Városok         Utazás       Indiánok A nőkről

h14–128.  A  Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók és levelezők.

2020.  11. 01.

Tartalom 

VÁROSOK

P á r i s. 1870. 450

I.

Talán még néhány nap s a távírda hozza a hirt: Paris ostromzár alatt! Hatalmas hadoszlopokban közelit már az ellenség a világ első városa felé, de hatalmas védelemre készen fogja találni népét, elszántan, erődítéseit felszerelve, katonáit harczra készen, s bizonyára nem egy vitéz ezred fog véres fővel visszatérni Paris erődéitől, veszteségeit, mint Metznél, a megmaradottak számával határozva meg.

De fog-e Paris is szenvedni tudni egy világváros milliónyi népességével képes-e ostromzárt kiállani? Az ott oly busásan képviselt zavargó elemek nem fognak-e a zavarosban halászni akarni — szóval, fogja-e magát Paris védeni tudni? Azt akarjuk hinni, hogy igen, s az előjelek még eddig legjobbat hagynak remélni. Paris már 66 év óta nem látott ellenséget falai alatt, egy hosszú béke s győzelmes háborúk, melyeknek csak sebesültjeit s diadalmai jelvényeit láthatá, a tudat, hogy a győzelem seregeinek zászlójához van kapcsolva, hogy három világrész hajlott meg sasai előtt, hogy a világ első katonái örködnek nyugalma és jólléte felett, a gondatlanság, a könnyelműség jellegét ölték e városra.

Ezelőtt három évvel a világtárlat a föld minden népét és iparát békés versenyre egyesité itt; nagy volt a küzdelem, de eszközei nem gyilkosok, katonái a munkások légiói; zászlajukon: a béke s a haladás!

Már akkor is nagy figyelem volt fordítva a kiállítás harczi és tengerészeti részére, snem egy franczia és angol tekintett aggódva a poroszok által kiállított óriás Krupp-féle ágyura, mely valóságos szörnyetegként látszott a körüle pezsgő békés életre lenézni; tán sejtette az öreg, hogy nemsokára neki is lesz beszélni valója, s ha ő szól, majd elhallgat a többi mind; ki tudja, nem tesz-e újra látogatást Parisban s ott hagyja az északnémet partokat, hogy Paris Notre-Dame-ját rendítse meg irtózatos lövegeivel.

Parist a megszállás nem találja készületlenül, az első szerencsétlen napok után megkezdődött a mozgalom védmüvei körül, s ha az intézők erélyesen s lelkiismeretesen láttak munkájukhoz: ma ugy hadi felszerelés, mint élelmezés tekintetében elég lehet téve arra, hogy Paris hosszabb megszállást és kemény ostromot is képes legyen kiállni. Paris ma egy nagy kaszárnyához hasojilit; mindenütt harczi készülődés, előjátéka a készülő drámának. A kiállítás palotáját ágyuk és mozgó nemzetőrség foglalták el, a boulevardok-on társzekerek robognak végig, a párisiak kedvencz helye a boulognei erdő elhagyva néz talán nem soká bekövetkező elpusztítása elé, s aki még Parisban maradt, siet ki az erődökhöz, hol folyik a munka éjjel-nappal.

Feltűnő és jellemző különbség a régibb és ujabb háborúk közt, hogy míg azok egyes tartományok megszállásával, hadsergek szétverésével megelégedtek, ezekben a főczél mindig az ellenséges főváros elfoglalása, a haditervek végpontjaikban itt találkoznak, s minden, mi előbb történik, csak eszköz ama czél elérésére. Ebben jelét látjuk azon fontos befolyásnak, melyet rendezett államokban a közigazgatás gyakorol a népélet minden ágaira, az egész test szervezetére. Ha ez meg van törve, az egyes részek képtelenek tovább működni, ha a szív találva van, a vérkeringés megszűnik.

Mennyivel inkább áll ez Parisra, a czenralizáczió mintaállamának fővárosára nézve. Századok rendszeresen dolgoztak azon, hogy Paris Francziaországnak ne csak feje, de szive is legyen. Még a tudományt és művészetet is magával ragadta ez áramlat, áthatotta a politikai s társadalmi élet minden ágát, s befolyását a népélet legparányibb mozzanatáig érezhetővé tette, ugy hogy ma már igazat adhatunk a párisinak, midőn azt mondja: Paris c'est la Francé!

Francziaország s a jelen háború sorsa, legtöbb valószínűséggel Paris falai alatt dől el; lássuk röviden, mi van ezekre már eddig is a harezok történetének véres betűivel felírva, nemsoká úgyis uj lapot nyit meg számára Clio.

Paris magvát Ile de Paris (Paris szigete) képezi, ide a régi Lutetiába menekültek a Párisi törzsnek aggastyánjai s gyermekei. Fekvése a széles párisi medenczében s igy a mindenfelől könnyen hozzájuthatás már korán központi hellyé emelték. Július Caesar 54-ben Kr. e. ide gyüjté egybe a gall törzseket.

Római időkre nem sok emlékeztet Parisban, bár több római császárnak székhelye s több légiónak állomása volt. A pogány Istenségek örökébe keresztyén templomok jöttek, a rómaiakat frankok váltották fel (486) s még a régi Lutetia név is helyet engedett „Paris-nak. Tényleg már előbb, névleg Capet Hugó alatt (987) lön Frankhon fővárosává s a normanoktói sokáig és sokszor zavart kereskedelmének felszabadulta után, folytonos lendületnek s virágzásnak indult. Ez időben kivált hires Sorbonne-ja  által nagy szerepet kezd játszani a czivilizáczió történe'ében..

Paris legelső jelentékenyebb erődítéseit Fülöp Ágost  (1180—1223) emeltette, ki hatalmas báróival folytonos küzdelemben, s az angoloktóli féltében, midőn keresztes hadjáratára indult, meghagyta Paris polgárainak, hogy városukat kerítsék körül és erősítsék még Igy készült egy 7 — 8 láb széles, 500 torony és mély árok által védett kőfal a város körül. Ezenkívül még a Szajnát is hatalmas vaslánczokkal elzárták, s igy Parist az akkori hadászati viszonyokhoz képest teljesen védhető állapotba helyezték. — A harcz mester.-ege tökélyesbülvén, s Paris területileg s népesség tekintetében folyton növekedvén — uj erődítések szüksége merült föl, s igy emelkedtek Aubriet Hugó ve-zetésj alatt (1367 — 83) uj sánezok és árkok, melyek a Billy toronytól a Szajnáig nyúltak, s erős támaszra találtak az l370-ben épült, eredetileg a királyi kincstár örizetére s Paris védelmére rendelt, később oly gyászos hirre emelkedett Bastilleben s egy a St.-Louis sziget csúcsán épült fa-erödben.

A 15-dik század egész Francziaországra s kivált Parisra nézve, mely már akkor Francziaország szive volt, a kísértések s viszontagságok özönét boritá. Egyfelől folytonos belviszály és polgárháború, majd a király állott főuraival szemben, majd hatalmas pártok dúlták a védtelen országot, másfelől az angol invasio csapásai voltak a tűz próba, melyből Francziaország mint edzett kard került elő, megvívni kész a világgal s hatalmát a napéhoz mérve.  

Paris sokat szenvedett e korban, 1417-ben a burgundi herczeg foglalta el, 1420-ban az angolok, mig 1429-ben az orleansi szűz d'Arc Johanna hasztalan kísérté meg visszafoglalását, mi csak 7 évvel később sikerült Dunoisnak. A város óriás emelkedése I. Ferencz hősies uralkodása alatt veszi kezdetét, ettöl-fogva központja lett mindennek, mi Fran-cziaorszagban szép, nagy és nemes.

E király tudomány-és művészetek iránti előszeretete tudósokat s művészeket gyűjtött össze, Paris a beaux esprits-ek találkozási helye lett s az Olaszországból már-már kiköltözött múzsák itt vonták meg magukat; itt kezdődik Francziaország szellemi nagyságának fénykora, mely tetőpontját XIV. Lajos pompaszerető udvarában érve el, korát annyira túlszárnyalta, hogy sok téren még ma is a jelen haladás alapjául, a mai európai czivilizáczió fundamentumául tekinthető.

XIV. Lajos nagy háborúkat viselt, marsalljai minden idők első hadászai közt lesznek említve, s éppen ugy előzik meg Nagy Frigyes vezéreit, mint I. Napóleon marsalljai a Moltkékat és Steinmetzeket. Akkor is, mint ma, Francziaország volt az iskola, s ezért hívják őket „elsőnemzet"-nek; elöljárt haladásával s eszméivel.

A Fronde és Hugenották háborúiban Paris gyakran volt megszállásoknak kitéve, ostromolva és bevéve. E háborúkból két epizód adott alkalmat a francziáknál annyira kedvelt történeti mondás (mot) előállására. A bearni herczeg a hugenották utolsó vezére, a később oly kedvelt s népszerű IV. Henrik ostromlá Parist, ez kész volt kapitulálni, ha a király misére megy. IV. Henrik inkább eszélyes politikus, mint bigott fanatikus, azt felelte: „Paris vaut bien une. messe!" („Egy misét csak megér Paris.")

A francziák másik nagy uralkodója XIV. Lajos hasonlólag fegyverrel kezében állott Paris előtt, unokahuga Gaston herczeg leánya a Bastille-t védte, s midőn ez, kinek reménye volt, hogy XIV. Lajos nőül veendi, ágyúival a Bastilleról ellenében beleszólt a falak előtt s elővárosokban dühöngő csatába, XIV. Lajos, mások szerint Mazarin bibornok azt a megjegyzést tette rá: „íme egy nő, ki ágyúgolyóval ölte meg férjét." XIV. Lajos erős kezeféken tartá nemzetét, a pártviszály megszűnt, egész Francziaország egyesült a szolgaságban s a szabadságért, melyet honn elvesztett, külföldön szerzett harczi babérban keresett kárpótlást.

XIV., XV., XVI. Lajos sokat tettek ugyan Paris emelésére, igy XV. Lajos (1726) uj körfalakkal látta el, XVI. Lajos alatt a máig is fennálló, s különösen a csempészet ellen rendelt 31,4 láb magas s körülbelöl 10 láb széles falakat épitteté, de a nemsokára bekövetkezett világrenditö események Paris falain belől folytak le, s maga a párisi nép ostromolta és rontotta le a Bastille várát. E nép ez időtől kezdve  jobban félt saját zsarnokaitól, mint a külellenségtől, s ezért mindig erélyesen ellenszegült Paris megerősítésének, hisz csak egy mozdulatba került s az ágyuk a város ellen lehettek irányozva s Paris a többi Francziaországtól elszigetelve.

1792-ben a szövetséges hadsergek s az emigránsok betörése félelembe ejté Francziaországot, Verdunnek a poroszok általi elfoglaltatása az izgalmat, Parisban tetőpontjára emelte. A nemzet felkel s leveri a betolult ellenséget. Valmy és Jemeppes napjai megmentették Parist s a franczia köztársaságot, ott Kellermnnn a poroszokat, itt Dumouriez az osztrákokat verte győzelmesen vissza.

I. Napóleon diadnlmas hadaival Európa majd minden fővárosát meglátogatta, 1814-ben kedves cousin-jei visszaadták a látogatást, sőt neki, a gazdának, ajtót mutattak, elébb Elba, egy év múlva Szent-Ilona szigetére. Bár az akkori erőditetlen város korántsem hasonlitható a mai eröditett Parishoz, nem tartjuk érdektelennek hosszasabban időzni e két támadás történeténél: nemsoká talán újra hallani fogjuk az ott szerepelt neveket, igy legalább ismerősökre találunk bennök.

Mig Napóleon a Laon és Arcis sur Aube melletti vereségek után az ellenség jobb szárnya és háta mögé St.-Dizier felé vakmerő visszavonulását kivitte, az egyesült ellenséges hadak, körülbelül 80 000 emberrel 1814. márcz. 29-én Paris előtt álltak, egy részök Blücher alatt a város északi részén a sois-sonsi ut és az Ourcq csatorna közt foglalt állást. A másik Schwarzenberg alatt a város keleti részén a megszálló had balszárnyát képezé. A Marmont, Mortier és Compans által vezényelt védsereg 30—32 000 emberből állott, kiknek támogatására 10 000 fő gyakorlatlan s meg nem bizható nemzetőrség volt rendelve.

A császár helyett a fövezérletet Bonaparte József vette át. Napóleon a város bejáratait ideiglenesen megerősítette, s nagy volt a bizalom tarthatóságukban. Marmont és Compansra a keleti vonal a belleville-i és montreuil-i magaslatokkal, Mortier-re az északi a Montmartre-val lön bízva, tartalékban s a város sorompóihoz a nemzetőrséget rendelték.

Az egyesült sergek felállítása szerint Blüchernek az északi, Schwarzenberg-nek a keleti vonal elfoglalása jutott osztályrészül, mig Rasnynál Gyulai és a würtembergi koronaherczeg hadtestei voltak felállítva. Napóleonnak a Marne folyón átkelését megakadályozandók, ha Paris segítségére akarna sietni.

Alig foglalta el Marmont állását, midőn 30-ikán reggel 5 és 6 óra között Barclay de Tolly orosz tábornok hadteste Pantin és Romainville felöl megkezdte a támadást, de Compans (a bal) és Boyers (a jobb szárny) által hosszabb küzdelem után Pantin mögé visszavettetett. E helységet a romainvillei erdővel együtt megszállták a francziák s csak akkor voltak kénytelenek ez állást elhagyni, midőn Wittgenstein (orosz) a Marmont jobb szárnyán fekvő Montreuil-t 10 óra tájban bevette, mire Barclay a porosz gárdák élén Paris tövébe, a pantini sorompóig nyomult.

E közben Blücher porosz elöhada is megkezdé a támadást az Ourcq-csatorna közelében Mortier ellen teljes haderejét csak 11 óra felé fejthette ki a Montmartre magaslatával szemben, mire Bonaparte József elhagyta a Montmartre-ot s a császárné és kormánytanács után sietett, a fövezérletet s teljhatalmat a kapitulaczióra vezéreire bizva. De még csak most tört ki a csata teljes hevében; délután 3 óra tájt Marmont és Compans a belleville-i magaslatra voltak szorítva megapadt seregükkel, mire Marínonf fegyvernyugvást kért, s nyert 2 órára oly teltétellel, hogy Paris sorompói mögé vonuljon.

Az északi oldalon a Montmartre előtt fekvő La-Villette és La-Chapelle faluk darabig jó sikerrel lőnek ugyan York és Kleist poroszai elleti védve, de végre az orosz tartalék s a pantini sorompóig nyomult poroszok által támogatva az Ourcq-csatornán át La Villette-be hatoltak, Horn porosz hadtestet pedig La Chapelle foglalta el.  A francziák a város sorompói mögé kényszerültek vonulni.  Midőn orosz ezredek a Montmartre-t északról megkerülve, már-már ostromlásához kezdtek, tudta meg Mortier a József által adott felhatalmazást. I. Sándor czár feltétlen megadást követelt, Mgrtier csak tisztességes kapitulaczióra volt hajlandó.

A tanácskozások folyama alatt a tilalom daczára délután 4 órakor az oroszok ostrommal elfoglalták a Montmartre magaslatot s 29 ágyuját; már esti 6 órakor a parlamentairek Parisban voltak. 31-én reggel 2 óra kor a kapituláczió aláírva, a Napóleonhoz ragaszkodó csapatoknak szabad elvonulás lön engedve.  Paris a győztes uralkodók nagylelkűségére bizva, amazok még 16 000-fő erővel Essonnes félé, ezek még azon délelőtt 11-órakor 36 000 ember élén Párisba vonultak.

Paris elfoglalása a védőknek 110 ágyujába s 4000 halottjába, a szövetségeseknek 9—10 000 halottjába került, s csak akkor tisztult meg újra az ellenségtől, midőn az első párisi béke megkötése utáni napon (június 1 én 1814.) a szövetségesek kivonták a városból sergeiket.

Nem soká uj ostromot látott és szenvedett Paris, s újra martalékul esett idegen hóditóknak. Napóleon 1815-ben Elba szigetéről menekülve, ismét betette lábát Francziaország földjére, alig háromszázad magával, — de hogy két hónap múlva kétszáz ezer fő élén álljon szembe még egyszer a végzet istenségével, s a harmadikban örök búcsút mondjon a szép földnek, mely dicsőségét az ö nevével kötötte össze.

A Waterloonál levert oroszlánt üldözői nyomon követték, — s midőn visszalépett, utána mentek odújába, hogy végkép tehetienné tegyék. Az ideiglenes kormány a fövezérletet Davoust-ra bizta. Már ekkor a közel fekvő falvak is el voltak sánczokkal s ütegekkel látva, de hasztalanl Blücher és Wellington kímélni akarván a vérontást, elhatározták Paris megkerülését s északról intézni támadást leggyengébb oldala ellen vagy a Normandiából jövő élelmiszerek utjának elvágása által bírni feladásra az éhező várost. Mig Wellington északon és keleten foglalt helyet, Blücher 1815. június 30-án este St.-Germain felöl átment a Szajnán s Versailles vidékén öszpontositá osztályát. Innen jul. 2-án a meudoni és sévres-i magaslatokat elfoglalva tartott ellenséget Vaugirard és Montrouge felé nyomta s heves küzdelem után elfoglalta Issy-t.

Ez eredmények után a franczia haditanács elismerte a város tarthatlanságát, de Vandamme jul. 3-án egy utolsó kísérletet tett megvédésére s 10 000 emberrel Issy ellen nyomult, innen véres fővel visszaverve, még az nap este megkezdődtek az alkudozások, melyek előbb katonai egyezményhez, utóbb (nov. 20.) a második párisi békéhez, a Napoleonidák világtörténeti szereplése első részének e végfelvonásához - vezettek.  T.L (Folytatás:1870. 466.)

BARANGOLÁS AZ OROSZ FŐVÁROSBAN 1889. 110.

Dr. ZÁVORY SÁNDOR

Eredeti levelek Szent-Pétervárról. I.

Valami sajátságos érzés fogja el a magyar embert, ha egyszer csak azon veszi észre magát, hogy Oroszország fővarosában van. Eszébe sem jut hirtelenjében a 3—4 napi unalmas utazás, a gyorsvonat mérges prüsszögése, mit a kietlen, jeges, havas tájakon átrohanva éjjel-nappal hallgatott, mig ide ért, s azt hiszi, hogy álmodik.

Hiába látta már az ember Velenczét, Rómát, Nápolyt, Páríst, Madridot, nem érez ahhoz foghatót, mint midőn Szent-Pétervár hatalmas kupolái szemébe tűnnek. Lehet, hogy más nemzetbelinél nem igy van ez, de magyar ember, akit a szél erre hord, bizonyosan igy jár.

Hanem hát végre is, rántsuk magunkra azt a prémes bundát, nyomjuk fel az asztrakán kucsmát, s hajrá, ki az utczára, majd meglátjuk ott, ébren vagyunk-e vagy álmodunk! Az a hatalmas éltető sarki hideg, mely az embert megcsapja, eloszlat minden kétséget. Hát még az utczai élet. Milyen alakok, kozákok, cserkeszek, egyenruhás tanulók, roppant bundák, iszonyú kucsmák, százával sikló szának, rendőrök, boglyas muzsikok, jég, hó, zúzmara! De már csakugyan itt vagyunk!

Legelőbb is az a temérdek szánkó tűnik az embernek fel, melyek szünetlenül roppant sebességgel csúsznak a fényes utczák csikorgó haván. Az egyik oldalon mind fel, a másikon le. Ezt a rendet itt szigorúan megtartják s ezért nem történik összeütközés vagy szerencsétlenség. Pedig ilyen szánkó 30 ezer futkároz Szent-Pétervár utczáin. Csengő pedig egyen sincs, azon egyszerű okból, mert nem szabad.

A kocsisok mind torzonborz, valódi muszka alakok, közönséges és négyszegletű sapkákban. Az utóbbiak köztük az előkelőbb személyiségek, a muszka kocsisvilág krémjei, t. i. magán fogatokat hajtanak.  Elragadt rám otthon egy néhány tót szó. Nosza, gondolám, jó hasznát veszem most ennek, s meg is kísérlem azonnal.  De a jámbor kocsis, — amint szavából kivehettem, — nagy mosolyogva ennyit mondott tót tudományomra: nem tudok angolul.

A lovak, melyek ez apró, vas szánkókat röpítik, szemet szúrhatnak minden lókedvelőnek. Oly pompás trappoló állatokat találni ezek közt, mint más lófaj közt alig. A kinézésük meg éppen  meglepő: térdig érő serény, és csülökig nyúló farok. Mikor aztán, gyors rohanás közben, e hatalmas szőrözetet meglobogtatja az a mérges sarki szél: az valami elragadó látvány. A fuvardíj olcsó: 20—30 kopekért fél óráig akár agyon szánkáztatják az embert.

Egyszerre egy óriási harang szólal meg s hatalmas hangja végig rezeg a fényes Nevszkij  Prospekten, a Szent-péterváriak emez Andrássyí utján. Csakhamar több kisebb-nagyobb harang  is belekondul az öreg mély zúgásába: az Izsák

templom tornyaiban harangoznak misére.

Nagyszerű építmény ez az Izsák-templom.  Csupa márvány, porphyr és bronz; 112  karcsú oszlop veszi körül, mind egy-egy darab márványból faragva. Óriás aranyozott kupola magaslik  felette, páratlan a maga nemében. E templom 33 millió rubelbe került annak idejében, s még sem építették meg  elég jól, mert iszonyú terhe alatt folyvástI süllyed.

A buzgó hívek seregestől tódulnak befelé. Mindenik megáll azonban egy bódé előtt, hol apró viaszgyertyát árulnak; vásárol kiki egyet s viszi a maga kedvencz szentjének. A buzgóbbak még egy-egy pogácsa-féle süteményt is vásárolnak, amit meg jámbor barátok helyeznek biztonságba.

Az a pazar, keleties fényűzés, különösen a drágaköveel teljesen elborított képrámákon, a templom belsejének óriási, impozáns megjelense, első pillanatra egészen elbódítja az embert, s alig veszi észre a társadalom minden osztályához tartozó térdeplő, hajlongó ájtatoskodókat. Egyszerre azonban megzendül a miséző papok éneke, s csengő hangon felel rá a kórus: goszpodi pomiluj! Az énekesek mind válogatott,  gyönyörű hangú emberek, de mégis kiválik egy mély, hatalmas basszus, amilyennel ritka opera ^; dicsekedhet. A kóristák közül zengett e pompás hang, s nem is nyugodtam addig, mig oly közel nem jutottam, hogy szemtől szembe láthassam e hang boldog tulajdonosát. Hát csak elállt szemem-szám; oly valódi, hamisítatlan drótos-tót arczu úri ember zengette e bámulatos hangokat, hogy csaknem megszólítottam: kedves uram, nem Trencsén vármegyéből rándultál ide vendégszerepelni ?

Általában, ami nagyon feltűnik Szent-Péterváron, az  hogy oly sok ismerős, jó drótos képet látni minden lépten-nyomon; bár ebben semmi különös nincs, az ismert szláv atyafiságnál fogva, — hanem az aztán már sajátságosabb, hogy viszont olyan pompás magyar arczokkal is találkozhtunk, melyek Debreczenben is számot tennének. Kivált az utczákon ácsorgó rendörök közt látni ilyen jó magyár arczu legényeket.

No de a templomból kijöttünk, hát menjünk ítovább, ne elmélkedjünk ezeken a «honi» arczokon. Nem igen szokás Szent-Péterváron az utczán morfondírozni. Siet itt mindenki. Vágtatnak nemcsak a szánkák, hanem a gyalog maradt halandók is. Azok a csinos, üde orosz nők is ugy nyomulnak előre, mintha a tatár volna sarkukban; neki szegzik asztrakán kucsmás, kendővel átkötött fejüket a fagyos levegőnek, s csak ugy igyekeznek, mint az a bundában telhetetlen csinovnik, vagy a jámbor, faluról beszorult favágó muzsik. Az a metsző, maró szellő nem nagyon csábit senkit az andalgásra; maga is  most érkezett az északi sarkról nagy sietve, hát  az emberek is hadd siessenek.

Betekintünk egy mellékutczába. Valami látszik ott az utcza közepén elkerítve, csak egy kereszt nyúlik ki belőle hosszú póznán. Az igaz -hitű orosz keresztet vet magára s félre kotródik odább. Menjünk mi is; veszedelmes hely ez : ; itt ölték meg II. Sándort a nihilisták. Nézzük meg nyugvóhelyét. A Névának egy szigetén van a Péter-Pál templom, ahol Nagy Péter óta a hatalmas czárok földi maradványai nyugosznak.

Belépünk és — megrendülünk. Ott látjuk sorban Nagy Péter, L, H. Katalin, I., Pál, II. Miklós, VI.Sándor fehér márvány koporsóit..Ott porladoznak némán, csendesen a hatalmas kényurak, kiknek hajdan egyetlen szemhunyorításuktól százezrek élete, országok sorsa, boldogsága függött. Köröskörül az oszlopokról régi hadizászlók csüggenek le s porladoznak, foszladoznak szép csendesen. Pedig mennyi sok moszkó  vérnek ki kellett addig omlani, mig ezeket a mindenféle ellenségtől elszedegették. íme ilyen  a földi dicsőség. Népek, országok siralma, tengernyi vér, diadalmámor, s nem maradt más be lőle mint az a sor márvány-koporsó s az a nehány korhadozó zászló.

Vannak e szigeten mások is eltemetve: az élőhalottak. Itt van ugyanis az állami börtön,  melynek setét odúiban szegény ördögök, leginkább politikai foglyok sinylenek. Még boldog közülök, a ki Szibériába vagy akasztófára jut.

Menjünk innen, hagyjuk a hatalmas czárokat tovább porladozni, hagyjuk a szegény élőhalottakat tovább sóhajtozni; majd lassacskán ő értök is eljön a nagy jótevő, a halál, s egyenlőkké teszi őket a czárokkal. (Folytatás:130, 159.)

ORSZÁGOK

A SZIBÉRIAI VÉGEKRŐL. 1898. 743

Szibériának még az említése is borzongós érzéseket támaszt bennünk. Ennek a névnek a hallatára véghetetlen hó- és jégmezők tűnnek elénk. De a síkság egyáltalában nem hasonlított a hómezőkhöz. Nem volt benne semmi a borzalmak és a rejtelmek sugallatából, hanem inkább valami úgy húzta lefelé a térdet a sárgás homokra, mert úgy tűnt fel, mintha egyszerre száz müezzin kezdene énekelni a régmúlt időknek mináret-tornyaiból: Borulj le a földre és imádkozz!

Ezeknek a keleti pusztáknak a szeretetét hozta el a magyarság Napnyugatra, mert mindig úgy képzelem, hogy amikor a mi Alföldünket szeretjük, és büszkén tekintünk végig rónaságainkon, -- akkor mindig egy-egy kései sziporkája lobban fel bennünk a hajdani nomád érzéseknek, és mindahányszor a keleti puszták őstalaját szeretjük a magyar földben.

Azért nem is idegen nekünk ez a távoli Napkelet. Amodébb messze juhnyájat őriz a kirgiz pásztor. Valamikor, jó ezer esztendő előtt, alkalmasint ott deleltetett a mi nyári szállásaink körül, és bizonyára be-be is tért olykor-olykor egy-egy kupa savanykás kancza-tejre, meg egy-egy rend édes baráti szóra. Sátori tűz füstje gomolyog a pusztán. Gomolygott biz erre a mienk is! A hol a magyar ménes, meg a magyar birka legelt, az a föld a mienk volt. A mely folyóparthoz itatóra terelt a pásztor, az a mi Tiszánk volt. Hej, milyen sok szép dal zengett valamikor erről a nap¬ keleti Tiszáról, meg a partja menti zúgó füzesekről !

Régi dal a régi hazáról. Ma már elfelejtettünk mindent, a mi ehhez a földhöz köt, az ősi puszták levegőjét, folyók vizét, folyóparti füzesek zúgását  a mi csak édes lehet a szabad ember ínyének, fülének csupán a vérünkben maradtunk meg büszke, nyakas nomád népnek. És a mikor egy-egy kóborgó magyar visszí kerül ebbe a mi őshazánkba, nincs is azon semmi csodálni való, hogy ha az a fantasztikus érzeménye támad, hogy készti valami leborulni, és szeretné megcsókolni ezt az izzó napkeleti földet.

Történelme van itt minden fűszálnak. Világverő török népek járták ezt a végnélküli országútat Keletről Nyugatra, Nyugatról Keletre. Látták e puszták összes lófarkas táboraikat, és szemlélői voltak egy hosszú évezredbe nyúló nomád romantikának. Nem is olyan régen volt, hogy dongott még a hadi lópatkó e televény földön. Akármelyik sátorba térünk is be a szibériai végeken, az agg emberek ajka de sok mesét tud még erről az egykor virágzott, de már rég eltűnt lovagvilágról.

Ami minekünk valamikor a magyar végvár volt a török hódoltság idejében, tanuló iskolája a vitézségnek és mulató tanyája a féktelen vérű katonaembernek,  ugyanannyit jelentettek a szibériai végek az idevaló baskír, kirgiz nomádnépnek. Csak a viszony volt más e két rokontörzs között.

Az uráli hegyekből kanyarogva folydogál Dél felé az Ural folyó, de úgy látszik hamar megunja a pusztán való csavargást és belefolyik a Kaspi-tengerbe. E mellett a folyóvíz mellett voltak a szibériai végek. Az európai oldalon legeltetett a baskír, az ázsiai térsége a kirgiz. Édes testvére volt egyik a másikának, alig különbözött a szavuk, ha beszédbe eredtek. Pedig sokszor megeredt köztük a be¬ széd, mert a puszta nincs kiczövekelve, nem tudni nagyon, hol végződik az enyém és hol kezdődik a tied. A ménes meg a birkanyáj a tudója legjobban, hogy merre terem a legropogósabb fű és mely tájról fúj a leglangyosabb szél, arrafelé húzódik a jószág. A pásztornak meg bátor, sőt vakmerő embernek kell lennie. S ha ideig-óráig mégis ő marad fölül, ha valóságos hadjáratot viselnek ellene, s nem bírnak vele. ebben van sok imponáló, a mi megkapja az egyszerű — inkább önző, mint gondolkodó — ember szivét. De meddig tart az így megalakult rokonszenv ? Addig míg az illető maga is nem sínyli a gonosz kezét, vagy mást nem követel az önérdeke. Mikor Kózsa Sándor fejére kitűzik az ezer forintot, akkor keresztkomája, akinél elrejtőzött, maga nyomja el al¬ vásközben a jászolban s kiszolgáltatja a hatóságnak. S a mostani Vitális eset alkalmából felhangzott a csendőrség megasztalása is, a régi pandúrok ro¬ vására. Hiszen csendőreink csakugyan rászolgálnak a dicséretre, de azok a régi pandúrok sem érdemelték meg a feltétlen gáncsolást. Igaz, hogy régebben sok volt a rabló, de annak más körül¬ ményekben rejlett az oka. Akkor sok volt a puszta, s a pusztákon sok a pásztorság. Pestről el lehetett menni Szegedig, Czeglédtől Halasig a nélkül, hogy falut vagy lakott tanyát kellett volna érinteni. A pásztor pedig rejtegette a betyárt. Egyrészt azért, mert félt a bosszújától, kint a pusztán nem lévén oltalmazója ellene, másrészt azért, mert a tolvajlás nemes mesterségét űzte rendszerint ő maga is. Abban az időben a csendőr is oly tehetetlen volt, mint a pandúr. Az ötvenes években a zsandárok voltak a rend őrei, és mégis sok volt a rabló. Később pedig, mikor megváltoztak a viszonyok, a pandúrok is bírtak velők. Ráday idejében még nem volt csendőrségünk, s még is sikerült megtisztítani az országot a betyároktól. Ne ócsároljuk tehát azokat a régi pandúrokat, a kik kicsi fizetés fejében, sokszor hősies halálmegvetéssel oltalmazták századokon át a társadalmat és ne csináljunk az akasztófára megért rablókból hősöket.

 Zichy Jenő  GRÓF ZICHY JENŐ LEVELE KHINÁBÓL. 1898. 743.

Ujabb levelet van alkalmunk közölni gróf Zichy Jenőtől, bátor és fáradhatatlan ázsiai utazónktól, ki minden pihenő idejét fölhasználja, hogy magáról és utazása eredményeiről hírt adjon vagy barátainak, vagy a hazai hírlapoknak. A Vasárnapi Ujság szerkesztőjéhez újabban a mai számunkban a következő levelet volt szíves küldeni:

 Urga, 1898 szeptember 7.

Tisztelt szerkesztő úr!

Egy hete léptük át a Mennyei birodalom határát. Kinától, a dél-szibériai határvárostól 362 versztre, a Mongol Alkirályságnak 3790 láb magasságban fekvő székhelyén vagyunk. Urga már igazi khinai város 46 000 lakossal. Itt székel a mongol uralkodó alkirály; ez a budhista vallásnak mongolországi fő székhelye, amennyiben a budhista vallás egyik élő istene itt tartózkodik!

Ilyen élő istene a budhista vallásnak az egész khinai birodalomban mindössze három van: az egyik Tibetben Lhassza városában, a másik Pekingben, és a harmadik itt Urgában. Ennek Bogdo Gegem a neve. Még gyermek, talán 12 éves volt, mikor istennek nyilvánították; ma is csak 26, vagy legföllebb 30 éves lehet. Itt az orosz kormány egy konzulátust (agent diplomatique) tart. Mi ennek a házában lakunk.

A konzul Chichmareff, a híres utazó,  aki a szentpétervári földrajzi társulat kiadványaiban leirta az Alsó-Szelenga folyam vidékét. Chichmareff úr igen kedves ember. Az orosz kormány különben mindvégig roppant barátságosan viselkedett irányomban. Az orosz határnál elbúcsúztattak és egész Urgáig az orosz kormány költségén szállítottak, katonai és hivatalnoki fedezettel elláttak, és még itt, Urgában is az orosz kormány vendégei vagyunk, mert az orosz konzulátusnál szállásoltak el bennünket.

Azon meggyőződésben, hogy híradásom tisztelt olvasóit is érdekelni fogja, küldök itt egy pár fényképet a felső és alsó Szelenga folyó mellékéről, amelyeket végig jártunk, a Sznesnájá folyóról, a Bajkál-tóról két, burjátokat ábrázoló csoportképet, két mongol csoportot, az élő isten: Bogdo Gegem két arczképét; Tusetu khán, az uralkodó mongol fejedelem arczképét, az uralkodó fejedelem nevelőjének, Alascha Kamba Lamanak a fényképét, nemkülönben a budhista (mongol) Szűz Mária képét és az imákhoz óraszámra használt gép fényképét is.

Igen érdekes fölvételeket csináltunk még egynehány burját sámán áldozati helyről, fákról és dombokról, kurgánokról, valamint egy pár igen érdekes, itt Urgához közel, 52 versztre található nagy, Clemens és Radloff tudós kutatók által ó-töröknek (?) elnevezett feliratokról ; továbbá régi tibeti föliratokról és sámán rajzokról.  Mindezek, főleg az úgynevezett ó-török föliratok, úgy hiszem, oly annyira becsesek, hogy nem merem azokat a postára bízni; majd lesz szerencsém, ha Isten is megsegít, azokat személyesen bemutathatni.

Innét Urgától 45 versztre kezdődik az az óriási fennsík, mely egész 5870 láb magasságig emelkedik és a melyben 1460 versztet kell vagy tevéken, vagy lovakon menni, míg az ember Khalgánnál újból emberektől lakott területre ér. Ezt a vidéket nevezik a «Nagy sivatagnak «Gobi»-nak; a mongolok «Shamó»-nak mondják (a «rémítőnek) ezt a kietlen vidéket. Khalgántól Pekingig még 320 versztnyi a távolság; de itt már épített országúton és sűrűn lakott szép vidékeken jár az ember.

Az orosz délszibériai határtól ide Urgáig 4 napig jöttünk, pedig ugyancsak vágtatva haladtunk és naponként korán indultunk, ami különben nem volt nagy mesterség, mert szabadban háltunk. Az éghajlat az utunkban kellemetlen volt; nappal 38—40 fok hőség, éjjel pedig 0, — sőt egy éjjel 4 foknyi hideg. A patak, melynél háltunk, reggelre be volt fagyva. Napszúrás érte kezünket és orrunkat. Mire a Góbiból kiérünk, mindhárman olyan színűek leszünk, mint az itteni mongolok.

Úgy mondom, mindhárman, mert Bánhidy József úr is elvált tőlünk az orosz határnál. Ott egy pár délszibériai vadásszal megösmerkedett, azokkal fog pár hétig vadászni és úgy tér azután haza. Október közepe felé, gondolom, otthon leend galicziai birtokán. Így most már csak Csiky Ernő, a Nemzeti Múzeum derék, fáradhatatlan zoológusa és Boschlapil Károly erdész vannak még vélem.

Csiky jegyezget magasságokat, hőmérsékleti légváltozásokat, bogarászik, stb. Boschlapil erdész pedig a konyhát látja el, ami egy kitűnő vasfazékkal megoldhtó, és nem is élünk rosszúl. Első nap hat darab foglyot, második nap két túzokot lőttem ; pedig mindezt csak úgy útközben szedtem össze. Csak lenne a Góbiban is túzok és fogoly, akkor vígan élnénk; de ott  sakál, párduez, farkas, antilop és sasokból áll az állatvilág.

Ha egy pár fiatal antilopet tudok lőni, majd megsütjük. De hátha nem lesz mit lőnöm, vagy ha el találnám hibázni! Ma is egy hattyút, meg egy túzokot hibáztam el, persze 150—200 lépésnyire ültek; golyóval Elek Gusztáv barátom szép rendesen meglőtte volna őket; de én mindkét alkalomkor úgy kombináltam, hogy kettőt ejtsek el egy lövésre, és így bizony üres kézzel kerültem vissza a tanyára, csupán egy pár rossz nagy kányát ejtve zsákmányul.

Mégis boszantó dolog, hogy ebben a «Mennyei birodalomban annyira elmaradtak, hogy még levélbélyegük sincsen. E levelemet a konzulnak holnap induló orosz futárja (minden 15 nap megyen) viszi magával,  orosz bélyeggel. Hazafias üdvözlettel

INDIÁNOK

Pokanoket Fülöp. 1854, 176

(Adalék az indiánok történetéhez.) Washington Irving ntán angolból TÓTH  JÓZSA.

*) Általános név, mely alatt Maine, New-Hampshire, Vermont, Massachusetts, Khóde-Island és Connecticut értetnek. Forditó. **) Törzsfőnök. ***) Mind e törzsekből csak a Narrhangasets van fenn, alig számlálva 420 főt. Forditó.

*  *  *

Sajnálandó, hogy a korábbi irók, kik Amerika felfedezését és népesülését tárgyalták, részletesebb és részrehajlatlanabb rajzát nem adták a férfiaknak, kik a vadak közt szerepeltek. A kevés adoma, ami hozzánk eljutott, igen érdekes; mélyebb tekintetet enged vetnünk az ember lényegére. Kimutatja : mi ő sorsszerű eredeti állapotában, s mit köszönhet a civilisatiónak. Némi fölfedezési elvet ad, ha a vad, járatlan nyomokon emberi természetre akadunk, s látjuk a különbséget, mivé fejlett az mesterségesen, a társadalom karjai közt, és mivé nőtt szabadon, a természet kebelén.

Az ember a társadalomban, hol szerencséje, sőt csaknem létezése is embertársai véleményétől függ, szüntelen betanult szerepet játszik; eredeti merész jellemvonásai vagy egészen lehámlottak, vagy legalább az úgynevezett jó életmód általánosító befolyása alatt szelídültek; szóval az ember civilisálódott. Ez körülbelül ennyit  tesz : megtanulta  a nemes érzelmek látszatát ölteni fel, oly jól : hogy csaknem lehetetlen megkülönböztetni mesterséges jellemét a valóditól.

Az indián ellenben nem ismerve a társadalmi élet kényszerét, finomságait és jobbadán magányos, független lényként barangolva a rengetegekben, egyedül hajlama és okossága sugalmainak hódol, és igy lelke tulajdonai szabad fejlődésükben rendkívüli nagyságot és emelkedettséget érnek el.

A polgári társadalom hasonló a virágos rónához_? hol minden emelkedés elsimítva, minden tövisbokor kitépve van; hol a szem örömmel mulat a bársonyos sík mosolygó zöldjén. Aki a természetet egész vadságában és változatosságában tanulmányozni akarja: mélyedjen a rengetegekbe, kémlelje a hegyszakadékokat, záporpatakok rohanását szikla éleken és szédelgös örvények mélyeit.

E nézet szállta meg lelkemet, amint egy müvet olvastam a gyarmatok korábbi történetéből, melyben elkeseredéssel van kimondva az ítélet az indiánok kegyetlenkedése és hadviselése fölött, Uj-Anglia  ültetvényeseivel. A tudósítások részrehajlók, mégis azon szomorú bizonyosságra vezetnek: hogy a civilisatio első csirája a bennszülöttek vérében fakadt fel,  hogy az ültetvényesek könnyen engedték magukat hódítási vágyból ellenségeskedésre ragadtatni, hogy hadviselésük kíméletlen és gyilkos volt.  

A képzelem megborzad a gondolatnál : hogy mennyi értelmes lény töröltetett el a földről; mennyi derék, nemes szív, legtisztább bélyegével az Istenségnek, törött meg és tiportatott a porba.

Ez volt sorsa Pokanoket Fülöpnek is, egy indián harezosnak, kinek neve egykor rettegéssel töltötte e el Massachusetts és Connecticut tartományokat. Fülöp a legkitűnőbb volt a hasonkoru sachem-ok**) közül, kik Uj-Anglia első gyarmatai korában a pequods, narrhangasets, vampanoags, és több keleti törzsek fölött uralkodtak. ***)

 E vad tömeg gyermekei benszülött hősök voltak, hadgyakorlat nélkül; de kik a legvitézebb ellenállást tanúsították, mire csak emberi természet képes, és küzdöttek végső lehelletig a győzelem legkisebb reménye, vagy dicsőség gondolata nélkül.

Egyedül hazájuk ügyéért; költői korszakban élve, méltó tárgyai történet és regényes költészetnek : mégis alig maradt fenn hitelre-méltó nyomuk a történet lapjain; hanem lappangva csúsznak mint óriás árnyak a regevilág homályos alkonyulatában.

Plymouth ültetvényesei mint zarándokok — miként saját ivadékaiktól neveztettek — kerestek menhelyet az ó-világ vallási üldözései elöl az uj világ partjain. Helyzetük eleinte rendkívül szomorú és borzasztó volt. Számuk csekély, ez is betegség és fáradalmak által hamar olvadt. Környezve kietlen rengeteg és vad törzsektől, kitéve csaknem sarkvidéki (polusi) tél szigorának, változékony égalj rombolásainak, kedélyük sötét sejtelemben borult el.

Csak vallási lelkesültségök gerjedelme tartá fenn a kétségbeesés szélén ingadozókat. Ez elhagyott helyzetben ment hozzájuk Massasoit*, vampanoags törzs sachem-ja, egy hatalmas főnök, ki széles földterületen uralkodott, és ahelyett, hogy gyöngeségüket használva kiűzte volna birtokából, barátságot s őskori vendégszeretetet tanúsított.

*Massasoit, Wampanoag Indian chief who throughout his life maintained peaceful relations with English settlers in the area of the Plymouth Colony, ...

Koronként megjelent Massasoit Uj-Plymouthban, maroknyi néptől kisérve, megkötötte a béke- és barátság szövetséget, eladott nekik egy rész földet, s megígérte részükre nyerni szövetségeseit, a többi vadakat is. Beszéljenek bármit az indiánok hűtlenségéről : annyi bizonyos, hogy Massasoit becsületessége fölött kétely nem emelkedett. Hü és nagylelkű barátja maradt a fehéreknek, tűrte terjeszkedésüket, és nem tekinté féltékenységgel növekedő hatalmukat. Kevéssel halála előtt még egyszer meglátogatá Uj-Plymouth-ot, megújítandó a békeszerződést, és érvényesítendő utódaira nézve is.

Ezen tanácskozás alkalmával biztosítandó ősapáinak vallását a missionariusok harapódzó buzgalma ellen, föltételül szabva : meggátolását minden további kísérletnek, népét pártütővé tenni apái vallásához. Azonban, midőn e feltételt az angolok makacsul ellenzék, felhagyott akaratával.

Legutolsó tette volt : hogy két fiát, Sándort és Fülöpöt (miként az angolok nevezték) egy előkelő ültetvényes lakhelyére vitte, kölcsönös jó akaratot és bizalmat ajánlott s kérte, hogy azon szeretetet és barátságos viszonyt, mi közte s a fehérek közt létezett, gyermekeire ruházzák át. A jó öreg sachem békében halt el, s boldogan tért meg apáihoz, mielőtt a balsors villáma megdörrent volna törzse fölött. Gyermekei visszamaradtak érezni a fehérek hálátlanságát.

Idősebb fia Sándor követte a főnökségben, ki heves, zordon kedélyű és büszke volt öröklött jogára és méltóságára. Az idegenek dölyfös politikája és dictatori viselete fölverte haragját és nyugtalansággal, boszusan nézte az irtó háborút a szomszéd törzsek ellen. Majd később saját személye iránt is ellenszenvet kellé tapasztalnia, azzal vádolák : hogy a narrhangasets törzzsel titkos szövetségben áll zendülés szításra, melynek czélja : az angolokat kiűzni az országból. Nem határozható meg : vajon tényeken nyugszik-e e vád, vagy puszta gyanún.

Annyi világos az ültetvényesek erőszakos eljárásából: hogy érezték hatalmuk gyors növekvését, és kezdtek durvák lenni a bennszülöttek iránt. Fegyveres erőt küldöttek Sándor leküzdésére s törvényszék elé állítására. Fölkeresték öt erdőzugaiban, és megtámadák egy vadásztanyán, hol kíséretével a vadászat fáradalmai után gyanútlanul pihent.

Letartóztatása és megsértése uralkodói méltóságának, annyira felingerelte a kevély vad haragját, hogy erős forrólázba esett. Megengedtetett ugyan hazatérnie azon föltét alatt, hogy kezesül visszatértéig fiát küldje be; de a vett csapás ránézve halálos volt, s mielőtt haza érne, meghalt, áldozatául megsértett lelke fájdalmának.

Sándornak utóda lett Metamocet vagy Fülöp, miként öt az ültetvényesek nagyratörő szelleme s becsvágyó kedélyeért nevezték. Ismert ereje, és válalkozó szelleme féltékenység és aggalom tárgyává tevék őt, és vádolák titkos, kérlelhetlen ellenszenvvel a fehérek iránt. Ugy tekinté őket mint eredetileg betolakodókat, kik a bennszülöttek együgyűségét kihasználva, oly befolyást szereztek, mely az indián  életének rövidséget okoz. Látá kinyomva ősi birtokából, gyönge- széttépett- és leigázottá válni nemzetét, s elenyészni a föld színéről.

A  föld eredetileg megvásároltatott az ültetvényesek által; — de ki  nem ismeri az indiánoktól való vásárlási módot a gyarmatok korábbi idejében? Az európaiak, kereskedelmi ügyességüknél fogva, mindig előnyös foglalkozást űztek, s jelentékeny területeket nyertek, törvényesen, majd törvénytelenül.

Egy miveletlen vad keveset törődik a törvénnyel, melynek következtében törvényesen a rövidebbet húzza. Fülöpnek elég volt tudni: hogy honfiai az európaiak benyomulása előtt, a föld urai voltak, és most hontalanokká,  földönfutókká váltak, apáik honában. Bármi élénk volt is a közsérelem, s megalázó a bátyjával bánás: most elnyomta azt; megujitá a békeegyezményt, és több évig békében élt Pokanoketben, vagy mint az angolok, nevezték Mount-Hopeban, őseinek lakhelyén.

A gyanú, mely eleinte csak múlékony és határozatlan volt, kezdett mindig határozottabb alakot és alapot nyerni, míg végre vádolák : hogy szándéka felszítani a lázadás lángjait a különböző keleti törzsekben s egy mindenütt hasonló időben tett erőfeszítéssel, lerázni az elnyomók jármát. Azonban illy időtávban a hihetőség fokát meghatározni nehéz; de az való : hogy a fehérekben gyanúra annyi hajlam, erőszakoskodásra annyi készség volt, hogy náluk így lőn Fülöp általános rémület tárgya.

A titok, mibe burkolózott, még növelé valódi félelmét. Gonosz szellemnek tartatott,  ki az éjfél sötétjében csúszik, kinek jövetét senki előre nem láthatá, s ki ellen senki eléggé nem őrizkedhet. Az egész vidék aggodalommal volt tele. Fülöp a mindenütt zavart keltett.

Némi babonás fogalmak is keringtek felöle : hogy büvészetet üz, és egy vén boszorkányt, vagy jósnőt tart magánál, ki öt büvszereivel és szellemidézéseivel segíti. Ez valóban gyakran történt az indián fönököknél, vagy mivel maguk hittek benne, vagy mivel hatást gyakoroltak vele harczosaikra. A jós és álomlátó hatása az indiánok lelkére harczaiknál, az ujabb időkben tökéletesen bebizonyult. *)

Pokanoket Fülöp. II. 1854. 181.

(Adalék az indiánok történetéhez.) Washington Irving után angolból TÓTH JÓZSA. (Vége.) Az indiánokról nem sokat tudunk meg, annál többet a szerző dagályos stílusáról. G.

Azon időben, midőn Fülöp Pocassetböl kisiklott, helyzete igen kétes volt. Küzdő ereje a gyakori csaták által leolvadt, és elvesztette csaknem minden segédforrását. E végszükségben egy hü barátot talált Canonchet, minden narrhagansetsek fő sachemjában, fiában és örökösében Mkntonimonak, a nagy sachemnek, aki, az összeesküvési vád alóli fölmentés után, az ültetvényesek hűtlen suttogásaira, titokban elitéltetett,

Canonchet — mint a történész megjegyzi — apjának egész szemtelenségét és büszkeségét birá, valamint örökölte  annak gyűlöletét is, az angolok iránt. Igenis : örököse volt az apján elkövetett bántalomnak, jogtalanságnak és törvényes megtorlója gyalázatos halálának. Jóllehet ö tettleges részt nem vett e reménytelen harczban : mégis tárt karokkal fogadá Fülöpöt és serege romjait, s felajánlá nagylelküen részvétét és segélyét.

Ez voná fejére az angolok gyűlöletét, kik elhatározták megtenni az utolsó csapást a két sachem megrontására. E végre jelentékeny haderőt vontak össze Massachusets-, Plymouth- és Connecticut-ból, és a tél közepén a narrhangasets törzs birtokaiba küldék, midőn a befagyott, lombtalan ingovány könnyen járható, és nem  használható többé sötét áthatolhatatlan zugnak, az indiánoknak.

Canonchet, ki a támadást előre látta, hadkészlete legnagyobb részét, valamint az öregeket, betegeket, nőket és gyermekeket egy erősségbe küldötte, hová ö és Fülöp összes hadcsapataikat összevonták.

Ezen erősség, mit az indiánok bevehetlennek hittek, egy halmon feküdt, vagy inkább 5—6 hold területnyi szigeten, mocsár közepette, oly gonddal és ügyességgel készítve, hogy jóval felülmulta mindazt, mi indián vármüveknél látható, bizonyságául a két főnök katonai lángeszének.

Egy szökött indiántól vezetve, nyomultak az angolok a decemberi havon a vár elé, és megtámadák az őrséget. A csata heves volt. A támadók az első rohamnál visszaverettek, legderekabb tisztjeiket, kezükben karddal kaszaboltak le a megrohant sáncz tetején lévőket nemkülönben.

A támadók szilárd állást nyertek; az indiánok állomásról állomásra nyomatva védelmeztek minden talpalatnyi földet, és küzdöttek a kétségbeesésig. Legjobb harczosaik levagdaltattak,  Fülöp és Canonchet hosszú, véres csata után, egy maroknyi harczossal kivonultak az erősségből, és a körülfekvő öserdők homályában kerestek menhelyet.

A győzök a kunyhókat és erösségeket felgyújtották. Fényes lángban állt minden; tehetlen aggok, nők és gyermekek sikoltása hangzott a lángmorajban. Ez utolsó borzasztó tett fölrázta magát az indián stoicismust; a szomszéd őserdők harsogtak a futó harczosok kétségbeesésétől és dühkiáltásaitól, amint látták lakhelyük pusztulását, és hallották nőik, gyermekeik halálsikoltásait.

,,A kunyhók lángropogása, — mond egy hasonkoru történész — a nők, gyermekek nyöszörgése, sikoltása és a harczosok ordítása, félelmes megrázó jelenetet  volt, úgy, hogy néhányan a katonák közül is igen megindultak." Ugyanazon történész tartózkodva hozzáteszi : „Később gondolkodtak fölötte, és komoly vita tárgya lett : vajon az ellenségnek éhe megégetése megegyező-e a humanismussal és az evangeliom szelid tanaival?"

A derék emelkedett lelkű Canonchet sorsa különösen figyelemre méltó, s életének, utolsó jelenete legszebb példája az indián lélekfönségnek. A meghatározó vereség után megrabolva hatalmától és segédforrásaitól, visszautasított szövetségeseihez és szerencsétlen ügyéhez híven, minden békeajánlatot elutasít, melyet tettek : ha Fülöpöt és társait elárulná.

Kijelentve : hogy védni fogja magát a legvégsőig, semhogy az angolok szolgája legyen. Midőn lakhelye lerombolva, országa a hódítók berohanásai által elpusztítva, eltörölve volt : kényszerült Connecticut partjaira vándorolni, hol haderőt szervezett a nyugati indiánokból, s több angol ültetvényeket elpusztított. Tavasz kezdetén tizenhárom választott harczossal kiindult egy merész vállalatra.

Ugyanis Seaconkba, Mount-Hope közelébe akart nyomulni, eleséget szerzendö a csapatok élelmezésére. E kis kalandor tömeg észrevétlenül jutott át a Pequeods földön és a narrhangasets törzs közepén állapodott meg, s egy elhagyott kunyhóban a Pantuket folyam partján nyugodott, amint hirül hozák : hogy az ellenség közel van.

Kettőt emberei közül a szomszéd halom  ormára küldött hirt veendő az ellenség felöl; de kik megrettenve a gyorsan előnyomuló indián és angol csapatok megjelenésén, léleknélküli sietséggel rohantak el a vezér mellett, anélkül, hogy azt a veszélyről tudósitanák.

Canonchet másik futárt küldött, ki hasonlót tett. Erre küldött még két embert, kik közül egyik megzavarodva, ijedten tért vissza, s jelenté : hogy az egész brit haderő jelen van. Canonchet-nek csak a rögtöni futás maradt fönn. Keresztül akart siklani a hegyen, de észrevétetve, az ellenséges indiánoktól és némely gyorsabb angoloktól üldöztetett. Midőn gyorsabb üldözői megközelíték, hogy futását gyorsíthassa elvété köpenyét, ezüst csíkkal kivarrt öltönyét, övét, mikről ellenei megismervén, kettőzött hévvel üldözték.

Végre amint egy folyón átgázolt, lába megsiklott, a vízbe esett és puskája megnedvesedett. Ez eset annyira megzavarta: hogy mint később bevallá : szíve és lelke erőtlen lett, mint a száraz ág, annyira, hogy amint egy pequeod-indián a folyótól nem messze megragadá, nem volt képes ellenállani, bár rendkívüli testi erővel és rettenthetlen bátorsággal birt. Egy legelébb közeledő angol suhancz kérdéseire, miután mély megvetéssel nézett az iíjú arczába, kevélyen így válaszolt : te még gyermek vagy, nem értesz a hadügyekhez, küld bátyádat, vagy főnöködet, azzal beszédbe ereszkedem.

Jóllehet többször megkinálák életével a meghódolás feltételével; de mindig megvetéssel utasitá vissza azt , mint monda : hogy közülök arra egy sem leend képes. Amint hitszegését, fenyegetéseit, hogy az angolokat házaikban akará megégetni,szemére hányák, nem tartotta érdemesnek igazolásra, s válaszolá : hogy mások épp oly háborúra hajlók mint ö, és hogy : „róla többé hallani sem akar”.

Oly nemes, rendületlen lélek, oly hü ragaszkodás ügyéhez, barátaihoz . meghatott volna minden derék, nemes kebelt; de Canonchet indián volt.  Midőn halálos itéletét kimondák, megjegyezte : hogy vele tökéletesen megelégedve van, mert igy elébb meghal, mint szive ellágyult, vagy oly valamit mondhatott volna, mi hozzá nem méltó leendett.

Az erősség bevétele s Canonchet kivégeztetése halálcsapás volt Fülöpre. Hasztalan kísérté meg haderő gyűjtés végett a mohaoks törzs fegyverre izgatását; mert bár természetes államférfiúi bölcsességgel birt : tervei a művelt ellenség túlnyomó eszélyessége által meghiúsultak, és a fehérek hadi tapasztaltságától vló félelem, megingatá a szomszéd törzsek határozottságát.

A szerencsétlen főnök látta naponként fogyni küzderejét, és elolvadni maga körül csapatait.

Egy rész elcsábítatott a fehérek által, a másik rész éhség, fáradság, és szüntelen nyugtalanító támadások áldozata lön; elvétettek élelemszerei, szemei előtt hulltak el legjobb barátai, nagybátyja mellette lövetett le, nővére foglyul hurczoltatott, s egy gyors menekvéskor kényszerült nejét, és egyetlen fiát az ellenség kezeiben hagyni.

Midőn romlása — mond a történész — igy lassan-lassan elközelgetett, szenvedése nem rövidült, hanem növekedett; mert érzé, mit tesz : fogságban tudni gyermekét, elveszíteni barátait, legyilkoltatni alattvalóit, eltépni rokonsági köteléket és megfosztani önmagát minden örömtől, mielőtt saját életével lakolna.

Hogy csordultig legyen a balsors kelyhe : alattvalói összeesküdtek élete ellen. Leghűbb követői, Vetamoe, egy indián herczegnönek s rokonának alattvalói, szintén árulás által estek az ellenség kezeibe. Maga Vetamoe is köztük volt, s hogy elszökhessen, keresztül úszta a szomszéd folyamot. Lehet, hogy az úszás kimeríté erejét, vagy az éhség és hideg ölte meg,  holtan és meztelenül találtatott a folyamparton..

Maga a halál a szerencsétlenek menhelye, hol felhagynak a gonoszok üldözéseikkel, nem nyújthatott menedéket e szerencsétlen asszonynak, kinek nagy bűne a hűség volt, rokonai és barátai iránt. Hullája embertelen és gyáva bosszú tárgya lön; feje levágatott, karóba húzatott és ugy mutogatták elfogott alattvalóinak, Tauntonban. Ezek rögtön megismerték szerencsétlen királynőjüket, s e látományon annyira megrendültek, hogy a tudósítás szerint : „a legborzasztóbb és ördögibb fájdalomkiáltásban törtek ki."

Fülöp a nyomor és szerencsétlenség csapásait, melyek minden oldalról megrohanták, férfias szilárdsággal tűrte; de a seb mit szivén alattvalóinak árulása vágott, a kétségbeesés felé tolta őt. Azt mondják, hogy : „az időtől derült nem volt soha, és terveit nem közlé senkivel. Reménye elveszett, vállalkozó szelleme kialudt; körülnézett, és csak vészt, pusztulást, és sötétséget látott maga körül; nem volt egy szem, mely megsirassa, egy kar, mely segélyt nyújtson felé.

Egy kis csapat harczossal, mely hű maradt kétségbeesett helyzetében, barangolt Mount-Hope vidékére ösapáinak fejedelmi székhelyére. Lappangva csúszott tova mint kisértet, hajdani hatalmának és szerencséjének színhelyén, barát és család nélkül. Szánandó helyzetének hívebb rajza nincs, mint melyet a történész egyszerű tolla nyújt, ki akarata ellen szánó érzelmet kelt az olvasóban, a szerencsétlen harczos iránt.

" Fülöp — mond ö — miután az angoloktól vadállatként több száz mérföldet ide s tova barangolt, végre saját völgyeibe nyomatott vissza, hol legjobb barátaival egy ingoványba rejté magát, mely börtönévé vált, hol bezárva maradt, mig a halál angyala megjött, végrehajtandó rajta Isten akarata szerint a bosszú parancsot."

A végső kétségbeesés ez utolsó menhelyén hajdani nagysága lengi körül emlékezetét. Mi ugy rajzoljuk őt, amint hallgatagon szerencséje romjain merengve gond-emésztett harcosai közepett ül, s amint neki rejtekhelyének félelmessége és zordonsága bizonyos vad nagyságot kölcsönöz. Megveretve, de nem megtörve; eltiporva, de nem megalázva, még kevélyebbnek mutatkozott a balsors nyomása alatt, és némi vad örömöt érzett abban.  Kiürítette a romlás kelyhét végső csépjéig. Kis lelket megtör és megaláz a szerencsétlenség; nagy szellemek fólmagaslanak általa. Már a meghódolás gondolata képes volt fölverni Fülöp dühét, s egy harczosát, ki békeajánlatot tett, megölte rögtön. A megölt testvére elszökött, s elárulta bosszúból főnöke menhelyét. Egy csapat fehér és indián küldetett rögtön az ingoványba, hol Fülöp dühtől és kétségbeeséstől emésztve lappangott, s mielőtt megérkezésüket sejtené, bekeríttetett.

Kevés perc  alatt leghívebb öt harezosát látta halva rogyni lábaihoz; hasztalan lön minden ellenállás; kirohant állomásából, merész kísérletet tön menekvésre; de egy saját törzsebeli szököt indiántól lelövetett. íme egyszerű története a derék, de szerencsétlen Fülöp királynak, ki mig élt, üldöztetett; halála után rágalmaztatott és meggyaláztatott. Ha azonban magát az előítéletes történetiratot vizsgáljuk is, melyet ellenségei hagytak : kedves, nagyszerű jellemvonásaira tálálunk, melyek rokonszenvet költenek sorsa, tiszteletet emlékezete iránt.

Ugy találjuk ; hogy a legsúlyosabb gond és vad szenvedélyek közepett, miket a háború szül, a szelídebb férji érzelem — apai gyöngédség —valamint a barátság feláldozó érzelme iránt sem volt közönyös. „Kedves nejének és egyetlen fiának" fogsága legélesebb fájdalmat okozott neki; barátainak halála egy-egy ujabb sebet vágott fájó lelkén; honfiainak árulása és pártütése, kiknek rendületlenségére épité reményét, széttépte szivét, és feldúlta lelke nyugalmát. Fülöp honfi volt, ki hazája földjén szerelemmel csüngött; herczeg, ki alattvalóit szerette, elkeseredett a tölük vett méltatlanságon; hős, ki a csatában merész, szerencsétlenségben kitartó volt; és tűrt.

Fáradalmat, éhséget, szenvedést és az ügyért, melyért vivott, éltével áldozott. Kevély szívvel és a természeti szabadság szilaj szerelmével inkább akart a rengeteg vadai között barangolni, vagy a lápok és ingoványok nyomorú sivár rejtekeiben lappangani, mint meghajtani kevély lelkét a járom alá és függve élni az ültetvényesek kellemeit és kényelmét látni . Hősi tulajdonokkal, merész vitézséggel — melyek bárkit a müveit világból történelem és költés tárgyává teendettek — vándor és földönfutó volt hazája földjén, és mint magányos hajó elveszett a sötétben és viharban, anélkül : hogy a szánalom könnye hullna utána, vagy egy baráti kéz följegyezné végső csatáját.

*  *  *

*) A szerző azon nagy befolyásra czéloz, mellyel Francig jós birt, az utolsó, Angolhon és Amerika közti háborúban. Ő azon vad törzseknél volt, kik az angolok pártján állottak, s az amerikaiaknak igen sok kárt tett azáltal : hogy honfiait folytonosan ellenök ingerelte, mignem a csatában megöletett. (Thomsons histo-rical sketches of the laté war.)

 A mandan indiánok Észak Amerikában. 1853. 453.

Amerika felfedezése egy egészen ismeretlen embertörzs ismeretére adott alkalmat, mely a régi világban lakóktól sokban különbözött. E törzs Észak Amerika számtalan népcsoportjai közül különösen kitűnik. Testalkat-, szokások-, életmód-, nyelv-, miveltség- és történelemre nézve mind kiválik a többi közül. Ez észak amerikai fajt még ma is vörösbőrü-nek nevezik, mivel testbőrének szine olyan, mint a vörösréz.

Sokat fejtegették a tudósok, hogy e törzs honnét veheti eredetét : egy különös emberpártól származott-e, avvagy szintén Ádám-Éva maradékai közül szakadt ide valahogy, és az égaljnak volt rá oly nagy átváltoztató befolyása? E tudósok több évet töltöttek e nép földjén, ennek nyelvét, szokásait stb. eltanulták és följegyezték. Ideje is volt már, mert e faj közel áll kiveszéséhez. Az előrenyomuló európai civilisatió elől mindinkább kisebb térre szoritkozik, s pár évtized múlva talán csak könyvekben lehet már róla olvasni.

Eredete még most sincs felvilágosítva. E vörösbőrüek közt legvitézebbek, legszabadabbak, legelromlatlanabbak és legértelmesebbek a mandan indiánok, vagyis mandanok. Midőn Cattlin fölkereste őket, akkor a Missouri folyó nyugati ága mellett voltak megtelepülve, St. Louis fölött mintegy 1800 angol mérföldnyire, még csak 2000 lelket számláltak, melyek két faluban laktak, egy felsőben és egy alsóban.  Egy kunyhó a folyó-parton egy földnyelvre épült.

A kunyhók kúp alakuak, hasonlítva a méhköpükhöz, s egymástól oly távolra állnak, hogy köztük járni és lovagolni lehet. Mindegyiknek átmérője alapján 40—60 láb, és egy egész családnak s rokonainak mintegy 20—40 egyénnek ad szállást.

A mandanok igen sokban különböznek a többi indiánoktól. Kevésbé vérengzők, ritkábban viselnek harczot, de vitézül védik magukat, kivált a körülök lakó kapzsi szomszédok ellen. Nem is élnek egészen vadászatból, némi földmivelést és baromtenyésztést folytatnak, és falujukat meglehetősen megerősítik.

Dolgosabbak, nemeslelküebbek és hajlandóbbak a civilisatióra, mint a többi indiánok.

Bőrük kissé világosabb, s nem ritkán találni köztük barna hajut és világos szeműt, mig a többi vadak koromfekete szemmel és hajjal bírnak. Ez okból Cattlin ugy vélekedik, hogy ezek nem benszülöttek, hanem nyugatról bevándoroltak, és talán utódai azon welseknek, kik a XIV. század elején Madoc herczeg alatt Amerika ismeretlen partjain kiszálltak és ott maradtak. És valóban a Missisipi, Missouri és Ohio folyó mellett több erődítésekre találtak, melyek a Walesben s Girlandban látható régi sánczokra emlékeztetnek.  Még csónakjaik is különböznek a többi indiánokétól, mert az cseber-, vagy hordó alaku, s hasonlit a welsiekéhez. Cattlin még nyelvükben sokat talált, ami Wales régi lakóira emlékeztet.

Az amerikai művész George Catlin dokumentált indiai élet a határon több száz élénk festmények művésze.google

A falu szép látványt szolgáltat a szemnek. A kunyhók belsejében csinosság és tisztaság uralkodik, s az idegen ott vendégszeretetre talál. Lófarkkal feldiszitett magas rudak jelölik a főnökök lakát. A faluban nagy élénkség uralkodik. A kunyhók teteje nyughelyül s bőrök s egyéb tárgyak szárogatójául szolgál.

E faj igen megfogyott. 1838-ban a himlő legnagyobb részét a sírba vitte, a megmaradtakat pedig a vad rikkarik megtámadták s rabszolgaságba hurczolák. Mah-to-tho-pa, utolsó főnökük, népe veszte feletti fájdalmában fejét egy nagy nyersbőrbe burkolta.

*  *  *

   A google  a fenti cikket adja meg bővebb információ gyanánt.

Kilényi Gyula. AZ INKÁK HAZÁJÁBÓL. 1912. 12..

Bolíviából. Bueenos-Ayress 1912 deczember. A nagy világeseményeket — történésük idején  nagy érdeklődéssel kiséri az egész eőberiség. De lezajlásuk után hamar elfelejti őket mindenki. Azután pedig egyre kevesebben gondolnak rá, amíg végre el nem felejtik. Ilyen históriája minden országnak és minden világrésznek van. Az egyik érdekesebb, a másik kevésbé az, de valamennyi megérdemli, hogy néha, egy pár órára-napra, emlékezetünkbe idézzük, hogy azután... ismét elfelejtsük

Délamerikának is megvan a maga rég feledésbe ment históriája, és ez az inkák világáról beszél, amely ma csak a mesében van talán meg. Ki emlékezik még, hogy mi volt Eldoradó, Potosi, Ozir? Mikor az inkák hazájából temérdek kincseket küldtek Európába, akkor ez a hely volt a világ legirigyeltebb, leggazdagabb vidéke. Úgy beszéltek róla, — s olyan legendákat költöttek felőle mint egy álomvilágról. Ekkor jöttek a spanyolok, akik lerombolták az inkák világát és kirabolták e vidéket, amíg csak fel nem jajdultak alto és bajo Peruban, ezernyolczszázkilenczben.

Alsó és felső Peru volt az első, ahol fegyvert fogtak a spanyol önkényuralom ellen, s csak azután mozdult meg az egész Dél Amerika. Ahogy a spanyol elpusztította az inkák világát, úgy pusztult el a spanyol világ is itt. Az inkák hazájában kapta az első csapást a «Nagy-Spanyol» ország és ettől kezdve mind kevesebb helyen lengette a szél a spanyolok büszke vörös-sárga lobogóját.

Ma az inkák egykori hazája, éppen az ellentéte annak a mesevilágnak, mely egy pár évszázad előtt volt. És ezért nem törődik és nem beszél róla senki többé. A régi szép világból nincs meg már semmi, csak egy pár monolito, egynéhány rom, melyek körül, a délamerikai archeológusok ásatnak, hogy felszínre hozzanak valamit a régi világból, melynek a kincseiről már csak a legendák tudnak

A győztes szabadságharcz után alto és bajo Peru két köztársaság lett. Bolivár Simon, a délamerikai hős hadvezér neve után alto Peruból: Bolívia lett. Fejlődött is úgy, mint a többi köztársaság, egész ezernyolczszázhetvenig. Ekkor háborúba keveredett (Peruval együtt) Chilével és a háborúban elvesztette egyetlen nagy fontosságú kikötőjét: Antofagastát. Ezt a csapást még most is érzi Bolivia és ez nehezíti meg annyira haladását és gazdasági fejlődését.

A mai Bolíviának kétmillió lakosa van és a lakosság fele indián. Nem vad, hanem inkább alázatos és félénk. E  tulajdonságuk miatt aztán ki is használja a másik fél. És nem éppen valami szelíd módon. Ha hivatalosan nincs is meg már a rabszolgaság, a viszony, mely az indián és fehérbőrű délamerikaiak között fennáll, még ma is a rabszolgaságra emlékeztet.

De a bolíviai indiánoknak még jó soruk van perui testvéreikhez mérten, akiket kínoznak és sanyargatnak. Peruban, a városok falain kívül, az indián élete teljesen értéktelen. Azokon a vidékeken, ahol a kaucsukot gyűjtik (Puturnayrban) leírhatatlan kegyetlenséggel bánnak velük és megtörtént az is, hogy egy felügyelőnek volt több nagy kutyája, amelyeket nehéz volt hússal ellátni.

 Ilyenkor aztán agyonlőtt kis indián csecsemőket dobtak oda a kutyáknak. Bolíviában már nem fordul elő ilyesmi. Bolivia termeli a világ kokain szükségletének a legnagyobb részét és az ottani indiánok rászoktak annak az élvezésére. Úgy isszák - vagyis inkább szopogatják - a kokaint, mint mi a teát. A kokain leveleit összevagdalják és leöntik forró vízzel, majd amikor megfőtt és pépszerüvé vált, megfelelő nádszálon át szopogatják. Természetesen ez érzéketlenné teszi őket is, a gyomrukat is, úgy hogy kevés étellel beérik s a mellett eleget dolgozhatnak.

Maga az ország - Bolivia -  az ellentétek földje. Az egyenlítő alatt fekszik, de azért, a hegyein ott csillog a hó. Egyes vidéke úgyszólván legszebb egész Dél-Amerikában, egyes része pedig sivár, kopár és maga az egyhangúság. Egyes helyein majdnem puszta kézzel lehet kikaparni a földből az ezüstöt, más helyütt meg azt sem adja meg az anyaföld, ami a lakosság mindennapi megélhetéséhez szükséges. A lakosság Santa-Cruzban, alig egy pár száz méternyire a tenger szine felett a tropikus égöv hőségében él; de Oruroban már szibériai hidegben sínylődik, majdnem négyezer méternyire a tenger szine felett. Potosi, egyik legfontosabb városa, magas hegyen fekszik ahová valósággal csak kapaszkodva lehet feljutni. La Paz, a főváros pedig, lent fekszik mélyen a völgykatlanban.

Európával való közlekedése is nehézkes. Buenos-Ayresből vasúton kell elutazni Argentína legészakibb részéig Jujujig. Itt. azután a vasút felkapaszkodik a Cordillériákra, ameddig csak bír. Azután jön az öszvér karaván, mely szépen átveszi a vasút szerepét és átszállít mindenkit és mindent Bolíviába. És amikor beköszöntenek azok a félelmetes viharok a Cordillerákon, melyek a hatalmas kondorkeselyüt is úgy csapdossák a sziklákhoz, mint a kis tarka pillangót a tavaszi szellő a kertek falához, vajon mi történik ilyenkor az utassal, a csomaggal, a szállítással? Vár, vár... minden és mindenki.

Márpedig egy délamerikai köztársaság aszerint fejlődik, hogy milyen az összeköttetése az ó-világgal. A bevándorlás Bolíviában ismeretlen fogalom. Pedig bevándorlók nélkül nehezen fejlődhet egy itteni állam. A délamerikai emberben sok az indolenczia és kevés az energia, amellett, túlságosan közömbösek. Mindent, bármilyen fontos is az, másnap fog megcsinálni és ez a másnap még esztendők múlva is : „majd holnap!" marad.

Ilyen sok ellentmondás és következetlenség meilett, még egyenest csodálatraméltó, hogy Bolivia megmaradhatott önálló államnak, s nem tűnt el úgy, mint az inkák világa.  

Sámi Lajos. Emberevő vad népek. 1873. 573.

Egy külföldi lap következő érdekes adatokat közöl a földkerekségen itt-ott ma is divatozó emberevésről, illetőleg az emberhusevő vad népekről. Az emberevés Anahuac (Mexikó) és Peru fennsikjairól az indián és brazíliai törzsek kiveszésével végképppen megszűnt. A kannibál néptörzsek apránkénti, de azért biztos kihalása és a fehér gyarmatosok befolyása a borzasztó szokást most már a Csöndos-oczeán szigetein is majdnem teljesen megszüntctte. Mindamellett az emberevő vadak száma még most is elég tekintélyes arra, hogy hallatára elborzadjunk, íme néhány megközelítő statisztikai adat e vad kegyetlenségben élő emberszörnyekről: Fredimann szerint a balták (Afrika belsejében) 200 000-en, a Niger torkolatai környékén lakó kannibálok 100 000-en vannak.

Hariot de Nauple adatai után a fauk számát 80 000-re, a Bamutz-tartománybeli oglodytákét (barlang lakók) 10 000-re becsülik. A niam-niamok száma

500 000-re megy; Marlog szerint a murhanák és metayák (Dél-Amerikában) 2000-re, Dél-Amerika többi emberevői 1000-re tehetők. Ausztrália ben-

szülöttei 50 000-en és a melanesiaiak (ide nem számítva Uj-Guinea lakóit)

1 000 000-an vannak. E számítás tehát 1 943 000-re teszi ama szerencsétlen emberi lények egészét, akik nem irtóznak s nem félnek megenni embertársaik húsát. E szám, fájdalom! nincs túlozva s földünk lakosságának éppen 690-ed részét vagyis 0.14%-át teszi. Az emberevök lakomáján, — irja egy franczia utazó — Francziaországot uj-kaledoniai alattvalói képviselik, amennyiben e nagy terjedelmű sziget 50 000-nyi lakóinak legnagyobb része ma is emberevő, vagy legalábbis élénk hajlamot árul el az emberevésre. De amint a gyarmatosítás a sziget belseje felé előnyomul, e vad bennszülöttek is azon mértékben vonulnak visszafelé. Ma már nem merik többé megtámadni az európaiakat. Igy lesz ez a többi emberevőkkel is rövid idő alatt.

Az indián háború Észak Amerikában. 1867. 576.

Mióta a fehér emberek Amerika partjain először kikötöttek, szüntelenül dühöng a háború a különböző szinüek között, s e háború borzasztó elkeseredettséggel folyik életre-halálra a távol nyugaton. Hogy miként fog az végződni, afelől már senki se kételkedhet; az indiánok sorsa el van határozva. Máris közel 100 kisebb-nagyobb törzs tűnt el nyomtalanul — eltűntek, elköltöztek a „nagyszellem"-hez, (Manitou, az indiánok legfőbb istensége,) pusztán csakis a fehér emberekkel való érintkezés következtében. Számuk, mely különben soha sem volt felette nagy, folyton apad, s mai napság az Egyesült Államokban s Észak Amerika angol birtokaiban már csak mintegy 350 000 főre megy.

Ami a kegyetlenséget illeti, e tekintetbene gyik fél sem tehet szemrehányásokat a másiknak ; a skalpirozást (a fejbőr lenyúzását) rég eltanulta a fehér ember a vöröstől, s a „czivilizáltak" barbársága tán még fölülmúlja a ,,vadak"-ét, mert a fehérek sok államban rendszeres vadászatokat rendeznek az indiánokra vagy pedig dijakat tűznek ki fejeikre, mint a veszélyes vadállatokéra.

A jelen háborúskodást a fehérek és indiánok között az Uj-Yorktól San Franciskóig terjedő nagy amerikai vaspálya építése lobbantotta lángra. Az indiánok minden erejükkel ellenszegültek az építésnek. Minden talpalatnyi föld, melyen a vasút előbbre hatol, fehérek vérével van áztatva.

Mint a forró földövi zivatar, oly véletlenül jelennek meg az indiánok gyors lovaikon s éppen oly gyorsan tűnnek el ismét; égetés, gyilkolás, rablás s mindenféle nemtelenség jelzi a puszta vidékeket, hol ők viharként átvonultak. Bajosan érheti el őket a boszú karja a néptelen tájakon, mert gyorsan szétosztanak mindenfelé, pusztitó eszközöket,, más pontokon újból kezdhessék. A törzsek, melyek most fegyverben állnak, valami 78 000 harczossal rendelkeznek. Kemény természetű, erős kitartásu apró lovaik csaknem hozzáférhetetlenekké teszik őket, s az eddigi tapasztalás azt mutatja, hogy egy megölt indiánra 2 — 3 fehér is esik, valamint a pénz- és egyéb értékbeli veszteségek is leginkább az utóbbiakat sújtják.

A háború szinte annyi költségbe kerül, mint a nagy polgárháború került, mert az eddigi költekezések naponkint 150 000 dollárra rúgtak. Az Egyesült Államok csapatainak fővezérei Custer és Hankock tábornokok. Nyílt csatákban eddigelé nemhogy némi eredményre tehettek volna szert, de többször vereséget is szenvedtek az indiánoktól. E csatározások történelme számos olyan jelenetet képes fölmutatni, melyek egy regényírónak bőséges anyagot szolgáltatnának. A mi képünk is, mely egy amerikai eredetiről van átvéve, egy ily jelenetet ábrázol az indián háborúból.

A felbőszült indiánt éppen akkor találja szíven halálosan sebzett ellene, mikor ő emezt harczi bárdjával meg akarja gyilkolni. A sebesültek lovai meg vannak hökkenve, mintha sejtenék, hogy gazdátlanul maradtak. A kongresszus belátta, hogy az indiánok megfékezésére a haderő elégtelen s más úton igyekszik lecsöndesiteni őket. Ugyanis meg akarja kisérelni, hogy vajon nem sikerülne-e az indiánokat a vaspályától távol eső, elkülönített vidékekre letelepietni és őket a nemzet költségén tartani, csakhogy békében maradjanak. Hanem e szép terv is meghiúsult, vagy legalább igen csekély mértékben sikerült.

1500 sioux-indián elfogadta ugyan az ajánlatot s már ki is kapják minden tizedik napon  a részüket a nekik szánt élelmiszerekből. Minthogy sem lopni, sem vadászni nem kénytelenek, igen boldogoknak tartják magukat. Hanem a többi 15 000 sioux-indián büszkén utasította vissza ezen ajánlatot. Ők a régi szabadságukról nem akarnak lemondani és inkább harczolva vagy éhen pusztulnak el. Miután állandó lakáshoz nem akar alkalmazkodni, előbb - utóbb kénytelen lesz a benyomuló földmives népségnek tért engedni, és ahol engedni nem akarnak, pusztulás vár rajok. S.L.

Hegedüs Sándor: VISSZAPILLANTÁS A SPANYOL-AMERIKAI HÁBORÚRA. 1898.  597.

Pár puskalövés még és vége a háborúnak. Azok a pánczél-szörnyetegek visszahúzódnak észak felé, hogy megpihenjenek otthonukban, a ragyogó városok lábai előtt. Az árbocz-csúcsra fölvonják a lobogót és azt a csillagos vászondarabot diadalittas örömmel üdvözlik a yankee-földön. Spanyolországba meg visszakerül a sok rossz puska, hajórakomány-számra a tépett, agyonkínzott katona és végzetül a hajóraj helyett nyakukba szakad a tengernyi adósság.

Ezzel aztán vége lesz mindennek. Az óriás deficzit teljes súlyával fog Spanyolországra nehezedni és az egész kiélt birodalom össze fog horpadni az iszonyú terhe alatt. Most, mikor már csak a vég van hátra, érdekes végignézni a közelmúlt eseményeinek sorozatán, melyek tőlünk távol messzeségben oly sok véráldozattal folytak le.

Február derekán levegőbe röpült a «Maine» és április végén szólalt meg az első ágyúlövés. Ez volt a két fontosabb eset a manilai győzelemig, melytől kezdve bizonyossá lett, hogy az unió részén lesz a diadal. Már évtizedek óta függetlenségre vágyott Kuba, de Spanyolország görcsösen ragaszkodott ehhez a nagy kávétermő szigettartományhoz, és erőtlen kézzel is meg akarta tartani sajátjának.

Szerencsétlen Spanyolország! A gyarmatpolitikához nem értett, ezért esik ki kezéből a legszebb tartomány és zúdul rá annyi csapás. Az unió legalsó államától, a keskeny nyakú Floridától, alig van pár órányira Havanna, Kuba sziget fővárosa. Csoda-e, hogy oly közel a szabadságot élvező Egyesült Államokhoz, az agyonkínzott szigetben föléledt a szabadságszeretet ?

A kubai lázadó csapatok a függetlenség eszméjét hirdették és az agyonnyúzott adózó népet fölkelésre birták. Az anyaország küldözte csapatait egyre-másra; de hiába! A rendezett spanyol seregek nem birtak a rendetlen fölkelőkkel, kiket az Egyesült Államok politikája támogatott.

Fitzhugh Lee volt Havannában az Egyesült Államok konzulja, és ő részletesen, minden mozzanatról, ami a szigeten történt, megküldte jelentését kormányának Washingtonba. Az ő tudósításai nagyban elősegítették a fölkelők bátorságát és nagy befolyást gyakoroltak arra, hogy a «Fehér ház»-ból háborút üzenjenek Spanyolországnak.

És csakugyan a kongresszus nyomásának engedett Mac Kinley és visszahívta követét Madridból. Pár nap múlva aztán az üzenetváltás helyett az ágyúk adták a rövid feleleteket. A washingtoni határozat után Mac Kinley elküldte titkos parancsát Dewey admirálisnak és megkezdődött az Unió diadalainak sorozata.

Semmi kétség, hogy Kuba végleg kiesik a spanyol kézből, s felszabadul. Amerika nem fogja erőszakkal bekebelezni. Ez most annyi volna, mint állandóan harezban állni, ami pedig az Uniónak sem lenne kellemes.

Mac Kinley várni fog, mig lassan lecsillapúlnak és belátják a kubaiak, hogy önmaguk nem tudják igazgatni szigetüket és akkor onnét a sziget földjéről fogják kérni a hatalmas Uniót, fogadja őket kegyesen kegyelmébe. A kis Hawai is csak úgy tett. A szabadság óriási ereje Kubát és a körötte fekvő agyongyötört rabszolga tartományokat is az Egyesült Államok kötelékébe fogja vonzani. Portorikó is yankee kézbe kerül. Szüksége van rá. Valamikor ide fog nyílni az a csatorna, mely Közép-Amerika keskeny testét átmetszi Panamánál. Azért akar a yankee Portorikóba beülni, szemben a csatorna szájával, hogy majd uralkodhassék mind a két tengeren : az Atlantin és a Nagy Óczeánon. Ami a csatákat illeti, azokról naponként elvégezte a híradást a kábeltáviró.

Minő változás volt a közvéleményben, mely először Spanyolország pártját fogta, aztán lassan átállt az Unió felé! Az Unió fényesen igazolta azt a híres mondást, hogy a háború győzelméhez csak egy dolog kell: pénz, és csakis pénz. Mikor a háború kitört, még alig volt készen bármi is, és pár hónap alatt seregek termettek elő az őserdőkből. A tengeri csaták szinte játék-manőverek voltak az amerikaiaknak. Dewey győzelme Manilánál egyszerű czéllövészet volt azokra a lehorgonyzott hajókra, melyeken még a kazán tüze sem dolgozott, hogy nehézkesen megmozdulhassanak.

Szegény Cervera úgy beszorult a sanjago de cubai öbölbe, hogy többé ki sem tudott belőle menekülni. Egész hajóhada odaveszett s ő maga fogságba jutott. Ez vizen volt. A szárazon hosszabb volt a küzdelem. A spanyolok az amerikaiak minden partraszállásánál megjelentek, hogy visszaverjék a zsoldos sereget, de aztán csak ismét eloszlottak, szétfutottak a parti hegyek fái közé. Hiába volt spanyol részről minden erőfeszítés, véráldozat, pénzkidobás; Amerika győzte mindeniket.

Miles tábornok táborával Kuba és Portorikó ura lett, de a diadalünnepély elmarad, azt megülni nem lesz ott idő, nem lesz diadalmi tor. A sárga arczú spanyol emberek nem tudták úgy megrontani az Unió seregét, mint ahogy most a sárga halál teszi. A dicsőséges háború végéig várt ez; ott leselkedett a mély völgyek mocsaraiban s aztán, mikor az amerikaiak bevonultak San-Jago de Cubába és onnét a tartomány belsejébe, ő is előtört és bevonult az amerikai táborba. És most Miles tábornok vitézei ezerszámra feküsznek a tábori ágyakon és visszavágynak szabad hazájukba. Szépen haza hordják őket a dicsőség után győztesen és betegen.

Amerika elérte czélját, elérte mindazt, amire csak vágyott, s talán még többet egy-két szigettel, mint amire számított; de szegény Spanyolország nem veszthetett el többet; hiszen mindenét elvesztette.

A NŐKRŐL

NŐK MINT A HEGEDŰ MESTEREI. 1889. 177.

Mikor Mozarttól egyszer azt kérdezték, mi kívántatik meg egy jó zongora-játékosnál, ujjaira, homlokára és szivére mutatott, mintegy azt jelezve ezzel, hogy: gyakorlott ujjak, értelem és érzés. Pedig a zongora valódi gép a hegedűhöz képest, s oly hideg hangszer (Chopin mit szólna ehhez?, hogy még legmesteribb játszói is nehezen képesek mindazt az érzést beléje önteni, amit akarnának. Ellenben a hegedű a legmelegebb és szívhez szólóbb, mely hajlékonyan idomul a játszó egyéniségéhez, s mint ilyen minden egyébnél alkalmasabb a nők zenei képzésére szolgálni eszközül.

Hangterjedelemben, erőben és változatosságban igaz, hogy az orgona marad mindig a hangszerek királya. De még ez is háttérbe szorul a hegedű és válfajai, a violin, a csello és nagybőgő előtt két fontos tekintetben. Értjük a zenei indulatok kifejezését és az emberi hang tiszta effektusait. Mindenekelőtt minden más hangszer többé kevésbé nélkülözi a dallamosságot, a tiszta kantilenát és pedig a zongora csak ugy mint a hárfa és a gitár, mert mindezek ütő hangszerek és nem képesek kitartani a megütött hangot. Ellenben a fuvola, az orgona és más fúvóhangszerek bírnak ugyan a sostenente képességgel, de nem töltik be  a hanglétra hézagait, mint az emberi hang, pedig ezek a hézagok tényleg léteznek. Példának okáért a művelt nemzeteknél érvényben levő oktáva ma mindössze tizenhárom tisztán megkülönböztethető hangot foglal magában.

De az elméleti tudósok, Helmholtz és mások által konstruált hanglétra, az úgynevezett elméleti hanglétra, tizenhét külön hangot állapít meg, sőt még az is kevés az éles fül által a középső C és oktávája közt megkülönböztethető számtalan hangfokozathoz képest. Az emberi hang képes mindezen hangárnyalatokat visszaadni, épp úgy a hegedű és válfajai is.

Rövid magyarázat még érthetőbbé fogja tenni a mondottakat. Fölvették, hogy egy megpattantott húr hangmagassága a hur által előidézett rezgések mennyiségétől függ. Minél több a rezgés, annál magasabb a hang. így a rezgések száma a középső C-nél — mondjuk — 256, a cisnél 271. Ámde a 256 és 271 között nagy hézag marad. Az ügyes hegedűs ezt a hézagot a C-től a cis-ig ujjai csúsztatásával ugy be tudja tölteni, hogy a két hangjegy között álló minden közbevetett hang érzékelhetővé válik.

Ez a lágyság és hajlékonyság tehát az, amely a hegedűt a mi szemünkben «par excellence» női hangszerré minősíti,  egyszersmind gyökeresebb átalakulást visz véghez hangversenytermeinkben is a hegedű javára, s a zongora eddig monopolizált uralma rovására. Ennek jelei eddig is mind nagyobb számmal mutatkoznak. A billentyűk érzés nélküli virtuózai mind jobban veszteni kezdik a talajt lábaik alól, és a műsorokban nagyobb és nagyobb érvényt követel magának a hegedűjáték.

Persze, hogy egyelőre ennek a versenynek még sok minden nehezíti meg a sikerét. Legelső sorban az a tény, hogy a kiváló hegedűművész sokkal ritkább a zongoraművésznél s mig a zongorajáték terén minden év hoz egynéhány új nevet forgalomba, melyeknek viselői többé-kevésbé ünnepelt mesterek iskoláiból kerültek ki, és körülbelül egyenlő arányban képviselik a gyöngébb és az erősebb nemet; addig a hegedűművészet fényes nevű képviselői gyérebb számmal fordulnak elő, s ezek között is a nők jobbára tartózkodnak a nyilvános szerepléstől.

Azt kell hinnünk, hogy ennek oka kiváltképpen a nők nyilvános fellépése iránt egész a legközelebbi múlt időkig általánosan táplált elfogult előítélet. Hisz még a múlt században is a később világhírre jutott Mara Gertrudnak le kellett mondania arról a tervéről, hogy hegedű virtuóznö legyen s fel kellett cserélnie ezt a pályát az énekesnői pályával. Csak néhány évtizeddel ezelőtt kezdett a hegedű a nőknél is polgárjogot szerezni magának, mikor első két női csillaga, a Milanollo testvérek, Mária és Teréz, diadallal járták be Európát s Budapesten is megfordultak.

E  világhírű testvérpárnak az tnokahugai a most élő Milanollo testvérek, Adél és Klotild, egyik 19, a másik 16 éves, akik nagynénjeiknek teljes mértékben örökölték tehetségüket, ugy hogy egy élelmes franczia, ki őket Turin utczáin zenélve találta, elég jó gondolatnak vélte, ügyüket felkarolni, s kiképeztetésük után velük ismét felújítani a régi Milanollók dicsőséges körútjának emlékeit.

A mai Milanollo-pár főleg unisono játékának minden képzetet felülmúló összhangjában és egyöntetűségében tűnik ki, úgy hogy a hallgató csak egy hegedű játékát véli hallani s ez a speczialitásuk semmivel sem áll hátrább a Thern testvérek zongorajátékánál.

De ami a hegedűnek legtöbb népszerűséget szerzett a gyöngéd nemnél, az a nálunk is fellépett Tua Terezina tüneményes sikere volt, mely pár évvel ezelőtt valóságos lázba hozta a hangversenytermek műértő és laikus közönségét. Az olasz «hegedű-tündér, amint az elragadtatás euphoniájával nevezték el a bájos gyermeteg alakot, valódi kultuszt vivott ki, mely egymásután serkentette utánzásra a hivatott tehetségek egész sorát, s ezek közt elsősorban az amerikai Senkrah Annát s az angol Carpenter Nellyt.

Ugy Tua Terésinának, mint a canadai születésű Senkrah Annának (tulajdonképpen a Harkness családi név megfordítása) a párisi Massard volt tanítójuk és mesterük s Senkrah Anna sincs még több 28 évesnél, bár kitűnő tekhnikája, precziz előadása s főleg káprázatos arpeggioja és staccatója már is az elsők közé emelik.

Még ifjabb nála, alig 18 éves Sarasaié tanítványa, Carpenter Nelly, ki a hírneves énekesnő Bembrioh Marcella kíséretében kezdte művészi pályáját, de caakhamar elszakadt a társaságtól, hogy önálló hangversenyeket adjon, s ma már méltó harmadikként társul Tua Terézinához és Senkrah Annához, mint a hegedű grácziája.

Az ifjabb csillagok mellett még időnként hallani Normann-Ncnidn asszonyról is, bár az ö fénykora valamivel korábbra esik, s velük párhuzamban említhető, bár játékának művészi bevégzettsége korántsem éri el azokét, a Wieniawsky tanítványa, Dolgorucky herczegnő is. Utóbbi sűrű emlegetés tárgyául szolgált nemrég a különcz Pignatelli herezegnöhöz való viszonyáért, mely nevet egy Moreau impressarion elkövetett zsarolási kísérlettel hozta alaptalan összeköttetésbe. A becsi rendőrség le is tartóztatta, de két hó múlva, ártatlansága kiderülvén, szabadlábra helyezte.

A herczegnő egy Casnas de Le-pierre nevű spanyol zenész leánya, csak később lett herczegnövé, Dolgorucky herczeggel való házassága utján, s Mária Alexandrovna czáné udvari hegedűsévé. Házassága a herczeggel rövid tartamú volt, a könnyű vérű világfi elvált tőle s fiát is elraboltatta, mire a herczegnő, hogy fenntarthassa magát, visszatért a művészi pályára, amiben érdekes egyénisége is nagy előmenetelt tudott biztosítni neki.

Föl kell említenünk még a hazai jobb virtuóznök közül is Deckner Saroltát és Hermann Mariskát; mindkettőt nem egy hangversenyéről ismeri közönségünk. Amaz aradi, ez pedig kolozsvári születésű. Igaz, hogy a hegedüjáték sok más egyéb fizikai föltétel mellett erős mellet is követel, mely a férfinemben hamarabb talál megfelelő föltételekre, de ettől eltekintve, ismételve is kimondjuk, hogy előttünk a nő egész egyénisége és szervezete is rátermettebbnek látszik a hegedű kezelésére, mint a zongora nagy dynamikai effektusainak kifejtésére.

MAGYAR NŐK AZ 1790-IK ÉVI BUDAI ORSZÁGGYŰLÉSEN 1882. 813.

 A nagyon érdekes szöveg csak olvasható, nem levehető,  mert írásvédett. G.