AFRIKA Északi és Déi sarkvidék

Északi és Déi sarkvidék AFRIKA

h14–118. Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók és levelezők.

2020. 02. 28. ( 03. 30.)

Északi és Déi sarkvidék

Dr. Lasz Samu. ROALD AMUNDSEN. 1897. 33. 539.

ÉSZAKI SARK EGYIK ELSŐ KUTATÓJA. 1897. 33. 538.

E. B. Ázsia északi csúcsának körül-hajózása. 1879. 494.

Dobner Rudolf: Az Északi és a Keleti tenger partjáról. 1871. 478.

UJ ÉSZAKI SARKI UTAZÁSOK 1882. 426.

AFRIKA

Halász Imre: Livingston dél-afrikai utazásaiból. II. 1866. 313.

Livingstone dél-afrikai utazásaiból. 1866. 324

E. B. Zulu-földről. 1879. 9. 134.

EGY DÉL-AFRIKAI UTAZÓ ÉLMÉNYEIBŐL. 1882. 413.

S. L. :Afrika gyémántmezői. 1873. 32.

S. L. Egy néger falu Afrikában. 1867. 316.

FÜGGELÉK

Afrikai embervadászat. 1856. 349

Északi és Déli sarkvidék

Dr. Lasz Samu. ROALD AMUNDSEN. 1897. 33. 539.

Kiváló vendége van székesfővárosunknak : Roald Amundsen, Nansen és Borchgrevink földije, érdemes norvég felfedező sarkutazó, a ki elsőül ment át egyetlen hajóval: a Gjöa-v&l az éjszaknyugati átjárón, vagyis azokon a jeges útvesztőkön, a melyek Éjszak-Amerika éjszaki archipelágusán, a szigettengerek között elterülő jégtorlaszokon és szűk szorosokon át vezetnek aBaffm-tengerből a nyilt Éjszaki-Jegestengerre. A másik átjárónak, az éjszakkeletinek tudvalevőlég Nordenskjöld báró a hőse, a ki a Véaá-v&l kerülte meg éjszakon Ázsiát. Amundsen négy esztendeig járta az északi sarkvidék jeges útvesztőit. Nem az Andrée-féle problémák hajszolták, nem is tért egyenest a Nansen vagy Szavojai Victor Amedeo abruzzói herczeg útjára, nem követte Sverdrup példáját sem; nem akarta megostromolni az éjszaki sarkot és megtépni a vele egyidőben útban levő Peary-nek babérjait, a ki Nansen és Cagni kapitány fényes rekordját még.fényesebben gyűrte le, mert eljutva az éjszaki szélesség 87. foka és 6. perczéig, legközelebb ért az éjszaki sarkhoz, csak 325 kilométernyire maradt tőle. Amundsen két problémát oldott meg. Kikutatta az éjszaki mágneses sark természetét és egyetlen hajón: a Gjna-n ment át az éjszaknyugati átjárón. Amundsen tengerész kapitány Norvégia szülötte. Harmincznégy éves, szikár, érdekes alak ; arczán szilárd energia és a zordon Éjszak komorsága borong. Szülőföldjén iskolázott, Krisztiania egyetemének volt 1890—93-ig jeles hallgatója természettudományokkal, s különösen a geográfiával, az oceanográfiával, nemkülömben a földmágnességgel foglalkozott.

Az oceanográfiai ismeretek megszerzése czéljából ismételten bejárta Grönland jeges partvidékét, miközben földije, Sverdrup expedicziójának megmentésére törekedett; a földmágnesség tanulmányozása végett látogatta Wilhelms-haven, Potsdam és Hamburg intézeteit s különösen a Seewarte-t, a hírneves Neumayer astrophysikai és földmágnességi állomását.

Ám a norvégek lelkében lobogó vágyódás, a tenger hagyományos szeretete Amundsent ismételten is kiszólította a tengerre. De Gerlach belga expedicziójának első tisztjeként járt a Déli-sarkvidéken, majd 1903-ban önálló sarki expedicziójába fogott.

A «Gjöa» kicsike «schooner», gépezete petroleummotor, hossza 70, szélessége 20 méter. Ily kicsi járómű nem járt eddigelé Éjszak jégtorlaszai között: a jégzajlás birodalmában. Amundsen okult a múlt szomorú példáiból; látta, hogy hajóóriásokkal ott boldogulni nem lehet, miként cserben hagyta a szerencse legutóbb Toll bárót és Fialát is, aki a meczenásának, Ziegler-nek jóvoltából épült nagy «Amerika»-val indult északnak, hogy aztán az utána menesztett «Terra nova» mentse ki őt és embereit az éhhalál torkából. De az Amerikainak még csak a roncsait sem lehetett megmenteni. Amundsen számítása bevált; a kis Gjöa pompás hajónak bizonyult. Expedicziója nyolcz tagból állott, emberei között volt Hansen, az ügyes dán tengerész-tiszt. A hajó hat esztendőre való élelmiszert vihetett magával, mert odafönn a jeges világban rénszarvas és lazacz van bővében.

Az expediczió 1903 július 17-én indult el Krisztiániából; pár hét múlva már Grönland partjain járt, s Godhavn kikötőjében szán elé való kutyákat vett a hajó födélzetére. A Baffin-öbölből a Lancaster-szorosba tértek; a sűrű köd tartóztatta őket, a zajló jég pedig sokszor elállotta útjukat. Eleveztek Észak-Devon délnyugati szakaszáig: a Beechey-szigetig, ahol a boldogtalan Franklin 1845—1846-ban utolsó telét töltötte. A Peel-szorosban még nehezebben haladhatott a «Gjöa»; a hajó kompaszát egyre zavarta a közeli mágneses sark s únos-untalan jégtorlaszok sáncza vette körül hajójukat.

Rettenetes küzdelmekkel érkeztek Boothia Félix partvonalára, .ahol James Boss 1831-ben a mágneses sarkot megtalálta. King William-sziget egyik védett öblében — Mac Clintock Peterson-öblében — kötött ki a hajó, ez lett a Gjöa-kikötő; innen adott egyszer-kétszer hírt önmagáról Amundsen expedicziója, melyről már-már azt hittük, hogy szintén elődjeinek szomorú sorsára jutott.

A kikötő közelében ütöttek tanyát a sarkutazók; ott építették házikójukat és állították fel astrophysikai, meteorológiai és földmágnességi műszerekkel — önjelző készülékkel — kitűnően fölszerelt observatoriumaikat. Tizenkilencz hónapig figyelte ott, a mágneses sark közvetetlen közelében, Amundsen a Föld mágneses erejét és a sarknak távoli hatását. A felszaporodott adatok kiszámítása, értékesítése eltart majd vagy három évig. Amundsen azt hiszi, hogy a mágneses sark természetét, titkát alaposan kitanulmányozta, s hogy az önjelző műszerekkel végzett észlelések alapján a közel jövőben meg fogjuk állapítani, vajon a mágneses sark állandó-e avagy változó ?

A sarkvidéki tél borzalmaiból bőségesen kivette vészét az expediczió. A hőmérő kénesője akárhányszor szállott zérus alá. Meteorológiaijós földmágnességi észleletekkel, számítva végzett pontos kartográfiai fölvételekkel telt az idejük. Egyhangú életükbe csak a tanyájukra vetődő egyik-másik barátságos eszkimótörzs hozott valamelyes változatosságot, de akadtak gonosz eszkimók is, akik kirabolták élelmi raktárakat. A második tél kissé enyhébb volt az elsőnél.

1905 augusztus közepén ismét útra kelt az expediczió. A Simpson-szoros torkát elállotta a jégzajlás hatalmas öve, s így azokon a keskeny s akárhány helyütt sekély útvesztőkön kellett átvergődnie, amelyek Viktória-Wollastont és Bank-Landot az amerikai kontinenstől elválasztják. A «Gjöa» szörnyű nélkülözésekkel érkezett a Mackenzie-folyó torkolatának tájékára, de itt — szeptember 3-án — rettenetes jégtömegek fogták közre a hajót, mely feltétlenül elpusztul a jégtorlaszok között, ha két san-franciscói hajó, az Alexander és a Bowheacl segítségére nem siet. Az expediczió innen már tovább nem indulhatott; a partok mentén is mindenütt vastag jégpánczél borította az oczeánt. King-Pointnél, ahol különben a Bonanza nevű hajó is megfeneklett, harmadik telelőre rendezkedtek a «Gjöa» emberei. Amundsen kapitány október 27-én odahagyta a Herschel-szigetet s kutyáktól vont szánon deczember 5-én érkezett az alaszkai Eagl-be, ahonnan hírt adhatott diadalmas útjáról : az éjszaknyugati átjárón való átkeléséről.

Ezt az átjárót használta volna a Franklin expediczióját kutató Mac Clure is 1850-ben, ám hajója odaveszett s ő maga is embereivel együtt, három évig tartó, rettenetes nélkülözésekben gazdag barangolással, a jég hátán jutott el Kellett hajóihoz; ezek mentették meg.

A Gjöa» majd egy esztendei veszteglés után 1906 augusztusában szabadulhatott ugyan önkéntelen fogságából: a jégtorlaszokból, de a négyszáz év óta keresett átjárón való első átkelés dicsősége Boald Amundsené lett.

A Magyar Földrajzi Társaság a nevezetes út befejezése alkalmával táviratilag üdvözölte a fáradhatatlan sarkutazót, aki most ugyancsak Földrajzi Társaságunk meghívására jött hozzánk.

ÉSZAKI SARK EGYIK ELSŐ KUTATÓJA. 1897. 33. 538.

*Barents Vilmos a XVI. században élt, s a nagy kozmografus Plaucius Péter ösztönzésére vállalkozott háromszor egymás után ugyanarra a nagy útra...(A teljes szöveg a 117-es fejezetben.)

*Tengert neveztek el róla.

ANDRÉE UTITÁRSAI. 1897. 33. 539.

A svéd léghajós, Andrée, rendkívül nagy gondot fordított arra, hogy világhírűvé lett merész útjára kellőképpen előkészüljön. Életének utolsó négy esztendejét jóformán egyedül ennek az eszmének szentelte, s eddig léghajóval 12 tudományos utazást tett, melyek eredményeit a svéd tudományos akadémia ismertette. Ezenkívül mint a stockholmi műegyetemen a természettan tanára, különös gonddal tanulmányozta a meteorológiát, amiben szaktekintélynek ismerték. Már ifjabb korában, 1881—82-ben, részt vett egy tudományos expediczióban Spitzberga szigetén. Ezek a vállalkozásai és előkészületei, úgyszintén eszméjéhez való szívós ragaszkodása nagyon népszerűvé tették a 43 éves férfiút hazájában. A svédek mintegy nemzeti feladatuknak tekintették, hogy mostani vállalatának sikerét közakarattal elősegítsék, s bár Nobel dynamitgyáros, Oszkár király és Dickson báró, az északi sark kutatóinak nemrég elhunyt nagylelkű pártfogója, jóformán az összes költségek fedezéséről gondoskodtak, maga a nagy közönség is szép összeget gyűjtött össze.

Ily körülmények között természetes, hogy sokan jelentkeztek Andréenál a veszélyes, de dicsőséges útra útitársul. Ezek közül választotta ki azt a két fiatalembert, kiknek arczképét jelen számunkban bemutatjuk olvasóinknak s akik július 17-én csakugyan felszállottak vele a Sas nevű léghajón a merész útra.

A két ifjú közül az idősebbik, Knut Frankéi, 16 évvel fiatalabb, mint Andrée. 1870-ben született Karlstad svéd városban, s Andrée-nak tanítványa volt a stockholmi műegyetemen. Elvégezvén tanulmányait, mérnöki oklevelet nyert és 1892 óta Svédország északi részeiben mint állami vasútépítő mérnök működött. Azóta, hogy az expediczióban résztvenni késznek nyilatkozott, Parisban a léghajózás gyakorlatában is igyekezett magát tökéletesíteni. Igen erős, hatalmas termetű fiatal ember.

Körűlbelől két évvel fiatalabb a társa, Nils Strindberg.

Atyja stockholmi kereskedő volt és hasonnevű nagybátyja hírneves költő. Született 1872 szeptember 4-én, s így most majdnem 25 éves. Stockholmban és Lundban tanult, nagyobb részt kísérleti természettannal foglalkozott, melynek köréből több tudományos értekezése jelent meg. Már a múlt évben is oda járt Andrée-val Spitzberga szigetén. Szakismeretein és edzettségén kivűl igen hasznos útitársa Andrée-nak már csak azért is, hogy rendkívül ügyes fényképező. A sarkvidéken a jég külsőjéről annak korát, eredetét, sőt bizonyos fokig az alatta levő rétegek minőségét is meg lehet állapítani, s így igen fontos, hogy a léghajó gyors haladása közben is pontos fölvételeket készítsenek a jégről. Strindberg oly készüléket visz magával, mely 10—10 perczenként képes a sarkvidéken levő tiszta levegőben fölvételeket készíteni, s emellett különös műszerek segítségével följegyzi a fölvétel napját, óráját, perczét, a földrajzi hosszúságot és szélességet, sőt a fölvétel számát is. Különben Strindberg is Parisban gyakorolta magát a léghajózásban.

Láthatjuk mindebből, hogy Andrée merész vállalata éppen nem kalandos merészkedés, hanem gondosan előkészített tudományos kísérlet, s így, ha sikerülni fog, ami természetesen nem bizonyos, sőt kevéssé valószínű, a sikert nem pusztán a véletlennek fogják köszönhetni.

*

Amundsen hajózott először át az Északnyugati átjárón (1903–1906), majd 1910–12-es

expedíciójával elsőként érte el a Déli-sarkot 1911. december 14-én. google

E. B. Ázsia északi csúcsának körülhajózása. 1879. 494.

Az északi sarkvidék kutatásán már számtalan expediczió fáradozott. Jelentékeny vívmányokat köszönhetünk e vállalatoknak; de a leg-gyakorlatibb haszonnal járó felfedezés mégis a legutóbbi svéd expediczióé, mely korszakot alkot az északi sarkvidék történetében. Az ó-világ legészakibb csúcsát, az oroszok Polüniáját a szibériai Jeges-tengerben, napjainkig hajóval hozzáférhet-lennek tartották. Azt hitték, hogy a jég itt állandóan borítja a tengert, s hogy a folytonos jégmezőben csak egy ^kis hézagot, egy kis nyilast képez a Polünia. Ázsia legészakibb csúcsának kikutatására azelőtt csak szárazon tettek kirándulásokat, a hajóval való közlekedést lehetetlennek tartották. E tévhitnek megdöntésére vállalkozott Nordenskiöld svéd tanár, ki e nehéz feladatának megoldhatása czéljából hosszas tanulmányokat és több kirándulást tett a nevezett vidék felé. Ázsiának legészakibb része nagy folyókban gazdag. A szibériai Jeges-tengerbe szakad, nyugattól kezdve a számítást: az Obi, Jenisszej, Piaszina, Chatanga, Anabara, Olenek, Léna, Indigirka, Kolyma és több más kisebb folyó. Ezeknek áramlatai Szibériának meleg nyara által többé-kevésbé melegített víztömeget l visznek a Jeges-tengerbe s azt az évnek legalább egy bizonyos szakában szabaddá teszik a jégtől. Nordenskiöld tanár helyesen okoskodott, midőn arra a gondolatra jutott, hogy e nagy folyók áramlatának befolyással kell lennie a Jeges-tengerre. Tervét, hogy az-azelőtt hajókkal ^még i sohasem szeldelt részét a Jeges-tengernek Ázsia legészakibb csúcsa körül körülhajózza, kivihetet- lennek tartották és nem igen bíztak vállalatának sikerében. De ez őt nem rettentette vissza. Előbb kisebb utakat tett az Ob és Jenisszej torkolatáig, melyeknek eredménye az lett, hogy megnyitotta a közlekedést tengeren Európa és északi Szibéria között. Ez a tengeri ut jövőben nagy fontosságú lesz ugy kereskedelmi, mint tudományos tekintetben.

A Jenisszej torkolatának keleti részén egy pompás kikötőt talált Nordenskiöld az 1875-iki expediczió alkalmával s azt Dickson révnek nevezte, megörökítvén nevét annak a bőkezű svédnek, ki az expediczió költségeit fedezte. 1876-ban Nordenskiöld egy második utat is tett a Jenisszej torkolatához, megmutatván ezzel, hogy a tengeri közlekedés bizonyos időszakban minden évben lehetséges. Ez az időszak július, augusztus és szeptember havának bizonyult.

Ázsia legészakibb csúcsa Cseljuszkin nevét viseli, azét az orosz felfedezőét, ki 1742-ben szánnal tett ide expedicziót. A föld félsziget alakjában nyúlik a Jeges tengerbe; és Taimir félszigetnek neveztetik. Pliniusnál a félsziget legészakibb csúcsa Promontorium Tabin név alatt fordul elő. Nordenskiöld tanár ennek a félszigetnek körülhajózását tette feladatává, ugy tervezvén útját, hogy a Cseljuszkin-fok megkerülése után a Behring-szoroson át Japánba hajózik. Az expediczió-nak minden mérföld útja a Jenisszej folyón tul, egy-egy lépés földgolyónk közelebbi megismerésére. Ezen teljesen ismeretlen vidék kutatása sokkal nagyobb haszonnal lesz összekötve, mint az eddigi sarkvidéki kutatások és fölfedezések.

Nordenskiöld tanár expedicziójának költségeit most is Dickson fedezte legnagyobb részt; ő adott e czélra 12 000 angol fontot, mely összeget a svéd király, a svéd kormány és Szibiriakov, szibériai gazdag birtokos egészítették ki

20 000 angol fontra. Dickson vásárolta a Vega gőzöst, mely Gottenburgból 1878. július 4-én indult fölfedező útjára. Az expediczió vezetője Nordenskiöld tanár, a hajó parancsnoka Palander hadnagy, ki Nordenskiölddel 1872—73-ban részt vett a spitzbergai expediczióban. Az expediczió tagjai: dr. Kjellmann füvész, dr. Stuxberg zoologus, kik már két expediczióban vettek részt Nordenski földdel, Almqvist, Hovgaard dán tengerész hadnagy, Brusewitz svéd tengerész hadnagy, Bova olasz tengerész hadnagy, Nordqvist hadnagy, finn geologus. A hajó legénysége áll 18 hajósból, kiket az önkéntesen jelentkezett 200 ember közül választottak; van az expedicziónak azonkívül három vadásza.

A Vega gőzöst a Léna folyóig Léna nevű 100 tonnás gőzös kisérte, ez Szibiriakof tulajdona, kapitánya Johannesen. Az utazás alatt a Léna a Vegának kisegitőjekint szerepelt. A Jenisszej folyó torkolatáig Fraser nevű gőzös és az Express nevű vitorlás hajó is csatlakoztak az expediczióhoz. A két utóbbi hajó többféle áruczikket szállított. A Vega július 28-án látta Novaja-Zemlya (Uj-Föld) szigetét és a Pet-szo-ros (hibásan Jugor-szoros) torkolatában fekvő Chabarovo nevű szamojéd falunál vetett horgonyt. Ez a Kaziai tenger bejárata előtt van. Itt bevárta a Vega a Lénát, mely július 31-én szintén megérkezett.

A Fraser és Express már 20-ika óta horgonyoztak ott. Itt a tudósok, mindenki a maga szempontjából, kikutatták a vidéket, és érdekes tapasztalatokkal és gyűjteményekkel megrakodva tértek a hajóra. Augusztus elsején az expediczió a Kariai tengerbe hajózott, mely teljesen ment volt a jégtől, később nagyon apró, inkább zajlásnak nevezhető jéggel találkoztak, mely azonban semmi akadályul sem volt utjokban. Augusztus 6-án mind a négy hajó szerencsésen érkezett a Dickson révbe, a Jenisszej torkolatába, honnan a Fraser és Express a Jenisszej folyóra hajóztak, a Vega és Léna pedig neki ment aug. 10-én a kalandos útnak, a Cseljuszkin fok körülhajózására. Érintve a kis Kameni szigeteket, itt megint találkoztak zajlással, de az rögtön elolvadt hajójukon. 14-ikén a Taimir sziget mellett vetettek horgonyt, hol 18-ikáig maradtak, minden irányban tudományos kutatásokat es észleleteket tevén. A mezők itt sűrűn vannak borítva mohval és moszatokkal és a révszarvasoknak is sokkal jobb legelőjük van, mint a Spitzbergában; habár itt sokkal kisebb számúak és vadabbak a révszarvasok, mint amott. Johannesen azt hiszi, hogy ennek oka az itt nagy tömegben található farkasokban keresendő. 19. és 20-ikán elérték a Cseljuszkin fokot. Itt egy biztos öbölben horgonyt vetettek s egy napig időztek, mialatt meghatározták csillagászatilag a foknak fekvését. A tudósok azalatt kutattak, észleltek és élvezték a nagyfontosságú fölfedezésnek örömét

A Cseljuszkin csúcs magas fokban végződik s azon öböl által, melyben horgonyoztak, két részre van osztva. A félszigeten 1000 láb magas hegyeket láttak, melyek majdnem csupaszok és nincsenek hóval borítva. Az állatország igen gazdag. Innen 21-én elindulva délkeleti irányban folytatták utjokat, s pár napi ut után, mialatt foszladozó jéggel találkoztak, Preobra-senszki szigetet látták s innen déli irányban hajóztak. Kiigazították a térképek hibáit, mélyek több mint 200 D földrajzi mérföldnyi földterületet mutatnak ott, hol csupán tengerrel találkoztak. Augusztus 23-ikától kezdve a tengert tisztán találták, minden jég nélkül. 27-én elérték a Léna torkolatát s itt horgonyt vetettek. A Léna gőzös megoldván feladatát, a Léna folyón fölfelé haladt Jakutszkba, honnan táviratilag tudatták a sikeres eredményt Svédországgal és Angliával.

Nordenskiöld a Vega gőzösön tovább folytatta útját, azzal a szándékkal, hogy a Behrin-szoroson át Japánba hajózzék. Ez azonban nem sikerült neki; csak nem régen kaptunk hírt Szibériából, hogy a Vega jég közé került 40 mérföldnyire Isztkajtól. Kelet-Szibériában azonnal expedicziót szerveztek, hogy a Vegát vagy legalább annak személyzetét megmentsék veszélyes helyzetéből. Attól tartanak azonban, hogy a segítség későn érkezett. A Csöndes-oczeán hajórajából is indult egy hajó a Behring szoroson át az expediczió megmentésére; de mindeddig semmi hir sem jött a derék fölfedezők helyzetéről. A tudós világ nagy érdeklődéssel várja a merész vállalat szerencsés végrehajtóinak sorsáról szóló híreket. Ha ott vesztek, életükkel oldjot-ták meg e megoldhatlannak hitt feladatot, mely a tudományban nem kisebb fontosságú, mint Stanleynek a „sötét földségen" át (trough the deark continent) tett nagyszerű fölfedezése. O-világunk legészakibb csúcsa most már nem talány többé a földrajzi tudományban. Megfejtése a Nordenskiöld és Vega nevéhez van kötve.

Dobner Rudolf: Az Északi és a Keleti tenger partjáról. 1871. 478.

Ha e sorokban az Északi-tengertől 18 mértföldre fekvő Hamburgról s a Keleti-tengertől két mértföldre eső Lübeck-ről lesz szó, fel ne tűnjék senkinek sem, hogy daczára e tetemes távolságnak, mégis a tenger partjára-helyezem észleleteim szinterét. Igen, Hamburg, Lübeck a távolság daczára is tengerparti városok. Azáltal, hogy a tenger árapálya egész e városokig terjed; ha az árapály nem érne a városokig, helyükön valószínűleg apró kis városok állnának.

A német nemzetgazdák lübecki kongresszusa vonzott engemet ez ősi hires hanza-városokba. Elbeszélem azt, ami nekem az ottani társadalmi s gazdasági életből, foglalkozásokból újnak, érdekesnek tetszett.

És e vidékeken oly sok meglepőt, ujat talál egy magyar ember. Amint a berlin-bücheni vasúton haladva, elérjük Mccklenburg határait, csak egy tekintet a vidékre s feüsmerszik előttünk idegenszerűsége. A falvak semmi különöset nem mutatnak, legfeljebb tán az tűnik fel, hogy csaknem minden faluban az egyszerü szegényes zsúpfedeles házak mellett egy-két pompás uri kastély van; jelentve, hogy oly vidéken utazunk, hol fényes nagy birtokok mellett csekély számú apró törpe-gazdaságok honolnak. S ha okát keressük e jelenségnek, a táj szemlélete is elénk tárja, amit kereetünk. E vidéken az u. n. fűgazdasági rendszer, vagy mint a németek nevezik: „Feldgras-wirthachaft" van divatban. A birtokok többnyire két részre vannak osztva, az egyik felén rozsot s zabot termeltetnek, a másikon fű nő; négy-öt év múlva megfordítják; a réteket eke alá veszik, s az eddig eke alatt volt részt befüvesitik.

E gazdaság mellett természetesen csak nagybirtokos boldogulhat, mert egyrészről a művelés nehezebb és költségesebb, másrészről a rétnek, illetőleg legelőnek használt füveseken nem lehet messze szállítható produktumokat termelni. A gázdák marha-tenyésztésre s tejgazdaságra vannak utalva, ami mindig tetemes tőkét igényel. E rendszernek ez a gazdasági oka. De ennél sokkal jellemzőbbek a földrajzi s égalji okok. E vidék közel a tengerparthoz feküdvén, sok a vize s esője, ami a befűvositést rendkívül gyorssá teszi; továbbá a égalj itt már hidegebb, mint nálunk, a termények későn érnek (szeptember végén még a zab több helyütt lábán volt), s igy nem czélszerü pusztán veteményeket termelni, mivel igen erősen ki vannak téve a fagynak. Ezért az egyes telkek köröskörül élőfa-sövényekkel vannak befoglalva, mivel a veteményeket a fagy ellen védik.

Nagyobb városokat, gyárkéményeket csak elvétve találunk. Igen természetesen. Nagyobb városi élet és kiterjedt ipar csak oly vidéken honosulhat meg, hol a sürün egymás mellett levő, népes falvak évről évre új meg új rajt bocsátanak ki magukból, melyek az ipari (városi!) foglalkozásoknak adják magukat, S Mecklenburg nem tartozik a sürün lakott országokhoz. De legyen elég ennyi abból, amit a gőzös sebes reptében a táj szemléletéből merítettünk.

Lübeck, Hamburg, két pompás város, melyeknek ódon része a messze középkorba vezet el bennünket, míg az új paloták, s modern forgalmi élet a jelent körvonalazzák. Lübeck szebb, amenynyiben tisztább, Hamburg szebb, mert nagyszerűbb. Lübeckben a középkor épen lett fenntartva, Hamburgban fösvényen tatarozva. Lübecket messziről tekintve is, észrevesszük, hogy nevezetességei a középkorból erednek; azok a szédítő magas tornyok, s keskeny, czifrán épitett homlok falazatú házak tagadhatlanul magukon hordják a középkor bélyegét.

Egy szellemdús német tudós a házak építési modorából vont az egyes korok jellemzésére következtetéseket. Igy szerinte a középkori keskeny elejü házak, melyekből alig nyílik egy-két ablak az utczára, á középkori családi élet elzárkózottságára és patriarkhalis voltára emlékeztetnek, míg az ujabbkori, s a mennyire csak lehet, utczára néző ablakú házak a nyilvánosságra s lazább családi kötelékekre mutatnak. Annyi mindenesetre áll, hogy a középkori rendi szellem s ebből folyó zárkózottság, nyilvános élet hiánya mellett nagyon is indokolt volt a házak elzárása, mig ma, midőn minden a nyilvánosság, közélet után tör: nagyobb szerepet játszik az utcza. De a legjellemzőbbek Lübeckben az u. n. „gang"-ok. Igen keskeny fedett sikátoron, mely gyakran alig ember-magasságu, haladunk előre, s mikor bejutottunk, meglepetéssel vesszük észre, hogy egy vagy több téres udvarban vagyunk, melyben több ház van egymás mellett. Kísérőnktől tudtam meg, hogy e ,,gang"- vagy ,,udvar"-rendszer védelmi szempontból volt a középkorban igen előnyös; az ellenség ellen csak egy szűk, keskeny bejáratot kellett védeni, s a védelemre az udvarban levő több ház lakói állottak készen. Milyen idők voltak azok, midőn még nagy városok házait is hadi fortélylyal kellett építeni?

A kellemes benyomás, melyet Lübeck csinos tiszta utczáiban nyerünk, egészen eltűnik Hamburg középkori roppant faházai között. Valóban nemcsak véghetetlen piszkosak, de egyszersmind furcsák is ezek a hamburgi régi házak. Három, négy emelet van egymás tetejére rakva, ugy azonban, hogy mindegyik emelet pár lábbal kijebb áll, mi által a legfelső emelet sokszor egy ölnél is kijebb jő, mint a földszini épület. Ennek az építési modornak ratióját még most sem értem. Hanem annál pompásabb az uj város s az a palota-sor, mely a belső Alser-tó kőiül épült. Itt látja az ember azt az éles ellentétet, mely :<z uj s a régibb korok izlése között létezik.

Lübeckben minden kisebb s egyszerűbb, mint Hamburgban. Igy a társadalmi élet is. Lübeck 40 000 lakosságával kis város, Hamburg közel 200 000 lakosával nagyváros. Ez pedig nemcsak a számnál fogva. Lübeck utczái néptelenek és a kikötőjében is csendesebb az élet; egészen másként Hamburgban; különösen ha az ember a kikötőkhöz megy, a világ minden részéről talál embereket. Lübeck voltaképpen kicsiben üzi a világkereskedelmet, hajói csak a Keleti-tenger kikötőit látogatják s legnagyobb a forgalom Koppenhágával, Stockholmmal és Pétervárral. Igaz ugyan, hogy e forgalomban dél terményeit szállítja északnak Hamburg hajói azonban messze elszállnak a szélrózsa minden irányában, hogy a német ipar terményét ki, s az u. n. gyarmati árukat: kávét, ezukrot, gyapotot, dohányt stb. beszállítsák. A gyógy-gyökereket, melyeket a patikákban gramm számra mérnek, itt száz mázsa számra rakják ki a keletről jövő hajókból.

Nem lehet hamarosan meglepőbb látványt képzelni, mint a hamburgi kikötő egy szárazföldi emberre nézve, kinek szemei még nem szokták meg az óriási tengeri hajókat. Hosszú hajósor áll előtte, melyeknek óriási árboczai s kötelei egy kis erdőhöz hasonlitanak. Nem állhattam meg, hogy körül ne csónakáztassam magamat a fő kikötőkben, a csónakos egymás után mutogatta a hajókat, melyik jő Khinából, Indiából, az ázsiai szigetekről, Afrikából, Amerikából, melyek hamburgi kereskedőkéi (van kereskedő, kinek 15—20 ily óriási hajója van), melyek angoloké, francziáké, portugalliaiaké stb., azután mutatott egy hajót, mely öt év alatt fordult meg Ázsia partjairól.

Lübeck 1868 ót<» a német vámegyletbe lépett, Hamburg azonban még máig is szabad kikötő, minél fogva az ott lerakott áruk vámmentesen kerülnek Hamburgba. Állami souverainitását azonban mind a két város megtartá, s nem olvadt be Poroszországba. Alkotmányuk demokratikus köztársaság, melynek élén áll egy polgármester, a az élethossziglan, tudósok s kereskedőkből választott senatus, s a polgárság (120 tagból álló bizottság). Köztársaságok a német császári sas szárnyai alatti

A nemzetgazdasági kongresszus levén utam czélja, a kongresszus tárgyalásaiból is kiszakítok egy tárgyat, mely tán leginkább jellemzi városaimat. Ertem a kegyes alapítványokat. De miért ne is beszélnék azokról az ódon házak ős lakosairól, ha már a házakról beszéltem. A középkorban az államnak még nem volt oly nagy jellentősége, mint ma, nem volt rendszeres államháztartás, mely szükség esetén a szegény-ügyet felkarolta volna, a társadalom egyes roudekre, osztályokra szakadt, melyek mint ilyenek csak saját rendi s osztálytagjaik iatápolását fogták fel; hozzájárult még az a mély vallásos érzet, mely lelki üdvösségétjótékonysággal iparkodott elérni: igy keletkeztek a kegyes alapítványok. S csakugyan e kegyes alapítványok ma is legszámosabbak ott, hol a középkori rendek legépebben fenmaradtak, mint például e két ős hanza-vároaban is. Lübeckben megnéztem az u. n. „Szentlélek" alapitványt; egy hajdani zárda ez, melynek mellék épületeiben elszegényedett családoknak nyujtatik menedék, a hajdani óriás zárdateremben pedig agg férfiak s nők számára vannak berendezve apró szobácskák, mindegyik számára külön. Számtalan efféle alapítvány van, s köztük néhány a mai korhoz immár sehogy sem alkalmazható. Igy Lübeckben 1844-ben 60 alapítvány volt tanulók segélyezésére, a e 60-ból 8 volt juristák s 52 theologusok számára! Van egy 1000 markra*) menő alapitvány a török fogságba (!) esettek részére; egy másik azerint 546 mark azon szolgáló részére, ki egy polgármesternél, vagy senatornál a széles utczában a pap-s meng-uteza között (!) hat évig szolgált; egy másik szerint 200 mark azon szolgáló részére, ki a széles utczában a városi gyógytár s pap-utcza között (!) egy családnál 6 évig szolgált; ismét egy másik szerint 50 mark pajkos legények meg-szeliditésére!! Nemde mosolyt csal ajkadra olvasóm a középkori naiv jószivüség !

A kongresszus tartama alatt (aug. 23-tól 31-ig) a lübecki polgárok endégjei voltunk. Szi-vesen láttak bennünket. De mennyire különbözik ez az észak-német szívesség a magyar vendégszeretettől ! A magyar ember, ha vendégje van, nemcsak tettel, de szóval ia kimutatja örömét. Az éazak-német hallgat. Mikor az első reggel távozni akaránk lakásunkról, hogy reggelizzünk, lent a lépcsőn várt bennünket egy óriási nőcseléd, mutatván az ebédlőre, hol készen állott már az itt szokásos reggeli: kávé s vajas kenyér. De hisz a háziúr nem hivott meg bennünket, mondók magunk között magyarul. De hasztalan, a leány ott állott, mint valami czerberus, s a szilárd poziczió, melyet vett, mutatá, hogy reggeli nélkül nem ereszt el. S ez igy volt öt napon keresztül minden reggel. Persze a németnek nincsenek meg azok a számtalan udvarias kifejezései, melyekkel a mi nyelvünk annyira bővelkedik. Mi a találkozás feletti örömünket százféle változatban tudjuk kifejezni, az észak-német szünetlenül az egyetlen kurta kifejezést használja „Sehr angenehm!" S ez a szivét kiönteni szerető magyar emberre nézve, ha gondolatait németre kell átfordítania, oly bajos dolog!

A hosszú fárasztó ülések terheit azzal akarták lübecki gazdáink kárpótolni, hogy az ülések bevégeztével kivittek bennünket a két mérföldre fekvő Travemündére, (sürün látogatott tengeri fürdő) s onnét egy kis kéjutra be a Keleti-tengerbe.

A tenger minő leirhatlan érzelmeket kelt fel bennünk a nagyszerűség e valóban nagyszerű jelképének első pillanata! A mi szárazföldi lábaink hozzá szoktak, hogy vigyenek bennünket, és ime most e hatalmas ellen hullámzik alattunk s ringatja hajónkat. Előttünk a végetlen viz, alattunk száz és száz ölnyi mélység s felettünk a sirályjajgató kiáltása. Egy pillanatra emberi gyengeségünk jut eszünkbe. Mi vagyunk mi a roppant erő közepette. Oh az ember olyan gyönge. Az élet folyama is olyan, mint e tenger. Körülöttünk, mellettünk hullámzik a sokaság, és mi még legerősebb karral is nem birunk ellene, hanem usvnunk kell vele. — De csakhamar magunkhoz térünk s a hajó jut eszünkbe, mely bár erősen ring, s hol jobbra, hol balra hajlik a hullámcsapások folytán: de megy, s a főirányt követi. íme egy vigasztaló gondolat. Az élet s tengerárja és hullámai ia megcsapkodnak bennünket, sokszor ingadoznak lábaink s tévelyeg, lankad az akarat: de leküzdjük erőnk, lo akaratunk gyöngeségét s haladunk utainkon. Boldog kinél legkisebb a gyöngeség, legerősebb az akarat s legbiztosabb a czél, melv felé tör ... . A kétely s felvillanó vigasz képei csakhamar eltűnnek; a szokatlan ringásédes álomszerű mámorba helyez bennünket, félig elkábulunk, s valami édes kéjérzet fogja el idegeinket. Ilyen az álom, ilyen a halál

Estefelé rakéták tüzröpte s bengáliai fények mellett hajóztunk le Lübeckbe, s bár szép volt az est, s pompásak a part mentén fényesen kivilágított villák, de a nap hőse a tenger maradt.

UJ ÉSZAKI SARKI UTAZÁSOK 1882. 426.

Az új osztrák-magyar expedició czélja, mint lapunkban már állítottuk, hogy a grönlandi tengerben levő szigeten tudományos kísérletek számára állomást szervezzenek.

*Karl Weyprecht (1838 – 1881) felfedező, haditengerészeti hivatalnok, geofizikus. Az Osztrák–Magyar Monarchia sorhajóhadnagyaként szolgált a haditengerészetnél, részt vett több északi-sarki expedícióban, többek között az osztrák–magyar északi-sarki expedícióban is, aminek vezetője is volt. Wikipédia

A Ferencz József-föld hires kutatója, Weyprecht sürgette főképp az ily állomások létesitését. Igen helyesen hangsúlyozta, hogy a rendkívüli áldozatok, nemcsak pénzben, de emberéletben is, melyet a sarkvidékek kikutatására fordítanak, nem mutatnak fel eddig kellő eredményt, mert az, hogy időről-időre egy-egy fölfedezett sziget nevével többet tudunk, ismereteinket kevéssé gyarapítja. Sokkal helyesebb volna egyszerre több expedicziót szerelni fel, melyeknek feladata volna az észak- és déli sarkvidék különböző pontjain egyenlő tudományos eszközökkel és egyenlő utasítás mellett delejességi, csillagászati és meteorológiai kutatásokat tenni, hogy azok eredményét összevetve, a sarkvidék természetéről egészen határozott tudományos képzetünk lehessen. Egyes kirándulásoknak ily tudományos vizsgálatokra rendesen nincs idejök, mert többnyire csak egy nyárra szerelvek fel, de ha tesznek is kutatásokat, a mint hogy egyeseknek s különösen Nordenskjöldnek igen sokat köszönhetünk e tekintetben, azok belbecse épen elszigetelésüknél fogva nagyon kétes.

Weyprecht időközben elhalt ugyan, de eszméje termékeny talajra esett s ugy a kormányok, mint magánosok a jelen évben szokatlan nagy áldozatokat hoztak a tudományos czél elérésére. Már eddig 14 expediczió indult el vagy készül elindulni. Ausztria-Magyarország, mint emiitettük, Jan-Mayen szigetén, Svédország Spitz-bergán a Mosel-öbölnél, Norvégia Bjsakokuál, Hollandia Novaja-Zemlyában, Oroszország a Léna torkolatánál (Szibériában) s a karai tengernél, az Egyesült-államok Barrow foknál és Discovery-kikötőnél az északi szél 80° alatt, Dánia Grönland nyugati partjánál, Anglia Simpson-erődnél és aHudson-öbölnél, Franczia-és Olaszországok kormányai pedig a déli sarkon állítanak fel ily tudományos megfigyelő állomásokat.

A mi expedicziónkat nem a kormány költségén küldik ki, hanem egy tudománykedvelő főúr, Wilczek János gróf szerelte fel az egészet, ugyanaz, ki az 1873—4-ki osztrák-magyar északsarki expediczió költségeihez is legtöbbel járult. A kísérleti munkálatok már meg is indultak. Apr. 2-án ment ki, mint annakidején jelentettük, a«Pola» nevű hadi szállító gőzös minden szükséges dologgal fölszerelve, az Adriai-tenger hasonnevű kikötőjéből s jelenleg már közel van kitűzött állomásának helyéhez. Az expediczió vezetője Wohlgemuth Emil kapitány s a tiszteken kívül 12, nagyrészt Fiume környékéről való matróz van vele. A lakó házak és obszervatórium a pólai fegyvergyárban készültek s azután szétszedve helyezték el a hajó födélzetén. Epitésöknél tekintettel voltak arra, hogy fedelök esetleg a hó nyomását kiállja s ajtajukon szabadba lehessen jutni még akkor is, ha a hó annak alját bizonyos nagyságig befújja. Belől e házakat parafával és flanellel bélelték ki, hogy a lakosok a rendkívüli hideg és nedvesség ellen is védve legyenek. A kamarában a szükséges élelmi szereknél különös tekintettel voltak az északi sarkon uralkodó skorbut betegségre, de e mellett elkészültek arra is, hogy esetleges hajótörötteken segíthessenek.

Jan-Mayen szigetét már régóta ismerik, mivel Izlandtól aránylag nem nagy távolságra esik. 1633 óta e szigeten különösen hollandiak fordultak meg többször s nem egy expediczió tagja pusztult itt el teljesen. Legutóbb az 1877-ki norvégiai északsarki expediczió látogatta meg s ez alkalomból Mohn H. térképet is készített róla. Az északi szél. 70° 53' 55" alatt s a nyugoti hosszúság 8° 27' 40" (Green-wichtől számítva) alatt fekszik. Partjai me'lett mindenütt mély tenger van, némely helyen 2000 fonalra (egy fonal körülbelül 5 láb) nyúlik. A sziget iránya északkeletről délnyugat felé tart a Hekla-vonallal párhuzamosan. Kétségtelen, hogy vulkanikus eredetű, de ujabb keletű, mint a faröi szigetek vagy Izland. Hosszúsága mintegy 700 földrajzi mérföld s legnagyobb szélessége körülbelül 2 mérföld. Legfontosabb és legnagyobb az északi rész, melynek közepén emelkedik az 1943 méter magas Medvehegy jeges kráterrel. Jégárai Észak és kelet felé a parthoz tartanak, .mely helyeken 300 méter a tenger felől. A sziget déli -. alacsonyabb, mint az északi, kö-..rd láva tömegek vannak s e rész .rinékeny. Nagyobb völgye is kevés van, ^.at is jégár tölti be. A part körül mindent vannak zátonyok és apróbb sziklák, rész-oen tengerbe ömlött láva folyók maradványai. A lapos partokon uszadék fák, czethalak csontjai, hajók roncsai találhatók. A szigetnek nincs egyetlen jó kikötője sem s ezért bármily kis vihar idején ide menekülni nem lehet. Nevezetessége még két laguna, melyet a tengertől fekete homok rekeszt el s melynek édes vize kissé magasabban fekszik a tengernél. Ha a lagúnák gátjait, különösen a délen fekvőét átmetszenék, igen jó kikötő lenne belőle. A sziget északi részén 700 méter magasságig örök hó van, a déli rész azonban az örök hó határán kivül esik s nyáron sötétzöld moh és némi más növény tenyészik rajta.

Az állomást a déli részen fogják fölállítani és valószínűleg 16 hóig maradnak itt, a jövő nyáron augusztus végén külön hajó megy utá-nok. Lakó házukban még kuglizó helyet is készítettek, hogy a hosszú télen kellő mozgásuk legyen. A tisztek és legénység számára tervelt hely 20 • méter nagyságú s 15 méter magas. Az egész terület 64 D méter, a külön álló és kuglizó által összekötött obszervatóriumot nem számítva. A tulajdonképi lakást kőszén téglákból készített fallal veszik körül. A matrózok közt mindennemű munkások vannak, hogy elhagya-tottságukban meg ne szoruljanak. A fizikai és csillagászati készülékeken kivül külön könyvtárt vittek magukkal, az orvos kézi gyógyszertárt is, vannak továbbá csónakjaik és szánkóik kirándulásokra.

A fölsorolt expedicziók között szándékosan mellőztük a németországiakat, mivel azokról itt kissé bővebben akarunk megemlékezni.

Három pont van a németek által kiszemelve: Cumberland-öböl, Dél-Georgia és a Labrador-part. Kezdetben ők is Jan-Mayen szigeten akar ák az egyik észlelő állomást fölállítani, azonban elkéstek tervökkel. Később Grönland kevéssé ismert keleti partjait szemelték ki, de alkalmas helyben itt sem tudtak megállapodni. A német expedicziók előnye a miénk felett abban áll, hogy a kormány 300.000 márkát szavazott meg e czélra az év elején s magánosok is nagjban segítik azt.

Az első állomás, Cumberland-öböl az északamerikai sarkvidéken fekszik, az e sarkvidéket és Grönlandot elválasztó Baífin-öböllel összeköttetésben áll s átalában még kevéssé ismert földrész, különösen a belföldi része. Az expedicziónak egyik főfeladata lesz itt a sarkdelejességi viszonyok ismertetése, mivel az északi dele'ességi sark e vidéken esik. A másik állomás, Dél-Georgia a déli sarkvidék közelében eső sziget Horn foktól keletre. Már Cook fölfedezte, de nagyobbrészt csak czethalászok látogatták. Kihalt vulkánok és nagy hegységek vannak rajta, ez utóbbiak a sziget délnyugoti és északkeleti része közt nagy éghajlati különbséget okoznak. Az északi részen akarják az állomást fölállítani, mivel itt sokkal barátságosabb és szelídebb éghajlat van. A sziget csaknem teljesen jégmentes B ezért az expediczió számára külön hajóról nem is gondoskodtak, s a tagok a rendes gőzössel elmentek Montevideóba, honnan az előkészületek megtörténte után utaznak tovább. E két állomáson kivül még egy, harmadikat állítanak fel Labrador partján Észak-Amerikában. Ez állomás azonban nem lesz rendszeres, egyetlen fiatal tudós fog meteorológiai észleleteket tenni s egyúttal a közelebb levő misszionáriusokat ily észleletek megtételére utasítani. A két nagyobb állomásnál ellenben egész sereg tudós működik közre, a cumberlandinak vezetője dr. Giese Colbergből, a délgeorgiainak dr. Schra-der Braunschweigből; a résztvevők továbbá ugy oszolnak meg, hogy északon tulnyomólag fizikusok, délen meteorologok működnek. Az északi fény megvizsgálása s délen a Venus-átmenet is a tudományos vizsgálatok körébe tartozik.

A különböző expedicziók lassú, de részletes tanulmányozásaiból igen sokat lehet várni. Elmondhatjuk, hogy az anyaföld sajátságos viszonyait soha az előtt ily alapossággal nem kutatták, mint jelenleg s ha e munkálatok ezentúl is folytattatnak, a természettudományi ismeretek nagy része igen lényeges átalakuláson megy át.

A fölszerelés mindenütt a lehető legjobb s mivel a hajósok mind erős, egészséges emberek, nagyon valószínű, hogy a jövő évben teljes egészségben térnek vissza. A legutóbbi osztrákmagyar expediczió alkalmával is tudvalevőleg csak egy ember halt el s a többiek, az azóta elhunyt Weyprecht kivételével, még most is teljesen egészségesek. Az északi sarkvidék kellően fölszerelt utazókra nézve ma már nem oly veszélyes, mint régebben volt; s biztosan hihetjük, hogy a most kiküldött tudományos expedicziók tapasztalatai után a veszélyesség foka még lejebb száll s idővel e vidékre kéjutazásokat is fognak rendezni, mint azt Bergenböl Spitzbergára meg is kezdték. Mindenesetre sokat reményihetünk ez expedicziótól s óhajtjuk a tudomány érdekében is, hogy a remény teljesedésbe menjen.

AFRIKA

Halász Imre: Livingston dél-afrikai utazásaiból. II. 1866. 313.

Hopo-vadászat (Vadász csapda)

Livingstone, a bátorszivü angol misszionárius, többi között Afrika egy rendkívül száraz és víztelen vidékén tartózkodott, abakuene nevű néger nép köxött, mslynek Szecsele nevű főnöke akkor Sokuane faluban lakott. Fájdalmasan látta e nép, hogy hazájának földje lassanként egészen kiszárad. Márpedig ők marhatenyésztő nép lévén, a viz valódi életkérdés volt. Mindenféle babonaságot és büvészetet elkövettek az eső kicsalására, s főnöküket valóságos eső-doktornak tartották. Livingstone-nak sikerült ezen főnököt is a keresztény vallásra tériteni, s midőn ez az uj vallást fölvette, csak azt az egyet sajnálta, hogy eső-varázsló hitéről le kellett mondania.

Azon időben 4 teljes évig tartott e vidéken a szárazság. Kolobeng faluban, ahol Livingstone későbbi állomása volt (mintegy 25° ész. szél.) a folyókból, s kutakból minden viz elenyészett. A vas, ha hónapokig hevert is a szabad ég alatt, nem rozsdásodott meg. A forróság kiállhatatlan volt.

Ottléte alatt sok mindenféle hasznos dologra tanította meg Livingstone ezt az afrikai népet. Megmutatta nekik a földek öntözését, s főnökük számára egy négyszögletes házat építtetett. Együtt kovácsolt a kovácsokkal; s egymásután hol kőműves, hol ács, hol kertész, orvos és pap volt, mialatt neje a szappanfőzésre, gyertyamártásra s ruhák varrására tanította az sszonyokat.

Mindamellett keserves napokat ért akkor e nép. Két év alatt nem látott az egész vidék esőt; a Kolobeng folyó kiszáradt, a halak kipusztultak, melyeknek halomra gyűlt dögeit a csoportosan megjelent hiénák sem voltak képesek megemészteni; egy vén alligátor ott hevert a halak hullái köz , mint szintén a szomjúság áldozata.

A dolgok ily állapotában az ég jótékony adományának nézhették e népek, hogy a vizes vödrök tájékain időszakonkint seregélyek gyülekeztek a bivalyok, orrszarvúak, zebrák, zsiráfok s mindenféle antilopok, azon szándékkal, hogy szomjuságukban enyhülést keressenek. Ily helyeken azután sajátságos csapdákat állítottak az emberek a gyülekező állatok elfogására. Ezek voltak az u. n. hopo-vadászatok..

Hopo nak neveztetik azon két sövénykerités, melyet rónai V szám alakban állítanak össze. E kerítések szögletei igen erősek és vastagok, azonban végükön nem záródnak össze teljesen, hanem mintegy 50 lépésnyi hosszú, keskeny nyilast hagynak, melynek végénél egy 5—6 rőf mély s 8 rőf széles verem van. A nyilas elejéről e verem nem is sejthető, mert be van fedve gyékénnyel s náddal. E kerítések néha félórányi (?) hosszúak s két szélső pontjuk éppen ily távolságra van egymástól.

Az utóbbiaknál azután a vadászok kört képeznek, néha több órányi kiterjedésben; a kört azután mindig szűkebbre szorítják, ugy hogy a közbeszorult vad kénytelen a hopo-ba. menekülni. S míg kívülről igy űzik a kerités határai közé, azalatt az utóbbinak keskeny nyilasánál várják őket a vadászok. Ezek belevetik kopjáikat a megfélemlett állatok közé, melyek mindig előbbre szorítják egymást, míg végre egymásután a verembe zuhannak. Rettentő látvány volt — irja Livingstone — az üldözött vadak egymásra zuhanása, különösen a szép antilopok megölése. Ily hopo-vadászatok által a bakuene nép némely héten 60 vadnál is többet fogott. A zsákmányt becsületesen elosztják maguk között s a szegény embereket éppen ugy tekintetbe veszik, mint a gazdagokat.

A főnöknek joga van minden elejtett vad szegyére (mellhúsára). Mindazáltal gyakran kellett az állati húst sáska-pecsenyével pótolni. Livingstone nagyon dicséri a sáskát. Rendesen pörköltnek készítik s mézzel eszik; ha lisztté törik és sóval vegyitik, eláll hónapokig s igen jóízű; főzni azonban nem szabad, mert akkor igen rossz izü.

. (Folyt. köv.)

Livingstone dél-afrikai utazásaiból. 1866. 324.

IV. Elefánt-vadászat.

Az afrikai sivatagokban a vadállatok nagyobb része rendesen azon vidékeken csoportosul leginkább, ahol vizet találnak. A vizektől félreeső nagy távolságokba csak ritkán vetődnek az orrszarvúak, bivalyok, giraffeok, zebrák, antilopok és különösen az elefántok. Livingstone beszéli, hogy a Ngami folyó déli partján „bámulatos mennyiségben" talált elefántokra. Ezek éjjelenkint érkeznek az hatókhoz, s jóizüen szürcsölvén a vizet, örömit-tasan fel-felorditanak.A felállított csapdákat óvatosan kikerülik s azért rendesen hosszú sorban lépegetnek egyenkint egymás után, mint a ludak.

Az emiitett afrikai utazónak számos találkozása volt az elefántokkal. Az egyiket, mely 1855. decz. 13-dikán a közép Sambesi folyam partján történt, bővebben leirja. Egy dús növényzetű völgyben épen három golyót lőtt ki egy bivalyra, a mint egyszerre észreveszi, hogy az ő és társai visszavonulási útját egy csapat elefánt elzárja. Társaival együtt egy meredek sziklára menekült, a honnan egyet az elefántok közöl lelőtt. — Másnap reggel sok néger csődült e helyre, hol vidám lakomát csaptak. Livingstone épen egy sziklacsoport földtani viszonyait vizsgálgatta,

amint a szép völgyben, csekély távolságban két elefántot pillantott meg. Az egyik egy vén nőstény

volt élénken mozgatta fel s alá, a másik fia volt, mely jóizüen heverészett az iszapban. — Livingstone néhány társa óvatosan közeledvén a két állat felé, ő maga egy emelkedettebb helyre vonult, hogy a vadászatot kényelmesebben láthassa.

A nőstény nem sejté a támadók közeledtét, s a fiatal elefánt, mely mintegy kétéves lehetett, nyugodtan elkezdett szopni. Azután mind a kettő egy más helyre indult, hol a patak jobban kiszélesedett; itt játszottak a vízben és iszapban; a fiatal elefánt jókedvűen csattogtatta füle lapjait s hányta-vetette orrmányát, s a nőstényen is meglátszott, hogy igen jól érzi magát. Ekkor a néger vadászok egyszerre elkezdenek füttyenteni s fennszóval kiabálják az állatoknak: „Itt vagyunk, hogy megöljünk. Meg kell halnotok! Ugy akarják az istenek!"

Az elefántok kivonultak a patakból mialatt a vadaszok közelebb jöttek s az üldözést elkezdték. A fiatal elefánt egyenes vonalban előre futott de a völgy nyilasát emberek által elállva találván anyjához visszatért, mely védő paizsul szolgált fiának, s többször gyöngéden hátba ütötte orrmányával, mintha meg akarta volna nyugtatni. Néha körülnézett támadói között, kik egyre ordítoztak, s már csak 50 lépésnyire voltak tőle. Minden perczben közelebb jöttek. Most az elefántoknak nem maradt egyéb hátra, mint a patakon átgázolni; e körülményt felhasználták a vadászok, 20 lépésnyire közeledtek s kopjáikat hajgálták az elefántok testeibe. Nem sokára ugy nézett ki az öreg elefánt, mintha meg volna epékelve; számtalan sebből vérzett, 8 ugy látszott, mintha fiával már nem törődnék. Livingstone megparancsolá embereinek, hogy az utóbbit kíméljék. Elkezdett a szegény fiatal állat futni, de egy pár vadász, ki Livingstone rendeletét nem tudta, utolérte s lelőtte. A vén nőstény megcsendesedett, megfordult, s fájdalmasan és dühösen felordítva nekifordult a vadászoknak, kik nagy bajjal tudtak megmenekülni előle. Három ízben rohant meg egy embert, kinek testét valami kiáltó színű ruha fedte, de mindannyiszor ujmeg uj kopjaszurásokat kapott; a vér patakban folyt belőle, mig végre lépése ingadozóvá lett, térde megcsuklott, lezuhant s kiadta páráját.

A nőstény tökéletesen kifejlett példány volt. Tudva levő, hogy az afrikai elefánt több tekintetben különbözik a kelet-indiaitól. Az afrikainak rendkívül nagy füllapjai vannak, melyek néha két rőfnyi hosszúak s három lábnál szélesebbek, 8 e szerint kétharmaddal nagyobbak, mint az indiai elefántoké. Az afrikai négerek még nem tanulták meg, mikép kelljen elefántjaikat szelídíteni a hasznosakká tenni. Pedig a história tanu-sága szerint a régi rómaiak sok hasznukat vették hadjárataikban. (vége)

E. B. Zulu-földről. 1879. 9. 134.

Bemutatjuk itt a hatalmas zulu királyt, Kecsvájót, a „világ urát", ellenségei rémét, alattvalói ostorát. Ő a független zulukafferek uralkodója, 300 000 embernek feje. Hatalmasabb, mint volt az abessziniai Tódor, vagy az asantik fejedelme, midőn ezek az angolokkal ujjat húztak. Kecsvájó annak a rettegett zulukaffer dynasztiának ivadéka, mely a mi századuuk elején annyi kegyetlen pártharccal tette magát rettegetté szomszédai, fajrokonai előtt. A hatalmas Csáka fejedelem alapította meg a zuluk hírnevét; 100 000 emberből álló vitéz hadserege volt, melyet katonailag szervezett és valódi vitézekké edzett. A hatalmas fejedelmet testvére Dingán tette el láb alól, hogy uralmát magához ragadhassa. Pártharczok dúltak ekkor a zulu nép között. Mind Csáka, mind Dingán megölették figyermekeiket, hogy a zuluk trónját félelem nélkül bírhassák. Dingant az ő testvére Panda taszította le a trónról és azt egy ideig háboritatlanul birta. mig legidősebb fia, Kecsvájó atyjának versenytársává fejlődött. Panda hét fia közül leginkább Kecsvájótól tartott, s joggal. A pártot ütött fiu félve attól, hogy atyja talán valamelyik testvérét fogná helyette utódjául kijelölni, háborút kezdett testvérei ellen. Ötöt közülök megvert, a legidősebbnek, Umbulazinak kivételével mindnyájan el is estek a véres öldöklésben.

Az életben maradt és elfogott Umbulazit elvenen megnyúzatta, s a vonagló hasára hangyákat és forró hamut szóratott; aztán feltörette bordáit és szivét katonáinak dobta, hogy megegyék. Pandának azonban még volt két fia életben; ezeket a vérengző bátyja elől Natalban helyezte biztonságba. Kecsevájó kegyetlensége által rettegetté tette magát és hatalmát megalapitá. A törzsfőnökök egy napon gyűlést tartva, a következőket határozták.

Tekintve, hogy Panda, a „Kövér" nagyon jó „fő" a zulu államban, de a „lábak" és „kezek" is szükségeltetvén; mig Pandát elismerik királynak, fiát Kecsvájót tették az állam első miniszterévé. Ez 1856-ban történt, s Natal gyarmat elismerte és helyben hagyta a zuluk végzését. De Kecsvájó sohasem volt nyugodt, két testvérét a natali kormány védnöksége alatt tudván, azért ismételten követelte testvérei kiadatását. A kormány mindannyiszor visszautasította kérését, azzal indokolván azt, hogy az angol kormány csak mint védtelen embereket tartja oltalmában. Kecsvájó atyja, Panda, 1872-ben meghalván, Kecsvájó lett királlyá; kérésére a gyarmat kormánya is elismerte öt annak, minek viszonzásául ö alattvalói számára szelídebb és emberibb bánásmódot igért. De igéretét csak addig tartotta meg, mig magát a zuluk trónján elég erősnek érezte; azután rögtön kimutatta ravaszságát és hitszegő természetét. Népét katonai zsarnokság alatt tartja és kénye-kedve szerint játszik életükkel.

Olyan keleti zsarnok, milyenről a történet lapjain még nincs említés téve. Eleven oroszlánokat fogat embereivel, nem törődve azzal, hogy hányan vesznek el addig, mig egy oroszlánt élve megkerítenek. Katonáinak megparancsolja, hogy embervérrel tisztítsák pajzsaikat; fiatal lányokat halomra gyilkoltatott, mert nem akartak katonáihoz nőül menni. A hittéritőket üldözte, az áttérőket megölette s a megöletéseket közönnyel nézte. Tudta, hogy ez szemet szúr a szomszéd fehérek szemében ; de katonáinak harczias edzése által igyekezett gondoskodni arról, hogy támadás esetén szembe szállhasson velők. Midőn Sir Bartle Frére, a gyarmat kormányzója elküldé Kecsvájóhoz ultimátumát, vakmerő elbizakodásában azt válaszolta Dunn Johnnak: „Megyek az ütközetbe. Felfalok minden angol katonát, mint egy darab húst, és ha mindnyájukkal végeztem, étvágyam még mohóbb lesz, mint kezdetben." Ilyen hyena természettel bir az a kannibál. Képét 1877-ben Tiet rajzolta egy alkalommal, midőu az utazó Kecsvájó egy ünnepélyének volt tanuja. Katonái mind oly szemen-szedett derék gyerekek mint főparancsnokuk.

A zulu hadsereg áll 40—50,000 emberből, kik jól vannak szervezve és harczedzett vitéz hadsereget képeznek. Az egyes ezredek 400—2000 emberből állanak. Minden ezrednek feje a törzsfő (induna). A védkötelezettség általános, minden ifjú a 15 éves korban kezdi a katonáskodást és élete fogytáig viseli. A 38 ezrednek külön-külön ruhája és ismertető jele vam 18 ezred legénysége nős, 15 nőtelen. A nős ezredek katonái fejüket borotválják és fehér pajzsokat hordanak. A nőtelen ezredek rendesen viselik hajukat és fekete pajzsokat hordanak. A rend és fegyelem hallatlan szigorú, az engedelmesség páratlan. A sorból kilépő katonát halállal büntetik. Az egyes ezredek egy kraalban (faluban) tanyáznak és évenként egy hónapon át kötelesek gyakorlatokat tartani; azontúl kiki saját dolga után láthat. A katonák régebben csak rövid dárdával (asszegai), pajzzsal és bunkós bottal (kirí) voltak fölfegyverezve; Csáka azonban lényeges reformokat eszközölt a hadsereg szervezésében és begyakorlásában. Később a lőfegyverekkel is megismerkedtek s ma igen ügyesek a legújabb szerkezetű hátultöltők kezelésében. Ezeket a portugálok szemeláttára szerezték be, a nélkül, hogy a Delagoa-öbölben csak egy szót is mertek volna szólani a fegyverszállító zuluknak. Az uj fegyverek mellett a régieket sem dobták el. Ott láthatók képünkön a hosszabb dárdák, az egész testet elfödő nagy bőrpajzsok, a bunkósbotok. A katonák egyenruhája nagyon egyszerű. A nyakról, csípőkről és alsó lábszárakról lefüggő állatbőr czafatok, a meztelen hasra kötött tölténytáskák, tiszteknél a vidrafark és a fejdiszül.alkalmazott strucztollak képezik az egész felszerelést és ruházatot. A kar és lábszárak vasgyürükkel vannak diszitve. így állanak előttünk a „győzhetlen", „emberölő", „vérszopó", „pusztai vadak", „gyilkos szem" és hasonló elnevezésű zulu ezredek. A zuluknak harczmódjáról azt állítják, hogy különösen a dárdaszegezett rohamban rendkívül ügyesek; ezzel irtóztató pusztítást és rémületet tudnak ellenségben művelni. Leginkább az éjjeli támadásokat szeretik. Az angolok legnagyobb veresége a Tugela folyónál most is éjjel történt.

EGY DÉL-AFRIKAI UTAZÓ ÉLMÉNYEIBŐL. 1882. 413.

Déli Afrika nagy része már czivilizált vagy legalább a czivilizáezió némi hatását megérezte. Az angolok, portugálok s az itt nagy számmal letelepedett hollandok (boérok) a partokhoz közel egész kis müvelt országokat alkottak virágzó városokkal s még a vadak tartományai közt is van egy pár, mely a kereszténységgel együtt a ezivilizácziót is elfogadta; ezek közt különösen Mangvato tűnik ki a Krokodil folyóhoz közel, melynek népénél a néger fejedelemhez képest igen müveit és bölcs Khama király a misszionáriusok gyámolitása mellett az európaiak életmódját igyekszik meghonosítani. Mivel nzonban, mint a közmondás megjegyzi, «egy nap alatt nem építették Kómát*, egy pár angol tengerparti telep kivételével valódi müveit lakosokat nem találunk itt, sem pedig a mi viszonyainknak megfelelő társadalmi életet, sőt, mint a zulukkal folytatott háború mutatta, a művelt nemzetek között egész vad népek is tartózkodnak, különösen a homokos Baines-sivatag környékén, mely a hatalmas Zambesi folyótól délre csaknem egészen a boérok lakásáig terjed B több tekintetben hasonlít a nagy Sahara pusztaság-boz, bár elég nagy erdősége van s a forróság itt nem oly nagy. E zord vidék és némely délafrikai néger törzs vad természete okozta, hogy a sok európai telep daczára Afrik i e része sem ismeretes eléggé, s még mindig vannak egyes területek, hol tudományos utazó eddig még nem járt. Livingstone óta, ki Afrika több más részével együtt e déli vidékekről is először adott tu- ] dományos adatokat a földrajz számára, egyetlen utazó sem szerzett itt oly sok érdemet magának, mint Serpa Pinto portugál őrnagy, ki 1877—1870-ben tett nagy útjában Benguelá-ból kiindulva, sok ismeretlen vidéken haladt át, többek között a négerek közepett egy nagyon műveletlen és tudatlan s feltünöleg csaknem szőrtelen fehér emberfajt is talált, számos nagyszerű i vízesést fedezett föl s végül a boérok és zuluk földjén át érkezett meg az indiai tengerparthoz. A derék fiatal utazó tehát először onnan indult ki, ahol a mi Magyar Lászlónk tette fölfedezéseit. Útjáról átalánosságban már 1879-ben megemlékeztünk, midőn arczképél is közöltük. Most két kötetben megjelent érdekes uti beszámolóját olvshatjuk, ezek az út végére vonatkoznak, midőn a vadak területéről már^-a féhnüvelt népek közé jutott. Egyik képünk e vidék lakóit mutatja be, a Pretoria környékén lakó kádereket és boérokat. Mindkét népről az utóbbi években gyakran volt szó lapunkban. Aboérok, Dél-Afrika kiváló cai-vilizátorai, erős, egészséges, vallásos és vendégszerető nép, mely baromtenyésztése és földmüvelés. által olykor szép vagyonra tesz szert. Patriarkhális életmódjuk és szolid magaviseletük előnyösen különbözteti meg őket sok más gyarmatosoktól s legutóbb az angolok ellenében oly hősiességgel folytatott szabadságharezuk a müveit világ elismerését vívta ki irányukban. Az ö országukban (Tr.insvaal) lakó s nagyrészt szolgálatukban álló kaffereket makatees/ekmk liivjak s főkép a becsuan törzsekhez tartoznak. Erős, jól megtermett faj, van azonban ket rossz tulajdonsága, melyet a kaffereknél nem találunk, a tunyaság és gyávaság. Az asszonyok emellett, mint a mi ezigánynőink. szeretik a csillogó ékszereket s különösen nyakukat és karjaikat tele rakjak vele. Mindannyian megtanulták a boérok nyelvét, néhány közöttük már némi kis önállóságra is tett szert s ekkor dan-dyvé lesz. A boérokkal együtt laknak vagy tanyákon, vagy városokban, melyek azonban szintén tele vannak gyümölcsös és veteményes kertekkel.

A boéroknak aránylag csekély száma gátolja országuk művelődését Néhol egész száz n-szög kilométerekre menő területek lakatlanok. Ez a fö oka. hogy a különben igen szorgalmas nép a közlekedési eszközökről nem gondoskodik. Az ország magas fekvéséhez hozzájárulnak még a nagy hegységek, és az egészen szabályozatlan folyók is, hogy az utazást e vidéken megnehezítsék. Nagyobb utazásra rendesen ökrös szekereket használnak. E szekerek terjedelmes alkotmányok, melyekben egész család es annak bútorzata elfér, s elébe legalább 6 ökröt fognak be. Minden ökrös szekerhez szükséges két karter. egyik elől megy, mint vezető, a másik az ökröket hajtja s e czélra 10—1 1 méter hosszú ostort használ, és pedig rendkívül ügyesen, habár a fehérek még gyakorlottabbak e dologban. A lovaknál is használják e készüléket s nagy gonddal. Egyik képünkön látható, a mint Serpa Pinto négy lovas kocsijával a Drakensberg (Sárkányhegy) szorosának egy veszélyes helyén átmegy. A kocsis, kit Dupuisnak hívtak, mint Serpa Pinto útirajzában följegyzi, itt is, mint más veszélyes helyeken, csak nevetett, midőn j arra kérték, hogy erősen tartsa a gyeplőt s egész \ mulatságot talált benne, hogy kocsisi virtuozitását kimutassa. Érdekesnek tartjuk az utazó föl-' jegyzései után megemlíteni, hogy e neve után i ítélve franczia eredetű ficzkó folytonosan fecsegett s dalolt és pedig összehadarva angol, franczia, khinai, sőt magyar szavakat is.

Másik képünk nem kevésbbé érdekes átkelési jelenetet ábrázol. Pretorián jóval felül a ; Krokodil folyóba ömlő Ntuani folyón kellett az utazónak átkelni. Egy egész nap eltelt alkalmas gázló keresésében s akkor is előbb négerekkel próbáltatták meg az átjárót, sőt a csomagok nagy részét ezeknek kellett fejőkön vinni. Azután az első pár ökörnek s itt-ott a többinek is megfogták fejeiket s ugy vezették be őket a vízbe, melyen kötél által vonszoltatva, nagy kiabálások között s számtalan kellemetlenség után hatoltak át.

E bajok aránylag csekélységek voltak ahhoz képest, aminőkkel a vállalkozó fiatal utazónak előbb meg kellett küzdenie, ittmár félig-meddig müvelt vidéken járt s mint a Drakensbergen (Utrecht alatt, közel a Kapföldhöz és Natalhoz) keresztül tett vonulása mutatja, már európai kényelmet is élvezett. A vad népeknél ökörszekér sincs s magának is gyalog kellett mennie mindenütt. Ha néha csolnakokra keltek, a tömérdek vízesés és zátony, mely a dél-afrikai folyóknál mindenütt föltalálható, csolnakjuikat gyakran felfordította vagy kényszeritette őket, hogy 20—30 ] ember egy csónakot vállára véve, órákig, néha i napokig terjedő küzködéssel törjön utat az őserdők között. A vidék egészségtelen levegője, a négerek hanzias hajlama s némely fejedelmek, különösen Luina királyának ellenséges indu- i lata, Serpa l'into utazását rendkívül nehézzé tették s nem egyszer forgott életveszélyben. Többtsál kísérője kötni, kiket nagyreszt Magyar László volt országában, a népes Bihében fogadott fel, az ut vegén már csak hót embere maradt s azok között egyetlen egy volt, a hü Ágost, ki mindig mellette volt.

Itt.nnutatjuk e derék néger aresképét is. Sajátságos jelenetben van képünkön fóltüntetve. Azt hihetnők, hogy a hü szolga valami nagy bűnt követett el s gazdája most szenvedélyesen bünteti meg az előtte térdeplő férfiút Korántsem. Ágost mindvégig hü ember voll I urat élet-veszélylycl is megvédelmezte. Uiine. melyért most zokogva kér bocsánatot, egeszén másnemű természetű. A derék Ágost ur szeretett szerelmeskedni s mivel egyszerű tudatlan néger volt, kiknél a soknejűség divatban áll, nem vett. tekintetbe, hogy l'-onguelaban szalma-özvegyet hagyott hatra, hanem fele* gt t vett Dombéban, Qnllenguéban, a negyediket Oaoondábaa, az likét lluambóban s igy még tovább. Ennen s, ipa Pinto nagy haragja s Ágost nr kétségbeesése, hogy ura elűzi őt. lg. rt mennyet és földet s végre is par hét múlva Janiimban ismét elvett egy szép fiatal leányt. Ottón kivül egy kecske és egy papagály voltak meg Serpa Pinto állandó hü kísérői. Mindkét állat életben maradt, bár teljes egy év volt másfél évre terjedő utazásukban olyan, mely veszélyekkel es végpusztulással fenyegette őket napról napra. Serpa Pinto valóban odálatos utat tett, melynek viszontagságaitól 33 évre terjedő ifjúsága és a tudomány iránt hő lelkesülése nélkül bizonyára visszaijedt volna, vagy annak veszélyei közt menthetetlenül elveszett volna.

S. L. :Afrika gyémántmezői. 1873. 32.

A föld kerekségén mindegyre akad egy-egy olyan hely, amelynek föld alá rejtett kincsei az emberek figyelmét magukra vonják és pénz-szomját, sóvár kapzsiságát fölébresszék. Kalifornia és Ausztrália világhírű aranybányái után Brazília és a legújabb időben Dél-Afrika gyémántmezői ejtették a kincsekre sóvárgó embriséget lázas izgatottságba. Ez utóbbi helyen oly nagy menynyiségben találják azt a drága „semmiséget," mely minden képzeletet felül halad.

Alig pár év előtt villámgyorsasággal futotta be a művelt világot az a hír, hogy Dél Afrikában, a Vaal folyó partjain, az úgynevezett „Narancs folyó melletti szabad állam"-tól északkeletre dúsgazdag gyémánttelepékre bukkantak. A kincsekrc epekedő kalandorok ezrével özönlöttek oda, ugy, hogy ma már a „digging"-ek (művelet alatt álló bányahelyek) számát közel 20 000-re tehetjük. A bányászok számának roppant mérvű szaporodását nagyban elősegítette az a kedvező körülmény, hogy sem vad benszülöttektől, sem a természet zordonságától nem bellett félniük. Az égalj egészséges, többnyire száraz és forró, ámbár az éjjel és nappal hőmérséke közt. nagy a különbség, mint Dél Afrikában mindenütt, de e légmérsékleti változás nem ártalmas az európaiak egészségének, s könnyen hozzá lehet szokni.

A vidéket nagy homokterületek borítják, melyeken csak gyér növénytenyészet virulhat; a sziklás helyeket „bush" (cserjés) boritja, közte itt-ott buja fűnövéssel. Vadállatok nincsenek a közelben; de a vadász két-három napi távolra pompás vadakat lőhet; és bár a gyémánt rendkívüli mennyiségben fordul elő e tájon, igen sok bányász alig tud annyit szerezni magának, hogy tisztességesen megélhessen belőle. Szerencsejáték az egész.

A kövecses talajú gyémántmezőket, melyeket az ott lakó holland , boerek" (földmivelők) „kop-jes"nek neveznek, összevissza hányt szikladarabok borítják, melyek mély, agyagos kavicsokkal vannak belepve. E kavicsok közt találják azt a kisértő drágakövet, mely a világ teremtése óta oly nagy szerepet játszott az emberi vágyak történetében. A bányászat módja elég egyszerű. Egy-egy ,,claim"-et vagyis 30 négyszög lábnyi területet művelés alá vesz két „digger" (bányász), kik egymással üzleti szövetséget kötnek, s kiket fárasztó munkájokban két-három fekete rabszolga segít.

A laza kődarabokat félre tolják, a kavicsréteget vagy úgy szárazon, vagy vízbe téve át meg átkutatják s egy mozgatható rostában kirostálják. Mikor a kavicsokat igy a homoktól megtisztogatták, ügynevezett „vizsgáló asztalra" helyezik, ott még figyelmesebben, gondosabban megnézegetik, van-e a kimosott, kirostált kavics közt néhány szem gyémánt. Igen gyakran újra kezdhetik a fárasztó munkát; de megesik az is — és nem épen ritkán, hogy a „diggerek" gazdagon kárpótolva vannak fárad ságukért. A néger segédek, többnyire meztelenek lévén, sehova se rejthetnék el a netalán elcsent csillogó követ. Az elővigyázat nem árt körültök, mert gyakran megtörtént már, hogy, ha másképp nem boldogulhattak, el is nyelték a gyémántdarabokat, hogy aztán később onnan, ahova került, előkeresve, gazdáikhoz hasonlóan pár görbe napot csináljanak maguknak a digger-telep kocsmájában..

S. L. Egy néger falu Afrikában. 1867. 316.

Sokáig azt hitték, hogy a Zambesi folyó könnyen járható utat képez délkeleti Afrika legbelső részéig. Maga Livingstone, a tragikus véget ért hírneves utazó is azt állította mindvégig, noha saját vizsgálódásai a legszembetűnőbb bizonyítékok arra, hogy az emiitett folyamot nem lehet olyannak tekinteni. E részben Zambesivel is ugy van a dolog, mint a többi afrikai folyóval. A Nil, mely Afrika legszélsőbb keleti partjánál folyik, némi tekintetben kivételt képez, vannak ugyan vizesései és örvényei, de azontúl ismét jó nagy darabig hajózható. A Senegálon egészen a guineai zuhatagokig lehet hajózni, de a többi része járhatatlan. A kisebb jelentőségű folyókat mellőzve, a Nigerről is csak annyit mondhatunk, hogy az európai hajók csakis Bussáig nyomulhatnak rajta, 400 mfld futása csaknem halottan hever, de mégis egészen más élet van ott, mint a Zambesi mellett. Ott legalább államokat és uralkodókat találunk és egy kevés műveltséget is, habár nem valami magasan állót, mint ez a néger népeknél másképp nem is lehet.

Másképp találjuk ezt a Zambesi vidéken. Itt mindenfelé a meztelen afrikai barbárságra találunk. A folyam jobb partján szulu-kafferek tanyáznak,kik rablásból és baromtenyésztésből élnek. A portugál telepek, melyek a folyó mellett alakultak ki, romlásnak, enyészetnek indultak. Feljebb néger törzsek élnek minden összetartás nélkül. Még feljebb, kelet és észak-kelet felé a betschuánok egy törzse nyomult elő délről, s az ott lakó néger népeket, melyek „makalaka" gyűjtőnéven ismeretesek, hatalma alá hajtotta. Államról és városokról szó se lehet.. Igy állanak ott a dolgok, ha hideg, prózai józan ésszel nézzük azokat, de emberismereti tekintetben sok figyelemreméltót találhatunk ott s csak örvendhetünk, hogy ama különös vidékek, miken oly sokáig feküdött a mindent elborító fátyol, a fáradhatatlan Livingstone utazásai és vizsgálatai által előttünk feltárultak.

Nem szándékunk itt az egész Zambesi vidéket ismertetni, csak egy falucskába, Teté-be vezetjük az olvasót, melyet Livingstone következőleg ir le: Tete a Zambesi jobb partján, egy alacsony homokhalmon fekszik; a folyam ott 960 angol rőf széles. A folyóval párhuzamosan mély szakadások futnak át a dombon, melyen a házak állnak, e szakadások utczákul szolgálnak s egy keskeny ösvényt kivéve, vad indigóval voltak benőve. Ez úgy tenyészik ott, mint nálunk a burján. A kormány-épület egyemeletes, kőből van és náddal van fedve. Az erőd és templom a folyamhoz közel feküsznek. Fehér ember kevés lakik ott, s azok is csak javithatatlan száműzött katonák.Csekély zsoldot húznak; nejeiket a négerek közül választiák, s az ország szokása szerint maguk helyett őket dolgoztatják.

Tétében a kigyót imádják, ami valódi afrikai divat; ezen állat távol. a nyugati partokon is isteni szerepet játszik. Tétében minden kunyhóra, melyben beteg fekszik, kigyóképeket függesztenek, mik rendesen félelmetes látványt nyújtanak. Esztelen babona, főképp a boszorkányság hite mindenfelé uralkodik; aki haját lenyiratja, elégeti vagy eltemeti azt, nehogy valami bűvész kezébe kerüljön, mert akkor főfájást kap az illető. Egy fekete se merészel mangó-fát ültetni, mivel az, hite szerint, okvetetlenül halálát okozná. Aki kávéfát ültet, szerencsés e földön sohasem lesz; úe a kávéivás nem árt.

A rabszolgaság természetesen e vidéken is tő intézménye a társadalomnak. Gyakran megtörténik, hogy e szerfelett gazdag termékenységü vidéken is a legvégső nyomorba és szegénységbe süllyednek az emberek legyőzhetetlen restségök miatt. Akkor aztán elmennek valakihez, aki nekik tetszik, eltörik előtte lándzsájokat s ezáltal jelképileg tudtára adják, hogy ők ezentúl szolgái akarnak lenni. Nevetséges volna azt képzelni, hogy az ős afrikai is azt a fogalmat kötné a rabszolgasághoz, melyet az európaiak.

Mind mindenütt, ugy Tétében is igen élénk csereberélő hajlamot árulnak el a négerek „inkább e foglalkozás iránti szeretetből, mint a nyereségért." Az efféle csereberélés ugysem igényel fáradságot és nem számít dolgozásnak. A négernek az idő becséről fogalma sincs, hogy mi az időkímélés, nem is gyanítja; ezért néha napokig is elalkudozik egy elefántfog felett és az üzlet meglehetős hosszúra húzódik, „mivel a hizelgések, miket a vevő mond, mintegy nagyobb fontosságot kölcsönöznek neki.."

Tétében mindenféle doktorok élnek. Van például elefántdoktor, ki egy különös gyógyszert készít, aki olyant nem vesz, elefántot sohasem tud lőni. A krokodil-doktor egy különös szert készit, melynek tulajdonosa a viziszörnyeteg részéről minden veszély ellen biztosítva van. A koczka-doktor igen fontos személy, mert a tekintetes rendőrséghez tartozik, s a tolvajokat ki tudja kutatni. Elmegy oda, ahol a lopás történt, koczkát vet s egynehány nap alatt a tolvajt kiadja. Csak ritkán téved, mert sok czimborája van, kik neki minden csekélységet besúgnak. Vannak még puska- és esődoktorok is, amazok talizmánja a birtokost jó lövészszé teszi.A Tétében élő portugálok nagyon szeretik az italt és annyira elharapódzott náluk minden bűn, hogy csodálni lehet, ha életben maradnak és a járvány nem pusztitja el őket.

A Zambesi mellett, valamint Afrika más vidékein is, a kunyhóépitést a nőkre szokták bízni; a férfiak nem fáradnak vele. Sajátságos a tetei négerek nászünnepélye. Ugyanis az új házasokat ünnepélyes menetben körülhordozzák az utczákon, s azután a templomba mennek, ahol zászlókkal diszitett diadalív alatt vonulnak át. Az ifjú pár machillákon vitetik, azaz fedett függőágyakon, melyeket karókra szokták kifeszíteni. A rabszolganőket ünnepélyesen földíszítik és ezek mindegyre szerencsét kiáltanak a fiatal párnak; a rabszolgák puskákat sütögetnek el. A machillák mögött a közelebbi barátok lépdelnek, s a fekete frakkban és magas tetejű kalapban meglehetős furcsa látványt nyújtanak. Így vonulnak haza, s azután kezdődik a dinom-dánom; esznek isznak, amennyi csak beléjök fér, s a négerek telhetetlensége felől szárnyaló híreket, amennyire tőlük telhet, mindenképpen igazolni igyekeznek. S. L.

FÜGGELÉK

Afrikai embervadászat. 1856. 349.

(Egy utazó naplójából.)

1848 mártius 12-én vonultunk fel a felső Nil völgyén Fa-Zoglos mérhetetlen erdein keresztül. Az út járatlan volt, emberi kéz soha nem tört itt ösvényt. Az utat még járhatlanabbá teszik bizonyos bozótfák, melyeknek össze vissza nőtt ágaik tömötten rakvák ragadozó madarak körmeihez hasonló tövisekkel. Míg ezen veszélyes, s fáradságos úton üggyel. bajjal tovább hatoltunk, egy lovas és gyalogokból álló csapat tűnt fel.

Az egyiptomi egyenruhát viselő lovasok fegyverrel valának ellátva, s teve, ló- és szamárháton ültek.

Midőn közelebb értünk a csapathoz, bámulattal vettem észre, hogy a gyalogok nyaka vékonyfa közé vala csíptetve, s egyik keze a a lo nyergéhez vala erősítve. A kötélm oly erősen szorult a szerencsétlen nyakához, hogy szűken vehetett lélekzetet. Levertség fájdalma tükröződött a nyomorú fogoly vér és izzadtságáztatta arczulatán; fájdalmát növelte az is, hogy nehéz kötése a teve járása által folyvást verdeste; amellett semmi bokrot ki nem kerülhetett, hanem egyenesen mennie kellett, amerre kalodája tolta. Testén ezernyi sebhelyből csergedezett a piros vér.

Tolmácsunkat megkérdem, mit véthettek azon szerencsétlenek, hogy így hurczoltatnak, s ö azt feleié : Nem vétettek azok, hanem azért kötöztették meg olly szorosan, hogy el ne szökhessenek, mert e szerencsétlenek újonnan fogottak, kiket most hurczolnak rabszolgaságra, s négy ötszáz órát kell gyalogolniuk, míg pihenésre hajthatják fejőket, s akkor is, mivel épület nincs e vidéken hová biztosan záratathatnának, éjjel és nappal hordozniuk kell nehéz kalodájukat. Csak miután hazájokat messze elhagyták, bocsátják őket szabadon.

Tolmácsunk, ki ezen felvilágosítást adta, képzett, és mivelt ember volt, mert ő egyike volt azon ifjaknak, kik a basa költségén Egyiptomban neveltetnek, s mivel látta, hogy e jelenet kínos benyomást tett rám, lassú hangon így folytatá felvilágosítását.

Ha valamit szemükre lehetne lobbantani e nyomorultaknak, még csak könnyebben lelkére vehetné az ember, de nincs semmi. Hogy a kormányzó egész sereggel megy Tűmet szép völgyébe, hogy aranyat gyűjtsön az ottani homokból, az még tűrhető volna, csak ne tekintené ellenségnek az ottani lakosokat. Eleinte csak kevés évi adót követelt tőlük a kormányzó, de ezt annál jobban emelte, minél szegényebb volt a vidék, és ezt kinézésböl tette, mert így érhette elúját. A szegény nép nem fizethet, s az engedetlenséget, makacsságot használja ürügyül.

Mi is meglátogattuk egykor azon aranygazdag vidéket, de olly félelmet gerjeszténk a lakosságban, hogy nők, gyermekek s aggok sietve hagyták el gunyhóikat, s futottak előlünk, bár biztosítottuk őket, hogy semmi rossz czéllal nem jöttünk. A férfiak több ponton fegyverkezve gyűltek össze, s este a hegyek ormain tüzeket gyújtanak, azok által tudatván a szomszéd vidékek lakóival megérkeztünket.

Egy reggel a Tűmet partján járván egy borzasztó jelenetnek valék tanúja. Néhány egyiptomi katona egy nyomorult szerecsent kötözött, és hogy ne ordítson, kíméletlenül ütötték. Legfájdalmasabb benyomást tett rám azon tudat, hogy kifakadását nem az ütés fájdalma, hanem egy más dolog okozta leginkább. Elmondá ugyanis, hogy az adó megfizethetése végett utolsó juhát eladta, s mégis derék fiát szeme láttára elhurczolták. De ez még nem elég.

Egy este parancsot kaptak a csapatok, hogy készen legyenek, s azon éjjel nyugat felé indultak. Eljutván Keryhez, azt csendesen körülfogták, hogy a lakosság fel ne ébredjen, s reggelig szoros őrizet alatt trtották. Viradatkor adott jelre megrohanták a lakosságot, smegkötözék, a futókat lelötték, az ellentállókat leszúrták. A nyomorultak bőszült vadként védték magukat, mint csak védheti magát oly nép, mellynek asszonyát, öregét s apróját szeme láttára gyilkolja le az ellenség, hősi védelmük daczára Ezen csatában a túlnyomó erő miatt el kellett bukniok. el azon szerecsen is, kit szemem láttára ütöttek, és kötöztek, miután minden vagyonát s családját az ellenséges táborba hurczolák. Látta a szerencsétlen, a mint fiát a rabszolgaságra vonszolák; látta leányát egy tiszt karjaiban, amint azt sátorába vezeté, hogy buja vágyainak áldozza fel. A foglyok zsold helyett kiosztattak a katonák közt, s ezen nyomorult felesége egy katonának esett osztalékul. Rákövetkezett éjjel iszonyú ordítást tett a nő, s férje felismervén hangját, lánczait széttépni erőlködött, hogy nejét megszabadíthassa. Hasztalan! Reggel azon helyre hurczoltatott, hol én láttam öt, s erőlködése daczára erős kalodába csíptették nyakát és kezeit. Arczán a legiszonyatosabb testi s lelki fájdalom nyoma volt látható.

E jelenet olly kínos hatással volt rám, hogy a tábort elhagyván, az erdő mélyébe vonultam.