Vasárnapi Ujság 

AFRIKA           LIVINGSTONE és STANLEY         A nőkről                                   

h14–122.  A  Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók és levelezők.

2020.  07. 16.

Tartalom

BEVEZETÉS

  NÉMI KIVÉTELTŐL ETEKINTVE A FŐ TÉMÁK: AFRIKA , benne:

  LIVINGSTONE és STANLEY

VÁROSOK

  CLEVELAND VÁROS. 1902, 717

  KOPPENHÁGA.  Szász Zoltán,1907. 5. 87.

UTAZÁS

 AZ ELSŐ GÖZHAJÓ EURÓPA ÉS AMERIKA KÖZÖTT. 1873. 402

ORSZÁGOK

AFRIKA

BUSHMANOK OROSZLÁNVAdáSZATA. 1892.30. 520

LIVINGSTONE és STANLEY UTAZÁSAI

A SZUDÁNI HARCZTÉRRÖL. 1884. 73.

A NŐKRŐL

Zuboly: AZ ASSZONY GONDJA. 1917. 386.

Szalay Kornél: A BOSNYÁK NŐ. 1901, 497.

FÜGGELÉK

AZ AMERIKAI BEVÁNDORLÁS. 1910. 814

VÁROSOK

CLEVELAND VÁROS. 1902, 717

Az amerikai városok közül egyet sem emlegetnek nálunk mostanában annyit, mint Clevelandot, Kossuth-szobrának ott nemrég lefolyt leleplezése óta. Ez az érdeklődés azért is van, mert az amerikai városok között, New-Yorkon kivul. Clevelandban lakik együtt a magyarság legnagyob tömege, közel 50 ezer fő, kik az ottani bennszülött lakosság részéről régóta becsülésben s rokonszenvben részesülnek.

Cleveland város, Ohio államnak Cincinnati után második legnagyobb városa, már régóta egyik letelepülő helye az Amerikába kivándorolt magyarságnak. A szabadságharcz után Amerikába vándorolt magyarok jelentékeny része Ohio állam különböző részein próbált új hazát alapítani, mert ez állam földrajzi fekvése s éghajlata leginkább hasonló Magyarországéhoz. Ez államban alapították a New-Buda (Új-Buda) nevű várost is, mely ugyan nem birt nagy várossá fejlődni, de máig is fönnáll. A 70-es évek óta a kivándorlás nagyobb mórtékben indulván meg hazánkból Amerika felé, Cleveland lett az amerikai magyarság legkedvesebb települő helye..

Cleveland várost 1893-ban Chicagóból jövet én is meglátogattam, mert kíváncsi voltam magára a szép utczáiról hires városra is, de még inkább ottani földieinkre. Cleveland a roppant nagyságú Erie-tó partján fekszik s a new-york—san-franciscói ú. n. Pacific-vasut-nak egyik főállomása. Az Erie-tó vizszine körülbelől akkora, mint a Dunántúl fele, ugy, hogy végtelennek látszó vizével szinte tengernek tűnik fel s a rajta járó hajók is a tengeri hajókhoz hasonló nagyságúak. A tó különben egyike az öt óriási nagy tóból álló éjszak-amerikai nagy tócsoportozatnak, mely a legnagyobb édesvízfölületet alkotja a földkerekségen

Clevelandnak az Erie-tó partján rendkívül szerencsés földrajzi fekvése van. Keresztül fut rajta az Egyesült-Államok legfontosabb vasutvonala, miáltal a világ két nagy oczeanjaval szárazföldi összeköttetésben van s azonfelül a tavak által vizi összeköttetése van Canadaval s a Szent-Lőrincz folyón át az Atlanti-Oczeánnal is; másfelől meg az Erié tóból épen Clevelandnál kifutó csatorna összeköti a várost az Ohio folyóval, ez a Missisipivel s ily módon Clevelandnak vizi összeköttetése van a Missisipin át az Egyesült-Államok legtermékenyebb államaival s messze délen ismét az Atlanti-Oczeánnal. Aligha van város a világon, mely hasonló nagyszabású közlekedési eszközökkel dicsekedhetnék s így nem is csoda, ha Cleveland az Egyesült-Államok legfontosabb városai közé emelkedett s lakosai száma, m«ly 1830-ban alig volt 1000 főnyi, ma már 400 ezer körül van.

A város az Erie-tó partján sziklás fönsikon ftíksziks egy kis folyó két részre osztja. E folyó távol eső dombos partjait egy nagyszerűen épített, több mint egy kilométer hosszú viadukt

KOPPENHÁGA.  Szász Zoltán,1907. 5. 87.

«És a csodálatos Kopenhága, úgy, a hogy az ember délelőtt faluról bejőve találja. Oly fantasztikusnak tűntek fel sürgés forgása, fehérre meszelt ablakai s utczáinak gyümölcsszaga: az éles világításban házai oly valóságnélkülieknek látszottak s azt a benyomást keltették, mintha valami csend ülne rajtuk, melyet még az utcza zaja s a kocsik gördülése se volna képes elriasztani,  Egy finom, szinte tülfinom dán iró, Jacob-sen J. P. egy regényében található ez a leirás, mely kitűnően fejezi ki Kopenhága legbensőségesebb és mégis legmindénnapibb, legmélyebben fekvő és mégis legfelszinesebb sajátságait, mondjuk: lelkét.

Egy kissé általánosabb, de gyorsabban félfogható nyelvre fordítva, azt lehet mondani, hogy Kopenhágában legjellemzőbb egy régi, több száz éves kultúrának összeolvadása egy városképpé a legfrissebb, legmodernebb czivilizáczióval. Bégi, ütött-kopott, de nemes rajzolatú kulisszák közt a legreálisabb, legmodernebben lüktető élet játszódik le itt. Az a fantasztikusság, a házakra mintegy leboruló csend, melyről Jacobsen beszél, ezt a régi százados multat jellemzi; a kocsik, és pedig villamos és motoros és mindenféle más kocsik zaja, a gyümölcs-szag s a többi nagyon is reális füles orr-inger viszont a jelen zajosságának és elevenségének bizonysága.

Ez a kettősség, a méltóságteljes múlt s a pezsgő jelen folytonos összevegyülése nemcsak az első benyomás, de az állandó alapjelenség is Koppenhágában. Legfeljebb még egy járul ehhez : az éjszakiság. Igen, a dán főváros már egy északi nagyváros, már nem Közép-Európához tartozik, már egy új éghajlat újdonságaival kedveskedik, helyesebben szólva, kellemetlenkedik a Délről jövő fázékony emberfiának.

Még nem rendelkezik ugyan az éjféli nap csodálatos tüneményeivel, mint skandináv fővárostársai, Stockholm és Christiania s az orosz metropolis, Szentpétervár, de azért már szintén skandináv város, szintén már Észak jellemző sajátságai ömlenek el rajta. Itt van mindjárt az időjárás. Egy csomó dán iró, első sorban Jacobsen, valósággal ünneplik a napfényt. Leírják mintegy elölről, hátulról, reggel, déíben, este, nem tudnak betelni vele, szinte újból felfedezik. Mit jelent ez ? Azt, hogy itt már a szép napos, pláne forró és izzó napsütéses nap már ritkaság s így különös erővel ragadja meg az embert. Nálunk Magyarországon, vagy pláne Olaszországban, ha lehetne, eladnák a napfényt; mindenesetre az olyan nap, mikor az ég csillag-fejedelme egész ragyogó ábrázatát felénk tárja, nem esemény erre mifelénk.

Ugyanez az északiság nyilatkozik meg a gyümölcs-kultuszban: óriási gyümölcs-csarnokokban árulják a dinnyét, szőlőt, banánt, narancsot, fügét, körtét, almát s természetesen az eper és más bogyófélék mindenféle fajtáját. Mindezt azonban nagyobbrészt külföldről hozzák s drágábban árulják, mint nálunk. Itt a nemesebb gyümölcs még nem olyan megszokott, majdnem kehyérrangú táplálék, mint nálunk és még délebbre, de ép azért jobban megőrizte csemege-hatását. S végül még egy éjszaki tünet. A thea megbecsülése. Csak északon méltányolják igazán a theát Nem vegyítik szeszszel, s ép azért, mikor én egyszer hozzá rumot kértem, a pinczér alig értette meg, pedig különben igen jól értett németül. A szamovár nemcsak orosz dalokat zümmög: tud dánul is.

Nem akarok azonban idilli aprólékosságba veszni, mikor egy nagy, majdnem félmilliós város arczképét akarom, ha csak vázlatosan is, megrajzolni. Először is itt vannak a hasonlóságok, melyek minden európai fővárosnál közösek : egy régi belváros, melynek magja a fejedelmi kastély, főútjai a városi életnek legnépesebb ütőerei s szélei nagy, széles boule-vardok, melyek régi város-falak és védő-árkok helyén keletkeztek. Ezek a tipikus sajátságok majdnem mind megvannak Párizsban, Berlinben, Bécsben, sőt Budapesten is. Miként azonban Budapesten a Duna jelenléte különössé teszi a város képét, azonképen Kopenhágát is sajátossá alakítja át a kikötő s az előtte elhúzódó tengerszoros. Itt megint egy más várostípus, egy másik szépség-fajta varázsát kínálja az utazó elé. Mikor a hajó távozik az erődök, hadihajók, kereskedelmi hajók, halászbárkák, rakodó-partok közül s lassan kibontakozik a város kupoláival, tornyaival, kürtőivel, zöld parti sétányaival, egész óriási háztömegével, ez egyike ama szépségeknek, melyek jogosan pályázhatnának a «föld legszebb látványossága czímre.

Bent a városban a legfejlettebb kultur-ólet folyik. Dániának csak egy nagy városa van, de ebben megvan minden, a mit a nyugateurópai czivilizáczió és kultúra komolyat és vidámat kitalált. Mégis azonban egy téren különösen gazdag és fejlett Kopenhága: a szobrászat terén. Ha kereskedelmi utazóval beszél az ember a dán fővárosról, ez a Tivoli után kérdezősködik, egy nagy mulató-kert után, mely az Os-Buda-várak és Wenedig in Wien-ek hetvenesztendős őse. Ha tengeri emberekkel, az a világ legelső yacht-klubját, a királyi Yacht-Clubot fogja emlegetni. Mindenki, főleg azonban a művelt s a műveltnek látszani akaró — tehát valóban mindenki — megteszi ezt a megjegyzést: Thorwald-sent persze megnézte ? Igen, Thorwaldsen Kopenhága banalitása. Mivel a régi stílű, tudálékos utazás nem is volt egyéb, mint egyes városok múzeumainak és műemlékeinek végig-roboto-lása, érthető, hogy Kopenhága neve az idegen számára összeforrott legnagyobb művészének s leghíresebb múzeumának nevével: Thorwald-sennel. Dánia nagy fiának az a múzeuma tényleg igen érdekes is.

A múzeum  egy sir. Egy négyszögletű emeletes épület, mely a mester egyszerű, márványlapfedte sirja köré van építve. Ha az ember az első emelet folyosójáról letekint, látja az örökzöld-diszítetté sírt. S há a folyosóról betekint a termekbe, látja á dán Phidias műveit. Lent a sírban és fönt, a művekben: nyugalom ! Ez a Thorwaldsen mai kritikája. Nem lehet rövidesen azt mondani, hogy elavult, banális, sablonos s más efféle, heves vérmérsékletű művészifjak ajkairól szívesen elröppenő gáncs-szavakat. A mai legtöbb ember idegrendszerének és lelkének talán tényleg kissé üres ez az éjszaki görögség. De azért bizonyára vannak még, a kik éppen ebben a művészetben lelik kedvüket.

Mindenesetre érdekes ez a múzeum már azért is, mert alkalmat szolgáltat egy tanulságos összehasonlításra. Ma már ugyanis csak a leghíresebb, de nem legértékesebb szoborgyűjteménye Kopenhágának a Thorwaldsen-múzeum. A legértékesebb az új glyptotéka, a Ny Carlsberg Glyptotek, melyben a modern plasztika, különösen elsőrangú franczia mesterek találnak ragyogó keretben helyet. Érdekes keletkezése is van e műcsarnoknak Egy magánember, egy Jacobsen nevű milliomos serfőző építtette, s beléje helyezve mindazokat a műkincseket, melyeket fionom Ízléssel és temérdek pénzzel maga számára összegyűjtött, Kopenhágának ajándékozta.

Parist kivéve új francziákat, a kik pedig a szobrászat terén ma az elsők, ily gazdagon képviselve sehol se lehet látni. Meunier, Falguiére, Delaplanehe, Dubois, Barrias, Chapu és Bodin müvei közt sétál itt a látogató. íme Thor-waldsentól — Eodinig. Csáb tiz percznyi út a két múzeum egymástól és mégis egy évszázad van közöttük. A szobrászat fejlődésének utolsó százada. Érdekesebb ellentét alig képzelhető is el, mint a nyugodt, szabályos, összhangzatos, lehetőleg mindig a típust kidomborító Thorwaldsen s a nyugtalan, szinte az elrajzolásig jellemzetes s szinte túlzóan individualizáló Rodin. Ez igéz, ez a franczia mester szivéhez szól a ma neurasztenikus, realizmushoz szokott, gyorsan ható ingerekre éhes, hosszas szemlélődésre nem hajló fiának. De nemcsak Rodin, többi összes társai Meunier, Falguiére, Barrias is mind azt hirdetík, hogy ma egy más, nyugtalanabb, de szabadabb és szenvedélyesebb művészet vezeti a vésőt, mint a szabályos Istenalakokat teremtő Thordwaldsen korában.

Kijövet e múzeumokból, egy régi, folyton megújuló, de nem gyöngülő hatású benyomás fog el: mennyivel szebb, vonzóbb, melegebb a valóságos élet, még a legreálisabb, legszenvedélyesebb, legmelegebb művészetnél is. Különösen ez a vidám koppenhágai városi élet. Ezek a szelíd, szőke, egészséges típusú, vidám emberek, akik gyalog, kocsin villamoson és bicziklin össze-vissza száguldoznak. Főleg bicziklin.

Sehol a világon annyi kerékpárt nem láttam, mint Koppenhágában. Ha e jármű első elterjedési korszakára gondolunk vissza, mikor még nálunk is elég sokan hódoltak neki, halvány fogalmat se nyerünk arról, hogy milyen szerepe van még mindig Koppenhágában. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy minden második ember gépen ül. Olykor, ha az ember körülnéz, több kerékpárost talál az utczán, mint gyalogjárót. S a kerékpárosok közt több nőt, mint férfit. Mert itt a nők, és pedig az úri, előkelő hölgyek és kisasszonyok is használják ezt a kényelmes járművet. Ezen mennek a piaczra, bevásárolni látogatóba, kirándulásra és — találkára. S oly biztosan kormányozzák magukat a nagy forgalmú utczák kocsi és villamos-tömkelegen keresztül, hogy az embernek okvetlen az a feltevés kél agyában, hogy ezek a hölgyek az életben is éppen ily biztosan megtalálják az útjukat.

De nemcsak a bicziklik városa Koppenhága, hanem a kerteké is. Úgy látszik, az tény, hogy a dánoknak hazájukban a természet nem nagyon változatos formákban kínálkozik, mert hisz bármennyi szépségbeli gazdagságot tár is fel a tengerpart és az erdős-rétes sikság, ezek mégis egy viszonylag szűk skála változatai csupán. A természet ama mesterséges remekeiben viszont, melyet a kertművészet megteremteni tud, egy kis területen rendkivül változatos és ellentétes szépségek halmozhatok fel. S valóban, ilyen remek van is néhány Kopenhágában. A régi, lebontott várfalak helyén s a terep régi színvonal-különbségeit felhasználva itt, az Ör-tsed-Parkban s a Füvész-kertben két igazi kertecsebecsét, két elragadó miniatüre-kozmost teremtett a művészi fantázia. Egy akkora helyen, mint két-háromszor az Erzsébet-tér, a víznek, rétnek, erdőnek, sziklának, hegynek oly változatos, gazdag s e mellett művészies vegyü-léke tárul itt fel, a mit nem lehet elég sokáig és elég behatóan élvezni. S e kettőn kivül még egy csomó kert és sétahely szakítja meg a házak szürke rengetegét.

S e sétahelyek gyöngyfüzére végül kivezet a tengerig, a szépségek szépsége mellé. Igen, a Lange Linieről, egy hosszú, tengerbe nyúló földnyelvről nézni a tengert, valóban a szépségek szépségébe való elmerülést jelenti. Különösen estefelé, mikor a kikötőkben, szigeteken s a távoli svéd partokon kigyúlnak a parti lámpák, a hajótüzek, a világítótornyok, mikor a nagy hajótestek egyre inkább sötétedő tömegekként feküsznek a vizre s az az egész kép átalakul az árnyék töméntelen árnyalatú halmazává, melyben mint egy második csillag-sereg ragyognak a különböző szinű és erejű fényforrások, — ekkor szép egy séta a Lange Linien, ekkor érzi a ember, hogy Koppenhága a földkerekségnek egyik legszebb pontja.

UTAZÁS

 AZ ELSŐ GÖZHAJÓZÁS  EURÓPA ÉS AMERIKA KÖZÖTT. 1873. 402.

Az Atlanti-oczeán északi részén, Európa és Észak-Amerika között, ma már jóformán országát van, melyen napról-napra több gőzöst és más hajót lehet találni, némely esetekben valóságos mozgalmas kép tárul elénk, különösen a földgömb két legnépesebb városa London és New-York között. Ez a forgalom azonban aránylag nagyon lassan fejlődött annyira s nevezetes különösen, hogy a gőzhajókkal igen hosszú ideig nem merték ezt a nagy utat rendszeresen megtenni.

Az első gőzhajó, mely az Atlanti óczeánon keresztül ment, a «Savanah» volt, mely 1819 május 26-án indult el Rogars Mozar kapitány vezetése alatt a hasonnevű kikötővárosból Georgia államban és 29 nap múlva érkezett meg Liverpoolba. Hosszú útjának magyarázata az, hogy a hajó maga  vitorlás hajó volt kezdetben s átalakítása kezdetleges volt, ezenkívül pedig nem vitt elegendő kőszenet magával s 8 napon át csak a szelet használta.

Liverpoolban a gőzös megérkezése nagy izgatottságot keltett,  azt hitték, hogy ezzel akarják Napóleont kiszabadítani Szent-Ilona szigetéről. A «Savannah» innen még elment Koppenhágába és Szent-Pétervárra is, s mindenütt nagy feltűnést keltett, olyannyira, hogy Stockholmban a svéd király, Szentpétervárt az orosz czár meglátogatták a hajót, a czár a kapitánynak emlékül két vas széket adott.

A hajó hoszsza 30-48, szélessége 7,92 méter volt, s tonna űrtartalma 250, a kerekek egy perez alatt 15,^-2o fordulót tettek meg. Visszatérő útját 25 nap alatt tette meg, s ebből ismét hat napon át csak a szelet használta fel. Emlékezetre méltó, hogy a nagy hírnévre vergődött hajót gazdája, Scarborough, mivel az Egyesült-Államok kormánya nem vásárolta meg, elárvereztette s uj tulajdonosai ismét vitorlás hajóvá alakítottá át.

A «Savannah» példája csak egy teljes évtized után ismétlődött. A második utat az óczeánon át holland hajó tette meg 1829-ben. Amsterdami és rotterdami kereskedők építettek ekkor egy gőzöst, hogy a nyugatindiai gyarmatokkal könnyű összeköttetésük legyen. Elkeresztelték azt egy nyugatindiai sziget után Curacao-nak. A hajó Skóthonban készült 350 tonna tartalommal; 100 lóerőre, s több izben járt Amerikában, de csak egy-két évig azután a járatását beszüntették.

Újból eltelt három év, míg a két első gőzösnek utánzója akadt, s ez alkalommal Kanadában. A «Quebek and Halifax» nevű gőzhajózási társaság Royal Williams nevű hajója ment át 1832-ben Európába, hol rendkívül nagy feltűnést keltett olyannyira, hogy egy angol hadihajó lövetett reá, mint ördöngös szerkezetű hajóra. Egyedüli terhe kőszén volt, mely tehernek felét az utazás alatt felhasználták; utasoknak vagy árunak hely rajta már nem maradt.

Még e három sikerült kísérlet sem bátorította fel a vállalkozást óczeáni gőzösök építésére, újból hat évi szünet állott be, s csak 1S38 óta kezdődött meg a hajózás rendszeresebben. Ebben az évben ugyanis csaknem egyszerre indult útnak Londonból két gőzhajó, a «Sirius» és a «Great Western New-York felé. A «Sirius» 18 napig ment a nagy tengeren s 47 utast vitt magával, a «Great Western» útja 17 napig tartott. Mivel ezen idő alatt viharok, sőt jégesők is voltak, a bizalom a gőzhajók járatása iránt megszilárdult, s ezentúl már nem volt olyan év, midőn az Atlanti-oczeánon gőzös ne járt volna. Az élénkebb közlekedés csak az 50-es években kezdődött meg, kapcsolatban a nagy kivándorlásokkal az Egyesült Államokba.

AFRIKA

  BUSHMANOK OROSZLÁNVAdáSZATA. 1892.30. 520.

Sajátos képet mutatunk be olvasóinknak: az állatok királyát támadja meg két törpe vadember nyilakkal. Valóban csodálatos, hogy ezt a hatalmas állatot, melynek vadászata a minta fegyverekkel rendelkező gyakorlott európai vadásznak is büszkesége, ily kezdetleges fegyverekkel merik megtámadni. S még különösebbnek tűnik ez a kép, midőn megtudjuk, hogy ezek a vadak bushmanok, tehát Dél Afrika ama néptörzsének tagjai, melyet általában a legalsóbb fokon álló emberek közé számítanak; oly egyének, kik bár már másfél százada élnek az európaiak között, még most is csak kóborolva, állandó lakóhely nélkül, barlangokba és bokrok alá vonulva (bushman annyit tesz, hogy cserjelakó) tengetik nyomorult életüket, A műveltségnek még külső mázát is alig képesek elsajátítani. Az oroszlánvdászat érdekes jelenetéről Gillmore Parker angol utazó a következőket mondja el:

Az a két bushman, kiket e képen látunk, a régi gyarmat-ban lakott faj maradéka, mely jelenleg csak Namagá-ban vagy pedig Damara-land-ban, a németek által nemrég szerzett és Kulihari pusztaság szélén levő kietlen vidéken található. Testalkatra nézve valóságos törpék, barlangokban laknak s vadászat közben semmiféle ruhát nem viselnek. Kendkívül bátor és tapasztalt vadászok, szívós kitartásuk aránylag nagy testi erővel egyesülve, meglepi az európai embert. Habár mostanában a lőfegyver már Namaguába is utat tört magának, a bennszülöttek mai napig is őseik kezdetleges fegyvereit, vagyis mérgezett nyilakat, rövid hajító-dárdákat és buzogányokat használnak.

Mily módon ölik meg a bushmanok az oly vén oroszlánt, mely emberhúsra fanyalodott? Míg az oroszlán magát „ jól viseli", vagyis csak közönséges vaddal él, addig a bennszülöttek tiszteletben tartják a puszta királyát, már csak azért is, mert jóvoltából sok ízletes vadhús-falathoz jutnak, amit másként alig kaphatnának meg. A megvénhedett oroszlán, melyet tulajdon családja elver, többnyire a bushmanok lakásai körül tartózkodik s alkalmilag egy-egy eltévedt kecskét vagy gyermeket szokott ebédre elkölteni. Ilyesmit a gyöngéd kecskenyáj tulajdonosok és családapák el nem tűrnek, hanem a rabló kézrekerítésére megteszik a tőlük telhető intézkedéseket.

Napkelte után sasok, keselyűk s egyéb ragadozó madarak rendesen oly hely fölött szoktak kóvályogni,ahol valamely dög, — többnyire egy quaha vagy kecske hullája, — hever. Ezt a helyet a legügyesebb két vadász felkutatja, s ezzel megkezdődik a vadászat.

A két bushman csak parányi íjját és nyilait, azonkívül pedig különféle szőrmés állatok bőréből összevarrt kaross-át (takaróját) viszi magával, mely nagyságra nézve egy ágyterítőhöz hasonlít.

A csapást a két derék ficzkó hamar megtalálja, s azt is tudják, hogy az oroszlán addig nyugalomra nem tér, mig valahol vizzel jól nem lakott. A forrásra vagy patakra szintén könnyen ráakadnak, mivel annak szélén vagy mentében az óriási állat végig nyújtózva, lenyomta a füvet.

A vadászat komoly és veszélyes része csak most kezdődik, mert lehetetlen ama helyet eltalálni, hol az oroszlán pihenőjét tartja, s jaj annak, ki öt ilyenkor felzavarná. A fekhely nagyon közel, de messze is lehet. Még a legjobb véreb vagy kopó sem lenne képes kellő időben jelezni a királyi vad helyét.

A két bushmann egymástól tíz-tizenöt lépésnyire elválva a földön csúszva, szél ellen erősen szimatol, s a legcsekélyebb neszre, mely az oroszlán horkolásához hasonlítana, mozdulatlanul a földhöz lapul. Délben, midőn a nap legmagasabban áll, a jóllakott oroszlán okvetlenül nyugalomra tér, és mélyen alszik. A két vadász cserkészetét még egy macska sem venné észre.

Végre meglátták, megszimatolták, vagy meghallották az oroszlánt és fekhelyének minden részleteit tüzetesen kipuhatolták. A fő dolog most úgy közelíteni a fenevadhoz, hogy ezt valamely száraz gally ropogása vagy madárhang fel ne keltse. Nem hallottam esetet, amidőn a bushmanok ügyetlensége valami bajt okozott volna. Mig az egyik bushmann az alvó oroszlán fejére a karosst oly ügyesen rádobja, hogy ez pofáját egészen eltakarja, ugyanazon pillanatban a másik vadász mérgezett nyilát röpíti az állat oldalába. Az ily durva módon fölébresztett oroszlán dühében és fájdalmában a szemét eltakaró karossal együtt neki rohan a pusztának, két-három óra múlva már lehet hallani a halálos kínjában vonagló oroszlán ordítását, s mire a nap lenyugodott, a hatalmas állat is kimúlt.

Látszik ebből is, hogy a többet ésszel, mint erővel mindenütt érvényesül s a leghatalmasabb állatot is képes legyőzni az az ember, kit környezete néha megvetőleg alábbvalónak tart az állatoknál.

LIVINGSTONE és STANLEY

Livingstone dél-afrikai utazásaiból.

IV. Elefánt-vadászat. 1866. 324.

Az afrikai sivatagokban a vadállatok nagyobb része azon a vidéken csoportosul leginkább, ahol vizet találnak. A vizektől félreeső nagy távolságokba csak ritkán vetődnek az orrszarvúak, bivalyok, zsiráffok, zebrák, antilopok és különösen az elefántok. Livingstone beszéli, hogy a Ngami folyó déli partján „bámulatos mennyiségben" talált elefántokra. Ezek éjjelenkint érkeznek az itatókhoz, s jóizüen szürcsölvén a vizet, fel-felorditanak. A felállított csapdákat óvatosan kikerülik, s azért rendesen hosszú sorban lépegetnek egyenkint egymás után, mint a ludak.

Az afrikai utazónak számos találkozása volt az elefántokkal. Az egyiket, mely 1855. decz. 13-dikán a közép Sambesi folyam partján történt, Livingstone bővebben leirja. Egy dús növényzetű völgyben három golyót lőtt ki egy bivalyra, amint egyszerre észreveszi, hogy az ő és társai visszavonulási útját egy csapat elefánt elzárja. Társaival együtt egy meredek sziklára menekült, ahonnan egyet az elefántok közül lelőtt. Másnap reggel sok néger csődült e helyre, hol vidám lakomát csaptak. Livingstone éppen egy sziklacsoport földtani viszonyait vizsgálgatta, amint a szép völgyben, csekély távolságban két elefántot pillantott meg. Az egyik egy vén nőstény volt, mely roppant füllapjait élénken mozgatta fel s alá, a másik a fia volt, mely jóizüen heverészett az iszapban. Livingstone néhány társa óvatosan közeledvén a két állat felé, ő maga egy emelkedettebb helyre vonult, hogy a vadászatot kényelmesebben láthassa. A nőstény nem sejté a támadók közeledtét, s a fiatal elefánt, mely mintegy kétéves lehetett, nyugodtan elkezdett szopni.

Azután ütötte orrmányával, mintha meg akarta volna nyugtatni. Néha körülnézett támadói között, kik egyre ordítoztak.  Minden perczben közelebb jöttek. Most az elefántoknak nem maradt egyéb hátra, mint a patakon átgázolni; e körülményt felhasználták a vadászok, 20 lépésnyire közeledtek s kopjáikat hajigálták az elefántok testeibe. Nem sokára ugy nézett ki az öreg elefánt, mintha meg volna epékelve; számtalan sebből vérzett. Livingstone megparancsolá embereinek, hogy az utóbbit kíméljék. Elkezdett a szegény fiatal állat futni, de egy pár vadász, ki Livingstone rendeletét nem tudta, utolérte s lelőtte. A vén nőstény megcsendesült.

Kettő egy más helyre indult, hol a patak jobban kiszélesedett; itt játszottak a vízben és iszapban; a fiatal elefánt jókedvűen csattogtatta füle lapjait s hányta-vetette orrmányát, s a nőstényen is meglátszott, hogy jól érzi magát. Ekkor a néger vadászok egyszerre elkezdenek füttyenteni s fennszóval kiabálják az állatoknak: „Itt vagyunk, hogy megöljünk. Meg kell halnotok! Ugy akarják az istenek!"

Az elefántok kivonultak a patakból mialatt a vadaszok közelebb jöttek s az üldözést elkezdték. A fiatal elefánt egyenes vonalban előre futott, de a völgy nyilasát emberek által elállva találván anyjához visszatért.

Livingstone dél-afrikai utazásaból.

I. Harcz egy oroszlánnal. 1866. 288.

Livingstone, a bátor és rettenthetlen afrikai utazó hősi elszántsággal s ezer veszéllyel küzdve folytatja fölfedező utazásait az eddig alig ismert földrészeken. A múlt nyáron harmadik nagy expeditiójában Kelet Indiában járt, s ősszel innen Dél Afrika keleti partjai felé vitorlázott.

Kalandjainak s élményeinek néhány nevezetesebb mozzanatait szándékozván e helyen ismertetni, álljon itt néhány adat a nevezetes férfiú életéből. Livingstone Dávid angol, igazabban skót születésű. Tiz éves korában egy pamutfonó gyárba adták szülei. Heti bérének egy részén latin nyelvtant vett, s midőn 16 éves lett, már jól értette Virgil és Horácz nyelvét. Igen szerette az utleírásokat  olvasni. Mint 19 éves gyári munkás Glasgowban esti óráiban a görög nyelv, orvostan és theologia fölötti nyilvános előadásokat hallgatta. Szorgalmasan tovább tanult, s végre orvostudor lett. 1840 óta szakadatlan utazásokban tölti életét. Tizenhat évig (1840—1856) egyhuzamban Dél-Afrikában kalandozott s ezen kevéssé ismert földrész egyes vidékeit, melyeknek nagy részében még soha európai ember nem járt, Keresztül-kasul bejárta Dél Afrikát. Hazatérése után kiadott útirajzai nagy figyelmet keltettek az egész  tudományos világban. De Livingstone nem nyugodott meg babérain. 1858-ban egy második nagy expeditióra indult Dél-Afrikába, 80 melléje adott útitárssal, kiknek azonban nagy része az ut veszélyei alatt elpusztult, s e második út általában csekélyebb sikerű volt

Harmadízben szállott afrikai nagy útjára. Az élmények, melyeket itt közlünk, első utazásából valók. S ezek között első helyet foglal el Livingstone harcza egy oroszlánnal. Az esemény Dél Afrikában a termékeny Mabotse-völgyben történt s a könnyen veszélyessé válhatott kalandot Livingstone maga igy beszéli el:

„A Nabotsa falubeli lakosok nyugalmát nagyon gyakran zavarták a vidéken kalandozó oroszlánok. Nem csak éjelenként törtek rajuk e fenevadak s rabolták el teheneiket, hanem világos nappal is megtámadták barmaikat. A lakosoknak nem volt elég bátorságuk, hogy a vadakkal szembeszálljanak. Pedig tudva levő, hogy az oroszlánok azonnal elköltöznek oly vidékről, ahol valamely társukat megölték. Szükség volt tehát, hogy legalább egy oroszlánt elejtsünk. E czélból a falu néhány emberével kimentem egyszer azon helyre, ahol az oroszlánok a marha-csordákat fel szokták keresni. Nemsokára ott találtuk az oroszlánokat egy fákkal benőtt kis sziklás dombon. Azonnal kört alakítottunk és az állatok felé közeledtünk. Egy mellettem állott bennszülött ember rá lőtt egy oroszlánra, mely egy szikladarabon üldögélt. A golyó a sziklára pattant. Az oroszlántársam után rohant, kinek lábikráját megmarta. Ettől egy harmadik támadó csalta magához, s e pillanatban szerencsére jól találták a feldühödött állatot a feléje irányzott golyók.

Az oroszlán társam után kapott, mint a kutya, midőn egy darab fát vagy követ kapott el. Azután felugrott, keresztül tört körünkön s eltűnt.

„Ekkor ismét két másik oroszlánt pillantottunk meg, de ezek  kimenekültek vadászkörünkből. Amint igy a meghiúsult kísérlet után a falu felé ballagtunk, ismét egy oroszlánt pillantottam meg. Egy sziklán ült egy kis bokor tövében. 30 lépés távolból kétcsövű puskámmal rá czéloztam s egyszerre lőttem mindkét csőből. Embereim azt kiáltozták, hogy el van találva s hozzá közeledtek. Én észrevettem, hogy farkát még emelgeti, s rájuk kiáltottam: „Megálljatok, hadd töltsek még egyszer!"

„Mig a puskám töltöm, egyszerre éles sikoltást hallok és félre pillantok. Látom, hogy az oroszlán éppen rám akar rohanni. Kissé emelkedettebb helyen állottam. Egy ugrással vállamon kapott  az oroszlán, s vele együtt lezuhantam. Fülembe ordított s ugy rázott m'nt a kutya a patkányt. Úgy megzavarodtam, mint az egér a macska karmai között. Egy állomszerü állapot volt ez, melyben sem ijedséget, sem fájdalmat nem éreztem, ámbár jól tudtam, mi történik velem. Oly forma állapot volt, aminő a chloroformot magába szítt emberé lehet; látja a testén véghez vitt műtétet, de a kést nem érzi.

„Megfordultam, mert az oroszlán nagyon rám sulyosodott; egyik első lábával fejem hátsó részét szoritotta, s jól láttam, hogy a pillantása egyik bennszülött társamon függ, „Mindez egy pár pillanat műve volt. Másnap nagy örömtüzet gyújtott a falu népe, a megölt oroszlán emlékére, mely oly nagy volt, amilyet ők, saját állításuk szerint, még soha nem láttak. Egy csontomat teljesen összezúzta s felső aromon több seb volt, miket fogaitól kaptam, s melyek még a behegedés után is időszakonkint sokáig fájtak.

 „A harcz pillanatában gyapjú ing volt rajtam, mely a fogak tajtékát felfogta, ugy hogy abból húsomba és vérembe semmi sem szivároghatott. Megsebesült társaim is nagy fájdalmakat szenvedtek. Azon ember, akinek vállát tépte szét az oroszlán, egy év múlva mutatta sebét, mely ugyanazon hónapban ismét megújult."

Livingstone dél-afrikai utazásaiból.

II. Vad bivalyok támadása. 1866. 299.

Nincs oly délafrikai utazó, ki leírásait vadásztörténetekkel is ne fűszerezné. Minden ily utas nagyobb vagy kisebb mértékben egyszersmind vadász is. Majd azért üldözi az állatokat, hogy pecsenyére tegyen szert, majd a drága elefántcsont végett lövi az elefántokat, majd puszta időtöltésből lövöldözi az oroszlánokat, hiénákat 8 egyéb vadakat.

Livingstone is nemcsak felfedező utas, és missionárius, hanem vadász is volt. Midőn egyszer az afrikai keleti partok felé utaztában a Kafiie folyam völgyében (16° déli szél.) járt, egy lapos, nagy erdős vidékre ért. A folyam bal partján oly sűrű állatcsoportokra talált, hogy maga is, pedig már ismerte Délafrika e részbeni gazdagságát, elbámult felette. Az erdő tisztásaiban azaz meg száz zebrát, bivalyt,  nagyszámú elefántokat talált s csak azt sajnálta, bogy e képet lefényképezni nem lehet. Mert mihelyt e vidékekhez Iőffegyveres emberek közelednek, azonnal vége szakad e vadász-paradicsomnak.

Pedig ez állatok itt éppen nem nagyon félénkek. Midőn Livingstone a néger kisérővel közelebb ért az állatokhoz, az elefántok megállottak  100 lépésnyi távolra engedték magukhoz közeledni az embereket. A hatalmas vadkanok (potomochoerus), melyek száma szintén igen nagy, egész csendesen megbámulták az embereket. „A legnagyobb csodálatra méltó az állatok e roppant bősége e vidékeken — irja Livingstone — s ugy tetszett nekem, mintha az őserdők Ős világába varázsoltattam volna át. Midőn egy sűrűségen keresztül vonultunk, egy bivalycsapat támadását kellett kiáltanunk. Egyik emberemet több mint 30 lépésnyi távolra vitte el, szarvára fogva, egy bivaly-bika s csak akkor röpítette a levegőbe. Visszaesett a földre s egy kis zuzódáson kivül egyéb baja nem történt. Másnap reggel egy nagy csordából hat bivaly-borjut s nagyszámú antilopokat lőttek le vadászembereim."

Ily körülmények között igen természetes, hogy e vidéken igen jó dolga van az oroszlán, hiéna és más ragadozó állatoknak. Az emberek itt nem igen bántják a ragadozókat; különben is azt hiszik a bennszülöttek, hogy elhalt főnökeik lelkei a ragadozó állatokba költöznek; sőt még azt is hiszik, hogy ha egy főnöküknek kedve kerekedik valakit megölni, könnyen oroszlánná változhatik s azután ismét fölveheti előbbi alakját. Innen van, hogy valahányszor egy itteni ember oroszlánt pillant meg, azonnal kezeivel tapsolni kezd. Ök ugyanis ily jel által szokták egymást üdvözleni.  A ragadozó állatok oly nagy számmal vannak itt, hogy az éjjel utazok gyakran a fákra menekülni kénytelenek, különben széttépnék őket. Itt-ott az erdőkben menekülési kunyhók is fel vannak állítva, melyek szükség esetében ótalmul szolgálnak.

Livingston dél-afrikai utazásaiból. 1866. 313.

III. Hopo-vadászat.

Livingstone, a bátorszivü angol misszionárius, Afrika egy rendkívül száraz és víztelen vidékén tartózkodott, abakuene nevű néger nép között, melynek Szecsele nevű főnöke akkor Sokuane faluban lakott. Fájdalmasan látta e nép, hogy hazájának földje lassanként egészen kiszárad. Márpedig ők marhatenyésztő nép levén, a viz valódi életkérdés volt. Mindenféle babonaságot és büvészetet elkövettek az eső kicsalására s főnöküket valóságos eső-doktornak tartották. Livingstone-nak sikerült ezen főnököt is a keresztény vallásra tériteni, s midőn ez az uj vallást fölvette, csak azt az egyet sajnálta, hogy eső-varázsló hitéről le kellett mondania.  Azon időben 4 teljes évig tartott e vidéken a szárazság. Kolobeng faluban, ahol Livingstone későbbi állomása volt (mintegy 25° ész. szél.) a folyókból s kutakból minden viz elenyészett. A vas, ha hónapokig hevert is a szabad ég alatt, nem rozsdásodott meg. A forróság kiállhatatlan volt.

Ottléte alatt sok mindenféle hasznos dologra tanította meg Livingstone az afrikai népet. Megmutatta nekik a földek öntözését s főnökük számára egy négyszögű házat építtetett. Együtt kovácsolt a kovácsokkal; s egymásután hol köműves, hol ács, hol kertész, orvos és pap volt, mialatt neje a szappanfőzésre, gyertyamártásra s ruhák varrására tanította az asszonyokat.

Mindamellett keserves napokat élt meg akkor e nép. Két év alatt nem látott az egész vidék esőt; a Kolobeng folyó kiszáradt, a halak kipusztultak, melyeknek halomra gyűlt dögeit a csoportosan megjelent hiénák sem voltak képesek megemészteni. Egy vén aligátor ott hevert a halak hullái között , mint szintén a szomjúság áldozata.

A dolgok ily állapotában az ég jótékony adományának nézhették e népek, hogy a víz tájékain időszakonkint seregegélyek gyülekez tek a bivalyok, orrszarvúak, zebrák, zsirafok s mindenféle antilopok, azon szándékkal, hogy szomjuságukban enyhülést keressenek. Ily helyeken azután csapdákat állítottak az emberek a gyülekező állatok elfogására. Ezek voltak az u. n. hopo-vadászatok 

Hopo nak neveztetik azon két sövénykerités, melyet római V szám alakban állítanak össze. E kerítések szögletei igen erősek és vastagok, azonban végükön nem záródnak össze teljesen, hanem mintegy 50 lépésnyi hosszú, keskeny nyilast hagynak, melynek végénél egy 5—6 rőf mély s 8 rőf széles verem van. A nyilas elejéről e verem nem is sejthető, mert be van fedve gyékénnyel s náddal. E kerítések néha félórányi hosszúak s két szélső pontjuk épen ily távolságra vannak egymástól. Az utóbbiaknál azután a vadászok kört képeznek, néha több órányi kiterjedésben; a kört azután mindig szűkebbre szorítják, ugy hogy a közbe szorult vad kénytelen a hopo-ba. menekülni. S míg kívülről igy űzik a kerités határai közé, azalatt az utóbbinak keskeny nyilasánál várják őket a vadászok. Ezek belevetik kopjáikat a megfélemlett állatok közé, melyek mindig előbbre szorítják egymást, míg végre egymásután a verembe zuhannak. „Rettentő látvány volt — irja Livingstone — az üldözött vadak egymásra zuhanása  különösen a szép antilopok megölése.

Ily hopo-vadászatok által a bakuene nép némely héten 60 vadnál is többet fogott. A zsákmányt becsületesen elosztják maguk között, s a szegény embereket éppen ugy tekintetbe veszik, mint a gazdagokat.

Stanley utazása Livingstone fölkeresésére. 1873. 104.

III. Azt az őszinte örömöt, melyet Stanley és útitársai a Tanganyika-tó láttára éreztek, mikor már tudták, hogy majdnem tiz hónap óta tartó veszélyes bolyongásuk czéljától, Údzsidzsitől nincsenek távol, igen természetesnek fogjuk találni, ha elgondoljuk, hogy mennyi félelmet, kényelmetlenséget, nélkülözéseket és fáradságot kellett út közben kiállniok. Még ha csupán az elemekkel, a bennszülött vad népekkel és a különböző betegségekkel kellett volna küzködniök, csak megjárta volna, de gyakran megesett, hogy Stanley ellen saját emberei is föllázadtak, mikor aztán egész erélyére s lélekjelenlétére volt szüksége, hogy a helyzetnek ura maradhasson. Egy ilyen lázadást, mely a Gombé folyó partján akart kitörni ellene, a melyet azonban szintén sikerült még idejekorán elfojtania, igen érdekesen ir le Stanley.

„Október 5-én," — irja Stanley — „egy nagyszerű és pompás parkba érkeztünk; beláthatatlan terjedelmű zöld pázsit volt az, melyet itt-ott sötétebb szinü cserjések diszitettek s közülök egy-egy hatalmas és meglepően szép fa emelé a magasba eleven zöld lombkoronáját. E díszes park mélyebb közepén a Gombé folyam hömpölygeté  lassú és nem egészen tiszta hullámait. A síkságot szegélyező apró halmok tetejéről hatalmas bivaly-, zebra-, zsiráf- és antüópe-nyájak sorjáztak lefelé, melyek láttára különben is heves vérem kétszerte hevesebbé lőn. E hely valóban a vadászok paradicsoma volt.

A három nap alatt, míg ott tanyáztunk, két bivalyát, két vaddisznót, egy zebrát, három szarvast, három tuzokat, nyolcz gyöngytyúkot, egy gödényt (pelikán) s két sast hoztak embereim a táborba, nem is említve a két silurust (hal), melyet a Gombéban fogtunk. E sok szép vad legnagyobb részét azonnal megfüstöltük; most már daczolhattunk a sivatagos vidékekkel, — volt ennivalónk elég. Félóra múlhatott el s ime egyszerre csak megállott az én karavánom, a málhákat ledobták s embereim dühösen lármázni és hadonázni kezdettek. Erre aztán én is elkaptam Szelim arab szolgám kezéből a puskámat, megtöltöttem golyóra, elővettem revolveremet és egyenesen a lázongó csapat felé indultam. Embereim szintén előragadták fegyvereiket; kettő közülök, akik egy fejjel kilátszottak a nyüzsgő hangyabolyból, puskáját az útra, tehát felém irányozta. Egyikök Asmani, a kalauz, kit Unyan megyében fogadtam föl — valóságos óriás ki saruk nélkül is volt hat láb magas, széles vállai rendkívüli erőt árultak el; a másik Mabruki Asmani testi lelki jó barátja. Menten czélba vettem őket s parancsolám, hogy jöjjenek közelebb és adjanak számot lázongó magukviseletükről.

Asmani oldalogva sompolygott felém, mosolyt tettetve, de láttam, hogy szemeiben gyilkos szándék tüze lobog. A másik hátam mögé lopózott s régi divatú muskétájának serpenyőjébe lőport öntött. Ekkor hirtelen hátra fordultam s fegyverem csövét alig két lábnyi távolságból homlokára szegeztem; ezután ismét Asmanira tekintve parancsolám neki, hogy fegyverét azonnal tegye le s ujjamat fegyverem ravaszára illesztettm. Soha ember ily közel még nem volt a halálhoz, mint Asmani e néhány perez alatt. Nem ohajtám vérét ontani s meg akartam tenni mindent, hogy azt elkerülhessem, de ha most nem sikerül megfékeznem e gazembert, oda lett volna minden tekintélyem. Karjait fölemelte, hogy czélba vegyen; — életének utolsó percze lett volna ez, ha Mabruki, Speke egykori hű szolgája, hirtelen ki nem csavarja kezéből a puskát, izgatottan fölkiáltva: „ Nyomorult! hogy mered uradra fogni fegyveredet ?"

Ha ez alkalommal Stanleyt rettenthetetlen bátorsága s lélekjelenléte csak egy pillanatra is cserben nagyja, nehezen látta volna meg valaha Livingstonet és a czívilizált világot. így azonban szerencsésen elérték a Tanganika tavát s a partszéli hegységek nyugoti lejtőjón aláereszkedve, csakhamar Üdzsidzsi város kikötője tárult ki előttök.

„E nagyszerű pillanatban" — irja Stanley — „nem gondoltunk többé ama száz meg száz mérföldekre, melyeket fáradságos utazásunk alatt át kellett barangolnunk, ama száz meg száz hegyre és dombra, melyeken föl és le kellett mászkálnunk, ama rengeteg őserdőkre, amelyekben oly gyakran tévelyegtünk, a cserjésekre és bozótokra, melyek bőrünket és ruháinkat megtépdesék, a kopár sós lapályokra, melyek lábainkat feltördelték, a forró napra, mely torkunkat és tüdőnket annyiszor eltikkasztotta, szóval mind elfelejtettük a veszélyeket és akadályokat, melyeken immár szorencsésen túlestünk. Végre az epedve várt magasztos pillanat megérkezett! — álmaink, reményeink, sejtelmeink közel álltak megvalósulásukhoz! Szívünk s érzelmeink előre rohantak fürkésző pillantásainkkal, midőn  szemeink behatoltak a pálmalombok közé, hogy fölkeresek azt a kis kunyhót vagy házat, melyben az ősz szakállu fehér ember lakik, akiről a Maiagarazi folyó partján a bennszülöttektől annyit hallottunk."

Mikor a város határába érkeztek, Stanley sorba állitá embereit s katonásan fölkiáltott: „Bontsátok ki a lobogókat s töltsétek meg fegyvereiteket!" — „Ay Wallah, ay Wallah bana!" (Igen uram, igen!) — felelék gyorsan emberei. „Egy, kettő, három — Tűz!" Az ötven puskából adott sortűz egy ágyutelep üdvlövéséhez hasonlított a közelben emelkedő hegységek visszhangja miatt. Azonnal észre is vettük hatását az alattui.k elterülő békés kinézésű városkán.

,,Most már kírangozi (kalauz)," — monda S. elim, ki Stanley után (ent.ek állítása szerint) az expediciió legkiválóbb tagja volt — „tartsd jó magasan a fehér ember lobogóját és hadd lengjen a zanzibári zászló is. És ti emberek,-tartsátok szorosan egymás mellett s puskáitokat is tartsátok készen a tÜ7elésre, mig a piaczon a fehér ember háza előtt megállunk. Nem egyszer mondottátok nekem, hogy szeretnétek megkóstolni a Tunga-nika-tó halait — most már nem sokára jóllakhattok belőle. Van ott hal és sör elég s hosszú pi honos vár reátok. Indulj !"

Alig mehettek száz rőfnyire s máris tapasztalhatták sortüzelésök óhajtott hatását. Udzsidzsi észrevette, hogy karaván közeledik feléje s az emberek százával özönlöttek az érkezők elébe. A lobogók puszta látásából is azonnal megtudták, hogy a karaván, melyet várnak, már ott van városuk alatt, de az amerikai zászló, melyet az óriás termetű Asmani lobogtatott, kines arozán e napon őszinte mosoly ömlött el, kissé megijesztette őket. Azonban a később érkezettek közül többen emlékeztek még e lobogóra; többször látták azt Zanzi-bárban az amerikai konzulság épületén s nem egy hajó főárboczán büszkén lengedezni s nemsokára felhangzott üdvözlő kiáltásuk: „Bindera Kis-ungu!" (a fehér ember zászlója.) „Bindera Meri-kani 1" (az amerikai zászló).

Ekkor aztán körülvettek bennünket; a vad-zsidzsik, vanyamvezik, vangvanák, varundik, va-guhhák, vamanyuemák és arabok s majd megsüketültünk, a sok „Yambo, yambo bana!" (üdvözlégy uram) kiáltásról! Engem és minden emberemet a legszivélyesebben üdvözöltek.

Stanley utazása Livingstone fölkeresésére. 1873. 117.

IV. Stanleyt és karavánját ott hagytuk el, midőn már alig 300 yardnyira (augol rőf) voltak Ud-zsidzsi városától, s az onnan eléjökbe csődült népsokaság egészen körülvette őket. A tömegből egyszerre csak ez angolul ejtett szavak vonták magukra Stanley figyelmét: „Good morning, sir"! („Jó reggelt, uram".) Stanley meglepetéssel kérésé szemeivel az őt körülvevő fekete bennszülöttek csoportja közt azt, aki Afrika belsejében angolul üdvözlé, s csakugyan föl is találta egy, még a többiekénél is feketébb, de élénk, vidám arczu férfi személyében. Hosszú fehér ingbe volt öltözve s gyapjas fején amerikai vászonból turbánt viselt. „Ki vagy, mi vagy?'* — kérdé Stanley. — „Én Susi vagyok, dr. Livingstone szolgája" — feleié az mosolyogva és vakitó fehér fogait mutogatva. „Micsoda, hát dr. Livingstone itt van?" — „Itt, uram!" — „Bizonyosan tudod?" —

„Bizonyosan, egész bizonyosan uram. Hisz (éppen tőle jövök." — „Good morning, sir!" — monda egy másik hang. — „Nini, hát itt már mindenki tud angolul!" — kiálta fel Stanley. „Én tudok, ur.im." —

Dv Livingstone, ha nem csalódom?" — „Yes!" — monda a doktor utánozhatatlan angol hidegvérrel, miközben föveget alig észrevehetően megemelinté. Kalapomat visszatettem fejemre s mindketten egyszerre nyúltunk egymás keze után. „Hálát adok istennek, doktor, hogy megengedó önt megláthatnom." Livingstone igy felelt: „S én szintén köszönöm az istennek, hogy önt itt üdvözölhetem."

E rövid ugyan, de nagyjelentőségű párbeszéd azóta végigjárta széles e világ valameny-nyi jelentékenyebb hírlapját és bizonyára nem egyhamar fog feledésbe menni a földrajzi fölfedezések évkönyveiben.

A mi ezután történt, ismerhetik olvasóink múlt évi közleményeinkből. Stanley több hétig volt a Livingstone vendége Udzsidzsiben és ez idő alatt a Tanganika-tó északi vége körül együttesen kirándulást tettek, melynek folyamában rájővén, hogy a Rusizi folyó, melynek honnan eredése és hova szakadása még mindig talány volt, ámbár igen sokat összeírtak és beszéltek már felőle, nem a Tanganika-tóból folyik ki, sőt inkább éppen abba ömlik, ez által oly kérdést hoztak tisztába, mely sok ideig fog-lalkoztatá a londoni földrajzi társulat tagjainak elméjét.

A két jó barát 1871. decz. 27-én Udzsidzsiből csónakon a Tanganikán lefelé Urimbábibe ment, s innen a Stanley által ide jövet követett úton igyekeztek utazásuk czélját elérni.  Unyanyembe felé haladtak, hol egészen ismeretlen tartományokat  fedezeztek fel.

Stanley Unyanyembében Livingstone-nal együtt majdnem három hónapig maradván, bő alkalma nyilt Afrika e részének számtalan törzsre és családra oszlott népeit, ezeknek szokásait és erkölcseit, a természet mindhárom birodalmának változatos és gazdag terményeit megismerni s az általa beutazott, azelőtt nagyobbára ismeretlen tartományokról futólag papirra vetett érdekes jegyzeteket kiegészíteni, rendezni s majdan megírandó könyvéhez minél több adatot gyűjteni.

Á népek, melyeknek birodalmait és szokásait Stanley leirja, az úgynevezett néger vagy szerecsen fajhoz tartoznak. Természeti hajlamaikra, külsejökre, szokásaikra és viseletökre nézve nem sokat különböznek egymástól, ugy hogy ha egy néptörzset ismerünk, a többiről is meglehetős tiszta fogalmunk lehet.

„Közép-Afrika népei közt" — irja Stanley — „legnevezetesebb a Vanyamvezi-törzs. Magas, jó termetű fekete faj, nyilt, becsületes arccal, melyen majd mindig mosoly látható; felső fogsorának közepetáján egy kis rés van, melyet még gyerek korában vágnak oda, hogy a törzs, melyhez tartozik, fölismerhető legyen. Nyakáról száz meg száz érczgyürű lóg le; csaknem meztelenül jár.

„A Vanyamvezik Afrika yankee-i: született utazók és kereskedők. Emberemlékezet óta mindig e törzs monopolizálta magának az áruk kivitelét egyik országból a másikba. A vanyamvezi e vidéken a teve, ló, öszvér, szamár — szóval a legjobb teherhordó állat, melyre az utazó legbiztosabban bizhatja holmiját, hogy Afrika belsejébe szállítsa. Az arab egy lépést se mehet az ő segitségök nélkül; a fehér ember, ki fölfedező kirándulásra megy, nélkülük mit sem tehet. A partvidéki városokban százával tartozkodnak, utazókra vagy karavánokra lesve, hogy kalauzokul vagy hordárokul valamely hosszú útra beszegődhessenek. Mikor karavánokkal utaznak, tanulékonyak és engedelmesek. Saját faluikban vidám, tréfás emberek; ha maguk rendeznek kereskedelmi expedicziókat, merészek és ügyesek; Ukonongóban és Ukavendiben vadászok, Usukumában baromtenyésztők és kovácsok; Lundában elefántcsontkeresők és kereskedők, végre a partokon mindent megbámuló, félénk emberek.

„Unyamveziben, — igy nevezik országukat a vanyamvezik, — az „uganga"-nak (orvos- vagy bűbájos szer) roppant hatalma van. Rólám  azt hiresztelték, hogy a „doktor" — már t. i. én — esőt tud csinálni, meg tudja mérgezni az ország valamennyi forrását, hogy a Mirambó népeit megölhesse s isten tudja még, hogy mi mindenféle bűbájos erővel vagyok felruházva, ugy hogy igen sok fáradságomba került, mig megértettem velük, hogy mind abból egy szó sem igaz.

Eleinte betegeiket akarták hozzám hozni, de végre csakugyan meggyőződtek, hogy mit sem tehetek érettök. A „doktor" megkérdezése nélkül vadászatra sem mennek a vanyamvezik soha; ez látja el őket bűbájos erővel, bájitalokkal, füvekkel és elegendő mennyiségű áldással. Egy kis darab a zebra füléből, egy csepp oroszlán-vér, egy darabka párducz-köröm, bivaly-ajak, zsiráf-fark, szarvas-szemöldök: mind oly nagy kincsek, melyektől az vanyamvezi sok pénzért is nehezen válna meg. Nyakukra három szögletü csiszolt kristály- és faragott fadarabokat aggatnak s különösen pedig valami bűbájos talizmán-füvet, melyet a legnagyobb titokban csupán e czélra tenyésztenek."

Sok furcsa szokás uralkodik a vanyamvezik közt. Mikor gyermek születik, az atyja veszi a burkot, melyben az világra jött s elmegy vele a kerület határáig s ott a földbe ássa; ha a határ véletlenül folyóviz, annak partján temeti el; azután egy fa gyökerét kiássa, haza viszi és ajtajának küszöbe alá dugja. Ekkor barátait lakomára hivja  meg. Levág egy ökröt vagy fél tuczat kecskét s ajándékokat osztogat szét. Ha ikrek születnek, soha sem ölik meg az egyiket, mint más vad népeknél szokás ; ellenkezőleg nagy áldásnak tekintik azt. Az anya, mikor a szülést közel érzi, kimegy az erdőre s ott ápolja egy barátnője. A házassági szertartás olyan, mint a többi afrikai vad népeknél; a leányt atyjától tehenekért vagy kecskékéért, már ahogy a vőlegény birja, megvásárolják. Ha valakit mások megrontására használt boszorkányságon érnek, halállal büntetik meg.

Stanley afrikai utazásából V.

 Chumah, uram!" — „Hogy van a doktor?" — kérdé Stanley. „Nem a legjobban, uram." — „Hol volt oly sokáig?" — „Manyuemában."— „Most már szaladj,

„E közben az expediczió előcsapata, élén a kirangozival (kalauz), ki zászlóját magasan lobogtatá, megállott és Szelim igy szólt hozzám:

„Én már látom a doktort, uram. Milyen öreg! — szakálla egészen ősz." — Mi mindent nem adtam volna egy kis barátságos erdőcskéért, hol senkitől sem láttatva, örömömnek fékét megereszthettem vala; lehet, hogy kezeimet harapdáltam volna össze boldogságomban, mint egy eszeveszett, vagy kecskebukát vetettem volna, vagy a fára másztam volna — szóval isten tudja, miket el nem követek, hogy fékezhetetlen érzelmeimnek szabad röptöt engedhessek. Szivem hangosan, lázasan vert, de türtöztetnem kellett magamat, nehogy levonjon valamit fehér emberi méltóságomból az, hogy engem ily rendkívüli lélekállapotban látnak, mit elárulni a komoly keletiek tudvalevőleg szégyennek tartanak."

„Tettem tehát annyit, amennyit ily körülmények közt megengedhetőnek tartottam. A tömeget hátra tereltem s az utócsapatból előre hatolván, a sokaságtól képezett élő sétányon végig haladtam, s egy csoport arab közt, kik félkört képeztek, egy ősz szakálu fehér embert pillantottam meg. Amint lassan feléje közeledtem, azonnal észrevettem , hogy arcza egészen halváiy és fáradt kinézésű volt; vörös gyapot kabátot s fején szinehagyott arany paszonoántos tengerészsapkát viselt. Oly szívesen a nyakába borultam volna, de őszintén megvallva ezégyelltem e műveletlen durva nép előtt, mely magavíseletemet minden bizonnyal gyávaságnak bélyegzi vala, — meg aztán arról sem voltam egészen bizonyos, hogy ő, mint komoly, hidegvérű angol, miként fogadta volna rohamos föllépésemet. Igy hát nem volt egyéb mit tennem, minthogy határozott léptekkel hozzá mentem s kalapomat levéve közönyösen igy szólitám meg:

„Dr Livingstone, ha nem csalódom?" — „Yes!" — monda a doktor utánozhatatlan angol hidegvérre1, miközben föveget alig észrevehetőleg megemelinté. Kalapomat visszatettem fejemre s mindketten egyszerre nyúltunk egymás keze után. „Hálát adok istennek, doktor, hogy megengedi önt megláthatnom." Livingstone igy felelt: „S én szintén köszönöm az istennek, hogy önt itt üdvözölhetem." E rövid ugyan, de nagyjelentőségű párbeszéd azóta végigjárta széles e világ valamennyi jelentékenyebb hírlapját és bizonyára nem egyhamar fog feledésbe menni a földrajzi fölfedezések évkönyveiben. Ami ezután történt, ismerhetik olvasóink múlt évi közleményeinkből. Stanley több hétig volt  Livingstone vendége Udzsidzsiben és ez idő alatt a Tanganika tó északi vége körül együttesen kirándulást tettek. Rájővén, hogy a Ruhszi folyó, melynek honnan eredése és hova szakadása még mindig talány volt, ámbár igen sokat összeírtak és beszéltek már felőle, nem aTanganika-tóból foly ki, sőt inkább éppen abba ömlik, ez által oly kérdést hoztak tisztába, mely sok ideig foglalkoztatá a londoni földrajzi társulat tagjainak elméjét.

A két jó barát 1871. decz. 27-én Udzsidzsi-ből csónakon a Tanganikán lefelé Urimbábiba ment, s innen a Stanley

által idejövet követett utón igyekeztek utazásuk czélja,  Unyanyembe felé haladni, hova egészen ismeretlen tartományokon barlangolva keresztül 1872. február 18-án szerencsésen meg is érkeztek.

Stanley Unyanyembében Livingstone-nal együtt majdnem három hónapig maradván, bő alkalma nyilt Afrika e részének számtalan törzsre és családra oszlott népeit, ezeknek szokásait és erkölcseit, a természet mindhárom birodalmának változatos és gazdag terményeit megismerni, s az általa beutazott, azelőtt nagyobbára ismeretlen tartományokról papirra vetett jegyzeteket kiegészíteni, rendezni s majdan megírandó könyvéhez minél több adatot gyűjteni.

A népek, melyeknek birodalmait és szokásait Stanley leirja, az úgynevezett néger vagy szerecsen fajhoz tartoznak. Természeti hajlamaikra, külsejükre, szokásaikra és viseletökre nézve nem sokat különböznek egymástól, ugy hogy ha egy néptörzset ismerünk, a többiről is meglehetős tiszta fogalmunk lehet.

„Közép-Afrika népei közt" — irja Stanley — „legnevezetesebb a Vanyamvezi-törzs. Magas, jó termetű fekete faj, nyilt, becsületes arccal, melyen majd mindig mosoly látható; felső fogsorának közepetáján egy kis rés van, melyet még gyerek korában vágnak oda, hogy a törzs, melyhez tartozik, fölismerhető legyen. Nyakáról száz meg száz érczgyürű lóg le; csaknem meztelenül jár.

„A vanyamvezik Afrika yankee-i: született utazók és kereskedők. Emberemlékezet óta mindig e törzs monopolizálta magának az áruk kivitelét egyik országból a másikba. A vanyamvezi e vidéken a teve, ló, öszvér, szamár — szóval a legjobb teherhordó állat, melyre az utazó legbiztosabban bizhatja holmiját, hogy Afrika belsejébe szállítsa. Az arab egy lépést se mehet az ő segit-ségök nélkül; a fehér ember, ki fölfedező kirándulásra megy, nélkülök mit sem tehet. A partvidéki városokban százával tartózkodnak, utazókra vagy karavánokra lesve, hogy kalauzokul vagy hordárokul valamely hosszú útra beszegődhessenek. Mikor karavánokkal utaznak, tanulékonyak és engedelmesek ; saját faluikban vidám, tréfás emberek; ha maguk rendeznek kereskedelmi ex-pedicziókat, merészek és ügyesek; Ukonongóban és Ukavendiben vadászok, Usukumában baromtenyésztők és kovácsok; Lundában elefántcsontkeresők és kereskedők, végre a partokon mindent megbámuló, félénk emberek.

„Unyamveziben, — igy nevezik országukat a vanyamvezik, — az „uganga"-nak (orvos- vagy bűbájos szer) roppant hatalma van.*) Kólám is azt hiresztelték, hogy a „doktor" — már t. i. én — esőt tud csinálni, meg tudja mérgezni az ország valamennyi forrását, hogy aMirambó népeit megölhesse s isten tudja még, hogy mi mindenféle bűbájos erővel vagyok felruházva, ugy hogy igen sok fáradságomba került, mig megértettem velők, hogy mind abból egy szó sem igaz. Eleinte betegeiket akarták hozzám hozni, de végre csakugyan meggyőződtek, hogy mit sem tehetek érettök. A „doktor" megkérdezése nélkül vadászatra sem mennek a vanyamvezik soha; ez látja el őket bűbájos erővel, bájitalokkal, füvekkel és elegendő mennyiségű áldással. Egy kis darab a zebra füléből, egy csepp oroszlán-vér, egy darabka párducz-köröm, bivaly-ajak, zsiráf-fark, szarvas-szemöldök: mind oly nagy kincsek, melyektől az vanyamvezi sok pénzért is nehezen válna meg. Nyakukra három szögletü csiszolt kristály- és faragott fadarabokat aggatnak s különösen pedig valami bűbájos talizmán-füvet, melyet a legnagyobb titokban csupán e czélra tenyésztenek."

Sok furcsa szokás uralkodik a vanyamvezik közt. Mikor gyermek születik, az atyja veszi a burkot, melyben az világra jött s elmegy vele a kerület határáig s ott a földbe ássa; ha a határ véletlenül folyóviz, annak partján temeti el; azután egy fa gyökerét kiássa, haza viszi és ajtajának küszöbe alá dugja. Ekkor barátait lakomára hivja meg. Levág egy ökröt vagy fél tuczat kecskét s ajándékokat osztogat szét. Ha ikrek születnek, soha sem ölik meg az egyiket, mint más vad népeknél szokás ; ellenkezőleg nagy áldásnak tekintik azt. Az anya, mikor a szülést közel érzi, kimegy az erdőre s ott ápolja egy barátnője. A házassági szertartás olyan, mint a többi afrikai vad Dépeknél; a leányt atyjától teheneken vagy kecskéken, már a hogy a vőlegény birja, megvásárolják. Ha valakit mások megrontására használt boszorkányságon érnek, halállal büntetik meg. Ha valakit lopás alkalmával tetten kapnak, ott a helysainén megölhetik

Az északi vanyamvezik szorgalmas munkás emberek. Vasszerszámaikat maguk készítik s ők látják el ásóval, kapával és fejszével az egész vidéket a Tauganikától Usayaráig. Utolsó rajzunkon a vanvamvezik munkálkodásának és ipartermékeinek néhány érdekes mutatványa látható. Az 1. számú kép górékat (gabona-raktárak), a 2-ik cséplő embereket, a 3-ik egy kis kunyhót, a 4-ik számúak különböző alakú pipákat (— ott is nagyban pipáznak —), az 5-ik egy kelet-afrikai narghilét, a 6-ik harczi baltát, a 7-ik hadi bárdot, (legszokásosabb fegyvernem), a 8-ik lábgyürüket, a 9-ik tömör karpereczeket, a 10ik dobot, a 11-ik érczsodrony-ékszereket s végre a 12-ik széket ábrázol.

A beutazott ismeretlen tartományok szelíd és vad állatairól Stanley szintén igen érdekes leírásokat közöl. Elég alkalma volt azokat szinről szinre megismerni. A ldkerekségének legnagyobb, leghatalmasabb és legvérengzőbb vadállatai éppen vidéken vannak otthon. Mikor Udzsid-zsi féle utaztában a Tanganika tavától már csak néhány napi távolságra volt, a Mtambu nevű folyó valóban paradicsomi szépségű partjain véletlenül oly veszedelmes vadászkalandba keveredett, amely szinte életébe került.

Ugyanis amint az említett folyó bal partján sétálgatott, a közelben elterülő sűrűségből egy nagy vöröses színű vadkan rontott feléje, aczélkeménysógü agyarait dühösen csattogtatva. Stanley negyven rőfnyire közeledett feléje s miután jól czélba vette, tüzet adott rá. Az állat, mintha golyó nem is érte volna, magasra ugrott s orrát föltartva és farkát fölcsavaritva, készült Stanleyra rohanni. A mig pár perczig hallgatózott s átható tekintetével a környéket kémlelgeté, Stanley másodszor is rálőtt és mellén találta, ugy hogy a golyó egészen a testébe hatolt. Az iszonyú állat még most sem rogyott össze, miként Stanley várta volna, hanem dühösen rohant arra felé, a honnan a lövés történt s mikor Stanleytől alig volt pár lépésre, ismét egy golyó találta, mely egészen keresztül hatolt rajta. Még ekkor is lábain maradt egészen addig, a mig oda ért, hol Kalulu, Stanley bennszülött szolgája egy fa mögé bujt, hol aztán hirtelen megállt és összerogyott. De mikor Stanley feléje közeledett, hogy késével torkát fölvágja, ismét felugrott s meglátván egy fa tövénél a Stanley által eldobott napellenzőt, e csillogó fehér tárgy föl-ébreszté figyelmét s arra felé tartott. Innen csakhamar egy eürü bokorba ugy bevette magát, hogy sehogy sem tudták kizavarni s minthogy már késő este volt s tanyájuktól is majdnem 3 mérföldnyire voltak, a jó pecsenyét ott kellett hagyniok.

Afrika belsejében a házi állatok majdnem ugyanazok, melyek a világ többi részeiben. A szarvasmarháknak két fajtája-ismeretes ott; egyik melyet főleg Ugogóban, Unyanyembében és Ühhában tenyésztenek, azért feltűnő, mert vállai közt púpja van, mint az amerikai vadbivalynak. A másik faj főleg Udzsidzsiben található s az előbbitől hosszú lábai, nyúlánk termete és szokatlanul nagy széles szarvai különböztetik meg. A juhak közül a kövérfarku juhát tenyésztik leginkább. Kecske, szamár, kutya, macska és mindenfele szárnyas baromfi bőven található Közép-Afrikában. A Tanganika-tó különböző halfajait érdekesen irja le Stanley. Az ásványország termékeit szintén kimerítően sorolja elő. Egy szóval Stanley könyve, habár a földrajzi szélességek és hosszúságok meghatározásával nem sokat törődött is, főleg néprajzi, állat-, növény- ée ásványtani tekintetben mindig megbecsülhetetlen eredeti forrásul fog szolgálni az általa beutazott nagy terjedelmű vidékre nézve.

Stanley 1872. márcz. 14-én búcsúzott el ősz barátjától Unyanyembében a hosszas viszontagságos utazás után, melynek részleteit olvasóink már ismerik, Európába tért visssza, hol mindenfelé nagy kitüntetéssel fogadták. Az angol földrajzi társulat, mely Stanley tudósitásait eleinte félreismerhetetlen gyanakodással fogadta s őt charlatán kalandornak tartotta, tévedését csakhamar belátván, a Viktoria-érmet 1873-ra neki Ítélte odac Viktória királynő pedig elismerése jeléül értékes burnót-szelenczével ajándékozta meg. Utazásairól irt könyve, mely már németre és francziára is le van forditva, csak angol nyelven több mint 20 000 példányban kelt el s bizonyára kodveccz olvasmánya lesz a német és franczia olvasó közönségnek is.

A SZUDÁNI HARCZTÉRRÖL. 1884. 24.,73.

— Ütközés Tonker mellett. —

Az álpróféta ujabb tudósítások szerint Szennár felé halad seregével s csak azután szándékozik Khartum felé fordulni, melynek elfoglalása után észak felé nyomulna tovább. Míg ez megtörténhetnék, hónapok múlhatnak el a keletiek ama harczmodora mellett, mely még nem tudja, hogy a diadal a lehető gyorsaságtól függ. S egyéb körülmények is jöhetnek még közbe, melyek változtathatnak a dolgon. Az angolok fölfogása szerint többé nem lehet arról szó, hogy Egyiptom Szudán felé megkísértse újra kiterjeszteni hatalmát; török segítséggel éppen nem, mert nem akarják, hogy a porta visszanyerje elvesztett befolyását Egyiptomban. Az egyiptomi csapatok egymagukra nem elég erősek diadalmasan mérkőzni meg a máhdival s igy Szudán függetlensége valószínűleg biztosítva van.

A szudáni harcztéren eddig történtekről mindig több részlet jött tudomásra. Eddig csak nagyjában volt érintve, hogy az egyiptomi csapatok El-Obeid előtt is szenvedtek veszteségeket az álpróféta seregei ellen. Így a többi közt Tonker mellett, nem messze Szuakimtól, hol a fölkelők egy jelentékeny egyiptomi csapatot ugrasztottak szét s részben felkonczoltak.

Ez ütközetről angol lapokban a következő jelentést olvassuk:

November 1-jén hire terjedt, hogy a trankikati utat a felkelők megtámadták. Két hadihajót, a Túrt és Dzsaff ériét küldték ki ellenük, háromszáz gyalog katonával, negyven lovas basi-bozukkal s hannincz török és néger vegyülékü harczossal. Parancsnokaik Taher Mahomed pasa és Hasszán bej voltak. Velők volt Moncrieff angol tengerész is, aki egyúttal szuakimi angol konuul is, továbbá négy görög kereskedő. A Dzsafferié hajó 4-én vetett horgonyt a kikötőben s másnap a másik hajó is megérkezett.

A kikötőtől mintegy 8 órát kellett Tonker felé haladni. Legelöl mentek a vezérek, az angol konzul és a görög kereskedők, mindenik a saját lován; mellettük a török-néger katonák gyalog, majd a lovasság. Minden ember puskát vitt magánál, azonkívül víztartót. A menet azonban nem volt katonailag szabályszerű s igy nagyon sok alkalmat nyújtott a támadásra az ellenségnek, mely csakugyan hamar mutatkozott is.

Mintegy két órai menet után már feltűntek egyes 5—6 főből álló felkelő csoportok, melyeknek száma lassanként mintegy százötvenre növekedett. Taher Mahomed pasa kiadta a parancsot, hogy tüzeljenek rajok. A sortűzre az ellenség elfutott, de csakhamar visszatért, ostrom alá vette az egyiptomiakat, kik még nem voltak képesek összefüggő oszlopokká csoportosulni. A máhdi katonái a kisebb csapatokat megtámadták, benyomultak közéjök s azok, elhányva fegyvereiket, megfutamodtak.

A pasa a közvetlen körű ötté levők között sem tudott rendet tenni s maga is utána lovagolt a futóknak. De hiába. Az ellenség a felbomlott csapatokat csaknem ellenállás nélkül mészárolta le s csak egy részöknek sikerült elmenekülni. Azok, kik a hajóhoz visszafutottak, fegyvereiket, podgyászaikat, sőt ruháikat is eldobták, csakhogy könnyebben futhassanak. Egy más csapat (120—150 ember) még elég rendben érkezett meg Szuakimbe, bár az is folytonosan futott. Az angol konzul s a négy görög kereskedő azonban magukra hagyatva, elvesztek a támadók osztagájai alatt. Képünk épen a konzul megöletésének jelenetét mutatja.

A csetepaténak, melynek fő jelenete egy Abatte nevű angol rajzolónak a helyszínén készült vázlata után készült, nagyobb jelentősége nem volt, bár ott is mintegy száz ember veszett el. Jellemző a hadjáratra nézve, amennyiben eléggé mutatja, hogy mily rendetlen s fegyelmezetlen tömeg vesz részt Egyiptom részéről a szudáni hadjáratban. A

A szudáni hadjáratot uj fordulat tette ismét érdekessé. Mig az ország bensejéböl csaknem teljesen hiányzanak a hírek s csak Gordon pasa utazásáról kapunk; némi értesüléseket: a keleti részekben a fölkelés erősebbé lett. Sinkat erődöt a fölkelők már elfoglalták s az egyiptomi helyőrséget lekonczolták. Tokár folyvást ostrom alatt van s Baker fekete hadseregét, habár ez volt nagyobb számmal, a fölkelők febr. 4-én Trinkatat mellett, honnan Tokár fölmentésére akartak menni, tönkre tették. Mindenünnen tehát aggasztó hírek érkeznek az angolok s egyiptomiak kormányához. A figyelmes szemlélőnek ugy tűnik fel, hogy a helyzet már. is jelentékenyen javult. Baker helyett Hewett admirált nevezték ki Szuakim védelmére, ki mint kiváló katona ismeretes ; a használhatatlan egyiptomi csapatokat elbocsátották, az angol katonaságot s hajóhadat  elentékenyen megerősítették, s ugyanekkor Maghrani Ozmán, a hires főpap buzgólkodásának sikerült egy pár főnököt megnyerni, hogy Szuakimba jöjjenek s az egyiptomi kormánynak engedelmességet fogadjanak s végül  csaknem varázshatást gyakorolt az öreg Gordon pasa, ki személyes megjelenése és néhány szava által is képes oly győzelmeket vívni ki, melyek nyert csatákkal érnek fel.

A háború ez ujabb fordulata alkalmából három meghódolt főnök (sejk) arczképét mutatjuk be. Az angol festő, ki őket Szuakimban természet után rajzolta le, nevükön kívül, melyeket a kép alatt ott talál olvasónk, mit sem jegyzett fel róluk s igy igen természetesen mi sem mondhatunk részleteket. Különben a Vörös-tenger partján (s ez részben Arábiára vonatkozólag is áll) minden főnök jóformán egyforma.

A nubiai sivatag lakója eredetre nézve alig mondható ugyan arabnak, de nyelve, gondolkozásmódja, ruházata s szokásai már arabbá tették. Nagy részök még most is vándoréletet folytat. Még a városi arabok is főképp csak tanyaéletet élnek. Szuakim arab városrésze, mely a szárazföldön van s a szigettel gát köti össze, nagyobbrészt földkunyhókból vagy sátrakból áll s a nép öltözete csak annyiban különbözik a vidéki lakosokétól, hogy humuszok még tűrhető fehér, mig a pusztai lakos lepedője, melyet mosni soha sem szoktak, ép oly barnás szürke lesz, mint a környező természet. Mindannyi meztelen lábbal jár, igen csekély ékességet és fegyvert hord, de harczias, deli termete, nemes mozdulatai nem ritkán e rongyokban is szép hatást tesznek. A harcz az ő éltető elemök. A melyik arab csak teheti, vásárol egy rabszolgát, vagy még inkább rabszolganőt, mivel ez olcsóbb, alig kerül egy «darab» 50 Mária Terézia-tallérba (ez itt a főpénznem) s azt azután dolgoztatja, maga minél többet alszik s hever; egy kis kecsketej és juhhús elegendő táplálkozására s a hűvösebb reggeli és esti órákban társaival pipafüst mellett igen sok időt tölt beszélgetéssel. Szabad arab a har-czon kívül legfölebb a tevék és lovak legeltetésével s mellesleg — rablással foglalkozik. Valószínű, hogy ily kaliberű a jelenleg bemutatott három főnök is s mivel a főnöki hatalom e vidéken nagyon jelentéktelen, rendesen csak 20—30 fegyverfogható ember fölötti rendelkezésre jogosít s az egyiptomi és angol egyesült hadseregnek valami nagy segítséget alig hozhat.

A legújabb események következtében oly nevezetessé vált egyiptomi Szudánban kétségkívül a legjelentékenyebb hely Khartum, melyet eddig is oly gyakran emlegettek s most, midőn Gordon pasa ide érkezett  a fölkelés összes szálait kezében egyesíteni igyekszik, még inkább előtérbe lép.

Közép-Afrika 1873. 104. csodás, ismeretlen világát, az oly sokszor mesés színben feltüntetett farkas embereket s törpe népeket kutatni törekedtek, mindenütt részletes adatokat találunk e helyről, mely egykor, mint ma Zanzibár, a kutatók kiindulási pontját képezte. Itt folyik össze a Nílus két nagy ága, a Fehér- és Kék-Nilus, hogy egyesülve megalkossák a földgömb egyik legnagyobb s leggyakrabban emlegetett folyóját. A Szahara pusztaságból, a kelet-afrikai tó-vidékekről, az arabok és berberek lakta pusztákról, sőt a vad négerek vidékéről is itt egyesülnek a különböző utak, hogy innen vagy a Nilus termékeny deltája vagy a tengerpart felé vezessenek. Itt e városban található már közel félszázad óta az utolsó nyoma az európai czivilizá-cziónak, itt laknak a mi nagyhatalmasságaink legtávolabbi vidékekre küldött konzuljai s Egyiptom messzeterjedő közép-afrikai birodalmának, az elefántcsont- és rabszolgakereskedés vidékének ez a kulcsa, sőt központja.

E nagy jelentősége daczára csalatkoznánk, ha azt hinnők, hogy Khartum nagy város, ötven-hatvanezerre becsülik ugyan a különböző szármzású lakosainak számát, de e számhoz kétségkívül igen jelentékeny kontingenst szolgáltatnak az egyiptomi katonák s az Afrika különböző részeiből itt tartózkodó kereskedők és kalandorok. Csaknem biztosra vehető, hogy egész Keleten, még a hírhedt Konstantinápolyt sem véve ki, alig van aránylag oly sok rovott előéletű ember, mint e városban. A rabszolgakereskedés, melyet a szudániak, különösen régebben, a szerencsétlen négerek ellen folytatott rablóhadjáratokkal sem idegenkedtek megkönnyíteni s a mesés jövedelem, melyet a cserekereskedés némely ágai hoznak, igen sok kalandort vonz e helyre. Természetes azonban, hogy ezek rendesen el is távoznak, mihelyt megszedték magukat. S ez a nép teszi mégis a város arisztokrácziáját. A legtisztességesebb elem néhány állandóan megtelepedett mohamedán vagy kopt kereskedő. 

­ *  *  *

A LEGELSŐ GÖZHAJOZÁSOK EURÓPA ÉS AMERIKA KÖZÖTT. . 1873. 402.

A nagy Atlanti-oczeán északi részén, Európa és Észak-Amerika között, ma már jóformán rendes országát van, melyen napról-napra több gőzöst és más hajót lehet találni, némely esetekben valóságos mozgalmas kép tárái elénk, különösen a földgömb két legnépesebb városa London és New-York között vezető úton. Ez az érdekes forgalom azonban aránylag nagyon lassan fejlődött. Gőzhajókkal igen hosszú ideig nem merték ezt a nagy utat rendszeresen megtenni.

Az első gőzhajó, mely az Atlanti-oczeánon keresztül ment, a «Savan)iah» volt, mely 1819 május 26-án indult el Rogars Mozar kapitány vszetése alatt a hasonnevű kikötővárosból Georgia államban és 29 nap múlva érkezett meg Liverpoolba. Hosszú útjának magyarázata az, hogy a hajó maga is vitorlás hajó volt kezdetben s átalakítása kezdetleges volt, ezenkívül pedig nem vitt elegendő kőszenet magával s 8 napon át csak a szelet használta. Liverpoolban a gőzös megérkezése nagy izgatottságot keltett, általában azt hitték, hogy ezzel akarják Napoleont kiszabadítani Szent-Ilona szigetéről. A «Savannah» innen még elment Kopenhágába és Szent-Pétervárra is, s mindenütt nagy feltűnést keltett oly annyira, hogy Stockholmban a svéd király, Szentpétervárit az orosz czár meglátogatták a hajót, a czár a kapitánynak emlékül két vas széket adott. A hajó hoszsza 30-48, szélessége 7'92 méter s tonnatartalma 250, a kerekek egy perez alatt 15-^-2o fordulót tettek. Visszatérő útját 25 nap alatt tette meg s ebből ismét hat napon csak a szelet használta fel. Emlékezetre méltó, hogy a nagy hírnévre vergődött hajót gazdája, Scarborough, mivel az Egyesült-Államok kormánya nem vásárolta meg, elárvereztette s uj tulajdonosai ismét vitorlás hajóvá alakították át.

Nevezetes, hogy a «Savannah» példája csak egy teljes évtized után ismétlődött. A második utat az oczeánon át holland hajó tette meg 1829-ben. Amsterdami és rotterdami kereskedők építettek ekkor egy gőzöst, hogy a nyugatindiai gyarmatokkal könnyű összeköttetésük legyen s elkeresztelték azt egy nyugatindiai sziget után «Curacao»-nak. A hajó Skóthonban készült 350 tonnatartalommal; 00 lóerőre s több izben járt Amerikában, de csak egy-két évig azután a járatását beszüntették.

Újból eltelt három év, míg a két első gőzösnek utánzója akadt s ez alkalommal Kanadában. A «Quebek and Halifax» nevű gőzhajózási társaság Royal Williams nevű hajója ment át 1832-ben Európába, hol rendkívül nagy feltűnést keltett olyannyira, hogy egy angol hadihajó lövetett reá, mint ördöngös szerkezetű hajóra. Egyedüli terhe kőszén volt, mely tehernek felét az utazás alatt felhasználták; utasoknak vagy árunak hely rajta már nem maradt.

Még e három sikerült kísérlet sem bátorította fel a vállalkozást óczeáni gőzösök építésére, újból hat évi szünet állott be s csak 1838 óta kezdődött meg a hajózás rendszeresebben. Ebben az évben ugyanis csaknem egyszerre indult útnak Londonból két gőzhajó, a«Sirius»és a «Great Western New-York felé. A «Sirius» 18 napig ment a nagy tengeren s 47 utast vitt magával, a «Great Western» útja 17 napig tartott. Mivel ezen idő alatt viharok, sőt jégesők is voltak, a bizalom a gőzhajók járatása iránt megszilárdult s ezentúl már nem volt oly év, midőn az Atlanti-oczeánon gőzös ne járt volna, bár az élénkebb közlekedés csak az 50-es években kezdődött meg, kapcsolatban a nagy kivándorlásokkal az Egyesült-Államokba.

A NŐKRŐL

Zuboly: AZ ASSZONY GONDJA. 1917. 386.

Normális időben az «asszonyi» jelző a gond szó előtt ennek a komor és súlyos fogalomnak bizonyos megvékonyítását, enyhítését, jelentette. Sőt valamelyes humoros zománczot adott neki. Nemcsak a súlyát, hanem a komolyságát is csökkentette. Az asszonyi gond inkább témája volt a vígjátékíróknak és a csevegőknek, mint a szocziologusoknak. A közgondolatban a legközelebb hozza a tavaszi ruha, a legújabb kalap vagy egy divatos fürdőruha, mint hagyományos és tipikus indítékai az asszonyi gondnak. Valami játékos zengzete volt ennek a fogalmi műfajnak, ellentétben a férfigonddal, amely ónosan súlyos és aczélosan fénylő. A nő borús elmélyedése: mélaság vagy ábrándozás, az idegessége: a gondtalanságnak önmagába való belefáradása és a tétlen idegek vibrálása, nyugtalankodása, hanczurozása. Ez volt a fölfogásunk közhelye. Mert nem csak a beszédnek, hanem a gondolkodásnak is vannak frázisai.

Minden szenvedés újjáértékelő természetű, mert minden szenvedés próbatétel. A háromesztendős háború egyike a legnagyobb revízióknak, amelyeknek valaha az emberiség alávettetett. Mi maradt meg annak,  ami ezelőtt harminczhat hónappal volt? Az idő átmásító, romboló, érlelő és kialakító ereje fantasztikusan fokozódott. Bizonyos ideák és jelszavak, a melyek három év előtt még gügyögtek, ez arasznyi idő alatt — a szerint mennyi igazi életerő volt bennük — atlétává fejlődtek, vagy aggastyánná hervadtak. Képzetek, fogalmak és fölfogások nemcsak a vonásaikat változtatták meg, hanem a lényegük is átalakult.

A gond: férfié és nőé, nem háborús produktum. Az életnek ez az árnyéka megteremtése óta követi az embert. Az asszonyi gond se alkalmazkodott, fájdalom, soha ahhoz a kissé fölületes és könnyelmű képzethez, amelybe a fölszinesség belefogalmazta. A nő szerepe soha se juthatott volna a maga valóságához az élet örök drámájában, ha a legsúlyosabb asszonyi gond témája valóban egy legújabb divatú toilette és legmélyebb elmerülése az ábrándozás lett volna. A gond nagyon liberális és nagyon kíméletlen. Soha se tett nemi megkülönböztetéseket és nem nézte : aczélosan szögletes vagy hófehér és gömbölyű-e a váll, a melyre a maga súlyos podgyászát rakja. Nincs az a kemény, úgynevezett férfigond, a mely az asszonyt is föl ne kereste volna, erősen a háttérbe szorítva minden specziális asszonyi tépelődést.

A mit azután a háború produkált, az éppen olyan példátlan megpróbáltatása az asszonynak, mint a férfinak. Az egyetlen különbség a férfi számlájára : a hősi halál lehetősége. Ez ellen a nő védve van, de ez a védettség egy védtelenség a súlyában rettentően megnövekedett élettel szemben. A nők tömegéről beszélünk. Azokról, a kiket a szocziális fejlődés még nem emelt ki a hagyományosan értelmezett asszonyi hivatás kizárólagosságából. A kik az élet etappe-szolgálatát látták el a polgári munka frontján harczoló férfiak mögött.

A háború valamennyi kihatása a nő életére és sorsára nem egy czikknek, egy könyvnek is túlságosan gazdag tématömeg. Itt csak a háziasszony válságáról beszélünk, a mely a témakör krízisei között rangban talán a legkevésbbó előkelő, de nyilvánvalóan a legáltalánosabb, a legszélesebb felületet érintő. Hogy a háziasz-szonyi hivatás a legverőfényesebb béke idején se volt olyan könnyű, mint a milyen keveset énekeltek róla, erről az idegorvosok szolgálhatnak nagyon érdekes és kissé lehangoló adatokkal, ök hitelesen elmondhatják, hogy az úgynevezett hétköznapi vagy apró-cseprő bajocskák mindig nagyon alapos munkát végeztek az asz-szonyi idegek megbolygatásában és a hatásuk kiadósan érvényesült egész a szanatóriumokig. Nem mindig valalmi lelki megrázkódtatás volt az asszonyi idegek kóros elfáradásának a forrása, hanem egy nehéz kötelesség folytonos robotmunkája is nagyon elég, hogy a taposómalomban keringő lelket megviselje.

És ez a soha se könnyű hivatás az idők ki-fordulásával rettenetes új terhekkel súlyosodott. Egy részében elveszítette lendítő erejét. Az, a kiéri minden fáradság kisebbnek érzett, sőt bizonyos gyönyörűség volt, eltávozott és a szerető készség a maga munkáját egyszerre czél-talannak, hiábavalónak, tehát fölöslegesnek és nyűgösnek érezte. Más részben a czéljában megmaradt föladat soha se sejtett mértékben megnövekedett. A háztartást nemcsak vezetni kellett, hanem szinte napról-napra újonnan beszerezni is. A háziasszony gondját nemcsak a fölhasználás módja ostromolja, hanem az előteremtésé is. A készletek határtalansága megszűnt, a beszerzés külön mesterséggé, sőt művészetté lett, a drágaság nagy, a lehetőségek korlátozottak. Jól ellátni a maga házanépét az asszonynak, ha nem is a legnagyobbrangú, de mindenesetre a legáltalánosabb és leghagyományosabb becsvágya. A nélkülözés, a lemondás, a megalkuvás kényszere neki fokozottan keserves, mert nem magáért a legkeservesebb. — Tékozlónak kell magamat éreznem, — panaszolta a könnyektől meghomályosodó szemmel egy nem kisállású tisztviselő felesége, a mikor a legszükségesebbeket beszerzem. Úgy érzem, hogy kifosztom az uramat, a mikor az ebédre valót megvásárolom!

A gondoskodás e nehéz időben a legvéresebb és legmarczangolóbb gonddá komorodott és e teher egy igen nagy, talán legszövevényesebb részét az asszony viseli. Nemcsak a legszegényebb, hanem az is, a ki máskor nem kellett, hogy iskoláját járja a «beosztásnak» és a latolgatásnak. Medáliák a csöndes, de sorvasztó harczok emlékét az asszonyi szivek fölött őrizni és hirdetni nem fogják : de a kik tanúi és tudói vagyunk tragikus küzdelmeiknek, illik, hogy a gondolatunkba és a tiszteletünkbe fogadjuk halavány

Szalay Kornél: A BOSNYÁK NŐ. 1901, 497.

Nyugat népei képzelődését minden időben különösen izgatta a titokteljessóg fátyolával leplezett fényes börtön, a hárem, ahova Mohammet próféta vallása az asszonyt elrejti az idegen férfiú szeme elől. Nyugati utazók, írók és költők, akik legtöbbször alig huszonnégy óráig szívták a balzsamos, meleg délkeleti levegőt, ezt is gyakran közvetetlenűl a czivilizált Nyugatnak mindent elsimító tőszomszédságában, a legképtelenebb meséket irták és beszélték a keleti, főképen a muzulmán nőről.

Bosnyákország és Herczegovina lakosságának jelentékeny része muzulmán, mert 1 millió 600 000 lakos közül 600 000 a muzulmán. A földbirtok túlnyomó része is az ő kezükön van. Az okkupáczióig pedig ők voltak a föltétlen urak ezekben a tartományokban, habár származásra nézve éppen úgy délszlávok vagy bosnyákok, mint a lakosság többi, keresztény része. Egészen téves tehát töröknek nevezni a Mohammed hitét valló bosnyákot, aki jóllehet nem ozmánli, azért mégis hű követője a prófétának, sőt a herczegovinai muzulmánok a legfanatikusabbak közé tartoznak az izlám világában.

Itten is lépten-nyomon megakad szemünk a farácsos ablakokon, amelyek a háremüket elzárják a fürkésző pillantás elől. Lépten-nyomon találkozunk titokteljesen elburkolt nőkkel, akik kötelességszerűen elfordulnak, mihelyest idegen férfit látnak közeledni. Ezért alább részletesen ismertetjük a muzulmán bosnyák nő életét egy előkelő gondolkozású, elmés magyar úri nő tollából, aki sok időt töltött a bosnyák-herczegovinai muzulmán nők körében.

Tévedés volna azonban azt hinnünk, mintha egyedül a sűrűen elfátyolozott keleti nő érdemelné meg érdeklődésünket. A nő egyénisége és élete annyira eltérő keleten a mi nyugati szokásainktól, hogy a keleti nő általában, tekintet nélkül vallására, az etnográfus tanulmányainak egyik legvonzóbb tárgyát képezheti.

Bosnyákországban és Herczegovinában a muzulmán nőkön kívül vannak római katholikusok, görögkeletiek, és zsidók (spanyolok). A zsidók Spanyolországból vándoroltak be századokkal ezelőtt; máig megtartották szokásaikat, nyelvüket és faji jellegüket, a mit jórészt az magyaráz meg, hogy rendesen egymás között házasodnak. Nőik között nem ritkaság a föltűnő szépség, amit még jobban kiemel selyemből, bársonyból készült, arannyal gazdagon hímzett, ékszerrel bőven díszített spanyolos nemzeti viseletük.

A zsidók és keresztények egyaránt, mint a keleti nő általában,  gyorsan kifejlődnek, úgy hogy 13—14 éves korukban rendesen férjhez mehetnek. A keresztény nők között is találunk az ország némely vidékein elragadó szépségeket, ámde amily hamar megérnek, rendesen éppen olyan gyorsan el is hervadnak. Huszonöt-harminc éves nők akárhányszor 60 esztendős vén asszonyoknak látszanak. Ennek nem egyedül a korai fórjhezmenetel az oka, hanem a délszláv fajoknak az a szokásuk is, hogy lehetőleg minden nehéz munkát a nőre hárítanak, míg a férfiak henyélnek reggeltől estig. A művelődés haladása azonban a megszállott tartományokban a férfi és a nő viszonyát a munkához szintén gyökeresen átalakítja, ami egy-két nemzedék múltán kétségkívül meg fog látszani a nőn is.

A bosnyák nő viselete a nyugateurópai viselettől főképen a bő nadrág révén üt el. Ezt alul a bokában összekötik, és ha a nő lábát egymás mellé téve áll, alig vehető észre, hogy nem szoknya van rajta. Hanem, aki kaczérkodni akar, az szűkebbre szabatja a dimilijét (ez a nói nadrág bosnyák neve). Herczegovinában a dimilije helyett fehér, egyenes szabású szoknya járja, amelyre különböző formájú és díszítésű kötény jön. A keresztény nő öltözékének többi darabja: az ingváll, a bolero-, vagy figaro-szerű rövid, ujjatlan kabátka, a felső kabátok és köpenyegek nagyjában azonosak azokkal, amelyeknek leírását a muzulmán nőkről szóló czikkben találja meg az olvasó, habár egyes vidékek szerint változnak. A keresztény bosnyák nők szintén nagyon szeretik a csillogó ékszert, főképpen a pénzekből összefűzött nyakéket, amely gyakran az egész mellet eltakarja. A fejdísz rendkívül különböző, az egyszerű fehér fejkendőtől a toronyszerű fejdíszig, amely néha kincset ér a rávarrott aranyban és ezüstben. A legmeglepőbb női fejdíszeket Herczegovinában láthatjuk.

Bármennyire eltérők legyenek a bosnyák-herczegovinai női viselet részletei vidék és felekezet szerint. Valamennyinek van egy közös vonása: a himzés. Aranyfonállal, ezüstfonállal, színes selyemfonállal kihímezi a bosnyák keresztény, muzulmán, zsidó nő a fehérnemű és a felső ruha majdnem minden darabját.  Gyakran valóságos műremekekre akadunk ezen hímzések között tiszta keleti stílű mintájuknál és kifogástalanul kidolgozott tekhnikájuknál fogva. A bosnyák nő nagyon ügyes mindenféle kézimunkában, amit, elősegít vele született finom izlése és rendkívüli türelme. Ezen alapúi a bosnyák-herczegovinai országos kormány teljes sikerű akcziója a bosnyák-herczegovinai házi ipar újjáteremtésére. A szebbnél-szebb bosnyák szőnyegek, könnyű, lenge szövetek, hímzések abban az arányban hódítanak európaszerte, amint ismertekké lesznek. Okszerű vezetés és kiképzés mellett mindezt a bosnyák nő fürge keze készíti, aki szívesen elül naphoszat a himzőrámánál vagy a szövőszéknél, mert nemzedékről-nemzedékre átöröklött gyönyörűségét leli ebben a nőies munkában.

De nemcsak a munkában, hanem a táncában is kitűnik a bosnyák nő kecsessége és ügyessége. Amikor férfiak és asszonyok hozzákezdenek a duda vagy a guzla, a mi felfogásunk szerint se nem lelkesítő, se nem elragadó, zenéjének egyhangú ütemére nemzeti tánczaikhoz, akárhányszor csodálattal kell néznünk a nő plasztikusan szép és merész mozdulatait, amelyek bátran helyet foglalhatnának bármely balett keretében. Hol és kitől tanulták ezt a bájt és kecsességet: a bosnyák mezőkön vagy a herczegovinai sziklasivatagokon? Sem táncz- és illemtanárok, sem balettmesterek nem járatosak arrafelé. Egyedül a veleszületett faji természet ösztönözheti azokra a tánczlépésekre, amelyeket élvezettel néz még a blazírt sváb  is.

 FÜGGELÉK

AZ AMERIKAI BEVÁNDORLÁS. 1910. 814.

Több mint három évtized előtt nagy benyomást tettek ránk Carcynak, az amerikai nemzetgazdának erős logikával megírt fejtegetései. Elnéztük neki azt a pöffeszkedő nagyzolást is, mellyel a világ legelső nemzetgazdájának mondotta magát — mert hát a nagyok kicsinyességeit el kell nézni — s nagy lelki gyönyörűséggel szívtuk magunkba a tanításait. De volt egy fejezete, mellyel egyáltalában nem tudtunk egyetérteni, s melyet határozottan hibásnak tartottunk. E fejezetben azt bizonyítja, hogy amely ország hosszabb időn keresztül búzát és élelmiczikkeket exportál, abból az országból a lakosság egy részének ki kell vándorolnia.

Úgy gondoltuk akkor, hogy épp az ellenkező az igaz. Amely ország élelmiszereket exportál, annak nagyobb a termése, mint amennyit a lakossága el tud fogyasztani. Oda tehát be fog idegenből vándorolni a nép, hogy a fölösleget megegye. Hogy helyesen gondolkozunk, annak legfényesebb bizonyítékát Magyarország  példájában véltük láthatni. Abban az időben ismeretlen volt nálunk a kivándorlás, hanem gonddlkodó ember lehetetlennek is tartotta, hogy az Magyarországon valaha is bekövetkezhessek. Pedig hát, mi külföldre exportáltuk akkor is búzánk fölöslegét rég idő óta.

Aztán elmúlt néhány esztendő, a Carcy tanítása beigazolódott, a magyarság százezernyi számban kivándorolt.

Carcy a maga főmüvét (Principles of Political Economjr) 1840-ben tette közzé. Akkoriban az ő hazája, Észak Amerika még nem exportált búzát Európába. A mezőgazdaság még pangott odaát, hiányzott a munkás kéz, mely a földeket kellőleg megművelje, s komoly ember nem gondolhatott arra, hogy az Egyesült Allamok képezze valaha Európa gabonaraktárát. De ami akkor hihetetlennek látszott, az bekövetkezett. Amerikából megindult a búzaexport Európa felé, s fokozott erővel tart ma is. Vajon a Carcy tanítása be fog-e válni ebben az esetben is, s be fog-e következni a kivándorlás Amerikából Európa felé?

Ma lehetetlenségnek látszik ennek feltételezése is. Hiszen még ma is százezrek hagyják el Európát, hogy Amerikában találjanak boldogulást. De aztán elmúlt néhány esztendő, a Carcy tanítása beigazolódott, a magyarság százezernyi számban kivándorolt.

Carcy a maga főmüvét (Principles of Political Economjr) 1840-ben tette kqzzé. Akkoriban az ő hazája, Észak Amerika még nem exportált búzát Európába. A mezőgazdaság még pangott odaát, hiányzott a munkáskéz, mely a földeket kellőleg megművelje, s komoly ember nem gondolhatott arra, hogy az Egyesült  Allamok képezi valaha Európa gabonaraktárát. De ami akkor hihetetlennek látszott, az bekövetkezett. Amerikából megindult a búzaexport Európa felé, s fokozott erővel tart ma is.

Vajon a Carcy tanítása be fog-e válni ebben az esetben is, s be fog-e következni a kivándorlás Amerikából Európa felé? Ma lehetetlenségnek látszik ennek feltételezése is. Hiszen még ma is százezrek hagyják el Európát, hogy Amerikában találjanak boldogulást.

Megtörténik már ma is, hogy ezerszámra özönlenek vissza időszakonként olyanok, akik a soha vissza nem térés elhatározásával hagyták el valaha szülőföldjüket. És íme tapasztaljuk azt is, hogy odaát Amerikában, nem csak elő nem segítik többé a bevándorlást, (mint valaha, a mikor ingyen földeket osztogattak a telepeseknek) hanem akadályokat emelnek azok útjába, a kik be akarnak oda vándorolni. Szigorú vizsgálatnak vetik alá a bevándorolni akarót, amely vizsgálat már a zaklatás természetével bír, s ezreket és ezreket küldenek vissza hazájukba. Ez kétségtelenül annak a jele, hogy a lakosság mesterséges növekvését nem tartják többé az ország érdekében valónak. Ma még csak a benszülött munkás érdekét védik, hogy annak munkabére alá ne szálljon. De talán el fog következni egyszer oly idő, mikor az európai munkás többet kereshet itthon, mint odaát, — bár sok víz fog addig lefolyni a Dunán — s akkor az amerikai munkás jön át kenyeret keresni Európába.