Városok Utazás A nőkről
h14–124. A Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók és levelezők.
2020. 08. 27.
Tartalom
VÁROSOK
WASHINGTON, AZ EGYESÜLT-ÁLLAMOK FŐVÁROSA. 1881. 681
BUENOS-AYRES. 1891. 517.
FIUME. magyar kikötőváros 1892. 01. ( Címlap
ORSZÁGOK
TRANSZVÁL HEGYVIDÉKE. 1899. 854.
A BOER HÁBORÚ DÉL AFRIKÁBAN.* 1899.850
S. L. Az indián háború Észak-Amerikában.1857. 676.
Az Alpujarrák Andalúziában.1876. 774
Dr. Mészáros Gyula:A SZIBÉRIAI VÉGEKRŐL.1910. 830.
AZ ANGOL-PORTUGÁL VISZÁLY. 1890. 73.
AZ OROSZORSZÁGI ÉHINSÉG. 1892. 124
Muszka lótenyésztés. 1854. 176.
Uti képek Braziliából. 1897. 131.
Eredeti közlemények Kaliforniából. II.
KÉPEK NORVÉGIÁBÓL. 1905. 398.
A NŐKRŐL
NŐI TENGERÉSZEK. 1900. 56
AMERIKAI NŐ MAGYARORSZÁGON –VELOCIPÉDEN 1892. 619..
UTAZÁS
UTAZÁS MAGYARORSZÁGON A XVIII. SZÁZAD VÉGÉN. 1912, 72. 92.:
VÁROSOK
WASHINGTON
Washington, az Egyesült-Államok fővárosa nem egyúttal legnagyobb és legnevezetesebb városa is az észak amerikai köztársaságnak. Az óriási New-Yorkon kivül, melynek jelenleg már külvárosaival együtt közel két millió lakosa van, számos város haladja fölül Washingtont népesség tekintetében s ezek közt nem egy van, mely mint Boston, Philadelphia, Chicago, St.-Louis, San-Francisko, New-Orleans, stb. egy vagy más tekintetben kiválóbb helyet foglal el. Washington csak főváros, azaz az állam fejének, a törvényhozásnak s a kormánynak székhelye. Kereskedelem és ipar itt nem virágzik s maga a város lakossága is a kongresszus ideje szerint igen változik 50—80,000 között. Nem is valami szép hely, palotáinak száma csekély, nyáron kiállhatatlan meleg van, utczáinak nagy része falusias kinézésű, másrésze unalmas derékszögű hálózatok halmaza, talajának nagy része mocsáros és közvetlen az elnök lakása mellett még ma is óriási pusztaság terül el, melyen nincs egyetlen ház, de még egyetlen fa sem s a szántóföld helyét kuruttyuló békák ezreivel telt mocsárok foglalják el.
Mindamellett Washington nemcsak nevezetes, de világhírű hely, mert a földgömb leghatalmasabb és legérdekesebb köztársaságának székhelye, s a betűkkel ellátott és számozott utczák tömkelegében a legvállalkozóbb emberfaj kiváló képviselői laknak s fordulnak meg.
Két épülete e városnak világhírű: egyik a Kapitolium, másik a «Fehér ház». Mintha külsőleg is jelképezné a republikánus állam sajátságát, a Kapitolium gyönyörű nagyszabású palota, mig a «Fehér ház», ahol az elnök lakik igénytelen egy-emeletes épület. A Kupitolium homokkőből, vasból és márványból épült, ko-rinthusi oszlopok, nagyszerű lépcsőzetek és niárványékitrnenyek ezrei borítják s tetején van a 307 láb magas nagyszerű vaskupolya, melyet a «szabadság" bronzszobra ékit, mely maga 15,000 font sulyu. Az egész épület hossza 751, szélessége 354 láb s az épület anyagának súlyát 8 millió fontra becsülik. Bensejében, különösen a szenátus szárnyán műremekek egész serege van elhelyezve; a deli szárnyon van a képviselőház s középen művészeti gyüjteinénj-ek s több mint 300,000 kötetnyi könyvtár, a legnagyobb Amerikában. Nevezetes, hogy a szenátus tanácskozó termei sokkal díszesebbek, mint a képviselőké s mig ott sötét bőrkarszékek vannak, a képviselők nádszékekben ülnek. Ez épületben ülésezik még a legfőbb ítélőszék, ennek tagjai az egyedüliek, kiket a köztársasági elnök egész élettartamr.i nevez ki. A kupolyáról, melynek belső része szép freskókkal van díszítve, nagyszerű kilátás nyilik a városra, s az itt tengeröböl gyanánt szétterjedő Potomac folyóra. A „Fehér ház", az Unió elnökének lakóhelye, közel a Kapitoliumhoz van egy kis park ós egyszerű magánlakások között. Katonaság nem környékezi e helyet, még csak tiszteleti őrsége sincs s a tetőn lobogót nem állítanak föl. Minden héten egy-két nap nyitva áll a palota boldognak-boldogtalannak s a szenátoroktól le egész a néger napszámosig, mindenki bejelentés nélkül szabadon léphet be ide s hagyományos szokás szerint kezet szoríthat a leghatalmasabb állam fejével. Hátsó része, melvnek egy kinyulóját jóniai oszlopok díszítik, meg a legszebb hely, de ezt sem mondhatja az elnök otthonának, mert a kert, melyre nyilik, egészen nyilvános s az amerikaiak rendesen egészen el szokták lepni.
Az elnök lakásánál hasonlitbatlanul szebb épületek az egyes minisztériumok palotái, melyekhez most egy nagyszerű, mintegy 10 millió dollárba kerülő közös kormányépüíetet emelnek. Rajzunkban ezek közt a pénzügyminisztérium palotáját mutatjuk be, mely szintén oszlópos csarnokokkal van ellátva s ízléses termeiben föltűnően sok nöhivatalnok dolgozik. Az oszlopokat e városban átalában igen szeretik s mondják, hogy Washingtonban jelenleg több oszlopcsarnok van, mint egész Görögországban. A közé2)ületek közt még kiválóak: a rajzunkon szintén bemutatott Smithsonian Imtitut, mely a városon kívül szép parkban emelt palota termeiben főkép cserepéldányokból nagyszerű tudományos gyűjtemények s különösen természettudományi tárgyak s könyvek gyűjtettek össze oly czélból, hogy egykor egy Washingtonban emelendő nagy eg.yetem gyűjteményei legyenek. A többi épületek közt nevezetes a patens-mu-zeum, melyben már mintegy 60 ezer amerikai találmány mintája s néhány Washingtonra s Franklinra emlékeztető ereklye van kitéve, továbbá az időjósló intézet, a világ e nemben legtökéletesebb hivatala.
Képünk még két részletet közöl az Egyesült-Államok fővárosáról Egyik a városház, szintén görög stylben, másik egy
nyilvános park részlete, mindkettő alkalmas arra, hogy e nevezetes helyről tisztább fogalmat nyerjünk
BUENOS-AYRES. 1891. 517.
Pár héttel ezelőtt, — Amerikában nem szokatlan jelenség, — újból forradalom tört ki Buenos-Ayresben, az argentinai szövetséges államok fővárosában. A Budapesten megjelenő napi lapok közül ez alkalommal némelyek hol Braziliába, hol Chilibe helyezték át ezt a várost. Pedig Buenos-Ayres nem jelentéktelen pontja a földtekének. Dél-Amerika partvidékének legkedvezőbb pontján, a tengeröböl alakú La Plata torkolata mellett fekszik, lakosainak száma ma kerekszámban félmillió (tehát e tekintetben nagyobb is, mint Budapest), paloták hosszá sorával találkozunk benne mindenütt, melyekben számos, milliók fölött rendelkező egyén lakik. Száznál több napilapja, egyeteme s nagyszerű múzeumai vannak. Utczáin sokkal közönségesebb a lóvasút, mint nálunk (közel 200 kilométer hálózattal), a gázvilágítás mellett a villámvilágítás is elterjedt, telefonhálózata kétszer olyan nagy, mint Budapesté, s hogy még csak egy pár jellemző apróságot emeljünk ki, a boltok még 10 órakor is nyitva vannak, s a levélhordók éjjel 11—12 közt is hordják szét a leveleket.
A budapesti lapok tévedése, mely némileg magyarázatául is szolgál annak a sok bolondságnak Ő amit külföldi lapok Budapestről irnak, alkalmat ad nekünk, hogy egy kis vázlatot adjunk Dél-Amerika e hatalmas városáról, bemutatva több képet. Ezek egy részét sokat utazott hazánkfia, Stuller László szívességéből közölhetjük, ki mint mérnök huzamosabb ideig működött úgy Braziliában, mint Buenos-Ayresben és vidékén.
Az argentinai szövetkezett államok köztársasága csaknem egyidős az Észak Amerikai Egyesült Államokkal, de virágzása csak a 60-as években kezdődött, amidőn az európai bevándorlás, különösen Olaszországból, rohamosabbá lett. Afőváros, melynek alapítási évét 1580-ra teszik, e század elején csak 40 000 lelket számlált, sőt még 1865-ben is sokkal jelentéktelenebb volt az akkori Budapestnél, mivel lakosainak száma csak 150 000-re ment. De azóta évről-évre 20— 30 000 lélekkel szaporodott. Bár néhány évvel ezelőtt egy sajátságos rajt is bocsátott ki, amenynyiben néhány mérföldre tőle, La Plata névvel, a köztársaság székhelyéül egy új várost alapítottak, melynek ma már 100 000 lakosnál nagyobb népessége van.
A La Plata nevű folyó, mely az Uruguay és Paraguay folyók összefolyásából keletkezik, s valójában tengeröböl (itt-ott 40 kilométer széles), partjain többnyire sekélyes. A tengeri hajók Buenos-Ayrestől majdnem két tengeri mérföld távolságra állapodnak meg, onnan csonakokra kell szállni, sőt az utolsó 150—200 méter távolságot magas két kerekű taligákon teszik meg, különösen a poggyász kihordásánál. A sokszor tervezett kikötői építkezés késlekedik.
Ha az utas a La Plata túlsó oldalán fekvő Montevideoból jön át, Buenos-Ayres a láthatár minden részét betöltő óriási háztengerként terül szét előtte. Nem is csoda. Ez az ifjú város már eddig 5000 hektár területet borit, s még mindig alakulnak a város szélén sugáralakulag uj városrészek, melyek a központtól már egész mérföld távolságban vannak.
Közelebb menve, feltűnik a város nagykereskedelmi jellege. A parton óriási embertömeg hullámzik, s köztük alig van kényelmesen sétáló egyén, az mind fut, siet, dologban jár. Emelő daruk és teherhordó emberek ezrei foglalkoznak áruk szállításával. A kikötő-hid előtt egy monumentális épület áll, a római arénákhoz hasonló bástyaszerü vámház, melynek belsejében évről-évre egy milliárd forint értéket jóval felülhaladó áru fordul meg. Ha azonban még beljebb megyünk a parttól, Bue-nos-Ayresnek egy másik jellemző vonása tűnik fel: a modern építkezés.
Mintha óriási sakktábla volna az egész beépített terület, mindenütt nyílegyenes utczák, s derékszögű szabályos térségekre ültetett parkok váltják egymást, a csekély számú monumentális épület egészen eltűnik a sok kaszárnyaszerű lakóház mellett. A lóvonatu kocsik siketítő lármája, a sok távírda és telefon sodrony s mindenütt a tömérdek áruházak, boltok kétségbevonhatatlanul tanúsítják, hogy mozgalmas világ központjában vagyunk, oly élénk városban, minő az európai kontinensen is csak kevés található.
Buenos-Ayrest azért még szép városnak mondani nem lehet, még fekvése is egyhangú a végtelen síksággal a háta mögött, holott a sokkal kisebb Montevideo már tekintélyesebbnek látszik. A most épülő szép boulevardokon kívül a város nevezetesebb épületei jóformán össze vannak szorítva abba a kis részbe, mely a folyó partjától a Vicíoria és 25 De Mayo nevű szép terekig terjed. Itt találjuk a kormány palotáját, a posta- és távirdahivatalt, országházát, városházát, a nagy operát s a párisi Madeleine-templomhoz hasonló dómot.
Mindezek, mint részben képeinken is látható, igen szép épületek, bár Buenos-Ayresben az építészet nem utánozza az európai modort szolgailag, így p. a központi pályaudvar svájczi villa jellegű. Ezeken kívül van még a nagy városban 8 színház, 11 kórház, 2 őrültek háza, egy nagy börtön és női javítóház, hatalmas bevándorlók tanyája, mely előbb kiállításokra is használtatott, kitűnő bőrzeépület s más jelentékeny középületek.
A nagy opera, vagy másként Colon-szinház a város tulajdona, s az ottani őszi hónapokban, melyek a mi május-júliusi időszakunknak felelnek meg, a legelőkelőbb olasz énekesek szerepelnek benne. A porteno (így nevezik a bennszülötteket — kikötő lakó) rendkívül kedveli az operát, s habár az előkelőbb helyek ára igen magas, 10 forintnál soha sem kisebb, az mindig zsúfolva van ünnepiesen öltözött s feleziczomázott hallgatókkal Nevezetes szerepet játszanak még a középületek között a bankok. Hét nagy nyilvános bank van az argentiniai fővárosban, melyek közt leggazdagabb a provincziális bank, legtekintélyesebb a nemzeti bank.
Mindkettőnek, s a többieknek is, óriási forgalma van, s az európai pénzpiaczczal élénk összeköttetésben állanak. Volt eset, midőn a nemzeti bank egyetlen hajóval 5 millió értékű váltót küldött Európába. A különben is tulnyomólag déli eredetű s könnyelmű nép, nagyon szeret üzleteket kötni, az utczai s kávéházi alakok között a sorsjegy árulók csaknem a legnagyobb számmal vannak. A középületek között kell még megemlítenünk a szép nemzeti könyvtárt, az anthropologiai és archaeologiai muzeumot s különösen a világhírű természetrajzi muzeumot, mely kivált a délamerikai fauna kincseit csaknem teljes számban tartalmazza.
A város töbi részei majd csaknem egyformák: szabályos négyszögletekbe osztott házcsoportok, itt-ott parkokkal s nagyszámú gyermek-játszóterekkel. Az utczákon, melyek sokszor nagyon keskenyek, feltűnő az idegen előtt, hogy a járda igen magasan, néhol 2 méternyire áll a kocsiút fölött, amely rendesen igen sáros, úgy, hogy a koldusok is lóháton járnak, s a bérkocsisok — újabban nem is készítenek másféle kocsikat — a lóvasutak sínjeit használják. A parkok és terek között sok igen szép is van, mit elősegít az enyhe éghajlat is, melynek hatása alatt narancs és füge és a legpompásabb virágok csaknem egész éven át virítanak. A nagy kiterjedésű városban, mivel a háztelkekkel való üzérkedés, mely Budapesten már 25 év óta tart, itt csak a múlt évtized elején kezdődött, nagyon sok a magán kertek száma, sőt az udvarokat is gyönyörűen kezelik. A rendkívül zajos és lázas utczai élettel szemben, melyhez hasonló a magyar fővárosban ritkán fordul elő, a magánkertek és udvarok képezik a portenok gyönyörűségét, bár e mellett a nyilvános parkokat is sokan keresik föl, s a mi városligetünknek megfelelő Parque de Febrero-ban szép délutánokon ezer és ezer csinos fogat fordul meg.
Buenos- Ayres lakosságának túlnyomó része még ma is spanyol, bár az uralkodó szerepet a nagy számmal (mintegy 100 000 fővel) letelepedett olaszok s a dúsgazdag angol kereskedők játsszák s mellettök a 40 ezerre tehető francziák és nem sokkal kisebb számú németek is számot tesznek.
Az argentin óriási kiterjedésű síkságokon lakó s ma már szokásai s öltözete folytán egész külön kasztot alkotó juhászok és pásztorok sokszor jelennek meg a fővárosban, s nem ritkán láthatunk ernyős fedelű s 6—16 lótól vontatott kocsikból álló karavánokat is, melyek, mint egy gyapjuvásárról készített képünk is tanúsítja, főképp állati terményeket hoznak a piaczra. Ismeretes, hogy ez ország rengeteg síkságain tömérdek juhot, ökröt és lovat tenyésztenek, úgy, hogy még magában a fővárosban is ötszörte olcsóbb a húaeledel, mint Európában, holott a luxus czikkek, pl. színház, bérszolga, sőt a ruha is 2-szer olyan drága.
Az eddigiekből is láthatják olvasóink, hogy Buenos Ayres nem utolsó város a földgömbön s müvelt embertől méltán meg lehet követelni,hogy valami keveset tudjon felőle.
Arról a forradalmi mozgalomról, mely az argentin köztársaságban kitört s különösen Buenos-Ayresben véres összeütközésekre, utczai-harczokra, kormányválságra, boltok, bankok, üzletek bezárására vezetett s melynek oka pénzügyi zavarokban keresendő, testvérlapunkban, a «Politikai Újdonságok»-ban» talál bővebb értesítéseket az olvasó. Ezek némelyike szerint a forradalom, mások szerint a kormány lett a győztes, s a küzdelem végképpen eldöntve még máig sincs. Annyi látszik bizonyosnak, hogy az ingerültség leginkább a köztársaság elnöke, Celman ellen irányul, kinek lemondását követelik, s ki hír szerint le is mondott, lemondását azonban a szenátus nem fogadta el.
Don Miquel Juarez Celman, kinek ez úttal arczképét is bemutatjuk, 1849-ben született, Cordoba tartományban, melynek évekig kormányzója volt. E minőségében kitűnő adminisztrativ képességeinek adá tanujeleit, melyek a köztársaság figyelmét reá irányozták, ugy, hogy 1886-ban, augusztus havában, a respublika elnökévé választották. Ugyanaz év október 12-én foglalta el magas állását, melyet hat évig kellett volna megtartania, mert a választás az alkotmány értelmében ennyire szól. Még most is fiatal ember, rokonszenves arczvonásokkal, nyílt homlokkal mélytüzű, lelkes szemekkel. Többet nem is igen jegyzett föl legutóbbi szerepléséig róla a krónika.
Celman elnök — mint egy Buenos-Ayresben járt honfitársunk, Z. K. L., irja nekünk — nagyrészben kapzsisága és pénzszeretete által zúdította maga ellen a közvéleményt, (vagyonát, melyet évről-évre jelentékenyen gyarapított, az utolsó időkben 13 millió piaszterre becsülték), s újabban közigazgatási teendőit is elhanyagolta, jelesen a bevándorlók ügyét, s ennek következménye lett, hogy Európából az argentiniai köztársaságba kivándorlók száma újabban annyira megcsappant, holott régebben csak az olasz bevándorlók száma is több ezerre rúgott évenként.
FIUME. magyar kikötőváros 1892. 01. ( Címlap).
A magyar nemzeti lélek maradandó újabbkori alkotásai közt kevésre fog az utókor annyi büszkeséggel visszatekinteni, mint a mai Fiuménkra, melyet a hazafiúi hűség és áldozatkészség két évtized alatt az Adriai tenger legelső kikötővárosai sorába emelt.
A magyar korona legdrágább gyöngyének, melyet Mária Terézia gyöngéd keze illesztett be Szent István koronájába, ma már mondhatni világra szóló hire van. Bájos tengeröble, a kék Quarnero, hatalmas és stylszerű épületei, kitűnő technikai müvei, szolid raktárai, fejlett ipara, rohamosan emelkedő kereskedelmi és hajóforgalma s mindenekfölött mintaszerű kikötő-építései lassanként a művelt nyugat figyelmét is fölébresztették, s ma már jogos önérzettel mondhatjuk, hogy a nemzeti trikolor védelme alatt fölvirágzott kikötőváros «európai rang»-ban áll.
Még inkább áll ez azóta, hogy az öböl isztriai partján Abbázia babérligetei között a déli vasút nagyszerű klimatikus telepe a Fiume és a magyar kikötőváros közvetlen szomszédságában, de már isztriai területen kiépült s úgy ez a kis földi paradicsom, mint a Fiume felé terelt olcsó személyforgalom évről-évre több idegent hoz kikötővárosunkba. Ide senki nem érkezik anélkül, hogy csodálkozásra ne fakadna és senki sem távozik anélkül, hogy szivében rokonszenvet ne vinne magával.
Első sorban természetesen mi magunk vagyunk azok, akik egyetlen tengeri kikötővárosunkat, Fiumét, lelkes hazafias népével, a mi fiumei olasz testvéreinkkel együtt hagyományos melegséggel szeretjük. S most már, mióta a forgalom annyira olcsóvá lett, még a kisebb sorsban élő magyar családok is szívesen zarándokolnak el a nyári időszakban kikötővárosunkba, hogy tengert lássanak s szivük fölemelkedjék egy kissé a nemzeti büszkeségtől. Maholnap szinte szégyen lesz müvelt köreinkben, ha valaki bevallja, hogy még nem látta Fiumét.
A vasút nagy kanyarodással a horvát Karszt, vagy amint még ma is nevezik a rómaiak Liburnia tartománya után: a liburni Karszt vadregényes fenyvesei közt és meglepően zord sziklavidékén át érkezik ki a fiaméi öböl fölé. A vasútépítés valóságos mestermüve az, ami itt látható. A vonat rendre felmegy a hegységen 816 méter magasságig, azután kies állomáson túl nagy vonalban a tengermellékre ér. Itt tűnik föl a szem előtt a mélyen lent fekvő azúrkék csatornáival, szirtjeivel, Veglia és Cherso szigeteivel, amelyeknek bronz-szinü hegyei a tenger kék víz-abroszán elragadó látványt nyújtanak.
A vonat az egykori Frangepán birtokon át halad lefele. Brenner váromladék a buccarii öböl, Buccarim, Buccari, egymás után bontakoznak ki a Karszt hegypárkányai alatt. A tenyészet délszaki jellegűvé lesz, megjelenik a füge, az olajfa, a babér; föltűnik a szelid, olasz jellegű építkezés, s az utas, mire Fiúméba ér, teljesen új világban találja magát, ahol azonban magyar szó fogadja és magyar zászlókat lenget szemei előtt a Quarnero szele.
Maga a fiumei nép föltétlenül magyar érzületű. A köznép sokat tart arra, hogy hazafias hűsegét és megbízhatóságát elismerjék. Szívesen kever velenczeies olasz dialektusába magyar szavakat, s ha szükséges, talpra is áll, hogy a magyarellenes próbálkozásokat meggátolja.
Amellett a fiumei nép olaszos sajátszerűségeit híven megtartotta. A gomita vagyis a régi város, mely az egykori vár falai mögött épült. Már maradványai sincsenek meg szűk utczáival, apró kereskedéseivel, gyümölcs-piaczaival, lármás utczai népével, gondatlan, szinte dévaj hangulatával ma is beillenék Olaszország közepébe.
Legérdekesebb és legfestöibb a fiumei népélet a Fiumara folyócska torkolatánál a Via del Ctmale és Via della Fiumara hosszában. Itt van a partszóli piacz, a népies ipar s itt kötnek ki az apróbb vitorlás hajók, amelyek Isztriából, a szigetekről, Dalmácziából vagy éppen Olaszországból hozzák árúczikkeiket.
Napsütötte vörös berettás dalmát hajósok, sebes beszédű olasz halászok, a chiozzották (az Adria legmerészebb halásznépe) horvátok, isztriai vendek rakják ki boraikat, zöldségeiket, halaikat s már amit a partszéli hajózás Fiume számára hoz. Amellett ott sútnek-föznek trabaccolóikon vagy fürge brazzéráikon s estenden vig nótával vagy muzsikaszóval ütik agyon az időt. A köparton pedig folyik a vásár javában, mialatt a túlsó oldalon az úgynevezett Deltán (mely a Fiumara két águ torkolata közt fekvő szigetet jelenti), a magyar államvasutak fa-rakodó helyén pezseg a szapora munka éjjel-nappal. Itt van a forgó vasúti hid is. Az újabb technikai alkotások között egyik legbecsesebb, mely a Deltát a városon át a vasútállomással köti össze.
A partszéli vitorlások árboczerdején túl a Karszt zordon hegyei közé benyúló Fiumara-völgy nyilik meg, melyen a kis folyó tiszta vize hömpölyög végig. A jobboldali hegyfokon Tersatto vára áll. Ez a vár már a római útmutatókban is Tarsatica néven fordul elő s falai alatt törték meg Nagy Károly hadai az avarok tengermelléki uralmát. Történelmünkben mint a Frangepánok várkastélya szerepel, melynek érdekes építkezése és korai renaissance stylja még ma, romjaiban is megragadja a figyelmet.
Tersattóban van a «Madonna del Mare» búcsújáró temploma , ahol az angyalok 1291 május 10-én a boldogságos Szűz házát, melyet Názáretből a rablók elöl hoztak ide. Tovább vitték innen Ancona mellé. Ma e jámbor tengermelléki nép ezreniként jár el a templomhoz vezekelni.
Végigbolyongva az eleven és munkás fiumei nép között, számos eredeti, festői alakon akad meg a szem. Fiume környéke különben ethnográfiai szempontból fölötte érdekes s azonfelül a partszéli hajózás is tömérdek festeni való «alakot» hoz a kikötővárosba.
A gomilának számos régi nevezetessége van itt. Itt van a Duomo, vagyis Fiúménak plébániatemploma ; mellette a harangtorony (campanille), mely velenczei izlés szerint állítólag még a XIV. században épült; továbbá Vito e Modesto temploma, mely a velenczei Maria della Salute templom mintájára nyolcz márványoszloppal bir s Fiume legszebb temploma. Itt van a régi Castello is, melynek kis harangját egykor csak akkor húzták meg, ha egy patrícius haldoklott. Ma az egykori fellegvárban rabok laknak, már ami kevés rab akad Fiúméban, mivel a város jámbor népe nem sok gondot okoz a büntető bíróságnak.
Legrégibb történelmi emléke a régi Fiúménak egyik lejtős utczájá-ban látható római kapumaradvány, az u. n. atreo romano. A kapuív durva kövekből, vakolat nélkül, nagy szilárdsággal van összeróva s bizonyára egy római diadalív felső részét képezte. Oszlopait azonban házfalakkal beépítették. Kevésbé bizonyos, hogy II. Claudius császár győztes légiói élén ez alatt a kapu alatt vonult be a városba.
Az ó-város fölött, a régi várfalakkal majdnem szemben, magas helyen fekszik Fiume város legszebb kertje s abban egy nyári lak, melynek neve széles Magyarországon népszerű. Ez a Villa Giuseppe. A bájos hely József főherczegünk tulajdona s a főherczegi család kedvencz tartózkodási helye. A bőkezű fenséges úr gondoskodása és rokonszenve paradicsomot varázsolt itt a Karszt kőzetei fölé. A tropikus növényzet, a sűrű babérlombozat s a szabadon tenyésző délszaki virágok csoportjai mély hatást gyakorolnak a belépőre. A főherczeg maga is büszke a bájos kertre s a kíváncsiakat minden nagyobb formaság nélkül beereszti a kapus, aki szintén magyar ember, mint általában a villa egész személyzete.
Maga a főherezegi lak egyszerűsége által tűnik ki s egészen el van rejtve a sötétzöld növényzet sűrűségében. Mivel hegyoldalba van építve, egyik részén széles lépcsőzet vezet a felsőbb lakosztályba. A lépcsőkre sűrű növényzet borul, mig a másik oldalon az oszlopos verandáról kilátás nyilik a Fiumara völgyére, Tersattóra, a tengerre, a városra, Isztria hatalmas hegyeire, az egész Quarneróra. Az ember nehéz szívvel tud csak megválni a délszaki ligettől, melynek ura nyaranta csöndes egyszerűségben kertészkedik kedvencz növényei között.
Fiume kikötőjét, raktárait, kereskedését, hajózását, közintézményeit s mintegy 15 millióba került, építéseit leírni könyvek föladata volna. Az utazó, akit a természet szépségei és a tengervidék bájai vonzanak inkább, a hosszú kikőtö és (diga), a mólók, rivák, raktárak és hajók megtekintése után az Adamich-mólóra iparkodik, ahonnan a kis személyszállító hajók napjában többször indulnak Abbáziába s a horvát és isztriai kikötök felé.
A kellemes tengeri út Abbáziáig háromnegyed órát vesz igénybe, közbe esik Volosca a Quarnero legfelsőbb szögletében. Ez már osztrák terület, mint Abbázia is az. Alább lka és Lovrana következik az isztriai parton s ez az a partvidék, mely az 1440 méter magas Monté-Maggiore védelme alatt babérligeteiről s szelid klímájáról lett híressé messze földön. A kis hajó Abbáziában a Villa Angiolina parkja alatt köt ki a szépen épült kő-molo mellett, ahol már a különböző szállók emberei veszik át az utasok csomagját.
A kies tengeri fürdőhely ma már a nagyvilági kényelem minden kellékeivel el van látva. Hatalmas hoteljei magasan kiemelkednek a babérligetek közül s parkjának messze földön nem találni párját.
A part egész Isztria hoszszában kimart, bizarr alakú sziklákból áll, itt-ott fövénylerakodásokkal. A tenger, mikor hullámzik, főképpen sirokko mellett, nehéz hullámtömeget dob az éles sziklákra s a fehér tajtékok morogva szökdösnek föl magasra, hogy egy pillanat múlva vízpor alakjában hulljanak vissza. Ilyenkor mindenki a sziklákba vágott sétautakra siet, hogy a tenger játékát megbámulja.
Itt van lka, a hajóépítő kis olasz falucska, szerény kikötőjével. Lejebb Lovrana (a rómaiak idejében Laurana), mely összeszorult házaival, olaszos templomával s szinte dél-olasz épületeivel Abbázia után legkiesebb pontja a babérlombos rivierának. Lejebb Mosienizze előfoka zárja be a partvidéket, melynek szépségeiről már Petrarca is megemlékezett.
Árnyék, babérillat, tengeri szellő, madárdal s a Quarnero változó színpompája kiséri végig itt a kirándulót, aki ha magyar, még itt, ezen a szelid jellegű osztrák földön is otthon erezi magát, mert hiszen ez is Fiume környékéhez tartozik s nincs az istenáldotta partszegélynek egyetlen pontja sem, ahonnan a magyar kikötő város képe a tenger kék tükre fölött biztatólag át ne ragyogna hozzá.
ORSZÁGOK
TRANSZVÁL HEGYVIDÉKE. 1899. 854.
Transzvál nagyobb része síkság, melynek alapkőzete az úgynevezett karsztképződés: agyagkő, porpbyr, kék agyagpala és homokkő, ugyanaz, mely a Fokföldön is uralkodó. Ennek a síkságnak nagyobb része a mi Alföldünkhöz sok tekintetben hasonló: fátlan pusztaság, hol a gyöp pázsitkövei közé csak itt-ott vegyülnek nagyobb mennyiségben mimózabokrok és piros virágú áloék, de tarkaságát nagyon emelik a helyenként 2—3 méter magasra emelkedő termesz-bolyhok. A legnagyobb erdőségek a Limpopo folyó mentén vannak, melyek partjait állandóan nagy nádberkek és kisebb-nagyobb ligetek szegélyezik, Ezekben krokodilusok, oroszlánok, bölények, páviánok s más nagy állatok tanyáznak.
A síkságot délen s keletről haladva észak felé meglehetős nagy hegységek szakítják meg, részben a határvonalakon, úgy, hogy a köztársaságnak mintegy természetes bástyául szolgálnak. A 5660 méter magas Mauchaua-hegység Lydenburg város közelében a legmagasabb pont az egész vidéken. Az aranytermő Witwarsrand hegység sokkal szelídebb. Alacsony, de szaggatott alakjánál fogva nagyon feltűnő a Natal felé táguló Kathlamba vagy Sárkány-hegység. Azért is nevezetes hely, mivel a tenger felül fúvó nyirkos szeleket felfogja, s a keleti lejtőn a bő esőzés következtében nagy tenyészetet hoz létre.
Háromszoros, határozottan megkülönböztethető lépcsőzet vezet fel a tengerpartról Transzvál felé. Az első terraszt a Delagoa-öböl közelében Lembobo hegynek nevezik, mely odább északra Longva hegység név alatt a Limpopo könyökéig ér.
A második terrasznak nincs egységes neve, a harmadikat, a határhegyet Kathlamba hegységnek hívják, s ezen kellett a boeroknak bevonúlniok Natálba s mint elképzelhető, nem kis nehézséggel. A közlekedést sok tekintetben nehezítik a hegyekről leomló, rendesen mély szurdokokban folyó patakok, melyek között leghíresebb az Ungeni folyónak mintegy 100 méter magas vízesése.
Gyönyörű szép vidékek vannak ezen a földön, különösen a keleti részen, melynek tropikus melege alatt buja növényzet tenyészik. Árnyas banánok váltakoznak vad füge és datolyafákkal, meg a kafferfa bíborpiros virágaival, a rétségeket lilaszínű harangvirággal beborító natalliliom, s más sáslevelű növények remek színváltozatossággal ruházzák fel a partvidék növényzetét. Befelé pedig a Kathlamba hegység szaggatott fekete ormai, melyeknek bazalttal koronázott sziklaképletei nem ritkán tűnnek fel várromoknak, emelik a tájék változatosságát, melyhez járulnak még az eukalyptusokkal körűivett fehér házcsoportok, meg a fa és bokor nélküli nagy legelők.
A legbecsesebb aranyföld azon a területen fordul elő, mely Transzválnak közepét, deli és nyugati részét képezi s az Oranje és Limpopo folyók között vízválasztót alkot. Itt már nincsenek magasabb hegyek, csak dombok, de amelyek majdnem 80 kilométer széles teknőt képeznek, úgy, hogy az aranytelepek igen nagy terűletet foglalnak el, nemcsak Johannesburg vidékén, hanem Krügersdorftól s Hudelbergtől le az oranjei határig. Ma még csak egyes bányákban kellett mélyebbre lehatolni, a legtöbb helyen jóformán a felszínen dolgoznak s bizonyos, hogy sok gazdag bányát még nem is fedeztek fel, holott az évi termelés már régóta meghaladja a 200 millió korona értéket.
Ismételjük hogy a boer lakosság különösen szereti a síkságot, hol, mint állattenyésztő nép, alkalmasabb talajt talál. A hegyvidék nagyobb része, különösen a Limpopo felé, ma még legnagyobb részt néptelen, vagy csatangoló bennszülöttek otthona, az aranytermő vidékek szomszédságában pedig idegenek telepedtek le, s újabb időben oly nagy számmal, hogy a boerok méltán tartanak szupremacziájuk megszűnésétől.
A hegyes-völgyes vidéket nagyon jól fel tudják használni a boerok a harczban. Könnyen mozgó csapataikkal elrejtőznek e helyeken s onnan indítják támadásaikat úgy, hogy az angolok már nagy veszteséget szenvednek, mielőtt észrevennék, honnan jön a támadás. Egy ilyen puskatüzelést ábrázol képeink egyike, a melyen az angol lovas gyalogság küzd, lovairól leszállva, a boer lövészek ellen.
S ez előnyös állásfoglalásuknak köszönhetik a boerok sikereiknek egy részét. így Gatacre tábornok azért szenvedett rendkívül nagy s csapataira végzetesnek mondható vereséget, mert kémeitől félrevezetve, egy szűk völgykatlanból akarta megtámadni a magaslatokon elhelyezkedett boerokat, a kik azután oly pusztítást vittek végbe seregében, hogy csakhamar kénytelen volt menekülni. A vert hadvezérek közé sorozták a legközelebbi napok eseményei Methuen lord tábornokot is, aki a Modder-river melletti, majd a magersfonteini csatákban valóban szörnyű veszteségeket szenvedve, kénytelen volt a nyugati fősereggel visszavonulni.
A BOER HÁBORÚ DÉL AFRIKÁBAN.* 1899.850
London, 1S99. deczember 1.
Ha nem is szántszándékosan elferdített, de mindenesetre nem eléggé tanulmányozott adatokon épült vélemények uralják egy idő óta a kontinentális sajtót a boerok és az angolok közötti kérdésben, az utóbbiak hátrányára. Könnyen meg lehet magyarázni, ha az orosz, a német, de különösen a franczia lapok ellenségesen, gyakran kárörvendezve nyilatkoznak az angol kormány, az angol nép, sőt az uralkodó személye ellen is, abból kiindulva, hogy a hatalmas Anglia álnokul megtámadta Transzvált, mivel meg akarja fosztani a kis nemzetet szabadságától és vagyonától.
A régi rokonszenves vonzalomnál fogva, mely eddigelé az angol és a magyar között fennállott, nem lesz időnkívüli eljárás, ha megjegyzést tenni merészelek egy-két, most közkeletű téves adat megvizsgálására. Meg vagyok győződve, hogy elfogulatlan Ítéletre Magyarországon még számíthatni.
Könnyen megmagyarázható, hogy az ellenséges forrásból eredő értesülések, melyek különösen dr. Leyds-től, Krüger ügynökétől származnak, az európai közvélemény irányítására eddigelé sikerrel hatottak : hiszen a nagyközönség, még Angliában is, csak az utóbbi időben kezdi megérteni a kérdésnek részleteit; most jelenik meg a számos történeti és földrajzi munka, mely a bonyolódottnak látszó dél-afrikai kérdéssel foglalkozik.
Engemet e sorok megírására többek közt a Vasárnapi Újság november 26-iki számának az az állítása indított, hogy «a boerok 1881-ben a híres majubahilli csatában teljesen megsemmisítették a Colley vezetése alatt állott angol sereget.* — Igenis, Colley tábornok elesett és csapatja, mellyel a Majuba dombot elfoglalta, teljesen legyőzetett, de egy 542 emberből álló zászlóaljat seregnek nevezni nem lehet.
A körülmények, melyek ezen vereséghez vezettek, a következők:
1881. február 8-án Colley megtámadta a boerok csapatát az Ingogo dombon Natálban, 300 gyalog katonával, 38 lovassal és négy hegyi ágyúval. A csata döntetlen maradt, mert mind a két fél visszatért táborába. Február 17 én volt a majubahilli csata napja, amidőn Colley tábornok igyekezett jóvá tenni február 8-iki sikertelen támadását. Belebocsátkozott az ütközetbe anélkül, hogy Sir Evelyn Wood tábornok megérkezését bevárná, kit pedig a völgyben levő segédcsapatok siettetésével megbízott. A Majuba dombot Colley elfoglalta éjnek idején, de ágyúk nélkül; katonái szuronyt egyáltalában nem használtak. Az 542 emberből álló csapat nagy része vezérével együtt elesett, a többi mind hadifogolylyá lett.
A vereség után Wood tábornok új támadásra szervezte a sereg hátralevő részét. Boberts tábornok éppen jó időben megérkezett 10 000 katonából álló haderővel, mely a kudarczot csakhamar jóvá tehette volna. Gladstone kormányelnök elhatározta, hogy «nagylelkűségből» visszaengedi Transzvált a boeroknak, s bizonyos feltételek alatt békét kötött Krügerrel. E napokban azonban kisült lord Kimberley beszédéből, aki akkor a kormány tagja volt, hogy Gladstone azért határozta el magát a békekötésre, mert ijesztgették, hogy ha nem enged, az Oránje köztársaság Kriigerhez fog csatlakozni és nagy háború támadhat. Tehát nem nagylelkűség, de félelem lett volna az indító ok.
Ezen békekötéssel 1881-ben, teljes szabadságot nyert Transzvál belügyeinek intézésére, azon kikötéssel, amelytől semmi angol kormány eddig nem tágított, „hogy Transzvál idegen hatalmakkal semminemű viszonyba nem léphet a londoni kormány beleegyezése nélkül”. E szerint nem áll az, hogy Transzvál Angliától egészen független állam lett volna.
A majubai vereség utáni csúfos megadás, bárhogyan szépítgessék azt némelyek, megrendítette az angol befolyást Dél-Afrikában, s kezdeményezője lett azon visszás helyzetnek, melybe az angol hatalom s annak tekintélye lesüllyedt. A brit fennsőség csak névleg maradt meg, mert az uralkodást a hollandi nyelvű boer elem, hollandi zászló alatt vette át, s hatalmát alattvalóival mindig éreztette; így, ámbár Transzválban kisebbségben volt a boer, s az állami teher viseléséhez csak egy ötödrészével járult, míg négyötödét más nemzetiségű lakosok viselték, anélkül, hogy a politikai jogok gyakorlata nekik megengedtetett volna. A nőttön-növekedő súrlódás, volt okozója a Jameson-féle felkelők berohanásának. Az utóbbi években honosítást kapni lehetetlen volt.
A milliókra menő közjövedelem árán, tizennyolcz év óta az előre számító Krüger «alattomosan) amint Joubert a «Temps»-hez intézett levelében elismeri, annyi hadi készletet halmozott össze Pretoriában, hogy elég erősnek érezte magát az Oranje állammal szövetkezve, hadat üzenni Angliának, hogy hatalmát megtörve, a Zambesi folyamtól a tengerpartig egy hatalmas boer köztársaságot alapítson.
Krüger megüzente a háborút október 11-ikén saját 45 000, szövetségesével pedig 75 000-re számított harezosra támaszkodva, mig a délafrikai angol hadsereg ekkor vagy 15 000 fő lehetett. A koczka el lett vetve. Sajnálatos. de a transzváli boerok minden vitézsége, kitartása és a háború megizenése után azonnal elért nagymérvű sikerei mellett, a végeredmény kilátására meg kell fontolni azt, hogy Transzvál belföldi terület, tengerpart nélkül, élelmezését és fogyó félben levő hadi készleteit a külföldről többé nem pótolhatja, a külhatalmaktól remélt segítségre nincs kilátása.
De még ha sikerülne is az angol hadsereget teljesen kiszorítani dél Afrikából, ez Anglia tengeri hatalmát nem érinthetné, s így utóvégre is Transzvál csak is Anglia jóakaratára lenne utalva. De a boeroknak, angol győzelem esetére is polgári szabadságuk megfosztásától tartani nem kell. Ők nem fognak oly helyzetbe jutni, mint aminőben Krüger az uitlandereket tartotta, de bizonyára meg kell osztozkodniuk minden bennlakó fehér emberrel, — tartozzék az bármely nemzetiséghez, a politikai jogokban egyenlően, amelyeket eddigelé a boer elem kizárólag magának tartogatott.
Az angol küzd az emberiség és czivilizáczió jogaiért. Angolországnak harczolnia kell nemzeti becsülete és megtámadott birodalma védelmére. Ellene zúdul most Urbain Gohier szerint a politikai, polgári, szellemi és államgazdászati szabadság ezen hazája ellen, a «reakcziónak összes ereje és hozzá csatlakozik a mi összeesküvőink serege is, amely háború után eseng, hogy katonai diktátorságot hozzon «Franczia-országraí» Azon tendencziózus állítás, hogy az angol állam az aranybányák miatt háborúskodik Transzvállal; egyszerű ráfogás. Magánvagyonhoz a brit birodalomban az államnak mint olyannak semmi köze.
* Dr. Duka Tivadartól, Londonban élő hírneves hazánkfiától kaptuk e levelet, mely az angol-boer viszályt illetőleg, a magyar hírlapirodalométól eltérő fölfogásának kiván kifejezést adni.
S. L. Az indián háború Észak-Amerikában.1857. 676.
Mióta a fehér emberek Amerika partjain először kikötöttek, szüntelenül dühöng a háború a különböző szinüek között, s e háború elkeseredettséggel folyik életre-halálra a távoli nyugaton. Hogy miként fog az végződni, afelől már senki se kételkedhet; az indiánok sorsa el van határozva. Máris közel 100 kisebb-nagyobb törzs tűnt el nyomtalanul — eltűntek, elköltöztek a „nagyszellem"-hez, (Manitou, az indiánok legfőbb istensége,) pusztán csakis a fehér emberekkel való érintkezés következtében. Számuk, mely különben soha sem volt felette nagy, folyton apad, s mai napság az Egyesült Államokban s Észak-Amerika angol birtokaiban már csak mintegy 350 000 főre megy.
Ami a kegyetlenséget illeti, e tekintetben egyik fél sem tehet szemrehányásokat a másiknak ; a skalpirozást (a fejbőr lenyúzását) rég eltanulta a fehér ember a vöröstől, s a „czivilizáltak" barbársága tán még fölülmúlja a ,,vadak"-ét, mert a fehérek sok államban rendszeres vadászokat rendeznek az indiánokra vagy pedig dijakat tűznek ki fejeikre, mint a veszélyes vadállatokéra.
A jelen háborúskodást a fehérek és indiánok között az Uj-Yorktól San Franciskóig terjedő nagy amerikai vaspálya építése lobbantotta lángra. Az indiánok minden erejükkel ellenszegültek az építésnek. Minden talpalatnyi föld, melyen a vasút előbbre hatol, fehérek vérével van áztatva.
Mint a forró földövi zivatar, oly véletlenül jelennek meg az indiánok gyors lovaikon s éppen oly gyorsan tűnnek el ismét; égetés, gyilkolás, rablás s mindenféle nemtelenség jelzi a puszta vidékeket, hol ők viharként átvonultak. Bajosan érheti el őket a bosszú karja a néptelen tájakon, mert gyorsan szétosztanak mindenfelé, hogy pnsztitó mesterségüket más pontokon újból kezdhessék. A törzsek, melyek most fegyverben állanak, 78 000 harczossal rendelkeznek. Kemény természetű, erős kitartásu apró lovaik csaknem hozzáférhetetlenekké teszik őket, s az eddigi tapasztalás azt mutatja, hogy egy megölt indiánra 2— 3 fehér is esik, valamint a pénz- és egyéb értékbeli veszteségek is leginkább az utóbbiakat sújtják.
A háború szinte annyi költségbe kerül, mint a nagy polgárháború került, mert az eddigi költekezések naponként 150 000 dollárra rúgtak. Az Egyesült Államok csapatainak fővezérei Custer és Hankock tábornokok. Nyílt csatákban eddigelé nemhogy némi eredményre tehettek volna szert, de többször vereséget is szenvedtek az indiánoktól.
A sebesültek lovai meg vannak hökkenve, mintha sejtenék, hogy gazdátlanul maradtak. A kongresszus máris belátta, hogy az indiánok megfékezésére a haderő elégtelen, s más uton igyekszik lecsöndesitni őket.
Ugyanis meg akarja kisérelni, hogy vajon nem sikerülne-e az indiánokat a vaspályától távol eső, elkülönített vidékekre letelepitni, és őket a nemzet költségén tartani, csakhogy békében maradjanak. Hanem e szép terv is meghiúsult, vagy legalább igen csekély mértékben sikerült.
1500 sioux-indián elfogadta ugyan az ajánlatot s már ki is kapják minden tizedik napon illető részüket a nekik szánt élelmiszerekből, és minthogy sem lopni, sem vadászni nem kénytelenek éltök fenntartása végett, igen boldogoknak tartják magukat. Hanem a többi 15 000 sioux-indián büszkén utasította vissza ezt az ajánlatot; Ök régi szabadságukról nem akarnak lemondani és inkább harczolva vagy éhen pusztulnak el. így tehát az indiánok faja, miután állandó lakáshoz nem akar alkalmazkodni, előbb - utóbb kétségtelenül kénytelen lesz a benyomuló földmives népségnek teret engedni, és ahol engedni nem akarnak, pusztulás vár rájuk.
Az Alpujarrák Andalúziában.1876. 774.
Spanyolország déli részén, a szép Andalúziában, közel Granadához, a mórok egykori székvárosához, rendkívül szép és regényes hegyvidék terül el, amelyet az ottani lakosok La Alpujarra -nak neveznek. E táj szépségekben gazdag hegyvölgyes vidék. Spanyolország egyik legérdekesebb s mindamellett mégis egyik legismeretleuebb része. Davillier bárónak és Dóré Gusztáv hires franczia festőnek és rajzolónak köszönhetjük, hogy a mór nagyság és dicsőség e szinterét a müvelt világgal közelebbről megismertették; az előbbi érdekes és valóban élénk leírásával,
Dóré pedig remek rajzónjával, mellyel az Alpujarrák több nevezetes táját megörökítette. Az Alpujarrák örökzöld síkságai és völgyei s alig megközelíthető hegyei Granada meghódolása után még nyolczvan évvel is elkeseredett harczoknak volt színhelye a spanyolok és Granada utolsó arab lakói között. A spanyolok mindenáron el akarták foglalni hazájuknak ez utolsó zugát, mely még az Afrikából jött muzulmán ellenség kezében volt; a mórok pedig oly elkeseredettséggel védelmezték e kis földdarabot, melyhez hasonlót a történelemben csak keveset találunk; oly nehezen tudtak megválni attól a földtől, melyet méltán tekinthettek hazájuknak, minthogy őseik majdnem nyolcz századon át tartották azt magukénak.
Az Alpujarrák neve alatt egy meglehetős nagy területet értenek, amely részben Granada, részben Almeria tartományhoz tartozik. Egész területe kelettől nyugotig, Motristól Almeriáig, húsz mérföld hosszú, s a tengerparttal párhuzamosan terül el, északtól délig pedig 12—15 mfld széles, minthogy a Sierra Nevada hosszú hegylánczától a Földközi tenger partjáig terjed, amely átellenben van Afrikával. E vidék neve, mint mondják, Ibrahim Alpujartól származik, aki az országba rontott arabok egyik fővezére volt; de valószínűbb, hogy e név az arab Albug Sharra név elrontása, mely füvekkel és legelőkkel borított hegységet jelent.
1490-től kezdve, mikor Bazat a spanyolok bevették, a katholikus királyok az Alpujarrák egy részét is elfoglalták, de a fékezhetetlen hegyi lakókkal, kik folytonosan lázongtak, ugyancsak meggyült a bajuk. Granada eleste után alig néhány évvel, 1500 ban és 1502-ben új lázadás tört ki, s annak leverésére Ferdinánd és Izabella Alhendinnél egyesitették sergeiket. Ámde a vállalat szerfölött veszélyes volt; a hegység minden bokra mögött ellenség rejtőzött és az egyesült spanyol sergek csak roppant áldozatok árán tudták legyőzni a mórokat.
Az Alpujarrák területe igen szép, vadregényes tájakban szerfölött gazdag. Ily nagyszerű tájképet tár elénk Dóré Gusztáv mellékelt rajza is (mellőzzül), mely az úgynevezett Barranco de Poqueirát tünteti föl. Oly nagyszerűen borzasztó hely az, milyet a képzelem is csak ritkán alkothat: egy szűk szikla völgy végén, mely két meredek fal és magas sziklacsúcs között nyílik szét, roppant örvény tátong, melynek még látása is szédülést okoz. A sziklacsúcsok fensikjai fölött, majdnem rájuk telepedve, sötét felhők gomolyognak, melyek mintegy boltozatot képeznek a szűk sziklavölgy felső nyilasa fölött. Dóré nem állhatta meg, hogy e sötét, borongós képet albumába föl ne vegye, s mint a mellékelt rajz mutatja, szándéka pompásan sikerült is.
. Az Alpujarras alpin vidéke, különösen Lanjarón környéke s a kilátás Salobrenától a hófedte Mulhacénre Spanyolország legszebb tájai közé tartoznak.
Dr. Mészáros Gyula:A SZIBÉRIAI VÉGEKRŐL.1910. 830.
Szibériának még az említése is borzongós érzéseket támaszt bennünk. Ennek a névnek a hallatára véghetetlen hó- és jégmezők tűnnek fel. Nem volt benne semmi a borzalmak és a rejtelmek sugallatából, hanem inkább valami úgy húzta lefelé a térdet a sárgás homokra, mert úgy tűnt fel, mintha egyszerre száz müezzin kezdene énekelni a régmúlt időknek mináreti tornyaiból: Borulj le a földre és imádkozz! Ezeknek a keleti pusztáknak a szeretetét hozta el a magyarság Napnyugatra, mert mindig úgy képzelem, hogy amikor a mi Alföldünket szeretjük, és büszkén tekintünk végig rónaságainkon, akkor mindig egy-egy kései sziporkája lobban fel bennünk a hajdani nomád érzéseknek, és mindahányszor a keleti puszták őstalaját szeretjük a magyar földben.
Azért nem is idegen nekünk ez a távoli Napkelet. Amodébb messze juhnyájat őriz a kirgiz pásztor. Valamikor, jó ezer esztendő előtt, alkalmasint ott deleltetett a mi nyári szállásaink körül, és bizonyára be is tért olykor egy-egy kupa savanykás kancza-tejre, meg egy-egy rend édes baráti szóra. Sátori tűz füstje gomolyog a pusztán. Gomolygott biz erre a mienk is! Ahol a magyar ménes, meg a magyar birka legelt, az a föld a mienk volt. Amely folyóparthoz itatóra terelt a pásztor, az a mi Tiszánk volt. Hej, milyen sok szép dal zengett valamikor erről a napkeleti Tiszáról, meg a partja menti zúgó füzesekről!
Régi dal a régi hazáról. Ma már elfelejtettünk mindent, ami ehhez a földhöz köt, az ősi puszták levegőjét, folyók vizét, folyóparti füzesek zúgását ami csak édes lehet a szabad ember ínyének, fülének. Csupán a vérünkben maradtunk meg büszke, nyakas nomád népnek. És amikor egy-egy kóborgó magyar visszíkerül ebbe a mi őshazánkba, nincs is azon semmi csodálni való, hogy ha az a fantasztikus érzeménye támad, hogy készti valami leborulni, és szeretné megcsókolni ezt a napkeleti földet.
Történelme van itt minden fűszálnak. Világverő török népek járták ezt a végnélküli országútat Keletről Nyugatra, Nyugatról Keletre. Látták e puszták összes lófarkas táboraikat, és szemlélői voltak egy hosszú évezredbe nyúló nomád-romantikának. Nem is olyan régen volt, hogy dongott még a hadi lópatkó e televény földön. Akármelyik sátorba térünk is be a szibériai végeken, az agg emberek ajka de sok mesét tud még erről az egykor virágzott, de már rég eltűnt lovagvilágról.
Ami minekünk valamikor a magyar végvár volt a török hódoltság idejében, tanuló iskolája a vitézségnek és mulató tanyája a féktelen vérű katonaembernek, ugyanannyit jelentettek a szibériai végek az idevaló baskír, kirgiz nomád népnek. Csak a viszony volt más e két rokontörzs között.
Az uráli hegyekből kanyarogva folydogál Dél felé az Ural folyó, de úgy látszik hamar megunja a pusztán való csavargást és belefolyik a Kaspi-tengerbe. Emellett a folyóvíz mellett voltak a szibériai végek. Az európai oldalon legeltetett a baskír, az ázsiai térségeken a kirgiz. Édes testvére volt egyik a másikának, alig különbözött a szavuk, ha beszédbe eredtek. Pedig sokszor megeredt köztük a beszéd, mert a puszta nincs kiczövekelve, nem tudni nagyon, hol végződik az enyém és hol kezdődik a tied. A ménes meg a birkanyáj a tudója legjobban, hogy merre terem a legropogósabb fű és mely tájról fúj a leglangyosabb szél, arrafelé húzódik a jószág. A pásztor meg utána, így aztán gyakran tőszomszédok voltak. A régi baskírok bővelkedtek a szebbnél szebb ezüsttel rakott fegyverekben, puzdrákban, lószerszámban, messze földön híresek voltak az ötvösmestereik. A vadászó sólymot sem tudta azon a vidéken jobban kézhez szoktatni más nép, mint a báskir.
A kirgiz kevesebbet értett hozzá. Jobban szeretett gond nélkül ólálkodni a birka meg a csikó után. Hanem amikor meglátta a baskír szomszéd sátorbordájára akasztva a csillogó-villogó, veretes lószerszámot, ezüstös kengyelvasat, mégis csak megmozdult valami a szivében. Hogyha mindez az övé lehetne! Rabolni és lopni nem szokás Keleten. Ló-lopás ott nincsen, inkább csak módjával elkötik a csikót. A holmit meg egyszerűen szerzik vagy elemelik. Ha egy kicsit véres lesz miatta a fű valahol a pusztán, nem igen haragszik érte a holló meg a kánya.
A maga összességében pedig vitézi cselekedet az egész, s olyan szépen tudnak zengeni róla a keleti kobzok. Aztán, ha nagyon össze akarja szidni a nomád apa a fiát, aki mihaszna, és csak szégyene a családnak, nem azt mondja, hogy.Te ilyen-olyan dologtalan kapa-kaszakerülője. hanem azt mondja neki, a mi a sátorlakó embere becsületén legmélyebb sebet vág:
Sosem lesz belőled ember, mert még csak csikót se loptál!
A kirgiz azonban ember volt, s nem is a legutolsó. Egy-egy szép fegyverért, jó kezes sólyomért ellovagolt messze-messze földre, s verekedett érte. Ha néha egy-egy nyáj birkát is elhajtott vele együtt, az már a többi kedvéért volt. Persze, hogy haragudott érte a baskír. A másik esztendőben aztán ők vették meg a vámot a kirgiz szomszédon.
Hosszú századokon keresztül így folyt ez a romantikus nomád lovagélet a szibériai végeken. De egyszerre csak a XVI. század derekán új hír, meg új ellenség támadt Nyugat felől. Mind jobban törtetett előre a fehér czár népe, az orosz. Elesett Kazany, és elfutott a tatár khán. Nemsokára meghódolt a baskirság mert sok volt az orosz. Nem sokat követelt tőlük Iván a Rettenetes, csak egy-egy kis hódprémet, nyestprém-adót, hát békességben voltak egy darabig. De amikor már harmadszor, negyedszer is kérte az orosz az adót, akkorra már megunták a jobbágyságot.
Hosszú századokon keresztül így folyt ez a romantikus nomád lovagélet a szibériai végeken. De egyszerre csak a XVI. század derekán új hír, meg új ellenség támadt Nyugat felől. Mind jobban törtetett előre a fehér czár népe, az orosz. Elesett Kazány, és elfutott a tatár khán. Nemsokára meghódolt a baskirság mert sok volt az orosz. Nem sokat követelt tőlük Iván a Rettenetes, csak egy-egy kis hódprémet, nyestprém adót, hát békességben voltak egy darabig. De amikor már harmadszor negyedszer is kérte az orosz az adót, akkorra már megunták a jobbágyságot.
Régen volt ez is, ma már csak az emléke él a határőrzésnek. Egy jó század éve, hogy besorozták a baskírt is oroszországi polgárnak, azóta vége a kiváltságaiknak és vége a háborús időknek. Örökké csak ez a rozsdás béke meg béke, évről-évre nehezebb meg nehezebb az adó. A pusztai ember szerint való legényélet elmúlott, már csak egy-egy dal kesereg róla.
AZ ANGOL-PORTUGÁL VISZÁLY. 1890. 73.
A legutóbbi napok világtörténeti jelentőségű eseménye volt a hatalmas Anglia összezörrenése a kis Portugalliával a délafrikai birtokok felett. Dél-Afrikának jelentékeny része ma Anglia hatósága alatt áll, közvetlenül vagy közvetve a déli csúcson fekvő Fokföldtől felfelé. Szomszédai a holland eredeíü boerek, kik egykor a Fokföld urai is voltak, kiket a hatalmas Anglia másfél század óta folytonosan üldöz és korlátoz, továbbá a németek is. Velük még eddig nem volt jelentékeny baja, mivel az inpraktikus nemzet a nyugati teljesen terméketlen s nem is lakható partvidékeket foglalta el. Végül észak felé mindkét parton a portugálok, kik ugy a nyugati parton Benguella, mint a keleti Mozambique környékén már századokkal ezelőtt telepedtek le. Az utóbbi két században megbénult politikai életüknek megfelelően inkább csak egyes telepek névleges urai voltak. A két partvidék közt levő és egész Livingstone idejéig teljesen ismeretlen s máig is csak nagyjában ismert tartományokban semmi fölényük sem volt.
Az angolok déli gyarmatainak folytonos terjeszkedése észak felé s amellett a portugál keleti tengerparttól északkeletre fekvő és természeti kincsekben gazdag vidéknek a Shire folyó s Nyassza-tó környékén angol misszionáriusok. Később angol kereskedők által való megtelepülése az eddigi békés viszonyt jelentékenyen megzavarta.
A természetes aggodalom, mely a kis portugál népben a hatalmas és kapzsiságáról jól ismert szomszéd közeledtére feltámadt, a jelen évben némi kis összezörrenésre adott okot. Serpa Pinto portugál ezredes, ki Dél Afrika közepén tett nagyszabású útjával, világhírűvé tette magát, a portugál érdekek megvédése végett. A nyáron hadjáratot vezetett a portugál birtokokat sokat háborgató Makolo-négerek ellen. Azokat megverte s a portugál fennhatóság elismerésére kényszerítette. Mivel azonban ugyanezeket a négereket már előbb az angolok is hatóságuk alá vették (ami a vad népeknél nagyon egyszerűen megy), sőt a háborúban á két angol zászlót is elfoglalták, az angoloknak elég ürügyük volt a kis Portugallia ellen fellépni, s a kis nemzetnek engednie kellett.
Egy másik összeütközés június 29-én a Delagoa-öbölnél történt, ahol a portugálok a Trannsvaal államból jövő vasútnak végpontját Lourenzo Marquez városkánál hatalmukba akarták keríteni. Ez a kis, alig 3000 lakosságú város, mely mintegy 80 000 főből álló kerületnek székhelye, ahol alig száz európai lakik, egészségtelen helyen fekszik, de mivel a kikötő igen nagy (szélessége 25 kilométer) s bár nem nagyon mély és zátonyos,de három jelentékeny folyó, a Maputa, King George- és Englishriver, ömlik belé, eléggé jelentékeny arra, hogy a kereskedő angolok hatalmukba akarják kerítem.
A portugál katonák törekvése, hogy a vasutat elfoglalják, Knee angol konzul erélye folytán meghiúsult, s a vasútvonat a katonák ellenzése daczára elhaladt a tervezett vonalon. Egyideüleg a kikötőben több angol gőzös jelent meg, mely a portugálok által elfogott angolokat is kiszabadította s meggátolta, hogy azokat Mozambiqué-be vigyék.
A portugál nép nem nyugodhatott meg az angolok erőszakoskodásaival szemben. Különösen Lisszabonban számos tüntetés volt emiatt, s január 14-én, midőn hire terjedt, hogy a portugál kormány az angolok követeléseit elfogadta, a Dom Pedro téren. s más helyeken egyetemi hallgatók vezetése alatt nagy tömeg gyűlt össze, mely ellenszenvének jeléül többek közt a brit konzulátus czimerét is levette..
Barros Gomes minisztériuma az angol viszály miatt leköszönt, s az uj minisztérium ismét alkudozik az angolokkal. Serpa Pinto nem akar engedni, s igy a bonyodalom még folyvást fennáll. A lisszaboni zavargás alkalmával közel 70 embert fogtak el.
AZ OROSZORSZÁGI ÉHINSÉG. 1892. 124,
Oroszország középső és keleti tartományaiban az oly hosszú ideje tartó éhínség elvadította az erkölcsöket is. Lehet, hogy nincs is mindenütt «éhinség»; legalább a czár, midőn a finnországi ezredek tisztikara által felajánlott segélyt elfogadta, kétségbevonta indokoltságát, de mindenesetre tény, hogy sok helyen nagyon közel áll hozzá a baj, mivel a nyomor számtalan községben elterjedt s a segélyezés képtelen minden óhajtásnak eleget tenni.
Sokhely pusztít az éhínség. Az állami közegeken kívül a vöróskereszt egylet alkalmazottjai, a helyi hatóságok s igen sok magán egyén is nagy buzgalmat fejt ki a segélyezésben. Különösen dicsérik Tula és Riazan vidékén Pissarov Rafael földbirtokosnak, Tolsztoj gróf barátjának, nagy buzgalmát.
Az éhínséggel küzdő nép nagy nyomorának egyik jelenségéül mutatjuk be azt a természet után készült képet, mely azt a jelenetet tünteti föl, midőn egy falusi paraszt a szó szoros értelmében házának fedelét kénytelen leszedni, hogy pusztuló szarvasmarháját és lovát megmentse. Az útszélen és mezőkön igen sok elhullott lovat és ökröt lehet találni s ezenkívül mindenütt nyomorral küzdő beteg parasztokat, akik a tifusz rettenetes ragályát magukkal hordják szerteszét, a népesebb városokba is.
Muszka lótenyésztés. 1854. 176.
Ezen érdekes tárgyról igy ir egy ujabbkori utazó: Legnagyobb kincse a muszka nemességnek, — rabszolga jobbágyai mellett, — a pusztákon száguldó, szilaj ménesek. A csikós foglalatosság a legvadabb, legszomorúbb, és legbátrabbak közé tartozik.Gazdagon fizeti a muszka földesúr csikósát, hanem aztán le is von béréből, minden néven nevezhető kárt, mely a ménesben történik.
Egy muszka csikós élete szakadatlan bosszankodás, fáradság és küzdésből áll. Leggyakoribb és leggonoszabb ellenségei a farkasok. Aki 10—15 évig csikóskodott, azt annyira megviselik a nehéz hivatal viszontagságai, hogy, ha életben marad is, nem képes az többé semmi szolgálatra. Ezen nem lehet csodálkozni, ha elgondoljuk, hogy 1000 darabból álló, sőt gyakran nagyobb számú ménest is csak két ember őriz, mérhetlen sivatag pusztákon. Ezen puszták télen kopárak, s hóval fedettek, nyáron fűtenger hullámzik rajtuk virágokkal hímezve. Siberlában 30—40 mérfölde találhatni menedéket.
Az Azovi tengeren inneni pusztákat, 4000 mérfölde teszi a tudós utazó; kezdve azokat Magyarország- és végezve China határainál. A szörnyű egyformaságot folyóvizek, s nagyritkán néhány kunyhóból álló nyomorult falvak szakítják félbe. Aztán ismét napokig baktathatsz, szánon vagy lóháton, (ha jobban szereted mint gyalog) anélkül, hogy egy dombocskán, vagy cserjén megakadhatna szemed. Ilyen sivatagokon tenyészik a muszka ménes, nyáron bővelkedvén fűben, télen pedig gyakorolván magát a mérséklett társűlatok összes szabályaiban, mert a szénacsinálas itt ismeretlen mesterség.
Tengnek tehát szegény állatok a hóból kikapart gazzal, kóróval, mégpedig szabad ég alatt, mert istállóról szó sincs, s csak itt-ott találkoznak olyan állások, melyek északi része földhányással s kis fedéllel van némileg védve, a mérges északi szelek ellen. Hát a farkasok ellen vajon ki véd meg ?
Ök maguk. Nagyszerű látvány — úgymond a tudós utazó — a lovak harcza a farkasok ellen. Mihelyt egy ménest megtámadnak, nagyhirtelen mindnyájan rendbe állanak, s alig hogy egyik jelt adott, a mének és kanczák csatlakozva rohannak szép rendben dühösen a farkasokra, s néha el is gázolják őket, de többször csak megszalasztják, kik aztán segédcsapatosan térnek vissza, s addig vonítnak a csatarendben álló ménes körül, mig vagy egy csikó távolabb téved , ezt aztán hirtelen levágják, s gyakran a csikó segítségére siető anyát is. Ilyenkor a kanczák körbe szokták fogni a csikókat, s a mének küzdenek meg rangjukhoz illőleg a farkasokkal, illetvén őket dühös rúgásokkal, mire kiváltképpen első patáikat használják irgalom és kímélet nélkül.
A csikósok sem henyélnek, hanem ők is vitézül segítik fényes baltáikkal harezoló méneiket. Legborzasztóbbak ezen farkas-ló csaták hideg téli éjeken, midőn az éhségtől dühödt farkasok, valamely ló nyakába csimpaszkodva, inkább agyon hagyják magukat rugdalni, vagdalni, semhogy a megcsípett zsákmányt fogaik közöl elbocsátanák.
Az illyen ménesek száma ezerekre megy. Három éves korukban közönségesen vásárra hajtatnak a szilaj csikók, mire bizonyos helyek vannak kitűzve a sivatag pusztákon. Itt vásároltat a kormány, itt vásárolnak a kaukázusiak, sőt cserkeszeket is lehet látni a muszka lóvásárokon. Az nincs följegyezve, hogy mely évben, s mely napon volt a t. utazó úr a fönt leirt ló-farkas csatának szemtanuja.
Uti képek Braziliából.*) 1897. 131.
Szendrői Geöcze István
1. Egy német gyarmat.
Midőn a Serrado-erdőből kiértünk, a nap már hanyatlófélbon volt. A legközelebbi gyarmattanyához ezukomád, kukoricza, mandioca, aipim és talha ültetvények közt közeledtünk. Az aipim galagonya nagyságú bokor, s 2—3 láb hosszú, fehér bélü, 5—6 fontot nyom a gyökér. Minden idáig ismert burgonyafajok közt a legízletesebb, és hasznosságára mint pótkenyér, a mandioeával vetélkedik. Egy nagyobb fajtája a talha, de annak gyökere sokkal keményebb, és az abból készitett ételek nehezobben emészthetők.
Az aipim igen dúsan terem. Egy bokor alatt 6—8 gyökér is van, s megnűvclése igen kevés munkát igényel. Gyökere meghámozva s egyszerűen vízbe megfőzve, igen izletes és egészséges eledel. Ezenkivül még többféle igon finom tésztanemüt is készítenek belőle. A mandioca és az édes izű gyökér burgonya fajok egyik áldását képezik Brazília erdős vidókeinek.
Éppen ilyen gazdagon terem a cócus nagyságú és veres bélü édes burgonya (batata doce), melynek azon sajátsága van, hogy megfőzve hetekig is eláll, sőt mindinkább édesebbé válik.
A gyarmattanya környékén legelésző tehenek hátán sok pirollt láttunk szálldosni. A közeli fákról két ily madarat le is lőttünk, éppen midőn nagy lármával, a fáról lelógó, hosszu zacskó alaku fészke körül repkedett.
Nemsokára ismét az erdőn keresztül vezetett utunk, s egy vízesés mellett a píros és fekete tollazatú és aránylag igen hosszú kampós csőrű tucán mélabús hangja vonta magára figyelmünket.
A tucán, az ujvilág egyik legszebb madara, mindig a legmagasabb fákra száll. Az őszi hónapokban (ezek itt: márczius, április, május) igen meghízik, s ilyenkor húsa nagyon ízletes. Útközben hatot lelőttünk, s igy már két napra is el voltunk látva a legfinomabb vadhussal.
Még félnapi járásra voltunk Blumenautól, midőn az est leszállott. Kettőzött léptekkel siettünk tehát a legközelebb eső gyarmatházhoz.
A tulajdonos egy öreg holsteini némot volt, kinek gyermekoi már jobban beszéltek portugálul, mint németül. Alighogy megérkeztünk, lódobogást hallánk, s nemsokára néhány portugál utas, ki Sao-Joséból érkezett, az udvarba vágtatott, szállást kérve éjjelre.
Az öreg holsteini háza egyszersmind venda volt, mely bárkinek is 6 vontim fizetés mellett éji tanyául szolgált.
Tina, zuruma (dinnye - káposzta), szárított capibari (vízi disznó) húsból és bannánából álló vacsoránkat elköltve, még egy ideig jóizüen beszélgettünk a háznéppel és a sao-joséi utasokkal, kik közül az egyik a nyeregkápán magával hozott violán néhány bahiai fandangóval villanyozá fel a csakhamar megbarátkozott társaságot. Az általános jókedvben magam is szivesen vállalkoztam egy fandangóra a germán eredetű házigazda egyik csinos szőke leányával.
Éjfél lehetett, midőn a mulatságnak vége szakadt, s a sebes gyaloglástól fáradt levén, alig vártam, hogy lefekhessem. A pálma gerendákból épített ház földtalaján, hol előbb fandangóztunk, csinos tánezosném braziliai szokás szerint előbb tüzet rakott, hogy a mosquidók és carapatók alvásunkat ne háborgassák. Az itteni gyarmatházak falai, többnyire ketté hasitott és egymásra fektetett pálma gerendákból vannak összetákolva. Kémény nem lévén, a füst a födélzetén és a gerendák közti réseken megy ki.
A füst elűzte a mosquitókat s a szőke Márta a szokott ágykészletet, vagyis a gyékényt és vékony takarókat a vendégek számára elrendezve, jó éjt mondott, mi pedig fáradtak lévén, álomra hajtottuk fejünket.
Hajnalban mikor felébredtünk, az ügyes gyarmatos leánv már készen volt fekete kávé reggelinkkel, s mi még napfelkölte előtt elindultunk.
Vasárnap levén, útközben igen sok lovassal és lovasnővel találkoztunk, kik a vidékről, a Blumenaun jóval innen fekvő kápolnához siettek istentiszteletre.
Délelőtti tizenegy órakor érkeztünk Blumenauba, mely mindössze, néhány, részint fa, részint téglából épült házból áll. Ez csakis a szoros értelemben vett Blumenau, az úgynevezett városhely, maga a gyarmat azonban, melynek nagyobb része még ki nem irtott őserdőkből áll, az Itajahy folyam mindkét oldalán, valamint a Rio Testo és Rio Benedicto mellékfolyók partjain, több négyszög mérföld terjedelmű. A gyarmat alapitója a braunschweigi származású jogtudor, ezelőtt mintegy 19 évvel telepedett meg e rengeteg erdőségben, néhány rokonával és barátjával.
A népesség, mely ma már 3000-hez közel jár, eleinte csak lassan növekedett. 1864-ben már néhány ezer hold volt kiirtva s részben megművelve, Blumenau gyarmat városi jogot nyert, s azon kiváltságban részesült, hogy határában rabszolgát tartani nem szabad, nehogy a földművelés és a munkaverseny, egyes gazdagabb rabszolgatartó birtokosoknak előnyt jelentsenek, megszegve a verseny törnyeit. Néhány év után a föld már jó része meg volt művelve A gazda 200 000 frtért adta vissza, egyéb jogok közt kikötve magának élethosszig az igazgatói hivatalt 8000 frt. évi fizetéssel, s ezenkívül fönntartva magának örökjoggal néhány ezer holdat, melynek egy része már szintén meg van mívelve.
Ott, ahol sok rabszolga tartatik, a szegényebb néposztály még napszámhoz sem juthat, mivel a munkaadó gazdagabb birtokosok minden dolgot rabszolgáikkal végeztetnek. Ez az oka annak, hogy Braziliában a napszám aránylag a többi amerikai oszágokhoz képest rendkívül olcsó. A délamerikai köztársaságokban, mint Bolivia, Ecuador vagy Peru a napszám 4—8 ft., sőt több is; Braziliában 10, legfőllebb 15 frt.; de e csekély kereset is csak oly helyeken van biztosítva a szegény népnek , hol kevés vagy semmi rabszolga nincs.
Ezért kötötte ki dr. Blumenau szerződésileg, hogy gyarmatának kerületében rabszolgákat tartani ne lehessen. Igy legalább a Németországból megérkezettek mindjárt munkát kaphatnak, addig is, mig saját földjüket gyümölcsözővé tehetik.
A kormány a városhely közelében némi távolságra utakat és a nagyobb patakokon egy-két hidat is építtetett, ugy hogy a város környékén mintegy félórányi távolságig szekerek is járhatnak. A kisebb hajók az Itajahy torkolatától egész a város alá jönnek, sőt a folyam már kisebb gőzösök által is bejáratott, s az Itajahy partján a város mellett áruemelő gép is állíttatott fel.
Dr. Blumenau, ki az egész gyarmat-területet mintegy tizennégyezer forintért vette. A kormány Blumenau német gyarmatot, Dél Braziliában több támogtásban részesítette..
A gyarmat fejlődése főleg 1860. óta igen nagy haladást tett, mi legfőkép dr. Blumenau érdeme, ki a közös anyagi és szellemi jóllét előmozdításában fáradhatatlan. Az érkező gyarmatosokat mind tanáccsal, mind tettel segiti Blumenau.. A szegényebbeknek a kormány előleget utalványoz.
Blumenau részére a gyarmatositás terén nyert érdemekért a 1867-iki világkiállításon 12 jutalom közül 100 000 frank ítéltetett „a nép javának czélszerű gyarmatositás , földmivelés és az ipar emelése általi előmozdításáért.jelenleg a gyarmat már rendes helyhatósági és választási jogokkal bir, legújabban hetilap is jelenik meg, s a népnevelés mindinkább emelkedik. A gyarmat határában már két fiú-és egy leány-iskola is van.
A népesség növekedésére sok ideig gátlólag hatott azon körülmény, hogy Poroszország a kivándorlók elé különféle akadályokat gördített, melyeken azonban pár év előtt szerződésileg segitve lőn, s a gyarmatban porosz konzulátus is állitatott fel. A jelenlegi porosz konzul dr. Blumenau igen mivelt s köztiszteletben álló unokaöcscse. A kereskedelem és ipar szintén kellő haladásnak örvend.
A városhelyen pár igen jól berendezett bolt van, mely közvetlenül Hamburgból kapja áruit. Dr. Blumenau azt is kieszközölte, hogy a gyarmatosok Hamburgig semmit sem fizetnek leveleikért, valamint saját elszállíttatásukért sem, egész Blumonauig. A gyarmatosok közt sok mesterember lévén, az ipar mindinkább emelkedik, ugy hogy a külkereskedelmi czikkeken kívül majdnem mindent helyben el lehet készitetni. Mi az építészetet illeti, a házak ugyan többnyire csak pálma gerendákból vannak összerakva, azonban a téglaégetés és a fürészmalmok terjedni kezdvén, az építkezésbe is nagy javulás állott be. Idáig még ugyan alig van két ház tiszta téglából épülve, de már több háznak legalább alapja téglából készült, a falak pedig vegyest téglából és fából.
Blumenau város, az Itajahy folyam egy nagyobb kanyarulatánál fekszik, minden oldalról kisebb nagyobb patakokkal és forrásokkal körülvéve, melyek a legfolségesebb ivó vizet szolgáltatják. Északi részén magánosan álló kis hegy emelkedik, melynek tetejéről a gyarmat-igazgató cócus fái büszkén tekintenek a hegy lábánál folyó Itajahyra. A kis hegy háta megett kezdődnek a rengeteg őserdők, mig a város déli oldalán, az úgynevezett kis folyó banánák és momao fák közt kígyózik, lapályos és szépen megmivelt térségen, hol különféle ültetmények díszlenek erdőkiől és hegyektől környezetten.
A nyugati oldalon a folyó mellett felfelé a hullámos vidék mindinkább emelkedik, mígnem az utas sziklás hegyek közé jut, hol a Benedicto és Itahahy folyamok vízeséseinek tompa moraja hallatszik a beláthatatlan erdőségben.
Az e hegységen tulfekvő fennsikot csak is 1867-ben sikerült felfedezni. Blumenauban egyelőre az újonnan érkező gyarmatosok számára fából épített házba, mely ugyan félszernek is beillett, szállásoltuk be magunkat.A mint a több butornélküli szobára felosztott félszer ajtaját számunkra a gyarmat-igazgatói titkár kinyitotta, egy 2 öl hosszú fehér ki-gyó csúszott ki onnan. A titkár a kígyót agyon verte, mit dr. Blumenau igen rósz néven vett. E fekér kígyó ugyanis teljesen ártalmatlan, sőt a leghasznosabb állatok egyike, miután az, az itt nagy számmál levő fehér patkányokat és varangyokat pusztítja.A doctor által igen szívesen fogadtattunk, egyszersmind a kormány által engedélyezett előleget felvettük.
Társaságunk egy része a doetor-hoz szállásolt, én pedig néhányad magammal uj faház lakásunk előtt tüzet rakva, a tucánok és pirollok-ból hatalmas paprikást készítettem, a pimenti nevű, som kicsiségü, de igen erős paprikával. Ezenkívül a doctor egy üveg bordeauxit, baná-nát és narancsot is küldött számunkra. Szállásunkon nem levén semmi más bútor, mint a deszkából készült magas fekvőhely, a mellettünk csörgedező kis forrás partjáról capim füvet sarlóztam. Ez volt derekalját és madráczot helyettesítendő. E sűrű fűben igen sok kigyó tartózkodik, és sarlózás közben ugyancsak óvatosan kellett lépdelnem.
Bár a capim fűből jó puha ágyat készítettem magamnak, mégis úgyszólván egész éjjel a szemem se hunytam be. Midőn kissé elszunnyadtam, a patkányok kezdtek ugrándozni rajtam keresztül, aztán az alattam levő fübon is mozgott valami, mi képzelődése-met annyira fel-izgatá, hogy lehetetlen volt aludnom. Vagy húszszor gyertyát gyújtottam, ilyenkor egy-két patkány rohant ki a deszkák közt levő lyukakon, baráták futottak ki fü madrá-czomból, és a mosqidók és san-cudók kegyetlenül összemartak. El is határoztam, hogy másnap mindjárt a a omszédságban levő vendába szállásolom be magam, mit meg is tettem. Első éjjel azonban ott sem nyugodhattam, mert még el sem oltottam a gyertyát, máris a földre vetett gyékényágyam közelében oly undorító két nagy fehér varangyot pillantottam meg, hogy azonnal hideg veritek lepett el, s nem háltam volna a földön egész Braziliáért sem. — Gyékényemet a másik szobába vittem, s az asztal közepére teritettem. Jó darabig hallgattam, még a sipka nagyságú fehér és barna szinü varangyok csappogó ugrándozása sem zavart.
Egyszer egy hosszú fehér, széles szalag formát vettem észre; miriád fehér hangya volt az, mint minden izében mozgó oszlop, sietve a szoba felé. Szobánkat e vándor hangyáktól megmentendő, azok menetiránya felé tüzet raktam, mi aztán a hangyasereget a szoba ajtajától tisztes távolban tartá. Az utazó hangyák néha órányi hosszú mozgó oszlopot képeznek, s mindent, mit utjokban találnak, felemésztenek. Ha valamely házba bejönnek, csakis tűzzel és füsttel lehet azokat kiűzni. Szintén igen kellemetlen fajtája e vidéken a hangyáknak a kis fekete hangya, mely gyakran rútul összecsipdosi az embert. Az ültetvények pusztítója a nagy veres hangya, és a 7—9 láb magas,5—6 láb széles bolyt rakó tanajuras vagy más néven sauva. Fészkét puska-.porral kell szétrobbantani, részint mert rendkivüli szilárd alkotású, részint mert ha kapával bontják szét, a hangyák ki nem irtatnak, sőt még pusztitóbbá válnak. (Folyt, köv.)
*) Ez érdekes közleményt Geöcze István világlátott honfitársunk
„Utazás Braziliába és vissza" czimü s e napokban megjelenendő könyvéből vettük. A személyes tapasztalatok a benyomás élénkségében
s az előadás közvetlenségében mutatkoznak. Szerk.
Eredeti közlemények Kaliforniából. II.
A new-almadeni higanybánya.
A bányák 1700 láb magasban vannak a tengerszine felett, ezek körül mindenütt feltűnő tevékenység uralkodik; az alagutaktól átfúrt hegyhát, a síneken nyugvó szekereken érczköveket napfényre toló bányászokat, mint ki- s bejáró gnómokat, nyeli újra sötét üregébe. Hosszú ereszsor alatt különzik el s osztályozzák a nyert érczterményt, s ugyancsak síneken nyugvó szekereken tolják a szétválasztó gépeket fedő épületbe.
A fő alagút 800 láb hosszú, tiz láb széles, és tiz láb magas, tömör gerendázattal bélelve. A síneken nyugvó szekereket emberek hozzák mozgásba, a felső gerendákhoz erősített vas-csövek a szabadban előállított gőz tovavezetésére szolgálnak, s a belső gépezetet mind gőzerő mozgatja. Az alagút végén 468 láb mélységű kút van. A kiaknázott érczköveket a különböző mélységekből felhúzó gőzgép a sziklafalba vágott mélyedésben van elhelyezve, e torkolatban a levegő hideg kezd lenni, s a falazat hasadékaiból kiszivárgó nedvesség a földet feloldva, sikamlóssá teszi a járdákat. Az érczkövet öblös vasládákban emelik föl.
Egy ilyen ég s föld között kísérteties homályban lebegő ládában a bánya fenekére bocsátkozván, legelőször is a kovácsmühelyt érjük; itt mindenki arczizzasztó tevékenységben van, az izzó vassal ide s tova futkosó, súlyos pörölyöket forgató, metsző, ráspolyozó kovácsok, mint megannyi alvilági Cy-clops, menykövek helyett gép- és műszerrészeket kovácsolnak, a gránitban rejlő becses érc könnyebb megnyerhetésére.
A minden irányban észlelhető valóságos hangya-szorgalom, a szakadatlan munkálkodás eleinte szokatlan, meglepő, s minden más bányákban szokásos eljárástól különböző, oka azonban egyszerű, mivel itt nem napszámra dolgoznak. A sziklába metszett vizszintes folyosón haladva, nagy terembe érünk, honnan lefelé, a sziklafalba metszett lépcső vezet, melynek végpontján uj sziklaüregben találjuk magunkat; sűrű csákányütés moraja, s az erezet takarító vaslapát pengése jelenti, hogy czélnál vagyunk. A teljes biztosságot nem nyújtó sziklától izzadsággal kivívott minden talpalatnyi tér szilárd gerendákkal van biztosítva. Egy távolabbi sarokban a bányász keze által mozgatott vasfuró fejére dobott pörge kalapács éles csengése hallik, olykor-olykor csend áll be, mi a vájt kőpor kikanalazását jelenti. A robbantások a veszélyes nitroglycerin helyett a biztosabb dynamittal történnek.
Elől, hátul, alól, fölül mindenütt kaczaj, dana, éle, tréfa, mintha e derék föld alatti közönség örömünnepet ülne, az egyiptomi sötétséggel ki sem törődik, pedig az a falra tapasztott faggyú-gyertya oly szomorúan pislog, mintha álmos volna, e vigság közepette.
A czinóber e bányában réteges lerakodványokban találtatik. Az elterülő érczerek közötti üres rész sokszor ugy beleolvad azokba hogy csak a bányász gyakorlott keze képes a csatornába alá terelni. A bányászok régi spanyol szokás szerint cargu (teher) számra dolgoznak; a társulattól kapnak szerszámot, lőport, aczélt, s előlegként egy dollár napdijat, mit a végleszámolásnál kivonnak a keresett összegből.
Ily módon a munkás érdekében állván minél kitartóbbnak és szorgalmasabbnak lenni, nyereménye ügyességével áll arányban, mig a társulat a felügyelők meggazdagodásában nem kis előnyt találnak.
A bányában dolgozó személyzet két részre oszlik, t.i. bányászokraa és érchordókra. Az elsőbbek csákány-, lapát-, fúróval és kalapáccsal dolgoznak, mig az utóbbiak feladata a nyert érczkövet azon helyre felvinni, hol azt a fölhúzó vasládába rakják, hogy a napvilágra vonják. E munkások izmosak és erősek, az érczkövel rakott durva rövid zsákot vállaikon emelve, lépcsöröl-lépcsöre lankadatlanul haladnak fölfelé, a mélységek felett hidként szolgáló egyetlen deszkán, sikamlós lejtön, keskeny göröngyös lépcsőn, bámulatos zerge fürgeséggel léptetnek keresztül.
Szerencsétlenség igen ritkán történik, az egyedüli emlékezetes ezelőtt két évvel esett, midőn a mélységből felfelé illó bányalég két munkást elkábítván, ezek a padlóról menthetetlenül alázuhantak. A bányák átalában egészségeseknek és biztosaknak tartatnak, mit a dolgozók pirospozsgás kinézése is igazol. Az olvasztó-kemenczénél dolgozók azonban sápadt vázalakok, és valamennyije inlágyulásban szenved.
New-Almaden népessége, mint állítják, egy 27 nemzetből álló csoport, legszámosabb a mexikói és irlandi. Hogy ily különnemű elemek között nem a legpéldásabb egyetértés létezik, feltehető, mig azonban a szóváltások és viszálkodások tettleges komoly alakot nem öltenek, a felügyelök közönyösen viselik magukat.
Fenn a hegy tetején gondtalanul összetákolt faházakból uj helység kezd épülni, hol a bányászok nagy része lakik. Az alant eső csendes helységnek fizetési napokon egészen más szinezete van, akkor mindenfelé a legzajosabb az élet, zsibongás hallható; alig kapja verejtékkel szerzett keresményét kezéhez a bányász, azonnal a whisky- és grog-bódékba tesz látogatást, hol kártya, zene, fandangó, mihamar megfosztja a legutolsó dollártól.
A bánya-igazgató állítása szerint, ezelőtt néhány évvel, a szünnap kellő dalidóval leendő megünneplésére a san-joséi gyorsszekér több tuczat mindkét nembéli hívatlan vendéget szállított az együgyű bányászok mulattatására. A lakoma nem ért véget, az elmámoritott s ki-csapongásba merült bányászok oly terhes adósságba bonyolódtak, miből csak hónapokig tartó sanyarú s nélkülözésekkel teljes munkával tudtak nagy ügygyel-bajjal kilábolni. Ily esetek ismétlődése ellen azonban erélyes rendszabályok tétettek, de azért a kellő takarékosságot egy bányász sem akarja zsinórmértékül venni.
A higanynak az érezböl kiválasztására az Idriában követett módszert használják; de tekintetbe véve a higany sajátságát, ami az illékonyságot és sűrítést illeti, czélszerübbnek látták, öntöttvas görebek használatát hozni alkalmazásba. A higanygőz egy 16 osztályra elkülönzött szobában sürittetik meg, melyek mindegyike vékony tégla-falzattal van egymástól elválasztva, ezen emeletszerüleg egymás felett levő különzékek teteje és alja át van lyuk-gatva. A léghuzam ezeken keresztül hajtja a higanygőzt.
A higany legnagyobb része itt sürüdik meg, s harmatként tapad a falakhoz, vagy hull cseppenként. A vezetékeken átillant gőzt egy hideg vizzel töltött nagy helyiségekbe vezetik, hoi spirálcsöveken kelletvén átsurrannia, csaknem az egész higany-mennyiség hátramarad, ártalmatlan csekélység jutván igy a szabad légkörbe. A hütökészlet tökéletesen meghidegülvén a korom- és vermilion-részeket gondosan eltávolítják, s a falakat óvatosan lekefélik.
Az igy nyert gyári terményt vas korsókba töltik, a vas levén egyike azon anyagoknak, melyekre a higany mi hatással sincs. Minden korsóba hatvanhét és fél font fér, s minden font 65 centnyi értéket képvisel. Egy tonna érczköböl átlagosan 153 fontnyi higanyra számítanak. Néhány év előtt a new-almadeni bányákban 48,000 korsónyit termeltek évenként s 1025 embert foglalkoztattak, ez évben azonban csak húszezer korsónyi lett a termelék, 450 munkás müve.
1861-ben az egész világon készített higany-mennyiség e következő volt: Kalifornia 1775 tonna, Almádén (Spanyolországban) 1000 tonna, Peru 150 tonna, Németország, Ausztria, Francziaország 125 tonna, öszveg 3050 tonna. Mely kimutatás szerint Kalifornia ötszáz tonnával gyártott akkorában többet, mint a világ többi higanybányái együttvéve.
Az almadeni (Spanyolországban) érczkö áll 36—41 százalék higanyból, 16 százalék kénből és 43—48 százalék idegen részből.
Az idriai érczkö áll 51% higanyból, 8% kénből, és 41% idegen részből.
A kaliforniai érczkö áll 70% higanyból, 11% kénből és 19% idegen elemből.
Ajapán érczkö csaknem csupa czinóber, és áll 84% higanyból, 14% kénből és csak a különbözet a maradék
* * *
A higany előállítása pörköléssel történik. A legprimitívebb eljárás szerint a cinnabaritot egyszerűen rőzselángon hevítették. Ez tüzelőanyagként és kondenzátorként egyaránt szolgált, miközben a fémes higany a hamuban gyűlt össze. A modern eljárásoknál az ércet először őrlik, majd flotálással dúsítják, amit a folyamatos levegőáramban való pörkölés (600 °C) és a keletkezett gőzök kondenzáltatása követ: Google
KÉPEK NORVÉGIÁBÓL. 1905. 398.
Ráth István.
I. Dél Norvégia.
Krisztiániában kegyelettel őriznek egy dereglyét, melyet teljesen épen fedeztek fel a hajdani viking-királyok temetkező helyén. Bámulva látta a világ, hogy minő törékeny járművön vágott neki a tengernek ez a csodálatos kalóznép, mely egykor rettegésben tartotta egész Európát. Keskeny csónakjaikon föleveztek a Szajnán és háromszor kirabolták Parist, végigpusztították Itáliát, Görögországot és Kis-Ázsiát. Megtelepedtek Grönlandban és felfedözték Amerikát 500 évvel Kolumbus előtt. Harczok tüzében, tenger viharában edződött kemény néppé a viking, s ha rablott kincsei veszendőbe mentek is, aczélos erejüket örökségül hagyták a norvég unokákra.
Hallgatag, zárkózott természetű a norvég; azzá teszi a küzdelmes élet, melyet magányos tanyáin folytat, örökös harczban a természettel. A városi lakosság csak kis hányadát teszi Norvégia népének; legnagyobb részük falvakban él a tengerparton vagy az ország belsejében. A norvég falu nem olyan, mint a miénk, mérföldek választják el egyik szomszédot a másiktól s mikor vasárnaponként imádkozni indulnak a szép norvég leányok, gyakran 20—30 kilométeres sétát kell tenniük, míg a falu templomába érnek. A Nordland kietlen vidékén még gyérebb a lakosság, néha megesik, hogy a papot vngy a körorvost olyan beteghez hiyják, aki 100 kilométerre lakik a falu középpontjától.
Valami különös szomorúság ömlik el ez ország fölött. A turista, aki csak ideig-óráig időzik itt, szívesen engedi át lelkét az ibseni komor hangulatoknak. Milyen lehet az élete annak, akit sorsa örökre ide lánczolt? Itt a természet ellensége az embernek, csak nehéz munka árán lehet kicsikarni kincseit, azért az emberek egymásban keresnek szövetséget a közös ellenség ellen. Kopár hegyoldalon, örökös ködben húzódnak meg a norvég paraszt magányos kunyhói; szántóföldjei, rétjei.
Többnyire ott terülnek el a hegy sziklás oldalán. Nem elég, hogy csak keserves küzködés árán birják termésre kényszeríteni a köves sziklatalajt, de fáradságuk gyümölcsét állandóan pusztulással fenyegeti a hólavina és kő-görgeteg, vagy a fennsíkról, a fjeidről hirtelen alázúduló árviz. Egész Norvégiának csak három százaléka szántóföld vagy rét, 76 százaléka pedig terméketlen kőszikla. Milyen boldog ország éhez képest a miénk, ahol csak öt és fél százalék területet nem lehet müvelés alá vonni.
Minálunk az utolsó tiz esztendőben az évi termés átlagát 1600 millió koronára becsülték. Norvégia pedig nem képes többet termelni évi 80 milliónál ! Sem a szántóföld, sem az állattenyésztés nem fedezi Norvégia szükségletét. El sem hinné az ember, hogy a havasi legelők országába évenként nyolez millió korona értékű vajat importálnak.
Az anyaföld mostohaságáért némi kárpótlást ad a tenger, mely a halaknak kimeríthetetlen tömegét rejti mélységeiben. Száz és százezer ember él meg a tenger kincseiből, kiket az anyaföld nem tudott eltartani. De a tenger olyan, mint a kegyetlen pogány isten : emberáldozatot követel a segítségért cserébe. Mikor a nyilt tengeren hirtelen előnyargal az orkán, s már nincs idő a fjordba menekülni, olyankor tudják a hajósok, hogy elérkezett az áldozás ideje. Küzdenek, amíg lehet; ha felborul a csónak, akkor kését üti a ladik bordájába a hajós és azzal tartja fenn magát, míg erejét vesztve a tengerbe nem hanyatlik. A ladikot a tenger kiveti a partra s aki megtalálja, az már tudja, hogy a hány késmarkolat, annyi jó norvég halásszal kevesebb . . .
Szomorú föld a norvég nép országa, a természet nekik nem édesanyjuk, hanem mostohájuk. Mégis van egy kincsük, melyet oda nem adnának bármilyen tejjel-mézzel folyó Kánaánért. Ez a kincs a szabadság! Norvégia a szabadság országa. Itt nincs kiváltságos osztály és latifundium— a nemességet még 1821-ben eltörölték — nincs állandó hadsereg s minden jognak forrása maga a nemzet. A norvég alkotmány olyan kemény vára a nemzetnek, mint maguk a természet-alkotta hatalmas sziklabástyák. A mostani királyválság előtt sem volt ez az ország más, mint parasztrespublika, melyben az elnököt királyi czím illette meg az elmúlt idők tradicziójaként. Várkastélynak még romjait sem láthatni a bérczek ormán, de a völgy ölén, fából összeróva ott áll az Isten háza. Ide járnak ők messze földről imádkozni vasárnaponként s ide, a kis templom melletti parányi temetőbe térnek nyugodni, mikor vége szakad az örökös munkának, s elkövetkezik a pihenő nap.
Nyáron felvidul kissé e szomorú ország képe. Jókedvű turistacsapatok zaja ver visszhangot fjordokat beszegő bércek között; a világ minden részéből tódulnak ide az idegenek, hogy megcsodálják Norvégia komor szépségeit s itt hagyják érte cserébe aranyaikat. Mint mindenütt, úgy a turisztikában is a divat uralkodik, s legújabban az Alpesek rovására Norvégia jött divatba. Felfedezték a turisták ez ország fenséges romantikáját, s évről-évre nagyobb tömegben tódulnak a fjordok hazájába.
A mi azelőtt hosszú és fáradságos, gyakran veszélyes vállalkozás volt, az ma nem egyéb, mint pár hétig tartó kellemes tengeri út. A turistahajó bekalandozza a déli fjordokat, megjárja nyolez nap alatt az egész Nordlandot, söt a nagyobb gőzösök átvágnak a Jeges-tengeren a Spitzbergákig. Az ország déli részén, ahol a legnagyobb a turistajárás, minden képzelhető módon gondoskodnak az utasok kényelméről
Némely faluban több a vendégfogadó és villa, mint a lakóház s a természeti szépségeikről nevezetes helyeken, bármily lakatlanok legyenek is különben, sorra épülnek a modern berendezésű szállók. Vasút kevés van, Norvégia belsejét teljesen elzárják a tengertől az összetorlódott hegytömegek, melyeken keresztül csak óriás költséggel lehetne vasutat vezetni.Pótolják a vasutat, az ország déli részén 500 kilométer hosszú vonalon mindössze hat olyan járható ut van, mely a tenger felé visz. A hires thelemarkeni országúton teljes öt napig tart az utazás az ország keleti határától a nyugati partokig. Természetes, hogy e pár hegyi út nem alkalmas arra, hogy ütőere legyen az ország forgalomnak. Az igazi élet csak addig terjed, ameddig a tenger öltögeti be keskeny nyelvét a szárazföldbe. A lakosságnak csak egy tizede él az ország belsejében, a többi a tengerparton ós a fjordokban lakik.
Mi is az a fjord?
A fjord a Skandináv-félsziget jellemző tengeröble. 150—200 kilométerre nynyúlik be a tenger a szárazföld testébe; az öböl mindenütt keskeny s néhol összeszűkül egy hajításnyira. Lomha nagy kőtömegek terpeszkednek a viz szélén, csenevész bokrokat táplálva rideg sziklakeblükön. Az Alpesek égbetörő csúcsait hiába keressük a fjordok között; egyik hegy olyan, mint a másik, mintha valamikor régen, mikor a fjord megszületett, titkos természeti erőkkel állottak volna harczban s hosszú küzdelmek csiszolták volna mind egyforma simára. A fjordok keletkezéséről semmi bizonyosat nem mondanak a tudósok. A komor sziklabástyák talán a jégkorszak fenséges kataklizmájáról tudnának regélni, midőn megindultak a glecserek jégtömegei s ellenállhatatlan erővel szántották fel a hegyek hátát. A tenger pedig lesben állott, s csak arra várt, hogy megolvadjon a jég, azután könnyűszerrel nyargaltak be hullámparipái a felszabadult mederbe. Egyik fjord a másik után kanyarodik az ország belsejébe és sehol a világon nincs párja annak a különös jelenetnek, mikor 200 kilométere a tengerparttól, óriási bércektől körűizárt szűk völgytorokban egyszerre csak megjelenik egy pompás tengeri hajó!
A turisták legnagyobb része a fjordvidéken szeret kalandozni. Vonzza őket a különös ellentét a tenger és a hegyvidék között, a zuhatagok leomló víztömegének robaja, a zöldellő parányi szántóföldek a vízparton s a közvetlenül fölöttük, alig 1000 méter magasságban elterülő véghetetlen kősivatag, a fjeid. A fjeiden nincsen semmi élet, ez az észak Szaharája; épp olyan ellensége az embernek, mint az afrikai homokpuszta. S a turistát még e madár nem lakta kősivatagon is meglepetések várják. Mikor könnyű kariolján felér a hegytetőre, hol már nincs sem bokor, sem pázsit, sem havasi virág, hol az út két oldalán nem látni mást, mint száraz mohát és végtelen hómezőket, — mikor e szomorú táj halotti némaságától már-már elszorul az ember szive: akkor egy fordulónál egyszerre csak előbukkan a kis szálló, melyben Baedecker szerint 12 vendégszoba van és két koronáért kapni kitűnő ebédet. Ez már igazán a kultúra netovábbja: előtte a nyár közepén is jéggel borított tengerszem, odabenn pedig a kandalló melegénél csinos norvég lányok hat fogásos menüt szolgálnak fel s az ebódlőszek-rény üvegajtaja mögött szép sorjába rakott pezsgős üvegek állanak.
A norvég városi életről nincs sok mondani valónk. Ibsen és Björnson drámái az egész világon ismertté tették ezt a puritán és erkölcsös, de nagyon józan ós kicsinyes társadalmi életet. Maguk a városok is olyanok, hogy mihelyt a szem betelt az első általános benyomás különösségével, a részletek már nem érdeklik. Egyforma, széles utczán sok alacsony, legfeljebb kétemeletes faház, forgalmas kikötő, rettenetes halszag: ezek azok a benyomások, melyekkel a turista rendesen távozik. Trondhjem, a koronázó város, székesegyházáról nevezetes. Még a XL században rakták le ennek a hires templomnak alapját; eleinte ide temették a norvég királyokat, majd szokássá lett itt koronázni az uralkodót, — az 1814. évi norvég alkotmány pedig kötelezővé teszi, hogy a király a trondh-jemi dómban koronáztassa meg magát. Maga a főváros, a festői szép fekvésű Krisztiánia abban különbözik a többi norvég várostól, hogy mint állami központ és királyi székhely fel van ékesítve parkokkal, kastélyokkal, középületekkel, sőt még egy kis erőd bástyái is kaczérkodnak a fjord sima víztükrével: az akershus-i vár falai, melyre oly diadalmas örömmel vonták fel minap a norvég nemzeti zászlót. Krisztiánia tökéletesen kulturváros, ha szerény formában is, de megvan itt minden, a mivel a nagy világvárosok büszkélkednek: királyi kastély, egyetem, parlamenti palota, könyvtár, múzeum, nemzeti színház, néhány érdekes templom, stb.
Hogy kiegészítsük ezt a futó képet, melyet déli Norvégiáról adtunk, pár szóval meg kell emlékeznünk a norvég Alpesekről is, a jotunheimi hegyvidék szeszélyes csúcsairól, hol messze a felhők fölött emelkedik Norvégia legmagasabb pontja, a 2560 méter magas Gald-höpig. A hegyek képe itt megváltozik, elmaradnak az egyforma, lapos sziklatömbök s vadregényes össze-visszasággal tornyosodnak egymás fölé a bérczek hólepte ormai. A turisták ma már fölkutatták Jotunheim minden pontját, de hajdan, a skandináv mithosz őskorában félelmes, ismeretlen vidék volt ez, hol a néphit szerint Odin isten ellenségei székeltek, a kegyetlen óriások Itt várták be a végitélet nagy csatáját, mialatt Odin isten a Walhallában készült az utolsó harezra s védő seregel gyűjtötte maga köré az elesett hősök árnyait. Csodás fantáziával szinezte ki az északi hitrege az utolsó ítélet napját Hat szörnyű tél fog egymásra következni, első jeléül az istenek alkonyának. Jotunheim felhő-övezte csúcsain már gyülekeznek az óriások, midőn minden oldalról elkezd omlani a hó, a hideg megöl a földön minden életet, a nap elbuvik s a csillagok fénye kialszik. Ez lesz a jel a végső rohamra: az óriássereg feltör a szivárvány hídján az egekbe, megostromolja Walhalla várát s hasztalanul küzd Odin hőseinek ólén, elhullanak egytől-egyig, végül elesik maga a vezér is. Vége az istenek uralmának, de vége a diadalmas óriás hadnak is, mert előjön Penris, a nagy farkas és szörnyű torkába temeti.
A NŐKRŐL
NŐI TENGERÉSZEK. 1900. 56
A tengerészek közt szájról-szájra járó legendák nem a legnagyobb jóakarattal szoktak a nőkről megemlékezni, de talán egy sincs köztük olyan udvariatlan, mint az a franczia tengerész babona, amely azt tartja, hogy St. Jean du Doight mellett, Bretagne partjain háborogni kezd a tenger, ha asszonyt lát. A rómaiak ellenkezőleg — Plinius szerint — azt tartották, hogy elcsendesül a tenger háborgása, ha egy nő elébe áll a szélnek.
Annyi bizonyos, hogy nem egy nőről van feljegyezve, hogy a tengeren csak úgy megállotta helyét, mint akármely férfi. Karthágó történetéből tudjuk, hogy ott a nők is gyakran hosszú és veszedelmes tengeri utazásokra vállalkoztak. 500 körűl Krisztus előtt hatvan hajót küldöttek Gibraltár szikláihoz, melyeken mintegy 30 000 férfi és nő volt vegyesen. De hogy egyedül, vagy egyenként, különösebb szükség nélkül rámerészkedtek volna a nők a tengerész-életre, az mégis kivételes eset volt mindig. De azért volt példa erre is.
Beszélnek két angol nőről, Bonny Annáról és Read Mariról, akik hajdan vakmerő társai voltak az Atlanti óczeánon czirkáló kalózoknak, s nem egy kemény tusa, merész rablás fűződik a nevükhöz. A XTV. század közepén meg egy Jeanne de Belville nevű bretagnei nő egy egész hajórajt szerelt föl s bejárva a partokat, véres boszút állt férje gyilkosain, falvaikat felégette, házuk népét felkonczoltatta.
Érdekes példája annak, hogy mire képes a nő is, ha tengerész-életre adja magát. Ilyen a hollandi Hannah Snell a múlt századból. Ez a nő 1723-ban született, s még ifjan egy holland tengerészhez ment férjhez. Az ura eltékozolta a pénzét s elhagyta őt, mire Hannah férfinak öltözve elindult keresni a hűtelent. Katona lett, aztán megszökött és beállt hadi tengerésznek. Több csatában vett részt, számos sebet kapott, de nő voltát sikerült ellepleznie egész addig, amíg meg nem tudta, hogy hűtlen férje gyilkosságot követett el, s e miatt zsákba varrva a tengerbe dobták.
Erre boszúérzete lecsillapodott, fölvette ismét női ruháját, hazament és békességben élt tovább. Ugyancsak a múlt század közepén egy 15 éves leány megszökött Londonból a kedvesével. Hogy föl ne fedezzék, férfiruhát öltött, úgy lappangott egy ideig. A legény azonban elhagyta s ő beállt tengerésznek. Egy esztendő múlva megunta a tengert, visszatért Londonba és egy Angel nevű kalmárhoz állt be inasnak. Ezt is elhagyta és egy hadihajóra állt be matróznak, majd újra megszökve, a kereskedelmi tengerészet szolgálatába állott. Végre sok kalandozás után újra összekerült a régi kedvesével, akit még mindig szeretett és férjhez ment hozzá.
E század elején a londoni lordmayorhoz egy tengerésznek öltözött nőt vezettek. A lordmayor meghallgatta a történetét, amely így nyilvánosságra került s általános feltűnést keltett. E nő családjában egész sora volt a tengerésznőknek. Az anyját tengerész-szolgálatra kényszeritette az ura s nem is hagyta abba e pályát, míg szolgálat közben halálos szerencsétlenség nem érte. A kérdéses leányt magát is arra kényszerítette az apja, hogy tizenhárom éves korában fiúnak öltözve, álljon be egy hajóra inasnak s kötelezze magát hét évi szolgálatra. Négy évet becsülettel le is szolgált a hétből, a mikor kitűnt róla, hogy leány.
Még a legújabb időkben is akadt női tengerész. Egy Mary W. Coous nevű new-yorki leány 1886-ban kitűnő sikerrel tette le a hajókormányosi vizsgálatot s mindjárt állást is kapott az Elisabeth nevű gőz-yachton. Coous kisasszony különben nem volt az első nő, aki kormányosi oklevelet kapott. 1884-ben egy Miller Mari nevű, szintén amerikai, new-orleansi nő is letette az erre szükséges vizsgálatot s csakhamar kapitánya lett a «Saline» nevű kereskedelmi gőzhajónak.
Mindenesetre nagy vállalkozó szellem és merészség kell hozzá, hogy egy nő a tengerészpályára adja magát. A tengerésznek egyebek között nem közönséges testi erőre is van szüksége, s alig van pálya, amely a nő hivatásától oly messze állana, mint éppen a tengerész mesterség.
AMERIKAI NŐ MAGYARORSZÁGON –VELOCIPÉDEN 1892. 619..
Egyik londoni nagy képeslap, a «The illustrated London news» több számon át közölte Petinél Bobins Erzsébet asszony utleírásátt Berlin to Budapest on a bicycle (Berlintől Budapestig velocipéden) czím alatt. Az e héten megjelent közleményben a vállakozó amerikai nő utazásának magyarországi részét mondja el, s két eredeti rajzot is közöl: egy kis vázlatot Esztergomról («Gran» aláírással) s egy élénk rajzot, melyen egy magyar falu lakosai láthatók, amint a velocipéden utazó nő szokatlan látványára össze sereglenek.
Utazása Bécstől Pozsonyon és Győrön át Esztergomig velocipéden s innen Budapestig gőzhajóval történt. Magyarország volt Közép-Európán keresztül tett hosszú utunk végpontja, — írja Pennel asszony. Azt hittük, hogy nagyon is keleties és míveletlen ország, csupa czigány, teve és Attila-féle vad teremtések, de csalódtunk föltevésünkben. Hanem alig, hogy a gőzhajó Magyarország határán áthaladt, azt mégis észrevettük, hogy egészen más világba jutottunk, oly világba, hol a férfiak bő fehér vászon nadrágot (gatyát), kétfelé nyiló inget, a nők pedig a krinolin idejére emlékeztető rövid, alig térdig érő szoknyát, s magas csizmát viselnek. A partok mentében mindenütt a bő fehér gatyát láttuk, az eke után járó vagy pedig a szarvasmarhát őrző pásztorokon is. Magyarország ezen sajátságos viselete mindjárt az osztrák határszél küszöbén feltűnt előttünk. Pbzsonyban partra szállottunk, de alig hogy a várost elhagytuk, a végtelen rónaságon megint gatyás embereket és széles utczákból álló falukat láttunk. Minden egyes ház előtt a hosszú kutgémek sora oly benyomást tett reánk, mintha a faluban magas árboczú hajók horgonyoznának.
A férfiak napbarnította, komoly arcukkal és hosszú bajszukkal nagyon megtetszettek, de nem úgy az út, melyen kerékpáraink elsüliyedtek. A mély homokban csak lépést haladhattunk előre. Estig Győrnél tovább nem juthattunk. A szálloda előtt magyar ruhás kocsist láttunk. Még sok mindenfélét is láthattunk volna, de a homokban való kerékpározás annyira kifárasztott, hogy vacsora után tüstént nyugalomra tértünk.
Az augusztusi éjszakán nyitva tartott ablakon behallatszottak a legelső eredeti «csárdás» hangjai. Győrtől lefelé mindenütt rossznál rosszabb utak. Minduntalan eltévedtünk, mivel az útirányt senkitől meg nem tudhattuk. Az emberek csak magyarul beszélnek s igy minden tudakozódás, német vagy más nyelven hiába lett volna. Megéheztünk. városnak se hire, se hamva; térképünket nem használhattuk, mivel nem tudtuk, hol vagyunk. Egyik kilométert a másik után tettük meg de a helyzet nem változott. Dél felé egy hosszú faluba értünk, melynek egyetlen széles utczáján egy árva lelket sem láttunk. Végre egy ház előtt állapodtunk meg, melynek ajtaját valaki kinyitotta. Öt ember jött ki rajta, kik mindannyian mosolyogtak és úgy látszott, szívélyesen fogadnak bennünket. Rögtön rájuk ismertem ; azok voltak, kik ezelőtt két órával kocsin elhajtottak mellettünk.
— Korcsma ez ? kérdem németül, még pedig nem egészen kifogástalan kiejtéssel.
— Asszonyom francziául is beszél, nemde ? — kezdé az egyik. — Igen, ez a korcsma. Tessék besétálni!
Soha ennél kedvesebb franczia megszólítást nem hallottam. Az urak mindnyájan francziául beszéltek; önérzetes magyar ember, ha csak kikéi ülheti, nem használja a német nyelvet. Néhány perez múlva hét személyre terített asztalhoz ültünk. A házigazda ebéd előtt cognackal, kaláccsal kínált meg.
Kitűnt, hogy az ebéd rögtönözve volt, amennyiben az urak mindannyian mérnökök, kik tanulmányaikat Parisban végezték, s már Győrött láttak bennünket. Azt tudva, hogy utunkat erre veendjük, kocsin megelőztek, s a korcsmában ebédet rendeltek számunkra.
A házigazda Kossuth seregében harczolt és egészségünkre ivott, mit pohárkoczintással viszonoztunk. A szoba falain Kossuth s a többi magyar hazafiak arczképeit láttam. Ebéd után a mérnökök az útirányra nézve elég kimerítő utasítást adtak, s mi útnak indultunk. De a nyert utasítás daczára ismét eltévedtünk s elég csodálatosan éppen akkor értünk Esztergomba, midőn a Bécsből érkező gőzhajót jelezték. E kedvező alkalmat felhasználva jegyeket váltottunk s néhány perez múlva utazásunk végpontja felé indultunk.
A hajó első osztályú födélzetén már nyugaton voltunk, a fekete kabátos s párisi kalapos Európában. A második helyen sok mindenféle a keletre emlékeztetett. Széles karimájú kalapos tótok hosszú hajjal; szerbek, törökös fezben s bő, vörös bugyogóban; ezek közt egy czigány fiu mélabús hangokat csalt ki rossz hegedűjéből. Estefelé a sík vidéket szelíd hegylánczok váltották fel s midőn végre a nagyszerű lánczhid alatt elsurranva, parthoz értünk, Budapest fényesen kivilágított utczai egy modern város képét tüntették élénkbe.
UTAZÁS
UTAZÁS MAGYARORSZÁGON A XVIII. SZÁZAD VÉGÉN. 1912, 72. 92.:
KÖNYVES TÓTH KÁLMÁN. (Folytatjuk.)
Részletesen leírja a szerző a tokaji asszú készítési módját, a szüretet, mikor is a közelben lakó urak családostul ide jönnek mulatni. Ilyenkor jelentkeznek a borkereskedők is. Tokaj híres borát a magyar urak külföldön is értékesitik, különösen Lengyelországba van jelentős kivitel. A tokaji bornál drágább ital egész Európában nincs.
A magyarok nagyon büszkék borukra s szeretik emlegetni, hogy az olcsóbb fajta bor is jobb a legfinomabb franczia bornál. Borukat folyó aranynak nevezik.
('Magyar¬ országon kívül nincsen élet, vagy ha van is: nem oly élet». (Extra Hungáriám non est vita, si est vita, non est ita). Megbocsátható ez a dicsekvés, mert ez a hazaszeretet gyöngéd virága gyanánt tekinthető. A tokaji hegy alkatrészeit vegytanilag bontja fel utazónk s ebből azt következteti, hogy ez a bortermelésre a legkedvezőbb talaj. Tokajtól Mádig a vidék nagyon megragadó, egyik felől szőlővel rakott lifgyoldalak, míg a völgyben erdőség terül el; másik felöl a jobbra-balra kanyargó Bodrog.
Öt óra alatt ért el Mádra, hol Orczy báró vendége volt. Innen Tállyára ment, egy melléje rendelt vezetővel. Tréfásan jegyzi meg, hogy kisérőtársa, mivel sem bölcsész, sem természettudós hiré-ben nem állott: alaposan leszívta magát. úgy. hogy alig várta, hogy tőle szabaduljon. Mádról Tolcsvára ment; ez a városka is nagyon szegényesnek látszott, amit főleg annak lehet tulajdonítani, hogy igen sok zsidó lakik benne.
Körülbelől 3000 lakosa van, s ezek közül Idő család a zsidó hitfelekezethez tartozik, akik kereskedéssel s üzérkedéssel foglalkoznak. Magyarországon igen sok zsidó lakik, nemcsak a nagy városokban, de a kisebb falukban is. Sajnálatos tény, hogy még ma is találkoznak egyes főurak, akik nem tűrik meg őket birtokukon, holott magasabb haszonbért fizetnének, mint bárki más. A nagy városokban nem lehet tőlük tartani, mert a kereskedelemben fejthetik ki ügyes tevékenységüket, de a kisebb községekben már zsarolják s kizsákmányolják az alsóbbrendű népi osztályt, amennyiben igen magas uzsorát számítanak eladott áruczikkeikért. S mikor a hitel teljesen ki lett merítve s nyakig eladósodtak, árverésen mindenüket potomáron megvették. Többnyire Lengyelországból vándoroltak Magyarországba.
II. József mindent elkövetett, hogy ezt a bevándorlást korlátozza, de törekvése kudarczot vallott. Innen Sátoraljaújhelyre utazott Borbély nevezetű úrral, ki többedmagᬠval megyei gyűlésre ment. Az egész úri társa¬ ság egy nagy szekeret töltött meg, mert itt másforma jármű nincs használatban. Útközben mindig arról folyt a beszélgetés, hogy miként bánnak el azokkal a németekkel, a kiket H. József e vidékre telepített. Keserűen panasz¬ kodtak, hogy sehogysem tudják magokat al¬ kalmazni a magyar szokásokhoz, mint azok a többi németek, a kiket Mária Terézia telepített le. Útközben a tudós többször leszállóit a sze¬ kérről, hogy az ott található különféle bazalt¬ közeteket vazsgálgassa, a melyek olyan erősek voltak, hogy nagyobb ütésre szikrát hánytak. Átutazott Patakon is, hol a kálvinistáknak nagy kollégiumában megnézett egyet-mást s azt jegyezte meg, hogy a debreczeni főiskolával méltán kiállja a versenyt. A szántóföldeken luczerna, tengeri és burgonyatermés látszott. Újhelyen nem valami jól töltötte az időt, mert Weiss megyei orvost, a kihez ajánló-levelet vitt, nem találta otthon B mivel vásár volt s egyúttal megyei közgyűlés, a fogadók túlzsufo-lása miatt nem kapott kényelmes szobát, de az orvos felesége nagyon nyájasan fogadta. E város környékén fekvő hegységeket «sátor¬ hegy »-nek nevezik. Olvasván Born báró nagy-becsű munkájából, hogy vulkanikus tűzben megedzett gránitok találhatók itt, azoknak föl¬ keresésére indult, de bár a legmagasabb tetőig felmászott, a gránitnak híre-hamva sem volt,, csak veresbarna színű porphirt talált.
Az általános műveltségtől még jól távoleső népeknél maga a kormány kénytelen kiterjesz¬ teni gondját olyan ügyekre is, melyekről más¬ hol maga a társadalom intézkedik, így Magyar¬ országon is a közegészség ügyét a kormány¬ hatóság intézi el. Minden megyének van egy főorvosa. Ezen¬ kívül a magángyógyításból is van valami jövedelme.
Sátoraljaújhelyen már a magyar nyelvtől teljesen elütő tót beszéd ütötte meg fülét. Július 5-én Telkibánya felé vette útját, a mely¬ nek vidékén már csekélyebb a szőllőtermés. Az út ezen a vidéken igazán nyaktörő s a hol előfogata megpihent, rántottánál egyebet nem kapott. Egy községben éppen akkor nyitott be előfogatért a biróhoz a községházánál, mikor ott több paraszt valami legelőügyben kereste az igazságot. Nagyon meglepte őt a magyar parasztok csöndes és higgadt viselkedése. Szórólszóra idézem eme jellemző észrevételét: "soha¬ sem vettem észre a magyar parasztoknál azt a durva vadságot, a mivel őket az osztrákok vᬠdolják s habár föllebbvalóik, elöljáróik iránt illemtudók, sohasem tapasztaltam, hogy ez a tisztelet csuszó-mászó szolgasággá aljasodott volna, a mit pedig föltételezni lehetne egy olyan népről, mely épen most szabadult ki a legnagyobb zsarnokság lánczaibób.
Telkibáni/án csak egy napig időzött, másnap délután Kassa felé vette útját, de nem jutván jó előfogathoz : ökörfogatra szorult. Keservesen panaszkodik, hogy ez a lassú czammogás mily kínosan érintette, mikor már siettetni kellett a ezélhoz jutást. De a türelmes ökrök mit se törődtek azzal, hogy az idegen úr ott a székéi-ülésén bosszankodik. Akkor állottak meg, mikor nekik jól esett, csára fordultak, mikor a bérea azt akarta, hogy hajsz-ra menjenek. Végre annyira megcsökönyösödtek a köves és rázós úton, hogy kénytelen volt mellettök izzadásig gyalogolni, így jajdult fel: «Isten mentsen meg az ökörposta kocsitól!» Fele útján aztán mégis szerezhetett lovas előfogatot. Itt egy ujoncz csapattal jött össze, mely éjjeli szállásra itt a község állásában ütött tanyát. Rendes katonák vették körül az állást, s őrködtek felettük ke¬ gyetlen szigorúsággal. Megtudta később, hogy ezek voltaképen önkéntesek. Eszébe juttatta ez a tudós angolnak azt a jelenetet, a mely Skóczia hegyei közt szeme láttára játszódott le. A hegyi lakók egyik vezére egy ezredet akarván szer¬ vezni, hogy azt mielőbb előteremtse s minél többeket gyűjtsön zászlója alá : összefogdostatta a közelben lakó parasztokat, a kiknek egyálta¬ lában nem volt kedvök katonáskodni s azokat kötelekkel kötöztette szekereihez. Mikor aztán kérdezték tőlük a járó-kelők, hogy hová viszik őket, egyik közülök így válaszolt: ((Önkéntesek vagyunk!* Meg kell vallani, hogy ily körül¬ mények között a czím és a foglalkozás egymás¬ tól igen távol esnek. Szombat volt, a korcs-maros, a kihez szállott, mint ezen a vidéken nagyon gyakori eset, egy nem igen rokonszenves külsejű zsidó fórfiú volt. A mint a korcsmába belépett, csaknem visszahökkent, mert az egész helyiség nagyon rondának látszott. Kért valami ennivalót, a mit egy keresztyén szolgáló tett az asztalra s mikor az utazó fizetni akart, el¬ vette a pénzt s a szekrény tetejére tette, de ahhoz a korcsmáros hozzá nem nyúlt volna. Ügy hevert egy egész marok pénz a szekrény tetején. Örülve, hogy innen kiszabadul, kényel¬ mes előfogatán, de most is rázós és nyaktörő úton érkezett el Kásádra, Északmagyarország fővárosába. Fő utczája elég széles s itt a szebb házak magyar főurak tulajdonai. Gyönyörű kávéház áll a vendégek rendelkezésére s • az emeleten több terem, hol a gyűléseket s mulat¬ ságos összejöveteleket szokták tartani. 6000-re tehető lakosainak száma. E városban csakis a székesegyház említésre méltó. Góth-stilban épült s még most is jó állapotban van. A «Fehér sas» szálloda igen érdekes építmény. Ezen szállodában meglehetősen lehet étkezni, ami Magyarországon ritkaság számba megy. De ezt a tudós angol alig-alig vette igénybe, a meny¬ nyiben Szirmay grófné, Fucker orvos s több főnemes házához hívták meg. Kassa lakossᬠgának nagyobb része protestáns, mind a mel¬ lett nagyon kedvelik a nyilvános szórakozást. Vasárnap délutánonként a vendéglőt nagyon sokan látogatják. A magyar főurak családostól jelennek itt meg, hogy jóízűen egyenek s ked¬ vökre tánczoljanak. Föltűnt előtte, hogy az urak öblös pipákból füstöltek, csak a tánczterem ajtajára van egy táblára felírva nagybetűkkel: "Tilos a dohányzási). A tánczteremben művé¬ szileg lejtették a menüettet német vezényszó mellett.
Czervmicza egy napi járásra esik Kassától: ez az opálok hazája, a hová szintén kirándult. Útközben található Ránk gazdag ásványvíz forrással. Itt kevés időt tölthetett, mert Véchey báró, az opálbányák igazgatója, a kivel együtt utazott, itten soká nem időzhetett. Ránkon a vendégek ellátása nagyon gyönge lábon áll, magoknak kell gondoskodni ágyneműről, főzés¬ ről s mindenféle élelmiszerről. A báró, a ki többedmagával ült le a terített asztalhoz, őt maga mellé ültette. Nagyon meg volt elégedve a magyaros ebéddel. Ezt a fürdőt Kassa lakos¬ sága látogatja, de sokan inkább Bártfdra men¬ nek, észak Magyarországnak eme legkedveltebb fürdőhelyére. Ránkon igen kellemesen lehet időzni.
Czci vctiii-zdn, az opálok hazájában a lelkész¬ hez szállott. E kicsiny faluban vendéglőnek, korcsmának hire-hamva sincs. Innen gyalog ment egy elég magas dombra, mely az opál-bányával határos. Itt már őrök állottak, a kik arra vigyáztak, hogy illetéktelen egyének egy kapavágást se merjenek tenni. Ezelőtt a parasz¬ tok e drága köveket kedvökre aknázhatták ki, mióta azonban királyi birtokká lett, a császár megtiltotta, hogy ott bárki is ásatásokat végez¬ hessen. Mivel ő neki belépti jegye volt, bátran bemehetett a bányába s szomorúan győződött meg arról, hogy az innen kiásott opál_ értéke még a tisztviselők fizetésére sem elég. Ügy lát¬ szik, hogy az alkalmazottak nem sokat értenek az opálrétegek felfedezéséhez. 0 maga több fajta opált gyűjthetett. Megjegyzi, hogy egész Európában szebb opált sohasem látott. A kassai levéltárban régi okmányok bizonyítják, hogy a XIV. században 300 munkás foglalkozott e bányákban. Nagyon valószínű az a legenda, hogy innen került ki az a gyönyörű opál, melyet Marcus Antonius római consul birtokába akart keríteni B hogy azt megszerezhesse, szám¬ űzte annak tulajdonosát s ez inkább elhagyta hazáját, semhogy a drágakőről lemondjon. Négy órát időzvén a bányában, visszament szállásadójához, a lelkészhez, kinél megebédel¬ vén J'elilinen keresztül újra Kassára ment s itten új ismerősei azt ajánlották neki, hogy nézze meg az ág;/ teleki Imiin H//öt, melynek párja nincs e világon B olyan nagy, hogy az ember egy hétig kóborolhat benne, míg kitalál. Ide is váltakozó fogaton ment, mert oly helye¬ ken is kellett utaznia, a hol lovakkal nem bol¬ dogulhatott volna. Aggteleken egy kálvinista lelkészhez szállott, a ki sem németül, sem francziául nem tudott, de latin nyelven folyé¬ konyán beszélt. Kellemesen lepte meg, hogy a lakosság fiatalsága, holott vasárnap volt, dél¬ után a vendéglő udvarán vidáman mulatozott, mert Magyarországon jártában-keltében a kál¬ vinistákat eddig nagyon zárkózottaknak, komor kedélyüeknek találta. Másnap reggel egy vezető¬ vel a barlang átvizsgálására indult. Általános vélemény, hogy ez a barlang több mértföldnyire terül el a hegyek alatt s több napba kerül, míg azt keresztül-kasul lehetne járni. A bejárat egy körülbelől 150 lábnyi meredek alján látható, mely mintegy egy ölnyi széles, de oly alacsony, hogy le kellett hajolnia, hogy oda bejuthasson. Óriási terjedelmű barlang tárult fel szemei előtt, melyből mindenfelé más-más barlangba veze¬ tett az út. Itt-ott csörgedező forrás buzogott elő. Vezetője egy olyan nagy barlangba vezette, a melynek közepén olyan alakzatok látszottak, mintha a boltozatról szakadtak volna le. Néha oly szűk nyilason kellett keresztül bújnia, mintha csak kémény csöve lett volna. Egy másik barlangba érve, cseppkövekből alakult