökös kopaszodó családapa, de az érzelmes szivek ma is könnyeznek még az esetről gyártott, szívós életű ponyvaregények mellett.

A romantikus vágy újabban hasonló szerelmi glóriát font a trónörökös leánya, a tizenhétéves Erzsébet herczegnő feje köré is, amikor híre járt, hogy Károly Ferencz József, a mi prezumtiv trónörökösünk megkéri a kezét, de utóbb czáfolat jött az ügyben. Most azt írják az újságok, hogy mégis királyasszony lesz a világ legszebb herczegkisasszonyából: Boris bolgár trónörökös jegyzi el.

A bájos herczegkisasszony és «még mindig szép» anyja rendszerint a Pelisorban, a trónörökösi kastélyban tartózkodik. Ennek speczialitása a cuibul, a fészek. Magasban, fenyőfákra erősítve gyönyörű kis fészket csináltatott az ötletes trónörökösné. Furfangos konstrukcziójú hídját maga fölvonhatja, s akkor egyedül, minden háborítás nélkül élvezheti a raffináltan teljes hangulatot. Nagy kitüntetésként hív meg oda valakit.

A két udvari kastély alatt, köröskörül csupa értékes nyaraló, gazdag bojárok villái, diplomaták házai és borsos árú hotelek találhatók. A királyi energia nagyon divatossá tette Szinaját, pedig sokkal drágább a fashionable üdülőhelyek legtöbbjénél. Tömérdek magyar is átrándul; a minap épp gróf Andrássy Gyulát láttam családostul Ghika herczeg vendégeként. A jövő esztendőre fölépül a játékbank, tehát remélhető, hogy szaporodik kelletlenül is a magyar vendégek száma

A királyi família képein kívül a román népéletből is bemutatunk pár epizódot. Láthatják a román népművészet megnyilatkozását: a medveballetet, aztán az oláh czigányokat, akik odaát még rakonczátlanabbak, mint nálunk, s végül egy háziipari jelenetet, amint a szép nemzeti szőttesek készülnek. A produktumok igazán művésziek és szemrevalók.

A NŐKRŐL

NÉHAI GRÓF PÁLFFY JÁNOS (1664 – 1751) BÉCSI PALOTÁJÁNAK MŰKINCSEI PIHENŐ NYMFA

Gróf Pálffy János, egyike Magyarország legelőkelőbb családjából valóknak.

Nagy értékű műkincsei a bajmóczi várkastélyban, úgyszintén a pozsonyi és bécsi palotákban vannak (voltak)

felhalmozva. google

* * *

Erödi Béla.: A bolgárok vallás- és nevelés-ügye. Apácák 1870. 11. 132.

A bolgárok, kiknek létszáma körülbelül hat millióra rug, sötét vallási fanatismusban és tudatlanságban élnek. Ennek okát sokan a török kormány zsarnokságában és vallási türelmetlenségében keresik. Akik itt tapogatóznak, nagyon hibás úton járnak, mert a török kormány, a mint azt a magyar történelemre vonatkozó egypár okmányból ismerjük szerkezetét és a szabad vallásgyakorlat elé sohasem görditett akadályokat. Ezen folytonos tespedés a muszka politikában és a görög ármányban keresendő. Ezeknek befolyása a bolgárokra oly súlyos iga, melyet e nép már 4 század óta iparkodik lerázni, de még eddig nem sikerült. Midőn a trnovai bolgár patriarchátus eltöröltetett, az egyház a konstantinápolyi görög patriarchátusnak lőn alárendelve, ki magát oekumenikusnak nevezi s szentséges czimet visel. *)

*) Széke Fanárban (Stambul egyik külvárosában) van, melyet egy német ird a török fena jer-(rosz hely-)böl származtat elég helytelenül, mert e városrész neve fener *fvífanar) lámpás szóból van véve, a mint e néven Több helység is létezik Törökországban.

Az ő felsősége alatt állnak az érsekek és püspökök, kik többnyire görögök, és pedig rendszerint a többet ígérők nyerik el ez álásokat ; a tudományos képzettség és személyi tulajdonok nem jőnek tekintetbe.

Érsekség van négy: Trnova, Szófia, Szilistria és Várnában; püspökség 16, melyek közül a filibéi, kösztidili, szereszi, verrheai, lovicsi, szamakovi, kasztoriai, köprülüi, szkopiai és sumlai az elsőrendüek közé tartoznak.

Az érsekek és püspökök hasonlóképp szi-monia utján töltik be az alsóbb rendű papi álásokat.

Ha valaki kedvet érez magában a papi pálya iránt, bejelenti magát a wladikának (érsek vagy püspök), befizeti a kiszabott taksát s a nélkül, hogy megvizsgálnák képzettségét, vagy előbbi életmódját, felhatalmazzák a papi teendők végrehajtására. Ezen eljárás által a tudatlanságnak tágas tér nyittatik, s ismertem már oly papot, a ki irni sem tudott, s házi ügyeit rovásra vette. Különben a közéletben minden pópa épp ugy szánt, vet, mint a köznép, s csak szakálla és kalapja által szokott híveitől különbözni, sőt babona és buta vakhit tekintetében sokszor ezeknél is korlátoltabb látkörü. Midőn a múlt nyáron a rumeli vasút ügyében munkálkodtunk, Kyzköjnél a vonalhálózat éppen a Maritza partjára épitett templomra esett, s az iránypóznát a templom falához ásattuk. A pap egy pár falusi élén könyörögve jött hozzánk, hogy kíméljük imaházukat s az „ördög szekerét" ne építsük annak romjaira. Délután pedig összegyűltek s imádkoztak, hogy az isten hárítsa el róluk e nagy csapást. Hogy ilyen pásztorok mellett, milyen lehet a nyáj, könnyen elképzelhető. De mit törődik vele a klérus, hisz éppen ez hajtja a vizet malmára. A bolgár nép szorgalmas, nagyon zsugorgatja filléreit, csak hogy ünnepen és vasárnapon minél több ajándékot vihessen a „Pa-nagia" (szűz Mária) képnek. A papok ünnep- és vasárnapon, valamint minden hó végén szentelt vízzel járnak házról házra, s a zacskóba, melyet a kodzsa kezében tart minden bolgárnak legalább egy piasztert köteles belevtni.Aratáskor és betakaritásnál a kolostorokból egész sereg kaluger özönlik ki a falvakba s tanyákra, és gabonával megrakott szekerekkel térnek vissza a kolostorba. Mennyi áldozatot visz a bolgár, napi járó földekről a Szamakov melletti Rílo monasztir szerzeteseinek. Valóban bárnulnom kellett azon buzgalmat, mellyel a zárándokok ámítják a szegény népet — csupán egy agyrémért. Ezen kívül, mihelyt a papnak eszébe jut, megindul és koldul valamely czélra. Hányszor alkalmatlankodtak nálunk is e tolakodó pópák.

Bolgár apácza

Tudatlanság, iszákosság, erkölcsérzet hiánya, ami a bolgárokban oly nagy mértékben megvan, mind a görög klérusnak rovására esnek. A bolgár egyház mint a görög patriárcha alatt álló, meg lőn fosztva saját nyelvétől, görög szertartási könyveket kényszerítettek a bolgárokra, görög nyelvet erőszakoltak az iskolákra. A görög patriárcha és metropoliták lévén az adóbehajtók, görög módon zsarolják és csalják a népet. Mivel álnok hizelgésükkel a török kormánytól bizalmat csikarnakki, hatalmukkal nyomják el a hozzájuk simulni nem akaró bolgárokat.

Midőn II. Katalin orosz czárnő tábornokai győzelmet arattak, a muszkák közelebbi viszonyokba léptek a görögökkel, a azóta még mindig közösen ármánykodnak és raknak fellegvárakat, greco-szláv agyrémekre. A muszka a keleti egyházban oly tekintélyes, befolyása az orthodox zsinatra Konstantinápolyban, s a görög udvarra oly nagy, hogy ezek furfangos cselszö-vényeinek készséggel nyújtanak kezet.

Ennek következménye az is, hogy a görögök tapasztalván, miszerint erőszakos eljárásukkal nem boldogulnak, — mert a bolgár nép tömegesen hagyja el hazáját, az elnyomást kikerülendő, — a muszkával osztották meg a bolgárok feletti protektorságot, amennyiben megengedték, hogy a bolgárok muszka ritusu vallásikönyveket használjanak; de a folsőség a fanarista patriarchánál maradt.

Ennek révén formálnak a muszkák jogot, hogy a bolgárok ügyeibe avatkozzanak, mert ugy hiszik, hogy a bolgárok csak elősegitendik a „nagy terv" kivitelét.

De a bolgárok józanabb része, belátva a veszélyt, mely őket fenyegeti, megértve a görög alattomosság játékát, gyűlölt ellenei lőnek a konstantinápolyi patriarchátusnak. Katholikus barátok ösztönzésére s Francziaország támogatására 1860-ban elűzték a görög püspököket Köprülü, Szamakov, Trnova, Szófia és Sumlából és bolgárokat neveztek ki helyükbe; folyamodtak a pápához, hogy fogadja el az egyházuk feletti védnökséget.

Ez időben az angol kormány is szerette volna a bolgár egyházat saját kebelébe felvenni, de a mély tudományú s tekintélyes oxfordi theologusok mennyire elszörnyüködtek, midőn Bolgárországban felkeresték ez egyház szolgáit, s megismervén a szurtos papokat, nem éreztek egy csepp hajlamot sem velők fraternizálni. A porta nagyon kapott az alkalmon, hogy a bolgárokat kiragadja a muszka és görög befolyás alól, ami politikai tekintetben igen fontos vivmány leendett Törökországra nézve, s amit barátai nagyon is sürgettek: de a görög és muszka kormány minden követ megmozdított, hogy a bolgárokat szándékukról lebeszéljék.

Végre sikerült mognyerniök Hilariont, aki az ellenpárt feje volt, s a vesztegetés folytán beállott közöny halomra döntötte a szép terveket. Muszka izgatás a török kormányt gyanusitá törekvéseik sikertelenségeért, s a nép dühe az ismeretes zavarokban akarta magát kitombolni. A porta engedve később a bolgárok felhívásainak, egybehívta tavaly a bolgárokból és görögökből alakult zsinatot, mely a kérdésben levő bolgár autonóm egyház felett határozzon. A hosszas tanácskozásnak mindeddig még nem volt sikeres eredménye.

A bolgár nevelésügyről az elébb elmondottak után nem marad sok hátra. Ahol a vallási sötétség oly siralmasan gazdálkodik, ott a nevelés sem bir áldásosan tenyészni. A nagyobb városokban is alig vannak valamire való iskolák. Még legelőnyösebben kellene megemlékeznünk a szófiai és plovdivi (filiboi) iskolákról, hol az alsóbb rendű ismereteken kívül, a tudományosabban képződni óhajtó ifjúság is alapos oktatást nyer. A leányok tanításával több helyen apáczák foglalkoznak, de ők sem bírván magasabb képzettséggel, legfeljebb is csak az elemi írás-, olvasás- és számolásból, valamint női kézi munkából adhatnak oktatást.

Filibében az odavaló körökben gyakran emiitették elismeréssel Pásztori András hazánkfiát, ki mint tanár több évig működött az odavaló főiskolában, s többek közt egy jeles olasz nyelvtant irt bolgár nyelven.

Hűtlen nő büntetése Khinában. Vámbéry Ármin leírása után. 1865. 53. 676.

(Gyengébb idegzetűek ne olvassák!)

Azon vállalkozó és bátor utazók között, akik Közép-Ázsia sivatagait bejárták, s kiket utjuktól sem a természet által kiszabott roppant akadályok, sem az ottani bárdolatlan népek vad természetéből kifolyó veszedelmek nem riasztottak vissza: az első rangúak sorában áll Vámbéry Ármin hazánkfia. Mint dervis, muzulmán zarándok, a Bosporustól kiindulva, Persia fővárosán Teheránon keresztül, átlépett a turkomán sivatagba, s az Aral tó déli részén meglátogatta Khivát, Bukharát, Samarkandot, s innen az Oxus folyónak véve utj át, az afghani uralom alatt álló Maimene khánságon keresztül tért Teheránba vissza.

Vámbéryt nem csupán utazási vagy kalandvagy vezette azon veszélyes helyekre, hol előtte kíváncsiságáért már annyi utazó életével adózott, s melyre neki is csak egész élete elszánásával lehetett vállalkoznia; őt mint magyar embert sokkal magasabb szempont vezérelte azon földre, mely egykor népünk bölcsője volt. Az ős magyarok nyomait ment kutatni, megnézni, ha van-e még keleten nép, mely népünkkel rokon, s melyet ha azon a földön nem talál, másutt hiában keresnénk, mert nem találnánk sehol.

Bár utazása e tekintetben nem vezetett eredményre, mégis bő alkalma nyílt megismerkedni a keleti népek szokásaival, s könyvében, melyet utazásáról kiadott, ezeket oly eleven színekkel rajzolja, minőket ritka útleírásban találunk. Elmondunk belőle röviden egy részletet, s mely a turkomannok városában Khivában szerzett tapasztalatait mutatja.

Vámbéry török zarándokok társaságában utazott, míg végre a karaván, hosszú fáradalmak után Khivába megérkezett. Mint igazhivő sunnita dervis, először is Seid Mehemmed Khan Padisahi Kharesm, a tartomány ura előtt kívánt tisztelkedni. A fogadásnál magasra emelt kezekkel mondott üdvözletet a Koránból, egy imádság kíséretében, melyet halk ámennel zárt be, mi alatt kezeivel szakállát simogatta. Mig a khán is kezeit szakálán tartá, a többi dervis társai egyhangún mormogták: kábul bolgadj, vagy is, legyen imádságod meghallgatva. Ezután közelebb ment az uralkodóhoz, aki kezet nyújtott, s miután kitárt karokkal, a Korán szavaival üdvözli, néhány lépést hátrált, s ezzel az ünnepélyes szertartás véget ért.

Az uralkodó a dervisnek 20 arany ajándékot akart adni, de ő nem fogadta el.

„Mi dervisek — ugy mond — ily földi semmiségekkel nem foglalkozunk; rendfőnököm szent ihletése mellyel megáldott, négy öt napig minden táplálék nélkül is megélni képessé tesz engem; azért más óhajtásom nincs, csak az. hogy Allah felségedet 120 esztendeig éltesse."

Az ajándékot visszautasitva, csak egy szürke szamarat kért, mint amelyet a szent törvény a zarándokútra különösen ajánl. A fejedelemtől haza tértében, áhítattal üdvözölte a sokaság, s az áldás és szent ihlet osztogatásával ugyancsak jó üzletet csinált, mert e szent portékáért mintegy 15 aranyat gyűjtött össze.

Hűtlen nő büntetése Khivában. (Vámbéry Ármin leírása után.)

Khivában Vámbéry borzasztó kegyetlenségnek volt tanuja, mint amelyről az ottani nép még Ázsiában is különösen hires. Egy udvarnok a királyi palota egyik udvarára vezette, hol mintegy 300 hadifogoly volt már néhány napra elzárva. A halálfélelemtől és éhségtől elcsigázva, mindnyájan ugy néztek ki rongyaikban, mintha a sirból keltek volna ki. Két részre oszták e foglyokat; egyik rész a 40 évet még meg nem haladott férfiak csapatja volt, kiket mint rabszolgákat eladni vagy elajándékozni szándékoztak, a másik rész azokból állott, kiket koruknál vagy állásuknál fogva akszakáloknak (ősz szakálluak,kolomposok) tekintettek, s kiknek be kellett várniok a khán által reájok szabandó büntetést.

Az előbbiek, 10— 15-en nyakszorító vasbilincsekkel egymáshoz lánczolva, elhurczoltattak; az utóbbiak türelmesen vártak, mint az ártatlan bárányok hóhéraik kezében. Mig többeket közülök akasztófára vagy bárd alá hurczoltak, nyolez öreget, éppen dervisünk mellett fektette hanyatt a földre, s kezüket lábukat összekötve, a hóhér mellükre térdelt, s szemüket sorba kiszúrva, a véres kést a megvakított aggok szákálához törülte meg. Iszonyú volt azon jelenet, midőn a véres tett után a szegény áldozatokat kötelékeikből föloldták, s azok kezükkel tapogatózva, fölkelni iparkodtak. Némelyek fejjel egymásba ütődtek s a fájdalom tompa jajkiáltása hangzott ajkaikról. E kegyetlenség egyébiránt csak viszonzása volt egy nem kevésbé emberietlen cselekedetnek, melyet a tsaudorok egy üzbég karavánon elkövettek.

E karavánt ugyanis, amint 2000 tevével Orenburgból Khivába szándékozott menni, a tsaudor-turkomannok az úton megtámadták, egészen kizsákmányolták, megfosztották még élelmiszereiktől is, s kegyetlenkedtek velők annyira, hogy életét 60 ember közül csak 8 menthette meg.

Egyébiránt, mint Vámbéry mondja, a hadifoglyok ily kegyetlen megbüntetése ott épen nem tartozik a kivételes esetek közé. Khivában, sőt egész Közép-Ázsiában nem tudják, mi a kegyetlenség; az ily eljárás náluk egészen természetesnek tűnik föl, mert érzetükkel, törvényeikkel s vallásukkal megegyezik.

A most uralkodó khán mint a vallás védnöke akart kitűnni, s azt hitte, hogy czélját éri, ha a vallás ellen elkövetett minden legkisebb kihágásra a legkeményebb büntetést szabja. Egy kacsintás egy sűrűn elfátyolozott nőre elég, hogy az embert a halál karjaiba vezesse. A házasságtörő férfit fölakasztják, a házasságtörő nőt pedig a bitófa közelében derékig a földbe ássák s megkövezik, azaz, minthogy Khivában kő nincs, száraz kemény göröngyökkel verik agyon. Vad dühben tomboló tömeg özönli körül a bűnöst, ki már az első három dobásra portól van borítva, s vérző testét mindaddig verik, mig kínjaitól a halál meg nem menti.

A khán e vallásos buzgalma oly nagy volt, hogy az ulemáknak kellett azt szelídíteni; de még most sem múlik el nap, hogy az uralkodó ajkairól valaki a vészteljes „alib barin” szót ne hallaná, a mi annyit jelent, hogy „hurczoljátok el" a halálra.

De Gerando Antonina: Condorcet szalonja, s a nők az 1791-i társadalomban. 1874. 49. 778.

(A „Franczia forradalom történeté^u-böl.)

Cordorcetnek, ez utolsó nagy bölcsésznek, európai szalonja volt, mely magában összpontosította a világ minden részeiből korának szabad, köztársasági eszméit. Ott forrtak azok, ott testesültek meg, ott nyertek méltó kifejezést.

1791-nek jellemvonása az, hogy akkor a pártok vallások voltak. Két vallás volt egymással színiben. A király és a hit imádása, valamint a köztársaság eszményképéé. Az elsővel a lélek, még a szánalom által is sarkallva, szenvedéllyel ragaszkodik azon múlthoz, melyet tőle el akarnak ragadni, s az élő bálványokhoz, melyeket majdnem elfelejtett. A másikkal a lélek, elragadtatva az eszme által, eldobja bálványait; semmi más vallás nem kell neki : csak az eszmény, a haza, a szabadság imádása.

A nők e két vallásban messze túlhaladták a férfiakat. Nagy és megindító látvány, hogy nemcsak a feddhetetlenek és tiszta, nemes lelkűek, hanem még a legkevésbé érdemesek is mily ellenállhatatlan vonzalommal buzdultak az önzéstelen szép és jó iránt. A hazáért, az örök igazságért és jogért az ő szivök is vert.

Megváltozíak-e egyszerre az erkölcsök? Nem, de a sziv, a szeretet az eszmék magasztosabb világa felé vette röptét. A haza, a szabadság, az emberiség boldogsága árasztották el a nők szivét. A római erény, ha nincs is tényleg, de képzeletben megvan lelkeikben, nemes vágyaikban. Körülnéznek hol vannak a Plutarch hősei; elő akarják teremteni őket s elő is teremtik. Aki nekik tetszeni kíván, nem elég annak Rousseauról és Mablyról beszélni. Szenvedélyes és őszinte lelkökben komoly hittel az eszmék iránt azt követelik, hogy a gondolat tetté is váljék. Összehasonlitják a körülöttök levő férfiakat azon antik erényü és erélyű eszmeképekkel, melyek szemeik előtt lebegnek. Talán semmi sem siettette jobban s döntőbb befolyással a franczia forradalom rohamos eseményeit, mint a nők e követelése, mely a férfiakat tettre buzditotta. Lángoló társadalom volt ez! Aki e kort tanulmányozza, még most is érzi annak égető lehelletét.

Napjainkban is láttunk sok szép nemes tettet, sok önfeláldozást, egész tömegeket, kik életüket áldozták; és mégis, valahányszor a jelentől elfordulva újra a múltba mélyedek, a forradalom történetébe, mennyivel több átható meleget érzek; egészen más a levegő!

Földünk meghűlt volna-e azóta? Nem, a két idő közti különbséget egyetlen szó kifejezi:akkor szerettek: születésétől haláláig. Halála órájában, midőn minden ajak igazat szól, önelégülten mondja magáról: mindig parancsoltam érzékeimnek.

Azok, kik irigy szemmel látnak ilyen tökéletes erényt, mindenképp kutatták: nem találhatnak-e az asszony életében egy percznyi gyengeséget? De nem, semmi sem bizonyíthatja föltevésöket. Rolandné ura volt mindig .minden akaratának, minden tettének.

1789-ben még elrejtett, szerény, munkás életet élt la Platiére-ben, Lyon-hoz közel. Onnan hallotta egész Francziaországgal együtt a Bastille ágyúit: szive fölhevül és sebesen ver, e magasztos esemény teljesitni látszik minden álmát, mindazt, amit a régi szerzőkben olvasott és a mire ugy vágyott. Most már van hazája. Lyon is fölébred; az 1790-diki szövetségi ünnep oda hivja a többi megyék küldöttségeit és nemzetőreit. Hajnalban ott volt már Rolandné a Rhone gyönyörű partján, örömitasan szemlélve az összegyűlt tömeget, a szent testvérséget, egy uj korszak e gyönyörű hajnalát. Estig az egészet megnyerte Champagnaux barátja számára, ki minden haszon nélkül csupa hazafiságból szerkesztett ujságot. Azon szám, melyet Rolandné irt név nélkül, hatvanezer példányban kelt el, s a nemzetőrök tudtok nélkül Rolandné lelkét vitték magukkal haza.

1791-ben februárban érkezett Rolandné Parisba, épen azon fontos parczben, mikor a köztársasági kérdésnek kellett eldőlni. Két nagy erőt hozott ő magával: az erényt és vele a szenvedélyt. Eddig a puszta magányos életben élve, elég sziv- és észbeli ifjúsággal birt a bekövetkező nagy eseményekre, hogy a leglan-kadtabb és csüggedtebb politikust is fölfrissítse. Ezek már fáradtak voltak; Rolandné azon naptól fogva kezdett élni. Ezért volt ellen-állhatlan.

Ilyen volt a társaság 1791-ben. Francziaország szive sebesen vert e korszakban. A forrongás Rousseau óta mindig nőttön nőtt. Elébb a lelkek ábrándozok, érzelgők voltak, mint a vihart megelőző nyugtalan várakozás alatt. 1789-ben rettentő rázkódás, nagy ihlet, minden sziv dobog. 1790-ben a szövetség, a test verség, a könyek. 1791-ben a szenvedélyes vita, a rettentő válpont. De mindenütt a nők, mindenütt a magán szenvedély a köz szenvedélyben, a két szál együtt fonódik az életben, hogy nemsokára, fájdalom, talán együtt vágas-sék el! kifejezi:akkor szerettek.

A magán érdek, a nagyravágyás, az emberi szenvedélyek ép ugy léteztek, mint most, de ennél hatalmasabb volt, ezt mind túlhaladta a szeretet; vegyük e szót bármely értelmében: az eszme iránti szeretet, a nő iránti szeretet, a haza szeretete, az emberiség szeretete. Mindent szerettek: a szépet, mely mulandó, és azt, mely örökös.

1791-ben a nők uralkodnak a sziv által, a szenvedély által, sőt a kezdeményezés fel-sőbbsége által is. Soha, sem előbb, sem utóbb annyi befolyásuk nem volt.

A XVIII. században az encyclopédisták-kal az ész uralkodott a társadalomban; később a tett, a borzasztó halált szóró tett. 1791-ben a szive, az érzéseké az elsőség és következéskép az asszonyé.

E kornak kezdete is gyönyörű volt. A nők a Rousseau Emile-jének befolyása alatt buzdultak annyira föl a szabadság eszméiért, azaz a nevelés eszméje által, az anyai reményekre és kivánságokra, mind abban, a mi csak földerül a nő szivében gyermeke születésekör: „Vajha legyen boldogé gyermek! Legyen jó, nemes és nagy! Legyen szabad! Régi szent szabadság, mely hősöket teremtettél, fog-e fiam valaha árnyékodban élhetni?" Ezek voltak a nők gondolatai. Es ezért látjuk őket a tereken és nyilvános kertekben olvasni és álmadozni, mig a gyermek anyja vagy nővére szemei előtt játszik. Mi az a könyv, melyet közeledtünkkor az ifjú leány oly hamar rejtett el? Talán valami regény? Nem — Plutarch nagy férfiai vagy a Rousseau „Contrat social"-ja.

Egy angol adoma járt akkor szájról szájra, mely franczia aszonyainkat rendkívül'buzditotta. Mistress Macaulay, a Stuartok jeles történésze, mint mondták, oly bámulatot gerjesztett az öieg Williams miniszter lelkében, lángesze és erénye által, hogy szobrát a templomban fölállította, mint a Szabadsáv isten-nojet.

Kevés irónő volt akkor nálunk, ki nem álmodozott volna arról, hogy Francziaország Macaulayné-ja legyen. Az ihletet ébresztő istennő egy szalonban sem hiányzott, ők sugallják, javítják, készítik a beszédeket, melyeket a férfiak másnap a klubbokban mondanak el. E beszédeket maguk is követik ugy szólván, a karzatról hallgatják meg. Jelenlétök, szenvedélyük által bátorítják a habozó szónokot. Nézzen csak föl, nem látja-e Genlisné finom mosolyát, ki két bájos leánya közt ül? És ez égető, fekete tüzes szemek néma Staélné szemei-e? Elhomályosodhatik-e az ékesenszólás, vagy csökkenhet-e a bátorság Rolandaé előtt?

Az irónők közt talán senki sem volt türelmetlenebb, tüzesebb, mint egy kis élénk, eszes nagyravágyó breton nő, Kéralio kisasszony. Igen munkás életben nőtt fel. Atyja, ki a katonai iskolában tanár volt, tanitotta és képezte ki. Igen fiatal korától fogva sokat fordított, dolgozott. Később egy tüzes hazafihoz ment férjhez, kivel már 1791-ben a „Francziaország-hoz alkalmazott köztársaság" czimü munkát irattá.

Egy más irónő, Gonges Olympia, a hires rögtönzőnő, ki mint Véga, egy egész szomorú játékot diktál egy nap alatt a nélkül, hogy — mint monda — írni és olvasni tudott volna, a király árulása folytán a köztársaság hivei közé csapott föl. Előbb királyi érzelmü volt és később újra az lett XVI. Lajos veszedelmekor: védeni kívánta. Tudta hogy ezen ajánlata mi sorsra juttatja. Ö mondta e szép szavakat, midőn a nők jogait követelte: „Jogunk van a szószékre lépni, mivel jogunk van a vérpadon halni meg." E lelkes asszony több nőtársaságot alakított. Egy ily egyletben kérte legelőször ünnepélyesen a kitűnő hollandnő, Palraaeld ;r, neme számára a politikai egyenjogúságot. E kérelmében őt ama kor legkomolyabb eszű és jellemű férfia, Condorcet támogatta, ki maga is a nőben talált legtöbb buzgalmat és ihletet a szabadságért.

Condorcet szalonja a gondolkozó Európa természetes központja volt. Minden nemzet, valamint minden tudomány talált ott helyet. Minden kitűnő idegen, ki Francziaországból nyerte s tanulta az elméletet: oda jött, a gyakorlat s kivitel módjai fölött vitatkozni. Az amerikai Payne Tamás, az angol Williams, a skót Mackintosh, a genfi Dumont, a német Clootz Anacharsis, ki különben épen nem volt e szalonnal öszhangban, de 1791-ben mindenki oda járt, ott találkozott.

E nevezetes gondolkodók és bölcsészek fölött lebegett a Condorcetné nemes varázs-alakja, kit Raphael bizonyára a szellemi élet és bölcsészet eszmeképeül festett volna.

Csupa világosság volt. Szeme alatt minden kiderült és nemesebbé vált. Huszonhét éves volt ekkor, férjénél huszonkét évvel fiatalabb; s kevéssel azelőtt irta a „Rokonszenvről" szóló leveleit, ez oly igen finom és gyeno-éd lélektani elemezést.

Condorcet, ki 49 éves volt, egészen ifjúnak érezte magát e magasztos események közepette. Egész életében a haladásról álmodozott, most elősegíthette azt, vagy legalább annak szentelhette életét. Benne két kitűnő tehetség volt, mely ritka emberben találtatik együtt: tántoríthatatlan józan ész, és kiolthat-lan hit a jövőben.

E nagy ész mindig ébren volt, mindig uralkodott magán. Ajtaja tárva-nyitva volt, bár mily komoly munkába volt is merülve. A legmigyabb zajban és tömegben tudott gondolkozni. Keveset beszélt, de mindent hallott, s mindennek tudta hasznát venni; soha sem felejtett el semmit. Hidegnek látszott, barátai csak azon buzgalomból gyaníthatták barátságát, melylyel nekik titokban szolgálatokat tett. „Hó alatt levő tűzokádó", mondta róla d'Alembert.

Neje méltó volt hozzá. Nem is emlitve kortársai általános bámulatát iránta, csak egy tényt, de nemest és nagyot, kivánok fölemlíteni róla. Midőn a szerencsétlen Condorcet, vad módjára üldözve, épen nem biztos menhelyen, magát azzal emésztette, hogy hirnevét tisztán megmentse, s politikai végrendeletét irta, neje azon magasztos tanácsot adá neki, hogy hagyja félbe e hiába való küzdelmet, bizza emlékét nyugodtan az utókorra, de a helyett irjon egy rövid vázlatot az emberi ész haladásáról. Condorcet megfogadta e tanácsot és megírta e véghetetlen tudományt s az emberiség iránt határtalan szeretetet tanusitó nemes munkát, mely lelkesült reménynyel van irva, és melyben a legmeghatóbb ábrándokkal vigasztalta magát, bár halála oly közel volt. Azt remélte, hogy a tudományok haladása folytán még a halált is képesek leszünk egykor eltörülni.

Nagy, nemes korszak ! És mily méltók voltak azon nők a szeretetre, mily méltók voltak, hogy a férfiak őket összevétsék magával az ideállal, a hazával, az erénynyel! Ki nem emlékez nék megilletődéssel ama gyászos reggelire, melyen Demoulins Caniille barátai utoljára kérték őt, hogy ne koczkáztassa éltét, hagyja el a Comité de la clémence sürgetését. Neje, Lucile, feledve, hogy nő és anya, forrón átölelé férjét és azt monda: „hagyjátok őt menni, hadd kövesse rendeltetését!"

Ily magasztosan szentesitették a házasságot, buzdítva, erőt adva azoknak, kik kimerültek s a halállal szemben is életet öntve a férfi kebelbe, bevezetvén őt a halhatatlanságba ....

E nők is halhatatlanok lesznek. Szivünkben élni fognak, mint álmaink eszményképei, a hősiesség és báj jelképei.

E nők közt talán első helyet foglal el Rolandné, a forradalom e kitűnő hősnője. Első tekintetre némelyek őt a Rousseau Juliejének hitték volna, de csalódtak volna; ő nem volt Julie, ő Rolandné volt, Rousseaunak sokkal igazibb és méltóbb leánya, mint az alakok, melyek tollából eredtek. Abban is különbözött Rousseau hősnőitől, hogy nem bírt azoknak gyarlóságaival.

Rolandné erényes volt, nem volt elpuhulva a tétlenség által, az ábrándozás által, mely az asszonyokat ugy elgyengiti. Munkás, tevékeny volt a legnagyobb mértékben. Szent eszme, a kötelesség eszméje lebeg e nemes élet fölött, születésétől haláláig. Halála órájábin, midőn minden ajak igazat szól, önelégülten mondja magáról: mindig parancsoltam érzékeimnek.

Azok, kik irigy szemmel látnak ily igenis tökéletes erényt, mindenkép kutatták: nem találhatnak-e e n;ni33 asszony életében egy percznyi gyengeséget? DJ nem, semmi sem bizonyíthatja föltevésöket. Rdandné ura volt mindig .minden akaratának, minden tettének.

1789-ben még elrejtett, szerény, munkás életet élt la Platiére-ben, Lyon-hoz közel. Onnan hallotta egész Francziaországgal együtt a Bastille ágyúit: szive fölhevül és sebesen ver, e magasztos esemény teljesitni látszik minden álmát, mindazt, amit a régi szerzőkben olvasott és a mire ugy vágyott. Most már van hazája. Lyon is fölébred; az 1790-diki szövetségi ünnep oda hivja a többi megyék küldöttségeit és nemzetőreit. Haj nalban ott volt már Rolandné a Rhone gyönyörű partján, örömitasan szemlélve az összegyűlt tömeget, a szent testvérséget, egy uj korszak e gyönyörű hajnalát. Estig az egészet megnyerte Champagnaux barátja számára, ki minden haszon nélkül csupa hazafiságból szerkesztett ujságot. Azon szám, melyet Rolandné irt név nélkül, hatvanezer példányban kelt el, s a nemzetőrök tudtok nélkül Rolandné lelkét vitték magukkal haza.

1791-ben februárban érkezett Rolandné Parisba, épen azon fontos parczben, mikor a köztársasági kérdésnek kellett eldőlni. Két nagy erőt hozott ő magával: az erényt és vele a szenvedélyt. Eddig a puszta magányos életben élve, elég sziv- és észbeli ifjúsággal birt a bekövetkező nagy eseményekre, hogy a leglan-kadtabb és csüggedtebb politikust is fölfrissítse. Ezek már fáradtak voltak; Rolandné azon naptól fogva kezdett élni. Ezért volt ellen-állhatlan.

Ilyen volt a társaság 1791-ben. Francziaország szive sebesen vert e korszakban. A forrongás Rousseau óta mindig nőttön nőtt. Elébb a lelkek ábrándozók, érzelgők voltak, mint a vihart megelőző nyugtalan várakozás alatt. 1789-ben rettentő rázkódás, nagy ihlet, minden sziv dobog. 1790-ben a szövetség, a testvériség, a könnyek. 1791-ben a szenvedélyes vita, a rettentő végpont. De mindenütt a nők, mindenütt a magán szenvedély a köz szenvedélyben, a két szál együtt fonódik az életben, hogy nemsokára, fájdalom, talán együtt vágassék el!

UTAZÁS

MIKOR A CZÁR UTAZIK 1887. 695.

(A «Kolokol» után.)

Ha a czári család tagjai, illetőleg a czár, vagy a czarewna útra készülnek, erről már hetekkel előbb a rendőrminiszter, a hadügyminiszter, nemkülönben az illető helyi hatóságok értesíttetnek, kik aztán a szükséges elővigyázati apparátust, mely e czélra használtatik, azonnal felállítják.

Mindenekelőtt ama vasúti vonal, melyen a czári vonatnak haladnia kell, valóságos ostromállapotba helyeztetik, amennyiben a pályatesthez senkinek sem szabad közelíteni, és az őrházak, állomási épületek, átjárók, hidak, átereszek és alagutak katonasággal megrakatnak. Továbbá a vasút mentében mindkét oldalról, 500 lépésnyi távolságban egymástól, éjjel-nappal kettős őrszemek állíttatnak fel, melyek egyike arccal a sinek felé, a másik pedig ellenkező irányban őrködik.

Ezenkívül lovassági őrjáratok minden járművet figyelemmel kisérnek, mely bármi távolságban a pályatesttől halad, s jaj annak a szerencsétlen gyalogosnak, akit véletlenül éppen akkor láttamozott igazolvány nélkül a vasút közelében megcsípnek. Legjobb esetben a legközelebbi börtönbe jut, ahol hetekig is elülhet, mig azonosságát konstatálják, vagy pedig a szentpétervári kazamatákba kerül, honnan ép bőrrel nem igen lehet megmenekülni. Három nappal a czári vonat utazása előtt a forgalom végképpen megszűnik, mely idő alatt minden egyes műszaki tárgy a rendőrség közegei által megvizsgáltatik.

Ezen elővigyázati intézkedéseket a Il. Sándor czár ellen elkövetett vasúti merénylet óta léptették életbe, midőn csak a véletlennek volt köszönhető, hogy a Livadiából haza térő czár vonata a levegőbe nem röpült. Azóta a felügyelet oly szigorú, hogy hasonló bajtól tartani alig lehet. Mindamellett a következő esemény, mely a szt.-pétervári magasabb kormányköröket sokáig izgatottságban tartotta, s valószínűleg most is tartja, azt mutatja, hogy a sötétben működő nihilisták ellen minden elővigyázati intézkedés hasztalannak bizonyult.

A szt.-pétervári rendőrség külföldi ügynökei utján arról értesült.hogy a moszkva-szt.-pétervári vasúti vonalon hetek óta két perzsa drágakő-kereskedő ide-oda utazik, kik Londonban és Parisban folytonosan az orosz emigráczió legmagasabb tagjaival közlekedtek s valószínűleg valamely merényiéten törik fejüket.

A két perzsa kereskedő rögtön kézrekerült, de mindjárt az első kihallgatásból kitűnt, hogy ez egyszer a rendőrséget mystifikálták, mert az illető kereskedők külföldön sohasem voltak. Feltűnő csak az volt az egészben, hogy a személyleírás a legkisebb részletességig megegyezett és az orosz rendőrségi expoziturákból külföldön egyszerre érkeztek Szt.-Pétervárra a tudósítások. Mindamellett a szegény perzsák alibijüket számos tekintélyes tanukkal oly határozottan kimutatták, hogy ehhez többé szó nem fért. Nem maradt tehát egyéb hátra, mint ez embereket kötött útlevéllel a birodalomból kiutasítani, habár ez ellen a fővárosi rendőrség tapasztaltabb közegei erélyesen felszólaltak.

Azóta a kérdéses vasúti vonat minden vonatán csak úgy hemzsegett a sok titkosrendőr, kik ernyedetlen buzgalommal szimatolták a jelzett merénylőket. Végre a rendőrminiszter abban nyugodott meg, hogy az egész dolgot valamely elcsapott ügynök inscenálta, hogy ez úton bosszut állhasson. A hajsza tehát lassanként megszűnt, de a beállott csend nem tartott sokáig, mert a császári családnak Erimiába való utazása újra felébresztette az alapos vagy alaptalan félelmeket, melyeket ama fatális sürgönyök a két perzsa ember küldetéséről okoztak. Habár az utazásnak egészen más vasúti vonalokon kellett történnie, mégis azon aggódott mindenki, miszerint ez egyszer megtörténik a szerencsétlenség. Az aggodalmak hire a legfelsőbb körökig is eljutott, s Konstantin nagyherczeg azt javasolta a czárnak, hogy az utat nem a kitűzött időben, hanem sokkal előbb tegye meg, mit azonban II. Sándor czár határozottan visszautasított.

Folytatjuk

Sámi Lajos: UJABBKORI UTAZÓK AFRIKÁBAN. 1877. 9. 129. (146)

Valami sajátságos, kimagyarázhatatlan igézet tartja lebilincselve érdeklődésünket az ismeretlen forróövi tartományok iránt. A lég örökös enyhesége, a növényvilág gazdag tenyészete, s a természet összes működésének anyai gondoskodása ott élő gyermekeiről—mindezek sóvár kalandozásra hivják fel képzelmünket ama gyönyörű tájak felé, honnan minden hir és minden tudósítás oly titokszerü vonzerőt gyakorol egész lényünkre. Mily előnyösen különböznek ama tündéries tájak Éjszak sivár jégvidékeitől! Kané, Hayes, Hall, Payer, Weypreeht, Nares kapitány s az örökös tél birodalmában megfordult többi utazók tudósításait olvasván, magunk is ugy szólva szemben képzeljük magunkat e sötét, hóboritotta, kietlen pusztaság borzasztó veszélyeivel; ott állnak lelki szemeink előtt a nyomorult fabódék, az otthoniatlan, kényelmetlen hókunyhók, melyekben az északsarki kalandkeresők elszánt csapatja hosszú, nehéz hónapokat töltöttel, akárhányszor élethalálküzdelmet állva ki éhséggel, szomjúsággal és fagy-gyal, mig kör ültök az egész táj megmere-vülten pihent az örökös kihaltság zord szemfedője alatt.

Mennyivel más, vidámabb érzelmek tartják meghóditva lelkünket, ha képzeletünkben egy forróövi utazó lépteit követjük ! Mig talán szobánk ablakait a tél hózivatarjai ostromolják kívülről, az alatt mi bent forróövi utazónk kalauzolása mellett a távol Indiákon, Afrika ismeretlen egyenlítői tájain, vagy Dél-Amerika elragadó szépségű őserdőiben kalandozunk, majdnem érezve körültünk a szebbnél szebb, ismeretlen virágok édesen kábitó illatárját, s gyönyörködve a szebbnél szebb tollazatú ismeretlen madarak kellemes énekében, és feledve, hogy a földön még rideg, szomorú vidékek is létezhetnek.

Nem csoda tehát, ha minden ujabb utazót, kik földünk amaz édenibb tájait tűzték ki fölfedező kutatásaik működési teréül, mintegy önkénytelenül is követni vágyunk érdekes kalandozásaiknak közepette. Azért érdekelnek minket azok az utazók, kik Afrika ismeretlen belsejébe hatolva, életöket is koczkára teszik a tudomány nagy czéljaiért 8 azért, hogy földgömbünk teljes ismeretének ez óriási talányát megfejthessék. Afrika legtovább daczolt az átkutatására és megismertetésére irányuló törekvésekkel, annyira, hogy a természeti alkatára és minőségére vonatkozó legfontosabb kérdéseket csak a legutóbbi húsz év alatt sikerült kielégítő módon megoldani, s ezért érdekesnek tartjuk az utóbbi két évtized afrikai utazóinak, a még nagyrészt ismeretlen földrész fáradhatatlan kutatóinak arczképeit s rövid életrajzát bemutatni olvasóinknak.

Igaz, hogy Afrika legbelseje ma már nem az a teljesen ismeretlen és majdnem mesés terület, a mi a Livingstone, Barth, Baker, Du Chaillu, Magyar László s a többi ujabbkori utazók fölfedezéseit megelőző években volt, mikor még a tudomány e derék bajnokai annak titkait föl nem kutatták, folyóit, tavait és hegységeit a „Fekete földrész" földabroszára le nem rajzolták. Mindazáltal még most is annyi ott a fölfedezni és megismertetni való tartomány és ben szülött lakosság, hogy minden ujabb utazó jelentésében uj meg uj meglepetésekre bukkanunk és uj meg uj tájakkal, népekkel, állatokkal és növényekkel ismerkedünk meg. Az ujabb utazók nem panaszkodhatnak, hogy a régiek mi fölfedezni valót sem hagytak számukra e titokszerü földrész óriási területén. S ha föl lesz is fedezve és megismertetve minden a mi Afrikában még ismeretlen, marad még egy nagy czél, melynek elérésére a tudományos világnak és átalán véve a keresztyén emberiségnek Afrika érdekében törekednie kellend. E czél pedig: a polgárosodást Közép-Afrikában, földgömbünk amaz egyetlen részén, a hová az mindeddig nem hatolhatott el, meghonositani és' világosságot terjeszteni szét a világ eme részében is; tudományos és erkölcsi keresztes hadjáratot inditani e tartományok sötét mü-veletlensége és tudatlansága ellen, hol a fetisimádásnak hódolnak, s ünnepélyek alkalmával még most is embereket áldoznak, és hol a kereskedelem főáruczikkét még mindig az „ember" képezi.

E dicséretre méltó czél elérésének nagy feladatát tűzte maga elé a belga király kezdeményezésére és elnöklete alatt múlt évi szeptember 12-én összeült nemzetközi földrajzi kongresszus, melyben oly kiváló afrikai utazók vettek részt, mint dr. Nachtigall, dr. Schweinfurth, Rohlfs Gerhard, Duvergne, de Compiégne mar-quis, Cameron és Grant ezredesek stb. Hazánkat idősb gr. Zichy Ödön képviselte. Az idő — monda a belga király, a kongresszust megnyitó beszédében — most kedvező e vállalatra. A fátyol, mely Afrikát, ez óriási sphynxet, még födi, már több oldalról föl'van Iebbentve,— bátor férfiak, kik életöket a tudománynak szentelek, szétoszlatták azt, jelentékenyen kiterjesztvén a tudás határát. Ily módon már nem egy balnézet oszlattatott szét, s nem e gy kérdés állapíttatott meg határozottan.

Hogy a tudományért s az emberiesség eszméiért buzgó belga fejedelem oly ked-vezőleg nyilatkozhatott Afrika fokozatos fölfedezésének mostani állásáról, azt főleg ama derék, áldozatot és fáradságot nem kímélő rettenthetetlen utazók törekvésének köszönhetjük, kik az utóbbi évtizedek alatt Afrika ismeretlen tartományait fölkeresték, átkutatták és minden irányban megismertették. Majdnem külön vidéken járván mindenik, fölfedezéseik egyaránt érdekesek s egymást kiegészítők, s épen ezért most, midőn a legjelesebbeket közülök bemutatjuk olvasóinknak, sem kiválóbb érdemeiket, sem működésök idejét nem vettük zsinórmértékül ama sorrend megállapításánál, melyben arczképeiket s rövid életrajzaikat közölni szándékozunk.

Dr. SCHWEINFURTH GYÖRGYNEK any-nyiban előnye van társai fölött, hogy leginkább oly helyeken járt, melyeknek nagy része ő előtte a szó valódi értelmében ismeretlen volt. Schweinfurth 1837 decz. 29-én született Rigában (Oroszországban) német családból. Tanulmányainak ked-vencz tárgyai a természettudományok va-lának s ezek közt is a növénytant kedvelte legjobban. Már kora ifjúságában meghívást kapott a berlini füvészkert rendezésére és e foglalkozása közben legyőzhetetlen vágy támadt lelkében Afrika növényvilágának megismerésére. 1864-től 1866-ig tette meg Afrikában első nagyobb utazását, a Vörös-tengerpartjairól Szuakimonés Kosz-szalán át az Abysszinia északi részén lakó gallabatok földjére. Utazása közben veszedelmes lépbetegséget kapott, de azt szerencsésen kiállotta, s e körülménynek tulajdonithatjuk, hogy azután oly sokáig tartózkodhatott nagyobb veszély nélkül a legegészségtelenebb lázaktól és járványoktól látogatott vidékeken. 1868-ban indult el második útjára, s ekkor Khartumon át Afrika belsejébe hatolva, három évig tartózkodott a Bahr-el-Ghazelnek (Gazellafolyó), a Nílus legfontosabb mellékfolyójának sok tekintetben igen érdekes vidékén. E hosszas utazás alatt főleg az emberevő niám-niámok és monbuttnk földjét kutatta át s fölfedezte az akkák törpe néptörzsét, melyben sokan Herodotus pygmaeusait gyanítják. Az ottani növényfajokból, melyekben a Nilus felső vidéke igen gazdag, érdekes gyűjteményt állított össze, melynek nagy részét azonban egy tűzvész megsemmisítette. 1871-ben még Dár-Fertit tartományt utazta be. Mikor Európába vissza tért, huzamosb ideig élt Cataniában, Szi-czilia szigetén, hol utazásának leírásával foglalkozott, mely pár év előtt jelent meg németül és angolul csaknem egy időben e czim alatt: „Egy természetvizsgáló Afrika szivében; vagy három évi utazások és kalandok Afrika közepének ismeretlen vidékein, 1868-tól 1871-ig".

A másik nevezetes afrikai utazó, kit ez alkalommal bemutatunk, GIOVANNI MIANI velenczei származású olasz, ki 1810-ben született. Ragyogó képzelő tehetséggel volt megáldva, de élete viszontagságos és zaklatott vala. 1848-ban ő is az olasz függetlenség bajnoka lévén, a forradalom leveretése után menekülnie.kellett hazájából és azontúl életét s vagyonát a Nilus forrásai rejtélyének kikutatására és lehető megoldására szentélte. A sok költséges utazás által vagyonilag nemsokára tönkre jutván, elefántvadászattal szerzett magának jövedelmet s 100 katona és 150 teherhordó élén 1859-ben azzal a komoly elhatározással indult el nagy útjára, hogy a Níluson e folyónak egészen a forrásáig felhatol. Már csak körülbelől 60 mfidnyire lehetett az Albert-Nyanza tavától, midőn megrémült kísérete határozottan megtagadta a tovább menetelt. Képzelhetni lehet a nagyratörekvő utazó elkeseredését, midőn czélját ily váratlanul meghiúsulva kellett látnia. Nevét egy óriási tamarind-fa kérgébe véste ott, a hol az Uniame folyó a Fehér-Nilusba ömlik, s akkor megszomorodott szívvel visszafordult. E fát az ottani benszülöttek és utazók ma is „Miani fája" név alatt ismerik és mint-' hogy ez volt az a legtávolabbi pont, melyig a derék velenczei utazó 1860 ban Gondo-koróból (ma Izmailia) a Níluson fölfelé haladva eljutott, s melyet azután Speke s későbben Baker is visszautazása alkalmával fölkeresett, némi tekintetben földrajzi jelentőségű ponttá lett az.

Visszaérkezése után Miani a khartumi állatkert igazgatójává lett, de hirt vévén 1871-ben Schweinfurth barátja utazásának meglepő eredményeiről, ismét elhatározta, hogy útra kel s tovább fog hatolni Afrika belsejébe, mint Schweinfurth. Azonban egy tűzvész az ő utikészletét is elpusztította, mint barátja növénygyűjteményének nagy részét, ö maga pedig a benszülöttek foglyává lett. Később egy karaván kiszabadította, de a fáradságtól kimerülve a monbuttuk földjén elhunyt, ő szállitá Olaszországba a Herodotus által pygmaeu-sok neve alatt leirt és dr. Schweinfurth által ismét föltalált törpe néptörzsből azt a két akkát, kiket most az olasz kormány tart és neveltet az állam költségén. HEUGLIN TÓDOR (szül. 1824 rnár-czius 20-kán Württembergben), szintén egyike Afrika legszorgalmasabb kutatóinak, ő is a természettudományokat kedvelte, főleg az álattant. 1850-ben Egyiptomba ment s onnan Arabiát is beutazta. 1852— 53-ban mint Reitz khartumi osztrák konzul titkára Abyssziniába utazott és ott a többek közt néhány egészen ismeretlen tartományt kutatott át, valamint a Schimfa nevű folyam forrásvidékét is. Reitz 1853 májusában útközben meghalván, Heuglin lett utóda Khartumban. Már 1853 végén Kordofánba utazott, ahonnan 1854-ben tért vissza. Az ott gyűjtött állatokat ő maga hozta Bécsbe a schönbrunni állatkertszámára 1855-ben. A következő évben ismét Egyiptomba tért vissza s ez időtől kezdve 1864-ig folytonosan Afrikában utazott s gazdag élményekkel és tapasztalatokkal és egy kitűnő állattani gyüjte-ménynyel tért vissza 1864-ben Európába. 1870-ben az északi Jeges-tengerre tett kirándulást. Északkeleti-Afrika állattanára vonatkozólag számos becses munkát tett közzé, melyek mind a leglelkiismeretesebb tanulmányozásról tanúskodnak. Heuglin a múlt évben halt meg váratlanul, midőn épen uj expediczióra készült, melyet az egyiptomi khedive szervezett volna saját költségén.

MAGÉ JENŐ Francziaországban született 1837-ben. 1861-ben tengerészhadnagy volt, mikor Faidherbe tábornok, ki akkor a Szenegál vidékének parancsnoka volt, Tagantba küldötte őt egy mór fejedelemmel alkudozni. Küldetésében sikerrel járt el és a Szahara sivatag egy részének pontos és kitűnő leirását hozta magával. 1863-ban még nagyobbszerü utazást tett a Niger felső vidékén eső tartományokban és Ahmadnval egy hatalmas néger birodalom királyával szintén kedvező politikai és kereskedelmi alkut kötött. Ez alkalommal nyugoti Szutánt utazta be és ismertette meg kimerítően. — A derék utazó a „Gorgona" nevű hajóval együtt, melynek i parancsnoka volt, 1869-ben pusztult el.

Folytatjuk

Faragó Ödön. Egy magyar tengerész naplójából. 1873. 10. 107,

V.

Utóbbi levelemben leginkább az angol pillotte-ok ismetetésével foglalkoztam. Most felveszem tárgyul azon nagyobb viharok egyikének leírását, melyek Nagy-Britannia tengerein oly gyakoriak, amelyek a belföldi tengerész előtt e vidéken az utazást annyira rettegettővé teszik.

Ha még ismeretlen volna az olvasó előtt, pár szóban előre bocsátom, hogy valamint az olasz, ugy az osztrák-magyar kereskedelmi tengerészet vitorlás hajóinak nagyobb része csak rövidebb tengeri utakra vállalkozik azon okból, mert a gőzösök — gyorsaságuknál fogva — hosszabb utakra sokkal czélszcrübbeknek bizonyultak. Rövidebb utak közé tartoznak pl. az angol partoktól a Fekete-tengerig s onnan vissza, mik leginkább szén- és gabonaszállítás czéljából történnek. Ez azonban igen nehézkes s a hajóra nézve káros neme a kereskedelmi közlekedésnek, amennyiben Oroszországból rendesen oly szállítmányt küldenek Angliába, mely még nincs eladva, s a.hajó szerződésileg köteles mindaddig várakozni Falmouthban vagy Queenstownban, mig valamely kereskedő London piaczán az egész szállítmányt meg nem veszi, s még aztán ki tudja mennyi idővel járó utat kell tennie oda, hova, az illető kereskedő rendeli.

Hajónk is ily körülmények között időzött két-három hétig a falmouth-i öbölben, mig végre egy rendelet folytán fékárboczát Gloucesternek kellett irányoznia. Akkor éppen deczember hónapot irtunk, és a téli idény alatt a viharok igen gyakoriak lévén, nem csekély feladat volt útrakelni, különösen egy, a tenger hullámai ellen majdnem egészen védtelen vitorlással.

De mindannak daczára, hogy a vészt jelző fekete gömb, a vizsgálótorony fokán naponként látható volt, kapitányunk a készületeket elrendelte. A legénység az emelőgép rudjaihoz állott, s a horgonynak lassú, idővesztő fölvonatása megkezdődött. A hajó belsejébe vezető ajtók gondosan lezárattak, és a szivattyúk is figyelmes vizsgálat alá vétettek, vajon megfelelnek-e czéljuknak? Midőn a horgony a elyén állott, egy vontvtó gőzös segélyével hajónk megindult; a legénység már a vitorlákat készült kibontatni, mikor egv közbejött esemény további menetelünket — bizonyos időre — meggátlá. Ugyanis indulásunk előtt l,5 órával kezdetét vévtte az apály, s a pilotte ügyetlenségéből oly helyre jutottunk, hol 6 hüvelyekkel csekélyebb viz volt, mint amennyit hajónk igényelt volna. Így természetosen fennakadtunk. Csak 7 órai hosszas várakozás után sikerült a hajónak újra a vizen lebegni, és utunkat már most minden akadály nélkül tovább folytatni.

Az Atlaanti Óczeánon télen át leginkább a dél-nyugati szél szokott uralkodni, ami legtöbbször ködös, esős időt hoz; rendesen minden 3—4 napban megerősödik és nagy viharrá fejlődik. Ha az olvasó megtekinti Angolország térképét, látni fogja, hogy Cornwall egészen dél-nyugatnak néz; tehát a Falmouthnél kiinduló hajónak szél-ellenes utat kell tenni egészen a Lizard-fokig. E körülménynek tulajdonítható, hogy 8 órai erőltetett vitorlázás után, a habok éa szélrohamok által 10 mérföldre vetteténk Lizard-tól keletnek.

Éjfélkor az őrváltozás megtörténvén, pár órai nyugalom végett a hajó kabinjába vonultam; a kapitányt ott lelém,.a barométer azemlélésébe merülten, melynek mutatója uragánt (legmagasabb foka a viharnak) jelzett. Véleményét kérdezem az idő felől, mire ő caak fejcsóváláasal válaszolt.

2 órakor léptek zaja éa kötél-csomagok széthányáaa zavarának fel álmomból; a kiabálásokból azt következtettem, hogy a vitorlák bezárásán dolgoznak. Gyorsan felöltözve a fódélzetre másztam, tengerésztársaim segélyére menendő.

Borzasztó kép tárult elém: a hegyekké dagasztott hullámok őrült dühvel kergették egymást, korbácsolva a sikitó déli szél erejétől s mérgüket fehér tajtékban adva ki. A súlyos csapások alatt tántorgó hajó csaknem minden perczben viz alá merült, majd egyes szélrohamok egészen szél-alatti oldalára düllesztették, ugy hogy az árboczok csúcsai a dühöngő tenger habjaiban fürödtek. Ehhez járult az uralgó nagy köd, áthatatlan sötétség és az aggasztó körülmény, hogy a cormvalli partokhoz igen közel lehetünk.

Az összes legénység, a vizbe eshetés veszélye ellen, ellátta magát az ily esetben igen becses kötélvéggel, melynek másik része a közép árbocz derekához volt erősítve. A kormányhoz 4 ti-moniere állott, s annak fogait lánccal kellett megerősiteni, hogy a habrohamok csapásainak ne engedjen.

Kapitányunk kijelentette, hogy az éj hátralevő részét sik tengeren kell töltenünk, miután a partra menekülés csakis nappal történhetik meg. így tehát türelmesen ugyan, de folytonos vigyázattal, s időközönkénti csengetés és kürtölés mellett bevártuk a reggelt.

A láthatáron (mi a köd miatt igen csekély körre szorult) semmi tárgy: föld vagy vitorla sem volt kivehető; miután a hajó holléte jól-rosszul meghatároztatott, észak-nyugati irányt vettünk. Tiz óra tájban — általános öröm között — a hajó orrában levő őr felkiált: „un bastimento da prora"! („egy hajó szemközt" !) A kapitány, hadnagy távcsöveikkel a kijelölt tömeget vették szemügyre, s a hajó állásáról megállapitották, hogy az a trieszti stabilimento technicoból került ki; hangtávlatba érkezve, amennyire a vihar moraja engedi, kölcsönösen néhány szó váltott. Az egészből annyi volt érthető, hogy az illető hajó osztrák-magyar lobogót visel, hogy szerinte a ,.La manche" csatornában, Wight szigethez közel volnánk, s hogy ő jónak látná a sziget mögé menekülni. Hogy mennyire bizonytalan alapra voltak ez állitások fektetve, azt a következő óra bebizonyitotta.

Dél körül a köd némileg tisztulni kezdett, de annál nagyobb fokra hágott a vihar ereje; mindazáltal most már biztosabban haladhatánk előre, kis idő múlva világító torony s egy darab szárazföld tűnt szemeinkbe, melyben hosszabb észlelés után a Falmouthtól keletre fekvő földnyelvre ismertünk. E mindenkitől örömmel fogatott újság új életet öntött a matrózokba; egyedül kapitányunk látszott aggodalomtól eltelve, mivel ő tudta legjobban mily veszélyes egy hajókkal telt, sziklás fenekű öbölbe pilotte nélkül vitorlázni, különösen vihar alkalmával.

De hogy jó példával menjen előre, távcsövét kézbe vette, s a hajó orrára kötteté magát, hogy onnan biztosabban oszthassa parancsait. Az egymást követő habok minden perczben vizzel boriták el s egy váratlanul érkezett hullám kalapját is magával sodra, de a viharhoz szokott athleta mindezt föl sem látszott venni, hanem sas szemeivel a habok színét vizsgálta, miknek halványsága rendesen a viz sekélységéről tanúskodik, és csak az ő szilárdságának köszönhettük, hogy több erélyes küzdés után, úgy a saját és az alattvalói élete, mint a hajó értékes terhe biztos kikötőbe vezéreltetett.

Sz. D. Párisba utazóknak. 1867. 163.

Paris, márcz. 27-kén.

Nem kételkedve, hogy sokan fognak hazánkfiai közül a világtárlat kedveért Páriába rándulni, hasznos dolgot vélek cselekedni, midőn némely útmutatásokat jegyzek föl számukra az ittmulatást illetőleg.

Megérkezvén Parisban, legelőször is poggyásza vizsgáltatik meg az utasnak, mi azonban közönségesen igen kíméletesen hajtatik végre. A holmit azután hordár viszi a kocsira, melyről tanácsos mindjárt a vasútról leszállás után s a motozás előtt gondoskodni, megfogadván a künn álló kocsik közül valamelyiket és számjegyet vévén át a kocsistól. Ha elég bérkocsi nem lenne az udvaron s a hordár se lenne képes ilyet keríteni, vasúti társaskocsin is mehet az ember, ami azonban annyiban kényelmetlen, hogy nem mindig egyenesen az illető utas szállása felé hajt s a fogadó udvarába be nem tér. Különben bére csak 18 sous.

A bérkocsik dija aszerint, amint szín alatt vagy pedig köztéren állomásozó (voiture de remise és voiture de place), egy vagy két lovon, természetesen különbözik, s másfél franktól 2 fr. 25 centimot tesz hajtásaért. Különben az árak rajta vannak az említett számjegyen. Borravalóképpen két sous-tól fölfelé adhat az ember.

Akinek sok pénze van, az valamelyikébe a nagy fogadóknak tarthat, pl. a „Grand hotel" vagy a „Hotel du Louvre"-ba, ahol jó ellátás mellett azon előnyben is részesülhet, hogy németül beszélhet a szolgáló személyzettel. E pontnál nem ajánlhatom eléggé az idegeneknek, hogy a cselédekkel emberségesen bánjanak s rendeleteiket mindig kérő alakban adják, a „s'il vous plait"-t soha el nem hagyva a mondat végéről.

A soványabb erszényü utazó valamely távolabb eső vagy kisebb fogadóban fog találni szobát. Ez utóbbiak között az igen jó fekvésű (rue Taitbout 4.) Hotel d' Espagne et de Hongrie fogadót ajánljuk honfitársainknak, melynek gazdája harmadéve az éhező magyarok javára mind maga szép summát adott, mind vendégeitől adományokat gyűjtött.

A szállás után legfontosabb dolog az étkezés. Ki saját fogadójában nem akar étkezni, az szerte a városban talál jobb-roszabb, drágább-olcsóbb vendéglőket (restaurants), majd fejenkinti szabott árral, vagy anélkül. Az előbbiek 1 fr. 25 cent.-tól 2 frankig vesznek reggeliért, és 1 fr. 60 cent.-tól 4 frankig az ebédért, ide nem értve a Louvre és Grand hotel ebédjeit, melyek 4 és 8 frankba kerülnek. A „Hotel d'Espagne et de Hongrie" tulajdonosa eddig ebédért 4, s reggeliért 2 frankot vett, a nála 10—12 frankért napjára kaphatni lakást és étkezést. A vendéglőkben mindannyiszor borravalót szokás adni az illető pinczérnek, legkevesebb két sous-t személyétől. Talán azt se fölösleges értésökre adni az idegeneknek, hogy mikor fizetni akarnak, ne „payer," hanem „l'addition s'il vous piait" szavakkal szólitsák magukhoz az őket szolgálta pinczért. Az étkezés ideje, és pedig a reggelié, mi alatt villás reggeli értendő, 11-től l-ig, az ebédé 5-től 7-ig tart. Aki megszokta, természetesen kaphat reggel kávét.

De az utas nemcsak lakni és jóllakni akar, hanem látni is, mégpedig mindent, mi oly nagy városban, mint Paris, terhes lótás-futással vagy pedig drága kocsizással jár Azért nem megvetendő tekintet a szállításnál elérhető gazdálkodás. Ezt a társaskocsik használata által érhetni el.

Ilyenek a város minden részéből, s mindenhova járnak. Ki omnibusra ülni akar, az vagy menjen a legközelebbi hivatalba (bureau d'omnibus), vagy szálljon be az utczán is, ha tudja, melyik kocsi hova visz. Ha a fölvételi hivatalba megy, nevezze meg a helyet, ahova menni akar, és fog kapni számot, melynek előmutatása mellett, amint az illető kocsi megérkezik, sorrendben felülhet. Ha az omnibus nem megy egészen odáig, ahova az utas kívánkozik, kérjen a kalauztól (conductor) továbbszállitási jegyet (correspondance), és tudja meg, hol kell majd leszállnia. Itt az új fölvételi hivatalban szintúgy sorszámot kap, s ennek és a megtartott továbbszállitási jegynek átadása mellett, más omnibusba ül, mely aztán rendeltetési helyére vagy ahhoz legközelebb elviszi. A vitelbér csak 6 sous vagy 12 kr. a tovább-szállitó (átszálló) jeggyel együtt, a kocsi tetején (impériale) meg csak 3 sous, akármerre menjen is az utas a város falain belől. De aki correspondance-ot kér, habár a tetőn foglal is helyet, hat sous-t köteles fizetni.

Nem lehet szándékom ehelyütt a város és környéke nevezetességeit leirni; ez a bédeckerek és Joanne-ok feladata; ki e kézikönyveken kivül más vezetőt is kiván, az talál ilyeneket, ha tetszik magyarokat is, kik több nyelven beszélnek. Valaki már Gray Vilmos úrra figyelmezteté honfitársainkat; én Kiss János úr nevét adom hozzá, kinek lakása: rue St.Nicolas 26 faub. St Antoine, s ki levél általi hívásra fel fogja keresni az utazót. Különben ad szívesen útmutatást akárki az utczán is, s legjobbat a városi rendőr (sergeant de ville), kire sötét-kék frakkjáról, fehér gombjairól s háromszögű kalapjáról fognak ráismerni az idegenek.

Magyar lapokat, a Magyar Egylet kávéházán kivül, találhatni rue de Tournon 6. sz. alatt, a Luxemburg-i palota tőszomszédjában, hol egyéb nyelven irt újságokat is: pl. a Wanderert, az Augsb. Allgemeinet, a Kölni újságot s a prágai Politik-ot is kaphatni. Igen jól fölszerelt olvasóhely még az is, mely a Passage de l Opéra-ban van, ahol magyar lapok ugyan nem, de bécsiek és a Pester Lloyd is olvashatók.

FÜGGELÉK

METTERNICH HERCZEG NAPLÓJA. 1914. 29. 458.

E napokban jelent meg Parisban Metternich herczeg (illetve hercegnő) Naplójának nyolczadik s utolsó kötete.

A 700 lapra terjedő munka minden eddigieknél érdekesebb, mert a kanczellár életének éppen azon részére vonatkozik, mely mindeddig legkevésbé volt ismeretes. Kezdődik a számkivetés első napjától s végződik a herczeg halálával.

A kötet legérdekesebb része a herczegnő Naplója, melyből világosan kitűnik az az izgatott állapot, szorongatott helyzet, aggódás és félelem, mely a herczegi párt, s az egész családot a menekülés, jobban mondva a futás ideje alatt eltöltötte. Nyakrafőre menekülés az, a föllázadt Európán keresztül, melynek leírását olvasva s éppen az egyik főszereplő tollából, elfeledteti egy perczig a nagy hibákat, s csaknem szánalmat gerjeszt ama személy iránt, kit ma még hatalmának egész fényében látott a világ, s ki előtt holnap leghívebb emberei ajtót csuknak Olmüczben: az érsek és a főhadi parancsnok is.

Olmüczből menekülve álnév alatt utaznak Prága felé, de az utolsó állomásnál tolvajlástól való félelmet színlelve kiszállnak a vasúti kocsiból, s gyalog teszik meg az utat a városig. Hanem Prágában sincs maradásuk; onnan is futniok kell, csak tovább! És a 74 éves őszfejű Metternich 28 óra hosszat kénytelen diligeance-on utazni Drezdáig.

Drezdában engedélyt nyer kevés ideig magát kinyugodhatni, de a tömegnek tudomására jővén a herczeg jelenléte, a szászok fővárosában minden oldalról fenyegetöleg kezdenek csoportosulni, s a herczegnek csak nagy bajjal sikerül kerülő utczákon a vasúti állomáshoz jutni, hol csak azzal a föltétellel adnak neki helyet egy vagonban, hogy az ajtót és az ablakokat folytonosan lezsaluzva tartsa. Így marad sötétben két kinos óráig az állomáson, mialatt a felbőszült nép halált kiabál fejére.

Fürstenauban a vendéglős felismeri egy elfeledett asztalkendőn a herczegi koronát, s félénken súgja fülébe a komornyiknak, hogy talán ez is egykor koronás fő volt. Végtére Olzenportnál átlépik a hollandiai határt és ott egyszerre megváltozik a jelenet. Metternich herczeg föllélegzik s magához tér. Bécsből megküldik neki azon váltókat, melyeket a Rotschild bank visszaküld fizetetlenül, mint értékteleneket. Hanem mihelyt biztonságban érzi magát, azonnal a megtorlást kezdi eszében latolgatni. Londonba teszi át lakását, fogadja Wellingtont és Palmerstont, egy barátot és egy ellenséget, s több száműzött államférfit.

Így telik az idő Londonban cselszövények közt, mig Radetzki legyőzi Carlo Albertet Nováránál, mely győzelem után rögtön átteszik a rezidencziát Brüsszelbe, hogy annál közelebb legyenek Európához, amint a herczegnő irja. Itt és Johannisbergben sok kihallgatást ad a herczeg minisztereknek, átutazó diplomatáknak. Fogadja többek közt Bismarck grófot, aki de Rochow tábornokot megy a követségben felváltani Frankfurtban, a diétánál. A herczegnő azt irja róla, hogy «a gróf, ugy látszik a legjobb elvektől van inspirálva».

Végül 1851 szeptember 24-én ismét visszatér az ő jó bécsi népe körébe s Buol miniszternek kezdi osztogatni a tanácsot, hogy küldjön ágenseket Londonba, kik Mazzinit és Kossuthot szemmel tartják. Európa ismét a reakczió idejét éli.

*

Metternich futása

A március 13.-i bécsi forradalom nélkül nincs vértelen március 15.-e Pest-Budán. Bécsben a tüntető egyetemisták, majd a segítségükre siető munkások közé lőtt a katonaság, a tüntetők barikádokat emeltek. A polgárőrség követelésére vonták vissza a katonaságot. Győzött a forradalom, zöld fényt kaptak a magyarok. A márciusi ifjak dicsőségét nem kisebbíti, ha elismerjük a bécsi események udvarra gyakorolt hatását. Megbukott Metternich, a mesterdiplomata és közepes kancellár, aki megcsontosodott konzervatív volt. Öreg korára mégis azt hitte magáról, hogy liberális, de az elképzelt reformokat nem valósította meg. Bukása után családjával együtt Angliába menekült. google

A FRANCZIA HAJÓHAD TENGER ALATT JÁRÓ TORPEDÓ-HAJÓI. 1899. 21. 347.

A franczia vezérkar félhivatalos közlönyében, az Écho de Paris czímű párisi napilapban megjelent közlemények a tenger alatt járó hajókról, az összes európai katonai szaklapokban és a hatalmasságok vezérkaraiban nagy feltűnést és izgalmat idéztek elő.

Ugyanis ezelőtt néhány evvel a franczia tengerészeti miniszter építtetett egy tenger alatt járó hajót. (Gustave Zédé. volt a neve.) Az efféle hajók eszméje nem új, de mivel a hadviselés czéljaira alkalmazhatók nem voltak, jó darab ideig senki sem beszélt róluk.

Most azonban két fiatal franczia tengerész-tisztnek, Violeüe és Davely zászlótartóknak sikerült a Gustave Zédét olyan világító szemmel ellátni, mely lehetővé teszi, hogy a tenger alatt járó hajó az ellenség hajóit észrevétlenül megközelítve, torpedóval felrobbanthassa. Ez eddigelé azért nem volt lehetséges, mivel a tenger alatt járó hajók világítása nagyobb mélységben elhomályosult. A cherbourgi kikötőben a Magenta első osztályú franczia vértezett hadihajóval megejtett kísérleteknél a Gustave Zédé torpedói két ízben sikeresen támadták meg a Magentát. Először, midőn a hatalmas hajó a kikötőben horgonyzott, másodszor pedig menetközben, teljen gőzerővel a nyílt tengeren.

A második kísérletnél a Gustave Zede gépéi megállítva, bevárta, mig az Iltagenta közelébe jutott. Fényes nappal 1200 méter távolból a torpedó mozgása elárulja a tenget alatti torpedó-hajót.

A franezia hajóhadnak egy másik tengeralatt járó hajója, szintén el van már torpedókkal látva, a harmadikat pedig, a Morset. három hónap alatt szerelik fel. A Morse sokkal mozgékonyabb, mint a Gnstarv Zédé. A francia kormány azon van, hogy hajógyáraiban minél több «Morse» hajót építtessen. Mivel egy csak 600 ezer frankba kerül, így egy első osztályú vértezett hadihajó arán majdnem 50 tengeralatt járó torpedó hajót lehet előállítani. Ezek aztán nemesak Francziaország tengerpartjait védhetik meg, hanem észrevétlenül az ellenség kikötóibe nyomulva, annak hajóit is megsemmisíthetik.