AFRIKA Északi sarkvidék A nőkről

h14–121. Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók és levelezők.

2020. 05. 25.

Tartalom

VÁROSOK

Sz. Török János. Eredeti levél New-YorkbóI. 1870. 395

Dr. ZÁVORY SÁNDOR: BARANGOLÁS AZ OROSZ FŐVÁROSBAN. I. 1889. 110.

Dr. ZÁVORY SÁNDOR:BARANGOLÁS SZENT-PÉTERVÁROTT. II.,III. 1889. 130.157.

NŐKRŐL

RÉTHI LAJOS. MAGYAR LEÁNY ÉS OLÁH LEÁNY. 1881. 796

Mitrovics Béla :Házassági szertartás a rómaiaknál. 1866. 77.

A NŐK ÉLETE MAROKKÓBAN ÉS A SZULTÁN HÁREME.1894. 415.

AZ ANGOL NŐ A CSALÁDBAN, I. Leánynevelés. 1887. 386

Szokolay Kornél: A BOSNYÁK NŐ. 1901, 497.

AFRIKA

Az afrikai Niagara. 1858. 102.

A SZUDÁNI HARCZTÉRRÖL.1884. 24.

A SZUDÁNI LÁZADÁS. 1884. 141

A BOEROK ORSZÁGA. 1899. 661

AZ ANGOLOK HÓDÍTÁSA SZUDÁNBAN. 1898. 752.

FRANCZIAORSZÁG KÖZÉPAFRIKAI BIRTOKAIRÓL. 1899. 604.

A KONGO-ÁLLAM KÖZÉP-AFRIKÁBAN. 1884. 747.

VIZEK

AZ ÉSZAKI ÉS KELETI TENGEREK KÖZÖTTI ÚJ CSATORNA 1895. 385.

László Károly: Kirándulás a Niagara-zuhataghoz. 1866. 490.(502)

A NIAGARA-VÍZESÉS ÉRTÉKESÍTÉSE. 1887. 61.

Krécsy Béla NIAGARA VÍZESÉS TÉLEN. 1895. 69.

S. L. Képek a Volga vidékéről. 1868. 148.

FÜGGELÉK

Zuboly MAGYAR :OROSZ SZÖVETSÉG TÖRTÉNETI AKTÁI. 1906. 442

VÁROSOK

Sz. Török János. Eredeti levél New-YorkbóI. 1870. 395

New-York. 1870. julús 15.

T. Szerkosztő úr!

A légi szárny-gőzkocsira (nyeregvasút) felültem , s a Castle Gardentől azon mentem lakásomra ; a 9-dik avenue, 33-dik utszába. Ez a vasút egy-egy szál üres vasoszlopnak két karba ágazó tetejére van függesztve, s rajta a kocsi vashuzalok segélyével gőz által vonatik. A gőzgép a fold alatt van, honnan vas csövön s kerekeken szalad fel a huzalszál, a négy sin közötti két középsőre, amelyon hozzá van kötve a kocsi, s vonja oly gyorsasággal, mint a rendes gőz-vasuti pályán. Mintha repülnénk, oly könnyedéa függünk a levegőben. Ily mcglepően jutva be New-Yorkba, már ez is felköltötte kíváncsiságomat, hogy mindent annál nagyobb figyelemmel szemléljek, mert valóban, itt minden sokkal czélszerübb és nagyobb mint az öreg Európában.

Maga New-York városa is, mint egy varázsütésre állott elő; 1626-ban még indus birtok s vad kietlen szirtes sziget volt, s most a világ egyik legforgalmasabb városa áll előttüak 1 200 000 lakossal. Egyik legrendezettebb városa is egyszersmind. Az alsó vagyis a régi város még külön megnevezett utczákkal bir, az újban pedig már csak számmal jegyzik az utczákat: 1, 2, 3 dik utcza; a belváros 132 utczáig terjod, s azokat keresztbe metszi. 10 avenu, s a világhírű kereskedői házakkal megrakott két tágas és híres nagy utcza: a Broadway és Boveri, malyeken egyenként 3000 ház van. Az utczák egyenesek, szélesek és többnyire fákkal vannak beültetve, a a forgalmasabbakat lóvonatú vaskocsik szelik át.

Az egész várost a Hudson folyó veszi körül, melyen a roppant terjedelmi kikötőbe a világ minden részéből sereglenek be gőzös és vitorlás hajók, valamint az amerikai folyamok gyönyörű gőzösei, a helyi közlekedésre alkalmazottak, ugyszintén a túlpartokra átszállító nagy számú gőzkompok. Az egész környék városok csoportjából áll, molyeknek népessége óriási mértékben növekszik; jobbról az East-river parton terjed Brooklyn, Amerika harmadik népességű városa. Mellette Villiamburg; a háttérben hosszú, görbe útvonalom kcllett bekanyarodnunk, mig az amerikai partokra ertünk.

Kerülje mindenki az ily Sloman-féle lélekrablókat. Többet követelnek a szabott árnál, mégis a legsilányabb ellátásban részesitik az utazót.

Hamburgot a „Brittish Quoen" három árboezos, 600 lóerejü gőzösön hagytuk el, s a nagy kiterjedésű Élbe folyón haladván Kux-ha végig s ott szállottunk aztán tengerre, melynek hullámain mint gyermekbölcső ringott hajónk. A legszebb időben 42 óra alatt értük el az angol part mentén West-Hartlopoolt.

E város két külön álló részből áll; az óvárosban gyárak, s ipartelepek csoportosulnak, mig az újvárosban, noha a kikötő is ezen az oldalon van, csak egy utczában vannak kereskedések, a többi squáre-in tőkepénzesek és földbirtokosok laknak. Egészen kiváló a többi angol városok közül, már azáltal is, hogy lakói mind jómódúak s egy koldust sem látni utczáin s a kikötőben.

Innen utunkat vaspályán folytattuk Liverpool felé. A vidék itt termékeny; kövér réteket és gazdag vetésekot, lombdús nyirott bokru kerítések koszorúznak. Itt-ett regényes vidék; balról a tenger, jobbról távol kéklő hegység tűnik elő, melyet lassan-lassan elérünk. A gyárvilág itt veszi kezdetét. Óriási vasgyárak, kőszén-telepek tűnnek elő. A vasúti közlekedés oly roppant mérvű, mint sehol másutt a világon; szakadatlan összeköttetésben van egyik város a másikkal, mindenütt csak gyártelepok, hegyen, völgyön és síkon; füsttől, gőztől nem láthatni az ég kékjét. E gyárvilág központja Manchester.

A 420 angol mérföld útvonalon csak egy helyen váltottunk kocsit. Végre a nagy számú állomások utolsójánál Peinbeitonnál óriási (8 perczig tartó) alagúton keresztül robogva Liverpool városa tárult elénk. Magas töltésen haladtunk, két oldalt házsorok és gyártelepek mellett, mig elértük az óriási indóházat, mely vasivezetből s üveglemezzel fedve, 30 öl átmérctü s temérdok vonatnak ad helyet, melyek minden 5 perezben sorban váltakoznak.

Vonatunk amint megállapodott, azonnal jelentkeztek a hajó ügynökök, kik bennünket sor szerint osztályozva általvittek, 6 különböző „pensionokba, aszerint amint Ausztrália, Baltimore, San Francisco vagy New York felé igyekeztünk. Ügynökünk — egy magyar zsidó Kassa vidékéről — csomagjainkat expediálván a Kent squaréba szállottunk meg, hol mir előttünk nagyszámú emigráns érkezett Londonból és Dublinból, kikkel együtt másnap reggol t. i. május 2t-kén szálltunk hajóra.

Addig az alkalmat felhasználva, a város nevezetesebb pontjait megszemléltem. A pomjás Lord streeten palota szerü kereskedelmi házakban sok millió értékű jószág van összehalmozva, s a kirakatokban föl a mísodik emeletig, óriási táblaüvegek mögött, mindennemű finom tárgyak választéka szeimiélhető. Liverpjol legszebb tere a György-piacz, melyen nagyszerű oszlopzatos hangversenyterem, György lovag szobra, Wellington gulája és a János templom áll itt. Közvetlen közeiébon van a Zoológiai Múzeum.

Epületei között feltűnő a postahivatal, a terjedelmes börze, az igen fényesen berendezett Adelpho hotel mely összeköttetésben áll egy indóházzal, a város kellös közepén. A vaspálya itt egy mély alagúton hagyja el a várost 14 pere alatt.

Átalában az egész város csupa raktárakból és kereskedésekből áll. Az öböl partja 6 angol mérföldre terjedő dockokban, roppmt mennyiségű nyers és kész áru van a világ minden részéből összehilmozva.

Liverpool a világ egyik első kereskedő városa, kikötőjében minden ország hajói képviselve vannak, roppnt gőzösök s vitorlás hajók egész várost képeznek. Közöttük czirkálnak az apró helyi vontató gőzhajók, az egyik parttól a másikig közlekedő gőzkompok, melyek kocsikat, állatokat és nagy mennyiségü árucikkeket szállítanak.

Mi is elébb a rakpartról egy kis helyi gőztösre szálltunk, amely 500-ad mgunkat „Abyssiin nagy tengeri gőzösre vitt, mely az öböl mélyebb pontján várt közönségére.

E hajó tisztán csík személyszállitó gőzös Liverpool és New York között. 3000 tonnás, s velünk teszi az első utat. Berendezései, egészen vasból vannak. Hat óra alatt végezte a terhelést, aztán a horgonyt felszedte. Szerdán május 24én. délutáa 8 órakor indultunk el. Hamburgot a „British Queen" három árboezos, 600 lóerejü gőzösön hagytuk oda. A legszebb időben 42 óra alatt értük el az angol part mentén West-Hartlopoolt.

E város két külön álló részből áll; az ó-városban gyárak s ipartelepek csoportosulnak, mig az újvárosban, noha a kikötő is ezen az oldalon van, csak egy utczáján vannak kereskedések, a többi squárein tőkepénzesek és földbirtokosok laknak. Egészen kiváló a többi angol városok kö zül, már az által is, hogy lakói mind jó módúak s egy koldust som láthatni utczáin s a kikötőben. Innen utunkat vaspályán folytattuk Liverpool fölé. A vidék itt tormékeny; kövér réteket s gazdag vetésekot, lombdús nyirott bokru kerítések koszorúznak; itt-ett regényes halomzatok; balról a tenger, jobbról távol kéklő hegység tűnik elő, melyet lassan-lassan elérünk. A gyárvilág itt veszi kezdetét. Óriási vasgyárak, kőszén-telepek tűnnek elő, a vasúti közlekedés oly roppant mérvű, mint sohol másutt a világon; szakadatlan összeköttetésben van egyik váro3 a másikkal, mindenütt csak gyártelepok, hegyen, völgyön és síkon; füsttől, gőztől nem láthatni nz ég kékjét. E gyárvilág központja Manchester.

Itt van a világ legszebb temetője, neve Green-wood. (Zöld erdő). Az egész temető nagyszámú kerek halomzatokból áll parkszerüleg rendezve különbféle fákkal, bozótokkal, nyirott bokrokkal és virággal ékitve; itt-ott egyes tavak, szökő kutak díszlenek; egyeseknek gyönyörű karrarai márvány s gránit szobrai, családoknak nagyszerű eirboltjai, stb., valódi báj-kert, csakhogy halottak lakják s enyhülni a bánat jár árnyaiba.

New-York a város amely nagyszerű maga, szintén oly meglepő szép fekvése s egész környezete is. — A hoobokkoni, long-islandi nyaralók, a Red-Banks tengeri fürdők s a Hudson folyam kis partjin fel egészen Albanyig, minden pillanatban új s meglepő szépségeket tár fel a szemlélőnek. Végre a mi egész Amerikának s nemcsak New-Yorknak büszkesége: hogy legszebb női vannak, kik a versenyt Georgiával, Czirkassziával s kelet virágaival, sőt tán még a mi magyar szépeinkkel is kiállják.

A napokban a niagarai zuhatagokhoz szándékozom kirándulni. — A viszontlátásig!

Dr. ZÁVORY SÁNDOR: BARANGOLÁS AZ OROSZ FŐVÁROSBAN. 1889. 110.

Eredeti levelek Szent-Pétervárról. I.

1712-ben lett a birodalom fővárosa, Moszkvát felváltva. 1917-ben ismét Moszkva lett a főváros. google

Valami sajátságos érzés fogja el a magyar embert, ha egyszer csak azon veszi észre magát, hogy Oroszország fővarosában van. Eszébe sem jut hirtelenében a 3—4 napi unalmas utazás, a gyorsvonat prüsszögése, amit a kietlen, jeges, havas tájakon átrohanva éjjel-nappal hallgatott.

Az ember nem érez ahhoz foghatót, mint midőn Szent-Pétervár hatalmas kupolái szemébe tűnnek. Az utcén sajátos alakok, kozákok, cserkeszek, egyenruhás tanulók, bundák, kucsmák, százával sikló szánok, rendőrök, boglyas muzsikok, jég, hó, zúzmara!

Legelőbb is az a temérdek szán tűnik az embernek fel, melyek szünetlenül roppant sebességgel csúsznak a fényes utczák csikorgó haván. Az egyik oldalon halad fel, a másikon le. Ezt a rendet itt szigorúan megtartják, s ezért nem történik összeütközés vagy szerencsétlenség. Szánkó 30 ezer futkároz Szent-Pétervár utczáin. A kocsisok torzonborz, muszka alakok, közönséges és négyszegletű sapkákban. Az utóbbiak köztük az előkelőbb személyiségek, a muszka kocsisvilág krémjei, t. i. magán fogatokat hajtanak.

A jámbor kocsis, nagy mosolyogva ennyit mondott tót tudományomra: nem tudok angolul. A lovak, melyek ez apró, vas szánkókat röpítik, szemet szúrhatnak minden lókedvelőnek. Oly pompás trappoló állatokat találni ezek közt, mint más lófaj közt alig. Térdig érő sörény, és csülökig nyúló farok. A fuvardíj olcsó: 20—30 kopekért félóráig akár agyon szánkáztatják az embert.

Egyszerre egy óriási harang szólal meg s hangja végig rezeg a fényes Nevszkij Prospekten, a szentpéterváriak Andrássy-í utján. Csakhamar több kisebb-nagyobb harang is belekondul az öreg mély zúgásába: az Izsák templom tornyaiban harangoznak misére. Az Izsák-templom csupa márvány és bronz; 112 szál karcsú oszlop veszi körül, mind egy-egy darab márványból faragva. Aranyozott kupola magaslik ki felette.

E templom 33 millió rubelbe került annak idejében, s még sem építették meg elég jól, mert a terhe alatt folyvást süllyed. A buzgó hívek seregestől tódulnak befelé. Mindenik megáll egy bódé előtt, hol viasz-gyertyát árulnak; vásárol kiki egyet s viszi a maga kedvencz szentjének. A templom belseje, egészen elbódítja az embert, s alig veszi észre a társadalom minden osztályához tartozó térdeplő, hajlongó ájtatoskodókat. Egyszerre megzendül a miséző papok éneke, s felel rá a kórus: goszpodi pomiluj! Az énekesek mind válogatott, jó hangú emberek.

Ami nagyon feltűnik Szent-Péterváron, az, hogy oly sok ismerős, jó képet látni minden lépten-nyomon; bár ebben semmi különös nincs, az ismert szláv atyafiságnál fogva. Kivált az utczákon ácsorgó rendörök közt látni jó magyar arczú legényeket.

Siet itt mindenki. Vágtatnak nemcsak a szánkók, hanem a gyalog maradt halandók is. Azok a csinos, üde orosz nők is úgy nyomulnak előre, mintha a tatár volna a sarkukban. Betekintünk egy mellék-utczába. Valami látszik ott az utcza közepén elkerítve, csak egy kereszt nyúlik ki belőle hosszú póznán. Az igazhitű orosz keresztet vet magára, s félre kotródik. Menjünk mi is; veszedelmes hely ez. Itt bombázták le II. Sándort a nihilisták. Nyugvóhelye a Névának egy szigetén van a Péter-Pál templom, ahol Nagy Péter óta a hatalmas czárok földi maradványai nyugosznak.

Belépünk és ott látjuk sorban Nagy Péter, I, II. Katalin, I., Pál, II. Miklós, II Sándor fehér márvány koporsóit. Ott porladoznak némán, csendesen a hatalmas kényurak, kiknek hajdan egyetlen szemhunyorításuktól százezrek élete, országok sorsa, boldogsága függött. Köröskörül az oszlopokról régi hadi zászlók lengenek s porladoznak, foszladoznak szép csendesen. Pedig mennyi sok moszkó vérnek ki kellett addig omlani, mig ezeket a mindenféle ellenségtől elszedegették.

Népek, országok siralma, tengernyi vér, diadalmámor, s nem maradt más belőle mint az a sor márvány-koporsó s az a néhány foszladozó zászló.

Vannak e szigeten mások is eltemetve. Itt van ugyanis az állami börtön, melynek setét odúiban szegény ördögök, leginkább politikai foglyok sinylenek. Még boldog közülük, aki Szibériába vagy akasztófára jut. Lassacskán eljön a nagy jótevő, a halál, s egyenlőkké teszi őket a czárokkal. (Folytatjuk: 1889. 130. 159. )

Dr. ZÁVORY SÁNDOR: BARANGOLÁS SZENT-PÉTERVÁROTT. 1889. 130.

Eredeti levelek Szeut-Pétervánól.

II.

Nézzük meg a Nagy Péter házát, amit saját kezeivel ácsolt valaha. Kicsiny, 5—6 lépés széles és 20 lépés hosszú ház . Durva fazsindely-tetővel, körülfalazva s újra betetőzve, hogy az idő vasfoga meg ne eméssze. Fél kápolnává van alakítva, tele mindenféle drága keretű arczképekkel. Ez épületben vannak Nagy Péter ébenfa-bútorai is, melyeket éltében használt; szintén itt van az a kis csónak, amit maga készített.

Micsoda különbség ez a kis viskó, meg a mostani czárok palotái! Például a téli palota. Csak 13 ezren laknak benne. De a czár nem, mert azt mondják, alá van, vagy alá lehet aknázva, minélfogva a czári család az u. n. Anicskó-palotában lakik, mely a föld alatt mélyen köröskörül van pánczélfallal vonva, még a kert kerítése is vagy 3 méter magasságra úgy meg van pánczólozva, mint egy hadihajó. Ide furakodjék aztán be, a nihilista!

Tekintsünk be még a czári istállókba is. Ezeket inkább elegáns lószalonoknak lehetne mondani, hol ez a. lóközönség a legnagyobb uri kényelemben tartatik, hiszen még fűtve is vannak a tisztaságtól ragyogó, fényes helyiségek. Ez előkelő lótársasággal együtt van egy kis piros szemű, fehérszőrű montenegrói szamár is.

Egy paszomántos uriember az istálló-palota emeletére is felvezet. Valóságos kocsi- és lószerszám-múzeum! Pompás, aranyozott koronázási, szertartási hintók, szánkók, kincset érő diszszer-számok kápráztató tömege, pazar fény; az ember szinte elkábul bele. De még sem e drágaságok kötik le figyelmünket. Van ott posztóval letakarva egy ujabbkori hintó, a hátulja forgácsokra tépve, egyik ülése szétzúzva, ülőpárnáján fakó vérfoltok. Ezen a hintón ült II. Sándor czár, mikor a nihilisták lebombázták Ez emlékezetes hintó szomszédságában van egy durva faszánkó, üvegszekrényben gondosan elzárva: ezt meg Nagy Péter czár csinálta sajátkezüleg. Ott csillog még egy csomó nyereg és lószerszám: a bokharai emir ajándéka.

Megtörténik a czári lovakkal is, hogy megvénülnek, hanem az aztán már nem történik meg, ami kevésbé előkelő társaikkal ilyenkor rendesen, hogy t. i. bérkocsi, vagy vízhordó taliga elé kerüljenek. Nem, a czári ló csak czári ló marad, ha mindjárt a személyt nem válogató idő megvéníti is. Ilyenkor kényelmes penzionátusba kerülnek e tisztelt lovak, hol zab és széna képében holtig tartó, bőséges nyugdijat húznak. Midőn pedig kimúlnak ez árnyékvilágból, akkor sem kerül padlásra a bőrük: eltemettetnek külön temetőbe, hol mindegyik díszes emlékkövet kap, melyen az utókor kegyelettel olvashatja születésük és elhalálozásuk napjait, valamint viselt dolgaikat s különféle érdemeiket. Nem utolsó hivatal czári lónak lenni!

Mindenesetre elébbvaló, mint a házmesterség. A szent-pétervári házmester valóságos speczialítás. Ott didereg éjjel-nappal a kapusarkon, világos taplószinü bőrkaftánjából csak vörös húsos orra s apró kék szemei látszanak ki, amint unottan pislog a le s fel a sietőkre. Néha a fagyos kövezethez üti nagy süvegcsizmás, bőr-kalucsniba dugott lábát, de csakhamar abba hagyja ezt is. Minek is ? Csak megfázik újra. Az ő sorsa a didergés meg az őrködés. Mert, vagy akarja vagy sem, nihilista-csősz is egyúttal, s felelős a jámbor mindenkiért, aki a kapun belép; tehát őrhelyét egy kis melegedés kedvéért nem hagyhatja oda. Majd is befűtene neki a rendőr-csinovnik! Keserves hivatal biz ez. Hja, de nem lehet mindenki czári ló!

Az utczaszegleteken sok helyt hatalmas szabad tüzek lobognak, körülöttök szegény emberek melegszenek. Hát ez mi? E bizony igen humánus intézkedés: az állam tüzeltet ilyen helyeken, illetőleg az adja hozzá a nyirfát, hogy legyen a járó-kelőknek a nagy hidegekben hol megmelegedni.

A jobb módú, jobb ruhájú emberek, meg akiknek nincsen semmi dolguk, másképp melegesznek, van itt ugyanis egy 10—12 méter magas jéghegy, melyre az egyik oldalon grádicson járni fel, a tetején pedig van egy kis vas szánkó és egy muszka. Az ember felül a szánkóra, szétveti a lábát, a muszka hátul kerül, s azzal le, mint az orkán; csak ugy süvölt lefele s még a sikon is elrohan vagy 300 méterre. Muszkás mulatság, de igen kellemes.

Hát amott micsoda tündéri palota látszik? Hiszen az meg tetőtől-talpig valami csodásan ragyogó drágakőből van építve! Nem az. Ez a jégpalota. Minden porczikája jég és jég. Pompás földszinti és emeleti helyiségek vannak benne, ezekben jég-székek, jég-asztalok, jég-butorok. Van író-szoba is, ebben meg csak a kalamáris, porzótartó, penna, pecsétviasz is mind. mind jég, a legművészibb kivitellel. A hálószoba is pompásan el van látva: jég-ágy, jeg-vánkosok, jég-paplanok, jég-mosdóasztal, jég-lavor, jég-szivacs; még csak a jégfogasra felakasztott hálósipka és «sehlafrokk» is jégből van. Gyönyörű, de azért az ember nem kívánkoznék bele — hálni. Szinte kár, hogy e Nova tündéreihez méltó palotából, az első tavaszi fuvalatra, nem marad egyéb hátra, mint egy nagy tócsa.

No de bizony átjárhatta az embert a jégpalota hidege: menjünk szállásunkra melegedni, s gyönyörködjünk egy második kirándulásig jeles tőszomszédunk nyalka cserkeszeiben és borzas kozákjaiban, a ki, — már t. i. a szomszéd, senki se más, mint a hírből otthon is, eléggé ismert Dondukov-Korzakov berezeg. Érdekes szomszédság biz ez, kivált nekem, ki ezelőtt még csak néhány nappal is a jó magyar alföldön pihengettem Gleichenberg fáradalmait s nemzetes Gáti Sámuel uram volt a tőszomszédom.

Dr. ZÁVOKY SÁNDOR.BARANGOLÁS SZENT-PÉTERVÁRON 1889.159.

Eredeti levelek Szent-Pétervárról.

III.

Mivel fejezhetné be az ember méltóbban oroszországi leveleit mint jéggel!

Hja, nem vagyok Olaszországban. Onnan bizonyosan narancsokról irnék, de hát itt jó a jég is.

Ámbár egy kis darab Olaszországot kapunk itt is. Hiszen imhol az úgynevezett Nikolája; ha pompás üvegtábláin betekintünk, csakugyan nem hinnénk, hogy Szent-Pétervár egyik utczáján vagyunk, és pedig tél közepén. Ott nyílik a temérdek gyöngyvirág, ibolya, nefelejcs, rózsa és más mindenféle üdén, vidáman, teljes színpompában, mintha nem is az északi sark szomszédságában, hanem ott valahol Sziczilia afrikai szellőben fürdő partjain volnának.

De térjünk vissza a jégre, még pedig a jégpalotára, melyről utóbbi levelemben röviden emlékeztem. Bajzát is bemutatom most, amiből látható, hogy csinos és íÍzléses valami, s a palota nevet csakugyan megérdemli. Nem mondom ugyan hogy a dogék palotájával versenyezhetne, de viszont lefőzi ezt egy tekintetben, t. i. az anyag dolgában, levén tetőtől talpig a Néva gyemánt-tisztaságu jegéből építve. Ezzel aztán nem versenyezhet semmiféle márvány vagy alabástrom.

Van a szentpéterváriaknak egy olyan városliget-féle mulató helyük, mely hogy a hosszú telén se heverjen, hát ráépítik a jégpalotát, mely egy valódi palota minden kellekével és felszereléseivel az utolsó szegig el van látva, csupa jégből. De még szobrokban sem szűkölködik: a fél mythologia képviselve van itt, s pedig művészi kivitelben. Junó, Vénus, Ámor — pompás névai jégből.

Szegények, szinte ugy látszik, hogy dideregnek. De hogy is ne; ők, kik eddig csupa pároszi márványhoz voltak szokva, most ime hideg jéggé lettek, ami különben is szellős öltözetük mellett eléggé kellemetlen dolog. Hej ha még megvolna egykori hatalmuk, majd adnának a barbár művésznek, akiben annyi emberség sem volt, hogy legalább egy-egy nyuszt-prémes bundát adott volna rájuk. De hát hiába, ilyen a világ sora. S ha meg majd a tavaszon arról az Olympus felöl ide érnek az öreg Aeolus meleg fuvalatai, akkor még szomorúbb sors várakozik az Olympus ide szorult lakóira: elolvadnak, vízzé válnak, s tócsává lett bájos tagjaikban mosdatlan sarmata barbárok idomtalan lábai tapicskolnak.

Borzasztó állapot. Pedig még evvel koránt sincs vége: a másik télen újra kell születniök, s igy megy ez, mig Szent-Pétervár és muszka művész lesz a világon. De hát hogy győzi az a kegyetlen művész ezeket a szobrokat minden télen újra szülni ? Igen egyszerűen. Van neki valami mintája bádogból, abba kiönti a jámbor olympusi lakókat, s — megvan. A többit megteszi a véső helyett szolgáló meleg vas, meg egy érc álarcz, mellyel, ha megmelegíttetik, a kisebb hibák egy perez alatt helyrehozatnak, jobban mondva helyre olvasztatnak.

Borzasztó profanizálása a szent művészetnek, de hát czélszerü és olcsó, ami pedig a barbár Praxitelesek előtt fődolog. Este valóban tündéri ez a jégpalota, midőn a hatalmas villany világítás egészen átlátszókká teszi falait. Ez már olyan látvány, amely bárkit is képes elbűvölni: a mesék tündérpalotája valóságban.

Csak egy helyen nem átlátszók a falak, t. i. a földszint boltozatai, melyek vászonnal vannak bevonva. Eleinte el nem tudja az ember ennek az okát találni, de csakhamar rájön aztán: midőn mi a földszinti termekben vagyunk, ugyanakkor mások az emeleten sétálgatnak, s ha az a vászon ott nem volna, a jégboltozat sok mindenfélét el találna árulni az esetleg felkandikáló kíváncsinak. A palota előtt három irarnszarvas ácsorog, egyszerű lapp szánkóba fogva, s ez emberséges állatok minden pillanatban készek a palota látogatóit néhány kopekért jól megszánkáztatni.

Van is dolguk elég, koezognak a jámborok éjjel-nappal, derüre-borura, mig csak a májuselő nem hoz egy gyenge zefirt, midőn aztán palota, szobrok, oszlopok és irámszarvasok ugy eltűnnek, mint valami tündérálom.

Nyáron aztán egészen más élet van itt a jégpalota környékén. Midőn bekövetkeznek a hosszu napok, rövid éjjelek, midőn a nap éjfél után két órakor felkel s egész esti fél tizig ragyog — ekkor a nagy vizmedencze veszi át a jégpalota szerepét, ez vonzza magához a kíváncsi közönséget. Csak ugy hemzseg ekkor a viz a mindenféle tengeri csuda állattól: halak, polypok, rákok, tüskés tengeri pókok s ki tudná még miféle czifra nevű vízi szörnyetegek.

No de elég volt ennyi a jégpalotából, üljünk szánkóba s menjünk.

Búigisz! (térj ki!) acsarkodik boglyas kocsisunk szembe jövő izvoscsik társaira, s viszen bennünket oly sebességgel, hogy holmi sánta szélvész el sem érne. De sietnünk is kell, ez estére Zichy Mihálynál leszünk, ki 1825-ben született, mi pedig viszünk magunkkal egy üveg 1825 iki bakatort, mit Zichy Géza gróf azért hozott magával, hogy azzal hírneves hazánkfiát itt, az orosz fővárosban felköszönthessük.

De a sok barangolás után jól is fog esni az az áldott hazai nedű, és kétszeres örömmel fogjuk éltetni az ecset nagy mesterét, kinek rendkívül kedves otthonában elfelejtjük, hogy Muszkaország és jég is van a világon.

* * *

Egy 266 éve épített jégpalota másolatát készítették el a Téli Palota előtt.

Az AP hírügynökség fotósa által készített képen jégpalotát farag egy szobrász a szentpétervári Palota téren, a Téli Palota előtt. Az épület Anna Ivanovna cárnő 1740-ben épített híres jégpalotájának másolata. google

NŐKRŐL

RÉTHI LAJOS. MAGYAR LEÁNY ÉS OLÁH LEÁNY HÁTSZEG VIDÉKÉN. 1881. 796.

Szép tavaszi napon sorra jártam a hátszeg-vidéki falvakat, hogy számba vegyem, mennyivel lett bölcsebbé az apró népség a lefolyt tél alatt. Mara György szolgabíró is megtette azt a szívességet, hogy velem utazzék; amiben nemcsak annyi nyereségem volt, hogy egy mivelt és kellemes uriember társaságában tölthettem a hosszú napokat. A gyerekek egy része nem jár fel, más része igen pontatlanul, és biró uram nem kényszeríti őket. Taneszköz nincs egyéb egy fekete táblánál. A tanitó fizetése megvan papíron. Ha csak biró uramra rá nem ijesztenek. A dolog kellemesebb része, az, hogy a tanfelügyelő gyönyörködjék a leány ember-formává fejlődésében.

Tehát Mara Györggyel ketten döczögtünk a tavaszi szél által jó keményre aszalt göröngyökön. Mire Klopotinára érkeztünk, már 11 óra felé járt az idő. A hivatalos körúton lévő tanfelügyelőnek is hosszú lehet a szalmás kunyhók közt az időtöltés. Iskolalátogatás tekintetében azonban csak 8-tól 11 és 2-től 4 óráig tart, mert annyi a tanítási idő.

Hogy együtt találhassuk még a klopotinai muzsafiakat, szekerünket a jegyzőhöz küldöttük, s magunk törekedtünk az iskola felé. Egy csinos hajadont pillantottunk meg; attól tudakoztuk. Ez nem lehet oláh — mondok Györgynek ; — nézd meg az arczát s az öltözetét s a mozgását! Arra még Szabó Károly bátyám tanított, hogy a test mozgásából, hátulról tekintve, megismerhető a nemzetiség, minden egyéb ismertető jelnél nagyobb bizonyossággal. Ennek a lánynak magyarnak kell lennie.

Megszólítottam magyarul. Csak megnézett hirtelen; aztán lesütötte a szemét és haladott előre szótlanul, még gyorsabban.

— Hogy hinak ? — kérdem most oláhul. Csak annyit felelt rá, hogy Betti. Lám, hogy nem oláh! Az oláhok közt nem hallottam Betti nevet! Szakács Bettinek hívják. Szégyelte nagyon, hogy nem tud magyarul. Azt azonban erősítette, hogy magyar; hiszen a vallása is az: református.

A Betti nagyapja református pap volt abban a községben. A forradalom után részben elköltözött, részben elszegényedett a kevés számú magyar nemesség. A templom összeomlott; fedelét letette melléje a zivatar. A czinterem sírkövei ép betűkben hirdetik még, hogy ott jómódú magyar emberek laktak.

No, hát ilyen az eloláhosodás!

A szép fiatal leánynak még kimondhatatlanul fájt, hogy nem tud magyarul. Ő még magyar vallású. Gyermekei már oláh vallásúak lesznek, mert azokká kereszteli a pópa s mikor megnőnek, mellé fognak állani, aki jövevénynek hirdeti ezen a földön a magyart.

Hiszen Pogány Zsigmond uram is, a poklisai tisztes görög egyesült pap, ugyanabból a régi magyar nemes családból származott, amelyiknek egyik sarja főispán, s a másik országos képviselő most, viszonyainak hatása alatt mégis nemcsak fölvette

— ő, vagy valamelyik őse, — hanem szolgálja és terjeszti is a nem magyar vallást.

Nem esett jól az ebédem amiatt, hogy Betti nem tud magyarul.

Van ugyan a faluban 6 vagy 8 magyar eredetű gyerek még; de annyinak a számára csak nem kérhetek a miniszteremtől külön magyar iskolát, mikor másutt, olyan sok helytt, 60—80 gyereket menthetne meg egy-egy jó tanitó. Arra, hogy a nagy számban lévő klopotinai unitusok átvinnék gyermekeiket saját oláh nyelvű felekezeti iskolájukból egy magyar tannyelvűbe, ez idők szerint ottan nem is lehet számítani.

*

Megérkeztünk Várhelyre és beszállottunk Tornya Elekhez. Nagy örömömre ott találtuk Tornya Sándort, a hunyadi járásbirót. Telt idomú, kecses fiatal szolgáló leány szaladott a kútra, és hozott egy pohár vizet. Rajta felejtettem a szememet. Ma már a második olyan leány jő elembe, aki beillenék akár a Fejér Nyikó mellékére is!

— Hát ha még azt meghallod, hogy milyen szépen ejti a magyar szót! — jegyzé meg Tornya Sándor.

— Köszönöm a jó vizet, gyermekem. Hogy is hivnak téged ?

— Hunyadi Máriának, csókolom a kezét. — Mielőtt észrevettem, meg is csókolta a kezemet.

Az ám, Hunyadi Mária, még a jóféle Hunyadiak közül! Ha Mátyás után nem a vastag fejű Ulászlót, hanem Korvin Jánost választották volna magyar királlyá, akkor ehhez a Hunyadi Máriához még csak kézcsókolásra sem igen férne hozzá egy királyi tanfelügyelő. Így pedig még magyarul is tud.

Várhelyen tul, éppen a déli Kárpátok tövében fekszik egy kicsiny község; ugy hívják, hogy Zajkány. Lakosai olyan büszke neveket viselnek, aminőkkel bátran beállhatna az ember ő felsége, a magyar király főudvarmesterének.

Oláhul beszélnek, de neveiket fönntartották az ősi tisztaságban. Megmaradtak tisztán Hunyadinak, Bocsátnak. Keresztneveik választásánál is a hagyományhoz ragaszkodnak. A Hunyadiak elsőszülött fia mindig János. Az öreg Hunyadi Jánoshoz kötik magukat. Mátyás valószínűleg megfelejtkezett a kurta-nemes rokonokról. Ezek közül való Hunyadi Mária.

Mária azért volt szerencsésebb az édesanyjánál, mivel a zajkányi iskolába járhatott. Szeremlei Lajos, a megye tanfelügyelője, Molnár Aladár, a miniszter tanácsosa már 1870-ben lelkesedett azért a gondolatért, hogy a zajkányi nemeseket megtanítsák magyarul. Báró Eötvös miniszter segélyével állítottak oda egy magyar iskolát. Annyit elért a tanítö, hogy tanítványa magyar családhoz került, könnyű szerrel magyarra tudott lenni a nyelvében. Az iskola alapvetése nélkül Mária is ugy ment volna ki Tornyáéktól, mint két évtizeddel elébb az anyja.

Várhelyen, amely régente Ulpia Trajana volt, mostan pedig Gredistye. Én ebben a kis leányban nagyobb örömömet találtam, mint Mithras isten márványszobraiban.

Mitrovics Béla :Házassági szertartás a rómaiaknál. 1866. 77.

(Olvasmány a régi szokásokról.)

A házassági szertartást, mint ma, úgy a rómaiaknál is, bizonyos cselekmények előzték meg. Ilyen volt mindenekelőtt a leánykérés. A házasulandó a leányt, kit elvenni akart, szüléitől vagy gyámjától megkérte, azaz mint akkor kifejeztetett: az illető szülékkel bizonyos szerződésre lépett (stipulabat). Ha a megkérés a szülék beleegyezésével találkozott, a leány eljegyeztetett (spondebatur). A szülék a házasulandók között létrejött szerződés-szerű kölcsönös megegyezés sponsaliának, jegyváltásnak neveztetett. Amig e kölcsönös egyezkedés lefolyt, a férfi sponsus (vőlegény), a nő sponsa sptrata vagy menyasszonynak hivatott.

A házassági szerződések részint csak szóbeliek valának, vagyis közös belenyugvás után köttettek, részint irott szerződmények váltattak ki kölcsönösen; ez utóbbi rendesen a jelen volt tanuk pecsétjével is hitelesitvén. Ekkor a vőlegény arájának zálogul (archa) jegygyűrűt adott (annulum pronabum), a korábbi időkben, mint Plinius említi — csak vasból, később azonban a jegygyűrű rendesen aranyból volt.

Ily előzmények után meghatároztatott, mégpedig gondosan, a nap, melyen az egybekelési ünnep volt tartandó. Némely napok a házasaágra nézve baljóslatuak valának, mint például minden hónap Kalendája, Nonája, Idusa s ezeket közvetlen követő napok, aztán május hava egészen, továbbá az úgynevezett Parentalia és Sulium ünnepe.

A házasságra lépés három módon történt, s igy mintegy három nemű házasélet létezett, aszerint, amint a felek szorosabb vagy lazább törvényes viszonyba léptek egymással. A házasságra lépés egyik módja volt az úgynevezett usus, vagy együttélés, melyben bár hiányzott a formaszerü törvényes szentesítés, de azért az ilyen házas viszony, amennyiben az megtartá szentségét és tisztaságát, eléggé szokásos volt, és tiszteletteljesnek tartatott.

A családi életre lépésnek második, egyszersmind legtörvényesebb és tisztább módja volt a confarreatio.melyben a felek, tanuk hitelesítése mellett, a pontifex (pap) jelenlétében kölcsönös hűségi esküvel köttetnek egymáshoz.

Végül a harmadik mód a coemptio vagy színleges házasság, azaz a nő formális pénzbeli kikötés ígérete mellett került a férj hatalmába.

Mi magát a házassági ünnepélyes szertartást illeti, szokás volt, mindenekelőtt a madárjóslat megtartása, mégpedig egész hosszadalmas ünnepélyességében. Enélkül egy házasság sem tartatott volna elég szerencsésnek. Majd Juno-nak, mint a házasságkötés védistenasszonyának, tétetett áldozat, melyben különösen az áldozati állat epéje került az oltárra, mely eljárás a házasfelek kizárólagos hűségét s egymásközti tiszta szeretetét, és a házasélet keserűségének kizárását jelképezé.

Ezek után a menyasszony haja gerely-heggyel választatott el, vagy azért, hogy a házasságból születendő nemzedék harczias erőteljesége jeleztessék, vagy mert a gerely Junó tiszteleti jelvénye volt, vagy mi leginkább hihető, a sabiniai hölgyrablás emlékére. A menyasszony ezek után megkoronáztatott, s gyapjuövvel füzetett át, melyet később a vőlegénynek állott szabadságában leoldani.

Midőn már a nő ekként felékesittetett, az anya vagy valamely közeli nőrokona karjai közül — elragadtatott; részint a látszólagos vonakodás, s a férjhez menéstől természetesen szégyenkedő női szemérmesség kedvéért, részint a sabiniai hölgyrablás emlékére. A nőt estefelé a férj házához vezették; e menetben három gyermek kisérte a menyasszonyt, kik közül egyik kezében égő fenyőfáklyát vitt, a másik kettő pedig az új házasokat vezette karján. Ezeken kivül az arát több leánybarátja, orsóval és fonallal kezükben, követték, mintegy a legfontosabb házi-női foglalatosság jelvényéül, mert a római nőknek a szövés-fonás volt a legszebb s egyszersmind legfontosabb munkakörük.

Ebben kitűnni szép megtiszteltetés és nagy érdem volt; igy például egy Lucretia nevű előkelő római nő e tekintetben történelmi nevezetességet vivott ki. Ovidius által e tekintetben való ügyessége megénekeltetett. Amennyire közkedveltségü foglalkozás volt ez az előkelő római nőknél is, megtetszik onnan, hogy mint Augusztus császárról hagyatott emlékezetben Svetonius által, (Vita Augusti imreratoris (C. 73.) soha másféle ruhát nem viselt, mint amelyet neje, nőtestvére és leánya vagy unokái készítettek.

A menyasszony-kiséreti pompát emelték a nagyszámú rokonok, barátok és ismerősök, kik közül kiki valami használható, értékes ajándékkal kedveskedett az új házasoknak. A templom bejárata és oszlopai, hová a nászmenet vonult, az ünnepélyes egybekelés megkötése végett, zöld gallyakkal, virágokkal és függönyökkel ékittetett föl, melyhez érve, a menyasszonyhoz bizonyos kérdések intéztettek. Ekkor az ara a templom ajtaját gyapjuszalagokkal ékesité fel és azt farkas-vagy disznózsírral kente be, mely eljárás által azt hitték, hogy az mindennemű igézettől és elcsábítástól megőriztetik, e műtéttől neveztetett aztán a nő Uxornak — feleségnek (Uxor = ungebat = bekené). A templom küszöbén a nő szintén nem lépett önkéntesen át; hanem azon átemeltetett.

A szertartás végezte után a hazatérő menyasszonynak kezébe szögek adattak, melyek a házi gondoknak voltak jelvényei. Víz és tűz vitetett eleibe, mert e két elemből hittek származni mindent. Ez jelképezte a női tisztaságot és forró szerelmet, aminthogy a vízzel az egybekelők lábai meg is mosattak. Ezek végezte után a vőlegény a menyasszonyi kiséret részére lakomát rendezett; ahonnan a lakomára forditott költség a menyasszonyi hozomány mellé rendesen kiköttetett.

A római vőlegények e tekintetben fukarságot tanúsítottak. Lakoma végeztével a gyermeksereg részére, mely az ily alkalomra rendesen nagy számmal gyűlt egybe, dió szóratott szét, s ez azt jelentette, hogy ezután a házi nőnek le kell mondania gyermekes játékairól, szórakozásairól; ugyanekkor szenteltettek meg Venus tiszteletére a már házinővé lett leánynak bábjai is.

A gyermeksereg egymást igyekezett felülmúlni a dió szétkapkodásában. Azt hitték, hogy a nő mindennemű bűbájos igézettől, melyet ártalmasnak tartottak — megőriztetik. Végre a menyasszony a nyoszolyóasszony (pronuba) által a menyegzői diszágyhoz vezettetett. Az új házigazda szívességét a távozó vendégek ajándékozással viszonozták. Másnap a vendégeskedés és ajándékküldés ismételtetett, még pedig ekkor már az új házasok is adtak valamit, mintegy az egybekelés emlékéül. Az egész szertartás pedig azzal ért véget, hogy az új menyecske madárjóslatot nézett, s az új lakásban házi istenitiszteletet tartott..

A NŐK ÉLETE MAROKKÓBAN ÉS A SZULTÁN HÁREME.1894. 415.

Néhány éve egy angol követség járt a most meghalt marokkói szultánnál, s az ezen követséggel volt nők sok érdekes tapasztalatot tettek a marokkói nők életéből. Többek közt sikerült nekik kieszközölni, hogy a szultán háremébe is bejuthattak. Ezek elbeszélése után közöljük most a következőket.

Marokkóban a nők állapota nem mondható örvendetesnek. A csinosabb arczu leányokat többnyire elrabolják szülőiktől; a legjobb esetben is örökös rabok maradnak valamely nagyobb úr háremében, ki egy ideig bársonyba-aranyba öltözteti őket; virágillattal telt pompás szobákban tartja, de azért még a szultánné sem biztos arról, hogy ura egy nap, már szép arezért nem taszítja-e el ?

A törvényes elválás is alig kerül egy-két forintba, bármennyiszer gyorsan elintézhető ; a legtöbb esetben azonban a feleségül vett nőt a férj tetszése szerint eltaszítja magától. A nők közönségesen nagyon korán mennek nőül Marokkóban. A lakodalmak igen különfélék, de néha nagy ünnepségekel tartanak, s igen hosszú ideig, többször két évig is ünneplik. A menyasszony barátnői és a nő rokonai külön, s férfi barátai ismét külön mulatnak, rendesen zeneszó mellett, édes zöld teát isznak, s különféle édességeket csemegéznek.

A lakodalom napján a díszruhába öltözött menyasszonyt öszvér hátára teszik s nagy zajjal, lövöldözések között viszik a vőlegény házába, ahol, a régi nőrablást utánzó (szabin nők elrabása) látszólagos harcz után, csendben hagyják. A férjes nő ezentúl kizárólag férje hatalma alatt áll, ki gyakran szigorúan bánik vele. Egy Marokkó északi részén levő nagy város kormányzójáról azt beszélik, hogy minden nejét erősen megveri, ha leánygyermeket szül. Nagyon elterjedt büntetés, hogy az oly nőknek, kik pletykáik által kellemetlenséget okoznak, ajkaikat paprikával kenik be.

Marokkóban is, mint a mohamedán világ más részeiben, nagyon jól tudják értelmezni a korán ama mondását, hogy a feleségek száma csak négy lehet. A marokkói szultánnak szóbeszéd szerint 500 asszonya van a háremében, lehet, hogy ez a szám kissé túlzott, de bizonyos, hogy a valóságban sem csekély a számuk. Ellenkező eset van az ország egy másik nagy hatalmasságánál, a wazani serifnél, ki az afrikai mohamedánok vallásos feje. Ez a jó úr, mióta egy angol hölgy papucs-kormánya alá került, előbbi feleségeit mind szélnek eresztette. Az izlés is sokat határoz. A fiatal mórok nem nagyon szeretik a karcsú nőket, a házasulandó ifjú kelet virágos nyelvén így irja le a szép nőt: «legyenek oly szemei, mint a gazellának, arcza hasonlítson a holdhoz s termete olyan legyen, mint az Atlasz hegység talapzata.»

Érdekes megemlíteni, hogy midőn az angol hölgyek a marokkói szultán háremét meglátogatták, a hárembeli nők semmit sem csodáltak meg annyira rajtuk, mint mikor kesztyüiket lehúzták; valóságos boszorkányságnak tartották, hogy ezek az angol nők képesek bőrük egy részét lehúzni, s tetszés szerint ismét felvonni. Látható ebből, hogy Muley Hasszán Őfelségének nem volt udvari kesztyűszállítója, vagy ha volt, ezt a titkot bölcsen megőrizte feleségeivel szemben.

AZ ANGOL NŐ A CSALÁDBAN, I. Leánynevelés. 1887. 386.

Leszámítva a Girton College-t, a felsőbb nőnevelésnek ezt az intézményét, melyben Anglia Oroszországon kivül Európa minden más országát megelőzte, az angol lánynevelés még mindig a hagyományos nyomokon halad. De hogy ez sok tekintetben milyen jónak bizonyult, azt azon nemzetek példái bizonyítják, kik igyekeztek maguk is meghonosítani az angol leánynevelés egészséges elveit.

A nevelés gondja csaknem minden gazdag és tehetős családban egy vagy több nevelönőre hárul. Rendesen nursery-governessél vagy dajka-nevelönövel kezdik, aki a kicsiket olvasni és irni tanítja. Azután jön a governess, aki német, franczia vagy angol, de mindenesetre két-három nyelvet beszél, és ismeri a törtenelmet, földrajzot és a zenét. Végre befejezi a leánynevelést egy úgynevezett finishing (befejező) governess, akitől az irodalom és tudomány több ágaiban kivannak jártasságot. Továbbá ének és zene-leczkék, s külön órák a vegytn és természettanból és a cosmographiából. Ez a tanfolyam véget ér a 16-ik és 17-ik évi életkorral, s csak ekkor lép az ifjú lány a világba s lesz «out» azaz kilépő, s «presented» azaz bemutatva.

Ez ideig az atyai házban teljesen tanuló szobájába, a school-roomba száműzve él. Szülőit sem láthatta máskor, mint reggelinél vagy lunch-nél s csak kivételesen, és csak ha már nagyobbacska volt, vehetett részt a családi ebéden. Színházba soha sem jár, ha csak nem valamely karácsonyi látványosságba, s csak azt ismeri az életből, amit a folyóiratokból, vagy ifjúsági regényekből kiböngészhetett. Elete a szülői háznál oly egyhangú és szigorú, mint valamely kolostorban.

Reggel 7 órakor kél, télen ugy mint nyáron, füttetlen és függönyözetlen szobájában megmosdik, felveszi fűzőjét, melyet le sem vet estig. A reggeli rövid s rögtön rá a tanulás következik. Tizenegy órakor vagy délben jókora séta a levegőn, minden évszakban egyaránt. Némely angol arisztokrata család annyira viszi a testedzést, hogy fiait úgy mint leányait 9—10 éves korukig legalább falun, mezítláb futkároztatja még télen is. Egy vagy két óra tájban a lunch vagy villás reggeli egyesíti a családot, melyen a tanítók s nevelőnők is részt vesznek.

Ez a fő-étkezése a napnak s szinte mindig az egyetlen, melyen a gyermekek főtt vagy sült húst esznek, és sört vagy bort isznak. Három órakor újra kezdődnek a leczkék s vacsoráig tartanak. Az ételt tálezán szolgálják fel a tanulószobában s mely rendesen a «hightea» alakjában adatik fel, azaz thea vajaskenyér-szeletekkel, hideg felvágottal s csemege gyanánt narancs.

Az este olvasmányoknak van szánva, s 9—10 órakor lefeküsznek. Kevés eltéréssel ilyen az életmód, melyet az angol főrangú és középosztályok lányai világba lépésükig folytatnak. Egyhangúságát semmi sem szakítja meg, ha csak nem egy-egy családi ünnepély karácsonykor, vagy valamely születésnap, s ha a papa szereti a lovakat, talán egy-egy lovaglás a Hyde-parkban, vagy falun, testhez simuló amazonruhában. Akár van ló, akár nincs, a testedzés a szabad levegőn mindig helyet foglal a programban.

Albion lányainál a jó modor netovábbja nem az, hogy szerénynek látszassanak, lesüssék szemöket, ügyeljenek legkisebb mozdulataikra s borzadjanak a testi megerőltetésektől. Sőt inkább az ellenkező túlzásba esnek, fiu-gyermekekkel huzakodnak, kiáltanak, futkároznak, a szülőik nagy megelégedésére. Innen az a férfias modor, a szertelen nagy lábak s falánk étvágy, mely meglepi az idegent. De innen az az egészség is, az a viruló szín, a rózsa és liliom egybeolvadó pirja és hava, mely már a 14—15 éves angol lányt aranyszőke hajával a legigézőbb jelenséggé avatja.

Látni lehet, hogy a nevelési programban nem foglalnak helyet azok a gyöngéd társalgások a szülők és leányok között, melyek másutt a családi nevelésnek oly meghitt vonását teszik. Az angol nem valami közlékeny természet, s merev hidegsége a házi tűzhelynél sem enged fel. Önözik egymást azon egyszerű okból, mert a tegezés az angolban nem létezik. Kezet szorítnak egymással, de a csók nem divatozik, mint más nemzetek családi életében. Van apa és anya, ki nem csókolja meg háromszor egy évben gyermekét. Nem mintha nem szeretnék őket, de mert az érzelem ily külső nyilvánulatai nem ízlésükre valók. Szükségesnek hiszik, hogy igy tartsák fenn tekintélyüket gyermekeikkel szemben, kiket még nagy korukban is alárendeltjeiknek tartanak.

S valóban több hatalma is van egy angol háztartásban a komornyiknak, mint a gyermekeknek. Megkívánja ezt, ugy lehet maga, a rend fenntartásának érdeke is,mert az angol családoknál kótszer-háromszorta több cselédet tartanak, mint ugyanakkora jövedelem mellett másutt s ennek aztán néha furcsa eredményei vannak. A ház úrnője például nem kaphat sem egy csésze theát, sem egy piskótát a megszabott időn kivül. Annyival kevesebb kilátása lehet leányának egy darab vajas kenyérre, vagy bármire öt kilométer út után is, ha hazatérése nem esik össze a lunch vagy vacsora pontos idejével.

Az angol háztartásnak ilyen szervezete, elméletben fényüzö, gyakorlatban azonban felette takarékos, alapos oka egyszersmind a nevelés körüli módszernek is. Minthogy a család rendszerint számos tagból áll, négy vagy öt leánynak neveltetése igen költséges volna; úriasabb és olcsóbb is egyszersmind otthon tartani őket egy nevelőnőre bízva.

Nem mintha egy ily nevelőnő rosszul volna fizetve, ha ugyan kellő ügyessége van pályáján. Sőt ellenkezőleg, nem ritkán fordul elö, hogy nevelőnők két, sőt háromzer forintot is kapnak évenkint szabad lakáson s ellátáson kivül.

De fizetéseik átlaga azért inkább ezer forintot sőt kevesebb is, és ilyenkor, ha három-négy leánygyermek neveltetéséről van szó, nagy pénzbeli megtakarítás ez a családapának, nem is tekintve azt, hogy ilyképp maga is felügyeletet gyakorolhat leányai nevelése felett, s ha nincs kellőképp megelégedve, változtathatja a nevelőnöt.

Természetesen a nevelőnötöl, a tantárgyakból való elegendő ismeretein kivül, erélyes jellemet és jó modort is kivannak.

A családban való helyzete főkép az utóbbitól függ. Ha látják, hogy jól van nevelve, tudja magát viselni az asztalnál, finoman, s az angol etikettnek megfelelően tud enni s ugyancsak angol szokás szerint kivágott ruhában jelenik meg, mely épp úgy elő van irva ebédnél, mint a fekete frakk és fehér nyakkendő a férfiaknál. Ha végre esetleg valamely vagyontalan tiszt vagy pap leánya, akkor nemcsak magukhoz hasonlóként bánnak vele, de megkülönböztetett figyelemben is részesül, különösen az előkelő családoknál. Nem történik bál, ebéd vagy más ünnepély, hova meg ne hivnák. Szolgálatára egy komornát rendelnek, s a háziasszonynak valódi barátnője s bizalmasa lesz.

Ha ellenben pedagógiai tulajdonai kétesek, vagy modora nem elég finom, akkor, ha tán el is nyerte, nehezen sikerül megtartania állását. És éppen ez a próbaköve ama számos német nőnek, kik ezrenként mennek Angliába, hogy magántanítással szereznek kenyeröket. A mikor meglátják őket az asztalnál kézzel szelni a kenyeret, csirkecsontot szopogatni vagy ujjaikkal nyúlni a gyümölcshöz, el van már döntve a sorsuk. De őrizkednie kell a nevelőnö-jelöltnek attól is, hogy kelletén túl csinosnak lássék, sőt ha bir is ez adománnyal, gondosan szükség titkolnia, mindenféle sötét toilettekkel, lapos frizurákkal és szemüveg-hordással. Angliában sem oly filozófok a mamák, hogy önként elhomályosíttatni engedjék magokat.

Á gyermekek vallás-erkölcsi nevelése a School-roomban kevésből áll. A nevelesnek e része az anglikán egyháznak van átalában fenntartva, csak a hazugság kerülése, a tisztaság és előzékenység azok a hitcikkelyek, melyeket már a nevelőnő hivatva van tanítványai lelkébe oltani. Egyébként ritkán folyamodik büntetéshez, s e büntetések mindig szelídek, mint a vaj megvonása a theánál, vagy valamely könyv eltiltása. Ily kérdésekbe a szülők sohasem avatkoznak bele; a nevelőnőnek teljes hatalma van a gondjaira bizott gyermek felett. Ő határozza meg a leczkéket, a kimenőket, a mulatságokat, sőt még a szülői asztalnál étkezést is, ami csak tényleges meghívásra történhetik meg.

Igen változatosak az angol ifjú hölgyek olvasmányai, mert csaknem mindén regény olyan, hogy bátran a sálon asztalán hagyható s a család minden tagja végig lapozhatja. Igaz, hogy e regények a szerelem körül forognak, de Angliában a szerelem nem tiltott a gyermekek előtt, föltéve, hogy illendő formák közt marad s a hős és hősnő közt házassággal végződik. Ebből következik, hogy a fiatal lányok nem birnak érzéki fogalommal a szerelemről, s nem alkotnak arról maguknak képet, hanem megszokják úgy tekinteni, mint az élet természetes czélját.

Egy oly növendéknek, kinek a biblia kifejezései mindennapi olvasmányát képezik, sok oly dologra is megnyílik látköre, melyek felől másutt szokás a gyermekeket tudatlanságban hagyni. Továbbá a mindkét nembeli ujaknak közös találkozása és érintkezése a templomban, a nyilvános és magánkertekben, megfosztja e találkozásokat az újdonság ingerétől, de egyszersmind veszélyétől is. Ezért soha sem látjuk az angol kislányt elpirulni, ha véletlenül szemközt találja magát egy fiúval. Egyszerűen ignorálni fogja őt, ha nem volt bemutatva, s pajtásaként üdvözli, ha jó ismerőse.

Nem szándékunk fejtegetni itt, hogy mik az előnyei az ily nevelésnek a nálunk szokásos felett. Annyi bizonyos, hogy a finishing goremess kezei alól kikerült és világba lépő angol hölgy sokkal szélesebb és szabatosabb látkörrel bír, mint bármely más nemzetbeli ifjú nő. Ö tudja, hogy életboldogsága attól függ, minő választást fog tenni s erős elhatározása is, maga választani férjét. Az egész angol láuynevelesnek alapvonása az a gondolat, hogy a lány csak idegen a családban s hogy már holnap is, ugy lehet, elrepülni kénytelen fészkéből, hozomány és bárminemű jogok nélkü,l s azért rajta áll, hogy jó férjet szerezzen magának

Szokolay Kornél: A BOSNYÁK NŐ. 1901, 497.

Nyugat népei képzelődését minden időben különösen izgatta a titkos fátyolával leplezett fényes börtön, a hárem, ahova Mohammet próféta vallása az asszonyt elrejti az idegen férfiú szeme elől. Nyugati utazók, írók és költők, akik legtöbbször alig huszonnégy óráig szívták a balzsamos, meleg délkeleti levegőt, ezt is gyakran közvetetlenűl a czivilizált Nyugatnak mindent elsimító tőszomszédságában, a legképtelenebb meséket irták és beszélték a keleti, főképpen a muzulmán nőről.

Bosnyákország és Herczegovina lakosságának jelentékeny része muzulmánokból áll, mert 1 millió 600 000 lakos közül 600 000 a muzulmán, s a földbirtok túlnyomó része is az ő kezükön van. Az okkupáczióig pedig ők voltak a föltétlen urak ezekben a tartományokban, habár származásra nézve éppen úgy délszlávok vagy bosnyákok, mint a lakosság többi, keresztény része. Egészen téves tehát töröknek nevezni a Mohammed hitét valló bosnyákot, aki jóllehet nem ozmán azért mégis hű követője a prófétának, sőt a herczegovinai muzulmánok a legfanatikusabbak közé tartoznak az izlám világában. Lépten-nyomon megakad szemünk a farácsos ablakokon, amelyek a háremüket elzárják a fürkésző pillantás elől.Lépten-nyomon találkozunk titokzatosan elburkolt női alakokkal, akik kötelességszerűen elfordulnak, mihelyest idegen férfit látnak közeledni.

Tévedés volna azonban azt hinnünk, mintha egyedül a sűrűen elfátyolozott keleti nő érdemelné meg különös érdeklődésünket. A nő egyénisége és élete annyira eltérő keleten a mi nyugati szokásainktól, hogy a keleti nő, tekintet nélkül vallására, az etnográfus tanulmányaink egyik legvonzóbb tárgyát képezi.

Bosnyákországban és Herczegovinában a muzulmán nőkön kívül vannak római katholikusok, görögkeletiek, és zsidók (spanyolok). A zsidók Spanyolországból vándoroltak be századokkal ezelőtt; máig megtartották szokásaikat, nyelvüket és faji jellegüket, amit jórészt az magyaráz meg, hogy rendesen egymás között házasodnak. Nőik között nem ritkaság a föltűnő szépség, amit még jobban kiemel selyemből, bársonyból készült, arannyal gazdagon hímzett, ékszerrel bőven díszített spanyolos nemzeti viseletük.

A zsidók és keresztények egyaránt, mint a keleti nő általában, gyorsan kifejlődnek, úgy hogy 13—14 éves korukban rendesen férjhez mehetnek. A keresztény nők között is találunk az ország némely vidékein elragadó szépségeket, ámde amily hamar megérnek, éppen olyan gyorsan el is hervadnak. Huszonöt-harmincé éves nők akárhányszor 60 esztendős vén asszonyoknak látszanak. Ennek nem egyedül a korai fórjhezmenetel az oka, hanem a délszláv fajoknak az a szokásuk is, hogy lehetőleg minden nehéz munkát a nőre hárítanak, míg a férfiak henyélnek reggeltől estig. A művelődés haladása azonban a megszállott tartományokban a férfi és a nő viszonyát a munkához szintén gyökeresen átalakítja, a mi egy-két nemzedék múltán kétségkívül meg fog látszani a nőn is.

A bosnyák nő viselete a nyugateurópai viselettől főképpen a bő nadrág révén üt el. Ezt alul a bokában összekötik, és ha a nő lábát egymás mellé téve áll, alig vehető észre, hogy nem szoknya van rajta. Hanem, aki kaczérkodni akar, az szűkebbre szabatja a dimilijét (ez a nói nadrág bosnyák neve). Herczegovinában a dimilije helyett fehér, egyenes szabású szoknya járja, amelyre különböző formájú és díszítésű kötény jön. A keresztény nő öltözékének többi darabja: az ingváll, a bolero-, vagy figaro-szerű rövid, ujjatlan kabátka, a felső kabátok és köpenyegek nagyjában azonosak azokkal, amelyeknek leírását a muzulmán nőkről szóló czikkben találja meg az olvasó, habár egyes vidékek szerint változnak. A keresztény bosnyák nők szintén nagyon szeretik a csillogó ékszert, főképpen a pénzekből összefűzött nyakéket, amely gyakran az egész mellet eltakarja. A fejdísz rendkívül különböző, az egyszerű fehér fejkendőtől a toronyszerű fejdíszig, amely néha kincset ér a rávarrott aranyban és ezüstben. A legmeglepőbb női fejdíszeket Herczegovinában láthatjuk.

Bármennyire eltérők legyenek a bosnyák-herczegovinai női viselet részletei vidék és felekezet szerint, valamennyinek van egy közös vonása: a himzés. Aranyfonállal, ezüstfonállal, színes selyemfonállal kihímezi a bosnyák keresztény, muzulmán, zsidó nő a fehérnemű és a felső ruha majdnem minden darabját Gyakran valóságos műremekekre akadunk ezen hímzések között tiszta keleti stílű mintájuknál és kifogástalanul kidolgozott tekhnikájuknál fogva. A bosnyák nő nagyon ügyes mindenféle kézimunkában, amit, elősegít vele született finom izlése és rendkívüli türelme. Ezen alapul a bosnyák-herczegovinai országos kormány teljes sikerű akcziója a bosnyák-herczegovinai házi ipar újjáteremtésére.

A szebbnél-szebb bosnyák szőnyegek, könnyű, lenge szövetek, hímzések abban az arányban hódítanak európaszerte, amint ismertekké lesznek. Okos vezetés és kiképzés mellett mindezt a bosnyák nő fürge keze készíti, aki szívesen elül naphoszat a himzőrámánál vagy a szövőszéknél, mert nemzedékről-nemzedékre átöröklött gyönyörűségét leli ebben a nőies munkában.

De nemcsak a munkában, hanem a táncában is kitűnik a bosnyák nő kecsessége és ügyessége. Amikor férfiak és asszonyok hozzákezdenek a duda vagy a guzla, a mi felfogásunk szerint se nem lelkesítő, se nem elragadó, zenéjének egyhangú ütemére nemzeti tánczaikhoz, akárhányszor csodálattal kell néznünk a nő plasztikusan szép és merész mozdulatait, amelyek bátran helyet foglalhatnának bármely ballet keretében. Hol és kitől tanulták ezt a bájt és kecsességet: a bosnyák mezőkön vagy a herczegovinai sziklasivatagokon? Sem táncz- és illemtanárok, sem balletmesterek nem járatosak arra felé. Egyedül a vele született faji természet ösztönözheti azokra a tánczlépésekre, amelyeket élvezettel néz még a blazírt sváb is.

AFRIKA

Az afrikai Niagara. 1858. 102.

A Viktória-vízesés (Mosi-oa-Tunya) két ország: Zambia és Zimbabwe határán található. Helyi elnevezése a makololóktól származik: Mosi-oa-Tunya jelentése 

Afrika belsejét azelőtt határtalan róna pusztaságnak képzelték, melynek végetlen fövényében tikkadoz a nap, s csak néhol tűnnek fel egyes virányok, mind megannyi szigetek a homoktengeren.

Merész utazók tapasztalata nyomán azonban ma már tudjuk, hogy Afrika belseje éppen olyan szép, mint Amerika forróövi része; vannak nagy folyói, mocsarai, tavai, termékeny rónái, rengeteg őserdői, különféle állatai, és ami fő, meglehetős sűrű népessége. Livingstone angol utazó leírása szerint Afrika belseje oly gyönyörű tájakat tár fel a szem előtt, milyeneket máshol sehol sem találhatni fel a világon és melyek nagyszerűségben Amerika hasonló nevezetességeit messze fölülmúlják.

Ilyen nevezetesség a hatalmas Jambesi folyó vízesése, mely mind vizbőségre, mind ritka alakra, nagyszerűségre és természeti tüneményeire nézve sokkal nagyobb nevezetesség, mint Amerikában a Niagara.

Afrikában ez a legnagyobb vízesés, melyet az utazók felfedeztek. Liwingstone az angol királynéről Viktória viselésnek nevezte el; a bennszülöttek Mosioatunyamnak hivják; régi neve pedig Songwe.

A bennszülöttek azt kérdezték az európai bátor utazótól, hogy van-e hazájában „füst, mely hangot ad?" és elvezették e vízeséshez, de nem mentek közel ahhoz, csak távolról bámulva mutattak oda, mondván:,,Mosi oa tunya" (füst hangzik ott), mi által a fölszálló párára és a nagy zajra czéloztak.

Mit ők füstnek neveznek, nem más, mint vízoszlop (alul fejhr, fölebb barnás), mely a felhőkkel összefolyik, mintha ezeknek volna oszlopa. E vízoszlopok tiszta időben 12, borusban 5 angol mértföldre is ellátszanak, s ugyanannyira hallható mindig a nagy zaj is.

Az esésnél, mintha csak a föld nyelné el a folyót, mert a nyílás, melybe lezuhan, csak 80 láb széles. A folyó itt 3000 láb széles és lezuhanva 45—60 láb széles mederbe szorul össze, a bal felől tovább húzódó sziklahasadékban.

Liwingstone az esés nyílása szélén álló szigetről nézett a mélységbe le, s jobbról nem látott egyebet vastag felhőnél, melyen épp akkor (déltájban) két szivárvány látszott. A fehér felhőből 200—300 láb magas vízoszlop szállt föl egyenesen, ott megsürüsödvén, színe sötétebb lett, ugy hogy füsthöz hasonlított. Aztán folytonosan esőként, ismét aláhullott és ez oly gyakran ismétlődik, hogy a nyílás túlpartja fáinak levele folytonosan nedves. Balra a nyílásban a folyót fehér tömegnek látta, mely szűk medrében tovább ömlött. Az esés magasságát 100 lábra becsülté. A víz mélysége az esésnél, alacsony vízállás mellett, 3 láb.

A SZUDÁNI HARCZTÉRRÖL.1884. 24.

Az egyiptomi hadjáratról, Szudán vadon vidékén eddig csak rossz híreket lehetett hallani. Most, midőn nyilvánossá lett, hogy a rettegett hadvezér, Gordon veszi át az angol hadsereg parancsnokságát, a bizalom ismét vissza kezd térni, s mindenki tud oly dolgokról is beszélni, melyek kissé örvendetesebbek, vagy legalább nem tüntetik fel a veszélyt oly nagynak, mint kezdetben hirdették. A valóságos harcztérről, Khartum környékén s attól távolabb, mindeddig kevés biztos adatot nyertünk, a hírek nagyobb része a Vörös-tenger délnyugati partján levő Szuakim városból ered, hol az angolok és egyiptomiak hadseregének zöme tanyázik.

Az egyesült sereg vezérei e helyen Sartorius tábornok és Baker pasa. Mindkettő harczedzett és ügyes férfiú, de mintegy 17 000 katonájuknak sok baja van az ellenséggel, melynek erejét 27 000-re becsülik s melyhez a környék lakossága is társul. Legközelebb van hozzájuk, az abesszinai határ felé, Digwa Ozmán felkelő vezér serege, mely a hegyek közt húzódik meg, de onnan ki is csap, s egyes erősített városokat, mint legutóbb Sinkatot és Tokart is, megtámadja. A Szuakim tó és Massowah tó az ország belseje felé vezető utakat bizonytalanokká teszi.

Az angol és egyiptomi katonák sokszor kénytelenek portyázásokat tenni az ellenség ellen. Egy ilyen portyázás eredménye elég fényes. Sartorius katonái mintegy háromszáz tevét zsákmányoltak, mely állatoknak nagy hasznát fogják venni, ha a hadsereg egyszer a messze távolban fekvő Khartum felé indul, hol Kötlegon ezredes, 4000 főből álló csapatával, már hónapok óta nagy szorongatások közt él. Szuakim a szudáni hadjáratoknál igen fontos helyet foglal el, innen elég tűrhető utak vezetnek Berberbe és Kassalába, melyek Khartumnak mintegy fele utját és El-Obeidnek, a Máhdi fő székhelyének, egyharmadát képezik. Békés időszakban ez a szudáni és núbiai puszták lakóinak fő kikötő-helye, mely már csak azért is nagyon nevezetes, mert csaknem szemben fekszik vele, bár a tengerparttól kissé beljebb, a hires Mekka, a mohamedán világ szemefénye.

Szuakim megvédése érdekében az egyiptomiak sok áldozatot hoznak. Ezek közt nem a legcsekélyebb, hogy egy főpapot, Tíejk-Syed-Mahomed el Mhargani-t, is leutaztatták a jelen év első napjaiban Szuakimba. A nevezett főpap a mohamedán világ összes sejkjei között a harmadik helyet foglalja el, Mahomed egyenes utóda s igy fellépése nagyhatású volt. Seregestől tódultak közelébe a hivők, hallgatni átkozódásait a «rnáhdi» s követői ellen, lova előtt bárom ember visz bíborpiros zászlót, melyre a korán szavai vannak felírva s mindenfelé leborulnak előtte. Ha ez az öreg, beteges ember vállalkozik, hogy Szudán rengetegeibe is behatoljon, prédikácziói kétségkívül fel fognak érni egy-egy kisebb csata megnyerésével. Jelenleg azonban még jó messze az idő, midőn az egyiptomiak eljuthatnak Khartumba, vagy El Obeidbe.

Szudán Afrika harmadik legnagyobb területű országa a kontinens északkeleti részén. Az ország a hosszú háborús konfliktus miatt a szétesés szélére sodródott. Lakossága 40 millió fő.

A SZUDÁNI LÁZADÁS. 1884. 141. A Nilus felső részénél évek óta dúló háború, mely a múlt év óta a máhdi nagy győzelmei folytán Európa figyelmét is magára vonta. Az oly régóta rettegve várt paniszlámizmus, azaz a mohamedán világ újbóli egyesülése a kereszténység ellen, századok óta nem nyilatkozott oly erőteljesen sehol, mint e lázadásnál. E félvad népek győzelmei a legelső világuralmat, az angolokét, oly komoly megrázkódtatásnak tették ki, mely ma még, midőn hatása jóformán csak Egyiptomra szorítkozik, csak e kis körben válságos, de az angol politikusok nézete szerint tovaterjedésével komoly veszélyek csiráját hordhatja magában.

A nagy angol birodalom legtekintélyesebb gyarmata, a kincsekben gazdag indiai császárság s ezenkívül számos más mohamedán, vagy legalább részben mohamedán lakosságú birtok is veszélyeztetve lehet, ha a szudáni hadjáratot mielőbb be nem fejezik. S pedig ez a jelen viszonyok között egyhamar alig várható.

A máhdi fanatizált hadserege Kordofánban egész Khartum faláig nyomult előre, s csaknem érintkezik már azzal a területtel, melyet keleten, a Vörös-tenger partjain, legjelentékenyebb hadvezére, Ozmán Digna elfoglalva tart. A fölkelők birtokában jelenleg jóval nagyobb terület van, mint az Osztrák-Magyar monarkhia, s a még el nem foglalt területeken lakó bennszülöttek nagyobb része is rokonszenvez velúk. Az angolok sem a bennszülött, sem az egyiptomi katonákban nem bizhatnak, amint azt számos csatában tanúsított magaviselete, átpártolásaik, a kairói jelenetek, hol az egyiptomi katonák a Szudánba küldetés ellen egyenesen tiltakoznak s legutóbb Tokár erőd föladása egész világosan bizonyítják a leírtakat.

A lázadás Dongola és Kordofán tartományokban vette kezdetét, a Felső-Nilus bal partján fekvő tropikus és nagyobbára kopár vidéken, hol a Szahara keleti nyúlványának s a nubiai pusztaság déli részének szögelésénél arab és berber fajok laknak. Itt-ott egy kis néger vegyülékkel; túlnyomólag nomád nép, mely még oly helyeken is, hol a vizbőség és karavánutak keresztezése egy kissé nagyobb községek alakítását tette lehetővé, jobbára csak sárból készült kunyhókat állit föl, mintegy jelezve kóbor természetét.

A lázadás valódi színhelye jelenleg Egyiptom déli birtokainak keleti része, mely Abessziniától észak felé a Vörös-tenger mellett húzódik el, s ahol a legjelentékenyebb kikötő városban, Szuakimban, találjuk most is az egyiptomiakat gyámolító angol hadsereg főhadiszállását. E rész a múlt év nyaráig még meglehetős nyugodt volt, de azóta a máhdi tanai ide is elhatoltak s különösen egy rajongó hive, ki egyúttal kiváló katona is, Ozmán Digna, a terület nagy részét meghódította, s az egyiptomiak és angolok egyesült seregét több izben megverte s ujabban két nevezetes erődöt, Szinkátotés Tokárt elfoglalta. Az egyiptomiak, hogy a vallásos jellegű lázadást minél szűkebb korlátokba szorítsák, a mohamedán világ egyik legtekintélyesebb tagját, El-Maghrani Ozmán sejket, kit Mohamed próféta egyenes utódjának tartanak, elküldték Szuakimba, hogy ott a máhdi ellen prédikáljon s az egyes mohamedán főnököket meghódolásra birja. A híres egyházi főnököt a szua-kimi angol őrség akkori feje, Baker pasa nagy katonai tisztelgések mellett fogadta és a tiszteletreméltó pap buzgóan hozzá látott térítési munkálatához. Kihirdette, hogy az álpróféta nem a hagyományok által megigért Messziás, ki a Hedzsra 13-ik századában eljő, hogy a hivők uralmát ismét helyreállítsa B megátkozván a máhdit és követőit, felhívta a Szuakim vidékén lakó főnököket, hogy ide jővén nyilvánítsák ki hódolatukat a khedive kormánya irányában és segítsék azt a lázadás leverésében.

A felhívásnak lett is némi sikere. Egyik képünk épen azt a jelenetet ábrázolja, a mint egy arab sejk kíséretével együtt Baker pasa üdvözletére jő. Azonban Ozmán Digna a meghívást határozottan visszautasította s a nagy többség az ő nézetét fogadta el és hozzá csatlakozott.

*

A harczban szereplő egyének közül ismét bemutatjuk néhánynak arczképét, mind oly férfiakét, kiknek nevével a lapokban mostanában gyakran találkozunk.

Az első, TEVFIK MAHOMED BEJ, már nem él. De Szinkat hősies védelmezőjének ez év február 8-án bekövetkezett halála az ö nevét ismertté és hosszú időkön át emlegetetté tette. Miként a mi Zrínyink Szigetvárott, ugy áldozta fel magát a fiatal hős is Szinkátban. Öt hónapon át védelmezte kisded seregével Szinkat nyomorúságos erődjét Ozmán Digna, a máhdi kelet-szudáni föhadvezére, nagyszámú és fanatikus hadserege ellen, s midőn a hatalmas vezér megadásra szólította föl, e feleletet adta: «Nekem csak két föladatom van: becsületem és leányom megőrzése.

Az elsőről gondoskodom magam, a másikról, ha elesem, gondoskodni fog uram, a khedive. S a hős vezér megtartotta szavát. Alig egy pár napi járóföldre Szuakimtól, hol az élhetetlen angol sereg tanyázott, védte magát mindaddig, mig az éhség és a fegyverkészlet elfogyása megengedte. Ekkor leromboltatta az erődöt, felégetett mindent, 600 megmaradt katonájával kirohant az ellenség közé s karddal kezében esett el.

A derék katona csak 34 éves volt, magas, szikár termetű, szép arczu. Kopt vallású örmény családból született Kairóban, hol az állami iskolákban neveltetett, s már korán áttért az iszlámra. Fiatal korában különösen a nyelvek megtanulásában nagy tehetséget mutatott, egy pár európai nyelvet értett is, és ezért Aladin pasa, keleti Szudán főparancsnoka mellé tolmácsnak nevezték ki, de midőn e pasát Szudán főparancsnokává léptettek elő, Tevfik bej Szuakim parancsnoka lett. Innen ment múlt év augusztus havában, midőn a máhdi hivei nyugtalankodni kezdettek, Szinkat felé, hol végzete utóiérte.

Ellenfele, OZMÁN DIGNA, a keleti szudáni fölkelők közt leghatalmasabb főnök, kit a máhdi múlt június hó óta a vidék teljhatalmú megbízottjává nevezett ki. Régi rabszolgakereskedő, mint átalában a legtöbb szudáni nevezetesség, ; de e mellett nem közönséges katonai ügyessége van, igen határozott jellem és merész- ember. Gondosan vigyáz hadserege élelmezésére s egész sereg kémet tart, hogy mindenről jól legyen értesülve. Hadi pénztárát megadóztatás által tölti meg, s különös gondot fordít a dézsmára, a termésnek nyolczadrészét vévén be. Főtábora alig 16 angol mérföldre fekszik Szuakimtól, a hegyek között. E helyre gyakran összegyűjti a sejkeket, s leveleket olvas föl előttök a máhditól. Ő maga fanatikus hive és személyes barátja az álprófétának, kinél a múlt évi nyár kezdetén hosszabb időt töltött. Ő volt az, ki keleti Szudánban, mely addig csendes volt, a lázadást megkezdette. Fanatizmusát mutatja az a levél is, melyet a fentebb emiitett sejk Morgani meghívására irt s melyet, mivel magyar lapokban eddig csak kivonatosán volt ismertetve, egész terjedelmében itt közlünk:

A legkegyelmesebb isten nevében, hálával a leghatalmasabb istenhez s imádkozva prófétáinkhoz Mahomedhez, s hasonlóképp az istenhez! Így szól Abu-Beker-Ozmán-El-Digna szentségedhez, El-Szaid El Gialil El-Szaid Mohamedhez, Ebn (fiu) El-Ashuz tiszteletreméltói Mohamed El - Morganilioz :isten védelmezzen mindnyájunkat. Azért irok szentségedhez, hogy megmondjam, hogy elolvastam levelét s megértettem elejétől végig a tanácsot, amit jóakaratulag ad, mivel ön az az ember, ki jogosítva van ily tanácsot adni. Azt mondja nekünk, hogy uraságodat az uralkodó hatalmak küldték s hogy azért jött ide, hogy eloszlassa a zavarokat, melyek köztünk vannak. Tudja meg tehát mindenekelőtt, hogy midőn mi a Mahdit az eljött prófétának, a bölcs és szent embernek nevezzük, meg vagyunk győződve, hogy az egész föld, keletről nyugotra, nem képes vele birni — isten keze levén vele, — a mi előbbre teendő minden emberi egyesülésnek és hatalomnak; és hogy nekünk a legcsekélyebb aggodalmunk sincs az ő ügye diadala fölött, melyet mi soha sem hagyhatunk el. Kérjük tehát Uraságodat, jöjjön el s látogasson meg minket, hogy ez ügyben beszélhessünk. Ha Ön az isten küldöttének kegyében áll (védelmezze önt áldásával ), ön maga is megítélheti a helyzetet: de ha csak az a szándéka, hogy a földi hatalom pártosává szegődjék, azt is megérthetjük s az elég lesz.»

Ozmán El-Digna, mint a mellékelt rajzból látható, mely öt Baker pasa ellen vonulva tünteti fel, igen egyszerű ember, s e félvad ország más főnökeitől sem műveltség, sem külső megjelenés tekintetében nem nagyon különbözik. A fanatizmus s a több téren egymásután kivivott győzelem azonban most már rendkívüli hatalmat adott kezébe s működését nemcsak keleti Szudánban, de a hatalmas angol parlamentben is kiváló fontosságúnak tartják.

A BOEROK ORSZÁGA. 1899. 661.

Hetek óta emlegetik a hírlapi tudósítások, hogy a hatalmas Angliának újból háborúja lesz, éspedig most nem színes vad népekkel, hanem európai eredetű fehér emberekkel, kik idegen földrészen, de régóta szervezett állami életet élnek. A dél afrikai Transznál köztársaság lakói, a boerok ellen készül a hadjárat, az európai közvélemény szerint igazságtalan hódító terjeszkedés érdekéből. Azok az okok, melyeket az angolok követelésük igazolására előhoznak, nagyon emlékeztetnek bennünket Aesopus ismert meséjére, midőn a farkas a bárányt a víz megzavarása miatt támadja meg; de emellett mindenkinek emlékezetében van még az a Jameson-féle expediczió is, midőn fölfegyverkezett angolok alattomosan, hadüzenet nélkül akarták Transzvált elfoglalni, és tudjuk, hogy Vilmos német császár éppen azért vesztette el népszerűségét az angolok előtt, mivel üdvözlő táviratot küldött a boeroknak, mikor az alattomos betörőket alaposan megverték. A földre éhező angolnak teljesen mindegy, hol és miképp növelheti még nagyobbra óriási gyarmat-birodalmát.

Transzvál sem tartozik a legjobb falatok közé, mert néptelen, s nagyobbára kopár terület; de van két nagy értékű tulajdonsága: egyik, hogy a dél-afrikai angol birtokoknak kikerekítője lenne; a másik, hogy gazdag ásványtelep; különösen újabban fölfedezett aranybányái nagyon értékesek. Az ország különben nem kicsiny. Csaknem oly nagy kiterjedésű (326 750 n km.), mint Magyarország társországaival együtt, s főleg abból alkothatunk magunknak legjobb fogalmat az országról, ha elmondjuk, hogy míg a mi népességünk már jóval fölülhaladja a 18 milliót, a hasonló nagyságú Transzválban alig van fél millió ember, s azok között is a fehérek száma 1896-ban csak 180 000 volt. Elképzelhető, mily közállapotok lehetnek ily csekély népességű országban, különösen, ha még felemlítjük azt is, hogy az összes lakosságnak negyedrésze, de legalább is százezer ember az újonnan fölfedezett aranybánya-telepeken él, hol az amerikai prairie városok gomba-növekvéséhez hasonlóan egy pár év alatt valóságos nagy város, Johannesburg keletkezett. Egyik ürügyök az angoloknak a háborúskodásra éppen az volt, hogy a bányatelep lakóinak, kik között igen sok a kétes jellemű szerencsevadász, a boerok vonakodtak a polgárjogokat megadni.

Aki Afrika déli részének újabb térképét kezébe veszi, első pillanatra látni fogja, hogy Transzvál (vagy a hogy 1884 óta hivatalosan nevezik: Délafrikai Köztársaság) és a szomszédos Oranje állam csaknem egészen angol területek közé vannak ékelve. A vasutak angol vasutakkal vannak összeköttetésben, s a tengerparthoz is csak angol terűleteken át juthatni. E miatt igen sokan érthetetlennek tartják, hogy a boerok maroknyi népe itt a félvadon vidéken miért akarja önállóságát fenntartani, s miért nem egyesül a hatalmas angolokkal. Hiszen valószínűnek látszik, hogy előbb-utóbb úgyis angolok kezére jut az ország.

A történelem teljesen érthetővé teszi előttünk a boerok erőlködését, hogy önállóságukat egy óriás ellenében is fegyveresen védelmezik. Hiszen közel kétszáz éve küzdenek már az angolokkal s a jelen században nem egyszer nyilt háborúban is mérkőztek velük. Regény sem lehet érdekesebb, mint az arról szóló részletes rajzok, hogyan kerültek összeütközésbe a Fokföldön letelepedett hollandok a később ugyanoda költözött angol telepesekkel, hogyan verték ki ezek a befogadott vendég angolok a gazdákat házukból. Később hogyan kellett élniök a mindinkább észak felé szorult hollandiaknak úgy, hogy egyik kezükkel a vad, harczias kaffer-törzsek, a másikkal az alattomosan előrenyomuló angolok ellen védelmezzék magukat. Mind amellett szorgalmas munkások is legyenek, hogy a kopár vidéken valahogyan megélhessenek. Így éltek és küzdöttek ezek az egyszerű telepesek hosszú időkön át s ez a nehéz élet fejlesztette ki jellemüket, mely valóban megnyerő és sokban hasonlít azon észak-amerikai telepesekéhez, kik a mai nagy Egyesült-Államok megalapítói voltak.

A boer (ejtsd: húr), mely név parasztot jelent, még ma is csaknem pusztán földmivelő és állattenyésztő; városokban ritkán telepszik meg. Ezért azok lakossága, Johannesburg kivételével, nagyon csekély ; a többség a magyar alföldi tanyai lakossághoz hasonlóan tanyákon lakik s egész patriarkhális életet él. Az öreg családfőnek mindenki feltétlenül engedelmeskedik ; ő szabja ki a teendőket.

Az asszony nemcsak a házi teendőket végzi, hanem legtöbb esetben gyermekeinek tanítója is, mivel azok a tanyáról iskolákba nem járhatnak. Étkezését az egész család imával kezdi s mint protestánsok, minden nagyobb ünnepen közösen olvasgatják a bibliát, mely a legutolsó kunyhóból sem hiányzik.

Vendégszeretetük páratlan s a legnagyobb áldozatokra kész. E mellett igazlelkűek; tolvajlásnak nyoma sincs közöttük; szavukban igen meg lehet bízni, s szolgáikkal, a félvad feketékkel emberségesen bánnak. Ha utazni mennek, 8—12 ökröt fognak óriási ernyős szekerük elé, melyben az egész család elfér. Egyszersmind a szekéren van a kamara, sőt itt-ott, fában szűkölködő vidékeken, a tüzelőszer is. Ez a nagy szekér egyúttal hálószobájuk, sőt oly helyeken, hol rabló feketék élnek, menedékváruk is.

Európáról s a nagyvilág eseményeiről a falusi boerok igen keveset tudnak, de hazájukat igen szeretik s egytől-egyig gyűlölik az angolokat, kik hazájuk függetlenségét már oly sokszor megtámadták. Csaknem olyanok Transzválban a társadalmi állapotok, mint nálunk voltak a nagy magyar Alföldön a jelen század első felében, vagy még inkább a múlt században. Derék és érdekes ember a boerok jelenlegi vezére, Kriiger Pál köztársasági elnök. Évtizedek óta tölti be az elnöki széket, de a «tehén-pászton-ból lett kegyelmes úr ma is csak egyszerű táblabiróhoz hasonló férfiú.

Nem büszke s nem hiú. A nap bizonyos órájában bárki bejelentés nélkül bemehet hozzá, pipázva s egy pohár sör mellett fesztelenül társalog látogatójával. A nép bizalma iránta feltétlen. Egyszerű, de tiszta logikája szellemes gondolkozónak mutatja. Fiatal korában vezére volt népének az angolok ellen a harczmezőn, ma rendkívül ügyes diplomácziájával küzd a hatalmas ellenféllel s bámulatos sikereket mutathat fel. Mint patriarkhális köztársasághoz illik, Transzválban nincs katonaság. Összesen csak 400 tüzért tartanak rendesen fegyver alatt, mivel ezeknek hosszas gyakorlatra van szükségük. A többi katonaság mind pusztán önkéntesekből áll. Az összes katonaság 2000 fő. De háború esetén minden felnőtt polgár (16 évtől 60 évig) köteles fegyvert ragadni s azonkívül a feketékből is besorozzák az alkalmasakat, s így mintegy 26 000 katonát tudnak kiállítani, kik már otthoni gyakorlataik után pompás czéllövők, Többnyire igen erősek (a boer férfiak átlag hat láb magas, izmos emberek), emellett lelkes hazafiak, ennélfogva ellenségnek igen veszedelmesek lehetnek.

Egyenruhájuk hollandi vagy angol, sőt még a magyar bakák sapkáját is megtaláljuk náluk, mert osztrák tisztek is voltak oktatóik. A háború, mint a politikusok mondják, kikerülhetetlen. A bölcs agg (Krüger 70 éves múlt) elnök igyekszik ugyan lehetőleg elkerülni s az angolok is halasztgatják, mert Transzválban most kezdődik a tavasz, mikor az utak a nagy sár miatt csaknem járhatatlanok, de a halogatás nem tarthat örökké. Angliát kivéve a népek mind a boerok győzelmét óhajtják. Kétségtelen, hogy az angolok ereje nagyobb s Dél-Afrika tényleges ura, a sokszoros milliomos Bhodes Cecil aligha nyugszik addig, míg Transzvál angol területté nem lesz.

A transzváli bonyodalom alkalmából Krüger elnök mellett sűrűn emlegetik a hírlapok Mil-ner Alfrédet, a fokföldi gyarmat kormányzóját és egész brit Dél-Alfrika főbiztosát, úgyszintén Steijn T. Mártont, Oranje szabadállam elnökét, kiknek arczképét most szintén bemutatjuk.

Milner egészen egyetért Chamberlain angol gyarmatügyi miniszterrel, Transzvál ügyét illetőleg. Ő terjesztette pártolólag az angol kormány elé azt a kérvényt is, melyet Johannesburgban 21 000 angol származású ember írt alá, s mely mintegy bevezetése volt a már annyira elmérgesedett viszálynak Anglia és Transzvál közt. A transzváliak helyzetét nem kevéssé erősíti az, hogy a velük hasonló eredetű és szomszédos Oranje szabad állam nyíltan az ő pártjukra állt. Steijn F. Márton, e szintén boer köztársaság jeles és nagy tevékenységű elnöke határozottan kijelentette, hogy Angliának Transzvál iránti erőszakoskodása Oranjére nézve is veszedelem ; azért, ha az angolok csakugyan háborút kezdenek, Oranje népe azonnal fegyvert fog s, a boerokkal együtt harczra száll az angol hadak ellen. A két dél-afrikai köztársaság haderejét együtt 50 000 főre becsülik, kikkel Dél-Afrikában 40000 angol katona áll szemben; de ezek számát Anglia részint hazulról, részint Indiából igen tekintélyes erővel gyarapíthatja. Az angolok eddig Transzvál nyugati és délkeleti határához közel, Mafeking és Laingsnek mellett vontak össze csapatokat; Transzvál erős tüzérséget állított velük szembe ugyanott, míg Oranje csapatai a Sárkány-hegységben a Van-Eeenen szorost szállották meg, hogy az angoloknak Natalból való előnyomúlását gakadályozzák.

AZ ANGOLOK HÓDÍTÁSA SZUDÁNBAN. 1898. 752.

Messze kiható jelentőségű az a fényes győzelem, melyet az angolok ez évi szeptember 2-án vivtak ki a szudáni dervisek felett Omdurman mellett, a régi Khartum közelében. Ez az egyetlen csata teljesen megdöntötte a máhdi birodalmát, mely a Nílus felső vidékén terűivén el, évek óta elzárta az utat Közép-Afrika belsőbb vidékei felé; de ugyanez az egyetlen csata megszilárdította itt az angolok hatalmát s ezzel oda hatott, hogy Közép-Afrika keleti része egészen új alakulást nyerjen.

Nagyon hosszú, immár csaknem két évtizedre terjedő s rendkívüli áldozatokba került története van itt az angol hódításnak. A világtörténelem egyik legérdekesebb fejezete az, melyet a nagyközönség csak egyes eseményeinek leírásából ismer, részben pedig a franczia diplomaták jegyzékváltásaiból, kik folyvást irigy szemmel nézték az angol hatalomnak Egyiptomban való terjedését.

Az angolok legelső térfoglalása 1875 november havában történt, mikor egész titokban 4 millió font sterlingért összevásárolták a Szuezi-csatoma összes részvényeit s ezáltal nemcsak a rendkívül fontos csatornára, hanem az Izmail khedive pazarlásai által már akkor megrongált állami pénzügyekre is döntő befolyást nyertek. Csakhamar követte ezt Izmail lemondása a trónról, az egyiptomi mohammedánok Arabi vezetése alatt történt lázadásának véres elnyomása, melynek részletei között Alexandria bombáztatása (1882 július 11.) a legnevezetesebb esemény. Ezen idő óta Egyiptom már tényleg az angolok gyámsága alá került, de csak a régi Egyiptom, mivel a Nilus felső vidékén már 1881-ben megkezdődött a máhdi lázadása, kinek hatalma azon vidékek járhatatlansága miatt rövid időre igen megnövekedett.

Az első expedicziót a máhdi csapatai ellen Hicks pasa vezette 1883-ban ; de ennek seregét Kordofánban, El-Obeid közelében a dervisek csakhamar tönkre tették. 1884-ben a legendaszerű hős Gordon pasa ment Khartumba, hogy az egyiptomi csapatok élén megküzdjön a fölkelőkkel; de január 26-án már elfoglalták a dervisek Khartumot, megölték Gordont, sőt a lord Wolseley vezetése alatt nagy fáradságok között Gordon segítségére siető angol sereget is tönkre tették. A következő években a felkelők különösen a híressé vált Osman Digna nubiai vezér alatt már a tulajdonképi Egyiptomot is betöréssel fenyegették s a csatározások többnyire a Vörös-tenger közelében Szuakim környékén folytak.

Ezeken az apró harczokon kívül jórormán mit sem tudtunk ezentúl a máhdi uralma alatt álló óriási birodalomról, melynek területét a legcsekélyebb becsléssel is nagyobbra kell tennünk, mint egész Közép-Európa. A máhdi rabságából megszökött egyes foglyok, közöttük különösen Ohrwalder pasa és Slatin pasa könyveket írtak ugyan a birodalomról, de e könyvekben csak a máhdi udvartartását ismertethették alaposan, mert az ismeretlen birodalom dolgaiba az írók maguk sem voltak beavatva. Emin pasa, ki a máhdi birodalma déli részén sokáig rabul élt, mig Stanley hires expedicziója ki nem szabadította, szintén keveset tudott a nagy birodalomról, mely tényleg a vallási fanatizmus és zsarnokság hatalma alatt félvad álla pótban maradt s melynek határai is folyváft változtak. De hogy mennyire erőseknek hitték magukat a fanatikus dervisek, tanúsítja az az érdekes tény, hogy 1887 tavaszán a kalifának négy követe jelent meg Egyiptomban, leveleket vivén uruktól a khedivehez, a török szultánhoz és az angol királynőhöz, kiket egész naivúl felszólít, hogy térjenek az igaz hitre s zarándokoljanak el személyesen Omdurmanba, a székvárosba, hódolatuk kifejezése végett.

Annyi való, hogy bár a felkelést szervező máhdi Khartum elfoglalása után fél évvel méreg, vagy kicsapongó élete következtében hirtelen meghalt, utóda Abdallah kalifa diadalmasan hordozta körűi a felkelés zászlaját s az elpusztult Khartummal csaknem átellenben fekvő Omdurmanban, a Fehér- és Kék-Nilus összefolyásánál tekintélyes és afrikai fogalmak szerint hatalmasan megerősített fővárost alapított, honnan több izben igyekezett előre nyomulni, hogy az „egész világot" hatalma alá hajtsa.

Az angolok nagyon is érezték a szégyent, mely őket Khartum elesése és Gordon pasa halála által érte; de az 1885 derekán kormányra jutott konzervatív párt óvakodott azonnal megtorlással élni, mert belátta, hogy a rögtön újból megindítandó hadjárat az egyiptomi katonák fegyelmezetlensége és a közlekedés nehézségei miatt újabb kudarczokat idézne elő. Ezért éveken át csak arra szorítkoztak, hogy Vadi-Hal-fánál és Szuakimnál meg/édjék Egyiptom tényleges határait a folyvást előre nyomuló dervisek ellen. Míg ez a védelem is csak részben sikerűit, a sivatagon át Szuakim és Berber között épített vasútat sem tudták megvédeni a máhdi csapatai ellen, s nagyobb győzelmük csak 1891-ben volt Toker mellett Osman Digna ellenében.

Időközben Szuakimtól nem messzire, a Vörös-tenger partján az olaszok foglaltak teret, s igyekeztek terjeszkedni a máhdi birodalma felé. Kezdetben sok sikert tudtak felmutatni, s úgy látszott, hogy Abessziniát is fenhatóságuk alá keríthetik. Később azonban egyre több vereséget szenvedtek; 1896 február -29 én pedig a hires aduai csatában az abessziniaiak az olasz hadsereget csaknem teljesen tönkretették. Ekkor a dervisek ismét merészebben léptek föl; többek közt az addig olasz kézben volt Kaszala várát is elfoglalták s újból terjeszkedni kezdtek az egyiptomi határ felé.

Az angol kormány ezúttal kiadta a rendeletet a támadásra. Szerencsére ekkor már egy kiváló hadvezér, Kitschener Herbert volt az egyiptomi hadsereg fővezére (sirdar), ki a hosszú békét nagyon jól használta föl arra, hogy a hadsereget, mely noha csak névleg es jogilag volt egyiptomi, de nagyobb részt még is benszülött legénységből állott, egészen európai módon képezze ki. Az első ütközetek a múlt évben mind sikerrel végződtek, a máhdi csapatai a fegyelmezett angolok elől visszavonultak. Dongolát, majd karácsony napján Kasszalát is elfoglalták tőlük. Egyidejűleg gondoskodott Kitschener arról is, hogy a zuhatagjai miatt itt hajózhatatlan Nilus megkerülése végett katonai Vádi Halfától Abuhamedig a szállítás lehetővé tétele végett vasútat építsenek, mely vasútat aztán a jelen évben folytatólagosan kiépítették egész Berberig, hol az Abessziniában eredő nagy Atbara folyó torkolatától kezdve, a Nilüs ismét hajózható. Az építés csaknem folytonos csatározás között történt. Nagypéntek napján íánrilis 8-án) Atbara mellett fényes győzelmet vívtak ki az angolok Mahmud vezér ellen, ki a máhdinak legügyesebb hadvezére volt, s kit magát is elfogtak.

Pár héttel ezelőtt, augusztus 23-án Kitsche-er nagy hadiszemlét tartott Vad-Hamedben az úi vasúton ide szállított hadsereg fölött, mely 97 000 főre emelkedett; azután csakhamar útnak indult Omdurman ellen. Többek között seregében volt a máhdi fogságából kiszabadult Slatin bej is. A kitűnően szervezett hadtest biztos volt a győzelem felől, mivel a dervisek haderejéről újabban igen sok kedvezőtlen hirt kaptak mind a mellett maguk sem hitték, hogy a győzelem oly könnyű lesz. A kalifa nem mert az angolokkal nyilt csatatéren szembeszállni, megvárta őket Omdurman bástyái előtt. Ott történt aztán szeptember 2-án a nagy csata, mely pár óra alatt az angolok teljes diadalával végződött. A dervisek óriási hadserege teljesen tönkre ment, bár kétségkívül vitézül harczol-tak; különösen a fekete szent lobogó védelmében oly hősiességet tanúsítottak, mely valóban megható, mivel a küzdők az utolsó emberig ott vesztek el. A kalifa elmenekült, Kitschener pedig még a csata napján bevonult a fővárosba s már másnap ellátogatott Khartumba, hogy Gordon pasa halálának helyén a boszúálló hadjárat diadalünnepét megülje.

A győzelem híre harmadnapra már eljutott Angliába is. Lázas örömöt keltett mindenütt. A diadalmas fővezért többek közt lord méltóságra emelték, s 25,000 font sterling (egy negyed millió arany forint) nemzeti julalommal tisztelték meg.

Nagyon megzavarta azonban az angoloknak ezen fényes siker feletti örömét az, hogy időközben a francziák a Kongó vidéke felöl szintén behatoltak a máhdi birodalmába és sikerrel eljutván a Nilus folyóig, ott az egykor Emin pasa alatt állott egyenlítői tartományban megszállották a tekintélyes nagyságú Fashoda várost. Kitschener értesülvén erről, az omdurmáni győzelem után rögtön elment kényelmes hajókon Fashodába, de nem ütközött össze a fran-cziákkal, bár alkudozásaik eredménytelenek voltak. Nemzetközi értekezletre bizták az ügy eldöntését. Egyelőre Fashodában angol, franczia és egyiptomi zászlók is lengenek.

FRANCZIAORSZÁG KÖZÉP AFRIKAI BIRTOKAIRÓL. 1899. 604.

Sajátságos esemény történt legutóbb Afrika belsejében: két franczia csapat egész kis háborút folytatott egymással, sőt az egyik franczia csapat vezetőit: Klobb ezredest és Meunier hadnagyot csatában meg is ölték. Egy és ugyanazon állam katonaságában hasonló eset bizonnyal igen ritkán fordulhatott elő; ez már nemcsak fegyelemhiány, hanem valóságos lázadás. Méltó felháborodást és izgatottságot keltett ez a hír s a felháborodást növeli az, hogy a bűnösöket kézrekeríteni s megbüntetni legalább egyelőre nem lehet, mivel a bűntény Afrika belső, ma még csak nagyjában ismert vidékén történt, hová a franczia állam hatalma még alig terjed ki.

Francziaország csak a legutolsó pár év alatt szerezte meg magának Közép-Afrikának ezen, a Niger folyó és Csad-tó között levő részét főkép azért, hogy Algírt összeköttetésbe juttassa a nyugat-afrikai régi franczia birtokokkal, melyeket az utóbbi pár évtized alatt jóformán évről-évre újabb foglalásokkal növeltek, gyarapították. Az új terűlet igen nagy; Közép-Európa terűletét jóval felülmúlja s a térképen csaknem úgy tűnik fel, mintha Afrika éjszaki része a Nílustól balra egészen a francziáké volna, Marokkót, Libériát és egy pár angol gyarmatot kivéve. De a franczia hatalom itt még csak névleges. A szaharai vad törzsek közül nagyon kevés hódolt meg'; a híres Timbuktu birtoka sem egészen szilárd még s a Niger- és Csad-tó között levő terűletek nagy részén legfeljebb csak védnöki jogot gyakorol a franczia köztársaság: a benszülöttek maguk sem tudják, hogy őket Európában franczia alattvalóknak tekintik.

Pedig a franczia Közép-Afrikának éppen ez a legbecsesebb része. A Niger folyó keleti kanyarulata és a Szahara déli részén fekvő nagy Csad-tó közötti, körűlbelől Németországgal egyenlő nagyságú terűlet csak kisebb részben sivatag, többnyire halmos és erdős termékeny terűlet, melynek itt-ott aránylag sűrű és afrikai fogalmak szerint eléggé művelt népessége van.

A rabszolgakereskedő arabok már a jelen század elején rendes államokat alapítottak itt, melyeknek azóta nagy fővárosaik is vannak. Szokoto, Gando s más városok igen szép és fontos helyek, a melyeknek vásárain óriási vidék népessége és számos karaván szokott összegyűlni. Az uralkodó arab faj mindenütt meghonosította az udvari szertartásokat, a ruházatot, kőből épült házakat s más művelődési eszközöket; maguk a négerek szintén sokkal előrehaladottabbak, mint az Afrika más vidékein lakók, a hova európai emberek csak a legújabb időkben jutottak el. A legtekintélyesebb és legnépesebb törzseket közös néven hauszák-n&k nevezik. Számuk legalább négy millió; nyelvük nagyon elterjedt s ma már, főkép a franczia és angol misszionáriusok buzgalma folytán, némileg irodalmi nyelv is, a mennyiben számos munkát nyomattak ki e nyelven, sőt egy pár lapjuk is van. Az esősebb vidékeken forró földövi növényzet van. A föld az állattenyésztésen kívül gabonatermesztésre is igen alkalmas, bár a búza helyét ma még leginkább rizs, sorgo, durrah és jám pótolják. Terem tömérdek kitűnő gyümölcs is. A terűlet nagy részén óriási kiterjedésű erdő vonul végig; a főbb helyeket jó karaván-útak kötik össze s a közbiztonság a terűlet nagy részén aránylag elég jó.

Ezen a vidéken történt a két franczia missiócsapat sajnos összeütközése.

A megdöbbentő eset, mely miatt most Afrika e részét európaszerte emlegetik, a következőleg történt.

A múlt évben Voulet és Chanoine századosok (az utóbbi a Dreyfus-pörben is szereplő Chanoine tábornok, volt hadügyminiszter fia) azt a parancsot kapták, hogy a Nigertől a Csád-tóig eső terűletet tudományosan kutassák ki.

A nevezett tisztek meg is indultak pár száz főnyi bennszülött katonával; de aztán oly rossz hírek érkeztek e két tiszt kegyetlenkedései s iszákossága felől, hogy a franczia kormány Klobb ezredest megbízta, tartson vizsgálatot a helyszínen. Klobb, Meunier hadnaggyal és vagy húsz-harmincz emberrel kelt útra, hogy megbízatását teljesítse, s július 14-én Zindernél elérte a Voulet csapatját. Voulet azonban üzent Klobbnak, hogy ne merjen tovább előre nyomulni, mert ő fegyverrel fog ellenállani.

De Klobb előnyomult, mire aztán a két lázadó tiszt sortűzet adatott, mely Klobbot is, Meuniert is megölte. A kísérők nagy része is elesett, vagy megsebesült, a többi elmenekült.

Azt hiszik, hogy a Voulet és Chanoine részegségükben követték el tettüket. Az esetről különben azok miatt az akadályok miatt, melyekbe e vidéken a közlekedés ütközik, bővebb s pontosabb részletek eddig nem ismeretesek. Az eddig közhírré jutott adatok a Klobb ezredes csapatából való s az összeütközés után elmenekült benszülöttektől erednek.

A KONGO-ÁLLAM KÖZÉP-AFRIKÁBAN. 1884. 747.

Európa hatalmasságai ismét konferenczián ülnek. Berlin a színhelye, Bismarck az elnöke, s az európai államok nagykövetei és követei a tagjai, kik mellé hírneves utazók, geográfusok, fölfedezők vannak delegálva, mint szakértők.

Egy nagy államról van szó, mely eddig nem létezett a földtekén s melyet most akarnak megalapítani. A konferenczia tehát olyan munkát végez, aminőnek századok hosszú során keresztül nincs párja a históriában. Még az észak Amerikai Egyesült Államok megalapítása sem hasonlít hozzá, mert azokat már fölszabadulásuk előtt is jól ismerte a világ.

Az egyenlítői Aírika nagy fehér foltnak van föltüntetve, még az ujabb térképeken is. Éppen az a világrész, mely az emberi czivilizácziónak a legrégibb időktől származó hagyományait őrizte meg. Az emberiség bölcsőjének mondható, az maradt a legtovább ismeretlen a világ előtt. Azóta két egész új világrész lett fölfedezve, az egyiket, Amerikát az európai czivilizáczió meg is hódította, a másikat, Ausztráliát is megismerte, számtalan szigeteivel, s tömérdek európai gyarmatot telepitett reá.

Az ujabbkori merész fölfedezők között Livingstone volt a legelső, aki föltette magában, hogy ez ismeretlen területbe behatol. Meg is kezdte a merész vállalatot, és Zanzibárból kiindulva, eljutott a Tanganyika tóigl, s annak vidékét bejárta. De további előhaladásában megakasztotta az aggkor, a betegség, a halál.

Stanley-nak, a bátor amerikai hírlapírónak jutott a dicsőség, hogy a homályos világrészre fényt derítsen, s föltárja az ismeretlen világot. Azon a nyomon, amelyen Livingstone elindult, haladt tovább, kimondhatatlan bajok és veszedelmek között.

Atanganika tótól nyugtra, ezzel csaknem párhuzamos folyásban találta a Lualava vagy Lualaba folyamot, melyről senki nem tudta, hová folyik, merre visz? Valamely ismeretlen tó nyeli-e el, vagy tán a Szaharához hasonló sivatag homokja issza föl a vizet: senki sem tudta megmondani.

Stanley megindult ezen a folyamon, melyet Livingstone nevéről keresztelt el, hogy földerítse a rejtélyt. Hetekig haladt rajta északi irányban, amig végre a folyó kanyarodni kezdett, s csaknem egyenes nyugati irányt vett. Végre, az 1877. év augusztus 9-étől, mint a Zanzibarból elindulás napjától számitott 999.napon, a délnyugati kanyarulatot vett folyamról tudta már, hogy a forrásánál, Afrika keleti részében Lualaha néven nevezett, s egész közép Afrikát félkörben átszelő óriási folyam nem más, mint az Afrika nyugati partján az Atlanti-oczeánba ömlő Kongo-folyam. A világ egyik leghatalmasabb vizerét találta meg, melynek eddig csak az elejét és a végét ismerték, de a kettőnek összefüggését senki nem sejtette.

Hogy ez óriás folyam oly sokáig rejtély maradhatott, annak magyarázata, hogy torkolatától befelé már néhány kilométerre óriási zátonyok, sziklaszorulatok, vizeesések gátolták a tenger felől érkező hajók behatolását. A közlekedést gátló akadályok a Stanley utazásáról szóló leírásban mind elő vannak sorolva, számuk kilenczre megy. Elképzelhető, mennyi időnek kell majd eltelni, s a czivilizácziónak a ma még vad Afrikában a fejlettség mily magas fokára kell emelkedni, hogy ott a hajózás elöl az kadály eltávolittassék!

Nem is az a czélja – a Kongo hajózhatósága - a Berlinben most ülésező konferencziának. A Kongó közepe, a Stanley-pooltól kezdve fölfelé, némi szabályozással már most is vízi úttá tehető. Ha a vízesések táját megkerülik, följebb már hajóépítő gyárakat állithatnak, melyek járművei följuthatnak egész odáig, ahol a folyó már Lualaha nevet visel. Ha a távoli jövőről akarunk beszélni, mikor a tekhnikai eszközök sok oly dolgot tehetnek könnyűvé, ami ma még lehetlennek látszik. Megeshetik, hogy a Kongo folyam nyugati folyása a Muta, Nzige, a Victoria, Nyanza vagy az Albert tó közvetítésével csatorna által lesz összeköthető a Nilus felső folyásával.

A Kongó mentén, az ettől délre eső, Stanley útja előtt teljesen ismeretlen félkörben készül az új Kongo állam, melyhez a II. Lipót belga küály védnöksége alatt álló nemzetközi Afrika-társaság a bennszülött fejedelmekkel kötött több mint háromszáz külön szerződés által egy akkora területet szerzett, mely nagyobb, mint fél Európa. De a Kongó mellékén, Stanley pool körül Francziaország is jelentékeny területet szerzett, mig a Kongó folyam torkolatának partjai a portugálok birtokában vannak.

A francziák és az afrikai társaság birtokai közötti viszony nem lesz tárgya a konferencziának. Ellenben, mivelhogy az uj Kongó állam el volna zárva a világforgalomtól a konferenczián képviselt hatalmak, melyek a szabad hajózás mellett foglalnak állást, és a Kongo-torkolat mellekeit birtokló Portugália között differencziák forognak fönn, melyeket megoldani a konferencziának lesz föladata. A portugál birtokokat alig fogják egyszerűen konfiskálni, miután szerzett jogokat sérteni nem akarnak s így valószínűleg egy oly hajózási nemzetközi bizottság fog fölállittatni, minőt a Dunára nézve az 1815 iki bécsi kongresszus állított.

Az uj államot következőnek tervezi Stanley: Legyen az egy szabad ország, melyhez szabad hozzáférhetése van a külvilágnak, szabadon mehessen bele és ki belőle minden ember. Az államhatalom minden kitelhető segélyt megadjon a kereskedőnek üzletet folytatni ott, ahol neki tetszik; a telepitvényeseknek a Kongo-völgy legtermékenyebb területei jelöltessenek ki; a hittérítő szabadon választhassa működési terét, nevelhesse a bennszülötteket és senki ne kérdhesse tőle, minő hitet kivan terjeszteni. Az afrikai társaság, mely át fogná venni az állam igazgatását, erre elég nagy alapjából fedezze annak költségeit, építsen utakat, vasutakat, távirdákat, gőzhajókat, melyek mind az ő tulajdonában és kezelése alatt lesznek. Az állam csak elősegítse a kereskedést, maga azonban kereskedést ne űzzön. Legyen a Kongo-állam szabad köztársaság, mely tekintet nélkül nemzetiségre, vallásra, színre, mindenkinek nyitva áll, s ahol a törvény előtt mindenki egyforma, akár fehér, akár fekete bőrű s ahol minden ápolást megtaláljon, ami az ember javára szolgál, minden megszorítás és elnyomás nélkül. De hogy mindez így lehessen: szabad hozzáférhetésről kell gondoskodni s nem tűrni, hogy az akár oda, akár az onnan kivitt áruk vámmal terheltessenek.

Ez utóbbiról gondoskodni lesz a konferenczia egyik feladata. A másik pedig az, hogy megállapítsa ama módozatokat, melyeket ezentúl szem előtt kell tartani, hogy valamely szabad terület elfoglalása jogérvényesnek elismertessék.

Eddig a barbár, vagyis czivilizált állam által még birtokba nem vett területek elfoglalását nem szabályozta átalános érvényű nemzetközi törvény. Elég volt, ha valamely hajó kapitánya kitűzött valamely ponton egy lobogót s azt mondta, «ez most már a mienk». Ennek aztán sokszor az a következése lett, hogy az illető állam nem törődött többé vele, hanem hagyta abban az állapotban, amint a foglaláskor találta, de más állam, amely pedig tán szívesen meghódította volna a czivilizáczió számára tényleg is, e szándékában akadályozva lett az előbbi, papíron való foglalás által.

A konferenczia most azt akarja kimondani, hogy nem elegendő többé az ily jelképies foglalás. Ha érvényes akar lenni, ténylegesnek kell lennie, vagy is el kell azt foglalni valóban, s megkísérlem a czivilizáczió belevitelét.

A Livingstone folyam zühatagjain lehetetlen volt sajkával és a ladikokkal folytatni az utat, ki kellett azokat a partra vonszolni s ugy taszigálni tovább rőzsékre rakott fahengereken és a veszedelmes helyet a szárazon megkerülni. Ahol csak szorulatokon és zátonyok fölött rohant a folyam, ott Stanley remek mivü sajkája, a «Lady Alice» megkoczkáztatta vizén is a veszedelmes utat. Néhol az őserdő egész a folyam partjáig ért. Az ily helyen fejszékkel kellett vágni a csónakok számára utat. Máshol nagy sziklahegyekre kellett fölvontatni a ladikokat s ugy hengergetni tovább. Ez a fárasztó utazás néha heteket vett igénybe, csak egy-egy ilyen zuhatag mellett is.

Stanley emberei közül, kik ladikon ereszkedtek neki a zuhatagoknak, több oda veszett a törékeny jármüvel egyetemben. E ladikokat — számra kilenczet — aztán pótolni kellett. A Noabi tartományban hatalmas tömjén-fenyőkre akadtak, melyekből két óriás példányt levágva, belőlök canoékat ácsoltak, s azok is szaporitották megfogyott járműveik számát.

Stanley ez utjának leírása irányozta először nagyobb mértékben Európa figyelmét Afrika ez ismeretlen tájékaira, melyekben most az ősállapot harczra kel a czivilizáczióval. A legérdekesebb tünemények egyike látni a részben még emberhúst evő, meztelen, a fejlettség tekintetében az állathoz közelebb álló népeket, midőn a vasút, a gőzhajó, a villamos hálózat, a légszesz és villamos világítás s a magasabb polgárosultság ezer meg ezer csodája bevonulását tartja közéjúk, s az egyenlitői örökös nyár paradicsomi honában megjelenik a kultúra mindent fölforgató és átalakító szelleme.

VIZEK

Az ÉSZAKI ÉS KELETI TENGEREK KÖZÖTTI ÚJ CSATORNA.  1895. 385.

Folyó hó  21-én lesz a megnyitása az Északi és Keleti tengerek közti nagy csatornának, mely Kielből, a német hajóhad főhelyéről az Elba torkolatához vezet. Az ünnepélyen nemcsak maga a német császár jelent meg, de számos más fejedelmi vendég; ezen kivül ott lesznek az összes európai és amerikai nagyhatalmak tengerészeti képviselői, több hajóval.

E nagy csatorna a világ leghatalmasabb műszaki alkotásai közé tartozik. Talán csak a szuezi csatorna, az amerikai nagy Pacific - vasutak és a Szent - Gotthard alagút szárnyalják túl.

A hosszasága 98,6 kilométer s csak a 160 km. hosszú szuezi csatorna múlja felül. A Panama-csatorna hossza 73 kilométer lett volna., a korinthusi pedig mindössze csak 5,-8 kilométer. A csatorna szélessége átlag 64 méter, úgy hogy a legnagyobb hajók kivételével mindenütt elhaladhat benne egymás mellett két hajó. A csatornán át 12—13 óráig tart az út s így a Themze torkolatához 200 tengeri mérfölddel jutott közelebb a a Keleti (vagy Balti) tenger.

A Keleti és Északi tengereknek összeköttetése rendkívül szükséges volt, s mivel a kettő közt fekvő schleswigi föld nagyobb része sík és homokos, már a középkorban tervezték ezt az összeköttetést. A sok terv közül egy meg is valósult. VII. Keresztély dán király 1777 és 1784 között kiépíttette az úgy nevezett Eider-csatornát, mely a maga korában igen nevezetes alkotás.

 *  *  *
A csatornának rendkívüli katonai fontossága van, mivel a német haditengerészet nagy része ily csatorna nélkül állandóan zsákútczában marad. Elhatározták, hogy a csatornát államköltségen építtetik. Az 1886. márczius 16-i törvény 156 millió márkát rendelt az építésre, melyhez maga Poroszország 50 millióval járult. Az előmunkálatok befejezése.

Az agg Vilmos császár 1887. június 3-án személyesen tette meg az első kapavágást Holtenaunál a kieli öbölben. Azóta folyvást tartott a munka, kizárólag német munkásokkal s csaknem teljesen német gépek és anyagok felhasználásával. Csak a kő egy részét szállították Svédországból. A csatorna a kiszabott határidő alatt teljesen elkészült, a megszavazott költségvetést sem lépték túl, bár időközben sok változtatást tettek az eredeti terven.

Most az angol hajók elkerülhetik Jütland északi része felett a Skagerak és Kattegat közötti utat, mely olyan veszélyes, hogy évenkint átlag 200 hajó ment benne tönkre., s több száz ember és mintegy 15 millió márka értékű vagyon pusztult el.

A Keleti és Északi tengereknek ezen összeköttetése rendkívül szükséges volt, s mivel a kettő közt fekvő schleswigi föld nagyobb része sík és homokos, már a középkorban tervezték ezt az összeköttetést.

A német kormány belátván, hogy a csatornának fontos katonai fontossága van, mivel a német hadi tengerészet nagy része ilyen csatorna nélkül állandóan zsákútczában marad. A kormány elhatározta, hogy a csatornát államköltségen építteti ki.

Összesen 77 400 000 köbméter földet kellett megmozgatni, és 1 232 000 négyzetméter területet kikövezni. Egyszerre 6 nagy gőzkotró, 133 vontató hajó, 50 álló gőzgép, 90 mozdony, 3000 szállító vasúti kocsi és 8000 munkás dolgozott a csatorna építésén. Mindehhez járultak még a hidak, zsilipek, raktárak munkálatai, s a munkások ellátása. A csatorna két végső zsilipje vaskapui, melyeket viznyomással nyitnak s zárnak, 100 000 mázsa súlyúak.

A csatorna legszebb része Holtenau mellett van. Az eredetileg gyéren lakott vidék máris benépesedett. A német tengeri végállomás, az Elba folyó torkolatához közel eső Brunsbüttel, eddig igen szerény halászfalu volt. Régebb idő óta vasúti állomás s Hamburgból négy óra alatt gőzhajón könnyen elérhető.

A telkek ára felszökkent, 100 000 lakos szármára terveznek új várost..

Ami a szrkezetet illeti, egy-egy kamra hossza 150 szélessége 25, mélysége 10 méter, úgy, hogy a legnagyobb hajók is átmehetnek rajta.

A zsilipekhez járul a szárazföld felé a nagy belső kikötő, hol egyszerre több hajó is állomásozhat. A zsilipek körűl vannak a zöldre festett lakások, az óriási gépház, a révkapitányok lakása, s más hivatalos épületek. A csatornából, mely csaknem pusztán a Keleti tengerből táplálkozik, naponkint 8 millió köbméter víz ömlik be az Elba torkolatába. A csatorna vize ma még nem egészen sós, de azzá lesz, ami azért fontos, hogy így télen sem fog befagyni.

Az építési munkálatoknál gőzerővel hajtott kotrógépeket használtak a föld kiemelésére. A csatorna földje nagyobb részt homok, de vannak márgás, és tőzeges helyek is. Emezeken nagyon nehéz volt az építkezés, ezért homok-gátakat emeltek a föld vizének elzárására. Mivel a földszínt átlag 7—8 méterrel magasabb volt a tenger színtjénél, a kotrásnak szintén ily mélyre kellett hatolnia; legmélyebbre (31 méterre) kellett ásni Grünenthalnál, hol egyetlen metszésben 15 millió köbméter földet ástak ki. A kotrógépek a földet egyenesen a vasúti kocsikba emelték.

A csatornához kapcsolódó épületek között a legkiválóbbak a hidak. Az átjáró-helyeken, átlag 6 kilométer távolságban, csak gőzkompokat alkalmaztak s egyes helyeken hajóhidakat is. Ott, ahol vasúti közlekedés is fennállott, erős, magas hidakat kellett építeni. A grünenthali hid egyetlen, 156.5 méter ivezetü, sarló-alakú vasalkotmány, és a két part hídfőire támaszkodik. Még szebb a levensitui hid, melynek ívnyilása (165 méter) a legnagyobb egész Európában. A hatalmas hid 42 méter magasban vezet el a csatorna vízszine fölött; szélessége 10 méter, melyből 2 m. jut a gyalogútra. Ezt a szép hidat a Gute Hoffnung bányarészvénytársaság 15 hónap alatt építtette fel, villanygépek segítségével.

Nincs kétség benne, hogy ez a nagy csatornavállalat igen nagy hasznára lesz a német kereskedelemnek.. Számítások szerint pár év múlva tetemes tiszta jövedelmet fog hozni. Nyugat-Európát Észak-Európával közelebbi összeköttetésbe juttatja.

A csatorna szélessége átlag 64 m. AThemze torkolatához 200 tengeri mérfölddel jutott közelebb a a Keleti (vagy Balti) tenger; így most az angol hajók elkerülhetik Jütland éjszaki része felett a Skagerak és Kattegat közötti eddigi hosszú utat, mely különben is annyira veszélyes, hogy éven-kint átlag 200 hajó ment benne tönkre, s több száz ember és mintegy 15 millió márka értékű vagyon pusztult el.

Egy tekintet a térképre világosan mutatja, hogy a Keleti és Északi tengereknek ezen összeköttetése rendkívül szükséges volt, s mivel a kettő közt fekvő schleswigi föld nagyobb része sík és homokos, már a középkorban tervelték ezt az összeköttetést. A sok terv közül egy meg is valósult. VII. Keresztély dán király 1777 és 1784 között kiépíttette az úgy nevezett Eider-csatornát, mely a maga korában igen nevezetes alkotás volt, s még ma is évenként átlag 4500 hajó megy át rajta.

1864 óta, mikor Schleswig herczegséget a dánoktól a németek elvették, s mióta a németek hadi hatalma annyira növekedett, még gyakrabban emlegették a csatorna létesítésének szükségét, habár megvalósítását az osztrák,és franczia háborúk sokáig gátolták. 1878-ban egy Dahlström nevű hamburgi kereskedő kezdett izgatni a terv mellett, s részvénytársaságot akart létesíteni annak megvalósítására. A német kormány azonban belátván, hogy a csatornának rendkívüli katonai fontossága van, mivel a német hadi tengerészet nagy része ily csatorna nélkül állandóan zsákútczában marad: nem adta meg az engedélyt a részvénytársaság létesítésére, e helyett elhatározta, hogy a csatornát államköltségen építteti ki. Az 1886-iki márczius 16-iki törvény 156 millió márkát rendelt az építésre, melyhez maga Poroszország 50 millióval járult.

László Károly: Kirándulás a Niagara-zuhataghoz. 1866. 490.

Tudtam, hogy a Niagara-zuhatag el nem tűnt s hogy az éppen oly nagyszerű világcsoda most is, mint volt, midőn ezelőtt tiz évvel láttam. Elhatároztam, oda egy kirándulást tenni; s azért június 2-án New-Yorkból egy kényelmes nagy gőzösön a Hudson folyón indultam fel Albanyba, mely New-Yorktól 150 angol mérföld. Vitelbér csak egy dollár. Ha reggelizik és ebédel az ember, azért mindegyikért fizet egy-egy dollárt. Az idő hűvös, de különben kellemes volt.

A Hudson-folyó nevét vette Hudson Henriktől. Ez az első fehér ember volt, aki azon fölment 1607-ben. Nevezetes ez a folyó arról is, hogy Fulton Róbert, a gőzerő fölfedezője, ezen a folyón tette 1808-ban gőzhajójával az első kísérletet. A folyó szélessége Albany alól 300—900 lépés, kivéve egy-két angol mérföld hosszú részt. A folyó egész hossza mintegy 300 a. mfld. Ebből New-Yorktól fel 117 mfld, a nagy tengeri kereskedö hajóknak is elég mély. Troy-ig (166 a. mfld New-Yorktól) csak olyan hajók mehetnek, melyek 6—8 lábnál mélyebben nem merülnek. Albany felé a víz mélye csekély és kanyargó. Ezt hajózható állapotban csak nagy ügyességgel s nagy költséggel tarthatják nyáron. Ezt tenniök kell, mert az északi, északnyugati s kanadai nagy jelentőségű termékeknek — melyek az Erie-csatornán jönnek ezen folyóba Albany-n alól — az utat nyitva kell tartani.

A világon hányódásomban sok gyönyörű vidéket láttam, ezek közt az utazók által legszebbnek tartott Bosporus tengerszorost; de a hudson-i panoráma azt szépségben fölülmúlja. A mindkét parton sűrűn levő virágzó faluk és városok, a parton húzódó vasúton a csaknem egymást kergető személy- és tehervonatok; a nagy gőzgyárak és nagy raktárak, a partokat összekötő gözkompok, a számtalan fel s alá úszkáló vitorlás és gőzhajók s a sok vontató gözösök, melyek mindegyike 6 —12 terhelt nagy csatornahajót vontat le New-Yorkba. Mindezek tudatják az utazóval, hogy nem a természeti szépség és gazdagság közepett henyélő törökök között van, hanem a természeti szépséget és gazdagságot is növelő szorgalmas és gazdag észak-amerikaiak között.

New-Yorktól 42 mérföldre a Hudson bal partján, a legregényesebb helyen fekszik Peekskill falu, mely az amerikaiak előtt a függetlenségi háború idejéből több dologról nevezetes. A magyarokra nézve csak azon nevezetességgel bír, hogy az itt levő magán katonai iskola hat tanítója közül az egyik a magyar tüzér-ezredes és amerikai egyesült-állami tábornok, a derék Makk József, ki jó fizetéssel és egészséggel bir.

New-Yorktól 510 mfldre a jobb parton van West-Point, hol a panoráma talán a legszebb. Itt van az Egyesült Államok katonai akadémiája. Délután 5 órakor Albany-hoz értünk. A 150 mfld utat 9 óra alatt tettük meg. Albany felé a viz sekélysége, keskenysége és kanyargóssága miatt sokszor igen vigyázva s lassan haladtunk.

Albany a státus fővárosa. A vasúton Schenec-tady-be mentem, hol a másnapot, a vasárnapot töltöttem, azért hogy Grehenek György honfitársam s barátom sírját megnézzem és hátrahagyott holmija után tudakozódjam. Ott nyugszik ő idegen hantok alatt, kit a szülöföldjéért vívott számos csatában a golyó megkímélt, hogy fogadott honáért is harczolhasson s azért meghalhasson. Ott nyugszik ö egy árnyékos szép temetőben, a város által az utóbbi örökké emlékezetes és dicső harczban elesett polgárai számára választott helyen.

Schenectady-ből június 4-kén utamat a Niagara felé folytattam a new-yorki központi vasúton, mely a vele együtt futó nagy Erie-csatornát hol alul, hol fölül metszi át több helyen. Syracusebsin-ben néhány napra megállottam, hogy ottani, rég nem látott ismerőseimet fölkeressem. Az itt töltött négy nap alatt meglátogattam az itteni só-készitő müveket.

A NIAGARA-VÍZESÉS ÉRTÉKESÍTÉSE. 1887. 61.

Még nem oly régi dolog, hogy. az ember a természet szépségeiben valóban képes gyönyörködni. A tudósok kimutatták, hogy a régi kor embereinek nem volt érzékük a természet szépsége iránt. A költők és utazók alig figyeltek ilyesmire, s még Svájcz havasainak szépségét is csak a múlt század második felében kezdték észrevenni. Bármily új dolog is a természet szépségének elismerése, még most is sokan vannak, akik csak a hasznos dolgokra figyelmeznek. Ilyenek a gyakorlati érzékű yankeek, kik ugyan nemrég nemzeti parkká tették a Yellowstone vidéket, de másrészről napról napra hangsúlyozták, mily nagy kár az, hogy a Niagara vizesésnél folytonosan 7 millió lóerő megy kárba, s ez óriási erőt senki sem használja fel. Most már másként áll a dolog, a természet e kiváló csodája is az ember hatalmába kerül, sorsát el nem kerülhette.

Néhány évvel ezelőtt egy angol mérföld hosszú hydraulikus csatornát készítettek Day kikötőtől a vízesés alá. Ez volt a nagy természeti erő első felhasználása. Most azonban sokkal nagyobb tervet akar megvalósítani a "Niagara Tunnel and Power Company». A vízesésen alul, föld alatti alagutat épitnek, mely a Felső-Niagara folyóig menne a sziklákon át, körülbelül egy angol mérföldre a vízesés felett. Az alagút e helyen a folyópartokkal párhuzamosan mintegy másfél mérföldre terjedne ki. A föld szine alatt 100 láb mélységet nyerne, oldalsó alagutak által összeköttetésben a mintegy 400 láb távolban levő hajózható résszel. A fő alagut köralaku, 30 láb átmérőjű s a Day kikötőn túl fokozatosan kisebb lesz a malmok száma szerint, amelyek vize bele ömlik. A kikötő és az alagút felső vége között már ki is mérték az uj gyárváros helyét oly módon, hogy az utczák derékszögben érintik a főcsatornát.

Az ily módon felhasználható vízerőt 260 000 lóerőre becsülik, mely 500 lóerőt számítva egy gyárra, legalább négyszáz gyár fenntartására szolgálna. A négyszáz malom és gyár számára elegendő területet biztosítottak s mértek ki. Mindenik külön szárnyvasuttal lesz összeköttetésben a hét mérföldre fekvő Erié csatornával, valamint a nagy északi vasutakkal, hogy az árut könnyen lehessen bárhová elszállítani. A nagy építkezések körülbelül 5—10 millió forintba kerülnek s mintegy ezer olasz munkás fog dolgozni az építkezésen.

A terv elén a Niagara-vízesés egyik felügyelője áll s nincs kétség abban, hogy e terv megvalósul. A vízesés környéke most már szabad, a régi fogadósok és villatulajdonosok, kik a természeti kincs megtekintésére ide özönlött utasokat tetszés szerint zsarolták, mivel csak az ő területükről lehetett azt meglátni, eltávolíttatnak.

Krécsy Béla NIAGARA VÍZESÉS TÉLEN. 1895. 69.

Aki csak nyáron látta a Niagarát, alig sejti, hogy ez a nagyszerű természeti csoda nyári mezében milyen egyszerű, mondhatnók, szegényes ahhoz a páratlan pompához képest, amelyet télen képes kifejtenie.

Nyári időben hónapokat töltöttem a Niagarához közel eső városokban, Buffalóban, Rochesterben, a kanadai Torontóban, s amikor csak alkalmam nyílt, siettem meglátogatni régi vágyaim tárgyát, a Niagarát. Ismertem is, végül lépésről lépésre. Körülötte, alatta bejártam minden pontot, ahová halandó csak eljuthat. Vándorlásaim között azonban gyakran eszembe jutott az a kérdés, minő lehet ez a hatalmas vizi játék téli időben, mikor a fagyos hideg megdermeszti omló falait?

«Ne mulassza el megnézni télen is a Niagarát, akkor még szebb, mint nyáron,» mondták amerikai barátaim. S a buzdításnak az lett a vége, hogy nem tudtam a csábításnak ellenállni. Az 1893-iki rendkívül hideg télen, január végén, mikor a lapok is híresztelték, hogy a Niagara teljes téli pompájában van, fölkerekedtem Albanyból, New-York állam fővárosából, s a világ legsebesebb gyorsvonatával, az «Empire State Express-szel elrepültem a Niagara felé.

Rövid 5 óra alatt Buffalónál, a végtelennek látszó Erie-tó partján száguldott vonatunk. Ott láttam, hogy a tengernyi nagy tó soha sem fagy be egészen, s a leghidegebb télen is csak partjain képződik pár ezer lépésnyi széles jégpánczél. S ahol a Niagara folvó kiömlik belőle, hogy a tó vizét a 336 lábbal alantabb fekvő Ontario-tóba ontsa. Azt is láttam, hogy a sebes folyó nincs csöppet sem befagyva, s partjai közt apró gőzhajók vigan közlekedtek.

Este volt, mikor a vizesés mellett fekvő Niagara-Falls-City nevű városkába érkeztem. A vendéglő népe már régi ismerős gyanánt üdvözölt. Biztattak, hogy a Niagara az idei kemény télen szebb, mint valaha. Izgatottan vártam a reggelt s az izgatottság, meg a Niagara tompa mormolása, mely csöndes éjszakán a vízeséstől mérföldnyire eső házak legzártabb szobájába is behallatszik, egész éjen át alig hagvtak aludni.

S a reggeli fagyos időben, amint pitymallott, siettem a vízeséshez. Ez a látvány felülmúlja minden képzeletemet. A vizesés egész tömegével most is szakad, ömlik úgy, mint nyáron. A leszakadó óriás víztömeget a fagy sem birja megállítani. De lent, a vizesés aljában, félkör alakban — mintegy őrt állva — hatalmas jéghegyek csoportosulnak, melyek vakítóan csillognak, ragyognak a reggeli nap fényében. Ezek a jéghegyek a Niagara folyton szállongó párájának alkotásai. Mikor az esés vize a magasból lehull, alant megtörik, s egy része finom, könnyű párává foszlik szét, melyet a szél minden irányban elkapkod, s amint az távolabb lecsapódik a partot övező kőomlásokra, azonnal jéggé fagy. Ez a jég egész télen át növekszik, rétegről rétegre.

A kezdetben vékony jégrétegekből lassanként egész jéghegyek keletkeznek s mondják, hogy a tél vegével azok némelyike, a vízeséssel majdnem egyenlő magasságra nő. Mikor én láttam őket, akkor némelyik már 35—40 méter magas lehetett. Hasonló jégtömegeket, mint télen a Niagaránál, a mérsékelt földövön nem látni sehol egyebütt, csak talán a magas Alpesek glecserein.

A szokatlan látvány aztán télen is nagy számú látogatókat vonz a Niagarához, s szép időben csak úgy rajzik a népség e jéghegyeken. A látogatók előtt e jéghegyek közül az a legnépszerűbb, mely az esés északi oldalán szokott képződni. Ezt «Jéghid»-nak (Ice Bridge) szokták nevezni. Mikor az Ice Bridge már jó magas, oldalába lépcsőt vágnak, s azon, a vízeséssel szemközt, felmászhatunk annak egész a szomszédságába. A vállalkozás azonban nem oly könnyű, mint gondolnánk. A jéglépcső a folyton ráhulló s rajta megfagyó páráktól mindig síkos, és az elcsúszás a meredek jéghegyen könnyen életveszéllyel járhat. Amint följebb hatolunk, az esés siketítő dörgése mind közelebb éri fülünket, az omló, óriás vízfal meg elkápráztatja szemünket, s tőlünk alig pár lépésnyire olyan vészes örvényt túr elénk, hogy nincs az a vasidegzetü ember, akit legalább egy pillanatra el nem fogna a rémülés és a közeli megsemmisülés érzete.

Láttam nőket s férfiakat is, hogy mikor már a jéghegy oldalán fele útig felkapaszkodtak, az omló víztömeg látása, s a zúgó dörej annyira megfélemlíté őket, hogy segítségért kiabáltak, és a maguk erejéből se föl, se lefelé nem tudtak menni. Megvallom, magan is, mikor az Ice Bridge-re először kapaszkodtam föl, a rémesen nagyszeiű látvány hatása alatt, mintegy bénultnak éreztem minden érzékemet, és csak ismételt felkapaszkodásnál tudtam a látványt kellően megfigyelni.

Bármily hatalmasak legyenek is e jéghegyek, a tavaszi langyos szellő fuvallatára mind eltűnnek, de óriás tömegük oly lassan olvad el, hogy gyakran még május végén is látni jeget a vízesés aljában.

Vessünk azonban más felé, a vízesést környező magas sziklapartokra is egy pillantást. Bámulatunk újra fokozódni kénytelen. A toronymagas meredek sziklapartok több száz lépés távolságra a vízeséstől, a legpompásabb jégfüggönnyel vannak bevonva, olyannal, aminőt hiába keresnénk máshol a világon. Ez a jégfüggöny szintén a Niagara remeke. Ugyanis amint a sziklarepedésekből kiszivárgó viz, továbbá e vízeséstől felcsapódó pára a meredek partokon megfagy, ott óriási jégcsapok keletkeznek, melyek pompás világoskék színben tündökölve, ezrenként sorakoznak egymás mellé s a vízesés mindkét oldalánál rengeteg, tündöklő jégszőnyeget látszanak alkotni. Az együttes hatás szépségét, az egyes jégalakzatok változatosságát s az elrendezésnek szeszélyességét tollal leirni lehetetlen.

Azt hiszzük, a Niagara itt felülmulta önmagát s egyéb meglepetés már nem is képzelhető számunkra. Pedig csalódunk. Ha fent, a sík partokon körülnézünk, a Niagara csodáit megint szaporodni látjuk. Amerre csak szemünk lát, a fák, bokrok legnagyobb ágai, gallyai hófehér, vastag, ragyogó zúzmarával vannak bevonva s oly képet mutatnak, aminőről eddig fogalmunk sem lehetett.

Nem is látunk sem fát, sem bokrot, hanem csak azoknak hófehér színű, megnövelt, megvastagodott alakzatait: mintha csak valami fantasztikus szellem fényes, átlátszó márványból faragta volna ki őket. Nincs az a csapongó művészi képzelődés, mely ezekhez az alakokhoz hasonlót tudna teremteni; az ember vizsgálóhajlama elakad s csak bámul és csodálkozik.

Álmélkodva, andalogva ballagunk tovább. A természet erőinek e kiesi földterületen való nagyszerű nyilatkozása más világba látszik ragadni bennünket s érezni véljük e föld őslakóinak, az indiánoknak lelki állapotát, kik a Niagara minden tüneményében túlvilági szellemek műveit vélték megpillantani. Sétánkban egy percre megállunk; tagjainkat zsibbadni érezzük, szemünk káprázik; a ragyogó színjáték tündérfénnyel látszik bevonni előttünk a dörgő vízesést, a jéghegyeket s a magasba felszálló vizpárát.

Vajon a Niagara tündére csakugyan megjelent-e kedvünkért s az mutogatja előttünk e végtelenül kedves, földöntúli bájjal játszó tüneményt? Nem. A Niagara csodáinak e legcsodásabbja nem tündérek műve, hanem igaz valóság.

A vízesés alól felszállongó párafelhőre vígan süt a napsugár, megtörik benne, s a kettős találkozás eredménye gyanánt, hatalmas fénykörben, tündökölve, pajzánkodva, néha fényesebben, néha homályosabban ott ragyog — a szivárvány! Ugyanaz a színes, csalóka szivárvány, mely az ide-oda csapongó párában nyaranta megszokott vendég s néha csak pár lépésnyire szokott játszadozni szemünk előtt.

S most együtt a jég és a szivárvány! Mintha csak a Niagara szellemének büszke szavát hallanók megszólalni, mondván: «nézzétek, a föld uralkodójának, a Napnak csókja örökké az enyém, mert én vagyok a legszebb, legcsodásabb alkotás az egész világon.

S. L. Képek a Volga vidékéről. 1868. 148.

1. Halászat a Volgán.

A Volga, földrészünk e leghatalmasabb folyója, még nem érte el a nem is tudjuk mikor fogja elérni azt a rendeltetést, melyre korunkban a közlekedés és forgalom tekintetében minden hajózható folyam hivatva volna. Utjának legnagyobb és leghasználhatóbb része, ha nem is épen puszta, terméketlen, de mindenesetre néptelen vidékeken vezet keresztül, melyek iparés kereskedelem hiányában kevés táplálékot nyújthatnának egy na-gyobbszerű forgalomnak. Majd később talán, ha az orosz kormány a helyett, hogy birodalmát szüntelenül nagyobbítsa egy-egy néptelen, műveletlen tartomány elfoglalásával, inkább arra fog törekedni, hogy a már birtokában levő lakatlan vidékeket népesitse be és országát inkább a műipar, kereskedelem- és műveltségszülte közjóllét áldásai által tegye boldoggá és hatalmassá, — akkor talán a Volga is az le?z, a mivé lennie kell, t. i. az Európa és Ázsia közt nagyban, élénken folyó kereskedés fő-ere, addig pedig meg kell elégednie ama kisszerű forgalommal és nagyszerű halászattal, mely rajta évenkint végbe szokott menni.

Valóban e halászat nagyszerű és megérdemli a fáradságot, hogy egy ilyen halász telepet a Volga torkolata közelében a szives olvasó velünk együtt meglátogasson. E halásztelep terjedelmes épületeket foglal magában; a halászok s egyébféle munkások lakai egy egész kis falut alkotnak. A part mellett tágas épületek állanak, melyeknek nagyobb része czövekekre van épitve; széles lépcsők vezetnek le onnan a viz széléig, hogy a kifogott halakat azonnal könnyen elszállíthassák.

A volgai halászok csak ugy fitymálva beszélnek a kisebb fajú halakról, melyeket besóznak és a birodalom belsejébe széthordanak : becsülésöket a nagyobbak pl. a közönséges kecsege és a belonga (egy volgai halnem) számára tartják fönn. Minden halásztelep különböző terjedelmű hajókkal van ellátva, melyekkel sok evező nélkül is könnyen hajózhatnak. Mihelyt a halat megfogták, rögtön a hajóra viszik: ott felhasítják és kit sztitják.

A szárazon épületek emelkednek, melyeknek raktárszerü téres belsejében egyik nagy teknyő a másikat éri. Ott erős, sós vizet csinálnak, kiterítik a halakat s jól megsózva rétegenként egymásra rakják és jégdarabokkal körülveszik, hogy frisen megmaradjanak. A halászatok ta-vaszszal, őszszel és télen történnek; az ősziek legjobb hírben állanak, mert legtöbb halikrát szolgáltatnak a kaviár-ké-szitésre.

A hálón kívül még egy másféle roppant nagy készületet is használnak, mely több száz lábnyi hosszú, vastag kötelekből van összeállítva, mely utóbbiakhoz ismét apróbb horgokkal ellátott kötelek vannak erősitve. E kötélmű horgonyokkal a folyam fenekéhez van kötve, a másik végét pedig nagy gerendák a folyam felszínén tartják: tehát az egész műszerkezetet ugy tekinthetjük, mint óriási horgas halászhálót, melynek minden egyes horga 15—18 lábnyi hosszú halat is képes megragadni s erősen tartani. E halfogó szerkezetet a halászok gyakran megtekintik s többnyire néhány száz darab hallal térnek vissza, melyek közül némelyek oly koloszszális termetűek, hogy elszállításukra két-három csónak is szükségeltetik.

Lássuk már most, hogy mit mivelnek e folyami szörnyeteggel. Nagy erőlködéssel bevonszolják egy téres terembe, mely húsvágó székekkel és eszközökkel van ellátva Ott miután egy fejszecsapással fejét ketté hasitották, hasát fölvágják egészen a farkáig; azután kiszedik belőle egymásután a halikrát, beleket, a halhólyagot, s végre a hátgerincz velőjét, melyet vesigá-nak neveznek: ezzel az oroszok pástétomot készitnek,mely nálok igen kedvelt nyalánkság.

Mind e mészárlás egy negyedóráig tart; mielőtt az állat, mely telve van galvanikus élettel, rángatózva mozogni me^nzüiit volna, már a halikra el van készítve. A hal húsát azon nagy raktárak egyikébe szállítják, melyeket bátran nevezhetnénk jégvermeknek. Itt aztán sós vizben tartják tizenkét óráig s akkor besózzák, és hajón Oroszország belsejébe szállítják.

E halászatok évenkint borzasztó mennyiségű haltól fosztják meg a Volgát; a mint a halászok beszélik: 43 000 darab kecsegét, 650 000 db sevriongát és 23 000 belongát hordanak szét minden évben.

Nem csoda tehát, ha ez a jövedelmező halászat a Volgán és Urálon mesés összegeket hoz be némely életrevaló vállalkozónak. Tiflisben egy pompás palota van, mely könnyen kiállaná a versenyt az „Ezer egy éj" bármelyik csodaépitmé-nyével; tulajdonosa egy volgai halásztelep bérlője, ki néhány év alatt milliókat halmozott össze jól fizető üzletéből.

II. A kalmükök a Volga mentén

A Volga mellékén számos nomád néptörzs él, melyek mind az úgynevezett mongol vagy töröktatár népcsaládhoz tartoznak. Ezek közt leghatalmasabbak, legvitézebbek és legfüggetlenebbek a kalmükök. Mi, Európa czivilizáltabb gyermekei, rendszerint sajnálkozni szoktunk a szegény nomád népeken, kik a polgárosultság áldásait nélkülözni kénytelenek; — pedig kérdés: van-e a világon boldogabb nemzet a kalmukoknál? Jóllehet orosz területen laknak, függetlenségöket mégis megtudták őrizni. Az a köny-nyüség, melylyel egyik helyről a másikra költözhetnek és az a kevés szükség, melylyel naponkint beérik, képesekké teszi őket arra, hogy oly kis darab földdel is meg vannak elégedve, mely minden más nemzet számára elégtelen volna, ők szeretik, bírják és gyakorolják is a szabadságot.

Oroszország tudja számos tapasztalatból,hogy ha leigázná őket, azonnal Középázsia sivatagjaiba száguldanának vissza; tehát megelégszik tőlök egy csekély adóval s gondja van rá, hogy a kalmük fejdelmeket minden módon magához édesgesse. Diszjelekkel, vállrojtokkal és paszomán-tokkal halmozza el őket, de bárha közülök már többnek van állandó lakhelye, egészen még sem sikerült leszoktatni őket arról, hogy kibitkájok (sátraik) alatt éljenek, mintha mindig utrakészen állanának a legkisebb kényszerítés miatt is.

A kalmükök, mint minden nomád nép, kitűnő lovasok; a bölcsőből egyenesen a ló hátára ülnek. Mikor a fejedelem egy-egy előkelő vendége tiszteletére lovagjátékot rendez, bámulatosabb mutatványoknak lehet a néző szemtanuja, mint bármilyen hires lovartársulat produk-czióin. De hisz az nem is csoda! A kalmük gyermek, mikor már a földön mászkálni tud, mihelyt szerét ejtheti, egy juhra vagy kutyára ül; mikor három éves, idősebb testvéreivel vagy barátaival nyeregben gyakran kilovagol; nyolcz éves korában kész lovag s tizenkét éves korában már a vad lovakat is megfékezi. Legmeglepőbb látványt nyújtanak a szeliditett, félvad és tökéletesen vad lovak, mikor a kalmükök a Volgán keresztül úsztatják azokat.

Néhányan hosszú kötelekkel vannak fölfegyverkezve, melyeknek tárgy: ón, vas vagy az eszköz épen olyan, dél-amerikai gauchók íasso-ja és arra hogy a fékezhetetlen vad lovak után dobva, a tovarepülni akaró súly a kötelet a lovak nyaka vagy lábai körül tekeri, és azokat megállani vagy elbukni kényszeríti. Ekkor aztán egy bátor kalmük a ló hátára kapaszkodik és a végtelen homoksivatagon a folyam felé száguld. A megfékezett, nekidühült ló mindenkép szabadulni igyekszik szokatlan terhétől, földre veti magát, ágaskodik, neki vágtat a pusztaságnak — mindhiába! a kalmük erősen tartja magát rajta. Néhány negyedórai nyargalás után félénken hagyja magát a folyam felé vezettetni, s nyolcz-kilencz ilyen vezető után az egész nagy ménes a Volgába rohan. Egy darabig hosszú sorban gázolnak egymás után s csak akkor válnak szét, mikor lábaik többé nem érik a folyó fenekét. Tiz perez múlva a másik partra jutnak: elől vezetők, hátul üldözők, — s igy kénytelen az egész csorda a ráerőszakolt vizi utat megtenni.

FÜGGELÉK

Zuboly: MAGYAR-OROSZ SZÖVETSÉG TÖRTÉNETI AKTÁI. 1906. 442.

A hármas-szövetség új alakulásában közkeletű immár az a kombináczió, hogy Olaszország helyett Oroszország lesz az a harmadik szövetséges, mely a magyar-osztrák monarkhia és Poroszország mellé legújabb kisegítőnek társul. Ezzel a szövetkezéssel magyar szempontból olyan történeti hagyományok újulnak fel, melyek kétszáz év előtti nemzeti politikánk vezetésére sok éven át hatással voltak és a Rákóczi-féle hadjárat legkritikusabb válságaiban éreztették erejüket.

A magyar-orosz szövetkezés történeti hagyományai a kurucz mozgalmak külpolitikai viszonylatai eredményéül jelentkeztek. A hadjárat sorsára azonban olyan döntő nyomással nehezedtek, hogy a vég előidézésében majdnem nagyobb szerepük volt, mint a császári hadak diadalainak, az 1710-iki pestisnek és a kurucz csapatok kimerülésének. A Rákóczi-féle felkelést világtörténeti jelentőségűvé az a körülmény emelte, hogy a mozgalom széles külpolitikai alapra volt fektetve. Rákóczinak nem magyar-orosz szövetkezés létrehozása volt czélja a hadjárat első éveiben, hanem «magyar-franczia-svéd-orosz koaliczió megteremtése.

A szövetség megalkotását lehetetlenné tette mindjárt kezdetben XII. Károly, aki hadat izent Oroszországnak. A háború a svédek vereségével végződött, de nem vált véglegesen befejezetté, mert XII. Károly a török szultánt iparkodott Oroszország elleni támadásra rábírni, a török támadást pedig titokban helyeselte, sőt elő is mozdította suba alatt XIV. Lajos franczia király.

A magyar-orosz szövetkezés ügye XII. Károly hadjáratával és a várható török támadással 1710 körűi már olyan jelleget öltött, hogy Rákóczi biztosítva látta a felkelés ügyét, még abban az esetben is, ha az osztrák hadak térfoglalása egyelőre veszélyeztetné az addig birt pozicziók megtartását. Rákóczi befolyásának felhasználása tehát a békés viszonyok állandósítására igen fontosnak ígérkezett, mert az ő révén XIV. Lajos közvetítésével a svédekkel egyrészt, másrészt személyes összeköttetései folytán a törökkel való békesség létrehozását remélhette. Amíg Oroszország így ítélte meg a maga érdekviszonyait, a Rákóczival való alkudozások folytak.

Rákóczi eljárt megbízatásában és a kurucz ügyek jobbra fordulásának beállását most már az orosz szövetség megkötésében látta még inkább biztosítva. Mindvégig bizott benne, hogy bármenynyire kedvezőtlenül alakulnak Magyarországon a mozgalom fejleményei, az oroszok támogatásával a hadiszerencse újra az ő fegyvereire fog vissza szállani. Rákóczit XIV. Lajos is támogatta. ama törekvésében, hogy orosz segítséggel folytassa a hadjáratot. 1710-ben követét a magyarok részére való segély szorgalmazásával indította az orosz udvarhoz. Diplomácziai játék volt ez, melyet a franczia ós orosz udvar kölcsönösen folytatott egymással.

Az orosz diplomáczia kétszínű magatartása abba a helyzetbe juttatta Rákócit , hogy 1711-ben már nem belülről, Magyarországból, sem kívülről, orosz részről, nem találhatott biztosítást a hadjárat sikeres folytatására.

A porta 1710 november havában megüzente Oroszországnak a háborút, éppen akkor, mikor Rákóczi követe XIV-ik Lajostól a legbiztatóbb válasszal érkezett Moszkvába. XlV-ik Lajos kijátszása a feltételek egyikét sem hozta meg, szóba sem álltak a moszkvai követtel. Ezzel a szakítással az összeköttetések Rákóczi és az orosz udvar között nem szűntek meg véglegesen. Az orosz udvar újra érintkezésbe lépett Rákóczival, mert a török portán való nagy tekintélyétől még mindig sokat remélt. 1710 deezember havában tehát úgy állottak ismét az ügyek, hogy az orosz udvar fegyveres segítséggel biztatta a követségben levő Bercsényit. Rákóczi csak külső erővel remélhette az ellenállás fenntartását.

Ezalatt azonban a magyarországi osztrák hadak vezényletében nagy változás állott be. Heister tábornok helyébe Pálffy János gróf került az osztrák hadak élére, kinek fellépésével a béke megkötése mindjobban aktuálisabbá vált. Az ország ki volt merülve, a csapatok remény nélkül harczoltak. Az egész ország a békét sóvárogta. Rákóczi ezekben a válságos időkben teljesen az orosz szövetség reményébe vetette minden bizodalmát. Talán az egyetlen európai diplomata volt ő, ki nem vette észre, hogy az orosz udvar ígéretei megbizhatatlanok. Támogatást sohasem kapott, sőt az orosz udvar a magyarok háta mögött a kurucz mozgalom elnyomására az osztrák udvarral is hajlandó lett volna szövetkezni.

Az orosz sereg 1711 júliusban a török háborúban általános vereséget szenvedett, s ekkor tapasztalta Rákóczi, hogy mit ért a szövetségben való bizakodása. Az orosz udvar többé nem vehette hasznát s ezt tudtára is adta sértő módon.. Ezzel a szakítással el is dőlt a nemzeti felkelés sorsa és jövője. A kurucz felkelő csapatok és az osztrák udvar között létrejött a szatmári béke. Rákóczi pedig elindult bujdosó útjára társaival együtt. A magyar-orosz szövetség eszméje ebben az állapotban és ilyen eredményekkel végződött. Az első és utolsó fontosabb históriai összeköttetése volt a magyarságnak az orosz udvarral e szövetkezés, mely többé nem újult fel sohasem.