Városok Utazás A nőkről
h14–125. A Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók és levelezők.
2020. 09. 12..
Tartalom
VÁROSOK
POZSONY.1897. 315.
PÁRISI TITKOS RENDŐRSÉG. 1892. 310.
Sámi László: A suezi bazár. 1869.436.
KÉPEK MIRAMARÉBÓL. 1900. 198.
ORSZÁGOK
A PERZSIA ÉS MAGYAROK. 1900. 758.
AZ ERDÉLYI UNIÓ MEGÜNNEPLÉSE. 1898. 365.
A KERESZTÉNYEK ÜLDÖZÉSE KHINÁBAN. 1892. 330.
KOLUMBUS A LEGENDÁBAN ÉS A TÖRTÉNELEMBEN. 1892. 565
AZ OROSZOK KIÁLLÍTÁSA PÁRISBAN. 1900. 478.
A NŐKRŐL
A NAZARÉNUS HÁZASSÁG.1897.
Varga Gyula. A nök polgári helyzete különböző időkben és népeknél. 1861.385.
ESKÜVŐ A BAJOR KIRÁLYI CSALÁDBAN. 1900.478.
TUNISZI ARAB NŐ. 1882. 214,
UTAZÁS
HEDIN SVEN UTAZÁSA. 1903. 118
FÜGGELÉK
A KATHOL1KUS EGYHÁZTÓL TILTOTT KÖNYVEK JEGYZÉKE 1811. 498
Önmaguktól hangzó hegyek és sziklák.1869. 457..
POZSONY.1897. 315.
Nagy idők emlékei elevenülnek föl képzeletünk előtt azon fényes ünneplés alkalmából, mely ő felsége, a király és a királyi család számos férfi és nőtagja jelenlétében éppen ma foly le Pozsony városában. A honfoglalás ideje óta alig volt hazánk életében olyan nevezetesebb korszak, amelyben Pozsonynak kiváló, sokszor legelső rendű szerepe ne jutott volna. Mert Árpád magyarjai már mai helyén találták az akkor még kicsiny, de régi várost, mint a morva birodalom egyik nevezetesebb helységét, melynek története még a rómaiak korába is visszanyúlik, de anélkül, hogy keletkezése idejét ki lehetne deríteni.
Pozsony városához sok országos esemény fűződik már az Árpádok és a vegyes házakból származott királyaink korában is; de nagyobb fontosságra csak a mohácsi vész után, a török uralom alatt jutott, az országgyűlések és a királykoronázások színhelyévé s így az ország fővárosává lett, és az is maradt egészen 1848-ig, mely fényes szereplését a rendi alkotmányból a képviseleti alkotmányba átvezető törvények megalkotása fejezte be. Azóta az ősi állásába visszahelyezett Budapest fő- és székváros mellett vidéki városi rangra szállott le; de mint legrégibb szabad királyi város és megyei székhely, ma is méltán elsőnek mondható társai között.
Pozsony városa a torkolatánál fekszik annak a rövid völgyszorosnak, amelyen át a Duna Ausztriából, Bécs felől országunkba belép. Az itt még zúgó sebes folyású Dunának a jobb partjára az Alpesek eltörpülő végei, a bal partjára pedig a Kis-Kárpátok magas és meredek záró bérczei ereszkednek alá. Ezek a szemközti hegylábak alkotják a Duna kapujául szolgáló völgyszorost. Pozsony a Duna balpartján terül el úgy, hogy nyugati és északi szélei lépcsőzetesen fölnyúlnak a fölötte félkörben kanyarodó hegység lábaira, melyeket szőlők és gyümölcsösök lepnek el, míg följebb a magaslatokon és tetőkön nagy messze terjedő lombos erdőség díszlik.
E hegykaréjnak a Duna partjáig kirúgó foka a meredek, bár csak vagy 150 méter magasságú várhegy, melyen az egykor nagy diszű, de már közel száz év óta omladozó vár falai és romjai láthatók. A kép szépségét még emeli az, hogy a város dereka irányában egy hatalmas vashid fekszik keresztül a Duna fölött, kényelmes helyet adva úgy a Szombathely felé menő vasút sínjeinek, mint a kocsin vagy gyalog járóknak. Szintén díszítő részlete e képnek
Aki csak a magyar történelem legkisebb kátéjában járatos is, lehetetlen, hogy ne ismerje azt a páratlanul nagyszerű jelenetet, amelyet a lovagias magyar nemzet áldozó készsége s Mária Terézia királynő ritka tapintata és elhatározása idéztek elő. Több mint másfél száz éve múlt el annak, hogy e jelenet lejátszódott, de a kegyes királynő fennkölt alakja még most is úgy él nemzetünk képzeletében, amint bizalommal fordult a környező veszedelemben hazánkhoz, s e bizalomra a legegyhangúbb határozat volt a válasz, amely valaha királyi javaslatot követett.
Ez volt kétszáz esztendő viszontagságos történetében az első időpont, amidőn a Habsburg házból származott király nemcsak közel fért a nemzet szivéhez, hanem egyenesen megnyerte azt. Dédapáink úgy hivatkoztak erre a jelenetre, mint amely kitörölhetetlen bélyeget nyomott n nemzetre az egész világ előtt. Macaulay, a hires angol történetíró, szintén nem haboz annak rendkívüli fontosságát elismerni, mint olyannak, amely részben legalább őseink vitézségétől és önfeláldozásától tette függővé a Habsburg ház nagyhatalmi állását s Közép-Európa egy jó részének alakulását. A magyar nemzet áldozó készségének ez önkéntes nyilvánulására osztrák szomszédaink a legkevésbé mertek számítani. De az éles tekintetű királynő tudta, miképp lehet őszinte bizalommal sikert aratni, mikor már lábai alatt is ingadozott a föld.
Annál meglepőbb nemzetünk rendkívüli magatartása, mert a koronázó országgyűlésen a királynő és az ország rendéi nem tudtak békés megállapodásra jutni. Az országgyűlés hazánk bizonyos önállósága mellett küzdött, s olyan magyar miniszterium-félét hozott javaslatba, hogy a belügyi kormányzatot, a pénz- és hadügyi törvényes önállóságot biztosítsa; de Mária Terézia megígérte, hogy a német miniszterekre nem fog hallgatni magyar ügyekben, amit azonban az ország kivan, az a bizalmatlanság jele. Amire Esterházy József gróf, az ország birája így válaszolt:
«Nem, ellenkezőleg a legnagyobb bizalomnak jele az, hogy amit az ország kétszáz év óta kér, mit pecsétes hitlevelek ígértek, de ami foganatba nem mehetett, azt most Felséged kegyelmességétől reményli. S íme három hónap múlva a nemzet megmutatta, hogy az országbíró az egész magyarság közfelfogásának adott kifejezést.
Csakhogy ez a három hónap összetornyosította a végveszély felhőit a Habsburg ház örökös tartományai felett. A bajor választófejedelem, akinek Francziaország is segítségére sietett, közel járt Ausztriához. Nagy Frigyes porosz király Sziléziában egyre foglalt; a szász választó szintén a szövetséghez állott; a nápolyiak, szárdok és spanyolok hasonlóan élesítették fegyvereiket.
Az osztrák államférfiak úgy szólva tehetetlenül nézték a mind fenyegetőbb veszedelmet. Már arról tanácskoztak, hogy a bajor választónak átengedik Belgiumot; Mária Terézia már-már hajlandó volt az egész Sziléziát átadni Nagy Frigyesnek.
Csakhogy ez az engedékenység annál követelőbbekké tette az ellenségeket. Mert az osztrák sereg kicsiny és szét volt szórva a különböző tartományokban s nem tudta útját állani az ellenségnek. Berzsenyi remekül foglalja egy költői képbe e rendkívüli veszélyt, midőn így szól: város túlsó szélén, a hegyoldali szőlők közt haladó budapest —bécsi vaspálya, melynek ide-oda robogó vonatai messzire ellátszanak a város fölött.
De Pozsonynak nemcsak a külső képe, hanem a belseje is legnagyobb részt szép. Azért mondjuk, hogy legnagyobb részt, mert bár az igazi városi szinezet sehol sem hiányzik benne, a régi részei és félreesőbb külső utczái nagyon elütnek az újabb, vagy újabban szabályozott részeitől, melyekben egymást érik a szebbnél szebb paloták és palotaszerű középületek, noha az ódon épületek közt is elég sok van, amelyek történeti nevezetességük mellett építészeti tekintetben is érdekesek, sőt részben művészi becsnek is.
Természetesen legavúltabb szinű, a szűk és szabálytalan útczáktól szeldelt Belváros, mely a várhegy alatt szorong, minden részével elárulva, hogy olyan időkben keletkezett, amikor az ellenségtől való védekezés érdeke minden terjengést tiltott. Ellenben az újabb keletkezésű külvárosok, nevezetesen a Ferdinánd-, Ferenez-József-, Teréz-, Józszf- és Újváros, már egészen mai köntösben lépnek a szemlélő elé. De azért a Belváros sem mondható elmaradottnak. A sok régi kolostor, templom és egyéb ódonságok mellett ott is sok jelével találkozunk a megújhodásnak, aminő például a szép színház és az előtte terülő díszes sétatér, melynek árnyas ültetvényei igen tetszetős házsorokra mosolyognak.
Egyébiránt az aszfaltozás és jó éjjeli világítás barátságosakká teszik a szűkebb útczákat is, melyek közül a Mihály-kapu nevű tűzoltó-toronnyal végződő Mihály-útcza egyik legkedveltebb esti sétáló helye az előkelő közönségnek. Ebben az útczában áll az egykori országház egyszerű, de emlékezetes épülete, mig a közeli János-útczában az érsek-primási palota, Pozsony legnagyobb és egyik legdíszesebb épülete a fő nevezetesség.
Egyik kiváló nevezetessége a Belvárosnak a gyönyörű csúcsíves művészetű, de igen dísztelen nagy tetejű székesegyház, e középkori építmény, melyet régebben koronázó templomnak is neveztek, mivel idők folytán tizenegy királyt és hat királynét koronáztak meg benne, kiknek nevei mind ott díszlenek ma is a templom szentélyének egyik oldalfalán.
Legutoljára V. Ferdinánd királyunkat koronázták meg itt még atyja, Ferencz életében 1830 szeptember 28-án. Innen szokott levonulni a koronázó menet a Duna partján három oldalról nagy emeletes házaktól környezett koronázó térre, melyen az egykori királydomb helyén áll a ma leleplezett s fölavatott koronázási emlékmű, a Mária Terézia királynő pompás lovasszobra, büszkén nézegetve magát a közeli Duna tükrében, melynek túlsó jobboldali partján a százados nyárfák egész erdejétől árnyalt remek Dísz-liget terül el.
A különben is hegylejtőn álló székesegyháznak csúcsán királyi koronát tartó hatalmas tornya legmagasabb a város számos tornyai között s minden irányban igen messzire ellátszik a város fölött. A középkorból az a nevezetes emlék fűződik ebhez a templomhoz, hogy itt szokták végezni az akkor divatos istenitéleti tűzpróbákat. Közel van ide a ferencziek gyönyörű új gót tornyú temploma, melyben az aranysarkantyús vitézek fölavatása történt a koronázások alkalmával.
Régi építmény a belvárosban a tornyos városháza, melynek a múlt évi országos kiállításban hű másolatban utánzott tornya a háziipar épületét ékesítette. A városház előtti téren becses emléke a régibb szobrászatnak az úgynevezett Mátyás-kút, melynek medencze-oszlopán II. Mátyás király szobra áll. Innen nem távol találjuk a nagyszabású megyeházat, mely szintén egyik érdekes emléke a múlt századi építészetnek.
A külvárosok közül legélénkebben és legdíszesebben fejlődik az Újváros, melynek fő útczája, a budapest—bécsi vasút pályaházától kezdődő szabályos Stefánia-útcza. Részint villa-szerűleg, részint zárt sorokban épült házai egészen nagyvárosi színezetűek, melyek közt villamos vasút fut egészen ki a Dunapartig. A Stefánia-útcza a Frigyes föherczeg díszes palotájával végződik, melyhez nagy terjedelmű park tartozik. Ezt a palotát a múlt század vége felé Grassalkovich herczeg építtette. Olyan nagy és kényelmes épület, hogy most a király Ő felségét is befogadhatja. E palotától a Frigyesfő-herczeg-útcza halad a belváros felé, mintegy folytatásául a Stefánia-útczának, melyen Ő felsége a városba bevonul.
E két útczából oldalvást is szép új mellékútczák nyílnak, melyekben a csinos magánházakon kívül olyan nagy új épületek is keletkeztek mostanában, mint az evangélikusok főgimnáziuma, az állami főreáliskola és a kereskedelmi akadémia. A József-város inkább gyárváros, melyben toronymagasságú kémények hirdetik a pozsonyi gyáripar fejlettségét.
Pozsonynak 50 ezret meghaladó lakossága legnagyobb részt német, s emiatt, meg közelségeért Bécs külvárosának is szokták nevezni. Ez azonban csak inkább üres szólásmód különösen mostanában, mikor a magyarosodás minden téren gyors léptekkel halad előre itten is.
A németség mellett legnagyobb számú a magyarság; mintegy tízezer lélek; de tetemes számmal vannak a tótok is, mintegy hétezerén. Vallásra nézve legszamosabban vannak a r. katholikusok, kiknek egyházi életét igen támogatja az itt székelő gazdag káptalan, meg a sok férfi- és nőszerzet, melyek szintén nagy alapítványok birtokosai. A protestánsok közül legszámosabbak s vagyonban és intézményekben is legerősebbek az evangélikusok, kiknek két temploma közül az egyikben német, a másikban magyar és tót nyelven tartják az istentiszteleteket. Az ötszáz főt meghaladó reformátusok mind magyarok. Sokkal többen vannak a zsidók, akik két templomot tartanak fönn, melyek közül az újabb a székesegyház közelében van, s igen szép mór stílben szerkesztett épület.
A város egész területét legjobban át lehet tekinteni a várból, melyből egyszersmind a Dunára s annak mellékén a síkságra és a Csallóközre is fölséges kilátás nyílik. A várhoz tartozó s részben még lakható épületek a helyőrség katonaságának szolgálnak kaszárnyákúl.
A lakosság társadalmilag igen sok szinű s benne a legfelső rétegektől a legalsóbbakig minden osztály föltalálható, melyek közt alig vannak érintkezési pontok. A főherczegi udvaron kivűl számos főrangú család és sok katonai előkelőség lakik állandóan Pozsonyban, melyet a nyugdíjas katonatisztek hazájának is szoktak mondani. Olyan módosabb úri család is sok van, amelyek sem a főrangúakhoz, sem a polgársághoz nem igen állnak közel. Az állami megyei és városi hivatalnokok nagy száma szolgál mintegy átmenetül az igazi polgársághoz, melyben a kereskedelemmel, iparral és közlekedéssel foglalkozók tekintélyes száma alkotja a törzselemet. A külvárosok egyszerűbb lakossága a valódi nép, melynek legnagyobb része gazdálkodással, szőlőmiveléssel és más mezei munkákkal foglalkozik.
Művelődés tekintetében Pozsony mindenkor az ország legelső városai közé tartozott. A tudomány, irodalom, sőt a művészet is sok művelőre talált és talál e városban. Itt indult meg 1780 január 1-jén az első magyar hírlap, a «Magyar Hírmondó", melyet Ráth Mátyás szerkesztett; de ugyancsak itt keletkezett és él még ma is a legrégibb magyarországi német újság is, a «Pressburger Zeitung», mely már 137-dik évfolyamában jár.
Iskolák, tudományos és irodalmi társaságok régi idők óta terjesztik itt az ismereteket és fejlesztik a műízlést, valamint könyvtárak és különféle gyűjtemények is szép számmal vannak. Ha még ezekhez vesszük a közgazdasági és emberbaráti intézeteket s az anyagi és szellemi művelődés előmozdításán munkáló sokféle társulatot és egyesületet: elmondhatjuk, hogy Pozsony nemcsak helyi szükségleteinek fedezésén fáradozott és fáradozik, hanem a példaadásban is elől jár.
Végül még a város történetéből jegyzünk föl annyit, hogy a Pozsonyban tartott országgyűlések közül különösebben nevezetesek voltak a következők:
1. az 1687-ki, melyen a Habsburg uralkodó család férfi-ága öröklési jogot nyert a magyar királyságra;
2. az 1723-ki, melyen a pragmatica sanctionak (örökösödés szentesítésének) nevezett törvény által az öröklés joga az uralkodó-ház leány-ágára is kiterjesztetett, de azzal a világos kikötéssel, hogy a magyar nemzet törvényes jogai és szabadságai az örökös királyok által mindenkor meg- és fönntartassanak;
3. az 1741-ki, mikor az ország rendéi az uralkodó-ház megmentésére önként és sikeresen ajánlkoztak;
4. az 1790-ki, melyen a protestánsok vallásszabadsága biztosíttatott;
5. az 1830-ki, melyen, mint föntebb is említők, V. Ferdinándot, mint még trónörököst, atyja életében királylyá koronázták;
6. az 1847—48-ki, melyet V. Ferdinánd király 1847 november 7-én személyesen s magyar beszéddel nyitott meg.
Egyéb nagy fontosságú események közül szintén érdemes emlékezetbe hoznunk azt, hogy Hunyadi Mátyás királyunk 1480-ban zsinatra hivta össze Pozsonyba az ország főpapságát, hogy a latin helyett a magyar nyelvnek egyházi nyelvvé tétele felől tanácskozzék; továbbá, hogy 1822-ben Rudnay érsek-primás nemzeti zsinatot tartott Pozsonyban, s végűi, hogy 1805-ben Pozsonyban jött létre a fran-cziákkal az a békekötés, a melyre Napóleon a maga szövetségi rendszerét alapítá.
PÁRISI TITKOS RENDŐRSÉG. 1892. 310.
A párisi rendőrség «detektív osztályát mai napig is, titkos rendőrségnek nevezik, habár működése és berendezése nagyon is nyilvános. A párisi rendőrség feje a belügyminiszter; ennek első hivatalnoka s bizalmi embere a rendőrfőnök (Préfet de police), ki kabinet-változáskor lemond. A főnök, legyen ez aztán jogász, hirlapiró vagy akármi más, mindig csak névleges főnök, mert a szolgálat vezetői a közigazgatási és a közbiztonsági rendőrség főnökei. Ezelőtt néhány évvel, a biztonsági szolgálat a közigazgatási rendőrség alárendelt osztályát képezte egy főnök vezetése alatt, miből végtelen súrlódások támadtak. Ugyanis a két osztály emberei egymást hivatalos eljárás alkalmával háborgatták, s nem egyszer történt, hogy a közigazgatási rendőrök a titkos rendőrség közegeit letartóztatták, ha ez utóbbiak véletlenül igazolványukat otthon felejtették, miből aztán csak a tolvajok s egyéb gonosztevők húztak hasznot.
A titkos rendőrség közegei polgári ruhában járnak, mig a rendőrök egyenruhát viselnek. De a két osztály között bizonyos versenygés és féltékenység megvan most is, mivel bizalmas ügyekben némelykor a közigazgatási rendőröket alkalmazzák, holott az hatáskörükbe nem tartozik. Így például midőn a titkos rendőrség főnöke Padlevski elfogatására valami Gaillarde nevű híres ügynökét Olaszországba küldte, a közigazgatási rendőrfőnök, a miniszter parancsára, — két polgári rendőrt indított utána oly czélból, hogy Padlevszki elfogatását meghiúsítsák, mivel attól lehetett tartani, hogy a franczia esküdtszék Pad-levszkit felmenti s ez által Oroszország lenne megsértve.
A párisi titkos rendőrség létszáma nem igen nagy, összesen egy főnökből, egy másodfőnökből, két titkárból, öt főfelügyelőből, tíz dandárnokból, húsz aldandárnokból s kétszáz felügyelőből áll. A tényleges szolgálatot Parisban és Meudon, Sévres, St.-Cloud és Enghien külvárosaival 180 egyén teljesíti, kik főfelügyelői osztályokba sorozva, háromféle szolgálatot teljesítenek.
Az egyik osztály elfogatási parancsokat hajt végre, a második büntettek elkövetésével gyanúsított egyénekre ügyel, s erre vonatkozó terhelő adatokat gyűjt, a harmadik osztály pedig a tolvajokat, csalókat, s más gonosztevőket tartja szemmel. A főnök rendes évi fizetése 3840 forint, de mellékjövedelmeivel 7200 forintra rug. A főfelügyelők 1200 frtot, a dandárnokok 900—800 frtot, a felügyelők 750—700 frtot kapnak.
Ez a párisi árak mellett aránylag nagyon csekély fizetésnek mondható, de emellett eme közegek az elért eredményhez képest esetről esetre bizonyos megállapított díjakat kapnak, melyek a rendes fizetéshez vetve nagyon tisztességes jövedelmet képeznek. Így például elfogatásnál 5— 30 frankig terjedő díjakat kapnak.
Tetten ért erőszakos lopásnál vagy pénzhamisításnál 20 frank; orgazdák, betörők kézrekerítése 15 frank, kisebb lopások 5—10 frank, stb. Elfogatási parancsok végrehajtása 5—30 frank, a bűnügy minősítvénye szerint. Ezen díjakat az illetők közt bizonyos kulcs szerint osztják fel. A fegyelem nagyon szigorú, különösen a közönséggel szemben, amennyiben ajándékok elfogadása, túlkapások, durvaság nemcsak azonnali elbocsájtást, hanem azonkívül még börtönbüntetést is vonnak maguk után.
A főnökség helyiségeiben berendezett hálóteremben éjjelenként felváltva mindig bizonyos számú felügyelő tartózkodik, hogy szükség esetére éjszakának idején is kéznél legyenek.
A biztonsági szolgálat működése, — tekintetbe véve a személyzet csekély létszámát, — rendkívülinek mondható. A múlt 1891 ik évben Parisban 66 000 embert tartóztattak le. Ezek nagyobb részét a biztonsági szolgálat emberei kisérték be. Gyilkosok Parisban nagyon ritkán menekülnek meg, mert habár a város roppant kiterjedése minden egyes ház, szálloda vagy más lakhely szemmeltartásat rendkívül megnehezíti, a szolgálat czélszerü berendezése és vezetése, a felügyelők működését bizonyos tekintetben nagyon megkönnyíti. Vannak ugyan a rendszernek még hiányai, de ezek nagyobb része politikai okokban keresendő. Míg a belügyminiszter első bizalmi embere, a párisi «préfet de police» főnökével együtt bizonyos politikai pártok befolyása alatt áll, addig működése mindig ezen pártok jóakaratától fog függni.
A párisi nép nem tűri a «sergeant de villén (ahogy a párisi rendőrt nevezik), vagy a detektívek hadához tartozó emberek túlságos szigorát s minden alkalmat felhasznál, hogy a minisztérium népszerűségét rontsa. Az államügyész és a vizsgálóbíró megkereséseiket elsősorban a rendőrség főnökéhez intézik, ki viszont ezeket a biztonsági szolgálat főnökének adja ki. E hosszadalmas eljárás idővel bizonyára meg fog szűnni, mostanában a roppant apparátus úgyszólván saját belátása szerint működik.
Lozé, a párisi rendőrfőnök és Goron, a detektiv rendőrség főnöke, mintegy ösztönszerűleg igyekeznek elkerülni a politikai helyzet nehézségeit s a régi rendszer látszólagos fenntartása mellett támogatják egymást hatásköreikben. Mai napság a párisi detektív szolgálat működéséhez hasonló intézmény sehol sem létezik. Lozé és Goron urak szívesen fogadják el külföldi kollégáik tanácsát, de azért mindenben saját belátásuk szerint járnak el.
A londoni rendőrség detektiv-osztálya a párisihoz képest alig vehető számba, s a Londonban vagy Anglia bármely városában elkövetett nagyobb bűntény nyomait rendesen Parisból jelezik Scotland-Yardba, ami egyrészt onnan is magyarázható, hogy az angol tolvaj, betörő vagy sikkasztó első sorban Parisba szokott szökni, mivel az angol kikötőkben rögtön megcsípik. Az utolsó világkiállítás alkalmával Parisban alig fordult elő nagyobb lopás vagy betörés, mivel Goron óvóintézkedései folytán idegen tolvajok nem igen jöhettek Parisba, a bennszülötteket pedig az ottani rendőrség éjjel-nappal szemmel tartja.
A párisi titkos rendőrség legkiválóbb emberei Jaume és Bossignol főfelügyelők, kik szakmájukban bárhol is mintaképül szolgálhatnának.
Jaume, a párisi tolvajvüág rettegett alakja, többnyire a tulajdon ellen elkövetett kihágásoknál szerepel, s ritka eset fordul elő, hol a tettesek nem az ő révén kerülnek kézre. Többnyire álruhában jár az utczán, mégpedig oly sikerült alakokban, hogy gyakran saját kartársai sem ismernek reá. Fegyvert soha sem szokott magával hordani
Bossignol főfelügyelőről pedig azt mondják Parisban, hogy ha tíz Bossignol lenne, a törvényszék börtönébe alig férnének el a gonosztevők, de ha száz Bossignol működnék, a börtönöket rabok hiányában be kellene zárni. Bossignol katona volt, s mint zuáv altiszt 1870-ben német hadifogságba jutván, onnan megszökött, még pedig oly mesterséges úton, hogy eltűnését sokáig nem vették észre.
1875-ben a «közbiztonsági szolgálat»-ba lépett, mely intézmény akkoriban a titkos rendőrséget képviselte. Gilles és Abadie gyükosok ügyében, kik a gyanút sokáig elhárították magukról, Bossignol szerepelt legelőször, mint főtanu. Miután a kés Gilles tulajdona volt, a gyükosság elkövetése ez által reá bizonyult. Bossignol viselt dolgai egy vaskos kötetet töltenének be. Testén nem kevesebb, mint 19 sebhely van, melyeket az általa elfogott gonosztevők ejtettek. Egy alkalommal valami nagy ékszerlopásban Bossignol a tettest, kit Didiernek hívtak, hetekig nyomozta. Végre megtalálta, de a tolvaj hatszor mártotta kését Bossignol testébe, ki azonban fogaival Didiéi' karjába harapott, ezt addig nem bocsátotta el, mig segítség nem érkezett. Bossignol sokáig feküdt sebeiben. Szolgátainak elismeréséül a köztársaság elnökétől arany érmet és 5000 frankot kapott.
A pálisi rendőrség, nevezetesen pedig a detektív osztály létszámának elégtelensége leginkább az utóbbi anarkhista merényletek alkalmával tűnt ki, amidőn a rendőrség nem volt képes a dinamit-lopások elkövetőit ideje-korán kipuhatolni, s Bavachol a lopás után hetekig időzhetett Parisban, mig végre a Véry-féle étterem egyik pinczére fel nem ismerte. Igaz ugyan, hogy az anarkhista mozgalom intézői többnyire külföldről jöttek Parisba, de miután terveiket számtalan fenyegető levélben közzétették, nem lett volna lehetetlen nyomukba járni.
Goron és Lozé urak, kikre e pillanatban a franczia fővárosban naponta előforduló dinamit-merényletekért a felelősség egész terhe nehezedik, kijelentették, hogy elsősorban a titkos rendőrség létszámának fölemelését kívánják, mivel enélkül működésüket semmi szin alatt nem folytathatják. Vájon hajlandó lesz-e ezen intézkedés keresztülvitelére a franczia képviselőház, ez oly kérdés, mely Constans minisztersége óta még mindig függőben maradt.
Sámi László: A suezi bazár. 1869.436.
Bizony csak felfordult világot élünk mostanában! Eddig a szép, egészséges és minden tekintetben kedvező fekvésű hely hordozta magával a városok építését, s ha véletlenül valamely vidék, ahova ezelőtt ki tudja hány századdal egy várost vagy falut találtak építeni, az idők folytában kietlenné lett, a lakosok fölkerekedtek és ott hagyták régi tanyájokat. Annyi bizonyos, hogy abból a városból vagy faluból soha sem lett valami tekintélyes helység. Nem ugy történt ez Suezzel. E kis város fekvésének fontosságát s a világkereskedelemre a legrégibb hajdankortól kezdve gyakorolt jelentékény befolyását elvitatni lehetetlen, hanem környéke kietlen pusztaság volt eleitől fogva és a város maga éppen ezért csak tengődött, de soha sem tudott fölvirágozni.
Most már a világnak még nagyobb szüksége lesz Suezre, mihelyt a tengeri csatorna megnyílik, s gondoskodni kell arról, hogy a sivatag vidékét lakhatóvá, sőt nemcsak lakhatóvá, hanem termékennyé, paradicsomivá tehessék. A tengeri csatorna vállalkozói ezért látták szükségesnek legelébb is az édesvizű csatorna készítését, mely Suezt és környékét iható vizzol ajándékozza meg. A többi aztán magától is megjön lassacskán.
Az iható viz hiánya és az élelmiszerek drágasága, melyeket Kairóból kellett ide szállítani, vagy pedig a Nilus partvidékeiről, Suezt a lehető leglakálytalanabb tartózkodási hellyé tette a föld kerekségén egész az utóbbi 4—5 évig. Lakóinak száma, mely most már 20—25 ezerre megy, még azután is, mikor Kairóval és Alexandriával vaspálya-vonal kötötte össze, egy jó darabig alig haladta meg a négyezerét. Hanem aztán az édesvizű csatorna elkészültével, mintegy varázsütésre oly rendkívüli változáson ment át az egész város és kietlen vidéke, hogy alig lehet ráismerni. Lakói száma szemlátomást szaporodik; a csatornaépítés tisztességes foglalkozást, kereskedést, mesterséget s amellett gazdag jövedelmet nyújt számukra.
A szebbnél szebb kikötők, rakpartok, raktárak, vendéglők, boltok és magán paloták egyre-másra emelkednek, a gyors virágzásnak indult városban. Az élet, a folytonosan nyüzsgő sürgés-forgás leírhatatlan élénk és oly tarka vegyületü, melyhez hasonlót a világnak nem sok helyén találnánk. De legmozgalmasabb képet nyújt itt is, miként minden keleti nagyobb városban, a bazár, a keletiek vásárhelyisége. A suezi bazárnak az az előnye van többi társai felett, hogy itt a föld minden országából és mindenféle nemzetéből találhatunk egy-két embert; a szó legszorosabb értelmében világ-piaczczá lett az néhány év óta; hát még azután?
Képünk egy jelenetet mutat a suezi bazárban. Amennyire a sár, piszok, legyek, szúnyogok, festői esoportok tarkabarka tömeg, épülő és omladozó félben levő falak stb. egy művész igényeit kielégithetik, e helyen azt mind feltalálhatja bőségesen. E régi helyiség körül egyre-másra emelkednek föl az európai hotelek paloták s más épületek, melyek ez afrikai városnak egészen czivilizált, nyugatias kinézést kölcsönöznek. Mig ellenben az a része, melyet képünk ábrázol a bazárral, azok a sötét, szűk utczák, apró, erkélyü magas házaikkal, félreismerhetetlenül elárulják Sueznél a keleti, mohamme-dán épitészetü, czélszerütlenül berondezett helyiséget.
KÉPEK MIRAMARÉBÓL. 1900. 198.
A mostanában oly sokat emlegetett, tündéri szépségű Miramare kastélyról és környezetéről két újabb képet mutatunk még be eddigi közleményeinknek mintegy kiegészítéséül.
Miksa császár halála óta Miramare múzeum, a volt császár roppant értékű műkincseinek gyűjteménye, melyeket a remek környezettel együtt minden arra járó utazó meg szokott tekinteni. Maguk a termek is művészileg, ritka dísszel vannak ékesítve. A gyönyörű park éppen úgy, mint a József főherczeg híres fiumei kertje, lépcsőzetes szakaszokból áll, melyeket részint kényelmes följárók, részint barlang-alagútak kötnek össze egymással. Legtágasabb a kastély előtti remek szőnyeg-kert, melynek alapmezejét virító kamélia-bokrok, pálmák, rozsaligetkék, cziprus- és babérfák sorai szegélyezik. Másutt virágágyak tarkázzák a pázsitos gyepszőnyeget; ismét másutt sötétkék vizű, hattyúkkal népesített tavacskák csillognak s tükrözik vissza a beléjük lebámuló szürkés-vöröses karszti szirttömegeket.
Majd egy hatalmas kőszál alá bukkanunk, amelyből mesterséges vízesés szakad ki ellentétéül az odább fellövelő szökőkútaknak, melyeknek hűs vize sásnemö növényekkel megrakott s aranyhalakkal élénkített medenczékbe hull vissza. Legmeglepőbb, midőn egy-egy barlnng-alagútból kilépve, egeszén váratlan új kép tárul elénk: vagy a tengerre, vagy Trieszt felé, vagy pedig a kertnek olyan részeire esvén tekintetünk, amely felülről nézve egészen másnak látszik, mint mikor benne sétáltunk.
A kastély és a tenger közt csak az országútnak jut hely, mely itt Duino felé halad. Ha ez az út nem volna, a tenger egészen a kastély köveit nyaldosná. Különben így is csak néhány lépés választja el a főépülettől azt a hozzá tartozó parányi kikötőt, melynek szép kőpárkányai közt a kastély ladikjait himbálja az örök mozgásban levő tenger.
A kastély környékén egy pár apró útszéli ház van és az az egyszerű korcsma, amelybe Miksa főherczeg egy hirtelen támadt vihar elől bemenekült, s ahol való időzóse keltette lelkében azt a vágyat, hogy e csöndes helyen palotát állíttat.
ORSZÁGOK
PERZSIA ÉS A MAGYAROK. 1900. 758.
Vámbéry Ármin. A mgyar perzsa érintkezés sokkal régibb kelétű, mintsem azt nálunk hinnék, s eredete visszanyúlik abba az időbe, mikor mi harczainkat folytattuk a törökkel. Már a török hatalom megerősödésének első korszakában rossz szemmel nézték a perzsák az oszmán birodalom túlságos nagyobbodását, és szívesen fordultak volna meggyengítésére valamely vetélytárshoz Keleten, de ott akkor ilyen nem volt. Nyugat felé kezdtek tekintgetni: Velenczére, az olasz városi köztársaságokra és leginkább Magyarországra, amely államoknak a török igen sok bajt okozott, s a melyekkel frigyet akartak kötni a török hatalom megtörésére. A velenczei, és genuai köztársaságok indítottak is e végből követségeket Perzsiába, sőt tudjuk, hogy Mátyás király szintén követet küldött Perzsiába Uzul Hasszán fejedelemhez, hogy szövetkezzék vele a törökök ellen. Bár e szövetség nem jött létre, annak a hatalmas ellenállásnak a híre, amellyel a magyar a töröknek térfoglalását Nyugaton megakadályozta, eljutott Perzsiába, és én Keleten tett első utam alkalmával csodálkozva hallottam emlegetni a magyar nevet még Perzsia legkeletibb részében is.
Fennmaradt a név abban is, hogy a perzsák a jó kardot mindig «magyar kard»-nak nevezték, amelynek a híre és elnevezése bizonyosan Törökországból ment át hozzájuk. A szép, sárga aranyat «hrmzi»-nek hívják, ami valószínűleg nem egyéb, mint a «körmöczi» szó átalakítása, s amit szintén a töröktől vehettek át. Azt az aranypénzt, melyet az osztrákok Mária Terézia idejében a keleti forgalom számára verettek, s amelyen egy lovag volt látható, mivel szép sárga volt a szine, a perzsák magyat arany»-nsk nevezték. Midőn az újabb időben Perzsia közeledni kezdett Európához, s hadseregét is az európai hadseregek módjára akarta szervezni, evégből Angliához, Francziaországhoz és Olaszországhoz fordult, amelyeknél azonban czélt el nem ért.
Végül hozzánk fordult, s csakugyan magyar ember, gróf Karacsay volt az, aki a perzsa lovasságot létre hozta. A negyvenes évek végén élt Perzsiában, s rendkívüli kegyben állt a mostani sah atyjánál. Utána egy másik magyar huszártiszt, az oláh származású Nemiro került Perzsiába, s tizenöt évnél tovább állt az előbbi sah szolgálatában, aki a kitűnő lovast annyira bámulta, hogy azt mondta nekem róla: «Ha a magyar huszárok mind így ülik meg a lovat, mint Nemiro, akkor ez bámulatos faj!» Nemiro 1864-ben jött vissza hazánkba s nem sokára meg is halt.
Korábban is élt már magyar ember Perzsiában, s ez Maróit István volt, aki még a lengyel szabadságharcz idején mint megszökött orosz rab jutott el Perzsiába, ahol nagy tiszteletben áll,t s orvosa lett a királynőnek.
Ilyen emlékek hatása alatt a perzsa uralkodók s a nemzet nagy rokonszenvet éreztek a magyarok iránt, s megbecsülték azokat, akik köztük megtelepedtek..
Evekkel ezelőtt egy magyar honvédtiszt, Wagner von Wetterstett jött hozzám, aki Teheránba akart menni s ajánlatot kapott tőlem az előbbi sahhoz és ennek orvosához, Tholozán-hoz. Wagnert aztán Tebrisbe, a perzsa trónörökös székhelyére küldték, s ott szervezte a tüzérséget.
Munkájában rendkívüli ügyességet fejtett ki, s az akkori trónörökös nagyon megszerette. Harczolt a kurdok ellen, mégpedig oly vitézül, hogy mikor a perzsa király meghalt, a mostani sah magával vitte udvarával Teheránba. Helyzete azonban ott nem nagyon irigylendő, mert Wagner testestől-lelkestől becsületes katona és szókimondó ember, akinek természete nem igen fér össze a perzsa udvaronczok és államférfiak ellenkező szokásaival.
Az utóbbi időben sokat betegeskedett, vesebajban szenvedett s nagy nehezen szabadságot kapott, hogy itthon állíthassa helyre egészségét. Ez sikerűit is és ismét visszamegy Teheránba. Mikor most a sah Budapesten volt s velem beszélt, első szava volt hozzám: «Ismered-e Wagnert? Mondd meg neki, hogy éppen oly jóindulattal vagyok iránta, mint azelőtt. Jöjjön csak vissza hozzám, majd megmutatom neki, hogy milyen jó barátja vagyok! Mikor elutazásakor már a kocsiban űlt, akkor is visszaszólt hozzám: «Irj Wagnernek!" Wagner nagy érdemeket szerzett Perzsiában a tüzérség kitűnő szervezésével, s híre a sah ittléte alkalmával királyunkhoz is eljutott, aki örömét fejezte ki, hogy Wagner ilyen elismerést szerzett Perzsiában a mi hadseregünknek, amelyből kikerült.
AZ ERDÉLYI UNIÓ MEGÜNNEPLÉSE. 1898. 365.
A mohácsi vész szomorú következményei elszakították a magyar koronától s külön országgá tették az ország délkeleti részét, Erdélyt, mely hadászatilag is igen fontos rész, a honfoglalás óta mindig együvé tartozott az anyaországgal. Ez az elszakadás csak politikai természetű volt. Szívben, lélekben a különállás hosszú idején is egy életet élt Erdély Magyarországgal, melyhez visszavágyni soha sem szűnt meg.
Már első külön fejedelme, János Zsigmond, kereste a viszont egyesülés útját-módját, de keresték későbbi választott fejedelmei is : Báthori Zsigmond, Báthori Gábor, Bocskay István, Bethlen Gábor és I. Rákóczy György is. Csak az idők viszontagságainak tulajdonítható, hogy az újraegyesülésnek 1848-ig kellett késnie. Ekkor végre leomolhattak az «egy nemzet két hazája» közti határfalak, habár a teljes eggyéolvadás a közbejött viharos események miatt csak két évtized múlva valósulhatott meg.
Az első magyar felelős minisztérium által V. Ferdinánd király beleegyezésével előkészített egyesülést az e végre összegyűlt utolsó erdélyi országgyűlés 1848 május 30-án mondotta ki, mégpedig egyhangúlag, mindamellett, hogy megelőzően a szászok és oláhok sok akadályt gördítettek az unió elé.
A nagy nap ötvenedik évfordulója alkalmából nemzeti örömünnepre gyűl össze most Kolozsvárra különösen az erdélyi hazafias magyarság, mely jobban meg van győződve, mint valaha, bogy az újra egyesülés föltétlenül üdvére boldogságára válik az egész hazának.
Megjelent a vármegyék és a Székelyföld birtokos értelmisége is szép számmal, hogy tanúja legyen a nemzeti örömnek. A város fényben és örömárban úszott. Háromszínű nemzeti lobogó lengett az egész városon.
Kunyhóban és palotában háromszínű virágcsokrok ékesítették az ablakokat s a függönyredők között ki-kinéző hölgyek fejét háromszínű kokárdák és szalagcsokrok; hasonló toll, szalagcsokor és Unió feliratú kokárda volt a férfiak mellén és fövegén, a kardok markolatján és a napernyőkön. Magyar ruhaviselet divott mindenütt, s vidámság sugárzott minden arezon.
Mint nagy nemzeti ünnepre, úgy virradott fel Kolozsvár május 29-ikére, az országgyűlés ünnepélyes megnyitása napjára. Megjöttek a szász székek követei is. A piaezon a sorkatonaság, az országos terem előtt a nemzetőrség volt felállítva. A honatyák ősi szokás szerint a piaczi nagy templomba kisérték a királyi biztost. A szertartás végével az országgyűlés termébe vonultak. Az éljenzés folyt; különösen éltették a jelen volt szász követeket és Lemény görög keleti. püspököt.
A KERESZTÉNYEK ÜLDÖZÉSE KHINÁBAN. 1892. 330.
Nem csekély feltűnést okozott a múlt évben a keresztények üldözése Khinában, hónapokig foglalkoztak e tárggyal a hírlapok, sőt a diplomáczia is. Az antikrisztianisztikus mozgalom ugyan még jelenleg is teljesen megvan a nagy mennyei birodalomban, de a valóságos üldözés már megszűnt a lázadások leveretésével. A Khinában lakó európaiak mindamellett nem érzik magukat teljes biztonságban az ellenséges indulatú néppel szemben, s ezért többek közt a hankói misszionáriusoknak az az eszméjök támadt, hogy lefordíttassák és kinyomassák a khinaiaknak egy keresztényellenes munkáját, hogy ily módon kézzel foghatólag mutassák be a külföldnek bajuk nagyságát. Ebből a nem érdektelen könyvből van most alkalmunk két eredeti képet bemutatni, melyek a keresztényeküldözését Khinában részrehajlatlan tanuként bizonyítják.
Khinában, hol tudvalevőleg az arisztokrácziát a tudósok alkotják, s a hivatalokat szigorúan a letett vizsgák szerint osztják ki, a politikai vagy más irányú röpiratoknak sokkal nagyobb tekintélyűk és fontosságuk van, mint nálunk. Már több, mint két évtizeddel ezelőtt (1870) valóságos keresztény mészárlást okozott Tiencsinben egy ily röpirat, melynek czíme Halál szellője a romlott szertartásoknak volt s melyet egy kiváló khinai mandarin adott ki.
A Khinában működő misszionáriusok határozottan állítják, hogy a múlt évi vérengzéseknek is fő oka röpirat volt, éppen az, melyből a jelen képeket vettük s melynek eredetije Hunan tartományban jelent meg az ártatlannak látszó „Teljes képgyüjtemény” czím alatt 32 eredeti képpel s számos dallal, melyek mind a kereszténységre vonatkoznak ugyanolyan modorban, miként nálunk az antiszemita röpiratokat írják. A misszionáriusok a fordításban mindent híven visszaadnak oly czélból, hogy jobban megérthessék a legutóbbi rettenetes lázadások okait s hatásuk legyen arra, hogy történjék valami lényeges dolog, hogy ilyenek többé ne ismétlődjenek.
A „Teljes képgyűjtemény”, melyben az irott szöveg aránylag csekély helyet foglal el, kizárólag a kereszténységgel vagyis inkább a Khinában tartózkodó ivörös ördögökkel\ foglalkozik s azok szokásait és szertartásait ismerteti az olvasókkal, természetesen gyűlölettel telve s oly czélzattal, hogy Khinából az összes keresztények mielőbb kiűzessenek. A művet többen készítették s igen tekintélyes egyének támogatták, úgy, hogy ezrével oszthatták szét ingyen.
Az első kép e gyűjteményben mutatja, hogyan imádják az ördögök a disznót, azaz a mi nyelvünkön: hogyan tisztelik az európaiak Jézus Krisztust. Az utolsó kép a disznókat és kecskéket (tehát az európaiakat) úgy mutatja be, a mint akik teljesen meghódolnak a khinai császárnak. A disznó és kecske elnevezés az európaiakra és keresztényekre Khinában már nem is gúnynév, hanem oly megszokott elnevezés, mint a «vörös ördög», melyet a köznép még olyankor is használ, midőn egyenesen sérteni nem akar s valóban az elnevezéseknek van is valami alapja.
A misszionáriusok Jézus Krisztust rendesen «az Űr» névvel emlegetik, ez khinai nyelven «Khu», de ugyanezen kiejtésű szónak van egy másik értelme is, s ez disznó. A hunani könyv természetesen gyűlöletből ezt a szójátékot komolyan veszi, s Jézus Krisztust egyenesen disznónak ábrázolja. A kecske neve khinai nyelven «yang», de az európaiakat «yang-jen» (tengerentúlról jött ember) névvel is jelölik s igy a szójáték ismét használja a «kecske» elnevezést, természetesen megvető értelemben.
A bemutatott két kép a keresztények óhajtott megbüntetését ábrázolja. Az elsőnek magyarázata igy hangzik: Az ördögök megverése és a könyvek elégetése. A disznó gyalázatos vallása idegen országokból terjesztetik. Követőik megsértik az eget, kiirtják az ősöket (az ősök tisztelete tudvalevőleg egyik fő tárgya a khinaiak vallásának); tízezer nyíl és ezer kard nem elegendő nagy büntetés az ő bűneikért.
A második kép is büntetést mutat. Először bambusz pálczával megverik, azután orvosságokkal gyógyítják az idegeneket. A bennszülöttek is legalább ily büntetésben részesülnek, ha a keresztény hitre merészkednek térni. Ezen a képen láthatjuk, hogy a hóhérokat egy vörös gombos mandarin vezeti s ő szabja ki a büntetéseket. A misszionáriusok szerint ez a hírhedt Su-Han keresztény-üldöző férfiú.
A könyv többi részében még számos más vád fordul elő a keresztények ellen s igen tanúságos, hogy ezek a vádak nagyrészt olyanok, mint aminőket a vallásos gyűlölet az antiszemiták ajkára ad. Még a vérvád sem hiányzik, mert ez a könyv is hirdeti, hogy a keresztényeknek istentiszteletükhöz szükséges a khinai gyermekek vére. Minden vádnak gyakorlati következtetése az, hogy az idegeneket, kik a khinai nemzetiség megrontói, ki kell űzni az országból.
A Khinában élő keresztények most a tiencsini szerződésre hivatkozva, mely a kereszténység szabad gyakorlatát megengedi, határozottan követelik, hogy a most ismertetett mű és a hozzá hasonlók a khinai kormány által elkoboztassanak s általában minden lehető megtörténjék, hogy az antikrisztianizmus áramlata elnyomassék. Nagyon természetes azonban, hogy ily a nemzeti elfogultsággal összefüggő áramlatoknak megszüntetése tisztán hatalmi eszközökkel sohasem lehetséges, s igy sok idő fog eltelni, mig Khinában ismét jó szemmel fogja nézni az európaiakat a műveletlen köznép s a fanatikus nemzeti párt.
KOLUMBUS A LEGENDÁBAN ÉS A TÖRTÉNELEMBEN. 1892. 565
Amerika fölfedezése nemcsak határt jelöl a történelem egymást követő eseményei közt, hanem okaiban és hatásában, összefüggésében és eredményeiben vizsgálva, nincs esemény, mely elhatározóbb irányt adott volna a polgárosulás fejlődésének. Hová vezettek volna az agg Európa középkori intézményei, hová a királyi hatalom összeütközései a városi élet felvirágzása nyomán gyors lendületet vett polgári osztállyal, ha ez a csodálatos esemény utat nem nyit azoknak az elnyomott erőknek, melyek a társadalom régi szerkezetét duzzadva feszegették szét, hogy az új demokráczia eszméit megtestesítsék, s az emberek szabad társadalmát a békés és hasznos munka alapján újra szervezzék. A tőke és munka eme kettős jelszava az, mely ettől fogva a czéltudatos haladás emetyüje lett a nemzetek törekvéseiben. Az új világ fölfedezése lerombolta az emberiség avult bálványait, hogy azokat a gazdasági eszménnyel helyettesítse s az új világ félelmes versenye nagy és állandó hatást gyakorol ma is az európai czivilizáczió kibontakozására azokból az utakból, melyekre a feudális eszmék és intézmények öröklött balhite vezette az ó-világ erkölcseit.
Kolumbust egy homályos ösztön ragadta a tengeren túl a távoli nyugat sejtelmes világába. Huelvából, egy kis portagál kikötővárosból, hol a genuai hajós rajongó eszméi süket fülekre találtak, éjnek idején menekülve Spanyolországba, a legenda azt mondja, hogy egy nap fáradtan kopogtatott a rabidai kolostor ajtaján. Nem egyedül volt; Diego fiát is magával vitte. A kolostor kapusa ajtót nyitott a bebocsáttatást kérő idegennek, kinek lázas halluczinácziói a távol mesés Indiákról, a nagy khánok ragyogó pompájáról, s India nyugati útjáról, sajátságos érdeklődést keltettek a kolostor priorjában, Jüan Perezben.
A nem messze Granadában Katholikus Izabella királynő éppen akkor vívja kétségbeesetten a kereszt harczát a mórok félholdja ellen, s ha ő a hitetlen elem utolsó maradékát űzte ki Spanyolországból,
Kolumbus viszont a távoli hitetlenekhez akarta vinni a kereszt diadalmas jelvényét. Ez szerezte meg a rajongó embernek a legkatolikusabb királynő pártfogását, amint végre vidám himbálódással indult ki a sík tengerre három hajója, a „Santa-Maria», «Pinta» és «Nina”, hogy a spanyol világuralom fellengző álmát megtestesítse, s Európa kincses kamráit az arany és drágakövek csillogó garmadáival töltse meg.
Azonban Kolumbus nemcsak a spanyol birodalom uralma alá hajtott új népeket és területeket, Krisztus egyházának is megnyert egy egész világrészt, "hirdette az evangéliumot félvad népek közt, s föltüzte a spanyol lobogó mellett a keresztet is a tengerentúli új világban. Ezért buzgólkodott Roselly gróf már 1840-ben Kolumbus keresztény hős gyanánt való feltüntetésében, s 1865-ben IX. Piusnál is lépéseket tett a nagy utazó szentté avatása érdekében., Irataiban népszerűsíteni törekedett ez eszmét a püspökök közt, s a vatikáni zsinat alkalmát is felhasználta, hogy kedvencz világtörténeti hőse ügyének propagandát szerezzen.
De ha a katholikus egyház mindeddig nem tisztelheti is Kolumbust szentjei sorában, nem egészen alapos mégsem az a vád, amely a nagy ember kortársait illeti az utókor részéről, azon mellőztetésekért, melyeknek életében kitéve hitték. Hiszen Kolumbus, mint az újabb történetírás kétséget nem türőleg tisztába hozta, teljes mértékben részesült mindabban az elismerésben, mely páratlan fölfedezését megillette. Ferdinánd király India tengernagyává nevezte ki, mely minőségében joga volt a király oldala mellett ülni s azonkívül is az ő és fiai minden óhajtását teljesítette második útrakelésük alkalmával. A flotta fővezérévé tette, 10 000 maravédit biztosított annak részére, ki a szárazföldet először pillantja meg, mely összeget aztán Kolumbus a maga számára tartott meg, s kedvesére, Enriquez Beatricera költötte.
A történelem pártatlan igazságszolgáltatása különben konstatálni kénytelen azt is, hogy az a túlzóan ideális jellemkép, melyet néhány fanatizált hive rajzolt Kolumbusról, nem mindenben egyezik a valósággal. Las Casas például meglehetős hitelességgel kimutatta, hogy Amerika fölfedezője szigora és keménysége által nem egyszer ingerelte maga ellen földiéit, s hogy erőszakos rendszabályai következtében két év alatt, 1494-től 1496-ig, a bennszülöttek egyharmada elpusztult, hogy közülök sokat adott el mint rabszolgát Castiliában. Ami azt a sokszor megörökített s a tragikum dicsfényével övezett epizódot illeti, mikor Francisco de Bobadilla hatalma túllépésével Kolumbust erőszakosan, sőt bilincsekbe verve tette hajóra, ennek oka az volt, hogy Kolumbus a királyné nagy ijedelmére ismét öt hajót küldött Spanyolországba, megrakva rabszolgákkal, kiknek darabját egy kisérő levelében 1500 maravédire becsülte.
Hogy pedig Kolumbus negyedik utazása után sem szenvedett üldözést és ínséget, mint ahogy legendásai szeretik állítani, kitűnik abból is, hogy ugyanekkor jegyeztette el.fiát, Diegot, toledói Máriával, a király unokabugával. Erre vonatkoznak büszke szavai is, melyeket egy udvaroncz kötekedő kérdésére adott, mikor az azt kérdezte tőle gúnyosan, takács családból való leszármazására czélozva, hogy nemde most a maga nemzetségét «szövi?» "«Mióta isten az embereket megteremtette, — válaszolt Kolumbus, — senki sem birt több jogczimmel mint ő, arra, hogy nemzetséget alapítson.»
Tudva van az is, hogy Kolumbus előtt mennyire becses volt az arany, az a sápadt démon, melynek ördögi hatalmát az ő felfedezése szabadította rá az ó-világra, hogy uralma alá hajtsa a jövendő századokat. Egy Jamaikából keltezett levelében olvashatni a következő sorokat.
«Az arany a legjobb; aranyból kincset lehet csinálni, s aki azzal bir, azt teheti a világon, ami neki tetszik, sőt arannyal a lelkeket is a paradicsomba lehet juttatni.» Milyen sugallatszertí sejtelme egy roppant erkölcsi fordulópontnak, mely a világhistória megnyílt új korszakát azoknak az anyagi törekvéseknek az útjába irányította, melynek kiindulási pontját az új világrész fölfedezése által felidézett gazdasági és társadalmi átalakulás képezte. Híven és a történeti igazságnak megfelelően jellemzi Lopez de Vega is Kolumbust róla irt vígjátékában, mikor azt mondatja hősével Ferdinánd királynak: «Arany mindenben az úr, a czél, az eszköz, a lélek, a hatalom, a kútforrás és a legjobb barát.»
Még két tévedést szükség helyreigazítani a történeti köztudatban, melyek Amerika fölfedeztetésével függnek össze, s utat találtak a tankönyveken át az emberek tudományos meggyőződésébe. Az egyik az, mintha Kolumbus érdemeit ellenségei azzal is el akarták volna homályosítani, hogy az új világot nem ő róla, hanem Amerigo Vespucci után nevezték el. Kolumbus elhatározásának isteni küldetésszerü jellegét nemcsak abban látják, hogy minden előkészület és ismeret nélkül, csupán egy homályos ösztöntől vezetve kelt nagy expedicziójára. Ami sikerét egészen csodássá teszi, az, hogy úgy elindulása, mint visszatérése napjául a tengerészek előtt oly babonás péntek napot választotta. Ebben ismét nem kételkedünk, de ami a péntek naphoz fűzött babonás képzelgések ködét teljesen szétfújja, az az a tény, hogy a spanyol tengerésznép előtt egyáltalában nem a péntek, hanem a keddi nap az, melyhez babonás előítéletek kötvék.
A 400-dik évforduló ünnepléséhez Kolumbus Kristóf elmulhatlan érdemei méltánylásául a katholikus egyház is hivatalosan hozzájárul s egy pápai encyclika október 12-ére ünnepélyes miséket rendel el Spanyolország, Olaszország és Amerika templomaiban.
AZ OROSZOK KIÁLLÍTÁSA PÁRISBAN. 1900. 478.
Az oroszoknak nincs külön épületük a Nemzetek utczájá»ban. Ezt a hiányt azonban csaknem teljesen pótolja a Trocadéro-palota környékén álló, Az Orosz birodalmi végvidékek palotája czímű épület, vagyis inkább épület-tömb, mely Khina és a németalföldi szigetek kiállításai között a Trocadéro-palota kertjében elhelyezett gyarmati kiállítás kiegészítőjéül szerepel A valóságban azonban az egész orosz birodalmat mutatja be, habár különös tekintettel mindenben az ázsiai orosz tartományokban lakó félvad népekre.
Az orosz palota mindenben nemzeti jellegű. Különböző nagyságú tornyok, aranyozott kétfejű sasok s tarka-barka ezifrázatok láthatók rajta mindenütt. Az egész épülettömb igen hasonlít a moszkvai Kreml híres teplomaihoz, bár itt nincsenek meg a tornyokat jellemző hágyma alakú kidudorodások, s az aranyozás is sokkal kevesebb, mint a 400 templomú Moszkva tornyain és templomain.
A csarnok belsejében a legérdekesebb rész az orosz falu mintája, kevés, de jellemző épületekkel. A falu legkiválóbb épülete a fatemplom, az Oroszország északi részén még gyakori régi templomok másolata. A templomban az orthodox orosz egyházi szertartásnál használt tárgyak gyűjteménye van kiállítva, nem egy igen értékes, drágakövekkel kirakott szentképpel. Kissé távolabb van egy XVII-ik századbeli orosz földesúri lakás. Ennek nagy termét, amit oroszul is a mongol eredetű terem szóval neveznek, képben is bemutatjuk. Innen egy hosszú fedett folyosó vezet tovább, ahol ízlésesen állították ki mindazokat a tárgyakat, melyeket jelenleg az orosz vidéki vásárokon árulni szoktak. Ettől a folyosótól balra van a «Konstary» nevű kis pavillon, melyben az orosz parasztok házi iparczikkét állították ki igen nagy változatosságban, bazárszerűen.
Az orosz házban más látnivalók is vannak, s ezek között sok a félvad népeké. Az európai nagyhatalmak közül egyiknek sincs saját európai területén oly sok érdekes néprajzi anyaga, mint a nagy orosz birodalomnak, s amellett Szibéria és Közép-Ázsia területén is a legkülönbözőbb népelemek csoportosulnak. Sinkovics Péter orosz utazó az Amur vidékéről hozott magával egy érdekes regét, mely szerint Mihály arkangyal, midőn a világ teremtésekor küldetéséből visszatért, a zsákjában maradt állat- és növénymagvakat Isten parancsára az Amur vidéken szórta szét s ezért itt mindenféléből van valami. Ez a rege élénken jellemzi Kelet-Szibéria tenyészetének nagy változatosságát.
Szibériának és Közép-Ázsiának itt nagy szerep jut. Legelőször a palota bal oldalán a nagy szibériai vasútra vonatkozó tárgyak, majd egy külön pavillonban a czári uradalmak terményei vannak bemutatva, köztük a nagy terem közepén egy óriási bölény, melyet maga a czár lőtt. A középázsiai török és mongol népeknél nagyon érdekesek a népies munkákból, különösen a híres turkesztáni szövetekből és érczművekből kiállított gyűjtemények.
Érdeklődést keltő a bokharai emir kincseinek gyűjteménye. A szibériai termekben feltűnő a vidravadászó társaság kiállítása gazdag prém-gytíjteménnyel s emellett számos jellemző képpel, melyek különböző állatok vadászatát mutatják be, részben a köznép kezdetleges eszközeivel. A legészakibb vidék népéletéből is főkép a vadászat és halászat van bemutatva. Az iramszarvas, jegesmedve, fóka kitömött alakjai mellett látjuk a tunguzokat, szamojédokat s más őseredeti népek képviselőit, kezdetleges öltözeteikben és kezdetleges eszközeikkel, különböző változatokban. Külön teremben vannak elhelyezve a szibériai pogányok egyházi eszközei, ezek közt a Buddha-szobrok gyűjteménye. Az orthodox templom s a középázsiai mohammedán gyűjtemény után ez a helyiség mutatja leginkább, hogy az egységes Orosz birodalomban mennyi különböző vallásfelekezet van. Mindezeken kívül vannak itt még mam-muth-csontvázak (Szibéria nagy hírű különlegességei), sarkvidéki csónakok, halászeszközök és számos más érdekes néznivaló.
A Trocadéro környékén van tehát, mint látjuk, Oroszország kiállításának nagyobb része, körülbelül annyi, hogy az óriási birodalomról már ebből is nyerhetünk némi fogalmat. De az udvarias francziák hatalmas szövetségesüknek még sokkal több területet engedélyeztek s a kiállítás más részeiben is láthatjuk az aranyozott kétfejű sassal díszített pavilonokat, melyekben egyes foglalkozások és iparok részletesebben képviselve vnnak, Így van orosz vadászati és katonai iskolai pavilon, szeszes italok pavilonja, kaucsuk pavillon; a meteorológiának, bányászatnak épületei és Finnország külön pavilIonja. Külön nagy épülete van még az orosz erdészetnek. Nagy kiterjedésű orosz kiállítások vannak a mérnöki, szövészeti és bányászati palotákban is. Ez utóbbiban az Altáj és Urai-hegység rendkívül gazdag bányáinak termékei vannak bemutatva. A különféle iparokat bemutató épületekben különösen szép az jekaterinburgi czári gyárnak mozaik köveiből alkotott térképe Francziaországról, melyben a tenger márvánnyal, a városok különféle drágakövekkel, a határok és folyók jaszpissal jelöltetnek s a nevek arannyal vannak felírva. Ezt a remekművet a czár adja ajándékba a francziáknak. A nagy gyűjteményekhez tartozik még az oroszok kép- és szobor-kiállítása a képzőművészeti palotában, sok becses művel.
Az orosz kiállítás minden tekintetben gazdag s a párisi kiállítás látogatója, ha elég ideje és türelme van, Oroszországról eléggé jó képet alkothat magának, a gyűjtemények tanulmányozásával.
A NŐKRŐL
A NAZARÉNUS HÁZASSÁG.1897.
Az új hit a szerelemben és a házasságban is föl akarja idézni a bibliai időket. A leány nem olcsó portéka, akit meggondolatlanul a nyakába varrnak a legénynek. A legény előbb kinézi magának a leányt. De nem vallja meg szerelmét, nem udvarol neki. Nem beszélget vele sem többet, sem kevesebbet, mint a környezetével. A földi boldogság, úgy tartják, jó részben a házasságtól függ, azért küzdeni kell a boldogságért és érdemeket kell rá szerezni, hogy könyelműen el ne fecsérelődjék.
A legény először tanácskozik a gyülekezet véneivel, előadja szive szándékát. A vének aztán megbányják-vetik a dolgot. Két életről, egy jövendő család biztonságáról, boldogságáról van szó. Ha a vének úgy itélik, hogy mind a legény, mind a leány hitben, erőben és munkaszeretetben elég szilárdak : megengedik a házasságot, ellenkező esetben nem engedik meg s mindenféle bibliai idézettel igyekeznek őket egymástól szétválasztani. Ez nem nehéz dolog, mivel a nazarénus úgy neveli a gyermekét, hogy minden érzések fölött a hit uralkodjék, és ha valamit lehetetlennek mond a gyülekezet, abban felsőbb kinyilatkoztatást lásson, mivel Isten azokkal közli szándékát a gyülekezet egyes tagjainak sorsáról, a kiket már megszállt a Szentlélek. E szent öregek ellen, akiknek beszéde oly szelid, oly lélekreható, hogy is mernének véteni.
A vének mérlegelik a dolgot. A legénynek, leánynak nemcsak a lelkét, a vagyonát, hanem az életrevalóságát is megvizsgálják: vajon megoltalmazhatja-e családját a nyomortól? Ha a fölsorolt föltételek hiányoznak, a házasodni akarókat békés türelemre intik. Ilyen ügyben a hosszú várakozás nehéz kenyér. Az ilyen várakozás bizony sokszor liliom-hervasztás. Ott ülnek a gyülekezetben a fekete kendős vénasszonyok háta mögött a hervadozó liliomok, akiknek várakozniuk kell, mert még valami hiányzik a boldogságukhoz, aminek a vének szerint nem szabad hiányoznia.
Oly jók és tiszták ezek a leányok valamennyien. A bimbózás korának édes álmai soknál már régen elmosódtak az epedő arczok vonásaiból. Azonban a hit igézetes szelidsége sugározza be évről-évre fakuló arczaikat. Hisznek az Istenben és hisznek az őket környező emberekben.
A legény annak idején csak annyit mond:
— Téged akarlak. Felelj. Akarsz -e engem? A leány azt mondja: igen vagy nem.
A leány tekintetét az égre függesztve, suttogja el a választ. És a válasz többnyire igen, mivel a legény már előre tájékozódott. Bizony sokszor elmúlik az ifjúság, amig a szerelemből házasság lesz. Akkor, ha a gyülekezet vezetői megállapítják, hogy a házasság Istennek tetsző lehet, mivel az akadályozó árnyékok elmultak és a legénynek van már egy kis földje, a leánynak pedig ennyi és ennyi ruházata, edénye és vánkosa. A legény, mondjuk ifjú Förgeteg Pétöi a szegedi gajgonyai kapitányságból egy szép napon átballag Szélpál Bálintéihoz, a lányos házhoz, a Fehértó szélére.
Mielőtt beköszöntene, a pitvarban levő gyermeket beküldi a szobába, hogy kérdje meg, szabad-e néki bemenni. Mivel Szélpálék sejtik, hogy mi járatban van Förgeteg Pétör, az asszony fölpattan ültőhelyéből és a kötőjével leporol néhány széket, a leány lopva megigazgatja haját, az öreg gazda pedig a mellényzsebéből előkeresi a bicskát, hogy majd vág ő kenyeret és szalonnát a legkedvesebb vendégnek. Pista gyerek azzal az üzenettel fordul vissza a pitvarba, hogy gyüjjön befelé, mivel szívesen látják. Ezek után Pétör pakfongombos mellényén és egyet ránt, a csizmája hegyével megkop-pintja az ajtót és belép.
— Áldjon meg benneteket az Űr! Ezzel köszönt be.
Az asszony és a leány ülve maradnak, csak az ember áll föl, kezet szorít a legénnyel, miközben mindketten igen szelíden néznek egymás szemébe.
A legény elsőbb szétnéz a szobában. Minden csin nélkül való hajlék ez. A négy fal hófehérre meszelve, nemkülönben a mennyezet-gerendák; az ablakfák zöld színűek. Sehol egy szent kép, egy feszület, vagy szentelt gyertya. Az ablak párkányán néhány cserép virág, illattalanok és egyszerűek. Az almáriom fölött ákáczfából rótt kis kalitka, abban féllábú hamvaskék fülemüle. A kis nyomorék madár a ház leánya, Szélpál Erzsike irgalmából folytatja dalos életét.
Ifjú Förgeteg Péter leül és maga elé bámul, a leány a földre néz, és mindenki másfelé néz, valamit eleinte egyébről is beszélnek, mig az öreg emlegetni kezdi a hitet, amely annyira boldogítja az embert, úgy ezen a földön való, mint a túlvilági életében.
A hitnek köszönhetjük, hogy akit szeret a mi lelkünk, midőn érezzük, hogy bekövetkezett az idő, fölkeressük őt, és elmondjuk neki, mit akarunk, valamint elmondjuk azt nyilvánosan is, a gyülekezet előtt, az emberekkel és Istennel való beszélgetéseink közben. Szélpálnénak ezenközben inog a feje, mint a vénülő fa bólogató lombja és a szeretet tekintetével figyeli úgy az urát, a ki kenetesen beszél, mint a leányát, a ki vérpiros arczczal, kissé szégyenkezve, de boldogan ül székén.
A legény egyszerre csak föláll, összekulcsolja két kezét és megszólal, remegő, elakadó hangon:
— Az Úrnak nevében igen szépen mögkéröm, hogy egyezzenek bele.
Majd a leányhoz fordul, ki félig lecsukott szemmel ül, kissé anyjához húzódozva, félénken:
— Valamint te hozzád is szólok, mivelhogy beteljesülhetett, mit én ígértem és eljöttem, igen kérlek, légy az én jegyesem és jöjj vélem, a mint írva vagyon.
A leány most már egészen lecsüggeszti fejét és okos, beszédes szemét elfátyolozza a könny. Nem szól egy szót sem. Egy kis csend következik, mialatt már mindnyájan tisztába jutottak egymással, sőt a lelkük talán épen e csöndben egyesült a legnagyobb erővel.
Szól először az ember. Kissé nehezen kel föl, mivel törődött s csak úgy emelkedik talpra, hogy előbb a két tenyerével ránehezül a térdje kalácsára. Öreg, esett ember, a haja fehér, a szeme szürke, az arczát pedig összerótta az élet sok vihara. Mégis egészben olyan szelid embernek látszik, akiről el sem képzelhető, hogy j vicsorítani tudja a fogát.
Szintén remegő, de mély hangon beszél, mint akiben megsűrűsödött az érzelem.
— Beleegyezködöm. De mivel az anyja emlőin nevekedött, lme szólaljon mög ő is. Ezeket mondván, nagy apai szerelemmel néz gyermekére és ünnepélyesen leül.
Ismét csend következett. Egyszerre ruhasuho-gás hallatszik, s az öregasszony alatt megmozdul a szék.
Fölkel és a két kezével gyöngéden megfogja a legény jobb karját.
— Jó ember, erre a karodra teszem le a gyönyörűséges gyerekömet.
— Eggyös vagy hát? — kérdezte az öreg Szélpál. Mire az asszony derültséggel palástolva sírását, erősítette:
— Mivel az Úr így rendelte, én is beleegyesülök.
Szélpál uram erre újólag megrázza a legény kezét, majd a jegyeseket egymás mellé ültetve, elhozza a Sión hárfáját (a nazarénus énekeskönyvet) és buzgón könyörögnek az Istenhez.
A házasság a gyülekezet előtt történik meg. Az igemagyarázó a szószék elé szólítja a jegyespárt és kikérdezi őket viszonyaik felől, s a válaszokból nyilvánosan megállapítja, hogy ifjú Förgeteg Pétör és Szélpál Erzsébet Isten és
ember előtt egyesülnek, mivel mindenek felől megkérdeztetvén, egymáshoz valóknak találtattak. Esküt nem tesznek. E helyett fölolvassák előttük Jakab apostoltól a következő részt:
«Mindenek felett mondom néktek, hogy ne esküdjetek sem az égre, sem a földre, hanem a ti erősítésetek legyen: úgy és úgy, tagadás: nem és nem».
Továbbá Máté evangélioma 5. részének következő. versszakai:
«Ismét hallottátok, hogy megmondatott az öregeknek: A te esküvésedben ne hazudj, hanem amiről megesküdtél az Úrnak, azt megteljesítsed.
«Én pedig ezt mondom néktek, hogy semmiképen ne esküdjetek se az égre : mert az Istennek királyi széke.»
«Se a földre: mert az ő lábainak zsámolya: se Jeruzsálemre : mert nagy királynak városa.»
«Se a te fejedre ne esküdjél: mert nem teremthetsz egy fehér vagy fekete hajszálat.
«Hanem a ti beszédetek legyen, úgy, úgy, nem, nem: ennek felette valami esik, a gonosztúl vagyon.
Az ifjú pár ezután mindes egyes kérdésre azzal felel, hogy úgy, úgy és igen, igen. És az egyszerű «igen», «nem» vagy «úgy» szavak erősen kötnek, mivel minden új hitű igazmondónak tartja a másikat, aki inkább az életétől válik meg, mintsem, hogy fogadalmát megszegje:
A házasságot a gyülekezet vezetője megáldja. Majd buzgó könyörgés következik, melyben a gyülekezet Isten segedelmét kéri a szerelmes pár részére.
Varga Gyula. A nök polgári helyzete különböző időkben és népeknél. 1861.385.
Hogy a nők helyzete nem volt mindenhol egyforma a földgömbön élő népeknél, és hogy ez különbség a vallásban gyökerezett, tanitja a történelem. Minél alantabb állott valamely nép vallásos fogalmaiban, annál roszabb volt az asszonyok sorsa. Mig a zsidó nők, mint házastársak és anyák kellő tekintetben részesültek, a keleti pogány nök a legkeményebb rabság béklyóiban szenvedtek. A görögök elmés istentisztelete enyhítette nejeiknek sorsát, s a régi germánok egyszerű vallása méltó állást biztosított a nök számára. Pedig, minél szabadabb állása volt a nőknek, annál dúsabban virágoztak föl a női erények. A római és germán nőknél, kik bölcs törvények alatt állottak, erkölcsiséget, tisztaságot és szüziességet találunk, mialatt a nök a keleti háremekben erkölcsileg és szellemileg elnyomorodtak.
A kereszténységnek, mint világvallásnak bekövetkezte nevezetes változást okozott a nők helyzetében. Kimutatta ez méltó állásúkat, s az alacsony szolgaság, rabigájából és az erkölcsi süllyedés iszapjából nehéz volt hozzája közelíteni.; legfólebb a mezei munkát végezik közösen. Vannak olyan törzsek is, hol minden munka a nőket terheli, mialatt a férfi henyélésnek adja át magát.
A soknejűségben az asszony egészen férje önkényétől függ, ki öt eladhatja vagy gyermekeivel együtt elküldheti. Jobb sorsa van a nőnek a mongol néptörzseknél, névszerint a kalmukoknál. Itt is eladhatja ugyan az atya leányát, de ez oly ajándékot kap, mely a vétel árával fölér, s igy jobb jövő várakozik reá.
Muhamed, az izlám alapitója sem birt más nézetekkel az asszonyok méltóságáról, mint kortársai. A házasság mellett eltűrte a soknejüséget; nem lehet azonban tagadni, hogy a török nök több előjogot és szabadságot élveznek, mint más nemkeresztyén asszonyok. A nök tartózkodási helye a hárem, mely szóbeli értelme szerint szent hely, hol az erény és önmegtartóztatás honol, s hova idegen férfinak bemenni tilos. A két nemnek elkülönítése itt oly tökéletes, hogy semmiféle férficselédnek nem szabad a hárembe lépni. Az asszonyokat rabnők szolgálják. A közelebbi rokonok, fivérek, ipák sat. csak a két bajrám ünnepen, lakodalmak és körülmetélés alkalmával eresztetnek a hárembe. A nőnek csak a közelebbi rokonokkal szabad fátyolozatlanul beszélni.
Az orvos a beteg nőt csak férjének vagy rabnöjének jelenlétében látogathatja meg, s érütését nem tapinthatja, hacsak karja be nincs borítva. Ilyen törvényeknél fogva majdnem lehetlen a nőnek illem és szokás ellen véteni. Ha a nő fürdőbe, rokonaihoz, bevásárolni vagy sétálni megy, mindig más asszonyoktól s egy csoport rabszolgától kisértetik. Magasabb rangú nők nem mutatkoznak nyilvános helyeken. A hárem mellett rendesen egy kert van, hol a nök kötéssel, szövéssel, és zenével foglalkoznak, idejük nagyobb részét mindazáltal heveréssel töltik.
Még ma is divatozik Keleten és a mohamedánoknál azon szokás, hogy a házasságot a szülők kötik. A nösülönek anyja addig keresgél a háremekben, mig oly leányra akad, aki fiának való, mire aztán az atya beleegyezésével a leánykérés következik. Megkötik az egyességet, meghatározzák a nászajándékot, a menyasszonyi hozományt, s a dolognak vége van.
A menyasszony nem látja a vőlegényt a házasság előtt; az utóbbi is ritkán látja leendő nejét, hacsak annak őreit megnyerni nem képes. Azon jog is megmaradt, miszerint a férj nejét könnyen elhajthatja. Muhamed nagyon megkönnyítette az elválást, de egyszersmind ugy rendelkezett, hogy a férfi elhajtott feleségét háromszor visszaveheti.
Nagyobb szabadságot élveznek a hindu nök. Könnyebben elhagyhatják ők lakjaikat, de azonnal sértve érzik magukat, ha valaki rajuk bámul. Az asszonyok helyzetének javulására nem keveset tett a keresztyénségnek mindinkább erősbödő elterjedése, valamint az európaiakkal való gyakoribb érintkezés.
Az vad néptörzseknél, melyek jelenleg Amerikának, Ausztráliának öserdeiben, s az északi sarknál lakoznak, a nök állapota nem irigylendő. Különösen Szibériában a legnagyobb járom alatt nyögnek, s itt a házasság eszméjének még csak árnyéka sincs. A leányok 7-ik,, 8-ik evükben, mint a nyargalóczok, eladatnak ; a nök is vagy eladatnak vagy elcseréltetnek a férfiak tetszése szerint, kik vadászattal és halászattal foglalkoznak, s minden munkát a nőkre biznak, nem törődvén vele, vajon ezek azt megbirják-e, vagy sem.
ESKÜVŐ A BAJOR KIRÁLYI CSALÁDBAN. 1900.478.
Luitpold bajor régens-herezeg unokája, a bajor királyi korona jövendő örököse, Hupprecht herezeg, az elmúlt napokban tartotta esküvőjét rokonával, Mária Gabriella herczegnővel, Károly Tivadar bajor herczegnek, a hírneves szemorvosnak leányával. És pedig nem politikai érdek volt a frigy létrehozója, hanem a két fiatal lélek kölcsönös vonzalma.
Rupprecht berezeg, Lajos bajor herezegnek és nejének, Mária Terézia főherczegnőnek, estei berczegnőnek fia, 1869 május 18-án született. A szülei házában végezte úgy alsó, mint főiskolai tanulmányait. Ezek végeztével a bajor első gyalogezred hadnagya lett, majd később az első vértes ezredhez került. Gyorsan emelkedett a katonai fokozatokon s ma már a második gyalogezred ezredese. Nagyatyja példájára nagykorúsága elérése után utazásokat tett Spanyol-, Olasz-, Törökországban, Kis-Azsiában és Indiában. Hosszabb ideig tartozkodott a berlini udvarnál, ahol nagy kedveltségnek örvendett. Érdeklődik földrajzi és mívelődéstörtóneti tanulmányok iránt, s szakértő régiséggyűjtő is. Nagy kedve telik az evezés sportjában; a kiéli regattaversenyeknek állandó vendége.
Mária Gabriella herczegnő, a tudós és emberszerető Károly Tivadar herczeg harmadik leánya, 1878 október 9-én született a tegernseei kastélyban. Zangbergben, a salesi apáczák intézetében nevelkedett évekig. A festészetnek és zenének tehetséges művelője, s a bajor udvari körökben nem egy szép zeneszerzeményében gyönyörködtek már. Atyja példája a tudományok iránti érdeklődést is fölkeltette benne.
Legidősebb nővére egy ősrégi bajor főnemes család tagjához, Törring-Zettenbach grófhoz ment nőül, atyja első házasságából való mostoha testvére pedig Urach Vilmos württembergi gróf neje.
Mária Gabriella herczegnő közeli rokonságban van a mi uralkodócsaládunkkal, nevezetesen unokahúga boldog emlékezetű Erzsébet királynénknak.
TUNISZI ARAB NŐ. 1882. 214,
Tunisz mohamedán vallású lakosait araboknak vagy móroknak szokták nevezni. Valódi arab azonban az országban igen kevés van, a nagyobb rész moriszkó és berber vegyül ék, s ezek a valódi araboktól nagyban különböznek. Termetük arányos, gyakran kissé nagyobb a közönséges középmértéknél, arczuk fehéres, sasorral, élénk szemmel és fekete hajjal. Az olaszokhoz és spanyolokhoz nagyon hasonlítanak. A férfiak széles ujjú burnuszban és fehér vászon bugyogóban járnak, felül színes rövid ujjú kaftán s e fölött ismét vörös köpeny (haik) van. A nők nagyobb részének helyzete jobb, mint a keleten lakó mohamedánoknál; a többnejüség, habár engedélyezett, a ritkaságok közé tartozik, valóságos növásárlás nincs, sőt a szerelemből kötött házasságok sem ritkák, mivel a leányok átalában fedetlen fővel járnak.
Az asszonyok között ez már nagyobb ritkaság, de ujabban kezd szaporodni. Ily női arczot mutatunk be most olvasóinknak. A fényképen, mely után készült, dzselfai nőnek van nevezve; nyilvános tánczosnő, mert ily sok csillogó ékszert és nagy turbán alakú fej-éket más tuniszi arab nők nem hordanak, bár az üveggyöngyök használata nagyon elterjedt közöttük.
A tánczosnők ellenben, kik a városok kávéházában úgynevezett «fantasia» ugráláso-kat mutatnak be, minden lehető ékszerrel telerakják magukat s emellett még felsőruháik is rendesen diszitve vannak. A tuniszi nők fiatal korukban szépek és csinosak, azonban korán elvénülnek s rendesen sovány arczuk megránczosodik. Az araboknak sajátságos esztétikai érzéke azt írja elő, hogy a kövér nők a szépek s azok, kiknek előre-álló fogaik vannak.
A nők ennélfogva iparkodnak is némileg vaskos testalkatra tenni szert, különösen sokat esznek, ellenkezőleg, mint a mi leányaink, kiket az anyák óvnak a sok evéstől, hogy el ne hízzanak. Dologtalanoknak azonban nem lehet őket mondani.
A férfiak végzik ugyan a nehezebb munkát, de a házi dolgok elintézését a nőkre bízzák s ezenkívül e nők a házi ipar különböző ágaiban is jeleskednek s különösen sok csinos, sajátságosan, de ízléssel készített szövött munka kerül ki kezeik közül. Ujabban már az sem ritkaság, hogy a városi előkelőbb arab nők közül egyik-másik tanításban részesül s némi csekély európai színezetű műveltségre tesz szert, s ennyiben a keleti mohamedán nőket túlszárnyalja.
UTAZÁS
HEDIN SVEN UTAZÁSA. 1903. 118.
Megáldva vasegészséggel, bámulatosan szívós szervezettel, kitartással, azonkívül kitűnő észlelő tehetséggel és törhetetlen eréllyel, igazán arra született Hédin Sven, hogy a tudomány szolgálatában nagy dolgok végrehajtására vállalkozzék. Tanulmányai és éles esze a legkitűnőbb természetvizsgálók sorába avatja őt. kitartása és merészsége pedig a felfedezések történetében soha el nem múló emléket biztosítanak számára.
A svéd király anyagi segítségével már majdnem egy évtizede tanulmányozza Ázsia legbelső, majdnem hozzáférhetetlen vidékeit s nevéhez olyan felfedezések fűződnek, amelyek valószínűleg az utolsó nagyarányú felfedezések közé tartoznak a Föld felszínén, mert hiszen a két sarkvidék kivételével úgyszólván már az egész Föld kerekségét ismerjük, legfőkóppen belső Ázsiában hiányzott még sok, ahol olyan igen nagy nehézségbe ütközik a kutatás. Ellensége itt a felfedezőnek hegy, völgy, folyó és tó, levegő és viz, sőt még az ember is, mintha szövetséges volna a természet alkotásaival, hogy megakadályozza a tudomány előrenyomulását Tibet rejtélyes vidékeire.
Hédin Sven első utazását, amelyről nagy munkáját már régen közrebocsátotta, a Pamir hófedte ormain kezdte meg. majd a nagy Takla-Makán homoksivatagon folytatta, Kelet-Turkesztánban s végűi Tibet egy részén áthatolva, Khinába jutott s azon át ért ismét a művelt világba.
Második utazása, amely három évig tartott, még merészebb, még nagyobb szabású volt. mint az első. Ebben a második útjában több hónapig volt távol minden czivilizácziótól s nem is tudott magáról hirt adni.
Második utazása alkalmával ismét meglátogatta a Takla-Makán homoksivatagot. amelyen most hosszában ment végig. Azután Tibeten keresztűl Lassza felé törekedett, hogy ezt a rejtélyes várost meglátogassa, de a városba bejutnia nem sikerűit. Ezután Tibet legszörnyűbb pusztaságain át a Himalája felső völgyeibe indult. Hogy milyen nehéz lehetett ez az utazás Tibeten át, azt a londoni földrajzi társasághoz irt levelének következő része mutatja :
«Utazásom legnehezebb része Tibetben volt. Charklikból Ladákba vezető, nyolcz hónapig tartó második utazásom alatt a nagy magasságok miatt majdnem az egész karavánomat elvesztettem. Még a völgyekben is magasabban voltunk, mint a Montblanc csúcsa. Már magában a lélegzetvétel is nehéz volt s kísérőim közül négyen azért haltak meg. mert nem tudtak lélegzetet venni. Amikor este a nyugvó helyre érkeztünk, ezek közül a hűséges kísérők közül kettőt a tevén megmerevedve, holtan találtunk : a másik kettő lassanként múlt ki.
De egész végig megtartották öntudatukat. Ez az esemény a legborzasztóbb és legfájdalmasabb volt s a legrettenetesebb mindazok között, amelyeket átéltem. Engem nem vett annyira elő a dolog, de nem tudtam járni s egész nap mozdulatlanul kellett a nyeregben ülnöm.
Még az a csekély mozgás is. hogy az ember a kabátját begomholja. heves fájdalmat és túlfeszülést okozott a munkával túlhalmozott s a megszakadáshoz közel levő szívben. A szegény állatok is sokat szenvedtek. A 45 ló közül csak egy maradt életben, a 185 teve közül 80 ott maradt ezeken a rettenetes magasságokon.
Korábban a Takla-Makán homoksivatagjain is keserű tapasztalatokat szereztem, de inkább tízszer elszenvedném azt. mint hogy még egyszer Tibeten keresztül hatoljak...»
De nemcsak ezeken a magasságokon járt Hédin Sven. ahol igazán a madár sem jár, hanem újra neki indult a végtelen homoksivatagnak, hogy azt más irányokban is átkutassa. Most 100 kilométer hosszú utat tett meg a 100 méternél is magasabb homokhegyek között, de a régi tapasztalatok alapján most olyan fölszereléssel, hogy egész karavánjából csak egyetlen egy teve hullott el útközben. Ezen az úton sokat szenvedtek a hidegtől, mert éjjel olyan mélyen lesüllyedt a hőmérséklet, hogy a kémeső majdnem megfagyott a hőmérőben. A tevék viz helyett jeget szállítottak, amely ugyan útközben elfogyott, de szerencsére esett valami hó és ebből újra megtöltötték a víztartókat.
Lasszába azért nem juthatott be Hédin, mert útját állták a tibeti katonák. Mint mongol zarándokok közeledtek Lassza felé, de az útszéli pásztorok felismerték őket s lovas futárokkal értesítették a lasszaiakat. Egy napi járóföldre voltak már a fővárostól, a mikor éjjel talpig fegyverbe öltözött tibeti katonák vették körűl őket, s csak öt nap múlva bocsátották szabadon, amikor a tibeti kormány udvariasan, de mégis erélyesen szólította fel őket a visszatérésre, azzal a kijelentéssel, hogy életükkel lakolnak, ha még egyszer megkísérlik a Lasszába való behatolást.
Mindazáltal még egyszer megpróbálta Hédin Sven, más úton, a város felé közeledni, azonban három napi járóföldre a várostól egy katona ismét elfogta s aztán ez a sereg 10 napig követte a makacs kutatót, hogy többé visszatérni ne próbáljon. Ez alkalommal is egészen szépen bántak vele a tibetiek s ezzel Hédin teljesen megczáfolja Landort, aki mindenféle rémmesóket terjesztett a tibetiek kegyetlenségeiről. Nem bántják azok az európaiakat, csak Lasszába nem eresztik be.
Sok érdekes felfedezést tett Hédin ezeken az elhagyatott helyeken, de ezekről még korai volna beszélni, várjuk meg őt magát, aki a napokban Budapest vendége lesz s az Urániában előadást fog tartani a magyar közönség számára . A Magyar Földrajzi Társaság nagy ünnepléssel készül őt fogadni s már tiszteletbeli tagjává is választotta, amit multán megérdemel a tudománynak ez a fáradhatatlan harczosa.
Sven Anders Hedin svéd földrajztudós, sinológus, térképész, felfedező, író. Apja, Ludwig Hedin Stockholm főépítésze volt. Húszéves korában hét hónapig házitanítóskodott Bakuban egy svéd családnál. Hazatérése előtt beutazta Perzsiát, és eljutott Bagdadig is.
Születési dátum: 1865. február 19., Stockholm, Svédország
Meghalt: 1952. november 26., Stockholm, Svédország
FÜGGELÉK
A KATHOL1KUS EGYHÁZTÓL TILTOTT KÖNYVEK JEGYZÉKE 1811. 498..
Abból az alkalomból, hogy Prohászka Ottokárnak, a székesfehérvári püspöknek két könyvét és egy értekezését az indexre tette a római congregatio indicis, talán nem lesz érdektelen, ha ennek az ősrégi időkbe visszanyúló intézménynek történetéről és működéséről egyet-mást elmondunk olvasóinknak.
Múltja igen régi, mert már az első pápák, zsinatok, a keletrómai császárok éltek azzal a joggal, hogy a katholikus hivők lelkületére káros és veszélyes könyvek olvasását eltiltották. Így már nagy Constantinus eltiltja Arius műveinek olvasását, a karthágói zsinat pedig a pogány vallásra vonatkozó fejtegetéseket. Mindaddig azonban, míg az írásművek csakis irás útján voltak sokszorosíthatók, s nem lehetett őket nagy tömegben terjeszteni, a vallásra veszélyes írások elnyomása és megsemmisítése könnyű volt. Évszázadokon keresztül igen kevés olvasási tilalommal találkozunk. Mihelyt azonban a könyvnyomtatás feltalálásával a veszélyes tanokat hirdető munkák sokszorosítása ós terjesztése szerfölött könnyűvé vált, a tilalmak száma megszaporodott annál is inkább, mert e kor a reformáczió korával esik össze. 1543-ban Velenczében már megjelenik egy «Index generális scriptorum interdictorum». 1544-ben és 1551-ben a párisi theologiai akadémia is kiadja az általa vallási szempontból elvetett művek jegyzékét, hogy árusításukat a franczia királyság területén megakadályozza. Nem késtek ilyen jegyzék kiadásával Spanyolországban sem, hol az Valdes főinkvizitor parancsára 1559-ben jelent meg.
Ugyanekkor a római kúria is magáévá tette már a tilos könyvek ügyét és 1559-ben IV. Pál pápa is kiadott egy .indexet, mely azonban már nemcsak a híveknek, de még a theologusoknak is súlyos egyházi büntetések terhe alatt megtiltotta a jegyzékbe felvett könyvek, olvasását, kegyszerektől való elvonással sőt kiátkozással fenyegetvén meg őket.
Indexe három részre oszlott: Az első részben azok az írók voltak felsorolva, kiknek munkáit egyáltalában nem volt szabad olvasni, a másodikba az egyes tiltott könyvek, a harmadikba a névtelenül megjelent káros könyvek voltak felvéve.
Ez ellen az index ellen sok felszólalás és tiltakozás keletkezett, melyeknek ügyével 1562-ben a tridenti zsinat foglalkozott és egy bizottságot küldött ki a kérdés rendezésére.
Abból az alkalomból, hogy Prohászka Ottokárnak, a székesfehérvári püspöknek két könyvét és egy értekezését az indexre tette a római congregatio indicis, talán nem lesz érdektelen, ha ennek az ősrégi időkbe visszanyúló intézménynek történetéről és működéséről egyet-mást elmondunk olvasóinknak.
Múltja igen régi, mert az első pápák, zsinatok, már a keletrómai császárok éltek azzal a joggal, hogy a katholikus hivők lelkületére káros ós veszélyes könyvek olvasását eltiltották. Nagy Constantinus eltiltja Arius műveinek olvasását, a karthágói zsinat pedig a pogány vallásra vonatkozó fejtegetésekot. Mindaddig azonban, míg az írásművek csakis irás útján voltak sokszorosíthatók s nem lehetett őket nagy tömegben terjeszteni, a vallásra veszélyes írások elnyomása és megsemmisítése könnyű volt. Évszázadokon keresztül igen kevés olvasási tilalommal találkozunk. Mihelyt azonban a könyvnyomtatás feltalálásával a veszélyes tanokat hirdető munkák sokszorosítása és terjesztése szerfölött könnyűvé vált, a tilalmak száma megszaporodott annál is inkább, mert e kor a reformáczió korával esik össze.
1543-ban Velenczében már megjelenik egy «Index generális scriptorum interdictorum». 1544-ben és 1551-ben a párisi theologiai akadémia is kiadja az általa vallási szempontból elvetett művek jegyzékét, hogy árusításukat a franczia királyság területén megakadályozza. Nem késtek ilyen jegyzék kiadásával Spanyolországban sem, hol Valdes főinkvizitor parancsára 1559-ben jelent meg. Ugyanekkor a római kúria is magáévá tette a tilos könyvek ügyét és 1559-ben IV. Pál pápa kiadott egy indexet, mely azonban már nemcsak a híveknek, de még a theologusoknak is súlyos egyházi büntetések terhe alatt megtiltotta a jegyzékbe felvett könyvek olvasását, kegyszerektől való elvonással sőt kiátkozással fenyegetvén meg őket. Indexe három részre oszlott: Az első részben azok az írók voltak felsorolva, kiknek munkáit egyáltalában nem volt szabad olvasni, a másodikba az egyes tiltott könyvek, a harmadikba a névtelenül megjelent káros könyvek voltak felvéve.
Ez ellen az index ellen sok felszólalás és tiltakozás keletkezett, melyeknek ügyével 1562-ben a tridenti zsinat foglalkozott és egy bizottságot küldött ki a kérdés rendezésére.
Mivel azonban ez az óriás felhalmozódott anyaggal megbirkózni nem tudott, az indexkérdések rendezését ismét csak a pápára bízták, mire 1564-ben IV. Pius kiadta nyomtatásban az Index tridentinust. Ebben a könyvek elbírálására vonatkozólag megalkotta a követendő szabályokat és az irodalom ellenőrzését a püspökökre és inkvizitorokra bizta. Nemcsak azokat sújtotta kiátkozással, kik e könyveket terjesztik és olvassák, hanem azokat is, kik e könyveket megsemmisítés helyett birtokukban megtartják.
Az ellen-reformáczió korában új szervezetet nyert az ellenőrzés. V. Sixtus megalakította a kongregáczió indiczist, mely egy bibornok elnöklete alatt tudós szerzetesekből és világi papokból áll. Ennek hivatása az egyház szempontjaiból gyanús könyvek vizsgálata, eltiltása, illetőleg az Íróknak felszólítása arra, hogy műveiknek kifogásolt részeit kijavítsák.
Mivel azonban a reformáczió ellen folytatott küzdelem nagyarányú irodalmi harczot is kivánt, hithű, bölcs és tudós, emberek számára a kongregá-cziónak joga volt engedélyt adni az eltiltott könyvek olvasására. Működésébe egyideig még az inkviziczió is befolyt, míg a kizárólagos ellenőrzés jogát 1753-ban XIV Benedek véglegesen rá nem ruházta.
A római kongregácziótól készített indexnek a legnagyobb hatása termesztésen Olaszországban, s főleg a pápai uralom alatt álló területekén volt. Spanyolországnak megvolt a maga külön jegyzéke, melyet az inkviziczió készített. Francziaországban bármily sok franczia munka is került az indexre, jóval kisebb volt a befolyása.
Mig kezdetben csakis a theologiai tárgyú könyvek kerültek vizsgálat alá, a XVII-ik századtól kezdve mindjobban sokasodtak az egyéb tárgyú eltiltott művek is. Indexre került mindaz, mi hit, vallás és erkölcs szempontjából kifogás alá esett.
El vannak tiltva, természetesen csakis a legérdekesebbeket és legnevezetesebbeket említjük: Alembert, Balsac összes művei, Bayle szótára, Beranger dalai, Campanella, Conte, Condillac, Condorcet egyes művei, Dantenak a monarchiáról irott műve, Diderot és mindkét Dumas összes munkái, Flaubert hires regénye, a Bovaryné, a szocziálista Fourier művei, Hugó Viktortól a Notre-Damees és a Nyomorultak, Huine művei, Lafontaine meséi, Lamartine emlékezései, Michelet művei, Milton elveszett paradicsoma, Montaigne, Montesquieu számos munkája, Murger Bohém-élete, Pascal gondolatai, Benan összes művei, Rousseau Emilje és Társadalmi szerződése. Ugyanez a sors érte Saint-Beuveöt, Sand George összes műveit, Stendhalt, Stuart Millt, Swiftet, Taine angol irodalomtörténetét s talán nem is kellene mondanunk, úgy is sejtené mindenki, hogy Voltaire összes műveit is.
Már ebből a felsorolásból is látható, hogy az ellenőrzés főleg a franezia és olasz írókat sújtotta, de néha más nemzetiségekkel is találkozunk, így a lengyel költő, Mickievicz nevével is.
A világirodalom jelesei közül legkevesebb számmal a német irók vannak az indexen: egyedül Heine Henrik Francziaországi levelei és újabb költeményei
Feltűnő, hogy a modern filozófiai irodalom kevés művel szerepel az indexen. Míg a régiek közül Swedenborg, Bacon, Hobbes is rajta vannak, Kant és az egész újkori német filozófia, nemkülönben Darvin hiányzanak róla, egyedül Auguste Comte neve ötlik az újkor nagy gondolkozói közül az index lajstromain szemünkbe.
A legszegényebb talán mégis csak magyar vonatkozásokban az index. Reá került Bonfiniusnak egy latinul irott műve, melyben a házastársak életéről folytatott dialógusok vannak, majd Honter Jánosnak, a reformátornak művei. Külön eltiltja az index hazánkban Luther Márton iratainak olvasását is. Hazai nyelven megjelent munkáinkkal az inkviziczió és a congregatio nem igen törődhetett Rómában, hiszen nyelvünk ismeretlen volta majdnem leküzdhetetlen akadálya volt a vizsgálatnak, ezért régibb magyar tudományos munkával egyáltalán nem találkozunk a tiltott könyvek jegyzékében.
Az ismeretek haladásával néha érdekes változásokon mont át az index. Míg annak régibb kiadásaiban a föld forgásáról szóló tanaik miatt Copernicust és Galileit is megtaláljuk, hiába keressük neveiket az indexnek 1860. évi kiadásában: az egyház visszavonta a kitiltást.
.
Önmaguktól hangzó hegyek és sziklák.1869. 457..
A természet rendjének ellenkezőnek tűnnék fel a tárgy, ha hangokat adó, vagy beszélő kövekről vagy sziklákról azólanánk. És mégis van valami a dologban! Szükségtelen megemlitenem, hogy nem artikulált hangokról beszélünk, hanem csakis bizonyos egyforma csengésről, mi akár mesterségesen alakított, akár pedig természeti minőségükben levő köveken és sziklákon bizonyos körülmények között észrevehető. Minthogy az ilynemű tünemények általában felette ritkán fordulnak elő, annál nagyobb figyelmet érdemelnek, s a természetvizsgáló föladata, hogy e homályoa és még ismeretlen téren világosságot és ismeretet igyekezzék terjeszteni.
A mesterségesen alakított kövek és sziklák között, melyek hangokat adnak, az első helyet kétségkívül Egyiptomban a thebai Memnon szobor, foglalja el, s ezért mi is ezzel kezdjük értekezésüket. Már csaknem két ezredéve annak, hogy e szobor felébresztette csodálkozását és bámulatát mindazon utazóknak, kiknek volt alkalmuk Egyiptomot nagyszerű építészeti emlékeivel felkeresni. E szobornak közelében, oldalvást egy második szobor is vehető észre, mely az előbbitől kisebb, valamint az által is különbözik, hogy e koloszusnak talapzata és különösen két lábszára nincs feliratokkal borítva, mint az élőbbemé.
Mindkét szobor rendkívüli nagysága által már nagy távolból magára vonja a figyelmet. Eredetileg egy darab sziklából voltak faragva. A Nílus folyásával párhuzamban állanak; a déli koloszus ábrázata el van csúfítva, caak a fejdiaznek egy része s a fűlek maradtak épen; a mell, derék és még egy része a testnek nem egyéb egyenetlen felszínű durva kőnél. Mindkét kolosszus alapanyaga durva homokkő, melynek sötét szinét a tudósok az egyiptomi expoditio alkalmával a nap melege behatásának tulajdonították, ami azonban inkább a kő dús vastartalmától származottnak látszik.
Az északi kolosz, vagyis a Memnon-szobor, amely hangokat ad, a délitől leginkább azáltal különbözik, hogy e kolosz alsó lábszára telve van feliratokkal, göröggel ugy, mint rómaival, melyek kisebb vagy nagyobb mértékben épségben maradtak fenn, olvashatók s a nyelvészeknek sok fejtörésre szolgáltattak alkalmat.
Míg a déli kolosz feje tetojétől lábszáráig egy darabból áll, az északit két részből összetoldottnak látjuk, melyek közül az egyik rész lábától térdéig terjed, s egy összefüggő egészet képez; a másik rész képezi a felső testrészt s 13 darabból van összeállítva, melyek 5 rétegben feküsznek egymás felett.
Azonban e darabok az alaó féllel nem ugyanazon egy anyagból valók, hanem ide már olyan homokkövet használtak, mint amilyenből Theba templomai és palotái építtettek.Eltekintve e szobor történelmi szereplésétől, már egyedül ezen körülményből is észrevehetjük, hogy felső része későbbi időben, a szobor felállítása után sok idő múlva javíttatott ki. A régi egyiptomi építészetnek azon sajátsága volt, hogy minden szobor, bármily nagy lett légyen is az, csak egyetlen egy darab kőből készíttetett. A két kolosz most már nem is áll többé eredeti függőleges állásában, hanem kissé egymás irányába s ugyancsak kissé hátrafelé hajlott.
A déli szobor talapzatának egy része a földbe süllyedt, s egy sor szép metszetű hierogliffel van fedve. Az alak egy, mindkét oldalán virágokkal ékített trónon ül, mely szintén hieroglifekkel van boritva. Oldalai csonkák s lábának hegyei is csaknem egészen letöredeztek.
Valóban bámulatos e szobrok magassága; lábuktól fejők tetejéig 48 láb, csupán talapzatok pedig 12 láb magas. A vállak szélessége meghaladja a 19, a középső újjé a 4, lábat. Megközelítőleg az egész tömeg súlya 26,119 mázsa és 85 fontra becsültetett. Mily erő szükségeltetett ekkora szikladarabnak ez alkalmas helyre hozatalára, s mily erőfeszítésbe került ez? Különösen ha meggondoljuk, hogy amaz ősidőkben, nikor e szobrok felállíttattak, egy emelőgép sem létezett még.
Az északi szobor is részben a Nilus iszapjával van fedve. A trón, melyen ül, a déliével tökéletesen megegyezik, s csakis a rajta levő hieroglifák térnek el amazétól. Hogy ezen kolosz két részből áll, melyek közül a fölsőbb valószinüleg későbbi időben állíttatott föléje, felette nevezetes körülmény, s már rég idő óta kutatták azon erőt, mely oly óriási kőtömeget két részre ropeszteni birt.
Az ez irányban tett kutatások között a legtöbb valószínűséggel azon vélemény bír, hogy az egy földindulás következtében történhetett. Ez állítást némely jegyzetek, melyeket különösen Strabon és Pausaniasnak köszönhetünk, hathatósan támogatják. Az előbbi utazásai közbon Egyiptomot is fölkereste, az időt ugyan, hogy mikor, pontosan meg nem határozhatjuk, de annyi bizonyos, hogy ez az utazás kevéssel Krisztus sz. e. mintegy 18 évvel történt. Strabon a két koloszról következőket irja:
„Az egyik egészen ép, de a másik közepén kettévált, felső része a monda szerint egy földrengés alkalmával megrepedt és ledőlt. Pausanias, ki o koloszokat 150 évvel később látta s vizsgálta meg, azt jegyzi meg róla, hogy felső része, fejétől teste közepéig széttörve ledült és a földön hever, de az alsó részt egyenesen ülve találta. Pausanias Egyiptomot Hadrián császár uralkodásának vége felé utazta be; ezen császár maga is felkereste e nagyszerű épületei által kitűnő tartományt s 130-ban Krisztus sz. u. Thebában is megfordult, hol azonban a Memnon-szobrot már a földön heverve találta. Azon időben e kolosz szétdulását a vad perzsa királynak Kambysesnek tulajdonították,
Ausaniás is hódol e véleménynek, ezenkívül van a szobron több felirat is, melyek Hadrián császár idejéből származnak s csaknem ugyanezen állítást igazolják. Ezek között legnevezetesebb a bal ezombon levő huszonegyedik felirat ,mely így hangzik: „Engemet, e követ, Coisch király képére alakitották, Kambyses megsértett. Azelőtt szavam fájdalompanasz volt, Memnon halálát siratva; ezt vette el tőlem Kambyses, azért most csak artiku-látlan s bizonytalan hangokat tudok adni, az előbbi tökéletesnek maradékát."
E hagyományok szerint 500 év merült a feledés tengerébe a szobor szétdúlása óta, midőn Strabon azokat felkereste, de az őt kalauzoló vezetők óvakodtak a romlás okozójául a fennemlitett perzsa királyt állítani. Ámbár beszéltek róla, hogy Thebában volt, s hogy ezen diszes város emlékeinek legnagyobb részét elpusztította, de a Memnon-szobrot nem számították ezekhez, érthetően megmagyarázva, hogy azt egy heves földingás törte ketté.
Valószinüleg ez nem sokkal Strabon látogatása előtt történt. Eusebius az, ki e dologról még megemlékezik és azt a 88-dik Olympiád és Augusztus uralkodásának 16 évére; Krisztus sz. u. a 27-ik évre teszi.
Theba városa ekkor sokat szenvedett földingások következtében, s kétségkívül vele együtt a körüle levő régi emlékek is rendkivül sok sérűlést szenvedtek. Hogy a Memnon-szobor is, borzasztó nagysága s tömör építése daczára, akkor törhetett ketté, ezt könnyű kimagyarázni, ha a szobrok alapanyagát vesszük figyelembe. Már emiitettük, hogy ez nem egyéb durva homokkőnél, mely az idők folyamában, éjszaka a harmatnak és nedvességnek, nappal pedig az afrikai nap hevének kitéve lévén, megrepedezett és valami ilyes észre nem vehető repedés a kövön, mikor abból a Memnon-szobrot készítették, mely a következő időben, a 15—16-ik században mindinkább széles-bedett és mélyebbedett.
Azonkívül figyelembe veendő az is, hogy a kolosz talapzata nem azonos anyagánál fogva meghajlott, ugy hogy a szobor ennek következtében nem egészen függőleges állást foglalt el. Ezután történhetett az, hogy valamely erősebb földingás vagy rázkódás következtében a szobor felső része tökéletesen letört és a földre zuhant. Már előbb emiitettük, hogy azon korszakban, mely Egyiptomnak római uralom alá kerülésétől Hadrián császár uralkodásáig terjed, csak alsó része állott a Memnon szobornak, s hogy felső része, mely most 5 rétegből áll, még nem volt kijavítva.
A régiek írásaiban nem találunk arról említést, hogy ki javíttatta ki; csak annyi bizonyos, hogy azon idő után történt, mikor Hadrián Egyiptomot meglátogatta. Heeren érdeme az, hogy azon számos okokkal indokolt véleményt nyilvánitá, miszerint a javitás Septimius Severus uralkodása alatt történhetett, s valóban csakis ez lehető. Mert miután, mint láttuk, körülbelől Krisztus sz. u. 27 évvel valószinüleg földingás következtében, közepén kettétörött, mintegy, 203 év telt el, mielőtt ismét felállitatott volna.
És épen azon két korszak közötti idő az, melybon számos archeologok, — kik közt Letronne méltán foglalja el az első helyet — véleménye szerint Memnon szobrának hangja felette erősen és gyakran hallatszott. Ámbár állították azt is, hogy az azon időben élő írók sokat beszéltek a hangokat adó Memnon-szoborról, de mindez csak téves jegyzetekon alapult, s most már bizonyos, hogy Strabon volt az első, ki arról emlitést tőn.
Ez időtől fogva mind tovább és tovább terjedt a szobor hire, s a római uralom idejében tetőpontját érte el. Tacitus, midőn Egyiptom csodaműveiről beszél, a Memnon-szobrot a pyramisok-kal egyelő rangúnak állítja. Hasonlólag beszélnek Lucián, Alciphron és Spartianus. A Memnon-szobor elhomályosította végre Thebe minden más emlékoszlopait és épületeit. Ha szava már azon idők előtt is hallatszott volna, mielőtt Egyiptom római provincziává lett, akkor Herodot, Diodorus Siculus, kik utazásaik közben mindketten meglátogatták Egyiptomot, bizonyosan beszélnének arról. Annyit azonban állithatunk, hogy a hangzó Momnon-szobor csak kevéssel azon idő előtt, melyben a rómaiak Egyiptomot meghóditák, vonta magára a közfigyelmet, s különösen azon 40 évet tartalmazó időszakban, moly Diodor utazásait Strabonétól elválasztja. Ez utóbbi a két koloszt igy irja le :
„Az egyik ép, de a másik középen ketté van törve s felső része lezuhant, mondják földingás következtében. Mondják azt is, hogy régente magától hangokat is adott, hasonlót ahhoz, mint mikor a szobor alsó részére, mely még a trónon ül, kalapáscsal ráütnek. Ami engemet illet, igy beszéli el tovább Strabon, aki Aelius Gallus társaságában látogatá meg e szobrot, a korai órákban — azaz: napkeltekor — valóban olyas hangokat hallani. Hogy a hang a talapzatból vagy a koloszból magából jött-e, azt nem mondhatom meg; minthogy okát sem tudom, jobb lesz mindenkinek saját véleményét követni ebben, mint biztosan állítani, hogy e kövek képesek volnának magoktól hangokat adni."
E leírásból kitűnik, hogy a két kolosznak Strabon szemei előtt csaknem ugyanegy jelentősége volt. A hang felől, mely napkeltekor szokott hallatszani, nincs magával tisztában.
Azon időben a hangot adó kolosznak még nem volt külön neve; mily egészen másképp alakulnak a dolgok egy század lefolyása alatt! Már ekkor csak a hangot adó koloszról beszéltek, mely egész Egyiptomban csakhamar csudálat tárgyává vált, Memnonnak nevezték el, Különösen a Memnon szobron levő feliratokban nevezetes körülmény az, hogy azok Septimius Severus uralkodásának idejében megszűnnek s egyet sem ismernek, mely későbbi időből származnék. A hir tehát, melyre a kolosz eddigelé vergődött, azonidőbon szűnhetett meg vagy legalább szorult kisebb körre, mikor kijavíttatott. Hogy mint lehetne ezt kimagyarázni, a fölött homály dereng; Letronne azt mondja, hogy még elébb kimagyarázandó a kolosz hallgatásának oka azon időben, mikor még az egész valóságában állott, valamint elhallgatásának oka. Egy más feltűnő körülmény a feliratokat illetőleg az, hogy köztük Septimius Severus neve nem található, sem pedig olyan, mely a szobor javítására vonatkoznék. Letronne itt bizonyos összefüggést vél a pogányságnak a keresztyén vallás elleni harczával, s ezen utóbbinak elterjedésével, találni, s ezen tényekből vél valamit felvilágosíthatni.
A kijavítás mindenesetre oly számos nehézségek és áldozatokkal volt összekötve, hogy ahhoz csak nagy érdek ösztönözhetett akármely fejedelmet. Hogy ki tehette ezt? Septimius Severus jellemrajza adhat talán némi felvilágosítást.
Nevezetesen ezen császár nyílt ellensége volt a felmerült keresztyén vallásnak s buzgó követője Serapis tiszteletének. Midőn 202-ben Egyiptomba jött, egy kibocsátványban megtiltotta, ámbár minden következmény nélkül, a keresztyén vallás terjedését, ellenben nagyon sokat fáradozott azon hogy azon templomok, melyekben Serapis tiszteltetett, s melyek romokban hevertek, ismét felépíttessenek, s azt vélve, ha ezt teszi a Momnon-szoborral is, az czélját nagyon előre fogná mozdítani, semmi áldozatot sem kiméit, hogy ennek kijavítása a lehető leghamarabb végrehajtassák. Mi történt midőn elkészült? A kolosz hallgatott, még a császár jelenlétében is.
E vizsgálatokat, melyek inkább csak az archeologusokat érdekelnék, elhagyva, ezentúl a Memnon-szobornak csakis phisikai viszonyait és nevezetesen eredetét, valamint a hangok nemét és módját vesszük közelebbi vizsgálat alá.
* * *
A fenti szöveg folytatását nem találtam. G.