AFRIKA VIZEK Sarkvidéki utazások haszna.

h14–120. Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók és levelezők.

2020. 05. 09.

Tartalom

VÁROSOK

Zerkowitz Emil.: NEW-YORK. 1904. 581

New-York1904. július 6

KIJEVRŐL, AZ OROSZOK SZENT VÁROSÁRÓL 1888. 547.

A RÉGI SZENTPÉTERVÁR 1903. 354.

Erődi Béla: A török főváros 1877. 490..

Reményi Ferencz : HONGKONGI MULATSÁGOK.1898. 57

ORSZÁGOK

A török főváros a háború kezdetén. 1877. 282.

Papp Károly.: GRÓF SZÉCHENYI BÉLA KELETÁZSIAI UTAZÁSAI. 1898. 74.

Zerkowitz Emil. FIUMÉTÓL NEW-YORKIG. 1904. 529.

Sámi Lajos. A sarkvidéki utazások haszna. 1874. 633.

AFRIKA

Markó Miklós. MAGYAR FŐURAK VADÁSZATA AFRIKÁBAN. 1911. 358.

MAGYAR HAJÓJÁRAT AFRIKÁBA, I. 1902. 285.

AZ AFRIKAI HARCZTÉRRŐL. 1912. 815

A NŐKRŐL

Egy hős nő az Unió hadseregéből.1865. 504

Vincié Dániel. Az efezusi nő. 1873. 114.

Egy magyar nő harmadfélszáz év előtt II. (Folytatás) 1875. 530.

VIZEK

Virter Ferencz: AZ OCZEÁNON. 1898. 866.

Kéve József.: Kéjutazás a Dunán. 1863. 68.

Sámi Lajos: Egy franczia utazó dél Magyarországról. Utazás a Dunán 1870. 131

I. Utazás a Dunán. Eszék és környéke. 1870. 128.

Utazás a Missisippin. 1866. 310.

Reményi Antal. MÁTYÁS KIRÁLY DUNAI HAJÓHADA. 1902. 685.

FÜGGELÉK

Lónyay Jánosné: LÁTOGATÁS A MUNKÁCSI ÁLLAM-FOGLYOKNÁL 1891. 197.

VÁROSOK

Zerkowitz Emil.: NEW-YORK. 1904. 581

New-York, 1904. július. Soha még kiállítás nem volt megnyílásakor ennyire «elkészületlen», mint a st.-louisi világkiállítás

A legnagyob része annak, amit a prospektusokban ígérnek, még nem látható máig sem. A magyar osztályt is csak július 2-én nyitották meg. Nem a mieink hibájából, hanem azért, mert a vasúton érkezett áruk rettenetes tömegének feltorlódása folytán nem kaphatták meg hamarább a kiállításra szánt és tőlünk idejekorán elküldött tárgyakat. Ezért jómagam is egy hónapnál tovább maradok New-Yorkban, keresztül-kasul száguldom majd az Egyesült-Államokat San-Franciskóig és majd csak azután kerülök St-Louisba, az addigra már kétségtelenül kész kiállítás megtekintésére.

Ugy tudom, hogy akkorra hazánkból is egy nagyobb társaság érkezik Amerikába, illetve a St.-Louisban tartandó interparlamentáris kongresszusra. Nem lesz tehát talán érdektelen, ha az alábbiakban rövid vonásokban bemutatom Amerikába érkező hazánkfiainak, meg az érdeklődőknek az első állomást, az új világrész leghatalmasabb városát, New-Yorkot. Annyival is inkább, mert New-York a legutóbbi néhány évben oly óriási változásokon ment át, hogy az, aki vagy nyolcz-tiz évvel ezelőtt látta, ma alig ismerne rá.

Amint a hosszú tengeri út után a távolságjelző mindjobban összezsugorodó számai azt mutatják, hogy «ma már partot érünk» szinte lázas izgalom fogja el az utasokat. A legízletesebb ebéd sem tartja vissza őket attól, hogy folyton a fedélzeten időzve, távcsöveikkel ne kutassák a láthatár jobb oldalát. Örömujjongással üdvözölik a «partot», mikor még csak mint hosszú keskeny felhőcsík jelenik meg a láthatáron. Holmi szkeptikusok, kiket a tengeri betegség még komorabbá és bizalmatlanabbá tett, nem is hiszik, hogy az a valami föld, nem is biznak abban, hogy valaha is partot érjenek. Amikor azután röpködő sirályok, mind több kis vitorlás és a Long Island partján most már egészen jól látható házsorok őket is meggyőzik arról, hogy néhány óra múlva elérik útjuk eélját.

Riadó kiáltással üdvözlik a révhatóság fehér gőzösét, mely a pilótát (révkalauzt) hozza gőzösünk fedélzetére, hogy átvéve a gőzös kapitányától a hajó vezetését. Biztos kézzel irányítsa azt a homokzátonyok között a kikötőig. Hevesen dobogó szívvel pillantjuk meg a most már két oldalról feltűnő zöldellő partokat, amint az uj világ híres kapuján, a longislandi és statenislandi egy kilométer keskeny szoroson, a «Narrows»-on a new-yorki kikötő előcsarnokába érünk.

A hajóra siet a kis gőzösén érkező főorvos, valamint a vámtisztviselők, hogy az utasokat s málháikat megvizsgálják. A búcsúzás és rakosgatás utolsó feladatát is elvégezve, most már gyorsan telik az idő. Megbámuljuk bal felől a francziák remek ajándékát, Bartholdi óriási Szabadság-szobrát, hogy még nagyobb bámulat fogjon el bennünket; mikor jobb felől a brooklyni hid roppant arányait és a Manhattan városrész elején az ég felé meredő «felhőkarczolókat» pillantjuk meg. A Hudson folyón vagyunk már. Az egyes városrészek között közlekedő ferryk, pazar fényűzéssel berendezett óriási hajók szédületes gyorsasággal rohannak át az itt két kilométer széles folyón, mely különben is csak úgy hemzseg a hajók, bárkák ezernyi tömegétől.

Végre kiköt hajónk. Egy kis protekczióval a legelső kiszállók közé jutnnk, gyorsan végzünk a podgyásszal is és bizonytalan léptekkel — mert lábunk még mindig a hajó ingását érzi, — neki indulunk a városnak. Bízunk a kezünkben lévő térképben, hogy majd csak eligazodunk a városban, a villamosokon. A bérkocsi nagyon drága, alig is használja más, csak teli zsebű idegenek. A város utczáinak tervrajza különben is olyan egyszerűnek látszik, hogy minden aggodalom nélkül indulhatunk kőrútunkra.

Csupa északról délre húzódó hatalmas avenuek, ezeket derékszögben szelő utczák. Az avenuek részben számozva, az abc betűinek sorrendjében nevezve, a keresztben szelő utczák ugyancsak a sorszámok szerint 1., 2., 3., vagy 154-ik utczának nevezve és így tovább. Vagy tizennyolez avenue és 230 utcza egymást derékszögben szelve alkotja így Manhattan városrészben azt a blokkrendszert, melyet Amerikának majdnem minden valamire való városában megtalálunk. Kivételt csak New-York legrégibb részében, a Manhattan városrész csúcsán lévő üzleti, börze-negyedben látunk, hol az utczák nem számok szerint vannak elnevezve és nem ia szelik egymást derékszögben, hanem megtartották régi elnevezéseiket s a régi németalföldi rendszerű beosztást.

A számozott utczák és avenuek között is akad néhány külön megnevezésű és ezek közül különösen is kiemeljük a new-yorkiak büszkeségét, a Broadwayt, ezt a huszonöt kilométer hosszú, nagyszerű útvonalat, a világ legélénkebb utczáját A többi avenue is mintegy 10—15 kilométer hosszú, és az utczák általában 16—30 méter szélesek. A háztelkek aránylag nagyon kicsinyek, legtöbbje az angol-németalföldi rendszerű családi házra van csak számítva, a milyenek egész utcza-hosszat is láthatók, két-négy ablakos, háromnégy emeletes homlokzatukkal, az utczáról a kapuhoz vezető nyilt lépcsőzettel, a ház előtt kis kerttel. Különösnek is látszik, amint ennek a világvárosnak rettenetes forgalmában, a legélénkebb, legzajosabb főutczákról az első mel-lékutczába befordulva egész sor ilyen családi épületet találunk. Vöröstégla homlokzatukkal, egyik-másik alulról egész a tetőig befuttatva repkénynyel és a kapuhoz vezető lépcsőzeten ülő háznéppel, szinte falusias hangulatot keltenek, hogy azután néhány lépéssel odébb, már valamelyik avenue. vagy üzleti utcza fülsiketítő zsivajába, szédítő forgalmába kerüljünk.

A new-yorki forgalom elképzelhetetlen annak, a ki saját szemeivel nem látta, saját füleivel nem tapasztalta. Nem az olasz sikátorok vásári zsivaja, kaczagó, könnyelmű koldusnépsógének tolakodó lármája ez. Az óriási üzletek ós közvetlen mellettük a kis bazáros boltja előtt, nem hajlonganak előttünk a vásárlásra ingerlő bőbeszédű eladók. Az amerikai nem kinál. Legalább élőszóval nem. Kirakataik, hirdetéseik beszélnek. Az eladó csak az árat mondja. Akkor sem hajlong. Ha tetszik, vásárol a vevő és akkor fizet, ha nem, hát nem. Fölösleges szót senki sem mond, még a köszönet szavát sem. Mert drága az idő. Ez az időkimélés, ez a takarékosság a drága idővel az, melyet épen az utczák forgalmában is tapasztalunk. Nem látunk futkározó, fejvesztett embereket, de azért mindenki siet. A gyalogjáró nagy, hosszú, kemény lépésekkel, ami különösen az üzletekbe, irodákba siető fiatal leányoknál hat reánk kezdetben különösen. Semmi jobbra-balra tekintgetés, csak ütemes haladás, beleolvadás az utczák forgalmának hömpölygő áradatába. Lábunk alatt a földalatti vasút robogását véljük, de csak véljük érezni, mert a földalatti vasút itt sokkal mélyebben van elhelyezve, mint nálunk Budapesten. Most készül el a földalatti vasút kibővített hálózata. Egy részén 34 kilométer hosszúságban már meg is nyilt a forgalom, olyan arányokban a milyent ismét csak itt láthatni. Bészben tizennégy lábnyira, részben mélyebben az utcza-vonal alatt haladnak ezek avasutak, részben meg folyók, vizek alatt is. így a már megnyílt vonatrész is átszeli a Harlem folyót, a folyó fenék alatt. Nagyrészt négy sínpáron bonyolítják le az óriási forgalmat, óránkónt ötven kilométernyi sebességgel haladó gyorsvonatok, melyek csak néhány főállomáson állnak meg, — és helyi vonatok, melyek minden másfél mérföldes közökben lévő állomásokon megállanak.

A legközelebb elkészülő új vonalrészek megnyitása után azonnal megkezdik a Pennsylvania vasúttársaság ötven millió dolláros hozzájárulásából annak az új földalatti vasútnak az építését is, melyajerseyi lejtőről a 32-ik utczáig fog vezetni. Hogy ez a mindössze csak kilencz kilométer hosszú földalatti vasút mintegy kétszázötven millió koronába fog kerülni, annak magyarázatát adja az a körülmény, hogy az erős sziklatalaj alatt, mintegy húsz-harmincz lábnyi mélységben építendő vasútvonalnak mintegy három kilométernyi vonalrésze száz lábnyi mélységben a Hudson folyam alatt fog vezetni. Már most is sok helyen, így a brooklyni hid környékén öt-hat vasútvonal szeli egymást, a föld alatt, a föld szinén és a házak első, második, negyedik, ötödik emeletnyi magasságában. Az új vonalak elkészültével a 34-ik utcza és a Parc-Avenue keresztezésénél a földalatti vasút három egymást szelő emeletben, a magas vasút pedig hat emeletben fog kereszteződni, semmikép sem zavarva az utczai kocsik ós villamos vasút forgalmát.

Az avenuek magasvas-utainak, a villamos vasutak és néhány mellék-utczán még közlekedő lóvasutaknak forgalma, továbbá az átkelő kompgőzösöké, melyek a kocsik forgalmát is közvetítik a Hudson két partja között, már maga is rendkívüli. Mintegy három millió jegyet adnak ki naponta, ami értékben 150 000 dollárra (hétszázötvenezer koronára) rúg. A vasutakon semmi kellemetlen jegyellenőrzés. A kalauz a villamos vasutakon megkapja az öt centjét, jegyet nem ad, semmi ellenőrzés tovább ; nem kell az embernek holmi kis papir-darabkát őrizgetni. A magasvasutakon — szintén villamos, öt-hat hosszú kocsiból álló vonatok — leteszszük az öt centet, kapunk egy jegyet, azt négy lépésnyire a pénztártól bedobjuk egy üvegszekrénybe, azután az első érkező vonatba beülünk, utazunk a meddig tetszik, a néha ötnegyedórányira, vagy még jóval messzebb levő végállomásig, — senki sem kér több jegyet, sem a vonaton, sem a perron elhagyásánál.

Ajánlom, hogy kiérkező honfitársaink mindenesetre szakítsanak maguknak annyi időt, hogy a newyorki forgalom legimpozánsabb arányainak észlelése végett nézzenek el úgy este hat óra körűl, mikor az üzleti alkalmazottak, iparosok az elővárosokba igyekeznek, a brooklyni hídfőhöz. Már maga a napközi forgalom is ezen az impozáns, 85 láb széles hídon, melyen négy villamos közúti vasút négy sínpárja, a magas-vasútnak két sínpárja, két széles kocsiút ós a középen egy tizenhárom láb széles gyalogút vezet, — meglepő. De este hat és hét óra között egyszerűen szédítő.

A hid körűi a régi New-York — a mennyiben ebben a leírásban nagy New-Yorknak csak belvárosáról, a Manhattan városrészről esik szó, nem érintve a többi városrészt — ősi része terűlel, downtown, az alsóváros, melyben a leghatalmasabb üzleti forgalom színhelyéül szolgáló börze-városrész csodaszópségű márványpalotái, tizenhat—harmincz emeletnyi magasságú irodaépületek, a nagy újságok óriási palotái és a milliárdosok irodái közvetlen közelében van a legnagyobb piszok és szegénység is. Soha még fény és árnyék így egymás melle nem került, mint ebben a városrészben. Itt van az óriási tömegekben bevándorolt olaszok városrésze, mely élénken emlékeztet Nápoly leghir-hedtebb utczáira. Hosszú sorban következnek azután a négerek tanyái, hírhedt csapszékek, zsúfolva vendégekkel, kiknek nem csak a bőrük fekete, de a lelkük is. Azután a ghetto! Nem a középkor ghettója ez. Önként tömörültek itt külön városrészbe a Galicziából, Oroszországból kivándorolt lengyelzsidók, kik itt épen olyan nyomorúságban élnek, mint régi hazájukban, de — szabadok és ez könnyűvé teszi számukra a nyomorgást. Élelmességgel párosult szorgalmukkal akárhányan felküzdik magukat a nagy vagyonúak közé és bizony a Broadway nem egy hatalmas czégének főnöke, alapítója, itt kezdte a szalagárúlással, nagy piszok és nyomorúság közepette, a milliomosság végállomása felé induló pályáját.

Itt van a közelben a «Chinatown», a khi-naiak városrésze is. Vagy tízezer khinai él New - Yorkban. Legnagyobbrészt fehérneműtisztítók és kis üzleteik szót vannak szórva az egész városban. Szabad idejüket azonban itt töltik az ő városrészükben, hol csupa khinai lakik, khinai üzletek, templom, színház sőt klubjuk is van. Kee-Keng-Low nagy khinai ebédlőjében new-yorkiak és idegenek is nagy számmal fordulnak meg és jómagunk is nagy élvezettel fogyasztottuk a különös, ismeretlen fűszerekkel elkészített finom süteményeket.

Ezeken a tájakon még olyan New-York, amilyen volt. Hallatlan könnyelműséggel épített négy-öt emeletes házak, valóságos tűzfészkek, egy németalföldi stílusban épült faház is, mind azt lesve, hogy majd jön a spekuláns, ki megvásárol egy blokknyira való házat, lebontatja és építtet helyükbe egy hatalmas felhőkarczolót.

Rendkívüli eszközök nélkül is rohamosan szépül New-York. A börze-negyedben a régi épületek, sőt a templomok is valósággal eltörpülnek az új hatalmas épület-óriások mellett, melyek mostanában már nemcsak hatalmasak arányaiknál fogva, de kiállításuk, architektonikus szépségük dolgában is vetekednek Európa leghíresebb, legpazarabb épületeivel, modern palotáival is. Persze egy-egy keskeny felhőkarczolónál nehéz feladata van az építésznek, hogy harmonikus hatást tudjon kelteni az épület homlokzatnak kiképzésében. De az anyag szerencsés megválasztásával és az alsó és felső épületharmad ízléses, diszkrét és mégis impozáns díszével, most már sok nagy épületnél szerencsésen eltalálták a hatástkeltő motívumokat is.

A Pantheon-stilust még sok palotánál találjuk, a mint hogy az amerikai középületeknél általában ez a legelterjedtebb. De a klasszikus, tiszta portikus ós a nemes renaissance gazdag díszével is mind gyakrabban találkozunk az újabb palotáknál. Az ötödik avenue hires milliárdosainak palotái épen úgy, mint itt a gazdagságot és hatalmat egyaránt jelentő banképületek és office-buildingek (irodaépületek, melyekben lakás egy sincs, de van ötszáz-nyolezszáz irodahelyiség) meseszerű fónynyel épülnek. Georgiái hófehér márvány-homlokzatok, akárhány palotánál az alapzattól a tetőzetig mind a négy oldalon, ezüstösen csillogó gránit, dél-jowai sárga márvány, vöröses milwaukei homokkő, newyorki barnakő, vermonti halvány márvány, zománczolt tégla, tarka terrakotta, sok hatalmas épületnél diszkrétül festett vashomlokzat, pompás bronz-diszítósekkel, remek szoborcsoportozatok. Mint azt az óriási kiterjedésű, a város központján elterülő Central-Park érintetlen sziklacsopor-tozatainál, vagy egy-egy épület alapozásánál jól láthatjuk, a newyorki talaj csupa kemény sziklatalaj. Dinamittal, hydraulikus fúrókkal és csákánynyal építenek itten, nemcsak fölfelé, de lefelé is, mert akárhány husz-huszonöt emeletes és még magasabb felhőkarezolónak a föld alatt is van négy emelete! Az aszfalt-járdák felén látjuk, hogy ötkoronás tallér nagyságú vagy húsz centiméter vastagságú üveghengerek vannak ezerszámra a járdán véges-végig az aszfaltba sülyesztve : ezek is a földalatti helyiségek világítására Bzolgálnak.

Egy-egy ilyen felhőkarezoló építése különben szintén elsőrangú látványosság nekünk, európaiaknak. Elébb elkészül az egész épület váza, a főfalak és oldalfalak váza, — csupa merő vasgerendák. — azután építik meg téglából a közfalakat, kőből, márványból a külsőfalakat, helyesebben rárakják, rásrófolják, ráragasztják a vasgerendázatra. Az ajtófólfákon és ablakfákon kivűl nincs egy darab fa sem ezeken az épületeken. Tiz-tizenkét lift száguld éjjel-nappal le-fel egy-egy ilyen épületben, melyek minden elképzelhető kényelemmel, fürdőkkel, központi postával, telefonnal, távíróval, kábeluj ságokkai, melyek folyton kopogtatják hosszú papirtekercsekre a legújabb híreket, villám- és gázvilágítással fejedelmi módon fel vannak szerelve.

Es fejedelmi pompától, gazdagságtól, a világvaros szédítő forgalmától és rettenetes nyomorúságától, piszokjától ha szabadulni akarunk, egyszeriben a legpompásabb, legbizarabb hegyvidékre kerülünk, ha néhány órát vasúton, néhány félórát hajón a Hudsonon fölfelé utazunk. Bámuljuk a csodás, szép, a le nem bilincselt szabad természetet a sziklameredekeken úgy, mint ott lejebb a végtelen oczeán part-haságú fövenyén, lágyan zsongó habok andalító zenéje, avagy a felkorbácsolt hullámoknak dörgő zúgása közben.

New-York

1904. július 6. Ismételve megemlékezett már a «Vasárnapi Újság» arról az új tengerhajózási vonalról, melyen most már véglegesen rendszeresítve, havonként két járat közvetíti a forgalmat Fiume és New-York, illetve Magyarország és az Egyesült-Államok között. Kezdetben vajmi kevés figyelemmel volt közönségünk ez iránt az új vonal iránt és csak akkor kezdtek szélesebb körökben érdeklődni e járatok iránt, mikor a politikai élet porondjára került az új tengerhajózási vonal ügye is. Heteken át folytatott támadások után gróf Tisza István miniszterelnök hosszabb beszédben válaszolt egy ez ügyben a Ház elé került interpelláczióra és részletesen megvilágította ennek az ügynek minden részletét így azután a nagy közönség is megismerte ezeknek a járatoknak az ügyét s behatóbban kezdett érdeklődni irántuk. A kéthetenként Fiúméba érkező hatalmas oczeánjáró gőzösöket tömegével látogatta ós bámulta meg a Fiúméban és környékén időzök serege és különösen sok nézője akadt a hajó utasai elhelyezésének.

Annyi bizonyos is, hogy ennél érdekesebb látványossága alig volt még azelőtt a magyar kikötővárosnak és hasonlót csak azok láttak, kik Hamburgban, Brémában már végignézték a kivándorlók felvonulását. Ezeknek a járatoknak is az adja meg szomorú érdekességét, hogy a Magyarországból Amerikába kivándorlók most már túlnyomólag ezen a vonalon utaznak. Szivetfacsaró -egy ilyen gőzös utasainak a felvonulása.

Minden egyes, kéthetenként induló gőzössel 600—1200 kivándorló hagyja el az országot. Férfiak, asszonyok, lányok, legények, gyermekek, csecsemők vegyest. És mi sem bizonyítja inkább a már kivándorlottaknak megdöbbentően nagy tömegét, mint épen az a körülmény, hogy egy-egy ilyen társaságnak a fele majdnem olyanokból kerül ki, kik már régebben kivándorolt férjüket, apjukat, fivérüket követik. Anyák, sokszor 3—4 apró gyermekkel, kik közül avagy egy évvel ezelőtt újból kivándorolt apjuk a legkisebbet még nem is ismerj, — a nagyobbacskákat is alighanem összetéveszti még majd egyideig, mert nyolcz éve Amerikában dolgozik már, úgy kétévenként hazajött megnézni a famíliát, míg végre állandó, jobb keresethez jutva, most már az egész családot kihozatja. A június 15-ikén Fiúméból indult «Ultonia>> nevű 9000 tonnás gőzössel, — mely egyike a «Cunard Line magyar-amerikai vonal» járatait lebonyolító oczeánjáró bajóknak, ugyancsak vagy hatszáz kivándorló indult Fiúméból. Korábban, már Triesztben vagy 180 osztrák, Palermóban pedig 160 olasz kivándorló szállott gőzösünkre, melyen nem kivándorlás czéljából utazó magyarok is voltunk nyolczan a szalonosztályban. Módunkban volt tehát alaposan megismerni a kivándorlóknak ezt a csoportját. Az utazás hosszú ideje — az « Ultonia huszonegy, a «Panno)iia» és éSlaronia* ugyancsak 9000 tonnás gőzösök tizenhat nap alatt teszik meg a 930() kilométer hosszú tengeri utat — bőséges alkalom volt arra, hogy legközvetlenebbül tanulmányozzuk ezeknek az embereknek, a kivándorlóknak ügyét-baját

1907. november 15-én induló ULTONIA december 19-én érkezett meg Naw Yorkba. google.

A kivándorlásról szóló 1903. évi IV. t.-cz. életbeléptetése óta a kormány teljes szigorral alkalmazza azokat az intézkedéseket, melyek az idézett törvény rendelkezéseinek végrehajtásával, a kivándorlók érdekeinek védelmére, a kivándorlók oltalmára czóloznak. Nagy szükség volt már erre a szigorú ellenőrzésre, hogy lehetetlenné tétessék az a lelketlen embervásár, melyet a német és más külföldi tengerhajózási vállalatok ügynökei pusztán üzleti érdekből, a kivándorlásra való csábítással űztek. Azokkal szemben pedig, kik semmiféleképen sem tarthatók vissza a kivándorlástól, nagy szükség volt az állami beavatkozásra és ellenőrzésre azért, mert az Egyesült-Államok mindinkább szigorítják a bevándorlókkal szemben való eljárás módját s ezren és ezren, kik mindenüket pénzzé tették, csak hogy kivándorolhassanak, koldusként kerültek, vissza a hazába, falujokba, mert az Egyesült-Államok illetékes hatósága valami okból megtagadta partraszállásukat.

Épen ezért a belügyminisztérium hatáskörébe tartozó kivándorlási kormánybiztosság kirendelt tisztviselői, az Egyesült-Államok konzulátusának illetékes tisztviselője és a hatósági orvos, úgyszintén az induló gőzös orvosának segédkezósével alaposan megvizsgálja minden egyes kivándorló viszonyait, egészségi állapotát és csak akkor engedik meg hajóra szállásukat, ha az Egyesült-Államok erre vonatkozó rendelkezéseinek minden tekintetben megfelelnek. Ez a vizsgálat rendkívül szigorú és különösen az egyiptomi szembetegség (trachoma) miatt igen sok kivándorolni készülőt visszatartanak, mert különben New-Yorkból küldenék őket vissza, a hajózási társaság költségén.

Valóságos drámai jelenetek játszódtak le most is az «Ultonia» indulásánál, a hogy az apjuk után boldog reménykedéssel ós örömmel készülő gyermekek anyjának kijelentette az orvos, hogy nem bocsáthatja a gőzösre, mert a 3—4 gyerek közül egyiknek trachomája van. Öt-hat ilyen esetünk volt most is, de visszautasítottak szembaj és más okok miatt felnőtteket is, mintegy 120 utast.

Egy teljes napig tartott, míg a szigorú vizsgálat után az utasokat és kivándorlókat elhelyezték a hajón és beraktározták azt a rengeteg mennyiségű terméket, főzeléket, lisztet, gyümölcsöt, süiített tejet, vajat, húst, stb., a mi a hajó utasainak és személyzetének élelmezésére szolgál a hosszú út alatt. Hatalmas hűtőkamarákban, óriási termekben — csonttá fagyasztva — teljesen élvezhető állapotban marad meg a húsnemű a legnagyobb meleg idején is. De szükség is van az élelmiczikkek gondos, figyelmes kezelésére, mert bizony majd másfélezer embernek három-négy héten át egészséges, jó ételekkel való ellátása nem csekély dolog.

A rendszerint délután három órakor történő indulás idejétől most eltértek ós gőzösünk már kora reggel hat óra körűi indult. Harsány vezényszavak hangzottak, eloldották a köteleket ós utasok.barátok összeszorult szívvel nézték, a hogy a hajó hatalmas teste elébb óvatos lassúsággal, majd a kikötő korlátjai közül ki-erve, teljes gőzzel neki indult az Adria hullámainak.

Az első másfél nap még láttunk partot eleget, az isztriai, majd a dalmát partok mentén fekvő szigetek kopár kar^zu-zikláit AÍUWU csak vizet és eget, hogy a harmadik napon a kalábriai vidék festői panorámájában gyönyörködjünk. Az Etna hófödte csúcsát, Sziczilia szigetének még a távolból is csodaszép látványát végig élveztük, a mint reggel a messinai csatornán áthajózva, utazásunk harmadik napjának kora estéjén értünk Palermo kikötőjébe. Egy egész napot töltöttünk itt A föld egyik legszebb pontja e hely,melynek természeti szépségei, építkezései, történelmi emlékei mindig felköltik érdeklődésünket, habár állandóan megmaradtak csúfságai is: úri és nem úri koldusainak szemtelensége. Minden a régi.

A hajó hátsó részének utasai, kivált az asz-szonynép, nagy érdeklődéssel hallgatták, hogy a palermói kikötő fölött meredő Monte-Pellegri-nón élt és halt meg Szent Rozália és rendeztek is hirtelenében — persze a fedélzeten — olyan búcsút a Magyarországon is nagy tiszteletben tartott Szent Rozália emlékére, hogy kisebb radnai búcsúnak is beillett volna. Az asszonynépség különben is az egész úton nagyon vallásos érzületű volt. Kora reggeltől késő estig hangos volt a fedélzet az asszonyok vallásos énekétől és nem zavarta ebben őket sem a kártyázók veszekedése, sem.a könnyebbvérüek lármája, vagy a rengeteg sok apró gyerek sírása, csintalan hanczurozása, — csak épen n tengeri betegség.

Ez azonban alaposan megváltoztatta a hangulatot a hajó fedélzetén. A hogy utazásunk hatodik napjának reggelén elhaladtunk Gibraltárnak ágyúkkal megrakott sziklái előtt és lassanként magunk mögött hagyva balról a marokkói partokon ég felé meredő hegycsúcsokat, Afrikát, jobbról a spanyol, majd kissé éjszak felé haladva, a portugál partokat, Európát — kiérve a hullámtarajos végtelen oczeánra, egyszeriben megéreztük, hogy ez mégis «valami más.»

Mikor Cap. St. Vincent világítótornyának sugarai is elhomályosodnak — egyszeriben lelkünkbe kap a végtelenség érzése, parányi voltunk, tehetetlenségünk tudata. Égboltésavizek, hullámok végtelensége. Száguldó sötét fellegek ott fönt az égen. Tajtékzó, hömpölygő, dübörgő hullámok itt lent, körülöttünk, alattunk. Hajónk hatalmas gépének zakatolása, bugása, a hullámok zúgása összevegyül és végtelen, folyton fokozódó erejével elébb elkomorít, majd valósággal megbénít mindannyiunkat. Az egymást kergető szürke fellegek mögül egyszeriben kikandikáló hold és a csillagok milliói néma csöndességben találják hajónk födólzetét, melyet az előző éjjel gyönyörű éjszakáján még oly hangossá tett az utasok vidám mulatozása.

Komor, szürke, hideg reggelre ébredünk. Hatalmas gőzösünk óriási erővel küzd a tajtékzó hullámokkal. Nem hallatszik már ájtatos ének a hátsó fedélzetről. Néma a hajó előrésze is, melynek fedélzetén az előző napokon ilyenkor reggeli előtt vigan kergetődzött magyar a tóttal és szilaj játékát űzte muszka a göröggel. A bőséges, jó reggeli nagyrészt érintetlenül marad a kivándorlók termeiben épen úgy, mint a mi szalonjainkban. Sápadt arczok, nyögdécselés, nyöszörgés minden oldalon. A könnyű, lenge nyári ruhák visszakerültek a bőröndökbe és meleg felöltőkben kezdtünk járni. Lassanként azonban megbarátkoztunk az óczeánnal. A betegek rövidesen felgyógyultak, valósággal kicsinyeltük a hullámokat és a mint a golfáramra kerülve egyszeriben ismét nagy lett a meleg, szinte visszakívántuk a hidegebb napokat.

Közben meg csak el-elnóztük a kivándorlók tömegét, vidám mulatozását. Szomorúságnak, sopánkodásnak megint semmi nyoma. Csupa vígkedélyű ember, eltelve a reménytől, hogy odaát, az új hazában jobb sorsa lesz. Fokozza ezt a reményüket az a sok kivándorló, ki most már negyedszer, ötödször «vándorol ki», hogy azután ha keresett néhány száz dollárt, ismét hazajöjjön. Ezek aztán nem győzik eléggé dicsérni, hogy milyen más becse van ott kint a munkának, milyen jól fizetik Amerikában a munkást és milyen jól bánnak vele. Megerősíti ezeknek az elbeszéléseknek a hitelét az a sok-sok asszony, kiket férjük gyermekestől hozat ki az új hazába s a kiknek legnagyobb része már soha nem jön többé vissza. A gyerek, mire felnő, irar meg sem érti a szülők magyar beszédét — ra ugyan azok is beszélnek még magyarul. A kitűnő amerikai iskolákban amerikaivá, új hazáját igazán szerető amerikai polgárrá nevelik a magyar gyermekeket, kik azután hazafias érzésükkel, két kezük, eszük munkájával, szorgalmukkal egyformán hozzájárulnak az Egyesült-Államok csodálatos haladásához.

És bár ezren ós ezren dőlnek itt ki a nekik nem való, testi ós lelki erejüket mesz-szire túlhaladó munkában, a dollárhajhászás fagyos légkörében, — minden kidőlt ezer helyére tízezrek kerülnek. Dolgozni, keresni, boldogulni !

Hányszor hallgattuk az utazás hosszú ideje alatt ezeknek a munkakedv lázától, a reménység hevétől kipirult embereknek beszédét és hányszor tépelődtünk azzal a gonddal, hogy miért is kell hazánknak elveszteni ezt a sok izmos, dolgos, munkás kezet?! A válasz erre az volt: a napibér otthon 30 kr.-tól egy forintig megy, sokszor ez is csak néhány hónapon át. A napibér Amerikában másfél forinttól két dollárig, vagyis mintegy öt forintig és még följebb emelkedik.

Utunk huszonkettedik napján, épen az Egyesült-Államok legnagyobb ünnepén: a szabadság, a függetlenség ünnepén érkeztünk New-Yorkba. Az amúgy is leírhatatlan érzést, mely az oezeániól huszonegy napi tengeri utazásról érkezőket elfogta, midőn előbb a zöldülő partot, majd a kikötői élet nyüzsgő forgalmát, a husz-huszonnógy emeletes «felhőkarczolókat» megpillantották, még hatványozta az ünnepi mámor, mely ennek az óriási városnak minden lakosát eltöltötte.

Talán csak mi, az úttól és az izgalomtól kimerült utasok voltunk némák, a mint ebbe az ünnepi lármától, újjongástól zajos városba értünk. Talán csak mi voltunk némák és az a hatalmas szobor a kikötő bejáratánál. Az a némaságában is oly lélekemelő dolgokat beszélő szobra a szabadságnak!

KIJEVRŐL, AZ OROSZOK SZENT VÁROSÁRÓL 1888. 547.

Az orosz néphagyomány Kijev alapítását Szent András apostol nevével köti össze, aki térítő útjában odavetődött a Dnyeper partjára, oda, ahol a mai Kijev áll, és megtetszvén a hely, nagy jövendőt jósolt neki. Az orosz krónikás szerint a Dnyeper-melléki polyánok közt élt három testvér; az egyiknek neve Kij, a másiké Scsek, s a harmadiké Choriv volt; nővérük is volt nekik, akit Lybedjnek hívtak. Kij ott lakott a hegyen, ahol a Borics-féle feljáró volt; Scsek azon a hegyen ütött tanyát, amely róla Scsekoviczának mondatik. Choriv pedig szintén hegyen, a Cho-reviczán lakott. A testvérek várost építenek és a legidősebb testvér nevéről Kijevnek nevezték el.

A múlt hónapban megtartott ünnepélyek fő helye a Michajlovszkaja hegy volt, ugyanaz, melyen Szent Vladimír szobra áll, és mely kiválik a többi hegyek közül. Az «orosz városok anyja», azaz Kijev, a Dnyeper jobb partján két magaslatot és egy rónaságot foglal el. A Dnyeper itt észak-keletről délkeletre tartó könyököt képez. A Podol (vagy zsidóváros) nevű városrész ezen könyöknek északkeleti végén van; utána következik az ó-kijevi hegy, s aztán a Pecserszk, mely a pecserszki magaslaton terül el, s melyet az ó-várostól Kijev legszebb utczája, a Krescsatik választ el. A Michajlovszkaja, vagy Mihály hegye az ó-kijevi magaslatnak a Dnyeperre néző déli vége, mely a folyóhoz érve nagy teraszban végződik. Ezen van Szent-Vladimír szobra.

A hegy lábánál ereszkedő van a Krescsatik-utczáról a folyóra és a Podolra. A teraszon vagy téren két út visz; az egyik a Mihály-zárdától (Michajlovszkij monasztir) ereszkedik alá, a másik pedig felfelé emelkedik a Krecscsatiktól az Alekszandr rovszkája utczára. A hegy ettől a zárdától kapta nevét; szép hely lévén, a kijeviek kedvelt nyári sétáló tere. A zárda melletti téren kis lugast talál az ember, melyről gyönyörű kilátás esik Kijev vidékére. Innét látja a szem a Csertorij és Sztarik folyókat, északon a Deszna-folyót, majd Vysegorod falut, Vladimír egykori mulatóhelyét. Innét nézve, alant fekszik Podol, az ő két hegyével a Scsekoviczaval, és Choreviczával. Balkézt és Podol fölött, az ó-kijevi magaslat északi csúcsán emelkedik a Szent-András temploma, melyet a múlt század hires építője,

Rastelli, rokkoko-stilusban azon a helyen épített, ahol a hagyomány szerint Szent-András apostol keresztet állított fel. A szép helyet igyen áldotta meg, jósolván: «Ezeken a hegyeken Isten jósága fog ragyogni, nagy város lesz rajtok, és benne sok templom.

Ezután a Bazil, János, Gergely szent atyák és püspökök tiszteletére épült templomon akad meg a tekintetünk; azon a helyen fekszik ez, amelyen valamikor a fejedelmi palota előtt a pogány szlávok főistenének, Perunnak szobra díszelgett, s melyre a keresztény Vladimír templomot építtetett. Innét látni a deszjatszkaja, vagy a papoknak fizetendő tizedről elnevezett templomot, azon a helyen fekszik, ahol a pogány Vladimír két keresztény varéget öletett meg; a templomot a keresztény Vladimír emeltette Boldogasszony születésének tiszteletére.

A Mihály zárda mögött látszik a Zsófia székesegyház, melyet bölcs Jaroszlav a XI. században építtetett. Ahol ma a Pocsajevszkaja-utcza van, ott Vladimír idejében Pocsajna nevű folyó folydogált; ezen a Pocsajnán menesztették a Dnyeperbe a kegyvesztett Perunt; ebben a Pocsajnában keresztelte meg Vladimír a kijevieket, ezért is nevezték ezt a patakot óorosz Jordánnak. Ahol a Pocsajna a Dnyeperrel egyesült, kis kápolnát építettek oda s benne július 27-én vizet szenteltek.

Szemben a kápolnával látjuk Vladimír szobrát, melyet 1853-ban emeltek. Alapja öntöttvas koczkákkal kirakott tér, melyre négyfelől öntöttvas lépcsők visznek. Ezen van a nyolczszögletü talapzat; ennek keletre néző oldalán találjuk ábrázolva a kijeviek megkeresztelését. A többi oldalokon Vladimír-keresztek vannak, meg a szobor elkészítési éve. E fölött emelkedik Vladimír két öles rézszobra; imádkozó arccal fordul kelet, tehát a Dnyeper felé; jobbjában hatalmas keresztet tart, baljában nagyfejedelmi sapkáját szorítja. A szobor a talapzattól kezdve kilencz öl magas.

A kijevi zarándokiások helye a pecserszkaja lavra, vagy barlangi zárda. Nevét a kis-orosz pecsera (barlang) szótól vette. Keletkezésének ideje visszanyúlik a Xl-dik század derekára. Ugyanis a megkeresztelt oroszok közül, idő jártával, többen szent és kegyes férfiak nevére áhítoztak. Az aszkéta életet és a barlangjárást Hilarion kezdte meg; utána Antal és Teodoszij következett. Antal volt megalapítója a barlangi aszkétizmusnak, Teodoszij pedig szerzetes rendet szervezett és a barlangi szerzetesek közt nagy szigorral tartotta fenn az istenfélelmet. Magát a zárdát egy Simon nevű varég építtette, amire csodás látományok birták.

A zárda 4 részből áll, u. m. a voltaképi lavrából, a betegek zárdájából, a közeli és a távoli barlangok zárdájából. A zárdát Nagy Péter czár erődítéssel vétette körül. A zárdán sok torony van ; legmagasabb a harangokat tartó torony. A föld alatti zárdában vagy pecserában síri csönd honol, titokzatos félhomály borong; itt-ott szentek koponyái, csontvázai látszanak; a koponyákból olaj folyik, melyet drága pénzen árulnak a szerzetesek, valamint a viasz gyertyákat is. A barlangban mutogatják szent Antal tetemét és a krónikás Nesztor koporsóját is. Vajon emberi kéz ásta-e a barlangot? Nem, eldönteni nehéz, bár több mint valószínű, hogy itt is az ember zsákmányolta ki a természetet.

Az egyik kép^: olajtat izzadó szent koponyát ábrázol ebből a föld; alatti világból. Kijev jólétének forrása onnét ered, hogy a dél és észak Európa közt folytatott kereskedés rakodója volt. Már Ditmar német krónikás irja róla, hogy az ő idejében 400 temploma volt. Szent Iréné tiszteletére Jároszláv emeltetett volt zárdát; ma csak maradványai vannak meg.

Kijev látnivalói közül érdekes a lánczhid és Vladimír keresztelő kápolnája, melyet annak emlékére építettek, hogy Vladimír megérkezvén nejével, Annával, Cherszonból, Kijevben megkereszteltette fiait.

A régi Kijev sokat tudott a magyarokról. A XI. században Kijevnek volt «magyar hegye, «magyar utczája és «magyar kapuja is. A XI. és XH. században a magyar leventék gyakran ejtették bámulatba a jó kijevieket lovas gyakorlataikkal. Az a körülmény pedig, hogy Nesztor tanúsága szerint a magyarok Kijev környékén sátrakat ütöttek, és hogy Kijev mellett Lybedj nevű folyó volt, azt sejteti velünk, hogy az a bizonyos Lebedia nyilván ettől a folyóvíztől vette nevét, s hogy csakugyan igaza van Pauler Gyulának, amidőn Lebediát a Don és a Dnyeper folyók közti területre helyezi.

A RÉGI SZENTPÉTERVÁR (Alapításának kétszáz éves fordulójára.) 1903. 354.

1803 május 16-án ünnepelte az orosz birodalom mai virágzó fővárosa száz éves fennállását. Akkor I. Sándor ült a trónon. Fényes katonai parádé közt folyt le az emlékünnep. A csapatok, élükön a császárral, tisztelegve lépkedtek el Nagy Péter szobra előtt, száz éves aggastyánok is jelentek meg, akik még Nagy Péter alatt szolgáltak s tanúi voltak annak, amint a neva parti kis finn majorokból lassanként előállott a fényes metropolis. A Neva (Nevo) szó maga finn eredetű, s voltaképp mocsarat jelent.

1300-ban Torhel svéd marsall azon a helyen, hol ma Pótervár emelkedik, Landskrone várát alapította. Ezt azonban nemsokára lerombolták a novgorodiak harczias hordái, s ettől fogva csak szegényes falvak tengődtek a mai nagyváros helyén. 1632-ben Gusztáv Adolf svéd király itt megint erős várat emelt. Valamivel a mai városon felül Nienschonz név alatt, mely körűl földmívelő népség települt le. Egy 1676-ból származó svéd kataszteri fölvételen a mai Pétervár helyén negyven finn major van megjelölve. Ezek a telepítések sok viszontagságon mentek keresztül. 1691-ben például nagy áradás lepte meg a Neva deltáját, midőn huszonöt láb magasan állt a víz a lapályon.

A XVIII. század elején Nienschonz az oroszok kezébe került, s 1703. év tavaszán, május 16-án, vagy az orosz naptár szerint 27-én letehette Nagy Péter a pétervári erőd első alapkövét, a finn nyelven Jonni-Sárinak (Nyul-sziget) nevezett szigeten.

A néphagyomány azt mondja, hogy a czár kiragadta katonái egyikének kezéből az alabárdot, s a gyepből két földszalagot metszett ki, melyeket egymáson keresztbe téve, így szólt: «Itt város legyen !» Majd kezébe vette az ásót s maga kezdte meg a munkát. E pillanatban sas repült fel, éppen a czár feje fölött. Egy puskalövés leterítette. Péter pedig a megsebzett madarat kezére fektette, s csónakba szállott, hogy körűinézzen a tájon.

Történeti tény, hogy a város fundamentumainak ásásánál, s a lapályos helyek feltöltésénél ezer meg ezer mindenfelől odahajtott orosz, kalmük és tatár hordta a kiásott földet bundája csücskében is. Elegendő talicska nem volt a sokáig tartott, óriási munkához. A kényszermunkások a sok sanyarúság következtében tömegesen haltak el, s csakhamar egész temetőt töltöttek meg. Itt emelkedik most a Szent Izsák nevű hatalmas székesegyház.

Nagyon kezdetlegesek voltak eleinte Pótervár utczái és házai. A házak nagyobb részt fából voltak összetákolva, gerenda gerendára vetve, kőből kirakva, hogy az esőt át ne bocsássa. Kőház még alig volt az akkori Szentpéterváron, s maga a czár palotája a Neva partján csak két emeletre volt építve, hogy ki lehessen látni belőle az egész városba.

Ennek megfelelőek voltak az erkölcsök is. Mikor Weber hannoveri követ az újonnan keletkezett városban meg akarta látogatni Apraxin tengernagyot, akinél az udvar tiszteletére éppen nagy ünnepély volt, nem birt a terembe jutni:. Formálisan ledobták a lépcsőn. Később kiderült a tévedés: a követ nem volt elég gazdagon öltözködve, s azért nem kisérte két hajdú, aki az ottani szokás szerint előtte lépkedve, hangosan kiáltozta volna : Helyet az urunknak!

«Nem is volt sok időm — beszéli tovább Weber maga — a dolog fölött töprengeni, mert nemsokára még egyebeket is kellett tapasztalnom. Miután ebéd közben felhörpintettem néhány pohár magyar bort, Romodonovszky alkanczellár kezeiből egész pint pálinkát kaptam, s arra kényszerítettek, hogy azt két hajtásra kiigyam. Csakhamar elvesztettem az eszméletemet. De még előbb megelégedéssel szemlélhettem, hogy a többi meghívottak mái-mind a padlón hevernek, félig szundikálva, képtelenül arra, hogy állapotomat s csekély ivóképességemet észrevegyék.

Másnap a hannoverai rezidens meg akarta tenni a szokásos látogatásokat. De az orosz főúri világ szokásaiban való tájékozatlansága itt is kellemetlen meglepetésekbe sodorta. Abban az időben ugyanis a moszkovita bojárok cselédsége még egyáltalán nem volt hozzászoktatva az etikett-látogatásokhoz s a bejelentést nem ismerték.

Romodonovszky herczegnél többek közt az előszobában egy kitanított medve nyújtott a belépő felé roppant nagy serleget borsos pálinkával, vésztjósló morgást hallatva. Ha valaki vissza akarta utasítani az italt, a medve elejtette a serleget s torkon ragadta az idegent.

Péter czár úgynevezett «assemblée»-i sokat tettek e durva erkölcsök finomítására. Az «assemblée» (gyülekezet) egy nagy terem volt, melyben zenekar fogadta a vendéget. A bejáratnál egy tiszt állt, aki följegyezte a jelenlevők nevét. Mert a czár óhajtása az volt, hogy az «assemblóe»-k látogatása kötelező legyen. Alá s fel hullámzott itt a tarka vendégsereg e füstös helyiségben, melyet kormos faggyúgyertyák világítottak meg. Itt egy tengerész-zubbonyt, ott egy főméltóság kék rendszalagját, vagy egy gárdatiszt zöld egyenruháját pillantotta meg a szem. Köröskörül a falak mellett a díszes hölgykoszorú. Arany- és ezüst-brokát ruhák, óriási krinolinok, melyekből szorosra fűzött karcsú derekak emelkedtek ki.

A szomszédos szobákban ismét más kép tárult fel. Bőr dohányzacskók, cserép-pipák, sörös korsók a durva asztalokon s körűlök lármás társaság, többnyire holland hajóskapitányok. Egyik asztalnál pedig sakkjátékba elmélyedve egy óriás termetű férfi ült, a Preobrasenszky-ezred vörös hajtókás zöld egyenruhájában, lábain zöld harisnya és ócska czipő; a mellette levő széken kopott nemezkalap és hatalmas kancsuka, cseréppipájából gomolygó füstoszlopokat eregetett a szemben ülő játszótársa, egy kipirult hajóskapitány arczába. Maga Péter Alexejevics czár volt.

Ilyen volt a pétervári társadalom két századdal ezelőtt, a város alapítása idejében. Akkor még Pétervár nem a nagy birodalom központjának volt kiszemelve, hanem csak a svédek ellen emelt bástyának. Ám a poltavai diadal arra bírta Nagy Pétert, hogy székhelyét végleg áttegye Moszkvából Pétervárra. 1712-től 1716-ig több mint 150 000 parasztot helyeztek át a birodalom minden részéből a Neva mellékére. A kőműveseket arra akarták kényszeríteni, hogy a város felépítésén dolgozzanak, azért megtiltották a birodalom többi részében kőházak építését. Minden földbirtokos parancsot kapott, hogy helyzetéhez és vagyonához mért házat szerezzen a Neva-parti fővárosban.

Ma már paloták váltották fel mindenütt a kunyhókat; elmúltak az idők, amikor egy diplomata úgy jellemezte Pétervárt, hogy ez olyan, mint az a ház, ahol pástétomot esznek, de kenyér nincs. Történeti kegyeletet azonban Pétervár utczáin hiába keresnénk. Ahol ezelőtt száz évvel pompaszerető bojárok fogadták vendégeiket tékozló vendégszeretettel, ott ma hivatalok s egyéb közintézetek vannak. A Mihály-palota, melyben I. Pál czárt 1822-ben megfojtották, a mérnöki akadémiának adott hajlékot. A Mária-palotában, melyet I. Miklós czár építtetett leánya számára hozományul, most a birodalmi tanács tartja üléseit. A plevnai győző Nikolajevics Miklós nagyherczeg palotája pedig ma leánynevelő intézet. Rozumovszky grófnak, Katalin czárnő híres kegyeltjének palotája ma lelenczház.

A pétervári nyári palotában Erzsébet czárnő idejében a díszes szobák egy bűzhödt pocsolyára néztek, a többi szobák pedig a szűk. piszkos udvarra. Mikor II. Katalin czárnő, még mint nagyherczegné, gyermekágyban feküdt, e czélra két szobát rendeztek be számára a czárné szobái mellett. Ő maga irja, hogy: «az ágy három ajtó között állt, melyeken át a szél besivított ; az ágy mögött két ablak volt, szünetlen léghuzammal.» Az egyik ajtóra kettős függönyt alkalmaztak s nagy ellenzőt állítottak elébe, de mégis olyan léghuzam volt, hogy a czárné köszvényt kapott.

S ezek az épületek nemcsak az időjárás viszontagságainak, hanem a tűzvésznek is menthetetlenül ki voltak téve. «Ablakomból — írja Katalin czárnő emlékirataiban — néha egyszerre két-három, sőt öt tűzvészt is láttam. Maga a ház, ahol a nagyherczegnő lakott, egy hónap lefolyása alatt háromszor gyuladt ki, pedig csak egyetlen fa lépcsőzete volt

Ha lehet, még szánalmasabbak voltak ezek a rezidencziák bútorzat dolgában. «Az udvar oly szegény volt bútorokban — irja Katalin, — hogy a tükrök, ágyak, székek, asztalok és szekrények, melyeket a téli palotában használtunk, utánunk vándoroltak a nyári palotába s onnan Peterhofba, sőt Moszkvába is magunkkal vittük. E szállítások alatt sok minden összezúzódott, s kijavítatlanúl csak úgy állítottuk oda, úgy hogy alig voltak használhatók.

Képzelni lehet ezek alapján az akkori magánházak állapotát. A Csoglohov-féle házban, hova a nagyherczegi párnak át kellett költözködnie, miután a kastélyt a tűz elpusztította, bútorok nem voltak. Hat héttel Katalinnak a gyermekágyból való fölkelése után, amikor a szokásos üdvözléseket kellett fogadnia, az üresen álló szobákba puhafa-bútorokat vittek be s Katalin, a későbbi czámő, ezúttal hímzett rózsaszin selyemágyon ülve fogadta az udvar és a diplomácziai kar szerencsekivánatait. A czeremónia után a bútorokat megint kivitték.

-r

Erődi Béla: A török főváros 1877. 490..

(Eredeti levél.) Konstantintipoly, július 16.

Első levelemet Triesztben irtam a „Diana" hajó fedélzetén. Triesztből, csendes és kellemes utazással

Korfuba érkeztünk. Itt partra szálltunk, és meglátogattuk a török konzult. Kíváncsian tudakoltuk az utazásunk alatt történt politikai eseményeket. Majd kocsit fogadtunk és Korfu főterén, az Esplanadon, mely egy tágas szép tér, bekerítve és beültetve fákkal és virágokkal, tovább hajtattunk az ott lakók által nagyon feldicsért Ágyu térre. Ide kertek és nyaralók között vezet az elég poros és göröngyös ut. A kerítéseket óriás áloék képezik kövér húsos leveleikkel. A szölögerezdek sűrűen borították a lugasokat, s itt-ott már édes szőlőt is lehetett találni. Az Agyu tér kiálló csúcsa a sziget fennsíkjának, s gyönyörű kilátást nyújt a tengerre.

Előttünk terült el a végtelen tenger kék hullámaival; habjaiból egy piczi sziklán, mely csak egy épület befogadására elegendő, nyúlik fel egy kolostor, a Pantokrator (Teremtő), mellette egy másikon a Panagia (Szűz Mária). A sziget maga borítva van fákkal s kellemes tanyául szolgál üdülő betegeknek, kik számosan szokták felkeresni ez üde levegőjű helyet. Lakóinak számát 72 ezerre teszik, kik Korfuban és 72 helységben oszlanak meg. Itt már egészen keleten vagyunk; a piszok feltűnően mutatja magát mindenütt, amerre csak lépünk.

Korfuból pár órai ott időzés után tengerre szállva, a regényes albániai, majd a görög partok tűntek föl előttünk ut közben. A Matapan hegyfok körül 15 török hadihajóval találkoztunk, melyek egy alhániai kikötőbe eveztek, hogy rendeltetésük helyére szállítsák Szulejmau pasa katonáit. Később Spártának legszélső tokához, a S.-Angelohoz értünk, melynek egyik szikláján egy görög remete ütött tanyát szikladarabokból rakott kunyhójában. Szokása az ott elevező hajókat üdvözölni, minek fejében aztán ; kenyeret és más élelmi szert adnak neki a ha-| jósok. 0 ebből él s azt mondják, nincs oka panaszra. Majd Szirába értünk, hol öt óra hosz-szat időztünk. A szigeten fekvő Hermopolis nevű város Görögországnak harmadik városa. Kőből épült szép házai, a kövezett utczák, a négyszög kövekkel kirakott főtér kellemes benyomást tesznek az utczára, habár az utczákon levő szemét, a piszok a keleti városra emlékeztetnek. Szirának élénk kereskedelme van s anyagi jólétnek örvend; 15 év óta még egyszer oly nagy terjedelművé nőtte ki magát.

Az itt divatban levő kirándulásokat szamáron mi is megkisérlettük, s körüljártuk a várost a tengerparton, gyönyörködve annak pompás fekvésében és a tenger nagyszerű látványán. Szirától kezdve olyan viharunk volt, milyenre a kapitány csak tél idején emlékezett. Hajónk nagyon hánykolódott, s mi betegen feküdtünk czelláink-ban. Csak akkor mertünk a fedélzetre fölmenni, mikor már közel voltunk a Dardanellákhoz. Jobbról balról összeszorul a tenger két földrósz közé s keskeny vonalban köti össze a Márvány-és Sziget-tengert.

A Dardanellák most tele levén a törökök által lerakott torpedókkal, csak igen lassan és óvatosan haladt előre hajónk, nehogy valamely ólálkodó torpedó rettenetes voltát velünk éreztesse. A Dardanellák mindkét partján erődök vannak és ágyuk kandikálnak ki minden lőrés-ből. A Márvány-tenger nyugodt volt s igy csendesen végeztük be a hat napig tartott fárasztó utat.

Ismerőseim azt mondták, hogy Konstantinápolyt egészen megváltozva fogom találni, nem olyan ma, mint volt azelőtt nyolcz évvel, midőn pár évi ott tartózkodás után elhagytam. Én nem találtam változást. Most is olyan elragadó szép a tengerről tekintve, most is olyan ronda, ha a hajóból kilépünk, mint volt ezelőtt. Lakói sem változtak. Ugyanaz a sürgés-forgás, pezsgő élet egyrészről s ugyanaz a lomhaság és közöny másrészről. Minden a régi, még a gondolkozásmód is ugyanaz maradt, ha ugyan roszabbra nem változott. Mert a lóvonatu vasút, a sikló, a gőzvasut, egy-két nyilvános kert nem olyan változások, melyek egy ilyen világvárost, milyen Konstantinápoly, nagyon átalakitnának.

Reményi Ferencz : HONGKONGI MULATSÁGOK.1898. 57.

Hongkongból, mint valami résen át tekinthetünk be Khinába, mely «mennyei birodalom »-nak nevezi magát és mennyei felsőbbségének érzetében minden más népet és országot mélységesen megvet.

Szegény önimádó Khina ! Ha tudná, hogy ő is csak a földi nemzetek egyike és pedig azoknak legeslegfurcsábbika! Olyan nép, amely már akkor ismerte az irás-olvasást, a könyvnyomást, a lőport, az iránytűt, a selyemtenyésztést, amikor az európai népek ősei még nomád életet folytattak, s az azóta lefolyt évezredeken át alig egy tapodtatnyival haladott előre. Nem tud pedig gyorsabban haladni főleg azért, mert oly eszeveszett irást talált fel magának, hogy annak alapos ismeretére majdnem egy élettartam szükséges; ami tehát a nyugaton csak eszköz a tudás szerzésére és továbbfejlesztésére, ott végezel. S ez a birodalom, mely 400 millió lakosával az egész emberiség egy harmadát foglalja magában, nem tudta meggátolni, hogy egy távol földi ország sokkal kisebb népei el ne vegyenek testéből egy-egy darabot s mind jobban ránehezedjenek északról, délről mindenfelől.

Ily és hasonló gondolatok foglalkoztatják önkéntelenül az utazót, aki Hongkongba érkezik. Körülötte kétszázezernyi khinai hemzseg, akik felett néhány száz angol uralkodik, pedig puskalövésnyire van ide Khina!

Hongkong nevezetességei: Föl lehet menni egy merészen vezetett hegyi pályán és folytatólag kitűnő menedékes gyalog úton a «Viktória peak»-re, a sziklasziget legmagasabb csúcsára. Kissé alantabb két kitűnően berendezett angol hotel szolgál étellel-itallal. A legmagasabb ponton emelt megfigyelési állomásról pedig nagyszerű kilátás nyílik. Alattunk az egész sziget — egy kis ország; bele tekintünk a hegykúpok közé mélyedő völgyekbe, a szigetet a szárazföldtől elválasztó tengerszoros képezte kikötőbe, az annak partján elterülő khinai városra, a hegyoldalon fölhúzódó európai lakhelyekre és csodálkozással telik el lelkünk. Itt még 50 évvel ezelőtt csak kopár, növénytelen sziklafalak voltak, melyeknek tövében khinai kalózok ütötték fel tanyájukat prédára várakozva, távol minden büntető hatalomtól, s most tropikus növényzet tenyészik a mélyebb völgyekben, zöld pázsit borítja be a hajdan kopár sziklakúpokat, lent egy roppant fejlődő város nyüzsög.

A hegyoldalakon terraszos kertek, gyönyörű kéjlakok épültek, a tengerszorosban a világ minden részéből származó tengeri óriások himbálódznak és khinai dzsunkák sűrű rajai lepik el a partközelt. Mindezt az újkor római népe, a hatalmas angolok teremtő akarata alkotta. Átellenben Khinába tekintünk be. Kopár hegylánczok, mögöttük egy élő-holt ország sajátságos népével.

Azután élvezetes sétát lehet tenni a hegyoldalokon végig futó kavicsozott vagy aszfaltozott kitűnő utakon. Végre egy kirándulással a «happy valley»-be (boldog völgy), ahol a különböző vallásfelekezetek temetői valóságos díszkertekké vannak átalakítva.

Egy este signor Z.-vei, az osztrák Lloyd hongkongi ügyvivőjével ebédeltünk. Signor Z. triesti születésű, tehát előzékenyen felajánlá minden, a keleten élő európaiaknál szokásos kényelemmel berendezett házát, nem különben helyismereteit, hogy lehetőleg kellemes legyen Hongkongban tartózkodásunk ideje. Ebéd utáni szórakozásul elfogadtuk Z. úr azon indítványát, hogy menjünk egy kicsit kalandozni a khinai városrészekbe. «Itt mindig akad valami színház, lármás ünnep és efféle», tévé hozzá barátságos házigazdánk. Neki mentünk a «Queen's Road»-nak, egy roppant hosszú utczának, mely végig kanyarog az egész városon.

Eleinte, az európai üzletnegyed folytatását képezve, úgyszólván európaias jelleggel bir a Queen's Road. Széles járdák szegélyezik, melyek az erős kőházak árkád-boltozatai alatt futnak tova. A házak több emeletesek és az egyes emeletek utczai oldala szintén arkádszerű, az itt nyáron át uralkodó tropikus hőségre való tekintettel. Az üzletek czimtáblái is még jobbára európai neveket mutatnak; hogy tulajdonosaik európaiak, mutatja különben az is, hogy az üzletek a nem késői esteli óra daczára már mind be vannak zárva. A keleten élő európai nem szereti magát fölemészteni a munkában. Az utcza e része meglehetősen sötét és járatlan a «fehér arczú ördögök» már mind otthonuk kényelmét vagy valamely fényesen berendezett klub szórakozásait élvezik.

Mennél tovább haladunk a khinaiaktól lakott városrészek felé, annál éíónkebb lesz az utcza; a járókelők és járművek száma mindinkább szaporodik. Az előbbiek java részét majdnem kizárólag khinaiak, sebbel lobbal járó, ferdeszemű, szenvtelen, csupasz arczú alakok, a férfiak hosszú gondosan, font czopffal, a mely körül a fej le van borotválva, bő vászon zekébe és bugyogóba öltözve, melyet alul tiszta fehér harisnyák szorítnak össze; csónak alakú, vastag puhatalpú, néha szépen kihímzett félezipők fejezik be a különben dísztelen viseletet. Itt-ott nőket is látunk, de csak szegény sorsúakat, egyszerű ruházatuk, mely csakis fénymázas fekete vászonból készült, hosszú bő zekéből és bugyogóból áll, valamint mezítlen lábaik; fekete hajuk egyszerű csomóba van hátul kötve. (A jobbmódú nők, elnyomorított lábaik fájdalmassá tevén a járást, csak ritkán mennek ki.)

A járművek között a leggyakoribb a «riksa» kétkerekű egy ülésű, felüthető födelü könnyed kocsi, melyet egy vagy két kuli húz. A khinai riksa-kulik gyorsasága és kitartása bámulatra méltó. Öt-hat óráig birnak gyorsan futni, félórai pihenéssel; és ez óriási tüdőmegfeszítésért óránkénti 10 cent (15 kr.) jár. Öltözetük futás közben természetesen lehetőleg könnyű; többnyire nem áll többől, mint egy rövid nadrágocskából vagy a csipők körül kötött kendőből; nappal tág kúp alakú szalmaföveg járul ahhoz, a napsugarak elleni védelmül.

Kiváló kitartással és szívóssággal tűnnek ki azon kulik is, akik a hordszékeknél találnak foglalkozást. E jármű egy kényelmes, fedett vagy fedetlen, szalmafonatú szék, mely két hosszú rúdra van fektetve, Hongkongban szintén igen gyakori és különösen az európaiak villái által borított hegyeken kigyódzó meredek utakon használatos, ahol a dzsinriksát még két kuli sem húzhatná fel. A hordszéket négy kuli hordja vállán, kettő elől, kettő hátul; lépéseik egyidejüek. Meredek utakon apróbb, de gyorsabb lépéseket tesznek, úgy hogy egyenletes gyorsasággal haladnak.

Signor Z. tanácsára és a seregenként ránk törő és ordítozva ajánlkozó kulik keserűségére sem a riksák puha vánkosülései, sem a hordszékek csábítóan ringó mozgásai ez egyszer nem birták tudásszomjunkat legyőzni. Itt-ott megállva, érdekesebb «curio shop»-okba (kuriozitások boltja) betekintve haladunk lassan tovább.

Végre a legélénkebb, teljesen khinai jellegű élet közepére értünk, hol már csak a széles utcza, a fel- és alá járó hórihorgas, piros turbános szikh (kelet-indiai népfaj) vagy markos európai rendőr emlékeztet arra, hogy nem Khinában vagyunk.

A vízszintes angol nyelvű czímtáblák helyett függélyes vörös vagy fekete táblák függnek a boltok előtt, melyeken aranyozott ákom-bákom czifra jelek vannak egymás fölé festve. A boltok belseje igen egyszerű. Az egyikben nagy bödönökben ki tudná megmondani miféle kotyvadékokat árulnak orvosságként, a mellette levőben görbe orrú czipők sorakoznak, ismét máshol mindenféle tűzijátékok kaphatók, amelyeknek ropogása elválaszthatatlan minden khinai ünneptől. S ezek úgy látszik még nagyobb számban örvendeztetik meg a khinai szivét, mint amennyit a nyugatiak kalendáriuma tartalmaz. A kikötő partján majdnem minden este ropog valami ünnepi tűzijáték. Még mindig javában folyik a munka. A nyitott műhelyekben félmeztelen alakok dolgoznak nagy serényen, mintha egész nap henyéltek volna. Hogy a megfeszített munkához megfelelő táplálkozás szolgáltatja az erőt, azt az állandó és mozgó kifőző konyháknál tapasztaljuk. Egy asztal körül, mely mindenféle kifürkészhetetlen leveket, fűszereket, inyenczfalatokat tartalmazó csészékkel van tele rakva, padok futnak körül; rajtuk guggolnak a «vendégek.; mindegyik bal kezében egy óriási porczelláncsészét tart, jól megtöltve gőzölgő rizssel, a csészét szájához illeszti és tartalmát a jobb kezében tartott két fapálca segítségével nagy mohón behabzsolja; e szintén megfeszített munkálkodás csak néha szakíttatik félbe, midőn is a két pálea egyikéből a közös csészéből valami, kétségkívül kitűnő falatot halász ki.

Egy nyitott helyiségben a szellemi élvezeteket ápolják. Zsúfolva meg van telve emberekkel, akik feszült figyelemmel hallgatják egy mesemondó előadását. Kathedrán ül a ezopfos Scherezádé, előtte könyv, kezében pálca, szájából csak úgy ömlik ki a sok összefolyó dipthong, keverve orrhangokkal; néha feláll, hevesen gesztikulál és szavait nagy páthosszal ropogtatja. Egy templom közelében javas ember ütötte föl tanyáját, körülötte sűrűn tolong a jövendőjére kíváncsi népség. A kérdező által adott pénznek megfelelő — kisebb-nagyobb vagyonosságot, hosszú életet, jósol. A körülállók nagy áhítattal hallgatják a mongol Pythia csalhatatlan szavait, aki persze eléggé furfangos klasszikus minta szerint tudja a kétértelműség rhetorikai fogását alkalmazni (signor. Z. szerint).

Egy falépcsőn felhaladva, hosszúkás, egyszerű szobába jutottunk; néhány asztal, körülöttük székek, a falaknál fényes lakkal bevont, gyöngyházzal kirakott deszka fekhelyek, az egyik fal mentén hosszú pad, ezek képezik a szoba berendezését. Az asztaloknál, a fekhelyeken elszórva ülnek, dülöngnek vagy hányat feküsznek fiatal kéjenczek. Közöttük mulattató lányok üldögélnek; értékes, hímzett, többnyire kékszínű bő selyemruhákba vannak öltözve, lábacskáik hihetetlen parányi selyem ezipőcskékbe szorítva; fénylő, fekete hajuk gondosan hátra van simítva, csomóba kötve és ékes hajtűkkel áttüzdelve; füleikben, nyakuk körül és ujjaikon ékességek ragyognak ; arcuk fehérre, ajkaik csattanó pirosra festvék. Nem csúnya, de kifejezéstelen, arezuk babaszerű alakok. Szórakozásul tökmagot rágcsálnak. A heverő alakok mindegyikének kezében pipa van, czérnafinom csutorával és gombostűfej nagyságú szájjal, melybe egy golyócskát illesztenek és azt egy lángon meggyújtják. Ez a kéjálmokat előidéző bájszer az ópium. Némelyek még nyitott szemmel, a szokott közönyös kifejezéssel tekintenek környezetüknek már-már elmosódó alakjaira, ezek még csak a paradicsom kapujánál vannak. Mások majdnem magánkivüli állapotban terülnek el nyugágyai-kon, szemük le van zárva, s már csak annyi öntudatuk van, hogy időről-időre új ópiumgolyócskát tegyenek pipájukba; ezek már a paradicsomi élvek teljében úsznak.

A figyelem a zenére irányul, mely e pillanatban zendítette rá egy szerelmi ballada bevezetését. Hogy az a pokoli zaj mely fölzúdult érzékeny ömlengésnek volt hangokban kifejezése, azt csak később tudtuk meg. A mélyebb hangok előidézésében közösen fáradoztak egy roppant átmérőjű nagydob, egy gong, egy tamtam, mely holmi kisebb kápolna harangjának beillett volna, két nagy czintányér és egy óriási rézüst, melyet maga a karmester játszott egy súlyos kalapáccsal. Aki még ezek működését nem hallotta, nem tudja, hogy mi a lárma.

Egy emberi hang mind ez ördögi zsivajt túlkiabálta! Egy fiatal leány ült a zenekar közepette. «Hires énekesnő, biztatott bennünket Mr. Bismarck. Minden pillanatban azt hittük, hogy most fog megszakadni a torka. Azonban kéken-zölden bár, birta. Ezt a leányt mutogatni kellene Európában — tanácsoltuk házigazdánknak. Mi persze gégéjének rendkívüli erejére czéloztunk. Mr. Bismarck azonban művészi képességeit magasztaló bóknak vette szavainkat és nagy önelégültséggel mosolygott.

Alig félórai időzés után szelídebb élvezetekhez szokott európai szerveink felmondták a szolgálatot. Velőnk meg volt rázva, fejünk zúgott, fülünk sajgott, már-már a jerichói falak katasztrófáját véltük magunkon tapasztalni. Hogy az be ne következzék, búcsút vettünk vendégszerető házigazdánktól, biztosítva őt, hogy ilyen zenét még nem hallottunk, hogy az fölülmúíhatatllan.

Megsanyargatott érzékeink aztán még napokon át emlékeztettek bennünket arra, hogy Khina a superlativumok országa: itt él a legrégibb kulturnemzet a leghosszabb czopffal, a legnagyobb bűz és a leglármasabb zene közepette.

* Hongkong külön, önálló gyarmat, mely oly szabadalmakkal van felruházva, hogy úgyszólván egészen független. google

ORSZÁGOK

A török főváros a háború kezdetén. 1877. 282.

A diplomacziától csakugyan az ágyú vette át a szót. Az északi kolosszus két felől tárta ki óriás vaskarját tüzes véres ölelésre, hogy agyonszorítsa azt, akinek az örökére áhit. Az első ágyúlövés Ázsiában dördült el, de már a Duna mellől is megszólalt rá a visszhang. A muszka megszállta az al-Duna oláh partjait, s hídfőket és sáncz erősségeket hány fel a kikötővárosok körül s felplántálja rajuk ágyupadjait. A török monitorok egy csütörtöki távirat szerint bele szóltak ebbe a dologba Brailánál, mely alkalommal néhány vas-gömböcz a városba is beletévedt s felgyújtott néhány házat s néhány embert megölt. A dunaparti muszka ágyuk ugyan visszavonulásra kónyszeritették a török vashajókat, de azt nem tehették meg, hogy folyammelléki lakosok élet- és vagyonbiztonságuk miatti aggodalmukban ezrével oda ne hagyják lakhelyeiket s az ország belsejébe, vagy külföldre ne vándoroljanak. Erdélyben már egész karavánok gyülekeznek gazdagabb románokból, kik az orosz „barátság" elöl keresnek ott menedékhelyet, sőt egy sürgöny szerint sokan török területre menekülnek a muszka ágyuk oltalma elöl.

A szörnyű fegyvertánczra tehát magzendült a nyitány. Ázsiában már több egy heténél folynak a csatározások, s egy távirat örvendetes szenzácziót keltett közöttünk, jelentvén, hogy a törökök egy nagyobb csatában az orosz czentrumot keresztül törték s a balszárnyat visszavetették. De e győzelmi hir még nem talált ujabb megerősítésre; a török hivatalos hirek csak annyit mondanak, hogy nagyobb ütközet nem történt, Csak apróbb csatározások, melyek azonban mind a török fegyverek győzelmével végződtek. A muszkák nagyra vannak vele, hogv az ázsiai határszélen levő Bajazid erőd 1700 főre menő helyőrsége kivonult előlük s a hegyek között foglalt állást, hátra hagyva 12 ágyút és lőszereket. De ez a hir is megerősítésre vár még, mert az orosz diadalok hirét ugyancsak kötve kell elhinni; tudvalevő dolog levén még a krimi hadjáratból, hogy az oroszok egy-egy csatában soha se vallottak be többet egy elesettnél, ugy hogy a muszka „egy halott" egész közmondásossá vált. Ilyen „egy halottat" különben már eddig is bevallanak.

Természetes, hogy a csatatérről érkező legcsekélyebb hirt is nagy izgatottsággal fogadjuk itt Budapesten is, örülünk egy-egy győzelmi hirnek, mely a törökökre kedvező, s a törökök vereségének hire minket is lever. Képzelhetjük hát, minő izgalom lehet az, amellyel e híreket, a muszka aspirácziók Mekkájában, a török birodalom fővárosában, Konstantinápolyban fogadják.

Mint onnan érkező levelekből látjuk, a török főváros az utóbbi napok alatt egészen megváltozott. Konstantinápoly, daczára, hogy főváros, mégis osztozik a többi török városok ama tulajdonában, hogy rendes időben sokkal nyugalmasabb, kevésbé nyüzsgő és eleven, mint a nyugati városok. Még az oly események is, melyek egy-egy európai várost egészen felforgatnának s talpra állítanák minden lakosát, anélkül szoktak végbemenni, hogy nasy feltűnést mutatnának. A török s általában a legtöbb keleti nép asszonyi gyengeségnek tartja a kíváncsiságot, nem szívesen csoportosul, nem szeret az utczín tolongani, s még a parlament megnyitása, és az alkotmány kihirdetése is ugy fogadtatott, amit nálunk közönynek és részvétlenségnek mondanának.

A törökre nem igen hat a külső látványosság, demonstrálni meg éppen nem szeret, amit legjobban bebizonyított akkor, mikor ifjaink a török hadak fővezérének a diszkardot megvitték. Tábornokok, főhivatalnokok s kitűnőségek mentek elébük, keleti fénnyel és pompával vették körül, a nép is részt vett a szives vendéglátásban, de nem volt az rendkívüli tömegeivel imponáló népnyilatkozat, minőnek nálunk minden hivatalos segítség nélkül, sőt annak passzív magatartása mellett is mi magunk voltunk tanúi és részesei pl. a török küldöttség fogadtatásánál, hol százezerre becsülik az önként kivonult lakosság számát.

Azonban ami Törökországban most történik, az már nem puszta kíváncsiság, kedvtelés vagy demonstráczió dolga: ez élethalál-kérdés, mely minden embert kihoz a rendes sodrából s izgatottá teszi a legnyugalmasabb idegü embert is. Konstantinápoly most egy hangyaboly, melybe pálczát szúrtak. A lakosság nyüzsög-mozog, csoportokat formál s tolong az utczákon, s mindenki a legnagyobb várakozást és feszültséget fejezi ki arczán.

A falakon szultáni manifesztumok, prokla-mácziók jelennek meg, melyek elé emberek gyülekeznek, s minden rendű és rangú nép csoportosul, katona és egyéb vegyesen, a kiket még a parancsszó a csatatérre nem szólított. Figyelemmel olvassák a jelentéseket és fölhívásokat, s szájról szájra adják azok tartalmát, mint azt mai képünk mutatja, hol néger tipusu arcz, hamal (teherhordó), pereczes, török-zsidó, örmény és cserkesz katona látható.

A kávéházak is tele vannak politizáló és a háború fejleményeit latolgató csoportokkal. Az alacsony kereveteken letelepedve, a nargilé füstje mellett várják az érkező tudósításokat, harcztéri és azokkal egybefüggő jelentéseket s aki abba a szerenesés helyzetbe jutott, hogy j egy térkép aka H kezébe, egész lokális központot képez, mikor kiteríti s magyarázni kezdi rajta a hadseregek állását, vonulását, mozdulatait s kombinálgatja a valószínű összeütközés helyeit és a hadműveletek esélyeit. Köréje gyülnek a többiek s kíváncsian, hallgatják előadását. Közbe-közbe talán egy-egy sürgöny is érkezik, mely arról szól, hogy fogadják Budapesten a török küldöttséget a magyar testvérek.

Szegény törökök! Nem lehet csodálni, hogy keleti nyugalmuk ennyire elhagyta őket. Amióta az ottoman birodalom fennáll, nem forgott még ilyen veszedelemben. Évtizedek óta készülő, óriás erejű ellenséggel találja szemben magát, mely megfogadta, hogy letörüli Európa térképéről, s éppen abban a pillanatban, mikor a nyugati czivilizáczió vívmányainak nyitott önmagánál fényesebb kaput, Ez egyenlőkké tette lakosait, s megfeszíti minden erejét, hogy beléphessen a kulturállamok sorába.

És Európa, mely a kultúra terjesztőjének hirdeti magát, tétlenül nézi, mint akasztja meg e magasztos szándokaiban az az abszolutizmus, melynek nyomában nincs egyéb, mint zsarnokság és szolgaság.

A mi rokonszenvünk az egyetlen szövetségesük. Bár adhatnák vissza inkább hőseiket, kik a félreértés százados harczaiban a mi fegyvereink által estek el. A megtörténtet azonban meg nem letté már nem tehetjük, csak sajnálkozhatunk felette. De ha az igazi rokonszenv tehet valamit arra, hogy megacélozza szivüket, karjaikat és fegyverük élét, — akkor Magyarország rokonszenve nem lesz az utolsó erkölcsi erő az ö táborukban.

Papp Károly.: GRÓF SZÉCHENYI BÉLA KELETÁZSIAI UTAZÁSAI. 1898. 74.

Húsz éve múlt, hogy gróf Széchenyi Béla a trieszti kikötőből keletre indult és harmadfél-éven át távol hazájától, Khina termékeny rónáin, Tibet havasain, Góbi égető sivatagján, a mongol pusztákon, ismeretlen vidékeken, fáradságos utakon vezette expediczióját. Hírt hozzon a világ legnagyobb térségéről, Megismerteti a hatalmas, de még sok részben titokzatos khinai birodalmat.

Utazásának tudományos eredményei három vaskos kötetben több, mint 2500 lapon, már föl vannak dolgozva. Hazánk és a külföld legkiválóbb szakemberei irták meg benne az egyes részeket, dolgozták föl az utazásban gyűjtött anyagot. Az oroszlánrész azonban dr. Lóczy Lajost, az expediczió egyik tagját illeti. Ő nemcsak szerkesztette, hanem dolgozataival gyarapította is a nagy munkát.

«A khinai birodalom természeti viszonyainak és országainak leírása»-ról, című az egyik, A « Tudományos Eredmények első kötetében mint geológus mutatkozik be. Vizsgálja a khinai alföldet és az azt szegélyező hegységeket. Hírt ad a kőszéntelepekről. Szól Kelet-Ázsia vasbányáiról, Tibetnek aranyat tartalmazó hegyeiről, aranyat hordó folyóiról. Világot vet a Brahmaputra, az Irawadi, Mekong és Jang-cze-Kiang felső folyására, tisztázza a kontinentális vízválasztó helyzetét.

A harmadik kötetben Lóczy a palaeontologiai és stratigraphiai eredményekről ir. Mintegy 250 faj megkövesedett állatos növénymaradványt ismertet az ősrégi geológiai korokból, a szilur, devon, carbon, triász, jura korú tengerek egykori lakóit, a pleioczén korú óriás állatok, mammutok, őstulkok maradványait, mindmegannyit rajzokban is bemutátva. Lóczy a paleontologiában is épp oly alapos, mint a geológiában és a földrajzban.

A harmadik kötet tartalmát egy másik jeles szakemberünk, az ásványtani szaktudományáról ismert Krenner József két ritka ásvány: leírásával gazdagítja; Koch, Schmidt és Lőrenthey a gyűjtött kőzeteket és kövületeket írják le.

Azt az ájnó koponyát, melyet az expedicziónak ma már nem élő tagja, Kreitner Gusztáv szerzett, Török Aurél, a jeles anthropologus írja le. Az ájnók ősrégi, szőrös embereknek valaha hatalmas államuk volt Nippon szigetén, de a japánok 1000 éves küzdelem után kiűzték őket Jézó szigetére. Ma pusztuló félben vannak s nemsokára teljesen el fognak tűnni a föld színéről. A British Múzeumban levő koponya az angol kormánynak 10 000 fontjába került. Török tudva a koponya becsét, ezt oly részletesen taglalja, beleszőve a korunkbeli kraniologia reformját, hogy e tárgyról ily tüzetes ismertetés eddigelé még nem igen jelent meg a világirodalomban.A kötet végén Széchenyi gróf becses táblázatokat közöl Ázsia meteorológiájáról, kútvizeinek hőmérsékletéről.

Bemutatja Tibet fővárosának, Lhasszá-nak rajzát, melyet 1888-ban egy tibeti herczeg hozott onnét magával. Lhassza, melynek 50 000 lakosa között 20 000 szerzetes vari, az európaiak elől el van zárva. 1844-ben hittérítők látták utoljára, azóta csak a hmdu panditák juthattak el belé. A Palota a város legfőbb ékessége. Délre, a nagy réten, melyen sátrak láthatók, van a hadsereg gyakorlótere és a lámák (szerzetesek) gyülekező belye. E réten át megy az út a Csampó folyóhoz, melyben nyáron át a lámák fürödnek. Fürdés után a napon szárítkozva, a gyepen heverésznek. A város között levő széles síkságon Buddha kolostorok (gombák) emelkednek. Ezek közül egyedül a La-lu nevű gombában 5500, a we-bang gomba falai között 7000 láma él.

12-én Li-Huny-Csang-nál, a világ egyik leggazdagabb emberénél tett látogatást a gróf. A múlt évben európai utazásában hazánkba is el akart látogatni, de csak Bécsig juthatott. Onnan vissza kellett térnie. Li-Huny-Csang jelenleg Khina kormányának, a tagja. Rengeteg vagyona van, azonban hatalma és függetlensége koránsem az, ami húsz évvel ezelőtt volt. Hatalmának tetőpontján abban az időben állott, midőn Széchenyi gróf meglátogatta.

Li-Hiaig-Csang hatvan éven túl van. Magas, sovány, csontos alak. Modora nyugodt, egyénisége megnyerő. Senki sem ismeri jobban országa hátramaradottságát, nemzete gyengéit, mint ő. Tien-tsinben lakik, mint Pe-Csili főkormányzója és alkirálya. Sok barátja, de még több ellensége van. A pekingi udvarnál ellene szőtt fondorkodások vég nélküliek. Mikor néhány évvel ezelőtt az egyik császárné Pekingben szólni kivánt vele, Lí-Csang biztonsága végett 10 000 testőrből álló kíséretet vitt magával. Maga a puszta neve hatalom; fél tőle a két császárné s az egész udvar. Szüntelen édesgetik Pekingbe; de ő tökéletesen ismeri nemzetbelieinek cselszövényeit és furfangját, s azt feleli: «Vérkönnyeket sírok, de egészségem nem engedi, hogy Tien-tsinből távozzam."

Zerkowitz Emil. FIUMÉTÓL NEW-YORKIG. 1904. 529.

New-York, 1904. július 6. Az új tengerhajózási vonalon, véglegesen rendszeresítve, havonként két járat közvetíti a forgalmat Fiume és New-York, illetve Magyarország és az Egyesült Államok között. Kezdetben vajmi kevés figyelemmel volt közönségünk ez iránt az új vonal iránt, és csak akkor kezdtek érdeklődni e járatok iránt, mikor a politikai élet porondjára került az új tengerhajózási vonal ügye is. Heteken át folytatott támadások után gróf Tisza István miniszterelnök hosszabb beszédben válaszolt ez ügyben a Ház elé került interpelláczióra és részletesen megvilágította minden részletét így azután a nagy közönség is megismerte ezeknek a járatoknak az ügyét s behatóbban kezdett érdeklődni irántuk. A kéthetenként Fiúméba érkező hatalmas oczeánjáró gőzösöket tömegével látogatta és bámulta meg a Fiúméban és környékén időzök serege és különösen sok nézője akadt a hajó utasai elhelyezésének.

Ennél érdekesebb látványossága alig volt még azelőtt a magyar kikötővárosnak. Hasonlót csak azok láttak, akik Hamburgban, Brémában már végignézték a kivándorlók felvonulását.

Ezeknek a járatoknak is az adja meg szomorú érdekességét, hogy a Magyarországból Amerikába kivándorlók most már túlnyomólag ezen a vonalon utaznak. Szivetfacsaró egy ilyen gőzös utasainak a felvonulása. Minden egyes, kéthetenként induló gőzössel 600—1200 kivándorló hagyja el az országot. Férfiak, asszonyok, lányok, legények, gyermekek, csecsemők vegyest. És mi sem bizonyítja inkább a már kivándorlottaknak megdöbbentően nagy tömegét, mint éppen az a körülmény, hogy egy-egy ilyen társaságnak a fele majdnem olyanokból kerül ki, akik már régebben kivándorolt férjüket, apjukat, fivérüket követik. Anyák, sokszor 3—4 apró gyermekkel, kik közül egy évvel ezelőtt újból kivándorolt apjuk a legkisebbet még nem is ismeri. A nagyobbat is alighanem összetéveszti még majd egy ideig, mert nyolcz éve Amerikában dolgozik már, úgy kétévenként hazajött megnézni a famíliát, míg végre állandó, jobb keresethez jutva, most már az egész családot kihozatja. A június 15-én Fiúméból indult Ultonia nevű 9000 tonnás gőzössel. Korábban, már Triesztben vagy 180 osztrák, Palermóban pedig 160 olasz kivándorló szállott gőzösünkre, melyen nem kivándorlás czéljából utazó magyarok is voltunk nyolczan a szalon osztályban. Módunkban volt tehát alaposan megismerni a kivándorlóknak ezt a csoportját. Az utazás hosszú ideje — az « Ultonia huszonegy, a «Panno)iia» és Slaronia ugyancsak 9000 tonnás gőzösök tizenhat nap alatt teszik meg a 930() kilométer hosszú tengeri utat. Bőséges alkalom volt arra, hogy legközvetlenebbül tanulmányozzuk ezeknek az embereknek, a kivándorlóknak ügyét-baját

A kivándorlásról szóló 1903. évi IV. t.-cz. életbeléptetése óta a kormány teljes szigorral alkalmazza azokat az intézkedéseket, melyek az idézett törvény rendelkezéseinek végrehajtásával, a kivándorlók érdekeinek védelmére, czéloznak. Nagy szükség volt már erre a szigorú ellenőrzésre, hogy lehetetlenné tegyék azt a lelketlen embervásárt, melyet a német és más külföldi tengerhajózási vállalatok ügynökei pusztán üzleti érdekből, a kivándorlásra való csábítással űztek. Azokkal szemben pedig, akik semmiféleképpen nem tarthatók vissza a kivándorlástól, nagy szükség volt az állami beavatkozásra és ellenőrzésre azért, mert az Egyesült Államok mindinkább szigorítja a bevándorlókkal szembeni eljárást .Ezren és ezren, kik mindenüket pénzzé tették, csak hogy kivándorolhassanak, koldusként kerültek vissza a hazába, falujukba, mert az Egyesült Államok megtagadta partraszállásukat.

A belügyminisztérium hatáskörébe tartozó kivándorlási kormánybiztosság kirendelt tisztviselői, az Egyesült Államok konzulátusának illetékes tisztviselője és a hatósági orvos, úgyszintén az induló gőzös orvosának segédkezésével alaposan megvizsgálja minden egyes kivándorló viszonyait, egészségi állapotát és csak akkor engedik meg hajóra szállásukat, ha az Egyesült Államok erre vonatkozó rendelkezéseinek minden tekintetben megfelelnek. Ez a vizsgálat rendkívül szigorú és különösen az egyiptomi szembetegség (trachoma) miatt igen sok kivándorolni készülőt visszatartanak, mert különben New Yorkból küldenék őket vissza, a hajózási társaság költségén.

Valóságos drámai jelenetek játszódtak le most is az «Ultonia» indulásánál, ahogy az apjuk után boldog reménykedéssel készülő gyermekek anyjának kijelentette az orvos, hogy nem bocsáthatja a gőzösre, mert a 3—4 gyerek közül egyiknek trachomája van. Öt-hat ilyen esetünk volt most is, de visszautasítottak szembaj és más okok miatt felnőtteket is, mintegy 120 utast.

Egy teljes napig tartott, míg a szigorú vizsgálat után az utasokat és kivándorlókat elhelyezték a hajón és beraktározták azt a rengeteg terméket, főzeléket, lisztet, gyümölcsöt, süiített tejet, vajat, húst, stb., ami a hajó utasainak és személyzetének élelmezésére szolgál. Hatalmas hűtőkamarákban, óriási termekben — csonttá fagyasztva — teljesen élvezhető állapotban marad meg a húsnemű a legnagyobb melegben is. De szükség is van az élelmiszerek gondos, figyelmes kezelésére, mert bizony majd másfélezer embernek három-négy héten át egészséges, jó ételekkel való ellátása nem csekély dolog.

A rendszerint délután három órakor történő indulás idejétől most eltértek és gőzösünk már kora reggel hat óra körűi indult. Harsány vezényszavak hangzottak, eloldották a köteleket és utasok.barátok összeszorult szívvel nézték, ahogy a hajó hatalmas teste elébb óvatos lassúsággal, majd a kikötő korlátjai közül kiérve, teljes gőzzel neki indult az Adria hullámainak.

Az első másfél nap még láttunk partot eleget, az isztriai, majd a dalmát partok mentén fekvő szigetek kopár szikláit. Azután csak vizet és eget, hogy a harmadik napon a kalábriai vidék festői panorámájában gyönyörködjünk. Az Etna hófödte csúcsát, Sziczilia szigetének még a távolból is csodaszép látványát végig élveztük, amint reggel a messinai csatornán áthajózva, utazásunk harmadik napjának kora estéjén értünk Palermo kikötőjébe. Egy egész napot töltöttünk itt A föld egyik legszebb pontja e hely, melynek természeti szépségei, építkezései, történelmi emlékei mindig felkeltik érdeklődésünket. Megmaradtak csúfságai is: úri és nem úri koldusainak szemtelensége.

A hajó hátsó részének utasai, kivált az asszonynép, nagy érdeklődéssel hallgatták, hogy a palermói kikötő fölött meredő Monte-Pellegrinón élt és halt meg Szent Rozália és rendeztek is hirtelenjében — persze a fedélzeten — olyan búcsút a Magyarországon is nagy tiszteletben tartott Szent Rozália emlékére, hogy kisebb radnai búcsúnak is beillett volna. Az asszonynépség különben is az egész úton nagyon vallásos érzületű volt. Kora reggeltől késő estig hangos volt a fedélzet az asszonyok vallásos énekétől és nem zavarta ebben őket sem a kártyázók veszekedése, sem.a könnyebbvérüek lármája, vagy a rengeteg sok apró gyerek sírása, csintalan hanczurozása.

Ahogy utazásunk hatodik napjának reggelén elhaladtunk Gibraltárnak ágyúkkal megrakott sziklái előtt és lassanként magunk mögött hagyva balról a marokkói partokon ég felé meredő hegycsúcsokat, Afrikát, jobbról a spanyol, majd kissé észak felé haladva, a portugál partokat, Európát — kiérve a hullámtarajos végtelen oczeánra, egyszeriben megéreztük, hogy ez mégis «valami más.»

Mikor Cap. St. Vincent világítótornyának sugarai is elhomályosodnak, egyszeriben lelkünkbe kap a végtelenség érzése, parányi voltunk, tehetetlenségünk tudata. Az égbolt és a vizek, hullámok végtelensége. Száguldó sötét fellegek ott fönt az égen. Tajtékzó, hömpölygő, dübörgő hullámok itt lent, körülöttünk, alattunk. Hajónk hatalmas gépének zakatolása, bugása, a hullámok zúgása összevegyül és végtelen, folyton fokozódó erejével elébb elkomorít, majd valósággal megbénít mindannyiunkat. Az egymást kergető szürke fellegek mögül egyszeriben kikandikáló hold és a csillagok milliói néma csöndességben találják hajónk fedélzetét, melyet az előző éjjel még oly hangossá tett az utasok vidám mulatozása.

Komor, szürke, hideg reggelre ébredünk. Hatalmas gőzösünk óriási erővel küzd a tajtékzó hullámokkal. Nem hallatszik már ájtatos ének a hátsó fedélzetről. Néma a hajó előrésze is, melynek fedélzetén az előző napokon ilyenkor reggeli előtt vigan kergetődzött magyar a tóttal és szilaj játékát űzte muszka a göröggel. A bőséges, jó reggeli nagyrészt érintetlenül marad a kivándorlók termeiben éppen úgy, mint a mi szalonjainkban. Sápadt arczok, nyögdécselés, nyöszörgés minden oldalon. A könnyű, lenge nyári ruhák visszakerültek a bőröndökbe és meleg felöltőkben kezdtünk járni. Lassanként azonban megbarátkoztunk az óczeánnal. A betegek rövidesen felgyógyultak, valósággal kicsinyeltük a hullámokat és a mint a golfáramra kerülve egyszeriben ismét nagy lett a meleg, szinte visszakívántuk a hidegebb napokat.

Elnéztük a kivándorlók tömegét, vidám mulatozását. Szomorúságnak, sopánkodásnak megint semmi nyoma. Csupa vígkedélyű ember, eltelve a reménytől, hogy odaát, az új hazában jobb sorsa lesz. Fokozza ezt a reményüket az a sok kivándorló, ki most már negyedszer, ötödször «vándorol ki», hogy azután ha keresett néhány száz dollárt, ismét hazajöjjön. Ezek aztán nem győzik eléggé dicsérni, hogy milyen más becse van ott kint a munkának, milyen jól fizetik Amerikában a munkást és milyen jól bánnak vele. Megerősíti ezeknek az elbeszéléseknek a hitelét az a sok-sok asszony, kiket férjük gyermekestől hozat ki az új hazába s akiknek legnagyobb része már soha nem jön többé vissza. A gyerek, mire felnő, meg sem érti a szülők magyar beszédét. A kitűnő amerikai iskolákban amerikaivá, új hazáját igazán szerető amerikai polgárrá nevelik a magyar gyermekeket, kik azután hazafias érzésükkel, két kezük, eszük munkájával, szorgalmukkal egyformán hozzájárulnak az Egyesült Államok haladásához.

És bár ezren és ezren dőlnek itt ki a nekik nem való, testi és lelki erejüket messzire túlhaladó munkában, a dollárhajhászás fagyos légkörében. Minden kidőlt ezer helyére tízezrek kerülnek. Dolgozni, keresni, boldogulni !

Hányszor hallgattuk az utazás hosszú ideje alatt ezeknek a munkakedv lázától, a reménység hevétől kipirult embereknek beszédét és hányszor tépelődtünk azzal a gonddal, hogy miért is kell hazánknak elveszteni ezt a sok izmos, dolgos, munkás kezet?! A válasz erre az volt: a napibér otthon 30 kr.-tól egy forintig megy, sokszor ez is csak néhány hónapon át. A napibér Amerikában másfél forinttól két dollárig, vagyis mintegy öt forintig és még följebb emelkedik.

Utunk huszonkettedik napján, éppen az Egyesült Államok legnagyobb ünnepén: a szabadság, a függetlenség ünnepén érkeztünk New Yorkba. Az amúgy is leírhatatlan érzést, mely az oezeániól huszonegy napi tengeri utazásról érkezőket elfogta, midőn előbb a zöldülő partot, majd a kikötői élet nyüzsgő forgalmát, a husz-huszonnógy emeletes «felhőkarczolókat» megpillantották, még hatványozta az ünnepi mámor, mely ennek az óriási városnak minden lakosát eltöltötte.

Talán csak mi, az úttól és az izgalomtól kimerült utasok voltunk némák, amint ebbe az ünnepi lármától, újjongástól zajos városba értünk. Talán csak mi voltunk némák és az a hatalmas szobor a kikötő bejáratánál. Az a némaságában is oly lélekemelő dolgokat beszélő szobra a szabadságnak!

Sámi Lajos. A sarkvidéki utazások haszna. 1874. 633.

Mikor ama roppant fáradalmakról, szenvedésekről és veszélyekről olvasunk, melyekkel a sarkvidéki fölfedező expediciók elszánt derék tagjainak meg kellett küzde-niök, gondolataink közül akaratunk ellenére is előtérbe lép az a kérdés, hogy mindez miért történik? Van-e, .avagy legalább is lesz-e ez életkoczkáztató kísérleteknek valami gyakorlati haszna? Es ha igen, a közéletnek vagy tudományosságnak melyik terén fogja értékesiteni az emberiség a netalán elérendő eredményeket ?

Volt idő, mikor e kérdésekre olyan feleletet adhattak, mely az emberiség jó nagy részét, az üzletvilágot, kielégíthette. Azt mondták, hogy az északi sarkvidéki utazók az úgynevezett Eszak-nyugati átjárót« (Northwest-Passage) keresik, melynek föltalálása mind Európát, mind Amerikát közelebb hozná a gazdag Indiához.

Ezt az átjárót 1850-ben M'Clure csakugyan föl is fedezte, csakhogy az nem felelt meg a hozzá fűzött várakozásnak. Bár Észak Amerika északi partján túl három ilyen átjáró létezéséről is van biztos tudomásunk, azok magas fekvésük és rideg égaljuk miatt, mint megbizható kereskedelmi utak, teljesen használhatatlanok. Nemcsak hogy az év legnagyobb részén, hanem néha éveken, sőt évtizedeken át is folytonosan be vannak fagyva, s mikor a jég nagy ritkán kissé fölenged, akkor meg az úszó jéghegyek teszik az ottani utazást nemcsak bátorságtalanná, hanem teljesen lehetetlenné is.

E szép álom tehát, mely annyi évszázadon át szolgált ösztönül az északi sark vidékére indított merész vállalatoknak, szétfoszlott anélkül, hogy a hozzá kötött várakozást kielégíthette volna.

Később, az általános tudományosság és műveltség emelkedésével, háttérbe szorítván a csupán anyagi czélok hajhászatát, az északi sarki expedicziók lassanként egészen a tudományok előbbre vitelének szolgálatába szegődtek és feladatukat ez idő óta nemes buzgósággal igyekeztek minél kielégítőbben megoldani. Hogy mily szép, mily magasztos ez a feladat és annak sikeres megoldása mily megbecsülhetetlen haszonnal fog járni a tudomány majd minden ágára nézve, az alább következő vázlatból is eléggé ki fog tűnni.

A sarkvidéki s különösen az északi sarkvidéki expedicziók által már elért s még ezután elérhető s bizonyára el is érendő eredmények haszna átalános tudományos szempontból éppen oly számos és sokféle, mint amily terjedelmes az a terület, amely még fölfedeztetésre és átkutatásra vár. Egy akkora ismeretlen földdarab átvizsgálása és megismerése még eddigelé a föld kerekségének bármelyik részén is számos gyakorlati s még számosabb tudományos értékű fölfedezéssel jutalmazá a reá forditott fáradságot. Mathematikailag be van bizonyitva, hogy az északi sark körül még nagy terjedelmű ismeretlen földdarab létezik, bátran állíthatjuk, hogy annak fölfedeztetése és megismertetése nagy összeggel fog járulni az emberi tudományok tőkéjéhez. Továbbá nem szabad felednünk, hogy az ismeretlen sarkvidék, igen sok és fontos tekintetben, a többi tájakétól teljesen különböző jelleggel bir, és így másutt alig föltalálható alkalmat nyújt a földfelület nem ismert állapotának és az ott egészen különös és rendkívüli körülmények közt látható természeti tüneményeknek tanulmányozására. Teljesen bizonyosnak tekinthetjük, hogy azon a vidéken a tudományok minden ágában olyan fölfedezéseket lehetne tenni, amelyekről most még fogalmunk is alig lehet.

A földrajz terén rendkivüli fontosságú és érdekességü talányt fejtetnénk meg azáltal, ha Grönland teljes körülhajózását végre lehetne hajtani, és igy e titkos földdarab északi partjainak terjedelme és természete iránt végre tisztába jöhetnénk; átvizsgálnék annak nyugot felé ma még nem is sejthető távolságra terjedő részét is fölfedeznők. A szárazföld és tenger viszonyait e nagy félsziget (vagy sziget ?) amaz ismeretlen részében, s talán még az északi sarkig is eljuthatnánk.

Egy oly északi sarki expediczió, mely figyelmét a tudományok minden ágára kiterjeszti, a világtengerek hydrographiai viszonyainak ismeretét is nagyban elősegítheti. Mert az ismeretlen tengerek vizrajzának ismerete nélkül a különböző tengeráramlatokkal sem lehetünk teljesen tisztában, pedig az roppant fontosságú a hajózásra nézve. A tengeráramlatok általános rendszeréről meglevő ismereteink tökéletleneknek maradnak mindaddig, amig az ismeretlen tenger-részek áramlatait, azoknak különböző mélységekben tapasztalható hőmérsékletét s természeti alkatát nem ismerjük.

A lehető legmagasabb szélességi fokok alatt véghezviendő inga-észleletek lényeges szolgálatokat tennének s földmérésnél (geodézia), mert mindazok az adatok, melyekből most meglevő mathematikai elméletünket a föld physikai alkatáról fölállítottuk, mind pedig azok az eszközök, melyek ez elmélet helyességének bebizonyítására szolgálnának, tökéletlenek lesznek mindaddig, amig a nehézkedési erő teljességét és irányát biztos tapasztalatok segélyével meg nem határozzuk. Márpedig az ilyen észlelések megtételére különösen az északi sark és közvetlen környéke lenne a legalkalmasabb hely.

A hőmérséklet, légköri nyomás és az uralkodó szelek megfigyelése, tekintettel a légáramlatokra, eme nagyon magas szélességi fokok alatt, a légtüneménytant (meteorológia) gazdagítaná igen fontos fölfedezésekkel. A légtüneménytan jelen állása a föld légkörében létező mozgásoknak sokkal behatóbb tanulmányozását igényli, mint ahogy az eddig történhetett. Európa égalja nem csekély mérvben a sarki terület légköri állapotától függ, ahol a szerfölött alacsony hőmérsékletek kifejlődése a légnyomásban is megfelelő változásokat idéz elő, s más oly légköri zavarokat, melyeknek hatása messze a mérsékelt földövön is megérezhető. E tünemények kielégítő megismerhetése czéljából múlhatatlanul szükséges az északi sarkvidéknek s az ottani légköri változásoknak kimerítő, szabatos ismerete, amely aztán saját földrészünk s az egész föld légtüneményeit és időjárását érthetőbbé s talán előre is megjósolhatóvá tenné.

A delejesség s főleg a légköri villamosság tüneményeinek minél terjedelmesebb észlelése és megismerése a sarkok közelében hasonlóképpen érdekes és fontos lenne a tudomány emez ágaira nézve, s általában véve a természettudományok bármely szakában legtöbb haszonnal járó vizsgálódásokat a sarkok környékén lehetne tenni, hol a legtöbb természeti erő a maga teljes erősségében működik.

A sarki fényeket, bolygónk e valóban legnagyobb természeti tüneményeit, alacsonyabb szélességi fokok alatt lehetetlenség tanulmányozni, pedig a színképelemzés (spectroanalysis) mostani fejlettsége kitűnő módokat és eszközöket nyujt az e tüneménynél tevékeny vegyi elemek fölismerhetésére..Ezt a szép tüneményt szintén csak a sarkok közelében vehetnők tüzetes vizsgálás alá. Sőt még a nap természeti alkatát is sokkal könnyebben fölismerhetnők a sarki tájakon.

A sarkvidékek földtani (geológiai) viszonyainak bővebb tanulmányozása szintén jelentékeny tudományos és anyagi haszonnal járna. A szénképződés létezésével már ugy ahogy tisztában volnánk, de annak földgömbünkön való kiterjedését s főleg ama növényi és állati összetevőket, amelyekből az előállott, még korántsem ismerjük eléggé. A földtani vizsgálódások az ismeretlen sarkvidékek roppant területén bizonyára fényt derítenének a miocén korszakbeli növénytenyészet földrajzi elterjedésére, annak a korábbi és későbbi viszonyára is. Megismerhetnők a földnek a rég letűnt földtani korszakokban átélt fokozatos fejlődését. Tudva van, hogy Grönlandot a miocén korszakban mily nagyszerű, buja növényzet borította; e szép növénytenyészet nyomait bizonyára más sarki tájakon is föltalálhatnánk, s még számtalan sok, eddigelé ismeretlen ásatag (fossil) növényfajt lehetne ott fölfedezni. Sok haszonnal járna még az ottani jéghegyek (jégnek, glatscherek) magasságának és irányának, sokféle hatásnak tüzetes tanulmányozása is, melyet a szerfölött nagy hideg a sziklákra gyakorolni szokott. Tudjuk, hogy mily nagy szerepet játszott a hideg az utolsó földtani korszakokban, kivált a jégkorszakban, földünk jelenlegi arczulatáuak létrehozásánál. A grönlandi kontinens ásványtani viszonyai is megérdemelnék a tanulmányozás fáradságát.

A sarkvidékek növényzete, dr. Hooker véleménye szerint, nagy fényt derítene a növényeknek a föld felületén való földrajzi elterjedésére. Grönland viránya, bár a lehető legszegényebb, annyi különösséget mutathat föl, hogy a növénytan kedvelői roppant sok érdekest várnak közelebbi megvizsgálásából. Igen érdekes volna tudni azt is, hogy Grönland, a Spitzbergák és a mai északi tájak egykor gyönyörű és magas szervezetű növényzete meddig terjedett a sarkok felé, miből egyszersmind tudomást szerezhetnénk arról is, hogy vajon földünk helyzete saját tengelyéhez és pályájához, valamint a naphoz is ama rég letűnt földtani korszakokban nem volt-e más, mint jelenleg, vagy e régibb korszakok magasabb hőmérsékletét csakugyan földünknek a mostaninál csekélvebb mérvű kihűlése okozta-e?

Az állattan terén szintén nagy eredményeket várhatunk a sarkvidékek kimerítő kutatásából. Tudjuk, hogy a sarki tengerek csak ugy hemzsegnek a legcsodásabb szervezetű állati élettől, s külölönösen a legalsóbb szervezetnek: puhányok, ázalagok, szivacsok és burányok (korallok) vannak ott gazdagon képviselve. A nagyobbakról és legnagyobbakról: közetekről, czápákról, tengeri hornyukról, tengeri kutyákról, jegesmedvékről, rókákról s ezeknek sokféle fajairól, mint átalánosan ismertekről nem is szólunk. A tenger-mélyi állattenyészet bizonyára eddig még nem is sejtett csodákat rejt magában. Az állatok s különösen a madarak vándorlásának e vidéken való tanulmányozása is meglepő fölfedezésekre vezetne. Erre csak egy példát akarunk fölhozni.

Már Newton tanárnak föltűnt, hogy egy északi madárfaj, a Finga Canutus, nyáron át oly messzire hatol föl a sark felé, hova ember ínég soha sem jutott és kotlásának helye teljesen ismeretlen. E tényből, valamint más madárfajok példájából is azt következtethetjük, hogy valahol a magas északon, a sark közelében sokkal szelídebb égaljnak kell lenni, mint amilyet e madarak délen találhatnak (már t. i. a sarkvidékek déli részében) s már csak e körülmény is megérdemli, hogy a sark közvetlen környékének éghajlati viszonyait megismerni törekedjünk.

Végre a sarki tájakról eddig szerzett ismereteink ama következtetésre jogositanak bennünket, hogy Grönland ismeretlen részérdek fölfedezése a néprajz terén is gazdag vívmányokat eredményezne. Valószínűleg fény derülne amaz északi törzsek titokszerü vándorlására, melyeknek nyomai a zordon Parry-csoport majd minden öblében és előfoka körül föltalálhatók, valamint a Smith-öbölben is, ameddig ember föl tudott hatolni. Ez elszigetelt néptörzsek természeti állapotának ismerete nagyban elősegítené az ember tanulmányozását.

Hogy a most hazatért osztrák-magyar expediczió nemes föladatát e tekintetben miként oldotta meg, teljesen akkor tudjuk meg, mikor fölfedezéseikről, és gyűjteményeikről a kimerítő leírás előttünk fekszik.

AFRIKA

Markó Miklós. MAGYAR FŐURAK VADÁSZATA AFRIKÁBAN. 1911. 358.

Jusszuf Khamel basa, az egyiptomi alkirály unokaöccse ezelőtt mintegy tiz esztendővel, mint a bécsi Theréziánum növendéke osztálytársa volt herczeg Windischgraetz Lajos lovassági tábornok és hadseregfelügyelő fiának, Lajos herczegnek. Szoros barátság fejlődött ki itt a két katonanövendék között. A barátságból folyólag Jusszuf Khamel tavaly meglátogatta Windischgraetz herczeget Sárospatakon, ahol több hetet töltött. Khamel basa annyira megszerette a magyar földet, hogy Sárospatak városától megvette a herczegkuti birtokot, amelyen még az idén nagy kastélyt épít. A basa őszi látogatása alkalmából meghívta a magyar főurakat elefánt- és oroszlán-, vadászatra Égyptomba. A főurak szívesen fogadták a meghívást.

Windischgraetz Lajos herczeg nejével, Széchenyi Mária grófnővel, ennek nagybátyjával, Andrássy Géza gróffal és sógorával, gróf Henckel-Donnersmark Edgárral, január 25-én utaztak el a 62 napig tartó vadászatra. Khamel basa magával vitte Kiazim Fuad. nevű rokonát is, fiát a híres Fuad basának, akit Abdul Hamid szultán az új-török mozgalmakban való részvétele miatt halálra ítélt. A vendéglátó basa Alexandriában fogadta a főurakat, majd a házigazda «Kavalla» nevű yachtjára szálltak s Kartumig hajóztak. Itt vasútra ültek, s a fehér Nílushoz mentek, ahol a házigazda «Athara» nevű yachtja várta őket.

A Nüus mentén egy kijelölt helyen Jusszuf Khamel basa mintegy százötven lándzsás néger szolgája várta az előkelő vadásztársaságot. A szolgák a főúri vadászok podgyászát vitték, részben pedig a vadak kinyomozásánál (felhajtásánál) segédkeztek.

Eleinte nem igen kedvezett a vadász-szerencse. Napokig hiába jártak oroszlán után. Egyszer, mikor Windischgratz herczeg fáradtan pihent sátrában, a társaság többi tagja pedig vadászaton járt, a herczeget egy néger fiú lélekszakadva keltette föl álmából, hogy a közeli füzesbe kitett döghúson három oroszlán rágódik. Windischgraetz herczeg egymás után vette czélba a falatozó hímoroszlánokat s kitűnő lövéssel mind a hármat leterítette. Közben egy másik döghúsnál párduczot vettek észre a néger szolgák, a herczeg odasietett s szerencsés lövéssel ezt is sikerült leterítenie. Este a visszatérő vadásztársaság nagy áldomást rendezett, melynek során a birka- és kecskepörkölthöz tokaji aszút szolgáltak föl.

A herczeg ezenkívül több elefántot, vízilovat, orrszarvút, krokodilt, vadbivalyt, igen sok antilopot lőtt. Nem kevesebb szerencsével vadászott Andrássy Géza gróf, s a többi főurak is eredményesek voltak.. A herczegné biztos kézzel ugyancsak több kisebb vadat ejtett el. A vadásztársaság többnyire szabad ég alatt aludt, mivel a tűrhetetlen, még árnyékban is 42—45 fok C. meleg a yachton lakást is lehetetlenné tette; csak a herczegasszony vonult sátrába, Milimarich nevű komornájával. Eleinte nehezen ment az alvás, míg csak a hiénák, sakálok éjszakai ordítását meg nem szokták. A fenevadakat a sátrak körül rakott őrtüzek tartották vissza a vadászó társaságtól.

Az érdekes és igen gazdag vadászaton elesett: 6 hímoroszlán, 2 párducz, 5 hímelefánt, 5 viziló, 6 orrszarvú, 15 vadbivaly, 4 zsiráf, 1 zebra, 122 különböző fajú antilop, 14 krokodil, 30 gazella,10 marabu, 24 vadszárnyas, 2 nagyobb majom, 4 vadkutya és 2 hiéna, összesen 250 darab.

Jusszuf Khamel basa egypár kölyök oroszlánt küldött a székesfővárosi állatkert részére. Windischgraetz Lajos herczeg hétfőn adta át az ajándékot Bárczy polgármesternek. A nagyszerű vadász-zsákmány részben már preparálva útban van. Egy részét a sárospataki kollégium kapja, más részét a Rákóezy-várkastélyban, a betléri és szulovai vadászkastélyok termeiben helyezik el.

MAGYAR HAJÓJÁRAT AFRIKÁBA, I. 1902. 285.

I.

Most jött híre, hogy a «Buda» nevű magyar gőzhajó elsüllyedt a spanyol és afrikai partok közt, de kevesen tudják, hogy ez a «Buda» egyike volt azon két hajónak, — a másiknak «Árpád» a neve, — melyek ez év január hava óta, az «Adria» magyar tengerhajózási társaság által rendszeresített új vonalon jártak, Fiuméből minden harmadik vasárnap indulva Afrika felé, 42 napig tartó utazásra.

A vonal útiránja: Fiuméből (illetőleg Triesztből) Szicziliába megy a hajó, ott Messinát és Palermót érintve, Nápolyba indul s onnan átmegy a Közép-tengeren Tuniszba. Innen kezdve, folyton az afrikai partok látótávolában Algírba megy, majd tovább Oranba. Itt ismét átszeli a Közép-tengert s Spanyolország egyik legszebb városát, Malagát érintvén, Gibraltárba érkezik, amely hely a világ legnagyobb tengeri erőssége s megtekintése páratlan látványosságot nyújt.

A gibraltári tengerszoroson át az Atlanti Oczeánra indul a hajó s egyszersmind újra a túlsó, afrikai partra csap át — Marokkóba. Egymás után érinti itt Tanger, Dar-El-Beida, Mazagan és Mogador marokkói parti városokat. Ugyané vonal kikötőin át, visszatér Fiúméba, visszatérőben esetről-esetre érintve Velenczót is.

Az új hajózási vonal rendszeresítése kiviteli kereskedelmünk fejlesztése szempontjából vált szükségessé. Afrika-parti konzuljaink, Grubisich-Keresztúr tuniszi, Rémij algiri és Gross malagai főkonzulok évek óta javasolták, hogy rendszeres hajójárat közvetítse Fiúméból a magyar kivitelt Afrika partjaira. E javaslatot a külügyminisztérium, s újabban kivált Hegedűs kereskedelmi miniszter pártolta s kezdeményezésére az «Adria» végre megnyitotta a vonalat.

Csupán az útra és annak szépségeire terjeszkedem ki. Meg lévén győződve, hogy nemsokára a magyar közönség közül is sokan megfordulnak ezen érdekes vonalon. Hiszen hat hét alatt megismerheti itt az utazó Dél-Európa nevezetesbb parti városainak nagy részét, Afrika északi partvidékét és a Szahara-sivatag egy-két oázisát is, s végűl a legrégibb, 2000 év előtti mór emlékeket Marokkóban, abban az állapotban, aminők azok Krisztus születése idejében voltak.

Tuniszt és Algírt a francziák, főként a partvidékeken már teljesen bevonták a polgárosult világba, s pl. Biskra oázisra vasúton lehet eljutni a tengerpartról. Tuniszból és Algírból kitűnő automobilokon lehet a sivatag közeleső részeire kirándulni. Jól berendezett, s a budapestieknél jóval olcsóbb szállodák állnak a turisták rendelkezésére, A megszokott európai kényelmét nem kell itt nékülöznie senkinek

Gibraltárral szemben elérjük Marokkó határvárosát, Tangert, melyen még némi máza látható az európai czivilizácziónak. Ezen túl nem látunk már modern kultúrát, hanem előttünk van a kétezer év előtti ősvilág, mintha ott élne, mozogna. Mintha úton volnánk együtt, úgy kalauzolom az olvasót a hajóvonalon végig.

Fiúméban hajóra szállván, elsőbb is szétnézünk leendő tengeri tanyánkon, az «Árpád»-on, melyhez teljesen hasonló volt a nemrég elsüllyedt «Buda» is. Vasból vert, erős szerkezetű, 720 tonna teherre számított gőzös, mindamellett szép formájú. A biztonságot illetőleg a legújabb rendszer szerint van építve. A hajó belseje négy, egymástól teljesen elszigetelhető részre van osztva, úgy, hogy ha veszély esetén az egyik rész léket kap is s megtelik vízzel, a többi rész vízmentes marad, s fönntartja a hajót, míg valamely kikötőbe menekülhet, vagy segély érkezik. A hajófenék is kettős, s ha netán valamely zátonyon betörne az alsó hajófenék, a belső még megvédené a gőzöst a gyors elsüllyedéstől. Van ezenkívül a mentésre négy nagy mentőcsónak, s minden utas ágyában, a fejvánkos alatt egy a derékra kapcsolható parafa mentőkészülék, mely fenntart egy embert a víz-színen. Szóval, az életbiztonságra minden szükséges intézkedés megvan téve.

A parancsnoki híd alatt, középen van a hajószalon, modern csínnal, nagy tükrökkel, márvány kandallóval, díszes csillárokkal és pálmákkal ékesítve. Itt szolgálják fel a reggelit nyolcz órakor, az ebédet déli 12 órakor s a vacsorát esti 7 órakor. E teremből négy folyosó vezet az utasok fülkéibe, melyek igen ízléses berendezésűek. Kényelemről nemcsak a hajóaljban, de fönn a födélzeten is bőven gondoskodnak. A 42 napi út oda s vissza az I. osztályban, teljes ellátással, 640 koronába kerül. Második osztály nincs. A harmadik osztályt a fedélzeten, csak munkások, szegény kivándorlók veszik igénybe.

Fiúmétól változatos a parti tájkép egész Szicziliáig, melyet két és fél napi utazás után érünk el. Messina, Palermo ősi építkezésű városai, hatalmas kikötői, élénk mozgalmas utczai élete; a tengerszoros Scylla és Charybdis közti örökké zajló tenger árama, majd Nápoly fenséges panorámája látható, Az örökké füstölgő Vezuv egyaránt gyönyörködteti az utas szemét. Majd a bizarr Capri-sziget, Garibaldi szülőföldje mellett haladunk el, oldalt hagyjuk a tengerből nagy czukorsüvegként kiemelkedő Stromboli-vulkánt, s Máltába érünk, a Közép-tenger emez édenébe, melynek nevezetességei megtekintésére egy-egy napi időnk van.

Innen át Afrikába, Tuniszba 24 órai utazással érkezünk; oldalt hagyva két érdekes szikla-csoportozatú szigetet, a kis és nagy Zembrát s ezzel belépünk az igazhivők óriási birodalmába.

A tuniszi öböl tengerparti hegyfokát az egykor hatalmas Karthágó romjai foglalják el; távcsöveinkkel e rom-utczák óriás labirintját jól áttekinthetjük. Az öböl pálmavirányos partjait Poletta város foglalja el, mig a négy kilométer új csatornán áthaladva, Tuniszba érünk.

Tarka kép köti le figyelmünket Tuniszban. A parton száz meg száz arab, fellah, beduin, berber, mór és fekete szudáni tolong, fehér burnuszokban, fezzel, vagy színes turbánokkal fejükön, itt-ott egy-egy asszony vagy leány alak, gondosan bekötött arccal. Tevekaravánok, öszvérhajcsárok közvetítik a parti forgalmat, míg a várossal már villamos közúti vasút és számtalan automobil közlekedik.A házak lapos tetejűek, de balkonokkal, ablakokkal ellátva. A főutczákon pálma és bambusz-sorok, olajfa ligetek láthatók.

Közvetlen az új Tunisszal összenőve áll ezredéves állapotában a régi arab Tunisz, mintegy 100 000 lakosságú, temérdek apró, szűk utczáival, melyek ritkán szélesebbek egy méternél, de házai négy-öt emelet magasak, s kivétel nélkül ablaktalanok. Kandi szem ne lássa meg a ház fehérnépét; azok meg csak a maguk belső dolgai után lássanak. A földszintet apró boltok foglalják el; középen guggol az arabs boltos, szívja ópiumpipáját, s szótalan adva-véve a portékát, ha ugyan félnaphosszant akad vevője.

Ide közel van a nagy sivatag s ezért nagy kavaván-kereskedelem folyik itt be, belső Afrikából. Az Európából orvosi tanácsra Afrikába jövő tüdő- és gégebetegek az itteni golettai villatelepen, vagy beljebb a biskrai oázison keresnek gyógyulást, hová innét már vasúton lehet utazni. Az itteni szanatóriumok olcsók, a tuniszi szállodák pedig fényben, pompában a párisiakkal versenyeznek.

A tuniszi osztrák-magyar konzulátus titkára, báró Baillon magyar fiatalember, a báró Fiáth-családdal rokon s Veszprém megyéből származik. Tizenkét év előtt, mint volt huszártiszt, Keletre ment; majd több évig a konstantinápolyi nagykövetségnél szolgált, míg Tuniszba helyezték át. Fölvette az iszlám-vallást, szive szerint azonban magyar maradt s minden hazánkfiát, ki jó tanácsért hozzá fordul, szívesen támogat.

II.

Akik Tuniszból folytatják útjukat Algirba, illetőleg Marokkóba, ha épen mellőzni akarják a különben rendkívül kényelmes tengeri utat: Tuniszból Algirba, sőt onnan Oranba vasúton is utazhatnak. Aki azonban Marokkóba szárazföldön akar eljutni, azt csak öszvéren, teveháton teheti meg.

A vasúti utazás Tuniszból végig Algérián a lehető legkellemetlenebb, amellett végtelen hosszú s méregdrága. A személykocsik piczinyek, alacsonyak. Megáll a vasút minden nagyobb arabs telepnél, a tengerparttól messze a belföldön fekvő Constantine arab városnál fél napot vesztegel, s óriási kanyarulattal fordul aztán ismét a tengerpart felé Algírnak. Azt az utat, amit egy magyar gyorsvonat 7—8 óra alatt befut, ez a vonat két nap alatt teszi meg. A tengeren az út csak 390 tengeri mérföld s így (a hajó 10 mérföldes óránkinti sebességével) 39 óra alatt Algirba érkezünk. A tengeren való utazás itt sem unalmas. Mindig partközeiben fut a hajó; mindig látni a tavakat, magas hegycsúcsoktól övezve; a tengeren majd itt, majd ott tűnik föl egy-egy szembejövő hajó; a hajó körűl a nagy delfin-halak járják villámgyors bukfencz-tánczukat; ellehet rajta szórakozni, unalomról szó sincs.

Egyszer aztán feltűnik a látóhatáron Algir panorámája. Harmincz évvel ezelőtt is láttam; akkor csinos arab fészek volt, jelentéktelen apró kikötővel; házai, utczái ablaktalan falak, egyszerű fehér négyszögek, mindmegannyi nagy kréta-koczka. A parton bámész, dologtalan arabok álldogáltak; újság volt nekik egy-egy tengeri vitorláshajó érkezése.

És micsoda változás van most! A kikötőt óriási félkörben három kilométer hosszú pompás árkád-sorok szegélyezik, három sorosan egymás fölött, mint valami nagy vasúti viadukt emeletei. Ez árkádok sok ezer boltíves nyílásainak mindegyike egy-egy áruraktárt, boltot, irodát foglal magában; előttük föl s alá repülnek a nyitott villamos kocsik, s száz meg száz automobil; legfölül a világ legszebb pálmasorai szegélyzik a tengerparti sétányt, a háttérben négy emeletes palotasorok emelkednek, párhuzamosan egymás fölött — a város talaját képező magaslat ormáig.

Jobbról s balról a város körül, míg a szem ellát, egymást váltják a pazar építésű villák, körítve datolyapálma, narancs és czitromfa ültetvényekkel. Itt-ott egy oszlopzatos mór palota, kupolatetős mecset; lenn pedig a hatalmas kikötő, ezernyi hajójával, számtalan bárkájával, nagy hadihajóival; az árboczerdőről lengő minden nemzetek lobogóival:

A Bab-Azoun-utcza valóban a világ egyik legszebb körútja. Három kilométer hosszúságban vonul végig a félkörű városon. Jobbról-balról a paloták mind négyemeletesek, balkonosak és szöglettornyúak; a földszintet végtől-végig árkád képezi, s ez árkádok alatt — védve hőség s eső elől — van a sétány. A paloták földszintje mind fényes kirakatú üzletek és étkezőtermek által van elfoglalva. Itt hullámzik Algir népe s ezernyi idegen, egész napon át s főként este, mikor acetylen-fényárban úszik ez a két végtelen árkádsorozat jobbról s balról, melyek közt az út közepén villamos és automobil kocsikkal versenyt rohan a teve, öszvér s arab lovas.

Algir városi parkja mindössze tiz éves ültetvény, s a kikötő felőli jobb oldalon terűl el hat négyszögkilométeren.. Valóságos édenkert ez, s itt csodálhatni az afrikai természet buja alakzatát. Az egymást keresztező utak szegélyei mind terebélyes koronájú datolyapálmák, a háttérben banán-ültetvények, középütt narancs- és czitromcsoportok, tele illatos gyümölcsökkel. A tenger tiszta légárama, megtelve ez életadó illattal, lengi át aztán az egész várost.

Miként Tuniszban, úgy itt is olcsó az ellátás, a hotelekben s a magánházakban. Üdülésre jön ide a nép, kedvtelésből, az aztán élhet s költhet itt éppen úgy, mint a párisi Champs Elisée vagy a boulevard des ltaliens hoteljeiben. Elveszik itt a pénzt francziák. arabok egyaránt, csak legyen, aki szórja. Előzékeny szívesség, udvariasság fogadja az utast lépten-nyomon.

Algirt fölkereső magyar hazámfiainak ajánlom, bogy partraszálláskor keressék föl közvetlen a kikötőben a hajózási irodát tartó Marchesi József fiumei származású hazánkfiát, ki 30 év óta lakik itt, s ki szívesen fogja őket kalauzolni s jó tanácsaival támogatni.

Algírhoz mindössze 207 tengeri mérföldre van nyugat felé Oran. A hajó ezt az utat 20 óra alatt teszi meg. Útközben a parti látkép egyik legérdekesebb pontja Bisarte megerősített ó-arab parti város, mely most az afrika-parti franczia hajóhadnak fő kikötője, mindig nagyszámú csatakész franczia hadihajó áll itt.

Oran városa lejtős hegyoldalon terűi el ez is, mint minden északafrikai parti város, s így a tenger felől egyszerre áttekinthető. Kikötője nem nagy, régi bástyáit erős védművekké alakították át a francziák. A városra néző hegycsúcson, miként a gibraltári erőd magaslaton messzehordó pánczéltörő ágyúkkal megrakott vár van; alatta lenn a tengeren torpedólövő és torpedóvadászó hajók állnak.

A rakpartot elevátorok, számtalan dohány- és szivargyár foglalja el. Ha nem látnók a város fölé emelkedő arab mecsetek kupoláit, s a minareteket, azt hinnők, még Európában vagyunk. Villamos vasutak, acetylen-világítás a főbb ütezákon; a pálma- és bambusz-körített tengerparti terraszókon a franczia hadsereg népe s tisztjei között, a franczia divat hölgyei és gentlemanjei tartanak korzót. Éjfélkor is pezsgő az élet Oranban, akár odaát Francziaországban.

Az ötvenezer lakosságnak fele bennszülött arab, s így meglehetős afrikai képe van itt is a városnak. A bennszülöttek türelemmel nézik az idegenek térfoglalását, nem is bántják őket; de nem tanácsos mecseteikbe betekinteni, mert — tapasztalásból tudom — sokkal hamarább ér ki az ember abból, mint ahogy bement.

Oranból ismét az európai part felé szeli át a Közép-tengert a hajó és Spanyolország egyik legnagyobb kikötőjébe, Malagába megy. Az út odáig 20 óra. Ez a tengeri út sem érdektelen, noha partot nem látni egész napon át. Ám a vizi életet, a tengeri hajók forgalmát tán sehol sem lehet úgy észlelni, mint e vonalon, hol az Atlanti Óczeánból jövő s odamenő, gőzösök százszámra keresztezik az utat. A láthatárban mind újabb gőzösök s vitorlás hajók tűnnek elő, minduntalan változó, élénk képet rajzolva a szemlélő utas elé.

Az egykor mórok által nagy fényűzéssel épített régi spanyol város érdekes. Az ősrégi várerőd, a bikaviadorok roppant amphitheátruma, a hatalmas székesegyház, az új parti esplanade, melyre áthordták Afrika legszebb egzotikus növényeit, egyaránt megkapják mindenki figyelmét.

Itteni főkonzulunk fivére, Federico Gross birja Malaga legnagyobb borpinczéit és oliva-olajgyárait. A Gross-család 1805-ben költözött Németországból ide, s e száz év alatt Dél-Spanyolország legnagyobb kereskedelmi czégeinek egyike lett. Malaga borpinczéi egy egész városrészt foglalnak el, melybe külön vasúti vonatok járnak be.

Hetedfól óra alatt teszi meg a hajó Malagától a 65 mérföld utat Gibraltárba, a Középtenger atlanti kapujához. Alkalma van az utasnak alaposan megtekinteni e hatalmas erődöt. És szinte szabadabban lélekzik a hajógép is, mikor az ezernyi rátátogató ágyútorok látköréből ismét a nyílt tengerre ér, az Atlanti-oczeánhoz..

AZ AFRIKAI HARCZTÉRRŐL. 1912. 815

Trlisz, 1912, szeptember 20.

Róma bevételének negyvenkettedik évfordulója. A házak fellobogózva; apró villamos lámpák ezrei várják az estéli kivilágítást. A távolból éjfél óta ágyúdörgés hallik; el-el lankad, majd újult erővel nekikezd, úgy hogy olykor géppuska ropogásának tetszik, míg estefelé egészen elhallgat. A város szélén fekvő vasútállomás előtt a tipikus kétkerekű olasz kocsik hosszú sora áll s a rájuk hintett szalma elárulja, hogy sebesülteket várnak.

Fél négykor délután jön az első sebesült-szállító vonat. Nyolcz vagonban százötven személyt zsúfoltak össze, köztük három magasabb rangú tisztet. Legtöbbnek a feje, válla, vagy karja van keresztüllőve, de van olyan is, akit mellén vagy lábszárán ért a golyó. Némelyiknek a ruhája egészen véres, sokan eszméletlenül feküsznek hanyatt a szalmán, míg a könnyű sebesültek halkan diskurálnak. Amerre a menet elvonul, a házak ablakai megtelnek kíváncsiakkal. Sehol semmi lelkesülés, a hárorn-szinü zászlók szomorúan lógnak alá az utczára, s az emberek szótlanul, lehorgasztott fejjel álldogálnak. Este fél nyolczkor jön a második vonat. Beszélik, hogy mintegy 120-an elestek s vagy 500-an megsebesültek.

Október 5-én lesz egy éve, hogy az olaszok úgyszólván ellenállás nélkül parta szálltak Tripoliszban. Ma van Itália újrateremtésének 42-ik évfordulója, melyet az olasz hadvezetőség új győzelemmel akart megünnepelni. Napok óta folytak az előkészületek, csapatokat összpontosítottak a Tripolisztól alig 20 kilométerre nyugatra a tengerparton fekvő Zanzurban, honnan az előnyomulás az ország belseje felé irányult. A fáma szerint az olaszok az onnan 30 — 35 kilométerre délre fekvő török-arab főhadiszállást, Aziziá-t akarták bevenni, de az utóbbiak olyan elkeseredett ellenállást fejtettek ki, hogy az olaszok ma estig mindössze a tengerpart mellett fekvő zanzúri oázist tudták elfoglalni. Tehát egyévi háborúskodás után Tripolisz közvetlen közelében még mindig a tengerparton vannak, nem beljebb.

A város az egy esztendős katonai uralom alatt kezd teljesen olasz karaktert ölteni. Az általános érintkezési nyelv az olasz, egyéb európai alig is van itten. A bnenszülött arabok némán, de belső gyűlölettel eltelve tűrik a «hitetlenek» uralmát, míg a szintén arabul beszélő zsidók igyekeznek a helyzetet hasznukra fordítani.

Tripolisznak az okkupáczió idején mintegy negyvenezer lakosa volt. Domináltak az arabok, majd a feketék jöttek a sorban, azután a zsidók s végül a törökök. Európaiak közül csak a máltaiak voltak nagyobb számban, az olaszok pár százan. Ma mindez megváltozott. A törökök s velük a hazafiasabb s jobb módú arabok elhagyták a várost s helyükbe jöttek az olaszok; tömérdek katonaság, hivatalnokok, mesteremberek stb., úgy, hogy most Tripoliszban alig lehet lakást kapni, s az élelmiczikkek ára az előbbinek háromszorosára szökött fel. A török uralom idején egy arab napszámos 50—60 fillért keresett naponta, ma az olaszok 3—4 koronát fizetnek.

A közlekedés az ország belsejével, mely azelőtt karavánokon történt, most teljesen el van vágva. Az oázis szélén, a várostól alig 3-4 kilométerre, sánczok veszik körül a várost, melyen túl csak a főparancsnokság külön engedélyével lehet menni. (A tripoliszi oázis mintegy 18 kilométer hosszú s 4—5 kilométer széles). A homokzsákokból épült sánczok, melyet újabban vasbetonból készült s lőrésekkel ellátott magas fallal helyettesítenek, az egyik tengerparttól a másikig, a város körül félkör alakban, mintegy 17—18 kilométer hosszban terül el, s több helyen «redent»-okkal, tüzérségi erődökkel van megerősítve.

Különösen erős a Meliana forrás melletti erőd, mely 149 milliméter kaliberű ágyúkkal van ellátva. A háború kezdetén itt támadtak a törökök legerősebben, hogy a forrást elfoglalva, elvágják a várost egyetlen iható vizétől. Legdélibb pontja eddig az olasz előnyomulásnak Ain Zára, mely Tripolisztól 13 kilométernyire fekszik egy kis oázis mellett, hová vasút is vezet. Egy megerősített vár ez, nagy ostromágyúkkal, géppuskákkal, fényszórókkal s modern építkezésekkel, melyet az arabok alig fognak valaha bevehetni. A katonák vidámak s éppen egy a rómaiak korából származó kút kiásásával foglalkoztak, melyben állítólag még iható viz is volt.

Az ainzarai vonalon kivül vasút visz még keletre Tadzsurába (14 km.) és ép most készült el a zanzúri 20 km-es vasútvonal.

Hogy azonban az ország teljes meghódítása, tekintve az arab fanatizmust, sikerülni fog-e az olaszoknak, az már más lapra tartozik. Erre nézve ízelítő volt a mai zanzúri ütközet. Ha pedig a hajóágyúk védelme alól, a tengerparttól eltávolodnak s esetleg rengeteg áldozat árán eljutnak a «dzsebel»-ig (a tenger¬ parttal párhuzamosan 80—100 kilométernyire délen húzódó hegység), akkor Itália házikói megtelnek gyásszal, s nem egy olasz anya sirathatja majd a «homokba harapott» fiát.

A NŐKRŐL

Egy hős nő az Unió hadseregéből.1865. 504.

Nemrég egy díszes kiállítású könyv jelent meg Amerikában, mely a még élénk emlékezetben levő amerikai háborúból sok érdekes apró jelenetet sorol elő, s nagy figyelem tárgya főleg amiatt, mert benne egy nő, ki a harcz kitörésétől kezdve annak végéig hősi részt vett a hadjáratokban, saját harczi kalandjait adja elő.

Ez a nő Edmonds Emma, ki bátorsága, vitézsége s az északi hadaknak tett szolgálatai által méltán kivivta magának az egri nevet. Mint betegápoló lépett a hadsereghez, de bátorsága nagyobb szolgálatok tételére is képessé tette, s később mint kém szerepelt a déli hadak erejének és állásának kifürkészésére, s működése oly sikeres volt, hogy közelismerés szerint ő most a yankee-föld legvitézebb hölgye. Képét közölve, nem tartjuk érdektelennek, néhány harczi kalandjával, saját előadása nyomán, megismertetni az olvasót.

„Tiz nappal az elnök harczot jelentő kiáltványának kibocsátása után, Washingtonba utaztam. Amerika egyesült államai, nem szülőföldem ugyan, de kis koromtól kezdve jó ápolóm volt, s nem késtem érte a veszély idején szolgálatomat kormányának fölajánlani. Mint betegápoló a harcztéren szolgálatba léptem.

Mindiárt az első hadcsapattal indultam a fölkelők felé. Mily lelkesedéssel lépett minden fegyverfogható ember a szent ügyért küzdő hadsorokba, meglátszott abból, hogy mindjárt az első napokban egy kis városon keresztül vonulva, nem találtunk benne egyetlen családot, melynek valamely tagja a hadsereghez föl ne csapott volna. A város lelkésze meghatóan búcsúzott el az új hadfiaktól, mindegyiket egy-egy testamentummal ajándékozván meg, melyen a következő fölirat

volt: „Bízzál Istenben — és tartsd lőporodat szárazon!" Induláskor az egész város összegyűlt, hogy az apa fiától, a testvér testvérétől, s a féri nejétől és gyermekétől bucsut vegyen, talán sokára, talán örökre.

„Ma kaptuk a parancsot az indulásra, — két nap múlva a Potomac-hadsereg úton lesz Bull-Nun felé", — 1861. jul. 15-ről csupán e szavak vannak könyvembe följegyezve; de e napok emléke sokkal mélyebben van lelkembe vésve, semhogy azt valaha elfeledhetném. Vidáman, a katonai zenekar harsogó zenéje s a katonák honfidalai mellett indult el a sereg, telve lelkesültséggel, telve harczvággyal; veszteségre nem is gondolt senki.

Három nap múlva hadseregünk már közel volt az ellenséghez. A folytonos utazás sok bajjal járt a nagy melegben. Kevés víz volt a vidéken, sokan eltikkadva maradtak el az úton. Én a tábori lelkész és neje társaságában utaztam, ki betegápoló volt a csatatéren.

Edmonds Emma oly sikeres volt, hogy közelismerés szerint ő most a yankee-föld legvitézebb hölgye.

E nő képét közölve, nem tartjuk érdektelennek, néhány harczi kalandjával, saját előadása nyomán, megismertetni az olvasót.

„Tiz nappal az elnök harczot jelentő kiáltványának kibocsátása után, Washingtonba utaztam. Amerika egyesült államai, nem szülőföldem ugyan, de kis koromtól kezdve jó ápolóm volt, s nem késtem érte a veszély idején szolgálatomat kormányának fölajánlani. Mint betegápoló a harcztéren szolgálatba léptem.

Mindiárt az első hadcsapattal indultam a fölkelők felé. Mily lelkesedéssel lépett minden fegyverfogható ember a szent ügyért küzdő hadsorokba, meglátszott abból, hogy mindjárt az első napokban egy kis városon keresztül vonulva, nem találtunk benne egyetlen családot, melynek valamely tagja a hadsereghez föl ne csapott volna. A város lelkésze meghatóan búcsúzott el az új hadfiaktól, mindegyiket egy-egy uj testamentummal ajándékozván meg,

Este az őrtüzek mellett meglepő volt előttem a tábor kinézése. Sokan irogatni kezdtek, mert ritka katona volt az, aki nem vitt magával írószereket; sokan áhítattal olvasgattak a bibliából; mások csoportokat képezve beszélgettek, mig némelyek egész nyugodtan aludták álmukat, nem törődve a holnappal. Pedig a tábori orvosok már megtették készületeiket a közelgő ütközethez, s egész kórházakat szereltek föl a sebesülendok számára, a többek közt egy kőtemplomot Centre-villeben.

Még napkelte előtt föl voltak állítva a hadoszlopok Centreville mellett, s a zöld halmokról hold fényénél, minden dob- vagy trombitaszó nélkül egész csendben megindultak a völgy fele, hol az ellenség tanyázott. A tábori lelkész oly ünnepélyesen ült lován, mintha a halál angyalával nézett volna szembe. Az ünnepélyes csendet csaK a gyalogság lépteinek tompa moraja s az agyú- és társzekerek döczögése zavarta meg.

Nemsokára elkezdődött az ütközet. Az első halott egy tüzér volt, kit egy ellenséges bomba három emberrel együtt megsebesitettek. Leugrottunk lovunkról a megsérültek sebeit bekötözni. Ezalatt kitört a harcz egész vadságában; csak ágyúdörgés, kardok csattogása és fegyverek ropogása volt hallható; mindenfelé csak a pusztulás járt és a halál. Sokan, akik az ellenségnek hátat fordítva a közeli cserjékbe menekültek, darabokra tépve és vagdalva adóztak hűtlenségökért, méltó jutalmul, amiért a megpróbáltatás órájában az ügyet, a hazát ég társaikat cserben hagyták.

Engem Centrevillebe küldöttek vissza, szeszt és tépést hozni a sebesültek számára. Lovam habzott a tajtéktól a gyors futásban, smire visszaértem, egész rettentőségében dühöngött a harcz. A csata képe igazán borzasztó. Sebesült harczosok összerogyva, emelt karral kiáltanak segélyt; mások elvérezve feküsznek, széttépett tagokkal; itt egyiknek kezét, másiknak lábát hordta el az ágyúgolyó, mig mindenütt vértől piroslik a pázsit. Mint jégzápor ömlött a golyó, de hátrálni nem volt szabad; s már-már kezünkben véltük a győzelmet, midőn a fölkelők új segélyt nyerve, a sereg egy részét megkerülték. Nem lehetett tisztán kivenni, hogy a köxelgő csapat barát vagy ellenség-e? Griffin kapitány már lövetni akart reájuk az ágyukkal, de az őrnagy határozottan állitá, hogy az a mi fedezetünk. Amint közelebb értek, az első sortűzre hullottak embereink, reá következő roham alatt az ellen kezébe jutott.

E szerencsétlenség hire villámgyorsan terjedt, és a megbomlott rendet nem lehetett többé helyreállítani. Lovasok kivont kardd álták «1 az országutat, de nem tudták föltartóztatni a futókat. A tüzérek sebes vágtatva siettek menekülni az ágyukkal, mi a futásnak még rémületesebb szint kölcsönzött. Az üldöző ellenséget csak Assten tábornok vezérlete alatt volt tartalék csapatok verték vissza.

Edmonds Emma; egy hős nő az Unió hadseregéből golyót metszett ki csak tollkésével a sebekből; én ápoltam őket szakadatlan, mig végre a sebesültek maguk intettek távozásra, hogy mentsem meg magam, miután itt segítségükre lenni többé ugy sem lehet.

Később a Potomac-hadsereget, mely összesen mintegy 100 000 emberből állt, hajón Monroe erődhöz szállították, honnan e hadtest Yorktown mellé vonult. Edmonds Emmát innen sokszor kiküldték, hogy a környéken élelmiszereket, tejet, vajat, tojást stb. szerezzen be. Egy ily kirándulása alkalmával a következő érdekes történetet beszéli, mely mutatja, hogy a déliek közül még a nők is mily engesztelhetlen gyűlölettel viseltettek az északiak ellen.

„Egy reggel utam a hamptoni országúinál egy magános lak mellett vitt el. E lak hir szerint mindazon tárgyt gyal gazdagon el vol-látva, a mit épen én kerestem. Lovam az ablak alatt megkötve, magam becsöngettem. Az ajtónál egy halvány nő fogadott, földig gyászban, a mi szomorú tekintetéhez oly nagyon Jillett. Udvariasan fogadott, de alig mondtam meg küldetésem czélját, valami gyanús titkolózást láttam átvonulni arezvonásain. Szemmel tartottam, de egyszersmind ugy foglaltam szobájában helyet, hogy az ablakon át lovam is szemem előtt legyen. ígérte, hogy kívánságom teljesítve lesz, de a szükséges czikkeket oly sokáig rakosgatta, hogy a szándékos tartóztatás és késleltetés szembetűnő volt- Gyanú támadt bennem és sürgetve kijelentem, hogy menni akarok. Erre halálsápadt lett s reszketve tölte meg a kosarat. Feltüntelőt-tem, hogy kivüle az egész háznál egy lélek sem volt.

Végre átvettem a kosarat, s midőn fizetni akartam, a pénzt nem fogadta el. Köszöntem szívességét, mire ő visszatért a szobába ; de egy perez múlva megjelent az ajtóban, 8 vad tekintettel szemeit reám szegezte. En nyeregbe vetvén magam, még egyszer üdvözlém, azonban alig távoztam tőle néhány ölnyire , pisztolyt sütött reám ; de azon pillanatban lovam nyakára hajoltam s a golyó fejem fölött süvöltött el. Másodszor is lőtt, de keze annyira reszketett, hogy nem találhatott.

Egy pillanat alatt megforditám lovam, s hét lövetű pisztolyom reá irányzám. Ekkor könyörögve kért kegyelmet, de haragra voltam lobbanva. Nem akartam megölni, csak megbüntetni, s golyóm felém nyújtott balkezét fúrta keresztül.

Az aléltan összeomlott nőt magamhoz véve vittem táborunk felé, s midőn aléltságából eszmelétre tért, újra könyörgött életeért. Elmondá, hogy atyja, férje és két testvére esett el az északiak ellen a harczban, kikkel egész élete boldogságát elveszte, s a kikért boszut esküdött. Azóta én voltain az első az uniótól, a kivel találkozott, s nem csoda, hogy oly rohammal újultak meg szivének sebei. Megszántam a valóban szánalomra méltó nőt, s a tábori orvos begyógyitá a kezén esett sebet, melynek történetét, rajta és rajtam kivü', ez ideig nem tudta meg senki. A nő egyik legbuzgóbb betegápoló lett az északi hadseregben; de tudtommal csak ez volt az egyetlen déli nő, a ki az északiak iránti engeszte hetién gyűlöletével egészen fölhagyott."

De Edmonds Emma még e veszélyekkel sem érte be; szándékosan ment nagyobb veszélyeket keresni. Hire jött, hogy Richmondban egy szövetségi kémet elfogtak és kivégeztek; ennek helyét be kellett tölteni, s ő erre is vállalkozott. Erre vonatkozólag a következő történetet beszéli el:

„Ajánlkozásom folytán a főhadiszállásra hivattak, hol két tábornok mindenféle fogós kérdésekkel igyekezett vélekedésem kitudni a lázadás felől. Ez az mban csak az első próbáltatás volt; utána mindjárt a lőfegyverek kezelésében való jártasságomat kellett bemutatnom, de ezt oly sikerrel tettem, hogy akármelyik hadastyánnak becsületére vált volna. Még ez sem volt elég. Újra kikérdeztek, majd fejem alkatát vizsgálták meg phrenologiai szempontból, s miután ugy találták, hogy nulam a titoktartás és harczvágy érzéke kitünőleg ki van fejlődve, letétették velem a hűségi esküt s útra bocsátottak.

Következő nap korán Monroebe mentem s oly ruhát vettem magamnak, minőt a négerek az ültetvényeken viselnek. Azután tövig levágattam hajamat; arczoro, karom, nyakam és fejem koromfeketére festem be, elláttam magam kétszersülttel s megindultam a lázadók főfészke, Richmond felé. Fél tízkor hagytam el az északi előőrsöket s éjfélkor már a fölkelők őrvonalán belől voltam. A mint az őrségtől illő távolban gondoltam magam, nyugalomra dőltem. Az éj hűvös volt, a föld hideg, s a hosszú óákat borzalomban töltém el. Reggel először is egy néger-csapattal találkoztam, mely kávét vitt az őröknek. Szóba eredtem velők s barátságos megszólításomat egy pohár kávéval jutalmazák. Megvártam visszatértüket s velők mentem Yorktownba, a nélkül, hogy irántam legkisebb gyanú ébredt volna.

A négerek mindjárt munkára indultak, a sánczok készítéséhez. En még ott maradtam, mert nem tudtam mily szerepet kell kezdenem. Czélta-lan bolyongásom magára vonta egy tiszt figyelmét s kérdezte, kinek tulajdona vagyok e miért nem dolgozom?

— Szabad vagyok, mindig is az valék, — mondám a legjobb néger kiejtéssel — s megyek Richmond felé munkát keresni. Erre egy polgári öltözetű emberhez fordult, ki a négerek fV.lügye lőjenek látszott. ,.Állítsa munkához ezt a feketét, s ha nem jól dolgozik, húsz korbácsütéssel adja tudtára, hogy itt szabad néger nem létezik, mindaddig , mig egy átkozott yankee lesz Virginiában."

Munkához állítottak s egész nap hánytam a sánczot ugy mint a többiek. Erőm sokszor majd kimerült, de tágitanom nem volt szabad. Kezeim az erős munkától fölhólyagzottak. — Az est beálltával körültekintettem az erőditéseken, s rövid tudósítást juttattam táborunkba.

Másnap egy fiatal néger váltott meg nehéz munkámtól, kit öt dollárral akartam jutalmazni, de mind elfogadni nem merte, mert annyi pénze, úgymond, soha sem volt. Bőkezűségem által majdnem gyanúba hoztam magam, a mi megvizsgál tatásom vonta volna maga után; ennek pedig, képzelhető, hogy nem a legjobb következményei lehettek volna. Második nap vizet kellett hordanom a táborba, a mi nem volt nehéz munka, mert a nap már hűvös volt s a kut közel. Egész nap a katonák között járva megtudtam,hogy az egész erő 150,000 emberből áll, s hogy az erődítmények megtekintésére Lee tábornokot várják, a ki legjobb mérnök a déliek táborában; ez pedig ugy nyilatkozott, hogy Yorktownt lehetetlen lesz tartani Mac-Clellan ostromágyui ellen. Azután haditanácsot tartottak s a hely kiürítését elhatároz-t'k. Mindezek fontos tudni valók voltak előttem. Még volt időm, hogy néger társaimat meglátogathassam. Egy fekete gyerek, a mint a nálam volt fris vízből ivott, egész meglepettéssel fordult társaihoz mondván: „Nini, ez a 'fiu még megfehéredik!" E nyilatkozat meglepett. „Én valóban várom, hogy fehér legyek; anyám fehér nő volt" mondám, s feleletem megtette hatását. A nálam csupán szinem megvizsgálhatása végett tartott tükörben megnéztem magam, s valóban, arczom sötét mulatt-szinü volt, mig megérkeztemkor ébenfekete. Egy készen tartott kis üvegből újra bekentem magam salétromsavas ezüst- oldattal, hogy szinem elvesztését meggátoljam.

Visszatérve a vizhordásra, egy férfi vonta magára figyelmem, a ki mint házaló, hetenkint egyszer a mi táborunkban is megfordult, s most a konfoederáltak nagy számától körülfogva, épen az északi hadak fekvését, erejét s terveit beszélte el. Közelebb húzódtam. Egy ifjú hadnagy halálát is előadta, ki ő általa esett el. A mint nevét monda, megtudtam, hogy az ifjú tiszt egyike volt legjobb barátaimnak. E perez óta ki volt mondva a házalóra a halálitélet.

A harmadik nap estéjén a feketékkel az előőrsökhöz küldtek, számukra vacsorát vinni. Ez volt az óhajtott pillanat. Az előőrsöknél időzésem alatt az északiak tüzelni kezdtek, s a feketék visszavonultak, de én az előőrsöknél maradtam. Az éj beálltával egy tiszt jött s kérdezte, hogy mit keresek itt. Egyik fekete őr kimentett, de a tiszt magával hivott s őrül állitottak ki oly helyre, a honnan az órt épen lelőtték az északiak. Fegyvert adtak kezembe, azután magamra hagytak azon biztatással, hogy ha elalszom, lelőnek mint a kutyát.

Az éj koromsötét volt, a midőn körülem minden elcsöndesedett, a homályban elhagytam őrhelyemet, s a kezembe adott fegyverrel átjöttem a szabadok főidére; hogy azonban az északiak le ne lőjenek, lőtávolban vártam be a reggelt, s csak midőn jelvényem magasan tartva megismerhetek, közeledtem saját táborunk felé.

Mac Clellan főhadiszállássán jelentkezve, a tábornokok, kik pár nap előtt vizsgáltak, nem ismertek rám, csak akkor, midőn arczom fekete bőrét előttök krétával megfehérítettem. Hűsége-sen előadtam a tapasztaltakat, mire a tábornok szivéből üdvözölt.

A fegyvert, melyet, mint győzelmi jelt, az ellenség táborából magammal hoztam, Washingtonba küldték, s ott őrzik azt a kapitoliumban, mint érdekes emléket a harczból."

így adja elő harczi kalandjait Észak- Amerika hős leánya, kit most mint a honszeretetből folyt női önfeláldozás ritka példányképét, a yan-keek — csupa elismerésből és hálából, — egészen elárasztanak házassági ajánlatokkal.

Vincié Dániel. Az efezusi* nő. 1873. 114.

(Keleti monda.)

Amint Salamon, Szabah királynőjével, Balkisszal egybekelt, meg akarta őt ajándékozni egy tollas ággyal, melyhez az ég minden madarait meg akarta adóztatni.

A pacsirta hivatott meg először is, és a midőn urát üdvözlé, igy szól hozzá:

— Uram s parancsnokom, mit kívánsz tőlem?

— Tolladra van szükségem, — felele Salamon.

— Uram, szólt a pacsirta, én gyönge és erőtelen vagyok, tollaim nélkül sem a hideget, sem a meleget le nem győzöm. Könyörülj rajtam.

Salamon megdöbbent, és a pacsirtát szabadon bocsátá. Mivel tollas ágyával nem akart fölhagyni, megbízta a búbos bankát hogy minden szárnyas állatot tróntermébe hajtson. Előidézte elsőbben is a hollót és a verebet, hogy adják neki tollaikat. Szabadkozó feleleteikre összekötteté lábaikat, és csak ezen időtől fogva tud e két madár összevont lábbal ugrándozni. Amint Salamon a kérdést előterjesztette, az egész madársereg egy akarattal kijelenté, hogy toll nélkül élni lehetetlen.

Salamon a sashoz fordult.

— Hát te, — szóla hozzá, — te is megtagadod tőlem tolladat ?

— Uram! — viszonzá a sas, — Isten engem minden madár között a legnemesebbnek teremtett ; ha tollamat elveszítem, ugy én a legnyomorultabb vagyok.

— Mind igaz és jó, — szóla a nagy király, — de mégis valami módon tollas ágyat kell teremtenem.

— Kinek ? — kérdé a sas.

— Nőmnek, Balkisznak.

— Uram, király! egy nő miatt akarsz engemet megfosztani, egy asszony miatt, a földön a legcsalfább, legállhatatlanabb, leghűtlenebb teremtmény miatt?

— Honnan vetted e ferde véleményt a nőkről? — kérdé a király.

— Uram! — volt a válasz, — ha méltóztatsz kihallgatni, tőlem megtanulhatod ismerni az asszonyi nemet.

— Beszélj, —mondja Salamon.

— Tudod Uram ! hogy a madaraknak sem csűrük, sem élestáruk nincsen, ők se nem vetnek, se nem aratnak, hanem majd ide, majd oda repülnek, hogy táplálékaikat a földön megkereshessék. Egyszer nagy éhség lőn, a madarak sehol sem találhattak többé tápszert, és nem tudtak hova fordulni, hogy az éhhaláltól meneküljenek. Ekkor hallottak valamit egy áldott országról, hol felesleges bőségben van az élelemszer. Abban állapodtak tehát meg, hogy oda egy követséget küldenek, és mivel én még akkor teljes ifjú erőben voltam, fölajánlottam magamat követnek, és ajánlatom egyhangúlag el is fogadtatott. Útra keltem, éa több napi folytonos repülés után megállottam egy város felett, melyben egy gazdag előkelő lakos lakodalmát tartá. Minden utcza ki volt világitva, és az ország valamennyi szemfényvesztője és ezermestere a lakodalmas házba gyűlt.

Lebocsátkoztam tehát a házfedélre s honnan a még üres lakodalmasházba, és a vendégekkel megtelt udvarra letekinthettem, és elhatároztam, hogy az éjet itt töltöm. Itt zavartalanul kipihenhettem magamat, mert a nagy tömeg egész figyelme egy szemfényvesztőre volt függesztve, kinek bűvészi mutatványai közül csak egyet akarok előtted elbeszélni legbölcsebb király, mely a lakodalmi vendégséget majdnem a czivódásba keverte.

A csodált szemfényvesztő, többféle művészi mutatványai között, bele fujt egy kürtbe s azonnal egy tarisznya ereszkedik le az égből, amelyből egy zöld emberke ugrott elő. - - -

Az ifjú férj elkisérteti magát a város főnökének szolgája által a fehér fürdőházhoz, ahol eldó lányok fürödtek és mihelyest a Müezzin az esteli imára elhivá, megnyílt a fürdőház ajtaja, és egy csapat ifjú hajadon jött onnan ki. Mivel mind le valának fátyolozva, az idegen követé azt, ki őt szép termetével és a fátyol alól ragyogó szemeivel leginkább vonzotta. Egy tizenkét éves leányka őt a városbíró házába vezeté, kinek a kiválasztott éppen a leánya volt.

A városbíró azonnal nagy vacsorát készíttetett, barátait és rokonait mind elhivta, a legjobb borokat hozatta elő, amelyekből még az ifjú férfi is, ámbár muzulmán volt, inni fog, mivel, oly országban van, hová Mohamed tiltó parancsai el nem érnek. A szokatlan ital aztán ugy megzavará az ifjú elméjét, hogy amint jegyese magát előtte lefátylazá ekként kiáltott fel : „Allahra esküszöm: még szebb, mint az én nőm!"

Még sokáig táncz és dal között mulattak és elvonultak a nők termébe, melyet azonnal minden nő elhagyott, hogy az ifjú házas párt magukra hagyják.

Amint az itju nejével egyedül maradt s őt átölelni akará, emez magától elutasitá.„Mit jelent ez ?" — kérdé az elbámult férj. Az asszony viszonzá:

valón tuli szeretetemre, kardodra s a koránra kell megesküdnöd, hogy ha én előtted halok meg, utánam senkit nőül nem veszel többé, részemről én is esküvel pecsétlem, hogy ha te halsz előbb, én soha egy férfihoz sem közeledem többé."

Az ifjú férj szívesen bele egyezett abba, amit neje követelt. A kardot és a koránt, neje és ő maga közé tevé, ahova az ima alatt homlokát hajtá le, és mind a ketten örök hűséget esküdtek. Amint ez megvolt, csak akkor közeledhetett a férj nejéhez.

Hálát adtam Allahnak és útra keltem, mig végre azon országba értem, melyről bőség hire hozzánk eljutott. Én bejártam egyik végétől a másikig s ugy találtam, hogy zöld legelővel és vetéssel van megáldva, sok patak és folyó metszi keresztül-kasul; azután ismét útra keltem, hogy amit láttam, hirül adjam. Amint ismét keresztül mentem a városon, eszembe jutott az ifjú férfiú vendégszeretete, és gondolám magamban : mégis megállok, hogy lássam, hogyan megy a dolga az én gazdámnak. Ekkor megpillantottam házigazdám holttestét; a szoba közepén. Özvegye erősen átölelve tartá és szivszakadva jajveszékelt.

A nap a temetési készülődésben telt el s csak este felé indult meg a gyászmenet. Ekkor fölrepültem és haladtam a hely felé, hova a holttestet letevék, és mig a sir száját igazgatták, egy közel levő fára telepedtem le. Az övegy nő a holttestre rogyott, és keservesen zokogja, hogy férjével együtt sirba akar temetkezni. Mindenki a városba tért vissza, csak az ifjú özvegy nem akart távozni. Mielőtt az éj sötétsége leereszkedett volna, arra jött egy kitűnő szépségű férfiú, ki egyenesen a megszomorodott fiatal özvegy felé tartott és köszönté őt. A nő bánatos hanggal fogadá köszöntését. „Szép hölgy!" — kérdé az idegen, — „mit keres ilyon időtájban e rémes helyen?" — „Ah! tehát ön nem tudja mily rettenetes veszteség ért engem ? Volt egy imádott férjem, akinek örök hűséget esküdtem; e férj nem él többé.

„Ez az imádott férj volt csak az egyedüli férfiú, aki szerelmét megérdemli ? — szólt hozzá az idegen. A nő ráveté szemeit és őt szebbnek találá, mint a megholtat, de mégis szógyenérzete nem engedé meg, hogy neki rögtön válaszoljon.

„Akar nőm lenni ?" - kérdé az idegen. Az özvegy nő reá gyöngéd tekintetet vete, de mégis nem volt elég ereje, hogy érzésének szavakat adjon. „Akar nőm lenni ?" — kérdé harmadszor is az idegen édes csengő hangon, mely az özvegy nő szivét áthatá. „Menjünk tehát a városba." — „És miért? — szóla a nő,. —- inkább várjuk be itt a nap felköltét." — „Én, — szóla az idegen, — nem tölthetem az éjét e sirok között.

„Tudod, én ugyan neked nem akarok tanácsot adni, —szólt az özvegy nő. „Ez az eskü, melyet megholt férjednek eskütél?" — kiálta az idegen. „Tudd meg hűtelen, hogy ki vagvök. Allah esküje az, ki veled e pillanatban beszel, a szent eskü, melyet hitszegőleg megszegtél; de bosszuállásom közel van." — Ezen szavak után előránta egy nagy yatagánt és a hűtelen nőt irgalom nélkül összevagdosá férje sírján.

A sas, amint elbeszélését bevégzó, héber szavakkal még hozzátéve: Ezen egyből ismerd meg valamennyit.

Salamon király pedig rövid meggondolás után fölhagyott tollas ágyával, és szabadon bocsáta minden midnrat.

EGY ANGOL NŐ MAGYARORSZÁGRÓL. 1897. 103.

A múlt nyáron két kiváló angol hölgy tett utazást hazánkban. Egyik E. Hughes, a cambridgei kollégium, vagyis tanárnőket képző intézet főnöke. (Korábban már megjelent. G.

Egy magyar nő harmadfélszáz év előtt II. (Folytatás) 1875. 530.

Wesselényi Anna még fiatal volt, mikor özvegyen maradt s mint művelt és gazdag hölgynek voltak új kérői. Midőn fiának nőt ajánlott, ezt irta neki: vedd nőül, mert ha meghalnál: koporsójáig le nem vetné a gyászruhát".

A vagyonával való sivár vesződség nem változtatott semmit szivjóságán_v sem a gyermekei felől való gondoskodásán. Egy levele szerint nagyon szívén feküdt nagyobb, már 10 éves fia neveltetése.Ha

ügyes bajos dolgai engedek, élte világát csendesen. háztartása körében, beteges „vén asszonyával" (így nevezték akkor a ..társalkodó nőt") Katalinnal, s pajkos varrólányaival, kik ifjak voltak, szépek és egészségek. „Szinte kifogyok a lányokból — írjja egy levelében. — Dorkát férjhez adtam s immár csak három maradott. Így telt el tiz esztendő, mely időt Wesselényi Anna különböző jószágain töltötte, patriarchális egyformaságban, csak peres dolgai miatt panaszkodva egyik-másik levelében, felsóhajtva: „ha megboldogult lelkem, kedves férjem élne!"

A gazdaság feletti gondja annyira példaszerű, hogy a tisztjeihez intézett levelek tele vannak a legaprólékosabb utasításokkal, mintha föltenné róluk, hogy ezek nélkül nem tudják jól elvégezni a dolgukat. Egyik tisztje, Fekete János, oly előkelő, tanult, mivelt ember volt, hogy Kolozs vármegye vieeispánjának akarta választani.

Nagyon gondos nevelésben részeltette gyermekeit. Istvánt és Annát házilag neveltette. István szerette a szép lovat, nőket, vadászatot s szép fogataival, bőkezű költésével és meglepő szépségével nem egy nőnek zavarta meg fejét. Anna soha nem ment férjhez, 1625-ben a pozsonyi Klarisszák zárdájába vonult s onnan levelezett édesanyjával.

A másik fiu, László hamar elhagyta a szülei házat s nyilvános iskolába járt, nevezetesen külföldön a gráczi egyetemen. Lassanként elérkezett az idő, hogy a gyermekek felnőttek s nyilvános pályára kellett lépniük, s ami minden anyának mindenkor a legtöbb gondot okoz, meg is kellett házasodniok.

Csak megtörtént a gyürü-váltás, s ezzel a gondos anya rögtön a dolog prózai oldalára forditotta tekintetét. „Az húsvét után való idő az efféle esztendőn át a legroszabb.

Akkori időben a főúri lakadalmakon 3—400, sőt több ember is részt szokott venni. Valamire való nemes úrfi 10—15 lovas kisérő nélkül meg se jelent. Ez tehát nagy gondot adott a nagyasszonynak.

Ez időben érkezett haza László is a gráczi egyetemből. De nem maradt soká s mig István jószágaira vonult, őt (Lászlót) inkább a magyar király udvarába vonták hajlamai, hol nemsokára fényes hivatalokat nyert s megházasodott, nőül vévén Batthyány Magdolnát.

Ugyanekkor lépett Csáky Anna, ki ismeretlen okból férjhez nem ment, a pozsonyi Klarisszák zárdájába. „Bizony, jó Vadas uram, — irja Wesselényi Anna hű tisztjének, — szintén most bús szívvel vagyok. Az leányom bevitele immár csak előttem vagyon. Tagadhatatlan, az anyai szivet igen érzem. Beadását pedig semmiképpen el nem végezhetem két ezer tallérnak alatta; bizony elég nehéz és keserves nékem, hogy mindenből csak evvel költözik ki az Csáky nemzetből. Kiköltözni egyszer is zálogul minden aranymivemet kellé oda adnom, olyanformán, hogy esztendeig legyen helyben, ők is ne nyúljanak hozzá, esztendő után kell az két ezer tallért letenni.

Könnyek közt hagyta el leányát Anna Pozsonyban, s Egeres megerősített mezővárosába vonult. A két fiu pedig megosztozott. De azért az anya azután is fáradhatatlan buzgalommal folytatta az ügyeket s kormányozta a jószágokat. Ez időből kelt leveleinek legnagyobb része. Alig van nap, hogy hosszabb, rövidebb levelet ne irt volna a szomszéd jószágokba, néha pedig két-három napon át irt egy-egy távolabbi jószágba szóló utasitást.

Mint gazdasszony, ezerfelé tudott gondolni. Nem csuda, hogy úgy emlegették, mint „quae centum oculos habet," mint a kinek száz szeme van. A fentebb jelzett levélben beszél a koművesekről, a felszedett tartozásokról, egy végrendeletről, mely egy özvegy jobbágy asszony kimélését hagyja meg, a szénatermés felől, „ilyenkor ugy tetszik mindig, hogy elég szénánk volna s télnek idején gyakorta pénzen veszünk," a vetésről: ,,a vetés dolgát értein, csakhogy lenne oly búza az kit vetnek, hogy várhatnánk búzát helyibe, ne gazt, lám minden esztendőben rostálunk, az kilenczedet külön rakatjuk, az rozst is kivágatjuk, mégis a szegény ember búzája szebb, mint az én búzám." Ir a ménesről, cséplésről, zabasztagokról, bor-bevásárlásról, disznók öletéséről, az elszökött jobbágyokról — szóval, kiterjed gondoskodása minden képzelhető apróságra.

Mily munkás élet lehetett az övé! Ha most. kétszázötven év multán visszagondolunk rá, s összehasonlítjuk a mi asszonyainkkal: szinte kétkednünk kell afelett, hogy az emberiség halad.

Ilynemű foglalkozások közt folytak évei. Lassanként a fejedelmi udvarhoz szokott István is Almásra, a nagyanya gondos felügyelete alá küldte az unokákat.

Ekkor aztán a házi bajok, a sok cseléd, dajka, pesztonka, varróleányok, diákok, ispánok, tisztek, számtartók ügye-bajainak elintézése foglalta el idejét s ezek közt érezte jól magát. Aztán leveleket imi, kivált leányának, kitől oly szép, lélekemelő, vallásos eszmékkel gazdag sorokat kapott Pozsonyból. Utasitást adni a tiszteknek, értesíteni mindenről a fiukat, s ha mindezt megtette s kis unokáit virulni látta maga körül, — nem volt nála boldogabb asszony a világon.

VIZEK

Virter Ferencz: AZ OCZEÁNON. 1898. 866.

Részlet az amerikai-spanyol háborúból.

A tenger zajlott. Reáborult az éjszaka, feketére festve végtelen lapját, melyet zúgva, csattogón korbácsolt a keleti szél, a szétzúzott habok taréjáról szertecsapva az oczeán sós «porát». Véghetetlen csönd borúlt mindenre. A fedélzetről letiltó parancs folytán a legénység a hajómélybe húzódott. De egy szem sem csukódott le egész éjszaka.

A csata előtti éj titokzatos izgalma, mintha elölt volna minden élczet. Komolyság vette hatalmába a lelket, melyben chaotikus zavarral vegyült össze a múlt tömérdek emléke, távoli szeretteink képe, s a messze otthon.

Fenn a parancsnoki hidon kalitjába vonult vissza az őrtiszt. Künn a fedélzeten csak a messenger-boy

(hajó-inas) húzódott meg valami sarokba, hova nem ér a sós szél csapkodása. Némán, sötétbe burkoltan hánykódott a hatalmas hajótest. A láthatáron itt is, ott is feltűnt valami messzi reflektor fénye, mit egy-egy czirkáló csatahajó vet a víztükörre hogy átkutassa a végtelen sötétséget.

Lenn a tiszti ebédlőben hallgatagon ülte körűl a hosszú asztalt néhány tiszt silhouetteje: az uralgó sötétség ránehezedni látszott a kedélyekre, elfojtva a szokásos vígságot, messze kergetve a gondolatot, valami mosolygó körbe, hova talán soha sem lesz visszatérés többé.

Az asztal végén állt a kibontott palaczk. Aki inni akart, annak oda kellett botorkálni a sötétben.

Hosszú éjszaka volt ez; mintha soha sem akart volna elmúlni.

Néha valamelyik fekete árnyék a sarokból beszélni kezdett; de alig mondott néhány szót, újra elhallgatott, s akkor a csönd mintha hirtelen nagyobb lett volna utána. Csak az éjféli őrváltás zavarta meg kis időre a némaságot. Az egyik árnyék megvált tőlünk, hogy a parancsnoki hidon társát felváltsa. Valamit mormogott felénk, aztán távozott; nemsokára hallatszott fejünk felett lépteinek kongása a, fedélzet parkettjén. Néhány perez múlva egy árnnyal megszaporodtunk: a felváltott őrtiszt volt. Egyet rázott kaucsuk-köpenyén, azután ivott, amihez valami köszöntés félét mormogott, vagy káromkodást a sötétség miatt. És mesélni kezdett, eleintén élénken, tréfásan, mire mi is felnevettünk, vígság lopódzott a homályba, de ez rövid ideig tartott; a sötétség erősebb volt, legyőzte a hangot: a kedélyekre ismét ráborult az a valami s nemsokára már csak a szivarok tűzgomolya fénylett az árnyékok közt, miket újra összefont a csönd, a némaság.

A szürkület kezdett derengeni, az a félhomály, mely a napkeltét néhány órával meg szokta előzni.

— A fényképező készülékem, — mondta a doktor, — rendben van. Mindegyiteknek adok egy képet az ütközetről emlékül.

Senki sem felelt. Itt is, ott is elbóbiskolt már egy-egy gyermekarczú fiatal kadét, néha felzörrenve önképzelme által. Azután ismét csönd lett, csak a habok csapkodása hallatszott odakünn, s lenn a gépházakból zúgott fel az a tompa morgás, melyet már szinte nem is hallunk s nem érzünk.

A virradat vértusája aranyra festette a keleti égboltozatot, melyet tisztára fújt az éjszaka szele, mikor egy hang, mely a parancsnoki hidról jött, felriasztotta a bóbiskolók sorát.

— Délnyugatra hajó!

Pillanat alatt fenn voltunk mind a fedélzeten. Három kilométer távolból egy monitor közeledett felénk, valamely kémszemlére kiküldött csatahajója a spanyol vagy amerikai flottának.

Megszólalt a trombita fedélzetünkön, visítottak a sipok, s az áradatként előtörő embergomolyag, mely a hajó mélyéből a fedélzeten terem, két perez múlva már harezra készen csoportosult, kiki

mellett, lenn a fedélzetköz ütegeinél: ahova kinek-kinek a helye ki volt jelölve, melytől el nem űzheti más, csak a halál.

Egy hat fontos gránát csapott le előttünk ötven méterre, magasra vetve fel a vizet, mint egy zuhatag.

A monitor lobogónkat követelte. Lassan, méltóságteljesen vonódott fel az United States lobogója az árbóez csúcsra. Egy hurrah-t zúgott vagy ezer torok. S akkor a monitor is szint vallott: felvonva szintén az amerikai csillagos, vércsíkos zászlaját. Tehát jóbarát volt: a Delphin.

A két hajóról azonnal megtörtént a kölcsönös üdvözlés.

Parancsnokunk, fenn a hid karfájára támaszkodva, baljában a szócsövet tartva, kiáltá át az útirányt. A «Delphin» válasza tisztán hallatszott :

— "Farewell. Seeyou again » (Mi még találkozunk. Adieu!)

Hat óra körül lehetett, mikor Kuba sziget magas hegyei felkéklettek a láthatár szegélyén. Fél óra múlva már ott leszünk.

Nem volt már ekkor nyomott a hangulat! A fénylő nap lelopta a sápadtságot a fiatal arezokról, s a víg kedv csak úgy pattogzott szerte a fedélzeten.

Ilyen napunk volt Mobile előtt, — mesélte egy vén tengerész, aki ott volt Farragut tengernagy híres diadalában, régen, sok évvel ezelőtt, mikor az amerikai győzelmes kard egymásután hódította a csillagokat lobogójára díszül.

Az álmatlanságnak nyoma sem látszott. Lázasan lüktetett a felkorbácsolt vér, lelkesültség lángolt az arezokon.

A messze kéklő hegyek felől pedig felhangzott az első tompa dörej, az ágyú szava, melyet felénk hozott a szél, megreszkettetve a sziveket, mint egy dobbanat. Egy hurrah szabadult ki a szélbe, egy hang, mely az orkán viharjaként zúg. Azután pillanatnyi némaság következett, s amerre szem tekintett, csupa hőst látott, ifjú, vérben lángoló arezot, mely nem érez már mást, csak annak a hangnak a szavát, mely hív, bűvöl, megigéz.

És dördült tovább a második, a harmadik.

Valami egy óranegyed után egész teljességében megrázkódott a «Scindia: előfedélzetünk ütegéből eldördült az első ágyuszó.

— Here we are! — here we are! (Itt vagyunk!) zúgott a légbe a hang. a Guantanamo erőd a hegy fokáról komoran meredt reánk közelről.

Az erőd aljában, mintegy fél kilométer távolságban sorakoztak: a Texas», az Indiana», a «Jowa», a «Marblehead»; a háttérben várakozott a «St. Paul.

A várból még nem történt lövés.

A Texas s az «Indiana félgőzzel előbbre nyomultak. Balra k. b. 200 méterre következett a «Jowa» s kellő arányban a St. Paul s a Scindia».

Nehéz dördület, mint egy ütés az agyra, hangzott el a «Texas oldalából, a hatalmas 13 hüvelykes ágyúk egy döreje, egész füstfelhő ült a tenger színére, s nemsokára a várból is megszólalt a felelet.

Kezdetét vette az ütközet. Fehér, sűrű füst, olyan mint az az éjszaki köd, mely New-Foundland táján szokott hetekig az oczeánon ülni, köd borult a tengerre, időnként megszakítva egy-egy láng fényétől, utána pedig egy dördülés zúg.

«... Szó benn szakad, lehellet megszegik...» (Arany)

S a füst egyre sűrűbb lesz, a dörgés egyre búg: a kábult agy már nem is számlálja, a fül már nem is hallja, csak a szív dobban egyet, amint valahol egy kiáltás hallatszik, hosszú, sikoltó jaj.

A Marblehead vitte a kommandót. Lobogója egyre járt, szórta a parancsokat: Texas fordulj; jobbra 500 yardnyira el. Indiana teljes tűzzel oldalt. Jowa balra 600 yard.

És gyorsan, mint egy-egy fékeveszett vad, száguldott mindenik a jelzett állásba, szétszórva, kiki más irányból ontva gyilkoló tüzét.

És szólt tovább a parancs: Scindia 600 yardnyira hátra keletre... «St. Paul délre.

A sűrű füst pedig ismét ráült a víztükörre, mint a lepel, mely eltakar.

Gigászi hangverseny volt az! A «Six pounders ütegeinek b-durja s az eight inches -ek c-mollja közé döbbennettel bömbölt belé a hirtelen inches-ek rettentő basszusa. A Gattling-íéle mitrailleuseök trillázták a szopránt.

Fenn a parancsnoki hidon, látcsővel kezében áll a parancsnok. Körülötte, mint egy táborkar, sorakozik a sok messenger-boy (küldöncz-fiúk), kik szertehordják az utasításokat az egyes ütegekhez.

A fedélzet üres: akit kötelessége oda nem állított, annak vissza kell vonulnia a mélybe. Csak egy-egy messenger száguld rajta keresztül valami rendelettel a vezénylő tisztekhez. Zápor-szerűen pattog körülte a kartács, minden másodpercz egy halál. Lebukdácsol, felfelszökik, vagy a feje felett reped szét egy spanyol gránát s gyermeteg arczát ellepi a vér. Nosza, gyorsan egy második szalad s a parancs a tisztnek kézbesítve lesz.

Előfedélzetünk «six pounders ütegeinél Mr. Powel vezette a tüzelést, mellette a húsz éves kadét, Irving Wilmos állott. A «Starboard» (a hajó jobb oldala) «eight inches telepénél a vezénylet OMalley és Edw. T. Hoopes közt oszlott meg. A «port-side» (a hajó baloldala) C. Thomay és M. P. Bryan vezénylete alatt állott.

A gépházban maga a Chief-Ingeneer (a gépház parancsnoka) tartotta kezében az indítót. Minden öt perezben csendült a villamos jelző, melynek gombját fenn a parancsnok keze érintheti csak:

Félgőz — előre! . . . Állj! . . . Félgőz — hátra! ... Állj !.. .

A hajó fordul, inog, hol jobbra, hol balra; de sohasem áll egy helyzetben csak perczekig. Majd orrával előre, s ekkor csak Powell ütegei szórják a golyókat. Ez alatt tisztogatják az ágyút, aztán a «starboard» kerül parallel a várral s orkánként zúg egyszerre a neki lódított üteg egész sora.

Lenn a fedélzetköz ágyútelepeinél a forróság rettenetes. A hőfok 50° Celsiusra is felszökik néha! Fekete izzadtság folyik az arczokról; egy némelyik össze is roskadt már a kiállott szenvedéstől. De a szív, az lázasan ver s az ajkon ujjongva tör ki a hurrah, ha a messze várfokon fel-felcsap a láng, a füst, amint egy-egy jó lövés rettenetes pusztítással ott pukkad szét valami tömeggel ellepett térség közepén, vagy egy utcza során . . .

A tiszti ebédlőbe minden öt perezben leront egy «messenger» hűsítőkért a parancsnoki hidra. Sürög-forog a sok tiszti inas, készül a tömérdek «ice-tea», meg «cocktail», mert hát a küzdőknek nem szabad szomjúságot szenvedniök, még a legénység közé is eltéved valami jófajta palaczk «whiskey».

Mi, kiknek a hivatás nem jelölt helyet, sem az ütegek mellett, sem a parancsnoki hid táborkarában, hanem a hajófelszerelés kezelheőségét vezetjük békés állapotban: mi csak onnan néztük az ütközetet a dohányzó ablakából.

Ezalatt lenn a hajómélyben hallgatag zsúfolódik a katonaság. Meredten bámulnak a tekintetek maguk elé. Ök nem látnak semmit; csak hallanak. Hallják a künn zúgó orkánt s annak a hangja rettenetes echót ver a szivekben, miket összeszorít egy kitörni készülő jaj.

Az ő feladatuk majd csak azután következik. Felszerelve, csoportokba osztva várakoznak, míg a bombázás véget ér, s a parancs kiküldi őket a partra, szemtől-szembe a halállal.

Szomorúbb része a hajónak nincs is e helynél. Bezárt, összezsúfolt tömeg; minden lövésre megrendülve s várva a pillanatot, mikor roppan meg a hajó egy jól talált lövéstől, mely roncsol, felvet, darabokra zúz s az oczeán mélyébe süllyeszt, egy-két pillanat alatt menthetetlenül.

Mennydörgés-szerű robaj hallatszott hirtelen, halálos rettegés némasága borult mindenre néhány másodperczig, aztán átfutott a döbbenet ezer szíven: a fedélzetről sikoltott a jaj, keresztül hallik a lövések zaján

És szólt tovább a Marblehead kommandója: Tüzelést beszüntetni. Hajósorban hátra, A. várban már tiz perez óta szünetelt a lövöldözés; sürü fekete füst gomolygott az ég felé: melyben magasra csaptak a lángok.

Künn az oczeánban, egy tengeri mértföldre a parttól, várkozik a hajóhad. Árboczait, fel a csúcs legmagasabb pontjáig, ellepi a matrózok sürü tömege s azok a lángok a vár falai közül mintha ide vetnék fényüket a kipirult arezokra: ragyog azokról a diadal örömmámora. A tenger sima, csillogva fürdik benne a tropikus forró nap, a futó szél meg el elkapdossa a diadalordítást, mely végig fut az árbóezokon hajóról-hajóra, mint egy üzenet.

« Bemember the Maine!

Mintegy félórai várakozás után végre feltűnik ismét a jelzőlobogó a Marblehead parancsnoki hidján:

— Scindia, St.-Paul előre ! — csapatok a szárazra!

A két hajó fedélzetén megszólal a harsona, sivít a sip, sorjában, fegyverben áll a katonaság, csapatokra osztva, tisztjeikkel élükön, a csónakokba beszállásra készen.

— Farewell, boys ! God bye! — kiált a sok matróz még egy utolsó búcsúszót az indulóknak, kiket talán sohse látunk többé viszont.

A két hajótest pedig száguld a part felé, amig csak a fenékmélység a part megközelítését megengedi.

E közben a «New-York Journal tudósítójának yachtja: a kis «Windsor», mely eddig a háttér távlatából gyönyörködött az ütközet látványosságában, előtör, s a part mentébe siet, hogy a katonaság támadását fényképpel örökítse meg.

Vigan ficzánkolt a kis hajó, árbóezán büszkén lobogtatva az amerikai trikolort, mikor a csöndet megszakította egy dörej: a vár fokáról reá irányzott ágyú szava. A lövés kitűnő volt; czentrumában találta a hajót, éppen lőpor-készleténél. Az explosio rettenetes volt!

Öt másodperczig nem láttunk semmit, azután következett a vasdarab-eső .

Néma csend, csak itt-ott sikolt egy elfojtott jaj. Agyunkra ránehezedett a kábulat, az iszonyat mámora: borzalmasabb képet nem festhet az őrület fantáziája sem, mint aminő e néhány pillanat volt.

Sokáig álltunk még érthetetlenül; szemünk oda volt szegezve az elsimult habokra, melyek a roncs felett összecsaptak, s a viharedzett, rideg matrózok szemében megeredt a könny, az ajkakon kitört a düh riadalma.

Ami ezután következett, az mind oly mámoros volt, oly közömbös előttünk, hogy csak napok után tudtunk örvendeni a diadalnak. Negyvennyolcz órát voltunk már talpon pihenés nélkül s az izgalmak borzadályai megfosztottak a gondolkozás képességétől.

A bombázás még tartott egy ideig. Az Indiana s a Texas, e két legerősebb csatahajónk rettentő ütegei alatt lángtenger borította a vár egész territóriumát. A gyermekeket és asszonyokat, kik az adott ultimátum folytán még a bombázás megkezdése előtt huszonnégy órával hagyták el a vár falait, követte az egész lakosság; csupán a várőrség tartotta még magát ideig-óráig, végül annak is kétharmada megszökött a menekvők után.

Az amerikai katonaság partra szállítása a délután óráiban történt. Az aczélcsónakokban 25- 30-ával zsúfolódott a fegyveres had, de még a part fövenyéhez sem értek: kiugráltak a habok közé s térdig, övig a vizben, karabélyaikat magasra tartva, futottak ki a golyózáporba, mely a bokrokból s a homokbuezkák mögül reájuk zúdult.

— «Remember the Maine!»

A habokat pirosra festette a vér; a sebesülteket elsodorta az áradat. De a csapatok száma egyre nőtt, a csónakok orrára erősített gyorstüzelő kéziágyúk pedig szórták a halált az ellen soraiba, mely egyre ritkult, szétszóródott, szétfutott, hogy utat adjon a szabadság kardjának, melynek győznie kell.

Az alkonyat bíbora ragyog az oczeánon. A nap már elbujt Kuba magas hegyei mögé.

Csönd. A szél sem sugdos, a viz színére is ráült a nyugalom. Nemsokára beáll a homály.

A vár fokán lobog a csillagos lobogó. Az öböl mélyében horgonyoz a hajóhad.

És mindenütt némaság.

A hajók fedélzetéről lemosták a vért, az ágyúk már ismét fényesen csillognak, csak az árbóezokat tépte meg itt-ott a gránát, a kéményt elvitte az ütközet fergetegje. A legénység pihen. Ki alszik, ki meg ir: leveleket, miket tán egy hónap, vagy egy fél év múlva visz el a posta. Lenn a kórházban szunnyadnak a sebesültek; a halottak felett már összecsapott a hullámsír: a fodros habokra vér-rózsákat fest az alkonyat. Ez a tengerész sirja.

Kéve József.: Kéjutazás a Dunán. 1863. 68.

A múlt nyáron gyakrabban volt említve a lapokban gróf Széchenyi Ödön azon hosszabb dunai útja, melyet egy, Angliából hozott csónakon Bajorországból Pestig, aránylag elég rövid idő alatt s férfias kitartással végzett be.

Fenyőből készült a kis hajó, melyen gr. Széchenyi Ödön ez év. július havában ezt az utat Wilshofentól Pestig evezve megtette, s melyen alulirt őt társként kisérte.

A „Sympathy" nevű vékony kis hajó Londonban készült; a gőzösön a continensre szállitani könnyű volt, a nehézség csak a vasúti szállításnál kezdődött. A csonakot t. i. hosszúsága miatt magas állványon kellett a vagonon elhelyezni, hogy a többi kocsik alatta szabadon mozoghassanak. A csónak Bajorországban Wilshofen mellett bocsáttatott először a Dunára, innen Linczig gr. Széchenyi az utat egészen magánosan tette, én csak itt találkoztam vele. Jul. 21-kén reggel 4. órakor először voltunk együtt és magunkra hagyatva, egyedül, a nagy folyamon.

Utunk szakadatlanul folyt; a reggeli csendet csak az evezők egyforma csapdosása szakitá félbe; néha kis kutyánk ugatott egyet, ha a parton embert, vagy a maga fajtáját pillantotta meg.

A folyam e vidéken keskeny és sodró; a vizböl kiálló sok szikla egy-egy természetes vészjel. A sziklák később eltűnnek, s a folyam akadály nélkül szélesedik, Most zátonyok, a dereglyésk és tutajos tót atyafiak, apró és nagyobb szigetek váltják fel egymást, és a műkedvelő hajós, a táj szépsége által elkábítva, könnyen a szigetek labyrinthusába téved, melyből néha bajos kiszabadulni. Bécs felett két óráig tévelyegtünk igy, mig a nagy folyam medrébe vissza tudtunk térni.

Ott, hol a viz, — megvetve a tulajdoni jog szentségét — partot mos, az emberi kéz nagy négyszög kövekkel rakja ki a gátat; a viz itt boszankodva iramlik tovább, és ily helyeken röpülve haladtunk, talán egj lovas sebességével is versenyezhettünk volna.

De nemcsak a tutajos tótoknak vannak, — nekünk is voltak rémjeink. Ha néha a gőzös, rémséges kerekével a csekély vizben part felé szorított, közel voltunk ahhoz, hogy nádszál könnyüségü jármüvünkkel hajótörést szenvedjünk. Fényegettük is a kapitányt, hogy ha utólérjük jaj neki: de az óriás gálya parancsnoka ereje önérzetében, legfölebb egy kis mosollyal válaszolt, s annak látszott örülni, hogy bennünket megijesztett!

Utunk s megérkezésünk napja a bécsi és magyar lapok által már előre tudva levén, mindenütt szívesen fogadtatánk. Ha hajónkat, esti nyugalomra a partra vittük, (miután az oly könnyű jószág, hogy az éjjeli hullámok önkénytes hatalmának ki nem tehettük) segitett mindenki szives örömest, a gyermekek pedig kíváncsian tapogatták, vjon e kis csoda mű vasból van-e, vagy üvegből. A toronyóra éppen a délutáni hármat ütötte, eléggé lankadtan, mintha az akkori nagy hőséget érezné.

Midőn egy regényes fekvésű kolostor falai alatt haladtunk el, nagyszerű látványba voltunk elmélyedve, midőn egyszerre a magasból hatalmas torokhang kiált félénk: „Where are you going gentlemen " (Hova utaznak, uraim?) Felpillantva három kedélyes arczu tisztelendő urat láttunk egy párkányra dűlve, felénk inteni. Annyit tudtunk válaszolni: „No english man, hungarian, we are going to Pesth." (Nem angolok, magyarok vagyunk, megyünk Pestre). És ezzel tovább eveztünk. Könnyű is volt nektek ott fenn, hűvös szellőben, tán éppen feketekávé mellett siestát tartani, mig mi lenn a Dunán a nagy forróságban ugyan csak pörkölödtünk!

Este Steinba értünk. Szintén nehéz szívvel távoztunk innen, oly nyájasan, kedvesen fogadtak a város szépei; hajónk orra — diadaljelként — virágbokrétával volt díszítve! — Egypár sóhaj, kendölobogtatás, egy néma ,,faré well" (Isten veled!), Steint és szépeit többé nem láttuk. Bécs előtt tiszta lelkiismerettel haladtunk el a „Verzehrungs-steuer-Kommissár" előtt, midőn azt kiáltotta felénk : „Halt! nichts Steuerbares?" Szintén jól esett azt a bizonyos utólérhetetlen bajor hajós-kapitányt itt megboszulhatni.

Pozsonyban a hajós-egylet szívesen fogadott; Komáromban, az ottani derék kávés vendégszeretetéből herczegi módon láttattunk el holmi selyemdunyhás ágyakkal. Utunk egészben véve, minden nagyobb erőlködés nélkül, 5 napig tartott. Az utolsó napon, Komáromtól Pestig felváltva 14 órát eveztünk. A hőség déltájban, épp Visegrád alatt, oly tikkasztó lett, hogy kénytelenek voltunk, nedves fehér kendőket borítani fejünkre. Minden nyugodott, néha egy álmos molnár ásítozva meresztette ránk szemeit, azután egyet nyújtózkodva, tovább aludt, szinte irigyeltük az állapotát.

Már alkonyat volt, midőn távolból Budavár és Pest tornyait észrevettük; lankadó testünknek ez adott új erőt. Jó barátok vártak a parton, s a viszontlátás örömei között tartottunk biztos révünk, a pesti csónakház felé!

Sámi Lajos: Egy franczia utazó dél Magyarországról. Utazás a Dunán 1870. 131.

A következő vázlatokat egy szellemdús franczia turista uti jegyzeteiből állítottuk össze. Perrot György 1868-ban utazta be hazánk déli vidékeit s az aldunai tartományokat, és olvasóink látni fogják, hogy a franczia szellem, amely alapos ismeroteket és a tanulmányozást vonzó élénkséggel tud párosítani, Perrotnál sem tagadta meg magát. Leírásai vonzók, képei élénkek és előadása mindig érdekfeszítő. Uti naplóját, melyet nem régen tett közzé, nagyban élénkítik Valerio Tivadar franczia festő rajzai, melyekből néhányat szintén be fogunk mutatni olvasóinknak. Valorio jól ismeri a Duna regényes völgyét; 1851—52-ben Magyar- és Bosnyákországot s a Határőrvidéket beutazta, 1854—55-ben pedig, a krimi hadjárat alatt, Szerbiát és a Duna-fejedelemségaket járta be keresztül-kasul^ végre 1863-ban Dalmácziát és Montenegrót. Érdekes képgyűjteményt hozott Valorio magával minden egyes kirándulásából és vizfestményei, melyek a Duna-völgy különböző nemzetiségű lakóinak

típusnit és viseletét tükrözik vissza, csakhamar jó hírnévre tettek szert Európában.

I. Utazás a Dunán. Eszék és környéke. 1870. 128.

1868 szept. l-jén — irja Perrot — reggel 6 órakor hagytam el Pestet a Duna-gőzhajózási társulat egyik gőzösén. Az idő gyönyörű volt, de a nap első sugarai a nagy folyam ogész hosszában, melyen a csónakok és gőzösök éppen most kezdek el napi sürgölődésüket, — sűrű, sötét ködhullámokat idézott föl a csöndes víztükör felületéről. A Duna a Nílust és azt a szép januáriusi reggelt juttatá eszembe, melyen átcsónakáztam rajta, hogy a piramisok tetejére főlmenjünk; ámde Egyiptom könnyedebb, ritkább, fényesebb és csillogóbb. Ott alant egy áttetsző fátyol, finom ezüst színű köd terült szét, mely a szem elől a legkisebb részletot sem fedte el. A déli nap fényében oly élénkek és oly vakítók, mintha csak valami nagyon finom fátyol-függöny fedezte volna el; tisztán ki lehetett veni a daabieh-k (nagy vitorlás nílusi hajók) magas vitorlarudjait és alácsüngő nagy vitorláit, a fcllahok fehér kunyhóit és a zöld páIma leveleket, melyekkel azok fedvo voltak; a nőket, szegényes kék ingeikben, amint a Nílushoz vizet meritni mentek, a gyönyörű pálmaerdőket és azokon tul, a háttérben, az óriási piramisokat. Ellenben itt, a Dunán, alig fordult meg néhányszor gőzösünk kereke, már nem láttunk a városból többé semmit, csak egy-két palota homlokzatát, melyekre a nap sugarai véletlenül rá estek, mig a táj többi része teljesen eltűnt és elenyészett a sűrű ködben.

„Alig egyórai hajózás után a Duna jobb partján előtünedeznek a Vértes-hegység utolsó ágazatait képező halmocskák, melyek lassanként egészen elsimulnak. Innentől kezdve csakhamar mindkét oldalról beláthatatlan sikság terül el, melyen át lassú méltósággal kigyódzik odább a nagy folyó. Itt már a szántó földek és legelők, melyek a Dunát szegélyezik, nem sokkal magasabbak a víz felületénél, mig a jobb parton imitt-amott nyolcz-tiz lábn magas, szürkés partemelkedések mutatkoznak. Időnként egy-egy uszóházforma teherszállító hajóval találkozunk, mélyok nagyban hasonlítanak a mi (t. i. franczia) folyóink vízi járműveihez. Máskor ismét száraz fűvel rakott nagy tutajokra találunk, melyeket egy vagy két evező rúddal kormányoznak ide s tova, már ahogy éppen lehetséges."

Tovább menve feltűntek utazónknak a Dunára épített vízimalmok, melyekhez hasonlót csak még a Rajnán lehet látni Mainz és Bingen környékén. „E malmok" — irja Perrot — „két hajóból állanak, melyek között egy hatalmas kerék forog, keskeny, de sűrűn egymás mellett álló küllőkkel. Az egyik hajó csak egyszerű bárka, melynek szélén a kerék tengelyének egyik vége van megerősítve,

a másik hajón egy házikó áll, melyben a malom őrlőszerkei ete és a molnár | lakhelye van.Egy csónak odalához van akasztva, bármikor készen áll, hogy a molnárt a szárazföldre szállitsa."

A malmok, melyek napjában csak néhány mérő lisztet képesek előállitani, bármily regényeseknek és festőieknek találta is őket utazónk, maholnap háttérbe szorulnak és teljesen eltűnnek ama nagyszerű vívmányok előtt, melyeket hazánk az utóbbi években az ipar terén szerzett magának. A közelmúlt évek aratásai oly kedvezően ütöttek ki s a magyar liszt oly keresetté kezd lenni, hogy ma már mindenfelé óriási gőzmalmok emelkednek , melyeknek egyike is képes volna őrölni annyit.mint akár egy egész csoport ilyen apró vizi malom. „Kivált az 186 7-ki aratás" — irja Perrot — „roppant összegeket hozott az országnak, melyek mind a termelőket, mind a kereskedőkot nagyszerű vállalatok kezdeményezésére birták. — Trieszten, Brémán és Hamburgon át Pest az emiitett évben igen sok lisztet szolgáltatott Brazíliának. Miként nekem többen mondották, a külföldön azt a fölfedezést tették, hogy a magyar liszt a kenyérnek valami kitűnő izt ad és több táporővel bir, mint a többi lisztek; — csakis a lengyel búza lenne olyan vagy még talán jobb izü. Annyi bizonyos, hogy a Duna-fejdelemségek és Oroszország, de sőt még Amerika búzái sem érnek föl a magyar búzával."

Miután utazónk a magyar Duna déli partvidékeit is élénken és körülményesenleirja, s különösen az alföld szépségeit üdvözli őszinte csodálkozással, igy folytatja naplóját: „Elhaladván Apa-thin festői halászkunyhói mellett, kevéssel naplemente után a Duna kellő közepén megálltunk, szemben a Dráva torkolatával. Egy kis gőzös (melyre utazónk egész naivul ráfogja, hogy itt Local-Schiff-nek nevezik, mintha bizony magyar neve nem is lett volna!) oda jött nagy hajónkhoz, mely csak a nagy Dunán tett szolgálatot, s az Eszékre szóló leveleket, küldeményeket s az oda szándékozó utasokat átvevé. .... Egy negyedóra múlva, miután az átköltözés a kis hajóra megtörtént, vidáman haladtunk a Dráván fölfelé. E folyam egész alsó futásában ugyanoly tájképeket mutat, mint a Duna, csakhogy persze nem oly széles. Az éj megérkezett; de a hold a tiszta, derült ég csillagos boltozatáról teljes fényét árasztá azét a beláthatatlan, csöndes, hallgatag tájon és oly kedves Dájt, oly magasztos nagy szerűséget öntött el azon, melyet fényes délben bizonyára nélkülözött volna. Itt is, épen mint a Duna partjain, a fűzfák, melyeket soha sem nyesnek, valóságos erdőt képeznek. Éji tizenegy órakor szerencsésen megérkeztünk Eszékre."

„Eszék, hol négy napig mulattam, három városzrészre oszlik: alsó, felső és uj városra, melyeket egymástól a vár szigetel és választ eL mely maga is tele lévén lakházakkal, szintén egy külön várost képez. Egy csinos és árnyas glacis (sétány) minden városrészből az erősséghez vezet. E várat savoyai Jenő herczeg építette, hogy a törökök ellen a Száva völgyét megvédje, de biz annak még eddig nem sok hasznát vették. Ágyúi, miként nekem többen mondották, soha sem tüzeltek 1848-ig, mikor is a magyarok ama horvát csapatok ijesztgetésére sütögotték el néha, melyek a Dráva hidján Magyarországba törni fenyegetődztek. A józan ész ma már azt követelné, hogy e haszontalan kőtöme-got lerombolják; ezáltal a három városrész, melyek mindenikét terjedelmes kertek és szántóföldek környezik, s melyek közül most mindeniknek külön s a másikéra féltékeny érdekei vannak, apránként közelebb jutnának egymáshoz, s idővel talán egyesülnének is. De a bécsi hadügyminiszter nem igy gondolkozik; ő még mindig sajnálkozva gondol a régi szép időkre, mikor a birodalom legtisztább jövedelmi forrását is elnyelte ama vitéz hadsereg fentartása, mely oly dicsőén megpaskoltatá magát Solferinó és Szadova mellett."

Utazónk szerint: „a mig e változás meg nem történik, a mig a különböző városrészek és ezeknek most még szerte ágazó érdekei össze nem fűződnek, addig Eszék 14 000 lakója daczára som lehet egyéb egy nagy falunál. A felső várost ma már egy rakás uj épület disziti. Ugyanis aláirás utján közelebbről egy színházat építettek, melyben télen át rendesen — persze németül — játszanak, továbbá egy kaszinót is, melyben egész éven át vasárnaponként tánczmulatságok vannak. Ezeken kivül sok tekintélyes, két-három emeletes épület emeli e városnegyed növekvő díszét. A város társdalmi viszonyainak jobbra fordultát és kedvezőbb kifejlődését, a még mindig fennálló katonai szolgálaton kivül, nagyban fogja hátráltatni az egyes városrészek szerfölött nagy távolsága is." Eszék lakói nemzetiségűkre nézve magyarok, németek, szlávok és zsidók; vallás tekintetében természetesen szintén igen különbözők A város kapui előtt időnként egy-egy sátoros czigány-csa-pat is meg szokott jelenni. Mind e különböző nemzetiségek sokkal inkább össze vannak vegyülve és nőve egymással, hogy sem egyik a másikát megvethetné vagy valamelyik a többi fölött

az elnyomó szerepét játszhatna. A szlávok azonban természetesen többségben vannak.Eszék vidékéről: Falusi lak.

környezik, s melyek közül most mindeniknek külön s a másikéra féltékeny érdekei vannak, apránként közelebb jutnának egymáshoz, s idővel talán egyesülnének is. De a bécsi hadügyminiszter nem igy gondolkozik; ő még mindig sajnálkozva gondol a régi szép időkre, mikor a birodalom legtisztább jövedelmi forrását is elnyelte ama vitéz hadsereg fentartása, mely oly dicsőén megpaskoltatá magát Solferinó és Szadova mellett."

Utazónk szerint: „amig a változás meg nem történik, amig a különböző városrészek és ezeknek most még szerte ágazó érdekei össze nem fűződnek, addig Eszék 14 000 lakója daczára som lehet egyéb egy nagy falunál. A felső várost ma már egy rakás új épület disziti. Ugyanis nemrég egy színházat építettek, melyben télen át rendesen — persze németül — játszanak, továbbá egy kaszinót is, melyben egész éven át vasárnaponként tánczmulatságok vannak. Ezeken kivül sok tekintélyes, két-három emeletes épület emeli e városnegyed növekvő díszét.

„ Megérkezésem után való napon" — irja tovább utazónk — „elindultam bejárni Eszék regényes környékét. Bármily egyhangúnak látszik is e vidék egyelőre és a láthatáron sem folyót, semhegyeket, sem semmiféle más nevezetes pontot nem vehetünk észre, mely a meglátogatásra érdemesnek mutatkoznék: mindazáltal első tekintetre feltűnik egy átalakuló félben levő társadalom igyekvő erőlködése, azonnal fölfedezhetjük a tünedező félben levő múlt érdekes nyomait, és jelentkezni látjuk a szebb jövő reményeit és ígéreteit." Ezután Perrot igen érdekesen s a lehető log • aprólékosabb részletességgel irja le a város egész környékét, annak termékenységét, a körül fekvő pusztákat, s azt a roppant nagy változást, melyen az egész vidék 20 év óta átment. A környékbeli parasztházakról következőleg ir: „Hála e vidék termékenységének s a lakosok szorgalmának, az

Eszék szomszédságában fekvő falvak ki-nézése néhány év óta teljesen megváltozott. A régi házak, melyek még most is nagy számmal díszlenek a falvakban, melyekon áthaladtunk, szalmafedeleikkel Ó3 a falaikhoz támaszkodó disznóólakkal, szerfölött parasztos és nyomorult látványt nyújtanak; némelyiket csakis az imádság tartja ugy a hogy; de mellettök ma már mindenfelé igen tiszta és csinos házak emelkednek téglából épitve, szép fehérre meszelve s imitt-amott vakolat-müvekkel diszitve; fedeleik szép vörös cserépből vannak, melyek a nap fényében messzire kicsillognak a fák sűrű lombjai közül. Az itteni paraszt ember igen jól tudja értékesíteni földje termékeit, s ha pedig napszámba megy dolgozni, jól megfizetteti magát. Ilyen vidéken, hol az élet oly olcsó, a férfi 3 frankot és a nő 2 frankot könnyen megszerezhet mezei munkájával."

Az oszékvidéki lakosok nagyobb részének arezán és termetén azonnal észrevehetjük, hogy melyik nemzetiséghez tartoznak. „A legtöbbnek, a kivel utamban találkoztam" — irja Perrot — „szőke vagy többé-kevésbbé világos gosztenyeszinü haja volt, és bár mennyire megbarnította is arczuk bőrét a nap, még sem oly feketék, mind a délvidéki magyarok. A nagy és karcsú termetű nők többnyire szépek és csinosak. Különösen pedig csillogó kék vagy igen gyakran sötét szürke szemeik valóban kedvesek. Arczuk többi része nem kevésbbé csinos; álluk átalában kiálló, ajkaik egy kissé vastagok."

„Divatos öltönyeik nagyon emlékeztetnek a keletre. A férfiak paszomántos fekete szőrszok-mányt, durva vászon inget s bokáig érő, lobogó bő gatyát hordanak; mikor meleg van 8 munkában vannak, ennyiből áll egész öltözetük. De néhány lézengő, ki hozzánk csatlakozott, kissé jobban volt öltözve mint a többi. Lábaikon vastag bőrből varrt nagy csizmákat s ingökön felül csillogó érczgom-bokkal kipitykézett kék posztó mellényt s hátukon sárga vagy fehér felöltönyt viseltek. Télen ez öltönydarabokra jó moleg báránybőr-bun-dát vagy pedig bő köpönyeget, gubát vagy szűrt vesznek."

„A mi a nőket illeti, ők Attikának albániai származású nőit juttatták eszembe. Az ilyen szép szeptembori délutánokon (a mint fentebb emiitettük, Perrot szeptemberben járt e vidékeken) egész öltözetük csinosan, csipke-módra hímezett szegélyűnyákot és kebelt igen is szabadon hagyja, egészen a bokáig érne, de hogy a mezőn gyorsabban járhassanak a otthon is könnyebben mozoghassanak, egy szines övhöz, mely háromszorosan is körül keríti derekukat, az ing széleit fólakgatják; ugy aztán az ing redői symmetrikus és festői egészet képeznek ; elől egészen a bokáig ér, hátul pedig a lábikra közepe tájáig csüng le. Fejeiken egy három szögletü kendő, mely hétköznap egyszerű fehér, ünnepnapokon pedig ezüsttel és aranynyal van kivarrva, kölönböző módon, de mindig ügyesen van oda kötözve; a kendő végei hol a hátra, *hol a mellre fityegnek alá; kiki a maga izlése szerint viseli azt. Mikor diszbe akarnak? öltözni, térdig érő csinos kötényt kötnek fel, melynek szine és festése hasonlít azokhoz a szőnyegekhez , melyeket Szerbiában és Bozsnyákor-szágban láttam; az ing fölé egy ujjatlan mellény-szerű öltönyt vesznek, moly aranynyal és ezüsttelgazdagon ki van varrva. Télen, hogy a hideg ellen védve legyenek, báránybőr-kozsókot vesznek magukra, mely a nálunk szokásos uti köpönyeghez hasonlít."

„Mindazon öltönyök, melyokot a nők viselnek, saját iparuk művei és ügyes ujjaik munkái, melyeket a hosszú téli estéken készítenek. Az útfélen több nőt vettünk észre, a mint a kendert tilolták, még pedig a mily egyszerű, épen oly sajátságos gép segélyével. Mozogható vágókés alakú készülék az, csak hogy fából, mely egy kis állvány közepére van megerősítve. A tiloló nő mellett egy kis gyermek tolja egyenlő arányban a kender kévéket a fa-vágókés alá.melylyel azoknak mogszáradt szárait a nő pozdorjává töri. Hogy pedig a tiloló nő nagyon hamar el ne fáradjon, egy vizszintes fakaróhoz támaszkodik, mely függélyesen álló karókra van keresztbe fektetve. Valerio mellékelt rajza világosabban fogja feltüntetni e helyzetet." A tiló a franczia guillotine-ok oz ősapja, Erdélyben s Magyarországban is majd mindenütt használatban van. Itt is fából van készitve és falábakon áll az egész, 8 ennélfogva nem szükséges vele a munkásnőnek lehajolni, hanem egyik kezében a tiló fogantyúját, a másikban a kendorkéve végét fogja és ugy töri vele össze a száraz kenderszálakat.

Egyébiránt e vidéken épen ugy mint az erdélyi oláhoknál, nem csak a házi, mezei és ken-dormunkákat végzi az asszony, hanem a kukoricza i fejtést is, a mi pedig meglehetős kemény kezeknek való foglalkozás. A leszedett és meghántott kuko-riczát mogyorófa-vesszőkből font és faállványokra helyezett hatalmas kasokba rakják, melyeket Erdélyben és a Szilágyságban góréknák neveznek, s miután ezekbon a kukoricza jól kiszáradt, kihordják azt belőlök és csöveikről a szemeket lefejtik. E kukoricza-kasok szalma- vagy kukoricza-zsup fedéllel vannak fedve, s a mint Valerio rajzából is látható, éppen olyanok, mint a magyar- és erdélyországi górék.

Utazás a Missisippin. 1866. 310.

(Mayne Reid angol beszélye.)

I.

Mint átalában a legtöbb ifjúnál — kik csak épen most váltak meg az egyetemtől — megszokott dolog, hogy odahaza nem érzik jól magukat: velem is épen ugy történt; az utazás vágya fogott el, s legfőbb óhajtásom az vala, megismerni azt a világot, melyet eddigelé csupán könyvekből ismerek.

Ugy fordult, hogy óhajtásom nemsokára teljesült; egy becsületügy, mely véresen végződött, gyors menekvésre kényszeritett, s igy lőn, hogy minden sóhajtás nélkül szemléltem, hogy merülnek alá mögöttem szülőföldem halmai a sötét hullámokba. Az Atlanti óceánon szerencsésen átkeltem, s honnról való távozásom után négy hétre, egész kényelemmel lépdeltem fel s aláNew-Orleans utczáin.

Azon hat hónap alatt, amit e városban tölték, nagyobb világismeretet szereztem magamnak, mint ennekelötte hat éven keresztül; csakhogy szerzett tapasztalataimat kissé drága áron kellett megfizetnem. Tár-czám e félév végével annyira kiürült, hogy attól kellé tartanom, nemsokára el kell áru-sitanom minden birtokomat. Meg is tettem utóbb, s miután a vendéglői számlát kiegyenlítettem, maradt huszonöt dollárom. Ez mindenesetre igen kevés volt azon utazó számára, ki hazájától több ezernyi mérföldre volt távol s kinek legalább három hónapig kell vala várnia, mig honnmaradottainak írhat s azoknak válaszát veheti.

Mogorván és leveretten jártam s keltem az utczákon, legközelebbi jövőm felett aggódva. Ismerőseim száma napról napra fogyott; szokott helyeinken nem találám fel őket; hová lehettek?

Eltűnésükben nem volt semmi titokteljes. Épen június közepe volt; iszonyú forróság lön, s a higany napról napra fölebb szállott. Egy-két hét múlva el kellé érkeznie amaz évenkint megjelenő kellemetlen vendégnek, kit e vidék a sárga Jack melléknéven ismer s kinek jelenlétét ifjú és öreg egyaránt féli, s épen azon rémület, melyet e sárgaláz okoz, ez kényszerűé a távozásra most is New-Orleans előkelő világát, hogy vándormadarak módjára, északiabb tájakra vonuljanak.

Nekem sem volt semmi kedvem a sárga lázzal megismerkedni, s igen üdvösnek láttam, kitérni útjából. Hogy pedig ez megtörténhessék, csak hajóra kellé ülnöm, valamely — a tengertől távolabbra fekvő városba távozandó. Saint-Louis igen vonzó nevű hely volt azon időben, s ugy határozám el, hogy én is odamegyek, bárha meg nem tudtam volna mondani egy fél világért, miből fogok ott élni, miután módom csak is annyi volt, hogy épenséggel odajuthassak. Összeszedtem azért csekély holmimat, s egy, ama halmok városa felé induló gőzöshöz mentem, mely hajó „a nyugat szépe" vonzó nevet viselé.

Határozott időben a fedélzeten valék, azonban a Missisippi-gőzösöktöl nem lehet pontosságot várni, s csakhamar belátám, hogy legalább is néhány órával még késhettem volna. Ezen időt arra használtam, hogy a különös jármüvet, melyre léptem, közelebbről megvizsgáljam. Azért mondom különösnek, mert a Missisippin és mellékágain járó gőzösök, egyéb vidékek hajóitól merőben különböznek. Tisztán folyamhajók, melyek a csak kissé is zivataros tengeri utat semmi módon ki nem állanak. Bordáik egészen a tengeri hajók mintájára vannak ugyan épitve, de oly kevéssé mélyek, hogy a legfelső fedélzet alig van néhány hüvelyk-nyire a viznek tükrétől. Fenn a fedélzeten áll maga a gép is, ugyanott vannak a hatalmas öntött vas kazánok s a katlanok, melyek szintén igen terjedelmesek, minthogy fahasábokkal fűttetnek. S a csekély térségnél fogva, ugyancsak itt vannak felhalmozva a fölvett áruczikkek is, s mindenütt, hol a helyet a gép mozgása nem veszi igénybe, majd patnutgöngyök magas halmai, majd dohányos hordók, vagy tengerivel megtöltött zsákok magas tömege láthatók. Ez a hajó terhe, midőn völgynek jő, vizmentiben; azonban ha fölfelé utazik, áruinak minősége természetesen egészen más; ekkor kézmüvekből áll az, rendesen: gazdasági eszközökből, kávé-, rizs- és czukorból, narancsból s a tropikus éghajlat más egyéb terményeiből.

A hajófedélzet hátmögében van egy hely, azon igénytelenebb utazók számára, kik fedélzeti utasoknak neveztetnek. Ezek rendesen irlandi napszámosok, szegény német kivándorlók, négerek és rabszolgák. A hajó csekély mélységének az az oka, hogy a folyam, kivált a száraz évszakban, igen sok helyen sekély. Ezen okból ama kevés mélység a legnagyobb előnynyel bir, és kapitányom, ki hajójának e tulajdonára nagyon sokat tartott, tréfásan monda: hogy neki nem kell egyéb egy jó harmatnál a füvön s keresztül evez hajójával a prairie fölött.

Ha a Missisippi-hajók viz alatti részéről keveset lehet is mondani: épen ellenkezőleg ugyanannyit lehet beszélni a vizfölöttiröl. Gondoljunk egy kétemeletes, mintegy kétszáz láb hosszú, deszkából épült házat, mely hófehérre van festve, gondoljunk a felső emeletben egy egymáshoz igen közel álló ablak- vagy majdnem ajtósort, mely a keskeny párkány-járd ára nyilik, s ezek fölött egy egészen vizirányos, vagy kissé kidomborodott tetőt, mely kátrányos vászonnal van bevonva s melynek középvonalán egy sor üvegtábla bocsát világosságot alá; képzeljünk hozzá, ezen tető fölött, mintegy száz lábnyira fölemelkedő vaspléhböl készült két fekete hengert, tiz lábnyi átmérö-jüeket; s végre a hajó ormányánál egy magas zászló-árboczot, melyen a csillagfedte lobogó díszeleg : gondoljuk el mindezt együtt s lesz némi fogalmunk a Missisippi-gőzösökröl.

Ha az ember a hajóterembe lép: a látvány újdonsága meg fogja lepni. A szem előtt mintegy száz lábnyi hosszú sálon tárul fel, szőnyeggel gazdagon feldiszitve, drága székekkel, pamlagokkal, asztalokkal, tükrökkel bútorozva; tündöklő csillárok függnek a tetőről alá, szárnyas ajtó vezet a kétágyu hálószobákhoz, a magas szárnyas ajtó, tarka szines üveggel választja el a hölgy-salont e teremtől. A falak gazdagon megaranyozvák és szép aczélmetszetekkel ékesitvék. Egy szóval: oly fény és pompa uralkodik mindenütt, minő az európai utazó előtt szokatlan s minőről csak a keleti regékben hallottunk emlitést tenni.

S mégis, ez a pompa gyakran szomorú ellentétben áll az e termet elfoglaló utazóközönséghez, mert e sálon csakúgy tulajdona a legsemmirekellőbb naplopónak, mint a müveit gentlemannak, s gyakran a durva, műveletlen emberek száma jóval felülmúlja a müveitekét.

Miután a „nyugat szépé-"nek belsejét kellőleg szemügyre vettem volna, a kajüte előtti nyilasra léptem. Itt egy szabad tér terül, mely közönségesen sátornak hivatik, s mely a férfi-közönségnek kiválólag kedves tartózkodási helye. A sátort egy oszlopok által tartott tető képezi, mely nap és eső ellen véd, s minthogy mind elöl, mind oldalvást nyilt, a leggyönyörűbb kilátást nyújtja, s ezenfölül abban áll nagy előnye, hogy a hajó legcsendesebb mozgása által is hűvös lég áramlik rajta keresztül. Itt az utasok kényelmére székek vannak fölállítva s a dohányzás szabad. Ki az emberi sürgésforgás szemléletével — mely e helyről látható — nem tud egy-két órát itt unalom nélkül eltölteni, azt kevéssé érdekelheti az elevenség. Odaültem én is, szivarra gyújtottam, s a szemlélődés e mulatságos foglalkozásához kezdek. A „Levée" — egy száz angol mérföldnyire elnyúló mesterséges töltés, mely a Missisippi hosszában elvonul, New-Orleans mellett; természetesen oly erősen van épitve s oly tágasán, hogy tengeri hajókat és folyami gőzösöket egyaránt biztosan befogadhat. (Foiyt kov«tk.)

Folytatás: 1866. 322; 334; 346; 358; 370.

Reményi Antal. MÁTYÁS KIRÁLY DUNAI HAJÓHADA. 1902. 685.

* Mikor 1884-ben tanulmányaim során ott jártam, még találtam, a Czigány-szigettel szemközt, néhány, a part iszapjában heverő, félig elsüppedt faragott követ, Mátyás király hires dunai kikötőjének maradványait.

Most, midőn a nagy királyt dicsőíti minden ajak, mikor dicsőségétől visszhangzik hegy és völgy, ne mulaszszuk el tanulságul minden oldalról megvilágítani nagy alakját.

Mátyásnak minden gondolata arra irányúit, hogy nemzete jövőjét szilárd alapokra fektesse. Szemei előtt állottak a múlt tapasztalatai, mikor az ország főuiai sokszor a legválságosabb per-ezekben távol maradtak hadaikkal, végveszedelembe sodorva a hazát s ezért megteremtette a a tfekete seregei', Európában az első állandó hadsereget. Azt is felismerte, hogy az ország legfontosabb stratégiai vonalának, a Dunának, védelmére az erős hajóraj a legerősebb biztosítékok egyike. Intésül szolgálhatott neki az is, hogy nagyrevű atyja mily hasznát vette naszádjait ak Nándor-Fehérvárnak a törökök ostromától való felmentésénél.

Első gondjai közé tartozott tehát az is, hogy a dunai vizi erőt szilárd alapokra fektesse és harozképessé tegye. Állomásokat rendeztetett be az egyes osztályok számára: Győrött, Komáromban, Budán, Kévén (a Csepel-szigeten), Futakon, Péterváradon, Zalánkeménben, Zimony-ban, Nándorfehérvárit, Szendrőn, Galambóczon. A Dráván Ulok, a Száván Sabácz és Szent-Demeter volt táborozó helyük. A fő hajó-tpítő hely Komáromban volt. Nándorfehervártt kikötőt építtetett, melyet faragott kövekből emelt gátak fogtak körül, haíalmas ágyúkkal megrakott bástyák védték és vas kapu zárla el.*

Számos új hajót építtetett s ezeknek legénységét, a királyi naszádosokat, zsoldosokkal egészítette ki, jó részt a török iga alól Magyarországba menekülő szerbekkel. Ezek az újabban felfogadott naszádosok földeket kapjak a dunamenti kincstári birtokokból, de kötelesek voltak bármikor s az ország határain kívül is szolgálatot tdjpsíteci. A fegyelem igen szigorú volt, a zsold rendesen kijárt nekik. Hogy az új és régi hajósok közt, a kik csak háború idején voltak kötelesek hajóikkal a zászló alá sorakozni, minden Különbség megszűnjék, a király a testületi nemességet az előbbiekre is kitérj> sztette. Saját bíráik Ítélkeztek felettük, az ú. n. judices nava-les. Bősz hirű vagy bíróilag mór büntetett egyének nem léphettek testületükbe. Példás volt a kötelességtudás e vitéz testületben, mely tántoríthatatlan hűséggel viseltetett a korona és ország iránt.

Mikor Szokolyi Péter és Mihály a Szerém-ségbe 1462-ben betört, Ali béget utolérték és csatára kényszerítették, a naszádosok széjjel szórták a török hajókat s elvágták Ali bég visszavonulási vonalát, úgy, hogy csak kevesed magával menekült meg. 1476-ban Ali és Skander pasák felhasználták azt az alka'mat, hogy Mátyás Frigyes császárral állott háborúban, betörtek az országba, pusztítván s égetvén mindent maguk előtt. Mátyás leküldte délre a hajói aj egy részét, mely addig a Duna felső részén veit elfoglalva s azt a parancsot adta neki, hogy vágja el a törökök visszavonulási vonalát. A király Posaninnál fényes győzelmet aratott a törökök felett, a kik hanyatt-homkk futottak a Duna felé. A naszádosok azonban, a kik időközben a török flottát széjjelverték és hajói nagyobb részét elfogták, rajtuk ütöttek a menekülő törökökön, úgy, hogy csak magának Ali pasának sikerűit nagy bajjal csónakon megmenekülni. A többieket, köztük Skander pasát, mind levágták. E győzelem emlékére a király érmet veretett s osztatott ki a hadsereg s a naszádosok közt. Egy ily érem megvan a Nemzeti Múzeumban is.

A hajóhad erejére világot vet a firenzei fejedelem, Medici Lőrincz követének a «Bibliotheca Laurentianá»-ban őrzött egykorú jelentése. E jelentés szerint Mátyás király akkori hajóhada 330 hajóból állott, 12,600 emberrel, köztük 1700 lándzsás, 1200 nehéz fegyverzetű gyalogos, számos pattantyús, muskétás és kéz-íjas. A hajók közt volt 16 nagy gálya, mindegyik 48 evezővel, négy árboczczal, 300 fegyveressel, négy százfontos bombavetővel, 200 pisside ma-nuali (állványos muskéták) és száz carabotán-nal. A bombavetőket három-három ember szolgálta ki. E 330 hajón kívül 34 naszád állandóan Nándorfehérvárit állomásozott. Mindenik naszádhoz tartozott 18 evezős, 18 muskétás és két ágjú-iiányzó. Hoszú előrészükön egy carabotán volt felállítva, mely 40 fontos golyókat vetett. Volt még a királyi hajóhadon nyolez nagy bom-bárda, nyolez nagy vetőgóp, azután irabuccók s még 20 nagy mozsár, a melyek 150 fontos kőgolyókat vetettek.

E hajóhad, folytatja jelentésünk, ha a parton kikötött, oly nagy mennyiségű építöfát, rudat és^-lánczot vitt magával, hogy képes volt két óra albtt várat építeni 7—8000 ember számára, mely a szárazföldről védte a flottát. E \ár 40 tábori kígyóval, mozsárral és bombárddal volt felfegyverezhető s a folyón 16 jól felfegyverzett hajó őrizte. A flottához tartozott 5000 huszár, a kik a Duna mentén kisérték. A jelentésen a következő felirat olvasható: cL'armata e flotta di sua Maesta il Be d'Ungheria.» (Ő Felsége a magyar király hadserege és flottája.) Ennél hatalmasabb hajóhadat nem hordoztak még a Duna hullámai. Bonfini is beszól a «tornyok»-ról, melyekkel a hajók az ágyúk és vetőgépek számára el voltak látva.

A pápa nagy reményekkel viseltetett e nagyszerű hadi készülődések iránt és sürgette a háborút a török császár ellen. Mátyás 1480 január 29-én írja Frigyesnek, hogy a vele kötött békeszerződésben, a pápa sürgetése folytán tett Ígéretéhez képest tavaszkor megindítja a háborút a félhold ellen s hogy 24 új hajó számára a felszerelési tárgyakat megvette a római birodalomban ; eresztené tehát szabadon keresztül a lőport, ágyúkat s egyéb felszerelési tárgyakat hozó hajókat. Az álnok római császár azonban nem hogy segítségére jött volna, a mintázta pápának megígérte, hanem betört újra az ország nyugati részébe, nagy pusztítást téve e vidéken s természetesen a 24 hajót sem bocsátotta keresztül.

Mikor Mátyás a Temesvárnál táborozó Kinizsynek paranosot adott, hogy induljon el 32,000 bérével s mindenek előtt szabadítsa fel Szer-hiát a hajórajnak egy részét támogatására alája rendelte. Parancsnoka ennek Eozgonyi László vol* alparancsnoka Brankovics Vuk szerb knéz, • ba'óival szintén hozzá csatlakozott. Mikor Polcnyi Kinizsy hadseregét a Dunán átszállította, a Szendrőröl oda siető török hajóhad megtámadta Kozgonyit és elvette két hajóját. Eozgonyi azonban csakhamar harezrendbe állította hajóhadát s elűzte a törököket a Kazán felé és _most már akadálytalanul szállíthatta át Kinizsy seregét s elkísérte hajóin a Moraván. Nemsokára azonban a törökök visszatértek. Erről értesülve Eozgonyi, kievezett a Morava folyóból, a hol horgonyzott volt. A törökök hármas harezrend-b₉n támadtak, Eozgonyi pedig naszádait ókalak-ban állította fel, melyekhez a szerbek csatlakoztak. Ily módon széjjelverte a törököket, elfogván 17 hajójukat, köztük a két saját, előbb elvesztett hajóját.

A római császár tudván, hogy Mátyás immár újólag komolyan czélba vette a félhold hatalmának megtörését, 1483-ban ismét betört az országba. Mátyás erre kénytelen volt Bajazid szultánnal békét kötni, megelégedvén azzal, hogy a szultán lemondott minden igényéről Szerbiára, Boszniára, Herczeg rvinára és visszaadta a királynak a bolgár végvárakat.

A német császár ellen ez idő után Ausztriában folytatott háborúban a hajóhad nemcsak a szállító és utánpótlási szolgálatot teljesítette, hanem a Duna mentén fekvő várak : Hainburg, Klosterneuburg, Korneuburg várainak ostromlásánál és végre Bécsnek 1485 június 1-én történt bevételénél is fontos szolgálatokat tett.

Az idegen hatalmak követeinek egyidejű jelentéséből az is kitűnik, hogy Mátyás király uralkodása utolsó éveiben egy tengeri hajóhad építését is tervbe vette, hogy a velenczeieket a magyar és dalmát partokon elfoglalt kikötőkből kiverhesse. Fájdalom, oly korán bekövetkezett halála megakadályozta e nagyfontosságú terv kivitelében.

Az utolsó, de gyászos szolgálatot is a hajóraj teljesítette nagy újraszervezőjének és hadurának. Virágvasárnapján 1490-ben Mátyás király hirtelen meghalt 47 éves korában. Holt tetemeit a fekete posztóval bevont királyi tengernagyi hajó hozta le a Dunán Budára, odaadó hűséggel szolgált naszádosainak 50 hajója kíséretében.

FÜGGELÉK

Lónyay Jánosné: LÁTOGATÁS A MUNKÁCSI ÁLLAM-FOGLYOKNÁL 1891. 197.

Lónyayné naplója

Két hónappal ezelőtt vettem a hírt. hogy Ardról államfoglyokat szállítottak Munkácsra. Egyúttal egy kedves rokonom felszólitott, igyekezzem, amennyire hatalmamban áll. honfitársaink sorsán könnyíteni. Mindazok, kiket arra kértem fe|, igyekezzenek utat-módot mutatni, hogy a várba juthúsnak. Az volt a válasz, hogy a várparancsnok rideg ember, ki mindenkit visszautasít: csakis a foglyok legközelebbi rokonai juthatnak a várba. Kihozták nekem a foglyok névsorát, hanem ezek közt nem akadok egy ismeretes névre sem.

1850. junius 11. Ma azt a hírt vettem, hogy pár nappal ezelőtt ismét több fogoly érkezett Munkácsra, és ezek közt van gróf Teleki Domokos is. Ő ismerős név. Menyem kíséretében holnap reggel indulunk

Munkácsra.

1860. juniut 18.Hajnal hasadtával útnak indultunk és a nagy sár daczára már fél kilencekor Munkácsra értünk. Az ott lévő iamerősök közül többeket felszólítottam, adjanak felviágosítást. Úgy tünt, hogy hiába fáradtam Munkácsra, a várba jutni nem lehet. A várparancsnok szigoráról sokat beszélnek, őt mint rideg, mogorva férfiút ecsetelték, ki testestől-lelkestől osztrák katona Hosszas küzdelem után elértük, hogy a parancsnok fogadott bennünket.

Beléptünknél a várparancsnoknak kérésemet ismételtem, hogy kedves rokonomat, gr. Teleki Domokost, óhajtom látni. — «Ez én vagyok, — szólott az ifjú mosolyogva, — valószínűleg nagybátyámat keresi, kinek keresztnevét is viselem. Ez igen érthető tévedés.»

E tévedéshez a várparancsnok, B. százados, szerencsét kívánt, mondván: — «Képzelem, mennyire örvend excellencziád, hogy a kedves rokon helyett itt egy egészen ismeretlenre talált ?» Egyenesen nem mondhattam ellent neki. hanem azt állítottam, hogy az egész Teleki-családdal közeli rokonságban állok és így fiatal öcsém sorsáért is melegen érdeklődöm.

A várparancsnok felé fordultam, szemébe néztem, arczkifejezését kémleltem, hogy lelkületét felismerhessem és tudhassam, mit lehet tőle várni, lehet-e szivéhez szólani. Engemet az első benyomás soha sem szokott megcsalni s azt mondhatom, hogy bár felöle csak rosszat hallottam és hozzá ellenszenves előítélettel közeledtem, nem tett kellemetlen hatást reám ez az ember.

Végülis Telekivel jó ideig beszélgettem Gyömrön időző rokonairól, Aradról. Kérdeztem, hogy folytak ott napjai, milyen bánásmódban, részesült? Erre ez volt válasza: «Itt Munkácson sokkal rosszabb dolgunk van, hanem azért nem vesztjük bátorságunkat, reményünket, jobbára vidámak vagyunk, együtt nagy egyetértésben és barátságban élünk.

Ezt hallván, a várparancsnok is közbeszólott, mondván: «Az én sorsom az urakénál sokkal nehezebb; én is fogoly vagyok, ki e szomorú várfalakat el nem hagyhatom. Emellett engem még a felelősség terhe is nyom, nélkülözések közt élek és minden társaságtól meg vagyok fosztva».

Kérdeztem a parancsnokot: szabad-e a várfoglyokat könyvekkel, szivarral, ruhaneművel ellátni? Felkértem, mondja meg: mit szabad könnyebbségükre tenni? és mi van eltiltva? mert nem akarok neki kellemetlenséget okoznii, nem akarok semmiben bizalmával visszaélni.

Ennek hallatára arcza földerült, ridegségét elveszítette s azt mondta, hogya 48 előtt irott könyveket, bármi nyelven vannak irva, bátran küldhetem. És ami a várfoglyok szükségeit illeti, legjobb, ha maguk jegyzik fel azt, miben szűkölködnek és nékem ezen összeírást elküldik. Sőt azt is megengedte, hogy Telekivel egyedül maradjunk, távozni akart, hanem én öt tartóztattam, mondván: "Nincsen nekünk semmi titkos megbeszélni valónk!» Ennek daczára ő a szoba másik végébe vonult és a kíséretünkben jött urakkal kezdett beszélgetni.

Ezen váratlan ajánlat annyira meglepett, hogy azt kellőleg nem is tudtam felhasználni s alig voltam képes Telekihez néhány összefüggő szót intézni, ki nagy zavaromat és idegességemet észrevéve, ismét Aradról és gyömrői rokonairól kezdett beszélni. Végre búcsút vettünk. Nekem a várparancsnok karját nyújtotta. Mielőtt távoztunk volna, az ablakhoz vezetett és a szép kilátásra figyelmeztetett. Azonban én nagy izgatottságomban ebből semmit sem láttam, azt mondhatnám, sűrű köd fedte szemeimet. Azt sem tudom, hány folyosón és szobán mentünk végig.

Midőn a hidat is elhagytuk, véletlenül visszatekintettem és nagy csodálkozásomra láttam, hogy bennünket Rózsa Teleki karján követ, mi több, vele együtt Teleki a kapun is küép és őt a kocsira felszállni balkarjával segíti. Midőn már mind a kocsin ültünk, Teleki még egyszer búcsút vett tőlünk.

Mit érezhetett szegény ifjú, midőn a vár falait elhagyta, és magát ismét Istennek szabad ege alatt találta.

1850. június 19.

Ma gyermekeim kíséretében haza értem Lónyára. A délután és estve kellemes beszélgetések közt telt el. Újra és újra megbeszéltük a tegnapi nap eseményeit, mi mellett az idő nagyon sebesen telt.

Kérdeztem a parancsnokot: szabad-e a vár-foglyokat könyvekkel, szivarral, ruhaneművel ellátni? Felkértem, mondja meg: mit szabad könnyebbségükre tenni? és mi van eltiltva? mert nem akarok neki kellemetlenséget szerezni, nem akarok semmiben bizalmával visszaélni. Ennek hallatára arcza földerült, ridegsége! elveszítette s azt mondta, hogy a 48 előtt irott könyveket, bármi nyelven vannak irva, bátran küldhetem. És- a mi a várfoglyok szükségeit illeti, legjobb, ha maguk jegyzik fel azt, miben szűkölködnek és nékem ezen összeírást elküldik. Sőt azt is megengedte, hogy Telekivel egyedül maradjunk, távozni akart, hanem én öt tartóztattam, mondván: "Nincsen nekünk semmi titkos megbeszélni valónk!» Ennek daczára ő a szoba másik végébe vonult és a kíséretünkben jött urakkal kezdett beszélgetni.

Ezen váratlan ajánlat annyira meglepett, hogy azt kellőleg nem is tudtam felhasználni s alig voltam képes Telekihez néhány összefüggő szót intézni, ki nagy zavaromat és idegességemet észrevéve, ismét Aradról és gyömrői rokonairól kezdett beszélni. Végre búcsút vettünk. — Nekem a várparancsnok karját nyújtotta. Mielőtt távoztunk volna, az ablakhoz vezetett és a szép kilátásra figyelmeztetett. Azonban én nagy izgatottságomban ebből semmit sem láttam, azt mondhatnám, sűrű köd fedte szemeimet. Azt sem tudom, hány folyosón és szobán mentünk végig.

Midőn a hidat is elhagytuk, véletlenül visz-szatekintettem és nagy csodálkozásomra láttam, hogy bennünket Bózsa Teleki karján követ, mi több, vele együtt Teleki a kapun is küép és őt a kocsira felszállani balkarjával segíti. Midőn már mind a kocsin ültünk, Teleki még egyszer búcsút vett tőlünk.

Mit érezhetett szegény ifjú, midőn a vár falait elhagyta és magát ismét Istennek szabad ege alatt találta.

Nem tudom, a várparancsnok szándékosan részesítette-é öt e kedvezményben.vagy vélem volt annyira elfoglalva, hogy ezt észre nem vette. A várból egyenesen hazafelé indultunk, és későn, sötétben értünk Somba.

Alig vettük észre a rossz utat és hosszasan tartó kocsizást, mert az átélt izgalmas órák egészen elfoglaltak s folyton a szegény várfoglyokról beszélgettünk.

Albert fiam és Rózsa jól felhasználták azon időt, míg velem a várparancsnok beszélgetett. Megmondták Telekinek, mennyire vágytunk a várba jutni és részvétünket bajtársainak nyilvánítani, de nem lehetett az akadályokat leküzdeni.

Felkérték Telekit, bármiben szűkölködnek, tudassák azt velünk és mi boldogok leszünk, ha nékiek valamiben szolgálhatunk.

Beszélte Rózsa, hogy véle Teleki a hídon megállott s intett kezével barátainak, hogy Isten velők, ő távozik! Ezek csodálkozva ugráltak fel ülő és fekvő helyeikről, kalappal, sőt kendővel is integettek üdvözlést, búcsút neki és nekünk.

Nagy-Lónya, 1850. aug. 12.

Leányom Ungvárra utazott, munkácsi barátaink részére a szükséges vásárlásokat megtenni.

Haza érkeztét nehezen várom, szeretném vele mindazt közölni, mi szivemet terheli.

Ha engem a rendes, nyugalmas időkben ért volna annyi bánat, annyi keserű csalódás, mint mostanában, ki nem állottam volna, szivem keservében bizton megreped.

Valóságos szerencse reám nézve, hogy most mások bajával, mások szenvedéseivel kell foglalkoznom, mert e mellett megfeledkezem saját terheimről és gondjaimról.

Védenczeimet folyton féltenem kell, folyton kell felettök gondos elővigyázattal őrködni; ezen gond elvonja figyelmemet saját gondjaimtól, nem érek rá ezekbe elmélyedni. Én most csak azon tűnődöm, miképen segítsek azokon? kiket a végzet ide hozott; hogyan biztosítsam jóllétüket ? És másokért aggódva, másokért fáradozva, saját keserveim és nehéz lelki küzdelmeim háttérbe szorulnak, szivem megkönnyebbülésre talál.

1850. augusztus 13.

Leányom elégedetten tért vissza Ungvárról, mindent jól végzett és jutányosán vásárolt; vidám kedélye engem is felvidít.

Mint Etelka beszéli, Ungvárott nagy szolgálatkészséggel találkozott, az üzletekben és mesterembereknél bámulatos honszeretetet és áldozatkészséget tapasztalt. Nem így van ez az úri rendnél, melynek itt csak birtokai feküsznek, de hazája az örömöket termő világ! Amint e derék emberek megtudták, kik részére történnek a vásárlások, gyári árakon alul számították az árúczikkeket; a mesteremberek, varrónék ingyen vállalták a munkát.

Midőn ezt leányom nékik megköszönte, kö-nyes szemekkel ismételték, hogy ők tartoznak köszönettel és hálával, a miért leányom nékiek arra alkalmat nyújtott, hogy ők is segítsék a szerencsétlen honfiakat. Bernáték, kiknél leányom szállva volt, hasonlóképen nagy szolgálat- és áldozatkészséget tamisítottak és több tárgy megszerzését magokra vállalták. Azt is megígérték, hogy igyekezni fognak a munkácsiak részére pénzt gyűjteni.

Ezt annyival nagyobb hálával és elismeréssel vettük, miután a mi gyűjtésünk eddig jobbára csak közönynyel és részvétlenséggel találkozott. Ezután csakis a magunk erejére fogunk támaszkodni, s miután engem gyermekeim is nagy lelkesedssel és áldozatkészséggel támogatnak, reménylem, mindig képes leszek szerencsétlen munkácsi barátainkat a szükségessel ellátni.

*

Nevezett úrnő Lónyay Jánosnak volt neje. ki az I838-41 árvíz alatt királyi biztos volt Pesten, később Bihar-, majd Bereg megye főispáni helytartója és -valóságos belső titkos tanácsos. A forradalom előtti időkben közéletünkben nagy szerepet játszott. Gyermekei: néhai Lótnyai Menyhért gróf, volt miniszterelnök ; János. mármarosi főispán ; Albert, volt ngocsai főispán; József. volt orsz. képviselő, és Lonyay Jánosné asszony, ki most ez emlékíratok közérdekűbb ; részét kötetben sajtó alá rendezi «Töredékek czím alatt. Jelen mutatvány az első kötetből való, mely történelmi visszaemlékezéseket tartalmaz.