h14–135. A Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók és levelezők.
2021. 05 .16.
.
Tartalom
SZEMÉLYEK
AZ ANGOL HABSBURGOK. 1912. 580.
1890. 863, A szép öltözék
MÁRIA DOROTHEA FŐHERCZEGNŐ
VIKTÓRIA ANGOL KIRÁLYNŐ ESKÜVŐJE ÉS A KORABELI SAJTÓ 1901. 71.
MI ÚJSÁG ?
A DÜSSZELDORFI SAKK-KONGRESSZUS. 1908.658.
TANÍTÓNŐK OTTHONÁNAK MEGNYITÁSA.
UTAZÁS
Erődi Béla.
A bolgárok földjén. 1877. 115, 134, 150
HELYISÉGEK
Unkiár-Kelesszi kiköiők
Bosporus és Konstantinápoly védmüvei
Jeruzsálem és a szent sir.
A NŐKRŐL
AUGUSZTA POROSZ KIRÁLYNÉ ÉS A MAGYAR HADIFOGLYOK. 1890. 26.
(1866.)
SZEMÉLYEK
AZ ANGOL HABSBURGOK. 1912. 580.
Ferencz József királynak s a Habsburgok évezredes családjának sok olyan rokona is van, kinek nevét nem tartják nyilván az uralkodó dinasztiák törzskönyvében. Ilyen a többi közt a franczia Ligniville-család, mely a lotharingiai herczegi törzsből származik s melyet Ferencz József király nyíltan elismert rokonának. Mindenki emlékezhet reá, hogy a király a múlt év elején nagyon szeretetteljesen fogadta a Hofburgban Ligniville Eaoul gróf franczia főhadnagyot, s melegen érdeklődött családja iránt, mely a XI. századig vezeti vissza eleit s ősidőktől fogva rokonságot vall a Habsburg-családdal.Londonban nemrégiben meghalt Sir William Leyland Feilden, egy régi s előkelő brit családnak tagja s családfeje. Az angol újságok megemlítették, hogy az elhunyt ősrégi nemzetségből származik, mely eredetét Habsburgrófjától, a későbbi Rudolf császártól származtatja.
A Feilden-család több mint háromszáz év óta Lancashire grófság egy szép ősi kastélyát lakja; katona-nemzetség immár emberemlékezet óta. Az elhunyt Sir Williamnak két leánygyermeke s öt fia maradt, s a fiuk mind katonák. Négyen dicsőségesen vettek részt a búr háborúban. A fő örökös: Feilden William Henry ez idő szerint őrnagyi ranggal szolgál a brit hadseregben. A nemzetségtörténet a legbonyoultabb tudományok egyike, mihelyt elérünk benne addig a határig, ahol megszűnnek a hitees történelmi följegyzések s kezdődik a hagyomány. A Feilden-családnak a Habsburgokkal való rokonsái igényeiről eddig vajmi kevés hallatszott. Ez a rokonság minden valószinűség szerint ugyanazon az alapon épül fel, mint az angol Feilding-családé, s a Feildenek és Feildingek nyilvánvalóan rokonok egymás közt is.
A Feilding-család igényei régiek és ismeretesek. Hormayr szólt először róluk az Anemonentben. A grófi és főrangú Feilding-családról van szó, melynek első szülöttje a Denbigh grófi czimet viseli s tagja a brit felsőháznak. Van egy másik czime is e családnak, melyet hivatalosan nem visel, de amelyre jogigényt tart: «római szent birodalmi gróf Habsburg-Eheinfelden és Lauffenburg»- családnak mondja magát. Ami nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy a Feildingek azt kivánják, hogy a Habsburgok angol ágának tekintsék őket. Hogy mivel igazolják igényeiket? A családi hagyományuk azt mondja, hogy Gottfried, Habsburg-Eheinfelden és Lauffenburg grófja, bátyjának, Habsburg Ruolfnak, német ki-rállyá való megválasztása előtt, tehát a XIII. század hetvenes éveinek legelején, ismeretlen okok miatt Angliába menekült, ott nagy latifundiumokat kapott hűbérül III. Henrik és I. Edward királyoktól s őse lett hires nemzetségnek. Okmánnyal vagy bizonyítékokkal támogatni e csládi hagyományt a Feildingek nem tudják. A Habsburgok nemzetségtörténete mindenesetre tud Habsburg Rudolfnak (IV. Rudolf grófnak) arról az atyjafiáról, akire a Feildingek mint ősükre hivatkoznak. A lauffenburgi Habsburg grófok nemzetségének megalapítója Rudolf király atyai nagybátyja, III. Rudolf gróf volt, s ez a régi Habsburg hat fiat nemzett. E hat közül Eberhard gróf a Kyburg grófi ág alapítója lön, a nála idősebb Gottfried pedig a lauffenburgi ág törzsatyja volt. Meghalt 1271 táján s birtokai legnagyobbik fiára, Rudolfra szálltak, s a Feildingek családi hagyománya Gottfriedet, a Rudolf gróf öcscsét mondja az angolországi Feilding-család ősatyjának.
A hiteles történelem ezt tudja a Feilding grófi családról: William, az első Feilding gróf, 1862-ben Edgehillnél a királyi lobogó alatt küzdött, fiu és örököse pedig szemben állt vele a parlamenti sereg jobb szárnyán ; elesett a következő esztendőben Birminghamnál. Felesége, Susan, a hires Buckingham herczeg testvérhuga volt s legidősb leányát Hamilton első herczegéhez adta feleségül.
Dicsősége «a Habsburgok angol ágának», hogy nemzetségéből származtatja magát Henry Feilding, a «Tom Jones» szerzője, ki 1754-ben halt meg. William Basil Percy, a hetedik Feilding gróf, Adelaide királyné főlovászmestere, a múlt század ötvenes éveiben fiával, Rudolph William Basillal áttért a katholikus vallásra. Ennek a Rudolph William Basilnak a fia Rudolph Roberth Basil, Denbigh mostani grófja, ki ifjabb korában a katonaságnál szerzett babért, s most egyik legelőkelőbb pénzembere Angliának. Körülbelül nyolczezer acre földje van.
Ezek a Habsburg-ház angol ágának ismertebb tagjai s hozzájuk csatlakoznak a Feildenek, a maguk számára is kérve a díszt, hogy vérségi kötelékek fűzik őket Európa egyik legrégibb és legelőkelőbb uralkodócsaládjához.
Sinay Miklós.
(1730—1808.)
Révész Imre: Syany Miklós Egy oly férfiú ifjúkori arczkéképe áll előtted, tisztelt olvasó! aki, egy a miénknél sok tekintetben mostohább korban, évtizedeken keresztül, ritka hűséggel és erőfeszitéssel munkálkodott s küzdött a közoktatás s a tudományok mezején; s neve mégis alig említtetik azok kzött, kikre a maradéknak kegyelettel tekinteni szent kötelessége. — Sinay élte hajója ellen, már végén a hosszú pályának, közel a révparthoz, ahol kincseit lerakni akará, rendkívüli vihar támadt, amely iszonyú dühösséggel visszanyomta s sziklákhoz zúzta őt, annyira, hogy lételének, műveinek, — küzdelme gyümölcseinek csak romjai úszkálnak most a hullámokon. Az ő sorsa valóban, sok tekintetben tragikus volt! De ő már régóta nyugszik csendesen; nem hallva, nem érezve többé sem helyeslést, sem kárhoztatást.
Nekünk pedig mi volna egy-egy édesebb és nemesebb tisztünk, mint az ily férfiak képéről elfuvallani egy kissé az örök elfeledtetés néma homályát, s legalább emlékezetöknek megadni azt, amit tőlök éltökben a balsors megtagadott. Sinay Miklós az 1730-dik évben született, Hajdu-Bagoson, Bihar meyében, Debreczen közelében, közrendű szüléktől. A felsőbb tudományokat a debreczeni főiskolában hallgatta, hat év alatt, kitűnő sikerrel. Debreczenben ekkor még, az egész akadémiai tanfolyaman, csak négy rendes tanár működött, s tények mutatják mégis, hogy a tanárok tudomány iránti őszinte szeretete, az okos tanítási mód s a szigorú atyai fegyelem kitűnő eredményeket állítanak elő, a tanulónak nemcsak tudomány és munka iránti szeretetére, hanem éppen erkölcsi jellemére nézve is.
Sinay tanárai közül Szilágyi Sámuel, Paksi Szathmári István és Hatvani István, a hazai tudományosság és irodalom mezejéről is ismeretes derék buzgó férfiak, valának; egyikről sem maradt azonban fenn még csak hagyományszerü nyom sem olyan, melyből azt lehetne következtetni, hogy Sinayt a történetnyomozás mezőjére, amelyen ő oly kitűnő vala, ama tanárok közül valamelyik vezette volna.
A történelem az elnyomott, a szenvedő népek kedvencz tudománya. Leirhatatlan azon gyászos olnyomattatás s keserves szenvedés, a mely alatt a magyar protestáns egyház, s már éppen a Debreczen környékén lévő tősgyökeres magyar kálvinista nép is sóhajtozott volt. — A magyar nemzeti és protestáns szabadság dicső védői és boszuállói, az erdélyi nemzeti fejedelmek nem léteztek többé, és az egykori rettenetes vitézségü puritán kuruczok és hajduk unokái, mint lánczra vert ifjú oroszlánok gyötrődtek, a szabadulás és fegyverfoghatás minden reménye nélkül.
Sinay is azon helységek egyikének szülötte vala, a melyek mint szabad hajdúk harczoltak egykor az erdélyi fejedelmek zászlói alatt, de a II. Rákóczi Ferencz küzdelmei után nemesi jogaiktól megfosztatának. Nincs benne semmi kétség, hogy Sinay lelkében, kiváltképon e helyzet, e körülmény költötte fel és táplálta a magyar nemzeti és protestáns egyházi történelem iránti szeretet szikráját.
Debreczeni tanulói pályája s két-három évi tanítói működése után, a régi idők dicséretes szokása szeint, bővebb és alaposabb tanulmányozás végett, Sinay is a művelt külföldre indult. 1755. őszén már a bécsi császári könyvtárban dolgozik; a következő év közepétől fogva pedig Oxfordban, a Bodley-féle nagyhírű könyvtárban. Irodalmunk nagy reformátora Kazinczy Ferencz, ki Sinaynak személyes ösmerőse, hű barátja és kitűnő tisztelője volt, azt említi művei egyikében, hogy Sinay „az
oxfordiaknak oly nagy figyelmüket vonta magára, hogy ott két esztendeig, szabad asztalon táplálta-tott." Angolországi tartózkodása alatt volt Sinay, ha nem egyedüli, de mindenesetre fő-fő eszközlője azon tekintélyes angol alapítványnak, melynek évi kamatjait a debreczeni főiskola mai napig élvezi. Angliából Hollandiába tért, itt is különböző könyvtárakban tanulmányozott, s Gröningenben Oxfordhan kitűnő történelmi tanárnak kedvelését nyerte meg, mint ugyancsak Kazinczy Ferencz emliti. Jegyzetei azt mutatják, hogy külföldön is mindenütt kiválólag történelmi, és pedig főként magyar történelmi forrásokat kutat, és hogy már ekkor, 25—26 éves ifjú korában a hellén, latin, franczia és angol nyelveket értette, a mi még ma sem mindennapi dolog, szogény sorsú magyar református ifjúra nézve.
Visszatérve a hazába, egy évig nagy-kunmadarasi lelkész volt; de 1760-ban már a debreczeni főiskolában, a történelem s latin és hellén irodalom tanszékén találjuk őt, amelyben több mint harmincz éven keresztül rendkívüli tudományossággal és nagy buzgalommal munkálkodott. Kézikönyvül tanítványaival Offenhaus egyetemes történelmi müvét vétette fel; de e mellett ő maga roppant terjedelmű előadásokat tartott, természetesen magukhoz a közvetlen forrásokhoz s a legkisebb részletekig leveetve hallgatóit, ami nélkül a történelmet valóban oktatóvá tenni nem is lehet.
Történetbuvárlat s bármiféle valódi tanulmány a történelem mezején, s általában e tudomány előbbvitele, saját egyéni adat és forrásgyűjtés nélkül még ma is igen nehezen megy; hát Sinay korában, midőn aligha volt csak egyetlen nyilvános könyvtár is a hazában, s maga a debreczeni is, a melynek őre Sinay vala, még a hazai történelem mezejéről is igen szegény volt, nemcsak forrásokban, de éppen dolgozatokban is.
Sinaynak tehát gyűjtenie kellett a forrásértékű adatokat, és ő gyűjtött is, különösen a hazai történelemre vonatkozólag, első ifjúságától késő vénségéig. Ha oly helyen fordult meg, ahol könyv.-vagy levéltár volt: azt átkutatni el nem mulasztotta; Folytonos levelezésben állott több kitűnő gyűjtővel és történet-búvárral; gyűjtésre lelkesítette, oktatta a tanuló ifjakat s a külföldre menő akadémikusokat is. Nem volt előtte elzárva az ország prímásának gróf Batthyányi Józsefnek levéltára sem, és azt, czéljához képest kitűnő eredménynyel át is kutatta. — Azon kéziratgyüjteménye, mely kisebb terjedelmű forrásokat foglal magába, az eddigi/ügy oly férfiú ifjúkori arczképe áll előtted, tisztelt olvasó! aki, egy a miénknél sok tekintetben mostohább korban, évtizedeken keresztül, ritka hűséggel és erőfeszitéssel munkálkodott s küzdött a közoktatás s a tudományok mezején; s neve mégis alig említtetik azok között, kikre a maradéknak kegyelettel tekinteni szent kötelessége.
Sinay élte hajója ellen, már végén a hosszú pályának, közel a révparthoz, ahol kincseit lerakni akará, rendkívüli vihar támadt, amely iszonyú dühösséggel visszanyomta s sziklákhoz zúzta őt, annyira, hogy lételének, műveinek, küzdelme gyümölcseinek csak romjai úszkálnak most a hullámokon. Az ő sorsa valóban, sok tekintetben tragikus volt! De ő már régóta nyugszik csendesen; nem hallva, nem érezve többé sem helyeslést, sem kárhoztatást. Nekünk pedig mi volna egy-egy édesebb és nemesebb tisztünk, mint az ily férfiak képéről elfuvallani egy kissé az örök elfeledtetés néma homályát, s legalább emiékezetöknek megadni azt, amit tőlök éltökben a balsors megtagadott.
Sinay Miklós az 1730-dik évben született, Hajdu-Bagoson, Bihar megyében, Debreczen közelében, közrendű szüléktől. A felsőbb tudományokat a debreczeni főiskolában hallgatta, hat év alatt, kitűnő sikerrel. Debreczenben ekkor még, az egész akadémiai tanfolyamban, csak négy rendes tanár működött, s tények mutatják mégis, hogy a tanárok tudomány iránti őszinte szeretete, az okos tanítási mód s a szigorú atyai fegyelem kitűnő eredményeket állítanak elő, a tanulónak nemcsak tudomány és munka iránti szeretetére, hanem épen erkölcsi jellemére nézve is. — Sinay tanárai közül Szilágyi Sámuel, Paksi Szathmári István és Hatvani István, a hazai tudományosság és irodalom mezejéről is ismeretes derék buzgó férfiak, valának; egyikről sem maradt azonban fenn még csak hagyományszerü nyom sem olyan, melyből azt lehetne következtetni, hogy Sinayt a történetnyomozás mezőjére, a melyen ő oly kitűnő vala, ama tanárok közül valamelyik vezette volna.A történelem az elnyomott, a szenvedő népek kedvoncz tudománya.
Leirhatatlan azon gyászos olnyomattatás s keserves szenvedés, a mely alatt a magyar protestáns egyház, s már épon a Debreczen környékén lévő tősgyökeres magyar kálvinista nép is sóhajtozott volt. — A magyar nemzeti és protestáns szabadság dicső védői és boszuállói, az erdélyi nemzeti fejedelmek nem léteztek többé, és az egykori rettenetes vitézségü puritán kuruczok és hajduk unokái, mint lánczra vert ifjú oroszlánok gyötrődtek, a szabadulás és fegyverfoghatás minden reménye nélkül.
Sinay is azon helységek egyikének szülötte vala, a melyek mint szabad hajdúk harczoltak egykor az erdélyi fejedelmek zászlói alatt, de a II. Rákóczi Ferencz küzdelmei után nemesi jogaiktól megfosztatának. Nincs bonno semmi kétség, hogy Sinay lelkében, kiváltképon e helyzet, e körülmény költötte fel és táplálta a magyar nemzeti és protestáns egyházi történelem iránti szeretet szikráját.
Debreczeni tanulói pályája s két-három évi tanítói működése után, a régi idők dicséretes szokása szerint, bővebb és alaposabb tanulmányozás végett, Sinay is a művelt külföldre indult. 1755. őszén már a bécsi császári könyvtárban dolgozik; a következő év közepétől fogva pedig Oxfordban, a Bodley-féle nagyhírű könyvtárban. Irodalmunk nagy reformátora Kazinczy Ferencz, ki Sinaynak személyes ösmerőse, hű barátja és kitűnő tisztelője volt, azt említi művei egyikében, hogy Sinay „az oxfordiaknak oly nagy figyelmöket vonta magára, hogy ott két esztendeig, szabad asztalon tápláltatott." Angolországi tartózkodása alatt volt Sinay, ha nem egyedüli, de mindenesetre fő-fő eszközlője azon tekintélyes angol alapítványnak, melynek évi kamatjait a debreczeni főiskola mai napig élvezi. Angliából Hollandiába tért, itt is különböző könyvtárakban tanulmányozott, s Gröningenben OfFonhaus kitűnő történelmi tanárnak kedveilését nyerte meg, mint ugyancsak Kazinczy Ferencz emliti. — Jegyzetei azt mutatják, hogy külföldön is mindenütt kiválólag történelmi, és pedig főként magyar történelmi forrásokat kutat, és hogy már ekkor, 25—26 éves ifjú korában a hellén, latin, franczia és angol nyelveket széltire értette, a mi még ma som mindennapi dolog, szogény sorsú magyar református ifjúra nézve.
Visszatérve a hazába, egy évig nagy-kun-madarasi lelkész volt; de 1760-ban már a debreczeni főiskolában, a történelem s latin és hellén irodalom tanszékében találjuk őt, a melyben több mint harmincz éven keresztül rendkívüli tudományossággal és nagy buzgalommal munkálkodott. Kézikönyvül tanítványaival Offenhaus egyetemes történelmi müvét vétette fel; de e mellett ő maga roppant terjedelmű előadásokat tartott, természetesen magokhoz a közvetlen forrásokhoz s a legkisebb részletekig levezetve hallgatóit, a mi nélkül a történelmet valóban oktatóvá tenni nem is lehet.
Történetbuvárlat s bármiféle valódi tanulmány a történelem mezején, s általában e tudomány előbbvitele, saját egyéni adat és forrásgyűjtés nélkül még ma is igen nehezen megy; hát Sinay korában, midőn aligha volt csak egyetlen nyilvános könyvtár is a hazában, s maga a debreczeni is, a melynek őre Sinay vala, még a hazai történelem mezejéről is igen szegény volt, nemcsak forrásokban, de épen dolgozatokban is. Sinaynak tehát gyűjtenie kellett a forrásértékű adatokat, és ő gyűjtött is, különösen a hazai történelemre vonatkozólag, első ifjúságától késő vénségoig. Ha oly helyen fordult meg, a hol könyv-vao-y levéltár volt: azt átkutatni el nem mulasztotta; folytonos levelezésben állott több kitűnő gyűjtővel és történet-búvárral; gyűjtésre lelkesítette, oktatta a tanuló ifjakat s a külföldre menő akadémikusokat is. Nem volt előtte elzárva az ország prímásának gróf Batthyányi Józsefnek levéltára som, és azt, czéljához képest kitűnő eredménynyel át is kutatta. — Azon kéziratgyüjteménye, mely kisebb terjedelmű forrásokat foglal magába, az eddigi nyomok szerint több mint harmincz kötotet alkotott; ezeken kiviil volt még számos oly kézirat kötet, a melynek tartalmát nagyobb terjedelmű s egységes forrásértékű művek alkották. Könyvtára is ritka s válogatott darabokból álló volt Sinaynak. Átalában azok, a kik régi és nagybecsű magyar vagy Magyarországra vonatkozó könyvek gyűjtésével szakértőleg foglalkoznak, még ma is nagyon jól tudják, hogy ki volt Sinay Miklós.
Sinay nemcsak gyűjtött, hanem dolgozott is. Nyomtatásban csak egy müvét bocsátotta közre 1790-ben Pesten, melyben a bécsi békekötés iratait közli, jeles történelmi bevezetéssel, latin nyelven. Ezen művel hatni akart és hatott is, az 179 ,',-dik évi alkotmányos és vallásügyi törvényhozásra. — Megírta a magyar protestáns egyház történeteit a reformátiótól kezdve 1773-ig, fő tekintettel a reformált egyházra. Ezen mű a maga nemében olyan, hogy ennél jobb, sem előtte, sem utána Sinaynak n?rn volt és nincs. Sinay már több oly pontjait derítette fel s hódította meg a történelemnek, melyek irodalmilag a közönség előtt mind e mai napig ösmeretlonek. E műve, mind emelkedett álláspont, mind tiszta látkör, mind történelmi alaposság tekintetében felül múlja, pl. a Bod Péter müveit. Vajha Sinaynak, ő nála sokkal boldogabb tanári utódai, kiadnák e művet! — Megirta Sinay a magyar nemzet történeteit, rövidlctben, csak tanitványai számára. Irt igen terjedelmes egyetemes történelmet, a melybe az egyházi és a magyar történeteket szinte nagy terjedelemben beszőtte. E müvét a hagyomány szerint, angolok vették meg. Megirta még, több száz ivre menő terjedelemben, a magyar ref. egyház igazgatásának történeti fejlődését is. Némely latin és hellén remekírók műveit rövid jegyzetekkel ellátva iskolai használatra kiadta.
Előttem semmi legkisebb kétség sincs afelett sem, amit különben a hagyomány folyvást beszélt, hogy t. i. a Budai Ferencz és Ézsaiás nőve alatt ösmeretes s átalánosan becsült Magyar Polgári Lexikon valódi szerzője nem más, mint Sinay volt, s annak a Budaiak legfelebb csak stilba foglalói valának.
Sinay korában a magyar protestáns főiskolák tanárai nemcsak tanultak, tanítottak és írtak, hanem efelett afőiskola anyagi ügyeinek gondját viselték s a szegény tanuló ifjúnak atyja helyett atyjai valának. Küzdelmekkel teljes szomorú időkben, az elnyomottak és szenvedőd között, csak a valódi, az igazi jellemnek van értéke s hatása. Ha valaha a szegény magyar református tanuló, hivatalos folyamodványaiban, ily értelemmel szólitotta meg tanárait: Tiszteletes iskolai Szék,—Édes jó atyáim! ennek a Sinay korábin, még teljes értelme és értéke volt. Nemsokára aztán, a külső nyomatás és üldözés megszűntével, elonyészett ez is.
Sinay a tanuló iránt igen szigorú biró volt ott, a hol kellett; de tudott lenni önfeláldozásra kész atya is, a hol arra volt szükség. Midőn a tanuló ifjaknak királyi parancsolat által megtiltatott az úgynevezett legatióba vagy ünnepi követségbe való menotel, természetesen oly czélból, hogy a protestáns főiskolák pusztulása ez által is előmozdittassék: okkor, a mint a történelmi értékű hagyomány tartja, Sinay tanártársai igen megdöbbentek, s nem merték az ifjakat legatióra kibocsátani; de Sinay igy szólott az ifjakhoz: „menjetek jiaim; vannak nekem elég erős kezeim s lábaim; elbírják azok, ha kell, a vas lánczokat." Az ilyen tény Sinaytól nagyon természetes volt, mert minden adatok oda mutatnak, hogy a merészségig bátor, a megtörhetetlen makacsságig állhatatos 8 átalában rendkívüli, emelkedett jellemű ember volt.
Itt van talán helyén felcmliteni azt is, hogy Sinay szabad-kömüves — Freymaurer — volt, miként egyik tanára, majd tanártársa a végre püspökké lett Szilágyi Sára., s miként sok református pap is Dobreczen vidékén. — A halálig üldözött szabad gondolat, kénytelen volt ekkor hazánkban is a titkos társulatokba menekülni. — Sinaynál azonban a szabad-kőművesség, som erkölcsi, sem vallási zabolátlansággal együtt nem járt. Annak, igenis, vannak számos nyomai, hogy a vallási rajongó-sötét fanatizmust, s a felekezeti gyűlölködést, bár sokszor kínálkozott neki az alkalom reá, fel nem használta soha; felvilágosodott szabad elvű keresztyén volt; do azért az ovangyéliomhoz, s a váltság és a halhatatlanság hitéhez, mindvégig hiven ragaszkodott.
Sinay felett egészen 1790. őszéig szépen és tisztán ragyogott a köztisztolet és dicsőség napja. Tudományszeretetét s a történelmi kutatás mezején szerzett érdemeit méltányolta II. József is, s nemes levéllel jutalmazá meg őt, melyben a czimer fő alakja egy régi pyramis körül tekergődző kigyó, czélozva a régiségek búvárára.
Az 1790-dik év, mely hazánkra és nemzetünkre nézve nagyszerű szabadulás és uj korszak kezdőpontja vala, Sinay életsorsa folyamán a leggyászosabb fordulatot hozta el. — A debreczeni főiskolai tanárkar felküldötte Sinayt az országgyűlésre, hogy ott, vagy a fejedelemnél, az erdélyi fejedelmek, illetőleg I. Apafi Mihály által, a nevezett főiskola javára évenkénti adományul alapi-tott, mintegy hatezer mázsa kősót, — melytől az iskola a XVII-dik század végén igazságtalanul megfosztatott, — s a többi javadalmakat is, újból kinyerje és megerősittesse. — Ugyanekkor valának Budapesten Héczei Dániel középszolnoki esperest s Keresztesi József érmelléki egyházmegyei tanács-biró, — mindketten tudományosan képzett s irodalmilag is ismeretes kitűnő férfiak, — a vidékök-beli református papság Bethlen Gábor által adott nemesi jogainak megerősíttetése végett. Közökbe adták még a tiszántúli ref. esperesek és superin-tendens,szintén megerősittetés végett Báthori Gábor erdélyi fejedelem azon oklevelét is, melyben az, a tiszántúli református püspökök hatáskörét és tekintélyét valódi papuralmi és püspöki szellemben éa érdekben szabja ki és állapitja meg. S ím, a mint a három férfiú épen Budapasten van: az alatt állapittatik meg az országgyűlésen egy oly protestáns vallásügyi törvényterv, mely az ö meg-győződésök szerint, a református papságnak kánonokon s fejedelmi diplomákon alapuló jogait semmivé tenné s a világi elemnek illetéktelen befolyást engedne az egyházi és iskolai ügyekbe. —
Miután a törvéuyterv szentesítés végett Bécsbe küldetett: oda mentek fel az említett férfiak is, s benyujták a kanczolláriához azon, 1790. október 1-ső napján kelt folyamodványt, melyben az emiitett törvényterv visszautasittatását s a papság és püspökség I kormányzati jogainak fenntartását kérik. Ezen I folyamodványnak fogalmazója a különben is határozott püspökuralmi érzületű Sinay; a törvényterv foszerzője, javaliója s mint épen kerületi jegyző, fogalmazója pedig Domokos Lajos nagyhírű és tokintélyü debreczeni biró és egyházi főgondnok vala.
Tehát egy nagy tudományú, felvilágosodott, szabadelvű protestáns tanár, sőt épen szabadkőműves, — a papi és püspöki uralom mellett s a világiak egyházi és iskolai befolyása ellen küzd! Valóban különös, de nom éppen megfejthetetlen ellentét! A megfejtésnek itten helye nincs. Annyit azonban meg kell jegyeznem, hogy ha az evangyéliomra, az ős keresztyén egyház példájára s a szabadság egyetemes elveire tekintünk: Sinay tévedésben volt; — de, ha a nngyar reformált egyház történeti fejlődésére és akkori tényleges állapotára tekintünk: akkor Sinayt kárhoztatnunk aligha szabad. 0 az egyházi jogok mezején szigorú konzervatív volt, s azon meggyőződésben élt, hogy épon ez által tesz szolgálatot a vallás és a nép egyházi érdekeinek, az akkori magyar nemesség ellenében, a melyet ő az egyház-társadalmi téren sem szabadelvűnek, sem valódi demokratának nem tartott. Meglehet, hogy ebbe:i is tévedett; de azt egy perczig sem kell hinni, hogy ő szántszándékkal tört volna a magyar protestáns egyház jólléte ellen, vagy épon árulója lett volna annak.
Leírhatatlan, hogy a református világi urak, s különösen Domokos Lajos, mily iszonyú haragra és bosszura gerjedtek Sinay ollen, kivált miután az emiitett törvényterv, a Sinay kifogásai következtében, a fejedelem által csakugyan visszautasittatott. De a papság annál határozottabban állott Sinay mellett, s midőn nemsokára, a tiszántúli református püspök, Paksi Szathmári István véletlenül meghalt, a lelkészek, szokatlan nagy szavazattöbbséggel Sinayt választották meg püspöknek, és noha, „sirva kérte az atyákat, hogy ne tegyék őt ki ily nagy kisértetre": mindazáltal nagy lelkesedés közt püspökké fol is szenteltetett. A tiszántúli reformált egyház kebelében iszonyú vihar támadt, mely kihatott az egész magyar reformált egyházra. Egy szörnyű per kezdődött, mely az államkormány gyakori siettetése mellett is, tovább húzódott tíz évnél, s melynek iratai körülbelől tehetők ezer ivre.
Itt legyen elé» csak annyit megemlíteni, hogy a „tiszteletes" férfiak, akik az imént még oly hatalmasan „vivát"-oztak Sinaynak, csakhamar elállottak mellőle. Legtovább állottak mellette a debreczeni cgyházmegyeboli papok; —ezek fclküldötték őt, mint képviselőjöket a budai zsinatra is, de a hová be nom bocsáttatott, nyilván azért, mert a legjolosobb világi férfiak is tartottak az ő nagy tudományától, bátorságától, és csakhamar rendkívüli győzedolemmol újra feltámadható népszerűségétől. — Sinay püspöksége elvégre királyikig is megsemmisíttetett; ő maga, az egyházkerületi törvényszék által tanári hivatalából is kitétetett; a főiskolai könyvtártól, melynek őre volt, eltiltatott; lakhelyére több izbon kutatók, motozók küldettek, a tanároknak a velő való társalgás megtiltatott; tanári lakhelyéből való kiköltözésre ismételve a legkíméletlenebb módon sür-gettetett; ellene sulyo3 bűnügyi vádak emeltettek, s mindezekben ogy ügyvéd által egész hidegséggel és szigorral működött az egyházkerületi hatóság ellene.
Ezekhez járult még, hogy az újságokban a legundokabb színnel festetett, közmegvetés és gyalázat tárgyává tétetett; a papok és tanárok által nemsokára teljes mértékben s nyomorultul elhagyattatok,és nem volt senkisem, aki eltekintve egyházigazgatási elveitől, — legalább a hazai tudományosság mezején, a tanári pályán és a debreczeni főiskola ügyében szerzett kétségtelen érdemei, s már késő tisztes vénsége mellett, csak egy védő szót is emelt volna. — Mindezen nyomornak és fájdalomnak főfő szerzője, a szinte rendkívüli szép tehetségű és nagy érdemű, s életkorára nézve Sinaynál néhány évvol idősebb Domokos Lajos vala, a kivel egyébiránt, a Sinay elleni mélységes gyűlöletben, az egész magyar protestáns nemesség egyetértett, mert mindenki tudta, hogy ha Sinay győz: legalább egy évszázadra meg van semmi-sitve a világi elemnek s különösen a nemességnek minden befolyása a magyar protestáns egyházak s iskolák ügyeire.
Sinay azonban az üldöztetés és elhagyatottság legiszonyúbb pontjain is megmutatta , hogy valódi jellemmel bir. O tűrt nemesen, és harczolt bátran, minden félelem nélkül. Az ellene emelt szennyes vádakat, holmi hűtlen pénzkezelésről stb. győzedelmesen visszaverte; püspökségének királyi megsemmisítésében megnyugovék; do azért az épiskopális elveket oly bátran és oly súlyos tudományos fegyverekkel védelmezte, hogy ellenfelei 6 ponton csak megállni is alig voltak képesek előtte. O volt főfő megindítója és eszközlőjo annak, hogy a budai zsinat végzeményei és kánonai, melyek Sinay ellenfeleinek érzülote és véleménye szerint készültek, soha királyi mogerősitést nem nyerhetének, s igy életbe sem léphettek.
Mindezeknél fogva nom csuda, ha az iszonyú mértékben felforrott boszuvágy áldozatot kivánt; és Sinayt valóban csak egyedül a királyi legfőbb felügyelet mentheté meg a teljes mértékben való élgázoltatástól. Királyi rendelet gátolta meg azt, hogy lakhelyéből erővel ki nem hányattatott; királyi rendelet mondotta ki fölette, hogy ,,vele igen kegyetlenül bántak," — s tanári nyugdijat adatván számára, életének végére megmenté őt és számos tagokból álló családját, a teljes elhagyattatás és véginség nyomorúságától. — Végre pedig, hosszú pályájának oly viharos estvéje után, 1808. június hó végén, életének hetvonnyolezadik évében, a halál álmában csendesen elaluvék. Utolsó óráját közeledni érezve, bocsánatot kért mindönkitől, kit valaha megsértett, s ő is mogboesátott minden ellenségeinek, s a felette tartandó gyászbeszéd vezérigéinek kijelölése által, a Megváltó és a halhatatlanság hite iránti rendületlen ragaszkodásáról ünnepélyesen vallást tett.
De a gyarló boszu reá nehezedett Sinaynak még sirhalmára is, s nem kevesebbet akart, mint azt, hogy
1Sinay neve s működésének hatása és nyomai végképen kiirtassanak az emberek emlékezetéből; — s a gyáva félelem e szándékot meggátolni nem merészkedett! Nem moglepő, nem különös-o, hogy Dobreczen tudósai, kik Sinaynak már mind tanitványai valának, az ő nagybecsű könyvtárát, s különösen protestáns szempontból roppant fontosságú kézirat-gyűjteményét a főiskola számára megmenteni nom törekedtek, sőt saját szemeik előtt szétziláltatni s pusztulásnak indulni engedték azokat? Sinay halála után évtizedek teltek el, a melyek alatt a vándor vagy a tör-ténetbuvár, Debroczen könyv- és levéltáraiban, csak egy megmentett iratlapocskát sem találhatott Sinay hagyatékából, a mely hirdette volna, hogy ő valaha nemzete és felekezete javára és dicsőségére a tudományok s különösen a történelem mezején oly messze és mélyre hatólag működött! 1828-ban tehát 20 évvel Sinay halála után, egy Szabó István nevű becsületes és tudományosan müveit antiqua-rius nyomorgott Debroczenben, és ez reá akadván véletlenül Sinay kézirat-gyűjteményeinek némi romjaira, igy ír azok felől az egyházkerületi gyűléshez: „az alatt, mig itton magános ügyefogyott állapotomban nyomorganék, reá akadék ezen, már horbarium vivumra forditott, s a mi annak nem jó volt, elvetett manuseriptumokra, és azokat szegénységemben is, atyai örökségemet is eladván, megvettem, és azokat a semmivévaló léteitől, a
vészestől, — hogy a nagy Sinay másodszor is meg ne halna, — azon szeretetből és tiszteletből, mely-lyel a tudományok iránt mindig viseltettem, gyenge erőm, szegény tehetségem megfeszitvén, megmentettem. Tudom, hogy Magyarország minden tudósainak, kiváltképen az egész protestánsságnak, ezzel minden időre, mig ezen írások meglesznek, kedves dolgot cselekedtem." Ekkor aztán a kerület csakugyan megvette a kéziratokat, melyek a kerület levéltárában őriztetnek, de ezek csak egy részét alkotják Sinay egykori kézirat-gyűjteményének.
Az egyházalkotmány nagyfontosságú kórdéso, a melynek kőszikláinál Sinay hajótörést szenvedett, a magyar protestáns egyház kebelében immár tényleg meg van oldva, és pedig ugy, a mint azt az evangélium 8 az ős keresztyénség elvei és a közjó érdeke kívánták. Hiszem, hogy ha Sinay ma élne: ő is sok tekintetben másként fogna gondolkodni. — Nyugodjanak hamvai békében!
Noszlopy Tivadar: BERZSENYI DÁNIEL EGY EDDIG ISMERETLEN ARCZKÉPE. 1908. 646.
A napokban egy jó barátomnál, nemesdédi Stephaich Pál földbirtokosnál voltam a Szigetvár mellett levő Görösgalon, ahol a házigazda szíves volt átadni nekem Berzsenyi Dánielnek egy levelét, melyet nagyatyjához, Stephaich Gáspárhoz intézett a költő. S mely a következőleg hangzik
:
Spectabili, Perilluslri ac Generos. Dominó
Dominó Gasparo Stefaics, Ind. Comls. Simig.
Ordinarii Sudlium, Dominó mihi sing. colendissimo.
N. Gomba. Tekintetes Fő-Biró Úr. Különösen tisztelt Drága Nagy Jó Űr! A sors úgy hozta magával, hogy nékem néhány esztendőkig nem csekély javaimrul, hanem csak magamrul kellett aggódnom, mely szerint Gombai jószágom kiváltásárul is mind ekkorig nem gondolkozhattam; de mivel Uraságtoknak már cselekedete eléggé meg mutatta, hogy gondolkoznom kell, tehát alázatosan jelentem, hogy említett jószágomnak zálogos esztendei eltelvén, változhatatlan szándékom azt kiváltani.
Ugyanazért könyörgök alázatosan Fő-Biró Úrnak, méltóztassék a liquidálandókat liquidálni. 'S nékem a' jószágot a' eontractus értelme szerint vissza bocsátani, ami eránt is egyenes uri declaratióját ezennel kikérem. Ami pedig az erdőbeli rátámnak hatalmas felmérését illeti, kötelességem szerint ezennel tudósítom Fő-Biró Urat, hogy én azon rátámnak nemcsak a contractus értelme szerint, de cselekedettel is, mindakkorig szabad bírásában voltam, s ugyanazért declarálom, hogy minden legkisebb háborgattatásomat vindicálni fogom. Addig is tehát míg jussaim védelmére a törvényes lépéseket megtehetem, tartóztassa magát Fő Biró Úr minden további hatalmaskodástul. Mely ebbéli alázatos jelentéseim mellett,
magamat több ízben tapasztalt Uri dexteritásában ajánlom s különös tisztelettel maradok tekintetes Fő Biró Urnák Nikla Dec. 31-dik 1821.
alázatos szolgája Bersenyi Dániel.
E levélhez magyarázatul előadom, miszerint a költő atyja Berzsenyi Lajos, aki Hetyén, Vas vármegyében lakott, Somogy megyei birtokait zálogba adta éspedig a niklai nagyobb kiterjedésűt sógorának Thulmon Pálnak, a gombai kisebb részt pedig nemesdédi Stephaich Gáspárnak.
A költő házassága után csakhamar anyósához özv. Dukai Takács Ferencznéhez Sömjénbe költözött s annak birtokán gazdálkodott. Anyósának 1804. évben történt halála után pedig a sömjéni birtokot Ajkay Jánosnak zálogba adta, míg az ingóságokat Kunoss Jakabnak, — Kunoss Endre írónk atyjának — eladta, s ő maga családjával Niklára költözött, ahol az anyai nagyobb birtoka volt. A hetyei birtokból atyja élt, neje birtokai pedig szétszórva, több községben voltak s így czélszerűbbnek látta a Somogyba költözést, — bár atyja mindig ellenezte azt.
A niklai birtok 2000 forintért volt zálogba adva s Berzsenyi Lajos ezt az összeget évek óta készen tartotta a kiváltás esetére, de fia azt a házasságával járt költségekre elköltötte, melyet azonban a költő bőven fedezett neje birtokának zálogba adásával.
Az atya ellenzésének oka úgy látszik, az volt, mert Berzsenyi Lajos, aki szintén lakott Somogyban, nem akarta, hogy fia oly messzire menjen tőle. Ő ugyanis már akkor beteges, tehetetlen ember volt s életének utolsó, csaknem húsz évét ily állapotban kellett végigszenvednie ; ezért csak nagy ellenszegülés után adta át fiának a szekrény kulcsát, melyben az irományok voltak s könnyekre fakadva mondta el Cassandra jövendölését. A költő, fájó szívvel bár, de búcsút vett a szép Kemenesaljától s állandóan Somogyba költözött, — kiváltván az atyja által Thulmon Pál rokonának zálogba adott anyai birtokát.
A költő ekkor mintegy 1100 hold, később a gombai birtok kiváltása után, 1200 hold földnek lőn urává, s a gombai hegyen 40 hold szőlője lett.
E szép birtokhoz a költőnek egy sövény-falra épült kis parasztház volt a lakása, s csak midőn ez már leszakadással fenyegette, építtetett 1812-ben egy másik házat; ez is egyszerű volt, — tömésfallal, szalmatetővel, de mégis kényelmesebb a réginél.
Nem áll tehát az az állítás, hogy a költő az atyjával való viszály következtében jött le Somogyba; ami abból is kitűnik, hogy ő nem atyjával Hetyén, hanem Sömjénben lakott, ahova az atyai házból neje óhajára költözött. De meg azt igazolják a költőnek atyjával még Nikláról való levelei is, melyek mind a legnagyobb tiszteletet és szeretetet tanúsítják.
Berzsenyi Lajos bár szigorú, de jószívű, szorgalmas ember s emellett igen fölvilágosodott fő s híres ügyvéd volt.
Midőn unokatestvérének, dukai Takács Istvánnak nejét, dukai Takács Juditnak anyját Vittnyédy Terézt Dukábán 27 évi boldog házasság után 1811 évben szeptember 3-án eltemették, Németh Pál kis somlyói ev. prédikátor minden atyafiától versben búcsúztatta el. Berzsenyi Lajosra térvén, tőle a következőképp búcsúztatta:
Egyházas — Berzsenyi Berzsenyi Lajos Űr! Rólad emlékezvén, szivem ugyan megszúr,
Mert ha atyafi nem volnál is mi hozzánk, Még is megérdemlenéd e szómat hozzád!
A sinylődőkkel vagy régen egy osztályban, így éldegélsz holmi házi ispotályban.
Köszönöm házamhoz vonzó szívességed ! Hordozhasd békével sok erőtlenséged !
Majd mikor néked is eljö a végóra Készen fejed hajtsd a mindenható szóra,
Hogy mint érett búzát, szépen learasson, A mennyei csűrbe betakaríthasson.
Ez alkalommal Németh Pál kissomlyói és Döbrentei Lajos bobai ev. prédikátor által mondott halotti beszédeket a család Szombathelyen ki is nyomatta. E 68 oldalra terjedő könyvből, — mely nálam is megvan, — irtani ki a fentebbi sorokat.
Bemutatom még a költőnek egy eddig ismeretlen arczképét, melyet az 1812 —1814 körűl Somogyban járt Sterio nevű olasz festő festett. Az eredeti miniatűr, elefántcsontra festett kép birtokomban van, nagynénómtőL NenaI Berzsenyi Lászlóné szül. Noszlopy Júliától kaptam, aki a költő fiának volt a felesége s Niklán a költő házában lakott.
VÁROSOK
Jeruzsálem és a szent sir.
Van a föld felületén néhány hely, néhány város, mely csaknem önálló szellemiséggel látszik birni, s puszta megléte által megmérhetlen befolyást gyakorol az emberi nem sorsára. Százezrek vére ontásával pusztítattak el ismételve e helyek, s mégis, mintegy önerejük által, s daczolva az emberi akarattal, újra meg újra felépültek. Ilyen város különösen három említendő : Jeruzsálem, Róma és Konstantinápoly. Mellőzzük ez alkalommal az „örök" Rómát, valamint a Bosporus „viruló menyasszonyát" (Anthusa), s fordítsuk figyelmünket a „Sión leányára," akinek szemein egyenlő buzgósággal csügg három vallás gyermekeinek kegyelete.
Jeruzsálemben nem ok nélkül mutatják a világ központját. Mosolyoghat azon a mathematikus, hogy a földgömb felületének éppen itt és nem bárhol másutt legyen a központja. Ámde a történelemre nézve a föld nem gömb, hanem sík, és központja e siknak lesz az a hely, ahol a történelmet alkotó nagy eszmék legkönnyebben kifejlődnek, és ahonnét sugaraikkal mindenhová egyenlő fényt áraszthatnak. E tekintetben pedig nincs hely hasonlítható Jeruzsálemhez.
Az izraeliták a mai Jeruzsálem helyén már találtak várost, nevezetesen azt a Jebus városát, melytől a Jebuziták kanaánita kis törzse vette nevét. Már akkor fekvése előnyeinél fogva oly erősséget alkotott e város, hogy az ostromlásban járatlan puszták fiai minden erőmegfeszités daczára sem tudták meghódítani. Még a birák idejében is „idegenek városának" neveztetik Jeruzsálem. Csak a nagyratörő, hadjáratban gyakorlott Dávid király tudta bevenni a Jebuziták hatalmas várát, és ezért van az, hogy később is annyira szeretik a zsidók a „Dávid városának" nevezni Jeruzsálemet. Ez volt tehát az első elfoglalás, és ezentúl Jeruzsálem állandó fővárosa lesz elébb az egész zsidó birodalomnak, majd — Salamon halála után — a kettészakadt ország déli részének, vagyis a Juda királyságának. De már itt uj meg uj foglalások ideje kezdődik. A Krisztus előtti 10-ik század közepétől egész a 2-ik század végéig egymásután az egyiptomiak, arabok, szírek, izraeliták (az északi ország lakói), majd ismét az egyiptomiak nyomulnak be a városba, kirabolják és részben el is pusztítják. Sokkal súlyosabb csapást mért a városra a babyloni Nabugodonozor király. Ez 586-ban hosszas ostrom után elfoglalja Jeruzsálemet, Salamon pompás templomát fölgyújtja s a lakosságot a babyloni fogságba veti.
Nagyobb vérengzést követtek el benne a keresztesek, kik hosszú megszállás után az 1099-ik év július 15-én a városba nyomulván, zsidót és muzulmánt egyaránt lemészároltak. Azonban nem is egészen egy századig maradt keresztyén város Jeruzsálem. 1187-ben visszafoglalta azt Szaladin egyiptomi szultán, és ez időtől fogva, néhány év kivételével, a mohamedánok birtokában maradt.
Jeruzsálemnek tehát az képezi legnagyobb sajátságát, világtörténelmi jelentőségét, hogy három vallás hívőjének, zsidók, keresztyének és mozlimoknak volt egymás után birtokában, és hogy mind a három felekezet szent helynek tartja egyaránt.
Mert nem kell ám hinni, hogy a mohamedánokra nézve közönbös, hogy kinek birtokában van Jeruzsálem! Féltékenyen őrzik azt e keresztyénektől még ma is. Jeruzsálemet feltüntető képünkön például mindjárt az előtérben, egy gyönyörű mecset, az úgynevezett Omár mecsete látható. A hagyomány szerint e mecset éppen a Salamon templomának alapján áll, és ez minden bizonnyal ugy is van, amint a hagyomány hirdeti. E mecsetet már most annyira tisztelik és féltik a mohamedánok, hogy még 20 év előtt halállal sújtották azt a keresztyént
vagy zsidót, kibelépet a mecsetbe. A mgasztos eszmék megfogamzására elzárkózottság, csend kívántatik: Jeruzsálem kopár sziklák közt fekszik, se folyó, se világut nem vonul mellette. A nagy eszmék hatása mindazonáltal a közlekeés könnyűségétöl (minöségétől) függ.
Jeruzsálem három világrésznek képezi összekötő kapcsát, lévén csak hét mértföld távolságban az Egyiptomba vezető nagy országúttól, valamint a barátságos Földközi-tenger partjától.íme, kevés vonásban feltüntetve ama helyi okok, melyek e városnak világtörténelmi jelentőséget kölcsönöztek, s melyeknél fogva az oly csodálatos életerővel lön megáldva, hogy a sors minden csapásaival, az évezredek minden viharaival daczolni és mind e mai napig fennmaradni tudott. Pedig mily képtelen sokat kellett szenvednie e szerencsétlen városnak! Hiszen annyiszor lön elpusztítva, hogy falainak romhalmazai több mint 15 méter magasságig töltötték föl a körüleső völgyeket, és a Sión, a Mória hegye csaknem egy színvonalon állnak már a közbeneső, azelőtt elég mély Tyropoeon völggyei.
Hogy a Melkhiczédek papi fejedelem Salem nevű városa egyugyanaz a mai Jeruzsálemmel, legalábbis nagyon kétes, sőt valószínű, hogy Sálem város nem is létezett soha. Bizonyos ellenben már az, hogy az igéret földjének elfoglalása megtörtént. A templom Esdrás és Nehémiás által újra fölépíttetvén, Jeruzsálem a következő századokban még ötször foglaltatik el, falai két izben földig lerontatnak, de mindannyiszor, utolsó alkalommal nagy Heródes által (37. Kr.e.) annál szilárdabban helyreállíttatnak.
Azonban nem sokáig, alig egy századig tart az uj fény és dicsőség. A vész ideje, amidőn kő nem marad kövön, és a Heródes pompás temploma lángok martalékává lesz. A zsidók fölkelvén a római uralom ellen, Vespasianus, majd fia Titus a Krisztus utáni 70-ik évben seregeikkel körülveszik Jeruzsálemet, melybe a pászkha ünnep alkalmával
közel 600 000 ember sereglett össze. Természetesen könnyű volt a rómaiaknak ily sokaságot kiéheztetni, s igy a ieghősiesebb védelem után beveszik a várost, az ellenállókat felkonczolják, s tűzzel, vassal mindent elpusztítanak.De még itt sem volt teljesen megtörve a zsidók ereje. Hadrián császár 131-ben pogány templomot emelvén a Salamon temploma helyén, a lázadás újra kitör, és csak félmillió zsidó vérében lesz végkép elfojtva.
Nevezetesebb elfoglalása Jeruzsálemnek ezután csak 614-ben a perzsák, és 637-ben a mohamedán arabok által történt.Ez utóbbiak igen szelíden bántak a várossal, sőt a legnagyobb vallásos tiszteletben tartják azt mind e napig.Aki annak csak előudvarába is be merészelt lépni. abban a babonás hitben éltek ugyanis, és élnek némileg ma is,hogy Isten az itt imádkozó keresztyének minden kérelmét teljesiti, még ha azt kérnék is, hogy a szent város keresztyén kézre kerüljön ismét. Különben is a legfurcsább képzeteik vannak a mohamedánoknak e mecsetről. Igy például a mecset közepén egy természetes szikla emelkedik ki a földből, amiért „sziklatemplomnak" is szokták
nevezni e szentélyt. Szerintük e sziklára lett volna irva Isten kimondhatatlan nagy neve. Jézus el tudott jönni ide, a
szentek-szentjébe, elolvasta a nevet és csudatévő erővel lett fölruházva. Egy másik hitük az, hogy e szikla minden támasz nélkül a levegőben függ, és hogy ez képezi a pokol bejáratának zárkövét. Az utolsó napokban, ugy tartják, a mekkai kaába (a mohamedánok fő szentélye) magától eljövend majd a Khubbete szszakhrához (sziklatemplomhoz), és itt, a Mória hegyén fogja tartani Mohammed Jéznssal együtt az utolsó ítéletet. nem kevésbbé szent helyök Jeruzsálem, mint a keresztyéneknek, látni való
azon kiváló tiszteletből is, mellyel a keresztyének nagy szentélye, a „szent sir" iránt viseltetnek. Már Jeruzsálem elfoglalója, Omár khalifa, imát mondott a szent sír templomának lépcsőjén, de be nem ment,
A Bosporus és Konstantinápoly védmüvei.
Egy byzanczi monda szerint Apolló maga jelölte volna ki a helyet, ahol ama nevezetes város épült, mely hajdan Bysanczium, később mint Konstantinápoly s a török uralom alatt mint Sztambul oly kiváló szerepet játszott a világtörténelemben. A görög isten jóslata nem is találhatott volna alkalmasabb helyet ily fontos világváros
számára, mert Konstantinápoly a Bosporus nagy tengerszorosának mindkét nartján a legkedvezőbb fekvésű
tájat foglalja el. Azon a helyen lassan emelkedő dombokból álló félsziget nyomul a Márvány-tenger és az „Aranyszarv"-nak nevezett, ide s tova kígyózó tenger-öböl közé, mely utóbbi nagyszerű kereskedelmi fontosságától s kényelmes és biztos kikötőhelyeitől nyerte az „Arany-szarv" elnevezést.
A Bosporus gyors áramlata, mely a kikötőbe hatol és ezt a városnak oda özönlő tisztátalanságától
megszabadítja, onnan tovább halad, hogy a félsziget végső kanyarulatánál a Fekete-tengerben enyézszék el,
és igy a vitorlás hajóknak is könnyű utat engedjen a két tenger között anélkül, hogy a hullámok hatalmával sokat kellene küzdeniök. A pompás kikötő, mely a tengeri jármüvek egész világának nyújthat biztos menhelyet,
egyszersmind természetes halászóhely is, — bár a kajakok evezői s a gőzösök kerekei és esavarjai által verdesett hullámok örökös háborgatásnak vannak kitéve. A tünn- és más halak minden évben milliószámra települnek meg az Arany-szarv vizében. Konstantinápoly kikötője, mely a békés kereskedőhajók számára bármikor nyitva áll, szükség esetén könnyűszerrel zárható el a hadihajók elől; a partok, anélkül hogy túlságosan meredekek
lennének, elég magas fekvésüek arra nézve, hogy az egész táj fölött uralkodhassanak, és a kikötő bejáratát egy kis szűkület zárja be, ahol az ostromolt lakosok gyakran védelmezték sikeresen a fenyegetett várost. A város maga is, magas félszigeten feküdvén, melyet a szárazföld zömétől alacsony területek választanak el, könnyen megerősíthető minden külső támadás ellen; az ellenségnek, hogy sikeres ostromot intézhessen ellene,
hatalmas tengeri és szárazföldi erővel kellene rendelkeznie s akkor is csak ugy boldogulna, ha már a Bosporus és a Dardanellák hatalmában lennének. E helyi előnyök mellé, melyek Konstantinápolynak jelentékeny fontosságot biztosítanak, oda kell soroznunk még az égalj kedvező voltát is, mely itt sokkal enyhébb, mint a
Fekete-tenger és a Bosporus ázsiai partján fekvő városok területén. A várostól észak felé emelkedő magaslatok megvédik azt a zord sarkvidéki szelek látogatása ellen.
A keleti kérdés oly fenyegető alakban tűnt fel ismét Európa politikai láthatárán, külföldi lapok mindegyre fölvetik és fejtegetik azt a kérdést, hogy bevehetö-e Konstantinápoly vagy nem? Melyek és milyenek a város természetes és mesterséges védmüvei? Minő előnyöket nyújt a tenger és a szárazföld a város biztonságára nézve
s miként lehetne a hadászat segítségével ama természet-nyujtotta előnyöket még fokozni? A történelemből
tudjuk, hogy mikor Byzancz legutoljára az ellenség kezébe jutott, a déli vagyis ázsiai oldalról vétetett be és
ez idő óta, tehát több mint négy századon keresztül, ellenség közel sem járt hozzá.
Azóta ellenállt minden támadásnak, minden ostromnak, mert az ázsiai part is azoké, akiké a város.
A külföldi szaktekintélyek ma mind oda nyilatkoznak, hogy Sztambul, főleg Oroszország részéről, a szó legvalódibb értelmében bevehetetlen, sőt még csak meg sem közelíthető. Moltke gróf több évtized előtt érdekes
önyvet irt Konstantinápoly védeszközeiről, mely művében e híres hadászati tekintély ama véleményének adott kifejezést, hogy kellő katonai és hadászati előintézkedések mellett e páratlan fekvésű várost a legföltétlenebbül bevehetetlenné lehet átalakítani. Macintosh tábornok is, egy kitűnően képzett angol katona,
ugyanezen következtetésre jutott, midőn, ezelőtt húsz évvel, a város védelmi állapotát, tekintettel a krimi hadjárat eshetőségeire, pontosan megvizsgálta.
Egy még nagyobb hadászati tekintély, Sir John Burgoyne, azt mondja, hogy Sztambul teljes és föltétlen védhetősége főképpen attól függ, hogy a szomszédos vizek fölött kellő tengeri haderővel ki rendelkezik.„Ha biztosítottuk magunknak a Dardanellákat" — írja Burgoyne — „teljesen szabad kezünk leend Konstantinápoly egész környékén." A Dardanellák biztosítják a Márvány-tenger és a Bosporus fölötti uralmat;
de ha még a két előbbi elveszne is a törökökre nézve, az utóbbiban, t. i. a Bosporusban, biztosan tönkre lehetne lődözni a legnagyobb ellenséges hajóhadat is. A Bosporus keskeny tengerszoros, mely a Márvány- és Fekete-tengert összeköti, Európát pedig Ázsiától elválasztja. Ázsiai partján, Sztambullal átellenben, Szkutari török helység terül el, hol 1855-ben a szövetséges hadak kórházai voltak felállítva. Innen gőzhajón végig lehet menni az egész tengerszoroson, mely több mint 20 angol mfld. fiosszu, és a tengeri ut mindkét oldalán a legszebb és legérdekesebb tájak és helyek szakadatlan sorozata gyönyörködteti a kirándulót. Mindjárt a város közelében, az európai- oldalon, a topchanei császári fegyvertár és fegyvergyár, tovább meg
Dolma-Bagcse császári kéjpalota látható; a szultánnak még három vagy négy más palotája is van a
Bosporus partján. Néhány mérfölddel odább a partokat Rumeli Hiszár és Anadoli Hiszár nevű régi erődök védik, Ezek 1451-ben épültek, három évvel azelőtt, hogy II. Mohammed szultán Konstantinápolyt elfoglalta, miután a város egész környéke úgyis a kezei közt volt már. Ezután a Bejkósz-öböl tárul elő az ázsiai oldalon, fölötte az Óriás-hegynek nevezett magas csúccsal. A Bejkósz-öböllel átellenben, az európai oldalon Therapia nevű
szép falucska fekszik, és a brit nagykövet nyárilakával.Az Óriás-hegy lábainál
Unkiár-Kelesszi kiköiők
nevű kis kikötő látható, mely a diplomáczia történetében arról nevezetes, hogy az 1833.
évi békekötést Orosz- és Törökország közt e kikötőben irták alá. A szultánnak itt levő nyári palotáját, gyönyörű márvány folyosóival, óriási papírgyárrá alakították át. A Bejkósz-öböltől északra, azon az előfo-kon,melyet hajdan Argyroconiumnak neveztek, Konstantinápolytól körülbelől 14 ang. mérföldnyire, Madzsar (Magyar) nevű erőd emelkedik, melyet rajzban is bemutatunk olvasóinknak. E rajzot egy angol művész készitette, ki azt állítja, hogy e vár „Magyar" elnevezését egy előkelő magyar fogolytól nyerte, ki a törökök és magyarok közt hajdanában lefolyt háborúk egyike alatt ebben az erődben lett volna elzárva Madzsar.
A „madzsar" (magyar) szó egyébiránt Törökországban s általában az .egész keleten gykran használt szó, s az idegen, de különösen a nyugati keresztyén világból származó tárgyakat ezzel jelölik, nyilván azért, mert Törökorszá« és a kelet Magyarország által és benne ismerd kedett meg nyugati Európával, annak kultúrájával és
intézményeivel, s a két szomszédos ország között megvolt a csere érintkezés.
Magyar gyógyszerészek, mint most is vannak, már a 15-ik században is voltak Törökországban
Orbán, az óriási török ágyú öntője Konstantinápoly ostrománál, magyar ember volt, ugy szintén Ibrahim effendi is, az első török nyomda fölállitója, kinél az első könyv, mely nyomdájából kikerült, Naima nagybecsű történeti munkája volt. Sajnos, hogy az első török nyomdász magyar nevét nem ismerjük, de
annyi kétségtelen, hogy magyar volt, s valószínűleg Erdélyből származott. A magyarok által szivárogván a törökök közé a nyugati kultúra, ezek a „madzsar" jelzőhöz megszokták a tiszteletnek bizonyos lappangó
értelmét fűzni, s midőn 1848-ban a törököknek a magyarok iránti rokonszenve oly fényesen nyilvánult, nem volt nehéz a „madzsar" nevet, daczára a két nemzet közti valláskülönbségnek, a török nép előtt ujabban is
általánosan szeretetté tenni. Hogy tehát a törökök egy várukat a magyar névről kereszteljék el, ahhoz ha volt is, de nem lett volna épen szükséges más ok, mint a szomszédság és érintkezés. S a mint nekünk lehet Német-Újvárunk, Török-Becsénk stb., épugy lehetne a törököknek Madzsar váruk egyéb történeti ok, anélkül is indokolt volt.
A tengerszoros túlsó felén, Európában, Büyükdere kikötő fekszik, s az orosz, osztrák-magyar s több
nagykövetnek is ott emelkedik a nyári palotája. Még tovább menve a Fekete tenger felé, a Bosporus
hirtelen összeszorul s egész hosszában itt a legkeskenyebb; Ázsia felől a bithyniai Olympus magas hegyláncza,
Európa felől meg a Haemus (Balkán) thracziai ága közeledik egymáshoz annyira, hogy a Bpsporust itt
jelentékenyen összeszorítják. Itt emelkednek egymással szemben az Anadoli tavak és Eumeli tavak nevű erősségek. Jaj annak az ellenséges hajónak, mely e két erőd ágyúinak kereszttüze közé szorul! Mikor a keleti vagy byzánczi birodalmat a középkorban a népvándorlás elárasztotta, e két fontos helyet a genuaiak foglalták el a keresztes hadak segítségével, s később elkeseredett harczot vivtak a törökök a Rumeli tavak birtoka fölött, mely
akkor genuai erősség volt. Az emlitetteken kívül még több apró erőd védelmezi a Bosporus átjáróját s azzal együtt magát Konstantinápolyt is.
A NŐKRŐL
AUGUSZTA POROSZ KIRÁLYNÉ ÉS A MAGYAR HADIFOGLYOK. 1890. 26.
(1866.)
Az 1859-iki, féligmeddig tisztességes fellépés után, midőn a huszárezredekben még az 1849-iki létzám szine-java együtt volt, reánk zúdult az úgynevezett „testvérháború”, melyben nekünk ; magyaroknak majdnem a legnehezebb szerep jutott.
1866 május elején ezredünkben hire járt, ; hogy a «burkus» király megunta a bécsi barátságot, és maga akar egész Németországon uralkodni. Ennél nekünk kisebb-nagyobb bajunk is lett volna, ha véletlenül nem Prágában, s igy majdnem a burkus tőszomszédságban talál a fatális hir.
Az idegen ajkú tisztek előtt a legénység nagyon természetesen hallgatott, de annál többet kérdezősködtek tőlünk, nevezetesen az 1849-iki emberekből újjá lett tisztektől.
Mán, megtisztelem alássan vitéz főhadnagy uramat — kezdé századom legidősebb káplárja, Bertalanffy Márton, ki 1844-től kezdve folyvást szolgált az ezredben, — sehogysem tudunk azon eligazodni, hogy hát miért neheztelnek a mi császárunkra a burkusok, mikor mind a ketten németek, egy fajból valók, s a maguk kenyerén szépen megélhetnének. Más volt a taliánokkal, meg az ezekkel egy gyékényen áruló francziákkal, akik ugyancsak ránk förmedtek ezelőtt hét évvel, de most ugy vagyunk vele, mint az egyszeri ember, kit a koma-tál elfogyasztása után jól elvertek és ki is dobtak a házból.
Noha ugy voltunk értesülve, hogy a fennforgó kérdések békés úton fognak kiegyenlíttetni, mégis czélszerűnek tartottam Bertalanffy Márton uram utján a legénységet minden eshetőségre előkészíteni, nehogy utóbb bizalom hiányában cserben hagyjanak.
Ezredesünk erősen állította ugyan, hogy ez egyszer szó sincsen valami veszélyről, vagy pláne háborúról, de azért minduntalan lelkünkre kötötte, hogy az embereket szemmel tartva, minden káros befolyástól megóvjuk. Ezzel reánk 49-es honvédekre akart ütni, csakhogy tromfot tromffal visszaverve, értésére adtuk, hogy legjobb lenne, ha ilyen irányban a bécsújhelyi akadémikusokból lett tisztek befolyását venné igénybe.
Mindezek daczára, egy szép napon riadót fújtak a hradsini kaszárnyában, hol szakaszommal a cseh királyok palotáját őrizgettem, s mire az Altstadtba értünk, hát már együtt állt az egész ezred, s a bagázsiás kocsik egyikén, hü Palim, két vizslámat markára fűzve, felém integetett, hogy minden holmim már ott van a szekéren.
Egy kis rövid katonás allokuczió után, melyből huszárjaink már csak azért is keveset értettek, mivel az óbester ur német ember létére csak káromkodni tudott valahogyan magyarul, az egész ezred szépen kivonult Prága városából a határszél felé.
A rövid, de annál csúfosabb véget ért hadjárat lefolyását már csak azért sem akarnám itt újból leirni, mivel annak reánk nézve egyetlen egy mozzanata sem volt kedvező. A magyar gyalogság szemünk láttára gyönyörűen védelmezte magát, de sohasem támadhatott a lőfegyverek egyenetlensége miatt. Jicinnál, mintegy kétezer lépésnyi távolságban a harczvonaltól, egy domb tetején ágyufedezeten lévén, tisztán kivettem, mikor egy osztrák vadász zászlóaljat legfeljebb nyolezvan lépésnyire bocsájtottak előre a poroszok, a midőn aztán oly öldöklő gyorstüzelést adtak a vadászokra, hogy néhány perez alatt az egész zászlóaljból alig maradt egy-két ember a lábán, a többi ott hevert halva, vagy sebesülten. Utánuk a Mecklenburg nagyherczeg nevét viselő magyar ezred két zászlóalja jött századoszlopokban; ezekből is alig maradt élve a 10-ik ember.
Nekünk itt-ott az ágyuk mellől jutott egy kis munka, és tudja a jó Isten hogyan, hogynem, de| sem a porosz dragonyosok, sem pedig a dzsidások nem várták be az attakot, hanem kereket oldva gyalogságuk tüzébe csaltak, honnan aztán megeresztett kantárokkal visszafelé kellett vágtatnunk.
Július 3-án délután 2 óra felé, midőn a szász tüzérség nagyszerű támasza nélkül jóformán valamennyien oda veszünk, ezredemből három század oly parancscsal lőn a balszárny szélére küldve, hogy a porosz nehéz lovasságot mindaddig féken tartsa, mig a Windischgratz-féle dragonyosokkal kibontakozva, az ellenséget véglegesen vissza nem nyomhatjuk.
A terv nem volt rosszul kifundálva, csakhogy a porosz vezérkari tisztek a dombról hamarosan észrevették a három század előrenyomulását, és azt is meglátták, hogy a dragonyosok felénk húzódnak. Ezen mozdulat ellensúlyozására, valószínűleg a sűrű ágyufüsttöl eltakarva, a kanyarodó út árkait vadászokkal és gyalogsággal rakatták meg, ugy, hogy mire első századunk az országútra felkapaszkodva az utána nyomulóknak gyorsan helyet szorított, oly pokoli tűzzel fogadtak az árkok széléből felbukkanó poroszok, hogy védelemről szó sem lehetett. Rövid idő alatt hetven lovat és negyvenkét embert vesztettünk, négy tiszttel. Engemet bokros lovam belevitt az árokba, s első lábaival a partról alá-csuszva, ugy hanyatt vágta magát, hogy derekát törte. Nagy nehezen kimásztam ugyan a döglő ló alul, de mire lábamat a kengyelvasból kihúzhattam, a poroszok ugy elnyomtak, mint valami nyulfiat a köles tartóban. Volt ugyan két töltött pisztolyom a nyergen, de már ezek felé nem nyúlhattam, kardom pedig ketté törve a ló alatt hevert.
Hogyan jutottam porosz fedezet alatt Prágába, onnan Boroszlóba s utóbb Berlinbe, az nem tartozik kedves emlékeim közé. Nem mondhatnám, hogy rosszul bántak volna velem, de a porosz tisztecskék kiállhatatlan henczegése sokszor nagyon rosszul esett.
Az erős zúzódások folytán sem lovagolni, sem pedig járni képes nem lévén, Boroszlóban egy úgynevezett Samaritaner vasúti vonatra kellett várnom, mely a beteg és sebesült osztrák s porosz tiszteket Berlinbe szállította. Végre négy napi kinos várakozás után, vagy nyolezvanan, mindannyian tisztek, fel lettünk a vonatra pakolva, ki hordágyon, ki pedig egyéb készüléken.
Osztrák tisztek csak kilenczen voltunk, a többi porosz és szász, különféle sebesülésekkel. Berlinbe éjjel értünk, s azonnal a Bethanien nevű kórházban kaptunk helyet. Egy teremben tizenketten feküdtünk, de már a rákövetkező napon három sebesült szász tüzértiszt meghalván, csak kilenczen maradtunk. Három irgalmas apácza — Diakonissin — ápolt, és az orvosok négyszer is meglátogattak egy nap. Egyenruhám az iszapos árokban végképpen elcsufulván, az egyik apáczát megkértem, hogy annak tisztogatását eszközöltetné, amit csakugyan meg is tett. Midőn világos kék csurapém ott lógott mögöttem a falon, ugy éreztem magamat, mintha valami jó barátot látnék.
Porosz tábornokok és egyéb magas rangu tisztek látogatták meg a kórházat, és mindegyikük azt kérdezé : vajon meg vagyunk-e elégedve a gyógykezeléssel és ellátással, mire persze mindnyájan igennel válaszoltunk.
Egy vasárnapi napon, a rendes orvosi látogatás után, rendkívüli zajt hallottam a kórház nagy udvarán. Hintó hintó után fordult be az utczáról az udvarra; egyszerre csak dörgő vivat-ok és hoch-ok hangzottak fel, melyek arról tettek tanúságot, hogy valószínűleg valamely magas egyéniség jött a kórházba.
— Ő felsége az uralkodó királyné nemsokára meglátogatja a termet, — jelenté a belépő felügyelő orvos, — kérem az urakat, hogy ágyaikban maradjanak.
Ezt azért mondotta az orvos, mivel egynémelyikünk már fel szokott ágyából kelni és fel és alá sétálni. Hófehér tiszta ágyainkban bevártuk a magas látogatást, de majdnem másfél órába tellett, mig Auguszta királyné fényes kiséretével a terembe lépett. Előtte Schwerin gróf főudvarmestere járt; a királyné mellett egy főtörzsorvos felolvasta a sebesült tisztek névsorát.
Osztrák és szász hadifoglyok, asszonyom, — monda kezét felénk kinyújtva.
Az ágysor szélén én feküdtem s igy először is felém tartott a királyné.
Szelíd, jó arczából kivettem, hogy a sok nyomor, melyet a kórházban láthatott, mély benyomást tett reá. Zsebkendőjével folyvást könnyeit törülgette. Most a törzsorvos elmondta nevemet avval a megjegyzéssel: hogy magyar huszár premier-lieutenant vagyok, amit nálunk főhadnagynak neveznek. Rövidre nyirt hajam még soványabbnak tüntette fel a nélkül is halvány szinü arezomat, s igy a jó királyné azt gondolta, hogy tudja isten, mi a bajom, holott a súlyos zuződásokon kívül csakugyan épen maradtam.
Soha sem fogom elfelejteni azt az angyali jóságos hangot, amelyen azt kérdezte tőlem: vajon vannak-e szüleim, és tudják-e, hogy Berlinben vagyok. Midőn azt feleltem, hogy szüleimet még nem értesítettem, megígértette velem, hogy azt még ma meg fogom tenni.— Önök nem tudják, mennyire aggódik egy anya gyermeke után — jegyzé meg a királyné. Agyról-ágyra végigmenve, mindenütt vigasztaló szavakat mondott. Mielőtt a termet elhagyta volna, még egyszer megállott előttem.
— Tán legjobb lesz, ha nemsokára felépülve elbocsáttatását kéri, — monda Auguszta királyné, — azt hiszem, hogy a király szívesen haza fogja önöket bocsátani. Isten önökkel! Evvel a minden izében méltóságteljes királyné elment.
Néhány nap múlva már az udvaron is sétálgattam, hol mindenféle fegyvernemből való földieket találtam. Volt ott borsod megyei baka, jászkunsági huszár, erdélyi gyalogos. De nagyon kevés tiszt, mert ezeket leginkább Boroszlóba, Sehweidnitzbe és Magdeburgba küldték a hadjárat alatt.
Három ezredembeli közlegény is ott sétált nagy keservesen az udvaron. Az egyiket, ki mindkét szeme világát elvesztette egy puskagolyó által, mely szemei előtt elrepült, bajtársa vezette, kinek ismét három ujja hibázott, a harmadiknak egy fáradt golyó arczát lyukasztotta ki két felől. A szegény fiuk elmondták, hogy a királyné mily szépen beszélt hozzájuk. A vaknak — Sörétes Márton doroszlói születésű trombitásnak, 10 aranyat adott, a másik kettő 6—6 aranyat kapott.
Szeptember első napján szélnek eresztettek bennünket, miután egészségünk tökéletesen helyreállott. Otthon aztán vallatóra fogtak, hogyan, miért és miképpen kerültünk hadifogságba, és mivel élő tanukkal nem tudtam bebizonyítani, hogy szolgálati lovam csakugyan derekát törve ott a helyszínén döglött meg, a szokásos remunda árát velem meg is fizettették. Hogy mindenem kárba veszett, azt senki sem kérdezte. A szelid, jóságos Auguszta királyné arczát pedig, halálának hirét hallva, tökéletesen ugy láttam magam előtt, mint a Bethániai kórház 16. számú termeben, —ezelőtt huszonhárom évvel.
VIKTÓRIA ANGOL KIRÁLYNŐ ESKÜVŐJE ÉS A KORABELI SAJTÓ 1901. 71.
Az 1840-iki Vasárnapi Ujság-ban megjelent egykorú leírás után közli: Darnay Kálmán.
Még a kuruczok idejében épült sümegi házunknak várszerű három kis tornya alatt van egy kettős ablak, Ez szolgáltatja a világosságot abba a kis padlásszobába, ahol két évtizeden át állt Kisfaludy Sándor könyvtára. Ez az elrejtett kis zúg mentette és őrizte meg teljes épségben e páratlan irodalmi kincset. Innen került le később épült múzeumomba és most pár évvel ezelőtt méltó helyére, a Nemzeti Múzeum Széchenyi-könyvtárába.
De csak a háromezer kötet könyv vándorolt fel az ország szívébe; a sárgára festett nagy könyvtár-állvány
még sokáig ott maradt régi helyén. Ennek a szekrénynek fenék-fiókjában most újabban egy egész
kis hirlap-könyvtárt találtam. Kisfaludy Sándornak politikai és szépirodalmi újságai együtt pihentek ott a szép Szegedy Róza divatlapjaival.
Nem érdektelen tudni, minő hírlapokból vett tudomást nagy költőnk a világ folyásáról. Két évfolyamot (1842—43.) találtam Szendrey József «Világ» czimű, a mai napilapokhoz hasonló nagyságú politikai újságából. 1841-ben Stáncsics M. «Literatúrai Lapok czímű negyedrétű újságát járatta. 1839-ben pedig Helmeczy «Társalkodójáét. Élete alkonyán, 1843—44-ben a szépirodalmi Honderűt is olvasgatta. Szegedy Róza,
ki Grácz-ban német nevelést kapott, ritkán olvasott magyarul; őt legjobban érdekelték a divatlapok.
Stáncsics Közlemények czímű újságához mellékletül adott színes divatképekből tanulta a szép asszony, miképpen kell gyűrűkbe szedni barna hajának oldal-tincseit, melyekbe báli alkalommal a nagyobb ékesség kedveért keblére csüngő selyem bókolókat is fcnatott, amit házi' bálján annyira megirigyeltek tőle menyecske társai.A becses ujság-ereklyék között találtam a régi « Vasárnapi Újság» 1840 márczius 8-án Kolozsváron megjelent számát is, mely eredetiséggel számol be Angolország fiatal királynőjének nászünnepélyéről. Bemutatjuk itt a régi «Vasárnapi Ujság» egyik czikkét a maga eredeti alakjában.
Londonban a tegnapi nap valóságos ünnep nap vala, s a fertelmes időjárás daczára is a tolongás csaknem oly nagy, mint a koronázás napján, annál inkább, hogy az út, melyen a násznép elmene, rövidebb vala mint akkor. És annyira vágyott a nép (nem az alsó réteg, hanem sok igen csinosan öltözött némber) a királyi párt látni, hogy még az eső is, mely a menet előtt egy órával csaknem patakkal önté, a tömött sokaságot el nem tudott oszlani. Szerencsére a násznép mind menete, mind jövetelekor megszűnt az eső s az esketés czerimóniája alatt, (vajha jó jel legyen a
nemes párnak!) megnyilt a fellegburok s a nap egy hű nép össszegyűlt ezreire s a festett ablaküvegeken át a királyi kápolnába lövellé sugarait. Az uralkodónét szintúgy mint a herczeget, első megjelenésükkor oly örömmel fogadták, a milyent még alig hallánk, s ha lehet még hangosabb és szívesebb vala, mikor a kápolnából kijövének.
Kétség kívül jól esett a népnek az a tudat, hogy a szép kapcsot sem nem hideg politika, sem nem csúszó-mászó udvari cselszö-vény, hanem tiszta szeretet csatolák egybe, és hogy mindazon pillanatban a királyi pompa közepette a nevezetes pár csak mint Albert és Viktória, mint «férfiú» és nő térdelének az oltár lábainál és fogadának egymásnak örök szerelmet és hűséget. Azon nap (egészen önkéntesen) minden raktár, bolt, Írószoba és gyár zárva maradt s mivel délutánra az idő felderült, a nép alá s fel hullámzott az utczákon. Este sok magános házak, kaszinók és nyilvános épületek kivilágíttattak, még pedig sokan nagyon pompásan és jó ízléssel. Most már egész London mozogni látszott, a legszebb színben jelent meg a nép jelleme. Oly tolongásban, hogy betű szerint az embernek fején lehetett volna járni, midőn gyakran egy tömeg a másikkal, mint két rengeteg folyam nyomult szembe, sehol sem láta az ember durva taszigálódást; hanem kiki nézett, amennyire csak kitelt, a másikra s kivált némberek és gyermekek iránt a
legnagyobb kíméletet mutatának. Én magam is (a levélíró) egy kilenczéves gyermekkel vigyázatlanúl igen belé elegyedtem a tolongásba; midőn félteni kezdem a gyermeket, vállamra tevém s egy mellék utczáeskába ki akarék térni, erős férfiak a köznépből, bajomat látva mindjárt helyet csinálának nekünk és szépen kimenekedénk.
UTAZÁS
Erődi Béla.
A bolgárok földjén. 1877. 115, 134, 150
A Duna és a Balkán között fekvő vidék egy jó részét bejárva, irányozzuk lépteinket valamivel lejebb délre, a Balkán-hegy aljába. Minél inkább közeledünk a Balkán-hegy felé, annál nehezebb a közlekedés, annál zordabb a vidék, mely szemünk előtt elterül. A bolgárok fő foglalkozását képező földmivelés itt e helyen csak másodrendű, mert a talaj természete a baromtenyésztésre utalja a lakosokat. De a vidék, noha .hegyes és sziklás, még sem lakatlan. A Balkán egész éjszaki lejtője tele van tanyákkal, melyek szétszórt falvakat képeznek. Egy csoportban alig van több mint 5—6, néha 10 tanyaépület s az egy, sőt két mértföldnyire elterjedő tanyák is egy községet képeznek. A tanyaépületek szétszórt sora és csoportja után egy községgel találkozunk, melynek jó hire egész Bulgáriában elterjedt. Ez a hely Gabrovo a Janira mellett. Híressé lett iparáról és kereskedelméről. A város fekvése regényes és festői.
A Jantra folyó egy hegyi patak gyorsaságával és zajával szakad le a fehérre mosott sziklákon s pompás vizesóseket képez. A várost két ágban futja át s a partokat négy hid köti egymáshoz. Az egyik hid, mely képünkön is látható, jellem-zetes és hű fogalmát adja azoknak a hidaknak, melyek Törökországban oly nagy számmal láthatók. A törökök ezt az építési módot a janicsároknak tulajdonítják, kiknek az építészetben nagy ügyességük volt, mint ezt nagyszerű laktanyáik is mutatják. Mások ellenben még a római korra viszik vissza e hidak eredetét. Annyi bizonyos, hogy régi épités nyomai vannak rajtok; napjainkban olyan szilárdan és czélszerüen nem szoktak építeni, s különösen a bolgárok nem, kik pedig maguknak szeretnék a hidak építését tulajdonítani.
Gabrovóban 1300 ház van, kereskedelme jelentékenj- s még sem tud egy valamirevaló vendéglöt fölmutatni. Ez különben igy van egész Bolgárországban. Egy rongyos, pusztulásnak indult épület, ütött-kopott külsővel, ablakokat pótló nyilasokkal, melyeken a szél és eső tetszése szerint ki s be jár, ez a „khán", a bolgárok fogalma szerinti vendéglő. Lajtorján kell a roskatag emeletre följutni, melynek repedt ajtait becsukni sem lehet s igy elég nagy nyugtalanságban és álmatlanságban kell az embernek az éjét átvirasztania. Alvásról különben szó sem lehet itt, az álmot elűzik az ember szeméről a vendéglősnek ingyenes lakói, a fekete és vöröses barna állatkák, melyek ezrenként tartanak manővert a vendég takaróján és fekhelyén. Ilyen a gabrovói khán is, melynek pedig néha-néha olyan vendégei is szoktak lenni, kik a keleti életet nem szokták meg annyira, hogy az elszámlált kellemetlenségeket rendén levő dolgoknak tartsák.
Gabrovónak van egy katonai laktanyája, melyben rendesen 100 főnyi katonai őrség van elszállásolva, van 6 fiu- és 2 leány-iskolája. E város nevezetes elemi iskoláiról, melyekben a bolgárok 1835-ben kezdték legelőször saját nemzeti írásjegyeiket használni, azelőtt a görög egyházi felsőség révén a görög nyelv és görög Írásjegyek voltak használatban. Gabrovóban van egy apáeza-klastrom is, melynek apáczái imádkozáson kivül különösen gyapj uszony egek, pokróczok és takarók gyártásával foglalkoznak. A kézműipart Gabrovóban olyan nagy mérvben folytatják, mint egyátalán egy bolgár városban sem másutt. Híresek még itt különösen a késesek és fazekasok, kiknek áruczikkei nagy keletnek örvendenek.
Gabrovótól délre folytatva utunkat, a Balkán-hegy vizválasztójáhóz érünk, inelyazAegei és Fekete-tenger között képez válaszfalat. Átlépve a hegyszoroson, a Balkán déli lejtőjén folytatjuk utunkat többé már nem a Dunán, hanem az adrinápolyi vilajetben. Mennyire elütő a természet a Balkán éjszaki és déli része között! Ott a zordon ridegség, itt a viruló derű, a mérföldekre elnyúló rózsalugasok, különösen a kizauliki fennsíkon, mely a legtöbb és legjobb rózsaolajat szolgáltatja. De mielőtt e viruló helyhez, e paradicsomi vidékre érnénk, egy zord és borzalmas hegyszoroson a Bozalita szoroson és a Mara-Gedük alatt Kaiefernél kell áthaladnunk. A szoros fölött 2330 méternyi magasságba nyúlik a Mara-Gedük nevű hegy, melynek csonka kúpja a Vitoshoz hasonlít, de ennél jóval magasabb és borzalmasabb. Keskeny sziklautak vezetnek át szaladó patakok mellett, melyekről a karavánok lovai könnyen a mélybe szédülhetnek. Tele is van a szoros ilyen baleseteket megörökítő keresztekkel. Aitov Panajot, a bolgár felkelővezér naplójában ezeket írja a Bozalita szorosról: „A szél őrülten Bivitott, a hó vakító fehéren énylett, a folyók és omló patakok zúgva és panaszkodva törtettek tova, a farkasok ordítottak a hegyekben és téli madarak krákogtak — egyebet hallani nem lehetett. Nagyon nehezen tudtunk előre hatolni, időről időre belesüppedtünk a hóba. Ezen éjjel alig tudtunk 3000 lépést előrehatolni, a szél tetszésé szerint játszott velünk és kénye-kedve-szerint sepert le lábunkról." A bolgárok, mint egyátalán nagyon babonás nép, babonás hiedelmet kötöttek e szoroshoz. A „Rozalja" ünnep (pünkösd) alkalmával ide járnak a tündérek (sza-modivák) éjjeli tánczra. Hajukat a völgy rózsáival diszitik és a Mara-Gedük lapos kúpján járják el a tündéri tánczot, mely a halandót magával ragadja és elbűvöli. Költői hiedelembe burkolva találjuk a rózsa évszakának és napjának, a pünkösdnek megünneplését. A rózsák e tiszteletének már a régi trákoknál is nyomaira akadunk.
A Mara-Gedükön áthaladva, a zúgó Tundsa folyó mentében a Balkán déli lejtőjének vidám és virító vidékére érünk, hol a szemlélő valódi örömérzettel vesz újra mélyebb lélekzetet, örülve, hogy e borzalmas és vadregényes hegyvidék tömkelegéből kibontakozott. A Tundsa folyó csendesebb folyást vesz, mintegy maga is nagyobb kedvteléssel folytatja útját a termékeny vidéken, hol már barátságosabb és vendégszeretőbb arczokkal találkozunk, mint a vad bérezek bizal-matlankodó és mindenkit gyanús szemmel néző lakói között.
A Balkán-vidéknek igen szép, mondhatni elragadó szép helyei vannak; a természetbúvár és etnograf sok tanulságot, sok érdekest fog ott találhatni. Újság ott előtte minden, mert még nagyon kevéssé, majdnem épen nem ismerik e vidéket. De ennek fejében az utazónak nagy fáradsággal és igen sok kellemetlenséggel kell megbarátkoznia. A vasút e helyeket csak részben érinti s igy azt sem lehet reményiem, hogy a művelődés egyhamar tanyát üssön e műveletlen, folyton lázadást szitu, elégületlen hegylakók között.
MI ÚJSÁG ?
A DÜSSZELDORFI SAKK-KONGRESSZUS. 1908.658.
A német sakk - szövetség minden évben sakk-kongresszust tart Németország valamelyik nagyobb városában. A kongresszussal kapcsolatban nemzetközi sakkversenyt és több amatőr tornát rendeznek, amelyek minden esztendőben a sakk-szezon kiemelkedő eseményei voltak.
Az idei mesterverseny azonban az eddigieknél jóval kisebb méretű és mindjárt a résztvevők névsorának szemlélésénél föltűnik, hogy a versenyen egyetlen elsőrangú mester sem szerepel. Maróczy, Schlechter, Duras, Rubinstein mind hiányzanak a résztvevők közül, aminek nyilván az az oka, hogy az utóbbi sakkmesterek, akik két nagy és fölötte fárasztó versenyen, a bécsi és prágai mestertornákon vettek részt, most pihenést keresnek. Azok, akik a versenyen résztvesznek, csupa másodrangú mesterek és ha az ember a résztvevők névsorát szemlélve azon gondolkodik, vajon melyik fog ebből a mérkőzésből elsőnek kikerülni, képességei révén az amerikai Marshallra kellene a választásnak esnie.
Marshallnál megbizhntatlanabb mester azonban nem igen akad, azért valószínűnek tartjuk, hogy ezen a rövid versenyen ismét Mieses fog meglepetést szerezni a sakkozó közönségnek.Ugy látszik, ezt a versenyt szinte szándékosan rendezte az idén a német sakk-szövetség ilyen kisebb méretűnek, mert a sakk - kongresszusnak ebben az esztendőben egy olyan eseménye van, amely valóságos szenzácziónak ígérkezik. Ez a páratlan érdekességü esemény: Laskernek és Tarraschnak a világbajnokságért folytatandó küzdelmemc.
Lasker, a jelenlegi világbajnok, már egy évtizednél hosszabb ideje birtokosa a Champion of the World büszke czfmének, melyet hosszas küzdelem után Steinitztöl, az akkori világmestertől nyert el. Attól kezdve Lasker nagyon gyakran vett részt a nagy nemzetközi mesterversenyeken és minden alkalommal ő került ki az összes mesterek közül elsőül. A legutolsó versenyen, amelyen résztvett — a cambridge-springsi mesterverseny volt — Marshall megelőzte. Ettől kezdve Lasker visszavonult a nyilvános szerepléstől, azonban ez még nem lehetett ok ahhoz, hogy a világmester elsőségében kételkedhessenek. Azok a sakkmesterek, akik még ezt a versenyt megelőzőleg hajlandóknak mutatkoztak arra, hogy Laskerral a világbajnokság czíméért megmérkőzzenek, — Maróczy és Tarrasch — azért tették ezt, mert addigi sikereik alapján följogosítottaknak érezték magukat arra, hogy a világmesterrel megmérkőzzenek.
Elsőnek Tarrasch jelentkezett, akit Lasker el is fogadott ellenfeléül, azonban — ez még néhány év előtt történt — a match különféle akadályok miatt meghiúsult Később Maróczy kapott kedvet ahhoz, hogy Laskerral megmérkőzzék. Lasker nagy szimpátiával fogadta a magyar mestert és úgy nyilatkozott róla, hogy őt tartja egyedüli méltó ellenfelének.
Maróczy ki is utazott Amerikába, ahol Lasker tartózkodni szokott, a match föltételeit meg is állapították, azonban a mérkőzés, amelyet izgatott érdeklődéssel várt az egész sakkozó közönség, meghiúsult amiatt, mivel Lasker azt akarta, hogy a matchet Amerika különböző városaiban játsszák le. Erre a szervezetet ugyancsak próbára tevő dologra azonban Maróczy nem vállalkozott, mire az egész match füstbe ment
Ennek az évnek az elején azután a német sakkszövetség vállalkozott arra, hogy létrehozza a Tarrasch és Lasker közötti matchet, és ez a fáradozás eredményes is volt, mert a föltételeket megállapították, az ellentéteket kiegyenlítették és rendbehozták az anyagi kérdéseket is, és így lehetővé tették, hogy a match bármilyen kimenetele esetén mindkét fél bőségesen kárpótolva legyen azért a rengeteg szellemi munkáért, amelyet a match folyamán ki kell fejtenie. Így tehát a sakkozó közönségre egy páratlan érdekességü esemény vár, amelyhez hasonló nagyon ritkán fordul elő. Az egész sakkozó világ izgalmas érdeklődéssel várja a match kezdetét.
TANÍTÓNŐK OTTHONÁNAK MEGNYITÁSA.
A magyar fővárosnak évről-évre örvendetes módon szaporodó közintézetei között a legifjab-bat, a tanítónők otthonát, a múlt év végén nyitották meg. Mária Dorothea főherczegnő, József főherczeg legidősebb leánya, mint a róla nevezett Mária Dorothea egyesület védnöke, decz. hó 12-én személyesen megjelent a tanítónők otthonában, hogy azt fölavassa. Az ünnepet Klotild és Margit főherczegnők is megtisztelték jelenlétekkel s a zord téli idő daczára igen szép és előkelő közönség jelent meg, köztük a közoktatásügyi minisztérium vezértagjai s az összes fővárosi jótékony egyesületek képviselői.
Az uj intézet az Orczy-kert mögött közvetlenül a tisztviselő-telep mellett van, tágas szép telek közepén, melyet Magyar György, a Margitsziget buzgó főkertésze, csinos kertté fog átalakítani. A telket, mely ezer négyszög ölnél nagyobb, az egyesület Budapest főváros hatóságától díjmentesen kapta örök használatra s az egyemeletes szép tornyos épületet, mely a fölszerelésen kivül mintegy 30000 forintba került, a Mária Dorotliea egyesület főkép gyűjtésekből befolyt pénzen építtette, amint azt a homlokzaton levő s egyenesen Mária Dorothea főherczegnő által ajánlott következő felirat tanusítja.
MÁRIA DOROTHEA FŐHERCZEGNŐ
Mária Dorotliea egyesület főkép gyűjtésekből befolyt pénzen építtette, amint azt a homlokzaton levő s egyenesen Mária Dorothea főherczegnő által ajánlott jelen felirat tanusítja.
A tanítónők otthonának fő feladata, mint neve is mutatja, állandó menedékhelyet biztosítani oly szgény és munkaképtelenné lett tanítónőknek és nevelőnőknek, kik életük folyamában családot nem alapíthattak s kiknek ily módon nehéz feladatuk teljesítése után máskülönben elhagyatva s magánosan kellene végső napjaikat átélniök. A tanítónők otthona ezenkívül megszálló helye is lesz azoknak a magános tanítónőknek, kiket hivatásuk néhány napra a fővárosba hoz s itt — mint magános fiatal nők — vendégfogadóba nem szállhatnak. Az intézet helyiségében végre irodát is rendez be a Mária Dorothea-egyesület oly czélból, hogy az a tanítással és neveléssel foglalkozó nők számára helyközvetítést eszközöljön s idővel kölcsönösen se-gólyző pénztárt létesítsen. Magyarországon jelenleg több mint 10.000 nő foglalkozik tanítással és neveléssel s köztök különösen a kisdedóvónők száma évről-évre rohamosan gyarapodik. Egész kis tábora ez a müveit magyar nőknek, jóformán a zöme azoknak, kik a megélhetés szomorú gondjai között az értelmi keresetnek nőkre nézve kétszeresen nehéz pályájára vannak utalva, az egyedüli pályára, mely a müveit magyar nőnek, ki családot nem alapíthat, még jelenleg nyitva áll. S ez a tízezer magyar nő, ki a nemzeti nőnevelés nemes czéljainak szolgál, a tanítónők otthonának megnyitása előtt valóságos testületet nem alkotott, jóformán mindmegannyi magára volt hagyatva a szokatlan életpályán. A tanítónők otthona erkölcsi kapcsot létesített közöttük s a magyarországi tanítónők és nevelőnők első országos egyesülete, az 1885-ben alakult Mária Dorothea egyesület, mely ezt az intézetet létesítette, egyúttal megteremtette az alapot, hogy ez a tízezer nő tömörülve és öntudatosan fáradozzék nagy feladatónak sikeres előmozdításában. Müveit nőknek, kik kenyeret keresve elszakadnak a családi élettől, a lelki elhagyatottság tudata sokszor nagyobb kin, mint a szenvedés és a nyomor s a müveit tanítónőknek, kik feladatuk magasztosságát érzik épen azért, mert uj és ezelőt
t szokatlan pályán működnek, sokkal nagyobb szükségük van a tömörülésre és a vállvetett munkára mint a férfiaknak, kiket a magyar társadalmi élet már régen a maga körébe vonzott s a kik eddig is a családi körön kivül voltak hivatva működni.
A Mária Dorothea egylet kezdeményezése tehát, midőn a tanítónők otthonát megalapította, nagyon érezhető szükség pótlására irányult s az új egyesület törekvése annyival inkább méltányolható, mivel vele rokonczélu humanisztikus intézetek még a müveit külföldön is a legnagyobb ritkaságok közé tartoznak. A magyar tanítónők ügybuzgalmát és ügyességét eléggé bizonyítja,
hogy ennek az
EGY SZOBA AZ OTTHONBAN.
sítja : «Tanítónőinek emelte közadakozás utján a magyar nemzet.* Felsőbb leányiskolái: és tanítónőképző - intézetek növendékei szedtek össze tiz krajczáronként két év alatt több mint 20.000 forintot; valóságos kraj-czáros gyűjtés volt ugy, hogy a nyugtázás, melyet a Mária Dorothea egyesület hivatalos közlönyében eszközölt, mintegy 15 sűrűn nyomatott ivet vett igénybe s a 30.000-et meghaladó adakozók közt alig volt egynehány, ki 50 forintot adott, 100-nál többet senki. A felszerelés költségei eddig közel 5000 forintot tesznek, ennek nagyobb részét Hirsch báró fedezte.
Ellinger Ede pillanatnyi fényképe után. A FŐHERCZEGNŐK ELTÁVOZÁSA A MEGNYITÁSI ÜNNEPÉLY UTÁN.
* * *
1890. 863, A szép öltözék méltó kiegészítő része a szép kesztyű, az elegáns legyező. Az előbbit illetőleg nem sok a mondani való. Inkább gyakorlati szempontból említendő, hogy hosszú ujjú ruhához rövid keztyű és ujjatlan ruhához a sok gombos vagy gombtalan hosszú keztyű alkalmas.
A legyező-divat rendkívül sokfelé hajol. Kedveltek a strucztollas legyezők, igen díszesek a valódi csipkelegyezők, különösen teknősbéka, gyöngyház vagy elefántcsontvázzal. A selyem legyező, kivált ha művészkéz virágokat, tájképet, vagy madarakat festett rá, kedvelt piperetárgy és a «Szegény Jonathánn-ban megénekelt falegyező, melynek egyes ágaira emléksorokat írhatnak az ismerősök, még sokat mondó corpus-delictivé is válhat,
Legújabban azokat a legyezőket kapták fel, melyeket egy kiálló nagy mályva, pünkösdi rózsa vagy centifolia díszít, s melyek becsukva csinos bokrétához hasonlítanak.