AFRIKA                                      Északi  és  Déli sarkvidék 

 

 

 h14–117.  Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók és levelezők.

 

2020.  03. 03.

 

Tartalom

 

Bevezetés

 

VÁROSOK

 

Szent-Pétervár és Moszkva. 1885. 20 315.

Dr. Szendrei János. KONSTANTINÁPOLY TÜZOLTÓSÁGA. 1896.02. 20.

 

 

 

ORSZÁGOK

 

  Emmer Géza Károly  LEVELEK KELET-AFRIKÁBÓL, I. 1897. 9. 131.

  Sámi Lajos: Földünk ismeretlen részei. 1873. 275

 

A NŐKRŐL

 

Erödi Béla: A háremi élet. 1876. 25. 390.

A NŐEMANCZIPÁCZIÓ AZ 1848-IKI ORSZÁGGYÜLÉSEN.    1895. 50. 830

 

UTAZÁS

 

Északi  és Déi sarkvidék

AZ ÉSZAKI SARK EGYIK ELSŐ KUTATÓJA.  1897. 33. 538.

Kalandok az északi sarkvidékeken. 1872. 16. (Regénytár!)

Sámi Lajos.: Hall kapitány északisarki expedicziója. 1874. 03. 39.

Borong AZ ÉSZAKI SARKON.1904. 05. 68.

Wellman: EGÉSZ AZ ÉSZAKI PÓLUSIG. 1907. 30. 599

Dr. Rajcsányi Gyula: AZ ÉSZAKI SARK. 1906.773. (Címlap)

 

FÜGGELÉK

 

Lampérth Géza. A VATIKÁN. 1903. 28.462.

 

 

 

Bevezetés

 

A témák zöme az Északi Sark. Az ember hihetetlen küzdelme  természettel. Borong AZ ÉSZAKI SARKON.1904. 05. 68. A legérzékleteseebben írja le a sarki jelenségeket.

Nagyon nehezen kapta0k a  nők egyenjogosítást.

 

VÁROSOK

 

Szent-Pétervár és Moszkva. 1885. 20 315.

Az orosz birodalomnak két fővárosa van: egy régi és egy új, az ősi Moszkva és a modern Szent-Pétervár. E két főváros közt mind külsőleg, mind az orosz nemzeti felfogásban a legélesebb ellentét uralkodik. Moszkva egy félig európai, félig ázsiai, vagy helyesebben félig nyugati félig keleti nagyváros, melynek középpontja a Napoleon-féle tűzvészben egyedül épen maradt Kreml és a mellette fekvő Kitaj-gorod (khinai város) — egy érdekes darab a szláv-byzanczi középkorból.

Magán és középületei, kúpokkal és tarka (leginkább zöld és veres) tornyokkal díszített templomai, magas fedelű palotái a byzanczi birodalom fénykorára emlékeztetnek. A Kreml magas terraszáról meglepő látvány kínálkozik a roppant kiterjedésű városra. A többszörös fasorral beültetett széles körutakra (boulevard) láthatunk. A várost némileg Konstantinápolyhoz lehetne hasonlítani.

Moszkva mellől ugyan hiányzik a tenger, hanem az összehasonlítást indokolja a minaretszerü karcsú tornyok, bizanti ízlésű vaskos kupolák és a haranglábak megszámlálhatlan sokasága. E kúpok és minaretek sajátos alkata Moszkvának legjellemzőbb sajátsága. A kúpok töbnyire hagyma alakúak, szélesebb végükkel alá felé fordítva, s csúcsaikon aranyozott keresztekkel. A keresztek ama félholdak közepéből emelkednek ki, melyeket a tatárok uralmuk idejében a keresztek tetejére tűztek, de amelyeket az oroszok a tatárok kiűzetése után egyszerűen visszacseréltek.

Már Szent-Péter váron, a birodalomnak korra nézve második, de fényre és gazdagságra nézve első fővárosában mindenütt Európa és a nyugat lép előtérbe, s csak itt-ott kandikál elő, mintegy idegenszerüen érezve magát egy kis darab Ázsia. Mindenfelé a nyugoti polgárosultság keze nyoma látszik: utczákon, köztereken, köz- és magán épületeken, sőt a lakosok viseletében és modorában is. Például ha egy európai utazó végig sétál a Nyevszki-prospekten, Szent-Pétervár leghosszabb, legszebb és legélénkebb főutczáján, egészen elfelejti, hogy muszka földön jár, s azt hiszi, hogy egy teljesen kozmopolita nagyvárosba jutott.

De még élesebb az az ellentét, mely a két fővárosra nézve az orosz nép érzéseben és felfogásában nyilatkozik. Pétervárat Nagy Péter czár politikai czélokból alapította és tette fővárossá; szeme ez Oroszországnak, mellyel elsősorban Svédországot és a Balti tengert, azután az egész Európát figyelemmel kiséri.

Ez az állami és kormányzati középpont, itt vannak anyugat-európai intézményeknek — melyeknek nagy részére az orosz nemzet még most is rossz szemmel tekint — gyökérszálai lerakva, itt van az annyira gyűlölt német befolyás központja. Részint ezek miatt, részint ősi kegyeletből az orosz nemzet többsége nem Pétervárt tartja az igazi orosz fővárosnak, hanem a vele különben is egyenlő népességű Moszkvát. Az igazi orosz meg van győződve, hogy Pétervár lassan-lassan süllyed és végképpen el fog süllyedni, nem csak azért, mert mocsaras talajon van épitve, hanem azért is, mert egy orosz főváros százezernyi németet együtt (mint Szentpétervárit amennyi van) nem birhat meg.

Egészen másként érez Moszkváról. Az orosz költők legnagyobb szeretettel szólnak róla. „Moszkva, Oroszország kedvencz leánya, hol találhatni hozzád hasonlót?" kérdé Dmitrijev. „Lehetne nem szeretni az édes honi Moszkvát!" mondja Barjatinszki. A nép úgy tekint a Kremlre, annak régi templomaira, szent képeire, mint Oroszország megszentelt és kipróbált védőire, amelyek elűzték a tatárt, és megsemmisítették az ujabb időben Napóleon hadait. Amit a magyar nemzeti kegyelet „a Corvin agg várának hü kezet nyújtó" ifjú Pest iránt érez, az mind semmi azon nemzeti vallásos tisztelethez képest, amivel az orosz Moszkva előtt meghajol és azt szivében fő és szent városának ismeri. .

Volt alkalmunk Oroszország két fővárosáról pár év előtt részletesebben szólani, s ugyanakkor az orosz népéletet is közelebbről megismertettük olvasóinkkal. Most tehát nem foglalkozunk Moszkva és Szent-Pétervár nevezetesebb köz és magánépületeinek s más nevezetességeinek hosszasabb ismertetésével, csupán a mellékelt rajzra utaljuk olvasóinkat, melyen a két főváros nevezetesebb pontjai vannak egy csoportban bemutatva.

Első tekintetre észrevehető, hogy a kép alsó része Moszkvának, felső része pedig Szentpétervárnak tünteti fel főbb nevezetességeit. Ezek közt legfelül a kazáni székesegyház és az Izsák templom áll. A kazáni Istenanyáról elnevezett székesegyház a Nyevszki-Prospekten Pétervár 200 temploma közül a legnagyobb. A római Szent Péter templom alapján épült Izsák-templom, mely 1768—1858-ig épült, a legszebb és legfényesebb temploma Oroszországnak. Ebben vannak a hires porphyr és malachit oszlopok. Nagy Péter czár emlékére készült, és azon szentnek nevet viseli, melynek napján Péter czár született.

A felső képcsoport közepén Sándor czár ozlopa emelkedik, mely 150 láb magas, elég csinos és ízléses, első Sándor czár emlékére. A két alsó kép a Tröiczkaja Lavrát (Szentháromság-székesegyház), és a tőzsde-épületet a Petro-pavlovszki erőd egy részével tünteti fel. A moszkvai képek közül alul mindjárt a Kreml hatalmas épülettömege tűnik föl, mely fölött szintén a Kreml egy része látható, mellettük kétfelől a Kreml kapuja és a Boldogasszony temploma, s végre ezek fölött az Iván-veliky torony és a Szent-Miklós kapu látható.

 

 

Dr. Szendrei János. KONSTANTINÁPOLY TÜZOLTÓSÁGA. 1896. 02. 20.

A tűzoltóság. Az építkezési mód. Vad tűzoltók. A tűzoltás szervezése. Tűzoltó-ezredek. Tűzoltó-gárda ezred. Tengerész tűzoltó-ezred. Tűztornyok.

*

Keleten és délen, hol a természet pazar szépségével bájolja el az embert, rendesen megjelennek a nyugati ember előtt szokatlanabb elemi csapások is, nehogy túlságosan elbízzuk magunkat. Ilyen a földrengés. A keleten általában és már Konstantinápolyban is, ez meglehetősen megszokott dolog. Az emberek állandóan számolnak vele s ezen körülmény befolyásolja építkezésüket. A két-három emeletes házakat is csaknem teljesen fából építik. A földbe leásott nagy szálfák képezik az épület vázát, a falakat gerendákra szegezett deszkák és léczek szolgáltatják, melyek közei téglával, vagy sárral vannak kitöltve. A lépcsők minden esetben deszkából készülnek. Igaz ugyan, hogy cserépfedeleket használnak, de azért, ha az ilyen házban tűz üt ki, az egy megrakott máglya, amely szédületes gyorsasággal szokott földig égni.

Konstantinápoly tengernyi háztömege is, néhány újonnan épített kő palotát kivéve, így épült, szorosan egymásra támaszkodó házakkal és rendkívül szűk utczákkal. A legkisebb tűzeset éppen azért itt veszedelem számba megy; mig rendszeresen szervezett tűzoltóság nem volt, a házak százanként égtek le, és egész városrészek pusztultak el.

Konstantinápoly legalább harminczszor égett már le, és ez nagy veszteség volt az egész kultúrára nézve, mert e faházakban a századok alatt nyugatról hadi zsákmány gyanánt összesarezolt műkincsek, a régi bizanti és arab irodalom itt felhalmozott pótolhatatlan kéziratai égtek el.

Már századok előtt e viszonyok alapján egy egészen sajátos tűzoltó-intézmény fejlett ki Konstantinápolyban, mely, ámbár már csak inkább mint történelmi hagyomány, a mai nap is fennáll, s ez az úgynevezett «vad tűzoltók intézménye». Ezt ősi szervezetében bátran lehet nevezni egy szabad csapatnak, melynek tagjai önként álltak össze marczona tengerészekből és kiszolgált katonákból. A város több pontján, magasabb tornyok közelében, hol egy-egy őrszemet tartanak, van a kaszárnyájuk, hol 10—12-en állandóan tartózkodnak. Egyenruhájuk, híven a régi hagyományhoz, ma is vörös blúz, vászonnadrág és fez.

Vezetőik kezükben kurta nyelű dárdát hordanak. Ezzel nyitnak maguknak utat az utczai tolongásban. Ha tűz van, kezdetleges kézi fecskendőjüket vállukra kapják, és mindannyian mezítláb nagy gyorsasággal s folyton ordítva rohannak a tűz helyére. Ez a vadul rohanó csapat, ha felbukkan valahol az útczákon, hogy egy szempillantás alatt eltűnjék szemeink elől, igazán megdöbbentő benyomást tesz. És ezt a mezítláb való rohanást csak az tudja méltányolni, aki ismeri a konstantinápolyi kövezetet. A közönség meglehetősen fél ettől a vad csapattól, mert sokszor nagyobb pusztításokat visznek véghez, mint maga a tűz, különösen a könnyebben eltűntethető értéktárgyak között.

Fizetést, vagy rendes javadalmazást nem húznak, hanem évenként kétszer egy régi, nagy, ezüst tányérral sorba járják a házakat és könyöradományokat gyűjtenek.

A jelenlegi szultán, mint minden téren, úgy itt is sok üdvös reformot léptetett életbe. Kezdettől fogva nagy súlyt helyez ez intézmény fejlesztésére. Szemben az állandó és mindig nagyarányú tűzveszedelemmel, az óvintézkedéseknek is nagy arányúaknak kell lenniök. A leghelyesebb volt a tűzoltói intézményt a katonaságra alapítani.

És itt kezdődik nagynevű hazánkfiának gróf Széchenyi Ödön pasának, jelenleg altábornagynak és a szultán hadsegédének nagyszabású működése és szervező tehetségének érvényesülése. Konstantinápolyban ma a tűzoltóság katonai alapon és fegyelemmel, katonai pontos szolgálattal van szervezve. Van számos tűzoltóállomás, el van látva a császári palota, a nagyvezér palotája s több kiváló épület külön tűzoltó csapatokkal, s ezenfelül két ezred van teljesen kiképezve és fölszerelve a modern európai igényeknek megfelelő tűzoltó eszközökkel, melyek tűzeseteknél azonnal zászlóaljanként roham-lépésben vonulnak a vész helyére. A tűzoltó-ezred érdemeit maga a szultán azáltal ismerte el, hogy egyik gárda-ezredévé tette azt. Leginkább akkor nyerünk fogalmat az intézményről, ha egy gyakorlatukat végignézzük.

A pasa szívességéből hivatalosak voltunk egy díszgyakorlatára a tengerész tűzoltó-ezrednél. Az Aranyszarv nagy kiterjedésű kikötőiben horgonyozik a török hadi hajóraj, számos nagy hajójával, ezenkívül százával vannak ott kikötve a kereskedelmi hajók, s a partok mentén nagy raktárak terülnek el. Itt e hajókon és raktárakban nem ritkán veszedelmes tüzek szoktak kitörni. Ezek elfojtására szervezte gróf Széchenyi pasa a külön tengerész tűzoltó-ezredet, a hadihajók tengerész katonaságából.

Az Aranyszarv partján fekvő egyik kaszárnyában állomásozik az ezred két zászlóalja. Ide voltunk hivatalosak egyik nap délután 3 órára. A kaszárnya nagy udvarán, egy háromemeletes nagy, fából készült mászóház áll. Mellette egy elkerített, kis árnyas kert van, cziprusfákkal és szökőkúttal. Itt fogadott bennünket a pasa, török szokás szerint forró fekete kávéval és finom czigarettával. A meghívottak között volt több előkelőség, két újságíró s néhány szép hölgy. A kaszárnya udvarát környező partoldalon több száz török nő gyűlt össze a közeli városrészekből, hogy sűrű fátyolaikon keresztül gyönyörködjenek a gyakorlatban.

Miután az ezredes megtette a pasának jelentését: egy 38 emberből álló zenekar játéka mellett a csapatok kivonultak a kaszárnyából. Felszerelésük a tengerész-ezred rendes katonai készlete. Fejükön, mint általában a török gyalogság, piros fezt hordanak.

Előbb nagy szabatossággal tartott rendes katonai gyakorlatokat és fegyverfogásokat végeznek. Ennek befejezésével egy kürtjelre a kaszárnyába rohannak s alig pár perez alatt teljes tűzoltó felszereléssel, pirosra festett vas sisakban jelennek meg. Előbb festői csoportokban vonulnak elő, azután rohamlépésben, négy nagy fecskendővel jelennek meg, katonai pontossággal szerelik fel a tömlőket s rohanják meg a háromemeletes fa házat. A mászók pár pillanat alatt a ház tetején vannak a csövekkel együtt.

Hasonló pontossággal végzik a leszerelést és elvonulást, a mentő és ugró próbákat. A felszerelés és a gépek kitűnőek; emezekre a mi iparunk lehet büszke, amennyiben a budapesti "Walser és Tarnóczy-fóle tűzoltó-gépgyárakból valók. Előttünk szokatlan, hogy a fecskendőket is maguk a katonák vonják s lovakat egyáltalán nem alkalmaznak. Ennek oka Konstantinápoly sajátságos fekvése.

A városrészek legnagyobb része ugyanis meredek hegyoldalon fekszik, hova a lovak nem bimák fölvontatni a fecskendőket. Ezek a katonák pedig szélsebességgel rohannak velük. Nagyobb tüzesetekhez gőzgéppel hajtott fecskendők vannak, melyek szállításához már természetesen lovakat használnak. Valóban bámulatos az a gyorsaság, amellyel e könnyednek egyáltalán nem mondható csapatok mozognak; ami bizonyára a betanítás és gyakorlás érdeme.

A tűzoltó gyakorlat befejeztével a csapatok oszlopokban állnak fel, a zenekar rázendíti a Hamidie-indulót, a katonaság ajkáról felzúg a Padisah Csokjassan kiáltás és ezzel vége van a dísz-szemlének. Egyik képünk, melyen középütt Széchenyi pasa látható, az ezred tisztikarát tünteti föl a kaszárnya kapuja előtt, a másikon pedig ugyancsak a pasa vezetése alatt tűzoltói felszereléssel látjuk az első zászlóaljat.

Érdekes példáját láttuk a gyakorlat közben a katonai nevelésnek. Ugyanis a magasabb rangú tisztek fiai részt vesznek a katonai gyakorlatokon, így az ezredes hét éves kis fia teljes tűzoltói felszereléssel mindvégig részt vett a díszszemlén, s meg szokott atyja kíséretében jelenni a szelamlikon is.

A tűzőrök több magasabb minaretben vannak elhelyezve, a két fő tüzőrség azonban a pérai galata-toronyban és a sztambuli seraszkeríat-toronyban van. Emennek a bejáratánál egy vörös bluzos, tűzoltó őrködik és sarezol meg két piaszter baksis erejéig. A földnek ezen egyik legmagasabb tornyába 257 széles lépcsőn jutunk föl a körüljáró erkélyre, hol a toronyőr kellő baksis átnyújtása után szívesen fogad és forró kávéval vendégel meg bennünket. Itt teszik ki, ha tűz van, nappal az óriási vörös jelző gömböket és éjjel a vörös lámpákat.

Még három emeletet kell másznunk, hogy a tetőre jussunk, hol vas árboezon suhog a török állam óriás vörös lobogója. A látvány nagyszerűsége, mely innen élőnkbe tárul, megdöbbentő. A távolban a Fekete-tenger és az ázsiai partok; majd a Márvány-tenger, a Bosporus, az Aranyszarv s ezek partjain a város sok színű képe mint egy kiterített roppant térkép látszik. A tengeren nesztelenül siklanak a gőzösök és ringanak a fehér vitorlák, mint a napfényben röpködő pillangók. A magasságba egyetlen hang sem hallatszik föl. Mintha csak az égből néznők ezt a szép világot! Pár percznél tovább nem bírjuk ki a szédítő magasságot. Az alig elmúlt földrengésre gondolva, mely a tornyot is több helyen megrepesztette, sietve hagyjuk el e sasoknak való helyet. A tűzoltó-intézményt most a szultán az egész birodalomra nézve a konstantinápolyi módjára szervezteti. Széchenyi pasa már meg is kezdte a legközelebbi vilajetekben a tűzoltó-zászlóaljak felállítását.

Aki tudja, hogy micsoda szörnyű csapás volt Konstantinápolyra eddig a tűzvész, csak az méltányolhatja a nemes gróf érdemeit, aki egész lelkével ennek az ügynek él. Csak nemrégiben, éppen ottlétünk alatt volt életveszélyben, mikor egy éjjeli tűzvész alkalmával, a magyar tűzoltók által ajándékozott fogata elragadta. Elmondhatni, hogy Konstantinápolyt ő ismeri legjobban. A legelhagyatottabb városrészben a legsötétebb éjszakán megtalálja, ismer minden egyes vízcsapot.

Éjjel a város népe az éjjeliőr, a bekcsi kiáltásából értesül a tűzről. Egyik őr a másiknak utczáról-utczára adja át a kiáltást.

Éjjel három órakor a bekcsi vasalt végű bunkójával csattogtatja ablakunk alatt a gránit kövezetet és tele torokkal ordítja a vészkiáltást «Jangin Vas» (lángon, van), és mi, akik szintén falépcsős hotelben lakunk, de akik ma láttuk a tűzoltó-ezred gyakorlatait, nyugodtan alszunk tovább.

Hasonló pontossággal végzik a leszerelést és elvonulást, a mentő és ugró próbákat. A felszerelés és a gépek kitűnőek; emezekre a mi iparunk lehet büszke, a mennyiben a budapesti "Walser és Tarnóczy-féle tűzoltó-gépgyárakból valók. Előttünk szokatlan, hogy a fecskendőket is maguk a katonák vonják s lovakat egyáltalán nem alkalmaznak. Ennek oka Konstantinápoly sajátságos fekvése. A városrészek legnagyobb része ugyanis meredek hegyoldalon fekszik, hova a lovak nem bimák fölvontatni a fecskendőket. Ezek a katonák pedig szélsebességgel rohannak velük. Nagyobb tüzesetekhez gőzgéppel hajtott fecskendők vannak, melyek szállításához már természetesen lovakat használnak. Valóban bámulatos az a gyorsaság, amellyel e könnyednek egyáltalán nem mondható csapatok mozognak; ami bizonyára a betanítás és gyakorlás érdeme.

A tűzoltó gyakorlat befejeztével a csapatok oszlopokban állnak fel, a zenekar rázendíti a Hamidie-indulót, a katonaság ajkáról felzúg a «Padisah Csokjassan kiáltás és ezzel vége van a dísz-szemlének. Egyik képünk, melyen középütt Széchenyi pasa látható, az ezred tisztikarát tünteti föl a kaszárnya kapuja előtt, a másikon pedig ugyancsak a pasa vezetése alatt tűzoltói felszereléssel látjuk az első zászlóaljat.

Érdekes példáját láttuk a gyakorlat közben a katonai nevelésnek. Ugyanis a magasabb rangú tisztek fiai részt vesznek a katonai gyakorlatokon, így az ezredes hét éves kis fia teljes tűzoltói felszereléssel mindvégig részt vett a díszszemlén s meg szokott atyja kíséretében jelenni a szelamlikon is.

 

 

 

 

  ORSZÁGOK

 

 

  Emmer Géza Károly  LEVELEK KELET-AFRIKÁBÓL, I. 1897. 9. 131.

   Báró Bornemisza Pál útjából

   Zanzibar.

 

 Zanzibár Tanzániához tartozó szigetcsoport Afrika keleti partjainál Tanzánia Magyarországnál több mint tízszer nagyobb ország Kelet-Afrika indiai-óceáni partvidékén. google

 

A Vörös-tengeren áthajózva, megkerülve a Szomáli földet, elhagyva Brit-Kelet-Afrikát, a távolban lassanként sötét foltok gyanánt tűnnek föl a láthatáron a zanzibari szigetek. Elhajózva Pemba-sziget zöldellő pontjai mellett, Kelet-Afrika paradicsomkertjéhez közeledik hajónk. Már messziről szemünkbe tűntek a hatalmas város napsugaras fehér házai, s a látvány annál vonzóbb lett, minél inkább lassította menetét a hajó, míg végtére elibénk tárult az egész nagyszerű panoráma: a vasárnapi lobogó-diszbe öltözött óriási háztömkeleg.

Alighogy horgonyt vetettünk, sáskamódra lepte el hajónkat a csonakosok fekete serege, s a legnagyobb zsivajjal nyakra-főre kinált öt-hat nyelven vegyesen csónakot és legelső szállodát. Mielőtt e nyelvzavarból föleszméltem volna, a legnagyobb meglepetésemre poggyászomat már ott látom az egyik csonakban, melynek tulajdonosa emberei ütlegelése közben kabátomat ránczigálja, s integet, hogy szálljak be.

— Minden készen van! — mondja svahéli nyelven.

Akarva, nem akarva beszálltam aztán a csónakba, s a csonakosok egyhangú dudolása mellett eveztünk a part felé, hol kiszállva, az én embereim a tiz pereznyi útért két rúpiát (1 frt 50 kr.) követeltek tőlem vitelbér fejében. Amint amúgy magyar-miskásan összeszidtam őket a túlságos követelésért, meghunyászkodva szépen beérték egy fél rúpiával.

Alig hogy ezeket leráztam a nyakamról, óriási zsivaj támadt körülöttem. Egy csomó néger verekedett a poggyászom fölött. Miután botom segítségével egy kis rendet csináltam, egy becsületesnek látszó néger vezetésére bíztam magamat. Hosszú fél óráig vezetett a kikötőtől alig kétszáz lépésnyire fekvő szállodába, mialatt egyes épületek mellett kétszer-háromszor is elhaladtunk. Az úgyszólván a szomszédban fekvő konzulátusunkhoz is vagy fél városon át vezetett. Ekkor már átláttam a szitán, s egy tisztességes kézmozdulattal megtapogattam oldalbordáit, minek következtében csodálatosan megjavult, s mindenhová tudta azontúl a legrövidebb utat.

Aki helyes fogalmat akar szerezni a bábeli nyelvzavarról, az fáradjon le Zanzibarba. Az ember örmény zsidóhoz száll be, aki ugyan rossz lábon áll az irás mesterségével, hanem aztán beszél vagy két tuczat nyelven, s ez a yoanéz (a portugal Indiából származó keverék nép) látja el minden kigondolható szükséglettel egy és ugyanazon üzletéből, melynek egyik sarka kereskedés, a második suszter- és szabóműhely, mig a harmadik sarokban korcsma van és igy tovább.

A mohammedán hindu nagy- és kiskereskedő ; a párszi (tűzimádó) hivatalnok; a banyán (tehénimádó hindu) igen szorgalmas és ügyes iparos; a yörög és olasz korcsmáros, az angol, német és franczia nagykereskedő, orvos, vagy konzul; a portugal bicskás a szó legszorosabb értelmében; a néger (különféle törzs) hordár vagy rabszolga, a svahéli és komorói (mindkettő arab-néger keverék) többnyire inas, néha kereskedő, vagy legtöbbször léhűtő. Az arab úrnak született s fekete aranyhímzésű talárjával végig söpri az utczákat, kezét folyvást az övébe dugott rövid, görbe maszkáti kése ezüst veretű, drágakövekkel kirakott pengéjén nyugtatva. Van itt ezeken kivűl szingáli (Ceylon-szigetéről), persa, kurd, szomáli s még egy egész sereg más népelem is, köztük Zanzibarnak egyik nevezetessége: az iczi-piczi, csinos japán lányok.

Örökös sürgés-forgás az egész város. Az utczákon minduntalan belebotlik az ember néhány sült halat czipelő néger asszonyba, vagy egy sereg lánczra vert vizet hordó rab vagy rabnő keresztezi utunkat,  s alig haladtunk néhány lépésnyire tovább, máris halljuk hátunk mögött a smile! (vigyázz!) figyelmeztető kiáltást. Ilyenkor nem jó hátra fordulni, hanem tanácsos odalapúlni a legközelebbi ház falához, — de sietve, mert ha egy kocsi el nem gázol, könnyen hátba lökhetnek valami gerendával, amelyet futva czipelnek a félmeztelen bennszülött négerek.

Zanzibar 11 városrésze közül kiválik a tiszta európai negyed, de legérdekesebb a hinduk városrésze. Üzlet üzlet hátán. Az ember bámulva kérdi magától: ki vásárol itt? Iparos, kereskedő, nyakra-főre kínálja czikkeit. Ezüstműves, czipész, pénzváltó, rőfös, vaskereskedő, borbély, pék, bőrkereskedő, írástudó, ruhamosó, mind egymás mellett lakik, s rendesen keresztbe vetett lábakkal ott ül árúi között családostul, mindenestül. Ezek többnyire indusok, s európai kereskedő vagy iparos ki nem állja a versenyt velük, mert az a napi nyereség, mellyel a kevés igényű hindu megelégszik, az európainak alig elég egy jó szivarra. Amellett nagyon értelmesek és ügyes munkások. Ha például egy európai iparos valami művészi dolgot állít ki, biztos lehet benne, hogy néhány nap múlva már ott találja annak utánzatát valamelyik hindu üzletében, s ami még bosszantóbb: féláron vesztegetik. Kiváltképpen az ezüst, arany és elefántcsont feldolgozásában nagy mesterek.

Kereskedelem tekintetében Zanzibar Alexandriával versenyezhet. A kikötő hemzseg az idegen hajóktól. A pánczélos hadihajótól egészen a esónakig minden hajónem képviselve van itt, s majdnem valamennyi tengeri állam lobogóját ott lengeti a szél, csak éppen a miénk nagyon ritka itt.

Maga a sziget félvad ligeteivel, s roppant termékeny talaján buján növő czitrom, narancs, banán, kókusz, datolya és mangó-kertjeivel paradicsomhoz hasonlít, s termékenysége tekintetében vetekedik a Nílus völgyével.

Politikailag Zanzibar és Pemba-sziget az angol védnökség alatt álló zanzibari szultánságot alkotja, melynek trónján a maszkáti szultáni család egyik ágának egy tagja ül. Az 1896. év elején Said Hammed bin Twain mondhatta magáénak az igen ízlésesen épült, magas, három szárnyú szultáni palotát, amelynek erkélyéről esténként nézte hadserege tisztelgését és hallgatta zenekarát.

Ma már csak füstös romok mutatják az egykor oly hatalmas szultánok székhelyét. A szabad Anglia fia nem tűr szabad véleményt és az egyedül jogos trónutódnak a német-barát, kemény fejű Said Khalid bin Bargashnak két napi uralkodása után (1890 aug. 25-—27.) úti laput akartak kötni a talpára. De miután ez nem hajlott a szép szóra, 45 percznyi ágyúzással rommá lőtték a palotát, az utczákat s a partot megcsonkított hullák százai borították, a szultán hadi hajója elmerült, tüzérségéből hírmondó sem maradt, ő maga pedig kénytelen volt a német konzulnál oltalmat keresni.

A leggazdagabb arabok, köztük a tekintélyes öreg Abdallah bin Soliman, aki a nyolczvanas években követi minőségben járt az európai udvarokban, fogságba kerültek, s egy bábot helyezett az angol politika a trónra Hammud bin Mohammed, egy tehetetlen, beteges öreg úr személyében.

 

II.

Német-Kelet-Afi'ika.

Az Umba folyótól délre a ltovumáig, a tengerparttól a Viktoria-Nyanza, Tanganyika és Nyassza tavakig terjedő s anyaországánál jóval nagyobb terület, Németország gyarmata.

A lapályos tengerparttól beljebb, vagy 30 kilométerre emelkedni kezd a talaj. Az l'luguru, Kidete és Uzambara hegyekben jelentékeny magaslatokat látunk. A gyarmat legmagasabb pontja a Kilimandzsáró hegy. Innen túl egész a tavakig a talaj egyenletesnek mondható.

A területet keresztező folyóknak legnagyobb része a száraz időszak alatt egészen kiszárad, mindamellett némely folyó medrében, mint ahogy l'zambara vidékén láttam, 30—50 centiméter mélységben igen tiszta ivóvízre lehet akadni. A láz sokféle alakban lép fel, s szedi áldozatait. Nem ritka eset, hogy a karavánutak mentén lázban elhullott négerek holttestét láthatni.

A növényzet nem mondható igen változatosnak. A part mentén mangó- és pálmafák tarkítják a vidéket, s a néhány ébenfán és majomkenyérfán kivűl alig látni egyebet járhatatlan bozótnál, vagy fűvel és dudvákkal buján benőtt árterületeknél, amelyekből itt-ott egy kis néger falu, vagy major kaudikál ki, körülvéve kiazi-(édes ízű burgonya), mhago- (Jatropha Manihol), néhol kukoriczaföldekkel. Narancs, banán és dohány már ritkább, vagy legalább kisebb mennyiségben látható.

Az utcákon minduntalan belebotlik az ember néhány sült halat czipelő néger asszonyba, vagy egy sereg lánczra vert vizet hordó rab vagy rabnő keresztezi utunkat, s alig haladtunk néhány lépésnyire tovább, már is halljuk hátunk mögött a smile! (vigyázz!) figyelmeztető kiáltást. Ilyenkor nem jó hátra fordulni, hanem tanácsos odalapúlni a legközelebbi ház falához, — de sietve, mert ha kocsi el nem gázol, könnyen hátba lökhetnek valami gerendával, amelyet futva czipelnek a félmeztelen bennszülött négerek.

Kereskedelem tekintetében Zanzibar Alexandriával és Cajtovn-nal versenyezhet. A kikötő hemzseg az idegen hajóktól. A pánczélos hadihajótól egészen a esonakig minden hajónem képviselve van itt, s majdnem valamennyi tengeri állam lobogóját ott lengeti a szél, csak éppen a miénk nagyon ritka itt.

Maga a sziget félvad ligeteivel, s roppant termékeny talaján buján növő czitrom, narancs, banán, kókusz, datolya és mangó-kertjeivel a paradicsomhoz hasonlít, s termékenysége tekintetében vetekedik a Nílus völgyével.

Ma már csak füstös romok mutatják az egykor oly hatalmas szultánok székhelyét. A szabad Anglia fia nem tűr szabad véleményt és az egyedül jogos trónutódnak a német-barát, kemény fejű Said Khalid bin Bargashnak két napi uralkodása után (1890 aug. 25-—27.) úti laput akartak kötni a talpára. De miután ez nem hajlott a szép szóra, 45 percznyi ágyúzással rommá lőtték a palotát, az utczákat s a partot megcsonkított hullák százai borították, a szultán hadi hajója elmerült, tüzérségéből hírmondó sem maradt, ő maga pedig kénytelen volt a német konzulnál oltalmat keresni.

A leggazdagabb arabok, köztük a tekintélyes öreg Abdallah bin Soliman, aki a nyolczvanas években követi minőségben járt az európai udvarokban, fogságba került s egy bábot helyezett az angol politika a trónra Hammud bin Mohammed, egy tehetetlen, beteges öreg úr személyében.

Sokkal szebb kilátást nyújtanak a hegyes vidékek, pl. az Uluguru hegyek örökké zöld, vadregényes őserdeikkel. Ezeken túl azonban néha napokig nem lát a szem egyebet, mint magas, sűrű bozótot, magas füvet, műveletlen, néha posványos, bokrokkal, vagy fákkal tarkított vadont, melyet a leopárdok, éjjeli majmok, s nem ritkán az oroszlánok is örömest látogatnak. Az oroszlán hangja igen messzire elhallatszik itt. Egyszer hatalmas morgás zavart fel délutáni szundikálásomból; embereim rémülve futottak be a kerítéssel körűlvett sátorhelyre, s félelmesen mutattak egy irány felé.

Bwana, simba, simba! (uram, oroszlán ) suttogták valamennyien.

Először szükségesnek tartottam megértetni velük, hogy lelövöm. Elég rossz kedvvel töltöttem meg a puskámat, s hogy a helyzetről világos képet nyerjek, felmásztam egy fára, s távcsövemmel körülnéztem. Nagy kő esett le a szivemről, mert az oroszlán körülbelül 3—4 kilométernyi távolságban hallatta hatalmas hangját.

A madárvilág és hasznos házi állatok gyéren vannak képviselve. Majom, oroszlán, kigyó, krokodilus, gyik, elefánt, orrszarvú, leopárd, sáska, moskito, hangya elég sok van és kellemetlenkedik minduntalan. A leopárd még a sátorba is betolakodik, s egy faluból oda érkezésünk előtt egy fél órával az oroszlán vitte el a helység bíróját.

Mindemellett is az élet elég kedélyes, és az utazás különösen az utóbbi években nem veszélyes. Sokkal több baj van a feketékkel. Alig 10 kilométerre a parttól ész nélkül elszaladnak az egyes shambák lakói, néha az egész község, vagy legalább a nők valamennyien. Ez azért kellemetlen, mert nem tudja az ember tájékozni magát a helyről. Vajon ez első európaiakra való nem épp kellemes visszaemlékezés-e ennek az oka?

A parti lakosok, a svahélik, sokkal bátrabbak, szemtelének, ami onnan ered, hogy arab eredetükre hivatkozva, jobbaknak tartják magukat a többi négernél. Ez a nép ugyanis a századok előtt itt letelepült arabok és a parti négerek egybevegyüléséből eredt, és jelenleg is úgy arczában, mint szokásaiban, jellemében mind a két eredet fölismerhető. Arcz-szine a világos barnától a csokoládé szinüig váltakozik, de soha sem fekete. Legnagyobb részük mohamedán, de a vallást nem veszik szigorúan. A vallással együtt az arab irást is elsajátítják, s ruházatban is az arabot követik. A falusiak, és rendszerint munka közben a többiek is, csak lágyékuk körül kötött kendőt viselnek, s felső testükön rövid tricot-ing van. Kimenetelkor ezen kívül egy hosszú arab inget vetnek magukra, fejükön fehér kivarrt vászon sapka, néha fez van, lábukon pedig arab sarut viselnek. A bot elmaradhatatlan tartozéka az öltözetnek, s néha igen becses darab.

A városokban élő svahélik, akik jobb módúak, órát is hordanak magukkal, s az ing fölé még mellényforma kis kabátot öltenek. A nők öltözete igen egyszerű, s a legtöbb esetben csak mellük fölött összekötött hosszú vászonkendőből áll, néha még egy másik kendőt is vetnek a fejükre és vállukra. Mig a férfiak tiszta fehérben szedetnek járni, addig a nők sokkal inkább a kék, ibolya és vörös színt kedvelik. Minél furcsább rajzok vannak a vásznon, annál kapósabb.

A férfiak borotválják a fejüket; a nőknek ellenben a legczifrább hajviseletük van; különben ez utóbbiak közt néha igen csinos arczokat láttam.  

A ház tájéka mindig tiszta s mindig készen áll tánczhelynek. Esténként, kivált pénteken,  összegyűlik egy kis csoport, fiatal emberek és leányok, s dobszó mellett dalolva lejtik tánczaikat, melyek közt csárdás és négyes forma is van. Táncz közben a legnagyobb rend uralkodik, és dicséretükre legyen mondva, igen tisztességesen viselkednek. Szőlőből készült bort nem isznak, hanem valami sörféle italt és pálmabort.

Német-Kelet-Afrika 35—40 főbb néger törzse közül közelebbről még csak a msaramot és a mnyamvezit ismerem.

Amsaramo ruházatban és viselkedésben nem áll távol a falusi svahélitől. Írni nem tud, s rendesen pogány. Igen félénk és alázatos; amellett szolgálatra késznek mutatkozik, de épp oly hamar ott hagyja a munkát. Ezt nem is lehet csodálni; hiszen a természet mindent megad neki, ami kevés igényeinek kielégítésére szükséges. Gazdálkodáshoz, pénzhez nem ért; csak néha-néha, mikor ruhára van szüksége, akkor visz a közel városba egy tyúkot vagy egy kis gyümölcsöt eladni.

Arczszinük sötétebb valamivel a svahéliekénél. Erkölcs tekintetében nagyon felülmúlják emezt. Az enyém, tiéd, övé fogalmakat nagy ritkán téveszti össze, ha mindjárt a helyes és nem helyes között nem tud, vagy csak saját fölfogása szerint tud különbséget tenni. A nőkben nagyon tudtam becsülni a szemérmet. Egyebek közt egy alkalommal egy csinos msaramo  nőnek megcsíptem az arczát; mire pirulva,  szemrehányólag kérdezte:  désturi ulaya?  (európai szokás ez ?)

 

A désturi szónál meg kell állapodnom egy pillanatra. Ez az egyedüli természeti törvény, a melyet a fekete ismer és tisztel. Ha százszor megszidják, megverik valami helytelenségért, megesik vele, hogy újra elköveti ugyanazt a hibát; de ha megmagyarázzák neki, hogy ez nem désturi, nem szokás, biztosra lehet venni, hogy óvakodni fog attól, hogy másnak szokását megsértse.

Igen gyakori náluk az ördögűzés, s emellett oly sajátságos tánczot járnak fülhasító lárma közepette, melyhez képest a rezgő csárdás valóságos kismiska.

Kelet-Afrika teherhordója a mnyamvezi. Utazások alatt szívós, és ami a fő, igen megbízható hordár. Fekete, mint a korom, legalább a 90 százaléka; fekete haját oly ezerféle alakba tudja csavarni, hogy a legügyesebb fodrász is inkább ott hagyná mesterségét, mint sem utánozza. Ruházata egy soha ki nem mosott, rövid, rongyos kendőből áll, melyet lágyéka körül csavar. A többi testrésze egészen meztelen, ami fekete szine mellett nem is áll oly roszúl neki.

Tánczhoz, énekléshez mindig készen találjuk öt; különben munka közben úgyszólván néma. Ha városba megy, fölvesz mindenféle öltözetdarabot, amit csak megszerezhet; akkor azután ugyancsak mulatságos alakokat lehet látni. Az egyiknek uraságoktól levetett szalonkabátja van; ezen kivül más ruhát fölöslegesnek tart; a másiknak czipőjén kivül egybe nincs; a harmadik valahol valami czilinder-kalapra tett szert, s abban hivalkodik.

A kereskedelem és ipar itt is csakúgy a hinduk és bamjanok kezében van, mint Zanzibarban.

A katonaság Szudánból kerül ide, s ezek a fekete fiúk kitűnő hadfiaknak váltak be. Ezek közül kerülnek ki a rendőrök is, de mig a katonaságnál német altisztek vannak alkalmazva (a feketéken kivül), addig a rendőrségnél kurdokat találunk.

A német foglalás előtt sokkal élénkebb volt itt a kereskedés, mint jelenleg. Egyáltalában az arabok voltak azok, kik e vidék fölvirágozásáért sokat tettek. Ruhát, vallást s egy kevés, műveltséget adtak a feketének; ők ültették az árnyékos mangofák s a pálmák millióit, ők ásták a szabályos négyzet alakú kutakat a part mentén, s a szilárd kőépületekkel a városi életnek vetették meg alapját. Igaz, hogy az ő uralmuk alatt a rabszolgakereskedés tetőpontján állott.

Ugyanakkor ez a kereskedés életet adott az egész területnek, s utakat nyitott a tavakig. Egyébiránt a rabszolgának az arab házában nem rosszabb a sorsa, mint a mi cselédeinknek.

A gyarmatpolitikában az arab igen fontos tényező, és ezt ő nagyon jól tudja. A fekete előtt az arab mindig úr számba megy, az európait csak erőszakos betolakodónak tekinti, s míg legtöbb esetben figyelmen kivűl hagyja az európait, szépen meghajtja fejét a jobb módú arab előtt.

Angol kézben ez a gyarmat már rég virágzásnak indult volna. A németnek másra van gondja. Hivatalnok hivatalnok nyakán ül. Dar-Szalamban, a gyarmat székhelyén különösen sok a hivatalnok. Az egész közigazgatásra lidércznyomásként hat az elhallgató és takargató rendszer. Senkit sem hallani arról beszélni, hogy a gyarmat belsejében egyes törzsek lázongnak, hogy a főváros közelében kisebb mészárlások voltak, hogy kőszenet, aranyat és drágaköveket találtak, stb. Mind megtartják ezt hivatalos titoknak.

Városi muzsika, majom- és krokodil-ketrecz — az van, de iskola még csak «foganatosítandónak véleményeztetik"; egyedül a kath. missziónak neveldéje s az araboknak és hinduknak van. egy-egy iskolának csúfolt intézményük.

Így azután van remény, hogy ez afrikai gyarmat, habár csak czammogva, haladni fog a czivilizáczió utján.

 

*  *  *

A fentebbi közleményt Emmer Géza Károly, délkeleti Afrikában lakó hazánkfia, Dar-es-Szalamból küldte a szintén bemutatott érdekes fényképekkel együtt a Vasárnapi Újság számára. Emmer fényképei Tanga és Dar-es-Szálam* városokra vonatkoznak. Ez a két város a Zanzibarral szemben fekvő szárazföldön fekszik, s a felfedező utazásokból híres, szintén közel fekvő Bagamojo után a legnagyobb városok Kelet-Afrika e részén. Dar-es-Szálam egyúttal 1891 óta a német kormányzóság székhelye is, s mint ilyen, tele van európai szerkezetű házakkal.

 

*Dar es-Salaam Tanzánia legnépesebb városa és gazdasági központja

 

Német-Kelet-Afrika a tropikus földövön van. A szellős lakások, a pálmafák és a banán, meg a háziállatok,  melyek közül egy pár struczmadarat a pályaudvaron is láthatunk, bizonyítják ezt. Az új német kormány 1885-ben jött ide hódítólag. A tengerparton már meglehetős nyomát hagyta kultúrális működésének. Természetes, hogy ott a munkát nagyon megkönnyítették a művelt arabok, és a sokat utazó svahéli négerek értelmisége. Dar-es-Szalamban is, a tágas és teljesen biztos kikötőre tekintettel, sok előmunkálatokat tettek az arabok; ők tették, hogy a városnak széles, egyenes utczái voltak már a németek letelepedésekor s néhány csinos épülete is. Jellemző, hogy a németek legelőször egy kis erődöt építettek a város nyugati végén, közvetlen a kikötő mellet. Jelenleg a városnak mintegy 10 ezer lakosa van, közöttük pár száz európai. A régi paraszt kunyhók vályogból épültek  falevelekkel borítva,  nagyobbrészt kókusz pálmák között vannak.

Európai lakások és középületek jóformán csak ritkaságok ezen a vidéken. Az egyik emeletes háznak a földszintje szamáristálló. A következő ház a pénzügy igazgatóság épülete; a harmadik a Német kelet-afrikai társasági háza; a negyedik a róm. kath. misszió székhelye ; az ötödik révhivatal és rendőrség; a hatodik a Deutscher Kaiser vendégfogadó, melynek tulajdonosa Hajdú Lajos magyar ember. Vannak tehát itt európai szabású alkotások, de maga az európai nem honosodott még meg; hivatalnokok és kereskedők csak egy pár évre jönnek ide, s azután kissé megtollasodva iparkodnak mielőbb elmenekülni a nem kellemes, sőt egészségtelen vidékről, annál inkább, mert a németeket itt sem szeretik s különösen az arabok, ahol lehet, kellemetlenségeket okoznak nekik.

 

 

Sámi Lajos: Földünk ismeretlen részei. 1873. 275.

A „terra incognita" elnevezés máig sem veszíti el jelentőségét, mert földünkön még mindig nagyon sok oly megmérhetetlen terület van, melyen czivilizált ember mindez ideig sohasem járt, s melyek a föld kerekségének mintegy tizenheted részét képezik. A négy ismeretlen földdarab között legnagyobb a déli sark körül fekvő vidék, melynek összes kiterjedése körülbelől 70-szerte nagyobb, mint az egész Magyarországé.

A második ismeretlen földterület az északi sark fól nem fedezett vidéke. A harmadik  Közép-Afrika, végre a ngyedik nyugat Ausztrália. A délsarki terra ineognitának felénk eső  határát a déli sarkkör képezi, melyet leginkább megközelitett Ross kapitány 1842. februárjában, Új-Zelandtól délre a déli szélesség 78. fokánál és 10. perczénél. Az északi sark körül elterülő ismerődén vidéken a sarkhoz legközelebbre hatolt Parry 1827. júliusában kutyáktól vont szánakon, az északi szélesség 82 fokáig és 45 perczéig, a spitíbergi szigetektől északra.

Afrikának ismeretlen területe, amely igen értékes eredményeket ígér, ha tekintetbe vesszűk bámulatos gazdag állat- és növényvilágát.

Ausztráliában a nagy ismeretlen vidék nyugatra esik. A Stuart által 1861-ben átvizsgált utolsó negyedében bevégzett ausztráliai távirda-összeköttetés (Port Augusta és Port Darwin között) a szárazföldet a közepén átmetszi; ez a roppant nagy terület is majdnem a partokig terjed. A föld kerekségének imént elősorolt ismeretlen vidékei, megközelitőleg számítva, összesen mintegy 11 600 000 angol néggszög mérföld területet foglalnak el, s így még jó ideig nem kell attól tartanunk, hogy bölcs Salamon hires mondása, mely szerint „semmi sem új a nap alatt," a földrajzi fölfedezések terén is maholnap igaznak fog bebizonyulni.

 

 

A NŐKRŐL

 

Erödi Béla: A háremi élet. 1876. 25. 390.

A hárem szó nyugaton rendkívüli költői színben és varázsban tűnik fel, és annak jelentősége iránt tévedésben élnek. Először magát a hárem szót összetévesztik a többnejüséggel. Pedig a hárem a többnejüséget nem feltételezi, mert a hárem éppen ugy lehet egy nőnek lakása, mint többnek. A hárem szó nem jelent mást, mint szentélyt, elzárt helyet, hová csak a jogszerű birtokosnak szabad belépni. Tehát nem más az, mint a nő lakosztálya, s épp úgy mondhatnók, hogy van háreme minden nyugatinak, ki azt teheti, hogy nejének külön lakosztályt tartson, mint van minden keletinek, még a legszegényebb embernek is egy kis zuga, melyet kizárólag nejének bocsát rendelkezésére.

A nő lakosztálya a hárem nevet viseli, a férfiét szelamluknak (az üdv lakának) nevezik. Minden lakásnak, még az egy szobából állónak is, megvan e két osztálya, mely egymástól, ha mással nem, legalább egy pokróccal vagy gyékénnyel el van zárva. Alapjában tekintve a háremet, annak czélja nem más, mint az illem és tisztesség elvének megvalósítása a legapróbb részletekig. Tehát az a kérdés, mellyel a keleten járt utazót gyakran ostromolják: Hát a törökök még mindig olyan erkölcstelen életűek, hogy háremet tartanak? - a viszonyok nem ismerésén, tájékozatlanságon alapul.

Más a hárem és megint más a többnejűség (polygamia). Ez utóbbi kérdést, nem érintem, noha meg kell jegyeznem, hogy nyugaton ezt is egészen más színben és sokkal túlzottabban képzelik, mint ahogy az a valóságban áll. Ez alkalommal csak a háremi élet ismertetésére, és magának a háremnek bemutatására szorítkozunk.

A hárem egy teljesen elkülönített lakosztály, melyet a férfiétól az úgynevezett mabein (közbeeső osztály) választ el, ahol a háremőrök vagy egy cseléd szokott rendesen tartózkodni. A nő annyira úr a maga lakosztályában, annyira nem áll itt feltétlen ura önkénye alá rendelve, hogy a férjnek tilos átlépni a hárem küszöbét, ha női czipőt talál a mabein ajtaja előtt. Ez leginkább akkor szokott megtörténni, ha az asszonynak női vendégei vannak, kiket a házigazdának azzal kell tiszteletben tartani, hogy ott idözésük alatt nem mutatkozik a hárem környékén.

De a nő máskor is kiteheti a papucsot ajtaja elé; teheti azt, valahányszor férjének jelenléte terhére volna. A hárem természetesen nem minden háznál egyenlő, minthogy ez a családfő anyagi állapotától függ, Némely hárem áll egy-két szobából, más háznál tiz-huszra is megy a szobák száma, melyek a nő rendelkezésére állnak. Egy török házban azonban több lakót nem szenvednek, mindenkinek külön háza van; a kiadó szobák török házban ismeretlenek.

A hárem butorozása és berendezése is a jelzett körülményektől függ. A gazdagabbak háremei külön fürdőszobával és cselédszobával vannak ellátva; mert a török nőnek is épp oly kedvencz szórakozó és mulatóhelye a fürdő, mint a férfiaknak, akik hetenként legalább egyszer egy félnapot fürdőben töltenek. Talán részben ennek is lehet tulajdonítani, hogy a törökök egészsége rendesen igen jó lábon áll.

A nő háremében, a férfi a szelamlukban étkezik, s azért ez a szokás a háremi életben is változást hoz létre. A gyermekek, a fiuk 12 éves korukig, szintén a háremben anyjuknál nevelkednek és étkeznek, a férfi és a felnőttek külön a szelamlukban. A konyha rendesen a mabein alatt van elhelyezve, az ételeket ón vagy ezüst csészékbe tálalva s fedővel befödve viszik a mabeinbe, honnan rendesen egy a falba vágott és forgatható fülke-szerü ablakon juttatják a hárembe és egy másik szerkezetben a szelamlukba. A hárem bútorzata kevés eltéréssel azonos a szelamlukéval, csak hogy itt a kényelemmel fényűzés és nem ritkán pazarlás is szokott együtt járni.

A falak körül széles puha kerevetek vannak, melyek a körülményekhez képest szőnyegekkel vannak bevonva és hímzett fejpárnákkal ellátva. A szoba padozatát szőnyeg takarja. A szekrények a falakba vannak vágva, ajtajaikon aranyozott díszítésekkel és szines festett virágokkal. A falakat tükrök és keretekbe foglalt feliratok diszitik, a képek száműzve vannak.

A mai mivelt családok közül többen a képeket is felaggatják falaikra, de leginkább csak virágokat és csecsebecse tárgyakat használnak szoba-diszitésül. A falakon nem ritkák a szőnyegek, függönyök és álványok, melyekről hímzett kendők, gyöngyök függnek alá, vagy virágtartók és illat-szelenczék vannak elhelyezve. A szobában egyes sarkokban és a középen is puha vánkosok hímzett díszítésekkel takarva hevernek. Székeik nincsenek, de vannak alacsony asztalkáik (szofra), rendesen gyöngykagylóval és szines fadarabkákkal kirakva, s apró tárgyak, játékszerek, illatszelenczék, vagy csemegék és frissítők tartására szolgálnak.

A nő nem tölti mindig tétlenül idejét a háremben. A török nőnek kézi ügyességéről mindenki meggyőződhet, aki a konstantinápolyi vagy más török városi bazárban azt a töméntelen sok női kézimunka tárgyat látta. Himzés, gyöngyvarrás és horgolásban a török nemcsak rendkívül ügyes, hanem leleményes is. E foglalatosság pedig nemcsak a közönséges nők körében, hanem a főuraknál is otthonos. Ne gondoljuk ám, hogy a török nő csak élhetetlen báb, mely a férfi terhére él a világon. Olyanok is vannak, mégpedig nagy számmal, mert a férfinak első gondja nejének, menynyire lehet sine cura (gond nélkül) állapotot teremteni. A török nő, ha kedve nincs sétára menni, ottüon tölti idejét, vagy meglátogatja szomszédnéit, kikkel összejöveteleket és mulatságokat tartanak.

Az előkelő családoknál minden háremben szolgálók szoktak lenni, kik a nők mulattatására tánczolnak, énekelnek és szini előadásokat tartanak. Legkedvesebb mulatságuk a tánczban való gyönyörködés. E művészetet náluk a csengő (európaiasan bajadér) nevű tánczos lányok végzik, kik tánc közben énekelnek és csöngő dobot zörgetnek. Más mulatságok a kanagöt (árnyjáték) tánczoltatása.

Este egy sarokba vont lepedő mögött, mely méccsel van megvilágitva, mindenféle bábokat tánczoltatnak és azalatt különféle meséket mondanak. Képünkön az egyik lány fuvolázik, mialatt a másik földre kuporodva egy szofrán levő teknősbékával játszik. A nők háta mögött és az ajtóban egy-egy nőcseléd áll szolgálatkészen. Ilyen mulatságoknál serbet, rábát lukam, pattogatott borsó, pisztáczia (sam fisztik) és más csemegéket szoktak felszolgálni; de leginkább maszticzot (szakiz) szoktak rágni, minek gyanta illata és erős ize a fogakat tisztítja és a szájnak kellemes illatot ad. A török nők is, éppen úgy mint a férfiak, mindig olvasóval (teszpi) játszanak, mely ritkán hiányzik kezükből.

A férfi nejével együtt ki nem megy a kapun, sőt az utczán nejét megszólítani épp oly illetlenség volna, mint ha idegen nőt szólítana meg. A mulatóhelyeken is külön csoportosulnak a nők és külön a férfiak.

A török nő háremében leginkább abban a ruhában szokott lenni, melyet kijárásakor visel, csak hogy a felöltő köpenyt (feredse) leveti. A látogató azonban ezt nem teszi, sőt még a fehér fátyolt (jesmak), mely arezát takarja, sem veszi le arczáról. A szolgálók (khizmetcsi) és szobaleányok (odalik, és nem odaliszk) azonban mindig feredse és jasmak nélkül járnak a háremben. A török ruhája nagyon egyszerű és nincs divatnak alá vetve; ma is olyan, mint volt Mohamed idejében.

A salvár (bő bugyogó) készülhet szines selyemből, leggyakoribb a narancs szinü. A testet egy hosszú, térdig érő ruha fedi, melyet enterinek neveznek és derékban övvel (kusak) van átkötve. A fejet párta disziti, mely a magyartól csak annyiban tér el, hogy a fejet egészen körülveszi és félholddal és gyöngyökkel szokták disziteni. Amit a török nő ruhában megtakarít, azt bőven kiadja piperetárgyakra, ékszerekre és csecsebecsékre, melyekkel magát díszíteni szereti.

Sokféle illatokkal árasztja el magát, ékszereket, gyöngyöket rak hajába, nyakára, karjára és fülébe; keblét arany és ezüst hímzésű inggel övezi, mely a finom fehér fátyolon is áttör, minthogy a feredse a válltól a mell közepéig csak félig takarja be felső testét, s ennek viselésében a török nő rendkívüli varázst tud kifejteni.

Úgyszintén érti az arcz elfátyolozását is, hogy a szemek, mint a varázsnak legközvetlenebb ébresztői, nyitva maradnak és a fehér fátyol alól még bájolóbban villognak elő a szegény halandó megigézésére. Hány gyenge szívű embernek voltak e szemek romlására! Ha a török nő az utczán megindul, daczára annak, hogy megjelenése nem ébreszt figyelmet, mert mindenik egyaránt esetlen és lompos abban a bokáig érő bő köpenyben: mégis bizonyos varázst rejt magában, ha az arczára tekintünk. Talán a titokzatosság, a tiltott és illetlenségnek tartott pillantás okozza e nemét az érdeklődésnek, mellyel minden idegen oly kíváncsian szokott a török nőre pillantani. A. török háremi élete koránt sincs barbarizmussal összekötve, mint azt egyátalán hiszik.

A török nő akkor és annyiszor megy ki, amikor neki tetszik. Megy látogatóba, nyilvános sétaterekre, vagy a bazárba egy-két nőcseléd vagy gyermekei kíséretében, anélkül, hogy erre engedélyt kellene kérnie. De terhére sincs a török nőnek a háremi élet: s abban majdnem annyi szabadság, sőt néha még több van, mint némely európai nőnek; mert a törökök közt sem ritkák a papucshösök, kiknek házában szintén a nő adja ki a napi parancsot. Hogy a háremnek regényes oldalai is vannak, hogy a kalandok nagyobb mennyiségben fordulnak elő a háremhez kötve, az is titokszerüségéből folyik..

 

 

A NŐEMANCZIPÁCZIÓ AZ 1848-IKI ORSZÁGGYÜLÉSEN.    1895. 50. 830.

Az a nevezetes újítás, melyet a nők közpályákra való képesítése czéljából Wlassics miniszter kezdeményezett, nem első izben foglalkoztatja a magyar társadalmat. Magyarország törvényhozása már félszázaddal ezelőtt komoly és beható megvitatás tárgyává tette a nöemanczipáczió kérdését, s nem sokba múlt, hogy a politikai jogok teljes egyenlőségét a nők és férfiak között már rég ki nem mondották.

De a kérdésnek akkor egészen más súlypontja volt, mint ma. Mert mig ma a nők egyenjogosítása nagy részben a magasabb értelmi képzésük körül forog, addig a negyvenes években a nőemanczipáezió programja inkább a nők választójogának megadására épült.

Természetes következése volt ez annak a rendszernek, mely nálunk, az 1848 előtti Magyarországban, a nők jogi állását oly magas színvonalon fejlesztette ki, hogy nemcsak a fiúsítást engedte meg, hanem az alkotmányos jogok némelyikét is megosztotta velük. Így nemesek özvegyei képviseltethették magokat a szabad királyi városok választásainál, sőt bizonyos esetekben követeket is küldhettek helyettesítőül az országgyűlésekre.

A nagy reform-országgyűlés, mint ahogy a polgári jogviszonyok korszerű újjáalakítását a büntető törvénykezés, a kereskedelem s a lelkiismereti szabadság terén hozott intézkedésekben, úgy a női emanczipáczió kérdésében is először tört utat a modern szabadelvű felfogásnak és teremtette meg a szabadelvű magyar politika legszebb hagyományait melyek vezetése alatt állást foglalt a nők egyenjogúsítása érdekében oly időben, amikor arról még Európa leghaladottabb államaiban sem volt szó.

Messzemenő reformkérdés került szőnyegre az 1843 október 17-iki ülésen a szabad királyi városok rendezésével kapcsolatban, és legelőször emelt szót a magyar nők polgári jogainak elismerése mellett. A javaslatnak az özvegyekről és hajadonokról szóló 113. §-a felett kerekedett vita során merült fel ugyanis az az eszme, hogy a polgárok özvegyeinek is megadják a választási jogot, mint ahogy azt a nemesek özvegyei is gyakorolták.

Érdekes körülmény tehát, hogy nálunk a század legradikálisabb jelszavainak egyike fejlett ki egész jogrendszerünkből, mint szoros következménye a nő magánjogi helyzetének. A magyaron kivűl sehol egy nemzetnél sem volt a választási jog a nőnemre is kiterjesztve, csak a magyar nemes özvegyek gyakorolhatták ezt a jogot. A nőemanczipáezió nálunk nem új, radikális vívmányt jelentett, hanem a létező jogok kiterjesztését.

Zsedényi indítványa ellen, mely a nemes özvegyek választói jogát a polgári származású nőkre is ki óhajtotta terjeszteni, épp a liberális politikusok gárdája foglalt állást, melynek a demokratikus Magyarország oly sok nagy alkotását köszönhetjük. Veszprém vármegye követe, egyenesen kifejezte azon gyanúját, hogy Zsedényi csak a kormány malmára akarja hajtani a vizet, annak akar többséget szerezni. Ezért az ellenzék bizalmatlanul fogadta a fölvetett eszmét, s azt leszavazni óhajtották. Legtöbben azzal érveltek, hogy a nők személyes szavazása össze nem fér a női gyöngédséggel.

A szavazásnál nem kevesebb mint tiz vármegye volt hajlandó megadni a polgárok özvegyeinek a választói jogot. Csak csekély többség buktatta meg a nőemanczipáezió ezen első kísérletét a magyar országgyűlésen.

Két hónappal rá, a megyei kihágások ügyében kiküldött választmány jelentése kapcsán újra fölmerült a nők egyenjogúsításának kérdése, de már nagyobb megszorítással, mert csak az az óhajtás nyilvánult, hogy a megyei választásoknál is szavazatjogban részesüljenek a nemes özvegyek s ezt a jogukat személyesen is gyakorolhassák.

Két hónappal rá, a megyei kihágások ügyében kiküldött választmány jelentése kapcsán újra fölmerült a nők egyenjogúsításának kérdése, de már nagyobb megszorítással, mert csak az az óhajtás nyilvánult, hogy a megyei választásoknál is szavazati jogban részesüljenek a nemes özvegyek s ezt a jogukat személyesen is gyakorolhassák. Vukovics, Mihályi, Géczi még tovább kívántak menni s egyenesen kiterjesztendőnek mondották a megyei választási jogot a 18-ik évüket elért hajadon leányokra is.

A legkülönösebb a dologban az, hogy éppen Wenckheim Béla báró, a magyar hölgyvilág ez ideálja, kinek közpályáját a békésmegyei nők

oly buzgó támogatása egyengette, volt az elsők egyike azok közt, kik a nők választóképessége ellen ezúttal is állást foglaltak. De ellenezték Beöthy indítványát Ráday, Nagy Károly, Rakovszky, Erőss, Huszár, sőt maga Palóczy is, a papi vagyon szekularizácziójának oly bátor szószólója, ki gunyorosan czélzott arra, hogy ha a nőnemnek is megengedtetnék a választói jog gyakorlása, ez esetben aligha lehetne oly csöndes választásokra kilátás, mint eddig. Különben ő sem akarta az özvegyeket egyenesen kizárni az alkotmányos jogokból, csupán azt kívánta, hogy a választást, éppen úgy, mint az országgyűlésen való megjelenést ne személyesen, hanem meghatalmazottak által gyakorolják.

Szavazásra tűzetvén ki a kérdés, ezúttal tizenhét megye nyilatkozott a nő egyenjogúsítás mellett, még pedig némi eltéréssel majdnem ugyanazok, mint előbbi alkalommal, tudniillik: Arad, Árva, Baranya, Bihar, Csongrád, Esztergom, Hont, Krassó. Pozsony, Szerem, Temes, Tolna, Torontál, Zemplén, Zólyom, Ugoesa és Verőcze.

Bármily lehangoló volt is ez újabb bukás a nőkérdés első apostolainak további kísérleteire nézve hazánkban, azért e bukás is élő tanúságául szolgálhat mindenkinek, hogy Magyarországon meg merték pendíteni ezt a nagy szociális problémát, akkor még, mikor Anglia sem hozta szőnyegre e kérdést s mikor a franczia forradalom oly széles körökre kiterjedő vívmányai is megoldatlanul hagyták fenn a nők politikai és társadalmi hivatásának oly nagy fontosságú kérdését.

Nagy bátorság kellett ily vállalkozáshoz akkor, mikor még ma is igen gyakran félreértik és gúnyolódással fogadják a női jogegyenlőség hirdetőit. A lovagias híréről ismert magyar nemzet ötven év lefolyása után ismét az elsők közé állt, kik a nőnemnek nem csupán politikai, hanem mindenekelőtt tudományos téren való felszabadítása mellett is teljes meggyőződéssel és lelkesedéssel sikra száll, s a rég hangzó igét siet mielőbb megvalósítani.

 

 

 

UTAZÁS

 

Északi  és Déi sarkvidék

 

 

AZ ÉSZAKI SARK EGYIK ELSŐ KUTATÓJA.  1897. 33. 538.

Barents Vilmos a XVI. században élt, s a nagy kozmografus Plaucius Péter ösztönzésére vállalkozott háromszor egymás után ugyanarra a nagy útra, ahonnan most Andrée visszatérését szorongva lesi a művelt világ. De ha útjuk iránya ugyanaz volt is, Barents czélja egészen más volt; ő a Khinába vezető rövidebb utat akarta fölfedezni az észak-keleti tengerszoroson át, amely útjának sikerétől Hollandia kereskedelmének érdekei függtek.

Belátták ezt az egyesült németalföldi államok, és azért amsterdami kereskedőkkel egyetértőleg s Móricz herczeg támogatása mellett minden nehézség nélkül hamar összehozták azt az összeget, mely Barents útja költségeinek fedezésére volt szükséges. Már 1594-ben egy nyomorúságos kis halászbárkában útra kelhetett a vakmerő hajós a távoli világtengerekre, hogy keresse azt a kaput, mellyel az európai polgárosodáshoz Ázsiát és czivilizáczióját közelebb hozhatja, s hazájának piaczot szerezhet a legszélsőbb keleten.

Egy hónappal elindulása után érte el Novaja-Zemlját a 73 szélességi fok alatt. Mindenütt a jégföld partjai mellett vitorlázva, végre nehéz küzdelmek után a szárazföld északnyugati fokákoz jutott el, ahol kiszámította, hogy mindössze tizenhétezer mérföldet tett meg vízen s bárkájával 81-szer kötött ki. Helyzetét nagy pontossággal határozta meg, daczára annak, hogy műszerei az akkori időkhöz mérve nagyon kezdetlegesek voltak, alig álltak egyébből, mint egy quadránsból és astrolábból. Fáradságtól, nélkülözéstől kimerülve tértek haza az utazók, de nem adva fel reményüket, hogy más alkalommal több sikerrel fognak járni.

Azonban Barents második útja sem járt sokkal több eredménnyel, mindössze a karai öböl bejáratáig jutott el. De sokkal fontosabb volt a tudományra nézve a sarki tengeren tett összes utazások között — Hudsonét kivéve — tán legelső helyen áll máig is Barents harmadik sarki útja, mely, sajnos, rá nézve végzetesen ütött ki.

Az expediczióval járó nagy költségek miatt a németalföldi rendek ezúttal nem akartak hozzájárulni a harmadik út költségeihez, mivel különben sem vártak attól lényeges eredményt. Mindazonáltal az amsterdami kereskedők, dicséretükre legyen mondva, nem haboztak pénzüket harmadszor is koczkáztatni. Két vitorlást állítottak ki, s az előbbi két utazás történetének irója, Gerrit de Veer, most maga is, mint másodkormányos csatlakozott az expediczióhoz.

A két vitorlás 1596 május 13-án indult útra az amsterdami kikötőből. Az utazás körülményeit részletesen leírta Gerrit de Veer a hazaérkezés után kiadott munkájában. Megkapóak a rettenetes télről közölt leírásai. Augusztus volt, mikor a Novaja-Zemlja partjainál, a 77-dik északi szélességi fok alatt teljesen befagytak. Mindent elkövettek, hogy valahogy kiszabaduljanak a hajót fogva tartó jégkapcsok közül, de semmire sem tudtak menni, s utoljára sikertelenül kellett felhagyniok minden kísérlettel.

A legnagyobb hidegben, ínségben és nélkülözésben ott voltak kénytelenek kitelelni. Tizenheten voltak; tizenhét széles, megtermett holland hajós, akik most hozzáfogtak egy viskó összetákolásához, melyben meghúzódhassanak az előttük álló rettenetes hosszú téli hónapok alatt. Szerencséjükre, elég közelben találtak is e czélra alkalmas szálfákat, melyeket észak Európa, vagy Ázsia valamelyik mérsékeltebb klímája alól hajtott oda a viz. Ezekből aztán csinos kis házat ütöttek össze.

Itt aztán mindenek előtt egy holland órát állítottak fel nagy bronz csengettyűvel. Azután fölhalmozták azokat az értékes metszeteket és más műtárgyakat, melyeket magukkal hoztak, hogy Khinába érve, a khinai főembereknek kedveskedjenek velők. Nyitva feküdt az asztalon Khina történetének holland nyelvre fordított legújabb kiadása, s más különféle tárgyak körülötte.

Fájdalom, a hosszú és kegyetlen tél viszontagságai következtében az expediczió bátor lelkű vezetője, Barents meghalt 1597 június 19-én, mielőtt még a csónakok elkészültek volna. Az expediczió tizenöt tagja, kik őt túlélték, hosszú és küzdelmes barangolás után végre augusztus vége felé lapp földön kötött ki, ahonnan aránylag könnyen érték el Hollandiát.

Azóta az első sarki utazók emlékére ráborult a feledés. Huszonöt évvel ezelőtt egy norvég kapitányt Elling Karlsent, ki tizennyolcz éven át járta az északi tengert, arra vetette sorsa, ahol a szerencsétlen Barents háromszáz évvel előbb befagyva küzdött a tél szigorával. Ott állt a ház az öböl bejáratánál, éppen úgy, amint Gerrit de Veer leirta, s amint nemzedékek és századok előtt a holland hajósok hátrahagyták. Minden egyes tárgyat sértetlenül megtalált, köztük a hajózási könyvet.

Ami a legmeghatóbb volt az előkerült tárgyak között, az egy kis matrózfiú czipője volt az asztalon. A tárgyakat a holland kormány a hágai múzeum számára szerezte meg. Ott láthatók azok ma is, mint becses ereklyéi az első felfedező útnak, mely ezelőtt épp háromszáz évvel ragadta a nyughatatlan emberi szellemet az örök jég birodalmába, az északi sark kutatására. V

 

Willen Barents (1550 - 1597) 1594 június 6-án hagyta el Amszterdamot négy hajóval, hogy Szibériától északra keresse a feltételezett Északkeleti átjárót. Egyk útjs sem járt sikerrel.

 

 

Kalandok az északi sarkvidékeken. 1872. 16. (Regénytár!)

Megjelent.

 

Sámi Lajos.: Hall kapitány északi sarki expedicziója. 1874. 03. 39.

Majdnem három éve múlt már, hogy Hall kapitány a „Poláris" nevű hajón Uj-York kikötőjét elhagyta és az északsarki jégvidékek ismeretlen, titkos tömkelegébe mélyedt. A  köztársaság kormánya mindazzal bőven ellátta őt, ami az expediczió sikerét biztosíthatta. Egy nagy nemzet jókivánatai kisérték merész útjában s nem rettenve vissza sem ama borzasztó veszélyektől, melyekkel majdnem valamennyi elődjének küzdeni kellett, sem Franklin J. és emberei szomorú sorsától, sem végre a Kané és Hayes által kiállott szenvedésektől. A bátor kutató tengerre szállt azzal a szilárd elhatározással, hogy vagy fölkeresi az északi sarkot, vagy ott vész el ama rideg jégpusztaságok örökké tartó éjszakájában.

Egyébiránt az óhajtott sikert biztosnak tartotta. Szándékának véghezvitelére öt évet fog szentelni — mondogatá gyakran — s vérmes, határozott, vakmerő természete kizárt lelkéből minden kételyt szándékának sikere iránt. Nem is lehetett volna egykönnyen alkalmasabb embert kapni egy ilyen vállalatra, ki a sarki tengerek és tartományok akadályain és veszélyein annyira uralkodni tudjon, mint Hall kapitány. A Sir John Franklin által vezérelt s majdnem nyomtalanul eltűnt expediczió maradványainak felkeresése végett már kétszer járta be Hall e rideg égaljú tájakat, huzamosbb időig ott élvén a bennszülöttek hókunyhóiban, éppen úgy, mintha ő maga is született eszkimó lett volna. Velük együtt nyers húst evett és fókazsirt ivott. Utoljára már annyira vitte az eszkimóságban, hogy egy napon 15 font nyers húst evett meg s 2 pint halzsirt ivott meg rá!

E zord vidékből egy egész eszkimó családot, férjet, nőt és egy leánygyermeket vitt magával haza Amerikába és ezek a becsületes hű emberek barátai és kisérői voltak élete utolsó pillanatáig.

Első utazásában két évet töltött a Baffin-Öböl partjain, második expedicziója alkalmával öt évig volt elveszve az örökös hó birodalmában. Volt tehát elég módja megismerkedni a sarkvidéki átázások nélkülözéseivel és akadályaival, szenvedéseivel és gyönyöreivel, s mikor második útjából végre majdnem öt évi távollét után. barátjai és ismerősei nagy örömére hirtelen előkerült, az élet és egészség volt maga, mintha e hosszú idő alatt a legnagyobb kényelemben töltötte volna idejét. Meg sem pihent jóformán és már ismét ujabb terveken törte a fejét: szilárdan elhatározta, hogy elődeit okvetetlenül túl haladja és hazája lobogóját az északi sarknál fogja kitűzni.

Hogy mily közel volt czéljához, mikor titokzatos halála, melynek oka és körülményei máig sem ismeretesek eléggé, oly váratlanul állta el diadalutját. Hogy mennyire jutott az északi sark vidékét fedő sürü lepel fóllebbentésében, ez iránt a fölfedezéseiről s élete utolsó napjairól eddig köztudomásra jutott adatok nem nyújtanak kellő fölvilágositást. Annyi bizonyos, hogy az egy Parryt kivéve, valamennyi elődjénél tovább jutott észak felé s már ott állt ama sötét, ismeretlen világ véghatárán, mely képzelmét mindig oly élénken foglalkoztatá s merész vállalataiban biztatá, csalogatá. Ekkor aztán a „Poláris" 1871 őszén eltűnt a világ szemei elől. Bemélyedt a Smith-öbölbe, hol már ő előtte Morton és Hayes egy északi oczeán duzzadó hullámait vélték fölfedezni.

Tovább hatolt mindegyikénél s Grönland nyugati partján a közelgő tél elől biztos kikötőbe menekült. A hajóról Hall kutyák által vont szánakon a sarki tenger irányában észak felé nagy kirándulást tett, s az északi szélesség 82-ik fokáig és l1-ik perczéig hatolt, tehát a legnagyobb magasságig, melyet az emberi erély és kitartás valaha elérni képes volt. Szivét a siker fölött érzett öröm és büszkeség dagasztotta, midőn e kirándulásának véghatárához ért s vidáman, reménnyel telve és a legjobb egészségben tért vissza elhagyott hajójához és társaihoz. Itt aztán 1871. november 8-án hirtelen meghalt. Bár egészsége nem látszott megtámadva utóbbi fáradságteljes vállalata, által, mégis az okozhatta hirtelen halálát, mely szomorúsággal tölte el az expediczió valamennyi emberét. Ott helyezték örök nyugalomra Grönland örökös hóleple alá. a sarkvidéki éjek sötét árnyékában.

Társai könnyezve állták körül durván összetákolt fakoporsóját, melyre az Észak-amerikai Egyesült-Államoknak csillagokkal behintett lobogója volt terítve. Ilyen koporsóban pihent meg örökre az a bátor hős. ki hét telet élt át a magas észak kietlen jégvidékein, távol a müveit világtól, s aki életét a tudományért oly gyakran koczkára tévé.

A kis temetési menet szomorúan indult meg a koporsóval rendeltetési helyére. Téli öltözetökbe burkolva, kezökben lámpákkal mendegéltek a „Poláris" emberei a sötét sarki éjben a koporsó mellett; a szánra tett koporsót matrózok húzták s a hű Joe és felesége Hannah a többi eszkimókkal együtt sirva kisérték szeretett főnökük, vezérük és barátjuk földi maradványait.

A tengerparttól körülbelől egy angol mérföldnyire, a kőkeményre fagyott földben ásták meg a sírt Hall kapitány számára. A sirt nagy kődarabokkal berakták, hogy a vadállatok föl ne dúlhassák s föléje egy keresztet állitottak Hall nevével s életéveinek (50) számával. A hó nem sokára fehér halotti lepellel vonta be a szomorú szertartás helyét. Az északi fény valami különös, varázsragyogást terjesztett szét a föld kerekségének e legészakibban fekvő keresztes sirja fölé. Itt Franklin, Hudson és Barentz s a velők együtt elveszett utasok örök álmukat alusszák!

Az expedicziót derék vezérének halálával szerencsecsillaga is csakhamar elhagyta. A „Poláris" a telet ott várta végig a kikötőben s a következő év júniusának 8-án a legénység egy része két csónakon észak felé kirándulást kísérlett meg, amelynek eredményéről most még csak annyit tudunk, hogy a Kané által fölfedezett nyilt sarki tengert ők is elérték s július 8-án a hajóhoz visszatérve a hazautazáshoz szükséges előkészületeket azonnal megtették. 1872. aug. 12-én a „Poláris" útnak indult délfelé, de már 15-én annyira körülvették az úszó jéghegyek, hogy a legénység a hajó elhagyását vélvén szükségesnek.

E munka közben a „Polaris"-t a heves rohamu dél-nyugati szél a fedélzetén marad Buddington kapitánnyal (ki Hall elhunyta után a parancsnokságot átvette) és a legénység egy részével horgonyairól hirtelen elszakította s roppant sebességgel dél felé hajtotta, ott hagyván 19 embert az élelmiszerek jó nagy részével együtt a sivatag jégmezőn. Ami ezután bekövetkezett, az még eddig páratlanul áll a sarkvidéki fölfedező utazások történetében. Sem Kané, akinek életha-lálharczot kellett vivnia Grönland partjain a jégtenger borzalmaival, sem Rods, Parry és M'Clintock nem voltak oly képzelhetetlen szenvedéseknek kitéve, mint az a kis csapat, mely Tyson kapitány vezérlete alatt ez úszó jégmezőn rekedt.

A különös naszád lassan ereszkedett alá dél felé a Baffin-öböl háborgó hullámain, a kegyetlen viharok által mindegyre több darabba zúzatva, és tengerészekből s eszkimó férfiakból, nőkből és gyermekből álló szerencsétlen utasait egyik töredező jégdarabról a másikra menekülni kényszerítve. Hanem a menekülők mindig hűségesen összetartottak. Koromsötét sarkvidéki éjben, komor felhőktől borított csillagtalan, fénytelen ég alatt, iszonyú hidegeket szenvedve s csupán a közelükbe tévedt fókák és jegesmedvék nyers húsával táplálkozva, hókunykókban guggolva, néha pedig hajléktalanul, metszően fagyos vizben térdig lubiczkolva, majdnem hét egész hónapig bolyongtak e valóban szánalomra méltó szerencsétlenek a végtelennek látszó jégtengeren, mig végre az Atlanti óczeán enyhébb vidékére juthattak, hol őket Labrador félsziget partjától 40 mfldre 1873. április 29-én a „Tigress" nevű czethalászgőzös kapitánya szenvedéseiktől megszabadította.

A „Poláris" fedélzetén maradt utazók sorsa nem volt irigylendőbb, mint a többieké. A hullámoktól hányt-vetett hajóval, mindjárt ahogy parthoz értek, kikötöttek s a telet a „Poláris" deszkáiból és gerendáiból durván összetákolt kunyhókban töltötték el, pár jó lelkű eszkimó kegyelmén tengődve. 1873. januárjában két csónakot készítettek és ezeken június 23-kán haza indultak. Sok vesződség után a Melville-öbölbe értek, hol aztán a „Ravens-craig" nevű skót czethalász hajó fölszedte őket. A hosszas bolyongás alatt élelmiszerök s minden más készletök teljesen elfogyott. Szept. 19-én érkeztek meg az említett hajó fedélzetén Dundee-be (Skótországban), honnan Buddington kapitány és emberei néhány napi pihenés után útra keltek hazájok: az Észak-amerikai Egyesült-Államok felé.

Bár Hall expediczíója, mint látjuk, a lehető legszerencsétlenebb véget ért, mindazáltal egyike volt a legsikerdúsabb ilyszerü vállalatoknak. A „Poláris", ámbár csak csekély erejű folyami gőzös volt, összesen 30 emberrel (ide értve a nőket, gyermekeket és a nyolcz eszkimót is) oly utat tett meg, amelyet azelőtt sokkal hatalmasabb jármüvel is majdnem lehetetlennek tartottak. A földrajz és természettudományok számára szerzett tapasztalatok valódi mérve még csak ezután fog kitűnni, ha Hall kapitány jegyzetei nyomán az expediczió történetét s eredményeit az amerikai kormány közrebocsátja.

 

 

Borong AZ ÉSZAKI SARKON.1904. 05. 68.

Annyi expedicziót szerveznek és indítanak útnak mostanában a sarkok felé, hogy már-már reményünk lehet, hogy az egyik vagy a másik mégis csak elérkezik a Földnek erre a rejtelmes pontjára. Érdekes afelett gondolkoznunk, hogy vajon mit tapasztalnának az emberek, ha az északi sarkra eljuthatnának.

Mindenek előtt ki kell jelentenünk, hogy valószínűleg semmi olyant nem vennének észre, amit előre nem lehetett volna tudni. Az eddigi

utazások eredményeiből arra lehetett következtetni, hogy az északi sarkvidéken tenger van, vagy legfeljebb apró, elszórt szigetek lehetnek a közelében. A tenger egész évben el van lepve jéggel, amely nem áll ugyan egy helyben, mert a tengeráramlások lassan mozgatják az egymáshoz szorult jégtáblákat. Mégis csak a jég hátán lehetne eljutni igazán a sarkra. Európa felől nem nagy darab ismeretlen már addig, hiszen Cagni kapitány, aki eddig legmesszebbre jutott északra.

Cagni feljutott egészen a 86° 33' szélességre, tehát 384 kilométerre volt a pólustól. Úgy Cagni, mint Nansen azt tapasztalták, hogy a tenger mind mélyebb és mélyebb lesz, amint észak felé hatolnak. Legutóbb l'Curi bebizonyította, hogy Grönland sziget és északi vége messze van a sarktól. Mindebből arra következtethetünk, hogy az északi sarkvidéken csakugyan nyílt, illetőleg befagyott tenger van.

Ha valami tudatlan eszkimók vagy eltévedt matrózok járnának ott, észre sem vennék, hogy a Földnek milyen nevezetes helyén vannak. Semmiféle jel, semmiféle különös képződmény nem jelzi azt a pontot, amely a Föld felszínén van ugyan, de mégsem forog.

Ez a pont tehát nem forog. Mi ugyan közvetlenül másutt sem érezzük, hogy forgunk, de jelentkezik a forgás abban, hogy a Nap minden nap felkel és lenyugszik. Aki itt az északi, vagy a déli sarkon áll, az egy 24 óra alatt nem látja a Napot sem felkelni, sem lenyugodni.

Amint a mi vidékünkön is változik a Nap delelésének magassága a látóhatár felett, egyik napról a másikra, úgy változik itt ezen a sívár hó- és jégvilágon is a Nap magassága napról-napra. Minden évben egyszer kel fel és egyszer nyugszik le a Nap. Februárban megjelenik a látóhatár mentén valami derengő, szomorú fény, eleinte azt hisszük, csak valami északi fény űzi játékát. A derengés azonban szépen körűl jár az égen 24 óra alatt. Aztán napról napra erősödik.

Lassanként elnyomja az északi fény kísérteties világát Rózsaszínbe öltözik az ég alja arra felé. ahol a Nap jár a látóhatár alatt, majd végre márczius 21-ike körűl előbukik óvatosan, fagyosan a végtelen jégtábla látóhatárán s csendesen körűijár, mint valami néma kisértet. Szép csendesen emelkedik ezután, s júniusban magasabban van, mint nálunk karácsony táján délben. De ilyenkor nincs éjszaka! A Nap süt folyton, szakadatlanul, egész szeptember 23-ig, amikorra ismét csendesen eltűnik, megint hat hónapra.

Hol kelt? Hol nyugodott? Alig tudnánk megmondani, olyan fokozatos a kiemelkedése. Hol delelt? Hiszen egy-egy nap mindig egyforma magasan járta körül az eget! Mi azt mondjuk, hogy akkor van dél, amikor a Nap éppen déli irányba kerül. De a sarkon nincs dél és észak, kelet és nyugat: akármerre induljunk el, mindenfelé délnek megyünk. Hát akkor mikor van itt déli tizenkét óra?

Minálunk déli 12 órakor van a Nap legmagasabban. Ott egész nap egyforma magasan jár körül. Mihez igazítsuk hát az óránkat?

Amikor Budapesten déli 12 óra van, akkor dél van azon az egész délkörön, amely Budapesten megy keresztül. Dél van tehát Danzigban, Stockholmban, Tromsöben, Norvégia északi partjain, a Spitzbergákon s általában végig húzhatjuk ujjúnkat ezen az egész vonalon, a sarkig, s ott mindenütt dél van ekkor.

Igen ám! De ezen a vonalon tovább haladva arra a részre jutunk, amelyen éjfél van! Ha tehát valaki délben, 12 órakor Európa felől közeledik az északi sarkhoz, egy másik utazó pedig Alaska felől közeledik ugyancsak ide, akkor annak a másiknak órája éjfélt mutat s ha éppen a sarkon szemben találkoznak, az egyiknek az órája — egészen helyesen delet mutat, a másiké meg szintén egész helyesen — éjfélt. Bizonyára megtenné az expediczió, hogy körülülné a sarkot, rá állitanák a lámpát, s nagyokat innának a megolvasztott hóléből a sikeres hazatérésre.

Tegyük fel. hogy négyen vannak. Akkor az egyiknek éjféli tizenkettő van, aki jobbra ül tőle, annak reggel hat óra, a szemben ülőnek déli tizenkét óra, s a baloldali szomszédjának este hat óra. A kristálytiszta, sötét égen ragyog fejük felett a Sarkcsillag, a sátor falát meg-meg lebbenti a dermesztő hideg szél: alattuk a megroppanó jég alatt néhány ezer méter mély óczeán, amelynek néma lakói bizonyára a sátor alá gyűltek a jégen átderengő lámpafény világára.

Aztán igyekszik mindegyik elaludni. Nehezen megy, mert nagy az izgalom, hogy íme ők az elsők. akik ide jutottak erre az elátkozott helyre. A fáradság azonban jó altató s csakhamar mély alomba merülnek. Künn, a sátoron kívül a végtelen, emberhangtalan jégsivatag, az égen némán surrannak a csillagok. Mindig ugyanazok a csillagok. Ott kering a Gönczöl-szekere. mindig ugyanolyan magasan a látóhatár fölött; ott szikrázik, éppen a feltorlaszolt jégtábla-darabok kőzött, közel a látóhatárhoz az ég legfényesebb álló-csillaga, a Sziriusz.

Ezt is mindig látni lehet, ha derűlt az ég. Erre vagy amarra, messze, messze ide, dereng az északi fény, amely sokkal délebbre, valahol Izland vidékén, vagy a Makanzie folyó torkolatánál űzi kísérteties játékát. Néha elég közel jut, de akkor mindig Ázsia felé látszik, mint valami fakó, foszforeszkáló fényű szivárvány.

Amikor este a függő lámpát eloltották, meglódult az, és csendesen ingani kezdett a sátor hoszszában. Mint a kilendített inga. csendesen. nyugodtan folytatja ingásait a lámpa Azaz helyesebben mondjuk ágy, hogy a föld szépen elfordult, míg az inga megtartotta eredeti lengésének az irányát.

Amikor felébredtek, épp olyan volt az ég, mint amikor lefeküdtek. Ugyanúgy ragyognak a csillagok. ugyanaz a kristály éjszaka.  Hány óra lehet? Az egyiknek az órája reggel tiz órát mutat, a jobbbldali szomszédjáé délután 4 órát, aki vele szemben aludt, az esti tiz órát olvas az óráján s a negyedik azt mondja hogy igen korán kelt, mert az órája reggeli négy órát mutat.

Megreggeliznek, s aztán fölállítják a csillagászati műszereket, hogy megint meggyőződjenek róla: csakugyan az északi póluson vannak. Ezt csak a csllagok után lehet megállapítani, mert a Föld felszínén nem jelzi semmiféle különös jel.

A mérések eredménye az, hogy a műszer nem áll az északi sarkon, hanem néhány kilométerre attól a Spitzbergák felé. Hát lefekvés előtt nem jól mérték volna? De igen. A hosszú alvás ideje alatt a jégtábla szép csendesen úszott velük Európa felé. Akár meg se mozduljanak többé: a Földnek ez a legfiatalabb szilárd kérge, ez a lebegő, úszó kontinens elviszi őket haza felé. csak fűtőszerrel, meg élelemmel bírják ki.

Vagy talán azért sietnek vissza befagyott hajójukhoz, amely épp úgy vándorol csendesen a jégtáblával, mint ők maguk, és közeledik a jeltelen sir felé, ahol meghalt az idő, ahol nincsenek napok, csak évek, ahol minden az örökkévalóságra emlékeztet. Reméljük, hogy sikerülni fog nemsokára elérni ezt a csodás pontot.

 

 

Wellman: EGÉSZ AZ ÉSZAKI PÓLUSIG. 1907. 30. 599

Júliusban fent a sarkvidéken is nyár van. Az ég tetején minden huszonnégy órában megteszi körútját a Nap, és nem nyugszik le este. A fényes nappal, az északi sarkon teljes fél esztendeig tart. Ha nem borítja el köd vagy felhő az eget, a levegő tele van tüneményekkel. Jégcsillogás kápráztatja el a szemet, és a mennyboltozaton meg lehet látni, — mint valami térképen, — hogy harmincz-negyven kilométer kerületben hol van jég és hol van nyílt víztükör. Majd a fénytörés játékai ejtik zavarba és ámulatba a sarkvidék vándorát. A jég szárazföldnek látszik, a szárazföld nyilt tengernek. Távoli hajók ködfátyol képei tűnnek fel a levegőben, a jégen úszva, vagy árboczukkal lefelé.

A sarkvidék délibábja ez. Most eső zuhog, vagy hó esik. A nap elbújik a felhők mögé s hirtelen, átmenet nélkül beáll a téli fagy, s az úszó jégmezők hirtelen jégsivataggá szorulnak össze. De ha kisüt a nap, egyszerre felvirrad ismét a sarkvidéki nyár bűbájos időszaka. Néhanapján köd borítja el a tájat, alacsonyan elterülő köd s az árboczkosárban fekvő matróz előtt megjelenik a ködszivárvány. Lát több szivárványos udvart, melynek egy közepe van. Néha négyet, ötöt is, s az udvarok középpontjában megpillantja a saját képének árnyékát is.

Az északi Spitzbergák tájékán egy léghajós láthatja most repülő alkotmányának kosarában ülő szilhuettjét a ködszivárvány középső körében, mely ragyogó fényével glóriát von a léghajó és a léghajós árnyéka körűl.

Az amerikai Wellman ez a léghajós. Június eleje óta van fenn a Spitzbergákon, és gyakori repülő-próbákkal készül nagy útjára, melynek programja: léghajón fel egészen az északi pólusig.

 

*  *  *

Még mindig nem dőlt el végleg az északi sark fölfedezésének a kérdése, az, hogy Cooknak, Pearynek avagy pláne mindkettőjüknek sikerült-e eljutniok az északi sarkra. A legutóbbi óráknak nincs is különösebb eseménye, mint az, hogy Cook megtartotta első komolyan számba vehető előadását az útjáról, amelyet ő még mindig sikeresnek tart. Másik eseménye a napnak az, hogy Peary táviratban tiltakozik Cooknak olyan állításai ellen, mintha az egyáltalán tett volna nagyobb utat észak felé. A harmadik esemény az, hogy Wellman, az az ugyancsak északamerikai léghajós, aki minden hónapban egyszer el akart indulni a léghajójával az északi sark fölfedezésére, de ugyancsak minden hónapban el is állt a szándékától, most, valószínűleg a Cook és a Peary sikereinek a hírére, lemondott az északsarki útról. 

Népszava 1909. szeptember 9.

.*  *  *

A tiz év előtt eltűnt Andrée példája tüzeli kétségtelenül ezt a merész vállalkozót. Vajon számot vet-e magával ő is, miként a norvég léghajós tiz évvel ezelőtt, hogy  nagy valószínűséggel a halál útjára indul? Aligha.

A boldogtalan Andrée, és társai a Sas léghajó kosarában: Strindberg Nils és Frankéi Kund, örökre eltűntek az északi jégmezők végtelenségében, mint félszázad évvel ezelőtt hajós népével együtt a legbátrabb és legnagyobb sarkvidéki utazók egyike: John Franklin. Tizennégy évig keresték a sarkvidék szorosai és ismeretlen szigetei közt az eltűnt Franklin-expedicziót, míg az északamerikai jegestenger Vilmos-szigetén megtalálták a bátrak csontjait és feljegyzéseit. A Sas roncsait talán nem lelik meg soha.

Sajátos, de logikus rendelése a sorsnak, hogy a pólus rejtelmeinek elszánt keresője gyanánt az ideális törekvésekkel induló norvég léghajós után a gyakorlatias Amerika szülötte jelentkezik. Azt mondják, és joggal, hogy az északi sark elérése vagy megközelítése tisztán idealista czél, mely a tudományt jelentékenynek mondható felfedezéssel nem gyarapíthatja. Ami a tudományt a nagy angol, dán és amerikai felfedezések után érdekelhette, el van érve 1831 óta, midőn az angol Boss Boothia földjén, az észak-amerikai jégmezők közt felfedezte és megállapította az északi mágneses sark hollétét. De az emberiség egyik legnemesebb tulajdona mégis mindig csak az ideálizmus volt s az idealizmus látszólag hasznot nem hajtó czéljai vitték előre mindig a művelődést, az emberiség gyakorlati haladása pedig ősidők óta mindig az igaz művelődés talajában fogant.

Wellman két sikertelen sarki expedicziója után vállalkozik most a legnagyobbra: hogy elérje azt, amit Andrée el nem érhetett. Sőt czéljaiban még tovább megy, mint Andrée: bevallja, hogy utazásának nem az a célja, hogy léghajóján átrepüljön a föld gömbsisakjának valamely részén — ahova a légáramlatok szeszélye viszi, — hanem az, hogy átkeljen a földnek azon a pontosan körülírt mathematikai pontján, melynek Északi Sark a neve. Ehhez képest az volt minden törekvése, hogy pótolja és kiköszörülje Andrée vállalkozásának minden csorbáját és hiányosságát. Andrée léghajója a szelek tehetetlen jétéka volt. Az ő léghajója: az Amerika — kormányozható léghajó. Ő maga legalább annak mondja.

Az Amerika hatalmas, hosszúkás alakú léghajó. Ballonjának hossza 184 láb, legnagyobb szélességének átmérője 52 láb, köbtartalma 265 000 köb láb. Csak Zeppelin léghajója nagyobb nála. Teherbírása 97 és fél métermázsa. Élelmet annyit vehet fel, hogy a csónakján levő 10—12 férfi és 12 sarkvidéki kutya bőségesen elélhet belőle tiz hónapig. A léghajó két oldalán két hatalmas, tizenegy láb átmérőjű csavarszárnyat forgat perczenkint 380-szoros körforgással a hetven lóerejű motor, melyet a hajón beraktározott petróleum és a gömb gázfölöslege lát el bőséges hajtóerővel.

Kilenczszáz négyszögláb nagyságú kormánylapát ad irányt a léghajó hátulsó végén a gázerővel hajtott levegőbeli alkotmánynak. Ámbár napokig vagy hetekig tartó légi utazással a kietlen sarkvidéki tájakon eddig egyáltalán nem tettek próbát, Wellman kijelenti, hogy képes lesz léghajójával megtenni kétszer akkora utat is, mint amely a Spitzbergáktól a pólushoz és a pólustól vissza a Spitzbergákig visz.

- Fel vagyunk készülve — így szólt Well két hónappal ezelőtt a londoni Beuterman ügynökség tudósítójának, — minden bekövetkezhető eshetőségre. Ha léghajóm megtagadná a szolgálatot a póluson vagy a pólus közelében, leszállhatunk a jégmezőre s a magunkkal vitt kitűnő anyagból felvert kényelmes sátrunkban tölthetjük el a telet a póluson vagy közelében és szánokon térünk vissza a következő esztendőben. Hozzá tehetem, hogy számítva az eshetőségekre, tizenkét szibériai kutyát, szánokat és kis csónakokat is viszünk magunkkal. De reméljük és hisszük, hogy nem lesz reá okunk, hogy e menedékhez folyamodjunk, s hogy léghajónk, az Amerika, elvisz bennünket a pólusra és vissza is szállít bennünket.

Azt hiszem, hogy utunk a pólusig tiz vagy húsz napig tartl. Ha elérjük a pólust, utunkat abban az irányban folytatjuk tovább, mely a legkisebb ellenállást fejt ki ellenünkben. A különböző kormányok és földrajzi társaságok elláttak bennünket a sarkvidék legújabb térképeivel és vázlataival. Nekünk tökéletesen mindegy lesz, hogy elérve a pólust, Alaskának, Szibériának vagy Grönlandnak térünk-e vissza utunkról. Senki a mi kísérletünk nagy nehézségeit tisztábban nem látja, mint jómagam, de a kilátás, nézetem szerint, megérdemli a reá fordított fáradságunkat s ha balul üt ki a kísérletünk, az sem fog szégyenünkre válni.

Wellman feltevése szerint a július huszadika és augusztus tizedike közé eső időszak lesz a legalkalmasabb az Amerika felszállására. Ha úgy hozza a szükség, felszáll még augusztus huszadikáig is. Léghajójában, melynek ballonja a legtartósabb és a várható viszontagságoknak legjobban ellenálló anyagokból: selyem, gumi, pamut, gummi, pamut és gummi, tehát összesen hat rétegből van összealkotva, feltétlenül megbízik benne. De mások, nem kevésbé gyakorlati emberek, kétséggel fogadják optimizmusát, így például az amerikai Anthony Fiala mindenek fölött hibáztatja, hogy új szerkezetű léghajóját nem próbálta ki előzetesen az európai vagy ázsiai szárazföldnek a sarkvidéknél jóval kedvezőbb feltételei közt.

Azt mondja Fiala, hogy Wellman* nem vetett eléggé számot a sarkvidéki szigetek viharos légáramlataival, hirtelen hőváltozásaival, melyek rendkívül veszéllyel járhatnak a léghajósra nézve. A gáz hirtelen összehúzódását könnyen követheti nyomon a lezuhanás, vagy a néha minden átmenet nélkül 55 Fahrenheit-fokra emelkedő hőség következtében való kiterjedését a ballon szétrobbanása. Nem kisebb veszedelemmel fenyegetheti a léghajót a sarkvidéki nyár jéglerakodása, mely súlyos pánczélt vonhat az egész ballonra s röptének hirtelen végét vetheti.

És van még egy figyelmen kívül nem hagyható nehézség is: az, hogy ritka léghajó tarthatja magát tovább a levegőben harminczhat óránál tovább. Mindenesetre helyes óvatosság Wellmantól, — úgymond Fiala, — hogy kutyákat, szánokat és más czélszerű felszerelést is visz magával; mert ha kénytelen lesz felszállásának helyétől néhány száz mértföldnyire leszállni, meg lesz számára adva a mód, hogy visszafordulhasson és elkerülhesse azt a sorsot, mely a boldogtalan Andréenek és társainak osztályrészéül jutott.

Ily jóslatok kisérik útjára a merész léghajóst. A világ bizakodva érdeklődik vállalkozása iránt s kívánja számára a bátrak egyedüli jutalmát és igazolását: a sikert. B. M

 *  *  *

A léghajózás a második világháború előtt élte virágkorát. Hanyatlását a hatalmas, hidrogéntöltésű Hindenburg léghajó katasztrófája (1937. 05. 06.) indította el. A léghajók ezután gyorsan eltűntek a levegőből, és helyüket a repülőgép vette át. google

 

 

 Dr. Rajcsányi Gyula: AZ ÉSZAKI SARK. 1906. 773. (Címlap)

SEJTELMES csodás világa az északi sarkvidéknek mindjobban vonzza az embereket. Aki egyszer a sarkvidék körébe jutott, a látvány úgy lebilincseli, annyira megragadja képzeletét, hogy nem szabadul hatása alól. E sorok írójának a múlt nyár folyamán, augusztus 21 és 22-én alkalma volt eljutni a 81° -ig, hol ez alkalommal a jéghatár volt, tehát túl az 1868-iki svéd expediczió és az első német expediczió határpontjain.

Nincs az a fényképező készülék, mely vissza tudná adni azt a képet, melyet az ember látott, nincs szó, sem kifejezés, mely meg tudná magyarázni azt az érzést, melyet a látvány keltett. Ott álltunk a fehér nagy jégország előtt, melynek széleit, a töredezett jégtáblákat ringatja a tenger. A hullámok moraja, a jégroncsok sirása, a fölfrecscsenő tajték, mint valami költemény a zenével, úgy olvadnak össze. Beljebb amint a jég szilárdabb, föltorlódott tornyok, ezerféle kristály-figurák merően néznek az emberre. Még beljebb egyre simább lesz a jégmező és vakítóan ragyog a jégpuszta. Az éjféli nap megaranyozza felhőit, beezüstözi a kéklő tengert, a fehér jégország mintha milliárdnyi gyémánttal volna beszórva, úgy tündöklik.  Az ég és a tenger között pedig elterül valami különös sápadt fény, amelytől az ember szive sebesebben ver.

Az emberiség történelmi korszakában a normannok voltak az elsők, akik a sarkvidékre vetették magukat s bejárták Grönlandot.

Később az angolok, fenyegettetve Spanyolország hatalmától, észak felé keresték az Indiába vivő utat, és ezáltal sok új ismeretet szereztek a sarkvidékről. A holland Barcuts fölfedezte Novaja Zemlya-t. 1596-ban pedig Barcuts, Heemskerk és Bijp fölfedezték a Medve-szigetet és a Spitzberg szigeteket. A XIX. század elején már a hiúság és az ambiczió viszi az embereket az északi sark felé, nem pedig a haszonvágy. 1818-ban az angol kormány Boss Jánost küldte el, hogy fedezze föl az északi sarkot. Ennek öccse Boss Jakab Clarké 1831-ben megtalálta a mágnes sarkot.

Payer és Weyprecht vezetése alatt 1872-től 1874-ig egy magyar-osztrák expediczió is járt az északi sark körül; az eredmény a Ferencz József föld fölfedezése volt. A legszerencsésebb északsarki kutató eddigelé Nansen volt, aki eljutott Grönland keleti partjáról a nyugati partra. Ami nagy dolog, mert a kontinentális nagyságú Grönland teljesen jéggel van borítva. 1893-ban azonban a Ferencz József föld irányában eljutott a 86° 14'-ig, tehát nem egészen négy fok távolságra a pólustól. Rajta kivül még csak Cagni jutott el 1900. április 14-én a 86° 33'-ig.

Andrée expedicziója óta csak az idén indult két nagyobb expediczió a sarkvidékre. Az egyik a Mylius Erichsen expedicziója, mely Dániából indult ki, s Grönland kutatása a czélja. Ez három évre van tervezve.

A másik a Zimann-expediczió, mely egyenesen az északi sarkra akar eljutni. Ez az expediczió a Chicago Eecord Herald czimű amerikai lap és az amerikai kormány támogatásával indult útnak. Rendkivül nagy gonddal, készültséggel szervezett expediczió. Részt vesznek benne amerikaiak, francziák és angolok. Wellmann és társai léghajóval óhajtják elérni a pólust. Erre a czélra L. Godard Dirigeable mixte néven készített Parisban egy léghajót, melyen két motor van elhelyezve. Mindkettő a hajó előrészében van, úgy hogy a 17 lóerejű gép hajtja a közvetlen előtte a hajó orrán lévő csavart, illetve széllapátokat, a másik pedig a 25 lóerejű, a hajó végén levő széllapátokat forgatja.  

A két motor mögött a hajó másik felében vászon falakkal van elválasztva a kabin, melyben két ágy lesz elhelyezve.  A hajó fölött a hosszúkás (szivar) alakú léggömb gázzal lesz megtöltve. Alatta a kosár, melybe a szükséges benzint és élelmiszert rakják. A Frithjof nevű három árboczos hajó fogja a tengeren kisérni a léghajót, ameddig lehetséges. Ezen a hajón van egyúttal fölállítva a dróttalan táviró készülék.

Augusztus 20-án értem Spitzbergák északnyugati sarkára a Dán és Amsterdam szigetekhez. Ezek mögött hóval és jéggel borított sziklák aljában van egy félkör alakú csöndes kis zug, a Virgo-öböL Ez az expediczió telepe.

Messzire előmeredezik belőle öt nagy ivből álló faalkotmány, ez a léggömb indulóháza. Az előtérben van a műhely és a szükséges készletek; jobbra egy nagyobb faház, Wellmann és társai lakása, balra távolabb ismét egy faház, amely a munkások részére van építve.  E mögött van szegény Andrée-nak az emléke kőrakáson vastáblával megjelölve. Közvetlen mellette halmazban ott hevernek az ő expedicziójának a roncsai, deszkamaradványai. Innét szemben látszik az Amsterdam sziget lapos részén, egy nagy kősír, a holland halászok sirja.

Wellmann már ez alkalommal kijelentette, hogy az idén nem indulnak neki az északi sarknak, mivel a sok hó és jég eltakarítása és az előkészületek miatt elkéstek. Csupán próba-felszállásokat és kísérleteket tesznek. Ez meg is törtónt szeptember 3-ikáig. A kísérletek beváltak, csak a léghajó hordképességét lesz szükséges fokozni.

Ő maga már két izben járt a sarkvidéken, a Ferencz József-földön fölfedezéseket is tett. Higgadt, megfontolt, komoly, tapasztalt tudós. Az expediczió technikai szervezője Liwentaal mérnök, kit a britt admiralitás küldött Wellmann segítségére. Liwentaal volt az, aki az expediczió teljes megismerésében nekem is segédkezett.

A sarkokon uralkodik az abszolut békesség, a felséges csönd, még szűztiszták, még ideális fény ragyog fölöttük. De a küzdés hevében az ember újra meg újra megostromolni készül a pólust. Vajon megvédik-e a jégtenger és a szelek a kíváncsi, fürkésző emberek elől, még kérdések kérdése.

 

Folytatjuk

 

 

FÜGGELÉK

 

 

Lampérth Géza. A VATIKÁN. 1903. 28.462.

A legtöbb idegennek, mikor Rómába ér, s az utazás fáradalmát kipihente, ez az első szavaa a kocsisához : — Vatikán!

A barna arczú vettnrino csördít egyet ostorával, s a fürge carozza vígan gördül az örök város girbe-görbe utczáinak klasszikus, de hepe-hupás talaján a Trastévere, a Tibéri  folyó jobb partján elterülő városrész felé. Az Angyalvár előtt, s a Borgo vecchio szűk és piszkos sikátoron áthaladva megáll a kocsi, az utazó kiszáll, és meglehetős lehangoltságot érez. Hacsak véletlenül nem valamely sátoros vagy búcsújáró ünnepen érkezett, amikor a rendesnél elevenebb, ünnepiesebb kép tárul elébe.

Közönséges napon a Péter-téren megállván, hátunk mögött — akárcsak a budapesti Kálvin téren állnánk — villamos kocsik csöngetése, rikkancsok és kalmárok lármája, egy modern nagyváros hétköznapi zaja döng, persze az olasz vérnek és temperamentumnak megfelelő magasabb hangnemben.

Előttünk azonban csönd van.

Csak a tér közepén, az óriási obeliszk két oldalán álló szökőkutak vize csobog halkan. Különben csönd és kő mindenütt, amerre tekintünk. Sehol egy fűszálnyi eleven zöldön nem pihenhet a szemünk.

A háttérben a Péter-templom kopott sárga színű homlokzata (a hatalmas kupolának csak a csúcsa látszik), előtte a nagy gránit lépcsőzet, s ennek mintegy folytatásaképp félkör alakban futó gyönyörű négyes oszlopsor ragadja meg a figyelmünket. Magából a Vatikánból, a pápák világhírű palotájából, melyről annyit hallottunk és olvastunk, s melyet a távolból oly pompásnak és nagyszerűnek festett képzeletünk, itt közvetlenül a tövében állván, alig látunk valamit. Csak a legmagasabb épületszárny felső emeletének és tetőzetének egy darabját, amely szintén szürke és elmosódó vonalakból rajzolódik a csodás olasz ég eleven kék mezőjébe.

A sok fal és kő szinte ránehezedik a lelkünkre és tanácstalanul állunk. Jó szerencse, hogy nem vagyunk egyedül, mert bizony eltévednénk ebben a nagy kőerdőben. Itt vannak, mint mindenütt az ismert glóbuszon, a ködös Albion baedekeres fiai és leányai, akik biztos léptekkel tartanak a jobbik oszlopsor irányába. Kövessük őket.

Néhány perc múltán ott vagyunk a Vatikán bejárójánál. Óriási bronzkapu ez, melynek csak a fél szárnya van nyitva, de az is untig elég, hogy bejussunk rajta. A tarka egyenruhás svájezi gárdista végig néz rajtunk, azaz inkább csak az öltözetünkön, és ha kifogástalannak találja, nyugodtan mehetünk tovább az óriási előcsarnokon át a folyosók, termek, loggiák roppant tömkelegébe. Néhány ezerre rúg a számuk.melyeket együttvéve a műkincsek világtárházának nevezhetünk.

A gyönyörű kép- és szobor gyűjteményekben az antik és renaissance művészet legtökéletesebb remekei ejtenek csodálatba, a páratlanul dús könyvtárban néhány szép Korvinát látva, honi fuvalom csap felénk, mely azonban sokkalta kedvesebb volna nekünk, ha Budavárában, vagy Nemzeti Múzeumunkban lengedezne.

Mindezen töméntelen kincsek urát, a palota önkéntes foglyát, a pápát persze nem láthatjuk. Ám azért ő mindenütt jelen van, szinte kísér bennünket. Az egyik loggiáról lakosztálya látszik. Megállunk ott, s lábujjhegyre ágaskodva nézünk a nagy néma ablakok felé. És halk suttogás hallik:

— Itt lakik ő. Csöndesen, talán éppen imádkozik.

Egy ablakból a kertjébe nyílik kilátás, sötét cziprusok és ernyős pinia-fenyők ligetére. Oda sereglünk és szájról-szájra jár:

— Ez a kedvencz nyári üdülőhelye.

A sixtusi kápolnában Michel-Angelo varázslata alól fölocsúdva, megint csak ő róla esik szó:

— Ez a házi kápolnája. Itt osztotta utoljára áldását.

Az előcsarnokban, a Sala Begiaban, már olyanok is akadnak, akik saját szemükkel látták, mikor ezen át hozták a szent atyát a sedia gestatórián az alabárdos testőrök s a piros ruhás komornyikok. Áldást is vettek tőle. Amikor újra kijutunk a bronz-kapun, kábultan zsong a fejünk s a Vatikánról még mindig nem tudunk képet alkotni magunknak. Ezért még föl kell másznunk az óriási kupolára, ahová különben — roppant hosszúságát nem tekintve, — igen kényelmes szerpentin följáró vezet. Itt aztán kibontakozik előttünk a maga egész megragadó mivoltában ez a különböző időkorokban és stylusban épített páratlan épület-rengeteg.