AFRIKA Északi sarkvidék A NŐKRŐL

h14–116. Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók és levelezők.

2020. 02. 08.

Tartalom

Bevezetés

Az írások nagy részének Afrika a témája. Megismrkedünk a búrok (boerok)

életével, szokásaival. Folytatjuk a Missisipi sorozatot. Egyelőre az ábrákat mellőzzük.

Új sorozatunk az Északi és Déli sark.

VÁROSOK

Pozsony múltja és jelene. 1865. 437

ORSZÁGOK

Duka Tivadar: A BOER HÁBORÚ DÉL AFRIKÁBAN.* 1899.51. 850

A KONGO-ÁLLAM. III. 885. 02. 193.

Livingstone dél-afrikai utazásaiból. 1866. 288.

Livingstone dél-afrikai utazásaiból. 1866. 299.

S. L. (Sámi László) Kelet-afrikai képek. 1867. 443

STANLEY AFRIKÁRÓL.1887. 36. 594.

EGY MAGYAR TANÍTÓ DÉL-AFRIKÁBAN. 1899. 53. 883

Szendrői Geöcze István BRAZILIA 1869. 463

Dr. Bozóky Dezső. cs. és kir. sorhajó-orvos: MACAO. 1911. 576.

VENEZUELA. 1896. 11.

Tábori Kornél: ROMÁNIÁBÓL.1911. 37. 7 37.

AZ ANGOL-OROSZ VISZÁLY. 1885. 10. 193.

A NŐKRŐL

Erödi Béla.: A bolgárok vallás- és nevelés-ügye. Apácák 1870. 11. 132

Hűtlen nő büntetése Khinában. Vámbéry Ármin leírása után. 1865. 53. 676

De Gerando Antonina: Condorcet szalonja, 1791- ben. 1874. 49. 778

UTAZÁS

Györy V. Utazás a Missisippin. 1866. 324.

Sámi Lajos: UJABBKORI UTAZÓK AFRIKÁBAN. 1877. 9. 129. (146)

Faragó Ödön. Egy magyar tengerész naplójából. 1873. 107, V.

Sz. D. Párisba utazóknak. 1867. 163.

Kalandok az északi sarkvidéken. 1872. 16.

VÁROSOK

.

—y — g: Pozsony múltja és jelene. 1865. 437.

(Vége) III.

Ha a belviszonyokat vesszük tekintetbe, itt mindenek előtt a lakosokra kell figyelmünket kiterjesztenünk. Ezek nagyobb részint német eredetűek; de — mint hazánkban minden nagyobb város lakossága kevert — ugy itt is feles számmal vannak tótok és magyarok. E nyelvkülönbség daczára hazafias szellemüket, a történelem tanúsága szerint, számtalanszor fényesen bebizonyitották. Ha a legújabb kor eseményeit talán időelőtti volna még most föltárni, eléggé megmutatta ezt a hídfőnek a francziák által történt ostroma alkalmával

tanúsított magaviselete, melyről e hadjárat akkori egyik történetirója ekképp nyilatkozik:

„A katonák kitartását soha sem lehetett volna annyira fesziteni, ha azt Pozsony jó és nemes lakosainak bő, sőt mértéken túli gyámolitása élelmiszerek által elő nem mozditja stb. Egyetlen egy hang, semmi jele az ellenséggel való alkudozás óhajtásának Kenyér, hus, mindennemű eleség, pénz, dohány és bor özönlött a táborba mindenfelől, a lakosság minden osztálya részéről stb."

Ha az életmódot tekintjük, Pozsony méltán sorozható a nagyvárosok közé. A kereskedés nem oly élénk ugyan, mint hajdan, midőn e város volt csaknem az egész hazai forgalomnak középpontja, melyen át a honi termékek kifelé, a külföldi gyártmányok befelé csaknem kizárólag erre mentek keresztül. Az ujabb közlekedési eszközök, a gőzhajók és vasutak, mig egyfelől emelték a forgalmat, ugy másfelől Pozsonyt védelmi tekintetben némileg Bécs külvárosává tették. Aki távolabbi vidékről vásárolni akar, ma már nem állapodik

meg Pozsonyban. Hiszen alig egy-két óra alatt Bécsbe rándulhat. Aki pedig a külföld számára keres magyar terményeket, ismét nincs kedve itt megállapodni, hanem vasúton vagy gőzhajón közelebb megy magához a forráshoz. Ez oka, hogy több rendbeli mindennapi szükséglet és elemi czikk ára aránylag tetemesen emelkedett, csak annyival levén azok itt olcsóbbak, mennyibe a Bécsig tartó szállítás kerül. Egyébiránt ennek daczára az itteni forgalom elég élénknek mondható. Mely ágakban van az üzlet leginkább elterjedve, annak elősorolása szaklapba tartozván, vele nem akarjuk az olvasót untatni. A kereskedőkön és kézműveseken kivül a lakosság tetemes sőt legnagyobb részét a szőlőművesek képezik, kik azt a tömérdek szőlőhegyet, mely Pozsonyt mindenfelől környezi, munkálják és munkáltatják. És e keresetág, a pozsonyi bor a keresettebbek közé tartozván, ezelőtt háládatos is volt. De most mióta a föld is, a termény is többszörösen meg van adóztatva, attól tarthatni, hogy a tulajdonosok inkább pusztulni hagyják szőlőiket, semhogy azokat világos kárukkal miveljék. De ha Pozsonyt üzlet és kereskedés tekintetében nagy városiasnsk mondhatjuk, nem kevésbé

áll ez a műveltségi állapotról. Eléggé meggyőzhetnek erről bennünket az itt létező különféle fensőbb tanintézetek. A Mátyás király alatt fennállt, s még életében elenyészett „Academia Istropolitana"-ról már előbbi közleményünkben tettünk említést. A mostani kir. akadémia azon változásnak köszöni létét, hogy a magyar kir. egyetem 1777-ben Budára tétetett át, s helyébe Nagyszombatban állíttatott akadémia. Ezt 1785-ben II. József Pozsonyba rendelte áttétetni, mely czélra a klarísszák volt zárdája rendeztetett be. E zárda a leggazdagabbak egyike volt, a következő hét helység tartozván birtokához: Alsó-és Felső-Janok, Boldogfalva, Diószeg, Nagy-Magyar, Tárnok és Ujhely-Jóka. A magyar irodalmi tanszék az akadémián 1792-ben állíttatott.

Most az emlitett zárda helyén a r. katholikus főgymnasium létezik, melynek diszét nem kevéssé emelték Pázmány törekvései, ki tanároknak a jezsuitákat vezette be.

Mellőzve a különféle magánintézeteket és elemi iskolákat, még csak a főreáliskolát kell emlitenünk, mely azon épületben van, mely 1672 előtt az evangélikusok iskolája volt. Befejezésül fel kell még hoznunk az evangélikusok virágzó lyceumát, mely teljes főgymnaziumon kivül tbeologiai intézetet foglal magában, s melyben 14 rendes tanár működik, kizárólag magyar nyelven adván elő a tudományokat. Alig szükséges emlitenünk, hogy a felsőbb tanintézetekhez a kellő taneszközökön és gyűjteményeken kivül jeles könyvtárak is vannak csatolva, melyek közöl kiemeljük az akadémiáét és lyceumét. Ez utóbbinak alapitóiul Marth Istvánt, b. Jeszenák Jánost , Hrabovszkyt, Szábelt és Mosóczit tekinthetni, noha később sem hiányzottak ügybuzgó férfiak, kik azt tetemesen gyarapították, többi közt Trencsenszky Ferencz, 1813-ban neki hagyományozván saját könyvtárát. Miután múltkor azon pozsonyi férfiakat legalább név szerint megemlítettük,

kik irodalmi téren működtek, pótlékul az irodalom egyik nevezetes tényezőjére, a nyomdákra kell figyelmünket kiterjesztenünk. A legrégibb nyomda nyomait Pozsonyban csak 1611-ben találjuk. Kinek birtokában lehetett ez, azt onnan következtethetjük, hogy az 1611-től egész 1662-ig itt sajtó alól kikerült könyvek mind az érseki palotában jelentek meg. Nagyobb részben vallási tartalmúak s latin, magyar és horvát nyelven irták. Polgári könyvnyomda-tulajdonos nyomára csak 1666 ban akadunk, midőn Gründer Gottfriednál néhány alkalmi verset nyomtak latin nyelven. Ez idő szerint Pozsony 4 nyomdával bir.

Sokkal örvendetesebb jelenségekre találunk a hírlapirodalomra nézve. 1726-ban nyomták Pozsonyban Royer nyomdájában az első újságot, a híres Bél által latin nyelven szerkesztve. E folyóiratot azonban csakhamar meg kellett szüntetni. 1764-ben indult meg a „Deutsche Pressburger Zeitung". — 1778-ban gazdászati magyar lapot kezdtek kiadni, mely azonban szintén nagyon rövid életű volt. Végre Pozsony volt a magyar politikai hírlapirodalomnak is bölcsője, midőn Ráth Mátyás mint szerkesztő, Patzkó Ferencz pedig mint kiadó „Magyar

hírmondó leveleiket" meginditották. Legújabban a buzgó Szarvas Gábor nyújtott kilátást, hogy Pozsonynak ismét legyen magyar lapja.

Midőn ekkép Pozsony, az országgyűlések helye, múltján és jelenén gyors pillantással végig tekintettünk, azon óhajtással fejezzük be sorainkat, hogy ha nem is Pozsonyban, mert ezt nem is kívánjuk, de hogy minél előbb legyen országgyűlésünk, és hogy e város, ha a honatyák nem az ő falai közt gyülekeznek is össze, legyen virágzó, mint hajdan volt.

ORSZÁGOK

Duka Tivadar: A BOER HÁBORÚ DÉL AFRIKÁBAN.* 1899.51. 850

* Dr. Duka Tivadar Londonban élő hírneves hazánkfiától kaptuk e levelet, mely az angol-boer viszályt illetőleg, a magyar hírlapirodalométól eltérő fölfogásának kiván kifejezést adni. London, 1S99. deczember

Ha nem is szántszándékosan elferdített, de mindenesetre nem eléggé tanulmányozott adatokon épült vélemények uralják egy idő óta a kontinentális sajtót a boerok és az angolok között fennforgó kérdésben, az utóbbiak hátrányára. Könnyen meg lehet magyarázni, ha az orosz, a német, de különösen a franczia lapok ellenségesen, gyakran kárörvendezve nyilatkoznak az angol kormány, az angol nép, sőt az uralkodó személye ellen is, abból kiindulva, hogy a hatalmas Anglia álnokul megtámadta Transzvált. Meg akarja fosztani a kis nemzetet szabadságától és vagyonától. A régi rokonszenves vonzalomnál fogva, mely eddigelé az angol és a magyar között fennállott, nem lesz időnkívüli eljárás, ha megjegyzést tenni merészelek egy-két, most közkeletű téves adat megvizsgálására, mivel meg vagyok győződve, hogy elfogulatlan ítéletre Magyarországon még számíthatni.

Könnyen megmagyarázható, hogy az ellenséges forrásból eredő értesítések, melyek különösen dr. Leyds-től, Krüger ügynökétől származnak, az európai közvélemény irányítására eddigelé sikerrel hatottak. A nagyközönség, még Angliában is, csak az utóbbi időben kezdi megérteni a fennforgó kérdésnek részleteit. Most jelenik meg a számos történeti és földrajzi munka, mely a bonyolódottnak látszó dél-afrikai kérdéssel foglalkozik.Engemet e sorok megírására többek közt a Vasárnapi Újság november 26-iki számának ( következő alkalommal közöljük. G.) az az állítása indított, hogy «a boerok 1881-ben a híres majubahilli csatában teljesen megsemmisítették a Colley vezetése alatt állott angol sereget.* Igenis, Colley tábornok elesett és csapata, mellyel a Majuba dombot elfoglalta, teljesen legyőzetett, de egy 542 emberből álló zászlóaljat seregnek nevezni nem lehet.

A körülmények, melyek ezen vereséghez vezettek, a következők:

1881-ki február 8-án Colley megtámadta a boerok csapatát az Ingogo dombon Natálban, 300 gyalog katonával, 38 lovassal és négy hegyi ágyúval. A csata eldöntetlen maradt, mert mind a két fél visszatért táborába. Február 17 én volt a majubahilli csata napja, amidőn Colley tábornok igyekezett jóvá tenni február 8-iki sikertelen támadását. Bele bocsátkozott az ütközetbe anélkül, hogy Sir Evelyn Wood tábornok megérkezését bevárná, kit pedig a völgyben levő segédcsapatok siettetésével megbízott. A Majuba dombot Colley elfoglalta éjnek idején, de ágyúk nélkül; katonái szuronyt egyáltalában nem használtak. Az 542 emberből álló csapat nagy része vezérével együtt elesett, a többi mind hadifogollyá lett. A vereség után Wood tábornok új támadásra szervezte a sereg hátralevő részét. Boberts tábornok éppen jó időben megérkezett 10 000 katonából álló haderővel, mely a kudarczot csakhamar jóvá tehette volna; de Gladstone kormányelnök elhatározta, hogy «nagylelkűségből» visszaengedi Transzvált a boeroknak, s bizonyos feltételek alatt békét kötött Krügerrel. E napokban azonban kisült lord Kimberley beszédéből, aki akkor a kormány tagja volt, hogy Gladstone azért határozta el magát a békekötésre, mert ijesztgették, hogy ha nem enged, az Oranje köztársaság Kriügerhez fog csatlakozni és nagy háború támadhat. Tehát nem nagylelkűség, de félelem lett volna az indító ok.

Ezen békekötéssel 1881-ben, de bizonyos feltételek alatt, teljes szabadságot nyert Transzvál belügyeinek elintézésére, azon kikötéssel, amelytől semmi angol kormány eddig nem tágított, «hogy Transzvál idegen hatalmakkal semminemű viszonyba nem léphet a londoni kormány beleegyezése nélkül.) E szerint nem áll az, hogy Transzvál Angliától egészen független állam lett volna.

A majubai vereség utáni csúfos megadás, bárhogyan szépítgessék azt némelyek, megrendítette az angol befolyást Dél-Afrikában, s kezdeményezője lett azon visszás helyzetnek, melybe az angol hatalom s annak tekintélye lesülledt; a brit fennsőség csak névleg maradt meg, mert az uralkodást a holland nyelvű boer elem, holland zászló alatt vette át, s hatalmát alattvalóival mindig éreztette; így, ámbár Transzválban kissebbségben volt a boer. Az állami teher viseléséhez csak egy ötödrészével járult, míg négyötödét az uitlanderek, azaz a más nemzetiségű lakosok viselték, anélkül, hogy a politikai jogok gyakorlata nekik megengedtetett volna. Innen eredt a nőttön-növekedő súrlódás, ez volt okozója a Jameson-féle felkelők berohanásának is. Az utóbbi években uitlandernek honosítást kapni lehetetlen volt.

A milliókra menő közjövedelem árán, tizennyolcz év óta az előreszámító Krüger «alattomosan), amint Joubert a «Temps»-hez intézett levelében elismeri, annyi hadi készletet halmozott össze Pretoriában, hogy elég erősnek érezte magát az Oranje állammal szövetkezve, hadat üzenni Angliának, hogy hatalmát megtörve, a Zambesi folyamtól a tengerpartig egy hatalmas boer köztársaságot alapítson.

Krüger megüzente a háborút október 11-ikén saját 45 000 szövetségesével pedig 75 000-re számított harezosra támaszkodva, mig a délafrikai angol hadsereg ekkor vagy 15 000 fő lehetett. A koczka el lett vetve. Sajnálatos. De a transzváli boerok minden vitézsége, kitartása és a háború megizenése után azonnal elért nagymérvű sikerei mellett, a végeredmény kilátására meg kell fontolni azt, hogy Transzvál belföldi terület, tengerpart nélkül, élelmezését és fogyó félben levő hadi készleteit a külföldről többé nem pótolhatja, a külhatalmaktól remélt segítségre nincs kilátása. De még ha sikerülne is az angol hadsereget teljesen kiszorítani dél Afrikából, ez Anglia tengeri hatalmát nem érinthetné, s így utóvégre is Transzvál csak is Anglia jóakaratára lenne utalva. De a boeroknak, angol győzelem esetére is polgári szabadságuk megfosztásától tartani nem kell. Ők nem fognak oly helyzetbe jutni, mint aminőben Krüger az uitlandereket tartotta, de bizonyára meg kellend osztozkodniuk minden bennlakó fehér emberrel, — tartozzék az bármely nemzetiséghez, - a politikai jogokban egyenlően, amelyeket eddigelé a boer elem kizárólag magának tartogatott.

Az angol küzd az emberiség és czivilizáczió jogaiért. Angolországnak harczolnia kell nemzeti becsülete és megtámadott birodalma védelmére. Ellene zúdul most Urbain Gohier szerint a politikai, polgári, szellemi és államgazdászati szabadság ezen hazája ellen, a «reakcziónak összes ereje és hozzá csatlakozik a mi összeesküvőink serege is, amely háború után eseng, hogy katonai diktátorságot hozzon «Francziaországra» Azon tendencziózus állítás, hogy az angol állam az aranybányák miatt háborúskodik Transzvállal; egyszerű ráfogás. Magánvagyonhoz a brit birodalomban az államnak semmi köze.

Livingstone dél-afrikai utazásaiból. 1866. 288.

I. Harrc egy oroszlánnal.

Livingstone, a bátor és rettenthetlen afrikai utazó hősi elszántsággal s ezer veszéllyel küzdve folytatja fölfedező utazásait az eddig alig ismert földrészekben. A múlt nyáron harmadik nagy expeditiójában Kelet Indiában

járt s ősszel innen Dél-Afrika keleti partjai felé vitorlázott. Kalandjainak s élményeinek néhány nevezetesebb mozzanatait szándékozván e helyen ismertetni, álljon itt néhány adat a nevezetes férfiú életéből.

Livingstone Dávid angol, pontosabban skót születésű. Tiz éves korában egy pamutfonó gyárba adták szülei. Heti bérének egy részén latin nyelvtant vett, s midőn 16 éves lett, már jól értette Virgil és Horácz nyelvét. Igen szerette az utazási leírásokat is olvasni. Mint 19 éves gyári munkás Glasgowban, esti óráiban a görög nyelv, orvostan és theologia fölötti nyilvános előadásokat hallgatta. Szorgalmasan tovább tanult, s végre orvostudor lett. 1840 óta szakadatlan utazásokban tölti életét. Tizenhat évig (1840—1856) egy-huzamban Dél-Afrikában kalandozott s ezen kevéssé ismert földrész egyes vidékeit, melyeknek nagy részében még soha európai ember nem járt, a tudományos világban. De Livingstone nem nyugodott meg babérain.

1858 ban egy második nagy expeditióra indult Dél-Afrikába, 80 melléje adott útitárssal, kiknek azonban nagy

része az ut veszélyei alatt elpusztult, s e második ut átalában csekélyebb sikerű volt. Múlt évben pedig harmadízben indult afrikai nagy útjára. Az élmények, melyeket itt közlünk, első utazásából valók.

S ezek között első helyet foglal el Livingstone harcza egy oroszlánnal. Az esemény Dél Afrikában a termékeny Mabotse-volgyben (25° 14" déli szél. s 26° 30' keleti hosszúság) történt s a könnyen veszélyessé válhatott kalandot Livingstone maga igy beszéli el:

„A Nabotsa falubeli lakosok nyugalmát nagyon gyakran zavarták a vidéken kalandozó oroszlánok. Nem csak éjelenkint törtek rajok ezek a fenevadak s rabolták el teheneiket, hanem világos nappal is megtámadták barmaikat. A lakosoknak nem volt elég bátorságuk, hogy a vadakkal szembeszálljanak. Pedig tudva levő, hogy az oroszlánok azonnal elköltöznek oly vidékről, a hol valamely társukat megölték. Szükség volt tehát, hogy legalább egy oroszlánt elejtsünk. E czélból a falu néhány emberével kimentem egyszer azon helyre, hol az oroszlánok a marha-csordákat fel szokták keresni. Nemsokára ott találtuk az oroszlánokat egy fákkal benőtt kis sziklás dombon. Azonnal kört alakítottunk a az állatok felé közeledtünk.

Egy mellettem állott bennszülött ember rálőtt egy oroszlánra, mely egy szikladarabon üldögélt. A golyó a sziklára pattant, az oroszlán utána kapott, mint a kutya midőn egy darab fát vagy követ elkap. Azután felugrott, keresztül tört körünkön s eltűnt. „Ekkor ismét két másik oroszlánt láttam meg, de ezek is kimenekültek vadászkörünkből. Amint igy a meghiúsult kísérlet után a falu felé ballagtunk, ismét egy oroszlánt pillantottam meg. Egy sziklán ült egy kis bokor tövében. 30 lépésnyi távolból kétcsövű puskámmal rá czéloztam s egyszerre lőttem mindkét csőből. Embereim azt kiáltozták, hogy el van találva s hozzá közeledtek. Én észrevettem, hogy farkát még emelgeti, s rájok kiáltottam: „Megálljatok, hadd töltsek még egyszer!"

„Mig a puskám töltöm, egyszerre éles sikoltást hallok és félre pillantok. Látom, hogy az oroszlán éppen rám akar rohanni. Kissé emelkedettebb helyen állottam.Egy ugrással vállamon kapott az oroszlán s vele együtt lezuhantam. Fülembe ordított s ugy rázott mint a kutya a patkányt s én ugy megzavarodtam, mint az egér a macska karmai között. Egy állomszerü állapot volt ez, melyben sem ijedséget, sem fájdalmat nem éreztem, ámbár jól tudtam, mi történik velem. Oly forma állapot volt, a minő a chloroformot magába szítt emberé lehet; látja a testén véghez vitt műtétet, de a kést nem érzi. „Megfordultam, mert az oroszlán nagyon rám nehezedett; egyik első lábával fejem hátsó részét szoritotta, s jól láttam, hogy az oroszlán pillantása egyik bennszülött társamon függ, ki 15 lépés távolból feléje irányozta fegyverét. Az oroszlán társam után rohant, kinek

lábikráját megmarta. Ettől egy harmadik támadó csalta magához, s e pillanatban szerencsére jól találták a feldühödött állatot a feléje irányzott golyók „A harcz pillanatában gyapjuing volt rajtam, mely a fogak tajtékát felfogta, ugy hogy abból húsomba és vérembe semmi sem szivároghatott. Megsebesült társaim is nagy fájdalmakat szenvedtek. Azon ember, akinek vállát tépte szét az oroszlán, egy év múlva mutatta sebét, mely ugyanazon hónapban ismét megújult."

„Mindez egy pár pillanat műve volt. Másnap nagy örömtüzet gyújtott a falu népsége a megölt oroszlán emlékére, mely oly nagy volt, amilyet ők, saját állításuk szerint, még soha nem láttak. Egy csontomat

teljesen összezúzta, s a felső karomon 11 seb volt, miket fogaitól kaptam, s melyek még a behegedés után is időszakonkint sokáig fájtak. Stanley-poolon túl Msuata, Kuamouth, Bolobo, Lukolela, Aequator állomás és a Stan-ley-vizesések a nevezetesebb állomások. A két utóbbi, melyek egymástól több száz mérföld távolságra feküsznek, Stanley múlt év elején tett kirándulása alkalmával alapíttattak s egyelőre csak arra szolgálnak, hogy e földrajzi pontok más államokkal szemben biztosíttassanak. Ily czélból tett a múlt év végén s a jelen elején Hanssens kapitány három gőzössel, két csonakkal egy ujabb utat, melynek feladata volt, hogy az Aruvimi torkolatánál, a Kongó északi görbületénél, Bangaiánál s más helyeken állomásokat alapítson. Egy tekintet a térképre különben elegendő, hogy a hálózat hiányait kimutassa. Bolobón túl a Kogo-állam embereit csak hírből ismerik, sőt maga a fehér ember is jóformán mythosz-alak.

Kedvezőbb a helyzet az északnyugati részen, mely ma már (a történelemben csaknem páratlan gyorsasággal) modern jellegűvé kezd átalakulni. Voltak ugyan már régóta a parton európai telepek, azaz kereskedelmi ügynökségek, mely alatt sem várost, sem falut, hanem rendesen csak egy-egy üzleti helyiséget kell érteni, de ezek hatása a belföldre éppen semmi sem volt, 2—3 mérföldnél tovább európai utazó képtelen volt elhatolni. Még a hires német Loango-expediczió sem, mely közel három évig (1872—75) tartózkodott e

helyen s többször igyekezett óriási erőfeszítéssel s költséggel behatolni, nem juthatott tovább tiz-tizenkét mérföldnél.

Ma már e nagy területet franczia, angol és különösen belga tisztek minden irányban keresztülhatolták s messze vidéken egész sereg telep van. Brazza s utána Mizon az Ogove folyó vidékét lefoglalták a czivilizáczió számára, innen a Kongó egyik fő mellékfolyójáig, Arimáig utat és gondos összeköttetést létesíttettek, Stanley pedig 1882. végétől fogva egyik expedicziót a másik után küldte e vidékre, melyek nagy része jól működött, bár Van de Velde hadnagynak fegyveres erővel kellett utat törni a négerek között. Most már a bécsi dr. Chavanne e vidéken valóságos mérnöki méréseket eszközöl s rendes térképet készit.

A vidék kikutatását rögtön követte annak elfoglalása oly módon, hogy a főnököknek az ajándékon kivül rendesen évi járadékot is biztosítottak azért a kedvező fekvésű területért, ahol a katonai állomásokat felállították. Ily állomás most sok van a Kongo-állam birtokában a belföldön, három a Knilu mentén, kettő a

Niadinál (köztök Stephanieville a mi trónörökösnénkről elkeresztelve) és a többi a Hiadi és Kongó között. A tengerparton is állítottak fel egy pár állomást s habár itt a francziáknak is van két gyarmatuk és a portugálok a part egy részére igényt tartanak, Stanley tényleg csaknem az egész partnak ura a Kongó torkolatától a sz.-Katalin-fokig. Ügy látszik azonban, hogy e vidék bennszülött lakói, kik az európaiakkal ritkábban érintkeznek, s magát Stanleyt is csak hirből ismerik, kevésbé hajlandók az uj kormányt elismerni. Megtörténhet,

hogy jelentékeny ujabb erősítéseknél a már ott levő csekély európai és zanzibári őrségnek nagyon meg fog gyűlni a baja.

Egészen vadaknak azonban a Kongo-állam e távoleső vidékein lakó törzsek sem mondhatók. Ellenkezőleg, a Eqnator-statio nevű állomáson túl lakó harczias népeket kivéve, kik csak kétszer láttak még európait s kik közt Stanley először fegyverrel, később a gőzhajó csodájával tört utat, mindmegannyi érdeklődik az európai műveltség áldásai iránt s a bizalmatlanság inkább csak abból az alapos gyanúból ered, hogy ők urak helyett szolgák lesznek a jövőben. Ha az apró kis zsarnokokkal külön alkudni nem lehetne, e sikert alig

mutathatnák fel. Hogy mily kevéssé mondhatók egészen műveletleneknek a lakók, tanúsítja három ma bemutatott képünk, melyek a Kongó középfolyásáról valók. Egy falu Bolobo mellett egész szabályos nádfedeles kunyhót mutat be, a másik kép, a tyukketreczről, a benszülöttek ügyességéről tanúskodik, s egy harmadik, a főnök bozontos feje, azt mutatja, hogy náluk is van valami izlés-fajta, bár a mi fogalmaink szerint nagyon sajátságos. Mindenütt vannak a falvak mellett földi mogyoró (maniok) ültetvények, melyeket gondosan termelnek s gyökerét porrá morzsolva 24 óráig vizbe tartják s azután zöld levelekben megfőzve, olajjal vagy vajjal eszik meg. A háziállatok közül a juh és kecske, az utóbbi kis rövid lábú faj, nagy mennyiségben található, disznójuk is van s egy fekete, magas vállú bikafajt házi állatként tenyésztenek. A puskával már jól tudnak bánni s van köztök egy pár törzs, mely különösen a kovács munkában ügyes.

Az uj állam jövőjére nézve nagyon eltérők a nézetek. Annyi bizonyos, hogy az elefántcsont-és kaucsuk-kereskedés, mely egykor a tengerparti telepeket létrehozta, sokáig virágzani nem fog, s európai ipart meghonosítani e helyen, hol a nagy forróság miatt európai ember nehéz munkára állandóan képtelen, alig fog sikerülni egyhamar. Abban azonban mindenki megegyezik, hogy ez az ország rendkívül termékeny. Aránylag még a legismertebb rész, a tengerparttól Stanley-poolig, a legszegényebb. Bár itt is, sokszor torony-magas a fű és buja az őserdő. Távolabb még nagyobb bujaságu tenyészetre találunk. Az eupborbiák, s sárkányfák óriási nagy törzsei körül apróbb bokrok s köztök tarka-szinü kúszó növények fordulnak elő; különösen szépek a kanna-fajok narancsvirágaikkal s a vegyes színű kosborok, melyeknek egy faja (Lissochilus gigánteus) aranytorkú piros virágaival, dárda-alaku zöld leveleivel, 40—50 egy csomóban, a mükertészet legszebb alkotásaival versenyez. Hasonlóan szépek a pálmafák, melyek közül egyet, a Hypbaene--pálmát, itt is bemutatunk. Elágazó törzse ugyan sokat ront a hatáson, melyet pálmáknál képzelni megszoktunk, de azért

mégis méltóságos szép fa ez s mindenek fölött nagyon hasznos, mert körte-nagyságu gyümölcse kedvencz eledel, fája igen jó iparczikk, lombjai és háncsa sokra használhatók.

A banánt és ananászt kivéve, mely ez áldott vidéken egészen közönséges, ez a leginkább vonzó növény a letelepült európaiak szemében. Az olajpálmák, melyekkel Kamenm vidékén oly nagy üzletet folytatnak,

itt is feltalálhatók, gyakoriak a becses gorodiók, melyek a benszülötteknél a kávé vagy thea helyét pótolják. A vadak közül a tömérdek madarat és majmot nem is említve. Eledelül és ipari czélokra felhasználhatók az erdei disznók, a különböző antilop-fajok s más effélék. Ugy látszik, hogy a Niadi környékén (hol Stephanieville fekszik) becses éreek is vannak és fenn az egyenlítő fele kőszén is.

Bármily áldozatokba került is tehát a Kongo-állam megalkotása (mondják, hogy eddig mintegy 20 millió frankot költöttek rá) s bármennyily befektetés szükséges még, hogy ez ország hasznot hajtson: az átalános czivilizáló munkán kivül, mely Afrika közepén fél Európa nagyságú s igen népes területet hódított meg, a szebb jövőre biztatóul hathat az is, hogy e vidék termékenysége igen nagy s népe — bár jelenleg rest és bizalmatlan — egykor virágzóbb állapotba juthat.

A KONGO-ÁLLAM. 1885. 02. 193.

III.*

Stanley-poolon túl Msuata, Kuamouth, Bolobo, Lukolela, Aequator állomás és a Stanley-vizesések a

nevezetesebb állomások. A két utóbbi, melyek egymástól több száz mérföld távolságra feküsznek, Stanley

múlt év elején tett kirándulása alkalmával alapíttattak, s egyelőre csak arra szolgálnak, hogy e földrajzi pontok

más államokkal szemben biztosíttassanak. Ilyen czélból tett a múlt év végén, s a jelen év elején Hanssens kapitány

három gőzössel, két csonakkal egy ujabb utat, melynek feladata volt, hogy az Aruvimi torkolatánál, a Kongó

folyam északi görbületénél, Bangaiánál, s más helyeken állomásokat alapítson. Egy tekintet a térképre különben

elegendő, hogy a hálózat hiányait kimutassa. Bolobón túl a Kongo-állam embereit csak hírből ismerik, sőt

maga a fehér ember is jóformán mythosz-alak.

Kedvezőbb a helyzet az északnyugati részen, mely ma már (a történelemben csaknem páratlan gyorsasággal) modern jellegűvé kezd átalakulni. Voltak ugyan már régóta a parton európai faktoriák, azaz kereskedelmi ügynökségek, mely alatt sem várost, sem falut, hanem rendesen csak eey-egy üzleti helyiséget kell érteni, de ezek hatása a belföldre semmi sem volt, 2—3 mérföldnél tovább európai utazó képtelen volt elhatolni. Még a hires német Loango-expe-diczió is, mely közel három évig (1872—75) tartózkodott e helyen, s többször igyekezett óriási erőfeszítéssel s költséggel behatolni, nem juthatott tovább tiz-tizenkét mérföldnél. Ma már nagy területet franczia, angol és különösen belga tisztek minden irányban keresztülhatolták, s messze vidéken egész sereg telephálózat van.

Brazza s utána Mizon az Ogove folyó vidékét lefoglalták a czivilizáczió számára, innen a Kongó egyik fő mellékfolyójáig, Arimáig utat és gondos összeköttetést létesíttettek, Stanley pedig 1882. végétől fogva egyik expedicziót a másik után küldte e vidékre, melyek nagy része jó sikerrel működött, bár Van de Velde hadnagynak fegyveres erővel kellett utat törni a négerek között. Most már a bécsi dr. Chavanne e vidéken valóságos mérnöki méréseket eszközöl, s szabályos térképet készit. A vidék kikutatását rögtön követte annak elfoglalása oly módon, hogy a főnököknek az ajándékon kivül évi járadékot is biztosítottak azért a kedvező fekvésű területért, ahol a katonai állomásokat felállították. Ily állomás most sok van a Kongo-állam birtokában belföldön, három a Knilu mentén, kettő a Niadinál (köztük Stephanieville, a mi trónörökösnénkről elkeresztelve) A többi a Hiadi és Kongó között. A tengerparton is állítottak fel egy pár állomást, s habár itt a francziáknak is van két gyarmatuk és a portugálok a part egy részére igényt tartanak, Stanley tényleg csaknem az egész partnak ura a Kongó torkolatától a sz.-Katalin-fokig. Ügy látszik azonban, hogy e vidék bennszülött lakói, kik az európaiakkal ritkábban érintkeznek, s magát Stanleyt is csak hirből ismerik, kevésbé hajlandók az uj kormányt elismerni s megtörténhet, hogy jelentékeny ujabb erősítéseknél a már ott levő csekély európai és zanzibári őrségnek nagyon meg fog gyűlni a baja.

Egészen vadaknak azonban a Kongo-állam e távoleső vidékein lakó törzsek sem mondhatók. Ellenkezőleg, a Eqnator-statio nevű állomáson túl lakó harczias népeket kivéve, kik csak kétszer láttak még európait s kik közt Stanley először fegyverrel, később a gőzhajó csodájával tört utat, mindmegannyi érdeklődik az európai műveltség áldásai iránt s a bizalmatlanság inkább csak abból az alapos gyanúból ered, hogy ők urak helyett szolgák lesznek a jövőben. Ha az apró kis zsarnokokkal külön alkudni nem lehetne, e sikert alig mutathatnánk fel. Hogy mily kevéssé mondhatók egészen műveletleneknek a lakók, tanúsítja három ma bemutatott képünk, melyek a Kongó középfolyásáról valók. Egy falu Bolobo mellett egész szabályos nádfedeles kunyhót mutat be, a másik kép, a tyukketreczről, a benszülöttek ügyességéről tanúskodik, s egy harmadik, az embei főnök bozontos feje, azt mutatja, hogy náluk is van valami izlés fajta, bár a mi fogalmaink szerint nagyon különös. Mindenütt vannak a falvak mellett földi mogyoró (maniok) ültetvények, melyeket gondosan termelnek, s gyökerét porrá morzsolva 24 óráig vizben tartják, s azután zöld levelekben megfőzve, olajjal vagy vajjal eszik meg. A háziállatok közül a juh és kecske, az utóbbi kis rövid lábú faj, nagy mennyiségben található, disznójuk is van, s egy fekete, magas vállú bikafajt házi állatként tenyésztenek. A puskával már jól tudnak bánni, s van köztük egy pár törzs, mely különösen a kovácsmunkában ügyes.

Az uj állam jövőjére nézve nagyon eltérők a nézetek. Annyi bizonyos, hogy az elefántcsont- és kaucsuk-kereskedés, mely egykor a tengerparti faktoriákat létrehozta, sokáig virágzani nem fog, s európai ipart meghonosítani e helyen, hol a nagy forróság miatt európai ember nehéz munkára állandóan képtelen, alig fog sikerülni egyhamar. Abban azonban mindenki megegyezik, hogy ez ország rendkívül termékeny. Aránylag még a legismertebb rész, a tengerparttól Stanley-poolig, a legszegényebb, bár itt is, sokszor torony-magas a fű és buja az őserdő. Távolabb még nagyobb bujaságu tenyészetre találunk. Az eupborbiák és sárkányfák óriási nagy törzsei körül apróbb bokrok, s köztük tarka kúszó növények fordulnak elő; különösen szépek a kanna-fajok narancsvirágaikkal s a vegyes színű kosborok, melyeknek egy faja (Lissochilus gigánteus) aranytorkú piros virágaival, dárda-alaku zöld leveleivel, 40—50 egy csomóban, a mükertészet legszebb alkotásaival versenyez.

Hasonlóan szépek a pálmafák, melyek közül egyet, a Hypbaene--pálméát, itt is bemutatunk; elágazó törzse ugyan sokat ront a hatáson, melyet pálmáknál képzelni megszoktunk, de azért mégis méltóságos szép fa ez s mindenek fölött nagyon hasznos, mert körte-nagyságu gyümölcse kedvencz eledel. Fája igen jó ipar-czikk, lombjai és háncsa sok mindenre használhatók. A banánt és ananászt kivéve, mely ez áldott vidéken egészen közönséges, ez a leginkább vonzó növény a letelepült európaiak szemében. Az olajpálmák, melyekkel Kamenm vidékén oly nagy üzletet folytatnak, itt is feltalálhatók, gyakoriak a becses gorodiók, melyek a benszülötteknél a kávé vagy thea helyét pótolják s a vadak közül a tömérdek madarat és majmot nem is említve (az utóbbiak közül is bemutatunk egyet), eledelül és ipari czélokra felhasználhatók az erdei disznók, a különböző antilope-fajok s más effélék. Ugy látszik, hogy a Niadi környékén (hol Stephanieville fekszik) becses érezek is vannak és fenn az egyenlítő fele kőszén is.

Bármily áldozatokba került is tehát a Kongo-állam megalkotása (mondják, hogy eddig mintegy 20 millió frankot költöttek rá) s bármennyi befektetés szükséges még, hogy ez ország bármily csekély hasznot hajtson: az átalános czivilizáló munkán kivül, mely Afrika közepén fél Európa nagyságú, s igen népes területet hódított meg, a szebb jövőre biztatóul hathat az is, hogy e vidék termékenysége igen nagy s népe — bár jelenleg rest és bizalmatlan — egykor virágzóbb állapotba juthat.

* Lásd a Vasárnapi Újság folyó évi 5-ik és12, számát

Livingstone dél-afrikai utazásaiból. 1866. 299.

II. Vad bivalyok támadása.

Nincs oly délafrikai utazó, ki leírásait vadásztörténetekkel ne fűszerezné. Minden ily utas nagyobb vagy kisebb mértékben egyszersmind vadász is. Majd azért üldözi az állatokat, hogy pecsenyére tegyen szert, majd a drága elefántcsont végett lövi az elefántokat, majd puszta időtöltésből lövöldözi az oroszlánokat, hiénákat és egyéb vadakat.

Livingstone is nemcsak felfedező utas, és missionárius, hanem vadász is volt. Midőn egyszer az afrikai keleti partok felé utaztában a Kafiie folyam völgyében (16° déli szél.) járt, egy lapos, nagy erdős vidékre ért. A folyam bal partján oly sűrű állatcsoportokra talált, hogy maga is, pedig már ismerte Délafrika e részbeni gazdagságát, elbámult felette. Az erdő tisztásaiban száz meg száz zebrát, bivalyt, nagyszámú elefántokat talált s csak azt sajnálta, bogy e képet lefényképezni nem lehet. Mert mihelyt e vidékekhez fegyveres emberek közelednek, azonnal vége szakad e vadász-paradicsomnak.

Pedig ez állatok itt nem nagyon félénkek. Midőn Livingstone a néger kisérővel közelebb ért az állatokhoz, az elefántok megállottak 100 lépésnyi távolra engedték magukhoz közeledni az embereket. A hatalmas vadkanok (potomochoerus), melyek száma szintén igen nagy, egész csendesen megbámulták az embereket. „A legnagyobb csodálatra méltó az állatok e roppant bősége e vidékeken — irja Livingstone — s ugy tetszett nekem, mintha az őserdők Ős világába varázsoltattam volna át. Midőn egy sűrűségen keresztül vonultunk, egy bivaly csapat támadását kellett kiállanunk. Egyik emberemet több mint 30 lépésnyi távolra vitte el, szarvára fogva, egy bivaly-bika s csak akkor röpítette a levegőbe. Visszaesett a földre s egy kis zuzódáson kivül egyéb baja nem történt. Másnap reggel egy nagy csordából hat bivaly-borjut s nagyszámú antilopokat lőttek le vadász embereim.

Ily körülmények között igen természetes, hogy e vidéken igen jó dolga van az oroszlánnak, hiénának és más ragadozó állatoknak. Az emberek itt nem igen bántják a ragadozókat; különben is azt hiszik a bennszülöttek, hogy elhalt főnökeik lelkei a ragadozó állatokba költöznek; sőt még azt is hiszik, hogy ha egy főnöküknek kedve kerekedik valakit megölni, könnyen oroszlánná változhat, s azután ismét fölveheti előbbi alakját. Innen van, hogy valahányszor egy itteni ember oroszlánt pillant meg, azonnal kezeivel tapsolni kezd. Ök ugyanis ily jel által szokták egymást üdvözleni.

A ragadozó állatok oly nagy számmal vannak itt, hogy az éjjel utazok gyakran a fákra menekülni kénytelenek, különben széttépnék őket. Itt-ott az erdőkben menekülési kunyhók is fel vannak állítva, melyek szükség esetében oltalmul szolgálnak.

S. L. (Sámi László) Kelet-afrikai képek. (Livingstone útirajzaiból.) 1867. 443.

A szomorú véget ért híres angol utazó, Livingstone (Egy ideig eltüntnek vélték Livingstonet), 1858-ban márczius 10 én indult el eredménydús fölfedező vállalatára és májusban érte el Afrika keleti partjait. Sok jeles szaktudós vett részt e nagyszerű vállalatban, melynek élményeit az egykorú lapok és folyóiratok terjedelmesen közölték. Később maguk az utazók is kiadták élménybeszámolójukat, egy szép utazási munkában, 1865-ben Londonban. Nem lehet czélunk az utazókat nyomról nyomra követni s minden eseményt, mély őket érte, s minden fölfedezést, melyet tevének, részletesen előadni, — ezt lapunk terjedelme és iránya sem engedné meg, csakis innen-onnan böngészünk ki néhány feltűnőbb képet, melyek minthogy újak és meglepők, talán olvasóinkat is érdekelni fogják.

Idegen és eddigelé ismeretlen népek szokásairól az ember mindig örömest olvashat, már csak az összehasonlítás és párhuzam kedvéért is, melyet azoknak szokásai és intézményei, és az általa jobban ismert nemzetek vagy éppen saját nemzetének műveltségi állapota között felállíthat. A világ összes népeinek ismerete s azok belső- és külső életének helyes felfogása szerintünk az egyes nemzetek legjobb iskolája, legcsalhatatlanabb tanítója.

Livingstone a Zambesi folyamon hatolt be Kelet-Afrika belsejébe. A nagy folyót és partjait már lapunk egyik régibb számában emlitettük, s némileg ismertettük az olvasóval. Mondottuk, hogy itt mindenfelé a meztelen afrikai barbárság uralkodik. A folyó mellett néhány romlásnak és enyészetnek indult portugall telep fekszik, melyeknek lakói Livingstone ottlétekor éppen harezban álltak egy Mariano nevű mulattal. Ez a mulatt rabszolga-vadász volt és egy csapat bérenczet tartott, akik lőfegyverekkel voltak fölszerelve.

Az észak-kelet felé lakó törzsek ellen gyakran intéztek rabló és pusztító támadásokat, és zsákmányaikat Kilimané-ba, egy közel fekvő parti városba szállitották. Itt a rabszolgákat Cruz Coimbra Mariano sógora, eladogatta, még pedig a francziáknak, ezek pedig Reunion szigetére vitték őket, mint „szabad munkásokat." Mariano emberei még a portugal alattvalókat is fogdosni kezdték.Ő maga ugy volt ismeretes a kormányzó előtt, mint gyilkos és rabló s mindenki vérengző szörnyetegnek tartotta. Később elfogták, s Mozambique-ba küldték elitélés végett.

A Zambesi folyam jobb partján zulukafferek barangolnak. Rablásból és marhatenyésztésből élnek. Államokról és városokról szó sem lehet, főnökeik székhelyeit nagy terjedelmű falvak (Sescbeke vagy Linyanti) alkotják, melyekbe néha 4 - 6000 ember is összegyűlik. A zulukaffereket landinoknak is nevezik és a Zambezi jobb partjain fekvő egész terület az ő hatalmuknak hódol. Még a portugálok is adót fizetnek e harczias népnek. Rendszerint minden évben meg szokott jelenni egy jól fegyverzett csapat Schupangában és Senában, hogy az adót beszedje. Gyakran még a vagyonosabb kereskedők is panaszkodnak a súlyos adóteher miatt.

Sajátságos, hogy a táncz mily nagy szerepet játszik a harczias vad népeknél. Ázsia éa Ausztrália kegyetlen malay-törzsei, Afrika harczias négerei éa Amerika vad indiánjai minden harcz előtt és után, minden ünnepély és áldozat alkalmakor tánccal mulatják magukat. A táncz elkerülhetetlen, kimaradhatatlan, anélkül sem harcz, sem ünnepély nem ér semmit. Sőt Európa mostani müvelt népeinek daliás ősei is nagy tánczkedvelők voltak hajdanában. A tánczkedv most is megvan, bárha egy-kissé más alakban , A hadi tánczokhoz a zulukafferek ia nagyban értenek. Mikor Schupangában és Senában (két portugal telep) az adószedő harczosok megjelennek, a zsarolást előbb haditáncz előzi meg és az rekeszti be is. E táncz sokban hasonlít a tornajátékhoz. Első képünk ilyen tánczos vitézeket ábrázol. Néha csak négyen - öten járják, máskor egész csapat hozzá fog és szinte nevetséges nézni azokat a komoly, harczias alakokat amint mozognak, ugrálnak és szaladnak, a néha valóban hallható s olyankor szerfölött éktelen, lármás zene ütemes hangjaira.

*

Nem lesz tán érdektelen a zulukafferek müiparát is röviden megismertetni. Hogy mindenféle félremagyarázásnak idején elejét vehessük, jónak látjuk előre bocsájtani, hogy ez alkalommal a „műipar" szót csak a legszelídebb, mondhatnók a legszerényebb értelemben vegyék olvasóink, akkor aztán az egész dolgot nagyon természetesnek fogják találni. A föld legműveletlenebb népének is vannak szükségletei, tehát lenni kell müiparának is.

Avagy a legegyszerűbb élelmiszer, öltözet, vadászati és halászati eszközök, fegyverek megszerzése és készítése nem a műipar szüleménye-e? Az mindenesetre áll, hogy minél kezdetlegesebb, minél fejletlenebb vagy hanyagoltabb valamely nemzet műveltségi állapota, szükségletei is kevesebbek és könnyebben kielégíthetők, tehát a müiparnak olyan helyt nincs elég tere a magasság azon fokára jutni, hol az korunk műveltebb népeinél jelenleg áll; de azért van-e okunk, van-e jogunk a kevésbé polgárosult népektől minden müipart, minden szorgalmat, minden ügyesaéget megtagadni? Ne feledjük, hogy a műveletlen népek primitív művészete a mi előhaladott műveltségünk szülőanyja, abból fejlődött ki s onnan emelkedett a tökélynek oly magas fokára, hol jelenleg áll.

A zulukafferek harcz- és vadászkedvelő nép, tehát fegyverekre éa vadászeszközökre mindig szüksége volt és van. Már most kérdjük, honnan szereztek volna fegyvereket, kivált régebben, mielőtt európai utazók föl nem fedezték őket, ha azokat nem ők magok készítették volna? Ők állítják elő minden afféle szükségletüket, mégpedig nagyon sajátságos kovácsműhelyekben. Az ilyen kovácsműhelyek a szabad ég alatt vannak fölállítva, ahogy második képünkön is látható. Livingstone a felső Zambesi mellett, Simaringo nevű helységnél talált egy pár kovácsot éppen munkájukkal elfoglalva. A négerek a fúvót rendszerint két kecskebőrből készítik; de itt két kis kerek faszekrényből állott az, melyeknek felső része tágan hagyott bőrrel volt bevonva. Minden dobba vagy szekrénybe egy cső van bocsátva, mely a bőr boríték közepén áll. Ez utóbbi egy bot segélyével föl és le mozgattatik és ezáltal légvonat támad. A kovácsok azon a vidéken nemcsak a vasat dolgozzák fel, természetesen a maguk durva módjuk szerint, hanem a czint is, melyet ők északról a marendik földjéről kapnak.

A kunyhó-épités is különös módon történik a kaffereknél. A Zambesi mellett, valamint Afrika más vidékén is, általános szokás, hogy a kunyhó-épités a nők feladata, a férfiak nem fáradnak vele. Egy rakás karót állítanak fel olyanformán, hogy azok egy kis kört képeznek, a közöket náddal befonják és igy falat készitenek, s egy toronyszerű épitmény áll elő, mely 9—10 láb magas. A talaj készítésénél azt a kemény földet használják, melyből a termeszek (fehér hangyák) bolyaikat készítik és ezt összegyurják marhaganéjjal. Ez úton tökéletesen sima felületet nyernek, melynek hasadékai vagy dudorai nincsenek; erre jól is kell ügyelni, mert a hasadékokba könnyen mérges állatok fészkelhetik be magukat, melyeknek szúrása fájdalmat és lázat okoz. Mihelyt ez a „torony”, mely a lakszobát képezi, készen áll, a tetőt kezdik építeni, melynek sokkal nagyobb átmérője van éa karókon nyugvó nádból font fedélzetet képez. A bejáró nyílás a kunyhó belsejébe szerfölött kényelmetlen. Livingatone egy olyat megmért. s úgy találta, hogy alul 20, de már fönt csak 12 hüvelyk volt. Más nyílás nincs és sem üde lég, sem világosság nem hatolhat be.

Malmaik nincsenek, ami különben természetes is, mert a malmok építése már több ügyességet és mechanikai ismeretet igényel, mint amennyire ők eljuthattak. Ugy segítnek tehát magukon, mint azt a régi népek tették a a mostani fejletlen műveltségű népek is azt teszik, t. i. hogy a gabonát kemény kövekkel zúzzák szét. A czél ugy is el van érve. Az igaz hogy nem állitanak elő oly finom lisztet, mint mi mesterséges malmaink segélyével, de hiszen ők nem is akarnak olyan pompás tésztákat és süteményeket késziteni, mint amilyenekhez mi szoktunk; ők hirből sem ismerik azokat. Az előbbi lapon levő ábrán ilyen kövek láthatók, melyek a négereknél a malom hiányát pótolják.

A kaffereknél a kötélgyártás is divatozik, s a már föntebb eléhozott pandanus nevű növény rostjaiból igen erős és tartós kötelet tudnak előállítani, mely nekik sokféle szolgálatot teljesít, kivált vadászat és halászat alkalmával.

Az öltözködést illetőleg a divatra nem sokat adnak. Ruházatuk a lehető legegyszerűbb, ez állításunkat a képeinken látható alakok eléggé bizonyítják.

STANLEY AFRIKÁRÓL.1887. 36. 594.

A nagy utazót, kinek —fájdalom — még mindig meg nem czáfolt halála hirét oly osztatlan részvéttel fogadta a müveit világ. Kevéssel utolsó expedicziója megkezdése előtt meglátogatta egy angol hírlapiró, aki a közöttük lefolyt beszélgetést, mely érdekes világot vet Stauleynak Afrika gyáriatositásáról ( gyáriparának fejlesztéséről) való legilletékesebb nézeteire, a következőkben adta elő. Lehetetlen — mondja — Stanley napsütötte vonásaira nézni anélkül, hogy eszébe ne jutna az embernek első találkozásának hires jelenete Livingstoneval, a sötét földrész belső részében.

«Dr. Livingstone, nemde?» ez volt az a históriai szólam, mellyel minden afrikai kutatók második legnagyobbika a legnagyobbat üdvözölte. Egyik sajátossága a fenyképi fölvételeknek, hogy a termetet nagyítják, s én is a szabad Kongó állam megalapítóját magas, sovány, nehéz munkától megtört alaknak képzeltem. I)e amidőn egy, a középtermetűnél valamivel alacsonyabb embert láttam magam előtt, nagy kitartásra mutató vaskos szervezettel, az ismert rövid bajusszal, s a tropusi nap által mélyen barnított arccal, nem volt szükség bemutatásra. Stanley szívélyesen üdvözölt s leült egy karszékbe. Ahelyett, hogy másfél millió négyszögniértföld terjedelmű állam gondja nyomná vállait, semmi egyéb dolga nem volna, mint hírlapírói látogatásokat fogadni. Az asztalon Kongónak egy belga térképe feküdt, mely a Stanley Európába jötte óta tett kutatások eredmenyeit tüntette fel, és a góthai almanach új kötete, melyben a Kongó először szerepel a souverain' államok között.

Szükségtelen mondani, hogy Stanley lelkesedéssel van eltelve Kongó gazdag forrásai és fényes jövője iránt. De modora nem a rajongóké. Beszéde nyugodt, tartalmas, tényeken és számokon alapul. Ha ki akar emelni valamit vagy súlyt akar fektetni egy érvre, előre hajol székében s a meggyőződés komolyságával és higgadt erélyével beszél. Egyike a legmélyebb benyomásoknak, melyeket rám e találkozás tett. Egy oly emberé volt, ki határtalan akaraterővel rendelkezik, s képes nagy elhatározásokra válságos pillanatokban. Egy határtalan erélyű emberé, akinél a veszélyek és akadályok napirenden állnak, s akinél a természetes higgadtság és leleményesség egész ösztönné vált.

Azzal a kérdéssel kezdtem, hogy mik Stanley nézetei a Kongót, mint a gyarmatosítás mezejét s mint az európai népesség feleslegének fióktelepét illetőleg? Erről igen korán van még beszélni .— volt felelete. Kongó nem érett még meg a településre s én gondosan kerültem mindent, ami kiköltözési propaganda gyanánt volna vehető. Az emberek nem ismerik világosan a nehézségeket, melyek Kongó belsejének elérése elé hárulnak, s mely nehézségek természetesen nagyobbára el fognak oszlani, ha a vasút elkészül. Az alsó Kongó éghajlata, mondjuk: Vivi és Leopoldville, a főváros között, igen veszélyes az európaiakra nézve.

A felső Kongó, Stanley Poolon túl, ellenkezőleg oly egészséges, mint bármely déleurópai vidék. De az óvakodás természetesen szükséges. Szerencsétlenségre az emberek nem sok fáradságot vesznek maguknak, hogy a dolgokat a józan ész szempontjából vegyék, s megtegyék azokat az elővigyázatokat, melyeknek bölcsességét a tapasztalat kimutatta. Egy szóval a Kongón úgy szükség élni, mint egy filozófusnak. De — kérdem, — ha a Kongó-vasut elkészül, úgy hiszem, javítani fogja az éghajlati állapotokat azáltal, hogy megrövidíti az utazást a partvidéktől Leopoldsville-be?

Ez egyike a legfőbb áldásoknak, melyek a vonal kiépülését fogják követni. Befolyása roppant nagy, nagyobb lesz tán, mint bármely vasuté valaha, mely Anglia úttörő vasútja óta megnyílt. Hasonlóan ahhoz, mely az Egyesült Királyságban mintavasut volt, amilyen mintavasut lesz egész Afrikára nézve. Csak vasutak tehetik Afrikát igazán hasznossá és jótékonnyá a czivilizáczió számára. Van egy csodás földrész 15 000 mérföld partvidékkel, s több mint 13 millió négyszögmérföld területtel. Körülbelül ötször olyan nagy, mint Európa, s mégis élettelen, tehetetlen, merev marad, egyszerűen mivel az európaiak halálosan rettegnek éghajlatától.

Szerencsétlenségükre nem használják józan eszüket e nehézségek legyőzésére. Gondolja ön, hogy a Kongón előforduló végzetes betegségek legalább is éppen annyira tulajdoníthatók az óvatosság elhanyagolásának, mint az éghajlatnak? — Kétségkívül. Tapasztalatból beszélek, amelyet magam kárán szereztem drágán. Nekem több mint 200 alklommal lázam volt Afrikában.

Ha a vasút elkészül, az arabok egy hó alatt elláthatók Angliából. A Kongó vasút e fontos érdekeltségén kivül ott van a londoni missionarius társaság a Tanganyika tavon, ahol a kormányzási székhely is van s mindkettő szaporítaná annak üzletkörét. Azután ott vannak a Nyamnyamon elszórt szudáni arabok, s ahelyett, hogy a Szudán el lenne szigetelve, mint most, vasutak köthetnék össze a művelt világgal. Folytonos áruforgalom volna létesíthető.

Jelenleg a felső Kongón az európaiaknak meg kell elégedniük azzal, hogy kunyhókban és vályogviskókban laknak, szalmával és gyeppel fedve, ami nagy tűzveszélyt képez. Vasút segítségével az állam egy csapásra csupa vasból állíthatna házakat, templomokat, iskolákat. Aztán a bennszülött főnökök, látva mit tesznek az európaiak, szintén vasból építenék házaikat. A kintamoi főnök például már minden értékét vasládákban tartja, a kalabari főnökök pedig vasházakban laknak, melyek 10 000-töl 35 000 forintig kerültek. Azután sok gőzöst darabokba szedve szállíthatnának, hogy a vízesések felső oldalain rakják össze. A Felső Kongón jelenleg csak két gőzös van. Hogy a 7000 mérföldig hajózható Kongó vizí útjának roppant forgalma kiaknázható legyen, nagy és gyors járatú gőzösök szükségesek, kényelmes teher- és személyszállítással.

Fa-anyagokban is nagy kereskedelem fejlődhetnék, de fürész malmok volnának szükségesek s ezek termékeinek szárazföldi szállítására vasutak. Roppant menynyiségü lőpor és ágyú is keresett czikk volna, nem is szólva a szövött termékek csaknem határtalan piaczáról. Bátran állíthatom, hogy bizonyos számú évek lefolyása múlva, a vasút megnyitása után, évi 100 millió forint üzlet volna megvalósítható a Felső Kongó bennszülöttjeivel.

Itt szünetet tartva Stanley, megjegyezte, hogy van egy érzelmi oldala az egész kérdésnek, mely megfontolást érdemel. Mi képesek voltunk, folytatá, szerény vállalatunkkal valami 1000 teherhordót biztosítani magunknak egy havi szolgálatra oly vidéken, ahol mikor hozzá kezdtem a dologhoz, senki sem akart hozzánk csatlakozni. Ma már van valami 400 benszülött katonánk, akik közül mindenik bizonyság arra, hogy a bennszülöttek barátságos hajlammal viseltetnek, s készek szolgálatukat felajánlani a fehér ember céljaira, Ha az állam veszi kezébe a dolgot s ha a vasút fölépül, képes lesz 3000—4000 bennszülött katonát állítani ki az ország védelmére, a rabszolga-kereskedők ellen.

Azok az állomások, melyek ma oly szerények és ártatlanok, s nem mernek fegyvert fogni a szervezett rabszolga-kereskedők ellen, néhány hóval már a vasút megnyitása után abban a helyzetben lesznek, hogy támadólag léphetnek fel, s megakadályozhatják őket, hogy megvessék lábukat Kongó államban. Ez volna a halálos csapás a rabszolga-kereskedésre, az egész nyugati egyenlítői Afrikában folytatá Stanley.

A rabszolga-kereskedés körülbelül 2 millió négyszög-mérföld területen lenne felszámolva, és pedig csupán kereskedelmi eszközökkel, vérontás nélkül. Semmi szükség fegyverkezésekre, guerillaharczokra, sem a berlini konferenczia által a tengeri hatalmakra ruházott támadási jog foganatosítására. A vágyat és kísértést ily tettek elkövetésére, e békés, ártatlan törzseknél, el fogja venni a hajlandóságot a rabszolga-kereskedéstől. A bennszülöttek mindenike halálos ellensége lesz a rabszolgakereskedésnek. Az oly szomorú és irtóztató jelenetek helyett, amilyeneket 1883 deczemberében láttam a Kongo-part 140 mérföld hosszában, a keresztény térítők nemesebb és szelídebb befolyása fog érvényesülni, kik most csaknem reménytelen harcban vesztegetik erőiket a barbárság ellen. Ezek Stanley nézetei Afrikának a czivilizáczió hozzáférhetővé tételéről. Az egész emberiségre nézve nagy csapás, ha igaz a bátor utazó vesztéről elterjedt hir, hogy ő maga nem vehet többé részt nemes és fennkölt terveinek megvalósításában.

EGY MAGYAR TANÍTÓ DÉL-AFRIKÁBAN. 1899. 53. 883.

Ktumtík Emil.

A Dél-Afrikáról szóló irodalom azóta, hogy a két kis boer köztársaság az angol világbirodalommal háborúba keveredett, rendkívüli arányokat öltött. Ide s tova fél esztendeje, hogy nem vehetünk kezünkbe napilapot, vagy képes újságot, melyben hosszabb-rövidebb czikkek ne volnának kivált Transzvál földjéről és lakóiról, vagy többé-kevésbé hiteles ábrák ez ország mindenféle látnivalójáról. Szinte azt hihetnök, hogy a dél-afrikai földnek és néprajznak már nincs is olyan részlete, melyről a hirlap-olvasó közönség alaposan tájékozva ne volna. Ha mindamellett mégis arra vállalkoztam, hogy a "Vasárnapi Ujság»-nak ez országról egyet-mást irjak, teszem azt abban a meggyőződésben, hogy ismertetésemben néhány olyan új dolog lesz, ami a nagy közönséget érdekelheti, és teszem továbbá azért is, mert az a magyar tanító, kinek az alábbi adatokat köszönhetem, a természettudományi és néprajzi tárgyaknak fölötte gazdag gyűjteményét hozta haza Dél-Afrikából, melyet mint értékes múzeumi anyagot szeretnék ezúttal a hazai szakkörök különös figyelmébe ajánlani.

Laubner Károly fia egy hasonló nevű nyugalmazott m. kir. postatisztnek több esztendő óta mint tanitó működött a pozsonyi dinamitgyár tisztviselő- és munkás-telepén, midőn a vállalat főkémikusa és igazgató-helyettese, Hónig Ferencz, a németországi dinamitgyár-részvénytársaságnak Hamburgban székeld központi vezetőségétől azt az ajánlatot kapta, hogy menjen el Transzválba, ahol Pretoria főváros közelében új dinamitgyár fog épülni. Honig öt évre szóló szerződést kötött a társasággal és elutazott Dél-Afrikába. Ez a kitűnő szakértő igazgatói minőségben csakhamar berendezte a gyárat. Egy évvel később, 1896-ban, Laubnert is magához hívta, a ki három évi kötelezettséggel házi tanítói állást vállalt Honig családjánál.

A gyártelep Pretoria fővárostól délkeletre fekszik, másfél óra távolságra. Területe 1-4 négyszög kilométer. Az angol aranybányáknak annyi tömérdek robbantó anyagra volt szükségük, hogy a gyárat évről-évre nagyobbítani kellett. A múlt esztendőben az ott gyártott dinamit mennyisége körülbelül negyvenszeresét tette annak, amit a hamburgi társaság három gyárában (Pozsony, Zámky és Skt-Lamprecht) együttvéve állítottak elő ugyanabban az időben. Az 1899. év nyaráig 3000 fekete és 800 fehér munkás talált ott állandó foglalkozást. Azonkívül ötven tisztviselője volt a gyárnak, köztük németek, francziák, angolok, több osztrák és három magyar. Ezek egyike, Péchy István (Péchy Tamás volt képviselőházi elnök unokaöccse), a mostani háború kitörésekor belépett a boerok hadseregébe és kiszolgált huszártiszt lévén, rövid idő alatt fölvitte a tábornoki rangig.

Laubner nem győzi dicsérni azt a példaszerű bajtársi szellemet, mely a különböző nemzetiségű gyári tisztviselőket egymáshoz fűzte és az együttélést valamennyinek rendkívül kellemessé tette. A múlt tavasszal azt is tervezték, hogy gyermekeik részére közös iskolát alapítanak. A háborús előkészületek azonban úgy az üzemnek, mint a fölmerült szép eszméknek is véget vetettek.

Transzvál éghajlati viszonyai — Laubner szerint — általában véve nem mondhatók egészségtelennek. A hőmérsékletnek hirtelen változásai ritkák, de a novembertől májusig tart nyári évszak, a nem-bennszülöttekre nézve igen kedvezőtlen idő. A vérhas, a tífusz és a váltóláz az esős évad alatt gyakran járványosan lép föl. Nem csekély baj a jó ivóvíz hiánya is. Különösen júniustól októberig, a száraz, úgynevezett téli évszak alatt, — mely az európaiakra nézve egyébiránt itt a legkellemesebb, — a vízhiány igen érezhető csapássá válik. A dinamitgyár építésekor 300 méter mélységre fúrták meg a talajt, anélkül, hogy egy csöpp vízre akadtak volna. Óriás védőtöltéses tavakat kellett építeni, melyekbe az ipari czélokra szolgáló esővizet felfogták és eltarthatták. A boerok felforralják az ihatatlan vizet, s emellett kávéval élnek (ehhez is víz kell) szomjúságuk csillapítására. A boerok kávéja különben, melyből rengeteg mennyiséget fogyasztanak, oly silány ital, hogy Transzvál e réven régóta bizonyos hirhedtségre tett szert. Hanem azért sértésnek veszik, ha a vendég meg nem issza a nemzeti nektárt, melyet rendkívül nagy kancsóban tesznek eléje. A kávéslé élvezete, illetőleg a nyers viztől való tartózkodás az ország bennszülötteit sok oly betegség ellen mentessé teszi, amelyek különben évről-évre megtizedelnék a lakosságot.

Az idegenek mindamellett hamar megszokják a transzváli éghajlatot, föltéve persze, hogy lakóhelyükön megtörténhetnek a szükséges egészségügyi intézkedések. A dinamit-gyár telepén ragályos betegségek nagyon ritkán jelentkeztek és mindig csak szórványosan. Igen kedvezők a városok egészségi viszonyai. Dél-Afrika legtöbb városában kitűnő vízvezetékek vannak, az ártalmas nyugati szelek ellen pedig többnyire a természetes fekvés (nagyobb hegyek közelsége) védi meg a lakosságot. Az angolok és a hollandok rendkívül óvatosan jártak el nagyobb telepeik megválasztásánál. A vidéken élő boerok meg bámulatos módon edzettek az időjárás veszedelmeivel és kellemetlenségeivel szemben.

A boerok lehetőleg kerülik a városokat. Az uitlánderekkel (idegenekkel) szemben bizalmatlanok, sőt gyanakvók, az angolokat pedig régtől fogva valósággal gyűlölik. Aránylag legjobban kedvelik a németeket. A transzváli városok német lakóinak alig volt valaha komoly panaszra okuk, ellenben a boer hatóságok és az angolok közt az összeütközések, különösen az utolsó néhány év alatt, napirenden voltak. A boer a maga földjén és országában úrnak érzi magát és a szerint bánik az idegennel; az angol pedig minden lehető alkalommal a nagybritániai szuverenitást szereti éreztetni.

A boerok főkép földmíveléssel és állattenyésztéssel foglalkoznak. A kereskedelem terén csak igen csekély mértékben szerepelnek. Amire szükségük van, azt maguk termesztik s legnagyobbrészt maguk készítik. És így legtöbb természeti és ipari czikküket maguk is használják fel vagy legföllebb egymás közt cserélik. Mezőgazdasági terményeket bevisznek ugyan a városokba, hanem ebben a csekély kereskedésben is csak nagyon kevés boernak van része. A kereskedők csaknem kivétel nélkül az angol és német zsidók közül kerülnek ki. A pretoriai börze is az ő kezükben van. Európai mértékkel mérve, a transzváli városokban igen drága minden. Nem szabad azonban elfeledni, hogy a vevők bevételei is a drágasághoz vannak szabva.

Legolcsóbb élelmiszer a marhahús. Rendes időben kilogrammja 20 krajczárért kapható. Az ország roppant gazdag szarvasmarhában. Ezt a bőséget időközönkint a marha-dögvész szokta ugyan ellensúlyozni, hanem a hús ára ily esetekben is, összehasonlítva más áruczikkek nagy drágaságával, elég alacsony. Tojás feltűnően kevés van az országban. Ennek a nélkülözhetetlen élelmiszernek tuczatja 1 frt 80 kr., a mikor legolcsóbb, de gyakran 3 frt 60 kr-ig is fölmegy az ára. Kevés a szárnyas és a tyúkok nagyon keveset tojnak. Ennek legtermészetesebb magyarázata a talajviszonyokban található. A transzváli földnek igen csekély a mésztartalma, amely pedig a tojáshéj képződésére nélkülözhetetlen. Ugyanez okból nincs az országban héjas csiga sem.

Dohánygyárak és sörfőzők nincsenek. Egy meglehetős silány minőségű, külföldről bevitt szivar ára 60—90 krajczár, egy üveg pasteurizált export sör 2 frt 40 kr. A tickey Transzválnak legkisebb aprópénze. Értéke a mi pénzünk szerint 15 krajczár. Ennyibe kerül egy skatulya gyufa. Évi lakás 3000 frton alul nem kapható; egy legényszoba, kint a város határában, havonkint 60 forint. A belföldi hírlapok rendes ára számonkint egy tickey. Angol és holland nyelven meglehetős sok hirlap jelenik meg a boer földön.

A gyári iparra és a bányászatra nézve rendkívül fontos elem a bennszülött feketebőrű nép. 80—100 különféle kaffer törzs lakik Dél-Afrikában. Mindegyiknek külön nyelve van. Az európaiak valami egyetemes kaffer-nyelvet alkottak, melynek segítségével valamennyi törzssel elég jól megértetik magukat. A kafferek szeretnek munkára szerződni. Megbizható, tanulékony és kevés igényű nép. Egy felnőtt kaffer napszáma a dinamit-gyárban 60—80 krajczár; azonkívül «szabad» lakása volt a telepen. A legvadabb feketére akár a legveszedelmesebb munkát is rábízhatták, így pl. az úgynevezett dinamit-kolbászok elkészítését, mely egy gép folytonos forgása által történik. Ez éppen annyira kényes, mint unalmas foglalkozás. Nagy türelem és nyugodtság szükséges, hogy a formába préselt nedves robbantó anyag ne veszélyeztesse a munkást és környezetét.

És a gyermekes naivságú kafferek erre a munkára kitűnően alkalmasak. Reggeltől estig elülnek a hajtókerék mellett és nyugodt közönyösségük legföllebb akkor hagyja őket cserben, ha a veszedelmes kolbász nagyon szépen sikerűit. Ekkor ugyanis kis gyermek módjára örülnek és elégedetten nevetgélnek. A kaffer különben kevésbé mondható butának. Hősi bátorsága a harczban épp oly ismeretes az angolok előtt, mint ritka ügyessége oly munkákra is, amelyek vele született értelmességet tételeznek föl.

A feketebőrűek ez utóbbi tulajdonságának különösen az aranybányákban veszik hasznát. Laubner többször meglátogatta a Johannesburg közelében fekvő Robinson-bányát. A bejárat körül csupa síkföld van. Belsejébe ferde aknán keresztül lehet bejutni. Ottbenn szakadatlanul robbantják a kemény kvarczot s a bányából a föld színére kiszállítva ökölnagyságú darabokra vagdalják a nyersanyagot és fémtartalma szerint rendezik. A csekély aranynak gyors és biztos fölismerése egy ily kődarabban nem könnyű feladat; nagy gyakorlat mellett bizonyos tehetség is kell hozzá. A kafferek közül soknak van meg ez a becses tulajdonsága, s ezért a bányamunkára nagyon keresik őket. A rendezés után porrá törik a «nemes» köveket. Erre óriás törőgépek szolgálnak, melyek zakatolása gyakran mérföldre elhallatszik. A port későbben hengerekre vonják, ahol kénesővel foncsorozzák. Végezetül a cyanid-eljárás következik, mely a foncsor tisztítását végzi, és kész a színarany, melynek birtokáért mostanában két hadsereg öldösi egymást.

Laubner három évi ott tartózkodásáról az érdekesnél érdekesebb megfigyelések nagy sokaságát hozta magával. Igen élénk színekkel írta le előttem a délafrikai városok építészeti szépségeit és életviszonyaiknak európai fejlettségét. Legmélyebb hatást tett reá Capetoum (Fokváros) gyönyörű fekvése. Laubnernek paradicsomi szépségeit Nápoly fölé helyezi. Saját tapasztalatából sok emlitésreméltó dolgot mondott el Krüger elnökről is. Midőn a boer nép negyedszer választotta meg elnökévé a közszeretetnek örvendő öregurat (1898. május 20.), Laubner is bement a gyárból Pretoriába és személyes tapasztalatai alapján a következőket adta elő az akkori ünnepélyekről.

A főváros terei és utczái hemzsegtek a boerok tömegétől, kik tízezrivel érkeztek oda, hogy jelen legyenek az államfő választásánál és ünnepies eskütételénél. Mind lóháton volt és talpig fölfegyverkezve. A politikai érettségnek és csaknem nomád őseredetiségnek oly sajátságos vegyületét mutatták az akkori jelenetek, hogy hozzájuk fogható talán sehol a föld kerekségén nem látható. Krüger az országház erkélyéről beszédet intézett népéhez. Messze hallható hangon tett fogadalmat az ősi alkotmány épségben tartására. Befejezésül a boerok czímerébe foglalt jelszót hangsúlyozta: «Eendract maakt mag (Egyetértésben a hatalom). A lovasnép mennydörgő tetszésnyilvánítása, melyekben, fegyvereiket magasra emelve, Krüger beszéde után kitörtek, a maguk természetességében valósággal magasztos jelenet volt.

Más alkalommal Laubner több gyári tisztviselő társaságában meglátogatta Krüyert a lakásán. A pátriárka mellett ősz felesége, valamint hat gyermekük és néhány unokájuk volt jelen; kezet szorítottak, azután pedig megkezdődött a szokásos kávéivás. A kormányelnökék főztje, összehasonlítva más boerokéval, tűrhető ital. Ha azonban a vendégnek eszébe jut, hogy a transzváli állam fejének az ily kávés vizitek költségének fedezésére hivatalból 400 font (4800 frt) jár évenkint, a világosbarna levet bizony még sem nagyon hajlandó dicsérni. A beszélgetés kávézás közben leginkább a gyári viszonyok körül forgott. Nem sokára Krüger viszonozta a látogatást és behatóan megtekintette a dinamit-gyárát. Az öreg elnök minden egyszerűsége mellett is nagy intelligeneziájú, sokat tapasztalt ember. A ki nem tudná is, hogy ebben az öreg úrban kipróbált államférfiúi tehetségek lakoznak, rövid beszélgetés után mégis észrevenné rajta a tisztult életbölcseség ritka fokát. Szelleme akaratlanul imponáló hatással van mindenkire. Keveset beszél, de ha szól, mindig van is mondanivalója. A gyárnak németül beszélő tisztviselőivel szemben tőle kitelhető barátsággal viselkedett, az angolokkal azonban feltűnő hidegen bánt. Krüger jól tud angolul, de csak a legritkább esetekben beszél ezen a nyelven.

Térjünk most már át Laubner gyűjteményeinek futólagos ismertetésére. Szülei szerény lakásának tágas előszobájában vannak ideiglenesen elhelyezve mindazok az exotikus, tudományos becsű tárgyak, melyeket a világlátott tanító magával hozott. A falakon többnyire néprajzi látnivalók függenek. Egy marhabőrből készült, 80 cm. hosszú és fél méter széles kaffer-pajzs foglalja el a főfal közepét. Meglehetős dísztelen külsejű, kezdetleges védőeszköz, de elég erős és ügyesen használható arra, hogy nyílvesszők és hajító-dárdák ellen megóvja tulajdonosát. Valamikor egy niashangana-töTZBbeli harczosé volt. A zuluk pajzsa valamivel czifrább ; felső részén tollbokrétával van ellátva. Több assagai (hajító-dárda) is hozzájárul a főcsoport harczias jellegéhez. Ezek a fegyverek igen erős fából vannak faragva, egy méternél jóval hosszabbak és rövid pöngeszerű vashegyben végződnek. Dárdáik és nyilaik hegyét a kafferek harcz előtt méregbe szokták mártani.

Az említett gyilkoló szerszámok mellett a kafferek zeneeszJcözei is ott függenek. Van köztük egy igen egyszerű (3—4 hangú) fuvolaféle hangszer és valami íjalakú gitár, melynek egyetlen húrját szájjal kell többé-kevésbé megfeszíteni, hogy melódiát lehessen belőle kicsalni.

Egy fából faragott gyík egy zulu család házi bálványát mutatja. Egyik füle le van törve s a szent tárgy e hibás voltának köszönheti Laubner, hogy kevés pénzért odaadták neki. Sértetlen állapotban aligha lett volna eladó.

Igen gazdag a kafferektől szerzett ékszerek gyűjteménye. Lószőrrel igen sűrűn körülfont akácztöviseket hajtűknek szoktak használni. Fejékül valami barna, szőrös korong szolgál, kezet szorítottak, azután pedig megkezdődött a szokásos kávéivás. A kormányelnökék főztje, összehasonlítva más boerokéval, tűrhető . Ha azonban a vendégnek eszébe jut, hogy a transzváli állam fejének az ily kávés vizitek költségének fedezésére hivatalból 400 font (4800 frt) jár évenkint, a világosbarna levet bizony még sem nagyon hajlandó dicsérni. A beszélgetés kávézás közben leginkább a gyári viszonyok körül forgott. Nem sokára Krüger viszonozta a látogatást és behatóan megtekintette a dinamit-gyárát. Az öreg elnök minden egyszerűsége mellett is nagy intelligeneziájú, sokat tapasztalt ember. Aki nem tudná is, hogy ebben az öreg úrban kipróbált államférfiúi tehetségek lakoznak, rövid beszélgetés után mégis észrevenné rajta a tisztult életbölcsesség ritka fokát. Szelleme akaratlanul imponáló hatással van mindenkire. Keveset beszél, de ha szól, mindig van is mondanivalója. A gyárnak németül beszélő tisztviselőivel szemben tőle telhető barátsággal viselkedett, az angolokkal azonban feltűnő hidegen bánt. Krüger jól tud angolul, de csak a legritkább esetekben beszél ezen a nyelven.

Térjünk most már át Laubner gyűjteményeinek futólagos ismertetésére. Szülei szerény lakásának tágas előszobájában vannak ideiglenesen elhelyezve mindazok az egzotikus, tudományos becsű tárgyak, melyeket a világlátott tanító magával hozott.

A falakon többnyire néprajzi látnivalók függenek. Egy marhabőrből készült, 80 cm. hosszú és fél méter széles kaffer-pajzs, mely mókus farkból készült. A kedves rágcsálónak díszes nyújtványát addig forgatják tengelye körül, míg majdnem lapos alakot nyer. Fárasztó munka, melyhez nagy türelem szükséges. Igen csinosak a réz-sodronynyal bevont, lószőrből készült karpereczek, vagy a zsirkő-darabokból faragott nyaklánca is. Egy másik nyak-ék fonalra fűzött oroszlánkörmökből készült. A kafferek régtől fogva nagyon kedvelik az oroszlánkörmöket. Minthogy pedig az állatok királya (a zsiráffal, antiloppal, elefánttal és struccmadárral együtt) Dél-Afrika legtöbb részén immár kiveszőfélben van, egyszerűen ökörszarvból faragnak mesterséges oroszlánkörmöket, megmutatva azzal, hogy a vadak is értenek az ékszerhamisítás mesterségéhez.

Nagyon elterjedt köztük a tubákolás szokása. Egy csöppet sem válogatósak ebben a tekintetben. Töklevelet, száraz gyökeret, kenderlevelet, s néha valóságos dohányt is fogyasztanak por alakjában, orrukon keresztül. A dohányt drágasága miatt nehezen szerezhetik meg, ha azonban hozzájutnak, valóságos szenvedóllyel élnek vele. A tubákoláshoz külön kanalat használnak, melyet egy darab csontból faragnak ki. Egy fából faragott tacha-titó (tachá-nak a kender-tubákot hívják így), úgyszinte egy kivájt, apró tökből készült szelencze, leginkább pedig egy tubákos pikszissé átalakított puskatöltény mutatja, mennyire elterjedt köztük a burnótozás divatja. Vizes edénynek nagy, üres tököket használnak. A kukoricza - kását fakanállal eszik. Laubner kanálpéldányán volt tulajdonosa egy álló hétig faragott valami kezdetleges vaskéssel, mely fatokjával együtt, hasonlóképen megvan a gyűjteményben. És így tovább. Hosszadalmas volna mindent felsorolni, ami néznivaló akad a néprajzi tárgyak között.

Az állattani gyűjtemény legfeltűnőbb darabja egy szépen kitömött hangyász-sün (Tachyglos-sus). Borzkutya-nagyságú, krokodilalakú teremtés, melyet fenyőtoboz-szerü pikkelyek födnek. Rendkívül gazdag Laubnernek rovar- és pillangógyűjteménye, melyet nagy szorgalommal és szakértelemmel állított össze. Legszembeötlőbb benne a szebbnél-szebb tarkabarka óriás-sáskáknak tűkre felszúrt raja. Számos repülő hangya és termita is magára vonja a figyelmet. A délafrikai skorpió sem hiányzik. Legnagyobb különlegessége a gyűjteménynek azonban a tsctse- (csecse-) légy. Külseje alig üt el a mi házi legyünkétől, csak a szárnya valamivel hosszabb és hegyben végződik. Kizárólag Dél-Afrikában fordul elő. Az embernek a tse-tse csípése nem árt, a szarvasmarhát azonban megöli. Egy-két nappal a légy csípése után a legerősebb ökör is elhull vérmérgezés következtében, melynek ez az apró állat az okozója. Szerencse Transzválra nézve, hogy a mérges kis teremtés igen lassan szaporodik.

Laubner növény-gyűjteményében több ezer, mesterségesen preparált, nagyrészt ritkaság számba menő példány foglaltatik. Csak néhányat említem itt meg: A buphána, egy liliom-szerű növény, melynek töknagyságú hagymája nedvével szokták a kafferek nyilaik és dárdáik hegyét megmérgezni. A transzváli pálma az egyetlen pálmafaj, mely a boerok földjén terem. A boerok egész területe fában igen szegény. A természetnek ez érezhető fogyatékosságán évek óta azáltal igyekeznek segíteni, hogy mesterségesen ültetnek mindenféle fákat.

Ez év június 29-én Laubner elutazott Pretoriából s július közepe óta szülei pozsonyi otthonában tartózkodik. Elutazása előtt több hónappal a háború már előrevetette árnyékát. A kereskedés terén pangás kezdett mutatkozni. A boltosok elbocsátották segédeik és cselédségük egy részét. A jobbmóüú európaiak nejeiket és gyermekeiket biztonság kedvéért elküldték vagy Európába, vagy az angol gyarmatokba. Háborús előkészületekről azonban akkor még semmit sem lehetett észrevenni. Abból a sok fájdalmas meglepetésből, melyet a boerok harczászati ravaszsága szerez az angoloknak, kitűnik, hogy példás módon titoktartók s hogy Dél-Afrika Svájczában a honárulók fajzatja ismeretlen.

A transzváli dynamit-gyár sorsa ma ép oly bizonytalan, mint a boerok földjének egész jövője. Mindenesetre több esztendő is le fog telni, míg a háború borzalmai helyet engednek az előbbeni, vagy pedig egy idegen kultúrának.

Laubner Károly, kinek elbeszélése után közlöm a fentebbi adatokat, mint okleveles magyar tanító, itthon a hazában kivan állást nyerni. Kívánom neki, hogy mihamarább nyerjen tehetségéhez és szorgalmához méltó állást, akár iskolánál, akár valamely múzeumnál. Természettudományi készültsége és preparátori ügyessége minden szakértő előtt, a ki gyűjteményeit megtekintette, kétségtelen. Tárgyainak gazdag gyűjteménye is méltán helyet foglalhatna hazánk valamelyik múzeumában.

* * *

Szendrői Geöcze István 1869. 463.

Uti képek Braziliából.*)

*) Ezt a közleményt Geöcze István világlátott honfitársunk „Utazás Braziliába és vissza" czimü, s e napokban megjelenő könyvéből vettük. A személyes tapasztalatok a benyomás élénkségében, s az előadás közvetlenségében mutatkozik meg. Mindenesetre igen érdekes és ajánlható olvasmány kínálkozik bennük közönségünknek. Szerk.

1. Egy német gyarmat. Blumenau

Midőn a Serrado-erdőből kiértünk, a nap már hanyatló félben volt. A legközelebbi gyarmattanyához ezukomád, kukoricza, mandioca, aipim és talha ültetvények közt közeledtünk. Az aipim galagonya nagyságú bokor s 2—3 láb hosszú, fehér bélü, 5—6 fontot nyom a gyökere. Minden idáig ismert burgonyafajok közt a legízletesebb, és hasznosságára mint pótkenyér, a mandiocával vetélkedik. Egy nagyobb fajtája a talha, de annk a gyökere sokkal keményebb, és az abból készitett ételek nehezebben emészthetőek. Az aipim igen dúsan terem. Egy bokor alatt 6—8 gyökér is van, s megművclése igen kevés munkát igényel. Gyökere meghámozva s egyszerűen vízben megfőzve, igen izletes és egészséges eledel. Ezenkivül még többféle igen finom tésztanemüt is készítenek belőle. A mandioca és az édes izű gyökér-burgonya fajok egyik áldását képezik Brazília erdős vidékeinek.

Gazdagon terem a cóccus nagyságú és veres bélü édes burgonya (batata doce), mely megfőzve hetekig is eláll, sőt mindinkább édesebbé válik. A gyarmattanya környékén legelésző tehenek hátán sok pirollt láttunk szálldosni. A közeli fákról két ilyen madarat le is lőttünk, éppen midőn nagy lármával, a fáról lelógó, hosszu zacskó-alaku fészke körül repkedett. Nemsokára ismét az erdőn keresztül vezetett utunk, s egy vízesés mellett a píros és fekete tollazatú és aránylag igen hosszú kampós csőrű tucán mélabús hangja vonta magára figyelmünket. A tucán, az újvilág egyik legszebb madara, mindig a legmagasabb fákra száll. Az őszi hónapokban (ezek itt: márczius, április, május) igen meghízik, s ilyenkor a húsa nagyon ízletes. Útközben hatot lelőttünk, s igy már két napra is el voltunk látva a legfinomabb vadhússal.

Még félnapi járásra voltunk Blumenautól, midőn az est leszállt. Kettőzött léptekkel siettünk tehát az éppen legközelebb eső gyarmatházhoz. A tulajdonos egy öreg holsteini német volt, kinek azonban gyermekei már jobban beszéltek portugálul, mint németül. Alig hogy megérkeztünk, lódobogást hallánk, s nemsokára néhány portugál utas, kik Sao-Joséból érkeztek, az udvarba vágtatott, szintén szállást kérve éjjelre. Az öreg holsteini háza egyszersmind venda volt, mely bárkinek is 6 vontim fizetés mellett éji tanyául szolgált. Tina, zuruma (dinnye - káposzta), szárított capibari (vízi disznó) húsból és bannánából álló vacsoránkat elköltve, még egy ideig jóizüen beszélgettünk a háznéppel és a sao-joséi utasokkal, kik közül az egyik a nyeregkápán magával hozott néhány bahiai fandangóval villanyozá fel a csakhamar megbarátkozott társaságot. Az általános jókedvben magam is szivesen vállalkoztam egy fandangóra a germán eredetű házigazda egyik csinos szőke leányával.

Éjfél lehetett, midőn a mulatságnak vége szakadt, s a sebes gyaloglástól fáradt lévén, alig vártam, hogy lefekhessem. A pálma gerendákból épített ház földtalaján, hol előbb fandangóztunk, csinos tánezosném braziliai szokás szerint előbb tüzet rakott, hogy mosquitók és carapatók alvásunkat ne háborgassák. Az itteni gyarmatházak falai, többnyire ketté hasitott és egymásra fektetett pálma gerendákból vannak összetákolva. Kémény nem lévén, a füst a mennyezeten és a gerendák közti réseken távozik. A füst elűzte a mosquitókat, s a szőke Márta a szokott ágykészletet, vagyis a gyékényt és vékony takarókat a vendégek számára elrendezve, jó éjt mondott, mi pedig fáradtak lévén, álomra hajtottuk fejünket.

Hajnalban mikor felébredtünk, az ügyes gyarmatos leánv már készen volt fekete kávé reggelinkkel, s mi még napfelkelte előtt elindulánk. Éppen vasárnap volt, útközben igen sok lovassal és lovasnővel találkoztunk, akik a vidékről, a Blumenautól jóval távolabb fekvő kápolnához siettek istentiszteletre. Délelőtti tizenegy órakor érkeztünk Blumenauba, mely mindössze, néhány, részint fa, részint téglából épült házból áll. Ez csak is a szoros értelemben vett Blumenau, az úgynevezett városhely, — maga a gyarmat azonban, melynek nagyobb része még ki nem irtott őserdőkből áll, az Itajahy folyam mindkét oldalán, valamint a Rio Testo és Rio Benedicto mellékfolyók partjain, több négyszög mérföld terjedelmű.

A gyarmat alapitója a braunschweigi származású Blumenau jogtudor, ezelőtt mintegy 19 évvel telepedett meg e rengeteg erdőségben, néhány rokonával és barátjával. A népesség, mely ma már 3000-hez közel jár, eleinte csak lassan növekedett. 1864-ben már néhány ezer hold volt kiirtva, s részben megművelve, Blumenau gyarmat városi jogot nyert, s azon kiváltságban részesült, hogy határában rabszolgát tartani nem szabad, nehogy azáltal a földművelés és a munka versenyét, egyes gazdagabb rabszolgatartó birtokosok gátolhassák.

Ott ugyanis, hol sok rabszolga tartatik, a szegényebb néposztály még napszámhoz sem juthat, mivel a munkaadó gazdagabb birtokosok minden dolgot rabszolgáikkal végeztetnek. Ez az oka annak, hogy Braziliában a napszám aránylag a többi amerikai oszágokhoz képest rendkívül kevés, úgy hogy például a délamerikai köztársaságokban, mint Bolivia, Ecuadorban vagy Peruban a napszám 4—8 ft., sőt több is; Braziliában 1, legfőllebb 2 frt.; de e csekély kereset is csak oly helyeken van biztosítva a szegény népnek, ahol kevés vagy semmi rabszolga nincs.

Ezért kötötte ki dr. Blumenau szerződésileg, hogy gyarmatának kerületében rabszolgákat tartani ne lehessen. így legalább a Németországból megérkezettek mindjárt munkát kaphatnak, addig is, mig saját földjüket gyümölcsözővé tehetik. A kormány a városhely közelében némi távolságra utakat és a nagyobb patakokon egy-két hidat is építtetett, úgy hogy a város környékén mintegy félórányi távolságig szekerek is járhatnak. A kisebb hajók az Itajahy torkolatától egész a város alá jönnek, sőt a folyam már kisebb gőzösök által is bejáratott, s az Itajahy partján a város mellett gyümölcs feldolgozó gép is állíttatott fel.

Dr. Blumenau, ki az egész gyarmat-területet mintegy tizennégyezer forintért vette a kormánytól örökáron, azt néhány év előtt, miután már jó része meg volt művelve, 200 000 frtért adta vissza, egyéb jogok közt kikötve magának élethosszig az igazgatói hivatalt 8000 frt. évi fizetéssel, s ezenkívül fönntartva magának örökjoggal néhány ezer holdat, melynek egy része már szintén meg van művelve. A gyarmat fejlődése, főleg 1860 óta igen nagy haladást ért el, ami legfőképp dr. Blumenau érdeme, ki a közös anyagi és szellemi jólét előmozdításában fáradhatatlan.

Az érkező gyarmatosokat mind tanáccsal, mind tettel segiti. A szegényebbeknek a kormány által utalványozott előlegen felül, még a saját magáéból is előlegez, ellátja őket a szükséges házi vetemény-magokkal, ültetvény-gyökerekkel, házi és mezei szerszámokkal, sőt ha éppen szükséges, ruházattal is. Épp ily kiváló gondot fordít a társulati szellem meghonositására. E végből lövész-, ének-, zene- és olvasó-egyletet alakított. Az esős évszakban s néha nyáron is színdarabokat, bálokat, ünnepélyeket rendez; könyvtárról, hírlapokról gondoskodik, s háza valódi önzetlen vendégszeretettel mindenkinek nyitva áll, szóval mindent elkövet az egyesek, mind a község jólléteért, s méltán a gyarmat atyjának neveztetik. Blumenau részére a gyarmatositás terén nyert érdemekért a 1867-iki világkiállításon 12 jutalom közül 100 000 frank ítéltetett „a nép javának czélszerű gyarmatositás , földmivelés és az ipar emelése általi előmozdításáért."

Jelenleg a gyarmat már rendes helyhatósági és választási jogokkal bir, legújabban hetilap is jelenik meg, s a népnevelés mindinkább emelkedik. A gyarmat határában már két fiú és egy leány-iskola is van. A népesség növekedésére sok ideig gátlólag hatott azon körülmény, hogy Poroszország a kivándorlók elé különféle akadályokat gördített, melyeken azonban pár év előtt szerződésileg segitve lőn, s a gyarmatban porosz konzulátus is állittatott fel. A jelenlegi porosz konzul dr. Blumenau igen mivelt s köztiszteletben álló unokaöccse. A kereskedelem és ipar szintén kellő haladásnak örvend. A városban pár igen jól berendezett bolt van, mely közvetlenül Hamburgból kapja áruit.

Dr. Blumenau azt is kieszközölte, hogy a gyarmatosok Hamburgig semmit sem fizetnek leveleikért, valamint saját elszállíttatásukért sem, egész Blumenauig. A gyarmatosok közt sok mesterember lévén, az ipar mindinkább emelkedik, úgy hogy a külkereskedelmi czikkeken kívül majdnem mindent helyben el lehet készitetni. Ami az építészetet illeti, a házak ugyan többnyire csak pálma gerendákból vannak összerakva, azonban a téglaégetés és a fürészmalmok terjedni kezdvén, az építkezésbe is nagy javulás állott be. Idáig még ugyan alig van két ház tiszta téglából épülve, de már több háznak legalább az alapja téglából készült, a falak pedig vegyest téglából és fából. Blumenau város, az Itajahy folyam egy nagyobb kanyarulatánál fekszik, minden oldalról kisebb -nagyobb patakokkal és forrásokkal körülvéve, melyek a kiváló ivóvizet szolgáltatják.

Északi részén magánosan álló kis hegy emelkedik, melynek tetejéről a gyarmat-igazgató cócus fái büszkén tekintenek a hegy lábánál folyó Itajahyra. A kis hegy háta megett kezdődnek a rengeteg őserdők, mig a város déli oldalán, az úgynevezett kis folyó banánák és momao fák közt kígyózik lapályos és szépen megmivelt térségen, hol különféle ültetvények díszlenek erdők és hegyektől környezetten. A nyugati oldalon a folyó mellett felfelé a hullámos vidék mindinkább emelkedik, mígnem az utas sziklás hegyek közé jut, hol a Benedicto és Itahahy folyamok vízeséseinek tompa moraja hallatszik a beláthatatlan erdőségben. Az e hegységen tulfekvő fennsikot csak 1867-ben sikerült felfedezni. Blumenauban egyelőre az újonnan érkező gyarmatosok számára fából épített ház áll rendelkezésre, mely ugyan félszernek is beillett. Hasonló helyre szálláslták magukat. Amint a több butor nélküli szobára felosztott félszer ajtaját számunkra a gyarmat-igazgatói titkár kinyitotta, egy 2 öl hosszú fehér kigyó csúszott ki onnan. A titkár a kígyót agyon verte, mit dr. Blumenau igen rossznéven vett. E fehér kígyó ugyanis teljesen ártalmatlan, sőt a leghasznosabb állatok egyike, miután, az itt nagy számmál levő fehér patkányokat és varangyokat pusztítja.

A doctor által igen szívesen fogadtattunk, egyszersmind a kormány által egedélyezett előleget felvettük. Társaságunk egy része a doetorhoz szállásolt, én pedig néhányad magammal új faház lakásunk előtt tüzet rakva, a fácánokból és pirollokból hatalmas paprikást készítettem, a pimenti nevű, som kicsi ugyan, de igen erős paprikával. Ezenkívül a doctor egy üveg bordeaux-t banánát és narancsot is küldött számunkra.

Szállásunkon nem levén semmi más bútor, mint a deszkából készült magas fekvőhely, a mellettünk csörgedező kis forrás partjáról capim füvet sarlóztam. Ez volt derekalját és madráczot helyettesítendő. E sűrű fűben igen sok kigyó tartózkodik, és sarlózás közben ugyancsak óvatosan kellett lépdelnem. Bár a capim fűből jó puha ágyat készítettem magamnak, mégis úgyszólván egész éjjel a szemem se hunytam be. Midőn kissé elszunnyadtam, a patkányok kezdtek ugrándozni rajtam keresztül, aztán az alattam levő fübon is mozgott valami, ami képzelődésemet annyira felizgatta, hogy lehetetlen volt aludnom. Vagy hússzor gyertyát gyújtottam, ilyenkor egy-két patkány rohant ki a deszkák közt levő lyukakon, baráták futottak ki fü madrá-czomból, és a mosqidók és sancudók kegyetlenül összemartak. El is határoztam, hogy másnap mindjárt a szomszédságban levő vendába szállásolom be magam, mit meg is tettem.

Első éjjel azonban ott sem nyugodhattam, mert még el sem oltottam a gyertyát, máris a földre vetett gyékényágyam közelében oly undorító két nagy fehér varangyot pillantottam meg, hogy azonnal hideg veritek lepett el, s nem háltam volna a földön egész Braziliáért sem. Gyékényemet a másik szobába vittem, s az asztal közepére teritettem. Jó darabig hallgattam, még a sipka nagyságú fehér és barna szinü varangyok csappogó ugrándozásait a szoba talapzatán. Tudva azonban, hogy hozzám az asztalra még se ugorhatnak fel, az éj hátra levő részét nyugodtan töltém. Másnap uj szállásomon sajátságos tüneménynek voltam tanuja. Amint reggeli sétám után visszaérkezve, a kerten keresztül a szobába akarok menni, a kert bokrai közt már messziről egy hosszu fehér, széles szalag formát vettem észre; miriád és miriád fehér hangya volt az, mint minden izében mozgó oszlop, sietve a szoba felé. Szobánkat e vándor hangyáktól megmentendő, azok menet iránya felé tüzet raktam, mi aztán a hangyasereget a szoba ajtajától tiszteletes távolban tartá. Az utazó hangyák néha hosszú mozgó oszlopot képeznek, s mindent, mit utjukban találnak, felemésztenek. Ha valamely házba bojönnek, csakis tűzzel és füsttel lehet azokat kiűzni. Szintén igen kellemetlen fajtája e vidéken a hangyáknak a kis fekete hangya, mely gyakran rútul összecsipdesi az embert. Az ültetvények pusztítója a nagy veres hangya, és a 7—9 láb magas,5—6 láb széles bolyt rakó tanajuras vagy más néven sauva. Fészkét puska-.porral kell szétrobbantani, részint mert rendkivüli szilárd alkatú, részint mert ha kapával bontják szét, a hangyák ki nem irtatnak, sőt még pusztitóbbá válnak. (Folyt, köv.)

Dr. Bozóky Dezső. cs. és kir. sorhajó-orvos: MACAO. 1911. 576.

A hongkongiak kedvencz kirándulóhelye, a hajón négy óra alatt elérhető kis portugál gyarmat, Macao. Egy sziklás félszigeten, két egymást szög alatt metsző hegygerincz lábainál terül el. A két halmon fekvő város világos szinű emeletes házaival, templomaival s gyönyörű árnyas tengerparti sétánnyal rendkívül kellemes, kedves benyomást tesz a szemlélőre.

A világnak ez a csöndes szép zuga kedvencz tartózkodási helye a nyugalmat és üdülést keresőknek. Temérdek rikító piros szinű riksa várakozott már a kikötőben hajónkra. Nem is kell a riksa-kulikkal hosszasan alkudoznunk, mert úgy is tudják, hogy idegenek vagyunk, s a látnivalókat kívánjuk megtekinteni. Becsületesen körülkocsikáztatnak a városban, s környéken sőt még idejében letesznek egy játékház kaszinó) előtt is, hogy a hajónk visszaindulása előtt a szerencsét is megpróbálhassuk a játékasztalnál.

Macao már századok óta portugál gyarmat, melynek falai közt hajdanában megfordult a hires hittérítő Xavéri Szent Ferencz, ki a közelben halt meg. A portugáloknak évszázadokon át 500 taelt fizettek Khmanak Macao birtokáért, 1848-ban azonban az akkori kormányzó Ferreira do Amara beszüntette a fizetést s kidobta a khinai hivatalnokokat. Az erélyes kormányzót utolérte végzete, amennyiben a khinaiak legyilkolták. 1887 óta azonban Khina hivatalosan is elismerte Macao önállóságát és a portugálok szuverenitását.

A 80 000 lakosú tiszta, kedves város kilencz-tized része ma is khinai. Csupa gömbölyű kavicsos kövezetű szúk utczákon rázattuk eleinte magunkat. Az utcák inkább sikátorok.

Az egyes házakon fellengzős nevű felírások olvashatók pl: «Örökélet haza», Boldogság háza». Majd modernebb utczákba jutunk, melyek már czementezve is vannak. Barátságos, tiszta, emeletes virágdíszes házak. A portugál katonaság festői viselete is szerepet játszik az utczai élet tarkításában. A buzavirág kék egyenruhát széles karimájú puha barna kalap és töltényekkel tele tűzdelt öv egészíti ki. A házak ablakaiban itt-ott tüzes szemű portugál nő fekete csipkekendős karcsú alakja bukkan elő.

Majd elérkezünk az 1835-ben leégett San Paolo jezsuita dómhoz, melynek esupán az elülső homlokzata maradt meg a faragványaival, szobraival, még ma romjaiban is nagyszerű. Széles kőlépcsőn haladunk fel a magaslaton álló Dómhoz, melynek portáléján áthaladva a magas ablakokon keresztül pompás indigó kék ég mosolyog le ránk. Csinos parkokon, utczákon nyargalunk keresztül egy krizantenumokkal telt kis kertecske előtt állunk meg. Ez a «Camoés-park», melynek fái alatt a merengő poéta híres «Lusiádá»-ját irta. Egy magaslaton áll a költő mellszobra, mellette négy fehér márványtáblán négy költeménye van bevésve.

A kilátás innen elragadó. De nem sok időnk marad a bűvös tájék szemlélésére, mert a nagyszerű «Avenida Vasco di Gamá»-n már nyargalunk kifelé a városból, s a tengerparti sétány pompás árnyas fái közt, majd üde rétek, agavék, kaktuszok és sárkányfák mellett elhaladva, egyszerre csak a Macao határán levő nagy diadalkapu előtt találjuk magunkat, melyen túl már khinai terület következik.

Visszatérőben egy előkelő khinai díszkertjét tekintettük meg, mely igazi tipusa a khinai kertnek. Tökéletes kör alakú kőkapun lépünk be a szines porczellán állványokon pompázó cserepes virágok szegélyezte kacskaringós utakra, melyek mentén egy szeszélyes formájú karcsú lávakődarab vonja magára figyelmünket. A lávakő nagy becsben áll a khinaiaknál, egy érdekesebb, szebb darabért, mely körülbelül egy méter magas 4—5000 khinai dollárt is fizet a tőkepénzes khinai. A kert közepén pazarul berendezett pompás kéjlak áll, a melyhez zeg-zugosan megtört fehér hidacskák vezetnek. A kertből a «Praia Grandéi) nevezetű pompás sétányra térünk, melynek legszebb pontján a «Boa Vista» hotel emelkedik. Az árkádos, szellős verandákról remek kilátás nyílik az alattunk félkör alakban elterülő Macaóra, a dzsunkák borította szép kék tengeröbölre, melynek tükrén egy vízözön előtti portugál hadihajó is horgonyoz. Na ettől talán a khinaiak sem félnek. A khinai városrészbe jutunk azután, melyet a temérdek magasról lelógó keskeny piros czégtáblák jellemeznek, rajtuk az aranyos khinai írásjelek. Riksáink egy díszes sarokház előtt állnak meg, amelyben egyike van a játékházaknak, a milyeneknek bővében van az egész város.

Előfordul, hogy két utcza keresztezésénél mind a négy sarokház játékház, akárcsak nálunk Budapesten a kávéházak. Szines üvegű nagy lámpás hívja fel a figyelmet. First class gamblinghousei, azaz elsőrangú, legfinomabb valamennyi. Másodrangút nem is látunk. Ezekben a játékbarlangokban folyik a khinaiak kedvencz szerencsejátéka, az úgynevezett «Fan-Tan». Macaóban lenni és nem játszani, az olyan dolog, mint pl. Montecarlóban lenni és nem játszani. Persze, mi is beléptünk a tágas terembe, melynek közepét egy finom gyékénnyel behúzott hosszúkás magas asztal foglalja el. A végén ül egy öblös karosszékben a játékvezető, karjain könyökig feltűrt ruhaujjakkal. Előtte egy nagy halom lapos porczellán, vagy csontból készült játékbárcza hever, melyek alig nagyobbak s vastagabbak a mi 20 filléreseinknél. Jobb kezében egy hosszú elefántcsontpálczikát tart, mellette egy fogantyúval ellátott kis sárgaréz fedő. Közvetlen mellette ül a téteket kezelő bankár, ennek közelében pedig egy kis rácsos ablak mögött a pénztáros a kasszával, s egy kis finom mérleggel.

A khinai roppant szenvedélyes játékos. Ha nincs pénze, mindent elzálogosít, még a felesége ékszereit, gyűrűit is, s a kapott pénzzel a legelső játékházba tart. A mérleg arra való, hogy. a pénztáros megmérje, mennyit adhat a zálogba csapandó holmiért. A publikum körülállja az asztal egy részét, mely szabad, mert a bankszemélyzetet rács védi, akik elfáradnak, azoknak nagy magas bambuszszékek adnak pihenőt. Alig hogy megjelenünk, a piszkos khinaiak teát, sört, édességeket, manilla-szivarokat, whiskyt raknak elénk, pénzt nem fogadnak el, minden ingyen van. Még a legutolsó óra alatt kijött nyerőszámokat is előzékenyen elénk tolják, melyek egy koczkázott papírlapra vannak írva. szép sorrendben.

A játék maga roppant egyszerű. A bankár előtt egy kis négyszegletes ólomtábla fekszik az asztalon, melynek egyes oldalai a számokat jelentik egytől négyig, míg a sarkok a mellettük levő két oldal számait jelentik, persze ezekre csak félannyit fizet a bank, mintha csak egy oldalra, vagyis csak egy számra rakunk, akár csak a rulettnél. A bank a kijött tétnek háromszorosát fizeti. Kezdődik a játék. A játékvezető belemarkol mind a két kezével a játék halomba, s maga elé tesz egy egy jókora csomót és befödi azt a sárgaréz fedővel. Most teszik a téteket, illetve az ember odateszi pénzét az ólomtáblára a kivánt számnak megfelelő oldalra. Erre azután a játékvezető felemeli a fedőt, mi azt jelenti, hogy nem lehet többet tenni. Majd a hosszú elefántcsont pálczával elhúzogat a csomóból mindég 4—4 bárczát. Azért teszi ezt a pálczikával s feltűrt újakkal, hogy mindenki lássa, hogy a játék becsületesen folyik.

Mindenki szemei az asztalra vannak szegezve. Egyesek már oly gyakorlott szeműek, hogy mikor még jó nagy a csomó, már biztosan megmondják, hogy melyik szám nyert. Legutoljára természetesen 1—2—3 vagy négy bárcza marad az asztalon, s a megmaradt játékbárczák száma a nyerőszám. A khinai rendkívül nyugodt játékos, olyan csönd van, akár a templomban. Veszekedést, de még egyetlen hangos szót sem lehet hallani. Ha egy riksa-kuli elveszti összes pénzét s ráadásul egyetlen ezüst zsebóráját, olyan közömbös, nyugodt arccal áll tovább, mintha mi sem történt volna.

Hogy minél többen vehessenek részt a játékban, az asztal fölött a szoba mennyezetén egy akkora nyilas van, mint maga a játékasztal. A nyilas farácsozattal van körülvéve, mely mögött köröskörül székek állnak. Az itt ülők egy madzagra kötött kis kosárkával bocsátják le a játékasztalra téteiket, vagy húzzák föl a nyereséget. A legtöbbje persze rézpénzben, legfeljebb ezüst húszasokban játszik. Valahányszor Macaóban jártam, illetve Hongkongból vagy Kantonból oda átrándultam, mindig kinyertem a kirándulás költségeit, sőt egyszer nagyon rám mosolygott a szerencse istenasszonya, csakhogy szerencsétlenségemre nem tudtam azt kihasználni. Nem volt tét, melyet be nem húztam volna.

A leglehetetlenebb kombináczióim kijöttek. Ha hatszor egymásután raktam meg a kettős számot, bizonyos volt, hogy mindannyiszor a kettős szám nyert. Ezreket nyerhettem volna ott akkor rövid idő alatt, de nem mertem magasabb téteket rakni, mert egyedül voltam ott európai. Már az is vakmerőség volt, hogy el mertem oda menni éjnek idején egyedül.

Csupa piszkos khinai vett körül, akik bizonyára leütöttek volna hazamenet, ha nagyobb pénzösszeget láttak volna nálam. Féldolláronként raktam a téteket s egy óra múlva már pár száz dollár volt előttem. A bankadók is mulattak szerencsémen s folyton traktáltak a legfinomabb teával, szivarokkal. Nekik közömbös dolog, ha nyer is valaki, mert jól tudják, hogy másnap, vagy harmadnap újra eljön s akkor veszíteni fog. Lehet, hogy azon mulattak, hogy nem merek magasabb összegben játszani. Én azonban tudtam, hogy utoljára vagyok ma itt, mert másnap már reggel elhagyjuk Kantont s így nem is térhetek vissza, lopva igyekeztem tehát egyik bankót a másik után eltüntetni zsebeimben, mivel tartottam a nyereségemet kapzsi szemekkel mérlegelő mindenre képes piszkos alakoktól.

Eszembe jutottak a sötét, szűk utczák, melyeken át a hajóhoz kell térnem s már bánni kezdtem, hogy minek is vállalkoztam erre a kalandra, melyre rossz szokásom szerint még csak egy sétabotot sem vittem magammal. Adtam tehát az előkelőt, mint aki nem nyereségvágyból, hanem csupán mulatságból játszik, s tizenegy óra után mosolyogva hagytam el a játékbarlangot, keresve a legrövidebb utat a Gyöngy folyón horgonyzó hajónkhoz. A macaói hajó este tíz óra tájban érkezik vissza Honkongba. Ez az éjjeli megérkezés az utazás fénypontja. A hajó végig defilirozik a város hét kilométer hosszú frontja előtt. Pazar fényben úszik a parton végesvégig a sok emeletes palota, a másik oldalon Kaulun lámpáit látjuk ragyogni, ellőttünk, s körülöttünk pedig a hajók, dzsunkák és számpánok imbolygó lámpásai ragyognak a tengeren. Szinte megtéveszti az embert az a sok ragyogó fénypont. Mi ehhez képest a mi éjjeli Dunapartunk! A «Peák»-on is csaknem föl a csúcsig égnek szétszórtan a villamos lámpák. A meredek hegy szinte egybefolyik a ragyogó csillagokkal telehintett égbolttal, nem tudjuk hol a határ az ég és föld között. A csillagok milliói vesznek körül egészen le a tengerig, a hajónkat nyaldosó hullámokban is ott ringatóznak azok. Mintha valami csodás repülőgépen szelnők át a csillagos eget.

*Luís Vaz de Camões

Makaó Kína különleges közigazgatási területe az ország délkeleti partjainál. Területe egy átlagos budapesti kerületéhez mérhető, lakossága viszont egész Budapest népességének közel harmada; a Föld legsűrübben lakott területe: 115,3 km² Pénznem: Makaói pataca

VENEZUELA. 1896. 11.

A föld kerekségén vagyonra és műveltségre nézve csaknem páratlanul álló két nagy nemzetnek, az angolnak és az észak-amerikai yankeek-nek mostanában történt összezörrenése gyakori emlegetés tárgyává tette Venezuela nevét. Venezuela Dél-Amerika északi részében fekszik ; területe legalább háromszor oly nagy, mint aminő a magyar korona országainak területe; a benszülöttek még többre számítják, körülbelül akkorára, mint a magyar-osztrák monarchia és a Német birodalom együttvéve; de ezen az óriási területen alig lakik több ember, mint az erdélyi részekben. Azoknak jó része is vad, vagy félvad indián. Az ország nevének jelentése Kis-Velencze, s ez onnan ered, hogy az első felfedezők a mocsaras tengerparton ezölöpökre épített indián falukat láttak, melyek őket az akkor hatalma tetőpontján állott Velenczére emlékeztették, mely szintén ezölöpökre épült.

Az ország kisebb része hegyes, leginkább a partvidéken van egy nagyobb hegyláncza a Sierra Nevada de Merida, melynek egyes csúcsai 4000 méternél magasabbra emelkednek, tehát megközelítik a svájezi Alpesek csúcsait. Azonban itt, az egyenlítőhöz közel, csak ritkán van rajtuk állandó hó, völgyeik pedig egészen tropikus jellegűek, melyekben pálmák, sőt valóságos tropikus őserdők tenyésznek.

A területnek legnagyobb része azonban sikság, a bíres Orinoco folyó mellett elterülő gyepes alföld, mely sok tekintetben hasonlít a nagy magyar alföldhöz, de annál sokkal nagyobb és érdekesebb már csak azért is, mert a tropikus tenyészet itt rendkívüli erejű, olyannyira, hogy a legtöbb helyen 2—-3 méter magas fű tenyészik, melyben még a jaguár és más nagy állatok jelenlétét is csak a fű hullámzása árulja el. Az egész ország, az amerikai államoknál elterjedt szokás szerint, államok szövetségéből áll s köztársasági szervezetű. Sok tekintetben hasonló az Észak Amerikai Egyesült-Államok szervezetéhez.

Mivel azonban Venezuela jóval később, csak a jelen század elején, szabadult fel a spanyolok igája alól s lakossága igen gyér: a fejlődésnek minden tekintetben alacsonyabb fokán áll. Magában a fővárosban, Caracas-ban, sincs több 70 ezer embernél s így a nagy Unióban ez még nagy város sem lenne; a többi városok még sokkal kisebbek; alig van 5—6 olyan, melynek 10 ezer lakosa volna. Vasútja az országnak csak a tengerpart közelében van; gyárai ritkák és kereskedelme jóformán idegenek kezében van. A nagy síkságon ugyan tömérdek szarvasmarhát és lovat tenyésztenek, azonban ezeknek itt édes-kevés értékük van. Legfontosabb még az északi részeken a kávétermesztés, melyet nagyban űznek, s melyből évenként mintegy 60 millió korona értékűt szállítanak külföldre.

Venezuela ilyen gyér lakottságának fő oka, hogy az európai letelepedőkre nézve kedvezőtlen az éghajlata.. Hőmérséklete oly nagy, hogy azt fehér ember tartósan alig képes kibírni; emellett az erős csapadék következtében a folyók mellékein s éppen a forgalom fő helyéül szolgáló tengerparton tömérdek a mocsár és az úgynevezett mangrove-erdőség, mely valóságos halálos betegségeket (sárga-lázt) terjeszt.

Hasonló állapotok vannak a Venezuelától északkeletre fekvő Brit- Guyana gyarmatban is. Guyana egyik része, melyet a francziák Cayenne név alatt egykor Szibériához hasonlóan gonosztevők számüzetési helyének használtak, az egész művelt világban hírhedtté lett, mint emberölő éghajlatú vidék. Csekély különbséggel ilyen Guyanának az angolok kezén levő része is. A különbség köztük és Venezuela között mégis nagy, mivel Venezuelában a rendszeres munkát kerülő, s vállalkozásokra gyenge spanyol nép lakik, kik más vidékeken is elmaradottabbak, mint angol szomszédaik.

Az angol gyarmat fővárosa, Georgetown, bár nem oly népes, mint Caracas, már sok tekintetben mai szabású város. Van benne gázvilágítás, lóvasút, artézi kutak, múzeumok, lóversenypályák s különböző iskolák, szóval csaknem minden, mit Európa középnagyságú városaiban találunk. Különösen ügyesek voltak továbbá az angolok abban, hogy ezen vidékre, hol az európai nem képes meggyökeresedni, négereket, khinai és keletindiai munkásokat, úgynevezett kulikat, telepítettek le, s ezekkel nagyban termesztették a kávét, gyapotot, főképp pedig a czukornádat. Újabb adatok szerint az országban, mely Magyarországnak mintegy kétharmadrészével érhet föl, tehát sokkal kisebb, mint a szomszéd Venezuela, már 115, részben igen nagy czukorgyár foglalkozik az aratott tremék feldolgozásával.

Az angol és amerikai viszálkodásnak oka az volt, hogy az angolok guyanai gyarmatuk határát Venezuela felé tetemesen ki akarták terjeszteni és hogy a vitás kérdésben a venezuelaiak részéről bírónak ajánlott Egyesült Államokat Anglia igen mereven visszautasította. Az angolok terjeszkedési hajlama általában ismeretes s itt sem érthetetlen; bár az éghajlat egészségtelen volta mellett még tekintetbe vehető az az ellentét is, hogy Demerarrában összesen sem lakik 300 ezer ember, köztök 20 ezer fehér s így előreláthatólag még jó hosszú ideig nem lesz szükségük földre. Másrészt mondják, hogy épen az angolok által erőszakkal elfoglalt terület a legjobbak közé tartozik e vidéken s a hegyekben eddig ki nem aknázott kincseket sejdítenek.

Térképünk az Amerikai Egyesült-Államokat és az Amerikában levő brit gyarmatokat (Dominion of Canada) mutatja. (A térképet nem vettük át. G.) Kanada, az angolok nagy amerikai gyarmata, a mellette levő sarkvidéki nagy szigetekkel, területileg sokkal nagyobb, mint az Egyesült-Államok, azonban csak az Atlanti-oezeán felé eső déli része van benépesedve. Különben az amerikai angol gyarmatok összes népessége egy tizedrészét sem teszi az Egyesült-Államok népességének.

Cleveland elnök, ki az ismert harczias üzenetet kiadta, érveiben hires elődjének, Monroe Jakabnak (1758—1831) nézetét hirdette, ki már I. Napóleon idejében hangoztatta azt az elméletet, hogy Amerika az amerikaiaké s Európa államainak nincs joguk beleavatkozni Amerika ügyeibe. Monroe 1816-ban s azután 1821-ben volt az Egyesült-Államok elnöke, midőn a köztársaság még csak kisebb szerepet vitt a nagy politikában. Jóval az ő halála után azonban az időközben óriásivá nőtt köztársaság lakói egyre sűrűbben hangoztatták Monroe tanát. Az angolok gúnyolódva szoktak beszélni e tanról, valósággal azonban félnek tőle, mert esetleg Kanada elszakitását okozhatja; ezért Kanadának sokkal jobban kedveznek, mint bármely más gyarmatuknak.

Tábori Kornél: ROMÁNIÁBÓL.1911. 37. 7 37.

Intimitások a királyi családról.

Mostanában sokat beszéltek, irtak nálunk a románságról, amelynek jól szervezett — magyar nézőpontból nagyon is jól virágzó — kulturális és irodalmi egyesülete a félszázados jubileumát ünnepelte. Balázsfalván tizszer annyi román gyűlt össze, mint amennyi a kis főpapi székhely egész lakossága és se vége se hoszsza nem volt az öndicséretnek. Magyar zászló sehol, oláh szó és dal mindenütt. Tán azért is zúgott oly öblös erővel, hogy a szetreaszkát meghallja odaát «a hegyeken túl»

Carol, akit muszka példára és szembeszökő tendencziával, sőt egy kis nagyzási hóborttal minden románok királyának is neveznek. Pedig nem is közülük való ez az uralkodó, akit őszinteségi rohamokban «a ravasz németnek hivnak, mivel kitűnő üzletember s porosz hadnagyocskából nemcsak Cuza fejedelem avanzsált utóda, hanem óriási iparvállalatoknak föltűnően gazdagodó tulajdonosa is lett.

Sok van benne a Lipót király hírhedtté vált spekuláns szelleméből, de a Kongó urának erőszakos, kíméletlen üzletelvei nélkül. Károly megteremtette a román ipart és praktikusan főrészvényese is a legnagyobb gyáraknak, ipartelepeknek. Ő varázsolta át Szinaját a világ egyik legszebb üdülőhelyévé, de az övé is ott minden talpalattnyi hely. S neki hajt jóformán minden, egész a magyar határig.

Siralmas falucska volt negyven évvel ezelőtt a gyönyörű Szinaja. Állati sorban tengődő oláhoknak a kunyhóin kívül egy régi kolostor barnállott a fennsíkon. Károly véletlenül került oda a trónralépés után, s annyira megtetszett neki a vadregényes táj, hogy az egész nyarat ott töltötte szép fiatal hitvesével. A jámbor szerzetesek adtak egy kis helyet, néhány alacsony szobát és ebbe a primitív lakásba vitte a Rajna mellől Erzsébet herczegnőt, a belletrisztika Carmen Sylváját, aki szerencsés kontrasztul mindig ideális gondolkozású és igazán finomlelkű asszony maradt. A mézeshetek tanyájára visszatértek nyarankint, de csak 1874-ben kezdték meg a kastély, a Peles építését s csak 1883-ban fejezték be.

A régi szerelmi fészekbe, amelyből a királyasszony rendkívül érdekes muzeumot csináltatott, pár napja elkalauzolt Burg Kornél határrendőrkapitány, s a többi közt megmutatta Carmen Sylva dolgozószobáját. Az intim lokalitás falai tele vannak rajzokkal, a királyi művésznő czeruza- és szénrajzaival. Udvari urak és hölgyek, diplomaták, katonatisztek, kedves ismerősök életnagyságban, mulatságos karikaturák, jelenetek, a király lóháton, egész kíséretével. A fehérre meszelt, szimpla falon, — amelyet ügyesen roppant üvegkeretbe foglaltak utólag — csupa meglepő ötletű, biztos vonalú rajz. Jobb felől a végén búcsúepizód, a királynő megjegyzésével: Adieu Szinája, 1874. E. Azóta csak mint látogató irta nevét a nagy vendégkönyvbe, amelyikben Ferencz Ferdinánd után ötvennél több magyar turista nevét is láttam.

A Pelesnél szebb kastélyt nehéz elképzelni. A magasba nyúló épület lábánál buja zöld mező hanyatlik lefelé, a zúgva rohanó patakig. Maga a kastély teli van műkincsekkel, unikum bútorokkal, szőnyegekkel s minden tekintetben értékesebb az ócska bukaresti palotánál, amelyben még Cuza fejedelem tengődött. Különösen szép a flórenczi terem és a kétemeletes nagy hall, mely az egykori belső udvar helyén készült. építészeti és dekoratív mestermunka, négy méternyi magasan, gazdag faragású diófás falazattal. Föllebb remek, a Pironesi-féle intarziás képek sorozata, aztán a bordó bársony tapéta, s a régi aranytónusú gobelin. Flórenzből hozta Károly az antik bronz csillárokat és Veronából a márványt, amelyet keleti szőnyegek borítanak. A süppedő kincseken marokinos székek és brokátos fotelek. S aztán egy modern csoda: rejtett gombon egyetlen nyomásra zajtalanul visszahúzódik az óriási mennyezet, amely fölött magas kupolájú üvegtető boltozódik. De új gombnyomásra ez is eltűnik, s a szabad ég nevet ránk tiszta kéken, a napsugár ömlik el szikrázón, este pedig szelíd holdfény ezüstözi be a Peles mesefészkét.

A királyné itt tölti legszívesebben az idejét, szépirodalmi alkotásai és talán még poetikusabb hímzései is itt készültek. Ma is sokat dolgozik. A tisztalelkű asszonynak, akit még a hírhedt bukaresti pletyka is megkímélt, sose volt regénye, csak amit maga írt. Ujság-riportokban mindössze egyszer szerepelt, amikor szimpathiája a diadalmas szépségű és pazar tehetségű Vacarescu Helén felé vonzotta. Emléke is veszni kezd már a bús szerelmi regénynek, a trónörökös kopaszodó családapa, de az érzelmes szivek ma is könnyeznek még az esetről gyártott, szívós életű ponyvaregények mellett.

A romantikus vágy újabban hasonló szerelmi glóriát font a trónörökös leánya, a tizenhétéves Erzsébet herczegnő feje köré is, amikor híre járt, hogy Károly Ferencz József, a mi prezumtiv trónörökösünk megkéri a kezét, de utóbb czáfolat jött az ügyben. Most azt írják az újságok, hogy mégis királyasszony lesz a világ legszebb herczegkisasszonyából: Boris bolgár trónörökös jegyzi el.

A bájos herczegkisasszony és «még mindig szép» anyja rendszerint a Pelisorban, a trónörökösi kastélyban tartózkodik. Ennek speczialitása a cuibul, a fészek. Magasban, fenyőfákra erősítve gyönyörű kis fészket csináltatott az ötletes trónörökösné. Furfangos konstrukcziójú hídját maga fölvonhatja, s akkor egyedül, minden háborítás nélkül élvezheti a raffináltan teljes hangulatot. Nagy kitüntetésként hív meg oda valakit.

A két udvari kastély alatt, köröskörül csupa értékes nyaraló, gazdag bojárok villái, diplomaták házai és borsos árú hotelek találhatók. A királyi energia nagyon divatossá tette Szinaját, pedig sokkal drágább a fashionable üdülőhelyek legtöbbjénél. Tömérdek magyar is átrándul; a minap épp gróf Andrássy Gyulát láttam családostul Ghika herczeg vendégeként. A jövő esztendőre fölépül a játékbank, tehát remélhető, hogy szaporodik kelletlenül is a magyar vendégek száma

A királyi família képein kívül a román népéletből is bemutatunk pár epizódot. Láthatják a román népművészet megnyilatkozását: a medveballetet, aztán az oláh czigányokat, akik odaát még rakonczátlanabbak, mint nálunk, s végül egy háziipari jelenetet, amint a szép nemzeti szőttesek készülnek. A produktumok igazán művésziek és szemrevalók.

AZ ANGOL-OROSZ VISZÁLY. 1885. 10. 193.

Tekintet nélkül arra, hogy az európai diplomácziának ez időszerint fő kérdését képező afghán kérdés békés vagy háborús megoldást nyer-e, már maguk az eddig történtek is oly sok, részben új ethnografiai adatokat lepleztek le Közép-Ázsia e kérdéssel kapcsolatos vidékeinek ismeretére, hogy azok már csak ebből a szempontból is kiváló érdekkel bírhatnak, ugy a népismei tanulmányok iránt előszeretettel viseltetőkre, mint a politikusra, aki feszült figyelemmel kiséri az angol és orosz erdekek éles ellentétéből eredő fejleményeket. Lumsiden Péter az angol kormány megbízásából indult útnak, hogy a kérdést a helyszínén tanulmányozza. Az orosz bizottsággal a határvonalak békés kijelölése iránt értekezzék, és kíséretének expedicziója telve van regényes részletekkel, melyek a küldetés politikai fontossága mellett tudományos érdekkel is birnak.

Sir Lumsdeh Péter és kísérete már múlt év szeptemberének végén érte el Perzsia fővárosát, Teheránt, hol a sah által rendkívül szívélyes fogadtatásban részesültek. Egyik képünk a bizottságnak a sah által történt fogadtatását mutatja, ki elé Esik Agasi Basi czeremoniamester vezeti őket. Ott látjuk katonai egyenruhájában sir Lumsdent, háta mögött a követségi titkársággal. A sah, ki húszonegy nagy gyémántot viselt melle mindkét oldalán, közbül pedig egy nagy sziv alakut, arany nyaklánccal, s Mahmud khán persa külügyminiszter kisérte, nagy érdekkel nézegette végig a bizottsággal jött rajzoló vázlatkönyvét.

Intézkedett az iránt, hogy mindent elkövessenek az angol bizottság afghanisztáni utjának támogatására. Innen október 2-án indultak újra el, hogy észak-nyugatról érjék el Afghanisztán határát. Utjuk eléggé megfeszített és fáradságos volt, mert átlag napjában húsz angol mérföldet lovagoltak a sah által sok előzékenységgel rendelkezésökre bocsátott kozák csapat kíséretében. Bár az utak Perzsiában idegenekre nézve eléggé bátorságosak. Néha már reggel 4 órakor nyeregbe ültek s még három órakor is ott voltak. Szerencsére szép holdvilágos időt kaptak, mely lehetővé tette még az éjszakai utat is.

Azon előkelő egyének közül, kiknek részéről perzsiai útja alatt az angol expediczió oly előzékeny fogadtatásban részesült, mi is bemutatjuk háromnak arczképét. Abdul Wahab khán, Asef-ed-DowIeh ő excellencziája a perzsiai Khorasszán tartomány kormányzója. Mikor az afghán határbizottság székhelyére, Mesédbe érkezett, ő tiszteletükre kertjében pompás sátrakat rögtönzött és saját szakácsát bizta meg, hogy az utasoknak reggelit készítsen. Ez alkalommal egy jó zenekarról is gondoskodott, mely európai és perzsa zenedarabokat játszott. Abdul Wahab khán Sirazba való, Perzsiába, hol családja előkelő helyet foglal el. Teheránba jőve, a külügyi hivatalnál kezdte el pályáját, majd Eest kormányzója lett, amikor a Nuszir-ed-Dowleh czimet is fölvette.

Aztán kereskedelmi miniszterré, Vuszir-i-tudzsár-rá nevezték ki, s tagja lett a sah tanácsának is, mig legutóbb Khorasszán kormányzóságát vette át, s minthogy uralma Oroszország és Afghanisztán határáig terjed, igen természetesen élénken érdeklődik az afghán határkérdés megoldása iránt. Abdul Wahab khán jó arab tudós, és igen tehetséges ember. Saját erejéből küzdötte fel magát jelenlegi állására, s ebből kifolyólag a haladásnak is barátja s minden modern eszmét szívesen tesz magáévá.

Másik képünk Hadzú Mohamed Ija-gir khánt, Tabbas kormányzóját mutatja. Ő is jelen volt Lumsden fogadásánál, éppen látogatóban lévén Khorasszán kormányzójánál. Hadzsi Mohamed Bagir khán különben arab eredetű, s családja Tabbasban igen tehetős, s ennek köszönheti kormányzói rangra emeltetését. Végre a harmadik képünkön látható Mohamed Hasszán khán, shahrudi naib, azaz kormányhivatalnok, mely beosztás nagy fontossággal bir, mint összekötő kapocsa a középázsiai kereskedésnek Heráttól és Meshedtől Oroszországig és a Káspi-tengerig Asterabadon keresztül. Mohamed Hasszán igazi tipusa az előkelő persának, s európai szabású kabátot visel, világos kék színben.

Látható rajzainkon egy fogolyra vadászó persa is, amely vadászat Persiában igen kedvelt. A vadász egy pálezákra kifeszített széles vászont tart maga elé, hogy elfödje magát, mig a vászon külső oldala vörösre ; és zöldre van festve s egy kis nyilas szolgál arra, hogy azon átkukucskáljon. E mellett a vadász oly ügyesen utánozza a madárhangot, hogy ily módon egész közel jut áldozatához. E cselfogást perzsául «dafak»-nak hívják, mely átvitt értelemben minden ármányt jeleni.

Múlt év deczember 12-én sir Lumsdfin és kísérete Bála Murghabba érkezett, mely téli szállásul volt kijelölve. A Murghab folyó mély és jelentékeny eséssel bir, ugy hogy az átkelés rajta igen nagy veszélyekkel jár, amellett egészen körülfolyja a várost s azt ily módon megközelíthetetlenné teszi. Maga a város az afghánoké, s afghán katonaság székel benne, némi tüzérséggel. Természetes, hogy itt kedélyes tábori élet fejlett ki. Az angol határbizottság itt töltötte a karácsonyt is különös szerkezetű turkomán sátrakban, melyeket a turkománok «alasuk»-nak, a perzsák és afghánok «kirják»-nak s az oroszok kibitkának hívnak. Ennek alsó része keresztbe rakott fákból áll, olló módjára szerkesztve, ugy hogy a befogadó terület tetszés szerint kisebbíthető és terjeszthető ki, mig a tetőt mozgatható léczek tartják fenn, s az egész vastag bőrökkel van beterítve.

Újév estéjén afghán katonák bemutatták az angoloknak nemzeti tánczukat, a bungrát, vagy vad tánezot, melyet, mint képünkön is látható, a tüz körül ugrándozva, kardjaikat forgatva, síp és dobszó mellett adtak elő. Sokkal veszélyesebb volt az ut Sarakhstól Bokharáig, a turkománok földjén, kik mint rabló, garázda nép, örökösen zsákmányra lesnek, s még nemrég is nem csak a lovakat, marhákat és élelmiszereket, hanem az embereket is hatalmukba kerítették, ha módját ejthették. Különösen Perzsia keleti határát nyugtalanitodtak annyira, hogy néha a mezőn dolgozó munkásokat is elragadták. Biztonság okáért tehát : felvigyázó tornyokat szoktak emelni elleneük, egy nyilással, melyen át az ellenség mozdulatait figyelemmel lehetett kisérni. Egy ilyen felvigyázó torony, vagy inkább mentsvár a képünkön feltüntetett lasgirdi, mely Teherántól keletre mintegy 100 mérföldre épült, s nehéz kőajtóval van ellátva, mely mögé a szomszéd lakosok, ha a turkomán rablók veszélyeztették, | bezárkóztak, egész családjukkal, minden marháikkal és élelmiszereikkel. Az építmény tömör. falakból áll, különböző emeletekkel, melyekre létrákkal lehet feljutni.

Most az orosz és angol terjeszkedés sok tekintetben feleslegessé tette ez építkezéseket, amennyiben gátot vetett e vitéz, de vad nép durva erkölcseinek is. Sarakhs, melynek elfoglalására az oroszok mindjárt Mérv elfoglalása után engedélyt kaptak, s mely arról is nevezetes, hogy az annyiszor emlegetett afgháni határt innen húzta ki a vegyes bizottság keletre az Oxusig, Ó és Uj-Sarakhsból áll, a Heri-Bud két partján feküdve. A közhit Ó-Sarakhsban mutogatja Ábel, és Uj-Sarakhsban Kain sírját. E helység Perzsiához tartozott, de O-Sarakhsot a perzsa kormányzó az oroszok kezére játszotta, s ott tartózkodik jelenleg Komarov orosz tábornok is, a Káspi-tengeren túli tartományok kormányzója, kinek arczképét szintén nem mellőzhetjük, oly fontos szerep jutott neki az angol-orosz bonyodalmak diplomácziai hátterében, és Oroszország középázsiai előhatolásának kialkudásában

Néhány afghán tipus is helyet foglal rajzaink sorozatában. A kizil-basiíak nevezett elafghánosodott persa, s nevét (vörösfej) onnan kapta, hogy barna haját s szakállát persa szokás szerint vörösre festi. Egy másik tipns, a Dahzvngi Hazam törzsből, ismét tatár eredetű afghán, csak a kvnári bedsah, és a Kamil-Pir-Baba mutatja az igazi, hamisítatlan afghán hegylakó-tipust, mely különösen az orr sajátságos alkatában nyer legtisztább kifejezést.

Nyugat-Afghanisztánnak az angol-orosz afghán viszályban kétségkívül legjelentékenyebb szerepet játszani hivatott városát, Herátot is be kell mutassuk. Herát jelenleg 50 000 lakossal bir, nagy kiterjedésű város, de fontosságát még növeli az a múlt, mely mögötte áll, s mely már a középkorban Ázsia egyik legvúágzóbb és legnagyobb városává tette. Egy afghán közmondás szerint az ellenség könnyen bejön Herátba, de nehezen megy ki» —s valóban e várost mind északról, mind pedig délről nagyon nehéz megközelíteni. Még megközelithetőbb észak felől, hol egy nehezen áthágható hegy, a Paropamisus áll, melyen azonban ujabban Lessau orosz ügynök kényelmesen megmászható hegynyergekre akadt.

1837. óta Herátot tartják, és méltán, Anglia indiai uralma kulcsának, s ezért oly kívánatos dolog Oroszországra nézve e város elfoglalása. De belátta fontosságát Anglia is, s azért mindent elkövet, hogy Herátot ne engedje ki a semleges afghán hatalom alól. Nem csoda tehát, hogy Oroszország előnyomulásának czélpontja Hérát, s nagyon helyesen ítél, midőn mindenekelőtt arra törekszik, hogy a várost tőle elválasztó rengeteg sivatagot stratégiai vasúttal szelje át.

A NŐKRŐL

Erödi Béla.: A bolgárok vallás- és nevelés-ügye. Apácák 1870. 11. 132.

A bolgárok, kiknek létszáma körülbelül hat millióra rug, sötét vallási fanatismusban és tudatlanságban élnek. Ennek okát sokan a török kormány zsarnokságában és vallási türelmetlenségében keresik. Akik itt tapogatóznak, nagyon hibás úton járnak, mert a török kormány, a mint azt a magyar történelemre vonatkozó egypár okmányból ismerjük szerkezetét és a szabad vallásgyakorlat elé sohasem görditett akadályokat. Ezen folytonos tespedés a muszka politikában és a görög ármányban keresendő. Ezeknek befolyása a bolgárokra oly súlyos iga, melyet e nép már 4 század óta iparkodik lerázni, de még eddig nem sikerült. Midőn a trnovai bolgár patriarchátus eltöröltetett, az egyház a konstantinápolyi görög patriarchátusnak lőn alárendelve, ki magát oekumenikusnak nevezi s szentséges czimet visel. *)

*) Széke Fanárban (Stambul egyik külvárosában) van, melyet egy német a török fena jer-(rossz helyböl származtat elég helytelenül, mert e városrész neve fener *fvífanar) lámpás szóból van véve, amint e néven több helység is létezik Törökországban.

Az ő felsősége alatt állnak az érsekek és püspökök, kik többnyire görögök, és pedig rendszerint a többet ígérők nyerik el ez álásokat ; a tudományos képzettség és személyi tulajdonok nem jőnek tekintetbe.

Érsekség van négy: Trnova, Szófia, Szilistria és Várnában; püspökség 16, melyek közül a filibéi, kösztidili, szereszi, verrheai, lovicsi, szamakovi, kasztoriai, köprülüi, szkopiai és sumlai az elsőrendüek közé tartoznak.

Az érsekek és püspökök hasonlóképp szi-monia utján töltik be az alsóbb rendű papi álásokat.

Ha valaki kedvet érez magában a papi pálya iránt, bejelenti magát a wladikának (érsek vagy püspök), befizeti a kiszabott taksát s a nélkül, hogy megvizsgálnák képzettségét, vagy előbbi életmódját, felhatalmazzák a papi teendők végrehajtására. Ezen eljárás által a tudatlanságnak tágas tér nyittatik, s ismertem már oly papot, a ki irni sem tudott, s házi ügyeit rovásra vette. Különben a közéletben minden pópa épp ugy szánt, vet, mint a köznép, s csak szakálla és kalapja által szokott híveitől különbözni, sőt babona és buta vakhit tekintetében sokszor ezeknél is korlátoltabb látkörü. Midőn a múlt nyáron a rumeli vasút ügyében munkálkodtunk, Kyzköjnél a vonalhálózat éppen a Maritza partjára épitett templomra esett, s az iránypóznát a templom falához ásattuk. A pap egy pár falusi élén könyörögve jött hozzánk, hogy kíméljük imaházukat s az „ördög szekerét" ne építsük annak romjaira. Délután pedig összegyűltek s imádkoztak, hogy az isten hárítsa el róluk e nagy csapást. Hogy ilyen pásztorok mellett, milyen lehet a nyáj, könnyen elképzelhető. De mit törődik vele a klérus, hisz éppen ez hajtja a vizet malmára. A bolgár nép szorgalmas, nagyon zsugorgatja filléreit, csak hogy ünnepen és vasárnapon minél több ajándékot vihessen a „Pa-nagia" (szűz Mária) képnek. A papok ünnep- és vasárnapon, valamint minden hó végén szentelt vízzel járnak házról házra, s a zacskóba, melyet a kodzsa kezében tart minden bolgárnak legalább egy piasztert köteles belevtni.Aratáskor és betakaritásnál a kolostorokból egész sereg kaluger özönlik ki a falvakba s tanyákra, és gabonával megrakott szekerekkel térnek vissza a kolostorba. Mennyi áldozatot visz a bolgár, napi járó földekről a Szamakov melletti Rílo monasztir szerzeteseinek. Valóban bárnulnom kellett azon buzgalmat, mellyel a zárándokok ámítják a szegény népet — csupán egy agyrémért. Ezen kívül, mihelyt a papnak eszébe jut, megindul és koldul valamely czélra. Hányszor alkalmatlankodtak nálunk is e tolakodó pópák.

Tudatlanság, iszákosság, erkölcsérzet hiánya, ami a bolgárokban oly nagy mértékben megvan, mind a görög klérusnak rovására esnek. A bolgár egyház mint a görög patriárcha alatt álló, meg lőn fosztva saját nyelvétől, görög szertartási könyveket kényszerítettek a bolgárokra, görög nyelvet erőszakoltak az iskolákra. A görög patriárcha és metropoliták lévén az adóbehajtók, görög módon zsarolják és csalják a népet. Mivel álnok hizelgésükkel a török kormánytól bizalmat csikarnakki, hatalmukkal nyomják el a hozzájuk simulni nem akaró bolgárokat.

Midőn II. Katalin orosz czárnő tábornokai győzelmet arattak, a muszkák közelebbi viszonyokba léptek a görögökkel, a azóta még mindig közösen ármánykodnak és raknak fellegvárakat, greco-szláv agyrémekre. A muszka a keleti egyházban oly tekintélyes, befolyása az orthodox zsinatra Konstantinápolyban, s a görög udvarra oly nagy, hogy ezek furfangos cselszö-vényeinek készséggel nyújtanak kezet.

Ennek következménye az is, hogy a görögök tapasztalván, miszerint erőszakos eljárásukkal nem boldogulnak, — mert a bolgár nép tömegesen hagyja el hazáját, az elnyomást kikerülendő, — a muszkával osztották meg a bolgárok feletti protektorságot, amennyiben megengedték, hogy a bolgárok muszka ritusu vallásikönyveket használjanak; de a folsőség a fanarista patriarchánál maradt.

Ennek révén formálnak a muszkák jogot, hogy a bolgárok ügyeibe avatkozzanak, mert ugy hiszik, hogy a bolgárok csak elősegitendik a „nagy terv" kivitelét.

De a bolgárok józanabb része, belátva a veszélyt, mely őket fenyegeti, megértve a görög alattomosság játékát, gyűlölt ellenei lőnek a konstantinápolyi patriarchátusnak. Katholikus barátok ösztönzésére s Francziaország támogatására 1860-ban elűzték a görög püspököket Köprülü, Szamakov, Trnova, Szófia és Sumlából és bolgárokat neveztek ki helyükbe; folyamodtak a pápához, hogy fogadja el az egyházuk feletti védnökséget.

Ez időben az angol kormány is szerette volna a bolgár egyházat saját kebelébe felvenni, de a mély tudományú s tekintélyes oxfordi theologusok mennyire elszörnyüködtek, midőn Bolgárországban felkeresték ez egyház szolgáit, s megismervén a szurtos papokat, nem éreztek egy csepp hajlamot sem velők fraternizálni. A porta nagyon kapott az alkalmon, hogy a bolgárokat kiragadja a muszka és görög befolyás alól, ami politikai tekintetben igen fontos vivmány leendett Törökországra nézve, s amit barátai nagyon is sürgettek: de a görög és muszka kormány minden követ megmozdított, hogy a bolgárokat szándékukról lebeszéljék.

Végre sikerült mognyerniök Hilariont, aki az ellenpárt feje volt, s a vesztegetés folytán beállott közöny halomra döntötte a szép terveket. Muszka izgatás a török kormányt gyanusitá törekvéseik sikertelenségeért, s a nép dühe az ismeretes zavarokban akarta magát kitombolni. A porta engedve később a bolgárok felhívásainak, egybehívta tavaly a bolgárokból és görögökből alakult zsinatot, mely a kérdésben levő bolgár autonóm egyház felett határozzon. A hosszas tanácskozásnak mindeddig még nem volt sikeres eredménye.

A bolgár nevelésügyről az elébb elmondottak után nem marad sok hátra. Ahol a vallási sötétség oly siralmasan gazdálkodik, ott a nevelés sem bir áldásosan tenyészni. A nagyobb városokban is alig vannak valamire való iskolák. Még legelőnyösebben kellene megemlékeznünk a szófiai és plovdivi (filiboi) iskolákról, hol az alsóbb rendű ismereteken kívül, a tudományosabban képződni óhajtó ifjúság is alapos oktatást nyer. A leányok tanításával több helyen apáczák foglalkoznak, de ők sem bírván magasabb képzettséggel, legfeljebb is csak az elemi írás-, olvasás- és számolásból, valamint női kézi munkából adhatnak oktatást.

Filibében az odavaló körökben gyakran emiitették elismeréssel Pásztori András hazánkfiát, ki mint tanár több évig működött az odavaló főiskolában, s többek közt egy jeles olasz nyelvtant irt bolgár nyelven.

Hűtlen nő büntetése Khinában. Vámbéry Ármin leírása után. 1865. 53. 676.

(Gyengébb idegzetűek ne olvassák!)

Azon vállalkozó és bátor utazók között, akik Közép-Ázsia sivatagait bejárták, s kiket utjuktól sem a természet által kiszabott roppant akadályok, sem az ottani bárdolatlan népek vad természetéből kifolyó veszedelmek nem riasztottak vissza: az első rangúak sorában áll Vámbéry Ármin hazánkfia. Mint dervis, muzulmán zarándok, a Bosporustól kiindulva, Persia fővárosán Teheránon keresztül, átlépett a turkomán sivatagba, s az Aral tó déli részén meglátogatta Khivát, Bukharát, Samarkandot, s innen az Oxus folyónak véve utj át, az afghani uralom alatt álló Maimene khánságon keresztül tért Teheránba vissza.

Vámbéryt nem csupán utazási vagy kalandvagy vezette azon veszélyes helyekre, hol előtte kíváncsiságáért már annyi utazó életével adózott, s melyre neki is csak egész élete elszánásával lehetett vállalkoznia; őt mint magyar embert sokkal magasabb szempont vezérelte azon földre, mely egykor népünk bölcsője volt. Az ős magyarok nyomait ment kutatni, megnézni, ha van-e még keleten nép, mely népünkkel rokon, s melyet ha azon a földön nem talál, másutt hiában keresnénk, mert nem találnánk sehol.

Bár utazása e tekintetben nem vezetett eredményre, mégis bő alkalma nyílt megismerkedni a keleti népek szokásaival, s könyvében, melyet utazásáról kiadott, ezeket oly eleven színekkel rajzolja, minőket ritka útleírásban találunk. Elmondunk belőle röviden egy részletet, s mely a turkomannok városában Khivában szerzett tapasztalatait mutatja.

Vámbéry török zarándokok társaságában utazott, míg végre a karaván, hosszú fáradalmak után Khivába megérkezett. Mint igazhivő sunnita dervis, először is Seid Mehemmed Khan Padisahi Kharesm, a tartomány ura előtt kívánt tisztelkedni. A fogadásnál magasra emelt kezekkel mondott üdvözletet a Koránból, egy imádság kíséretében, melyet halk ámennel zárt be, mi alatt kezeivel szakállát simogatta. Mig a khán is kezeit szakálán tartá, a többi dervis társai egyhangún mormogták: kábul bolgadj, vagy is, legyen imádságod meghallgatva. Ezután közelebb ment az uralkodóhoz, aki kezet nyújtott, s miután kitárt karokkal, a Korán szavaival üdvözli, néhány lépést hátrált, s ezzel az ünnepélyes szertartás véget ért.

Az uralkodó a dervisnek 20 arany ajándékot akart adni, de ő nem fogadta el.

„Mi dervisek — ugy mond — ily földi semmiségekkel nem foglalkozunk; rendfőnököm szent ihletése mellyel megáldott, négy öt napig minden táplálék nélkül is megélni képessé tesz engem; azért más óhajtásom nincs, csak az. hogy Allah felségedet 120 esztendeig éltesse."

Az ajándékot visszautasitva, csak egy szürke szamarat kért, mint amelyet a szent törvény a zarándokútra különösen ajánl. A fejedelemtől haza tértében, áhítattal üdvözölte a sokaság, s az áldás és szent ihlet osztogatásával ugyancsak jó üzletet csinált, mert e szent portékáért mintegy 15 aranyat gyűjtött össze.

Khivában Vámbéry borzasztó kegyetlenségnek volt tanuja, mint amelyről az ottani nép még Ázsiában is különösen hires. Egy udvarnok a királyi palota egyik udvarára vezette, hol mintegy 300 hadifogoly volt már néhány napra elzárva. A halálfélelemtől és éhségtől elcsigázva, mindnyájan ugy néztek ki rongyaikban, mintha a sirból keltek volna ki. Két részre oszták e foglyokat; egyik rész a 40 évet még meg nem haladott férfiak csapatja volt, kiket mint rabszolgákat eladni vagy elajándékozni szándékoztak, a másik rész azokból állott, kiket koruknál vagy állásuknál fogva akszakáloknak (ősz szakálluak,kolomposok) tekintettek, s kiknek be kellett várniok a khán által reájok szabandó büntetést.

Az előbbiek, 10— 15-en nyakszorító vasbilincsekkel egymáshoz lánczolva, elhurczoltattak; az utóbbiak türelmesen vártak, mint az ártatlan bárányok hóhéraik kezében. Mig többeket közülök akasztófára vagy bárd alá hurczoltak, nyolez öreget, éppen dervisünk mellett fektette hanyatt a földre, s kezüket lábukat összekötve, a hóhér mellükre térdelt, s szemüket sorba kiszúrva, a véres kést a megvakított aggok szákálához törülte meg. Iszonyú volt azon jelenet, midőn a véres tett után a szegény áldozatokat kötelékeikből föloldták, s azok kezükkel tapogatózva, fölkelni iparkodtak. Némelyek fejjel egymásba ütődtek s a fájdalom tompa jajkiáltása hangzott ajkaikról. E kegyetlenség egyébiránt csak viszonzása volt egy nem kevésbé emberietlen cselekedetnek, melyet a tsaudorok egy üzbég karavánon elkövettek.

E karavánt ugyanis, amint 2000 tevével Orenburgból Khivába szándékozott menni, a tsaudor-turkomannok az úton megtámadták, egészen kizsákmányolták, megfosztották még élelmiszereiktől is, s kegyetlenkedtek velők annyira, hogy életét 60 ember közül csak 8 menthette meg.

Egyébiránt, mint Vámbéry mondja, a hadifoglyok ily kegyetlen megbüntetése ott épen nem tartozik a kivételes esetek közé. Khivában, sőt egész Közép-Ázsiában nem tudják, mi a kegyetlenség; az ily eljárás náluk egészen természetesnek tűnik föl, mert érzetükkel, törvényeikkel s vallásukkal megegyezik.

A most uralkodó khán mint a vallás védnöke akart kitűnni, s azt hitte, hogy czélját éri, ha a vallás ellen elkövetett minden legkisebb kihágásra a legkeményebb büntetést szabja. Egy kacsintás egy sűrűn elfátyolozott nőre elég, hogy az embert a halál karjaiba vezesse. A házasságtörő férfit fölakasztják, a házasságtörő nőt pedig a bitófa közelében derékig a földbe ássák s megkövezik, azaz, minthogy Khivában kő nincs, száraz kemény göröngyökkel verik agyon. Vad dühben tomboló tömeg özönli körül a bűnöst, ki már az első három dobásra portól van borítva, s vérző testét mindaddig verik, mig kínjaitól a halál meg nem menti.

A khán e vallásos buzgalma oly nagy volt, hogy az ulemáknak kellett azt szelídíteni; de még most sem múlik el nap, hogy az uralkodó ajkairól valaki a vészteljes „alib barin” szót ne hallaná, a mi annyit jelent, hogy „hurczoljátok el" a halálra.

De Gerando Antonina: Condorcet szalonja, s a nők az 1791-i társadalomban. 1874. 49. 778.

(A „Franczia forradalom történeté^u-böl.)

Cordorcetnek, ez utolsó nagy bölcsésznek, európai szalonja volt, mely magában összpontosította a világ minden részeiből korának szabad, köztársasági eszméit. Ott forrtak azok, ott testesültek meg, ott nyertek méltó kifejezést.

1791-nek jellemvonása az, hogy akkor a pártok vallások voltak. Két vallás volt egymással színiben. A király és a hit imádása, valamint a köztársaság eszményképéé. Az elsővel a lélek, még a szánalom által is sarkallva, szenvedéllyel ragaszkodik azon múlthoz, melyet tőle el akarnak ragadni, s az élő bálványokhoz, melyeket majdnem elfelejtett. A másikkal a lélek, elragadtatva az eszme által, eldobja bálványait; semmi más vallás nem kell neki : csak az eszmény, a haza, a szabadság imádása.

A nők e két vallásban messze túlhaladták a férfiakat. Nagy és megindító látvány, hogy nemcsak a feddhetetlenek és tiszta, nemes lelkűek, hanem még a legkevésbé érdemesek is mily ellenállhatatlan vonzalommal buzdultak az önzéstelen szép és jó iránt. A hazáért, az örök igazságért és jogért az ő szivök is vert.

Megváltozíak-e egyszerre az erkölcsök? Nem, de a sziv, a szeretet az eszmék magasztosabb világa felé vette röptét. A haza, a szabadság, az emberiség boldogsága árasztották el a nők szivét. A római erény, ha nincs is tényleg, de képzeletben megvan lelkeikben, nemes vágyaikban. Körülnéznek hol vannak a Plutarch hősei; elő akarják teremteni őket s elő is teremtik. Aki nekik tetszeni kíván, nem elég annak Rousseauról és Mablyról beszélni. Szenvedélyes és őszinte lelkökben komoly hittel az eszmék iránt azt követelik, hogy a gondolat tetté is váljék. Összehasonlitják a körülöttök levő férfiakat azon antik erényü és erélyű eszmeképekkel, melyek szemeik előtt lebegnek. Talán semmi sem siettette jobban s döntőbb befolyással a franczia forradalom rohamos eseményeit, mint a nők e követelése, mely a férfiakat tettre buzditotta. Lángoló társadalom volt ez! Aki e kort tanulmányozza, még most is érzi annak égető lehelletét.

Napjainkban is láttunk sok szép nemes tettet, sok önfeláldozást, egész tömegeket, kik életüket áldozták; és mégis, valahányszor a jelentől elfordulva újra a múltba mélyedek, a forradalom történetébe, mennyivel több átható meleget érzek; egészen más a levegő!

Földünk meghűlt volna-e azóta? Nem, a két idő közti különbséget egyetlen szó kifejezi:akkor szerettek: születésétől haláláig. Halála órájában, midőn minden ajak igazat szól, önelégülten mondja magáról: mindig parancsoltam érzékeimnek.

Azok, kik irigy szemmel látnak ilyen tökéletes erényt, mindenképp kutatták: nem találhatnak-e az asszony életében egy percznyi gyengeséget? De nem, semmi sem bizonyíthatja föltevésöket. Rolandné ura volt mindig .minden akaratának, minden tettének.

1789-ben még elrejtett, szerény, munkás életet élt la Platiére-ben, Lyon-hoz közel. Onnan hallotta egész Francziaországgal együtt a Bastille ágyúit: szive fölhevül és sebesen ver, e magasztos esemény teljesitni látszik minden álmát, mindazt, amit a régi szerzőkben olvasott és a mire ugy vágyott. Most már van hazája. Lyon is fölébred; az 1790-diki szövetségi ünnep oda hivja a többi megyék küldöttségeit és nemzetőreit. Hajnalban ott volt már Rolandné a Rhone gyönyörű partján, örömitasan szemlélve az összegyűlt tömeget, a szent testvérséget, egy uj korszak e gyönyörű hajnalát. Estig az egészet megnyerte Champagnaux barátja számára, ki minden haszon nélkül csupa hazafiságból szerkesztett ujságot. Azon szám, melyet Rolandné irt név nélkül, hatvanezer példányban kelt el, s a nemzetőrök tudtok nélkül Rolandné lelkét vitték magukkal haza.

1791-ben februárban érkezett Rolandné Parisba, épen azon fontos parczben, mikor a köztársasági kérdésnek kellett eldőlni. Két nagy erőt hozott ő magával: az erényt és vele a szenvedélyt. Eddig a puszta magányos életben élve, elég sziv- és észbeli ifjúsággal birt a bekövetkező nagy eseményekre, hogy a leglan-kadtabb és csüggedtebb politikust is fölfrissítse. Ezek már fáradtak voltak; Rolandné azon naptól fogva kezdett élni. Ezért volt ellen-állhatlan.

Ilyen volt a társaság 1791-ben. Francziaország szive sebesen vert e korszakban. A forrongás Rousseau óta mindig nőttön nőtt. Elébb a lelkek ábrándozok, érzelgők voltak, mint a vihart megelőző nyugtalan várakozás alatt. 1789-ben rettentő rázkódás, nagy ihlet, minden sziv dobog. 1790-ben a szövetség, a test verség, a könyek. 1791-ben a szenvedélyes vita, a rettentő válpont. De mindenütt a nők, mindenütt a magán szenvedély a köz szenvedélyben, a két szál együtt fonódik az életben, hogy nemsokára, fájdalom, talán együtt vágas-sék el! kifejezi:akkor szerettek.

A magánérdek, a nagyravágyás, az emberi szenvedélyek ép ugy léteztek, mint most, de ennél hatalmasabb volt, ezt mind túlhaladta a szeretet; vegyük e szót bármely értelmében: az eszme iránti szeretet, a nő iránti szeretet, a haza szeretete, az emberiség szeretete. Mindent szerettek: a szépet, mely mulandó, és azt, mely örökös.

1791-ben a nők uralkodnak a sziv által, a szenvedély által, sőt a kezdeményezés fel-sőbbsége által is. Soha, sem előbb, sem utóbb annyi befolyásuk nem volt.

A XVIII. században az encyclopédisták-kal az ész uralkodott a társadalomban; később a tett, a borzasztó halált szóró tett. 1791-ben a szive, az érzéseké az elsőség és következéskép az asszonyé.

E kornak kezdete is gyönyörű volt. A nők a Rousseau Emile-jének befolyása alatt buzdultak annyira föl a szabadság eszméiért, azaz a nevelés eszméje által, az anyai reményekre és kivánságokra, mind abban, a mi csak földerül a nő szivében gyermeke születésekör: „Vajha legyen boldog e gyermek! Legyen jó, nemes és nagy! Legyen szabad! Régi szent szabadság, mely hősöket teremtettél, fog-e fiam valaha árnyékodban élhetni?" Ezek voltak a nők gondolatai. Es ezért látjuk őket a tereken és nyilvános kertekben olvasni és álmadozni, mig a gyermek anyja vagy nővére szemei előtt játszik. Mi az a könyv, melyet közeledtünkkor az ifjú leány oly hamar rejtett el? Talán valami regény? Nem — Plutarch nagy férfiai vagy a Rousseau „Contrat social"-ja.

Egy angol adoma járt akkor szájról szájra, mely franczia aszonyainkat rendkívül'buzditotta. Mistress Macaulay, a Stuartok jeles történésze, mint mondták, oly bámulatot gerjesztett az öieg Williams miniszter lelkében, lángesze és erénye által, hogy szobrát a templomban fölállította, mint a Szabadsáv isten-nojet.

Kevés irónő volt akkor nálunk, ki nem álmodozott volna arról, hogy Francziaország Macaulayné-ja legyen. Az ihletet ébresztő istennő egy szalonban sem hiányzott, ők sugallják, javítják, készítik a beszédeket, melyeket a férfiak másnap a klubbokban mondanak el. E beszédeket maguk is követik ugy szólván, a karzatról hallgatják meg. Jelenlétök, szenvedélyük által bátorítják a habozó szónokot. Nézzen csak föl, nem látja-e Genlisné finom mosolyát, ki két bájos leánya közt ül? És ez égető, fekete tüzes szemek néma Staélné szemei-e? Elhomályosodhatik-e az ékesenszólás, vagy csökkenhet-e a bátorság Rolandaé előtt?

Az irónők közt talán senki sem volt türelmetlenebb, tüzesebb, mint egy kis élénk, eszes nagyravágyó breton nő, Kéralio kisasszony. Igen munkás életben nőtt fel. Atyja, ki a katonai iskolában tanár volt, tanitotta és képezte ki. Igen fiatal korától fogva sokat fordított, dolgozott. Később egy tüzes hazafihoz ment férjhez, kivel már 1791-ben a „Francziaország-hoz alkalmazott köztársaság" czimü munkát iratta.

Egy más irónő, Gonges Olympia, a hires rögtönzőnő, ki mint Véga, egy egész szomorú játékot diktál egy nap alatt anélkül, hogy — mint monda — írni és olvasni tudott volna, a király árulása folytán a köztársaság hivei közé csapott föl. Előbb királyi érzelmü volt és később újra az lett XVI. Lajos veszedelmekor: védeni kívánta. Tudta hogy ezen ajánlata mi sorsra juttatja. Ö mondta e szép szavakat, midőn a nők jogait követelte: „Jogunk van a szószékre lépni, mivel jogunk van a vérpadon halni meg." E lelkes asszony több nőtársaságot alakított. Egy ily egyletben kérte legelőször ünnepélyesen a kitűnő hollandnő, Palraaeld ;r, neme számára a politikai egyenjogúságot. E kérelmében őt ama kor legkomolyabb eszű és jellemű férfia, Condorcet támogatta, ki maga is a nőben talált legtöbb buzgalmat és ihletet a szabadságért.

Condorcet szalonja a gondolkozó Európa természetes központja volt. Minden nemzet, valamint minden tudomány talált ott helyet. Minden kitűnő idegen, ki Francziaországból nyerte s tanulta az elméletet: oda jött, a gyakorlat s kivitel módjai fölött vitatkozni. Az amerikai Payne Tamás, az angol Williams, a skót Mackintosh, a genfi Dumont, a német Clootz Anacharsis, ki különben épen nem volt e szalonnal öszhangban, de 1791-ben mindenki oda járt, ott találkozott.

E nevezetes gondolkodók és bölcsészek fölött lebegett a Condorcetné nemes varázs-alakja, kit Raphael bizonyára a szellemi élet és bölcsészet eszmeképeül festett volna.

Csupa világosság volt. Szeme alatt minden kiderült és nemesebbé vált. Huszonhét éves volt ekkor, férjénél huszonkét évvel fiatalabb; s kevéssel azelőtt irta a „Rokonszenvről" szóló leveleit, ez oly igen finom és gyeno-éd lélektani elemezést.

Condorcet, ki 49 éves volt, egészen ifjúnak érezte magát e magasztos események közepette. Egész életében a haladásról álmodozott, most elősegíthette azt, vagy legalább annak szentelhette életét. Benne két kitűnő tehetség volt, mely ritka emberben találtatik együtt: tántoríthatatlan józan ész, és kiolthat-lan hit a jövőben.

E nagy ész mindig ébren volt, mindig uralkodott magán. Ajtaja tárva-nyitva volt, bár mily komoly munkába volt is merülve. A legmigyabb zajban és tömegben tudott gondolkozni. Keveset beszélt, de mindent hallott, s mindennek tudta hasznát venni; soha sem felejtett el semmit. Hidegnek látszott, barátai csak azon buzgalomból gyaníthatták barátságát, melylyel nekik titokban szolgálatokat tett. „Hó alatt levő tűzokádó", mondta róla d'Alembert.

Neje méltó volt hozzá. Nem is emlitve kortársai általános bámulatát iránta, csak egy tényt, de nemest és nagyot, kivánok fölemlíteni róla. Midőn a szerencsétlen Condorcet, vad módjára üldözve, épen nem biztos menhelyen, magát azzal emésztette, hogy hirnevét tisztán megmentse, s politikai végrendeletét irta, neje azon magasztos tanácsot adá neki, hogy hagyja félbe e hiába való küzdelmet, bizza emlékét nyugodtan az utókorra, de a helyett irjon egy rövid vázlatot az emberi ész haladásáról. Condorcet megfogadta e tanácsot és megírta e véghetetlen tudományt s az emberiség iránt határtalan szeretetet tanusitó nemes munkát, mely lelkesült reménynyel van irva, és melyben a legmeghatóbb ábrándokkal vigasztalta magát, bár halála oly közel volt. Azt remélte, hogy a tudományok haladása folytán még a halált is képesek leszünk egykor eltörülni.

Nagy, nemes korszak ! És mily méltók voltak azon nők a szeretetre, mily méltók voltak, hogy a férfiak őket összevétsék magával az ideállal, a hazával, az erénynyel! Ki nem emlékez nék megilletődéssel ama gyászos reggelire, melyen Demoulins Caniille barátai utoljára kérték őt, hogy ne koczkáztassa éltét, hagyja el a Comité de la clémence sürgetését. Neje, Lucile, feledve, hogy nő és anya, forrón átölelé férjét és azt monda: „hagyjátok őt menni, hadd kövesse rendeltetését!"

Ily magasztosan szentesitették a házasságot, buzdítva, erőt adva azoknak, kik kimerültek s a halállal szemben is életet öntve a férfi kebelbe, bevezetvén őt a halhatatlanságba ....

E nők is halhatatlanok lesznek. Szivünkben élni fognak, mint álmaink eszményképei, a hősiesség és báj jelképei.

E nők közt talán első helyet foglal el Rolandné, a forradalom e kitűnő hősnője. Első tekintetre némelyek őt a Rousseau Juliejének hitték volna, de csalódtak volna; ő nem volt Julie, ő Rolandné volt, Rousseaunak sokkal igazibb és méltóbb leánya, mint az alakok, melyek tollából eredtek. Abban is különbözött Rousseau hősnőitől, hogy nem bírt azoknak gyarlóságaival.

Rolandné erényes volt, nem volt elpuhulva a tétlenség által, az ábrándozás által, mely az asszonyokat ugy elgyengiti. Munkás, tevékeny volt a legnagyobb mértékben. Szent eszme, a kötelesség eszméje lebeg e nemes élet fölött, születésétől haláláig. Halála órájábin, midőn minden ajak igazat szól, önelégülten mondja magáról: mindig parancsoltam érzékeimnek.

Azok, kik irigy szemmel látnak ily igenis tökéletes erényt, mindenkép kutatták: nem találhatnak-e e n;ni33 asszony életében egy percznyi gyengeséget? DJ nem, semmi sem bizonyíthatja föltevésöket. Rdandné ura volt mindig .minden akaratának, minden tettének.

1789-ben még elrejtett, szerény, munkás életet élt la Platiére-ben, Lyon-hoz közel. Onnan hallotta egész Francziaországgal együtt a Bastille ágyúit: szive fölhevül és sebesen ver, e magasztos esemény teljesitni látszik minden álmát, mindazt, amit a régi szerzőkben olvasott és a mire ugy vágyott. Most már van hazája. Lyon is fölébred; az 1790-diki szövetségi ünnep oda hivja a többi megyék küldöttségeit és nemzetőreit. Haj nalban ott volt már Rolandné a Rhone gyönyörű partján, örömitasan szemlélve az összegyűlt tömeget, a szent testvérséget, egy uj korszak e gyönyörű hajnalát. Estig az egészet megnyerte Champagnaux barátja számára, ki minden haszon nélkül csupa hazafiságból szerkesztett ujságot. Azon szám, melyet Rolandné irt név nélkül, hatvanezer példányban kelt el, s a nemzetőrök tudtok nélkül Rolandné lelkét vitték magukkal haza.

1791-ben februárban érkezett Rolandné Parisba, épen azon fontos parczben, mikor a köztársasági kérdésnek kellett eldőlni. Két nagy erőt hozott ő magával: az erényt és vele a szenvedélyt. Eddig a puszta magányos életben élve, elég sziv- és észbeli ifjúsággal birt a bekövetkező nagy eseményekre, hogy a leglan-kadtabb és csüggedtebb politikust is fölfrissítse. Ezek már fáradtak voltak; Rolandné azon naptól fogva kezdett élni. Ezért volt ellen-állhatlan.

Ilyen volt a társaság 1791-ben. Francziaország szive sebesen vert e korszakban. A forrongás Rousseau óta mindig nőttön nőtt. Elébb a lelkek ábrándozók, érzelgők voltak, mint a vihart megelőző nyugtalan várakozás alatt. 1789-ben rettentő rázkódás, nagy ihlet, minden sziv dobog. 1790-ben a szövetség, a testvériség, a könnyek. 1791-ben a szenvedélyes vita, a rettentő végpont. De mindenütt a nők, mindenütt a magán szenvedély a köz szenvedélyben, a két szál együtt fonódik az életben, hogy nemsokára, fájdalom, talán együtt vágassék el!

UTAZÁS

Györy V. Utazás a Missisippin. 1866. 324.

(Mayne Reid angol beszélye.)

Folytatás

A szerkesztő megjegyzése

Jóval korábbi számunkban már közöltünk részletet Reid beszélyéből. Azért szakítottuk meg, mert a szöveg kezdett szépirodalmi lenni. Ezzel a mostni részlettel a közlést befejezzük. Elhagyott befejező fejezetek: 1866. 410 és 426.

A „Levée" azon része, mely szemeim előtt terült el, a gőzösök rakhelye néven ismeretes. Valami husz gőzös horgonyozott itt, ugyanannyi fahid mellett, melyek a folyamba egy jó darabra benyomultak. Néhány közülük, éppen most érkezett a Missisippin, és áruit, s azon utasait szállitá szárazra, kik e veszedelmes időben, elég merészek a tengerparti vidéket felkeresni. Mások — sürgő forgó tömegtől hemzsegve — javában fűtöttek, mig mások ismét mind a hajótisztektöl, mind a legénységtől egészen elhagyatottaknak látszanak, kik hihetőleg a fényes kávéházakban vagy vendéglökben dorbézoltak. Időről-időre, egy egy tarka ruhás, s drága panama kalapos kereskedősegéd jelent meg ez elhagyottaknak látszó hajóknál, néhány pillanatig ott időzött, s azután újra visszasietett a városba. Legélénkebb mozgás azonban két hajó előtt volt észrevehetö. Egyik az, melyre én szállottam be; a másiknak kerékboritója felett ezen név állt odaírva: „Magnólia." ügy látszik, ez utóbbi is induló félben volt, legalább legénységének mozgása, tűzhelyein lobogó tüze s a katlanok környékéről sistergö gőze, ide mutattak. A hajó előtt — a New-Orleansban teherszállításra alkalmazott targonczák lerakták áruikat; az utasok — elkéséstől való féltükben, nagy sietséggel jöttek a hajóra, majdnem mind megannyi kalaptokkal kezükben. Bőröndök, ládák, zsákok és hordók mohó sebességgel tolattak a fedélzetre, s minden — a nemsokára beálló — indulást jelenté. Hasonló élet látszik a Levée azon részén is, hol a „Nyugat szépe" horgonyozott.

E nyugtalan sürgés-forgást nem szemléltem még sok ideig, s már is észrevevém, hogy itt valami szokatlan dolog van készülőben A hajók nem voltak egymástól nagyon távol, s mindkettőnek legénysége, ha egy kissé megerőteté hangját, érthetőleg át-átkiálthatott egymásnak.

Ezt meg is tették minden tartózkodás nélkül, s nemsokára a hozzám is elhatott kiabálásokból csakhamar kivehetém, hogy a „Magnólia" és a „Nyugat szépe" egymással versenyző hajók. Arról is meggyőződtem kevés idő múlva, hogy egyszerre akarnak indulni és versenyfutást tenni Ez a Missisippin semmi rendkívüli. Mind a „Nyugat szépe" mind pedig vetélytársa, nagyságukra és pompájukra nézve első raigu hajók valának; mindketten egy vonalon hajóztak, New-Orleans és Saint-Louis között, s mindkettőt köztiszteletben és szeretetben álló kapitány vezeté. Okvetlenül vetélytársaknak kellett lenniök s ezen érzelmet az egész legénység osztá, a kapitányoktól kezdve, le egész a fűtökig s az utolsó rabszolgákig. Ami a hajótulajdonosokat és a tiszteket illeti: ezeknél, e sajátságos versenygés, a legfontosabb pénzérdeken alapul; mert az a hajó, mely a versenyfutásnál diadalmas, a jövőre nézve megnyeri a közönségnek részvétét és előszeretetét, s gyakran a legmagasabb árak mellett is, mindig számolhat utazó közönségre. Az amerikainak ugyanis —- megvan az a sajátságos büszkesége, hogy sok, utolsó dollárját is odaadná, csakhogy az ut végével azt mondhassa, hogy ö ez vagy amaz közkedvességü gőzösön érkezett; épen ugy, mint más országokban olyan emberek találkoznak, a kik igen szeretik másokkal tudatni, hogy ők az első helyen utaztak.

A „Nyugat szépének" s a„Magnolia"-nak sejthető versenyfutása s az ebből támadó vetélkedés érzete, nemcsak a két hajó legénységét töltötte el, hanem magukra az utasokra is rájuk ragadt. Ezek egy része, kétségtelenül a versenyfutás izgatottságának élvezetén ürült; a másik rész azonban, fogadások által pénzt akart nyerni.

„A szép lesz a nyertes !" — Kiálta fel egy mellettem álló aranygombom, közönséges kinézésű ficzkó — „husz dollárt teszek a „szépre;" nem fogad ön, idegen ?"

— Nem — viszonzám kise boszusan, mert ez ismeretlen azt a bátorságot vette magának, hogy kezét vállamra tevé.

— No — monda — amint akarja. Azután megint máshoz fordult e szavakkal: — A szép győz; husz dollárt a szépre!

Őszintén megvallva, gondolataim — e pillanatban — nem voltak a legkellemesebbek. Most tettem első utamat amerikai gőzösön, s lelkem telve volt elpattant kazánok , fatörzsek általi kilyukasztások, zátonyra jutások és égő hajók olvasott történeteinek emlékével. Sokszor hallottam, hogy ezen versenyfutások, nem egyszer az egyik hajó végpusztulásával végződtek már s biztos forrásból tudám, hogy az Egyesült Államokban, évenkint harmincz- negyven ilyes szerencsétlenség szokott előfordulni. Az utazók csendesebbjei és megfontoltabbjai oszták véleményemet, s néhányan már is arról beszéltek, fel fogják szólítani a kapitányt, hogy semmiesetre ne keljen versenyre; azonban, előre tudták, hogy semmire sem mennének, s igy végre belenyugodtak sorsukba.

Én részemről — arra határozám el magamat, hogy a kapitányt legalább megkérdezem szándéka felöl; felkeltem helyemről s arra felé irányzám lépteimet, hol ő állott. Mielőtt azonban hozzájutottam volna, ugy látám, hogy a másik részről egy kocsi közelit, Gyönyörű fogat volt, jól ruházott s jól táplált négertől vezetve, s a hintóban fiatal, előkelő hölgy ült. Mikor a kocsi megállott, láttam, hogy a delnő valami kérdést intéz a parton állók egyikéhez, ki azonnal a mi kapitányunkhoz fordult

Uram — kérdé a delnő francziául — ön a „Nyugat szépének" kapitánya?

— Igen, kisasszony — hangzék a válasz.

— Én az ön hajóján akarok utazni.

— Szerencsés leszek, ha óhajtását teljesithetem. Úgy hiszem.van még egy üres kabin.

— Azzal nem törődöm — vágott szavába a delnő — ön még éjfél előtt eléri birtokaimat, s igy nem lesz szükségem a hajón aludnom.

E szó: „birtokaimat", ugy látszik nagy hatást gyakorolta kapitányra, mert figyelme és udvariassága ennek hallatára még növekedék. Mosolyogva kérdé a delnöt, hol szándékozik partra szállani

s — Bringiers-nél — viszonzá az. Lakhelyem ugyan valamivel alább fekszik, de ott nincs alkalmas kiszálló hely; s e fölött néhány láda is van velem, melyeket Bringiers-nél könnyebb partra szállitani. E szavak után egy hordókkal és ládákkal megrakott szekérre mutatott, mely ép akkor állt meg hintója mögött.

A kapitányra — ki a hajótulajdonosnak társa volt, — e teher megpillantása még kedvesebb benyomást tön ; egészen pazarló lön szolgálatai felajánlásával és készségét fejezé ki, törekedni fog az uj utazót a lehető legjobban elhelyezni.

— Kapitány ur — folytatá az ifjú delnő s még mindig hintójában ülve maradt — még egy feltételt akarok kijelenteni.

— Kérem, mondja kegyed — hangzik a válasz.

— Jó! Ugy hallszik, az ön hajója versenyfutásra akar kelni más valamely jármüvel. Ha ez valóban igy van, akkor nem utazhatom önnel.

A kapitány kissé elkomorodott.

— Az egész aggodalom onnan származik — folytatá amaz — hogy egyszer csak is életveszéllyel menekülhettem egy ilyen verseny alkalmával, s ekkor határozottan megfogadtam, hogy ily veszedelemnek, jövendőben soha sem teszem ki többé magamat.

— Kisasszony — rebegé a kapitány — ugy hiszem — nem —.

— Nem, nem — szakitá félbe a delnő — ha ön teljes megnyugtatást nem ad nekem, hogy nem fog versenyezni, akkor inkább más hajóra várakozom.

A kapitány néhány másodperczig mellére horgaszta a fejét s ugy látszik, alkalmas feleletről gondolkozik. Lemondjon-e a verseny izgalmáról, élvezetéről, s a biztos győzelemröl, melyre számolt, s annak fontos eredményeiről; vájjon lemondjon e? Tért nyisson-e vetélytársának, alkalmat nyujtson-e jövendőbeli dicsekvésekre, kétes világosságba állitsa-e önmagát utazói, sőt saját legénysége előtt, kik a versenyfutásra már is előre örvendeznek? Másrészről azonban e delnönek nem kevéssé jelentékeny óhajtását sem utasithatá vissza könnyű szerrel, annyival kevésbé, minthogy ez terjedelmes ültetvények tulajdonosnője, s mint ilyen, a jövő őszre hihetőleg több száz hordó dohányt és ezukrot fog az ő hajóján New-Orleansba szállítani. Jó hosszas gondolkozás után végre igy szólt a kapitány:

— Kegyed ajánlatát elfogadom kisasszony; — hajóm nem fog versenyt futni; szavamat adom kegyednek.

— Köszönöm kapitány ur, nagyon le vagyok kötelezve. Legyen szíves, Ántoine ur, holmimat a hajóra szállíttatni. Ezen ur házgondviselöm; ő fog gondoskodni mindenről. És most, kapitány ur, mikor szándékszik ön indulni?

Legfölebb egy óranegyed múlva, kisasszony.

— Bizonyosan mondhatja ezt? — kérdé jelentékeny mosolylyal, mely nyilván bizonyitá, hogy e gőzösöknek a pontosság elleni hibája nem ismeretlen előtte.

— Minden bizonnyal, kisasszony — viszonzá a kapitány — nyugodt lehet kegyed.

— Ugy rögtön hajóra szállok! — S ezen szavaknál kiszökött a kocsiból könnyedén, karját a kapitánynak nyujtá, ki öt a hölgyterem felé vezeté, s nemcsak az én szemeim elöl tűnt el, hanem eltűnt nagyon korán mindazok elöl is, kik e helyre gyülekeztek, hogy e szép tüneményben gyönyörködjenek.

A fiatal leány tekintete mély benyomást tett reám, nem egyedül szépsége által, bárha ez is eléggé feltűnő volt, hanem még inkább vonásainak azon különös kifejezése által, melyekben derült, vidám kedély, mély érzelem, erős akarat és szilárd elhatározottság tükrözödött. Amig még mind azzal foglalkozám, hogy e kedves képet, mely oly nagyon hamar eltűnt, lelkem elé varázsoljam: felhangzott az utolsó csengetés; a kiszállási hidat bevonták, a horgonyt felhúzták. A gépész harangja megkondult, a nagy kerekek megfordultak és a barna vizet fehér tajtékká korbácsolák; a biztossági szelepből fütyölve ömölt a göz s az óriás jármű kisiklott a széles folyamra. Csúcsát víznek felé irányozá; a kerekek néhány csapása hatalmat nyert az áramlás fölött, s a szép hajó, a tetemes erőnek engedve, szegni kezdé a vizszinét. Egy-egy ágyú megdördülése jelenti néha a hajók indulását; a mi távozásunk alkalmával pedig egy régi tengerészdal hangzék fel a legénységnek bárha kissé nyers, de nem zengéstelen ajkairól.

New-Orleans két külvárosa, Lafayette és Carolton, csakhamar mögöttünk maradtak; raktáraik és lakóházaik tetői eltűntek szemeinkből; csupán a St. Charles-hőtel kúpja, azon vendéglőé, minők csak az Egyesült Államokban találhatók s a nagy székesegyház tornyai voltak azon egyedüli tárgyak, melyek a félhold alakú város fölött a láthatáron maradtak. Végre ezek is alámerültek s az úszó palota — mely néven az amerikai gőzöseit nevezi s pedig méltán — fenségesen haladt előre a Missisippi festői partjai között.

Valóban, ezen óriási folyamnak partjai a világ legnagyszerűbb látványai közé tartoznak. Akármerre tekint az ember, mindenütt messze terjedő jólétnek, átalános műveltségnek és kedvességnek nyomait láthatja. Maga a folyam kevésbé kellemes, mert sárgás színe valami gyenge, fakó pirossal vegyülve, mogorva jellemet kölcsönöz neki. Sárga színét a Missouritól kapja, a vörösest pedig a Red River beleömlő habjai okozzák. Különös sajátsága a Missisippinek az a nagy tömeg úszó fatörzs, melyet majd egyenkint, majd egész csoportokban szokott magával hozni. Minden összeütközés ez úszó fákkal veszedelmes, s azért a kormányos a legovatosabban kikerüli azokat Ha azonban néha mégis észre nem vesz egyet egyet, mely a vizszine alatt úszik: ilyenkor — a legjobb esetben — a hajó csak erősen megrendül. Legjobban fél a hajós a „Snag"tól. Ez egy kiszáradt törzs, melyen azonban az egész gyökérzet még rajta van. E törzs a gyöke rek súlyánál fogva sokszor a fenékre merül s a gyökereihez tapadt iszap mintegy megerősíti alapjában. A lombjaitól megfosztott csúcs kiállana a vízből függőlegesen: de a folyó ereje alábillenti, ugy hogy mindig rézsútos irányban áll. Ha csúcsa kiáll még a vizből, akkor a veszély nem nagy; ha azonban e csúcs csak egy-két lábnyira is el van rejtve a vizszine alatt: akkor a Snag igen veszedelmes, s rendesen minden hajó, amely ilyenbe ütközik, a romlásé. A folyam iszapjába merült gyökerek gátolják a törzset, hogy a hajó nyomásának engedjen, s igy a rendesen hegyes csúcs befúródik a hajó oldalába vagy fenekébe, s lyukat ütvén rajta, egy pillanat alatt el-süllyeszti.

Ezen úszó fák között más egyéb tárgyakat is vettem észre, melyek nem kevéssé érdekeltek, úgymint: ezukornád-szárakat, kukoriczacsöveket, nyers pamutgolyókat, néha egy-egy állat hulláját, melyen a bussard nevű, fekete saskeselyű ült. Alligátor csak ritkán mutatkozik, minthogy ez jobban szereti azon folyókat, melyek partjai nincsenek müvelés alatt.

A folyam partjait széles szilárd föld képzi, mely — mintegy száz lépésnyi szélességtől — néhol több angol mérföld terjedelmű, ezen túl aztán a talaj lejtős lesz, ugy hogy a folyam valóban mintegy gerinczen ömöl alá. Ha azonban elgondoljuk, hogy a meder mélysége mintegy százötven lábnál is nagyobb, mégis azt kell állítanunk, hogy az egész vidéken ez a legnagyobb mélység. Ama széles földszalagou túl mocsár kezdődik, mely térséget a víz évenkint elönti s mely azután durva fűvel és sással van borítva. A mocsár imitt-amott van husz angol mérföldnyi terjedelmű. Azon részeket, melyeken az ár csak ideig-óráig tart, áthatolhatotlan sürü erdőség borítja. A partok menteni megművelt föld s a mögötte elterülő mocsár között a háttérben sötét erdö-öv vonul, mely más vidékek hegysorainak megfelelőleg, a vidék háttere gyanánt szolgál s jobbára cyprusokból áll. A folyamparti emelkedett részen vannak az ültetvények, hol ezukornád, rizs, dohány, gyapot, indigó és tengeri termesztetik. Fekete rabszolgák egész seregét láttam munkálkodni színes gyapotöltönyeikben,láttam öszvérektől vagy ökröktől vont terjedelmes kocsikat, amint a ezukorültetvényröl visszatértek, vagy a partok mentében lassan odábbnyomultak; láttam elegáns creolokat, kicsiny, spanyol lovakon száguldozni az ut hosszában. Ez élénk szin mögött láttam az ültetvényesek pompás lakóházait, narancsligetekkel és kertekkel, zöld ablakredőnyökkel, lombfedte verandáikkal és díszes kerítésekkel, mögöttük világosan kivettem a hatalmas ezukorgyártó épületet, a dohánypajtákat s a pamuttisztitó házat.

Majd ismét más ültetvény mellett haladtunk el, hol vidám élet zsibongott. A fák árnyaiban sok nyergelt ló állott; a verandán, a gyeppázsiton s a narancsligetben urak és hölgyek sétáltak gazdagon öltözve; zene hangzott s a szabad ég alatt tánezoltak. Aki ezt a vidám életet látja, lehetlen, hogy e boldog kreolok sorsát ne irigyelje Ezen emberek örökségben birják a francziák vidorságát, kiktől származnak, s hihetőleg alig van valahol nép, mely a mulatságot annyira kedvelné, mint ezek. Ha valamely ültetvényen valami mulatságot rendeznek, ilyenkor két lovag indul útnak, egyik víznek le, a másik fölfelé. Mindegyiknek kürt van a kezében, melyet a házak előtt meg szoktak fújni. A kürt hangjára egy-egy kreol leányka üget ki s csak azt kérdezi:

— Hol lesz?

A hely és az óra az csupán, amikről kérdezősködni szokás, a többi magától értetődik, és különös meghívást sem nem adnak, sem nem várnak. Szemeim előtt panoráma gyanánt igy vonultak el e változatos és kedves képek, és Besangon Eageniet néhány órára elfeledem. Mert igy hívták azon fiatal delnöt — mint ezt Antoine úrtól megtudám — kiről előbb beszéltem olvasóimnak.

Sámi Lajos: UJABBKORI UTAZÓK AFRIKÁBAN. 1877. 9. 129. (146)

Valami sajátságos, kimagyarázhatatlan igézet tartja lebilincselve érdeklődésünket az ismeretlen forróövi tartományok iránt. A lég örökös enyhesége, a növényvilág gazdag tenyészete, s a természet összes működésének anyai gondoskodása ott élő gyermekeiről—mindezek sóvár kalandozásra hivják fel képzelmünket ama gyönyörű tájak felé, honnan minden hir és minden tudósítás oly titokszerü vonzerőt gyakorol egész lényünkre. Mily előnyösen különböznek ama tündéries tájak Éjszak sivár jégvidékeitől! Kané, Hayes, Hall, Payer, Weypreeht, Nares kapitány s az örökös tél birodalmában megfordult többi utazók tudósításait olvasván, magunk is ugy szólva szemben képzeljük magunkat e sötét, hóboritotta, kietlen pusztaság borzasztó veszélyeivel; ott állnak lelki szemeink előtt a nyomorult fabódék, az otthoniatlan, kényelmetlen hókunyhók, melyekben az északsarki kalandkeresők elszánt csapatja hosszú, nehéz hónapokat töltöttel, akárhányszor élethalálküzdelmet állva ki éhséggel, szomjúsággal és fagy-gyal, mig kör ültök az egész táj megmere-vülten pihent az örökös kihaltság zord szemfedője alatt.

Mennyivel más, vidámabb érzelmek tartják meghóditva lelkünket, ha képzeletünkben egy forróövi utazó lépteit követjük ! Mig talán szobánk ablakait a tél hózivatarjai ostromolják kívülről, az alatt mi bent forróövi utazónk kalauzolása mellett a távol Indiákon, Afrika ismeretlen egyenlítői tájain, vagy Dél-Amerika elragadó szépségű őserdőiben kalandozunk, majdnem érezve körültünk a szebbnél szebb, ismeretlen virágok édesen kábitó illatárját, s gyönyörködve a szebbnél szebb tollazatú ismeretlen madarak kellemes énekében, és feledve, hogy a földön még rideg, szomorú vidékek is létezhetnek.

Nem csoda tehát, ha minden ujabb utazót, kik földünk amaz édenibb tájait tűzték ki fölfedező kutatásaik működési teréül, mintegy önkénytelenül is követni vágyunk érdekes kalandozásaiknak közepette. Azért érdekelnek minket azok az utazók, kik Afrika ismeretlen belsejébe hatolva, életöket is koczkára teszik a tudomány nagy czéljaiért 8 azért, hogy földgömbünk teljes ismeretének ez óriási talányát megfejthessék. Afrika legtovább daczolt az átkutatására és megismertetésére irányuló törekvésekkel, annyira, hogy a természeti alkatára és minőségére vonatkozó legfontosabb kérdéseket csak a legutóbbi húsz év alatt sikerült kielégítő módon megoldani, s ezért érdekesnek tartjuk az utóbbi két évtized afrikai utazóinak, a még nagyrészt ismeretlen földrész fáradhatatlan kutatóinak arczképeit s rövid életrajzát bemutatni olvasóinknak.

Igaz, hogy Afrika legbelseje ma már nem az a teljesen ismeretlen és majdnem mesés terület, a mi a Livingstone, Barth, Baker, Du Chaillu, Magyar László s a többi ujabbkori utazók fölfedezéseit megelőző években volt, mikor még a tudomány e derék bajnokai annak titkait föl nem kutatták, folyóit, tavait és hegységeit a „Fekete földrész" földabroszára le nem rajzolták. Mindazáltal még most is annyi ott a fölfedezni és megismertetni való tartomány és ben szülött lakosság, hogy minden ujabb utazó jelentésében uj meg uj meglepetésekre bukkanunk és uj meg uj tájakkal, népekkel, állatokkal és növényekkel ismerkedünk meg. Az ujabb utazók nem panaszkodhatnak, hogy a régiek mi fölfedezni valót sem hagytak számukra e titokszerü földrész óriási területén. S ha föl lesz is fedezve és megismertetve minden a mi Afrikában még ismeretlen, marad még egy nagy czél, melynek elérésére a tudományos világnak és átalán véve a keresztyén emberiségnek Afrika érdekében törekednie kellend. E czél pedig: a polgárosodást Közép-Afrikában, földgömbünk amaz egyetlen részén, a hová az mindeddig nem hatolhatott el, meghonositani és' világosságot terjeszteni szét a világ eme részében is; tudományos és erkölcsi keresztes hadjáratot inditani e tartományok sötét mü-veletlensége és tudatlansága ellen, hol a fetisimádásnak hódolnak, s ünnepélyek alkalmával még most is embereket áldoznak, és hol a kereskedelem főáruczikkét még mindig az „ember" képezi.

E dicséretre méltó czél elérésének nagy feladatát tűzte maga elé a belga király kezdeményezésére és elnöklete alatt múlt évi szeptember 12-én összeült nemzetközi földrajzi kongresszus, melyben oly kiváló afrikai utazók vettek részt, mint dr. Nachtigall, dr. Schweinfurth, Rohlfs Gerhard, Duvergne, de Compiégne mar-quis, Cameron és Grant ezredesek stb. Hazánkat idősb gr. Zichy Ödön képviselte. Az idő — monda a belga király, a kongresszust megnyitó beszédében — most kedvező e vállalatra. A fátyol, mely Afrikát, ez óriási sphynxet, még födi, már több oldalról föl'van Iebbentve,— bátor férfiak, kik életöket a tudománynak szentelek, szétoszlatták azt, jelentékenyen kiterjesztvén a tudás határát. Ily módon már nem egy balnézet oszlattatott szét, s nem e gy kérdés állapíttatott meg határozottan.

Hogy a tudományért s az emberiesség eszméiért buzgó belga fejedelem oly ked-vezőleg nyilatkozhatott Afrika fokozatos fölfedezésének mostani állásáról, azt főleg ama derék, áldozatot és fáradságot nem kímélő rettenthetetlen utazók törekvésének köszönhetjük, kik az utóbbi évtizedek alatt Afrika ismeretlen tartományait fölkeresték, átkutatták és minden irányban megismertették. Majdnem külön vidéken járván mindenik, fölfedezéseik egyaránt érdekesek s egymást kiegészítők, s épen ezért most, midőn a legjelesebbeket közülök bemutatjuk olvasóinknak, sem kiválóbb érdemeiket, sem működésök idejét nem vettük zsinórmértékül ama sorrend megállapításánál, melyben arczképeiket s rövid életrajzaikat közölni szándékozunk.

Dr. SCHWEINFURTH GYÖRGYNEK any-nyiban előnye van társai fölött, hogy leginkább oly helyeken járt, melyeknek nagy része ő előtte a szó valódi értelmében ismeretlen volt. Schweinfurth 1837 decz. 29-én született Rigában (Oroszországban) német családból. Tanulmányainak ked-vencz tárgyai a természettudományok va-lának s ezek közt is a növénytant kedvelte legjobban. Már kora ifjúságában meghívást kapott a berlini füvészkert rendezésére és e foglalkozása közben legyőzhetetlen vágy támadt lelkében Afrika növényvilágának megismerésére. 1864-től 1866-ig tette meg Afrikában első nagyobb utazását, a Vörös-tengerpartjairól Szuakimonés Kosz-szalán át az Abysszinia északi részén lakó gallabatok földjére. Utazása közben veszedelmes lépbetegséget kapott, de azt szerencsésen kiállotta, s e körülménynek tulajdonithatjuk, hogy azután oly sokáig tartózkodhatott nagyobb veszély nélkül a legegészségtelenebb lázaktól és járványoktól látogatott vidékeken. 1868-ban indult el második útjára, s ekkor Khartumon át Afrika belsejébe hatolva, három évig tartózkodott a Bahr-el-Ghazelnek (Gazellafolyó), a Nílus legfontosabb mellékfolyójának sok tekintetben igen érdekes vidékén. E hosszas utazás alatt főleg az emberevő niám-niámok és monbuttnk földjét kutatta át s fölfedezte az akkák törpe néptörzsét, melyben sokan Herodotus pygmaeusait gyanítják. Az ottani növényfajokból, melyekben a Nilus felső vidéke igen gazdag, érdekes gyűjteményt állított össze, melynek nagy részét azonban egy tűzvész megsemmisítette. 1871-ben még Dár-Fertit tartományt utazta be. Mikor Európába vissza tért, huzamosb ideig élt Cataniában, Szi-czilia szigetén, hol utazásának leírásával foglalkozott, mely pár év előtt jelent meg németül és angolul csaknem egy időben e czim alatt: „Egy természetvizsgáló Afrika szivében; vagy három évi utazások és kalandok Afrika közepének ismeretlen vidékein, 1868-tól 1871-ig".

A másik nevezetes afrikai utazó, kit ez alkalommal bemutatunk, GIOVANNI MIANI velenczei származású olasz, ki 1810-ben született. Ragyogó képzelő tehetséggel volt megáldva, de élete viszontagságos és zaklatott vala. 1848-ban ő is az olasz függetlenség bajnoka lévén, a forradalom leveretése után menekülnie.kellett hazájából és azontúl életét s vagyonát a Nilus forrásai rejtélyének kikutatására és lehető megoldására szentélte. A sok költséges utazás által vagyonilag nemsokára tönkre jutván, elefántvadászattal szerzett magának jövedelmet s 100 katona és 150 teherhordó élén 1859-ben azzal a komoly elhatározással indult el nagy útjára, hogy a Níluson e folyónak egészen a forrásáig felhatol. Már csak körülbelől 60 mfidnyire lehetett az Albert-Nyanza tavától, midőn megrémült kísérete határozottan megtagadta a tovább menetelt. Képzelhetni lehet a nagyratörekvő utazó elkeseredését, midőn czélját ily váratlanul meghiúsulva kellett látnia. Nevét egy óriási tamarind-fa kérgébe véste ott, a hol az Uniame folyó a Fehér-Nilusba ömlik, s akkor megszomorodott szívvel visszafordult. E fát az ottani benszülöttek és utazók ma is „Miani fája" név alatt ismerik és mint-' hogy ez volt az a legtávolabbi pont, melyig a derék velenczei utazó 1860 ban Gondo-koróból (ma Izmailia) a Níluson fölfelé haladva eljutott, s melyet azután Speke s későbben Baker is visszautazása alkalmával fölkeresett, némi tekintetben földrajzi jelentőségű ponttá lett az.

Visszaérkezése után Miani a khartumi állatkert igazgatójává lett, de hirt vévén 1871-ben Schweinfurth barátja utazásának meglepő eredményeiről, ismét elhatározta, hogy útra kel s tovább fog hatolni Afrika belsejébe, mint Schweinfurth. Azonban egy tűzvész az ő utikészletét is elpusztította, mint barátja növénygyűjteményének nagy részét, ö maga pedig a benszülöttek foglyává lett. Később egy karaván kiszabadította, de a fáradságtól kimerülve a monbuttuk földjén elhunyt, ő szállitá Olaszországba a Herodotus által pygmaeu-sok neve alatt leirt és dr. Schweinfurth által ismét föltalált törpe néptörzsből azt a két akkát, kiket most az olasz kormány tart és neveltet az állam költségén. HEUGLIN TÓDOR (szül. 1824 rnár-czius 20-kán Württembergben), szintén egyike Afrika legszorgalmasabb kutatóinak, ő is a természettudományokat kedvelte, főleg az álattant. 1850-ben Egyiptomba ment s onnan Arabiát is beutazta. 1852— 53-ban mint Reitz khartumi osztrák konzul titkára Abyssziniába utazott és ott a többek közt néhány egészen ismeretlen tartományt kutatott át, valamint a Schimfa nevű folyam forrásvidékét is. Reitz 1853 májusában útközben meghalván, Heuglin lett utóda Khartumban. Már 1853 végén Kordofánba utazott, ahonnan 1854-ben tért vissza. Az ott gyűjtött állatokat ő maga hozta Bécsbe a schönbrunni állatkertszámára 1855-ben. A következő évben ismét Egyiptomba tért vissza s ez időtől kezdve 1864-ig folytonosan Afrikában utazott s gazdag élményekkel és tapasztalatokkal és egy kitűnő állattani gyüjte-ménynyel tért vissza 1864-ben Európába. 1870-ben az északi Jeges-tengerre tett kirándulást. Északkeleti-Afrika állattanára vonatkozólag számos becses munkát tett közzé, melyek mind a leglelkiismeretesebb tanulmányozásról tanúskodnak. Heuglin a múlt évben halt meg váratlanul, midőn épen uj expediczióra készült, melyet az egyiptomi khedive szervezett volna saját költségén.

MAGÉ JENŐ Francziaországban született 1837-ben. 1861-ben tengerészhadnagy volt, mikor Faidherbe tábornok, ki akkor a Szenegál vidékének parancsnoka volt, Tagantba küldötte őt egy mór fejedelemmel alkudozni. Küldetésében sikerrel járt el és a Szahara sivatag egy részének pontos és kitűnő leirását hozta magával. 1863-ban még nagyobbszerü utazást tett a Niger felső vidékén eső tartományokban és Ahmadnval egy hatalmas néger birodalom királyával szintén kedvező politikai és kereskedelmi alkut kötött. Ez alkalommal nyugoti Szutánt utazta be és ismertette meg kimerítően. — A derék utazó a „Gorgona" nevű hajóval együtt, melynek i parancsnoka volt, 1869-ben pusztult el.

Folytatjuk

Faragó Ödön. Egy magyar tengerész naplójából. 1873. 10. 107,

V.

Utóbbi levelemben leginkább az angol pillotte-ok ismetetésével foglalkoztam. Most felveszem tárgyul azon nagyobb viharok egyikének leírását, melyek Nagy-Britannia tengerein oly gyakoriak, amelyek a belföldi tengerész előtt e vidéken az utazást annyira rettegettővé teszik.

Ha még ismeretlen volna az olvasó előtt, pár szóban előre bocsátom, hogy valamint az olasz, ugy az osztrák-magyar kereskedelmi tengerészet vitorlás hajóinak nagyobb része csak rövidebb tengeri utakra vállalkozik azon okból, mert a gőzösök — gyorsaságuknál fogva — hosszabb utakra sokkal czélszcrübbeknek bizonyultak. Rövidebb utak közé tartoznak pl. az angol partoktól a Fekete-tengerig s onnan vissza, mik leginkább szén- és gabonaszállítás czéljából történnek. Ez azonban igen nehézkes s a hajóra nézve káros neme a kereskedelmi közlekedésnek, amennyiben Oroszországból rendesen oly szállítmányt küldenek Angliába, mely még nincs eladva, s a.hajó szerződésileg köteles mindaddig várakozni Falmouthban vagy Queenstownban, mig valamely kereskedő London piaczán az egész szállítmányt meg nem veszi, s még aztán ki tudja mennyi idővel járó utat kell tennie oda, hova, az illető kereskedő rendeli.

Hajónk is ily körülmények között időzött két-három hétig a falmouth-i öbölben, mig végre egy rendelet folytán fékárboczát Gloucesternek kellett irányoznia. Akkor éppen deczember hónapot irtunk, és a téli idény alatt a viharok igen gyakoriak lévén, nem csekély feladat volt útrakelni, különösen egy, a tenger hullámai ellen majdnem egészen védtelen vitorlással.

De mindannak daczára, hogy a vészt jelző fekete gömb, a vizsgálótorony fokán naponként látható volt, kapitányunk a készületeket elrendelte. A legénység az emelőgép rudjaihoz állott, s a horgonynak lassú, idővesztő fölvonatása megkezdődött. A hajó belsejébe vezető ajtók gondosan lezárattak, és a szivattyúk is figyelmes vizsgálat alá vétettek, vajon megfelelnek-e czéljuknak? Midőn a horgony a elyén állott, egy vontvtó gőzös segélyével hajónk megindult; a legénység már a vitorlákat készült kibontatni, mikor egv közbejött esemény további menetelünket — bizonyos időre — meggátlá. Ugyanis indulásunk előtt l,5 órával kezdetét vévtte az apály, s a pilotte ügyetlenségéből oly helyre jutottunk, hol 6 hüvelyekkel csekélyebb viz volt, mint amennyit hajónk igényelt volna. Így természetosen fennakadtunk. Csak 7 órai hosszas várakozás után sikerült a hajónak újra a vizen lebegni, és utunkat már most minden akadály nélkül tovább folytatni.

Az Atlaanti Óczeánon télen át leginkább a dél-nyugati szél szokott uralkodni, ami legtöbbször ködös, esős időt hoz; rendesen minden 3—4 napban megerősödik és nagy viharrá fejlődik. Ha az olvasó megtekinti Angolország térképét, látni fogja, hogy Cornwall egészen dél-nyugatnak néz; tehát a Falmouthnél kiinduló hajónak szél-ellenes utat kell tenni egészen a Lizard-fokig. E körülménynek tulajdonítható, hogy 8 órai erőltetett vitorlázás után, a habok éa szélrohamok által 10 mérföldre vetteténk Lizard-tól keletnek.

Éjfélkor az őrváltozás megtörténvén, pár órai nyugalom végett a hajó kabinjába vonultam; a kapitányt ott lelém,.a barométer azemlélésébe merülten, melynek mutatója uragánt (legmagasabb foka a viharnak) jelzett. Véleményét kérdezem az idő felől, mire ő caak fejcsóváláasal válaszolt.

2 órakor léptek zaja éa kötél-csomagok széthányáaa zavarának fel álmomból; a kiabálásokból azt következtettem, hogy a vitorlák bezárásán dolgoznak. Gyorsan felöltözve a fódélzetre másztam, tengerésztársaim segélyére menendő.

Borzasztó kép tárult elém: a hegyekké dagasztott hullámok őrült dühvel kergették egymást, korbácsolva a sikitó déli szél erejétől s mérgüket fehér tajtékban adva ki. A súlyos csapások alatt tántorgó hajó csaknem minden perczben viz alá merült, majd egyes szélrohamok egészen szél-alatti oldalára düllesztették, ugy hogy az árboczok csúcsai a dühöngő tenger habjaiban fürödtek. Ehhez járult az uralgó nagy köd, áthatatlan sötétség és az aggasztó körülmény, hogy a cormvalli partokhoz igen közel lehetünk.

Az összes legénység, a vizbe eshetés veszélye ellen, ellátta magát az ily esetben igen becses kötélvéggel, melynek másik része a közép árbocz derekához volt erősítve. A kormányhoz 4 ti-moniere állott, s annak fogait lánccal kellett megerősiteni, hogy a habrohamok csapásainak ne engedjen.

Kapitányunk kijelentette, hogy az éj hátralevő részét sik tengeren kell töltenünk, miután a partra menekülés csakis nappal történhetik meg. így tehát türelmesen ugyan, de folytonos vigyázattal, s időközönkénti csengetés és kürtölés mellett bevártuk a reggelt.

A láthatáron (mi a köd miatt igen csekély körre szorult) semmi tárgy: föld vagy vitorla sem volt kivehető; miután a hajó holléte jól-rosszul meghatároztatott, észak-nyugati irányt vettünk. Tiz óra tájban — általános öröm között — a hajó orrában levő őr felkiált: „un bastimento da prora"! („egy hajó szemközt" !) A kapitány, hadnagy távcsöveikkel a kijelölt tömeget vették szemügyre, s a hajó állásáról megállapitották, hogy az a trieszti stabilimento technicoból került ki; hangtávlatba érkezve, amennyire a vihar moraja engedi, kölcsönösen néhány szó váltott. Az egészből annyi volt érthető, hogy az illető hajó osztrák-magyar lobogót visel, hogy szerinte a ,.La manche" csatornában, Wight szigethez közel volnánk, s hogy ő jónak látná a sziget mögé menekülni. Hogy mennyire bizonytalan alapra voltak ez állitások fektetve, azt a következő óra bebizonyitotta.

Dél körül a köd némileg tisztulni kezdett, de annál nagyobb fokra hágott a vihar ereje; mindazáltal most már biztosabban haladhatánk előre, kis idő múlva világító torony s egy darab szárazföld tűnt szemeinkbe, melyben hosszabb észlelés után a Falmouthtól keletre fekvő földnyelvre ismertünk. E mindenkitől örömmel fogatott újság új életet öntött a matrózokba; egyedül kapitányunk látszott aggodalomtól eltelve, mivel ő tudta legjobban mily veszélyes egy hajókkal telt, sziklás fenekű öbölbe pilotte nélkül vitorlázni, különösen vihar alkalmával.

De hogy jó példával menjen előre, távcsövét kézbe vette, s a hajó orrára kötteté magát, hogy onnan biztosabban oszthassa parancsait. Az egymást követő habok minden perczben vizzel boriták el s egy váratlanul érkezett hullám kalapját is magával sodra, de a viharhoz szokott athleta mindezt föl sem látszott venni, hanem sas szemeivel a habok színét vizsgálta, miknek halványsága rendesen a viz sekélységéről tanúskodik, és csak az ő szilárdságának köszönhettük, hogy több erélyes küzdés után, úgy a saját és az alattvalói élete, mint a hajó értékes terhe biztos kikötőbe vezéreltetett.

Sz. D. Párisba utazóknak. 1867. 163.

Paris, márcz. 27-én.

Nem kételkedve, hogy sokan fognak hazánkfiai közül a világtárlat kedveért Páriába rándulni, hasznos dolgot vélek cselekedni, midőn némely útmutatásokat jegyzek föl számukra.

Megérkezvén Parisban, legelőször is poggyásza vizsgáltatik meg az utasnak, mi azonban igen kíméletesen hajtatik végre. A holmit hordár viszi a kocsira, melyről tanácsos mindjárt a vasútról leszállás után s a motozás előtt gondoskodni, megfogadván a künn álló kocsik közül valamelyiket és számjegyet vévén át a kocsistól. Ha elég bérkocsi nem lenne az udvaron, s a hordár se lenne képes ilyet keríteni, vasúti társaskocsin is mehet az ember, ami azonban annyiban kényelmetlen, hogy nem mindig egyenesen az illető utas szállása felé hajt s a fogadó udvarába be nem tér. Különben bére csak 18 sous.

A bérkocsik dija aszerint, amint szín alatt vagy pedig köztéren állomásozó (voiture de remise és voiture de place), egy vagy két lovon, természetesen különbözik, s másfél franktól 2 fr. 25 centimot tesz hajtásaért. Különben az árak rajta vannak az említett számjegyen. Borravalóképpen két sous-tól fölfelé adhat az ember.

Akinek sok pénze van, az valamelyikébe a nagy fogadóknak tarthat, pl. a „Grand hotel" vagy a „Hotel du Louvre"-ba, ahol jó ellátás mellett azon előnyben is részesülhet, hogy németül beszélhet a szolgáló személyzettel. E pontnál nem ajánlhatom eléggé az idegeneknek, hogy a cselédekkel emberségesen bánjanak, s rendeleteiket mindig kérő alakban adják, a „s'il vous plait"-t soha el nem hagyva a mondat végéről.

A soványabb erszényü utazó valamely távolabb eső vagy kisebb fogadóban fog találni szobát. Ez utóbbiak között az igen jó fekvésű (rue Taitbout 4.) Hotel d' Espagne et de Hongrie fogadót ajánljuk honfitársainknak, melynek gazdája harmadéve az éhező magyarok javára mind maga szép summát adott, mind vendégeitől adományokat gyűjtött.

A szállás után legfontosabb dolog az étkezés. Ki saját fogadójában nem akar étkezni, az szerte a városban talál jobb-roszabb, drágább-olcsóbb vendéglőket (restaurants), majd fejenkinti szabott árral, vagy anélkül. Az előbbiek 1 fr. 25 cent.-tól 2 frankig vesznek reggeliért, és 1 fr. 60 cent.-tól 4 frankig az ebédért, ide nem értve a Louvre és Grand hotel ebédjeit, melyek 4 és 8 frankba kerülnek. A „Hotel d'Espagne et de Hongrie" tulajdonosa eddig ebédért 4, s reggeliért 2 frankot vett, a nála 10—12 frankért napjára kaphatni lakást és étkezést. A vendéglőkben mindannyiszor borravalót szokás adni az illető pinczérnek, legkevesebb két sous-t személyétől. Talán azt se fölösleges értésökre adni az idegeneknek, hogy mikor fizetni akarnak, ne „payer," hanem „l'addition s'il vous piait" szavakkal szólitsák magukhoz az őket szolgálta pinczért. Az étkezés ideje, éspedig a reggelié, mi alatt villás reggeli értendő, 11-től l-ig, az ebédé 5-től 7-ig tart. Aki megszokta, természetesen kaphat reggel kávét.

De az utas nemcsak lakni és jóllakni akar, hanem látni is, mégpedig mindent, mi oly nagy városban, mint Paris, terhes lótás-futással vagy pedig drága kocsizással jár Azért nem megvetendő tekintet a szállításnál elérhető gazdálkodás. Ezt a társaskocsik használata által érhetni el.

Ilyenek a város minden részéből, s mindenhova járnak. Ki omnibusra ülni akar, az vagy menjen a legközelebbi hivatalba (bureau d'omnibus), vagy szálljon be az utczán is, ha tudja, melyik kocsi hova visz. Ha a fölvételi hivatalba megy, nevezze meg a helyet, ahova menni akar, és fog kapni számot, melynek előmutatása mellett, amint az illető kocsi megérkezik, sorrendben felülhet. Ha az omnibus nem megy egészen odáig, ahova az utas kívánkozik, kérjen a kalauztól (conductor) továbbszállitási jegyet (correspondance), és tudja meg, hol kell majd leszállnia. Itt az új fölvételi hivatalban szintúgy sorszámot kap, s ennek és a megtartott továbbszállitási jegynek átadása mellett, más omnibusba ül, mely aztán rendeltetési helyére vagy ahhoz legközelebb elviszi. A vitelbér csak 6 sous vagy 12 kr. a tovább-szállitó (átszálló) jeggyel együtt, a kocsi tetején (impériale) meg csak 3 sous, akármerre menjen is az utas a város falain belől. De aki correspondance-ot kér, habár a tetőn foglal is helyet, hat sous-t köteles fizetni.

Nem lehet szándékom ehelyütt a város és környéke nevezetességeit leirni; ez a bédeckerek és Joanne-ok feladata. Aki e kézikönyveken kivül más vezetőt is kiván, az talál ilyeneket, ha tetszik magyarokat is, kik több nyelven beszélnek. Valaki már Gray Vilmos úrra figyelmezteté honfitársainkat; én Kiss János úr nevét adom hozzá, kinek lakása: rue St.Nicolas 26 faub. St Antoine, s ki levél általi hívásra fel fogja keresni az utazót. Különben ad szívesen útmutatást akárki az utczán is, s legjobbat a városi rendőr (sergeant de ville), kire sötét-kék frakkjáról, fehér gombjairól s háromszögű kalapjáról fognak ráismerni az idegenek.

Magyar lapokat, a Magyar Egylet kávéházán kivül, találhatni rue de Tournon 6. sz. alatt, a Luxemburg-i palota tőszomszédjában, hol egyéb nyelven irt újságokat is: pl. a Wanderert, az Augsb. Allgemeinet, a Kölni újságot s a prágai Politik-ot is kaphatni. Igen jól fölszerelt olvasóhely még az is, mely a Passage de l Opéra-ban van, ahol magyar lapok ugyan nem, de bécsiek és a Pester Lloyd is olvashatók.

Kalandok az északi sarkvidékeken. 1872. 16. (Regénytár!)

(Vége.)

A sarkvidéki utazók végzetét dr. Hayes és társai sem kerülhették el. Utjukat észak felé

a Smith-öblön, az északi Jeges-tenger egyik legveszélyesebb szoros-utján akarták

tovább folytatni, mely majd minden időben tömve van úszó jégdarabokkal. És e

jégdarabok legkisebbike is képes lett volna forgáccsá apritani utasaink amúgy sem

valami nagy és erős hajóját. A nehéz küzdelem e jégszörnyetegekkel, amelyek a

Smith-utat egészen belepték, megkezdődött. Mindenesetre szomorú kilátás a kicsiny,

gyönge hajónak! Mind e bajokhoz és veszélyekhez még iszonyú orkán is járult! A

tenger hullámai, a vihartól korbácsoltatva, mindegyre végig söpörtek a hajó fedélzetén,

s azon mindent vastag jéggel vontak be. A kötélzetről és vitorlákról csillogó

jégcsapok csüngtek alá s a fedélzetet hamuval kellett behinteni, hogy járni lehessen

rajta. A szélrohamok, melyek a hajót érték, borzasztók valának és a néha-néha

beállott szélcsend csakis annak a jele volt, hogy a vihar uj erőt akart gyűjteni.

Eközben a nap is letűnt a sötét, baljóslatú láthatáron, s a fehér tajtékká korbácsolt és

fagyásnak indult vészes hullámok még mindig neki bőszült erővel ostromolták a

magas jéghegyeket és terjedelmes jégmezőket. E viharűzte úszó jégdarabok között

bolyongva sem a kis hajónak, sem utasainak nem lehetett kilátása szabadulásra; sőt

a jármű csakhamar vérfagyasztó recsegéssel csapódott egy roppant nagy úszó

jéghegyhez.

A hajó hátuljához kötött csónak összezúzatott, a hajó egyik oldala

betört, s az előárbocz a hullámok által tova sodortatott. Azonban még e sérülések

után sem veszté el bátorságát a kis hajó és nagy nehezen tovább haladott, mig végre a jég ugy körül foga, hogy többé meg se moccanhatott. A fedélzetről még csak egy tenyérnyi nagyságú nyilt vizet sem lehetett látni sehol, s a jégdarabok csavarként szoriták össze a kis járművet.Lakói nem tehettek mást, minthogy belenyugodtak veszélyes helyzetükbe, s várták a jó szerencsét.

A földinduláson és vulkánkitörésen kivül alig van a természetben iszonyúbb látvány, mint az úszó

jéghegyeknek és jégmezőknek a sarki tengerek orkánai által egymás ellen indított

harczai. Mikor e roppant jégtömegeket a szél

vagy tengeráradat a partok vagy más ellenállásra képes tárgy felé hajtja,

kiszámíthatatlan nyomással záródnak össze, s ilyenkor a recsegés, zaj és zűrzavar,

melyet előidéznek, valóban borzalomgerjesztő. Most már képzeljük el körülzárt

utasaink helyzetét, midőn minden pillanatban félniök lehetett, hogy erőtelen

tojásként fognak összezúzatni. A jég recsegésére és ropogására remegve

hallgatóztak s kétségbeesetten szemlélték annak előnyomulását.

Végre csakugyan elérkezettnek látták a kis hajó szomorú végzetét. Nyögött, jajgatott, rémesen

vonaglott s hánykolódni kezdett az és folytonosan reszketett árboczhegyétől fenekéig.

Oldalai engedni kezdettek. Fedélzete fölemelkedett s a deszkák illesztékei kétfelé

nyiltak. Hayes elveszettnek hitte hajóját — ekkor fölemelkedett az egész jármű s egy

hatalmas rántódással könnyű labdaként egy iszonyú nagy jégtáblára dobatott. Most

már túlestek minden veszélyen; a jégdarab csendesen szétrepedezett s tova úszott.

Egy új lökés a hajót ismét a vizbe lóditá s a szétnyílott illesztékek maguktól megint

összezárultak. Mindamellett is, a hajó szorgosabb megvizsgálása folytán kitűnt, hogy

az nem képes többé a jég erejével tovább küzdeni, de a szivattyúk segítsége mellett

még mindig képesek voltak — noha lassan — tovább úszni.

Hogy a Smith-szoroson végig menjenek, most már szóba sem jöhetett és Hayes örült,

hogy Grönland északnyugati partján egy kis tengeröbölben, melyet ő „Port-Fonlke' '-nak nevezett, menedékre találhatott. Kis hajóját a jég csakhamar körülzárta. Hayes főgondja és feladata már most az lett, hogy a közelgő télre berendezkedjék, még pedig olyan formán, hogy mind hajójának a kellő biztonságot, mind pedig útitársainak a szükséges kényelmet megszerezhesse. Miután a vitorlákat leszedték, a felső fedélzet fölébe még egy fedelet készíttetett. Ezáltal egy kis házikó állt elő, melyben mindnyájan kényelmesen elfértek. A

nyílásokat és repedéseket vastag csomagoló papírral tömték vagy ragasztották be, s

négy ablak bocsátá be hozzájuk a nap világát, ameddig t. i. volt.

A fedélzetek közt sok volt a tennivaló. A hajó belsejét, miután padozatát meggyalulták, megsurolták

és kifehérítették, a hajó népe számára szobává alakították. A főző kemenczét

közepére helyezték el és annak helyébe oly — habár igen egyszerű — készüléket

alkalmaztak, mely a havat vízzé olvasztá. E „hóolvasztó"-ból szüntelenül víz csorgott alá egy nagy hordóba és ezáltal minden időben a legtisztább ivóvízzel jól el voltak látva.

Miután téli szállásukat így elkészítették s berendezték, ünnepélyesen bele költöztek

és a bevonulás emlékére nagy dinomdánomot csaptak. A gazdag élelmiszerek iránt

mutatkozó remény mindnyájukat igen vidám hangulatba ejté. A kötélzetén tizével,

húszával voltak az irámszarvasok, tengeri nyulak és rókák fölakasztva. így hát a

legénység jó étvágyáról, melyet a ruganyos, egészséges légnek és kemény

munkának köszönhettek, nemcsak a jelenben volt bőségesen gondoskodva, hanem a

jövőre nézve is maradt még elég. A vadászok ritkán tértek haza

üres kezekkel. Az iram szarvasokat, melyeket kirándulásaik alkalmával elejtettek

vagy a földbe ásták el vagy pedig a kötélzetre függesztették, .hol aztán oly

keménnyé fagytak, mint a kő, s később igen kitűnő sültet szolgáltattak. A kutyák,

melyeknek az eszkimók szokása szerint csak minden két napban adtak enni, gyakran

egy egész irámszarvast kaptak egyszerre; igen falánkak voltak és csakhamar

kövérré híztak.