h14–13. Vasárnapi Újság. Tárcacikkek; Költemények. 1914 – 1921

2014. 04. 17. – 05. 08.

Tartalom

Bevezetés

Tárcacikkek, napi érdekű közlemények

Szöllössy Zsigmond; Szép Ernő

A német; francia; orosz/török/magyar; orosz /1914/; angol /1915/

Költemények

Függelék

A HÁBORÚ NAPJAI. 1916

Váczy János: Tompa

Bevezetés

A hetilap utolsó éveit hanyatlónak, tartalmatlannak ítélik. Kétségkívül

csökkent az irodalmi szöveg, néhány rovat megszűnt vagy átalakult. Uralkodó téma

a háború, a lap jelentős terjedelmét foglalják el a háborús képek. Tárcacikk

gyanánt kiállítási beszámolókat is közöltek. Azt nem szokták emlegetni, hogy az

utolsó öt évben több mint 20 nyugatos szerző publikált / még 1921-ben is Kosztolányi/,

köztük a már említetten kívül Babits, Krúdy, Schöpflin, Színi Gyula, Szép Ernő,

akitől több rövid írást /tárcát/ közölnek. Erre az időre esett az I. világháborún kívül,

a vörös, majd a fehér uralom. Néhány hónapig meg sem jelenhetett a lap.

Érdekesek a háborúban résztvevő országok jellemzése, többnyire Szöllössy Zsigmond tollából.
Az ország-csonkítás reakciója néhány irredenta írás. Több képet közlünk a régi Pest-Budáról.
Főleg a nem nyugatos versekből válogattunk. A színvonal vegyes.

Jellemzőek a terjedelmes versek, ezek többségét rövidítve adjuk.

Tárcacikkek

1914. 5. 88. Paál Jób: AMIKOR A LÁNCHID MEGSZÜLETETT. Száz éve lesz maholnap annak, hogy Széchenyi István fejében megszületett a Lánchíd eszméje. A legnagyobb magyar, esztendőkön keresztül dolgozott azon, hogy komolyan vegyék a tervét. 1828-ban leveleket írt Londonba, a Lánchíd érdekében, 1829. június 30-án pedig kész tervet nyújtott be a nádornak. Óriási ellenzéke volt a tervnek, a diétákon. Az 1832. december 10-án megnyílt, és 40 hónapig tartott országgyűlésen csak nagy erőfeszítések után sikerült törvényt hozni arról, hogy Buda és Pest között állóhidat építenek a Dunán, és hogy ezen az állóhídon a nemesek is tartoznak vámot fizetni…

A hajóhídon megkezdik a nemesektől a vámszedést, hogy az állóhíd költségei gyorsabban együtt legyenek. Képtelenség azért fizetni, ami nem is létezik és létezése is bizonytalan – mondták az ellenzők…

A RÉGI HAJÓHÍD PESTI HÍDFEJE.

1849. november hó 21-én volt a Lánchíd nyilvános megnyitása, azért a hidat 1848-ban is használták. A szabadságharc ideje alatt állandóan jártak rajta a katonák. 1849-ben két ízben is fenyegette a készen lévő remekművet a megsemmisülés. Budavára bevétele napján Alnoch mérnökkari ezredes lőporos hordókat robbantott föl a híd alatt, de a robbanás csak őt ölte meg, a hidat nem. Kevés magyar alkotásnak van olyan gazdag irodalma, mint épen ennek a hídnak. A 40-es években mindenütt szó van róla. Rengeteg rajz, metszet mutatja be az építkezés különböző fázisait. A metszeteknek, rajzoknak gyönyörű gyűjteménye van a Székesfővárosi Múzeumban,…

1914. 15. 287. Iván Ede: YBL MIKLÓS. Születésének századik évfordulója alkalmából.

Április 6-ikán telt be száz esztendeje, hogy a magyar építőművészet egyik legnagyobb alkotója, a halhatatlan nevű Ybl Miklós megszületett. Ybl alkotásai, amelyek félszázadnál hosszabb időn át szinte tüneményes bőséggel fakadtak teremtő erejéből, lépten-nyomon hirdetik, mit jelentett és jelent számunkra Ybl Miklós. Szerte az országban egész sereg restaurált és újon épített kastély és templom hirdeti nevét, s ha Budapest múlt századbeli építéseinek történetét lapozzuk, ámulva vesszük észre, hogy Ybl Miklós neve csaknem minden esztendő történetének lapján ékeskedik. Ezek a monumentális középületek, csendes utcák főúri palotái büszkén hirdetik ma is a szertelen és zagyva stílus-keverékből amerikai módra felépült modern Budapest épületrengetegeiben, hogy Ybl alkotó zsenije Budapestet egész sereg olyan épülettel gazdagította, amelyek örökké büszkeségei lesznek….

A BUDAI VÁRKERT ÉPÍTMÉNYEINEK KÖZÉPSŐ RÉSZE.

*

YBL MIKLÓS NEVEZETESEBB ÉPÍTMÉNYEI. - Balogh Rudolf felvételei. További

alkotásai: A GRÓF KÁROLYI-PALOTA A MUZEUM-UTCZA ÉS ESTERHÁZY-

UTCZA SARKÁN; A MARGITSZIGETI FÜRDŐ;A BUDAI VÁR KRISZTINA

VÁROSI RÉSZE, MELY YBL TERVEI SZERINT ÉPÜLT; A M. KIR. OPERAHÁZ ;

A LIPÓTVÁROSI BAZILIKA

*

Ybl 1814. április 6-án született Székesfehérvárott. Apja kereskedő volt, aki szívesen látta, hogy fia tudományos pályára készül. Egészen fiatalon kerül Bécsbe a politechnikumra, majd Münchenben folytatja építészeti tanulmányait. Amikor hazatért, Budán keresett valami alkalmazást…1835-ben Prágába ment, s négyévi ottléte alatt felépítette a Kinsky-palotát. Ennek befejezése után Olaszországba vágyódott, ahol hosszabb ideig maradt. Amikor visszatért Itáliából, Károlyi István gróf megbízta a fóti templom elkészítésével, egyik legszebb feladatával. Ugyancsak ezen idő alatt készítette el a fóti kastélyt is. 1851-ben Károlyi István gróf költségén ismét Olaszországba ment, s amikor onnét hazatért, s végleg itthon telepedett meg, egymásután halmozták el megrendelésekkel…

A lipótvárosi bazilika, a melynek felépítése oly sok gondot és nehézséget okozott a fővárosnak, az ő keze alatt nyert befejezést. Hild József tervei szerint megkezdett nagyarányú építkezést Hild halála után 1864-ben vette át. Az építési terveket teljesen átalakította, úgy, hogy a templom valójában Ybl alkotásának tekinthető. Az olasz reneszánsz stílusban elkészült templom Ybl művészetének egyik legszebb s legjellemzőbb emléke. 1891 január 22-én, nyolcvanadik életévéhez közel, ragadta el a halál. Halála után öt év múlva barátai szobrot állítottak neki Budán, egyik legsikerültebb alkotása, a Várbazár mellett.

1914. 5. 90. A TŐZSDE JUBILEUMA. Ötven esztendővel ezelőtt, 1804. január 18-án a Lloyd-épület emeleti nagytermében, ahol sokáig a régi szabadelvű párt tartotta összejöveteleit, és ahol ma a munkapárt helyiségei vannak, fontos tanácskozásra jöttek össze az akkori Pest kereskedelmi életének vezető emberei. A mai Károly-körút elődjének, az Ország-út szerény gabona- és gyapjúboltjainak gazdái, ma már milliókkal rendelkező cégek megalapítói akkor teremtették meg az áru- és értéktőzsdét. Megalapításától a Lloyd épületnek abban a négyszögletes szobájában tanácskoztak hosszú ideig az alapítók, ahol ma a házmester lakik.

A tőzsde elődje már az ötvenes években megszületett Pesten, ahol most a Leszámítoló bank palotájában cipőüzlet van, ott kávéház volt akkor, és ebben a kávéházban kötöttek üzleteket a főváros gabonakereskedői. Több malom volt már akkor Pesten, a Henger-malom, a Lujza-malom, ezeknek a képviselői is eljöttek a kávéházba, megnézték az ügynökök mintáit, és ha azok megfeleltek, vásároltak búzát….

A tőzsde megalapítására irányuló akciók 1800-ban kezdődtek el. Ekkor jelent meg — február 20-án — egy osztrák császári pátens, amely elrendeli, hogy a monarchia forgalmasabb városaiban árú tőzsdéket állítsanak fel…

A BUDAPESTI TŐZSDE PALOTÁJA. - Balogh Rudolf

felvétele

A tőzsde első elnöke Kochmeister Frigyes volt, tőzsdei biztosnak pedig Lakatos Lajos nyugalmazott helytartótanácsi fogalmazót nevezte ki a helytartótanács.

Ott, ahol ma a Lloyd-palota házmestere lakik, jött össze majdnem mindennap tanácskozásra a bizottság. Ezeken a tanácskozásokon beszélték meg a tőzsde szervezetének részleteit és itt állapították meg. hogy a tőzsde megnyitása minden különös ünnepélyességek nélkül, január 15-én történjék meg. A megnyitás a határozat ellenére nem nélkülözte az ünnepélyes jelleget; Pest város főpolgármestere Krászonyi József is megjelent, és az elnök hosszabb beszédben vázolta a tőzsde jelentőségét….

Ötven esztendő alatt a tőzsdének három elnöke volt, Kochmeister Frigyes báró, aki negyven esztendeig intézte a tőzsde ügyeit, azután Kornfeld Zsigmond báró, akinek legnagyobb érdeme, hogy megmagyarosította a tőzsdét. Élén jelenleg Horváth Elemér miniszteri tanácsos, a Magyar Általános Hitelbank igazgatója áll.

Szép Ernő

/ Szép nagyszámú írását együtt közöljük. G./

1914. 7. 132. A havas sziget. Szép Ernő.

Drága olvasóm, volna egy pár perced gyönge mondanivalóm meghallgatására? Bágyadtan adom át magamat a penna kényének, — én magam érzem veled szemben való kötelességemet, mint úgynevezett hírlapíró és töprengtem most is sokáig, mivel tudnék hízelkedni érdeklődésednek, drága olvasóm. Keresztül-kasul képzelődtem az egész világon, emlékezetemben elkérődztem a héten olvasott újságokat, azután összeráncolt homlokkal végigborongtam Budapest életének külsőségein, utcai, kávéházi dolgokon, meg minden egyében, amit a társadalmi osztályok útjain csavarogván látnom lehet. Azután a korcsolyázni siető fiatal leányok tündérlettek el előttem képzeletemben, azután a nyomorra gondoltam, meg a kórházak nehéz szagú termeiben merengő betegekre, meg a vizsgálati fogságban töprengő rabokra, azután a lezajlott Széchenyi-bálra, a melyen nem voltam jelen, de a báli névsort másnap végigolvastam az újságban, azután a főúri vadászatokra gondoltam, azután a színházi eseményekre gondoltam, azután minden átmenet nélkül a halál jutott eszembe. Ez a feketébe öltözött ünnepélyes úriember mindennap bekopogtat magányomba, hogy fölajánlja szolgálatait. Leveszi a fejéről meredek, divatja múlt cilinderét, amelyen széles gyászszalagot hord, s halkan, hízelegve kezd beszélni, mint valami cigaretta-ügynök, aki finom, ópiumos kairói készítményeket ajánl, parafa vagy szalmaszopókával….

A téli sziget Budapest partjai között mintha valami elvarázsolt világ lenne. Idegen regényekből, amelyeket a legérzékenyebb ifjúkorban olvastam, s régi operákból emlékemben szendergő képekhez próbálom hasonlítani. Minden benne van, de semmihez se hasonlít, minden élő és lefestett tájtól, minden emléktől és képzelettől idegen a szépsége, bája és melankóliája. Az élet télire elhagyja a szigetet, a hotelekben alszik a homály a betett zsalugáterek mögött. A vendéglők oszlopos teraszain a székek felültek az asztalokra, a galamblövészet pavilonja néma. A dúcokban lakó galambok örök boldogságról ábrándoznak, a fehér teniszpálya az angol szavakkal futkosó kisasszonyok után mélázik, néma és merengő az ünnepélyes kis cukrászda meg a vidám tejcsarnok, a parti kávéház most hallgatag. Romantikus kastély s a cigányzene pavilonjának asztala, amelyen nyáron a cimbalom szokott hanyatt feküdni, teli van megfeketült falevelekkel, a melyeket még az őszi szél lebbentett oda. Az egyszerű emberek, akik télen is itt tesznek-vesznek, oly különös, távoli alakokká szelídülnek. A kertész, aki üvegházai felé sétál délelőtt, a levélhordó, aki gondolkozva tűnik tova a havas bokrok közt, az ősz portás, aki fonnyadt arany sipkájában a néptelen hotel előtt sütkérezik…

A sziget alsó végében jégpálya van, a híd mellett, alkonyatkor színes villanykörték széles koszorúja gyullad fölötte s a bosnyák banda kezd játszani a korcsolyázóknak s az erőszakos katonazene megszelídülve s álmodozva terjeng befelé a csöndes szigetre. Ha az ember bent jár a sziget közepén, nem is tudja kivenni, mit játszanak a bosnyákok, csak tűnődésének tétova zenekíséretét hallja ós fehér lombok alatt fehér földön járva, úgy el tudja gondolni magában, milyennek kéne lenni a világnak, egy-egy reggeli vagy esti sétát naplóba lehetne írni, mint az élet legdrágább eseményeit.

1914. 21. 407. Szép Ernő: Margitsziget

1914. május. 12.

Ma délután magamban

A hotel előtt ültem,

Egy könyvvel az ölemben

S mellemre lankadt fejjel

Olvastam és olvastam

S a könyv napsütött lapján

Vadgesztenye-levélnek

Árnyéka mozgott lassan,

Egyszer csak észrevettem,

Hogy szemeim nem járnak,

Csak néznek mozdulatlan

A könyvbe és nem látom

A sorban a betűket

S nem tudom, mit olvastam

És hosszú, mély sóhajjal

Felocsúdtam a könyvből

És a mutató-ujjam

A két lap közzé dugtam

S a balkezem lelankadt

S lassan hintálta könyvem

S lábam keresztbe tettem,

És széjjelnéztem s láttam.

Hogy előttem a füvön

Egy fekete madár megy,

S mindig biccent fejével

És a mezőnek szélin

A virágágy szívében

A piros tulipánok

Úgy égnek, mint a lángok

A fényes napsütésben

S messzebb két néma ember

Kaszál a hosszú fűben

S egyformán jár a karjuk

És a Dunán mögöttük

Fényes fehér hajó tűnt,

Egyet sípolt, még egyet

És a part kocsiútján

Sötét hintó futott el

Egy úr s egy nő ült benne

S kék volt az ég fölöttük

S fehér felhők az égen.

Ültem, hallgattam, néztem

És az jutott eszembe,

Hogy egyszer meghalok majd

S többé sohasem élek.

1914. 14. 272. Szép Ernő: Süt a nap. Az omnibusz oldalán fölragyognak a reklámtáblák betűi, az ablakok szikráznak, a házak sárga falai mosolyognak, szinte világítanak, ajkaim mohón nyílnak lélegzetet venni, az égnek olcsó kék színe van, mint a kirakatban a selyempaplannak. Az utcán megyek, és elfelejtem, hová akartam menni, és megállok a járda közepén, és csodálkozva nézek körül a szép időben, képzeletemet szédíti az örök idő körhintája, amelynek édes és keserves zenéjű forgásában megint a tavasz képe jött a szemem elé. Milyen szép idő van. A rikkancs gyorsabban szalad, és hangosabban kántálja a lapokat, a kocsis emelgeti az ostort, suhogtatja és csettintget a nyelvével a lónak, a ló szalad, mert jól esik neki szaladni, a fáradt kocsi is örömest gurul, a hordárok sipkáján az életöröm piroslik. Tavasz...A mondain világ Olaszországba utazik, a szegény neuraszténiások meg rosszul érzik magukat, nyugtalanok, éjszaka sokat sóhajtoznak és sírnak is egy kicsit, ha tudnak. Oh, én nem akarok magammal foglalkozni, szégyellem eltűnő életem gondjait, kínjait, kényességeit a föléje boruló végtelen kék ég alatt, s a nap sugarainak édes zápora alatt. Magamat, mint egy véletlen pelyhet fúvóm el lelkemről és mélységes megindultságban érzek együtt egy szegény világgal, amelynek a jó Isten megint engedélyezte a tavaszt.

BUDAVÁRA 1849-IKI BEVÉTELÉNEK ÉVFORDULÓJÁN TARTOTTÜNNEPÉLY, A HONVÉDELMI MINISZTÉRIUM ERKÉLYÉRŐL NÉZVE

/Disz-tér/ Bér Dezső rajza.

Hogy szeretlek szegény földi öröm, mely fölserkensz a tavaszt harsonázó napsugaraktól. Áldottak legyetek ápolatlan, mosdatlan kezek, a melyek az utcasarkon az ibolyacsokrot nyújtogatjátok, áldottak legyetek kék mennyországba vágyakozó piros luftballonok, áldottak legyetek elkínzott ráncos arcok, a melyek az utcán zölden mosolyogtok a rátok eső napfényben, áldottak legyetek a kapualjban sütkérező nyomorék koldusok, akiknek a lába szára csomóban végződik, áldottak legyetek napszámosok, akik a fának támasztott létrán állótok s a fölösleges ágacskákat vagdaljátok, áldottak legyetek elmélyedt kereskedősegédek…

Áldottak legyetek szegény szerelmes párok, akik estefelé a Ligetbe jártok sétálni, derékon ölelve egymást. Áldottak legyetek vén koldusok és fiatal csavargók, akik az országúton mentek és leültök a mérföld-jelzőre a csizmátokat lehúzni. Áldottak legyetek gyámoltalan birkák, akik feltartjátok a fejetek és egymás felé bégettek a karámban, és a loncsos kutyák, akik egymáson hemperegve marakodtok a tanyán, áldottak legyetek pondrók a nyirkos pincében a hordók alatt, kik megérzitek, hogy a poros pinceablakon besüt a nap. Áldottak legyetek fagyott magocskák a föld alatt, akik puhultok, dagadtok, gyötrődtök és fölhasadtok, és szűzi zöld füvecskét hoztok világra. Áldott légy mindenféle dudva veteményes kertben, szántóföldön, árokparton és szemétdombon, melyeknek magját senki se látta, senki se vetette, melyeknek nevét senki se kérdezi, melyeket felszurkálnak, kitaposnak, elpusztítanak mindig, mégis kijönnek a földre, hogy ők is éljenek egy kicsit, mert süt a nap!

1914. 15. 298. Piros tojás. Szép Ernő. Öröm, kedvesség, szépség, mély értelem, mind megvan ez húsvét ünnepének sejtelmes ajándékában, a piros tojásban. A tojás az ébredő élet jelképe, s a kapcsolat, melyet megleltek közte és az ébredő tavasz ünnepe közt, oly naiv s oly kínálkozó, hogy nem lepi meg az embert, mikor megtudja régi írásokból, hogy a tojásnak ez a kultusza régibb, mint a kereszténység, s talán van oly régi, mint az emberi gondolkozás története.

A legősibb följegyzés e kultuszról alighanem az, a melyet a kínai évkönyvekben lelni. A kínaiak tavaszi ünnepén már kétezer évvel Krisztus születése előtt hímes tojással ajándékozták meg egymást az emberek. A keményre főtt tojás volt a fő táplálékuk az ünnep három napján, mert vétett a vallás ellen, ki e napokon tüzet gyújtott. Valószínű, a tojás héjára festett képekből is következtetni lehet, hogy a kínaiak is meglelték már a tojásban minden keletkező élet jelképét. Az, hogy a régi egyiptomiak, az asszírok, a föníciaiak, a zsidók, a rómaiak, az ó-germánok ily szimbólumot láttak a tojásban, egészen bizonyos. Tavaszi ünnepeiken ismert és félreérthetetlen szerepe van a hímes tojásnak…

A hímes tojás pedig most is elválaszthatatlan a feltámadás ünnepétől. Most talán még inkább, mint valaha. Régi, kiirthatatlan hagyományok teszik elképzelhetetlenné a húsvétot piros tojás nélkül…Utóbb divatja múlt a természetes tojásnak s a cukor- és csokoládé-tojás kelendősége hihetetlenül megnövekedett. A franciák statisztikát készítettek róla, hogy Paris népe évente két millió frankot ad ki csokoládétojásra s feleannyit cukor-tojásra. De a nép, az igazi nép, hű marad a régi idők hímes tojásához. A falusi leány azzal váltja meg most is a húsvéti locsolást. Költészet van e népszokásban.

1914. 19. 376. Luxor. Szép Ernő. Úgy képzeltem, kérlek, hogy ebben a korban már a palotám dolgozószobájában írok. Firenzében óhajtottam lakni, vagy Firenze mellett, egyedül, a művészet és a természet szépségeinek harmóniájába andalítva lelkemet, a melynek a világ nehéz terhét kell hurcolni magában. Nápolyban, a Posillipon, amely oly hosszú, halk és előkelő, mint egy hegedűszóló az Operában. Ott is kinéztem egy csukott fehér kastélyt sötétzöld kertben, mert nem volt gazdája akkor, mikor ott magányosan végighajtattam egy ernyős olasz kocsin. Remegő önzéssel spekuláltam, hogy senki se fogja fölfedezni, milyen szép ez a ház, s ha visszatérek ide a csekk-könyvvel a kezemben, még mindig kiadó lesz s alku nélkül veszem meg és azonnal beléköltözök. A Borromeo szigetek mellett is elfutott vélem a vonat a parton s a kupé nyitott ablakán kikönyökölvén, besóhajtottam emlékezetembe egy rózsaszínű villát, amely körül magos fák állottak őrt s ablakai előragyogtak örömükben, hogy szemeimmel találkoztak. Itt is akartam lakni, a tündéri szigetfolton, s úgy gondoltam, hogy az erkélyen fogok írni, lelkendezvén az ég meg a tó kék szerelmében ós kábultan a magnólia mély, boldog illatától. Én nem is tudom, kérlek, hogy hanyagoltam el édes terveimet, még mindig itt vagyok, a drága napok megszöknek tőlem esténként, s úgy érzem, mintha egész életemet váróteremben kéne töltenem, a melyben idegesen sétálok fel s alá s utálattal nézegetem a falakon a sivár hirdetéseket, meg a panaszos reklámképeket, és minden lélegzetem sóhaj. Most írni akarok, s megdöbbenve veszem észre, hogy megint a kávéház fülkéjében ülök éjszaka, a pincért bámulom…Egy kis bádogdoboz is van az asztalon előttem, huszonöt egyptomi cigaretta van benne. A szivaros-gyerek tette elém, három koronát adtam neki, aztán elment innen. A bádogdoboz tetején arany írás és tarka kép. Dimitrino & Co., Manufaeture des Tabacs. Vörös hajú szultána dől hátra kerevetén, piros turbán a fürtéi fölött arany csillagokkal telinyomtatva, kék a köntöse, nyaka és karjai szabadok, a nyakán két sor aranypénz, mind a két csuklóján széles arany karperecek. Jobb kezében cigarettát tart, balkeze bágyadtan ereszti le a legyezőt. A szultána piros ajkai közül fehér felhőcske mereng elő…A cigarettázó szultána álomalakja alatt folyik a kék Nílus, két barna bárka úszik rajta, a sárga parton pálmák, mecsetek ormai, a szfinx, a három piramis, és fölöttük rózsaszínben nyomtatott felhőfoszlányok. Hányszor néztem e bágyadt szultánát a kéjes keleti táj fölött, mióta ezt a cigaretta fajtát szívom. Szemeit szomorúnak, sóvárnak láttam, s felém fordította tekintetét, a cigaretta-füst, forró és illatos sóhaj volt ajkán s szívemben keleti zene dobolt, ifjú nosztalgiám édes fájdalomban epekedett s bizarr vágyaim piros madarai röppentek el Kelet felé. Kék selyem ég, arany félhold, arany csillagok, vakmerő szenvedély s titokzatos szerencse várták ottan éjszakáimat, napjaimat unalmatlan tétlenség, édes heverés, fűszeres álmosság. Ah, egzotikus utak, amelyeket nem tettem meg. Mehetek-e még vajon? «On ne devient pas gai en voyage.» / Nem lett boldog az utazástól. G./ Honnét jut eszembe ez ? Igen: Flaubert Gusztáv írta egy levelében Egyiptomból. Mintha én írtam volna, mintha Egyiptomban is jártam volna már és Arábiában is és Indiában is, és mintha senkivel se találkoztam volna sehol, csak magammal. Fölnyitom a bádogdobozt, kiveszek egy Luxort, rágyújtok, lassan kiszívom az első füstöt, s tekintetem visszaesik a doboz tetejére, a szultána naiv színezésű alakjára s a primitív tájra, amelyen az unalom sárgállik és újra bemártom a pennát a tintába, mert írni készültem, csak egy kicsit meglepett a szórakozottság.

A CÉHBELIEK KIÁLLÍTÁSA A NEMZETI SZALONBAN

PIHENŐ NYMFA. Canova szoborműve.

1914. 24. 476. Ballag már a vén diák. Szép Ernő. Úgy szeretnék szólani hozzád, jó olvasó, mintha valami szép utazásból jöttem volna meg, mintha a magam ifjúságából érkeznék, s a magam emlékeinek gyöngéd bánatát hegedülném neked. Oh, nem jövök messziről, csak innen a moziból, a hol egy fáradt nyáresti órát töltöttem. És a fülledt és kedvetlen sötét helyiségben a birka invencióval kitalált német filmregények s embertelen olasz rémdrámák között láttam egy magyar képet, mely meghatott és felüdített s a képzelt emlék édesen lankasztó hintáján hintáltatta szívemet. Selmecbányán vették föl ezt a képet s elhozták ide az Andrássy-úti mozi vásznára azt a hagyományos diákünnepet, amelyet a selmecbányai erdész és bányász főiskola hallgatói tartanak a tanuló esztendő végén. Ballagásnak hívják egyszerűen ezt a szívre-ható ifjú ceremóniát, mert elballagnak a városból azok a fiúk, akik az utolsó diákesztendőt kitöltötték és nem jönnek vissza többet. Bizonyára a te füledet is megérintették már jó olvasó, az ő híres régi nótájuk méla hangjai…

Tekintetem végigkísérte a selmecbányai diákballagást, míg a hátam mögött odafenn, a gépész kis padlásán, egykedvűen berregett a projektográf masina. A kellemes fehér város főutcáján, a kétoldalt mosolyogva álldogáló lakók között jönnek a nagy diákok…

A ballagó diákok, utána cigányok jönnek, muzsikálnak. A kis bőgős sántikál, mert a baltérde mindig beleütődik a kisbőgőbe, a nagybőgő a bőgőhordozó cigány-proletár hátán van, a nagybőgős úri módon sétál utána s húzgálja lassan keresztbe rajta a széles vonót. A cigányok után cifra farsangi menet következik, a fiatal diákok kísérik a ballagó véneket, maskaráknak öltöztek föl, hosszú kígyóvonalban húzódnak s a kígyóvonal vidám kanyargásában komolyan lépkednek egymás nyomába ódon gigerlik, kámzsás papok, nagy hasú katonák, szerecsen, török basa, bakter…Jókai és Mikszáth könyveinek emléke sóhajt el fölöttük. A maskarádé jelmezeiből, figuráiból sejteni lehet a selmecbányai diákünnep régi származását. Alkalmasint azok a magyar teológus ifjak hozták haza e maskarás menet divatjait, tréfáit, akik elmúlt századokban a német s helvét városokba vándoroltak.

Ebben a fáradt s kedvetlen korban mintha az élet szürke árnyékát rátenné az iskolák udvarára, s mintha az árnyékon elfonnyadtak volna a fiúk diák illúziói, szertelen kedvük, fantáziájuk, virtusaik, komédiáik. A debreceni kollégium híres élete is elrendesedett, s a magyar diákéletnek ez a hatalmas, zengő vára is apró tanuló katonák szigorú kaszárnyája lett. A főváros kisebb diákjai az úgynevezett cserkészetet űzik, de ebben semmi magyarság és semmi diákság nincsen. Hogy a pesti nagy diákok milyen diákéletet élnek, arról nem tudok egyebet, mint a mennyit egy sárga füzetben olvastam a minap. A sárga füzetnek a címe: Diáknyomor az egyetemen.

1915. 44. 703. Obrenovác. Szép Ernő — A noteszemből kiszakított levelek. —

1914 december 8. Hosszú, hosszú utcába búvik az ezred az országútról. Obrenovác. Egymáshoz ragadt fehér, sárga, zöld, kék alacsony házak. Egy-egy emelet ugrik föl az utcában. Dél van, a nap süti a falakat. Egyforma dísztelen, piszkos, fáradt házak. Köves út, ezen járni pihenés Szerbiában. A ló feltartja a fejét, szívesen csatakol a kövezet sarában. A járdán katonák jönnek-mennek, a kapuk előtt katonák állnak, stájer porcellán-pipa a mellükön. Egy emeletes ház kapuja alól tábla mered előre: K. u. K. Kommandó. A tetőről egy rúdból sűrű drótok indulnak rézsút a levegőbe. Ez volt az obrenováci posta. Egy sarkon befordul a társaság egy közbe. A kis közön túl megint ég és mező. Nini, vasút! Két fekete vonal fut, egy helyen nyitott teherkocsik állnak. Sárga ház, rá van pingálva: Obrenovác. A fekete betűk alatt halvány cirill-betűk látszanak. Raktárbódé, teli zsákkal. Az állomás előtt egyenruhába öltözött aggastyán sétál. Kapitány. Estig pihenő. Négyezer ember boldogan lerogy a mezőre….

Egy borbélyműhely. Az ajtó fölött tábla, a táblán név, kibetűzöm unalmamban a cirill írást: Kosta Pristinovic. Az ajtó zárva van. Kétfelől a falon a két borbélyideál képe, egyik egy feketekabátos, szakállas, bodor hajú úr, a másik egy Vilmos császár-választékú szőke ifjú, kis bajusza van. Világoskék kabátja van, virágos mellénye mély kivágással, magas duplagallérjában rózsaszín csokor, a csokorban nyakkendőtű, nagy piros csillag, bizonyára rubint. Szórakozott tekintetem elmulat e hitvány és naiv pingáláson, nézek az ünnepélyes balkáni fiatalember híg kék szemébe, melyben valami élettelen ábránd panaszkodik, valami idegen, árva külvárosi kéj és bánat s mintha gitárhang pendülne e kék és merev és ostoba szemek mögött mélyen valahonnét, talán a divatjamúlt, ízléstelen pingált mellény alul, a láthatatlan szívből. Most veszem észre: virágot is mázoltak a gomblyukába. Egy udvarban hátul a sárban lesüllyedve egy rettenetes kövér fehér disznó röfög. Ez lehet a szerb disznók közt a Pasics.

Az utca közepén két tiszt áll és tanakodik. Kenyérről, lisztről, szalonnáról, borról, birkáról van szó. Bőrkabátjukban, bekecsükben, bottal a kezükben úgy festenek mint két bérlő vagy ispán, a kik bejöttek a pusztáról és a piacon találkoztak. Csakhogy katonasapka van a fejükön…

A tábor a mezőn hever az alkonyat alatt. A táboron túl a homályból sűrű báránybégetés hallik. Bárányokat vágnak. A fekete, zömök mozgókonyhák szája piroslik. Tüzek melegszenek a földön. Az ég Obrenovác fölött is fönségesen művészi. Messzi a hegyek hátán hó. A mezőn messze egy sor sötét, vékony fa nyúlik fel. A fák nem nőnek az égig, de azért jó magasra nőnek. Minden vidék szép. Sípolás, kongás, gőzpöfögés: az ütközetvonat vagonjait tologatják, kapcsolják. A mozdony idehúzza az állomás elé a hosszú vonatot. Csupa nyitott kocsi, olyan, amilyeneken fát, kőszenet szoktak szállítani. A homályosságban lassú sötét vándorok közelítenek az állomás felé arról a lenyugvó nap felől, lehajtott fejű egyforma alakok, fegyvertelen katonák.

Elered az eső. Az ütközetvonatot megrakták emberekkel. Minden vagonon végig sűrűn ülnek a fejek s a puskacsövek egymás mellett ágaskodnak feketén a sötétedésben. Zaj van. Mintha mindenki morogna. A vasutasok kiabálása jön-megy. A doktor folyton elkiáltja a nevem messziről, hogy tudjam, merre van. A katonák várnak a vagonokon, esik rájuk az eső. A csizmám csuszkái, az égő konyha felé megyek, a jövő-menő katonák közel hajolnak egymás arcába. A sátrakat felhúzzák. Az emberek a fejükre húzzák a pokrócokat, járkálnak. Távol egy lassú alföldi nótát danolnak. Sípolás. Az első zászlóalj indul. Múlnak a vagonok a sötétben, múlnak a mozdulatlan fejek rajtuk. A szalmatüzek a földön sercegnek, simák, küszködnek, alacsonyodnak, és végre kialszanak, mint a remények az ember szívében, egyik a másik után.

INDULÁS A TÁTRAI AUTOMOBIL TÚRAÚTRA

BUDAPESTRŐL, A KIGYÓ-TÉRRŐL, MÁJUS 24-ÉN HAJNALBAN. Jelfy Gyula

fölvétele,

1917. 45. 719. Szép Ernő: Repülés

Álmomban én repülni szoktam,

Vagy félálomban, mielőtt elalszom.

Egyszer csak két karom kinyúlik

S mozdulat nélkül emelem magam,

Össze van a két sarkom téve,

Szemem zárva van, ajkam nyílva,

Úgy szállok, föl, föl, fölfelé.

Csodálkozom, hogy nappal, ébren

Miért nem szállok föl soha

Mikor ez olyan egyszerű.

Ajkam mosollyal elhúzódik

Az élvezettől, mely mellem hasítja.

Rézsút megyek, mint dróton vont művésznő

S oly könnyedén emelkedem

Mint a pillantás fölfelé, ha nézünk.

Nem tudok semmit, csak hogy repülők,

Nem látok semmit, mert alszom szememmel,

Csak úgy van, mintha zöld felett suhannék

Hajnali kékbe, melynek színe sincsen

Oly kék, oly tiszta. S oly könnyű vagyok.

Szél van tán, hogy oly könnyűt érezek

Vagy szélnek érzem magamat,

De oly könnyű vagyok, oly mese könnyű,

Mintha kihullott volna a szív belőlem,

S vakon repülök, meddig, nem tudom,

Csak fel mindig, halkan, mint a sóhaj

S két karom ki van nyílva kétfelé.

Egy angyal várja tán, hogy átöleljem.

.

* * *

1914. 21. 412. Lorencz Antal: A KÖZEPKORI BUDAVÁRA. IV. Béla királyt a mai Budavár alapítására elsősorban stratégiai okok késztették, hogy Buda népét a tatárok esetleg ismétlődéssel fenyegető betörései ellen megvédje. Budavárát megalakult városnak tekinthetjük az 1250 körüli években. A XIV. és XV. századokban az Anjou és a vegyes-házbeli királyok alatt Budavára a mindinkább emelkedő politikai jelentősége miatt lakossága megszaporodott Az ipar és kereskedelem fejlődésének, és a lakosság jólétének hatása az építészet terén is megmutatkozott. Róbert Károly habár állandóan Visegrádon tartózkodott, uralkodása még sem maradt egészen nyomtalanul a város építészetében. Róbert Károlynak nagy udvarháza volt a mai Bécsi kapu mellett. Csúcsíves szép nagy épület volt, a falak szögletei faragott és csiszolt vörös kövekkel voltak kirakva.

Nagy Lajos 1346-ban tette át a királyi udvarát Visegrádról Budára. Ezzel kezdődik Budavára építészeti történetének fényes korszaka. Nagy Lajos alatt már az ország előkelői közül egyik-másik Budavárában építtetett házat. De ez különösen utóda Zsigmond király alatt vált szokássá, hogy majdnem minden egyházi és világi előkelőségnek volt itt háza.

Zsigmond király tette Budavárát az igazi értelemben királyi székhellyé. Uralkodása alatt nyert nagyobb lendületet a világi építés, ellentétben az egyházi építészettel. Építőmestereket és kőfaragókat hozatott Franciaországból, kikkel az építési technikát magas fokra fejlesztette…

Országház-utca 20, KÖZÉPKORI EMLÉKEK

BUDAVÁRI HÁZAKBAN

Az egyetlen ház, amelynek nemcsak földszintje, hanem homlokzatfalai is mindmáig megmaradtak, a XV. századból való Országház-utca 20. számú ház. A törökök alatt elpusztult ugyan a ház belseje, de a homlokzatfal az a XV. századból maradt meg egyetlen fehér hollónak. Az ablakok párosával vannak elhelyezve a zárt erkélyszerűen kiszögelő emeleti homlokzat falon. Á kiszögelés alja lóhere csipkézetű díszítéssel van belekapcsolva a támasztékot adó falba…

Harminckét évvel ezelőtt Arányi Lajosnak — a budapesti tudományegyetem tanárának — Budavárában hetvenöt olyan házat sikerült fölfedezni, melyek a XIV. és XV. század jellegével bírtak. Vagy a kapuk, vagy a kapualjakban, vagy az udvaron talált csúcsíves maradványokat, továbbá öt házban talált csúcsíves dongaboltozatú szobákat. Arányi Lajosnak akkor, Budavár hetvenöt házának megmentésére egy eszméje is volt. Sajnos, a kislelkűség miatt nem került kivitelre,… Soká halasztani nem lehet, mert tárgytalanná válik. Abból a hetvenöt házból, amit Arányi Lajos harminckét év előtt összeszámolt, ma már alig van meg a fele. Ha még soká várnak a vajúdó terv kivitelére, úgy a még meglévő fele is elpusztul a csákányok kongásai közepette.

A német; francia; orosz/török/magyar; orosz /1914/; angol /1915/

1914. 650. 33. A FRANCIA HADSEREGRŐL*

A franciák a hároméves szolgálati idő visszaállításával főképpen azt a célt szolgálták, hogy a hadsereg békelétszámát növeljék, s hadi készültségét jelentékenyen emeljék… Érdekel bennünket az a kérdés, hogy Franciaország eléri-e, és mily mértékben azokat a szándékait, melyek a hosszabb szolgálati idő visszaállításának alapul szolgáltak…

Ha az ember ezen most már jogérvényes törvény megállapításait összehasonlítja a kormány által előbb benyújtott javaslattal, észre lehet venni, hogy a hadügyi vezetőség követeléseit igen erősen megnyirbálták. Sőt talán azt is lehet állítani, hogy a három éves szolgálat visszaállításáról csak megszorításokkal, s így is csak a jövőben lehet szó.

Egyik legfontosabb következése az új véderőtörvénynek, hogy a legifjabb újoncévjárat beállításával a meglevő csapattestek a magas létszámot érték el. Nagyfontosságú intézkedések történtek az ország hadi szervezete, a gyalogság és tüzérség szaporítása tekintetében is. Előtérben állnak a szárazföldi hadseregnél megejtett változások….

Ma Németország határán 5 hadtest áll…A tüzérség további szaporítása az öt új nehéz tüzérezred felállításában látható, mely eddig a francia hadseregben el volt hanyagolva. A francia lovasságot egyelőre nem akarják szaporítani. Az újítások programjába, melyet a három éves szolgálat visszaállítása kapcsán készítettek, a katonai léghajós-osztály reformját is beleillesztették.

A következő programot fogadták el: 1. Mindazon tisztek s az egész legénység, mely a léghajósosztálynál való szolgálatra jelentkezik, egész szolgálatát ezen csapatnál kell, hogy teljesítse. Gyalogság, lovasság, tüzérség külön léghajós-szakaszokat kapnak. A hazaengedett legénységet és tiszteket időről-időre szolgálattételre behívják. Nem szabad megengedni, hogy léghajós tisztek kiképzésük után régi csapatukhoz térjenek vissza. 2. A repülési központok és repülési iskolák szétválasztása. A tanuló elméleti és gyakorlati kiképzése központi iskolában történik, ahol elméleti és gyakorlati vizsgát kell tenni. 3. A repülőterek átalakítása, balloncsarnokok építése és állami léghajógyárak felállítása. 4. A mozgósítás szervezése, a repülő-park fokozatos kiépítése, az élelmezési lehetőségek javítása, a tartalékegységek megduplázása, magazinok felállítása és próbamozgósítások. 5. A szolgálat szabályozása. Az összeköttetés fenntartása más csapattestekkel és a szolgálati repüléseknél szem előtt tartandó elvek. 6. Léghajós tisztek és a léghajós legénység számára biztosítandó előnyök a szállítás és zsold tekintetében. Nagyobb egységek alakítása. Magasabb tiszti állások szervezése, az előléptetés javítására. A vezető állásban levőknek is aktív léghajós tiszteknek kell lenniük. 7. Az újjászervezést gyakorlati léghajósoknak kell vezetniük. Szállítási megállapodások, megrendelések, az építés felügyelete, s a léghajók átvétele a léghajósosztály tisztjei által történjék. 8. A léghajók felosztása iskola-, gyakorlati- és hadiléghajókra. 9. Éjszakai repülések, gyakorlatok…

* A Deutsche Rundschau egy katonai szaktekintélytől eredő folyó évi cikke alapján.

1914. 45. 842. A német. Szöllösi Zsigmond. Ezelőtt néhány esztendővel egy berlini újság rendezett egy úgynevezett ankétot, vagyis kiválóbb emberek körében folytatott véleménygyűjtést arra a kérdésre: mi az oka, hogy a németeket általában nem szeretik a külföldön? Mi a magyarázata, hogy a művelt, tehát elismerő emberiség szimpátiája a németség iránt egyáltalában nem áll arányban azokkal az értékekkel, amelyeket a német tudásnak, igyekezetnek és szolidságnak a kulturális élet minden területén köszönhet? Miért élveznek a közgondolkodásban nagyobb szeretetet és rokonszenvet olyan népek is, amelyek összehasonlíthatatlanul kevesebbet adtak közkincsül az emberiségnek, az általános haladásnak és boldogulásnak, mint a németek?

A körkérdésre beérkezett válaszok majdnem kivétel nélkül ugyanazt az okát, és magyarázatát adták ennek a kétségtelen igazságtalanságnak. A teuton gőg: ez ami ellenérzést támaszt az emberekben ott és akkor is, amikor az erkölcs logikája szerint csak a köszönet, az elismerés és a hála fakadhatna a szívekben és elmékben. A teuton gőg: így vallották ott a németség kiválóságai is, az riasztja el a legméltányosabb hajlandóságú lelkeket is, ez az, a mi idegenkedéssel tölti el őket olyankor is, a mikor más nemzet fiának szívesen nyújtanák a koszorút…De hogy a teuton gőg nem is lehet oly abszolút és gyökeres, mint amilyennek híresztelik, arra ugyancsak a háború szolgáltat igen meggyőző bizonyságot. A németség diadala, ez nyilvánvaló: a szervezettség diadala. Már pedig, hogy egy nemzet minden megnyilvánulásában: mint állam, mint polgárság, mint hadsereg ily nagyszerűen szervezhető legyen, ehhez olyan egyéni tulajdonságok kellenek, amelyek a gőggel, vagyis az én fellengző túlbecsülésével egyáltalában nem tartanak atyafiságot. Sőt ellenkezőleg. Az ilyen szervezhetőség az egyén igen nagyfokú föláldozó készségét, engedelmes alárendelő hajlandóságát, hűséges odaadását követeli. A gőg: az szólista. A maga külön érvényesülésére törekszik. A saját iniciatíváját érezvén a legértékesebbnek, nehezen fegyelmezhető és mennél távolabb van attól, hogy okos legyen, annál fanatikusabban-okoskodó. A német azonban nagyszerűen tudja tartani és még nagyszerűbben tűrni, respektálni a fegyelmet. Nem vágyik a szólistaságra, és ha azzá emelkedik, bizonyos, hogy értékek emelték ki a tömegből. Hiúsággal soha, azok se merték vádolni, akik a legkétesebb igazságú vádakat is szívesen rákenték több indulattal, mint amennyi kritikával.

A teuton gőg tehát nem az egyén fennhéjázása, hanem a legtisztább és igen erősen megokolt nemzeti büszkeség. Hogy a megnyilatkozásában szimpatikus-e vagy nem szimpatikus, nagyon mellékes és másodrendű annak a megállapítása és megbizonyítása után, hogy: jogos. És ha a német magasabban hordja tán a fejét és hangosabban beszél, mint ahogyan szükséges vagy elegendő lenne, ezt a nem jó tulajdonságát bőségesen megváltja azzal a jóval, hogy Isten és a kötelesség előtt igenis meg tudja hajtani a fejét, tud, ha kell még-egyszer olyan áldozatkész lenni, mint amilyen takarékos és tud csöndesen dolgozni és tud némán meghalni.

1914. 36. 698. JELFY GYULA. Jelfy Gyulát nem szükség a «Vasárnapi Újság» olvasóinak hosszadalmas módon bemutatni. Esztendők óta egészen lapunknak szenteli munkásságát s ő csinálja a nálunk megjelenő képek fényképfelvételeinek nagy részét. Nemcsak fotográfus ő, hanem élénk szemű újságíró, a ki éber figyelemmel kíséri az eseményeket, ott terem, a hol valami érdekes dolog történik. Fényképező gépével megörökíti a pillanatonként változó életet.

Mint fotografáló-géppel dolgozó újságíró, most lapunk megbízásából a csatatéren van. A sajtószálláson a többi újságírókkal együtt a derék Hoehn vezérkari ezredes oldalán működik. A magyar fényképészek közül egyedül neki van engedélye reá, hogy felvételeket csináljon a harctéren és azokat — persze a katonai cenzúra közvetítésével — lapunkhoz beküldhesse.

Az ő munkája legalább is oly érdekes és fontos, mint a többi újságíróké. A mit ő megrögzít az eseményekből, az föltétlenül élethű és megbízható, mert ő még csak nem is tévedhet, az ő gépe a valóságot tükrözi. A sajtó-hadiszállásról első kép gyanánt a saját arcképét kértük tőle, melyet olvasóinknak bemutatunk.

Jelfy Gyula, a Vasárnapi Újságnak a sajtó-hadiszállásra kiküldött fényképész munkatársa

A hadviselés érdeke remélhetőleg rövid idő alatt meg fogja engedni, hogy a háború egyes jeleneteit is megörökítse. Valósággal «megörökítse», mert a késő unokák is láthatni fogják e képeken a mai háborút. Első eset ez, hogy a pillanat-felvételek felfedezése óta európai nagy háború folyik s így az ő képei lesznek az első magyar harczi felvételek. Egyelőre néhány fölvételt kaptunk tőle a sajtó-hadiszállásról, melyeket lapunk mai számában közlünk.

*

Jelfy Gyula (1863-1945) fényképész az elsők közé tartozott, akik megteremtették
Magyarországon a riportfotográfia műfaját, s azt az írott szó rangjára emelték azt.

1914. 46. 858. Szöllössy Zsigmond: Az udvarias francia. Azok a honos társaink, akiknek első csapatja most érkezett haza Gallia földjéről, a polgári hadifogságból, igen-igen mérsékelt lelkesedéssel nyilatkoznak a híres francia udvariasságról és lovagiasságról. Sokáig voltak francia földön, tovább, mint a meddig szerettek volna, de egybehangzó vallomásuk szerint: nem találkoztak vele. Se az udvariassággal, se a lovagiassággal. Pedig csupa nem kombattáns elem: asszony, gyermek vagy aggastyán lévén valamennyi, nem karddal a kezükben vonultak Franciaországba. Sőt ellenkezőleg: a békés munka, a tanulás vágya, a szimpátia, sőt egyiket-másikat a rajongás vitte oda. Van közöttük, így olvasom, egy nő, a ki csak azért utazott a nyár elején Parisba, hogy Anatole Francé- ot szemtől-szembe láthassa. Mások tudományos kongresszusra mentek. És ezek mind — börtönből kerültek vissza, megkínozva, lerongyolódva, valósággal rab-munkára fogva, durvaságot és megalázásokat szenvedve. A világhírű francia udvariasság dohos cellákba zárta a védtelen nőket és ártatlan gyermekeket, a világhírű francia szakács-művészet pedig három hónapon át nap-nap után egy tál krumplilevest lökött eléjük. Mindig krumplilevest és soha semmi mást, mint krumplilevest. Aki ebből a valóságból azt a következtetést vonná le, hogy a francia nemzet barbár és értéktelen, az semmi esetre se lenne igazságos. A francia nem barbár és tömegesen vannak tulajdonságai, a melyek az egész emberiség legbecsesebb értékei közé sorozzák. Ez egy vitéz és nagyszerűen gazdag nemzet…,

Elragadó az elmésségével, találékonyságával, tökéletesen kicsiszolt ügyességével és Ízlésével, sokkal kisebb, mert mentesebb minden naivságtól, mint — az igazi. Elbűvölő, mert tudatos és hatásra megy. Ez a hatás néha egészen üzleti, jól meg kell fizetni, mint a selyemből készült művirágot, sokszor önzetlen annyiban, hogy a mester a munkájában való gyönyörűséggel honorálja magát, de egészen ingyen soha se adódik, mert a ki adja, lehetőleg egyenértékű viszonzást vár érte. Ha nem is pénzben. A francia udvariasság legdúsabb matériájában: szóban. Mert a francia, mondjuk a párisi udvariasságnak ez az igazi forrása. A példátlanul kiművelt, gazdag frazeológia, a mely minden árnyékkal, minden rezdülés méltánylására a szép és megejtő formák özönét kínálja….A francia paraszt a világ legdurvább egoistája. Barátságtalan a komorságig és fösvény a lelketlenségig. Se egy jó szót, se egy pohár vizet nem ad ingyen. Talán ezért van, hogy a párisi francia csak a gúny, sőt a gyűlölet hangján tud szólni a tulajdon parasztjáról, a ki őt a maga természete őszinte elárulásával egyszerűen leleplezi. Nem a magyar parasztember páratlan nobilitását, de a számító és fortélyos olasz paraszt vidám nyájasságát vagy az igen takarékos német földműves készségét se lehet a francia önző ridegségével egy napon emlegetni. A világhírű francia udvariasság meg fog maradni a mostani leleplezések után is világhírűnek. Csak azt tudják meg most már azok is, a kik idáig még nem tudták, hogy: miből készül és meddig tart? És megismerik, hogy a francia természetben nem oly óriási az út a legkecsesebb frázistól védtelen asszonyok megkínzásáig és éheztetéséig.

1914. 47. 876. Orosz, török, magyar. S. A . Ez a mi mai generációnk, mióta csak gondolkozni tud, mind abban a tudatban nőtt fel, hogy előbb-utóbb, még a mi életünk folyamán lesz egy nagy háborúnk Oroszországgal. Azoknak a tudat alatt rejtőző gondolatoknak egyike volt ez, amelyek nem valami mérlegelő okoskodás alapján, hanem mintegy elemi módon, a természeti szükségszerűség erejével gyökeresednek meg a lelkekben. A mi gondolkodásunk, sajnos, nincs külpolitikai gondolatokra berendezve, de ez az egy külpolitikai gondolat, mint valami magától értetődő dolog, mint valami gondolattá kristályosodott sejtelem élt bennünk. És éreztük, hasonlóan homályos indító okokból azt is, hogy ebben a nagy harcban mellettünk lesz a török. Annyit még a politikailag iskolázatlanok is tudtak, hogy ez a mi orosz háborúnk a Balkán kérdéseiből fog kifejlődni s ugyancsak szembeszökő volt, hogy Ausztria-Magyarországnak és a török birodalomnak itt egy az érdeke, sőt mind a kettőnek léte és hatalmi állása ugyanegy feltételhez van kötve: az orosz hódító-politika céljainak meghiúsításához. Ez a tudat — a minthogy legtöbb rokonszenvünk és ellenszenvünk a tudat felszíne alatt rejlő motívumokban gyökeredzik — egyik legfontosabb pszichológiai motívuma a magyar nemzet immár hagyományossá vált török rokonszenveinek, azok mellett a látható motívumok mellett, melyeket múlt heti számunk «Török szimpátiák» című cikke megállapított.

Gyűlölet a magyarban a török ellen talán csak a török-magyar harcok első idejében volt, a továbbiak folyamán a két egymással harcban álló nemzet közt bizonyos megértés fejlődött ki….Barátságos viszony fejlődött ki a magyar és török végben vitézek között.

Gyönyörű emberi dolog ez: ahol emberek összekerülnek, s módjukban van megismerni egymást, mindjárt megenyhül az ellenséges indulat, — a népek csak addig gyűlölködnek, amíg nem ismerik egymást. S nem tudni, nem ez az érzés élt-e öntudatlanul tovább az utódokban s nem ez készítette-e el a talaját a mai rokonszenves megértésnek? Az orosz sokkal később került a mi színterünkre és a törökére. Mikor mi javában küzdöttünk a Nyugat kultúráját fenyegető török hatalom ellen, az oroszok még nem játszottak semminemű szerepet Európa életében, még állami életük alakuló, erjedő korát élték. A nagy történelmi feladatot, a törökségnek a maga természetes kereteibe, ázsiai jellegének és ázsiai világnézetének megfelelően Ázsiába való visszaszorítását az orosz mindennemű közreműködése nélkül oldottuk meg. Az orosz csak osztozkodni jött azon a gyümölcsön, a melyet mi érleltünk meg. Nagy Pétertől származtatják az oroszság Konstantinápolyra való igényeinek eredetét. Nagy Péter korában — a mi Rákóczi-felkelésünk idejében — a török már le volt szorítva a Duna vonalán alulra s a Nyugatot fenyegető hatalmának örökre vége volt. Az így meggyöngített ozmánságtól aztán könnyű dolog volt elragadni a Fekete-tenger északi partvidékét. Hogy az oroszok is érzik, hogy ez a mi érdemünk, annak őszinte tanúbizonyságát adta egyik legkiválóbb politikai írójuk, a ki az orosz politikai észjárást és morált jellemző módon fejtegeti, hogy a Habsburgok birodalma betöltötte történelmi hivatását a török hatalom megtörésével s most már — ez a jellemző fordulat — át kell engednie a tért az oroszságnak.

Az oroszt a szabad tengerre való vágy vezeti Konstantinápoly felé, de meg a bizánci tradíció is. Bizáncból vette keresztény vallását s a vele járó világnézetet s mióta a török elhatalmasodása s még inkább saját belső el-züllése romba döntötte a régi Bizánc hatalmát, szerepét Oroszország ragadta magához, mint a keleti ortodoxia legnagyobb és vezérlő hatalma…Történelmi hagyomány és mai érdek tette magától értetődővé, hogy a muzulmán harcos a magyar bakával és a német gránátossal egy sorban küzd az orosz ellen. De a jövő feladatai is erre szorították a törököt. Ha a jövőben újjá akarják szervezni az ősi török birodalmat, és fel akarják virágoztatni ázsiai tartományaikat, ebben nem támaszkodhatnak az orosz birodalomra. Ők természetes ellenségük, nem támaszkodhatnak az angolokra, akiknek nem kívánatos Egyiptomra s az indiai mohamedánokra való tekintettel a török birodalom megerősödése, nem támaszkodhatnak a franciákra sem, akiknek észak-afrikai gyarmataikon szintén sok a mohamedán alattvalójuk, s akik szíriai összeköttetéseik révén többé-kevésbé titkos igényt tartanak ázsiai Törökország jó részére. Csak mireánk és Németországra támaszkodhatnak, mert nekünk nincsenek velük ellentétes érdekeink, mi nem akarunk, nem is akarhatunk tőlük semmit elfoglalni, mi legfeljebb gazdasági érdekeinket kereshetjük náluk, ezen a réven pedig nekik csak hasznukra lehetünk, segíthetünk gazdaságilag és kulturálisan szervezni ázsiai tartományaikat. A történelemben, ha nem is látjuk meg mindig, bizonyos törvényszerűségek uralkodnak. Ilyen törvényszerűség vezette egymással szövetségbe az egymás mellett küzdő közép európai hatalmakat és a törökséget. Ez a szövetség természet szerint való s így megvan benne a tartósság biztosítéka. Ezt nem látjuk ellenfeleink szövetségében. Angliát Franciaországtól és még inkább Oroszországtól a felfogások és az érdekek egész világa választja el. Abban a pillanatban, amint az orosz a mi rajtunk nyert győzelem által elhatalmasodnék keleti Európában, s megvetné lábát a Dardanelláknál, egyszerre a legnagyobb veszedelemmé válnék Angliára nézve. Olyasformának látszik az ő szövetségük, mint a török ellen támadó három balkáni államé volt, a melyek addig tudtak csak együtt maradni, a míg a prédát meg nem kaparintották, de a mint az övék lett, összemarakodtak rajta.

.

1914. 1914. 48. 896. Az orosz. Szőllősi Zsigmond.... Az orosz természetnek a rajza nem újság, amióta a nagy orosz írók az egész emberiség számára írnak. A háború nagy leleplezéseinél ők hamarább leplezték le, hogy a világ legfélelmetesebb és a béke, a haladás, a kultúra számára legveszedelmesebb nemzete a világ legbékésebb, legérzékenyebb és legfélénkebb egyéniségeiből áll. Igénytelen és passzív emberek millióiból van alkotva az a tömeg, amely folyton elnyeléssel fenyegeti a világot.

Borzalmas ellentét, megfejthetetlennek látszó probléma, de nem is egy egész pillanatig. Mert semmi se oly természetes, mint az, hogy mennél passzívabb, mennél puhább, mennél alázatosabb, szentimentálisabb és erélytelenebb egy tömeg: annál alkalmasabb arra, hogy egy uralomnak engedelmes és mindenre fölhasználható kész eszköze legyen. Eszköze egy másik léleknek, a mely kemény, zsarnoki, gőgös és becsvágyó, annál inkább, mennél kevésbé ilyen a tömeg, a faj, a nemzet, amelyet nem vezet, hanem lenyom és terel akár a biztos halálba is, ha célja, becsvágya vagy a gőgje így kívánja.

Ez a más lélek, ez a terelő energia: a cárizmus, a maga rettenetes kisarjadásaival: duhaj vagy becsvágyó nagyhercegeivel, ármányos udvari életével. Véres kezű diplomáciájával, a legnagyobb állások csúcsán tehetségtelen, romlott és pökhendi kegyencekkel, tolvaj csinovnyikjaival, pálinkán korbácsolásra és fosztogatásra nevelt kozákjaival, a korrupciónak és az erkölcstelenségnek egy olyan szövevényével, amely lehetetlenné tette már magát a mindenható cárt is és fölöslegessé azt, hogy ő a maga személyében is zsarnok legyen. Sőt mennél kevésbé zsarnok ő maga, annál zavartalanabb a cárizmus zsarnoksága. Ez a magyarázata annak, hogy rengeteg emberi és kulturális értékkel saját magában az orosz egy folyton fenyegető, históriai tragikuma a kulturált emberiségnek. Hogy tele jó tulajdonsággal, a legrettegettebb rossz, hogy tele szelídséggel a legiszonyúbb vadságot képviseli. Ez ijesztő és tragikus megmásításnak oka és forrása: a cárizmus, amelynek szörnyű terhét maga az orosz nép érzi legjobban, és amelynek örök hódító vágyát talán azért is szolgálja oly vérző engedelmességgel, mert az az ösztönös reménye, hogy ez a teher nem lesz oly fojtóan nehéz, ha még több görnyedő nép válla emeli. A legelnyomottabb, a legszenvedőbb szlávság, amelynek tömérdek millióit legelőször kell egy kegyetlen zsarnokság igája alól fölszabadítani, hogy a maga igazi lelke szerint élhetvén, ne legyen többé átka és veszedelme az emberiségnek és a kultúrának: maga az orosz nemzet.

1914. 49. 910. AZ ANGOL HADSEREG

Angliának számos különlegessége közt a legkülönlegesebbek egyike a hadserege. Az összes európai államok közt az egyedüli, amely nem állott soha az általános hadkötelezettség alapjára s ma is még, mint a 17. és 18. századi államok és uralkodók, zsoldos hadsereget tart, és pedig oly csekély számút, amely a kontinentális hatalmak óriási haderőihez képest alig jön tekintetbe.

Az angol ember már a régi időkben is irtózott a katonáskodástól; amikor még minden más népnél a katona különös kiváltságokat élvezett, az angoloknál a katona-mesterségnek nem volt semmi becsülete, s akármelyik kis polgár többre tartotta magát a katonánál. Az állandó hadsereg felállítása ellen mindenkor a leghatározottabban tiltakozott az angol polgárság, alkotmányos aggodalmakból. Azt tartották, hogy az állandó hadsereg, amely természetesen a király parancsnoksága és rendelkezése alatt áll, túlságosan megerősíti a királyi hatalmat, és képessé teszi arra, hogy a polgárság hatalmát és alkotmányos szabadságát tetszés szerint megdöntse. Annyira ment ez az irtózás a hadsereg tartásától, hogy mikor a Stuartok bukása után orániai Vilmost és Máriát emelték a trónra, kimondták az alkotmány egyik alaptörvényeként, hogy állandó hadsereget tartania a királynak nem szabad, még ha a parlament beleegyezik is.

Ha a pillanatnyi helyzet úgy kívánta, más államoktól kért segítségül haderőt, részint szövetkezések útján, részint más, sokkal gyűlöletesebb módon. Magában, szövetséges nélkül sohasem vehetett részt kontinentális háborúban. Még otthoni belviszályainak elintézésére is ismételten, kénytelen volt idegen seregeket felhasználni. Így mikor 1715-ben Skócia fellázadt a Stuartok visszaállítása érdekében, hollandi csapatokkal állították helyre a rendet. Négy évvel később még furcsább dolog történt: Skóciában újból lázadás tört ki a Stuartok érdekében s ezt a spanyolok csapatokkal támogatták…

A tizenkilencedik században Anglia sok háborút viselt, de jóformán mindig csak messze gyarmatokon, műveletlen és háborúra kezdetlegesen felszerelt népek ellen, s így ezekben a háborúkban kisebb haderővel is könnyen boldogult. Európai háborúban — a minthogy erre máskép nem is volt képes — csakis más államokkal szövetkezve vehetett részt, pl. a Napóleon elleni vagy a krimi háborúban. Állandó hadseregre azonban szüksége volt, az általános hadkötelezettség ellen az angol ember egész lénye tiltakozott, tehát fenn kellett tartani a zsoldos hadsereg elavult intézményét. A helyzet úgy alakult ki, hogy defenzív fegyverül a flotta szolgált, amelyet a legnagyobb gonddal gyarapították, a világ eddig látott legnagyobb tengeri haderejévé fejlesztettek. A szárazföldi hadsereg offenzív célokra szolgált, gyarmatok lakosságának elnyomására, új gyarmatok szerzésére, az európai kontinensen való hadviselésre. Az angol hadsereg tehát minden más nemzettől abban különbözik, hogy egyáltalán nem rendeltetése a haza földjének megvédése, hanem csak az ország területén kívüli támadás…

A polgárság túlnyomó többsége ellenzi ma is, hogy fiai mind kötelesek legyenek a haza védelmére katonának állni. A vagyonos angol ahhoz van szokva, hogy az olyan munkát, amitől maga bármi okból irtózik, másokkal végeztesse el, s a semmire sem becsült katonáskodást inkább ráhagyja az alsóbb néposztályok kalandvágyó, vagy polgári pályán boldogulni nem tudó fiaira, de maga nem akar szolgálni.

Az, hogy az általános hadkötelezettségnek megvannak a maga erkölcsi oldalai is, az angol ember nem látja be. A nemzeti hadsereg, maga a katonailag, hazája védelmére szervezet nemzet, a melyben legteljesebben fejeződik ki a nemzet elhatározott szándéka, érdekei és ideáljai védelmére. Ebben az eszmében van nagyság és ez a legfőbb biztosíték arra, hogy ezt a hadsereget nem lehet más, mint nemzeti célokra használni olyan államokban, amelyekben a nemzet tömegei is eljutottak már a politikai öntudat fokáig. S az általános hadsereg hiánya hozta Angliát abba a megalázó helyzetbe, hogy európai harctéren, európai hadseregek ellen kénytelen színes bőrű, félvad katonákból álló gyarmati seregeket használni. A gőgös angol, aki még a többi európai népeket is lenézi s a színes bőrűek iránt valóságos irtózattal viseltetik, még a japánoktól is segítségért könyörög. Nem az angol fölényérzet jogosultságának a bizonyítéka ez.

1915. 1. 6. JÓKAI AZ OROSZ HÁBORÚRÓL.

Jókai Mór, A jövő század regénye című művében leírta azokat az állapotokat, amelyek az ő elképzelése szerint száz évvel a regény keletkezése után fognak uralkodni a világon, első sorban pedig Magyarországon. E regényt 1872-ben kezdte közzé tenni folytatásos közleményekben az akkori «Hon» című napilap hasábjain és a regény cselekménye az 1952—1972 között eső esztendőkben játszik. Az események hátterét festve részletesen írja le az akkor leendő Budapestet s a viszonyokat, melyek között nemzetünk abban az időben élni fog. Előadásán meglátszik kissé annak a hatása, hogy Jókai akkor a politikával belső kapcsolatban állott, s az akkori Tisza-párthoz tartozott, melynek egyes tagjai, (de a kikhez maga a pártvezér sohase tartozott) mesterien értettek a kormány tagjainak megrágalmazásához és a többségi képviselők gyalázásához. Ehhez képest 1972-ben csupa megvásárolható gazember kormányozza Magyarországot, a többségi párt tagjai pénzért adják el szavazatukat, a felsőház tagjai született hülyék, a főpapok csak nagy javadalmaik megtartásában gondoskodók, a főhercegek pedig bigott obskúrusok, akik Bécs felé kacsintgatnak és Róma felé engedelmesek....

E regényében azt is megírja Jókai, hogy hazánk és Oroszország között két ízben is kitör a háború. Először 1952-ben, azután ismét húsz évvel később…

Mikor Jókai magukat az ütközeteket, különösen pedig a stratégiai felvonulásokat és állásokat írja le, szinte csodálatos előrelátásban nyilatkozik meg fantáziájának ereje. A legtanultabb törzskari tiszt, nem írhatta volna le előzetesen nagyobb valószínűséggel azt, a mi tényleg bekövetkezett. Megnevezi még a helyeket is, a hol az ütközetek le fognak folyni. Krakkó, Czensztochova, Opatov, Szambor, Bzesow, Tarnow s a Lysa-gorai erdőség nála a fontosabb események színhelyei….

Ha ma olvassuk Jókai leírásának ezeket a részleteit, csodálkozva kérdezzük magunktól: hol vett ő ekkora katonai tudást. Stratégiai tanulmányokkal — legalább behatóan — sohasem foglalkozott. Katonai tudósoktól is alig szerezhette ezt a haditervet, mert abban az időben tiszti karunk még nem foglalkozott az Oroszország elleni háború eshetőségével. Megtörtént ugyan, (mint Kerkapoly Károly beszélte e sorok írójának), hogy egy nagyrangú generális, mikor őt táborkari főnökké szemelték ki, s egy ideális háború tervét kellett e végből kidolgoznia, az Oroszország elleni háborút választotta témája gyanánt. Azt a megjegyzést kellett az akkori generalisszimusz /később Sztalin viselte ezt a címet. G./részéről hallania, hegy «a terv igen szép, azonban nekünk sohasem lesz Oroszországgal háborúnk. E haditerv kevéssel előbb készült, mint a regény, de arról Jókai alig tudhatott valamit, mert az a hadsereg jól őrzött titka maradt. Fel kell tehát tételeznünk, hegy Jókait csak az ő költői fantáziája vezette a helyes nyomra.

1915. 16. 254. AZ ANGOLOK KEGYETLENSÉGE. Közismert, hogy a világ összes civilizált nemzetei kőzött az angolok a legkegyetlenebbek, sőt felülmúlnak e tekintetben legtöbb vad népet is. Ha érdekük, vagy néha csak sportjuk is úgy kívánja: hajmeresztő kíméletlenséggel tapodják el idegen embertársaikat, mialatt a morálról, az istenfélelemről és az emberszeretetről sehol sem prédikálnak annyit, mint náluk. Ausztrália őslakosai közé elvitték a londoni kórházak tüdővészes halottainak a ruháit, ott eladták azokat, s annyira elterjesztették a tüdővészt, hogy ma már kiveszőben van az egész világrész ősi népe. Kínát háborúval támadták meg, mert el akarta tiltani az ópium élvezetét, s az azzal való kereskedést. Indiákon az ágyúk csöve elé kötötték, s úgy végezték ki a katonai lázadás részeseit, s eléggé ismeretesek azok a borzalmasságok — és gazságok is — melyekkel megszerezték India birtokát. Afrikában a felső Níluson néger gyerekeket kötöttek ki a folyó parton, hogy azok sírása odacsalogassa a krokodilusokat, amelyekre vadászatot akartak tartani. A Dél afrikai aranybányákban vásárolt rabszolgákkal dolgoztattak ezelőtt húsz esztendővel is, ahogy nekünk egy angol férfin beszélte, ki évekig lakott azon a vidéken. A rabszolgákat háromévi jótállással kellett adnia a szállítónak, s ha valamelyik előbb halt el, azt pótolni volt a kötelessége. Az elhaltaknak levágták a fejét, elküldték a négerek lakta vidéken tartózkodó szállítónak, hogy ez legyen bizonysága a halálnak, mely őt a pótlásra kötelezi….

Nincs egész Európában ország, a hol a humanitást annyira semmibe vennék, s a hol az elítéltekkel oly barbár módon bánnának, mint ebben a vallásosságával büszkélkedő országban…Angliában a botbüntetés máig sincs eltörülve, s a rabok fegyelmezésére mellékbüntetés gyanánt is alkalmazzák. Ismeretes az is, hogy minő kicsiny vétségekért ítéltek az angol bírák deportálásra még művelt embereket is a közelmúltban, sőt ítélnek ma is. Macaulay maga beszéli, hogy a nagy francia háborúk idején, Pitt liberális kormánya alatt is megtörtént, hogy művelt előkelő embereket közönséges betörőkkel együttesen a deportáló helyre vittek, csak azért, mert a St-Jaines utcában fekvő elegáns klubjukban ebéd közben — mert talán kemény volt a beefsteak — egy epés megjegyzést tettek a kormány politikájáról…

A múlt század negyedik tizedétől kezdve Dél-Ausztráliába vitték a deportáltakat. Ott úgy készítettek elő a talajt, hogy egész Tasmániát erőszakosan megtisztították a bennszülöttektől. Arthur angol kormányzó 1880-ban összecsődítette őket egy napra, azzal az ígérettel, hogy ünnepélyt rendez a részükre, aztán összefogdostatta, egy lakatlan szigetre vitette őket, ahol a legnagyobb részük éhen balt. Utódjaik közül 1911-ben már csak 8 volt életben. Az így előkészített Tasmánia egy félszigetén rendezték be a deportáltak befogadására szolgáló helyet, melyet a kormányzó tiszteletére Port-Arthurnak neveztek el. A deportálásra ítélt bűnös több mint fél esztendeig volt úton, míg Angliából ide ért; a fedélközön sokadmagával összepréselve, kellő táplálék és levegő nélkül az egyenlítőn keresztül menve, pokoli szenvedések között tette meg a hajóutat. Itt kitették a félszigetre, magának kellett gondoskodnia táplálékáról, az őrizését pedig, — hogy lehetőleg olcsó legyen — ebekre és cápákra bízták. A félszigetre ugyanis hosszú földnyelv vezet, mely legszűkebb helyén csak negyven-lépésnyi szélességű. Itt vérebeket tartottak láncon, amelyek széttépték azt, aki gyalogosan akart szökni. A parton pedig eleséget dobáltak naponta a cápáknak, hogy ezeket a falánk szörnyeket odaszoktassák, s felfalják azt, aki úszással próbál e helyről menekülni.

Ilyen erkölcsök és gondolkodás mellett, csodálkozhatunk-e rajta, hogy az angolok fejében megszülethetett Európa kiéheztetésének rémséges gondolata? Biztosra vehetjük, hogy végrehajtanák azt, ha rajtok állana. Az éhhalálnak dobnának oda könyörtelenül több mint százmillió embert — nemcsak harcosokat, de asszonyokat és gyermekeket is — csakhogy konkurens nélkül folytathassanak kereskedést a világ többi népeivel. És azt hirdetik magukról, hogy ők a földkerekség legvallásosabb s legerkölcsösebb nemzete!

1915. 5. 74. Szöllősi Zsigmond: HÁBORÚS HULLÁMOK. A terminus.

Fuss, vagy fizess! Ezt a jelszót a sportot gyártó Anglia adta a világnak és most a háborúgyártó Anglia kapja vissza orosz átdolgozásban, a mely így szól: Fizess vagy futok! Az átdolgozás kissé szabad, de a tartalmában nagyon autentikus, mert a moszkvai Ruskoje Slovo nemcsak azt mm írja meg, amit az orosz cenzúra eltilt, hanem azt se, amit az orosz kormány nem akar. És ezt most a Ruskoje Slovo írta meg, egy érezhetően igen nagy gonddal és diplomata csiszoltsággal megalkotott cikkben, amelynél különben dermesztőbben erkölcstelen írás kevés jelent meg a világon. A nagy orosz lap igen híressé lett cikkének érdemi tartalma a következő:

Nekünk (t. i. Oroszországnak) semmi kényszerítő okunk a háborúra nem volt. A monarchiával könnyen elintézhettük volna békésen a dolgunkat. Németország pedig nem a mi ellenségünk, hanem Angliáé. De Németország hat millió és a monarchia négy millió katonájával mérkőzhetik-e más hatalom, mint Oroszország? És ha mi imádkozva, küzdve és vérezve őrizzük a Visztula partján a Themse parti milliárdokat: igazságos-e, hogy minket sorvasszanak az anyagi gondok is: honnan vegyük a pénzt a háború további folytatására?

Akik elolvasták, már pedig a lapok közlésében mindenki elolvashatta, az orosz félhivatalos cikket, tudják, hogy e kivonat nem tendenciózus. A cikk egyetlen egy betűvel se okolja meg: miért ment hát bele Oroszország e borzalmas háborúba, mi ok kényszerítette arra, amire semmiféle tisztességes, az erkölcs alapján álló nemzet a legnagyobb ok kényszere nélkül magát el nem határozza….Egyre sűrűbben halljuk illetékes embereknek azt a megfigyelését és tapasztalását, hogy az orosz haderő energiája észrevehetően, sőt helyenként meglepően lehanyatlott. Mégpedig nagyobb mértékben, mint amennyit az elszenvedett óriási veszteségek és a féléves tusában kiállott fáradalmak és viszontagságok megokolni tudnak. Hegy a fogságba esett tisztek nagyon pesszimistán nyilatkoznak, ennek nagy jellemző erőt nem tulajdonítunk. Ez lehet inkább líra, mint kritika. Lehet inkább az ő helyzetük, mint a harctéri helyzet hangulata. Az ő nyilatkozatuknál többet mond a számuk is, a mely rengett g, a háborúk történetében szinte példátlan tömegével már valóban karakterisztikus és erkölcsi adatnak is beszédes és hiteles. A számbeli túlsúly azonban még mindig az oroszoké. Temérdek ágyút veszítettek, de azért még mindig temérdek maradt nekik…

GRÓF ZICHY PÉTER EGYKORI VADÁSZKASTÉLYA Ó-BUDÁN. A HÁZ 1716-BAN ÉPÜLT S LEGUÓBB KATONAI RUHARAKTÁRUL SZOLGÁLT. — Pörge Gergely rajza,

Az ellenséges erő irtózatos tömegének a mieinkre gyakorolt óhatatlan nyomása, amely idáig minden ín, izom és ideg legteljesebb megfeszítését követelte, először igen lassan, de immáron fokozódó bágyadással megkönnyebbedett, veszített és folyton veszít a sűrűségéből. Fogy, még pedig nagyobb arányban, mint a hogyan maga az ellenség tömege fogyatkozik. Az embert, az ágyút, a muníciót még elég kiadósan pótolják odaát, de tűnőben van valami, a mit nem tudnak pótolni a kaszárnyákból és a minek a csöndes elillanását, a mieink ösztönösen érzik lendületük megfrissülésében, a bizakodásnak biztossággá való megizmosodásában, abban a sok minden szóval m-g se határozható kellemes érzésben, a mit a fölény tudatának nevezünk…

A glédába állított orosz katona lelkesítőnek csak azt az egy biztatást kapta, hogy: könnyű munkára megy. És biztatásnak csak azt az egy Ígéretet, hegy : nem tart soká, legkésőbb új esztendőre vége lesz. A háború folyása nem magyarázta meg az orosz katonának, a mit nem értett, a mikor neki indították. Csak arra jött rá, hogy borzalmasan vérzik és szenved már túl a terminuson, a melyre a megváltást ígérték neki az urai. Az orosz katona fehér kendőt rejt a zsebébe, hogy meglobogtathassa, ha a mieink a közelébe érnek. A fehér kendőt elszedték tőle. De megmaradt a módja, hogy a két karját a magasba emelje. Ez annyit jelent, mint a fehér kendő. És ha ezt is levágatja a szent cár, akkor ki viszi a puskáját? . . .

1915. 6. 94. A Nemzeti Színház újra megnyílt. A Nemzeti Színház is végre valahára megnyitotta kapuját, a mely a háború kitörése óta zárva volt. Nehezen érthető, hogy miért csak most. Hiszen a mi fővárosunkat nem fenyegette ellenséges invázió, mint Parist; azt sem lehet mondani, hogy a közönség a háború izgalmában elidegenedett volna a színházaktól, a Vígszínház, a Király-színház, majd valamivel később a Magyar Színház, melyek részben már kezdettől fogva folytatták játékukat, nem panaszkodhatnak a közönség érdeklődésének hiánya miatt. Az a szinte lavina-szerű tömeges érdeklődés pedig, a melyet a közönség minden rétege a zenei előadások s különösen a filharmonikusoknak a Népoperában tartott hangversenyei iránt tanúsít, — inkább arra vall, hogy az emberekben ég a vágy, legalább pillanatokra felszabadítani lelküket a háború nyomása alól, a művészethez fordulni, hogy kikapcsolódhasson a szomorúság, a gondok, az aggodalmak izgalmából. A népek mai hangulata épen a magasabb stílű művészetnek lehet kedvező. Az a publikum, a mely ezrivel tódul Beethoven meghallgatására, bizonyára szívesen hallgatja Shakespeare-t is, a mely ujjongani tud Wagner ritmusain, örömmel fogadja magába Goethét és elmenne Katona, Vörösmarty, Madách meghallgatására is. A művészet a legjobb búfelejtő és gondűző s a mai ember megszokta, szinte a szervezete is megkívánja, hogy élete szorongattatásaiban vigasztalásához forduljon. A programot nagyjában és egészében helyeselheti mindenki. A színház, nem állván rendelkezésére a szokásos külföldi és magyar újdonságok — a drámaírók termelését természetszerűen megbénította a háború s a kiknek még előtte való időből vannak kész munkáik, érthető okokból várnak velük a normális állapotok helyreálltáig — a múlt felé fordul s azt adja, a mit a mai körülmények közt adhat. Mindenki csak megegyezik abban, hogy a háború ránk nézve nem jelenthet bojkottot Shakespeare, Molière, s a francia vagy angol irodalom más nagy költői ellen. Ebben a mi kultúránk a németekénél is különbnek bizonyult a franciákénál. Nálunk nincs az a gyermekes gyűlölködés, amely le akarná tagadni a velünk most ellenséges nemzetek kultúráját. Az ellenséges érzület nem terjed ki a tudomány s a művészet mezőire…

A mód, a hogy a programot összeállították, mindenesetre arra vall, hogy a színház tudja, mi a kötelessége a mai komoly időben; nem a szórakoztatást keresi, hanem a művészi és erkölcsi fölemelkedést. Nagyobbára a világirodalom nagy és örök műveiből szándékszik összeállítani műsorát s közben modern magyar írók régebbi műveiből is előad néhányat, gondos válogatással. Műsora komolynak Ígérkezik, de unalmasság nélkül, s alkalmat nyújt arra, hogy megmutassa, hogy ól még benne a magasabb rendű színjátszó stílus hagyománya. Néhány új darabot is ígér — ezekről persze most még nem lehet fogalmunk. A mit ígér, az jó, — csak jó legyen aztán az ígéret beváltása is.

1915. 1915. 22. 354. AZ OLASZ KATONA.

Itáliai hadsereg, hosszú ezerötszáz esztendő folyamán, sohase kelt át az Alpeseken az európai kontinensre. Csak a régi Rómának volt meg az ereje és bátorsága, hogy Európa közepén hódításokra vállalkozzék. Annak is csak abban az időben, mikor hatalma tetőpontján állott. És mialatt a császárok egész az Eufrátesig vezették győzelmes csapataikat, addig a mai Német és Magyarország területét egészen meg nem tudták hódítani soha. Augustus légiói csak a Dunáig jutottak, Trajanus elfoglalta ugyan Dáciát, de az Alföldön sohasem járt római katona. A római császárság bukása után egészen a legújabb korig sohasem alakult Itáliában oly hatalom, mely tekintélyes hadsereget tudott volna kiállítani. Még védeni sem tudta magát az olasz nép. Szabad prédája volt minden harcos fajnak…A legtöbb belviszály idején pedig behívták az idegent, hogy aztán évszázadokon át siránkozzanak az elnyomás fölött. Mintha az nem természetes folyománya lett volna a saját cselekedeteiknek, s mintha a német, a francia és a spanyol elnyomók nem olasz hívásra szállották volna meg Itáliát…

Az egység Itáliában máig sem hozta létre a belső egybeolvadást. Az egyes olasz vidékek népe nagyon különbözik egymástól származásra, szokásra és nyelvre nézve. Az egész félsziget sok vízválasztó által apró folyam-medencékre van tagolva, melyeknek népe nehezen és csak kis mértékben keveredett egymással, mert a vízválasztókon át, nagyon hiányos és nehéz az érintkezés…Létezik ugyan irodalmi nyelv, de azt a köznép csak Toscanában érti. És még kiváló olasz írók is, ha valamely más vidéknek a szülöttei, elmennek koronként Firenze tájékára, hogy közvetlenül hasson reájuk ennek a nyelvnek a szelleme. Ily körülmények között az olasz nép csak külsőleg egységes ma is. Se belső érzések melege nem hevíti közös tettekre, se közös célok nem buzdítják egységes elhatározásokra, se pedig nagy polgári erények közössége nem oltja szívükbe a kötelességnek mindenek fölé való helyezését.

Vajon lehet-e félni attól a hadseregtől, melynek ilyen a szelleme, melynek nincsenek történelmi tradíciói, melynek ősei; nem harcoltak másfélezer esztendeig, s amely most a tripoliszi «fényes» eredmények után fél Európa meghódítására vállalkozik?

1917. 45. 720. Szöllősi Zsigmond: OLASZOK.

Nyelv, nemzetiség és vallás tekintetében egységesebb országa a világnak alig van, mint Itália. Ez a nemzet: olasz és katolikus. Ami nagyon kevés más fajtájú vagy felekezetű eleme van, csak ezrelékben számolható. Más nyelvű még így sem. Egyes nagyvárosoknak van angol vagy orosz negyede, de ezek az idegenek csak huzamos tartózkodású vendégek, akik Itália közéletébe bele nem szerveződtek. Franciául, főként az ország északnyugati részében nagyon sokan tudnak, de ez az ismeret a franciát társalgási nyelvvé egy osztályban se tette, még annyira se, mint például az orosz arisztokráciában. A határokon az olaszság meg nem halkul, mert a határokon túl mind keleten, mind északon és nyugaton még olaszok élnek. Franciaországban és Svájcban csakúgy, mint Ausztriában. Érdekes tehát, hogy ez a példátlanul egységes nemzet ez egység keretén belül az ellentéteknek milyen óriási, szinte érthetetlen jelenségeit mutatja. Nem csupán arra gondolunk itt, amely az északi és a déli olaszság megjelenésében, temperamentumában és erkölcsében tátong. Ezt a különbséget a klíma másutt is reprodukálja. Az északi és a déli német, de még sokkal erősebben az északi és a déli francia között is, amelyek szintén egységes nemzetek.…

Fanatikusan vallásos, iszonyúan fél a pokolba jutástól, de erkölcsi érzéke azért hihetetlenül tompa. Minden isteni és emberi törvény ellen való bűnre hajlamos. Eszes és fortélyos, lendületes és könnyűszavú: de azért nagyon rossz kereskedő, mert türelmetlen és megbízhatatlan. Nemcsak a nyelvét, amelynek szépsége nagy büszkesége, hazája földjét is imádja: de azért nincs még egy fajta, a mely olyan könnyen venné a kezébe a vándorbotot, hogy idegen ég alatt keressen boldogulást…

Ugyanazok az olasz katonák, akik most hangos örömmel, szinte ölelve üdvözlik a megváltó fogság nyugalmát, ugyanezek rohantak tizenegyszer szilaj készséggel ágyúink tüzébe és nincs rá jogunk, hogy kétségbe vonjuk, rohantak volna tizenkettedszer is, ha ezúttal előzékenyen mi nem sietünk eléjük. Ezek sietnek ujjongva a fogságba vagy futnak olyan pánikban, amilyet harmadéve májusban, amikor ők a nagy diadalmi sétaútra indultak, Galicia se látott. Ezek nagyobb lelkesedéssel rohantak bele a háborúba, mint akármelyik szövetségesük és Lemberg az orosz; de talán még Strasbourg se a francia lelkeket úgy nem tüzelte, mint Trieszt az olaszokét. Elnyomott testvéreink nélkül nem élhetünk! szavalták Rómában meg Milanóban úgy, hogy a könnyük csurgott bele…

1915. 35. 558. A balti németek

Libau elfoglalásával és Kurland megszállásával a német hadsereg ős-német területre lépett, a mely egykor hosszú időn át a német birodalomhoz tartozott s most is teljesen német kultúrájú s jó részben német lakosságú is. Német réven került Kurland egyáltalán a történelembe: akkor vált ismertté, mikor a XIII. században a német lovagrend megszállotta és tulajdonába vette. A német lovagrend uralkodott itt a XVI. század közepéig s itt is azt a gyarmatosító munkát végezte. A Balti-tenger nyugatabbra eső tartományaiba fennhatósága alá vetette a nagyobbára lett nemzetiségű őslakosságot, megtanította a helyes földművelésre, városokat alapított, melyeket német gyarmatos polgársággal népesített be, iskolákat létesített, a melyekben a német kultúrát honosította meg. A helyzet évszázadok során máig sem változott: Kurlandban ma is német a földesúr — ősrégi német nemesi családok elszármazott unokái ülnek a nagy és közepes birtokokban — német a városi polgárság és az intelligencia legnagyobb része, a lettek pedig a parasztság zömét alkotják, de a kultúrájuk teljesen német s a ki közülük kiemelkedik a paraszt-sorból, a német iskolák révén emelkedik ki.

A XVI. század közepén Kurland lengyel fennhatóság alá került, mint Lengyelország hűbéres tartománya s az is maradt 1795-ig, a mikor Oroszország birtokába került s hajdani önállóságának utolsó maradványa is megszűnt. A német kultúrához való tartozandósága annyival is erősebb lett, mert lett lakossága is csaknem kivétel nélkül elfogadta a protestantizmust s ez élesen elválasztotta úgy a katolikus lengyelektől, mint az ortodox oroszoktól. Valójában a letteket C3ak a nyelvük különböztette meg a németektől, egyébként gazdasági életük, társadalmi és községi szervezetük, műveltségük egészen német színezetű maradt, s ha az ember lett vidéken utazik, külsőleg alig veszi észre, hogy ott nem német a lakosság…

Az uralkodó osztály Kurlandban a földbirtokos nemesség. Csupa Ősrégi nemesi család, a mely családfáját felviszi a középkor elejének homályba vesző idejéig. Sehol a világon nem találni tisztább és régibb nemesi törzsfákat, mint a kurlandi német bárói és lovagi családokban. Féltve őrizték nemesi tekintélyüket. Az orosz udvari nemesség nagy része belőlük került ki, magas katonai és politikai polcokra jutottak. Azok a német nevű arisztokraták, akik mint orosz diplomaták és hadvezérek szerepelnek az orosz történelemben, nagyobbára kurlandi eredetűek…

A városok pedig, Libau, Riga, Mitau teljesen német jellegűek. Német az építkezésük, a berendezkedésük, németek az iskoláik, németül beszél a polgárság…Az újabb időben megromlott a viszony köztük ós a cári hatalom között. Az oroszokban az utóbbi időkben kifejlődött német-gyűlölet velük is éreztette a hatását s megkezdődött ellenük is az oroszosítás. Egy más veszedelem is fenyegette őket: az addig elnyomott lett parasztság mindinkább ellenük fordult, felébredt benne a lett nemzeti öntudat s kétségessé tették a német urak uralmát. A japán háborúkor és utána egész Oroszország szerte feltámadt forradalmi mozgalmak ide is eljutottak s a lett parasztok nyíltan fellázadtak uraik ellen. A gőgös nemes urak a cári hatalomhoz fordultak segítségért — épen úgy, mint a lengyel főnemesség — s ezzel még jobban ki voltak szolgáltatva az oroszoknak. A mostani háború kitörése ínég nehezebbé tette helyzetüket. Fiaik a saját ősi hazájuk ellen voltak kénytelenek hadba vonulni, az otthonmaradtakat pedig még jobban kezdte sújtani az oroszok gyűlölete és gyanúja minden ellen, a mi német. Most német hadak az urak ősi földjükön, s ki tudja, kiereszti-e valaha kezéből a német, a mit most oly energiával ragadott meg?

Courland is one of the historical and cultural regions of Latvia.

1915. 17. 274. Zuboly: EGY RÉGI PESTI HÁZ*

A Régi posta utca 9. szám alatt a nyáron bontani kezdték egy régi pesti ház ócska falait. Az épület valamikor híressége volt a XVII. században fejlődő fővárosnak, s nevezetességét a múlt század közepéig meg is tartotta. De onnan kezdve már csak, mint megtűrt relikvia létezett…

Az Arany Kéz a tizennyolcadik században épült, s ama kedves alakú és szolid pesti épületek egyike volt, melyeket biedermeier-nek szokás nevezni. Eredetileg is vendéglő volt szállodával kapcsolatosan s az maradt élete végéig, bár régi szolid hírnevéből utóbb már sokat veszített. Közel ötnegyed századon át helyiségei, azoknak beosztása s egész elrendezése ugyanaz volt, mint kezdetekor. A mi változás esett rajta, az is némi tatarozásokban nyilvánult 1849-ben, mikor a Hentzi bombái ide is elértek s a ház födelét némileg megrongálták. Egyéb tekintetben nem sok újítás történt benne….

Az Aránykéz-szálloda bontásra került épülete a

Régiposta-utcában

A cégér, körülbelül a legnagyobb dísze és nevezetessége az épületnek: az Arany Kéz. Egy kiálló vashorogról lógott alá s az ivóba vezető ajtó fölé volt függesztve. Állott pedig ez egy negyed méter hosszúságú karból, mely kézben végződött. Nyilván be volt aranyozva s ez által jelképezte az arany kezet, ámde utóbb az arany egészen lekopott róla s csak az egykori modell maradt meg kopottan és foltosan a horgon. Most, hogy ez is eltűnt s vele az épület is, egyelőre a vele szemben haladó keskeny utca, melynek Arany Kéz utca a neve, fogja a vendéglő egykori hírét pár évig még megőrizni…Az egykori Rondella színészei, németek és magyarok, a kik felváltva játszottak ebben a hombárban, előadás után rendesen az Arany Kézbe vagy a közeli Magyar Királyba tértek vacsorázni. Feljegyzések szólnak róla, hogy a színészek e kedvelt tanyán sok víg és szomorú napokat töltöttek s társaságukban ott voltak igen gyakran az írók is, Kisfaludy Károly, Katona József…A negyvenes években Petőfinek a társasága és az ő sleppjükhöz tartozó jurátusok keresték fel gyakran az Arany Kezet, mikor pedig a negyvennyolcas mozgalmak kitörtek, az Egyenlőségi klub fiatalsága tartotta itt vacsoráit. Az Arany Kéznek ez volt a legnevezetesebb korszaka….

*A harctéren elesett író egyik utolsó cikke, melyet közvetlenül a háború előtt irt lapunknak.

1916. 7. 102. Szőllősi Zsigmond: A TÖRÖK LÉLEK

…Évtizedek óta tart a török lelkek néma búcsúzkodása Konstantinápolytól és a fájdalmas, lassú beleszokás abba, hogy haza kell mennie, túl a Boszporuszon és ott is messzebbre, mint ameddig a galatai toronyból el lehet látni. Sokan voltak, a kik nem akarták bevárni ezt a pillanatot és mentek, még mielőtt menekülni kell. A gazdag és előkelő törökségnek egy állandó átszivárgása indult meg Konstantinápolyból a birodalom ázsiai városaiba. Ilyen körülmények között következett be a török történelemnek a hosszú hanyatlási korszakban legszenzációsabb fordulata. Fiatal és mindenre elszánt patrióták ajkán szóra kelt az új török gondolat, amely minden eddiginél vehemensebb tiltakozás volt a Fátum leszerelt elfogadása ellen. Ezek a fiatal és elszánt patrióták az Európából való kivonulás rezignált jelszavával szemben az európaivá modernizált Törökország programját írták a zászlajukra és a kardjukra. A megriadt várományosok ellen lépése csak félig sikerült. A balkáni háború leterítette Törökországot, de nem tudta leteríteni az új török gondolatot, a mely szülőhelyét, Szalonikit elveszítette, de diadalmasan foglalta el Konstantinápolyt és kifejezte azt az eltökéltségét, hogy ezt a várost se elragadni nem engedi, se eltestálni nem hajlandó. A törökség nem akar meghalni Európában…

Egyetlen egy nemzet van a világon, a mellyel szemben a történelmi tanulságok a keserű produktuma, a török lélek bizalmatlansága egyszerűen nincsen. Amelynek a neve mint meleg napfény hull rá, kinyitja, bízóvá és hittel teljessé teszi. A magyar. Sokat rólunk — mint egyáltalában a nyugat világáról — nem tud. De megingathatatlan ösztönös érzése, hogy a magyar az csak barátja lehet. Se történelmi, se tudományos megokolását ez érzésének szükségesnek nem tartja, de maga az a valóság, hogy a magyarságot ott tudja mostani szövetségesei között, erős erkölcsi pillére új elhelyezkedésének. Igazolását látja benne annak, hogy jó úton van. A török-magyar rokonság minálunk egy hipotézis, a melyet a tudományos megállapításoknál több szimpátia támogat. A török lélek egyszerűen elfogadta oly heves készséggel, a mely fölöslegesnek minősít minden adatos bizonyítást. Semmi okunk nincs rá, hogy skrupulózusabbak legyünk nála.

1916. 28. 538. Szőllősi Zsigmond: AZ UTOLSÓ GŐZHENGER…A békére kívánkozó Oroszországnak az új nagy hadsereg igen reményteljes eszköze lett volna, mint az utolsó szó nyomatéka. Mint friss készség a háborúra, amely annak se kívánatos, aki biztos benne, hogy azt is meg fogja nyerni. De ez az erő csak akkor nyom, ha, meg nem méretik. Ha bele dobják a mérlegbe, akkor vagy súlyosabbnak kell lennie, mint amelyik szemben áll vele: vagy a levegőbe röpül. Vagy győz, vagy elértéktelenedik. És vele mindaz, ami értéke országának az egyszer már kiállott katasztrófából még megmaradt. Ez a hadsereg még érvényben tarthatta azt a tételt, hogy Oroszországot megverni igen, de megsemmisíteni nem lehet. De ha ez a hadsereg is összeomlik: több gerendáját a cár birodalmának nem látjuk.

TÁBORI KONYHA. AZ OROSZ FRONTRÓL. Conrad Gyula rajza

Nagyobb erővel Bruszilov nem próbálhatta meg azt, a mi Nikolaj nagyhercegnek sem sikerült. Nemcsak azért, mert egy esztendő rövidebb idő annál a tizenötnél, amely alatt az első gőzhenger épült; de egyszerűen már azért sem, mert Oroszország maga sem nagyobb, mint volt ezelőtt két esztendővel. Sőt kisebb lett egy akkora darab országgal, amekkorának Pasics a Legnagyobb Szerbiát se álmodta. Ha a cárnak ezelőtt két esztendővel valamelyik Rasputyin megjövendöli az orosz fegyvereknek azt a sikerét, hogy diadalmasan megvívják Luckot és Dubnát, az Atyuska nyilván hanyatt vágódott volna a rémülettől. Nikolaj Nikolajevics egész bizonyos volt benne, hogy 1914-ben bevonul Berlinbe, de Bruszilov aligha mert emlékérmeket veretni ezzel a fölírassál: Varsó1916. Holott a nagy hadsereg 1914 augusztusában az érintetlen cári birodalom hatalmának ormáról indította meg a sokmilliós orosz erő lavináját, mostani utódjának pedig a győzelmeken való fölkapaszkodás rettentő munkáját kellene produkálnia csak arra is, hogy odaérjen, ahonnan ő elindult. Ha pedig ennyi se sikerül neki, az esetleg elért eredmény semmiféle arányban sem áll a kockázatok tömegével, amelyet — elárulván az ellenségnek, hogy most is gyöngébb nála — magára szabadít. Mert megméretvén az, hogy mit tudott még, kiderült az is, hogy mit nem tud már, holott nyilvánvaló, hogy ezúttal nyilván egészen a zsákja fenekéig markolt.

1916. 23. 356. Egy orosz író jóslatai a háborúról. Az immár majdnem két éves világháború egész légióját teremtette meg a háborúval foglalkozó irodalmi műveknek s bizonyos, hogy még majdani befejezése után is sokáig fog anyagot adni nemcsak a szépirodalomnak, hanem a társadalmi tudományok különböző ágainak művelőit, a politikai és katonai írókat is soká fogja foglalkoztatni. A mai világháború ugyanis óriási méreteiben s egész mivoltában oly lényegesen különbözik az összes korábbiaktól, oly meglepő, nem is sejtett tanulságokkal szolgál, hogy összes jelenségeinek számbavétele könyvtárakat fog kitenni…Egy orosz írónak a műve bámulatos érzékkel, valóságos jövőbelátással meg tudta rajzolni a jövő, most már a ma háborúját. Ennek jelenségei, eseményei hihetetlen pontossággal igazolják főbb pontjaiban majdnem kivétel nélkül mindazt, a mit ez az orosz író: Bloch évekkel előbb előrelátott…Művének előszavában Bloch mindenek előtt nagy vonásokban azzal a kérdéssel foglalkozik, minő lefolyása lenne egy egyfelől Németország és Ausztria-Magyarország, másfelől Francia- és Oroszország közt kitörendő háborúnak. Mindenek előtt — mondja — az összes előzőkhöz képest oly óriási vérontás fog bekövetkezni, hogy lehetetlen lesz oly nagyszámú erőket tűzbe dobni, melyek bármely részen is elhatározó döntést hozzanak elő…A háború hosszú tartama tekintetében mindenesetre nagyon bevált Bloch jóslata. A jövő háborújának elhúzódását szerinte az vonja maga után szükségképen, hogy a háború az ostrom jellegét fogja felöltem. A német-francia háború volt az utolsó nagyobb háború, mely hónapok alatt befejezést nyert. Jövőben ez nem lesz lehetséges, évek kellenek. Kifejti aztán, mily óriási lesz a háborúban felhasznált csapatok száma, mily rendkívül hosszú arcvonalakon fog folyni a küzdelem s a háború minden képzeletet felülmúló arányai oly költségekkel fognak járni, melyekhez képest az eddigi háborúk költségei csekélységek….A jövő háborúját ugyanis Bloch szerint nem az ütközetek, hanem az élelmi szerekben való hiány fogja befejezni. Minden háborús ország olyan lesz, mint egy ostromlott vár és az a tényező, mely minden várostrom sorsát eldönti, fogja a modern háborút is eldönteni. A katonák bármily bátran harcolnak is, a végső döntés nem az ő kezükben lesz, hanem azokéban, a kiknek nincs mit enni. Ha a háborúval kapcsolatos anyagi áldozatokat még ki is heverik valamikor az államok, a harcoló emberanyagban a módfelett tökéletesített hadi technika következtében oly óriásiak lesznek a veszteségek, mint még soha. Ez, az utánpótlás lehetetlensége és az otthon maradottak nélkülözése fogja befejezni a háborút.

Bloch amit a modem háborúnak és kísérő jelenségeinek tekintetében, nevezetesen kimerülési háború jellegéről, hosszú tartamáról, az óriási tömegekről, melyek minden oldalon felvonulnak, a több száz kilométeres frontokról, a lövészárok-harcról, a kiéheztetési törekvésről előre megmondott, az eddigi események által kétségtelen igazolást nyertek. Elmondhatjuk, hogy a mai háború legfőbb jellemvonásainak előre meglátásában csodálatraméltó tehetséget tanúsított.

1916. 34. 532. Budapest-Budapesten. Most látni csak igazán, milyen roppant nagy volt azoknak a tömege, akik a régi jó békés időben nyaranként vándorútra keltek Budapestről, és elindultak a világ minden tája felé, a nagyvárosi nyár kellemetlenségei elől. Csodálkoztunk, honnan telik annyi magyar mindenfelé. A pályaudvaraink az utazó szezon kezdetén és végén olyanok voltak, mint mikor az oroszok betörtek Máramarosszigetre, s az emberek menekültek a fővárosba. A magyar fürdőhelyek, nyaralótelepek tele voltak, alig akadt az országban valamire való falu, ahol ne nyaralt volna néhány budapesti család, az Adria partvidéke tele volt magyarokkal. Velence olyan volt, mintha lakosságát kicserélték volna Budapestével, az olasz partvidék, sőt még a Tiréni tenger fürdői is magyarok pénzén virágzottak. Tirol, Svájc hegyei magyar szót visszhangoztak, akárhol járt az ember, ahova utazni szoktak az emberek, a nyugati nagy városokban, a híres világfürdőkön, félreeső kis északi és keleti tengeri helyeken, a Skandináv országokban, mindenütt találkozott az ember magyar szóval.

Ez a tömérdek ember most ide szorult az országba. Külföldre menni most nagyon bajos, még a szövetséges országokba is bajosan jut el a magyar, sehol sem örülnek a csak szórakozásból utazgatóknak...Mennének most is, de nem lehet. Először is nem igen van hova menni. Aztán meg az embereket a dolgaik sem eresztik: a hivatalokban csak nagyon rövid idei szabadságot kapnak…

A modern utazási szenvedélyt tetőpontján érte ez a világfelfordulás, az országok határsorompóinak hirtelen lezárása. Mi magyarok pedig éppen csak most kóstoltunk bele. Ötven-hatvan évvel ezelőtt, aki eljutott Londonig, vagy felmászott a Vezúv tetejére, ezt oly nagydolognak tartotta, hogy útirajzokat irt róla az újságba. Ma vágyunk messze túlvisz Európa határain is, s egyre kevesebb az a művelt ember, aki nem érzi szükségét, hogy Európa nagy államait, fővárosait, a szépségükről híres tájakat megismerje…Ha végre a háború végeztével módja lesz benne, hogy megnyugodjék, hogy élvezze az otthon, a meghitt környezet örömeit, lesz-e vajon kedve útra kelni csak azért, hogy új és idegen dolgokat lásson? A mi az utazgatás legfőbb célja: friss, új, nagyszámú benyomások szerzése, abból ugyan kijutott neki egy életre való, csak győzze idegrendszere feldolgozni. A nagy nyugalomvágy, amely az egyes embereket és egész népeket már most annyira eltölti és még jobban el fogja tölteni a háború után, nem fog kedvezni az utazásnak…

AZ ANGOL KISASSZONYOK ÚJ TEMPLOMA ZÚGLIGETBEN

1917. 38. 596. A lengyel és a magyar

…A magyar és a lengyel népkarakterek számos egyező vonását csak az találja feltűnőnek, aki nem figyelte meg a két nép fejlődésében s a többi világhoz való viszonyában rejlő egyezéseket. Földrajzilag egymás mellett élnek ezer év óta, csak a Kárpátok hegyláncától elválasztva. Mind a kettő körülbelül ugyanakkor vette fel a kereszténységet s mind a kettő, keleti szomszédjaitól eltérően, annak nyugati formáját, amivel egyúttal a nyugati kultúrához csatlakozott. S ez a nyugati kultúra mind a kettőnek eredetileg idegen volt, tőlük fajilag elütő népek alkották meg: latinok és germánok. Ezért ez a kultúra bizonyos mértékig idegen volt mindkét nép számára, csak erős nehézségek leküzdése után, nehezen tudtak hozzá idomulni, és ezt a kultúrát magukhoz idomítani. S ez érezhető ma is még úgy a lengyelen, mint a magyaron: mind a kettőn többé-kevésbé megérzik, hogy jövevény a nyugat-európai népek között.

Hasonlóan alakult ki a két nemzet társadalmi szerkezete, ami mindig mélyebb hatással van a népkarakter alakulására, mint a háborúk és egyéb látható történeti események.

A városi polgár viszonya a földesúr nemeshez, a jobbágy viszonya földesurához csaknem teljesen egyforma a két társadalomban. Csaknem egyformák a különböző osztályokat megszemélyesítő típusok is. Olyan magyar históriai alakok, mint például II. Rákóczi Ferenc, országnyi uradalmaikkal, egész országrészekre kiterjedő politikai és társadalmi befolyásukkal s ennélfogva akkora hatalommal, a mely már alig fér meg a királyi hatalommal s csaknem szükségszerűen összeütközésre vezet vele — az összetévesztésig hasonlítanak társadalmi és politikai helyzet dolgában a lengyel Lubomirszkiakhoz, Zamoyszkiakhoz, Potockiakhoz, és a régi lengyel respublika egyéb kiskirályaihoz. Jellemző, hogy Rákóczi még felkelése előtt nem annyira családja múltja, mint inkább roppant vagyonából ós családi összeköttetéseiből eredő hatalma miatt volt gyanús a bécsi udvar előtt. S hasonlóképen jellemző, hogy Rákóczi leginkább a lengyel főurakkal tartott fenn társadalmi és rokoni érintkezést…

A lengyel egyedüli szomszédunk, a kivel egy-két históriailag jelentéktelen epizódot leszámítva, sohasem volt háborús viszályunk s a kivel mindig kölcsönösen éreztük érdekeink közösségét. Ezért históriai végzetszerű dolog, hogy Lengyelországnak az orosz iga alól való felszabadításában hősi részt vettek a magyar katonák százezrei s a magyar közvélemény egyhangúan azon a meggyőződésen van, hogy a lengyel királyság helyreállítása ennek a háborúnak egyik legfontosabb eredménye lesz. S a lengyelek a régi jó viszony felélesztésére gondoltak, mikor hazájuk jövőjét tárgyaló varsói gyűlésükről testvéri érzésüket kifejező táviratot küldtek a magyar miniszterelnökhöz, mint a magyarság reprezentánsához, a gálád román támadás alkalmából. S. A

1916. 37. 582. AZ Ó-BUDAI BAZILIKA MARADVÁNYAI.

Néhai kegyes életű Ranzanus püspök, aki Mátyás király halála idején Budán

járt, ezt írta egy levelében: «Azon Ó Budán, melyet ma faluszerűen laknak, van

egy felépítésénél, szerkezeténél és művészeténél fogva nagyszerű bazilika, mely

valóban méltó arra, hogy nem azon a helyen, mely szinte pusztaság, hanem

bármilyen híres városban emelhették volna...» E nagyszerű bazilika, amely

talán a XII. században épült, mások véleménye szerint pedig Péter királyunk

uralkodása alatt s amelynek szépségéről és pompájáról egyéb feljegyzések

is tanúskodnak, az idők folyamán, a török hódoltság idején, egészen eltűnt

a föld színéről. Így történt ez a szép Buda egyéb monumentális épületeivel is,

a törökök felrobbantották Buda összes középületeit.

Az óbudai bazilika főbejáratának keresztmetszete dr. Lux Kálmán rekonstrukciója szerint.

Kuzsinszky Bálint egyetemi tanár és Lux Kálmán dr. műépítész megállapították,

hogy ásatásuk során a sokat keresett régi budai székesegyház maradványai kerültek

elő a föld méhéből. Az eddig talált leletek egy része a székesegyház gazdagon kiképzett előcsarnokából, más része pedig a székesegyház keresztfolyosójáról való. Lux dr. megállapításai szerint a maradványok, különösen a keresztfolyosó részletek, műtörténelmi értékben messze felülmúlják a maulbronni vagy zwetli apátsági templomokat, amelyek a XII. századból valók. Budapest területén a XII. századból alig maradt valami műemlék, mindössze a belvárosi plébánia templom jobb tornyának egyik párkányrészlete, s egy kis Krisztus-relief a tabáni templom orgonája alatt.

A lelet tudományos feldolgozását most tette közzé dr. Lux Kálmán építész /1880 – 1961/ egy füzetben: Árpádkori építészeti maradványok Óbudán (Bp., 1916)

1916. 53. 842. A BÉKE INDULÁSA.

Mi magyarok egy igen nagy és szép nemzet-történelmi ünneppel: koronázással búcsúzunk az ó-esztendőtől, az egész világ, velünk együtt, egy rendkívüli várakozás ünnepi izgalmában várja az újesztendőt. Az első háborús esztendőről is nagyon sokan azt gondolták, hogy az utolsó lesz és az nemcsak a naivaknak, a tájékozatlanoknak és a felületesen gondolkozóknak volt a véleménye. Tekintélyei is voltak, tudománya is volt annak a fölfogásnak, hogy mennél nagyobb a súrlódási felülete, mennél nagyobb az energia-anyaga az összeütközésnek. a mérkőzésnek, annál rövidebb ideig lehet tartania. Ilyen óriási krízist, ez volt a föltevés, a világ szervezete nem bír el sokáig: a döntésnek tehát gyorsan, sőt rohamosan be kell következnie. A háború tartamát illetőleg nem a legvérmesebb optimisták voltak azok, a kik három hónapos életet jósoltak neki: akadtak, a kik ennek az időnek a felét is elegendőnek vélték a végső eredmény kiérlelésére…Minden tudomány, amely az európai nemzetek energia-mennyiségének fölbecsülésére vállalkozott, csődöt mondott úgy a megállapításaiban, mint a hipotéziseiben. Kiderült, hogy nem volt mértéke se a valóságoshoz, se a valószínűhöz…

Az már bizonyos, hogy a harmadik háborús naptári esztendő is hamarább elmúlt, mint maga a háború. Az utolsó puskalövés nem hangzott el 1916-ban és ez a karácsonyunk se lett volna fehér akkor se, ha hó borítja a világot. De hogy ennyi idő se lett volna elegendő az összecsapott energiák mértékének megmutatkozására, az már inkább a tagadás álláspontja, mint a mérlegelése. Nem véletlenség az, hogy egy békeajánlat ténye megtörténhetett. És még többet mond, hogy e lépés formája nem kérés. hanem ajánlat.

Alul maradni nem jó: de egy háború se lett végtelenné azért, mert a legyőzött is jobban szeretett volna győzőnek lenni. A béke nem követel a maga folyamatában több türelmet, mint a háború, és mi a háborúban megtanultunk türelmesnek és bízónak lenni. A béke folyamatának is meg lesznek a maga válságai, de ezek nem a mi válságaink lesznek, hanem azoké, a kik, nem ok nélkül, riadoznak a vele való találkozástól, mert nincsen rendben a számadásuk. Szigma.

1917. 1. 4. Szőllősi Zsigmond. KORONÁZÁSI BENYOMÁSOK. Kétség hozzá nem férhet: a legnagyobb látványosság, amit halandó ember szeme e földön láthat: a magyar király koronázása. Ehhez fogható próbatétele az érzékszervek felfogóképességének nincsen. Nincs az a sokat látott higgadt nézésű vagy nyugodt éberségre berendezett szem, a mely a hatások olyan vulkánikus felhömpölygésébe, a milyen például a kardvágás szertartása, bele ne káprázzék és bizonyos önkívületbe ne szédüljön. Maga ez az egy látványosság — pedig csak egy szeme a gyémántláncnak — több, mint amennyit az ember figyelő öntudata átfoghat. Ahogy a magyar vármegyék, törvényhatóságok összessége a legkülönfélébb színű zászlók szédítő selyemragyogása alatt, aranyzizegésben, kardcsörgés és sarkantyúpengés között odaszivárog a koronázási domb tövébe, és túlnan rajta a koronázó menet lóháton ülő főpapokkal és országnagyokkal, ékességgel elborított lovaktól vont üveg-baldachinos aranyhintókkal előhömpölyög. Ettől magától elalél a lélek és egy látomás izgalmában remeg minden idegünk. És ami azután jön, az már a meghatott szédületünk forró párájában úszik…Példátlan az a tökéletesség, a mellyel az ünnep sok-sok aktusa lefolyt. Egyetlen egyszer se a királyt, se a királynét semmire figyelmeztetni nem kellett, és a zavaró véletlenségnek egyetlen rezdülése a gazdag és hosszú akcióba bele nem tévedt. Mintha minden, ami a szent hagyományok rendjében történt, magából a pillanatból született volna, annyira magától folyt és olyan lélegző elevenséggel. És minden úgy engedelmeskedett a pillanat szent parancsának. Még a nap is, amely háromszor sütött ki a nagy délelőttön. Mikor a király megesküdött, mikor a megkoronázott királyné hazavonult a templomból és mikor ő felsége a koronázási dombon a kardvágás szertartását végezte…

A KORONÁZÓ TEMPLOM BEJÁRATA. Márton Ferenc rajza.

Még a főhercegnők is mind magyar díszben voltak, és ami nemes Auguszta hercegasszonyunk a kis leányai karjába is piros-fehér-zöld pántlikát fűzött: ez csak teljesebbé tette a mesekép hangulatát, amelynek eredendő, rejtelmes, lélekből való magyarságát semmiféle idegen pompára nem lehet lefordítani.

Mintha ebben az elmondhatatlanul szép, bájos és költői jelenésben virult volna ki legnagyobb teljességben a magyar király tündöklő házának magyarsága, aminek bizonyságaival különben lépten-nyomon találkozhattunk. Magyar már az a nagyszerű nyíltság is, a mellyel a kapui a koronás urához siető magyarság előtt tárva voltak, és az a meleg nyájasság, amely minden vendégre rámosolygott…Hála Istennek, hamar le fogunk szokni arról, hogy kérdőjellel gondoljunk rá: otthon van-e a magyar szó a legelső magyar ember házában? Otthon van.

1917. 3. 44. Szőllősi Zsigmond: Rasputin. Rasputin Grigorij Novics, Miklós cár gyóntatója, meghittje és tanácsadója a maga földi pályafutását bevégezte. Természetes halállal halt meg: meggyilkolták. Az ilyen karriereknek ott, ahol az istenes tomszki paraszt a maga pályafutását befejezte, ez a hagyományos vége. Elteszik láb alól, amikor már túlságosan útban van. Rasputin Gergely már régóta alkalmatlan volt azok számára, akik fogcsikorgatva nézték a szereplését, és valóban nem is egyszer tettek kísérletet, hogy szándékaiknak ezt a makacs közlekedési akadályát az útjukból legyalulják. Merényletekkel tisztelték meg, de az erős paraszt diadalmasan kiheverte a mérget, és a késszúrást. Most aztán végre sikerült a dolog. Az igaz, hogy ezúttal nem is bízták bérencekre a fontos feladatot. Magas uraságok személyesen hajtották végre, és a teljes biztosság kedvéért igen-igen alaposan csinálták a munkájukat. Először agyonlőtték, elvérzett testét, hogy valamiképpen újra meg ne melegedhessék, a Néva jeges vizébe hajították. Ilyen gondos elintézésbe még a Rasputin szívós szervezetének is véglegesen bele kellett törődnie.

Teljesen hiteles lefolyását ama nevezetes téli éjszaka drámájának soha se fogjuk megkapni. Végtárgyalás ebben a bűnügyben nem lesz. A gyilkosok nem kerülnek abba a kényelmetlen és méltóságukon aluli helyzetbe, hogy valamely bíróság előtt kelljen töviről-hegyire beszámolni működésükről. De a barát rejtelmes halála egy reflektor fényével világít rá életére, amely eleddig sűrű, mesterséges homály titka volt. Immár azt tudjuk: miért kellett meghalnia és ez a megismerés felelet arra a régi kérdésre:

Rasputin Grigorij Novics ellensége volt a háborúnak. Istentelen és embertelen gonosz vállalkozásnak tartotta. Ne csinálj háborút, mondta szakadatlanul a cárnak, mikor még béke volt. Csinálj békét, mondta szakadatlanul, mikor már háború volt…

Volt idő, a mikor valaki az egész világ előtt tett áhítatos vallomást arról, hogy ugyanúgy gondolkozik és érez, mint Grigorij Novics. És ez a valaki Nikoláj Alexandrovics volt. II. Miklós, minden oroszok cárja. Én a béke és az emberi szabadság koronás szolgája akarok lenni, fogadta, mikor atyja trónjára lépett és Hágában templomot épített a nemzetek testvériségének, és ölelésre tárta ki karjait muzsikjai felé. És mégis: millió muzsik ment a parancsára meghalni Mandzsúriába és hamarább szólaltak meg az ágyúk messze Ázsiában, mint a hágai templom harangjai. Szibéria ólombányáiban ezerszámra merültek alá az orosz hazafiak, akik szerették és sajnálták a muzsikot.

Rasputin: a vonagló lelkiismeret szenvedése volt a fehér cár számára. A gyilkosok prédájául adott belső meggyőződés hazajáró szelleme. Vezeklő szenvedés, amelyre a szerencsétlen koronás ember puha, szláv lelke a flagellánsok vágyával szomjazott. Tanú, hogy ő mást akart, mint amit cselekszik. Egy élő alibi a majdani nagy számonkérés órájára. Ez a legegyszerűbb, sőt egészen egyszerit magyarázata a cár így egy csöppet se rejtelmes viszonyának az omszki istenes paraszthoz, aki nem volt se szent, se csodatevő, de nem is kellett lennie, sőt komédiásnak se kellett lennie, hogy a maga erős lelkének hatása a gyönge lélekre foganatos legyen.

De ha mindenható nem is az aranyos uniformisban tündöklő hatalmasoknak, mindenesetre nagyon alkalmatlan volt ez a jövevény, aki a cár udvarában a legsötétebb tömeg-tragikum egyenruháját viselte és úgy hordozta magán, mint egy fakó forradalmi zászlót: az orosz paraszt gúnyáját. Már erről magáról is rá kellett emlékezni, hogy ilyenek is vannak a világon és ezek is emberek. Ennek a gúnyának el kellett tűnnie a cár környezetéből, mint egy veszedelmes és zavarokkal fenyegető figyelmeztetésnek. Rasputin nem volt mindenható, de kellemetlen akadálya annak, hogy ők mindenhatóak legyenek és ezért kellett három golyóval a testében a Néva vize alá merülnie. Veszedelmes kalandornak hirdették folyton, amíg élt és most már bizonyára a cár is igazat fog nekik adni, miután szemléltető leckét kapott.

Grigorij Jefimovics Raszputyin (oroszul: Григо́рий Ефи́мович Распу́тин) (1869. január 22.– 1916. december 29.) orosz szerzetes, aki életének utolsó éveire nagy befolyást gyakorolt a cári családra: „minden oroszok cárjára”, II. Miklósra, nejére Alexandra cárnéra és egyetlen fiukra, a beteg Alekszej cárevicsre.

*

1917. 15. 240. Az orosz nép. Oroszország népe a háború folyamán, súlyos vereségek gyümölcséül olyan hódításhoz jutott, a milyet a legnagyobb diadalok árán is alig szerezhetett volna meg magának. Azzal a jelszóval parancsolták háborúba, hogy apró atyafiait kell fölszabadítania és a legnagyobb szláv népet tette szabaddá: saját magát. Egy ezerszeresen veszedelmesebb és ártalmasabb ellenségét terítette le, mint a porosz militarizmust: a cári uralmat. Nem kétséges: a Romanovok a Kárpátokban véreztek el és Gorliczénél rendült meg a trón alattuk. Ha Nikoláj nagyherceg győz, ha el tudja árasztani a kozákság pusztító hullámaival a magyar rónaságot és beszáguld Bécsbe meg Berlinbe, a muzsik kezén a lánc/ örök marad. Tiszta logika szerint Moszkvában és Szentpétervárott most hálaadó istentiszteleteket kellene tartani a vereségért és szobrot emelni

Hindenburgnak, aki az orosz népet a sok százados zsarnokság alól fölszabadította…

Maga az orosz nép, rengeteg milliós tömegével, az élő emberiség legnagyobb rejtelme. Példa nélkül való Európában, hogy ekkora embertömeg egyénisége, erkölcse, jelleme ennyire homályban tudjon maradni. A kultúra által megteremtett szabad érintkezés a legkisebb népegyéniségeknek is módot adott rá, hogy a nagy közösségnek bemutatkozhassanak. Ha csak a legmarkánsabb, a legszembeötlőbb vonásokban is, de köztudomásúvá tegyék jellemük, gondolkozásuk, temperamentumuk, képességeik természetét. Azokat a tulajdonságaikat, amelyek a távoli szemlélet számára kidomborodó és jellegzetes…

A mi megnyilatkozása a cári birodalomnak a külső világ számára volt, abból az orosz népnek se gondolkodását, se hangját meg nem ismerhettük. Volt-e egyáltalában valami közössége vagy hasonlósága az orosz lélekkel: ép oly kevés hitelességgel állíthatnék, mint tagadhatnók. Irtózatos gyűlölet lebegett és lángolt az orosz szabadság-törekvések vezetőinek, vértanúinak és emigránsainak szavában a cári hatalom ellen. De ez a hatalom évszázadokon át rendíthetetlen maradt és parancsára milliók meg milliók mentek engedelmesen a vágóhidra. A cár személyét mindig egész hadseregnek kellett őriznie. De azért a cár fotográfiája szentkép volt a muzsik számára és áhítattal ejtette ki a nevét. A világ legszomorúbb dalai Oroszországban születtek és Szibériából érkeztek a legmegrázóbb balladák. De azért mindig voltak ájtatos hallgatói a pánszláv apostoloknak és száz ezrek szeme meredt a vágy bűvöletében a cár országának «szent» földje felé .

Az orosz nép túlságosan nagy lett ahhoz, hogy a legóriásibb autokrata hatalom palástja is teljesen elfödhetné és hogy a lihegése át ne legyen hallható a legzártabb határon. Nem mondhatjuk, hogy teljességgel nem ismerjük az orosz lelket. A világ legcsodásabb emberfestő művészei az ő íróik: Tolsztoj, Gogol, Dosztojevszkij, Gorkij, Archübasev és még egy egész sereg. A kit panorámába tesznek: a legidegesebb, a legnyugtalanabb, a legvívódóbb lélek, páratlan mértéke az átérzésnek, kifogyhatatlan készsége a részvétnek és flagelláns szomjazása és kínálása a szeretetnek. Csupa melódia és rajongó óhajtása a mártírumnak. De nem ugyancsak oroszok-e azok is, a kik a világ legkorruptabb, legromlottabb, legerkölcstelenebb és leglelketlenebb társadalmát produkálták és tették intézményes közrendjévé ennek a birodalomnak? Import volt a durva gőg, az erőszakosság, a kancsuka, a pogrom, és Szibéria? Az iszákosság, a tolvaj-lás és a folyton kirobbanó fosztogató indulat? Nem ismerjük az orosz népet és természetes mentségünk — ha ugyan erre nekünk van szükségünk — hogy nem is ismerhetjük. A forradalom lángja ép oly kevéssé objektív világosság, mint a cári zsarnokság mesterséges homálya. A diadalmas forradalom ez első pillanatai, igen természetesen, még nem egy szabad, csak egy kiszabadult nép lelkének képét mutatják, mámoros végletességet és sokszor furcsa tántorgását a kábító világosságban, a melyet a szeme még meg nem szokhatott. Ez abnormis feszültsége az idegállapotnak egyáltalában nem alkalmas arra, hogy az egyéniség igazi természete a maga sajátos alkotó törvényei szerint kiérvényesüljön. Ott most a cárság halotti torát ülik és az ünnep annál méretesebb, mert a tekintélyes elköltözött éléstárai és pincéi nem voltak üresek…A forradalmi diadal mámorának el kell előbb oszlania, hogy az új gazda igazi egyénisége megmutatkozhassak. Addig azoké a világ, a kik hideg fejjel halásznak a zavarosban. De ez a világ termesztésen nem hosszú életű. Kíváncsian, de minden türelmetlenség nélkül várhatjuk be a végét és a következéseit.

Szigma. /Szöllössy Zsigmond/

A Budapesten rendezett hadirepülőgép-kiállításból.

Jelfy Gyula felvételei.

Zsákmányolt olasz repülőgép, a mely a Görz elleni harmadik repülőtámadás alkalmával

egy gyümölcsös-kertbe zuhant s a vezetője meghalt.

1917. 14. 224. Szöllősi Zsigmond. KÉT VILÁG KÖZÖTT.

Az ember társas lény, és közösségekbe kívánkozó, de az élet egyéni vonalakra törekszik. A közösségbe kívánkozásnak a biztonság, a megvédettség vágya a forrása: de a biztonság, bár rendkívülien fontos, csak a legprimitívebb követelménye az életnek. A nagy törekvés, amely felé legerősebb érzéseink és gondolataink szakadatlanul áradnak: a boldogság. Mindenki arra törekszik, hogy az elérhetőség mértékéig boldog legyen, vagyis: a saját életét élje. De minden ember unikum, vágyai és képességei szerint egy-egy sajátos, külön rendeltetésre hivatott, a melynek szolgálatában jól érzi, a helyén tudja magát. Van-e sikere ebben a munkában: más kérdés. A hajlam, a vágy, a rendeltetés érzése a döntő. Az író csak íróasztala, a festő csak a vászna előtt érzi magát a helyén…

A történelem ismer jelentékeny, egészen kétségtelenül jóhiszemű és jó szándékú, sőt apostoli ihletésű jelenségeket, akiket zsarnokoknak kell elkönyvelnie, holott nyilvánvalóan a javára és a boldogságára törekedtek annak a közösségnek, amelynek sorsát intézték. Ideáljaik voltak e szó legemelkedettebb tartalma szerint és a bűnük semmi más, mint az, hogy a maguk jóravaló törekvését akarták mindenekre rákényszeríteni. És soha, semmi kor nem szolgáltathatott és nem is szolgáltathat nekik igazságot, mert egy náluk nagyobb igazság ellen vétettek. Ama szabadság igazsága ellen, hogy mindenki a maga szíve és hajlandósága szerint kereshesse a jót, a mért élnie, dolgoznia, fáradoznia és szenvednie is érdemes. A háború nem a boldogság kertje és a ki ezt a világot keresi benne, az időszerűtlenül fáradozik. Semmi se természetesebb, minthogy a háború uniformizálja az életet és a maga különleges rendje merevségével mást és többet is lekövetel róla, mint az egyéni hajlandóságok szabad érvényesülését, az igények túlfejlődését. Az élés jogainak a nélkülözhetetlenségek, a feltétlen szükségletek határain belül kell elhelyezkedniük és egyetlen respektált alapjuk: a statisztikai megállapítás. Az élet mindenki számára: egy megszabott porció, a mely lehet az egyiknek sok, a másiknak kevés, de elégnek kell lenni mindenki számára.

Nemcsak kötelességünk bízni benne, de okunk és jogunk is van biztosra venni, hogy e rendkívüli idők életének rendje egy szebb, jobb és boldogabb jövendő vételára és ez a tudat maga távol tart nemcsak az ajkunktól, hanem a gondolatunktól és a lelkünktől is minden panaszt vagy elégületlenséget. De a mennyire erkölcs az, hogy készséggel viseljük,a rendet, a melyet egy rendkívüli kor hivatása diktált az életünkre, annyira nem lenne erkölcs, ha ezt a rendet ama jövendő számára is kívánnánk, a mely majd a világot újjászervezi. A Tegnap képe úgy emelkedik föl emlékezetünkben, mint egy elsüllyedt Eldorádóé, az életnek hallatlan könnyűségével, színességével, gondtalanságával, kényelmességével és szabadságával. Bajai, a maihoz képest játszadozó gyermek, a kinek a kerítésen túl esett a labdája, a katona mellett, a ki egy hóviharos éjszakán az ellenséges állások kikémlelésére indul. A Holnap az, ami a Tegnap volt, nem lesz. Ehhez nagyon is nagyot élt át és nagyon is sokat veszített. De kiirthatatlan és elviselhetetlen eleme az ember lelkének a vágy és a törekvés a boldogság után. Nagy munka lesz, amíg eljut a nélkülözhetetlentől a lehető legjobbig, és az igénye újra megtanulja a repülést. Amíg a világot az elviselhetőből széppé, gazdaggá kiépíti. De nincs hatalmasabb aspiráció a boldogság vágyánál és ez a vágy nem egyszer épített már újjá rumba dőlt világokat.

1917. 17. 273. Szőllősi Zsigmond: MAGYAR VÁROSOK. Budapest a háború harmadik esztendejében, ugyanannyi idővel a nekilendült építkezés megakadása után, megint olyan zsúfolt, mint egy villamos kocsi a Nagykörúton. A statisztikai hivatal legújabb kimutatásainak adatai riasztóak. 1913-ban már ötezer üres lakás állt rendelkezésére és szolgált mementóval a háziuraknak és a házbér-spekulánsoknak. Tavaly novemberben már ennek a számnak csak egy tizedrésze. Egy-egy szoba lakónépe a statisztika átlaga szerint nyolc lélek. A helyzet súlyosabb, mint hat esztendővel ezelőtt, amikor tűrhetetlennek állapították meg. Azóta a tűrhetetlenséget nagyobb cenzussal mérjük. Megtanultuk, hogy megszokható sok olyan állapot, amelyet «hajdanában» három esztendővel ezelőtt nem is elviselhetetlennek, hanem lehetetlennek és képtelennek gondoltunk. Nem kell lámpával keresni a magyarázatát, hogy a nagyobb lakásínségről mért esik most kevesebb szó, mint annak idején… A napilapok hirdetéseiben két-háromszáz koronás jutalmakat kínálnak az áldott ismeretlennek, aki két-háromszobás lakást bír ajánlani egy kétségbeesett családapának. Külön hatósági intézményt kellett szervezni, a mely a lakót megvédelmezi a szenvedélyes kitessékelési

hajlandósággal. Esztendők óta csak fedezékeket építenek és legfeljebb barakkokat…

A művelt Európa legváros-szegényebb országa a mi hazánk volt. Sokszor meghasogatott, viharjárta, egyes részeiben évszázadokon át idegen uralom jármát nyögő teste igazán nem volt alkalmas arra, hogy rajta a nagyobb rendű igények szolgálására és fejlesztésére képes közösségek kiviruljanak. A maguk korának fejlettsége szerint igen viruló városaink haladásukban a történelmi események súlyos csapásai alatt megbénultak. Más városok nem tudták megkapni a meglevő energiáik érvényesülésének feltételeit…Rohamosan fejlődődik, mindig szűknek bizonyul, mindig tele van, és veszedelmesen túlzsúfolt Budapest.

Voltak igen népes, régi, módos, sok belső erővel teljes településünk, de városi egyéniséget vajmi kevés öltött közülük. A polgármesteri tisztség inkább méltóság volt, mint munkaprogram. A korrekt jó-polgári erkölcsök és erények jutalma. A polgármester őrizte a hagyományokat és vigyázott, hogy a városa kapuján ne osonjanak be olyan törekvések, amelyek a polgárság régi, megszokott rendjét újfajta követelésekkel zavarják és nyugtalanítják…

KOFAHAJÓ MEGÉRKEZÉSE A VÁMHÁZ ELŐTT

BUDAPEST ÉLELMEZÉSE. — Jelfy Gyula fölvételei. Képek szöveg nélkül.

1917. 29. 467. Szőllősi Zsigmond: Háború és demokrácia

Az antant sok jelszót fogyaszt. Ezeknek a jelszavaknak, mint vezérállam, Anglia a felelős szerkesztője. Ki miért indult a háborúba, nagyon jól tudjuk. De se Anglia a német konkurens tönkretevését, se Oroszország Konstantinápolyt kibontott zászlajára nem írta. A lobogó első közös feliratára jól emlékszünk: a kis államok szabadságának és a semlegesek jogainak védelme volt. De Belgium után Görögország is aktuálissá lett és ez a jelszó nem is kegyelemben — elbocsáttatott. Utódja, nagy részben Olaszország házi használatára: az idegen járom alatt nyögő testvérek felszabadítása lett. Ez tetszett Franciaországnak és Romániának is, Oroszország azonban Konstantinápoly irányában nem igen használhatta. …A német militarizmus elleni harc immár fülig acélba öltöztette Angliát, és Amerika most szorgoskodik azon, hogy ő is hasonló gúnyát ölthessen magára. A polgári Anglia e pillanatban semmire se büszkébb — legkevésbé a tengereken való mindenhatóságára — mint arra, hogy seregei a porosz ármádiával szemben méltó ellenfélnek bizonyultak.

Bizonyos, hogy a népeknek nem vágyuk a háború. A jogainak, szabadságának és boldogulása föltételeinek birtokában levő polgár a béke szilárd rendjét és zavartalanságát akarja. De viszont lehet-e azt mondani, hogy minden háborúnak mindig imperialista érdek a forrása és kohója? Melyik rovatba sorozzuk a kapitalista érdekeket, melyikbe az irredentista irányzatokat, a melyek mind sűrűn szerepeltek, mint háborúk kirobbantó szerei? Az államformák közül a köztársasági bizonyára demokratikusabb, mint a monarchista, de épen az élő jelen tanulságai alapján lehet-e azt mondani, hogy a monarchista állam hajlamosabb a háborúra, mint a respublika? A spanyol királynak minden energiája megfeszítésébe, a görög királynak pedig a trónjába került mindkettőnek az a becsületes, elszánt törekvése, hogy nemzetét és országát a háború rémségeitől megoltalmazza. Ellenben a Portugál Köztársaság az első füttyre belibbent a véres bálba és az amerikai köztársaság elnöke nem nyugodott addig, míg megszerezte a jó ürügyet a konfliktusba való belevegyülésre.

A demokrácia élő és ható lényegét nem az intézményekben és a berendezkedésben való érvényesülés képviseli. A demokrácia az emberi értékek jogegyenlősége a boldogulásban. Demokratikus ország az, amelyben minden tehetség, minden jóravalóság és minden tisztes munka egyenletesen megkapja a maga erkölcsi és anyagi méltánylását. A demokrácia tehát morál, amelynek milyen mértékben való jelenlétét nem mindig az intézmények vonalai mutatják meg. A kultúrában és a jóllétben egyaránt nagy fejlettségi fokot elért németség millió, az intézményes berendezésnek kétségtelenül sok tekintetben elavult formáit bizonyára nem tűrték volna meg idáig sem, ha e formák daczára is a demokrácia lényege az életűkben nem érvényesül.

1917. 43. 694. Dr. Sebestyén J. : Hollandia sorsdöntő órái

A kicsiny Hollandia körül mind jobban és jobban tornyosulnak a háború hullámai, a melyek arra kényszerítik majd, hogy biztosnak vélt kicsiny szigetéről ő is belesodródjék a háború vértengerébe. Hollandia mindenképpen mindent kockáztat, ha belesodródik a háborúba. Mert ha az angol blokád nyomása alatt mi mellénk áll, elveszti összes gyarmatait, amelyek nélkül önálló erős, független életet nem élhet. Ha pedig Anglia pártjára áll: bizonnyal Belgium sorsára jut, gyarmatai pedig esetleg fellázadnak, s Japán ott túl a messze keleten már régóta lesi az alkalmat megszerzésükre….

Annyi bizonyos, hogy a holland nép nemzeti szelleme homlokegyenest ellenkezik a francia nép és kultúra szellemével. És bár nyelvük telve is volt a napóleoni kultúra nyomaival, a francia kultúra egész hangját és szellemét már régóta valósággal megvetik Hollandiában. Külön politikai pártjuk is van, a mely programjába vette a francia forradalom politikai, erkölcsi és szociális elvei ellen való küzdelmet. Mert a holland nép alapjellemvonása a mély, hatalmas, öntudatos vallásosság. A biblia oly megbecsülésben részesül ott, mint Európában sehol, öt egyetem osztja az intelligenciát akkora országban, amely nem nagyobb, mint a mi Dunántúlunk…Kuyper Ábrahám Hollandia volt miniszterelnöke a holland szellemi életnek ma a legnagyobb, minden egyéb kortársát csodálatosan felülmúló alakja. 70-ik születésnapját nagy lelkesedéssel ünnepelték Hollandiában, s ekkor még legnagyobb ellenfelei is meghajtották zászlajukat nagysága előtt. Hollandiáról szólva, mi is megemlékezünk róla s tisztelettel adózunk ekkora szellemi energia, ilyen alkotásokkal teli élet, s ilyen ragyogó öregséggel szemben. Ezekben a sorsdöntő hónapokban nagyjelentőségű az, hogy a puritán és sovén holland nemzeti pártnak e cézári egyéniségű feje még él és uralkodik.

KUYPER, Abraham (1837, Maassluis – 1920, s'-Gravenhage): holland kálvinista teológus, publicista, egyházpolitikus és államférfi, a kálvinizmus neo-ortodox irányzatának egyik kezdeményezője. Leiden egyetemén a kor divatos liberalizmusa szellemében végzett teológiai tanulmányai után lelkészi állást vállalt és ekkor kötelezte el magát az eredeti kálvini eszmékhez való visszatérés és egy erősen konzervatív, szociális kálvinizmus mellett. 1901 és 1905 között Hollandia miniszterelnöke volt. Wiki

1917. 48. 769 Szőllősi Zsigmond: A csehek. A Perényi Zsigmond báró képviselő meghatározása nemcsak elmés, hanem találó is. Az annexió nélkül való háborúval szemben a praktikus csehek mottója: a háború nélkül való annexió. Persze nem a szent orosz birodalom, hanem Magyarország rovására, amelynek a testéből Stanek képviselő úr nem is három, hanem tizenhárom vármegyét «követel» Venczel koronájának. A szám nem végleges. Alkudni is lehet. De csak fölfelé. Ha vérbe nem kerül, Prágában többet is hajlandók elfogadni…A legelső, amit számításba kell vennünk a cseh népnek az a tragikus tulajdonsága, hogy: kicsi. Az országa se nagy, de így is több annál, hogy maga tele tudná lakni. A hat millió lakosság közül csaknem egészen négy millió a cseh, és a magában is tekintélyes német kisebbség mindenütt a határokon a maga fajtájának számban és kultúrában egyaránt hatalmas nemzet-tömegével érintkezik. Venczel fajtája még a maga politikai határai között is egy sziget. Politikai elhelyezkedése tehát szerencsének egyáltalában nem mondható. Politikailag fejlődésképesnek még kevésbé…A rengeteg orosz birodalom és a mindenható cár egykori presztízsének anyagával Prága nem szolgálhat és soha nem is rendelkezett. Egy súlyos, jelentékeny és vonzó cseh hatalom feltételei és lehetőségei egyszerűen nincsenek. Ehhez az egyetlen eszköze is teljesen hiányzik, amely magukban kis népeket is aránytalan uralomba tudott emelni. A tenger…Ez a maroknyi nemzedék hatalmas idegen tömegek és idegen kultúrák ölelésében se végképpen el nem porlódott, se föl nem olvadt. Sőt bár a nemzeti élet teljes függetlensége nélkül, meglepő hevességben tudta megtartani csak igen távoli múlt emlékeiből táplálható nemzeti öntudatát, amelynek nemcsak ragaszkodással, hanem aspirációkkal is ad tartalmat. Intéző ereje nincs, de befolyást gyakorolni az erő összetételére, és ezzel a természetére sokszor nagyobb mértékben is tudott, mint képes lett volna abban az esetben, ha csak a maga erejét érvényesítheti…Egy nagyon szorgalmas, tehetséges és tanulékony nép erényei tették Ausztriának gazdasági^- erőben és kultúrában az első vonalban álló tartományává Csehország földjét…Stanek úrnak a magyar vármegyék követeléseiért kevéssé fognak szobrot állítani Prágában… A Stanek módszer, amely friss cseh aspirációkról harsog, hogy a friss cseh háborús élményekről ne lehessen beszélni, lehet nagyon ravasz, anélkül, hogy végzetesen ostoba is ne lehetne. A két erény nagyon is összefér egymással. Magyarországtól a csehek sok mindent várhatnak, de azt semmi esetre, hogy erősebbek legyenek nála. A kellemetlenkedés nem erőforrás és mindig végzetes ostobaság volt fölingerelni azt, akit leverni nem tudunk. E pillanatban már nyilvánvaló, hogy nemcsak a magyar nemzettel kerültek szembe, hanem ami igen természetes, a magyar királlyal is. Az okvetetlenkedésüknél reménytelenebbet bajos lenne elképzelni akár komoly akarásnak vesszük, akár sanda fogásnak. És nem a politika az, ahol a szerencse az ostobák köteles része.

1918. 6. 103. Nők a hadseregben

Minél tovább tart a háború, annál jobban kiderül, hogy ezek a nehéz idők a nők számára is új és nem jelentéktelen szerepeket tartogattak. Hogy a női munka közvetlenül a katonaság üzemeibe kapcsolódjék, és szerves elevenséggel kísérje a hadsereget a frontok mögé is, csak most lett valósággá a negyedik háborús esztendőben. A mögöttes országrész katonai irodáiban már régóta női kezek kopognak az Írógépeken, a laktanyákban is otthon van már a női segéderő, a hogy hivatalosan nevezik és tisztességesen díjazza a katonai kincstár. És ennél a pontnál minden más szemponttól eltekintve rá kell mutatni a gazdasági kérdés jelentőségére is, mert különösen az elesettek özvegyei és árváinak nemcsak jelentéktelen alamizsnát, de munkaalkalmat és tisztességes megélhetést is biztosít a katonai közigazgatás.

Először csak kísérletképpen próbálkoztak vele; de amint a tapasztalat bizonyítja, a női munkaerő kitűnően bevált. Nemcsak helyettesítette, de az irodai üzemek némely ágában még felül is múlta a fronton küzdő férfiak képességét. Mindez arra bírta a hadvezetőséget, hogy a mögöttes országrész tapasztalatait a frontokon is érvényesítse…Vannak már a hadra-kelt seregnél orvosi asszisztensnők, műszaki segéderők, irodakezelő nők, telefon- és távírda-kezelők. Sokan a katonai számvevőségnél nyernek elhelyezést, de vannak már gazdasszonyok, betegápoló-nők, szabónők, szakácsnők, pincérnők…Női otthonok a hadtápkörletének majd mindén állomásán vannak, ahol az ott alkalmazott nők közösen laknak, a mennyire lehetséges közösen is étkeznek.

Egy ilyen női otthon háromemeletes, pompás fekvésű épületben van elhelyezve, egy főnöknő vezeti s az irodákban foglalkozó nők kettesével, hármasával laknak a tágas, napos szobákban. Van két külön ebédlőjük villamos-világítás, légfűtés, fogadó- és játszóterem is, körülmények között, minden elképzelhető kényelem. Például szolgálhatna valamennyi frontnak. Az új viszony, amibe a nők nagyon hamar beletalálták magukat, öntudatukat is fokozza, és nem csekély mértékben javítja szociális helyzetüket, ami ma az általános drágaság napjaiban szintén nem utolsó szempont.

1918. 19. 295. A holnap erkölcse

Bizonyos, hogy a háború utáni berendezkedés alakulására igen erős befolyással lesz két momentum. Az egyik: a szükségletnek tömeges jelentkezése. A másik: az anyagnak és munkaerőnek a föladatok nagyságához és sürgősségéhez való aránytalansága. Négy esztendő alatt a készletek, nem is szólva a rengeteg erőszakos pusztításról, fölélődtek és elhasználódtak. Egy lassú, de állandó leégés folyamata ment végbe ott is, a hol a vörös kakas nem kukorékolt a tetőn. Minden elkopott, megrongálódott, lerongyolódott. A pótlás nem volt teljes érvényű. A hadi, mint minőség-jelző súlyos értékcsökkenést jelent. Nem kar bán-tartás, hantin csak szurrogátum. Enyhítése a ma Ínségének. A holnap számára nem számít. Az egész világ, mint türelmetlen vásárló közönség áll a Béke még leeresztett-redőnyű bolt ajtaja előtt…Megduzzadt készletek sehol se várják a forgalom szabadságának pillanatát. A mit a föld négy esztendő alatt termett, a mit a gép ós az emberkéz munkája feldolgozott, az a feneketlen gyomrú és pusztító óriásé volt. A háborúé. A szállító eszközök rettenetesen megfogyatkoztak és a maradék teljesítőképességét a békekötés nagy pillanata után is még jelentős ideig a takarodás fogja lekötni. A háborús iparnak béke-iparra való visszafejlődése se lesz percek munkája….

A túlzsúfolt városok baján olyan építkezésekkel fog enyhíteni, a melyek se az örökkévalóságra igényt nem tartanak, se arra, hogy eltűnésük egy, adja Isten, nem nagyon távoli jövőben, gyásza legyen a jó ízlésű vagy éppen művészetkedvelő kegyeletnek. A ruhánkat meg a cipőnket a huszadik század első negyedében nem a mester fogja alkotni mérték-, hanem a gyár szám szerint és nagyon kevés úrnak teszi majd álmatlanná az éjszakáját a riasztó észlelet, hogy a kabátja nem simul minden ránc nélkül való, tapadó hűséggel a lapockájára.

Ami mind nem jelenti a falanszter korszak bekövetkezését. A mód is meg fogja találni igényei kielégítésének eszközeit. Lesznek, akik palotában laknak és a szabás elsőrangú mestereinek adnak alkalmat a művészetük érvényesítésére. Csakhogy ezeknek a módjuk kivételessége arányában kell majd megfizetniük az igényeik kielégítését. Ami minálunk nagyobb változást jelent, mint a nyugat bármelyik más államában, ahol a társadalom kialakultsága ezen a területen is előbbre jár. A luxus, vagy ami ennek számított, az életmód túltengése a polgáriság átlagos szintjén, ezekben az országokban a háború előtt is aránytalanul drága volt. Minálunk nem.

A majdani béke rendjének tehát nyilvánvalóan ezek lesznek a fundamentális tulajdonságai: az igények leszorítása, nagyobb egyszerűség az átlagos életmódban és a luxus hatalmas megdrágulása. A flanc elmúlik, de elmúlnak a sokszor ok nélkül és könnyelműen csinált adósságok gondjai is. Színtelenebb, de szolidabb, egyhangúbb, de komolyabb lesz az élet. Az emberek nem fognak jobban enni, de többet és nyugodtabban fognak aludni, mint a véres zivatarok hullámai alá süllyedt egykori világban. Szigma.

.

Kép szöveg nélkül. G.

AZ ORSZÁGOS MÉRNÖKGYÜLÉS BUDAPESTEN

A KIR. JÓZSEF-MŰEGYETEM AULÁJÁBAN. - Deutsch Mihály fölvétele.

39. év múlva az 56-os forradalmat indító gyűlés színhelye. G.

1918. 49. 676. Szöllössy Zsigmond: CLEMENCEAU.

A birodalmak között, a melyek Közép-európát legyőzték és most a világ jövőjéről döntenek, terjedelem dolgában Franciaország Anglia és Amerika mögött a harmadik, de megadatott neki a jog, hogy legalább a győzelem reprezentálásában az első, a vezető legyen. Ezt a jogot szerencsétlenségével és szerencséjével váltotta meg. Ő adta a maga számához mérten a legtöbb halottat és a legnagyobb élőket a diadalnak. Neki pusztult el a legtöbb városa és a legtöbb férfija a nyugati szövetségesek között. De francia az a vezér, a ki összeroskasztotta Hindenburgot és francia az a politikus, akiben a legrendíthetetlenebbül élt a győzelem eltökéltsége. Oly konokul és megközelíthetetlenül, hogy szinte magának a sorsnak is diktálni látszik. Voltak idők, mikor ez az eltökéltség a látszat minden ismérve alapján mániának volt minősíthető. Az ellenség ágyúlövésnyire jutott Parishoz és esztendők minden kimondhatatlanul kétségbeesett és kimondhatatlanul véres erőfeszítése sikertelen maradt, hogy Franciaország testéről lerázhassák. Az angol-francia offenzívak egész sora eredménytelenül állt meg, ellenben a hatalmas északi segítőtárs összeomlik és kidől a sorból. Remélni se józan dolog már, mikor Clemenceau még mindig úgy cselekszik, és úgy beszél, mintha minden programszerűen, a legjobban menne és a világon semmi se lenne olyan bizonyos, mint a szövetségesek győzelme. Mint aki valami nagy, mindennél fontosabb, mert mindenért bőségesen kárpótoló titok tudója, és amiről a cél érdekében egyelőre csak annyit hajlandó elárulni, hogy ez a titok megvan és benne minden, a mi Franciaországot és szövetségeseit összes szenvedéseikért, áldozataikért és csalódásaikért fejedelmien megjutalmazza. Csak várni es kitartani kell tudni, nem határtalanul, sőt nem is nagyon sokáig. Csak egy órával tovább, mint az ellenség. És Clemenceau úgy viselkedik, mint a ki látja, hogy a mutató már erősen közeledik ehhez az órához…

A háború az idegek dolga, mondotta Hindenburg, vagyis a győzelem az erősebb idegeké. Mennél hitelesebb ez az igazság, annál nyugtalanítóbb lehet ránk, ha Clemenceau-ra gondolunk. Mennyiben mértéke az idegek ereje a politikai nagyságnak, ezt a kérdést vitassák meg az illetékesebbek. Azt azonban minden intelligens szemlélő kénytelen volt megállapítani, hogy a világháború összes szereplői között Clemenceau-nak legerősebbek az idegei. A helyzete, mikor a hetvenöt esztendős ember a

hatalom birtokába kerül, valósággal rettenetes. Ezek mind rettenetes korszakok lehettek számára, de aligha keservesebbek, mint ez a másfél esztendő, amíg a németek még mindig Lyonban voltak, noha már ő kormányozta és védelmezte Franciaországot. De nyilván kellett valami jelentősnek történni, valami rá-eszmélésnek vagy megsejtésnek földerengeni a francia lelkekben, hogy Clemenceau ezt a másfél esztendőt kiállhatta és megigazoltatását a hatalomban megérhette. Elérkezett a pillanat, a mikor a németek valóban nem voltak többé Lyonban és Clemenceau rettenetes és reménytelen eltökéltsége valóságnak ragyogott rá a szövetségesek annyi vereségben megtépázott, végül mégis diadalmas zászlaira.

A németek még teljes másfél esztendeig voltak Lyonban azután is, hogy Clemenceau kezébe került a hatalom, a mely szerinte, mihelyt megfelelő kézben van, föltétlenül ki tudja söpörni onnan őket. Clemenceau útja soha se volt rózsalevelekkel meghintve ós voltak időszakai az életének, a melyekben parázson feküdt. 1871 március 18-án rámeredő puskacsövek között ütlegelte a Montmartre csőcseléke és csak egy véletlenség mentette meg attól, hogy Leconte és Clement Thomas tábornokok sorsában ne osztozzék, a kiket agyonlőttek. Ez a befejezés Clemenceau Györgyöt nemzete történelmében nagy emberré tette ég örökkévalóságot biztosított a nevének. El kell ismerni: nem jutott hozzá se olcsón, se könnyen. Rengeteg csalódással és a mi ennél keserűbb, nagy és jóvátehetetlen kiábrándulásokkal szolgált neki az élet. Nagyon kiábrándultnak és rendíthetetlenül bízónak lenni: az élet legritkább és rendkívüli jelensége. És a francia miniszterelnök e kontrasztnak klasszikus megszemélyesítője.

1919.5. 52. Szőllősi Zsigmond: NÉMETORSZÁG

Hogy mikor alakul ki teljesen az új rend, és melyek lesznek kialakulása végleges formái, az bizonytalan. Az azonban bizonyos, hogy az első ország, amely határai között a rendet helyre fogja állítani és példát mutat majd az új Európának a német birodalom lesz.

   A kijelentés akkor, amikor megtörtént, két hónappal ezelőtt a vakmerőségnél is többnek hangzott. Mániának. Egy gyógyíthatatlan elfogultság rögeszméjének. A német birodalom a legszörnyűbb katasztrófa kínjában vonaglott, amely valaha egy nagy országot ért. Nem a karrierje csúcsán érte a csapás, hanem akkor, amikor kezét kinyújtotta, hogy rengeteg befektetése gyümölcsét leszedje. A világhatalmat, amelyet nála kisebb nemzetek, sokkal kevesebb áldozat árán, mint a mennyit ő vérben és nélkülözésben, tehetségben, tanulásban és fölkészültségben is fizetett, megszerezni és hosszú időkön át élvezni is tudtak. Ő meg nem kaphatta. Olyan küzdelem után, amelynél se rettenetesebbet, se dicsőségesebbet a történelem nem ismer, az óriást a földre rántották, elterült és kénytelen volt kegyelemre megadni magát. A mi azután következett, mindenre inkább volt alkalmas, minthogy a vakmerő jóslatot igazolja. A leomlott óriás mintha a kardjával együtt a lelkét is elvesztette volna. Minden nagy tulajdonságának egyszerre a visszáját mutatta….

AA német birodalom egész területén e pillanatban összesen tizenkét gyorsvonat jár. Az üzemek nagyobb részében a munka szünetel. A normális állapottól az ország nyilvánvalóan még nagyon messze van. De nem tudom ez a távolság van-e olyan nagy, mint amilyen messze állt ezelőtt hat héttel onnan, ahova máig már még is eljutott. A háborút mi valami kevéssel hamarább befejeztük, mint Németország. Budapest lélekállapota egy pillanatig se süllyedt odáig, a meddig Berliné. A forradalomnak olyan tusai, amilyeneket a porosz fővárosban lefolytatnia kellett, minálunk nem voltak. A budapesti rendőrfőkapitány nem állott a kommunisták élére, mint Eichhorn és ágyúkkal vívott polgárháború a mi utcáinkon nem dühöngött*…

A nagyságnak, ennek a hatalomnak, duzzadásnak és vitalitásnak a forrása nem a militarizmus és az imperializmus volt, hanem eredendő tulajdonságai egy népnek, amelynek mindezeken felül van még egy mindezeknél döntőbb és megmásíthatatlanabb virtusa. Az, hogy nyolcvan milliónál több van belőle egy csomóban, a mely nyolcvan millió se kevesebb, se más nem lesz, akárhová rajzolgat is az aktuális hatalom országhatárokat. A német birodalom polgárának lenni e pillanatban minden inkább, mint szerencse, vagy karrier. A győző gőgje, haragja, bosszúvágya, féltékenysége és — említsék bár akármilyen más néven — félelme, reá akasztotta minden ártó dühét és bizonyára nincs olyan mód és eszköz, a mit föl ne használjon, hogy a lehető leghosszabb időre és a lehető leghatásosabban legyöngítse, gúzsba kötözze, megnyomorítsa. De azért a felbomlott Ausztria német millióinak szívében nincs erősebb vágy, mint hogy a megvert, megalázott, elkínzott és vesszőfutásra ítélt közösség részei legyenek. Visszatartani csak kötéllel lehet őket.

*A Tanácsköztársaság ideje alatt (1919) erőszakos jellegükben az oroszországi eseményekhez hasonló atrocitások történtek. A vörös terror a kommunista mozgalom szimpatizánsai ("vörösök") által elkövetett nagyobb méretű, politikai indíttatású erőszak-hullámok. wiki

1920. 4. 43. Életképtelen, kis Magyarország. Clemenceau Magyarország számára olyan

békét tervezett, a mely régi területének több, mint kétharmad részétől fosztaná meg. Ez a Magyarország teljesen életképtelen volna; azok a határok, a melyeket a párisi békekonferencia tervezett, nem állják meg a kritikát sem földrajzi, sem gazdasági, sem politikai, sem történelmi értelemben. Ezek a tervezett határok nem egyebek, mint kigúnyolásai minden tudományos és politikai szempontnak. Magán viseli ez a tervezet annak a bélyegét, hogy a párisi békekonferencia nem tett egyebet, mint hogy kritikátlanul honorálta a Magyarország testén osztozkodni kívánó ellenségek igényeit. Így született meg ez a torz tervezet, amelyen belül a legelemibb lét föltételei is hiányoznak. A felületesség tükröződik vissza e tervezet egészéből, amely annak bizonysága, hogy azok, akik Magyarország számára új határokat akarnak megvonni, egyáltalában nem ismerik ennek az országnak viszonyait, nem foglalkoztak azokkal a föltételekkel, amelyek berendezkedésének lehetőségét megszabják. Az angol, olasz és amerikai államférfiak kezdik belátni a békeszerződések revíziójának szükségességét.

Magyarország jövendő határait Clemenceau-nak, a békekonferencia elnökének Kun Bélához az elmúlt év nyarán intézett jegyzéke körvonalazta első ízben. A Magyarország ellen érzett bosszúvágy ekkor érkezett el a tetőpontra. A bolsevizmusnak előbb-utóbb ki kell tombolnia magát, a tűzfészekben az utolsó lángok lobbantak föl. Közel volt a pillanat, amikor a test ájultan terül el. Elérkezett az osztozkodás momentuma. Csehek, románok, szerbek, osztrákok diplomáciája megfeszített erővel dolgozott: mind azzal a céllal, hogy hosszú évtizedekre kihatóan meg kell akadályozni annak a lehetőségét, hogy Magyarország talpra állhasson és visszaszerezhesse azokat a területeket, amelyeket jogtalanul igényelnek tőle. A győztesek félelme a legyőzöttől— ez magyarázza meg pszichológiailag a fékevesztett igényeket. Az antant pedig annyi titkos szerződést kötött a háború során a vele társult hatalmakkal, hogy ezek labirintusából vagy nem tudta kiverekedni magát, vagy nem volt hozzá való hajlandósága. Elfogadta az osztozkodni kívánók igényeit.

A tervezett határ nem egyéb, mint stratégiai frontvonal, amely bármely pillanatban lehetővé tehetné a Magyarország ellen való cseh, román, szerb kooperatív föllépést. A vasúti csomópontokat azért jelölték meg a határon kívül fekvőknek, hogy az esetleg ellenséges haderők minél gyorsabban gyülekezhessenek…A bolsevizmus megdőlése után azonban teljességgel érthetetlen, hogy ezeket a vonalakat a békekonferencia fönntartotta…

Szabad-e a bolsevizmus megdöntéséért Magyarországot azzal jutalmazni, hogy ugyanolyan elbánásban és elbírálásban részesül, mint a bolsevizmus idején? A románok, csehek szempontjából talán igen, hiszen ők arra törekszenek, hogy Magyarország életképtelenné váljon. Ezt a rövidlátó, oktalan politikát azonban nem teheti magáévá a békekonferencia. Nemcsak azért, mert honorálnia kell Magyarország történelmi hivatásának teljesítését, — azt, hogy újra védelmezője volt a Nyugatnak a Kelet ellenében, — hanem azért is, mert tisztában kell lennie azzal, hogy Magyarország elsenyvedése egész Közép Európa pusztulását vonná maga után. Magyarország Közép Európa kulcsa; Magyarország nélkül nem kaphat erőre Lengyelország. Ha Budapest érverése elhal, ez vérkeringési zavarokat okoz Bécsben, Prágában, Varsóban, föl egészen Danzigig…

A magyarság kulturális fölénye a nemzetiségekkel szemben elvitathatatlan úgy az ipar, kereskedelem, mint a mezőgazdaság terén. A termőföldeket a románok, szerbek, csehek nem tudnák úgy megművelni, a bányákat nem tudnák úgy kiaknázni, a mint arra szükség volna, — eltekintve attól, hogy e termékek értékesítésének lehetősége is meg volna nehezítve. Európa elszegényedésének processzusa tehát nem hogy véget érne, hanem ekkor kezdődnék meg a lejtőn való zuhanás a maga igazában. Magyarország földjén a fejlődés minden tényezője adva van, a tervezett békeföltételekben pedig a visszafejlődés, a bomlás és zavarfejlesztés csirái vannak elhintve. Ide vezetne a falánk és rövidlátó szomszédok igényeinek kritikátlan teljesítése. Tudományosan megállapított adatok egész légiója igazolja, hogy a Magyarországon élő nemzetiségek műveltebbek, mint a saját hazájukban….Vizsgáljuk meg etnográfiai szempontból a tervezett határokat. Ezek a határok több mint három és fél millió, egy tömbben élő magyart szakítanának el Magyarország testéről, nem is számítva az egyes vidékeken elszórtan élő magyarokat. Csehországhoz egy millió kétszázezer, egy tömbben élő magyar tartoznék, Romániához egy millió nyolcszázezer, Szerbiához több mint hétszázezer….Egy történelmi, gazdasági, földrajzi egységet szabad¬e megbontani, kulturális értékeket szabad¬e lerombolni azért, hogy három, lenge kulisszákkal összetákolt ország keletkezzék? (—ó.)

1921. 4. 41. A NÉPRAJZI MÚZEUM.

Van Budapestnek egy olyan múzeuma, amelyet nem annyira a pestiek, mint inkább a külföldiek látogatnak. Sőt bízvást mondhatjuk, hogy a pesti közönség nem is tud róla, nevét is csak akkor hallja, ha valamelyik lap a múzeum pusztulását jelenti. Mert ím, melynek nemzeti kultúránk szempontjából felbecsülhetetlen értéke van, napról napra pusztul, és a magyar fásult közönnyel tér napirendre, mint hírlapi cikk felett. Meglátszik, hogy a pesti közönség egy része érzésében és gondolkozásában még nem teljesen magyar, kultur-kincsei iránt nem érdeklődik, azzal semmi lelki közösség nem kapcsolja össze A hazánkat széttépő csehek, oláhok, szerbek nemzeti egyéniségük kidomborításával vívták ki maguknak a nemzeti önállóságot, és ebben a küzdelemben a néprajz-tudomány adta a legerősebb fegyvereket. Az u.n. Nemzeti Múzeum e népeknél voltaképpen nem egyéb,, mint Néprajzi Múzeum. Mi még megőrizni sem tudjuk, amink van, nem hogy propagandára használnánk fel…

A Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának alapját Reguly Antal magyar tudós gyűjtése vetette meg a múlt század közepén. Reguly Szibériában járt vogul és osztyák rokonainknál, onnan hozott egy szekrényre való gyűjteményt. Egy külön néprajzi osztály azonban akkor kezdett testet ölteni, mikor Xántus János Kelet Ázsiát megjárta s az általa gyűjtött tárgyakat külön kiállította. Magyar tárgyak nem kerültek a gyűjteménybe, így annak inkább csak nemzetközi jellege volt.

Az Iparcsarnok épülete az 1885-i kiállításra épült. Ekkor meghagyták, hogy 1896-ban még egyszer ugyanazt a célt szolgálja. Ennek is megfelelt, de a kiállítás után elfelejtették lebontani, pedig a homokon, fundamentum nélkül épült padlásnélküli deszka tetős alkotmány már ekkor is teljesen megérett a tótok csákányára. Ma már annyira elkorhadt és szétmállott, hogy eső alkalmával 80—100 helyen csurog, mégpedig közvetlenül a tárgyakra és szekrényékre. A padlózaton télen valóságos korcsolyapálya van. Mindenekelőtt a tetőzetet hozták rendbe és megindult a gyűjtemény kitelepítése. Nincs megfelelő üres épület az egész fővárosban, mert a kaszárnyák, amiket ilyen esetben szoktak ajánlani, már annyira telve vannak mindenféle menekült intézetekkel és hajléktalanokkal, hogy lehetetlen volna valamelyikbe behurcolkodni. Az elhelyezés megoldása nem tűr halasztást, mert ez már szinte a magyar nemzet becsületi kérdésének mondható. Sz

1921. 7. 81. Az olvasóhoz!

A „Vasárnapi Újság" új előfizetési ára. Az előállítási költségek újabb emelkedésére való tekintettel kénytelenek voltunk lapunk előfizetési árát az áprilisban kezdődő új évnegyeddel újra megállapítani. Az április-júniusi évnegyedre lapunk előfizetési ára 60 korona.

1921. 12. 137. Siklóssy László: A HERENDI PORCELÁN. Iparművészeti múzeumunk herendi porcelánból kiállítást rendezett. Valóban nem lehetett jobb időpontot találni erre, mint a mait, amikor fél szemünkkel a múltba, fél szemünkkel a jövőbe nézünk, hogy új viszonyaink közt új alapokra helyezkedjünk, s az ipari lehetőségek számára is perspektívát nyissunk. A magyar keramika története dicsőséges, de szomorú fejezet. Körülbelül a XVIII. század közepétől a XIX. század közepéig húzódik el az a száz év, amely megérdemli, hogy a világ keramikájának történetében — a hol eddig még alig tudnak róla — Magyarországot méltó helyre juttassa….

Fischer Móric 1800-ban született, keramikus családból. Tatán, a régi magyar fajansz-gyártásnak egy kiváló fészkén dolgozott nemzedékről-nemzedékre. 1838-ban Pápán működött, mint az ottani fajansz-gyár bérlője. Ez időben hívta Esterházy Károly gróf Fischert Herendre, hol az agilis ember csakhamar meglepetésekkel szolgált nemcsak az ország, de az egész világ számára.

Eladdig magyar porcelán, eltekintve a holicsi, pápai és regéci gyár alig számba vehető kísérleteitől, ismeretlen fogalom volt a kettős főváros előtt. Szemfényvesztés-szerűen hatott, a mikor Fischer Móricz az 1842. évi első magyar iparmű kiállításon gyártmányaival Pesten megjelent….Minden hazai és külföldi kiállításon részt vett. Sikert siker követett. 1851-ben már a londoni világkiállításon, 1853-ban a New yorki világkiállításon, majd 1862-ben ismét a londoni és 1867-ben a párisi kiállításon vett részt. A párisi kiállításra küldött darabok nemcsak technikájukkal, de monumentalitásukkal is meglepték a szemlélőt. A siker és elismerés csak növekedett az 1873. évi bécsi világkiállításon. A bécsi siker azonban már hattyúdala volt a gyárnak. Az akkor beköszöntött gazdasági válság, a ,,nagy krach", alapjában megrendítette a gyárat s a 73 éves Fischer Móricz már nem tudta azt talpra állítani. A gyár e dekadens idejének története, ép úgy, mint megalakulásáé, az eredeti iratok alapján még megírásra vár. 1876-ban Fischer Móricz kiszorult szeretett gyárából, négy évre rá meg is halt, egy részvénytársaság vette át a gyárat. A gyár jelenleg Fischer Móricz unokájának, Farkasházy Jenőnek kezében a régi tradíciókat követi, és remélhetőleg újabb felvirágzásnak néz elébe.

1921. 13. 149. Petrovics Elek: SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM ÚJ MAGYAR

SZERZEMÉNYEI. A szerencsétlenség, mely a háborúval ránk szakadt, a múzeumi gyűjtésben is sok tervet akasztott meg, és sok reményt tett semmivé. Elzárta előlünk a világ legfontosabb műpiacait, s arra szorított bennünket, ami itthon és Németországban kínálkozott. Még nagyobb katasztrófa zúdult ránk azonban a háború szerencsétlen végével, amidőn pénzünk értékének zuhanása folytán a német piacról is jóformán teljesen kiszorultunk. Azóta a gyűjtés bizonyos ágaiban minden erőlködés megtörik a viszonyok ellenséges erején. Ki tudna ma nálunk pl. a régi művészet gyűjtésében tervszerű és következetes munkát végezni, vagy ki tudná a külföldi modern mesterek gyűjteményét számottevően fejleszteni abban az irányban, amelyet jónak tart? Itt bizony ma nem haladhatunk a gyűjtésben éveken át követett programunk szerint, hanem többnyire azzal kell beérnünk, a mi épen itthon akad, a mit a jószerencse utunkba hoz. Tervszerűen irányított és folytonos munka helyett legfeljebb egy-egy jó fogás az, ami ezen a területen lehetséges. Ezért kellett nem egy dologban félúton megállanunk, feltett szándékainkból engednünk, kedves terveinktől — ki tudja, mennyi időre — búcsút vennünk. Jóformán csak egyetlen olyan terület maradt, ahol a viszonyok hatalma nem kerekedett felébe az egyéni akarásnak, ahol módunkban van engedmény nélkül megvalósítani eredeti szándékainkat: a magyar művészet, különösen a XIX—XX. századi magyar művészet területe…A modern képtár átrendezése óta ismét jókora sora gyűlt össze magyar szerzeményeinknek.

Ennek az anyagnak a gyűjtésében is ugyanazok a szempontok vezettek, mint a korábbi évek gyűjtő munkájában. Igyekszünk, a múlt minden értékét gyűjteni, legjobb művészeink java munkáit megszerezni, a vezető és fontos művészeket minden oldalról jellemezni, a szerényebbeknek egy-egy szerencsésebb és megmentésre érdemes művét felkutatni, az elfeledetteket felidézni, az ismeretleneket megismertetni, művészetünk fejlődéséről minél jobb fogalmat adni. Van az új szerzések között néhány olyan darab, mely nem mond elvileg újat és meglepőt. Elsőrendű művész munkája, s teljesebbé teszi a művész ceuvrejének képét…, Új szerzeményeink legtöbbjének megszerzését intézetünk jóakarói tették lehetővé, és pedig a már említetteken kívül: Basch Gyula, báró Born Frigyes, Ernst Lajos, Frankel Ernő, dr. Gohl Ödön, dr. Kónyi Hugó, Mattyasovszky Zsolnay László, Rácz Sándor, Wolfner Gyula urak, özv. Roheim Samuné úrnő, az Artes r. t., és a Magyar Stúdió r. t. A szolgálatért, melyet a Szépművészeti Múzeumnak tettek, most különösen hálás nekik a magyar kultúra, mert a támogatás olyan időben érkezett, midőn közművelődési intézményeinknek nehezebb cselekedniük, mint régebben, viszont inkább szükséges cselekedniük, mint bármikor.

1921. 15. 172. A 75 ÉVES MAGYAR VASUTI KÖZLEKEDÉS.

A f. évi július 15. nevezetes évfordulót jelent hazánk vasúti közlekedésének történetében. Ezen a napon volt ugyanis 75 esztendeje annak, hogy 1846 július 15-én hazánkban az első vonat közlekedett Pesttől Vácig és vissza. Az eseménynek hosszas előzményei voltak. Dacára annak, hogy az országgyűlés minden vezető férfija meleg érdeklődéssel és a jövőbe látó szellemmel karolta fel az új intézményt: részben az engedélyesek közötti huzavona, részben a felsőbb hatóságok (helytartótanács) halogatása folytán a már 1837-ben kezdődött tárgyalások csak 1844-ben jutottak annyira, hogy a magyar középponti vasút az építkezést ezen év augusztus 2-án megkezdhette Pest mellett, a váci töltésen. Kevés idő múlva a pest-szolnoki irány építési munkálatai is megkezdődtek.

Megelégedéssel vette tudomásul a közönség az igazgatóságnak a Pesti Hirlap 1846 július 7. számában közzétett azon értesítését, hogy a vasút pest-váci vonala július 1-jén ünnepélyesen meg fog nyittatni…

A mozdonyokon védősátor nem volt, sőt annak alkalmazása oly lassan haladt előre még a későbbi években is. 1881 kora tavaszán a temesvári gyorsvonatot, mely reggel érkezett Budapestre, egy oly mozdony hozta, amelyen hátul a kazán fölött mindössze egy méter üvegfal volt erősítve. A személyzetet a szél, eső és fagy ellen semmit sem védelmezte. A viharedzett Portner nevű mozdonyvezető úgy érkezett be a budapesti pályaudvar csarnokába, hogy bajusza és szakálla teljesen együvé volt fagyva, szakálláról jégcsapok lógtak le s száját mindaddig nem tudta kinyitni, amíg a fűtőházba jutva, arról a jég le nem olvadt.

Nagy hiányát képezte a mozdonyok és személykocsik felszerelésének az is, hogy azok gyorsan és biztosan működő fékberendezéssel nem voltak ellátva, s ennek folytán a vonatok gyorsaságát fokozni alig lehetett. A Hardy-féle folytatólagos légűr-fék volt az első, amely alkalmazásra került, de ennek felszerelése is lassan haladt előre.

A vonat sebességének fokozása a gyorsvonatoknál is sok akadályba ütközött. Sikerült elérniük a 10 mérföldnyi, vagyis 75 kilométer óránkénti sebességet.

Az 1848— 49-i események a vasútépítést egyelőre teljesen lehetetlenné tették. A magyar középponti vasút pénzügyileg válságos helyzetbe került, azt végül is az osztrák állam vette meg s Bruck, a bécsi központi kormány pénzügyminisztere erélyes kézzel és nagy körültekintéssel látott a vasúti vonalak tovább fejlesztéséhez…

Bruck miniszter egy nagyszabású építkezési programot állított össze, amely 12 új vasúti vonalnak építésére vonatkozott. Ezeket a vonalakat azonban az állam, pénzügyi helyzetének válságos volta miatt nem volt képes kiépíteni, sőt a meglevő vonalait is kénytelen volt áruba bocsátani, s megalapította a cs. kir. osztrák államvasút társaságot és a Ferencz József keleti vaspálya-társaságot, amely utóbbi csakhamar a déli vasúttársaságba volt kénytelén beleolvadni. Ezen új társaságok, karöltve a Tisza-vidéki vasúttársasággal, gyors ütemben építették ki egymásután azokat a főbb vonalakat, a melyek később az oly hatalmas közgazdasági intézménnyé izmosodott MÁV gerincét alkották. Hoitsy Gida

1921. 19. 223. MÁRK LAJOS FESTMÉNYEI AMERIKAI MILLIÁRDOS NŐKRŐL

…Az amerikaiak általában véve — mondotta Márk Lajos — eddig nem sokat adtak a művészi nevelésre, de mint mindenben, úgy a művészethez való viszonyukban is rendkívül talentumosak. És náluk a talentum mindent pótol. Az amatőr művészkedést nem méltányolják semmilyen formában, habár zenei igényeiket kielégíti a fonográf is. Ha már pénzt adnak ki, akkor a világ legnagyobb művészeit akarják hallani: Caruso, Sarasate s mások Amerikában aratták legnagyobb sikereiket. A pénzáldozat nem számít, ha egy Rafaelt vagy Rembrandtot akar az amerikai szerezni.

Ha egy művészt ajánlanak neki, vagy rögtön elhatározza magát, hogy megfesteti vele az arcképét, vagy soha. A milliárdos amerikai a legnehezebb modell, öt percig sem tud nyugodtan ülni, elméje roppant arányú üzleti vállalataival van elfoglalva. Lépten-nyomon eszébe jut valami fontos dolog s minden két-három percben telefonon adja ki a rendelkezéseit.

Ha a művész sikert arat, akkor az amerikai társaság tagjai kézről-kézre adják tovább egymásnak. Az amerikai, ha rendelő szándéka van, ellátogat a műterembe, körülnéz, aztán azonnal a honorárium kérdésére tér át….

A milliárdos hölgyek között divat, hogy több különböző művésszel is lefestetik magukat. így pl. egy dúsgazdag hölgy, Mrs. Charles B. Alexander már vagy kilenc-tíz festővel festette le magát …Az amerikai ritkán műgyűjtő. Többnyire fegyvert, agancsot, kitömött állatokat gyűjt, sőt egy-két helyen a legfurcsább kitömött halak és tengeri szörnyek gyűjteményével is találkoztam.

Amerikában nincsenek divatban a nagy műkiállítások; ami kiállítás van, azt a műkereskedők rendezik. Minden műkereskedőnek megvan a maga klientúrája és többnyire ezek tekintik meg a kiállítást…

1921. 20. 240. Ünnepnapok. Kiss József újra kiadta Ünnepnapok című, a kilencvenes évek elején megjelent verseskönyvét, amelyet annak idején a hívő zsidó olvasók számára írt, vallási alkalmakra, a zsidók nagy ünnepeire. A kis könyv a zsidó vallásos irodalom egyik legkiválóbb magyar nyelvű terméke, s bizonyára kedvező fogadtatásra fog találni ma is annak a közönségnek a körében, amelynek szánva van.

1921. 23. 270. FUNCHAL-t, Madeira fővárosát jelölték ki a nagyhatalmak IV. Károly királynak és Zita királynénak számkivetésük helyéül. Mint egy meredek, hatalmas sziklatömb tornyosul ki az oszladozó reggeli ködből Madeira szigete az óceán felszínén. Az egész sziget jellegzetesen vulkánikus képződmény. Festői ligetek mély sziklahasadékokkal váltakoznak benne. Csak néhány házból álló falvak, terasz-szerűen művelt szőlőkertek és ligetek szinte üdvözölni látszanak a hosszú útról közeledő hajót. Hegyi patakok, a kora reggeli nap sugaraiban csillogva…A sziget népe portugál eredetű: típusuk a portugál-spanyol, de a néger keverék kissé feltűnőbb nyomaival…Ökörfogatú szánba ülni forró napsugár mellett, buja pálmák alatt, a mennyezetes szántető által is védve s így döcögni végig a kacskaringós, bazalttörmelékekkel kirakott, macskafejes utcákon, — sajátosan funchali szórakozás. Az ökrök előtt egy fiú lépked, mellettük a gazda bandukol folyton biztatva,…Visszatéréskor az ökröket kifogták a szánból. A szánt kétoldalt elől egy-egy legény kötélnél fogva fékezi, amint könnyen siklik a többé-kevésbé meredek úton. A vezetők hol a szán mellett haladnak, hol pedig a szántalpra állva sebesen hagyják futni a szánt. M.

Funchal is the largest city, the municipal seat and the capital of Portugal's Autonomous Region of Madeira. The city has a population of 111 892 and has been the capital of Madeira for more than five centuries. Wiki

A GLOWWORM ANGOL MONITOR BAJÁN, MELYEN A KIRÁLYI PÁRT ELSZÁLLÍTOTTÁK. Knuth Károly mérnök

felvétele.

1921. 24. 290. /Utolsó irodalmi szöveg. Tárcacikk helyett. G./ IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. A két zöld ász. Tersánszky J. Jenő első nagyarányú regénye hagyta el most a sajtót A két zöld ász (Buzikán Mátyás hamiskártyás története) címmel. Egy vidéki város képét rajzolja meg benne, azokat a tényezőket, a melyek a kisvárosi fiú életére és nevelkedésére befolyással vannak s a melyek a gyönge jelleműeket és rosszra hajlókat lassan-lassan a züllésbe vonszolják. Tersánszky regényének hőse nem megátalkodottan rossz, sőt vannak jó nekilendülései, vannak hosszabb időközök, a mikor egészen józanul és rendesen viselkedik, csak az ellenálló-képesség hiányzik belőle a rosszal, a lumpolással, a kártyával, a mindenféle lebujokkal szemben. Mindig visszaesik a züllő diák életmódjába, s mire az érettségit leteszi, már kitanult hamiskártyás. Bűnén egyszer rajtakapják, és ez a szégyen-bélyeg aztán állandó akadálya annak, hogy visszatérjen a rendes életbe. Vergődik, küszködik még egy darabig, aztán visszakerül a lebujba, véglegesen elmerül a posványba s az erkölcsi pusztulást nyomon követi a fizikai is…Tersánszky teljesen realisztikusan dolgozik, láthatólag pontosan az életet rajzolja, alakjai éles profillal domborodnak ki. A téma sötét és ennek megfelelően sötétlátással van benne az egész életkép színezve. Az író nem is nagyon rejtegeti moralista tendenciáit, azt, hogy szándéka azokra a monumentumokra figyelmeztetni, melyek a vidéki fiatalság lelki épségét megfertőzhetik. Ebből a szempontból meg kell állapítani, hogy szülők és nevelők tanulsággal olvashatják ezt a regényt. Tersánszkyban nem mindennapi megelevenítő erő dolgozik, írása tele van élettel, belső igazsággal, képei mindig szemléletesek. Ez a regény egy kiváló tehetség teljes kibontakozását jelenti, legújabb irodalmunk legtöbb figyelemre méltó jelenségei közé tartozik.

Költemények

Boda József

Endre Károly

Fóthy János

Jakab Ödön

Jászay- Horváth Elemér

Hegedűs István

Kelen László

Kisteleki Ede

Lenkei Henrik

Molnár Jenő

Pap Zoltán

Sas Ede

Sonkoly Béla

Vargha Gyula

Boda József

1918. 28. 421. Boda József: Mennek a vének

Csöndes a nóta, mennek a vének.

(Hol van az első mámoros ének?)

Nézem az ősz fejek unt vonásit.

(Haj, de szilaj szemű volt a másik.)

Lombja ha elhullt, vesszen az ág,

Menjetek áldott ősz katonák.

Tengere hullt el a vérnek, könnynek,

Vén szívetek se veszíthet többet.

Megy, fut a zordon, szürke vonat,

Hordja a kincset, hoz romokat.

Zárd be az ajkadat, mért is jajdul,

Roncs marad úgy is az ősi fajbul!

1921. 10. 113. Boda József. HECTOR ELESTE.

Kigördíté a Végzet a harckocsikat,

és szembe állítá a két daliát.

Az istenek iszonyodva nézik, miként ád

csapást csapásra két hős, s mint riad,

horkan, fut világa-veszetten a harci mén.

És messze döng a pajzs, mit alkota isteni kéz;

most összecsap, nekihajol a két vitéz,

s Hector keresztülfordul kocsija peremén.

Achilleüsz Laomedon vonagló sarját

kerék után köti, egy pillanat

és meghurcolja a bástyák alatt.

Irtózatos jajban kiáltanak

az égre fel a széles kőfalak,

s az istenek szemüket eltakarják.

Endre Károly

1919. 26. 295. Endre Károly: A halál szól

Végre hálómba estél,

Csak nékem fejledeztél,

Labdázó, eszterláncos.

Majálisokon táncos,

Gyermek is nékem voltál.

Ligetbe értem jártál,

Nem kislányt, engem vártál,

Hajacskád omló tincse

Nem jó anyádnak kincse,

Már akkor is enyém volt.

Mi épült, nékem épült,

Szépséged nékem szépült.

Tudásod nékem érett,

Nékem pezsgett a véred

A tavaszébredéskor.

Nékem kellett meglelned

Gyermek-szelíd szerelmed.

Szempillája oly selymes.

Szeme oly szép szerelmes,

Enyém és nem tiéd volt.

Nékem nevelted vágyad,

Nékem vetetted ágyad.

Ágyadból nékem keltél,

Eledelt nékem nyeltél.

Mind, mind csupán csak nékem.

Ha életed szeretted,

Ezt is csak nékem tetted.

Ha friss igére leltél

S lelkesen énekeltél,

Csak nékem, ezt is nékem.

S mind, mi még be nem váltva,

Az is csak nékem árva,

A sejtés és a várás,

A búcsúzás, a válás.

Még ez is nékem, nékem.

Jer hát zsenge palánta

Földalatti hazánkba,

Magad híven hizlalva

Add ide mostan halva

Hej, máris, máris nékem.

Fóthy János

1920. 148. Fóthy János: Képzelt utazás ellenséges tájakon egy dél-tiroli tábori Örsről

Nyugat 1921. 21. Kosztolányi Dezső: Üvegház

….Fóthy János, első verseskönyvével, közéjük tartozik. A kötet címe: Üvegház. Íme a kor "reakciós" szava. A költő nem törődve azzal, hogy Maeterlinck a verseit szintén e cím alatt jelentette meg (Serres chaudes), azt tartotta fontosnak, hogy érzékeny és remegő művészábrándjai fölé üvegpalotát vonjon. Holott nem is azok a forró, fülledt, délutáni látomások kísértenek itten, mint a belga poéta lírájában. A levegő tiszta, a vonalak élesek. Eszménye közelebb esik ahhoz, melyet Theophile Gautier valósított meg (Les Emaux et Caméres). Az ő üvegháza tulajdonképpen elefántcsonttorony, melyben a művész bezárkózva él. Nem forradalmár ő, az újabb irányokkal szemben a régi impresszionista-szimbolista művészet hű őrzője, egy ifjú ellenforradalmár, ki meleg rajongással védi meg, szonettben a művészet jogát. Legszebb verse a versről szól. Ennek a szonettjének nemes, biztos íve, gazdag hangszerelése, világossága és költői tömörítése teljes fogalmat ad tehetségéről, s arról, mit várhatunk tőle a jövőben. Világszemlélete mindig esztétikai. Harctéri és szerelmes költeményeiben is, még az utolsó két nagyobb versében is (az Ellipszisen, Himnusz a távoli Élethez), melyben metafizikai hangokat pedz. Ezek a fiatalok költők, kik így jelentkeznek, az újabb magyar irodalom általános nagy színvonalát és a fejlődés ígéretét jelzi…

Manet: Kanapén fekvő hölgy

Nyugat 1923. 11-12. Fóthy János: A magányossághoz

Osvát Ernőnek.

Másnak a Béke szigete vagy és áldott
Menedéke, ó Magány,
Ki hangos kínját zsibbadt csöndre váltod,
Ringatva szelíd öleden.
Másnak az álom édes ízeit hinted
Vagy örömét a Csöndnek,
S a titkos órán forrón meglegyinted
A Művész hűvös homlokát.
A magába szállás, a jóság, a könnyek
Felbuzgó mélye te vagy
S fagyát te oldod fáradt, bús közönynek,
Idézve tündér vágyakat.
Szép istenasszony komoly, hűs márvány keble,
Hová hajolni: balzsam,
Tajtékzó tenger sima csendes öble,
Hol megpihennek a hajók.
Másnak az Élet száz réve vagy és áldott
Menedéke, ó Magány,
Csak nékem Szörny, ki karmai szívembe mártod,
S a téboly mered rám szemedből.

Jakab Ödön

1921. 7. 75. Jakab Ödön: A CSILLAGÁSZOK.

Mese, a jövendő békebíráinak.

…S a négy, nagyfejű csillagásznak

Most az a bolond terve támadt.

Hogy amit még nem teve senki:

Egy újabb rendszert eszelnek ki,

Melyben a sok kis csillagocska

Korszerűn úgy lesz mind beosztva.

Hogy abban egész földtekénknek

Bármely tudósa egyetérthet,

Legyen az akár Szerbia,

Akár oláh, cseh föld fia.

És csináltak nagy könyvet erről

A csodálatos, bölcs rendszerről.

Jobbá javítván, mi a múlt

Időkből ott fenn elavult.

A Szaturnusztól s valamennyi

Társától, ahol volt mit venni.

Elírtak itt egy, ott két Holdat

Es átutalták más bolygónak,

Bőkezűn, mit se fukarkodva,

Ahogy az olyan ember szokta.

Ki csupa szív és pazar mindjárt,

Ha máséból oszt alamizsnát…

És a hír fel ha égig ére.

Vált ott is sokak jó kedvére;

A vén Szaturnusz bizonyára

Nagy fitymálva úgy hahotáza,

Hogy jó lett volna ám, ha látja

A Felföld, Erdély, vagy a Bácska.

Jászay- Horváth Elemér

1914. 11. 203. Jászay- Horváth Elemér: Üzenet egy faluba

Odalent vidám parasztlyány a nyár,

A kedve nótás, száz szoknyája tarka;

Körötte vágyak fürge nyája jár

S az ajka mézes, mint érett kadarka.

Az ölelése csókra csábító,

A csókja forró, szívet kábító,

Friss forrás vize tiszta itala.

Én kedvesem,

Gondolsz-e rám is ott lenn valaha?

A városi nyár parfümös kokott,

A szívet lankadt lomhaságba ejtő;

Az ölelése fárasztó robot,

De álmot rabló és eszet veszejtő.

A teste, lágy selymekbe öltözött,

Mint bűn, surran a zord házak között,

Festett ajkán hűs pezsgő-csepp remeg..

Én kedvesem,

Érzed-e néha fáradt szívemet?...

Az én nyaram már őszről álmodik,

A te nyarad még a tavaszra gondol

S a fényekből, melyben dúskálkodik,

Csak egy sugár jut nekem, irgalomból.

Falusi fény és városi virág.

Gyönyörű asszony, csúnya, vén diák,

Kinek szívében vágyak tüze ég:

Én kedvesem,

Szép kedvesem, találkozunk-e még?

1917. 22. 351. Jászay-Horváth Elemér: Búcsúzás

Ejti díszét már ifjú kertem,

Mintha fa-tündér virágot sírna;

Széltől, esőtől hullva leverten

Szédül a földig, sárba keverten

Vész üde szirma.

Hol szabadabban zengtek a strófák:

Vége a dalnak tavaszi tájon, Virágzó fák,

Az Isten áldjon!...

Fényre, virágra, dalra születtem,

Küzdeni könnyen fürge tusákon;

Rogyasztó utak vándora lettem,

Ifjú kertem hervad megettem:

Ifjúságom.

Majd ha se rózsák pírja, se dudvák

Zöldje nem int, mily telve valátok:

Hóborított fák, Megyek alátok.

1917. 35. 559. Jászay-Horváth Elemér: Vágyódás

Szeretni egyszer, nem izgatottan,

Kissé fáradtan és meghatottan,

Egyszerű csókban örömöt lelni,

Tiszta vágyakkal asszonyt ölelni:

De jó is volna!

Szerelmes szóban nem válogatni,

Mint friss virágot, mind odaadni,

Mind odaadni, mit a szív termett:

Verset, virágot, szót és szerelmet

De szép is volna!

Ha mit adnának, kéretlen adnák,

Becsét se tudnák, árát se szabnák

Büszkén vagy vágyón, úgy mint a gyermek

Ad egy ital bort utas embernek:

De édes volna!

Nem így lihegve, ily dühös vágyban

Vergődni örök idegen ágyban,

Új hímet varrva százszor kopotton

Egyszer tudnám csak, hogy mi az: Otthon!

De jó is volna!

Renoir: Női arckép

XIX. SZÁZADI FRANCIA MESTEREK FESTMÉNYEI BÁRÓ HATVANY FERENC GYŰJTEMÉNYÉBEN

1917. 46. 735. Jászay-Horváth Elemér: Naplemente

Harmatkönny megeste

Árnyas kert ölén

Békítő napeste

Bíborul fölém.

Napszem megtörötten

Küldi sugarát;

Minden él köröttem

S minden jó barát….

Lankad lassú tűzben

Hamvadon a test:

Míg a napfényt űztem,

Utolért az est.

Jó lesz már pihenni,

Régi szenvedő:

Itt az éj, a semmi,

Itt a szemfedő.

Szív is alig dobban.

Szem is szendereg,

Mécsesem kilobban:

Jó éjt, emberek!

Vak éjbe merül le

Elborult lakom.

Halálfejű pille

Sír az ablakon .

1918. 19. Jászay-Horváth Elemér: Kísértet

Ki jársz a régi fák alatt

Tőlem s magadtól elszakadtan,

Mint bús, magányos gondolat,

Mely testet nem talált szavakban…

Úgy érzem messzi két karod,

Úgy érzem távol szájad ízét,

Mint rég feledt és rég halott

És mindig kívánt ifjú szűzét….

Bubádnak lágy hajlásait

Úgy látom, amint elsuhannak.

Mint remegésim másait:

Fehér árnyát sötét magamnak.

Ki jársz a régi fák alatt

Örökké fájó szép kísértet,

Ifjúságom, mely elmaradt:

Úgy érzem, meg kell halnom érted.

1918. 403. Jászay-Horváth Elemér: A csend beszél h 14 – 10.

Hegedűs István

1916. 44. 691. Hegedűs István: Mihály vajda szobra*

Bukarestben járja hejehuja, lárma,

Diadalmi ének

Gőz száll a fejébe világbíró

Róma Fattyú nemzetének

Csempészúton, loppal, mint a hegyi tolvaj

Erdélybe betörtek,

Magyar koronából egy pár drága gyöngyöt

Orozva letörtek.

Románok királya hangosan kiáltja:

«Halld meg, Mihály vajda!

Mit te félig tettél, románok hatalmát

Én növelem nagyra!»…

Világnak indulhatsz, országokat dúlhatsz,

Nemzetet nem alkotsz:

Nagy emlékek földjén nő fel csak a nemzet,

Lélek kell, hogy alkoss.

Századok mesgyéjén, termő televényén

Nő a nemzet fája:

A Haza földjében foganva, fogódzik

Minden gyökérszála.

Erre Mihály vajda fegyverét ragadja

És kiáltja: Rajta!

De Mátyás lesújtja: kezébe a kardját

Nagy Etele adta!

*Az Erzsébet Népakadémiai XIV. ünnepi közgyűlésen felolvasta a szerző

Kelen László

1919. 9. 103. Kelen László: A korhoz

Ó, szörnyű bálvány, millió halottól vemhes.

Idő előtt elhalt világok romja.

Te káros inda, mely lelkem befonja,

Te óriás mindent szorító combja:

Ügy állok előtted, mint gyermek.

Kinek játékát a szél elseperte.

Már nincsen semmim: minden torz kezedbe,

Ki nem nőtt szép álmaim leteperve.

Fülem csak szörnyű zúgásodat hallja:

Minden tiéd egy roppant hamvvederbe!

Ó, ifjúság, gyönyörű ifjúságom:

Éhes gyomrodnak sírva felajánlom.

Dal, melódia, édes ezüst forma,

Széttaposva fetrengenek a porba;

Könny, unalom, bánat, szívem szerelme

Mind ott senyvednek pusztító tüzedbe

És most hozom, hogy oltárodra vessem

Szegény kis életem. Fogadd kegyesen.

1919. 14. – 15. 163. Kelen László: Férfiének

Vannak, a kiknek küzdés kell s vér, lárma:

Én nem való vagyok ilyen világba.

Nekem nem kell sok hamis bálvány, álnok

Ó, sokkal jobban vonzanak az álmok!

Mily jó is lenne elfordulni titkon

S fülem befogva bogozni ezer titkom!

Mert túl immár az első ifjúságon

Halványodni kezd vérpiros virágom:

Örömök után nem futok már lázban,

Csak várom őket be nem csukott házban.

Emberek iránt gőgös megvetésem

Sokszor felenged enyhült megértésben.

S bár pezsdülök, ha mozdony füttye hallik

S szép nő az utcán szívembe nyilallik:

S bár még romantikám virágát hordom

S tudom, örök hányódás lesz a sorsom:

A két karom szelíden tárva égbe

Megyek a zengő déli napsütésbe.

S kicsordul szívemen nyugalmam méze.

Lotz Károly: Nő képe.

Nyugat 1932. 11. Szini Gyula: Bocsásd a szélnek. Kelen László versei

Ami az olvasót ebben az eminensen lírai kötetben talán leginkább megkapja, érdekli: epikai magja. Címnélküli, szinte változatlanul nyolc soros, illetve két strófás versei egy kis szerelmi regényt rejtegetnek, ringatnak. Az élmény, a megtörtént kaland ott bujkál a strófák közt. Azokra a legmodernebb regényekre emlékeztet, amelyeknek tartalmát az olvasónak magának kell összeállítania puzzle-játékszerűen. Nem verses regény, mint az «Anyegin», hanem inkább valami távoli, modern rokonságot tart Himfy Szerelmeivel. Úti kaland, amely szerelemmé színesedett, de nem tudott valósággá megérni. A valósághoz vezető hidat, mint kiérezzük, egy kissé maga a költő is segített fölégetni. Egy afféle «voyage sentimental»-on a költő megismerkedik az idegen leánnyal, aki, mint az egyik versből kitűnik, német nő. A véletlen találkozásból szerelem fakad, amely azonban már keletkezésekor valami gyáva, önkínzó érzésnek mutatkozik:

Viharos egeken villantál meg,
mint szivárvány s ezt csillogtad: béke, béke.
Ölelésed feltárult, mint örök vándor
előtt vak éjben váratlan kapu.

Én betértem hozzád s most alszom meggyötört
csavargó késő, felejtető álmát,
ki fél, hogy hajnalban az útra dobják
s álmában is imádkozik: jaj, ne ébredjek fel soha….

Nyugat 1938. 5. Kelen László: Szemben önmagammal

Az óra értelmetlenül ketyeg,
vagy jobb nem érteni szavát?
Hazajövök, majd ismét elmegyek,
mint aki elkerülné önmagát.

De csak egérút, percnyi menedék,
hiába megyek, állok, vagy ülök -
tudom, hogy utolér s elém lép,
ki elől oly buzgón menekülök.

Egy másik én közeleg. Nevetve gáncsot
vet, felállít s szemembe néz.
Vállamra üt s kiált: "No, most oldj láncot,
most menekülj előlem szép vitéz!

Nevess, fitymálj le mindent, most tagad meg,
mint mikor megszöksz tőlem, hűtlen eb.
Nézz arcomba, lásd meg magad, szakadj meg,
hogy aztán később egyre hűtlenebb

szökéssel kezdhess legénykedni újra
s könnyen felejtsd igaz arcképedet -
omló csalitba, könnyű percbe bújva,
mint eretnek tagadd meg létemet!"

- Nem merek ránézni. Arcom takarva
szemem lehunyom és elsápadok -
de tetszik-nem, akarva-nem akarva
meglátom őt és már nem lázadok.

Ó mily üres és messze arc! Kietlen
lélek, mely épp hogy ismerős.
Ő érkezett, kit sohasem szerettem,
a reménytelen gyáva gyenge hős!

S mielőtt megszoknám, már elhagy engem
- volt itt, nem volt itt? - boszorkányosan.
Mint szú a bútorban, a végtelenben
úgy percegek tovább magányosan

Kisteleki Ede

Kisteleki Ede (Kistelek, 1861. november 26. – Budapest, 1931. május 14.) író, költő, újságíró.

1920. 176. Kisteleki Ede: A költő égbeszállt

Ábrányi Emil szelleméhez.

A költő égbe szállt.

Hajó helyett, amelyre ülni készült,

Lejött a lángszekér és fölragadta

A csillagok közé,

Melyekre sokszor oly sóvárogva nézett

S a halhatatlanságnak fényövével

Takarta be, mint szemfedővel.

Az arcán át derengett mindig itten

A lelke, mint egy Olimposi isten

Mosolya, és a testén átszűrődött

Földöntúli szép valója, cikázva tükröt,

Mely fényhasábokkal a messzeségbe

Csillangatott; örök tavaszos játszin,

Oly illatos fehéren, mint a jázmin…

Gyászod mögött fátyolba burkolódzva

Hárfám fejfádnál állt, heteknek óta.

Megvártam, míg szellő aeoli húrján

Tisztelegve átsuhan ünneplő lépttel,

S lényeddel egyező oly hangot tép fel.

Mellyel Neved megörökítni tudnám!

Lenkei Henrik

1914. 73. Lenkei Henrik: Nagy napon

1914. 434. Lenkei Henrik: Útközben

1916. 17. 260. Lenkei Henrik: Az igazi diadal .

Ha jő a nap, mely nem tölt poharunkba

Emésztő gondot, fojtó-néma gyászt,

Ha tombolásit a vihar megunta,

S új láng hevíti az aranykalászt,

Ha úrrá lettünk álnok elleninken,

Nincs már, karunk kit büntessen, fenyítsen:

Ne zengjünk még ujjongó békedalt

Üljünk előbb magunkon diadalt…

Az emberszív legragyogóbb virága :

A hála régen veszendőbe ment,

Unott romként meredt a múlt világa,

Bálvány gyanánt beczéztük a jelent.

«örök igazság: bölcsek révedése!

Erkölcsszabály: rajongók tévedése!

Éljünk csapongó vágyunk kényeként!

Mentsük ki a nagy Űrből az Egyént!...

De ha megvívtunk száz pokoli vészszel,

Ne lágyítson meg béke melege,

Közös munkára álljunk kézzel, észszel,

S minél mélyebbre szántson az eke.

Lássék: milljó hős nem hiába vérzett,

Magasra visz hit, lendület, önérzet,

A megnyesett fa még szebben virul,

S késő utód szüretel ágirul

1917. 155. Lenkei Henrik: A messzelátó

A Nagykörút egy kis piacterén

Árbocrúd a sok ember tengerén

Csillagvizsgáló távcső nyúl az égbe

S belemered a milliárd messzeségbe.

Azaz királyi sasszeme

A menny magasába tekintene,

Ha nem fedné bádogból durva fátyol,

Elzárván őt a fenséges hazától.

Mikor az első őszi szél fúvásba

Rideggé zordultak az estek,

Elült az utcák hancúzása,

S dér lepte fázós Budapestet,

A büszke műszernek bealkonyult.

Szép látomásira lakat borult.

Közelébe többé senkise lépett

Bámulni földöntúli képet,

Asszony, diák, munkás, cseléd

Hálátlanul elkerüli helyét,

S magába mogorván morog:

«Az a váz ott mért is ácsorog?»

De ő közönynek fittyet hányva,

Esőt, zivatart, fagyot se bánva,…

S dicső álomnál édesebb a valóság.

Tán nyílnak ott tündöklőbb égi testek?

Tán még vakítóbb meteorok esnek?

Új Üstökös tán csodaváltozást hoz:

Emeli följebb

A kába földet

A megváltó Napisten zsámolyához.

1917. 29. 463. Lenkei Henrik: Pályaudvaron

Ezer- csoda Szezámkapuja,

Én nyüzsgő pályaudvarom,

Eltikkadt kedvem nálad újra

Lobogó lángra gyújthatom.

Ha ki nem is tárult előttem,

Ténfergek a röghöz kötötten!

Láttodra szárnyat bonthatok

S vidulva szét csaponghatok.

Oh, mennyi fény, szín, hány varázslat

Nyíl bűvös kárpitod megett!

Mohó szemek még hol vadásznak

Ily káprázatos kincseket?

A megszokottság szürke leple

Egy pillanat alatt levetve,

Itt minden új, eredeti,

A föld pompáját hirdeti!...

De vérem nem hűl heverésre

Csábítnak büszke városok,

Mi bennük árny, nem veszem észre,

Nekem gazdag sugarasok!

Mi nagyot alkot emberelme

Díszes keretbe kiemelve.

Vadon felett győző a rend,

A törpe óriást teremt….

Agyamban rajzanak a képek,

Szívem mámorral van teli

Az utazók zaja közepett

Szomjam forrását megleli.

Hazamegyek kopott szobámba

Hogy tündököl felém a lámpa!

Zománc ragyog világomon!

Ma éjjel szépet álmodom.

A BUDAPESTEN HASZNÁLATBA VETT ÚJ LEVÉLGYŰJTŐ AUTOMOBIL.

Molnár Jenő

1914. 14. 266. Molnár Jenő: Nagy falak rabszolgája

Oh ha kacagni tudnék,

Kacagva messzi futnék,

A túlsó partra jutnék,

Ahol a munka nem kín,

Nincs ostor, bosszú senkin

S dal száll a földeken kinn.

Hol nem űz rút kenyérgond,

Hol nincs parancs, mi vért ont

S kényszer, mi szépet szétront.

Óh merre van e tájék?

Egy fáról rátalálnék:

Ott enyhesebb az árnyék

De jaj, hogyan mehetnék,

Szabad hogyan lehetnék,

Kedvemre mint tehetnék?

Késő van már, lefekszem,

Fantomokkal verekszem

És álmokkal melegszem.

*

A PIARISTÁK BUDAPESTI ÉPÜLETE A VÁMOSHAZ-TÉREN, MELYET MOST BONTANAK LE.

Pap Zoltán

1916. 10. 147. Pap Zoltán: A honvéd

Vitéz Verbéna őrmesternek

A parancs most jött negyedszer meg,

Hogy sebe gyógyult, már mehet ki

Vitézségi érmet szerezni.

A laktanyának hátterében

Ötszáz legény áll útra készen;

Hej, de bokrétás valamennyi!

Mint vőfélyt kéne számba venni.

Három bajor tiszt nézi végig.

Hogy a «honfed» mint készülődik;

Mert még csak a csatákba' látták

A minden frontok oroszlánját.

Amint csevegnek tisztjeinkkel,

Nekik az őrmester tűnik fel.

Nem is ő, mint inkább a melle

Mely érdemrenddel vala telve!

Maguk elé hívatják, kérdve:

Honnan van annyi sok-sok érme?

Röstelkedik, de útja nincs más,

Mégis ki kell, hogy mondja: «nix dájcs!»

Rá összenevetnek a tisztek,

No, öreg, most rapportra visznek!

Dehogy viszik ! Sőt fordításban

Tovább beszélgetnek vidáman.

El kell, hogy mondja: melyik érem

Mint került rá a csatatéren?

Ezt, azt, mellére hogy ki tűzte?

S végül azt kérdik: mire büszke?

Vitéz Verbéna őrmesternek

Hát e kérdésnél több se kellett:

Egyszerre lángot vet az arca,

Mint mikor zúg a «rajta-rajta !»

«Arra vagyok büszke, jelentem,

Hogy harcokban honvéd lehettem!

S ha minden magyar az lehetne:

Hát ellenség már egy se lenne!»

És ráfigyel a fordításra,

Mint hadnagy ur azt magyarázza,

Hallja azt is, hogy a honvédet

Bajorul is mondja honvédnek.

Majd oda fordul hadnagyához:

«Hadnagy úr, mit is magyarázott?

Mert hogy nevettek. Tán a végett,

Hogy nem fordítja a honvédet?»

A bajor tisztek felkacagnak.

«Bravó!» Íme: a titka annak,

Hogy fordítgatni a honvédet

Nem lehet semmi ellenségnek!

Befújnak a réztrombitába,

Indul a honvéd a csatába,

Hogy, a mit érez, bizonyítsa:

Meghal, de soha se fordul vissza

1916. 18. 276. Pap Zoltán: A magyar vér

Nyíregyházán leszállott

Hat honvéd a vonatról

S gyepén az állomásnak

A tarisznyából majszol.

Ott vesz helyet magának

A honvéd ma, ahol tud;

Medvetáncoltatás volt

Még tegnap az ö dolguk.

Egyikük a fején van,

Más' a kezén bekötve;

A szárnyvonalra várnak,

Mely visz Tiszalökre….

„A muszka éjszakán át

A drótsövénybe' mászott;

De kitanultuk őt már

S honvédeket talált ott."

A szakaszvezető most

A hat közül felállott,

Megrázza vállait és

Imígy felel reája

,„Más matériából

Van szűrve a mi vérünk!

Magyarok vagyunk mi,

Mi egymástól se félünk!'"

1918. 4. 51. Papp Zoltán: A Rekviem-ből

Iza emlékezete

Más a színe

Más a színe a levegőnek.

Mások a tárgyak, emberek,

Mióta te nem vagy közöttünk

S nincs kapcsolatuk már veled.

Más vagyok én is! Elvégeztem

Nagyon hamar a dolgomat.

S most idegenbe', zúgolódva

Várom, míg indul a vonat.

A mi sorsunk

Mikor mosolygott jövőnk előttünk:

Én drágaságom, nem így szerződtünk!

Te eltűntél, mint gyönyörű álom;

Én meg a rideg, bús valót járom!

Szívednek nem fájt eltávozásod;

Én fájdalmamtól görnyedve járok.

Te elmentél egy leheletben;

Én megyek egész életemben.

*

Szerzőnek a Petőfi-társaságban felolvasott verseiből

1921. 19. Petri Mór: FÁKLYÁK. h 12 - 05

Magyar sikoltás hallszik át a rablott

Végek felől felénk: Segítsetek!

A lelkünk szárnyal, ott van véletek,

Most a karunk kitörték, lehanyatlott….

Sas Ede

1918. 34. 491. Sas Ede: Ifjak

Ifjak, tobzódó, dús erők,

Frissek, merők, csatanyerők,

Ne nézzetek rám sanda szemmel:

Nem irigy ez az öregember.

Reges rég elmúlt, szép időkön,

Én nem tűnődöm, zsörtölődöm.

Csákányt ha vén falakba vágtok:

Nem dörgők balgán meddő átkot.

Az ifjúsággal harcba szállni?

Egy a mi dolgunk: félreállni.

Rúdját az idő szekerének

Meg nem fordítjuk, vén legények!

Kenyerem javát én megettem,

Nincs szép és jó már, csak mögöttem,

Amit kivívtam: nesze semmi,

De pontot kell már mégis tenni.

S mint vén király, ha már nincs másra

Ereje, csak a lemondásra,

Isten hozzád, korona: Élet!

Vadonba vonul remetének.

Az agg megértés hűvös, ódon

Várába én is meghúzódom.

Friss had robog lenn, új csatára,

Sajog kicsit a szívem tája.

Hajnal tüzében ormok égnek

Nekem csak síri fáklyafénynek.

Békés, derűs élőhalott,

A nagy, nagy alkonyt várom ott.

S napjaim csöndes-bús elfogytán

Egyebet ne is mondjatok rám

Nem tudott élni hős-erősen,

De halni meghalt, szépen, bölcsen-

AZ EGYETEMI IFJÚSÁG MÁRCIUS 15-IKI ÜNNKPE A PETŐFI-SZODORNÁL / Az ortodox templom mindkét tornya ép./

1921. 16. 183. Sas Ede: CSÍKI BALOGH MÓZES.

Kiülvén pedig a szakáll-szárítóra.

Búra hajtott fővel Balogh Estván szóla:

Mondjunk búcsút, apám, a csíki határnak,

Székely-ország fölött rossz csillagok járnak!...

Néha majd fölhágok az ős Hargitára,

Pillantásom elszáll messzi, messzi tájra,

Bércen túl, síkon túl a mi reménységünk:

Azt lesem, azt várom, jönnek-e már értünk?

Mert egyszer csak jönnek, bizony mondom, jönnek,

Az lesz csak a hangos, lakodalmas ünnep!

Lovuk lába elé szüzeink a rózsát,

A Királyhágótól Nagyenyedig szórják.

Élükön a vezér, mint égi kométa.

És én fölkiáltok, miképp a próféta:

Bocsásd el már, Uram, te hűséges szolgád,

Mert láttam, hogy újra szabad Székely-ország,

És nagy Magyarország!

Monda Balogh Mózes. Szava mély zúgása,

Mint az estharang szó komoly kondulása.

S mint estharang-szóra ahogyan megállunk.

És keresztet vetünk és magunkba szállunk,

S a mi jó csak alszik, szívünkbe' temetve.

Föléled a zengő, égi üzenetre:

A fiú is buzdul, a szeme fölragyog:

Édes apám, én is kieddel maradok!

S ránéz a fiára Balogh Mózes bátya:

Fiának szemében a jövendőt látja.

Látja bizakodva, hívő, erős lélek:

Ha én meg nem érem, te bizton megéred!

S a hogy két fűz borul a vízparton össze

Apa, fiú állnak összeölelkezve.

És sóhajtásaik szállnak, messze szállnak.

Magyarok! Ők várnak! Ők ott miránk várnak!

Sonkoly Béla

1921. 24. 288. Sonkoly Béla: ÉJI VERS.

Perczeink rohannak,

Napjaink szaladnak.

De jaj, az éveink,

Azok itt maradnak.

Nyugalmunk óhaj csak,

Tetteink sóhaj csak,

Az ember nem is él,

Az ember meghal csak.

Mosolyunk csak csillan,

Sóhajunk elillan.

De jaj, a könnyeink,

Kútjának csöppje ring.

Az élők rohannak

Halandók szaladnak

De jaj, a halottak

Azok itt maradnak.

Nyugat 1919. 7. Sonkoly Béla: A halálhoz

Halál, halál, lejáratott az ember,
Már csak evickélsz a könny-tengerén.
A hős halála elcsépelt regény,
Ma pompákat halottaknak ki rendel?

Halál, halál, lejáratott az ember,
Király voltál s mi vagy? vágólegény,
Sem éjszakád, sem ünneped, szegény,
És részegen tócsákban ér a szender.

De te szédíted a kéjt végtelenbe,
Te szórsz mesét, ha tűn a naplemente,
S ragyogsz minden kis őszbe bánatot.

A szenvedőnek álma vagy s a béke,
Te űzöl embert tudni: mi a vége,
S az életet, ha újult, te adod.

(1917.)

A SZÁZÉVES FENNÁLLÁSÁT ÜNNEPLŐ DEÁK TÉRI EVANGÉLIKUS TEMPLOM.

Nyugat  1919. 7. Sonkoly Béla: Élni hívom h 12 – 01.

Vargha Gyula /1858 – 1929 /

Portré, méltatás és versek a h14-05 fejezetben.

1914. 12. 223. Vargha Gyula: A VÉGTELEN FELÉ.

h14-06 fejezetben is G.

A lánc maholnap elszakad,

Mely partodhoz köt, földi pálya;

A megviselt vén csónakot

Szól és hullám már rég cibálja.

Ragadja majd a gyors folyam,

Kormánytalan és evezőtlen,

Ki tudja, hogy hová rohan

Az örök titkú habmezőben.

Rohan ködülte vizén át,

S szeretne megpihenni végre.

A végtelenbe tart; de hát

A végtelennek lesz e vége?

1914. 771. Vargha Gyula: Verebek

1917. 3. 43. Vargha Gyula: Hóolvadás

Parancsolom a képzeletnek:

Gyermek legyek! s ím az vagyok;

Érzem lehet rég eltűnt kikeletnek,

Reám a régi nap ragyog.

Gyöngyözve pereg a házereszről

Az olvadás a jégcsapon;

Új élet árja fut rajtam keresztül

Az éltető meleg napon.

S csak nézem, nézem, méla gyermek,

Hogy hull alá csepp, csepp után,

S lenn buborékok szaporázva kelnek

A csöppenő cseppek nyomán

Lágy hóból támadó vizeknek

Tócsái ott az udvaron,

Rajtok futó recés hálót rezegtet

A játszi kósza fuvalom.

A vén tetőkre zöld moh-bársony

Terít királyi szőnyeget,

S a kristálytiszta lég olyan csodásan

Mélyíti fenn a kék eget.

De kedves ám a barna föld is,

A mint a hó alól kikél;

Itt-ott kivillan egy tenyérnyi zöld is,

Mutatva, hogy nem úr a tél.

A vén istálló enyhe déli

Falán, hol jól megtűz a nap:

Nyüzsögve már az «Isten tehénkéi»

Piros bogárkák rajzanak

A tyúkok is a fal tövében

Ott sütkéreznek a napon,

Dús tollúkon a déli nap tüzében

Arany-zománc ég gazdagon.

A tárgyak: a fény tükrözői,

Amerre csak járok, kelek;

Boldog szemem fölinni alig győzi,

Annyi a fény, szín és meleg.

De zordon még amott az erdő,

Barnulnak még a puszta fák.

Súgd meg nekem, te víg tavaszi szellő:

Ébrednek-e az ibolyák?

1917. 219. Vargha Gyula: Szőlőhegyen

1917. 287. Vargha Gyula: Dalolj

Tedd kötelességed,

Görnyedve hajolj,

S ha kín tüze éget:

Dalolj.

Némán te a jármot

Évszámra vonád,

Daltalanul járnod

Kár volna tovább.

Emeld föl a lelked,

Ha lankad a test,

S szárnyad ha emelhet,

Szállj, szállj örömest.

Szállj mind magasabbra

Az éteren át,

S gondoknak a rabja

Nem leszel tovább.

Nem hat föl a lárma

A gőzkör alól;

Álmok egét járva:

Dalolj.

1918.11.163. Vargha Gyula: Eltűnt a nyár

Köd, sűrű köd... S milyen korán,

Megjött az ősz egy éjszakán.

Tegnap nyár volt, fojtó meleg;

Pörzsöltek a forró szelek.

A nap lángot szórt szerteszét.

De este megdördült az ég;

Zápor zúgott a síkon át,

Elverte jól az út porát.

Aztán szép lassan esdegélt,

Álomba mormolá az éjt.

Szememre is álmot szitált,

S láttam köd ülve őszi tájt.

Utam nagy könnyes fák alatt

Dérharmatos füvön haladt.

A lég nyirkos volt és hideg.

Fázom , s ámulva ébredek.

Az ég csak egy nagy szürke folt.

Álom való hogy összefolyt.

Egy éjszakán, egész csoda

A nyár, a nyár hogy lett oda.

1919. 12. 139. Vargha Gyula: Avartűz

Megérem-e, hogy bízni tud még

Lelkem, a búban elvesző?

Az agyvelő agyamban úgy ég,

Mint felgyújtott avar-mező.

A tűz emésztő lobogása

Folyvást tovább, tovább legel;

Ha szűnni kezd, egy szélfúvásra

Gyorsan megint életre kel.

Majd lenn, a föld színén emészti

A fű kiszáradt torzsokát,

Majd felcsapó lángokra készti

Völgyhajlaton a karcsú nád.

Ropogva ég a nád a szélben

S szikrázva szórja üstökét,

Vad és madár a nagy veszélyben

Riadva rebben szerteszét.

Szilaj robajjal átszaladva

A tűz az égő nádason:

Megint fakó gyepet harapva,

A föld színén tovább oson.

De hogyha egy bokorra lelhet,

Amelyet lengő fű benőtt:

A senyvedésből sárga nyelvek,

Lángok csapnak ki, mint előbb

S hol lángolón, hol észrevétlen

A tűz tovább, tovább harap.

Mögötte mindenütt, sötéten,

Fekete égett folt marad.

Függelék

A BRASSÓI VÁROSHÁZA. AHOL A ROMÁNOK BETÖRTEK. Erdélyi fölvétele.

37. 589. A HÁBORÚ NAPJAI. 1916. Szeptember 2. Románia elleni harcvonalunkon Orsovánál csapatainkat tegnap ötnapi heves harc után a Cserna nyugati partjára visszavettük. Nagyszebennél és Brassótól északra az ellenség csak habozva követi csapatainkat. A gyergyói hegyekben új harcok fejlődnek. Károly kir. herceg lovassági tábornok hadsereg arcvonalán Bukovinában és a galíciai Erdős-Kárpátokban osztrák-magyar és német csapatok számos előretörést visszavertek. Mariampoltól északnyugatra is meghiúsult az ellenség több támadása. Zborownál egy ellentámadásunk az előbbi helyzetet újra helyreállította. Lipót bajor herceg vezértábornagy hadsereg arcvonalán Tersztyánszky vezérezredes német és cs. és kir. csapatokból álló hadserege tegnap Sviniuchytól északkeletre újra heves támadásoknak volt kitéve. Az ellenség Korytnicza faluba behatolt, de átkaroló ellentámadás elől kénytelen volt rendetlenül visszavonulni. Az ellenség 10 tisztet és 1100 főnyi legénységet hagyott hátra.

1914. 4. 75. Új Tompa biográfia jelent meg az Akadémia kiadásában. Szerzője Váczy János, aki sok buzgó munkájával, többi közt Kazinczy Ferenc levelezésének kiadásával, egy derék kis Kazinczy-életrajzot, Berzsenyi életrajzával tette nevét szakemberek körében megbecsültté. Új könyvében ugyanazok a tulajdonságok érvényesülnek, amelyek régebbi műveinek kiváló tulajdonságai voltak: buzgó szeretet tárgya iránt, aprólékos, lelkiismeretes gondosság az adatok dolgában, és józan mértéktartás az ítéletekben. Gyökérig hatoló pszichológiai képet ő sem ad Tompáról, s alakját nem teszi olyan elevenné és megfoghatóvá, mint a biográfia nagy művészei szokták. Józansága sem engedi, hogy olyan dolgokat is vizsgáljon, amelyek túlesnek az adatok szigorúan megvont körén, s hogy hipotéziseket állítson fel, melyekre az adatok nem adnak egészen pozitív bizonyítékokat. Az életrajzi részekben biztosabb és erősebb, mint a költő munkája magyarázatában, ebben beéri az irodalmi közvéleményben megállapodott nézeteknek részletesebb kifejtésével, és összefoglalásával. Nem fedez fel Tompában eddig ismeretlen új szépségeket és érdekességeket. Előadásában nincs egyéni zamat, frazeológiája a konvencionális kellékekből táplálkozik, de ahol tények elmondásáról van szó, ott világos, egyszerű és tárgyias tud lenni. Részletesebb és teljesebb minden eddigi Tompa-életrajznál, mindig híven tájékoztat a költő életviszonyairól, családi és társadalmi összeköttetéseiről, élete fontosabb fordulóiról, azokról a hatásokról, melyeket életének körülményei lelkére tettek, s keresi tükröződésüket költészetében is. A régi, ismert Tompa-arcképet adja lényeges új vonások nélkül, de becsületesen, pozitív tudással megrajzolva