h14–23. Vasárnapi Újság. Prózai írások. Költemények. 1869 – 1871.

 

2014. 11. 02. – 11. 23

 

 

Tartalom

 

Bevezetés

 

Prózai írások.

Költemények.

   Névsor

 

   Függelék

Akiről írtak a Nyugatban

  Tompa Mihály

*

Benedek Aladár

 

 

 

Bevezetés

 

Budapest kiemelt nevezetességei a korábbi fejezetekben láthatók. Itt életképek, irodalomtörténeti írások olvashatók a prózai fejezetben. A 38 költő közül említésre méltó Szász Károly, Szemere Miklós, W. Rajka Teréz. A hosszú és nem túl tartalmas verseket rövidítettem. Többségüket számon tartja Benedek-féle 1963-as Irodalmi Lexikon. Tompáról írt Nyugat-kritikát a Függelékben találjuk. Egy „szép” sort kiemelek: S ajkán a rózsapír foglal helyet.

 

 

 

Prózai írások. 1869 – 1871.

 

 

 

1869.  10. 127. Myskovszky Viktor: A körmöci alsó kapu. Bars megye legszélső északi részén, a Garam völgybe Szent Kereszt mellett nyíló egyik völgyben, magas hegyektől festőileg körítve fokszik Körmöc szabad királyi és fő bányaváros, régi időktől fogva híres pénzverdéjéről és gazdag aranybányáiról. A budai kamarai levéltárban mai napig meglevő okmány szerint Körmöc már Szent István királyunk alatt létezett, a miután a város még 1100-ban Kálmán király által szabad királyi várossá emeltetett,

 

 

 

A kőfallal és bástyákkal még most is megerősített város több történeti és műépítészeti nevezetességgel bír, minők a vártemplom, pénzverde és a régi okmányokkal bőven ellátott városi levéltár. A városnak három kapuja van: a felső vagy északi, a középső keleti, és déli vagy alsó kapu. Ez utóbbinak külalakja és berendezése kiválóan nevezetes. Két emeletre van építve és rajta gót és kora renaissance műízlés vehető észre. A világ négy fő tája fölé épített négyszegletű torony erős, sötétbarna homokkőből van faragva, s egyes részletei ízléssel bíró mesterre mutatnak.

A torony alját két kapunyitás képezi, az egyik, a csúcsíves a szekerek, a másik kisebb, gyalogok számára. A kapunyitások felett rések láthatók, a bennük levő vascsigákkal együtt, melyeken keresztül a vonóhíd lánca vonult. A keresztet görcsös ágak képezik, s az üdvözítő alakja, élesen kijelölt izmaival, Dürer iskolájára utal.

 

 

Körmöci alsó kapu. — (Myskovszky Viktor rajza után)

 

A torony legszebb része az első emeleti helyiségéből kiszökellő félkörű fülke, helyesebben erkély, mely négy erős oszlopon nyugszik. Karfalát kőből faragott oszlopocskák díszítik, s felső részén két félköríves ablak nyílik. Az egész erkélyt, annak megfelelő csúcsba végződő kúptető fedi. Az erkély feletti falfülkében, melynek díszítményei a kora renaissance ízlésnek felelnek meg, a város címerét kettős pajzson tartó angyal áll. A torony két sarkán, körülbelül az erkély felső párkányzata irányában kőből faragott vízokádó-forma csatorna szökik ki, mi azt látszik bizonyítani, hogy e torony eredetileg csak idáig emelkedett. A kaputorony belső falán, két mélyedés látható, egy XVI. századbeli viseletű férfi és egy női alakkal, körszélén az 1539-dik évszámmal; hagyomány szerint azok az akkori polgármester és nejének arcképei lennének.

Honi városaink régi kapui többnyire már leromboltattak.

 

 

1869. 10. 132. Az aeol-hárfáról. Az aeol-hárfa, régen találtatott fel, mert a biblia is beszéli, hogy Dávid hárfáját ágya fölé akasztotta, hogy a szél megérintse annak húrjait. Más tudomásunk e hangszer felől nincsen, s így nem állíthatjuk bizton, hogy csakugyan Dávid korában találtatott-e fel. Azon tudósítást, melyet Gustathius a XII. században közöl, nem vehetjük egész igaznak. Biztos az, hogy ily hangszert kezelt, természettudományokban annyira jártas jezsuita Eirchor Athanasius.

E hangszer Popé, az angol költő által („Disquisitions phisiological." London 1781.) még jobban kifejtetett, ő t. i. Athanasius azon megjegyzését olvasta, hogy a szél által megérintett húrok harmonizálnak. E megjegyzést közli Osvald skót zeneszerzővel, s megkíséreltek ilyen hangszert a szélnek kitenni. A próba szerencsésen ütött ki, s nemsokára az aeol-hárfa az előkelő nép kedvence lett. Hogy mily szerepet játszott régebb az aeol-hárfa, azt azon regényekből is kitudhatjuk, melyek 1790—1812-ig írattak. Ezután eltűntek az aeol-hárfák a parkokból, kertekből, mulató helyekről, regényekből. Alig merészelt egy zeneszerző művének ily nevet adni: „Aeol-hárfa." A gyönyörű altensteini várban, melynek közelében Libenstein fürdő van, 1834-ben egy kiálló sziklán még volt néhány aeol-hárfa; ha ott vannak-e még, nem tudjuk.

 

 

1869. 12. 160. Váczi Béla: Az aeol-hárfáról.

A „Vasárnapi Újság" ez évi 10-ik számának „egyvelegében" következők állnak: „eltűntek az aeol-hárfák a parkokból, kertekből, mulatóhelyekről, regényekből."…Utazásom alatt az aeol-hárfát nem oly távol találtam fel, mint az említett cikk érinti, a türingi erdőben; hanem a magyar korona-országok egyikében, Horvátországban…„Maximir," melynek magyar értelmezése Miksa kéj- vagy nyughelyének felel meg. Alagovics, az 1830-as években elhunyt zágrábi püspök teremtménye és Zágráb fődísze….Terjedelmes park ez, berkes, gyepes, virágos táblákkal, vízcsatornával s vízvezetékekkel ellátva. Kellemes pontokon nyaralók (valódi kényelmes lakok), gloriettek, az ízlés egész pompájával ékeskedő kápolna, gazdag hímzésű imazsámollyal, térdelő vánkosokkal, kényelmes nyughelyek, ülőkék. Egy vincellérház is emelkednek itt, a park külön-külön részleteire kellemes kilátást nyújtva…

E vincellérház négy szegletén ugyanannyi aeol-hárfa függ, a hozzá felfolyó szőlővesszők árnyas és búján tenyésző levelei közt. Füleinkhez búsan összhangzó melódiájú, földöntúli hangok hatnak…Elfogult szívünket vágy tölti el, merre még nem voltunk, messze ismeretlen égöv tájai alá, röpülve tovább és tovább. Ki az aeol-hárfát egyszer hallotta: nem feledi soha. A jelen, számítani szerető anyagi kor már majd elfeledteti, hogy a régi ódon kastélyok, kertek kies helyein ily hárfák adtak életet, kifejezést a természet leheletének, az est fuvalmának..

Zeneszerző vagy költő merészelt művének ily nevet adni: „Aeol-hárfája”

 

Hárfáját fára függesztette,

A húr a szélben meg-megrezdül,

Szívén egy álom suhan keresztül.  (Lenau)

 

 

1869.  21. 283; 22. 295; 23. 312. Angolból: Baráth Ferenc: A gonosztevőkről. Egy fogház-felügyelő naplójából.  

…Abból ismerünk a gonosztevőkre, ami nincs meg bennük más ember tekintetéből, mint abból a mi van. A szándék, a cél bátorságának, szilárdságának hiánya az, a szívnek és jóságnak meg a képességnek hiánya; ezek az emberek gyengék, célnélküliek, rendkívül ostobák, s szívük olyan, akár a malomkő.

Találtam ugyan köztük ügyes fickókat is egy-kettőt, de az arány nagyon parányi volt a többiekhez képest…

A házfeltörők rendesen ügyesebb faj, mint a többi. Ez a dolog természetéből következik; miután a mezei tolvaj, a városi préda-leső, sőt a közönséges utca-tolvaj is, csak neki indulnak találomra, résen lévén mindig, a hol valami elcsípni való van; de a házfeltörés nehéz munka, s előbb azt ki kell tervezni gondosan…

Egy vén tolvaj, aki becsületes emberré lesz, ez olyan dolog, aminőt soha életemben nem hallottam, se nem láttam, s nem is hiszem, hogy halljak becsületes fogház-felügyelőtől, aki tudja is a mit beszél.

*

Sajátságos dolog, hogy mikor a foglyok káromkodáshoz vagy aljas beszédhez folyamodnak, az asszonyok ebben hasonlíthatatlanul fölülmúlják a férfiakat. Sok magyarázatát hallottam már ennek, s egyebek közt azt is, hogy az asszony nyelve rendesen élesebb, és sebesebben forog, mint a férfié. Azonban — azt hiszem — jobb okát tudnám adni a dolognak. Mostani szoros fegyelmi-rendszerünk mellett káromkodás és aljas beszéd ritkán fordul elő. Csak akkor, mikor a foglyok dacos vagy lázongó hangulatban vannak...Az asszonyoknál sokkal könnyebben áll a szenvedély kitörése, mint a férfiaknál, s képzelhetni, minő jelenet lehet az, midőn valamelyik ezen alázatos, kegyes bűnbánók közül megereszti nyelvét…

A fogházi lelkész csakhamar észreveszi, hogy minden konkollyá válik kezében! Akkor aztán rendesen bizonyos egyformaságot vesz fel kötelessége teljesítésében, s rábízza a gondviselésre, hogy talán mégis teremni fog gyümölcs imitt-amott az elszórt magból; nagy örömmel jegyezi fel, ha valahol ilyes jelt vesz észre, de igazában maga sem bízik dolgában. S tanításuk gyakorlati célját tekintve, engem igen gyakran meglepett, hogy minő kevéssé gondolják meg sajátságos helyzetét és állapotát annak a népnek, a melyikhez ők szólnak…

a fogház hivatalnokai mennyire szeretik foglalkozásukat; azt hiszem, ez a szeretet nagyobb, mint az emberek többségénél saját üzletük iránt, s talán okát is tudnám adni ennek. Az, a különben egyszerű sorsú embert, a parancsolás és méltóság állásával ruházza fel. Olyan néppel bánik mindig, a melyik határozottan alatta van. Igaz, minden fegyenc egyszersmind kitűnő ismerője is a fogházi törvényeknek, s tudván, hogy a felsőbbeknél pártfogásra talál, egyszerre jelentést tesz, ha valamelyik hivatalnok bántotta vagy megtagadott tőle olyasmit, a minek bírásához joga van. Azonban ha az ember jól és a törvény szerint bánik velük, rendesen föltétlenül engedelmesek, és nagyon becsülettudók; s ez az, a miért a hivatalnok magát valaminek érzi. Csupán egy nemével a fogolynak van temérdek baj, de ezek, szerencsére, ritkák. Az olyan úri ember-félék ezek, kik hamisításért vagy csalásért kerültek be. Eggyel közülük több baj van, mint százzal a közönséges jó madarak közül. Rendesen igen nagy gazemberek, nagyon mélyen kellvén a gazságba lemerülniük, mielőtt rajta érték őket…

*

.Azon fogház-reformnak, — moly mintegy 25 évvel ezelőtt kezdődött, — egyik részét képezte, megszüntetése azon régi gyakorlatnak, hogy a foglyok minden válogatás nélkül csapatosan együvé zárattak, s ott elrontották egymást, a vének tanítván az ifjabbakat, hogy hogyan kell vétkezni. Mikor a hallgatag-rendszer és a magános rendszer egyaránt rossznak bizonyultak be, amennyiben vagy megölték a foglyot vagy őrültté tették. Új tervet találtak ki, mely mintegy a kettő között volt, hogy t. i. a foglyok éljenek egymástól elválasztva, mindenik a maga kamrájában, de látogassák őket és beszélgessenek velük tanítók és más ilyen egyének…

Ha a gonosztevők tetteit azon indokok szerint próbálja az ember kimagyarázni, melyek működnek más emberekben, nagyon téved. Például, általánosan számíthatunk rá, hogy bármely ember az igazságot fogja mondani nekünk, ha semmi érdeke nincs a hazudásban. Hiszünk a londoni rendőrnek, mikor megmutatja az utat valami helyhez, vagy egy vidéki paraszt fiúnak, ha megmondja egy falunak a nevét. Azonban a foglyok közt igen hamar megtanuljuk, hogy ők az igazmondást a kihágás egy nemének veszik. Elfogadott elvük nekik, hogy az élet mindenféle dolgában a hazugság legjobb politika. Az egész eljárásnál, többet adjunk a fegyelemre, mint az erős falakra. Mi most már képesek vagyunk parancsolni nekik, a nélkül, hogy erőszakos vagy kényszerítő eszközökhöz kellene folyamodnunk…

Akad köztük rendetlenkedő is s azok aztán, kik ily értelemben rosszak, rendesen igen rosszak. Gyakran egy ilyen képes egy egész fogházat parázson tartani. Az ilyen fajta nép örökös gaztett és örökös ellenkezés, ordítva, káromkodva, az edényeket és ablakokat összetörve, ruházatát tépve, rugdalva és veszekedve. Ha egy ilyen akad néha a férfiak közt, az valóságos veszedelem az egész intézetre nézve. Minden nagyobb női fogházban meghatározott százalék van belőlük. Hogy miért közönségesebb ez az asszonyok, mint a férfiak közt, annak egyik oka talán az, mivel a nők idegesebb alkotásúak, mint a férfiak, s a másik, hogy ők egészben véve, kevésbé eszélyesek és önzők, és sokkal ingerlékenyebbek, mint a férfi, aki nem igen csinál bolondot, ha semmi haszna nincs benne. A fogházban előforduló kellemetlenségek közt egyik legnagyobb és legelszomorítóbb, mikor valamelyik fogoly kivégzi magát. Ez rettenetes izgatottságot támaszt a többiek közt, s nagyobb helyen rendesen kettő-három követi a példát, mintha valami boszorkányság volna rajtuk…

A jó karban tartott fogház tisztasága és rendje nem szolgálnak fényűzésképpen a foglyokra nézve. Ha ők maguk olyanokká válnának, megszűnnének gonosztevők lenni. S utoljára: a vétek meglehetősen megfogyott az országban, különösen az utolsó húsz év alatt; és a mi több, én ezt még csak nem is sajnálom, jóllehet eddig az adott kenyeret.

 

 

1869. 24. 328. Látogatás a lipótmezői tébolydában. A hosszú folyosók, csinos sárgára festett lócáikkal, és minden ajtóval átellenben hasonló színű mosdókkal a fal hosszában, más oldalról a víz-medencék fénylő, háromszor-négyszer forduló csapjaikkal vannak ellátva. Hogy ne lehessen az őrült szenvedély egy különös nemét, a vízben pancsolást, hamar kielégíteni,  balra a külső udvar felé a nagy refektóriumok /ebédlő/, ezeknek végében az egymásba nyíló közös hálótermek, 10—12 ággyal, minden tisztán, szép fehérre zsarolva vagy sárgára festve. Ez a Ill. osztályúak helyisége. A lakók most ott sétálnak szerteszét az alsó kőfallal kerített udvar-kertben, rajtok vörös-csíkos vászoning s széles karimájú barna szalmakalap; csak imitt-amott tűnik fel egy-egy kék ruha vagy fehér fejkötő. Ez itt a dühöngő őrültek sétakertje; egyik éppen most csapta pofon a másikat, a mint csendesen elhaladt mellette.

 

 

 

A lipótmezői országos tébolyda. Haske rajza

 

 

A dühöngök lakosztályán oldalt nyúlik két földszinti épületszárny, amott a völgy felöl a férfiak, és a hegyoldalnak a nők osztálya. Az orvosok tudta nélkül egymással nem is közlekedhetnek. A vastag ajtó egy mindeniknél szélesebb fedett folyosóra nyílik, inkább óriás előterembe. Az ablakok magasan, erős vas-rácsozattal fedve, az asztalok székek a padozathoz erősítve. A szobákban semmi lámpa, az ablakokat kívülről is erős táblák fedik, melyek egy másik hátulsó folyosóra nyílnak, és csak innen kaphatnak éjjelenként az egyes cellák is világot.

Az intézet eredetileg 600 beteg befogadására van tervezve, akik közé, ha a hely engedi, külföldiek is felvétethetnek. Jelenleg azonban összesen csak mintegy 270-en vannak, akik közt vallásra nézve legtöbb a róm. kat. és izraelita, életkorra nézve a 20—30 év közötti, foglalkozásra nézve a kézműves.

 

 

1869.  26. 352. A hadsereg új egyen-ruházata. Soha annyi változás a nap alatt, mint ennek a hadseregnek a ruházatában! Valósággal, mintha a divatot követnék, és mintha tartanának megbízottakat, a kiknek egyéb dolguk nem lenne, mint új divaton gondolkodni. megint új ruhát kap a sereg. Megkékül. Nem kell annyit mosni és a hagyományos emlékű „farba" elveszti minden jelentőségét a szíj fehérítése körül, mely természetes színében fog díszleni vitézeink derekán. Sapkát is újat kapnak: gombosat, mely az igaz, hogy nyáron meleg, télen hideg, árnyékot nem tart: de ha a divat úgy hozza magával, azért az ég tartsa meg.

 

 

A hadsereg új egyenruhája. Tüzérség. Tiszt és legény.

 

A gyalog sorkatonaság főtisztjei sötétkék fegyver-kabátot kaptak fennálló gallérral és hat gombbal egy sorban; továbbá világoskék nadrágot, csupán csákójuk maradt meg régi állapotában. Így öltözködnek parádéban. Tábori ruhájuk sötétkék színű zubbony, melynek nincs gombolója, hanem zsinórral húzzák össze. A sötétkék színt a legénység felső ruhájánál is alkalmazzák.

A tüzérségi tisztek díszruhája barna fegyverkabát, kék bő bugyogó és lovagcsizma. Tábori öltözetük sötétbarna zubbony, és kámzsás sötétbarna köpönyeg. A legénység közül a lóhátasok barna fegyverkabátot és kék bugyogót viselnek, a többi kék pantallót, két oldalt két hüvelyk széles vörös csíkkal.

 

 

1869. 26. 354. Ingyen-étel. S. L

Amerika déli államaiban, hol a hányaveti bőkezűségnek egy bizonyos neme jött mostanában divatba, a kocsmárosok minden nagyobb városban s különösen Új-Orleansban, vendégeiknek déli 11 —12 óra tájban ingyen-ételt (Free Lunch) tálalnak fel. San-Francisco városa a déli államoknak e sajátságos és minden ott lakóra nézve felette kényelmes és kellemes intézkedését a szó legszorosabb értelmében adoptálta…Mindenki, aki étvágyat érez magában,bátran s minden teketória nélkül neki eshetik az elébe tett étkeknek, s ehet belőle, ami és amennyi tetszik; fizetni nem kell semmiért. Hanem aztán minden jóravaló lunch-evőtől elvárják a jóllakás után, hogy a bárhoz lépjen, hol az italt mérik s ott egy korty whisky-t vagy brandy-t, egy cocktail-t. egy pohár bort vagy sört, — egy szóval a miféle italt jobban szeret, adasson magának…

A vendéglős annyi pénzt „csinált össze" mindig szomjas vendégeitől, hogy egy-két ingyen sonkára vagy pulykára nem sokat nézett, már csak azért sem, mert a legtöbb lunch-evő a lunch után újult erővel fogott az iváshoz. Ma már San-Franciscóban mindenki fölkeresi a maga lunchját, s jobban esik a lelkének a „potya". Természetesen az egyiknek sem jut eszébe, hogy amit itt nyernek, azt oda túl, az ivásnál úgyis kihúzzák belőlük.

 

 

 

 

 

1869. 466. Ebédvivő leány  — r— 

Az aratás olyan munka, amelyet nagyon szeretnek az emberek, ha már egyszer hozzá fogtak, rövid idő alatt elvégezni. Kivált, ha kedvező, meleg, száraz idő jár. Csak úgy ég a munka a nép kezében. Késő estig, néha egész 11 óráig fennmaradnak kötelet hányni, hogy reggelig a harmaton megereszkedjék, s jól összefogja a kévét. Éjfél után 2—3 órakor már munkába állnak ismét. 7—8 óra tájon reggeliznek valami szárazat, s ismét dolgoznak, míg az ebéd meg nem érkezik. Képzelni lehet, hogyan várják az ebédvivőt…Siet gyorsan, hogy minél előbb céljánál legyen, beszélgethessen arató-leánypajtásaival, enyeleghessen azzal, akit, ha el nem visznek katonának: isten tudja, tán édesanyja is elfogadna vejének. Milyen boldog is az, aki vidám társaságban künn dolgozhat a mezőn. s nincs a házimunkára otthon fogva. Nem érzik azok, akik kedves társaságban együtt munkálnak, sem a nap forró melegét, sem a dolog fárasztó nehézségét; édes beszélgetés, dal, tréfa, vidám verseny úgy elfeledtetnek időt, fáradságot, mint semmi másféle szórakozás.

A mi ebédvivő leányunk is ilyesmit gondol, s ez kettőzteti meg gyorsaságát. Eléri végre az itató kutat, s ott meríti meg korsóját vízzel, hogy frissen, hidegen vihesse még oda, s azoknak, kik szomj miatt, annak az egynek, ki tán szíve melegétől is eped, minél enyhítőbb itallal szolgálhasson.

A kút mellől körülnéz, látja az ő munkásait, nézi-nézi, mily gyorsan dől a rend kaszájuk, sarlójuk alatt. Irigyli annak az asszonynak boldogságát, ki férje nyomában olyan gyorsan veri a markot, s rakja kötélbe a gabonát. Az asszony bármily buzgó, serény is, az igyekvő férj mellett neki alig marad egyéb mit tenni, minthogy szemével kisérve kedvesebbé, könnyebbé teszi a munkát.

 

 

1869. 37. 504.  S. L.: A kubai felkelés. A köztársaság kikiáltása Kuba szigetén

A spanyol gyarmati kormányzat szégyenteljes és kárhoztatásra méltó gazdálkodása Kuba szigetén már maguk a kreolok között is oly sok rossz vért csinált, hogy a forradalom kitörése Spanyolországban szükségképpen Kubán is hatalmasan fölbátorította az elszakadási párt reményeit. A múlt év szeptemberének eseményei, melyek az anyaországban történtek, a gyarmatszigeten is nagy izgatottságot okoztak. Lersundi főkapitány azonnal megtette a szükséges óvó rendszabályokat és előkészületeket, hogy a sziget csatlakozását az anyaország fölkeléséhez megakadályozhassa s az elszakadási vágyakat, melyek múlhatatlanul nyilvánulni fognak, féken tarthassa. Lersundi annyira tudta vinni a dolgot, hogy II. Izabella királynő születésnapját, október 10-én, a szigeten még ünnepélyesen megülték. Hanem azt még sem tudta meggátolni, hogy egy előkelő kubaiakból alakult küldöttség október közepén Havannából el ne vitorlázzék a Madridban székelő ideiglenes kormányhoz…

Az a törekvés, hogy a sziget Spanyolországtól elszakadjon. Vagy önálló köztársaságként álljon fenn,vagy pedig az Észak-amerikai Egyesült Államokhoz csatlakozzék….

Carlos Manuel Cespedes, Bayamo-ból, a sziget délkeleti szegletének egy kis városából, okt. 10-kén egy tüzes proklamációban a kubaiakat a Spanyolországtól való elszakadásra és a köztársaság kikiáltására fölszólította. A forróvérű kreolok és a középosztály fiatalsága között elég rajongó akadt, kik a felkelési párthoz csatlakoztak. és a lázadást az egész szigetre kiterjesztették. Lersundi azonnal ellenintézkedésekre gondolt s a felkelők ellen indult…Dulce tábornok – aki Lersundi helyét vette át - megérkezése után meglehetős határozatlanul viselte magát, s tétovázó politikát követett, s mikor végre a január 24-diki véres jelenetek Havannában a kedélyeket még inkább felizgatták. Ekkor kiütött a borzasztó polgárháború…

Spanyolországból rendes és önkéntes hadcsapatokat küldöttek erősítésül Kubába, hogy a sziget elszakadását az anyaországtól megakadályozzák. A gyönyörű gyarmatából, az „Antillák gyöngyé"-ből, évenként 30—60 millió dollárnyi jövedelmet húzott Spanyolország. Az Egyesült Államokban  bizottmányok alakultak a forradalmár kubaiak segélyezésére…Nemcsak a fehérek, hanem a színes bennszülöttek is vitézül és hősiesen viselik magokat a spanyol katonákkal szemben…Bayamo közelében egy csoport forradalmi vezér a színeseknek a fölszabadulást proklamálta, és a köztársaságot kikiáltotta.

 

 

1869. 39. 353. Eötvös Lajos: Decsi János közmondás-gyűjteménye

Irodalmunkban is többrendbeli ily gyűjtemény van már, melyek közt legelső volt, még a XVI. században egy híres magyar tudós Baranyai Decsi, másként Csimor Jánosé, ki egy latin, magyar s részben görög nyelven írott gyűjteményt tett közzé. 1713-ban követte Decsit Kisviczay Péter kassai ág. hit, magyar pap „Selectiora adagia latino-hungarica" (Válogatott latin-magyar közmondások) című művével, majd Kovács Pál ex-bencés „Magyar Példabeszédek és közmondások" (Győr, 1794.) című gyűjteményével, aztán Dugonics Andrása végre korunkban Erdélyi János és Ballagi Mór, nem is említve néhány — a lapokban elszórtan megjelent — apróbb közleményt.

Mi azonban most csak Decsi munkájánál maradunk, melyet könyvészetileg — de csakis ez oldalról — megismertetünk, miután épen e tekintetétben nincs tájékozva felőle irodalmunk. Tartalmát, lényegét, irodalmi értékét ismerte, de könyvészetileg nem volt képes meghatározni, mert teljes példányát a közelebbi két század folytán — úgy látszik — senki nem mutatta be nagyobb körben, habár p. o. Jankowich Miklósnak közvetlen tudomása volt is róla.

E munka megjelenéséről tudósaink bizonyosak voltak, mert csonka példányai közkézen forogtak, de kijövetelének éve és helye iránt nem tudtak megegyezni. Egyik Bod Péter után egy strassbourg-i 1583-ki, a m:bik egy bártfai 1588-ki kiadás mellett érvelt, s utóbbi már hitelesnek is látszott, a mennyiben az irodalom történetébe átment, de — mint ki fog tűnni — ez sem a valódi adat volt.

Ma már úgy írhatunk, mert a Nemzeti Múzeum Jankowich-féle könyvtárában egy teljesen ép példánya van e gyűjteménynek, mely a jelen rendezés közben kezembe kerülvén, alkalmam van e lapban közölni könyvészeti pontos leírását.

Címe latinból magyarra fordítva: 5000 görög-latin-magyar közmondás, melyeket Rotterdami Rézmán, Június Hadrianus, Alexander János, Cognatus (Cousin) Gilbert és más kitűnő közmondásíró műveiből kiválogatott, és magyar példabeszédekkel, a |mennyire lehetett, megtolmácsolt Baranyai Decsi János. Senki sem tarthatja magát tudósnak, a kinek a példabeszédek nem kedvesek. Bártfán, nyomtatta Klösz Jakab.

Az adatokból kétségbevonhatatlan, hogy Decsi munkája 1598-ban jelent meg Bártfán, s így az irodalomból a Strassbourg 1583-nak és Bártfa 1588-nak ki kell törölni.

 

 

1869. 40. 544. Megérkezés a hidashoz

Az öt ló vígan poroszkál a jól megrakott szekér előtt. Jól ismerik az utat, mely a mezővárosból hazafelé vezet. A gazda is nógatja őket. Végre előttük van a Tisza, mely itt is kanyargó, mint mindenütt. Szilajon tolja tovább habjait a homokos partok közt, melyeket gyakori áradásával messzire meg-megtépdelt, helyt mosva nádasoknak és sásoknak…A Tisza ragyogón hasítja be magát a széles partok közé...A révész a túlsó parton pihen s kivetette hálóját. Nád kunyhójában vidáman pattog a tűz, a lángok barátságosan integetnek, s a bogrács röhög, sistereg.

Oda át türelmetlenül vár az ötös fogatú szekér. Az anyjuk egyre a fellegeket nézi, s a fodros láthatárra függeszti szemeit, hol az első falu látszik. A lovak fújnak, s látszik, hogy mindnyájan vágynak már az istálló után. A gazda, ki előbb arra számított, hogy a révész majd csak fölismeri, vagy meglátja, most már átkiáltoz a túlsó partra. A komp az egyedüli közlekedési mód, mely által a két part közt közlekedni lehet. — No valahára! — kiált az asszony, — mikor látja, hogy a hidas orránál valahára emelkedik, a révész eloldja a kompot, és kezébe veszi a csáklyát…

Az átkelőknek rá kell bízni magukat egészen a lomha hidasra, mely a folyó sodra ellenében még rézsúton is megy, épp oly kimért lassúsággal, mintha rossz gebéket szállítana.

 

 

 

1870. 14. 171. Komáromy Lajos: Az országos protestáns árvaház Pesten

Az országos protestáns árvaház 1859-ben keletkezett. A pesti ref. német egyház néhány lelkes tagja, élükön Bauhofer budai ev. lelkésszel mozgalmat szervezett és felhívást bocsátott szét országszerte…Céljuk: állítsanak fel Pesten egy országos árvaházat, melyben az egész ország prot. árvái gondozást s nevelést nyernek.

 

 

Az országos protestáns árvaház Pesten

 

Az árvaegylet a múlt évben elérte e célját, s 35 000 forintért egy emeletes házat vett meg a dob utcában, melyet céljaihoz átalakíttatván, múlt évi december hó 8-án ünnepélyesen fel is avatott.

Az intézetbe felvett árva-gyermekek 10 éves korukig az árvaházban neveltetnek. Az árva-anya az intézet fennállása óta folytonosan a derék jó szívű Feischnerné, s egy képzett tanító vezetése alatt állnak. A nagyobbak a városi iskolákba kijárnak, s kiket a bizottmány arra valóknak ítél, azokat egészen tudományos pályára taníttatja ki; a nagyobb rész hajlama szerinti mesterségre adatik pesti becsületes iparosokhoz. Ők évenként versenyezve keresik az árvaházi jó erkölcsű növendékeket, a leány-gyermekek pedig jó családoknál szolgálatba helyeztetnek el. Minden ily kilépő gyermek elegendő számú fehér ruhát s felső öltönyöket kap.

A múlt napokban a királyné is szerencséltette látogatásával az intézetet,

 

 

1870. 183. Eötvös Lajos: A legelső nagy magyar szótár

Ha a magyar irodalomtörténetről szóló munkákat lapozgatjuk: első nyelvészeti szótár gyanánt találjuk Kresznerics Ferencznek és Kassai Józsefnek a jelen század első felében megjelent általános szótárát. Ezek után említtetik a magyar akadémia által kiadott „Nagy magyar szótár", melyet Czuczor Gergely és Fogarasi János állítottak össze. Ami ezeken kívül létezik, az vagy szakszótár vagy idegen nyelvekhez készített segédkönyv, de nem kizárólag magvar.

Hogy azonban Kresznericset és Kassait megelőzőleg is össze volt már gyűjtve egy ily szótár anyaga, sőt hogy annak előfizetési felhívása is megjelent: az kétségtelen, habár erről irodalmunk mindeddig nem is volt értesülve. Élt ugyanis nálunk a múlt században egy igen sokat tanult, Európa minden művelt országát beutazott, roppant nyelvismeretekkel rendelkező, de úgy magánéletében, mint kiadott művei modorában valóban különc tudósunk: Kalmár György, aki vállalkozott e nehéz és nagy munkára, s az anyagot össze is hordta. Hogy mégis miért nem jelenhetett meg munkája és kéziratai hol lappanganak? Azt ma már senki sem tudja…

1778-ban kiadott egy ily című verset: „A Magyar Helikonért és Felséges Mária Teréziához buzdult alázatos ének. Kalmár György által. Végén ez áll: „Bécsben Schultz György Lajos betűivel, 1778. melynek 9-dik lapján, hol a szavak származtatását említi, így szól: „a szavak eredetek származásának bővebb helyet találunk a szó-származó s magyarázó könyvemben (in Lexico Etymologico)".

Ezt írta Kalmár 1778-ban, s már 1781-ben előfizetési felhívását is kibocsátotta…Az első ív A betűtől Abrakos tarisznya szóig megy s terve szerint az első kötet, mintegy 40 nyomtatott íven, csupán csak az A betűt tartalmazta volna. Ebből látható, hogy óriási vállalathoz kezdett, s hogy min múlt a megkezdett munkának befejezése? Azt ma már nem mondhatjuk meg. Valamint születési idejét, úgy halál-évét sem tudja senki. Nagyon hihető azonban, hogy halála miatt szakadt félbe, mert 1781-ben innét semmi nyoma nincs többé….Nyelvünkre nézve örökös kár, hogy kéziratai — ha már nyomtatásban nem jelenhetett meg munkája — elvesztek.

*

Kalmár György (Tapolcafő (Veszprém megye), 1726. – 1782. szeptember 4. után) nyelvész, költő, orientalista…A Magyar Hírmondóban (1780. 70. sz.) hirdeti: Lexicon Hungaricum: Addita Interpretatione Latina, inusus omnium… c. munkáját és (1781. 19. sz.), a Madjar szómadjarázó c. munkájának megkezdését. wiki.

 

Kresznerics Ferenc – Wikipédia

hu.wikipedia.org/wiki/Kresznerics_Ferenc

 

 

 

1870. 264. A legújabb magyar vasút. D.

A Lopresti vasút, így neveztetve feltalálójától báró Lopresti Gyulától, kitől 50 000 ft-ért vette meg a magyar kormány a jogot, ilyen rendszerű vasutakat építhetni diósgyőri, ungvári, máramarosi és más állam birtokon. A diósgyőri hazánkban első kísérlet, mivel még külföldön is csak egyetlenegy vasút létezik ily rendszerben építve…

A hajtó erő e könnyed kis vonalon a nehézség, vagyis a föld vonzereje, és így oly tényező, mely semmi költségünkbe sem kerül. Ez viszi a hegyi terményekkel megrakott kocsikat a lassú lejtőn, de sima úton lefelé, és pedig oly gyorsasággal, mely óránként 3 mfdet tesz meg máris, a begyakorlás után pedig majdnem a tiszai vonatok gyorsaságával fog versenyezni. A fokonként növekedő gyorsaság azonban több helyt szükségessé teszi, hogy a vonatvezető mérsékelje a kerekek megszorítása által a haladást. A miskolci állomásnál terhüktől megkönnyített üres kocsikat, az elején befogott egy pár ló könnyedén szállítja viasza, az egyenes síneken a hegyek közé. A hivatalos próbamenet a közelebbi napokban tartatott meg, s a hegyek közt megindított vonat 20 perc alatt ért az első állomáshoz; amely idő még sokat rövidíthető, mivel a vonat gyorsasága néhol a rendes vasúti gyorsvonatok gyorsaságával is felérne, ha a tartó készülékei nem alkalmaznák, melynek segélyével a legsebesebb rohanás közben is pár perc alatt megállítható a vonat.

 

 

 

1870. 51. 656. Pesti bolt-őr. Jankó J

A boltőr nem önmagáért az, ami; akinek másban, nem önmagában van az életfeltétele. Ember, a ki tudja, hogy ha nem volna tolvaj a világon, ő lehetne csizmadia, kefekötő, tímár, rongyszedő, vagy akármi más, de semmi esetre sem lenne — bakter. Mert a hol nincs kitől őrizni valamit, minek ott az őr?

Szomorú tudat, hogy tolvajoktól függ az ember egzisztenciája! S azért, azt hiszem, a bakterek sokat imádkoznak, hogy az Isten éltesse sokáig azokat a jó tolvajokat, a kik az éji őröknek kenyeret adnak. Az éji őr olyan ember, aki őriz. Vagyont őriz. A vagyonbiztonság páriája. Az a vagyon, melyet őriz, nem az övé. Mások felett őrködik, hogy maradjanak meg gazdagoknak. Azt a szétvetett lábú kartalan deszkaszéket, melyet a szegény bakter falu végén, vagy fővárosi pince-zugban a magáénak nevez, azt bizony még tüzelőnek se lopja el senki. A megtestesült önzetlenség, daróc-szűrbe vagy báránybundába öltözött önmegtagadás.

S még itt nincs vége! A bakter az egyetlen becsületes ember a világon, akinek este virrad. Ö neki akkor kezdődik a reggel, amikor más nyugodni megy. S mikor a szél ólmos havat fú arcába, s a hideg átjárja csontját, velejét, a szegény éji őr rongyos bundáját összefogva didergő mellén, szomorú ábrándokba merül, és elálmodozik meleg szobáról, puha, pelyhes ágyról a jég-csapos eresz alatt…Ő az egyetlen, aki az utcán lakik. Minden éjjel, télen-nyáron. Még a vadállatnak is jobb dolga van: a medve télen barlangban lakik. A falusi bakter, az még kiskirály a fővárosihoz képest! A faluban ő az óra, ergo: auktoritás. Unalmában, saját és a mások gyönyörűségére, kedvére fújhatja el azt a félezer éves nótát, úgy éjfél után két órakor

 

„Tízet ütött már az óra,

Isten segíts minden jóra!

Elmész a nyugodalomra.

De nem adatott tudtodra:

Rosszra ébredsz, avagy jóra.

Tízet ütött már az óra."

 

Nem szól senkihez, s ha megszólítják, csak mutat. Néha megtapogatja a gondjaira bízott boltok lakatjait, nincs-e valami hiba? S akkor hóna alá kapja az ormótlan alabárdot, s hatvan lépés jobbra, hatvan lépés balra…

 

 

1870. 51. 657. A Benedek Aladár által újévtől szerkesztendő „Szépirodalmi Közlöny" című lap programját vettük. A lap irányát e néhány bevezető sora fejezi ki: „Bármerre tekintsünk, mindenütt és mindenben reális gondolkozást, reális mozgalmat és reális győzelmeket fedezünk fel. A tudományos  felfedezések rohama minden eddigi ál-ideális életet s törekvéseket fölemészt, s hazánkban úgy, mint Európa összes művelt nemzeteinél alig néhány év alatt a legnagyobb hatalommal kezd előtérbe lépni a realizmus (valódiság). E jelenség pedig új időszak beálltát jelezi, melyben - mint minden új időszakában az emberi haladásnak - egyszersmind új érdekek születnek. És mert ez új időszak irányát mi üdvösnek ismerjük el, azért tűztük föladatul e lapban egyszersmind ez új irány érdekeit szolgálni, s azoknak, amennyire lehet, hű képviselője, visszhangja lenni." A lap főfigyelmét egyszersmind a hölgyvilág érdekeire fordítja, s közölni fog jellemrajzokat, naplótöredékeket, lélektani tanulmányokat, széptani életerkölcsi és iránycikkeket, költeményeket, elbeszéléseket, életképeket. A lap főmunkatársa Endrődi Sándor, kiadója Fekete Bernát könyvkereskedő (váci-utca), kihez az előfizetések küldendők. Ára negyedévre 2 frt 50 kr.; félévre 5 frt.

 

 

1870. 51. 654. A nemzeti tornacsarnok Pesten ( R – y)

Külföldön, s nevezetesen Németországban és Svájcban majd minden kisebb városnak megvan díszes, nagy tornacsarnoka. Ott az év legvidámabb s legfényesebb ünnepélyeit a torna-ünnepélyek képezik; nálunk csak most nyílt meg az első tornacsarnok, mint az ügy barátai hosszas, fáradhatatlan működése és buzgalmának szép tanújele. A hosszas fáradalmat örvendetes siker koronázta. Nemcsak társadalmi szempontból az által, hogy most már az ország majd minden vidékén alakulnak torna- és tűzoltó-egyletek, hanem szép örvendetes eredménynek mondható a legújabban felépült tornacsarnok is, melyet képünk ábrázol.

Az épület a pesti nemzeti torna- és tűzoltó-egylet tulajdona. Homlokzata az ősz utcára van építve. Földszinti része szürke, faragott kövekből van, s ezeken emelkednek a sárgás faloszlopok; az ezek között levő sima falnak pedig meghagyták eredeti tégla vörös színét.

 

 

Nemzeti tornacsarnok Pesten

 

Tágas előcsarnok képezi a középpontot, honnan egy oldalról a vívóterembe, más oldalról a könyvtárba és az emeletre (tanácsterem és lakások) juthatni; ha pedig egyenesen áthaladtunk rajta, a nagy tornaterembe lépünk.

Ez a terem 16 öl hosszú, 9 öl széles, s így alapja 144 négyszögölnyi nagyságú. Ily téren 150—200 tornász gyakorolhatja magát egyszerre, különösen miután a tornaszerek úgy vannak készítve, hogy bármely pillanatban el lehessen azokat helyükből vinni. A nézők számára szép oszlopos karzatot emeltek, mely tulajdonképpeni célján felül még a terem díszítésére is szolgál. A nagy teremtől jobbra vannak a szokatlanul kényelmes, nagy öltöző szobák és a szerkamra.

A csarnokot f. hó 4-én nyitották meg ünnepélyesen. A tornászok ügyessége, rugékonysága, ereje mindenkit meglepett; maguk a tornászok pedig nem fáradt, kimerült arcokkal távoztak, hanem szikrázó szemekkel, mosolygó ajkakkal.

 

 

1871. 118, 130, 142. A jelen korszakról. Channing E. V". felolvasásából

Korunkat tekintve, egyik uralkodó jellemvonásául tűnik fel előttünk az, hogy minden mozgalmaiban a kiterjedésre, és egyetemességre való irány nyilatkozik. Ez az irány homlokegyenest ellenkezik a kirekesztés, megszorítás, szűkkeblűség, egyed-árusság szellemével, mely a múlt időkben uralkodott. Az emberi cselekvés most szabadabb és korlátlanabb. Minden jó, minden előny, minden segély közönségesebb. A kiváltságos egyéniség kisebb, és az emberi nem nagyobb fontosságú lesz. A sokaság kezd a porból fölemelkedni. Ezelőtt egyesekről, most az egészről, ezelőtt egy rész kiváltságairól, most mindenkinek jogairól beszélünk. Ezelőtt soha nem fordítottunk annyi figyelmet arra, a mi minden osztállyal és ranggal közös, az emberiség közös természetére, mint most. Kezdjük megtanulni, hogy minden embernek megvannak a maga nemes tehetségei, a melyeket művelni, fontos kötelességei, amelyeket végrehajtani, elvitathatatlan jogai…

A tudomány most elhagyta a maga rejtekeit, kilépett az avatottak szűk köréből, és ismert nyelven kezdi oktatni az egész emberi nemet. Fölfedezések és ismeretek, melyekkel egykor csak a filozófusok rendelkeztek, a sajtó által a nagy többség tulajdonaivá lettek. Tanárai, akik nem sokkal ezelőtt az egyetemeken, vagy valamely kicsiny iskolában hallatták szavukat, most a mechanikai intézetekben tanítanak. Az a tan, hogy a munkásnak értenie kell a maga mesterségének elveit, hogy képesnek kell lennie kimagyarázni azokat a törvényeket és változásokat, melyeket a maga hasznára fordít, és ahelyett, hogy mint egy gép dolgozzék, munkáját értelemmel kell elvégeznie, nem tekintetik többé ábrándnak. A tudomány minden korlátokon áttört, a világegyetemet felölelte és így minden rendű embereknek tért nyit a vizsgálódásra. A természetnek nincs oly része, amelybe a vizsgálódó ész behatolni ne igyekeznék. Nem elégedve meg azzal, hogy a történelem legsötétebb korszakait kifürkéssze, túlmegy az emberi nem származásán is, és azon csodás változásokat tanulmányozza, a melyeken földünk évezredekkel ezelőtt átment, míg az ember rajta megjelent. Nem elégedve meg a látható természet vizsgálatával, minden erejét ráfordítja arra, hogy a láthatatlan és megmérhetetlen anyag törvényeit is fölfedezze. A nehézségek csak újabb küzdelemre hívják fel. Szeretné megismerni a földsarki óceán és a barbárok járatlan tartományainak titkait.  Kutatja a társadalmi fejlődés, az ipar és művészet, a kormányzat és a nemzetgazdászat törvényeit.

 

130. oldal. A lángelme sugarai behatnak a kunyhókba. Az irodalmi nagy nevek otthonosak lesznek a közönségnél. Mind az egyházi, mind a polgári művek el vannak terjedve a szélrózsa minden Irányában. Méltán aggódhatnánk azon aránylag kevés jó miatt, ami ez úton még eddigelé származott; de ezért ne essünk kétségbe. Korunkban csekély értékű, ízlést és ítéletet nélkülöző, szenvedélyeket és előítéleteket legyezgető könyvek is szabadon forognak az emberek kezei között; ezek pedig nem elég bölcsek arra, hogy helyes választást tegyenek közöttük. Hibák és tévedések a mi tanítómestereink…

Eddig korunkat értelmi szempontból vettem vizsgálat alá. Ha most a vallási mozgalmakat tekintjük, ezekben is az egyetemességre törő irányzatot látjuk. Az emberek mindinkább kezdik átlátni, hogy a vallásos igazságok kinek-kinek jogkörébe tartoznak; hogy az sem egyesekre, sem testületekre, sem papra, sem hallgatóra, sem tudósra, vagy tudatlanra nincs reábízva, hogy tetszése szerint osztogassa másoknak, vagy visszavegye; hanem minden embernek magának kell azt a maga számára kikeresni; hogy minden embernek magának kell valamint szemeivel, úgy lelkével is vizsgálódni? és hogy az Isten világosító szent lelke mindenkinek egyformán van ígérve, valaki csak őszintén és bizalommal keresi az igazságot. A szabad vizsgálódás joga kezd mindenik keresztyén felekezet tanításaiban hangot kapni. Mindenikben a tekintély helyébe a józan okosság és meggyőződés elve lép…

Mire törekszik most a polgárosodott világ? Népszerű intézményekre, vagy ami ezzel egyértelmű, arra, hogy a népnek, az emberek nagy tömegének befolyást szerezzen a közdolgokra. Nem sokkal ezelőtt a nép, mint hatalom, még egészen ismeretlen volt az államban. Most minden hatalom ennek kezeibe kezd jutni. Még államokban is, a hol intézmények által nem munkálhat, a nép a közvélemény által befolyást gyakorol. Az értelmiség nagy erő, és azon arányban, a mint a nép értelmisége fejlődik, a világ vezetése az Ő kezébe jut…

 

142. oldal. Mily roppant vállalatok izgatják az embereket! Mily sürgés-forgás az üzlet, az ipar minden nemeiben! A nyerészkedő szellem mint el van az őrültségig terjedve! Minő új mesterségek s üzletek keletkeznek! Az ipar áttör az ős erdőségeken és fejszéivel felriasztja ott az örök csendet..

Ne gondolják azonban önök, mintha én jelen korunkban csak a jót látnám. Az emberi dolgokban nincs feltétlen jó. Ennek az iránynak is megvannak a maga veszélyei és rósz oldalai. Csak egy példát hozok fel: a vagyon és gazdaságra való nagyszerű kilátások a néptömegben szenvedélyes versenyt szültek, nyerészkedő durva szellemet, lázas és kielégíthetetlen kívánságot, mely a csalást, bukást, bizalmatlanságot, ínséget megszaporította…

Ha korunk nevezetesebb mozgalmait tekintem, nem látok semmi okot a túlságos aggodalomra…Egy más körülmény, a mi a csendes polgár-életet biztosítja, a kényelem szeretete, a mely az ipar és mesterségek fejlődésével nagyban elterjedt…A keresztyén vallás a társadalmi rend záloga, amit közülünk senki sem méltányolhat eléggé…Midőn a forradalommal akarnak a reformoktól visszarettenteni, midőn ezt úgy tüntetik fel előttünk, mint az elnyomott és tudatlan tömeg felszabadításának következését, kénytelen vagyok a forradalom valódi okát kikeresni, és úgy találom, hogy ez a rossz kormányzatnak és zsarnokságnak hordozhatatlanná vált terhe, a néptömeg rendkívüli műveletlensége és a nagyok romlottsága volt, amely már oly mélyre hatott, hogy más utón teljes lehetetlen volt attól megszabadulni.

A francia forradalom alatt elkövetett összes gyilkosság, azt hiszem, nincs egy ötöde a bertalan-éji gyilkosságnak. A papság és a trón egy rövid éj és nap alatt több vért ontott és pedig a legjobb vért Franciaországban, mint a mennyi a jakobinismus és a hatalom minden más kegyetlen formái által kiontatott az egész forradalom tartama alatt. Maga az ateizmus és hitetlenség is a francia papság és udvar kicsapongásainak eredménye. Az úgynevezett vallás ásta meg önsírját. Minket más rend és reform ki nem elégíthet, csak mely az emberiség egyetemes művelésével és szabadságával összhangzásban van.

 

 

1871. 18.  223. Szőllősy Sándor: Kismarton és hadfi nevelő intézete.

Honunk bővelkedik festői szépségű vidékekben, s bármerre forduljunk is e hazában, alig van vidék, megye, város, a melynek meg ne volnának vagy a maga nevezetességei, vagy festői szépségű vidékei. E festői szép vidékek közt, egyike a legmeglepőbbeknek Kismarton (Eisenstadt) Sopron megyében.

Kismarton német ajkú város, a szőlőkkel, erdőkkel koszorúzott, a Lajtha hegy tövében, igen szép s termékeny vidékkel; Bécstől hat, Soprontól 2,5 mfd távolságra.

Kismarton a XII. században, mint falu az ó-budai káptalan birtokában volt. Ettől vette azt meg III. Béla király, s ennek Imre fia 1202-ben Korláth Benedek vajdának ajándékozta, ki azt Tota nejének hitbérül adta. II. András Korláthot száműzvén, mind őt, mind nejét jószágaiktól megfosztotta, de Totának később ezt ismét visszaajándékozta. A XlV. században a Kanisai család birtokában látjuk, majd 1447-ben Albert osztrák hercegnél, ki a lakosok szabadságait meg is erősítette. 1464-ben Korvin Mátyás, a III. Fridriknél zálogban levő magyar koronáért Kismartont, több várral együtt, mint: Fraknó, Kőszeg, Kabold, Szarvkő, zálogba vetette; ez pedig az Ausztriában virágzó Szent-György vitézeinek ajándékozta azokat…

Kismarton jelenleg a királyi városból és a herceg Esterházyak birtokához tartozó várból és váraljából (Eisenstadt am Berg) áll. Népessége jelenben a királyi városnak a 3000-et meghaladja. Lakói kevés kivétellel katolikusok. Nevezetesebb épületei a katolikus parochia, s templom a városka közepén, melynek tornyát négyszögletű s felül hosszú csúcsba végződő fedél tetőzi, melyet négy kis torony környez. Ezen egyházban van Haydn emlékköve…Kismartonnak legnagyobb nevezetességei: az Esterházyak gyönyörű kastélya és a szép katona-nevelő intézet…A herceg évenként e kastélyban szokott néhány hónapot tölteni, azért csak ez van teljesen berendezve, míg Fraknó és Esterháza már félig-meddig el van hagyatva…

Kismarton északkeleti végén egészen magányosan áll az új katonanövelde…Az intézet szép fasoros, utakkal s pihenő helyekkel ellátott park kellő közepén fekszik, s már messziről szemünkbe ötlik a világos rózsaszínűre festett három emeletes épület, melynek homlokzatán a felső sorban „Franz Josef MDCCCL VII, s lejjebb: „CADETEN-INSTITUT' olvasható. Az épülőt külső oldalán 444 ablak látható, s összesen az épületben ezernél is több. — Az épülettel jobbra az uszoda fekszik, míg az annak háta mögött feltűnő árbocok, a nyári tornahelyiséget jelzik. Ha az intézetbe lépünk, mindjárt földszinten, balra a bejelentő szoba, jobbra a váróterem fekszik, bíbor veres bársony bútorzattal, míg a falakat az ausztriai birodalomban létező 30 katonai nevelőintézet képe díszíti…. Jelenleg négy osztályban, összesen 191 növendék van. Minden növendék kék nadrágot visel, keskeny veres széllel; sötét barna kabátot, veres hajtókával és sárga gombokkal; szürke köpenyeget, sapkát és fehér szíjon függő kardot. Két-két növendéknek külön inasa van…

 

 

 

1871. 238. Eredeti levél az Atlanti-óceánról. Dr. Kempf József

…Magammal egy fáradságosan szerzett igen értékes ritkaság-gyűjteményt is fogok vinni, melynek egy része a f. évi február 1-jén dühöngött orkán alkalmával veszendőbe ment…A víz a társalgó teremben, a hajófedélzeten, sőt a kabinokban is két láb magasságú volt. Az utasok egymás nyakába borultak és búcsúzkodni kezdettek, amint a hajó vérfagyasztó ropogás után mind jobban süllyedt alá a víz terhétől… Én, mint régi honvéd, ki már a tűzpróbán keresztül mentem, a víztől sem akartam megijedni. Neki fogtam a többi férfiakkal együtt a vízmeréshez és szivattyúzáshoz. 3 órai kemény munka után s a kapitány és tisztjeinek hajózási ügyessége által, kik az iszonyatos orkán dacára, is az előárbocra két, a főárbocra pedig egy vitorlát mertek felhúzni. Sikerült a hajó orrát annyira. fölemelni, és a hegymagasságnyi hullámokat visszatartani, hogy egy napi kimondhatatlan veszély után a hajó és magunk is a veszedelmen túl voltunk…

Ritkaság-gyűjteményünknek legalább felét sikerült megmentenünk: egy nagy bálvány (Idol); a vademberek mindenféle fegyverei, u. m. Bumerángok; kitömött ausztráliai medve, guanó, repülő mókusok, két nagy üveg alatti szekrényben, több mint 60 fajtájú részint madarakból, részint zacskós-emlős állatokból álló gyűjtemény…

A Szarv-fok (Cap Horn) közelében Dél-Amerika partjain nagyszerű tünemény vonta magára figyelmünket, az úgynevezett „jéghegyek," melyeket a viharok a déli sarktól január, február és március hónapokban nagy mennyiségben hajtanak erre felé. Némely közülük oly nagy, hogy kapitányunk mérése szerint 8 mérföld hosszú és 500 lábnyi magas volt. Ezek a hajók útjában vannak sokszor egészen a Jóreménység fokáig és igen veszedelmesek, főleg mikor az éj sötét vagy a nap ködös. Ilyenkor éjjel az iránytű állványát kivéve, a hajónak semmi része sincs világítva, még pedig azért, hogy a jéghegyek visszfénye a vitorlákon letükröződjék. A jéghegy igen sok hajótörésnek szokott okozója lenni…

Febr. 5-én egy nagy hajóval, a „British Envoy"-jal telegraphiroztunk, mely Port-Philipps-és Melbourne-ből jött, már 40 napja, hogy útban van, és Londonba vitorlázik. Most hagyjuk el a dél-amerikai partot, nevezetesen Tiorra del Fuego-t (Tűzföld szigetek), ahol csakis kannibálok (emberevők) laknak. Február 7-én erős hullámok között a Falkland szigethez értünk, melynek igen szép kikötője van, s egyszersmind angol kőszén-rakodó állomás is (Coalíng-Station). A kikötőt Stanley-Harbour-nak nevezik. Egy erődítmény is van itt néhány katonával s olykor-olykor egy angol hadihajó is megfordul e félreeső vidéken…

Febr. 16-án ismét láttunk két bárkát 5 mfld távolban. 17-én halásztunk. A horgonyokra fehér vászon és vörös posztó darabocskákat kötöttünk. A nagyobb halak azt gondolva, hogy repülő halak, elkapják, s így ott akadnak. 19-én a legmelegebb és kimondhatatlan gyönyörű napunk van. A tenger tükörsima és azúrkék színű; a déli ég csillagai, különösen a déli kereset elragadóan szép csillagzata…

1871. febr. 24-én 5 órakor d. u. találkoztunk „Jarawor" nevű nagy vitorlás hajóval, mely Londonból jött. E hajó már 32 nap óta utazik. Jelt adott, hogy angol hírlapokat és leveleket akar átadni hajónknak, mire azonnal egy ladikban két úr négy matrózzal mintegy fél mérföldre a hajóhoz közeledett, és egy egész csomag „Daily News"-t hoztak a mi nagy örömünkre…

Jelenleg Fernando de Noronha és Boccas szigetek között hajózunk. Márcz. 9-én a hajón nagyszerű hangversenyt és felolvasási estélyi rendeztünk, melyben á többek között magam is közre működtem s egy magyar és német dalokból álló egyveleget énekeltem. A plébános fölolvasást tartott, s a kapitány neje zongorázott. Márc. 10-én a Bak-téritőt elhagytuk. Márc. 11-én d. u. 4 órakor erős tropikus eső volt villámlással s iszonyú mennydörgéssel…1871. márc. 27-kén d. u. 4 órakor iszonyú vihar volt, mely, mint puff (szélroham) oly hirtelen jelent meg, hogy nem lévén elegendő idő a vitorlák gyors bevonására, hajónk 60 000 mázsányi súlya daczára is (mert 80 000 font sterling — 1 millió forint — értékű gyapjú és egyéb áru van rajta), majd hogy föl nem borult….

Márc. 30-án este ismét borzasztó orkán, erős szélrohamokkal, kezdett bőgni, mely ápr. 1-jéig, a bolondok napjáig tartott. Hajónk körül egy grampus (cetfaj) és egy másik roppant nagy cethal úszkál, mintha máris prédára lestek volna. Ápr. l-jén, reggel 6 órakor vége lett a veszélynek, minden arc örömtől sugárzik. Remény dagasztja keblünket, hogy ismét meglátjuk szent hazánkat. A társalgó teremben Rnd. Mr. Vaughen hála istentiszteletet tartott. Az utóbbi vihar ismét igen sok kárt tett az utasok holmija közt, s az én könyvtáram egy része is a sós víz áldozata lett.

1871. április 12-én este 8 órakor több mint három hónapi tengeri utazás után szerencsésén és meglehetős egészséggel megérkeztem Londonba.

 

 

1871. 25. 319.  T. L.: A „Hungária" szálloda Pesten

A pesti alsó parton található a szép arányokban épült első magyar biztosító társasági palota, az igénytelenebb Lévay-féle ház és a kisebb ugyan, de homlokzatában csinos Heinrich-féle ház. Ezek sorában mindannyi közt impozánsan emelkedik ki: a nagy hotel pompás palotája.

Skalnitzky és Koch építész hazánkfiai e hotelben oly művet teremtettek, mely az idegen előtt méltó tanúságot tehet a magyar építészeti ízlésről… Duna felé néz a nyugati azaz fő, és a híd utcai homlokzat. 133 ablakkal tekint a páratlan szépségű Duna partra. A híd utca felőli főbejáraton belépve, oszlopos előcsarnokba jutunk, a szépen faragott íveket márvány-oszlopok tartják. Jobbra és balra a kezelési hivatalok helyiségei, melyekre ily nagy gépezetnél épp oly szükség van, mint az államban kormányra…

 

 

A „Hungaria" szálloda Pesten

 

Minden emelet sajátságokat mutat fel, s kivált a déli fal, mely az épületet ketté választva, földszinten az ét- és emeleteiben az ünnepi termet foglalja magában. Két oldalán a Teuchert Károly pesti művész által aranyalapra festett alakokkal, oly építészeti mű, mely bármely művésznek díszére válnék. A díszudvar hátterében lévő szökőkút és virágokkal ékített emelvény mellett utunk az étterembe visz…A többi részek, a fényes kávéház, a konyhák, pincehelyiségek tömkelege, Személyeket és poggyászokat az emeletekre szállító gépek a legfinnyásabb és elkényeztetett ízlésnek is megfelel. Jó beosztás, körülbelül 300 vendégszobának díszes berendezései, szép bútorzat, jellemzi a szállót. Szóljunk  a távírdai készülékről is

 

 

1871. 31. 392. Ney Béla: Az épülőfélben lévő központi fővám-hivatal Pesten

Az épület legnagyobb részének rendeltetése az, hogy a Budapestre tartozó vámhivatalok, s a vámkerületbe tartozó összes, külföldről érkező áruk részére megfelelő helyiségeket tartalmazzon. Csupán a mészáros utca felé néző homlokzati rész van más célra kijelölve, ott a királyi pénzügyi ügyészség fog elhelyeztetni. A hivatalhelyiségeken és roppant számú, tágas raktárakon kívül (melyek közé az üveggel födött két udvar is számítandó) csupán négy lakásnak jutott hely az óriási épületben.

 

 

A központi fő-vámhivatal épülete Pesten az Al Duna soron Ybl Miklós terve szerint

 

A raktárakba, alagúton keresztül, egyenesen a majdani rakpart alsó síkjáról is be lehet jutni, vaspályák közvetítésével. Az alagút nyílások — magas vízállás esetén — zsilipekkel lesznek elzárhatók; az épület hosszában pedig vasúti kocsik számára van alkalmas járó helyről gondoskodva. A pesti s budai indóházakat az u. n. tábori kórház táján építendő híd közvetítésével összekötő pályából, a Duna szabályozása, s a pesti part kibővítése után, egy mellékágat könnyű szerrel lehet majd a vámhivatalhoz vezetni. Ezzel az indóházaktól a vámhivatalig, és onnan ismét vissza való szállítások nehézségei s költségei is csaknem teljesen el lesznek enyészve.

 

 

1871. 40. 500. A pozsonyi nagy hadgyakorlatok

Az idei hadgyakorlatok Pozsonynál kezdődtek meg. Részt vett ebben a Pozsony kerületbeli összes honvédség, Pozsony helyőrsége, a Ramming és badeni nagyherceg ezred, s egy utász osztály. Továbbá a Rudolf koronaherceg-ezred Komáromból, és a Vilmos főherceg-ezred. Az összes honvéd-huszárágon kívül jelen volt még a porosz koronaherceg nevéről nevezett 8-dik dragonyos ezred.

 

 

 

A honvédek visszatérése a hadgyakorlatokról Pozsonyba

Az előtérben látható a király.  A háttérben Pozsony vára és a koronázó templom.

 

A gyakorlatok pénteken (m. hó 22.) kezdődtek meg, József főherceg személyes vezénylete alatt. Jelen volt a gyakorlaton maga a király is, kinek tábori szállása gr. Károlyi István fóti kastélyában van. A király kíséretében számos külföldi tábornok és főtiszt van. Poroszországból, Svájcból, Angliából, Oroszországból, valamennyien a király vendégei.

 

 

1871. 537. A karlaui fogház T. L.

Legrégibb a nálunk még mindig divatozó u. n. régi fegyház-rendszer, mely csak több kényelem és a közös munka által különbözik a múlt század börtöneitől. Nappal és éjjel együtt nagy termekben vannak a fegyencek, ha bűnösségük szerint főbb kategóriákba osztva is, de egymás rontó befolyásának háborítatlanul kitéve: nagy gonosztevő kis bűnössel együtt. Ilyen a megyei börtöneink állapota, de ilyenek országos intézeteink is.

Újabb rendszerű fegyintézetek alapelve: a fegyencek elszigetelése, minden egymásközti érintkezés lehetetlenné tétele…A nagy szigort az elszigetelésben újabb időben enyhítve, s a foglyoknak egymással való érintkezésére szorítkozni látjuk. A fegyencek meglátogatása celláikban, hol a napot dolgozva töltik, honnan csak a séta idején jöhetnek ki, —nemcsak megengedve, de a velők közlekedés művelt emberbarátok, lelkészek, tanítók részéről ajánlva is van

A fegyencek bűnössége, s a fegyházban magaviseletük szerint hol enyhébb, hol szigorúbb; hol cellákba zárják a fegyencet, hol közös munkára bocsátják. Ilyen az u. n. irhoni rendszer, mely először cellába zárja a fegyencet, kezdetben teljesen izolálva, később mind kevesebb korlátozással, majd más fegyencekkel teljes közösségben, s lassanként a szabadság mind több előnyének élvezetével…A karlaui fogház építésénél a csillagrendszer lett alkalmazva, mely az ily célú újabb intézeteknél csaknem általánosan el van fogadva. Ez szerint az épület egy közös központból kiinduló több szárnyból áll, honnan az egész épület belátható. Ily szárny Karlauban három van. A 750 cella a folyosók hosszában, ajtajukkal erre nyílva fekszenek. Hosszuk 7 láb, szélességük 4 láb. Az ajtóval szemben az ablak. Jobbra az ajtótól fel- és lehajtható vasnyugágy matraccal, fali állvány fából mosdó-medencével; balra fa-asztal fiókkal és székkel, az asztal felett a gázláng csöve; az asztal alatt a Meissner-féle fűtés és az ajtónál a tisztító csatorna medencéje. Az ételt és munkához való anyagot egy az ajtón alkalmazott nyilason át kapják …Kik lesznek e hely lakói? Mind igen derék férfiak, 10, 20 évre, élethosszig tartó rabságra ítélt fegyencek; nem afféle sehonnai csirkefogók, zsebmetszők, hanem magasabb rendű gonosztevők.

Az állam, mely rabjainak fogházakat építtet, gondoskodjék szegényeiről, proletárjairól is! Ha emberszeretetét vezérli a gonosztevővel szemben, ne vonja meg azt becsületes alattvalóitól se.

 

 

1871. 46. 576. S. L.: Szibériai karaván

Fenn magasan, Ázsia északi részén, a Jeges tenger által határolva, ott fekszik a roppant nagy terjedelmű Szibéria, 225 580 négyszög mérföldnyi területen. E sok tekintetben gyászos hírű és emlékű tartomány a „minden oroszok cárjának" anélkül is igen hatalmas birodalmához tartozik a Európa legfontosabb védbástyája Ázsia vad, nomád népei ellen.

Egy ilyen végtelen terjedelmű s nagyrészt zordon éghajlatú tartományban az utazás igen terhes dolog, főleg télen. Az orosz kormány Szibériában legtöbb hasznot a számtalan sok gyémánt-, arany-, ezüst-és platina-bányák nagymérvű műveléséből hűz. E bányákat egy-egy cári megbízott évenként gyakran meglátogatja. Még Oroszországban szerez magának egy könnyű úti kocsit, ellátja magát cukorral, teával, kávéval, hideg hússal és kenyérrel, s kényelmes kocsija elébe fürge orosz lovakat fogva, könnyű szerrel utazhatja be a véghetetlen hómezőket és mocsaras tundrákat. Ilyenkor aztán gyakran megesik, hogy a kormánybiztos egész karavánokkal találkozik, melyek cárja számára a drága erezet a bányákból tovaszállítják.

 

 

Szibériai karaván

 

A szekerek a téli hófúvások miatt fölállított jelpóznák között lassan döcögnek tova, s mind egy fogatúak, melyek; közül 5—6 szokott egy paraszté lenni, aki gyékényszőnyeggel fedett könnyű telegá-jában (kocsi) halad szekerei után, hogy azokra felügyeljen. Az érceket szállító szekér igen egyszerű tekenőből vagy ládából, sőt nem ritkán csak egy kivájt fatörzsből áll. Néha koporsó alakú, deszkákból összetákolva, vagy pedig vesszőfonadékból vagy fahéjból összeillesztve….Egy efféle karaván utazása,hetekig, sőt néha hónapokig is eltart.

 

 

 

1871.  47. 589. Borostyám Nándor: Pesti képek.  Meszelő asszonyok.

Ment-e már végig fővárosi olvasóink közül valaki a reggeli órákban akár a Deák- téren, akár a mészáros utcában? A járókelőt meglephetné e sajátságos és örökké lármás asszony-csoport, ha a magas póznára tűzött meszelők el nem árulnák azonnal, mily célja van az érdemes matrónák gyűlésének. „Meszelő asszonyokkal" van dolgunk, akik munkát keresnek.

Ma „művészek" festik szobáinkat, legalább ők örömest alkalmazzák a sokat bitorolt címet mázoló mesterségükre. A meszelő asszonyok mindinkább kiszorulnak a város központjából. Ők, egy régibb kor iparosai, hátrálni kénytelenek a polgáriasodással karöltve járó fényűzés terjedése elől. Ma legfeljebb a külvárosok távoli utcáinak alacsony házaiban kínálkozik még tér e póznás asszonyhad működésének.

 

 

Meszelő asszonyok a pesti Deák-téren.

 

Még alig dereng a ködös őszi reggel, és már oda sietnek a meszelő asszonyok szokott helyükre, félve elszalasztani a netán kínálkozó jó szerencsét. Karjukon egy kis kosár, abban van a szerény élelem, mert nem mindegyik oly tehetős, hogy elpazarolhatna tizenkét krajcárt egy nagy pohár kávéra az egymás hátára rakott kávémérések valamelyikében….Van köztük nem egy, akinek modora és kifejezései elárulják, hogy valaha jobb napokat is látott.

 

 

1871. 51. 639. Borostyáni Nándor: Pesti képek. A lutris-bolt előtt

Négy trécselő banya, két kebel-dús szakácsné, egy kacér szobaleány, pár hordár, közvitéz és rendszerinti írnok egy boltajtó előtt az előtérben, képviselve az arisztokráciát. Különböző érdemes Dunavíz-hordók, napszámosok suszterinasok, a háttérben ugyanazon holtajtó előtt, ugyan mi mást jelenthetne e csoportosulás, mint azt, hogy megtörtént a legújabb húzás a budai lottérián? Egy negyed órája sincs, hogy ott piroslanak a végzetes számok a fekete táblán, és már együtt van a törzsjátékosok csoportja a boltja előtt. Németül ékeskedik a irat: „Kön. ung. Lotto-Collectur." Kevés kivétellel ma is ugyanazon arcokból áll e csoport, mint a múltkori húzás napján.

 

 

Egy pesti lutris-bolt előtt

 

A jómódú, nagy vagyonnal bíró emberek is belekerülnek a lutri hálójába, de e sorsjáték legállhatatosabb tisztelői a szó szoros értelmében vett szegény néposztályból kerülnek ki. A dolognak igen egyszerű lélektani magyarázata van. A lutri a szegény ember képzelmében ugyanoly, sőt nagyobb szerepet játszik, mint a vagyonosabb fantáziájában a részvények, s a nagy sorsjegyek. A meggazdagodás ezen utóbbi útja el van zárva a szegény ember előtt, mert ahhoz, hogy valaki néhány részvény és sorsjegy ura lehessen, szükséges egy kis befektethető tőke. Aki 6—-7—8 forintot keres hetenként, az nem rakhat félre minden hónapban tíz forintot, hogy azon részlet-fizetésre sorsjegyeket vásároljon. Az ily ember csak a kis lutrihoz fér. A lottó hivatal képezi Mekkáját nyer- és pénzvágyának, ahová elzarándokol minden héten, hogy letegye a telhetetlen gyomrú állami Moloch oltárára keservesen szerzett filléreinek egy részét…A ki tudja, mennyi nyomort, kétségbeesést és lelkiismereti furdalást érez a lottéria szenvedélyes híve, az csak átkozni tanulja ezen sorsjáték egész intézményét.

 

 

 

1871. 51. 640. A versailles-i kivégeztetések

Sokáig fog lecsendesülni az a hullámzás, a mit a versailles-i kegyelmezési bizottság kegyetlen ítélete, és annak szigorú végrehajtása a kedélyekben okozott. E kivégzéseket sem az állam biztonsága, sem a társadalmi rend nem tette szükségessé, a humánus érzés és a közvélemény pedig egyenesen tiltakozott ellene. A kivégzés felett nem ujjongott senki, mint az elismert gonosztevőknél szokás, sőt egész Franciaország megrendült, mintha a lövések az ő szívét találták volna. Szívét is találták, mert a szabadság és hazaszeretet képezi minden nemzet szívét, a sartoryi síkon kivégzettek pedig a szabadság hívei voltak. Most már vértanúi. Ha az elítéltek jelleme, személyes tulajdonai, tragikus sorsa alkalmas eszközök voltak irántuk a rokonszenvet fölébreszteni: még inkább az volt azon mód, ahogy meghaltak. Hérosz volt mind a három, s most már tudjuk, hogy ha minden francia olyan lett volna, mint ők, tíz Poroszország sem lett volna elég leigázásukra….

 

 

Rossel, Ferré és Bourgois kivégeztetése Versailles-ben, a sartoryi síkon

 

Nov. 27-én reggeli 6 órakor egy csapat vértes és egy dandár csendőr helyezkedett el a börtön előtt, melyből a három elítélt szilárd magatartással lépett ki. Három kocsiba ültették Őket, mely katonai fedezet alatt gyorsan robogott velők a sartoryi síkságra. Nagy számú katonaság várta őket felvont fegyverrel tágas négyszögbe állítva. A katonákat Merlin ezredes vezényelte.

Az érkezőket hangos trombita-rivalgás fogadta, mire az elítéltek kiszálltak kocsijukból, s biztos léptekkel haladtak a földbe vert három oszlop felé. A középsőnél Bourgeois, jobbra Rossel, balra Ferré foglalt helyet. A katonák, kik a szomorú tisztet végzendők voltak, közel hozzájuk sorakoztak kettős sorban.

Rossel nem látszott utolsó órájára gondolni. Kezeit dörzsölte a reggeli hideg miatt. Azt kívánta, hogy ő maga vezényelhesse a tüzet, de ezt nem engedték meg neki. Szemeit nem akarta bekötni hagyni, csak Boisdemer ezredes rábeszélésére engedett.

Ferré csakugyan nem engedte szemeit bekötni. Kalapját gondosan maga mellé tévé a földre, szemeire csíptetőt tett s szivarozva nézett bele a felé irányzott puskák csöveibe. Síri csendben olvasták fel a halálra szóló ítéletet, s azzal a véres exekúció elkezdődött. A katonák előléptek s céloztak. A tisztek lebocsátották fölemelt kardjaikat, s azzal a lövések eldördültek. De Ferrét a tizenkét golyó közül csak kettő találta el, s állva maradt. Akkor hozzá léptek a Rossel egész hosszában hanyatlott hátra. Az ólom jól talált. Rögtön vége lett.

katonák egész közel s megadták neki a kegyelemlövést. Bourgeois-t három golyó találta karján, egy fején s három combján. Ő sem halt meg rögtön, neki is kegyelemlövés kellett.

 

 

Költemények. 1869 – 1871.

 

 

Ábrányi Emil

Baráth Ferenc

Bartók Lajos 

Benedek Aladár

Bényei Gábor

Beöthy Zsigmond

Boránkovich János*

Bozzay Pál

Csengey Gusztáv

Dalmady Győző

Darmay Viktor

Dobó László*

Domo Pál*

Dömötör János

Dömötör Pál

Endrődi Sándor

B. Eötvös

Gáspár Imre

GYULAI PÁL

Illyés Bálint

Kuliffay Ede

Lévay József

Lukács Ödön*

Marikovszky Gábor*

Medgyes Lajos

Nagyiday*

Nyilas Samu*

Pásztói*

W. Rajka Teréz

Soós Miklós*

Szász Károly

Szemere Bertalan

Szemere Miklós

Szűcs Dániel

Tompa Mihály

P. Tóth Kálmán

Udvardy Géza*

Zichy Antal

 

*Nem vette fel Benedek 1963-as Irodalmi Lexikonába

 

*

 

1869. 9. 115. Ábrányi Emil: A wojewóda* leánya

 

Sötét vadonban áll, borong

A wojewóda háza;

Ormán táncot jár a porond,

A szél dühödve rázza.

 

A ház előtt kígyó sziszeg,

Fölötte varjú károg,

A fák között zord szél zizeg,

Körül mély, szótlan árok.

 

Benn ül a lány magányosan,

Ropog a tűz, a mint ég;

Az óra csöndesen oson,

A mint szokása mindég….

 

 

Elült a dal nagy csendesen,

A tűz sápadva rengett.

A vén cigány nő kiosont.

A lány szótlan merengett.

 

Hogy harmadik nap elborult

Az ég s magát kisírta:

A vajda lánya már aludt,

 Lenn, csöndes, néma sírba.

 

Wojewoda (łac. comes palatinus) – organ administracji państwowej w Polsce, a w przeszłości także w innych krajach słowiańskich i bałkańskich: w Czechach, Rosji, Bułgarii, Mołdawii i Siedmiogrodzie. wiki

 

 

1869. 43. 587. Ábrányi Emil: Hernád vize

 

Hernád vize csillog, szalad

Szomorú fűz ágak alatt;

A csillagok bele néznek,

Oly halványak, oly fehérek.

 

Szomorú fűz ágak alatt

Be keserves ének fakad,

Mintha egy húr megszakadna,

Mintha egy szív meghasadna.

 

„Én nem hagyok átkot néked,

Én most is szeretlek téged!

Megtehetted, amit tettél,

Engem soha nem szerettél!"

 

A faluban minden néma,

Csak egy gyermek sir fel néha,

Aki anyját hívja, várja,

Várja, várja a kis árva!

 

A faluban minden néma,

Csak egy alak nyög fel néha,

Aki nem bír elaludni,  

S egyre vágynék futni, futni.

 

Hernád vize csillog, szalad

Szomorú fűz ágak alatt,  

Nem zavarja semmi, senki.

Reggel egy holttestet vet ki.

 

Nyugat 1908. 18. Figyelő: Gellért Oszkár: Ábrányi Emil

 

*

 

1869. 6. 74. Baráth Ferenc: A skót szombatnap *

 

Hetedik nap, az Úrnak napja,

Nagy, szent ünnep, istentől adva;

A miről az írás, próféták

S apák hite élő bizonyság.

 

Hetedik nap. Szép üde, fényes,

Mikor még a fűszál is érez,

S vizek felől a szellő szállván,

Édes hűset hoz lenge szárnyán.

 

S az utcákon nagy, néma csend ül,

Egy járó nincs, egy hang se csendül;

Mintha ott kint alakot nyerne

Mely belől úr: a lélek csendje.

 

Egyszerre csak a hallgatásra

Zendül egy mély harang zúgása;

S száz csendül és csilingel aztán.

Az Ur házába hívogatván.

 

S a nép ömlik szép új ruhába',

Ott van mindenik kis bibliája;

Egymás kezét ott fogva mennek

Mind, az apa s a pici gyermek.

 

S fölzeng a zsoltár, szép, magasztos.

A szív lángja egekig csapdos;

Ez volt, ez a dal, melyet zenge

A vértanú ősöknek serege.

 

És az imának szava mint kél,

Erős isten, gyermekeidnél;

Hozzád uram, ki hallád, láttad

Szent esküjét a Covenant-nak.

S ha megzendülne a magosban

A végítélet kürtje mostan:

Egész népet az Ur, ki ítél,

Ott találná oltár tövénél.

 

Nép, mely tud imádkozni ekképp,

S átfogni hittel egy nagy eszmét,

Napfényben, vészben mely összetartsa:

El nem veszhet semmi viharba.

 

*) A skótoknál semmi egyéb ünnep nincs a vasárnapon kívül, de azt nemcsak hogy ó testamentumi szigorral ülik meg, hanem még a nevet is átvették az ó testamentumból, nevezve azt Sabbath-daynek (szombatnap), az angol Sundey-tól megkülönböztetve.

 

 

1871. 235. Bartók Lajos: Az első napsugár  

 

Kora tavasz első napjának

Új létre keltő hajnalán

Egy napsugár hatolt szobámba,

S vígan játszott rideg falán.

Egy fényes szál arcomra tévedt,

S csiklandoz, míg fölébredek.

Oh e sugárka földeríti

Borús lelkem bús éjjelét!

 

Oly nagy volt fénye, mint az Úrnak.

Szent homlokán a glória,

Midőn a semmiség helyébe

Egy mindenséget alkota, 

Es ujjait parancsra nyújtván,

Világosság özönlik szét.

Oh e sugárka földeríti

Borús lelkem bús éjjelét!...

 

Kit a bölcselkedés homálya

Kétségbeesés felé riaszt:

Keressen künn, a természetben,

S találni fog enyhet, vigaszt;

Nagy kérdésekre bizton adja

Nyílt, s egyszerű feleletét,

S világot gyújt, mint földeríti

Borús lelkem bús éjjelét!

 

 

1869. 19. 255. Benedek Aladár: Az elvesztett szerető

 

,Szegény ember!' mondják, amerre megy, 

De ő nem hallja, mert se hall, se lát.

„Hol, hol van ő? ő, az egyetlenegy?"

Így sóhajtoz, és megy tovább, tovább.

„Haja dús barna s szolid volt szeme,

Ajakain a rózsapír lakott;

Hódított, bűvölt, merre csak mene!

Nem láttátok: őt, jámbor útlakók?"

 

,De láttuk őt; ím itt jő, közelit.

Ha jól fested, úgy az csak ő lehet:

Haja dús barna; szeme is szelíd

S ajkán a rózsapír foglal helyet.

Minket is hódit s bűvöl, oly kecses!

De nézd, ím itt áll, hát nem ismered?

Ím köszönt is, és neveden nevez.

„Nem, ez nem ő, rosszul lát szemetek…

 

,Szegény ember!' mondják, amerre megy,

De ő nem hallja, mert se hall, se lát;

„Hol, hol van ő? ő, az egyetlenegy? "

Így kiáltoz, és megy tovább, tovább.

„Úgy szeretett! úgy! ölelésiben

Felolvadt volna a hegyek köve!

De megcsalt! meg! s most keblén más pihen!

Oh mondjátok, ha erre nem jön-e?!"

 

,Hozzá hasonló erre sohse jár,

Csupán csak az, kit láttál annyiszor;

Tán feleded, s nem ismersz rája már,

Ím itt jő ismét, mosolyogva rád.'  

„Ah!" felsóhajt, és hozzá közelit.

Vállára dől s ott sír, ott kesereg.

Aztán letörli újra könnyeit,

S szól: „ez nem ő, rosszul lát szemetek!"  

 

S szegény ember, mondják, amerre megy,  

De ő nem hallja, mert se hall, se lát.

„Hol, hol van ő? ő, az egyetlenegy!"

Így eped, sír, és megy tovább, tovább.

 

 

1869. 42. 570. Benedek Aladár: Egy szép őszi napon

 

Mily bús, mi halvány, mily fájó s mi csüggedt

Az ősznek arca, s mily kihűlt a lég!

Mégis mi kéjjel tartjuk rajt' szemünket!

Mégis mily vonzó lelkünknek e kép!

Elnézem én is, s elmém messze bolyongva,

Kérdő sóhaj kél felgyúlt lelkemen:

Oh mulandóság, nélküled mi volna a

Költészet, hit, szabadság, szerelem?...

 

Szép, őszi nap, kiégett sugaraddal!

Érzem varázsod mély rejtelmeit!

Neked köszöni létét e szelíd dal,

Mely bús sorsodból hő vigaszt merít.

Ez az a bűbáj, mit lényünk valója

Arcodról olvas oly édesdeden!

Oh mulandóság! nélküled mi volna a

Költészet, hit, szabadság, szerelem?

 

 

1869. 49. 670. Benedek Aladár: Rabok kórusa  

 

Jelige: „Tizenkilencedik század."

 

Tűnj el, fohászok sötét éjszakája.

Piros kárpitú, vidám reggel jövel.

Deríts mosolygást a zord láthatárra.

Jer, a, szabadság hírszellőivel!

Oh tárd fel egy szebb világnak képét!

Lelkeink a büntetést leélték.

 

Oh a láncok oly kemények !

Kínos a vágy, bús az élet!

S a szabadság álma szép!

Melege van a napfénynek!

Balzsama a tiszta légnek!

S átölel a magas ég!

A boldogság édes üdve

Sosem volt még keblünkbe,

És az „eszme" mégis él!

Ez ég bennünk sosem szűnve;

Fényes képe sosem tűn le,

És varázsa oh mi mély!

 

Nagy isten, vesd ránk pillantásod!

Küldj nemtőt nyomorunkra!

Hallasd csak egy szív-dobbanásod,

S mi élünk benned újra!

Hitünknek erős sarja támad!

Édesebb lesz a váltság;

Szelídebb a kín és a bánat,

Forróbb a bús imádság!

 

Tűnj el, fohászok sötét éjszakája!

Piros kárpitú, vidám reggel jövel!

Deríts mosolygást a zord láthatárra!

Jer a szabadság hírszellőivel!

Oh tárd fel egy szebb világnak képét!

Lelkeink a büntetést leélték.

 

/Az első és az utolsó bekezdés három „!”-jelben különbözik. G./

 

 

1870. 142. Benedek Aladár: Szomorú időkben. (1870.)

 

Hát ez volna tán sorsa a világnak?

Oh boldog isten! az nem, nem lehet.

A nagy hajszában majd egymásra hágnak,

És mit hajhásznak? mind csak kenyeret.

A kedv, mosoly, köszöntés, kézszorítás

Mind, mind hazug ma; avagy mind beteg.

Pásztorregék! nagy tettekről beszélők,

S vándor dalok ti, hova tüntetők?...

 

Vagy ez volna tán sorsa a világnak?

Óh boldog isten! az nem, nem lehet!

E hangya-nyüzsgés még viharrá válhat,

Addig pedig csak gyűjtsünk kenyeret.

Hisz ami eltűnt, az visszajöhet még,

Álmomban én már láttam jeleket.

Pásztorregék! nagy tettekről beszélők,

S vándor dalok ti, hova tüntetek?

 

 

1870. 17. 202. Benedek Aladár: Feltámadnak a halottak!

 

„Feltámadnak a halottak!"

Így tanít az írás minket.

A szellemre nem húzhatni

Porladó halotti inget!

Mély a sírnak sötét szája,

Nehéz a föld, mit rá vetnek,

Oh de van az emberben, mit

Sehová nem temethetnek!...

 

„Feltámadnak a halottak!"

A mély sírok megrepednek!

És kilép az „eszme," amit

Sehová nem temethettek!

S hatalmával újra rombol,

Megáldván, kik benne hittek;

És a gonoszt széttiporja!

Így tanít az írás minket.

 

 

1870. 322.  Benedek Aladár: Ne feledjük

 

Ne feledjük, hogy kik valánk a múltban,

S hogy szívünkben apáink vére foly,

Ne nyöszörögjünk, hogyha tán bajunk van,

Rágódva titkon, mint a gyönge moly.

A mi csillagunk rettegést nem ismer,

Oh a mi sorsunk nem a béke, csend!

Minket tusára teremtett az isten,

S kik ezt tagadják: mind, mind vétkesek…

 

Oh légy bátor, mint őseid valának.

Fejedet tartsd fönn, hadd lássák szemed,

E szemeket mik hajdan fél világnak

Jósoltak egyként halált, életet!

Jövőd egén sok vészfelhő borong még

Hogy fennmaradj, sokat kell küzdened!

Ha nem csüggedsz, tán még eljön a jobblét,

De hogyha félsz, úgy végképp jaj neked!

 

Ne feledjük, hogy kik valánk a múltban,

S hogy szívünkben apáink vére foly!

/Azonos az első szakasszal. G./

 

1870.  30. 374. Benedek Aladár: Változik a lét folyása

 

Változik a lét folyása.

Változnak az érzemények.

Egyest úgy, mint milliókat

Hány-vet a sors és az élet;

Milliókat: új időszak,

Egyest: új tapasztalások;

De a rendszer örökké egy,

S az „ideál"-t el nem ássuk.

 

Változik a lét folyása.

Változnak az érzemények.

És az ember kevély mégis,

S szín kell a világ szemének.

Pedig aki ma kigúnyol

Egy hitet, egy eszmét, elvet:

Holnap talán ennél jobbat

Magának már nem is lelhet.

 

Változik a lét folyása.

Változnak az érzemények.

Hányféleképp áldoztunk már

A szerelem eszméjének?

Ösztön, inger, hősiség, bűn,

Álképzelem, vak imádat,

Volt ez eszme kútforrása,

S érte sokan meghalnának.

 

Változik a lét folyása.

Változnak az érzemények.

Nincsen semmi oly kicsinység,

Mi nyomtalan elenyészhet:

Utunkat megszakíthatja

Egy kis szellő, egy új csillag,

S egy kis féreg, egy kis ember,

Úgy lehet, egy földet ingat!

 

Változik a lét folyása.

Változnak az érzemények.

És az ember mégis mind, mind

Üldözi az ellentétet:

Azt kívánja, hogy mindenki

Mint ő, éppen úgy érezzen;

Templomban is „tudás"-t árul,

 S elvvel úszik elvek ellen.

 

Változik a lét folyása.

Változnak az érzemények.

Visszajöhet, ami elmúlt,

Mint aggnál a gyermekévek.

Koczka a vak sors kezében;

Események gyáva rabja;

Bohóc az Úr udvarában:

Ím az ,,ember" lelki arca.

 

Változik a lét folyása.

Változnak az érzemények.

Lehet: ki ina észt fitogtat,

 Holnap a szíve törik meg.

Okoskodunk, bölcselkedünk,

Színleljük az érettséget;

Kacagjuk a vértanúkat,

S tán mi is úgy érünk véget.

 

Változik a lét folyása.

Változnak az érzemények.

Egyest úgy, mint milliókat.

Hány-vet a sors és az élet.

Milliókat: új időszak,

Egyest: új tapasztalások;

De a rendszer örökké egy,

S az „ideál”-t el nem ássuk!

 

 

1870. 34. 426. Benedek Aladár: Európa vár. (1870. augusztus)

 

„Vértengerbe szakad majd a vér hosszú folyója.

Rettenetes napokat látok közeledni, minőket nem látott a világ!"

Petőfi

 

Európa vár. Ismét új vajúdás

Tart ébren millió s millió kebleket.

A népek sorsa új kockán forog.

Patakzik a vér! Ágyúk dörgenek!

Anyák keserve, hitvesek könnye,

Testvéri sóhaj mindhiába kél:

Az áldozat nő, s ezrek ajkiról

Bús halálhörgést s jajszót hord a szél.

 

S a várakozás nagy, nehéz, feszült

A kiváltságos gyilkolás folyik!

S míg föllázad lelkünkben, ami jó,

Bennünk egy sejtés visszahangozik:

Mit nem végzett be annyi ezredév,

S mit most két önkény hiú vágya kezd,

Nem válik-e üdvforrássá, miből

A népszabadság habja csörgedez?

 

Európa vár. Óh van mit várnia!

Nincs béke addig és nem lesz malaszt,

Míg milliók sorsát önkény végezi,

S míg minden keblet nem egy cél dagaszt!

A történetnek véres lapjai

Újra kihívják büszke szellemünk',

Mondván: „elég volt már az áldozat!

S jaj! hogyha díjat még soká nem nyerünk!"

 

Igen! elég volt már az áldozat,

Mit zsarnok-kény a puszta légbe szórt!

Mitől hízott a trónok vánkosa,

S mi csak az „ember" gyalázatja volt!  

E zsarnok-kény lesz, mely mig vetni vél,

Kelt földrendítő, véres nép-tusát!

És e tusának győzedelme lesz,

Mi letörli e föld gyalázatát!

 

Európa vár! vár egy szörnyű vihart,

Mely fölráz egy nagy, tespedt életet,

S mely az ítélet trombitájaként

Megharsan a „jók" s „gonoszak" felett!

S anyák keserve, hitvesek könnye,

Testvéri sóhaj hő imára vál!

Harsány himnusszal lesz a lég tele!

S csak igaz jogot űz majd a halál!

 

 

 

1871. 36. 450. Benedek Aladár: A vén szentképárus nő

 

…Szegény öreg! Szín vesztve csügg a sok

Szép olvasó is sorban;

Nem veszik' csak szegény búcsúsok

Különös szent napokban.

Ezek nélkül tán már az Isten is

Elhagyná e világot.

Ezt gondolhatja, bár nem mondja is,

S tovább szegi a vásznat…

 

…Mert hát a vásár nem megy ám sehogy,

Akármi olcsó minden…

 

…Ma  is elnézem gyakran a szegényt:

Ott ül, és varr szomorúan.:..

 

 

1871. 575. Benedek Aladár: Novemberben

 

Sárgul a lomb; a láb alatt már

Zörög a száraz falevél.

A nap a földhöz alantabb jár,

S ágyába, hajh! sietve tér.

S mégis oly szép az ősznek képe!

Mintha sóhajtaná csendesen:

„Csak a halálban él a béke;

A tapasztalás van velem!"

 

Csípős szél fú; oly jól esik, ha

Meleg szobába juthatunk,

Hol kandallón pattog a szikra,

S nem is vagyunk tán egymagunk.  

Bágyadt sugár száll ablakunkra,

S mintha csak ekképp szólana:

„Ami elmúlt, nem jő el újra;

Szép, szép a tavasz s nyár szaka"

 

Puszta a táj; a természetnek

Eltűnt zaja s költészete:

A madarak nem énekelnek,

S nem szól a lágy tücsökzene.

A patak is oly lassan lejt,

Mintha ez ülne homlokán:

„Elfáradok s megfogytam, mert

Sok sugárral kacérkodtam!"

 

Nyugodt az ég; a nap nem éget,

És a felhő nem rejt vihart:

Nincs zápor, mely a tarka rétet

Elmossa, az is oly kihalt.

Derül, borul, oly észrevétlen;

Szegény ég! azt gondolja tán:

„Miért lássák erőtlen éltem'?

Úgyis eleget hánykodám!"

 

Hűl, hűl a lég, a tél közelget;

Hírnökéül már itt a dér,

Mely szürkére fest mezőt, kertet,

Míg a letűnt nap visszatér.

Maholnap már ez is hiába

Jő s megy: fehér lesz kert s mező.

Mint a kiégett szív porán a

Szelíd, áldásos szemfedő.

 

 

1871. 638. Benedek Aladár*: Úgy meguntam

 

Úgy meguntam e szűk

S az ember napi örömét,

Hol kalmár-zaj kelt, hogyha virrad,

S lenyugszunk, ha az ég sötét.

 

Hol a tömegben annyi, legtöbb

Kenyérért izzad, hazudoz;

Hajlik a nagy, s a jó elárvul,

S feszeng, csal, dőzsöl a gonosz.

 

Úgy meguntam e hangya-képet!

Tűn a remény, elhagy a hit,

S a szeretet elrejtezik, hogy

Ne lássák sebét, rongyait.

 

Hol minden érzés, mint a koldus,

Nyomorból él, kegyet keres,

S ha nem talál: esd, amit, színlel,

S magára sem lesz érdemes.

 

Ki vágyom, ki, e szűk világból,

Hol apró még a nyomor is,

Félszeg a kín, s a bűn idétlen,

Ezért nincs is tán Nemezis.

 

Nagyságok fényes rengetege!

Fenségek anyja! jer,vezess!

Jer, oh te dicső, szent természet!

Te egyedül nagy és nemes!

 

S vigyél oda, hol zúg a tenger!

S orgonát ver a förgeteg!

Suhog, suhog a százados lomb

S derekát villám dönti meg.

 

Hol forr, dübörög az ős-örök tűz,

S piros lávája égre tör!

Vagy hol, egy kisded forrás futkos,

S híven, egy úton, egy patakba dől.

 

*Lásd a Függeléket

 

 

1871. 4. 42. Bényei Gábor: A kis árva

 

Ringy-rongy lóg a vállán,

Künn didereg szegény.

Alig áll már lábán,

Megfagy a könny szemén.

Hiába könyörög:

„Eressz be, eressz be!"

„Majd elhallgatsz kölyök!

Maradj az ereszbe'."

 

Hideg az idő, mint

A mostoha lelke.

Oh, ha édesanyja

A sírból kikelne!

Így sóhajt álmában

A didergő gyermek,

S fölsír örömében:

Többé ki nem vernek!"

 

Almában hő csókot

Hint rá édes anyja.

Pedig csak egy hű eb

Nyelve nyalogatja.

A nagy, lombos Bodri

Ilyen álmot hoz rá:

Megszánta, hogy ott rí.

Oda feküdt hozzá.

 

 

1871. 558. Beöthy Zsigmond: Az özvegy atya  

 

Ne hunyd be kék szemed', ne hunyd be,

Szép, jó kis angyalom;

Van, aki téged még megóvhat,

A mennyben hatalom.

 

Ki téged úgy szeret, s ölében

Félt s ápol, gyermekem,

Miért hagynál olyan korán el,

Nincs senkim más nekem.

 

Vigasztalódj'! szólt titkon egy hang,

Mely égből felelte;

Mely őt öledből átfogadja:

Az anyjának keble.

 

 

1871.  37. 462. Boránkovich János: Őszi dal

 

Száll a felhő, száll a daru keletre,

Zörren a lomb, hulladoz már levele.

Bár csak az én fájó szívem bánata,

Mint a levél, bár az is lehullana!

 

Borús a táj, sir a felhő felette,

Bú csügg rajtam, könny ragyog a szemembe'.

Hull az eső, hull a könnyem arcomon,

Eltűnt nyaram', boldogságom' siratom.

 

 

1869. 474. Bozzay Pál: Pusztaság a világ

 

Pusztaság a világ, kert az én kebelem,

Egyetlen virágja hervadó szerelem,

Hervadó szerelem bús árnyékú fája,

Könnyem nedvesíti, fájdalmam táplálja.

 

Kert az én keblem, gondatlan kertésze

Vajon melyik lehet: a szív-e, az ész-e?

Talán mind a kettő, s míg egyik ültetett,

A másik kitépte reményt, s emlékezetet.

 

És a kert virági pusztán elveszének,

Összetiporják őket zajgó szenvedélyek;

Mit állsz te még benne hervadó szerelmem,

Terhes remény-vesztett kínodat viselnem.

 

Elmúlt örömeid emléke nem éltet,

Oh hadd szakasztom ki e kínos emléket!

Él még bennem, noha illatját nem érzem,

Virági elhulltak, tövisétől vérzem.

 

Nem, ne távozz tőlem, ágyán gyötrelemnek

Hamarább lesz talán vége életemnek,

És mikor lelkemet majd ki kell lehelnem,

Akkor szállj el tőlem, hervadó szerelmem!

 

 

1869. 46. Csengey Gusztáv: Szép bosnya királylány

 

(Románc)

 

Piros virágok közt lágy fűre borultam.

Mulatozott lelkem szép daliás múltban,

Mulatott, álmodott piruló hajnalon,

Szerelem volt álma, hadd mondja el dalom.

 

Szerelmes hős Lajos magyarok királya

A bosnya királynál menyasszonyát várja:

„Költsétek, hozzátok, hosszú már az álom,

Szerelmes ébredtét oly epedve várom!"…

 

Kérdi csókos szóval magyarok királya:

„Ismersz-e, szeretsz-e, bosnya királylánya!"

 „Ismerlek, szeretlek! ha mindez nem álom

Szerelmes lovagom, koronás királyom.

 

 

1871. 30. 378. Dalmady Győző: Az erdő és a gyermek  

 

Ott a hegy oldalában,

A vén erdő aljában

Pásztorfiú mulat.

Bekiált az erdőbe,

És az erdő, a dőre,

Minden szót visszaad.

 

Kacagjon vagy jajgasson,

Pereljen vagy rikkantson

A bolondos gyerek:

Az erdő is akképp tesz,

Méltóságot nem érez,

Játszik és enyeleg.

 

Eredeti mulatság!

A juhok is hallgatják,

És ekképp szólnak:

„Vén erdő már, hiába!

A vénség a hibája,

Gyermek lett újólag."

 

 

1869. 282. Darmay Viktor: Örök gúny van

 

Örök gúny van a természetben,

Örök gúny rejlik mindenütt;

Egyik lapon fényes nagy eszmék,

Másik lapon meg gyászbetűk.

Ha olvasom, míg mély értelmét

Élőmbe tárják a sorok:

Szívem úgy fáj, mosolyognom kell, ha

Megőrülni nem akarok.

 

Minden, mi föl- s letűnt a földön:

Egymás paródiája csak;

A tavasz üde virulása,

S a lombok, mik lehullanak.

Ha egy szép költemény az élet,

Gúnyverse annak a halál;

Gúnyvers? igen, valóban az, mert

Kikacag és szívén talál!

 

Mi az akarat és a végzet?

A büszkeség és fájdalom?

Nem tűz-e, mely magát gúnyolja

Játszó árnyával a falon?

Nem kontár mű-e a teremtés?

Munkái oly idétlenek!

Egy isten alkotja az embert,

S a hitvány féreg öli meg.

 

 

1869. 282. Darmay Viktor: Céltalan bolyongás

 

Kietlen éj körültem mindenütt,

Szemembe egy halvány sugár se süt;

Vak ösztönöm vezet csak egy utón,

Hol, merre járok, én azt nem tudom.

 

Érzem, hogy rög van talpaim alatt,

Hallok rezegni szelíd lombokat;

Lelkemre száll kéjérzet, borzalom.

Szellő volt-e, kígyó-e, nem tudom.

 

Vagy látok, sejtek ingó árnyakat,

Sötét, mély tükröt omló part alatt;

Megállok néha messze távolon

S ne térjek-e még vissza, nem tudom.

 

Szívemre hajlik fáradt két kezem,

„Hol lesz nyugalmam?" félve kérdezem;

De csillag nem gyúl a felhők felett,

S én tovább viszem bús reményemet.

 

 

1870. 230. Darmay Viktor: Temetőben

 

Nem, mint mások könnyes szemekkel,

Búsulni ide nem jövök;

Nekem itt virul a boldogság,

Itt fakadnak az örömök.

Másnak nehéz, fojtó teher csak,

Nekem édes balzsam e lég;

A nagyság hogy megvérzi lelkem,

Vigasztalóm a semmiség.

 

Leülök a zöld puha fűbe

S oly elégülten dalolok;

A dal után el-elmerengek

S állnak a hideg oszlopok.

Az elhaló nap végső csókja

Ég márványhomlokuk felett;

Oh a világ hideg szívébe

Vet-e ily fényt a szeretet?

 

 

1871. 5.  54. Darmay Viktor: Visszatéréskor

 

Te kedves kis hajlék, ti mezők, ligetek!

Azt sem tudom én, már hogyan köszöntselek,

Édes szülőföldem!

Oly sok évnek múlt el oly sok szép tavasza,

Csak az isten tudja hányszor vágytam haza,

És haj, még se jöttem.

 

Ringass el itt, ringass édes álomképzet,

Érezze a férfi, mit a gyermek érzett,

S ha van seb: ne fájjon;

Holdfénytől kis ablak légy megaranyozva,

Emlékemtől, s te is egyszerű lakocska,

S minden e szép tájon.

 

Rég volt, hogy bölcsőmnél szólt dajkám meséje,

S szívemet megszállván lágy aléltság kéje,

Álmodom, hogy élek;

Rég volt, sokszor alig hittem már, hogy látlak,

Köztem és közötted, mint sziklák, úgy álltak

Az idők s az évek.

 

Nehéz pályán kellett, azóta küzdenem,

Melyen babér talán, de béke nem terem,

Nem enyhe nyugalom;

Melyet belém oltottál: a láng  mi bágyadt,

S fönn csapongó lelkem, mily erőtlen szárnyad,

Mily bús, beteg dalom.

 

Sokra megtanított ez az élet engem,

Önző színleléssel, hogy érzelmét elfedjem

A zaklatott szívnek;

De hogy rád gondolva, téged látva még csak,

Emléktől, örömtől egy könnyet se sírjak,

Arra nem tanít meg.

 

 

1871. 206. Darmay Viktor: Erdőben

 

Oh a magányt mindig oly nagyon szerettem,

Árnyas erdő árnyas lombjait felettem;

Tenger dagályából, ha felénk integet,

Szelíd nyugalmával, oly jó egy kis sziget.

 

Oly édes pihenni amaz ábránd-hitben,

Hogy mindenütt olyan ez a föld, mint itten;

Zajtalan üdvével átölelve áldó,

Elfáradt kebelnek enyhítő, dajkáló.

 

Mit is ér a világ nagy, hiú küzdelme?

Magát tépő érzés, meghasonló elme;

S annyi harcnak átka, hol a hűk elhalnak,

S gyáva népség örvend olcsó diadalnak.

 

Ott csak percek láza sejteti, hogy élünk,

Ott sok érzéketlen árny fut, szalad vélünk;

Ott örök bomlás van, s nincs, mi egy célt képez.

Itt legalább van még: fű, fa, ami érez.

 

Költészet, szent álom itt körüllebeg még,

És gyógyítja beteg szívem' az üde lég;

Virágos berekből hoz neki balzsamot

Boldog az, ki mindent, kit minden elhagyott!

 

 

Nyugat 1923. 2. Szabó Endre: Darmay Viktor 1850-1878

*

 

 

1870. 258. Dobó László: Eresz alatt

 

(1869.)

Házam falán a fecske fészkét

Ne bolygassátok, gyerekek!

Kiket talán másutt elűztek,

Én szeretem szegényeket.

Ki tudja, hányszor rakták újra

Sárfészküket a kicsinyek?

Mást bosszant tán, de én örülök,

Ha ereszemen csicsereg.

 

Csak tegnap készült el egészen,

És ti leütnétek ma már,

Hogy másutt újra gond közt rakja

Hajlékát a szegény madár!

Ti nem tudjátok megbecsülni

A fáradságot, gyerekek!

No, no, vigyázzatok, talán még

A sors is így, tesz veletek…

 

Kicsinyjeit tanítván szóra,

Hallgatnom őket jól esik;

Úgy érzem, mintha érteném a

Kicsinyek csicsergéseit:

A jó lakásért, őrködésért;

— Úgy hallom — hálát, zengenek,

S ígérik, hogy jövő tavasszal

Föl is keresnek engemet.

 

 

1870. 33.  414. Domo Pál: Egy katona levele Prágából kedveséhez

 

Prága, máj. 8. 1866.

 

Bús könnyeim folynak szomorú orcámon

Nincs, ki vigasztaljon idegen országon.

 

Nagy kőszirtek közé van szívem szorítva,

Hogy must nem láthatlak Beje falujába.

 

Gerlice madár is, mely párjától elvál,

Mindaddig kínlódik, míg halálra talál…

 

Örömmel fogadnám, kincsem, leveledet:

Hogy ki nem rekesztél szívedből engemet.

 

Mély álmodozások közt tűnődik lelkem,

Hogy el kellett jönnöm tőled, hű kedvesem.

 

Hogy ha leveleddel felékesítenél,

Boldogan hinném, hogy el nem felejtettél.

 

Akkor az én szívem boldogan elhinné,

Hogy hű maradsz hozzám, mint mondád, tudod-e?

 

Kívánok tenéked sok boldog éveket,

Áldjon meg az Isten, ne vess meg engemet.

 

Az levél csak halad, Szegény Pali marad!

 

Szolgálok k. KönigWilhelml-tefon Preussen 34-dik Infanteri Regement I-te Batalion 4-te Compániában, mint közvitéz

 

 

 

1869. 6. 74. Dömötör János: Tengerparton

 

(Skót ország, Portobello 1866. június.)

 

Tengerparton sétálgatok egymagam,

Honi nótát fütyörészget ajakam

S míg két lábam a homokban andalog,

Messze messze messze földre gondolok.

 

Édes hazám te forogsz az eszemben,

Rég ideje, hogy híred' sem vehettem,

Szellő, madár, magas égi csillagok

Ti rátok is mind hiába' hallgatok.

 

Pedig itt e ködös tájon maholnap

Vége van az örök kedvnek, mosolynak.

Hej hazulról csak egy árva levélke

Én istenem mi mindennel felérne!

 

Mi könnyű volt elbúcsúznom, elválnom!

Felhő, ha volt, mosolygó volt orcámon,

S bár egy-két szem könnyben úszott: indultam

S rózsaszínre jövendőmet rajzoltam.

 

Mások kedvét panaszimmal rontsam-e?

Hogy nem leltem, a mit vártam, mondjam-e?

Nem panaszlok; egy bús nóta hanginál

Megpróbálom elfeledni, ami fáj.

 

Panaszomat úgy sincs, aki értené!

Bánatomat úgy sincs, aki érezné!

Te tudod nap, aki jársz-kelsz, sugárzol,

Hogy az ember, ember marad akárhol.

 

Én is tudom, de bárhol is keresem,

Írt sebemre nem találok sohasem,

Csak egy délre szálló szárnyas madár szól:

Te csak te! de mi lesz szegény hazádból?

 

 

 

1869. 434. Dömötör János: A mi házunk

 

Jó ősi ház, melyben talán még

Apámnak apja lakhatott!

Itt vagyok, ha nyugtot találnék,

Ki vakmerőn tengerre szállék

S az út meghányt, megzaklatott…

 

Ím hold és csillag óva nézi

S reá védőn borul a lomb,

S ki mindezt áldással tetézi

Az úr a szívet úgy vezérli,

Hogy édes itt a nyugalom.

 

 

1869. 44. 598. Dömötör János: Egy látogatás

 

Jó derék öreg nő, azt hiszem vártatok,

Hosszú két év múlva itt vagyok nálatok;

S most is úgy fogadtok, mint hajdan, elembe

Egész háznép kijön a pitvar elébe.

 

Jól esik, jól esik, én nem is tagadom,

Szíves ölelésetek' hálásan fogadom,

Melegen viszonzom, és jól érzem magam,

Midőn küszöbödet átléptem boldogan…

 

Oh no hidd azt soha, ne reméld asszonyom,

Hogy e fájó mosoly újabb kín arcomon,

E látogatás sem családod' illeti,

De azt, a ki itt leng, habár a sír fedi.

 

Azt, ki bár másé lett, de mégis az enyém,

Azt, kinek ez árva téged nevez nevén,

 Azt, aki maga lett, bár sírva, áldozat,

Csakhogy boldogabbá tehesse házadat.

 

Add ide asszonyom kis árva unokád,

Ölemben, szívemen hadd játssza ki magát,

S ha már anyja keblén többé úgy som pihen,

Megnyugszik e forró s érte sajgó szíven.

 

 

1870. 230. Dömötör János: Rózsabimbó

 

Rózsabimbó kis kertemben,

A kedvéért kertész lettem,

Öntözgetem, ápolgatom

Reggel, délben, alkonyaton.

 

Ha kinyílik nem lesz árva,

Tövén, szárán nem vesz kárba,

Nem lesz árva, nem vesz kárba:

Van már, van már aki várja!

 

Nyílj ki, nyílj ki szép teljesnek

S ablakába oda teszlek,

S mikor ébred, oh tudom jól!  

Velem együtt egyet gondol.

 

 

Nyugat  1910. 9., 11.  BABITS MIHÁLY: AZ IRODALOM HALOTTJAI: Dömötör János

 

 *

 

1870. 10. 118. Dömötör Pál: Csak ő róla

 

Az agg nagybátya és nagynéne,

Kik otthon úgy várnak reám!

Kiket magához vett a háznak

Szelíd angyala, jó anyám,

E két öreg, a hála hangján,

Mely lelkük mélyéből rezeg,

Csak jó anyámról fog beszélni,

Ha majd tavasszal honn leszek.

 

Az a szegény nő, kinek élte

Nyomasztó gonddal van teli,

Ki eljárt hozzánk, és panaszlá:

A balsors folyvást hogy veri!

S ki telt kosárral távozott el,

S már csak örömtől könnyezett:

Ő is csak róla fog beszélni,

Ha majd tavasszal honn leszek…

 

S nem azt mondják-e majd emlékeim,

Ott, a szülőház kebelén?

Sokat köszönnek néki mások,

De mennyit köszönhetek én!

Ez édes, áldó szent emlékem,

S e könnyel terhes föllegek,

Sírjára mind velem borulnak,

Ha majd tavasszal ott leszek.

 

 

1870. 58. Endrődi Sándor: Küzdelem közt

 

Nyugalomról szóltok nekem,

Biztatgattok a magánnyal

 hol nincs más, egyedül csönd,

És a csendben csalogánydal;

Azt mondjátok, hogy majd ottan

Több örömöt ad az élet.

S csak a híre száll el hozzám

 Fájdalomnak, szenvedésnek….

 

Szélvész! hányd tovább hajómat,

Szaggasd össze vitorlámat;

Ne halljam még hírét sem a

Pihenésnek, megnyugvásnak,

Itt várom be, mikor az ég

Villámát fejemre küldi

Itt, e vészes tenger felett,

Akarok megsemmisülni!

 

 

1870. 614. Endrődi Sándor: Hazámról

 

Derülj fel képzetembe Hellász,

Hősök s művészek szép országa te!

Rajongok érted, látni vágylak,

S a kiket látok: nem mind hősök-e?

Megifjulok csatáid szent tüzében,

Szabadságért küzd mindegyik fiad.

Légy üdvözölve Hellász, én imádlak,

Te vagy az én hazám, Hellász, te vagy.

 

Faladnál állok büszke Róma,

Cézárod arca mért olyan borús?

Ne álmodozzatok sokáig,

Fel! A szabadság sír. Fel Cassius!

A koldusok falatja megdicsőül,

De Róma nem szível királyokat.

Légy üdvözölve Róma, én imádlak,

Hazám többé nem Hellász, nem; te vagy!

 

Kis ország, bérces halmú tájak,

Tündér szépségű Svájc, oh tűnj elém,

Gesslert utálom mondhatatlan,

Áldott nyíl, ronts át förtelmes szivén!

Itt lelkem is szabad szárnyakra kelhet

S a boldogság csókdossa arcomat.

Légy üdvözölve szép Svájc, én imádlak,

Hazám többé nem Róma, nem; te vagy!

 

Megyek Washington zászlajával,

Rabszolgaságot tűrni nem tudok.

Az uj világ határa szent még,

Remegjenek a zsarnok angolok.

Előre hős nép, győzni fog vezéred,

Az igazságnak bukni nem szabad.

Légy üdvözölve szent föld, én imádlak,

Nem Svájc te vagy az én hazám, te vagy!

 

Mi forr Parisban? Fel, te rab nép,

Fel, fel! Beteggé lett a vén világ!

Izzó zsarátnokot a trónra,

A levegő is eszmékért kiált!

Remegjen a föld, a vihar süvöltsön,

Ha Paris győz, a, fél világ szabad.

Légy üdvözölve Paris, én imádlak,

Te vagy az én hazám, Paris, te vagy!

 

Oh távol képek, tündérálmok,

Ne vonjatok, ne olyan messzire;

Van itt is egy hon, és e honban

Beszél még a Rákóczinak híre;

Egy ezredév küzdelme szól a múltról:

Mit tett e nép egy ezredév alatt.

Hazám, hazám, légy százszor üdvözölve,

Akiért élek, érzem, hogy te vagy!

 

De nem! szemem bilincseket lát,

Keresem: hol a régi, tiszta fény?

Tehetetlen árnyak kelnek jajra,

Hűs, metsző szél vág mindünnen felém,

Nyomasztó lég ez itten; árva lelkem

Rebbenj ki börtönödnek ablakán;

Repülj, szállj s ott, hol nincs más, csak szabadság,

Ottan pihenj meg, ott az én hazám!

 

 

1871. 166. Endrődi Sándor: Bolyongok

 

Bolyongok tarlott földek bús avarján,

Bolyongok némán, egyes egyedül;

Lelkem csüggedten hajtja szárnyait le

S bánata habjain alámerül.

A fájdalomnak ünnepnapja van ma,

Szívem is félve dobban, érzem, érzem,

Reája, mint tengerhab sima parton

Alázatos lesz fennkölt büszkeségem.

 

Az égen fellegek, vihar a földön,

Reszketnek a lomb-vesztett, árva fák

S mint akit gyilkos kétség vérig gyötrött:

Komor, setét, búsongó a világ.

Nincsen madárdal, puszta lett a tájék,

Úgy el van minden, minden itt hagyatva;

A titkos árnyat többé nem reménység

Egy vesztett múltnak sivár álma lakja.

 

Álmok, mikért a gyarló szív rajongott,

S miken kihűlő vére melegszik;

Vonzó nyugalom, mit vigasztalásul

Fáradt lelkeknek a sors maga küld;

Édes szerelem nyájas napvilága,

Mely egykor szívem intő fénye voltál:

Ah, tűnjetek fel! Jertek újra élni,

Hadd érezzék föl én is lángotoknál!

 

Látom, hogy bölcsességem nem vezethet

S töprengő elmém célra nem segít:

Úgy állok, mint a védtelen hajós áll,

Ki a szélvészre bízza kincseit;

Egy pillanat még, vagy már annyi sem kell

S a zúgó örvény összecsap felettem.

Szelíd remények, hagyjatok csalódni,

Még forr az élet ifjúsága bennem.

 

E csüggesztő sötétség fátyolán át

Törj át, te tiszta, békítő sugár,

Amelyre szívem jobb órák hitével  

Már oly régóta s oly hiába vár:

Jer, mosolyoddal, lelkem szebb világa,

Angyal, kit imádságom szárnya föd bé,

Sződd boldog álmaimba kedves arcod

Szeretlek! Ne váljunk el soha többé!

 

Nézd, mily varázsa s bája van nevednek,

Mily engesztelő arcot ölt az ég!

Mily üdvözítő lesz a terhes élet

S üldött /sic/ hitem mily büszkén lép eléd!

Neveddel megszépül a föld köröttem,

Csak szívem reszket annak hallatára,

Reszket, mint szentegyházban, zenehangnál

Az oltárlámpa elhaló sugara.

 

 

1871. 31. 390. Endrődi Sándor: Falun

 

Elhagytam a város önző, vad lármáját,

Békés födél alatt, csöndes falun élek.

Szívem sebe nem fáj, nincs panaszom többé,

Újra feltámadnak bennem a remények.

Ez a tiszta napfény, mely a lombon reszket,

Ez a balzsamos lég meggyógyítnak, érzem.

Trónod előtt állok örök, szent természet,

S mosolygó arcodat gyönyörködve nézem.

 

Hiszen a te trónod nem királyok trónja,

Hol csak szolgaérzés hajtja meg a térdet,

Melyhez alázattal és cifrán kell lépni,

S büszkén, emelt fővel odalépni vétek:

A te trónod előtt megjelenhet bárki,

Ráborulhat bátran szerető szívedre,

Te nem utasítasz senkit el magadtól,

Aki melletted van, nincs az számkivetve…

 

Hozzád jöttein én is dicső, szent természet,

Mellemnek sebeit magányodba hoztam;

Bálványok díszítik a világ oltárát:

Itt altató dalhang, enyhe nyugalom van.

Sárral szennyezték be lelkemet, arcomat,

Tetszhalottá tettek a szégyen keservi.

Idejöttem hozzád, hogy higgyek tebenned,

S megtanuljak újra remélni, szeretni!

 

 

1871. 83. B. Eötvös: Végrendelet

 

Ha majdan átfutottam

Göröngyös utamat,

S hova fáradtan érek,

A sír nyugalmat ad:

 

Márványszobor helyébe,

Ha fennmarad nevem,

Eszméim győzedelme

Legyen emlékjelem.

 

S ha majd kijöttök néha

S megálltok síromon,

Zengjétek el a legszebb

Dalt néma hantomon.

 

Magyar dalt, lelkesítőt,

Melynél a szív dobog.

Tán halva is megértem

S keblem hevülni fog.

 

És sírjatok egy könnyet

Barátotok felett:

Dalt érdemelt, mert költő,

Könnyet, mert szeretett.

(1847.)

 

 

 

1871. 290. Gáspár Imre: A távozó

 

Kék fellegekből, messze-messze,

Utánam néznek a hegyek,

Ők napsugárral csókolóznak.

Beszéljenek, ha elmegyek.

 

Lassan-lassan torló habokkal

Sokáig elkísér a Vág,

Halkan regélget, majd egyszerre

Fölsír s gyorsan utamba vág.

 

Csak hadd megyek. Charmettes *) ölében

Sem látok én virágokat;

Naphoz szálló kerecsenyekről

Tudnék dalolni én sokat.

 

Ne kérdjétek: hová visz utam;

Utánam néznek a hegyek,

Aranyozott kék koronával.

 Beszéljenek, ha elmegyek!

 

*Rousseau bájoló magánya.

 

 

1871. 354. Gáspár Imre: Vén harang

 

Kis harang kong únos untalan,

Vágy pihenni már nagyon;

A visszhang is kigúnyolja,

Amint tompa hangja kong.

 

Hányat kísért már a sírba!

Mennyi bűnt és mennyi kínt!

Emlegetni, tudni is fáj:

A vén harang tudta mind!

 

Érti-e vajh még a jaj-szót?

Tudja-e kik laknak itt?

Ah! halálról, másvilágról

Rég elzengte dalait.

 

Akác-erdő közepében

A kis Emmi sírja áll.

Mikor vitték: vén harang te,

Be szomorút kongtál!

 

 

1871.  49. 452. Gáspár Imre: Vándordal

 

Vándor-bot van kezemben,

Vidám dal ajkimon;

Ki mondaná: hogy halni,

Hogy halni készt kínom?

 

Megáll a dalos vándor

Idegen bérc-fokon,

Szemközt a honi ormok.

Kik állnak azokon?

 

Talán lengő kendővel

Feléje intenek,

S könnyes szemekkel ők is

Rá áttekintenek.

 

És a mi sajog szívükben:

Az mind, mind fáj nekem,

Bűvös-bájos hazugság

Az én víg énekem!

 

 

1871. 38. 497. Romhányi.  Költői beszély. Második ének.*) Írta GYULAI PÁL.

 

1.

Oh-honvéd, honvéd, haj! e névben

Hány honfi-emlék könnye forr

Század valál egy rövid évben,

Dicsőség, fény, gyász és nyomor.

A honfi-szellem szült világra,

A hon veszélye fölnevelt;

Erős karodban szabadsága

A sírig hű védőre lelt.

Küzdöttél a sors ellenére,

Patakként omlott szíved vére,

Dicsőit élet és halál,

Győzőn, legyőzve hős valál!

 

2.

Szent örökünk lett hű emléked,

Egy élő, büszke fájdalom,

Melyben vigasz, önérzet ébredt

S átrezdült szíven és dalon.

De kocka fordult, lánc lehullva,

S miért te véred áldozád,

A szolgaság húsz éve múlva,  

Ismét szabaddá lett hazád:

S ím emléked már nem kímélik,

Mindenre jó eszköznek vélik,

S hogy szenvedj mit nem szenvedtél,

Kizsákmányol pártszenvedély…

 

•) Az első ének megjelent a „V. U." 1869. évi folyama 40—41. számaiban.

Szerkesztő

 

GYULAI PÁL VÁLOGATOTT MŰVEI - MEK

http://mek.oszk.hu/04900/04968/html/01.htm

 

 

1869. 12. 154. Illyés Bálint: A pallos és a kard

 

 Lovagteremben ékesen,

Sorban az ódon falon

Sok drága fegyver függ fenn,

S szögletben egy sötét halom.

Középen, mintegy tükörül,

Hol ívbe ment a bolt fala

Sugárzó fényt hintvén körül,

Egy széles pallos függ vala.

S hogy elhangzott az estharang,

S sírból kikelt az éji nesz,

Teremben is csendül a hang,

S szól a pallos a többihez:

 

„Hallom susogni minden éjen át

Közöttetek a versengés szavát,

Önérdemét hirdetvén mindenik,

Sok csőcselék, miként hetvenkedik.

Tőr és gyilok titokba' mit teve,

Miként röpült a nyíl gyors vesszeje,

Mint döngeti az izmos harci bárd

Sok büszke várnak százados falát….

 

És láttam a föld parány emberét,

Mi nagy, ha egyszer fölemelkedik!

Nézd ezt a vért, mely rozsdaként ereszt,

Ezrek szívéből egy ontja ki ezt!

Bérencek ők, s ez félisten vala,

Csudákat tőn lelkének általa.

Oh láttam annyit! miért beszéljem el?

Fölírva rám a múlt betűivel,

S ragyog fölöttem, mint az égi fény.

A szent szabadság kardja voltam én!

 

Szolgálva így nemest, dicsőt, nagyot,

Népek szívében eszménykép vagyok,

És látni vágyik újra fényemet,

Míg téged borzadással emleget.

Hagyd fényedet! letűnt örökre már,

Míg rám dicső kor szebb jövője vár!

Zsarnok hátalom szétömlő hóhalom,

De a szabadság örök hatalom."

 

 

1869. 22. 294. Illyés Bálint: A titkos kéz

 

(Egy csüggedő barátomhoz.)

 

Tagadja bár a kishitűség,

Én látom a titkos kezet,

Mely életünk homályos útján

Fénylő csillag gyanánt vezet.

Sötét éjfél borul reánk bár,

S utunk tövis közt tévedez:

Ne félj, ne félj, vándor-barátom!

Nem hagy el soha téged ez…

 

Tagadja bár a kishitűség,

Én látom a titkos kezet,

Mely életünk homályos útján,

Fénylő csillag-gyanánt vezet.

Sötét éjfél borul reánk bár,

S utunk tövis közt tévedez:

Ne félj, ne félj, vándor-barátom!

Nem hagy el soha téged ez!

 

 

1869.  47. 642. Illyés Bálint: Változik itt minden

 

Változik itt minden, koszorúját a föld

A tavasz kebléről ősz ölébe dobja,

Lágyan ring a szellő, majd haragja felhők

Szilaj paripáit kergeti robogva.

Változik itt minden, a könnyből szivárvány,

S a mosolyból bánat rezgő könnye válik,

Csak te maradnál-e, mint a néma bálvány,

Te ne változnál-e, oh ember, halálig?

 

Szép tavasz mosolyog feletted is, ne hidd,

Hogy örökké tartson ifjúságod éke!

Vágy, remény, szerelem, mi édesen hevít,

Alig veszed észre, hogy magát leélte.

Tarka képzetidnek hímes lepke-szárnya

Összezúzva, törve, alig-alig szállhat;

Tűnik, tűnik a nap, és növekszik árnya,

S homlokodon megül, mint sötét búbánat!

 

Változik itt minden. Mit teremte egy kor:

Szépet, nagyot, dicsőt, elnyeli a másik.

Épít, épít ez is, tán fölépül egykor?

Hasztalan! felé már a sir szája ásít!

Nem is vár időre, maga őrli a fát

A parányi féreg, hogy omoljon porba.

Maga dönti le az ember a szent oltárt,

Melyre annyi égő áldozatot horda.

 

Változik itt minden, kit ma zeng az ének,

Holnap a gyalázat mocsarába dobva.

S hol a máglya égett, Husznak, Galilének:

Ott emelkedik ma a dicsőség szobra.

Egy marad örök csak, minek vége nincsen:

Önzésed, óh ember, mely mindent besároz.

S a te nagy szerelmed, oh hatalmas Isten!

Mely fölemel ismét a porból, magához.

 

 

1870. 27. 334.  Illyés Bálint: A hír

 

Bűvésznő, varázsbotoddal

Ki uralgsz a földtekén,

Látva bűverőd hatalmát:

Féllek és csudállak én!...

 

Te a könnyű lenge pelyhet

Sziklává varázslód át,

Orkánná az enyhe szellőt,

Bérccé a rónák porát!

 

 

Kitalálod, amit gondol,

S mit nem gondol ember-agy

Szemeidnek nyitva minden,

S te a titkok titka vagy!

 

Oh bűvésznő!  gyarló ajkam

Még beszélni sem meri:

Mint az urnák, van hatalmad

Semmiből teremteni!

 

Szárnyad is van és sebesebb,

Mint a sasnak szárnyai.

Egy határról más határra

Perc alatt tud szállani.

 

De azért csak bőregér vagy,

Bújsz a naptól szerfelett.

Mert az éjnek vagy szülötte,

S mert hazugság jár veled!

 

 

1870. 27.  334.  Illyés Bálint: Ez az élet

 

Ez az élet valóban egy

Komédia, nem más,

És mi benne mind megannyi

Jámbor komédiás

 

Nevetünk a más kedvéért,

Bárha szívünk reszket,

Átkot mondunk minden szentre,

S hányjuk a keresztet.

 

Sírunk is a más keservén,

Amíg örül lelkünk,

Mégis hiszünk könny s mosolynak,

Amit mástól nyertünk.

 

Pedig amíg ámítunk mást,

Más meg minket amit.

Bölcs az ember, szent igaz! de

Kréta nélkül számit.

 

 

1869. 28. 378. Kuliffay Ede: Szomorú temetés

 

Gazdag koporsót visz a halottas szekér,

A pompával a gyász mily szépen összefér!

Szomorú egy pompa, a gyász pedig hideg,

Nézzétek, ha nem hiszitek.

 

Bársonyos koporsó, ezüstös szemfedő,

Aranyszöges írás, tündöklő fényt vető,

A négy ló gyászleple majd a földet éri,

S szerető szív nem kíséri….

 

S jöttek a feledett szegény atyafiak

Tisztességet adni a holt zsugorinak;

E pazarlást látván, ha nem lenne halva,

Tudom, hogy most szörnyet halna.

 

Viszik a koporsót feledés sírjába,

Könny nélkül borítják a hantokat rája.

Hát az örökösök? víg tort ülve, éppen

Osztoznak az örökségen.

 

 

1870. 518. Lévay József: Gyászoló poharak

 

A nyájas baráti asztal

Most is áll még és vigasztal,

Hölgye kedves, ura jó;

A kis hajlék szívesen int,

Benne a szív megpihen, mint

Enyhe révben a hajó.

 

Ámde ott benn a kis házban,

Látom én, hogy mégis gyász van

S tűnőben a sugarak,

Felhő borong fent az égen,

A dal sem úgy szól, mint régen:

Gyászolnak a poharak…

 

 

Töltsünk üres poharába

S öntsük ki a föld porába;

Tán megérzi azt a holt.

Titkon hadd lebegjen ő itt,

Akit e kis kör dicsőit,

Akit gyászol: Tompa volt!

 

Miskolcon, Tompának, Lévaynak, s többeknek egy közös s szíves barátjuk, T. L. kinek házánál többször megfordultak, a baráti kör tizenkét tagja számára ugyanannyi poharat metszetett, mindeniknek nevével, s ha összejöttek, mindenik a maga nevére jegyzett pohárból ivott. A tizenkét pohár közül a Tompáé maradt először gazda nélkül. Erre vonatkozik a szép költemény. Szerkesztő

 

*

 

 

1869. 16. 210. Lukács Ödön: Erini

 

Haragszik Mahomed,

 Komor lelke-teste,

Oly borús, mint tél fölé egy

Ködös őszi este.

 

Nagy Konstantinápolyt

Mind hiába vívja,

Hajh, vitézi hullásának

Vereség a díja.

 

Bosszúját kin töltse?

Reszketnek vezéri,

Nagy fa is ledűl, ha

A villám megéri.

 

Kivált a nagyvezér

Veszi gondolóra

Borzadozva gondol

A selyem-zsinórra.

 

Nagy szultán haragját

Mivel engesztelje?

Viszen neki ajándékot,

Miben kedvét lelje.

 

Ezüstnél, aranynál,

Gyémántnál drágábbat;

A legszebb húriját

A kerek világnak….

 

 

 

1871. 39. 486. Lukács Ödön: Szülőföldemen  

 

Ím, itt vagyok, hová rég vágyva-vágytam!

Itt vagyok ismét szülőföldemen.

E róna, e táj, e kisded falucska,

E fejér házak, mind kedves nekem.

Rég ismerősök a fák, lombjaikkal

Felém hajolva úgy köszöntenek.

Dúdolj körültem vidor esti szellő,

Leheld szívembe régi kedvemet…

 

Ott a kerek tó! rajta még a csónak.

Jertek barátim ringassuk magunk!

Csak tegnap volt tán a hogy abba hagytuk.

Mi most is olyan gyermekek vagyunk!

Egy vészes álom volt csak, mely azóta

Lekötve tartja ifjú lelkemet.

Dúdolj körültem vidor esti szellő!

Leheld szívembe régi kedvemet.

 

De jertek immár, ott benn a szobában

Szívesen várnak a jó öregek;

Közöttük is újabb gyönyört találok,

Ha velők a múltról beszélhetek!

Gyermek vagyok, ismét a régi gyermek!

Sirok, örülök, élek, nevetek.

Jer bor, barátság! s még egy pillanatra,

Leheld szívembe régi kedvemet.

 

(Kocsord, július 15. 1871.)

 

Kocsord község Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, a Mátészalkai járásban.

*

 

1871. 29. 366. Marikovszky Gábor: Úgy vagyok én

 

Úgy vagyok én, mint az a fa,

Mit a villám meghasogatta;

Se virága, se levele,

Semmi nyara, örök tele.

 

Jött a tavasz, kosarával;

Erdőn, mezőn, völgyön által

Hintve lombot és virágot.

Szegény fára rá se' szállott.

 

Jött a madár rakni fészket,

S látva nyomát ott a vésznek,

Egy rövid kis dalt se' mondva

Szállt tovább, viruló lombra.

 

Eljött régi ismerőse:

A szellő is; de most ő se',

Még az ég se' hint rá enyhet,

Szegény fa! Mindegyre senyved.

 

Lesz-e, hogy még tömött lombja

Között, dalát madár mondja?

Fájó sebét elfeledve,

Kivirul-e régi kedve?

 

 

 

1869. 615. Medgyes Lajos: A segesvári téren

 

…Holdas éjen bűvös lantot tartva

Vérző árnyat látsz bolyongani;

A költő az, a hős ifjú költő

Fel szokott a sírból rontani.

És a lantot

Pengeti az éjben,

Haragvó tűz

    Lángolván szemében.

 

 

1871. 414. Medgyes Lajos: A természet

 

Oh szent természet! szent természet!

Hozzád vonz lelkem egyedül;

Fönségedben az istenséget

Szemlélem leplezetlenül;

Templom a völgy, oltár minden halom:

Letérdelek, s némán imádkozom.

 

Jósige szól a kakukk-szóban;

Bűvös dalt zeng a fülemile;

Versenyre kél minden bokorban

A szárnyas nép víg serege;

Ám a pacsirta túltesz mindenen,

Buzgó dallal a felhőkig megyen.

 

A lombok inganak a széltől,

S titokszerűn susognak;

A virágok üde kelyhéből

Illat-sóhajok szállanak;

A forrás vize halkan csörgedez:

A természet néma imája ez.

 

Kéklő ívén a nagy templomnak

A nap fönségben tündököl,

Eletet, áldást tőle kapnak

A milliók mindenfelől;

Fény tengerében fürdik a világ,

ö tartja fönn a földnek oszlopát.

 

Éjjel virraszt a halovány hold,

S a fehér fényű csillagok,

Varázs-világban úszik az égbolt;

A mennyország lemosolyog.

Titkos szózat érinti lelkemet,

Érzem létem a csillagok felett.

 

Kebledre dűlök szent természet,

Fogadj, fogadj el engemet:

Égő szívem hiába vérzett,

Nem értenek az emberek;

Vég-napjaim körödben töltöm el:

Irt, s enyhet vár e zaklatott kebel.

 

 

1869. 18. Nagyiday: A rozzant pince

 

Kidőlt az oldala, borzas a fedele,

Régóta is küzd már a forgószél vele,

Nyitva van az ajtó, minek is a lakat?

Mikor a lejáró homloka beszakadt.

 

Egy pár korhadt donga széjjelszórva benne,

Legalább a lóca letörve ne lenne,

Az is le van törve, az ablaknak pedig

Utolsó darabját otthon most égetik…

 

Így járt veled pince, szegény öreg gazdád,

Estelenként gyakran eljárogat hozzád.

Elbeszélget halkan kedves emlékivel,

Maga sem tudja tán, hogy vájjon mit mivel?

 

Roskadoz a pince, roskadoz az öreg,

Helyét már sokáig egyik sem állja meg.

Porrá lesz mindkettő, s hamvaik dombjára

Fölfut a feledés sötét folyondárra.

 

 

1871. 1. 2. Nyilas Samu: Puszta ház

 

Mivé lett, mily puszta e ház!

A kerítés széjjel szórva:

A ráfutott borostyánt is

Elhordták a szelek róla;

Mintha innen

Minden élet kihalt volna.

 

Az enyészet vett itt lakást,

Némán hallgatnak a falak,

Tudják, hogy már nemsokára

Összedőlnek, leomlanak;

Pedig hajdan

Vidám zajtól hangzanak…

 

Ott van még az ülő pad is,

Hol az öregúr olvasott

Óra hosszat pápaszemen,

Ha néha egy könyvet kapott:

Hanem már most

Könyvet, mindent ide hagyott!

 

És az öröm elment vele;

S azóta már pusztul minden ,

S maraszt engem bár a régi

Sok szép emlék, megyek innen!

És egy fájó

Könnyet viszek szemeimben.

 

 

1871. 218. Nyilas Samu: Ha nem leszek

 

Ha nem leszek, akik most szeretnek,

Azok se lesznek egykoron:

Őrköve az emlékezetnek

Fog-e majd állni síromon?

 

Minek állna, mi haszna lenne?

Az is végre elporlanék;

Porló kövön az én nevemre

Ne találjon más ivadék.

 

Drága márvány, arany fölírás

Hiúság a halál után;

Letörli az idő, ha nem más,

S a nagy többség bámul bután.

 

Nevem ne legyen írva kőre,

Nyugalmat úgysem adna az.

Fuvalmasan s lágy álmot szőve

Szálljon síromra a tavasz.

 

Hozzon rá minden év virágot,

Lágy pázsitot, zöld takarót:

Rezdüljenek az akácfák ott;

S árnyuk védje a szunnyadót.

 

S az akácok dús lombozatán

Pihenjen meg a holdsugár

Szöcske szóljon a bokrok alján,

Dönögjön a szálló bogár.

 

Zengjen fölöttem este, reggel

Az éneklő fülemile;

Ott rakva fészkét hozzám közel

A temető gyepűibe.

 

Szülőföldem szabad fecskéi

Nyáron át látogassanak,

S gyermekkoromból egy-egy régi

Boldogabb napról szóljanak.

 

Szavuk hozzám tán majd lehallik,

Mint egy áldó vigasztalás;

A rózsafő síromra hajlik;

S korán nem éri hervadás.

 

És ősszel is, mikor lesárgul,

Marad bokrán pár zöld levél,

Mely későn is, midőn aláhull:

Szálló illatban lebben el.

 

 

 

1871. 218. Nyilas Samu: Ócska bútor

 

Ócska bútor, portól lepve.

Nagy karosszék, vén ereklye.

Letették a ház-sarokba,

Vagy inkább csak le van dobva.

 

Ócska bútor, színe hagyó,

Nem is a fő helyre való.

Kiszolgált már két családot,

Piros színe fakót váltott….

 

Ha szólhatna, beszélhetne

Ez a rozzant vén ereklye,

Elmondaná, a mit látott,

A családi boldogságot…

 

Ott volt ő az első nászon,

Az első csók-csattanáson;

Többször látott halotti gyászt,

S testvérek közt megosztozást.

 

S ő mint hitvány bútordarab

Egynek ráadásban maradt.

És azóta le van dobva

Becstelen a házsarokba.

 

 

1869.  38. 514. Pásztói: Csörgő-völgy

 

Zúg a patak lent a mélyben,

A záportól hogy megáradt;

S a bozót úgy csörög a szélben,

Mint ahol szellemek járnak.

 

Két elűzött tündér lakja,

Elrejtőzvén, ezt a völgyet,

Őrzőjük a völgy patakja

S a lehajló lombos tölgyek.

 

Zápor közt és vad viharban

Keresi őket a többi;

Két szerelmes nyomát gyorsan

A megeredt víz elönti.

 

Az üldözők napsugárrá

Válnak és úgy leskelődnek:

De a sűrű lomb elzárá

Minden fénytől a mély völgyet.

 

Hallgatózni hát leülnek

Vad virágok hűs kelyhébe;

S meghallják a menekültek

Suttogását: cél elérve.

 

Harangvirág ekkor csendül

Megszisszen a kígyó hagyma,

Aszott kóró inog, lendül

Csörg és a vészt hírül adja.

 

Rá kezdik a sűrű lombok,

Sóhajtoznak és remegnek;

Fut a patak, mint a bomlott,

Szívébe a rengetegnek.

 

Milyen zsibaj, zsongás támad!

Bejárja az egész völgyet;

S az üldözők csak ott várnak,

Mit sem halinak, mérgelődnek.

 

Szép leányok, szép menyecskék,

Ha ilyenkor erre jártok,

Ne hagyjátok el a mesgyét,

Egy-egy tündér les reátok.

 

 

 

1870. 30. Pásztói: Ha meghalok

 

Ha meghalok, ne tegyetek

Koszorút a koporsómra,

Hogy színének tarka gúnyja

A halottat ne gúnyolja.

 

Hiszen ott fog sötétleni

Mély gyásztól árnyazottan,

Szenvedésim tövisből font

Koronája a magasban….

 

 

1871.  15. 178. Pásztói: A tündérek halottja

 

Csöndes volt a nyári éjjel,

De vihar dúlt bent szívemben;

Paripám vitt árkon, bokron

Cél nélkül a rengetegben.

 

Egyszerre csak megállt a ló,

Földbe gyökeredzett lába;

Soha, soha ilyen látványt!

Virágos völgy fűs aljába!

 

Rózsafelhők lágy dunnáján

Halvány ifjú kiterítve;

A tündér úgy sir fejénél,

A ki őt romlásba vitte…

 

Sarkantyúba kaptam lovam,

S az nyerítve rohant vélem;

Csak úgy hányta patkós lába

Szikráit a szikla élen.

 

Már biggyesztik csókra ajkuk

S szétfoszlik az egész látvány.

S hogy eszméltem, fönt állt ménem

Az Ördög púpos hátán.

 

 

1871. 43.  534. Pásztói: Hazatérés

 

Mindent láttam, mit arany teremthet,

Vakító fényt, csodás palotákat;

Megszédültem nagy bámulatomban  

De kicsiny volt nékem az világnak.

 

Láttam ezrét kalmár embereknek,

Kik nyüzsögnek, mint egy hangya zsombék;

Kik fáradnak, építenek, rombolnak,

S újra kezdik, ha a ház szétomlik.

 

Hallottam a hárfát és Aeolé

Hitvány doromb hozzá, zengzetével.

Én még nagyobb tökély után vágytam

És lelkemet ez nem bűvöli el.

 

Láttam a vért patakokban folyni;

S midőn kihűlt a dicsőknek vére:

Poraikból fakadott babéron

Hízott meg a győzők harci ménje.

 

És én nekem mind ez elég nem volt,

Mint az „örök-zsidót" űzött vágyam;

Előre csak, gondolám; hisz minden

Olyan gyarló, mit eddig találtam.

 

S hogy elfáradt az üldözött vándor:

Százados tölgy árnyékában dőlt le;

Eltűntek a tökéletlen képek,

Szülő-földe dallal üdvözölte.

 

Magas tervek helyett, hideg keble

Felmelegült édes anya nyelvén;

Futó csermely vize megifjítja

S futott vele ő is, dalra kelvén.

 

S midőn a nap alkonyodni készült,

Haragos szint vetett a világra,

Lebukott, és így jutott eszembe

Minden nagyság végzet-teljes átka.

 

De feljött a hold a csillagokkal,

Furulyaszó olvadt be a csendbe,

Gyermekkorom emléki fölkeltek,

S nyugalom szállt megfáradt lelkemre.

 

 

 

 1871. 49. 610. Pásztói: Búcsúhangok

 

— Okt. 31. —

 

Hull a könnyű bánatos szememből;

Bércen, völgyben oly szomorú csend ül —

Hiába, hiába!

Zagyva, mikor látom újra partid?

Hol pitypalatty, gerle-bugás hallik

Füzesid aljába'.

 

Itt ringatott ifjúságom álma:

S bár csalódtam: tőlem messze szállá

Álmaim tündére;

Nem érzem úgy szörnyű veszteségem,

Fű, fa, virág vigaszt ada nékem,

Kínomat megértve.

 

Megismert az erdei madárka.

Tudta: szívem elhagyatott, árva;

 Enyhítő dalt zengett.

Furulyaszó, pásztortüzek fénye

Virrasztottak csillagtalan éjbe'

Avval, a ki szenvedi.

 

Oh! ezek a kínos boldog órák

Rám a jövő rémképeit szórják;

Mi történik vélem?  

Ne zúgjatok sárga őszi lombok!

Valahogy csak én is elbolyongok,

S a végcélt elérem.

 

Búcsúzni jössz te is őszi napfény?

Míg a bérezek árnyai alatt én

Szellemeket látok.

Ti vagytok mind, kikről énekeltem,

Kiket áhít ábrándozó lelkem,

Fényes tündér-lányok!

 

Ott ül a köd fent a hegynek ormán,

Mellette a bagoly röpkéd lomhán,

Sir a Csörgő völgye

Hamar volt, hogy ti is megtudtátok:

Hogy engem is megfogott az átok,

Hogy meg vagyok törve.

 

Ne hívjatok hó-vállú tündérek!

Ti hozzátok el már úgy sem érek  

Csuk szívem reped meg;

Boldog volnék, közöttetek járván

Ha meghaltam volna csókok árján  

Mért nem öltetek meg?

 

Vagy talán ti kísérni akartok?

Ne hagyjátok a ligetet, partot;

Ki vigyázna rajok?

Csillag és hold itt minek ragyogna?

Fű, fa, virág kihalna mind, hogyha

Ti eltávoznátok.

 

 

 

1871. 106. W. Rajka Teréz: A szülői házról

 

  (December 1870).

 

Nem rég voltara otthon, s ismét haza vágyom,

A jó szülőt, testvért magam előtt látom.

A kicsiny szobában.

Édes apám olvas, a leánykák kötnek,

Így telnek órái az unalmas estnek

A tél zord szakában.

 

Az udvart, a kertet vastag hó takarja;

Csendes a föld álma, rég elhangzott zaja

A víg, meleg nyárnak.

A ház bátor őre alszik odújában,

Üresen áll fészke az eresz aljában

A hű fecske-párnak.

 

Ott van most az élet a meleg kályhában,

Ropog a tűz, lángol, míg a gerendában

A szú lassan őröl.

A vén fali-óra közbe-közbe kettyen,

Az öreg kályhával beszélgetnek ketten

Elmúlt jó időről.

 

Midőn még a háznál kis gyermekek voltak,

Volt lárma, zaj, játék, nevettek, daloltak;

Vége van már annak! .

Midőn együtt ültek évek előtt nemrég,

Népes volt az asztal, ha nem is jött vendég;

Most fél annyin vannak.

 

Nem egy vihar rázta a kis család fáját,

Elvonta fölötte gyilkoló kaszáját,

ölt, pusztított, sértett.

Bár eljött az idő csoda balzsamával,

Gyógyított, de még sem vihette magával

A sebet, mely vérzett

 

Nehéz gondtól őszült jó öregapának,

Most is nyomja lelkét az a fájó bánat:

A hű nő emléke.

Oh hisz a családnak fénylő koronája,

Melytől ékes volt az öreg ifjúsága,

Sírba van már téve.

 

Csak ott zajong az élet, a tűz a kályhában.

Két árva leányka dolgozgat magában.

A szú lassan őröl.

A vén fali-óra közbe-közbe kettyen,

A öreg kályhával beszélgetnek ketten

Elmúlt jó időről.

 

 

1870. 20. 242. Soós Miklós: Kikeletkor

 

Elevenül már a kopár rét,

Feltámadás halál után.

Az egyhangú, bús, zárt szobáért

Kiengesztel majd, dal, virány.

A homlok, a szem, ah! kitisztul

Gondból, fellegből, mint az ég,

Bús szív erőt nyer a vigasztól,

Mely előtt eddig zárkózik!...

 

 

1870. 20. 242. Soós Miklós: Sírja mellett

 

Sírja mellett, ha megállok,

Rám borulnak régi álmok.

Bús emlékek, édes képek

Sorba kelnek, újra élnek.

 

Alkonyuló nap világa

Rózsa-fényt vet a világra:

Szemem égbe, arcom égve

Fürdik könnyek bús vizébe.

 

Illatával a virágnak

A síron is szellők játszanak;

De az árva, mindig árva,

Koldus rongyba', dús ruhába'!

 

Este száll a temetőre

Elbúcsúzom újra tőle

Régi álmok szerteszállnak,

Régi kínok újra várnak!

 

 

1871. 622. Soós Miklós: Özvegynek

 

Úgy szeretnék mulatni véled,

Derűs, sugaras tárgyakon;

Fűzni kedélyes, víg beszédet,

Boldog körben, mint egykoron.

De most, erről szó se lehet már

Veled szemben; már nem lehet;

Mint hegytetőn bús, ködlepett vár,

Tűnődői öngyászod felett!

 

Felhőben, ködben, azt ne gondold

Azért, hogy rád nem ismerek!

Ismerem a bút; értem: mit mond

Az őszi táj s hervadt berek.

Nem félek már a fájdalomtól;

Magamnak is volt; van elég.

Gyász érti a gyászt, s ha panasz szól,

Fájó szív hallja meg elébb…

 

Úgy szeretnék mulatni véled

Derűs, sugaras tárgyakon:

Ím, hangod reszket s bús beszéded

Virágtalan mezőkre von.

Mily változás: hol szép napokban

Leltél virágot, s gyöngyöt is;

Nincs többé gyöngy, virág nincs ottan

Számodra, csak rög és tövis.

 

Úgy szeretnék mulatni véled

Derűs, sugaras tárgyakon:

De hajh, még e dal is, mivé lett:

Merő sötét és fájdalom!

Jó özvegy: hozzád énekemből

Részvét szól, vigasz nem ragyog:

Nincs sugaram; borús egemről

Csupán felhőket adhatok!

 

 

1869. 8. 98. Szász Károly: A gavallér-politikusok

 

(A Kisfaludy Társaság által jutalmazott szatíra.)

 

Ki venne valamit ma komolyan?

Szóljunk nyíltan, az idő sem olyan!

Szívvel-lélekkel valamit? Haha!

 „Mindent csak félig," a kor jelszava.

Sőt félig is sok, tizedrésznyire

Tesz mindent a modern kor embere,

S ha csöppet sikerül valami tette,

Már azt hiszi, magát megerőltette.

 

Felületes világ ez a mai,

De mulatságos, meg kell vallani.

Mindenki: minden s mégis senki: semmi.

Semmit se tesz, bár nem szűnik tenni-venni.

Falun: az ember gazda egy kicsit,

Többet hever még, hisz oly jól esik.

Egy kicsit vasút- vagy egyéb bizottmány,

Egy kicsit szolgabíró vagy viceispán,

Megye- vagy egyház-gyűlést látogat.

Egy kicsit olvas és pipáz' sokat,

Ennél dühösben egyet űz csupán:

Politikát, bor mellett, délután…

 

S a többi, és a többi! Így sosem lesz

Am vége! Fél konc papiros kell ehhez!

De oh, milyen megnyugtató tudat,

Hogy ím a sors ily sok hű fiút ad

Ez annyit sújtott, sors-rongálta honnak,

Kik új fényt elborult egére vonnak.

Mert eddig is szűk agyú pártvezérek,

Vén táblabírák, pedáns doktrinerek.

És vaskalapos politikusok

(Kikből bizony volt már fölötte sok!)

Voltak, kik tönkre a hazát tevék.

Keljen nyomukba most új nemzedék:

Haladni a világgal, a divattal,

És küzdeni gavallér-öntudattal,

Nagy bizton úszni a felületen,

A mély érzés szavára siketen,

Nevetni a meggyőződés szavát

Ezek mentik meg, — várd csak! — a hazát!

 

( A teljes vers több, mint egy teljes oldal, 4 hasáb. G. )

 

 

1870. 2. Szász Károly: Év végén

 

Keselyűként, szárnya meg se lebben,

Észrevétlen száll a gyors idő.

Tűnnek évek, nyílnál sebesebben,

S tárt kapuval vár a temető.

 

Görbe út visz bölcsőnktől odáig,

Majd virány, majd szirtek közt vezet.

Hajladozva szedjük gyöngyvirágit,

Szédülünk a mélységek felett.

 

S bár mosolyog körülünk enyhe zöldség,

Vagy ha utunk zord vadonba vitt:

Ólálkodva kísér a gyűlölség

S ránk röpíti mérges nyilait.

 

Óva, védve fogja kezeinket

S nyájasan kísér a szerelem.

A reménység fehér zászlót lenget,

Biztat s megcsal, s biztat szüntelen.

 

Délibábja csillogó vizébe

Megfürödni hív a képzelet.

Benne ring, — míg távol, — a nap képe,

S mire odaérünk, vége lett!

 

Száz ködvárat rak a csalfa ábránd,

S romba dönti, alig építi:

Beduinként, ki fölvonja sátrát

Éjszakára, s reggel szétszedi.

 

Fut a hegy s völgy, vadonja s viránya,

Elmarad, alig hogy szembe jött;

Minden lépten új s új panoráma

Kél s süllyed el szemeink előtt.

 

S ennyi tűnő s múló változásban

Észrevétlen száll a gyors idő;

Köd előttünk, nyomunkban meg árny van,

S tárt kapuval vár a temető.

 

Ott az árnyak még sűrűbbek lesznek,

Földig hajlik a setét falomb,

A füvön az éj harmatja reszket,

S mindent elföd a mély nyugalom.

 

Oh, ne bánd, ne bánd! s a véghatárnál

Egy könnyet se ejts az életért;

Áldd, ha benne egy szívet találtál,

Mely odáig híven elkísért!

 

 

1870. 478. Szász Károly: Franciaországhoz

 

Oh, meggyalázott hős, nagy Franciaország,

Sárral dobáljak büszke homlokod'!

Szégyentől, dühtől lángol, sápad orcád  

E foltot tűrni, ah, meddig fogod?

Első valál a nemzetek sorában,

Nagy és hatalmas, dicsőség neved;

S most itt heversz a gyalázat sarában,

Szán jó barát, ellenség kinevet.

 

„Ne hagyd magad', erőd' szedd össze sebten !»

Lélegzet fojtva kiáltunk feléd,

Fél térdre rogyva vívsz kétségbe esetten,

A nagyvilágon egy lélek se véd

Ki fényt hintettél szerte a világba,

S széttördeled népek bilincseit:

Egy kar se mozdul éretted, hiába!  

Nyomorod napján senki sem segít.

 

Hálátlanok! De semmi! Franciaország

Megállni egymagában is elég;

Bár fél világot ellened toborozzák

Wörth, Metz Sedan véres csatapiacán,

Bár az ellenség földeden tiport

Nem tégedet győztek le, hős oroszlán,

Csak ketrecednek őrét, a bitort.

 

Érzi veszélyét, érzi, s még se merte

Kinyitni rostélyodnak ajtaját,

Tágítatni örvödet, és védelmedre

Nemes lelkedre bízni félt magát.

Nehogy, ha börtönöd megnyílik újra,  

Egy percig elfeledve a veszélyt,

Csak elnyomódra gondolj, s a bosszúra,

S először őt tépd szét,  a gyáva félt!

 

Jobban félt tőled, mint az ellenségtől!

S mint győzni gyönge, halni gyáva volt.

Földön megvetve bolyong, ellökve égtől.

Fut most s nevén örökre ég a folt.

Te is száz sebből vérzel bár miatta,

De többé már nem tartja láncodat.

Rázd meg sörényed', erdők büszke vadja,

Erős oroszlán, légy megint magad!

 

Föl hát csatára, büszke Franciaország,

Ne hagyd a szégyen foltját magadon!

A viadal hevétől égjen orcád

S nyerj diadalt, vagy essél szabadon!

Körül a népek szívszakadva nézik,  

Nem ver szívünk, lélegzetünk eláll

A legdicsőbb nép hogy küzd, és hogy vérzik,

S mi lesz a sorsa: élet vagy halál?

 

*

A porosz–francia háború 1870–1871 között zajlott le a Porosz Királyság által vezetett német szövetségesek és a Francia Császárság között. A békét Majna-Frankfurtban írták alá 1871. május 10-én. Németország megszerezte Elzász és Lotaringia vidékét, ezen felül ötmilliárd aranyfrank hadisarchoz jutott.

 

 

1871. 522. Szász Károly: Csokonai szobrának leleplezésére

 

(Debrecen, 1871. okt. 11.)

 

40 arany pályadíjat nyert költemény.

 

Kelj föl, sírod beomlott padmalából,

 Mit az időnek lassú árja mos,

Amint mély medrű lejtőjén aláfoly,  

Hatvanhat éve alvó víg dalos!

Kelj föl, ha enged (mely oly súlyosat nyom

Sírod felett): a durva vas lobor,

S mely még súlyosabban ül a torha hanton:

Amelyben éltél, a vas durva kor!

 

Vas volt a kor, oh költő, melyben éltél.

Dörgött az ég fenn, döngött lenn a föld.

A nap csatát, rémeket hoz az éjfél,

Távol s közel villám fut, vész üvölt.

Ketté hasadt, derékon, Európa,

Láng s füst gomolygott a nyilas felett;

S húsz év telek: a mélység éhes torka

(Holtakkal tömték!) a míg tele lett…

 

Mint hajó-törtnek enyh színébe' kékül

A szikla, min sajkája összetört:

Átélt kínjával a szív úgy kibékül

S mosolyra készt csak, a mi rég gyötört.

Elmúlt csaták vészétől, mondd, ki retteg?

Ha magad' szebb jövőn vigasztalod,

S  békét-adó halhatatlan isteneknek

Ió Paeánt zeng győzelemdalod

 

Ió Paeánt nevednek is, nagy költő!

Kit sors nem tört meg, sir sem födhet el.

Hantod' taposta már két-három öltő,

A jelen, ím, dicsőítve ünnepel.

Nagy sokaság gyűl városod piacán,

Sír-helyeden mozdul a néma rög.

Ki győztél sors, idő, ítélet harcán:

Ím szobrod áll és koszorúd örök!

Juhász Gyula: Io Peán!

Az esti szürkületben
Fehérlik még az abrosz
S opálos szőke bor vár.
Anakreon, poétám,
Hadd olvasok ma tőled!
Valaha rég sok őszöm
És nyaram tovaszállott
S vén bibliotékában
Olvastalak - tanulván.
Hej ezer éves, édes
Mámor borát nem érzem…

 

 

1871. 47. 586. Szász Károly: Toldy Ferenchez

 

1871. november 12-kén, írói pályája ötvenéves évfordulóján

 

Barátid s tisztelőid serege

Ha itt zaj nélkül üdvözöl:

Mért kél visszhangja országszerte

S zeng „éljen" távol és közel?

Nagy bérc az ötven év, min állasz,

Számánál több még érdeme,

S nagy bércről messze zeng a válasz,

Lenn bármi halk szó rezzene.

 

De mért ne mondjuk hangosan ki:

Mit tettél félszáz év során?

Hogy érdemet nem gyűjtött senki

Úgy mint Te, dicső veterán!

E félszáz év alatt minden nap

Zöldebbé tette koszorúd',

S te ma is dolgozol, mint tegnap,

Bár fődre szürke dér borult…

 

A nagy műért, min ötven éve

Hűn dolgozol, szívünk remeg.

De mosolyogva fenn az égbe'

Néznek le rá az istenek.

S rád ím, csodás kegyelmük árad,

Hogy ki ne dőlj, hogy meg ne aggj;

Ki mindig fárad, s el nem fárad:

Ősz-fürtű ifjú csak Te vagy!

 

A sors-kegyeltnek mit kívánjunk,

Akire ég ily keggyel int?  

Élj, örök-ifjú veteránunk,

Amit kezdtél, végezd be mind!

Bár kezeid csak másnak fonják:

A koszorú legyen Tied!

Tetőzd be nagyjaink panteonját,

S arany tollal írd rá Neved'!

 

Toldy Ferenc (1805. –1875.)

 

*

1869. 366.  Szemere Bertalan: Születésnapom

 

Ismét fölvirradt hát születésem napja!

Negyvennégy egész év, csaknem egy fél század.

Múltam csak bút adott, jövőm is ha azt ad.

Éltem képe kígyó, mely farkát harapja;

Isten óvjon tőle

Keserv poharától. ittam már belőle.

 

Körülnézem magam, elborul homlokom,

Melyen lakom, a föld, ez nem édes hazám,

Mely nép körültem él, mind idegen hozzám.

Látja, de nem kérdi: miért búslakodom?

Száműzött s idegen

Lévén, nem köszönt, s ha köszönt, csak hidegen…

 

Egy gyermekem van még, de a temetőben!

Kimegyek sírjára, szakíték egy rózsát,

Ki száműzött, annak virágot más nem ád

Nehéz üldözéssel ily terhes időbon,

Más nem ád, csak a holt,

Születésem napján ez egy bokrétám volt..

 

 

1869.  20. 266. Szemere Miklós: Kedvteléseim

 

(1846.)

 

Az én kedvteléseim egyszerű örömek,

Elzárt magányomnak mezei virági.

Az élet gyümölcsfa; mit nyúljak magasra!

Földig lehajolnak hozzám termő ági.

Én is barangoltam szerte e világon:

Fénylő csarnokokban, tengeren, síkságon.

A bolygó vándorból végre remete lett,

Magas bércek között, csergő patak mellett.

 

Felkapom vésőmet, s fúrom és faragom

Hangos kürtjeimre vadászképek sorát:

Habzó szájjal s vadon repülő fülekkel

Mint űzik ebeim a bércek szarvasát;

Majd öreg kant metszek, görbe agyarakkal

Mint küzd az éhségtől ádáz farkasokkal;

S most, leontott zergét sziklára terülve,

S egymásra vijjogó ölyveket körüle.

 

De mindezekkel én lángolóbb ösztönnel

Csatázom az erdők sűrű vadonában,

S az elejtett vadak marcona fejeit

Falamra függesztem kedvem nagy voltában;

  Lobogó tüzénél éji szenelőmnek,

  Ingó nagy árnyaik midőn fölmerednek,

  S a rémítő fejük mozogni látszanak,

  Ábrándos lelkemre gyönyört árasztanak.

 

Költészetem! te is bérezek virága vagy,

Szirmaid mohos szirt tövében főseitek,

Téged a vadon mély csendé, s lombja éjén

Áttörő nap piros sugári neveltek,

Forrásod szomjas vad körme fakasztotta,

Vadmézed zsengéjét aggott tölgy csorgatta,

A méhraj, lelkemet mely körülszárnyalja,

 Odvából kizúdult gondolatim raja.

 

S ha midőn bánat ér, vidor cimborák közt

Viharzom át az éjt, míg künn fergeteg dúl,

Köztük, mint a holt szén-égő szenek között,

Elsötétült kedvem újonnan felpirul.

   Mit is búslakodjam! virít még a jelen:

   Édes bor, tüzes ló, mosolygó leányszem;

   Még könnyen haragszom, még könnyen békélek,

   Gyűlölt még a halál, édes még az élet.

 

Édes még az élet! virító berkei

Miatt könnyen tűröm szurdaló tövisét,

Hisz a vadász úgyis megszokta, hogy olykor

Tövisek szaggassák vésznek tárt kebelét!

   S én nem is óhajtok mindig boldog lenni,

   Édesebb: tövis után rózsákon pihenni,

   S miket én szaggatok, miket én kedvelek,

   Vadrózsák, a melyek mindenütt teremnek.

 

 

1869. 23. 310. Szemere Miklós: Dalnoktársaimhoz.

 

Ez a vén főid: régi zárda!

Be rideg haj! be komor!

Ki tűrhetné, ha nem volna

Benne szép lyány, édes bor!

 

Dalnoktársim! e zárdában

Én vagyok a fő apát!

Vígan, szerzetes barátim!

Fel, fel ki-ki poharát!

 

Bort s szerelmet! Az őröm e

Sötét földön úgy pirul,

Mint a rózsa, mint a barát

Titkon kámzsájára szúr.

 

Bor s csóktól a mámoros szóm

Itt a földön mennyet lát;

Botlunk bár, ha forró szívből

Eredt, isten megbocsát!

 

Vígan! míg bort ád a pohár,

S a szív édes örömet.

Maholnap a sír: ó sötét

Csuklya, űrébe temet.

 

Dalköltők! mi e zárdában

Szegénységet esküvénk!

Kincs helyett: bor, dal, leányka,

Mirtusz, ennyi a miénk!

 

Sírunk fáján zöld repkénytől

Fedve nyugszik majd a lant,

S mi, borág és rózsalombbal

Koszorúzva ott alant.

 

 

1869. 46.  626. Szemere Miklós: A szárnyaló idő

 

Az idővel én, hajh! hogy ne szálljak perre:

Mikor oly sok bajt hoz az öregemberre!

Nem hogy tisztelné a vénséget! kínozza!

Gonosz csínjainak se vége, se hossza!

Fondor tetteit, ha sorra elgondolom:

Nevetek is rajtok, el is szomorodom.

 

Mit vétett az öregember néki vajon?

Hajlott derekából hogy sarlót csináljon;

A fejéből: rostát, rajta lyukat szakasztva,

Hogy mit csak belé szórt, mind áthulljon rajta;

S fogait, sorjában kirántsa szeszélye,

Még a bölcsességnek fogát sem kímélve.

 

Mi az öregtest már? roskadozó tanya!

S a kegyetlen idő, roskadozni hagyja;

Elrongyolódott ujjas, s ő meg nem foltozza;

Összetörött fazék, s ő meg nem drótozza,

Hiszen átégett már — úgymond — az oldala,

Melynél úgy forrt, pezsgett, a tűznek általa!

 

Vérünk víg csermelyét megfagyasztja télre

Hamvat szór szemeink ragyogó üszkére;

Az emlékezetre pókhálót von újjá;

A szerelem égő mécsesét elfújja,  

Elfújva, de rosszul, nincsen jól kioltva,

Még sokáig búsan füstölög kanóca!...

 

S mintha nyoszolyója voln' az idő: végre

Menyasszonyruhát ad a leroskadt vénre:

Halott inget! s így szól gúnymosollyal szája:

Jaj be illik reád, halál vén mátkája!

Talpra! megzendült már táncra hívó hangja

Vidám menyegződnek: a templom harangja!

 

Hah, gúnyos vén idő! örök-bolygó zsidó!

Melletted száz éves agg is csak csecsszopó;

Sőt, midőn e földgömb még bölcsőben reng,

Lábad már milliárd év óta kereng,

S mert, életed soha nem múlandó, örök,  

Vén cimboráidat így kell-e gyötörnöd!

 

S még a poétákat sem kíméled, zsarnok!

Még engem is rútul megcibál a karmod!

Hát, nem tudod-e, hogy Apolló apánk a

Poétákat örök ifjúságra szánta?

S te, mégis aggságot mérsz ránk vad szeszéllyel!

Hogy mersz így packázni a dal istenével?

 

 

1869. 654. Szemere Miklós: Isten és ördög

 

A költő egy versére is

Büszke, melyet jól alkotott,  

Hát még ezer csillaggömböt

Teremteni, mily dicső dolog.

 

Forgatni e földet a nap

Körül oly sok ezred óta,

Könnyen, mintha e föld csak egy

Szélben forgó porszem volna.

 

S mint mozog a leves, midőn

Tányérjába fú a gyermek:

Habjait egy lehelettel

Zaklatni fel a tengernek.

 

Szalmaszálra az alkotó

Erőből egy csöppet venni:

S szappan-golyóként, belőle

Új földgömböt teremteni.

 

Percig fénylik, s már szétpattan,

(Millió év, egy perc — istennek!)

S csöppjei, megannyi gömbbé

Önmaguktól kerekednek.

 

Az időnek anélkül, hogy

Elszakadjon — fonalszála

Folyton folyva sodorul a

Végtelenség orsójára…

 

S mint poéta, olykor-olykor

Versre, dalra is fakadnék,

Az igazmondó ördögből

Derék kritikusom válnék.

 

Mulatságul: fölidézném

Barátimat a költőket,

Illyés-próféta szekerén

Hordatnám az égbe őket.

 

Ezek, legrosszabb versem is

Borzasztóan magasztalnák:

,,Mily mennyei vers ez! nem szült

Ilyet soha még e világ!"

 

Magamban mint mosolyognék!

Hiába! — az ember ilyen!  

Ezer közt — egy: ki hatalom

Előtt valót szólni merjen!

 

Ha szilárdak lakhelyévé

Akarnók e földet tenni:

Ki kén irtani e gyomot,

S más emberfajt teremteni.

 

 

1870. 350. Szemere Miklós: Dalforrások

 

Dalforrások, fénnyel, árnnyal,

Egy kútfő, de ezer ággal!

Nézd, itt ennek dús forrása:

Pór-vityillók vidulása;

S poharuk mi? agyag-szilke,

Bükkfakupa, pásztortülke.

 

Dalforrások, fénnyel, árnnyal,

Egy kútfő, de ezer ággal!

Mit nyújt e szent forrás? üdvöt,

S mennyre viszi fel a földet;

Jámbor hívő balzsamenyhe  

Fehér liliom ivó-kelyhe….

 

Dalforrások, fénnyel, árnnyal,

Egy kútfő, de ezer ággal!

Halld! e folyam haza-szerte

Zuhog harsog, vészt hirdetve,

Hű leventék bús haraggal

Merik habját, ércsisakkal.

 

Dalforrások, fénnyel, árnnyal,

Egy kútfő, de ezer ággal!

E végsőé: tűzbérc habja!

Égő lángját mennyre csapjai

Csak óriások merítik meg,

Koporsó az ivó-serleg!

 

Az első sor a 11 versszakban megegyezik. G.

 

*

 

1870. 37. 466. Szemere Miklós: Az öngyilkos

 

1842.

 

Őt a fájdalom ölé meg,

S én, a lelketlen tömeggel,

Nem dobok követ sírjára

Ki tudja, egykor nem ez lesz-e

Ensorsom is!

 

Tiszteljétek azt, ki a balsorsnak

Üldözöttje:

Tiszteljétek, a boldogtalant!

A bércnek tölgye, mely villám tüzében lángol,

S a kínokban égő ember.

Szent legyen előttetek!

Őket isten, sújtó kezével,

Magának választotta ki!

 

E vérző halálos seb,

Melyet mélyen ütött saját kebelén,

Csupán végsője a sebeknek,

Miket e földön hordozott ő.

Ti, csak ez egyet látjátok, szívéből

Sötét patakban ömleni;

A többit, mit az élet vágott rajta,

Elfedte hallgató kebele.

 

Nagy harcot vitt ő:

Embernek harcát az istennel!

Mit kacagtok:

Hogy küzdő térde végre összeroskadt,

Mit kacagtok, ti nyomorult, ti gyáva férgek?

Ti, kiknek ember előtt is meghajlik

Gyönge térdetek!

Ti, kik reszkettek összetörni

Az ember-fonta rabbilincset is!

Míg ő, a büszke, a nagy,

Erős karokkal tépte szét a láncot,

Mellyel ama hatalmas szellem

Rabul az élethez kötötte őt

 

Oh, nemes, kiszenvedett barát!

Ismertem én keblednek gazdagságát!

De az vesztedre volt csupán!

Fájó szíved kincsekkel terhelt sajka volt,

Csodáljam-e, hogy elmerült

Éltednek zajló, vészes tengerén!

 

Ha sírod dombját holnap

Keresni fogja első éj után: a hajnalcsillag,

S egyetlen siratod: az ég harmatja,

S azt, a sírok közt, honnan

Szívetlen embertársaid kizárták, nem találja,

Hozzájuk így szólandok:

Nézzétek! amott távol domborul az,

Kórok, tüskék között,  

Magában, elhagyatva, számkivetve,  

Mint egykoron lakója!

 

 

1871. 53. 666.  Szűcs Dániel: Ó év estéjén

 

Tölts bort, sötétet, mint a rémes éj;

Áldozzunk a halál sir-szellemének,

Nekem ma csak bús dolgokat beszélj

És zengjen ajkadon gyászos sir-ének.

Kiket több ezredév ónálma nyom

Sirasd el a dicső hősök halálát;

Egész világ egy roppant sírhalom

Az éveket, melyek jönnek, ne számláld.

Földből jövünk, a föld alá megyünk;

Ez hegyre száll, az mély barlangba téved;

Csak egy napos virágszál életünk:

Búsuljunk, búra is kevés ez élőt!

Folyjon sírodra ó-év! könnyem árja

Sok drága szív van e nagy sírba zárva.

 

 

1871. 53. 666.  Szűcs Dániel: Új évre

 

 

Kedves vendégem, új év! üdvözöllek,

Virágot, csókot szórva homlokodra;

Oh léssz-e hű visszhangja énekemnek,

Melyben feléd repül lelkem rajongva?

Oh légy dicsőbb mint minden földi szépség,

Szebb, mint a szépségnél is szebb dicsőség,

Szemedből egy aranykor képe fényljék,

Melyben lépjen testvéri frigyre föld s ég.

Csókold meg ily tündérfényben hazámat,

Csókodtól teherbe esnék völgye, halma;

Csókold meg sorra a gyengéd arákat: Csókodból millió kellem fakadna.

Míg széppé fest az ábránd s képzelet:

Dicső valóvá ész, erő tehet.

 

1.     

 

Múlt és jelenből él a nagy jövő, hidd,

Hatvan század kincsén ül a jelen,

Ez e kincset jövőbe átvivő híd

Híd a jelen, jövőbe lépsz ezen.

Jelen s múlt lesz jövőd is nemsokára;

Ha múltad elveszett: van még jövőd:

A nap leszáll, ismét ragyog sugara,

S a vész lecsillapul, mely üldözött.

Ébredj! ki eljátszád hiún idődet,

Felajzá tán nyilát rád a halál!

Használd, mi a múltból még visszajöhet;

Hibáztál? a  hibán okulhatál.

    Keresd meg a jövőn, mit múltad elvett,

    Különben veszve vagy, kövesd az elvet.

 

2.     

 

Ma vár, reményi bolond, tétlen, tunya,

Pedig nincs még előkészítve semmi;

Vásárra megy, s nincs pénze, áruja,

Fát sem nevelt, s gyümölcsét véli szedni;

A ház alapját sem vetette meg;

Tetőt csinál a csak képzelt falakra:

Győzelmet vár a vérszomjas sereg,

Bár fölrobbant alatta a tűzakna.

Okos remény ritkán csal vagy soha,

Amit reménylesz, az ég, az év megadja,

Ha végezed, mit a nap rád róva:

Hű munka az okos remény alapja.

    Pórul jár a bolond, ki mert szelet vet,

    Vihart arat, s őröl merő keservet.

 

 

1870. 670. Tompa Mihály: Gyilkos fenék

 

  (Néprománc.)

 

Gyilkos-fenék malom volna, ha volna,

De a víz is régen elment alóla,

Egy kis madár fel nem száll a fűzágról,

Ott énekel a Virágné lányáról.

 

Virág Zsuzsi járt egyre a malomba,

Lent töretett: estig szépen lefonta;

Búzát is őrt, a lisztjét megsütötte,

Virág Zsuzsi a szép molnárt szerette.

 

Vidd haza csak kincsem ezt a lisztlángot,

Úgy megenném egy kis molnár-kalácsot!

Éjfél után várlak majd a zúgónál,

Siess rózsám, hej, bárcsak már itt volnál!

 

Nincs holdvilág, sáros az út, fú a szél

Itt a kalács, szívem molnár, csak egyeli

Nem kell nekem sütnöd, főznöd, se magad,

Itt a zsilip, jó mély a víz ez alatt!

 

Jaj, meg ne ölj! félek én a haláltól,

Mi lesz szegény, ágyban fekvő anyámból!

Zúg a zsilip, nem hallik a lány szava,

Nem látni a gyilkos dolgát éjszaka.

 

Zúg a zsilip, a víz esik, kanyarog,

Zúgásától nem nyughatik a halott;

Fázik szegény, nem jó ott a hidegen,

Harmadnapig késik, vár még odalenn.

 

Feljön akkor, kifekszik a porondra,

Mondd meg ki volt a gyilkosod? megmondja .

Úgy megyen a csendes földnek ölébe,

Kíséri nagy jajszóval a szüléje:

 

Gyilkos molnár száradjon el a kezed!

Gyilkos malom apadjon el a vized!

El is száradt a vesztő-fán a keze,

El is apadt réges régen a vize.

*

Tompa Mihály összegyűjtött költeményei.

Hat kötet, a költő arcképével, életrajzával, s jegyzetekkel. Kiadták barátai: Arany János, Gyulai Pál, Lévay József, Szász Károly. Ára a hat kötetnek 7 frt 20 kr

 

 

 

1871. 246. P. Tóth Kálmán: A zászló-tartó

 

Megesküdött. s közébe adták

Az uj, fölszentelt lobogót;

A csata-kürtök megharsannak,

Dobok verik a riadót.

Előre ! hangzik a kiáltás,

A zászló friss széltől dagad.

Megesküdött a zászló-tartó,

És esküjéhez hü marad.

 

A kardok csengnek, vér patakzik,

A kis csapat bátran rohan.

De az ellen sűrű sorától

Folyton fogy, száma untalan.

Elvérzenek mind, még csak ő áll,

Körülte bőszen zúg a had.

De megesküdt a zászló-tartó,

És esküjéhez hű marad.

 

Kardot ránt s vív kétségbe esve;

Baljába fogja zászlaját.

Keblén, fején csapás találja,

De kincsét még sem adja át.

És harcol és küzd, míg végtére

Ledől egy vég-döfés alatt.

Mert megesküdt a zászló-tartó,

És esküjéhez hű marad.

 

Még zászlaját keblére vonja,

És forró csókja éri azt,

Sebére rá borítja, nyomja,

Mint balzsamos mentő tapaszt.

„Tudjátok meg," szól gyönge hangon,

Melyet vonagló ajka ad,

„Megesküszik a zászló-tartó,

És esküjéhez hű marad!"

 

 

 

1871. 142. Udvardy Géza: A diadal napján

 

Zajong a varos, riadoz a nép,

Pazar fényben úsznak az ablakok,

A mámor lángja lobog mindenütt,

Az arcokon a kéj tüze ragyog.

Megtért a harcból a hatalmas úr,

Eltelve gőggel, büszkén, boldogan,

Lábainál, mint diadalmi jel,

A megvert ellen széttört kardja van.

 

És a nép boldog, és a nép ujjong,

A megtért harcos nem érzi sebét,

Az özvegy nem sír, nem koldul az árva,

Hisz' van fény, pompa, királyi ebéd!

És a nép boldog, és a nép ujjong:

Zsákmány, dicsőség, minden a mienk!

És ajkain, mint diadalmi dal,

Földet megrázó hozsanna zeng.

 

De honn, a rideg négy falon belül

Panasztól, jajtól hangzik a setét,

Az árva kéri vissza apját,

És az apa elvesztett gyermekét;

A harcos mellén felszakad a seb,

A győzelmes harc dicstelen sebe,

Az éhen-halt nő ah! már sírba' van!

S nincs senki, senki, hogy kötözze be!

 

És künn a harcok néma mezején

Vérző árnyaktól népesül a lég,

S ijesztő zaj kel, mintha benne egy

Megölt nemzetnek átka hangzanék;

A csont-karok az égre fenyegetnek,

Bosszú liheg a zúzott mell alatt,

S a sír telében megfagyott szemek

Siratják az otthon maradtakat.

 

És a hatalmas, a gőgös nagy úr

A mámor kéjes karjain pihen,

S százezreknek kiontott véréért

Egyetlen könnycsepp nincs szemeiben.

Szeme fölé az álom — úgy lehet —

A legszebb tündér-képeket szövé.

Hiszen a vér csak vér volt, és a népé,

De a konc és a dicsőség — övé.

 

 

1869.  10. 126. Zichy Antal: Követválasztás. (Szatíra)

 

Mottó: Úgyis hízelgés úton-útfelén,

            Mint szerbtövis, kiirtva is terem.

 

Mi hír? követ választás? uccu rajta!

Mozgásba jő a magyar-szittya fajta.

Követválasztás, az kell minekünk:

Majd megmutatjuk, ki az emberünk. —

Kortes vezérek! lesz bő aratás,

Meleg napszámra hűvös áldomás.

Húzd rá cigány hej! a ki lelke van,

Ne azt a búsat húzd mindig vígan,

Fel a hordókkal, ki velők a napra,

Hisz jó szüret volt, menjen hát a csapra.

Gyűlésterem lesz minden ronda csárda,

S nyílt korcsma már az urak palotája.

Mi a szabadság? az a dínom-dánom.

Ki lesz a győztes? én soha se bánom

Akárki lesz, de amíg benne tart,

Csak addig lásd vigadni a magyart.

Csak addig e testvérülési szellem,

Csak addig jó barát, és közös ellen.

Aztán mehetnek kendtek, atyafi!

Mit ácsorognak, kell még valami?...

 

Nem mondok, ugye? semmi becstelent,

Mi meggyalázna tán egy „gentlemant."

Egyrészt, az hozzám illetlen dolog;

Másrészt tudom, terajtad úgy se fog.

Azt, hogy lopott is, nem hoznád elő,

Hogy nő-csábító, hűtlen kezelő,

Bankót csinált, kém volt, kártyát evett,

Hogy fölpofozták vagy kidobva lőtt,

S elrágalmazni embert, mint lehetne,

Míg nem maradna egy csepp becsülete.

Ha ilyet hallasz, ugye „nem hiszed;"

Hanem „csak mondják;" hadd beszéljenek,

Más dolguk úgy sincs, a rossz emberek!  

Tőlem pedig rossz néven nem veszed,

Ha egyet-mást nagyon hűn átírta

Az életből e gonosz szatíra

 

 

Függelék

 

Akiről írtak a Nyugatban

  Tompa Mihály

 

Nyugat 1921. 9. Kuncz Aladár: Tompa Mihály

Irodalmunknak az a korszaka, amelyben Tompa Mihály fellépett, délszínes fénnyel elöntve tűnik fel emlékezetünk távlatán. Nincsen itten árnyék, sikertelen pálya, meddő küzdés, a magyar lélek dúsan ontja termését. Friss, tavaszi nedv lüktet a szellemi és művészi élet ütőereiben, a jövő nagyszerű reményekkel kecsegtet. Az előtérben, a nemzet álmainak a világszabadság eszményének boldog látnoka és utolérhetetlen énekese, Petőfi Sándor áll. Élete annyira összhang, annyira zavartalan, legyőzhetetlen érvényesülés, hogy még halála sem más, mint eszméinek megdicsőülése, mintha az istenek szálltak volna le érte, hogy a sír megkerülésével a halhatatlanságba vigyék. Elődje, Vörösmarty Mihály, nagy irodalmi harcok után, dicsőséges pálya alkonyulatán, fáradt ihletét oly hangokkal szólaltatja meg a Vén cigányban, amelyen a természet legelemibb kitöréseire emlékeztetnek. Arany János Toldijával új utat nyit a magyar költészetnek s a fejlődés elé ezernyi új lehetőséget tár. Jókai megragyogtatta már aranyhímes képzeletét. A hitnek, lelkesültségnek és lendületnek e ragyogó színpadán csak egy alakra esik a szomorúságnak, a félrevonultságnak árnyéka. Tompa nem örvend az örvendezőkkel, s nem hisz a hívőkkel. A szabadságharcnak s a feltörekvő, álomszövő demokráciának drámai gyorsasággal lepergő jeleneteit közömbösnek látszó szótlansággal, részvétlenséggel nézi. Lelkének sajátos összetétele idegen ettől a világtól.…

*  *  *

Benedek Aladár, a bankóhamisításért börtönbüntetést viselt, idősödő, ábrándos költő a Hunnia kávéházban oktatja az élet rejtelmeire az ígéretes talentumot. Mintegy felvilágosítja a tájékozatlan fiatalembert, hogy nem nélkülözheti az előkelő nők pártfogását, ha el akar érni valamit a szépírói pályán. Ő hívja fel Krúdy figyelmét az Aurora-körre, melynek irodalompártoló hölgyei rendszerint felkarolják a reményteljes tehetséget "a Drexler vendéglő szeparéjában, ahová a Szerecsen utcából van a bejárat".

http://bfl.archivportal.hu/id-465-frater_zoltan_szecesszios_emberek.html