h14–24. Vasárnapi Újság. Prózai írások. Költemények. 1866 – 1868.

 

2014. 11. 23. – 12. 13.

 

 

Tartalom

 

Bevezetés

 

Prózai írások.

Költemények.

   Névsor

Függelék

   Medgyes Lajos

   Idézettség

 

 

Bevezetés

 

Még Pest-budai képeket is láthatunk /1866. 7./. A főváros nevezetes létesítményeit a lap többször is bemutatja, változó állapotban. A korábbi technika témájú fejezetek pótlásaként a lóvasútról és az indóházról is tájékozódhatunk. Bájos a haza megmentésére tett javaslat /1866. 34./ Csúcsot döntünk a 48 költővel. A klasszikusok és a műfordítók nincsenek köztük. Komócsy: Mámorosan c. verse szellemes. Szemere Miklós szorgos és tartalmas, szerény költői eszközökkel. Az egyik legtöbb verset közlő Benedek Aladár a Szegény zsidó leány-t énekli, meleg hangon. Jankay József: A magyar mérnökökhöz szóló fő üzenete: Magyar mérnökök, egyesüljetek! Sok a hazafias /de hosszú/ vers.

 

 

Prózai írások. 1866 – 1868.

 

 

 

1866. 1. 4. Az új háznégyszög Pesten, a színháztéren.

Pest, noha úgy kereskedési, mint társas életi, ipari, tudományi vagy művészi tekintetben az utóbbi 17 év alatt rendkívüli akadályokkal volt kénytelen megküzdeni, mindamellett nagyot haladt ez irányokban. A nemzet fényes hajlékot adott a tudománynak; a főurak a múzeum környékét nemesítik meg palotáik által. A tehetősebb tőkepénzesek a Duna felső partján emelnek óriási házakat, melyekben az arány sokszor az ízlés rovására terpeszkedik ki. A fővárosnak egyéb pontjain is napról napra veszünk észre szépülést, úgy, hogy azon ember, ki 10—12 év óta nem járt Pesten, egyes városrészekre rá sem ismer.  Az első, minek megtekintésére sietni fog: kétségen kívül a vigadó, az akadémia s az u. n. ház-négyszög.  Az utóbbinak azon részét mutatja képünk, mely a József-, a harmincad utca s régi német színházterekre szolgál.

 

 

Az új háznégyszög Pesten, a színháztéren. — Követek kaszinója

 

Hogy a sürgés-forgás, mely a főváros e részének oly nagy élénkséget kölcsönöz, a mostani időkben még zajosabb, könnyen elképzelhető. Ha már most hozzá tesszük azt is, hogy a Budapesten nagy számmal megforduló idegenek a téli idényben, s a császári pár legközelebb várható látogatása alkalmából különösen tömeges lesz: a ház-négyszög környéke Európa bármely nagy városának legmozgalmasabb pontjával vetekedhetik…Ama szellős sátrak, miket itt-ott látni Budapesten s melyek alatt fagylaltot, limonádét, jeges kávét s egyéb hűsítőket mérnek, épen nem néptelenek. Különösen az, mely a Privorszky-féle kávéház előtt virágzik nyaranta az azt környező növényzettel, egyike a legkeresettebb találkozási helyeknek…A banképület aljában pénzváltók, ékszerészek, vegyes áruk raktárai, gyolcsos, misemondó ruhás, üveges s egyéb boltok virágoznak, azaz virágoznának — ha oly rossz idők nem járnának.

 

 

1866. 7. 76. A budai királyi palota.

A történelem tanúsága szerint eleinte Székesfehérvár volt Árpád-kori királyaink székvárosa, koronázási s temetkezési helye. A tatár-pusztítás után, a nagyobb biztonság s a táj szépsége miatt, a hon újjáalkotója, IV. Béla király a budai hegyek egyikén, azon a tájon, hol most Ó-Buda mögött a rokkantak palotája áll, emelt magának fejedelmi várat, székhelyet. Leánya Margit számára apácakolostort állított fel, a Budával szemben levő Nyulak-szigetén. II. Endre idejében Magyarország nádora, Bánk bánnak fejedelmi vára pompázott a szent Gellérthegy azon ormán, hol újabb időben a csillagvizsgáló torony állott, s most a Budát uraló katonai erőd áll. Budavár és város csak Zsigmond király uralkodása alatt kezdett azon a hegyen épülni, hol még mai napig is fennáll. Állandó székhelye lett Buda a vegyes házakból származott magyar királyoknak egész 1541-ig. A mohácsi veszedelem után a győztesen előrenyomult török hadsereg a diadalmas félholdat tűzte Buda falaira…Maga a vár, a királyi palota, melyet Zsigmond kezdett építeni s Mátyás végzett be, mesterileg alkotott kolosszális kőhalmazt képezett. Mindenfelől magas bástyák-, falak- és árkokkal volt környezve s elkülönítve Buda város többi részétől.

Budavár és város leginkább a 14. és 15-dik század gót ízlésű modorában épült; s Mátyás a régi görög-római, s az akkori olasz építészet és szobrászat remekeivel díszítette. Maga a királyi palota épülete több óriási szárnyban terjedt ki mindenfelé, hat magas torony ragyogván tetején. A vár-árkon át oszlopos híd vezetett főkapujához, mely fölött a vár alapítója, Zsigmond király ércszobra állt…

 

 

A budai királyi palota udvartere.

 

A fejedelmi csarnokok sorában Mátyás világhírű könyvtára és mű-gyűjteménye egy külön dísz-épületben állott. Az országos főtisztviselők, a várbeli egyházak főpapjai a az udvarnokok számára a király külön, olasz ízlésű épületeket emelt. A vár és királyi palota legszebb kiegészítője a fejedelmi díszkert volt, mely a mostani rác-és Krisztinaváros felé terjedt ki…A vár legnagyobb kincse ez időben Mátyás király könyvtára volt, mely a vártemplom mellett levő két teremben őriztetett. Egyik terem a görög, másik a latin, magyar, német, olasz, szláv stb. könyveket foglalta magában. E könyvkincset a későbbi királyok alatt gyakran megtizedelték. Szolimán török császár első megjelenése Budán még nem igen nagy kárára volt sem a várnak, sem a palotának és könyvtárnak. Többet ártott mindezeknek 1527-ben Zápolya János és párthíveinek kivonulása, kik Ferdinánd seregétől szorongatva, Budát elhagyták…A máig is fennálló új királyi palota alapköve 1749. május 13-án ünnepélyesen tétetett le. A befejezés az időközben kitört porosz háború miatt sokkal később történhetett meg, sem mint tervezve volt….A mostani várpalota nem oly nagyszerű ugyan, mint Mátyás király idejében volt, de azért mégis valóban fejedelmi lak. Egyike a legigézőbb pontoknak messze földön. A palota a Dunára s Pestre néző főépületből, s két szárnyból áll. A balszárny egyik részét a várkápolna képezi…

Legszebb része a várhegy délkeleti oldalán elnyúló, bájos kilátással bíró várkert. A vártemplom 1769-ben készült el, s Mária Terézia születése napján Migazzi bíbornok által szenteltetett fel. A mellette levő Zsigmond kápolnában őrzik Szent István király jobbját.

 

 

1866. 8. 88. Fővárosi képek. IX. Az olajos

Fűtő és világító szerekre még nagy szükség van. A csípős böjti szelekkel egy időben szokott megjelenni Pest utcáin egy házról házra járó falusi atyafi, hol magánosan, hol kedves élete párjával együtt. Hangosan és mintha a kezükben hordott olajos korsó tartalmával nemcsak kabátjuk, hanem torkuk is meg volna kenve, oly sajátságos csengő élességgel kiabálva: „Olaj Olaj!"

Ezen a főváros népe előtt régi idők óta ismeretes házalók a szomszéd falvak lakosai, s csak ezen időszakban láthatók Pesten, ahová ekkor saját készítményű olajkészletüket hozzák eladásra. Egyáltalában nem törődve a világ petróleumos és légszeszélyes haladásával, még most is igen keresett cikké tudják tenni lenmag-olajukat…

A házaló zsidón nem látszik meg a változás, s a házak udvarán még most is csak a régi „handlé"-t kiáltozza, azt, e nép szívós természeténél fogva, talán igen természetesnek lehet találni. De ott van a Duna vizes, ki csak némely radikálisabb városrészben emelkedett még odáig, hogy „Duna vizet ordítson, a nagy többség még most is csak „Donauwasser!"-t. Ott van a drótos tót, a ki minden magyar helyen elzengi az ő „fazekat drótoztassék"-ját, de Pestet megátalkodott vasfejűséggel még most is németnek nézi s egyre mondja a „Rajne pindé-t. A tejes asszony éles hangja minden reggel azon nótával ébreszt fel, hogy: „Kaufens a frische Fruhmühl!" — más hangot soha nem hallasz tőle…Hogy az olajat eszik-e vagy isszák-e, vagy csak világítanak vele a pestiek, azt én egyelőre meg nem mondhatom. Még én soha sem vettem belőle.  x. y.

 

 

1866. 5. 70. Hajléktalanok menhelye Budapesten a Rottenbiller-utcában

Már a kora esti órákban csoportosulnak a szerencsétlen földönfutók itt, hogy fölvétessék magokat az emberszerető hajlék födele alá, honnan újult erővel mehetnek tovább folytatni a harcot az élet ellen. Vánszorgó, rongyos alakok, siralmas kinézessél, kuszált hajjal és szakállal, fázó koldusgyerekek és sápadt arcú nők tipegnek-topognak a járdán, vagy foglalnak helyet a sarokköveken. Kivált télen át nagy a menhely látogatottsága, mert ha a fű kizöldül, bizony a kuncsaftok nagyobb része bír annyi költői hajlammal, hogy a liget sűrűségeit előbbre helyezze a négy szürke falnak, csillagos éggel takarózzék s madárszóra ébredjen. Ilyenkor elszállingóznak tehát, de a tél újra összeveri őket, s ilyenkor vannak napok, mint az idén is volt, mikor valóságos ostromot kell kiállnia a kapunak.

Rendesen a hajléktalanok menhelyének látogatói azok, akik nem rég érkeztek a fővárosba vagy pedig pillanatnyi zavarban vannak, hogy hol hajtsák le fejőket. Néha a háziúri önkény által kitett szegény családok is többször igénybe veszik födelét. Aki azonban már munkát kapott, vagy némi kis pénzt kaparított össze, az igyekszik legalább is «hó ágyra» menni, amire elég alkalmat nyújt Budapesten a lakások túltömöttsége iránt nem sok figyelmet tanúsító hatóság.

Dicsérettel kell konstatálni, hogy a hajléktalanok menhelye nem szorítkozik arra, hogy menhelyet nyújtson a lakástalanoknak, hanem a tisztaság tekintetében is elég jelentős intézkedésekkel bír. A reggeli mosdást kötelezően előírja, s egyéb tekintetben is nagy ügyelet van a rend és tisztaság fenntartására. Bizonyos esetekben nincs kizárva az egész ingyenes fölvétel sem. A fölvételi díj általában is oly csekély, hogy a legszegényebbek is teljesíthetik fizetését.

 

 

1866. 19. 228.  Forgó J. : Budai Zugliget.

Míg Pest büszke palota-sorával tündöklik a Duna bal partján, s nagyvárosias zajgásával betölti az utcákat; míg itt művészet és szorgalom teremték a sétányokat s a homokot lekötő városligetet, mesterséges szigeteivel s drága ásatású tavával: Pesttel szemközt levő zajtalan, ős Buda, válaszfal gyanánt áll a királyi folyam, s azon paradicsomi vidék közt.

A budai hegység, mint a Bakony erdőnek legszélső végezete: Buda körül völgyeket nem képez. Az öblös teknők lépcsőkkel úgy vannak egymással összekapcsolva, hogy az egyik teknő magasabb színvonalon áll a másiknál. Patakjai zápor patakok, melyeknek medre, ha nincs esős idő, egészen száraz...Vagy gyalog, vagy hintón, eléred a fácánt, balról az első kis gyarmatot. Ez több vendéglőből s nyaralócsoportokból áll….Ha a sörnél s bornál többre becsülöd a hűs forrásvizet, ott bugyog a disznófő udvarán; s fővárosi létedre meríts előle…Innen aztán szerteszét kalandozol; amott a kies fekvésű kápolna, mely a Svábhegy és a hármas forrású hegy nyergére van építve. A fáknak árnyai nem rövidültek még, tán érdekes lesz a 3/4 órányira fekvő Budakeszi-be bepillantani. Emberséges németek lakják azt.

 

 

Budai Zugliget: A fácán vendéglő. — (MyskovszkyV. rajza)

 

A budai ormok egy pontján sem sorakoznak ily festőileg az egymás hátán álló hegyek, mint itt. A János hegy e tekintetben első helyen áll. Ismét visszatérsz s a Norma-fa, egy óriási bükk alatt élvezed a csillag völgy elragadó panorámáját. A disznófő kincses kamrájából hordanak eléd ételt-italt finom terítékű asztalokra,

A Szép juhásznéhoz címzett vendéglőről azt tartja a regényes történet, hogy ide Mátyás királyunk sűrűn járt ki budai palotájából, még pedig, mint legjobban szerette, vadásznak vagy vándorló tanulóinak álruhájában; mert szépséges lánya volt a 'királyi nyájak öreg juhászának. A testvér fővárosból, a délután folytán, számosan jöttek ki a zugligetbe s csaknem minden bokor mögül vidám csoportok tűnnek elő. A gyermekeknél ez egyszer az öregebbek zajosabbak, a szabad természetben a félénkebb nő is leveti magáról a város szigorú törvényeit…

 

 

 

1866. 23. 276. A pesti indóház

Ott áll a váci út végén, előtte s alatta karcsú mozdonyok suhannak el…A pályaudvar egész gyárvárossá nőtte ki magát: annyi kürtő füstölög, kovács- és lakatos-műhely zakatol ott éjjel-nappal…

 Képünk az indóház azon oldalát mutatja, melynek középen levő nagy kapuján áramlik ki az érkezők nagy raja, míg túlsó felében az elutazandók gyűlnek össze. Az elmúlt télen lombos, színes árbocok, s zöld füzéres oszlopok díszítették az épületet s környékét, hogy érkezésnél a főváros első üdvözletét s távozásnál hódoló búcsúját fejezze ki az uralkodó párnak. Nemcsak a templomoknak, hanem a prózai forgalmi épületeknek is megvannak a maguk ünnepnapjai. Még jó lesz tán megjegyezni azt is, hogy a kijáratnál legelőbb is a fináncokkal találkozik az ember, kik könyökig vájkálnak ládáidban vagy tarisznyádban: van-e benne ,,fináncolni” való.

 

 

A pesti vasúti indóház. — (Myskovszky rajza.)

 

Alig léptél a külső csarnokba, midőn ezer és egy kéz nyúlik feléd, mely oda kínálkozik vinni málhádat, a hová parancsolod…Ha a szolgálatkész mindenesek nem kapják ki kezedből a poggyászt, megteszi a társas kocsik harsány szavú konduktora, ki fáradhatatlan tüdővel folyvást állomáshelyeit hajtja: „Magyar király!" „Frohner!" „Arany sas!" „Zrínyi!" „Két pisztoly!". Az egy- és kétfogatú bérkocsisok győzedelmeskednek; ezekkel ép oly biztosan, mint gyorsan lehet célhoz jutni. Legtöbb vidéki atyánkfia ilyenkor nem kíméli azt a pár krajcárt. Hiszen, ha az ember már Pestre jő — gondolja magában — egy-két forint ide vagy oda, szóba sem jöhet, s aztán a fiákernek is csak élni kell.

 

 

 

1866. 29. 347. A pesti lóvonatú vaspálya.

Pest városa ismét egy lépéssel előbbre haladt az európai civilizáció terén. Ami egy évvel ezelőtt még csak jámbor óhajtás volt, a közel lefolyt néhány hónap alatt gyorsan ténnyé vált. Azon részvénytársaság, mely egy pest-újpesti lóvonatú vaspálya létesítésire múlt évben megalakult, e napokban végre azon pontig ért, hogy az előmunkálatok csaknem teljesen befejeztetvén, Pest utcáin az első vasúti próbavonatok már megtartattak.

E vaspálya kiindulási pontja, a belváros, József- és Ferencz-külvárosok összekötő pontján, a széna téren van s innen a széles és hosszú „országúton" s váci úton végig vonulván, Új Pesten végződik. Az út körülbelül egy óráig tart, a főváros legélénkebb közlekedési részeit fogja érinteni. Egyelőre a közönség fölvételére a következő állomások vannak kijelölve: a Nemzeti Múzeum, a Zrínyi kávéház, az evangélikus templom, a Lipót templom, vasúti indóház, kis sörcsarnok, Új-Pest. A menetek rendje, a szállítási díjak, s egyéb rendszabályok ezután fognak még közzé tétetni. Az utcai sínek lerakása s az út kikövezése, bár eléggé gyorsan folyt, tartósságot ígérő, szolid módon hajtatott végre.

 

 

A pesti lóvonatú vaspálya,

 

Reméljük, hogy ha a közönség e szállítási móddal megbarátkozik, a vállalat üzleti szempontból is sikerülni fog, mit már csak azért is óhajtanunk kell, hogy a közóhajtásnak még inkább megfelelő egyéb útvonalak (mint p. o. a városliget, a budai hegyek stb.) számára is akadjon minél elébb részvényes társulat, mely a szabadba vágyó városi lakosságnak gyors, kényelmes és olcsó szállítási eszközzel szolgáljon. Az ünnepélyes megnyitás napjáról tudósítani fogjuk olvasóinkat.

 

 

 

 

1866.  34. 410; 36.  431. Hogyan mentsük meg a hazát. K. L.

…Háborúnál és dögvésznél nagyobb veszélyben forgunk, mely által hamarabb elpusztulunk és dísztelenül enyészünk el, mint háború és dögvész által…Ezen nagy veszély ugyanis nem más, mint a végső elszegényedés veszélye…Oly időszakot kezdünk élni, melyben a gazdaember azt mondja: belefáradtam a gazdálkodásba, mert nincs sikere fáradozásomnak. Az iparos azt mondja: elbocsátom legényeimet, mert nem bírom fizetni…Oly időszakot kezdünk élni, melyben a nemzet azt mondja irodalmának: éljetek, a hogy tudtok, nincs kedvünk többé olvasgatni, okoskodni…

Nem rögtön jött, 17 év óta közeledett és négy év óta óriási lépéseket tesz előre az elszegényedés — a szárazság, fagy a marhavész, elemi csapások, gyakori gyulladások, háború szárnyain. Bármily országos ínségnek neveztük a harmad és jelen évi szárazságot, az csak egy részlete az egésznek. Egy nemzet nem szegényedik el egy év alatt, a szárazság nem hatol be a gazdászat, ipar, kereskedelem, s mindennemű termelés értékesítés vagy jövedelem forrásaihoz annyira, hogy azokat végkép kiszáraztathatná…

Mindenekelőtt, a megtakarításon kezdődik a gyarapodás, a nemzeti lét megmentése. Mindenekelőtt a nők feladata elkezdeni életbe léptetni országszerte a közgazdászat egyszerű elveit, melyek csekélynek látszanak egy családra nézve, de óriásiak összevéve.

Csekély dolognak tartja egy családanya, ha „egy sütés kenyér" elromlik. Ha inkább a székből hozat húst, mintsem apró marhát növelne, inkább a piacról vesz egy s más főzeléket, mit a kertben termelhetne. Inkább liszt- s húsneműeket főz, mintsem zöldségeket; pedig gondoljuk fel csak: mily óriási számok jönnek ki, ha ezeket 5 millió gazdasszonyunk mind így teszi?...Ha a nemzet gazdaasszonyai 4—6—8 heti élelmet tudnak egy éven át ügyesség s takarékosság által a fogyasztástól megmenteni, megmentették a nemzetet az ínségtől; száz, meg százmillió ft. árú tápanyagot mentettek meg, melyeket más országtól beszerezni, sem pénzünk sem erőnk nem volna.

Nekünk feladatunk, megmenteni az elszegényedéstől és irtózatos következményeitől a hazát; és ehhez első teendő a fogyasztás és munkálkodás okszerű vezénylése

*

A megmentés nagy munkájában első dolog, a megtakarítás: konyhában, kamarában, padláson és istállókban. Értsük ide mindazon megtakarítást, a mi egészségünk veszélyezése nélkül tehető, kivált a szeszes italokban, dohányzásban, öltözködésben…Az első dolog, a takarékosság, mindnyájunk feladata. A második: a vagyon megosztása, csupán a jobb módúak és intézetek feladata….Az országos ínségügyi bizottmány, mely megyénként kezébe veheti az ínség ügyét és megzabolázhatja legalább először is a vetőmag hiányait, mint Pestmegye bizottmánya. Pedig Pestmegyében egy millió forint ára gabona kelt vetőmagnak azon ínség sújtotta helységek számára, melyeknek gazdái már nem képesek még a vetőmagot sem bevásárolni.. . . És honnan telt ki ezen egy millió forint?

A budai takarékpénztár ajánlott 150 000 forintot; a pesti takarékpénztár 250 000 forintot; a kormány részéről a 4 millióra menő ínségi alapból Pestmegye részére jut 390 000 ft. Ez még nincs ugyan egy millió egészen, de ez még csak a kezdet. A jó példa, mely buzdít minden jó hazafit, hogy oldja meg erszényét, nyissa fel Wertheimjét, szedje elő állampapírjait stb., s adja oda kamatra annak, akinek vetőmagra van szüksége

Természetes, hogy az ínségben munkát adni és azt méltányosan díjazni — tehát nem „felhasználni" a szorult állapotot, sőt óvni, hogy a szorult fél zsákmányul ne essék oly emberek kezébe, kik testi-lelki rabszolgává tennék: oly szép, oly hazafias kötelessége annak, kitől ez telik, mint kezében fegyverrel megmenteni a hazát elleneitől, a rabszolgaságtól. Ezen keresetnyújtás, a már meglevő cikkeknek méltányos áron való megvásárlása a vagyonmegosztás második neme…

Munkát adni az ínségben csatornázás és közlekedési utak s eszközök építése és készítése által egész megyék s vidékek népségének, annyit tesz, mint megmenteni őket a leggonoszabb ellenség, a kétségbeesés foglalásaitól. Ez nemcsak a testet öli meg, de a lelket, a hitet, a gondviselésben a bizalmat, az emberi nem iránti tiszteletet.

Méltányos pénzforgalom által megszűnik az ínség, mert az, mint jótékony folyam: megtermékenyíti a földet, melyen keresztül vezettetik, és életvidorságot, tevékenységet, munkaerőt önt a lankadt népbe, mely ennek hiánya miatt testben és lélekben tespedésnek indult. Ily pénzforgalmat indíthatnak a közmunkák, a csatornázások, melyek a fölösleg árvizek elvezetésére, a hiányzó esők pótszeréül és közlekedési eszközül egyaránt szükségesek. Ez a második legméltányosabb megosztása a közvagyonnak.

 

 

1866. 504. A jövő háborúja. V. J.

Nem emberek fognak szemben állani egymással, hanem öldöklő gépek, melyek mellett az ember olyszerű szerepet játszik, mint a fűrészelő, cséplő, szecskavágó gépek személyzete. A katona nimbusza elvész, babérja a vegyészt, gépészt illeti…

A porosz-osztrák hadjáratban a gyú-tűs fegyver aratógép módjára terítette rendre a vitéz támadókat,…Az eredmény, melyet a poroszok kivívtak, hallatlan a háborúk történetében. Hogy a gyú-tűs fegyver és a vele járó harcmód a poroszok magasabb értelmességének bizonysága, azt már mondók más helyütt; itt ezúttal csupán a vitézségről van szó. Ha a jövőbe tekintünk, mily képek tárulnak elénk? Egy francia képeslap nemrég egy torzképcsoportot hozott, melynek valóbb a mélyebb értelme van. Már az amerikai háború mi szörnyű vetélkedést mutat föl a gépészeti találmányokban. Láttunk ott lövegeket, melyek papír-hártyává lapítanak…Lesznek majd ötvenszer, százszor sülő ágyuk, gőzerővel rohanó pokolgépek, léghajón röpített egész aknák, melyek lerobbanva egész városokat döntenek romba… A háború a fizikai erők s elemek harca lesz, melyben az ember elvész, mint a madár a zivatarban. A füst, gőz, tűz, víz, kén, vas, röpülő, izzó, csattogó vegyülékében elpusztulunk majd elevenen, mint a rákok az üst forró vizében

Meglehet, hogy a természettudomány legmagasabb fokra fejlődése /atom, G./lehetetleníti a háborút, s csakugyan be fog állani az álmodott örök béke korszaka.

Részemről nem hiszem, hogy háború nélkül a világrend fönnmaradjon, az oly szükséges tisztító tüze a politikai légkörnek, mint a vihar a tikkadt légnek.

És ha már háborúnak lenni kell, legyen az továbbra is az emberi hármas erő, a testi, szellemi és erkölcsi erőnek legszebb arányú együttes mérkőzése, lehetőleg nemes vetélkedése /illúzió, G./.

*

A gyú-tűs fegyver az egyetlen, amely olyan elégő tölténnyel tüzel, amiben a csappantyú közvetlenül a lövedék mögött van; ez egy hosszú, tűhöz hasonló ütőszeget tesz szükségessé, ami átszúrja a töltény alját, majd áthatol a lőportölteten, hogy elérje a csappantyút.

 

http://blog.xfree.hu/myblog.tvn%3FSID%3D%26from%3

 

 

 

1867. 10. 112. A pesti tornaegylet dísztornázása 1867. febr. 2-án.

A pesti testgyakorló-intézet Clair igazgatása alatt már jó ideje fennáll ugyan, azonban működése eddig oly szűk körre szorítkozott, hogy említést alig érdemel. Ez intézet a pesti tornaegylettel egyesült, és sokat remélnek ez egyesüléstől. Ideje is, hogy hazai torna-ügyünknek a főváros példája jótékony lendületet adjon. A tornázás Németországban is, mely bölcsője, a tornaegyletek által terjedt leginkább, s egyleti úton legsikeresebben kezeltetik. A pesti tornaegylet, melynek csarnokában már több mint három év óta járja a testedző tornázás, lassan de biztosan halad előre. Jelenleg több mint 400 tagja van,…

 

 

A pesti tornaegylet dísztornázása a nemzeti lovardában (1867. február 2,)

 

Kedvező benyomást tettek a közönségre a csoportozatok, vagyis a tornászok gúlái, különösen midőn végül egy három ember magasságú piramis állott, színes fénnyel megvilágítva. Hozzá a dalárda Kölcsey himnuszát énekelte. A versenyekben, a 56' magas kötelet 18 másodperc alatt mászta meg Guttmann Károly, s nyert egy szép művű ezüst serleget.

Képünk előterén az erőteljes tornászalakok csoportozatai látszanak. Jobbról a lábtó ló, nyújtó, és a magasugráshoz való mérce, balról a szószék, korlát, a középen pedig a mászókötél.

Bár hatott volna a jó példa szélesebb körben, s bár jönnének az egyletbe különösen ifjaink. A csekély tagdíjak mellett, mely 50 kr. havonként, a belépés mindenkinek módjában áll, s a haszon, melyet ezért mindenki megszerezhet magának, kiszámíthatatlan.

 

 

1867. 14. 161. GÖDÖLLÖ.

Kit érdekelt Gödöllő csak ezelőtt pár hónappal? Egy-két bankári hajhászt, tán valami búza-vagy gyapjú-kereskedőt, ki oda sietett, hogy a gazdatiszteket szép szóval vásárra biztassa. Most pedig minden ember Gödöllőről beszél...E terjedelmes épület 144 szobája nagyrészt üres, csak a fehérre márványozott és gazdagon aranyozott nagy terem, s néhány mellékszoba bútorzata emlékeztet némileg a hajdani fényre. Az épület emeletes kastély, elől cirádás homlokzattal, s jobbra is, balra is terjedelmes szárnyakkal, versailles-i francia modorban készült manzárd födelekkel és sok ízléstelenséggel…

 

 

 

A GÖDÖLLÖI KASTÉLY.

 

Mutatnak egy szobát, hol Mária Terézia felséges nagyasszonyunk lakott és hált, s egy aranyos szélű cserépfazekat, melyben az első Grasalkovich herceg szegény legény korában a barátoktól ételt hordott. Mária Teréziának egy életnagyságú képe is látható… Remélhetjük, hogy Gödöllő pár év alatt Pest környékének egyik legszebb helye lesz. A helyreállított, ízlésesen csinosított s gondosan berendezett királyi vadász-kastély halakkal és vadakkal gazdag, dús növényzetű lombos park között fog állni. A királyi fővárosból már is vasút röpít oda, s lesznek pompás vendéglők, nyaralók, villák, gondűzők, pavilonok, lesz élvezet, mulatság, gyönyör és jólét.

D.-s

 

 

1867.  17. 200. Tauffer Emil: A szamosújvári országos fogház

Szamosújvár szabad királyi városnak lakói örmények s nagyrészt kereskedők. Mulatságot hiába keres itt az idegen, de látnivalót mégis talál. A város északi szélén fekvő országos fogház méltó a megtekintésre. Először a II. Rákóczy György által 1653-ban emelt épület tűnik szemünkbe; földszinti részében fekszik a fogház konyhája…

Martinuzzi György, Erdély volt kincstárnokának vára előtt állunk; építették 1542-ben. György barát meggyilkoltatása után innen horda el Castaldo áldozatának töméntelen kincseit; ezen épületnek pincéjében mutatják Báthori Boldizsár kémény-szerű szűk földalatti börtönét, melyben súlyos láncokkal terhelve őrizték…A fogházat a fegyencek kezdték építeni 1857-ben s 1860-ban fejezték be. Befogadhat 38 teremben 1028 fegyencet, de ritkán megy a létszám 650-nél többre. A kaszárnyaszerű nagy termek némelyike dolgozó-, másik hálószobául használtatik; az előbbiek 50—60, az utóbbiak 20—48 emberre számítva. Ide hozzák be Erdély minden törvényhatóságától az egy évnél hosszabb fogságbüntetésre ítélt fegyencet, hogy eleget tegyen szenvedései által a társadalmi jogrenden elkövetett sérelemért. Két célja van ezen intézetnek: t. i. a büntetés és javítás….

 

 

 

 

A Szamos-újvári országos fogház. — (Rajz: Greguss János)

 

Majd minden iparág képviselve van az intézetben, mert ha valamely fegyenc egy vagy más iparhoz ért beszolgáltatásakor, azt tovább is gyakorolja. Sokan vannak azonban olyanok, kik semmihez sem értenek; itt kellene tehát kenyérkereseti módra őket megtanítani, hogy a tétlenség kiszabadultuk után bűntettre ismét ne kényszerítse őket….A fegyencek napi rendje következő: 5 órakor kelnek, folyosón meg térdelve imádkoznak, ezután mosdanak s a munka-szobákba vezettetvén, munkához látnak. 7 órakor 1,5 font kenyeret kapnak egész napra, ebből reggeliznek, 12-kor megperdülvén a dob, ebédre gyűlnek, mit hálószobáikban végeznek. Ebéd után 2-ig nyugodnak, utána pedig 7-ig ismét dolgoznak. Szürkületben egy félórai sétát tesznek a belső udvaron, végeztével dobszóra szobáikba vonulnak; itt megszámláltatván, rájuk csukatnak az ajtók s nem sokára az egész épületben halotti csend uralg, melyet csak a folyosókon s az intézet körül felállított őrök hosszan elnyújtott jelkiáltása szakit félóránként félbe. Minden látogatót kellemesen fog meglepni azon fénylő tisztaság, mely az intézetnek minden termében honol, s mely kétségtelen érdeme az igazgató úrnak.

 

Szamosújvár (románul Gherla város Romániában, Erdélyben, Kolozs megyében. Az erdélyi örmények központja, az örmény katolikus püspökség székhelye.

 

 

1867. 227. A Pécs-barcsi vaspálya megnyitása. X. 227

A Pécs barcsi vonal csak egy része azon vaspályának, mely Pécset a déli vaspályával Kotorinál összekösse s Kotorin alól Zákánynál a Drávát áthidalva, egy mellékággal Zágrábhoz a legrövidebb utat nyissa meg. A vonal mintegy 8'/2 mértföld hosszú, értékét majd csak akkor éri el, ha Kotoriig s más részt Zágrábig meghosszítva, kiépült. A pécs-barcsi vonal alig több mint kilenc hó alatt készült el, s a barcsi kotori vonal kiépítése alig vesz már három hónapnál több időt igénybe, s miután a zákány-zágrábi vonal kiépítése a Dráva áthidalásával jár…Az első cs. k. szab. Duna gőzhajózási társaság pécsi kőszéntelepeit megtekinthetők. Vaspálya és kőszéntelep különbeni szoros összefüggésben állnak.

A kőszénbányák, nem említve a város s egyéb magánosok bányáit 1 209 426 négyszög- öl terjedelműek, s Európa majd minden bányász népéből mintegy 900 egyént foglalkodtatnak, kik 1866-ban 4 075 254 mázsa kőszenet aknáztak ki. Az aknázás folyton növekvésben van. Az emberi erőt tizenegy gőzgép, összesen 178 lóerővel segíti. A legköltségesebb része az itteni bányászatnak a vízvezetés, mely azonban a legtakarékosabb számítások mellett sem képes megfelelni a jelenleg már szép kiterjedésben levő brikett-készítésnek, mely a szükséges víz hiányában alig is emelkedhet jelen állásán fölül, holott a bánya jövedelmezőségének épen a brikett-készítés lehetne egyik főforrása. Több szerencsével halad a koksz-készítés, mióta képesek az izzó szénnel bánáshoz gépet használni. Az izzó szénnel bánás körül eddigelé az embererő csak hiányos szolgálatokat tehetett mindamellett, hogy azt túlságosan vette igénybe. Az 1866-ki koksz-készítés 55,728 mázsát állított elő.

Tágas völgyben összpontosul a bányák teljes tevékenysége, s napfényre hozott kincse. Mintegy 24 ezer öl vaspálya hálózza be fönn és alant a bánya helyiségeit. Mindenütt meglepő a tér és erő ügyes fölhasználása, a gépek célszerűsége. A brikett-készítésnél egyedül a kőszén tisztításához használnak emberi erőt. Mindent maga a gép lát el, s ötven fontos kockákban adja át a kész anyagot. Két 14—15 éves gyermek vezet egy egész kis kőszén-tehervonatot a lovas vaspályán. Egyes láda terhével, mely 9—10 mázsát tesz ki, minden segítség nélkül hasonlón ők bánnak el. A földszínen a völgy körül szőlőhegyek terülnek el; a völgyben a gépek zúgnak; a föld alatt a polgárosodott világ tüzelője vár emberére.

 

 

1867. 28. 345. /címlap/ Miksa, mexikói császár

Egész Európát izgalomba hozta s minden szívben föllázította az emberi érzést azon hír, hogy Miksa mexikói császár, Queretaronak árulás következtében történt föladásával, a köztársaságiak kezébe kerülvén, június 19-kén kivégeztetett.

Miksa (Ferdinánd) ausztriai főherceg Bécsben született, 1832. július 6-kán. Legidősebb testvéröccse volt a most uralkodó ausztriai császár- és magyar királynak...1850-ben bevégezvén tanulmányait, több évig nagyobb utazásokon járt. Bejárta Görögországot, Kis-Ázsia egy részét, majd nyugaton Portugáliát, Spanyolországot, Madeirát, Algírt stb. Utazásaiból visszatérve, 1853-ban korvet kapitánnyá, 1854-ben pedig az akkor nagyobb mérvű szervezésnek indult osztrák tengerészet főparancsnokává neveztetett ki…

Lombardia elveszvén a háború által, a főherceget Velence kormányzóságára jelölték ki. De ő ezt nem fogadta el. Nem értett egyet az akkori kormányrendszerrel, s különösen Magyarországot illetőleg is határozott ellensége volt a Schmerling-féle kormányzatnak. Alkotmányosabb érzelmű volt, hogysem az akkori abszolút irányzatot, helyeselte vagy épen támogatta volna…A világot nem kevéssé lephette meg, hogy III. Napóleon császár, ki még imént hatalmas ellenségéül mutatta magát az osztrák háznak, egy osztrák fő-hercegnek szánta az általa Mexikóban felállítandó új császári trónt…Miksa elfogadta a neki ajánlott trónt s Miramareban, 1864 april 10-én tett nyilatkozatában a mexikói uralkodásra lépett…

Az ifjú császárt a franciák által megszállott részekben mindenütt nagy lelkesedéssel fogadták. De uralkodása megszilárdulásának, s a köztársasági részekre is kiterjeszkedésének akadályai csakhamar kitűntek. Kormánya folytonos pénzzavarral küzdött. Mexikói hadsereget szerveznie lehetetlen volt….Nehezítette állását azon körülmény is, hogy a francia főparancsnokkal, Bazaine tábornaggyal folytonos összeütközései voltak; sőt saját udvarában is hűtlenség és árulás környezték. Az új császárság fönnállásának első évében tarthatatlannak bizonyult. Az észak-amerikai belháború bevégződvén, az Egyesült Államok kormánya Juarezt elismerte, s neki tényleges támogatást is nyújtott az által, hogy megengedte kölcsönt kötnie s katonákat toboroznia az Egyesült-államok területén.

Juarez tekintélye, hatalma, pártja, napról napra nőtt, s Miksa császár kénytelen lett védelmi harcra szorítkozni. A folytonos háború végkép kimerítette az ország pénzerejét;…Sarolta császárné, ki élénk és hűn részt vett férje minden gondjai- és veszélyeiben, még egy kísérletet teendő, Európába hajózott, rábírni Napóleon császárt szerződése megtartására. Sikertelenül. Elutasító választ kapott. A remény utolsó szálának elszakadása megtörte a nemes nő lelkét; kedélye megbomlott, megörült…Hugo Victor magas-szellemű levelet intézett Juarezhez, kegyelmet kérve tőle a fogoly császárnak. Mindhiába. – a – r -

 

*

Benito Juárez, a liberálisok elnöke kiterjesztette fennhatóságát az egész országra. wiki.

 

Miksa mexikói császár – Wikipédia

*

 

1867. 28. 350. Képek a koronázásról.  A koronázás.

Mátyás király temploma rég nem látott jelenetnek volt színhelye f. évi jún. 8-án. 1792 (Ferenc király koronáztatása) óta nem volt magyar koronázás Budán; azelőtt pedig soha. Az Árpád és a vegyes házbeli királyok idejében Székesfehérvár volt a koronázás helye; csak egyszer, Róbert Károly harmadszori koronázásakor látott Budavára koronázást, de ez sem a szent koronával történt melyet akkor Apor vajda tartott lefoglalva. Az első Habsburg-házi magyar király I. Ferdinánd Székesfehérváron koronáztatott. Utána, fián, Miksán kezdve Pozsonyban koronáztattak királyaink. Az egyetlen kivétel Ferencz király volt. Azt hisszük, mostantól kezdve: a rendes koronázási hely már Budapest.

 

 

Képek a koronázásról. A koronázás

 

Képünk a koronázás pillanatát ábrázolja. A művész az ünnepély fő személyeit: az oltár előtt térdelő s Szent István palástjába burkolt királyt, és a templom közepén trónszéken ülő királynét, nem adhatta szemben a nézőnek, hanem egészen hátban kellé adnia. Mert ha az ünnepély más mozzanatát választja, pl. mikor a király szembe fordulva, a rá övezett kardot kirántja —az egyház és ország védelmére, — vagy mikor már a megkoronázott felségek, az oldalt fölállított trón-emelvényen állva vesznek részt a szentmisében, a miniszterelnök, az oltár előtt, tollas föveget magasan rázva, harsány hangon kiáltja el: „éljen a király!" s egyszerre ezer meg ezer toll lebeg a légben. Ezer meg ezer torok viszonozza a kiáltást, — lehet, hogy bizonyos tekintetben kedvezőbb helyzeteket tüntethetett volna elő, — de föláldozta volna azt, mit a koronázás hű képénél föláldozni egyedül nem volt szabad: magát a koronázás tényének ünnepélyes pillanatát. —d—r —

 

 

1867. 51.  624. Réthi Lajos: A házaló zsidó.

Handlé, handlé, ndlé, dlé! Úgy ismeri a nagyvárosi ember ezt a hangot, mint a falusi a jó napot kívánást….A handlé szegény zsidó, aki abból él, hogy házról házra jár; megvásárolja az elrongyolódott, elhasznált jószágot, aztán eladja valamivel gazdagabb zsidónak. Az aztán kitatarozza, forgatja, fényesíti; végül pedig rád sózza megint új gyanánt. A handlé összekötő kapocs abban a gyűrűben, a melynek egyik vége a rendes bolttal bíró zsidó, a másik pedig mi, a többiek…A jogász odaadja neki télben nyári, nyárban téli kabátját, mellényét, kalapját, nyakkendőjét, ingét is ha a többi nem elég: és pénzt kap a handlétól.  Nem találtak föl még oly iparcikket, hogy a handlé meg ne vegye, csak olcsón jusson hozzá…

Húrtalan gitár, sarkantyús csizma, fényképalbum, Napóleon-szobor, nagy kendő, séta-vessző: ennyi minden az, ami csak látszik rajta. Hát zsebeiben, batyujában, hátán mennyiféle különbözőség lehet még összehalmozva?...Megvesz ő akármit: koppantót, mosdótálat, bibliát, kabátot, ágyneműt, fogpiszkálót, mindent, mindent, csakhogy rettenetes olcsón…Kíváncsi vagyok rá, vajon mi lesz az emancipáció után. Vajon ezután is csupa zsidóból telik ki a handlé? Vagy nem is lesz handlé senki, miután a zsidónak is szabad lesz bármely tisztességes foglalkozással keresni kenyerét? Vagy vegyesen lesz a handlé zsidóból, keresztyénből? E kérdések eldöntését nagy kíváncsisággal várom.

 

 

1868. 45. 537.  Reményi Károly: A Szekszárd újvárosi templom

Szegszárd városa, hol I. Béla már 1061-ben egyházat és zárdát alapított temetkezési helyül. A mindig híven megőrzött vallásos kegyeletének egy új emléket nyert az új templomban, melyet képünk bemutat…Néhai özv. Hrabovszky Peterné, született Kassay Anna, 1855-ben végrendeletileg minden vagyonát (melynek értéke a százezer forintot fölül múlta) Szegszárd újvárosában építendő egyházra hagyta….A kívül-belül következetesen keresztülvitt tiszta gót stílus képezi a szegszárdi új egyház fő érdekét. Ezt Petschnig János építész-tanárnak köszönhetjük…Rajzunk északnyugatról mutatja a templomot, amerre a dunai síkság szabad láthatárt nyit. Keletről tekintve: a közeli szőlőhegyek nyújtanak a képnek gyönyörű háttért. A torony és támfalak kellemes színvegyülete a vörös és sárga téglák által van előidézve. A homlokzat nagy rózsa-ablaka megvilágítja a kart, melyhez kívülről, a szöglet-támfal mellett látható kis tornyocskán keresztül juthatunk.

 

 

Szegszárdi új templom. (Fénykép után) Haske.

 

Két sor oszlop három részre osztja a templom hajóját, s ha e tekintetben a térhiány a mellék folyosók tökélyesebb kifejtését gátolná is, azt könnyen feledjük. A főkapu íve alatt Krisztus sírba tétele van kifaragva. A homlokzat csúcsán pedig, gazdag mennyezet  alatt, carrarai márványból a Madonna alakja áll…Két sor oszlop három részre osztja a templom hajóját, s ha e tekintetben a térhiány a mellék folyosók tökélyesebb kifejtését gátolná is, azt könnyen feledjük. Legkitűnőbb a művek között a sz. István kápolnában első királyunk ülő-szobra, mely, mint vert mű ily nagyságban az újabb kori készítmények között messze földön páratlan.

 

 

1868. 20. 238. Réthi Lajos: A Székelyföld. B. Orbán Balázs 6 kötetes nagy műve.

Előszavában Orbán így szól e nép és e föld felől: „E roppant havasoktól körített, sok helyt őserdőktől borított országrész az, mely az anyaország központjától félre esik. Vasutakkal még nem bírván, a magyar királyság legelzártabb, legismeretlenebb pontja. Véghatáraira olyan nehéz eljutni, mint Európa legnyugatibb országába. Pedig e terület figyelmet érdemel. Lacedaemonja* ez hazánknak, mely Árkádia szépségével, Spárta erényeivel bír. Hatalmas védvonala a magyar haza keleti részének, hol a szabadság és honszeretettel vértezett mellű székely nép alkot megvívhatatlan elő falat. "…„A Székelyföld cím alatt a magyar királyság klasszikus földjének történelmi, régészeti, népieméi és természetrajzi kimerítő leírását foglalja magában. A könyv az író hatévi tanulmányozásának, és a helyszínen való kutatásainak eredménye.

Várromok, nagyrészt ismeretlenek, melyekről a történelem sem emlékszik. Alaprajzuk által felvilágosított leírását, a szerző hozza köztudomásra. Városok s régészeti emlékek mintegy 200 fénykép útján előállított képben fognák a mintegy 100 nyomott ívnyi szövegre terjedő munka értékét emelni…A munka hat kötetből áll, melyekből öt, az öt székely széket, a hatodik a nagyszámú székely telepek által lakott Barczaságot tárgyalja. Mindenik kötet önálló egészet képez, s mindenikhez 30—40 kép lesz csatolva, melyek a székelyföldi nevezetesebb városokat, történelmi vagy régészeti tekintetben érdekesebb pontokat, várromokat, azok alaprajzait, feliratokat, népviseleteket ábrázolják.

A kiállítás annál díszesebb lesz, mentől számosabban jelentkeznek a pártolók. Az előfizetési összeg nem fog soknak látszani, ha meggondoljuk, hogy mintegy 200 eredeti szép, másutt nem használt képpel lesz díszítve e vállalat.

 

Orbán Balázs: A Székelyföld leírása Magyar Elektronikus Könyvtár

 

*Lacedaemon was mythical king of Laconia and son of the chief god Zeus and the Pleaid Taygete. He was a father of King Amyclas of Sparta. wiki.

 

 

1868. 39. 466. A rablóság Magyarországon. S. F.

A legrégibb időben a rablók üldözése a megyei ispán kötelessége volt; de a speciális fölhatalmazást erre a központi hatalomtól kellett kinyerni. Később a XVII. száz évben a megyei autonómia szélesebb kifejlésében históriai momentumnak tekinthető, hogy ama fölhatalmazást elég volt a megyei gyűléstől kinyernie az alispánnak. Jellemző a rablóság akkori állandóságára nézve, hogy mind Erdélyben, mind Magyarországon minden évben meg kellett tennie az alispánnak a körutat kizárólag a rablók üldözése végett. A központi hatalom annyiban szerepelt e részben, hogy az alispánt a nádor feleletre vonhatta, törvényszék elé állíthatta, ha ama kör-utakat, úgynevezett „cirkálás"okat elmulasztotta, és hogy ha a megye fegyveres ereje elégtelen volt, az országos kapitányok hadát lehetett igénybe venni…

A megye,  nem lévén képes száz éveken át megszüntetni a rablóságot a hazában, azon következtetésre juthatnak sokan, hogy talán a központi hatalom állítván föl országos rendőrséget, majd segítve lesz a bajon. Ámde mindenki emlékszik valami olyasra, mi teljesen biztos reményt nem nyújt. Szemünk láttára tétetett meg az experimentum b. Bach idejében. Egész hadsereg zsandár tartotta megszállva az országot, mely föltétlen engedelmességgel pontosan teljesíti a parancsokat. S minő rablási esetek fordultak elő mégis…

Most, midőn árnyéka sincs a politikai üldözésnek, midőn két bő termés követi egymást, s midőn a kézi-munka oly keresett és jutalmazott, hogy egy napszámos jóval többet szerezhet, mint régen egy-egy kurta prókátor a tollával: az ország legszebb és termékenyebb megyéiben egész rablóbandák állnak elő….Nálunk a puszták, hol a faluk és városok oly messze esnek egymástól, tudvalévőképen a lovas banditák legállandóbb tanyái. A Felföldön és Erdélyben ritkán tűnnek fel.

Á puszta azáltal, hogy itt-ott tanyák és csárdák vannak elszórva rajta, csak elősegíti a rablók önfenntartását…A tanyák lakosai oly elszigetelten és kevesed magokkal élnek, hogy ellent nem állhatnak, s azért többnyire útravalóval látják el a szegény legényt bizton-létök megvásárlására. Köztük hallgatag fegyverszünet áll. A pusztai csárdákban pedig többnyire a betyár az ur és legszívesebben látott vendég…

  1848 előtt az elnyomott és majdnem jogtalan jobbágyság nem kis mértékben gyűlölte a vármegyét. A szegény nép egy részben azért szimpatizált a rablóval, mert közös ellenségük volt a megye- és szolgabíró, — és a népköltészetben, a zsiványok megéneklésében a vármegye iránti ellenszenv elég világosan szól. Mennyivel nagyobb volt a nép rokonszenve a rablókkal, midőn a még gyűlöltebb zsandárok üldözték!

A tisztviselők, hivatalbéliek tekintélyének emelkedésére a közvéleményben nagyobb szükség van nálunk, mert (kivált a köznépnél) a törvény tisztelete nagyon szoros kapcsolatban áll a végrehajtó személyek tiszteletével. Az abszolutizmus korszakában az merőben zérusra szállott volt. De 48 előtt sem volt még annyira, mint kellett volna. A köznép, mint érintem, csak félte, s azért egy kissé gyűlölte a megyei hatalmat, a nemes pedig inkább fölötte érezte magát minden hatóságnak, mint alatta. Remélhető, hogy normálisabb alkotmányos viszonyaink közt a megyék közönsége saját hivatalnokait bensőbb tisztelettel tünteti ki…Az iskolán kívül papjaink volnának hivatva hatást gyakorolni az erkölcsök javítására, s a vallásosság terjesztése nem felekezeti , hanem általános értelemben, nem külsőségekre, hanem a lényegre nézve megmarad ma is, mint minden időben, a leghathatósabb emeltyűnek. (B. P. K.)

 

 

 

1868. 51. 619. A zsidók egyetemes gyűlése Magyarhonban, 1650-ben. R. I.

Vajon magyar hazánk izraelita fiai, kik most oly hatalmasan gyűléseznek Budapesten, gondolják-e, hogy az ő világszerte való őseik közül sokan, egy, még hatalmasabb gyűlést tartottak egykor, a türelmes magyar hazában?

Az 1650-ik évben, egy francia író szerint Buda körül, egy szemtanú angol szerint pedig Nagy-Ida mellett több százakra menő sátorok közt lengett vagy zúgott az őszi fuvalom. A világnak különböző részéből csak rabbi mintegy 300 volt jelen; másfajta zsidók szintén igen nagy számmal…

A gyűlés első napja október 12-dike volt. Ez az első nap azonban csupa köszöntésekkel s bemutatásokkal teltek. Megvizsgáltattak a szükségelt bizonysági oklevelek, vagyis általában az illetékességi igazolványok. Ezen vizsgálat következménye lett az, hogy csak háromszázan maradtak a gyűlés alkotó tagjai. A második napon, azaz: október 13-án kezdődött a gyűlés törvényes folyama, és az elnök felállván, előadta, hogy e nagyszerű egyetemes gyűlés célja nem más, mint az, hogy eldöntessék: vajon eljött-e már a Messiás vagy várni kell még? A gyűlés tagjai őszinte komolysággal hányták, vetették a kérdést, fel-felütve és vizsgálva a szentírásokat.

A többség kimondta, hogy nem jött még el a Messiás. Voltak néhányan, akik határozottan állították, hogy el kellett már annak jönni, mert különben nem volna rajtok, oly sok idő óta az Istennek kemény ítélete. Vizsgálták és vitatták azt, hogy, mi módon kell tehát a Messiásnak eljönnie? Némelyek azt mondák, hogy a Messiásnak egy rendkívüli hatalmú és dicsőségű földi királyképen kell eljönnie, ki nagyobb lesz minden fejedelemnél, népét megszabadítja, és a templomot régi dicsőségében ismét helyre fogja állítani. Családi eredetére nézve pedig a Messiásnak mindnyájan megegyeztek abban, hogy annak szegény sorsú szűztől kellett vagy kell születnie. Különösen e ponton támadtak fel azonban némelyek, határozottan állítván, hogy a Messiás valóban eljött már!

Az elnök, folytatólag, azt tűzte ki vita tárgyául, hogy azok, akik azt hiszik, hogy a Messiás eljött már, mondják meg; hogy ki volt tehát az? Némelyek erre azt mondák, hogy nem más, mint Illyés, mert nagy hatalommal és dicsőséggel lépett fel; levágta a bálványok papjait; halálos üldöztetést szenvedett; csudálatos módon az égbe ragadtatott, s tanainak folyvást fenntartásáról gondoskodott, midőn Elizeust tanítványul hagyta. Ezt sem fogadták azonban el mindenek.

Egyik napon estefelé, midőn az éj kezdett borulni a tájékra, az is határozottan vita tárgyává tétetett, hogy vajon mi volt, ki volt Názáreti Jézus? E nagyfontosságú kérdés megvitatását másnapra halasztottak. Ekkor a farizeusok állottak elő, s nagy eréllyel vitatták, hogy a Názáreti Jézus, Messiás teljességgel nem lehetett, mert nagyon szegény volt, s a Mózes törvényeit több ízben megsértette. Ezt azonban sokan nem hagyták helyben, s különösen egy Ábrahám nevű rabbi felállván monda, hogy Jézus csudákat tett; vakokat, sántákat, némákat meggyógyított. Mindez bűvészet, csalás volt — mondának a farizeusok; ő maga tette azokat előbb álnokokká. De Ábrahám ezekkel meg nem elégedett…Egy Zebedeus nevű farizeus, a legzabolátlanabb indulattal, iszonyú káromlásokat szólott a názáreti Jézus ellen. Ezután vizsgálták és vitatták azt, hogy mi módon kell tehát a Messiásnak eljönnie?

Azt is vita tárgyává tették, hogy mi tehát az a tan, az a törvény, a melyet az állítólagos Messiás, a Jézus hátrahagyott? Természetesen az evangélium s általában az új-szövetségi szent-írások! Ők azonban ezeket kiindulási pontul vagy alapokul teljességgel nem fogadták el, és ez által ténylegesen nyilvánítják, hogy az evangélium alapján álló protestánsokkal semmi közük nincs. De a római pápával — úgy látszik — már előre érintkezésbe tették magukat, mert az ez által hozzájuk rendelt papok közül behívtak a gyűlésekre két jezsuitát, két augusztínus és két franciskánus barátot. Ámde ezek érveit és javaslatát is határozottan vissza utasították a zsidók, és nagy zenebona támadt elannyira, hogy a vitatkozást tovább folytatni lehetetlen volt.

 

 

 

 

Költemények. 1866 – 1868.

 

 

Arany János; Arany László; Bajza József; Gyulai Pál; Petőfi Sándor; Thaly Kálmán; Tompa Mihály

 

*

Ifj. Ábrányi Kornél

Benedek Aladár

Bíró Antal

Bolgár Emil

Bozzay Pál

Csengei Gusztáv

Dalmady Győző

Darmay Viktor

Dobó László

Egressy Gábor

Erdélyi János

Fejes István

Győri Vilmos

Ilyés Bálint

Imrefi János

Jankay József

Júlia

Komáromi Kálmán

Komócsy József

E. Kovács Gyula

Kőnczöl János

Kunsági

Losonczy László

Lukács Ödön

Medgyes Lajos

Pájer Antal

Pásztói

Rajka Teréz

Réthi Lajos

Sántha Károly

Soós Miklós

Stoy Jakab

Szakáll Lajos

Szász Béla

Szász Károly

Szelestey László

Szemere Miklós

Szontágh Pál

Szulik József

Terhes Barna

Tolnay Lajos

Torkos László

Tóth Endre

Török Károly

V. Antal

Várady Gusztáv

Zichy Antal

Zilahy Imre

 

*

 

1868. 9. 98. Ifj. Ábrányi Kornél: A német császár

 

(Ballada.)

 

A császárt a gonosz kísérti,

Rá gyászt, bút, sorra hint:

Bíbora, koronája sérti,

S a porba szórja mind.

 

Fölséges úr, mi bánt, nagy ok?

Hogy azt ily nagyra veszed?

Az égen hány csillag ragyog?

 Ma eggyel kevesebb…

 

Elérte, összetépte, jaj!

A császár benyitott

A zord sírboltba, halovány volt,

Úgy állt sokáig ott.

 

S aztán oly hosszan elmerengett

Ez arcon, csendesen

Közelgett, oh! ez angyalarc még

Nem volt szebb soha sem.

 

Ujján övé a gyűrű, s keblén

Az a hervadt virág!

S jó német császár ráomolt,

Fájdalmát nem bírá.

 

Hű Willnegott indul legott,

S felkölti a papot:

A császár lelkéért hamar

Csak harangozzatok.

 

S daloljatok szent éneket.

Szél zúgott szerteszét:

Csúfolta a csengő harangot

S a papok énekét.

 

 

1866. 11. 122. Benedek Aladár: Falun

 

És megszűnt a zajgás, mint midőn az éjben

Sűrű evezés közt parthoz ért a sajka.

Elhagytam a várost, s amit nem reméltem,

A sors engem önként nyugalomra hajta.

Miért is ne lenne itt egy kis nyugalmam.

Jutalmául annyi hosszú küszködésnek!

Ki ép ezért oly sok örömről lemondtam,

Hisz én most egy csöndes, kis faluban élek…

 

Így folyik a világ, egyszerűn, szelíden,

Mégis oly jól esik nekem itten élni!

Aki elfáradt, s az emberekbe' hitetlen.

Az itt új erőt nyer s újra fog remélni.

Én is fáradtan és hitetlenül jövök el,

S bár jól vagyok, ép ez, amit még sem értek:

Ki nem lelem helyem, telve szenvedéllyel

Most meg itt, egy csöndes kis faluban élek.

 

 

1867. 43. 526. Benedek Aladár: Az ősz búcsúzik 

 

Az ősz búcsúzik. Immár reggelenként

A fáknak ágait zúzmara fedi,

Úgy küzd a nap, míg a ködből kifejlik.

Sápadt sugarát a hideg leli,

De délfelé még a fák levelének

Zöld színe újul, s veréb csiripel.

Ne csodáljuk, ha szeretjük az éltet;

Lám az ősz is mily fájva haldokol!...

 

Az ősz búcsúzik. Ne hagyjuk magára.

Tán így a válás könnyebb lesz neki.

Én megdaloltam, más mosolyogjon rája,

Ki tudja ezt, mily jólesőn veszi?

Hisz mi is egykor ekképp érünk véget,

Ránk is jól hat majd egy részvét-mosoly,

Midőn már sejtjük, hogy elhagy az élet,

S lelkünk szorongva, fájva haldokol!  

 

 

 

1868. 8. 86. Benedek Aladár: Feltámadásról szól az írás

 

Feltámadásról szól az írás,

S az Írás nem mond hazugságot!

Közeleg a perc, midőn a holtak

Elhagyják sötét, nehéz ágyuk.

Közeleg a perc, már nincsen messze,

Midőn a sok zár mind felpattan.

S föltámadnak az élő-holtak,

Osztozva üdvben, kárhozatban!

 

Feltámadásról szól az írás:

Már sűrűdnek a nehéz felhők;

A villámokat ezek szülik,

Melyeknek lángja mindent eltölt!

Ébred már titkon a jogérzet,

Mi annyi időn feküdt halva;

Ránehezült a kába vakság.

De melynek immár vész hatalma!

 

Feltámadásról szól az írás:

Már látni itt-ott egy villámot,

Miket elnyel a messze tenger,

S mik ledöntnek majd egy világot!

Fel-felszól már a tettvágy hangja,

De szétoszlik a rejtett csendbe;

Ám jaj! ha majd e csend határán

E hang visszhangját mind föllelte!

 

Feltámadástól szól az írás:

A dörgések is hallhatók már-

Gyűl, gyűl a vész, mely ünnepet hoz.

Midőn nem lesz több hamis oltár.

Halk moraj, zúgó nyüzsgés támad.

Küzdelmet sejt a népek ezre;

Érzi, hogy minden porba omlik,

Csak egy marad: a szabad eszme!

 

Feltámadásról szól az írás:

Borult az ég, a lég oly tikkadt! 

Közeleg a nagy perc, legyünk készen!

Mely eget ráz, és földet ingat.

Most teljesül, mit Krisztus jósolt!

Ezért halt ő, és annyi mások;

Ez lesz, ez lesz a végítélet!

Az írás nem mond hazugságot!

 

 

1868. 26. 307.  Benedek Aladár: Szegény zsidó leány

 

Ki venné észre? Oh az emberek

Ily dolgok iránt érzéketlenek!

Egy zsibárus bolt úgy is oly szerény,

Észre sem veszi, a ki arra mén.

Zsibárus boltnak kisded ajtaján

Bús, halvány arccal ül egy ifjú lány;

Szemében annyi ábránd s méla láng,

Mely hallgatja egy bús jövő jaját.

Szegény Zsidó leány!

 

Ki ne szeretne élni, s oh ki ne

Fektetne üdvöt drága kincsére?

Hisz az élet, az ifjúság rövid,

Nem soká' szórja édes örömit!

A lány oly gazdag, lelke oly teli,

S szeretni nincs, oh nincsen kit neki:

Egész napját a boltban tölti el,

Hol alkuszik, mást sohasem mivel.

Szegény zsidó leány!

 

A napok sorra ekként telének.

Én gyakran látom e szép gyermeket,

Előttem képe már nem idegen

S nem is az első, úgy tetszik nekem.

Ahányszor látom, mindig halovány,

Hogy szánom őt, nem is gondolja tán;

Ha nincs dolga, hát kinn ül egyedül,

Néz szerte, néz rám, s ismét elmerül.

Szegény zsidó leány!

 

Nincs nappala, csupán az éj övé,

Boldog, ha szemét az álom fődé:

Meglátni rajta, hogy sokat virraszt,

S hogy sír, hogy szenved, mind meglátni azt.

Én szinte érzem, mit érezhet ő:

Lelke olyan, mint puszta hegytető,

Hol termőföld van, mely gyümölcs helyett

Terem bozótot s vad beléndeket.

Szegény zsidó leány!

 

Szegény zsidó lány, hidd: nem vagy magad!

Sok van, oh sok, kit sorsa megtagad.

Sok van, kinek, mint néked, kincse van,

S nincs, ki föllelje s elvész nyomtalan!

Halvány színednek van méltó oka,

Fájdalmad igaz s nem múlik soha:

Mert addig árulsz s alkuszol, amíg

Megveszik olcsón lelked álmait.

Szegény zsidó leány!

 

 

1868. 38. 450. Benedek Aladár: A dal varázsa *

 

,,Aludj!" — szólott, az anya kisdedéhez,

Aludj el kedves, drága gyermekem!

Már késő est van, nemsokára éj lesz,

S te még szünetlen ébren vagy velem.

Aludj! oh hunyd be kis szemed pilláit,

Új éltet ad az enyhe nyugalom;

Midőn az első sugár bevilágít,

Keblemre veszlek újra, angyalom!'

 

A jó anya sokáig így beszélt még,

Beszélt, könyörgött, lágyan, szelíden:

Oh de a kisded nem érté beszédét

S nyugtalan zajgott kis bölcsőjében.

De halkan nyílt, nyílt az anyának ajka

S rajt' méla hangok titkos árja kelt,

Mely összefolyt egy andalító dalba,

S a kisded csöndes, alvó, néma lett…

 

Mély álom ült lelkén egy büszke népnek.

Mely hős volt egykor, hős és rettegett!

Alvó testére rút férgek jönnek

S szívtak belőle vért és életet.

S jöttek próféták, kik szentelt szavakkal

Hirdették a nagy Nemezis tanát,

Buzdítva őket, mint egy őrző angyal

S oszlatva álmuk vészes mámorát.

 

És mind hiába! A nép nem, nem ébredt!

Mindegyre gyűlt a vész fejők fölé.

Következének nehéz, súlyos évek

S lelkük szünetlen mély álom fődé.

De megzendült egy lelkes, drága órán

Meglendült a szép, harsány induló!

A harci dal szólt, s a szellők széthordván

Lett ébredés, nagy, igaz, nem múló!

 

Ím a dalok szent, bűbájos beszéde

Megérteti, mit a szó nem tudott:

A csecsemőnek álmát csalt szemére,

Szerelméhez az ifjú így jutott!

Ez öntött lángot a holt nép szívébe!

S ez hoz e földre még örök derűt!

Daloljatok! mert a dalok beszéde

Isten szava, mely alkot mindenütt.

 

*) Szavalta a szerző a debreceni országos dalárünnepély művészi hangversenyén

 

 

1866. 27. 322. Bíró Antal: Szádvár bevétele

 

(Ballada.)

 

Sötét éjjel, csendes éjjel

Sötét felhők járnak.

Sötét felhő lesi útját

Svendi táborának.

 

Mozgó tábor, messze, távol

Szádvár felé gondol;

Fegyverrel megy: várat épít,

Vagy, ha nem, hát rombol,

 

Sötét éjben, fehér ménen

Sisakozott arccal

Fenn a várban szép Bebekné

Körbe-körbe nyargal.

 

Sötét felhő villámot lő,

Remeg az ég tőle,

Mozgó tábor, messze, távol

Vészt olvas belőle.

 

,,Rossz rágalom! csak bizalom!

S lerontjuk a földig.

Vagy mienk lesz, míg a hajnal

Napsugárban fürdik."

 

Svendi, a hős, ím ezeket

Mondja, s azzal nyomba

A várfalon parancsára

Beröpül a bomba…

 

Midőn a várt oda hagyták azok a vezérek,

Nagy dicsőség nyílt elébe Svendi seregének,

Mert a várat, üres várat, ő bevette nyomban:

Fáradt testét, izzadt fejét tévé nyugalomba.

 

 

1868. 49. 586. Bolgár Emil:Tárczay Anna

 

Szép Izabella királyné

Zápolya özvegye, bujdos.

Rossz hírrel nyugszik el este,

S mindennap hajnala bút hoz.

Tarkő várában Tárczay Anna

Térdre borulva így esdekel:

Hadd vesszek érte én s nemzetségem,

Csak a szabadság ne vesszen el!

 

Egyenként esnek a várak,

Győző ellentől övezve.

Bebek fut, s büszke Perényi,

Szétszórva népeik ezre.

Tarkő várában Tárczay Anna

Térdre borulva így esdekel:

Hadd vesszek érte én s nemzetségem,

Csak a szabadság ne vesszen el!...

 

Áll néma sötéten a vérpad,

Büszkén lép Anna reája.

Biztatva, híva, dicsérve

Érinti ősei árnya.

Villan a bárd és Tárczay Anna

Térdre borulva így esdekel:

Hadd vesszek érte én s nemzetségem,

Csak a szabadság ne vesszen el!

 

Anna Tárczay († 1567)

 

 

1867. 25. 306. Bozzai Pál* : Kisírtam könnyeim

 

(Josephstadt, 1850. július 10-én.)

 

Kisírtam könnyeim,

Kiontani vérem,

Elvesztett honomért

A csatatéren.

 

Láttam őt küzdeni

Nappal és éjjel,

Téren és halmokon

Vad ellenével.

 

Láttam szép zászlait

Keverve porba,

Fegyverét, díszeit

Összetiporva…

 

Nem jött el fölfogni

Hanyatló térdét,

Felfogni sebei

Kiomló vérét.

 

Eljött a Nemezis

Megcsalt bolondja,

S a mártír-koszorút

Fejére nyomta!

 

*) E költemény azok közül való, melyeket a korán elhunyt tehetséges ifjú költő, besoroltatása ideje alatt, mint szegény osztrák közkatona, a hazától távol irt. Sajátkézzel összeirt költeményeiből, legtöbbnyire még kiadatlanok, jókora csomag küldetett be baráti kéz által szerkesztőségünkhöz. Szerk.

 

 

1868. 22. 258. Bozzay Pál: A hazáért (Josephstadt 1850.)

 

…Ki látta a füstölgő romokat?

Apáinak megrongált csarnokát,

Hol a gazdátlan téren, udvaron

Örv nélkül ugatnak a kutyák.

Irigység, árulás zsarnok-szeszélynek

Gyermek-szemébe füstöt, port kever.

Ki az, ki vélem a magyar hazáért

Pohárt emelni mer?

 

Hazám, hazám, egy felfeszíttetett

Istenkép a keresztfán, bármi szent,

Sárral dobált meg a pogány s szidott

Mint egy latort, mint egy istentelent;

De a te képed, a te szenvedésed

Sok szívben hangos dobogással ver.

Ki az, ki vélem a magyar hazáért

Pohárt emelni mer?

 

A Krisztus is meghalt már egykoron,

De azután ismét föltámadott.

Feltámadásod napját várom én,

Azt várom én, csak azt a nagy napot.

S akkor, midőn az egy újonti éltet

Az eltiport halállal küzdve nyer:

Ki lesz, ki vélem a magyar hazáért  

Fegyvert emelni mer?

 

 

 1868. 24. 282. Bozzay Pál: A bagoly

 

Én mindig komoly madár voltam,

Bár néha dévaj és hamis;

A metafizikát tanultam,

Értek a politikához is.

A misztikus dolgokba, néha

Bele ütöm az orromat,

S olyan leszek, mint egy próféta, 

Mindenki féli szavamat.

Én kiáltom: kuvik, kuvik,

S mindenki fél és elbúvik…

 

A magányosságot nagyon szeretem,

Bár nem bánt melankólia;

A világhoz vagyok idegen,

Lelkemben nincs harmónia.

Hangtól, zörejtől nagyon félek,

Ön-árnyékomtól rettegek;

Azt gondolom, rólam beszélnek

Az erdők és a fellegek.

Én kiáltom: kuvik, kuvik,

Bölcs, ki a világtól búvik.

 

 

1866. 13. 150. Csengei Gusztáv: Húsvét ünnepén

 

A rémülést bánat követte,

A jajgatást bús síri csend,

Kihalt, sötét a szív világa,

Az arcon kétség árnya leng.

Meghalt az Úr a kínkereszten,

Hiába minden zokogás,

De ím' megzendül harmad napra:

Föltámadott a Messiás…

 

E szózat édes szent valóság,

S az örökélet záloga;

Hová testéből szállt az Ige,

Oh mi is eljutunk oda!

A test leroskad és föloszlik,

Az anyag sorsa elmúlás;

De új életre kél a szellem:

Föltámadott a Messiás!

 

 

 

1866. 21. 250. Csengei Gusztáv: A cserhalmi leány

 

(Ballada.)

 

I.

 

Váradi püspök világszép leánya *)

Palotakertbe megyen egymagába',

Arca sugárzik a mulató házig,

A mulató házban szerelmesdit játszik.

 

„Gyöngy tubicám te! gyere az ölembe,

Most az ölembe, aztán seregembe,

Pej paripámon sátoromba szállunk,

Leány és legényből házaspárrá válunk."

 

„Hát mosolyogjak a cifra mondókán?

Jaj be hamis vagy, szerelmes bohókám!

Egyszerű bajnok székelyek földéről

Be hetykén beszélget seregek rendéről."

 

„Tündike rózsám! nem vagyok én székely,

Nagy hadi népem Moldovában székel;

Én vagyok Ozul, szolga, paripámat!

Foglalni jöttem én téged és hazádat."

 

„Jaj, te pogány csont, meg ne ölelj engem!

Csalfa beszéddel loptad ki szerelmem'

Soha tied nem, inkább a sírverem,

Jaj szegény ősz apám. Jézusom, légy velem!"

 

Száll a sikoltás kertből palotába,

A palotában szobából szobába.

Jaj, zokogás kel, riadnak a szolgák:

A váradi püspök lányát elrabolták!...

 

Gyönge sóhajtás a virághervadás,

Kél a teremben keserves zokogás.

„Pünkösdi rózsaszál, kiterítve szépen,

Jó éjszakát neked, meghalt reménységem!"

 

*) Salamon idejében a papi nőtlenség még nem volt szokásos Magyarországon. Bonfini szerint László az elragadt leányt a nagyváradi püspök leányának nézi. Cs. G.

 

 

1866. 7. 74. Dalmady Győző: A napsugarak

 

Napsugár, a szegényes szobában

Mért jelensz meg ily fürgén, vidáman?

A szegénynek arca oly mogorva,

Míg a gazdag fogad mosolyogva.

 

A szemközti palotát nem látod?

Uri élet csillogása vár ott.

Ócska bútor itt téged föl sem vesz,

Ragyogásod ott ezerszeres lesz.

 

Szállj te oda: tiszta, égi fényed

Hadd maradjon távoli reménynek,

Mert a szegény akkor is boldog, ha

Legalább a remény beragyogja.

 

Ah, ne időzz a szomorú képnél!

Hiszen te a boldogok közt éltél.

Talán épen valamelyik szentnek

Tündököltél koronája mellett.

 

De a sugár nem távozott tőlem,

Sőt felcsillant annál tündöklőbben;

Kettő, három, ezer is jött aztán,

Hogy szenvedni dicsőségnek tartám.

 

 

1866. 162.  Dalmady Győző: Kálváriái sóhaj

 

(Márc. 29. 1866.)

 

Csak egy remény, egy vigasz van:

A szabadság,

S e reményt is, e vigaszt is

Visszatartják.

 

Csak egy öröm, csak egy jó van:

A hon üdve,

S ez öröm is, és e jó is

Messze tűnve.

 

Csak egy ég van, csak egy Isten:

Az igazság.

S ez eget is, ez Istent is

Felhők lakják.

 

Csak egy kincs van, egy áldozat:

Ez az élet.

Megváltó nap! oda adjuk

Ezt is érted.

 

 

1866. 37. 442.  Dalmady Győző: Az ősi ház

 

(Bori, augusztus 20-án 1866.)

 

Apáimnak rozzant hajléka,

Düledező falak!

Adjatok az utódnak szállást,

Míg az éj elhalad.

 

Marasztaltak gyöngéden másutt,

Szívből szállott a szó;

S nem maradtam, jöttem hozzátok,

Lelkem idevaló.

 

E rossz tető alatt születtek,

Akiktől én vagyok:

Minek födjön engemet jobb be,

Kisebbet, mint azok?

 

E bús helyen rejtőzködnek

Az erkölcs s becsület:

Mért keressem idegenek közt

Szent örökségemet?...

 

Míg a romlás gyászos porában

Csak egyre akadok:

Apáimnak erős lelkére

Emlékezni fogok.

 

 

1866. 43. 518.  Dalmady Győző: Nem, még nem esem kétségbe

 

Nem, még nem esem kétségbe,

Még várok a boldogságra!

S ha a csüggedés helyébe

Végső kimerültség lépne:

Még akkor is várok rája.

 

Hiszek a jó győzelmében,

És az örök igazságban!

Minél inkább lankad térdem,

Annál közelebb van, érzem,

A magasság, melyre vágytam.

 

Oh fenn leszek! Fenn kell lennem!

Küzdelmimnek lesz jutalma!

Szerettem és jót műveltem,

S elvesznie lehetetlen,

Ki az erényt magasztalja.

 

Valahol egy bús szív létez,

Bízik, remél, hisz mindnyája.

Nem vak eset, oh törvény ez,

Mely ekképpen szól az észhez:

Van jogunk a boldogságra!

 

Bárha minden ellenem kel,

Nem mondok le szent jogomról.

És ha mégis engednem kell:

Előrenyújtott kezekkel

Esem össze, azt tudom jól.

 

 

 

1867. 2. 14. Dalmady Győző: Oh csak vigasztalódjál!

 

Nézd, még ragyog az ég boltja!

Örök titkú kékjében;

Mindenható szellem mondja:

„Minden elmúl, de én nem."

Mit ér a kedv! Vigadókkal

Nincsen az úr kegyelme;

A szent ige ahhoz szólal,

Kit szenvedés, bú ver le.

Oh csak vigasztalódjál!

 

Minden óra bánatában

Az örökkévalóság

Lehelete érint lágyan,

Mint fuvalom a rózsát.

Oh hallgasd a titkos szókat,

Emelkedjél és erezz!

Boldog, a ki ekképp szólhat:

Közel voltam az éghez!

Oh csak vigasztalódjál!

 

Soha még ily magas-ágban

Nem ragyogtál felettem!

Hogy alakod megtaláljam.

Szemem föl kell emelnem

Könnyeid, mint csillaglángok

Tűnnek felém a ködből,

Csillagesés, a mit látok,

Midőn egy-egy legördül.

Oh csak vigasztalódjál!

 

Mit vesztettél? Oh ne hidd azt,

Hogy az élőt bírjuk csak.

És a kikért búnk fennvirraszt,

Mindörökre elbuktak!

Kedveseink halva lesznek

Igazán a mieink.

Midőn örök békehelynek

Szívünk nyitjuk meg nekik.

Oh csak vigasztalódjál.'

 

A kit ennyi kegyelemmel

Halmozott el végzése,

Ki a búban szebben kel fel,

Mint tündöklött estébe:

Nagy hivatás indul avval!

Mert kevésnek van adva:

Többet nyerni a bánattal,

Mint az öröm nyújthatna.

Oh csak vigasztalódjál:

 

 

1868. 17. 198.  Darmay Viktor: A küzdőhöz 

 

Hová visz, ember, magas röptű vágyad?

Küzdelmeid tövises útjain

Gát visszatart, hegyes kő vérzi lábad,

Tépett szívedben sajogva ég a kin.

Megállj, ne lépj a kész veszély elébe,

Nem ment meg attól ingatlan hited;

A világ téged levonhat a mélybe,

Te őt magaddal föl nem viheted!...

 

Midőn a lánc így szemenként kitágul,

S zsibbadt testében újra lejt a vér:

Hagyd akkor őt, éledjen önmagától,

És maga küzdjön szabadságáért!

Ha ezt kivívja, büszkén törhet égbe,

E nélkül vergődik, míg elsüllyed.

Úgy: fölemel; így: leragad a mélybe;

Mert útja egy, veled vagy nélküled.

 

 

1868. 42. 498. Darmay Viktor: Köd borult

 

Köd borult az őszi tájra,

Búsan hallgat a madárka;

S mely ott virul messze, távol,

Álmodik egy szebb hazáról.

 

Almaiban már amott száll,

Tengeren túl, délpartoknál;

Hol új tavasz lombja várja,

Új pataknak csörge árja.

 

Új szerelem, új boldogság,

Hajnal keltén üde rózsák;

Új reménynek édes álma,

Édes álom dallá válva.

 

S annyi más, meg annyi szebb még

Múlt tavaszról boldog emlék.

Mi tartja, hogy még se szálljon?

 Hervadó lomb hideg tájon.

 

Lám a madár még se repül

Száraz ágon hallgatva ül!

Azt a kicsiny fészket, vagy mi,

Nem tudja csak úgy elhagyni.

 

 

1866. 35. 418. Dobó László: Szüleim levele

 

Az volt ám a sürgés-forgás,

Ilyen náluk ritkán támad;

Mintha látnám örömében,

Mintha látnám jó anyámat.

 

E levelet hogy megírják,

Ünnep volt a kicsi házba';

Melegétől jó szívének

Anyám arca úgy sugárza!

 

Penész vette meg a tintát,

A tollat meg régi rozsda,

Nem csuda, mert rég vetett már

Egy-két betűt papirosra.

 

Meg is látszott jó atyámon,

Hogy neki nem rendes dolga:

Azt a rezes okulárét

Majd jobbra, majd balra tolta.

 

Levelet ír „a fiúnak,"

Hogy szeretik, ím, itt lássa,

És ha rosszul folyna sorsa,

Ez legyen vigasztalása.

 

Hogy ne legyen semmi lárma,

Öcsém kiült az ajtóba,

Ha bement is, lábujjhegyen

Tekintett be hébe-hóba.

 

Ott benn pedig nagy lassacskán

Elkészült az ákombákom,

Anyám könnye hullott rája,

Egy-két betűn most is látom.

 

„Mit csinál most? miért nem ír már?

Mikor jön meg? kérdd meg tőle!

Mikor várjuk? azt a percet,

Azt tudassa jó előre!"

 

Áldott asszony! bár nem írja,

Hogy mért kérdi, mégis értem:

Ha megjövök: tyúkot, csirkét,

Mindent kész leölni értem.  

 

Anyám győzte biztatással,

Atyám írni meg nem unta,

Bár ez néki, mért tagadnám?

Nem valami könnyű munka.

 

Kézről kézre jár az írás:

Mi maradt ki, hiba hol van?

Nézegetik órahosszat,

Ha megírva bármi jól van.

 

Rossz benne a grammatika,

A betűje egymásra dől,

Mégis mennyi vigasztalást

Meríthetek levelükből!

 

 

1867. 198.  Dobó László: A rákosi molnár-mester.

 

Rákos vízi malom körül

De mi haszna álltok!

A molnárra két egész nap,

De mi haszna vártok!

 

Feleségét ment keresni,

Fűnek-fának mondja

A malomra, őrölésre

Hogy volna most gondja?

 

Malom-udvar, pitvar-ajtó

Tágra nyitva, tárva.

A szobában siránkozik

Két elhagyott árva.

 

A péceli nagy út mellett,

Csabai felvégen,

Rákos vízi molnár-mester

Ott iddogál éppen.

 

A világért fel nem nézne

Maga elé mélyed:

,,Hová tegyem? Csak már az a

Patak volna mélyebb?

 

Lágyabb helyet, puhább ágyat

Hol találjak néki? "

Molnár-mestert három reggel

Az ivóban éri.

 

Rákos vize csillan, csörren,

Zúgva, búgva lágyan:

,.Harmadnapja, hogy megosztom

Úgyis keskeny ágyam.”

 

 

1866. 36. 430. Egressy Gábor: Kazinczy Gábornak neve napján.

 

(Pesten, március 24. 1851.)

 

Naponként fogynak vérünk jobbjai,

Miként istenkéz írta drága könyvek,

Miket nagy mesterük lángoknak ád

Sértett önérzetében. Szörnyű lecke:

Hogy megbecsüljük, mi még fennmaradt.

 

Tehát hogy' ne kívánnám én neked,

Mint a kisebbik Gábor a nagyobbnak,

Hogy megérd a nagy Ítéletnapot,

Amely feltámasszon halottaidból,

És meghozza üdvöd s érvényedet,

Ki most élő halott vagy; föld alá zárt

Magyar kincs, mely eltűnt a forgalomból!

 

 

1866. 38. 454. Egressy Gábor: Kazinczy Gábor emléklapjaiba.

 

Fest, márciusban, 1810.

 

Névegység már van, de rokonszenv erre nem épül;

Ismerek én névpárt, ellenirányba futót.

Szellem-azonosságunk benső jegyeket viszonyítson;

Vedd hitemet, s tapogasd szíved erét: közös-e?

 

Elvegység, szóban, tettben, és minden időben;

Célhűség; küzdéshez erős akaratra kitartás;

Tárgy szerelem, mit hon, s természet tüze szívünkhöz;

 

Jellemerő, min sors kísértete szerteszakadjon.

Elmélkedve mit ér fellengzeni, tettben inogni,

S a viszonyok fuvolája szerint táncolni keringőt?

Elvszüzesség az? tagadom; de gyakorlati felség.

Öntagadás nélkül nincs nagyság, mint kivitel nincs.

Élettartalmam mélyében két hatalom van

Gondolatintéző: — haza és művészet, — örökké.

 

 

1868. 5. 50. Erdélyi János: Családi kép

 

Ezer sóhajtássá zokogtam lelkemet;

Mint partot a hullám, szaggatja keblemet

              Siralmak özöne.

Fejem fölött ím, elcsapott a bánatár,

Mélységein szívem, mint egy vérző búvár,

Pályáját futja le.

 

Oh én szép gyermekem, hidegre vált alak!

Nem arra jöttem én, hogy ekképp lássalak,

             Fehérben, mint a hó.

 Halotti lepledet föl- föltakargatom.

Hol volna még meleg, lágyan tapintgatom,

              De nem található….

 

Ó ifjú volna még s bánat miatt lesz agg:

Dalolt, mint a madár, s lesz majd hallgatag,

             S nyugodt minő a tél.

Ha napja egy felét, a gondok elveszik,

Másikban a holtak felől emlékezik,

A kedves múltban él.

 

Örömnek az kínos, hogy nincs mit vesztenem,

Életnek iszonyú, hogy így kell vérzenem,

             S nem fáradnom belé.

Mutatja már egy-két bús fejfa nevemet,

Szellők! sóhajtásban vigyétek lelkemet

             Halottaim felé!

 

Erdélyi János (költő) – Wikipédia

hu.wikipedia.org/wiki/Erdélyi_János_(költő)

Erdélyi János (Kiskapos, 1814. április 1. – Sárospatak, 1868. január 23.) ügyvéd, akadémiai tanár, az MTA rendes tagja, a Kisfaludy Társaság titkára, költő

 

 

1866. 8. 86. Fejes István: Jeruzsálem  

 

…Az eltiprott eszmék dicsőn

Kelnek ki a romok alatt,

Ha öntözi könnyével a nép

És nem feledt, és hű maradt.

Él még a népek Jehovája,

Örülj, vigadj Sión leánya*!

 

A Jehova erős, hatalmas,

Épít keze, ront ostora;

Ne feledd ezt el Jeruzsálem, 

Ne dúljon több viszály soha!

Most fel kicsiny, nagy, új imára,

S új dalra te Sión leánya.

 

*Sion leánya
A héberben a helység- és ország nevek nőneműek. Egy ilyen név + leánya kapcsolatot egy-egy város vagy ország megszemélyesítésére használtak, mint pl. "Egyiptom szűz leánya" (Jer 46,11), vagy "Sion (Jeruzsálem) leánya" (Ézs 1,8: Zof 3,14)

http://www.bibliaeve.hu/kislexikon_s.php

 

*

 

1866.  45. 542.  Fejes István: Szüreti köszöntés

 

Fel pohárra, folyjon a bor,

Öntsük a szívet vele;

Ha nem öntjük, lehull róla

A remény zöld levele.

Fel pohárra, fel pohárra,

Örvényt fúrjon a bor árja

És a gondot és keservet

A fenéken fojtsa el.

Fel pohárra, fel pohárra,

Habot vessen a bor árja,

És a kedvet lenn a szívből

Mind a színig hozza fel…

 

 

1868. 42. 498. Fejes István: A patak mellett

 

Cseregj, cseregj te kis patak,

Cseregj, cseregj a völgyön át;

Fodros habod hűs partjain

Zöldell a fű, nyit a virág.

 

Cseregj, cseregj! s ki itt ülök

Fölötted, tépve, véresen:

Taníts meg engem, oh! taníts

Könnyezni, sírni csöndesen.

 

Izzó napok, forró napok

Fölégetik reményimet,

S szívem mélységes mélyére

Fojtják le minden könnyemet.

 

A mélyből jössz te is, talán

Mint szívem érc sziklák alól?

Taníts meg óh! hogy törted át,

Mi nem törik, s meg nem hajol?

 

Fölöttem a lég mily üde!

Mi zöld e pázsit idelenn!

Most érzem csak, itt érzem ah!

Mi zord a lét, reménytelen.

 

Cseregj, cseregj te kis patak,

S taníts egy könnyet ejteni,

Egy könnyet, mert ki sírni tud,

Csak az tud oh! reményleni.

 

 

1868. 474. Győri Vilmos: Mutatvány a Frithiof mondá-ból

 

A Frithiof-monda I-II. kötet, ford. Szász Károly, Győry Vilmos, Bp. 1912.

 

*

 

1866. 5. 50. Ilyés Bálint: Kölcsey sírja felett

 

Borulj le lelkem, szentelt fájdalomban,

Mint cipruság a sírhalom felett,

S csókold meg égő áhítattal ottan

Csókold meg a legkisebb porszemet…

 

Velünk vagy, és jössz a jövőbe is te.

Tiéd küzdelmünk, s küzdelmed miénk,

S ha majd az eszme meg lesz testesítve:

Együtt nyertük, mit harc-díjul nyerünk.. . .

 

Te láttad e kort, oh dicsők dicsője!

Hisz ott is élt munkálva szellemed!

Prófétaként küldött a sors előre,

Készíteni e jobb korhoz nemzeted…

 

Csak zengjed, zengjed szellemajkaiddal

Szerette néped szentelt Himnuszát,

S zászló gyanánt lengvén fölöttünk a dal,

Bátran vivandjuk az izzó tusát!

 

 * * *

Borulj le lelkem szentelt fájdalomban,

Mint cipruság a sírhalom felett,

S csókold meg égő áhítattal ottan

Csókold meg a legkisebb porszemet.

 

•) Mondatott Csekében, 1862. májas 18-kán.

 

 

 

1866. 16. 186. Ilyés Bálint: Nem hiába, hogy a magyar

 

Nem hiába, hogy a magyar

Ottan termett keleten,

De szívének tengerében

A legdrágább gyöngy terem.

 

Honszeretet drága gyöngye,

Oh mi érne föl veled?

Te tartod meg annyi vészben

Ezt az árva nemzetet!

 

Jöttek dúló tatár-csordák

S átgázoltak e honon.

Vérrel ázott minden porszem,

Mindenütt füst és korom.

 

Kő kövön és anyja keblén

Gyermek nem maradt meg itt,

S a menyasszony rabbilincsen

Áldozza szűz kecseit.  

 

Temető volt az egész hon,

Népe óriás halott,

S bámuljátok, e megölt nép

Hamvából föltámadott!  

 

Majd töröknek büszke cárja

Hordta ránk tenger-hadát,

És hiába Kinizsi hős

S Hunyadi e szikla-gát.

 

Zúgó árja átözönlött

S elcsapott a hon felett.  

S meddig tartott ez özönvíz?  

Tégy a százra ötvenet!

 

Másfél század, oh nagy Isten!

Ennyi tenger éven át

Ölte, fosztogatta kényén

Sztambul népe e hazát!

 

S bár eltépve, megviselve,

Fényünk fedte sár, iszap:

Régi erkölcs, régi jelleg,

S ősi nyelvünk megmaradt!

 

Majd derű s megint ború lett,

Tiszta napra éj-sötét.

Most emelte, meg lesújtja

Sorsa Árpád nemzetét.

 

Volt a hírnek mit beszélni

A magyarról újólag,

S a magyarnak mit keseregni

Újra néma gyász alatt!  

 

Néma gyász a fényre, ismét

Ez lett sorsod, nemzetem!

Oh hogy a szív nem reped meg,

Ha elnéz e nemzeten!

 

Földe, kincse, vére másé,

Az övé csak a nyomor,

De el e gyászképpel innen,

Rémes arcát fedje por!

 

Újra nap kél, nem veszett el

Annyi gyász alatt e nép.

A hazának szent szerelme

Fönntartotta életét.  

 

Drága kincs a hon szerelme

Szívednek e gyöngyszemét

Álnok kalmár szép szavára

Hamissal be ne cseréld!

 

Amíg ennek tiszta fénye

Átsugárzik kebleden:

Jöjjön bár vész és vihar rád,

Élni fogsz, oh nemzetem.

 

 

 1867. 21. 254. Ilyés Bálint: Ötödik László.

 

(Ballada.)

 

Hunyadi Lászlónak

Hogy kiömlött vére,

Felcsapott egy cseppje

A király szívére,

S a piros meleg vér

Úgy égeti, marja:

Nincs miatta sem éjjel,

Sem nappal nyugalma.

 

„El innen, el innen,

Mérges itt a lég is!

Megholt már Hunyadi

S egyre üldöz mégis.

Jaj a koronám is

Úgy inog, úgy reszket! .

László keze rázza

Rajta a keresztet.

Oh az a hideg kéz

Úgy hevít, úgy éget!

Űzzétek el innen

Mert attól elégek! "

 

A kezet elűzni

Nem lehet, hiába!

Maga megy a király

Bécsbe, majd Prágába.

Hű csehek zenével

Üdítik, mulatják.

Tetszik a királynak

A zajos mulatság.

Nap múlik nap után,

Hetek után hónap,

S eltűnik árnyéka Hunyadi Lászlónak…

 

„Nézd csak azt az árnyat,

Ujja mint fenyeget!  

Hű csehem vess ágyat,

Hajtsam le fejemet! .

Oh az a piros vér

Úgy ég a szívemen!

Eredj csak balzsamér',

Friss vízért jó csehem!"

 

Hozza már, nem a cseh,

Mátyás a balzsamot.

Ajakán bocsánat,

Szemében könny ragyog.

Hozza már, de késő

Cseh is a friss vizet  

Ott belül a hóhér,

Hunyadi Lászlóért

Most mindjárt megfizet.

*

Arany János: V. LÁSZLÓ

Sűrű setét az éj,
Dühöng a déli szél,
Jó Budavár magas
Tornyán az érckakas
Csikorog élesen….

 

*

 

1866. 28. 334. Imrefi János: A siroki várban

 

Megszentelt föld ez itt, amelyen most állok;

Szent a mély áhítat, mely szelíden átfog,

S míg lelkem a messze bérctetőkön mereng:

Körültem a fűszál mindannyi keresztfa

A búcsúzó napnak álmait susogja,

S rajt' régi dicsőség haldokló fénye leng….

 

Éji szellő susog, a fű meg-megzizzen,

S a hant — mintha élne — megmozdul körültem

Kelet felé nézek, s keblem úgy felhevül:

Mintha egy nagy ősi népet látnék itten

Százados álmából ébredni sötéten,

Mely majd e romon egy nagy feltámadást ül.

 

 

1867. 44. 538. Imrefi János: Viharos éj

 

Eltépte láncát a szilaj vihar,

És most kacagva nyargal szerteszét;

Darabra törte a nyílt ablakot,

S halomra tépi a fák levelét.

Inog a kereszt a toronytetőn,

Az erdők vadja elaludni fél,

Oly rém-teljesen vonít künn az eb.

Oh ha tudnátok, hogy mit zúg a szél!...

 

Virraszt a költő, némán, egyedül,

Kezére hajtja, halvány homlokát;

Úgy elmereng a titkos hangokon,

Kis mécse mellett, egész éjen át.

S midőn kitombolt künn a fergeteg,

S a láthatáron a nap újra kél:

Bágyadt kezében megmozdul a toll,

S leírja nektek, mit zúgott a szél.

 

 

1866. 382. Jankay József: A magyar mérnökökhöz

 

Kiált a kor, hallgassatok szavára,

Hatalmas úr a kornak szelleme.

Épüljön fel a csarnok nem sokára,

Melynek régóta állni kellene.

Épüljön csarnok a közös jóllétnek,

Hol a szent igék testesüljenek,

Magasztos hivatás ez a tiétek,

Magyar mérnökök, egyesüljetek!

 

A sors haragja dúl mostanában,

Miként már oly sokszor, e szép hazán:

Csalatkozott megünnepelt fiában,

S tövissé vált babérja homlokán,

Jött a csapás embertől s az égből,

Szövetkezének romboló kezek.

Könnyet törölni a szép hon szeméből,

Magyar mérnökök, egyesüljetek!

 

Oh! bár sok elveszett, de még se minden,

Van puszta sík, hegy, völgy, Danánk, Tiszánk,

Van két kezünk, s bár áldás rajta nincsen:

Azért ne nyíljék ám panaszra szánk.

Hisz a panaszt úgysincs ki értené meg:

Hallgassunk, és tegyünk, mit lehet,

Engedve a kor intő szellemének,

Magyar mérnökök, egyesüljetek!

 

Rázzuk le lábainkról a bilincset,

S ekének verjük a kemény vasat.

Szedjük ki a földből a drága- kincset,

S a jobblét hajnala reánk hasad.

Gép füstölögjön minden kis majorban,

Vasút hálózza be a tereket,

S gőz-szárnyakat gyorsan röpíteni sorban,

Magyar mérnökök, egyesüljetek!

 

Míg hal terem Tiszában és Dunában,

Míg a rónán hullámzik a kalász:

Dugott kézzel ne üljünk a szobában,

S nem hal meg éhen a szegény halász.

Föl, tettre ésszel, és föl tettre kézzel!

Es e munkát Isten szentelje meg.

Az összetett erőből mi se vesz el,

Magyar mérnökök, egyesüljetek!

 

Esz és erő, hol egybeforrva vannak,

Mindenhatóvá válik ott a kar.

Ha a herék a méztől nem dagadnak:

Nem másért izzad a szegény magyar.

A vessző eltörik szálakra szedve,

De nagy csomóban törni nem lehet.

A küzdelemben a hont nem feledve,

Magyar mérnökök, egyesüljetek!

 

A régi kornak egyetlen tanában

Számítástok legcsalhatatlanabb,

Számítva kell küzdenünk mostanában,

S a számításnak csalni nem szabad.

Küzdjünk előre oly bölcs számítással,

Hogy a hazát küzdelmünk védje meg.

Egy só kenyérben nem osztozni mással,

Magyar mérnökök, egyesüljetek!

 

Kiált a kor, hallgassatok szavára,

Hatalmas úr a kornak szelleme.

Épüljön fel e csarnok nem sokára,

Melynek régóta állni kellene.

Épüljön csarnok a közös jólétnek,

Hol e szent igék testesüljenek;

Magasztos hivatás a tiétek,

Magyar mérnökök, egyesüljetek!

 

*) Felolvastatott a magyar mérnöki egyesület első közgyűlésén

----

Jankay József: Babér levelek Kéry Imrének. Arad, 1875

 

 

1868. 43. 510. Júlia: Atyám sírján

 

Mély csönd borong a temetőn,

Holtak nyugtát mi sem zavarja,

Csak egy eltévedt kis madár,

Ha a sövény közt csattog hangja.

Az is alig remegve szól,

Mintha tán félne verni lármát;

Mély csönd borong a temetőn,

Zaj nem veri föl nagy nyugalmát.

 

Ösztönből, úgy mint, a madár,

Megsejtem én ide az utat;

Kapujában az iringó

Nagy kék tövise beljebb mutat.

S mire a sírt elérem már,

A gyepes gödrös ösvényen,

Csak fél lélekkel állok itt,

Fele a felhőn túl van régen.

 

Imát rebegnék, nem tudok,

De imádsággá válva lelkem,

Elmém, szívem mind rajta csügg,

Amint sírjára térdepeltem.

Leküldöm lelkem más felét,

Hogy oda lent keresse őt fel,'

És hozza képét még elém

Mosolyogva, fénylő szemekkel.

 

Füvetlen, puszta sírhalom,

Oh nyisd meg kebled, omolj szerte'

Idővel dacoló szegek,

Meredjetek, egy percenetre!

Habár lelkét nem is lelem,

Csak legalább az arcot lássam,

Ha holtan, lezárt szemmel is

Örökké tartó némulásban!

 

De hasztalan a siralom,

Bár folyjon árral is szememből,

Holtakhoz nem hat földi szó,

A sírnak hantja meg nem rendül.

Szó nélkül visszaindulok,

És vigasztalom magam avval:

Hogy hozzá közelebb vagyok

Megint egy hosszú, hosszú nappal

 

 

1866. 12. 138. Komáromi Kálmán: Barna halász ifjú

 

Falu fel-végén túl a tiszai kompnál,

Gyönge hajadon lány gyöngyvirágot gyomlál;

Fele vízbe hull lám, lengeti a hullám

Szép — csöndesen himbál, nem messze az alvég,

Halász ifjú, hálód kerüli a hal még.

 

Hajnali szellőnek csevegi bokor s hab:

„Szép hajnali szellő, oh ha lennél gyorsabb,

Te bizony így szólnál a halászkunyhónál:

Barna halász ifjú szép szeretőd vár, les;

Annyi édes csókot elveszteni kár lesz!"…

 

Cseri Ágnes házán kicsi madár szólt így:

 „Barna halász ifjú hej csak szaladt holtig.

Lápos berek nádja, lett temető ágya.

Levelet a lombok szemfedőnek hintik,

Cseri Ágnes hej te átkozott légy mindig!”

 

 

 

  1866.  22. 262. Komáromi Kálmán: Csüggedés

 

Borul szívemre fájó érzet,

Ha nézek a világba szét.

E szívre, mely már annyit vérzett,

Nyugalmat még se küld az ég?

Zúg a tömeg tompán körültem,

Tusában a sorssal levén.

E harcnak egykor mint örültem!

De most futok belőle én…

 

Mind láttam ezt, szívem betelve

Égő sebekkel gazdagon;

Nem jő a hit, hogy fényt lövellne,

Melyhez ragaszkodnám vakon.

Egy enyhe szót, oh adna bár ki,

Mondván: remélj, higgy és szeress!

Csüggedni rút! mindig talál, ki

E földön szépet, jót keres!

 

 

  1866. 18. 214.  Komócsy József: Vörösmarty emlékezete

 

(A Székesfehérvárott május 6-án történt szobor-leleplezési ünnepélyre.)

 

A nap ragyogóbb ma az égen,

És a mennybolt is fényesebb

Fehérvár fölött, mint volt régen,

S a madár dala édesebb:

Ünnepét ma a tavasz tartja,

Mert a költészet ünnepel,

Nézzétek: ragyog nemes arca,

Aláhullott már a lepel…

 

Jöjjetek hát ifjak és vének,

Hozzatok babérkoszorút!

Zengjünk dalt most dicső nevének,

Dalt, mely oszlatja a borút:

Fájdalmainknak borújában

Ő nekünk tündöklő napunk!

Sírja fölött oly sok virág van!

Tegyük fejére koszorúnk!

 

Zengjen a dal! örömnek napja

Legyen közöttünk e mai!

A csecsemőt tanítsa apja,

Hogy kell e napot áldani!

Óh jöjjetek e prófétának

Megrendítő igéivel:

Hogy a kor, melyre annyin várnak,

„Még jőni fog" mert „jőni kell!

 

A teljes vers 16 versszak. G.

*

 

  1867. 39. 478. Komócsy József: Mámorosan.

 

Ez aztán fölséges egy állapot,

Most látom csak ragyogni a napot;

Pedig sötét van, az ám, az bizony,

Olyan igaz, minthogy e bort iszom!

De hát az a sok csillag hova lett,

Mely ott ragyogott a padlás felett?

Vagy úgy! boromban gyönggyé változott

Azért hevít-e bor, az átkozott!

Ni-ni: hogyan sugárzik a fejem!

Egy pajkos szellem táncot jár velem.

Ah, mit beszélek! hisz mint sziklaszál,

Mint Rhodus-oszlop, két lábam úgy áll.

Mégis csak jó volt az az iskola:

Mindennek megvan a maga oka!

Most már előttem fejtve a titok,

Nem lehet másképp: én világitok.

Hisz én az álló fényes nap vagyok,

Az egész világ körültem forog;

Büszkén is nézek napként szerteszét.

De napom! szedje rendbe az eszét.

Pillantása ne legyen oly hamis.

Tekintsen az árva kancsóra is!

Ne bánjék vele olyan botorul,

Mert utoljára bizony felborul.

Bor, borul, bor hát! kinek mi baja?

Harmatra vágyik a nap sugara.

Oh drága kancsó! miért van feneked?

Amúgy kellett volna születned neked;

Legyen átkozott az a cserepes!

No! kedves babám: kérlek, ne nevess;

Mert megharagszom édes angyalom,

S karcsú termeted által karolom:

Úgy, úgy, integess, csak hajlongj felém.

Tyhű! a kemencét hogy megölelem!

Ezt már szégyellem, e gyalázatot:

Hogy ez otromba rajtam kikapott

Vér, veres borral moshatom le csak,

Előre színig töltött poharak:

Vegyetek körül, mint rózsafüzér!

E koszorúnál többet úgysem ér,

Mit a költőnek mostan nyújtanak;

Ebben nincs tövis és nincsen salak.

Dicső, nemes bor, annyit mondhatok!

Ettől születnek nagy gondolatok;

De nem is csoda: egri a neve,

Mint lány csókjáé: édes a heve,

S hogy csókra tüzel, harcra bátorít,

Annak okát is én rég látom itt:

Hisz török vértől ázott, földje meg,

S rajta magyar könny harmatja remeg!

Hohó! ez kissé keserű dolog:

Most már minden oly bolondul forog,

Gőzerővel keringnek a falak,

Most jobb lesz ott lenn az asztal alatt;

Ha már fölfordul az egész világ,

Én sem maradok állva legalább.

 

 

 

 

1867. 30. 370.  E. Kovács Gyula: Lét és nemlét közt.

 

Elfáradva megnyugodni.

Számot vetni a világgal;

Lassú, csöndes, észrevétlen

Pusztulásba menni által;

 

Méla, hallgatag közönnyel

Nézni a napok folyását,

Nézni, hogy a futó percek

Egymás sírját hogyan ássák;

 

Virradatnak, alkonyatnak

Nem örülni, nem búsulni;

Bölcsőnél, mint koporsónál

Mosolyogva leborulni;

 

Tudva, hogy itt minden, minden

Futó mámor, tünde álom:

Vágyak nélkül, remény nélkül

Mélázgatni a halálon;

 

Örökkévalóságtól sem

Várni már se' jót, se' rosszat;

Mert, mit itt bírtunk s vesztettünk,

Többet annál az se' hozhat:

 

Lét s nemlét közt e középút

Nyílt-e már meg halandónak?

Nem tudom; de nekem, érzem,

Megnyílik ez út maholnap.

 

 

 

1866. 42. 502. Kőnczöl János: Ősz végén  

 

 (1855.)

 

Őszi mezőn

Elmerengve járok,

Kalapomra

Hullnak a virágok.

Elmélázok

Hosszan, önfeledten;

Az idő bús,

Komor és kietlen.

 

Lengedeznek

A réti fűszálak,

Ha közöttük

Csendes szellő támad.

Olyan ez a

Szellő susogása,

Mint a haldoklónak

Utolsó fohásza…

 

Őszi mezőn

Elmerengve járok,

Kalapomra

Hullnak a virágok.

Elmélázok

Hosszan, önfeledten,

Az idő bús

Komor és kietlen.

 

 

 

 1867. 29. 358. Kunsági: A menyasszonyi ajándék.

 

Zsófia hercegnő, Báthoriak sarja,

A szegény komornát untalan sarkalja:

„Siess már, csináld már; meglesz-e már végre?

Hajam fonadékát mégsem ereszted le,

Drága kék ruhámat, jaj, még fel sem adtad,

Hát a gyémánt? Bizony még baj lesz miattad.

Sohasem voltál még ily ügyetlen, Anna,

Hátha most az úrfi egyszer betoppanna!"

A haj ék elkészül, s szép ruhák szép testén:

Ott ül a hercegnő, ajtónyílást lesvén.

De hiába lesi, csak nem nyílik ajtó.

Szeme ég haragtól, szíve reng sóhajtól,

A csipkéket tépi, és dobbant kis lába,

Rákóczy György úrfi mégsem jön, hiába….

 

„Báthori Zsófia, kis makrancos szentem,

 Kérj tehát akármit, teljesítem menten."

Rákóczy György apám, egyebet nem kérek:

Pécsi Simon fején súlyos az ítélet,

Nem illik nyakába a koldustarisznya,

Andrásfalvát* néki hadd adhassam vissza.

Ha ugyan uramnak ellenére nincsen.

Ez szívére zárja: „édes drága kincsem!"

Lorántffy Zsuzsanna megcsókolja lányát:

,.Jól tetted, jól tetted, helyesen kívánnád.

Ne keressük: üdvét ki miben találja,

Meggyőződéseknek Isten a bírája."

 

*Andrásfalva (románul: Măneuți) falu Romániában, Suceava megyében.

 

 

1866. 162. Losonczy László: Legátus dal

 

Dallama: „Szeretlek én egyetlenegy virágom!"

 

Víg a deák, mikor kiszáll

Követnek;

   Víg leszek én, míg sírba nem

Temetnek.

    Dalra fiuk! szép napjaink,

Mint játszi hab, lejárnak;

    Messze repül az ifjúság,

Mint szárnya a madárnak!

 

Deák vagyok, s büszke vagyok

Nevemre.

   Követ vagyok, s büszke vagyok

Címemre.

   A Deákot tartja hazánk

A legelső követnek;

   Deák vagyok, követ vagyok,

       Mindenfelé szeretnek!...

 

 

 

1868. 36. 426. Lukács Ödön: Teljes boldogság nincs

 

Hullámzik az élet, mint vetés a szélben,

Mint tenger, amely van háborodás félben;

Nyüzsög, forog a világ, mint egy hangya fészek!

 Csalóka fény után futni oh mi készek!

Űzi, vonja őket egy gondolat, egy cél,

Mint gyermeket tarka pillangó a réten,

De mi után futnak, elszáll, mint sebes szél,

S mindig tovább van, mint szivárvány az égen

Az élet küzdelem, egy nehézkes álom!

Teljes boldogság nincs a kerek világon.

 

A kit nyomor üldöz, a kit munka terhel,

Gazdagság, nyugalom elérésén tervel.

Epedve tekint a büszke palotára:

Miért, hogy más boldog, s mért ő szegény, árva

„Mily édes henyélni pehely-puha párnán,

Mily élvezet szívni a fűszeres léget!

Mulatni, lágy selyem szőnyegeken járván!"

Pedig, hogyha tudná, ott belől mi éget,

Inkább igy beszélne: „Oh mennyire szánom!"

Teljes boldogság nincs e kerek világon.

 

Ki dús palotában gazdagságot élvez,

Resten nyúl már keze a megszokott élvhez;

Ölő unalomtól nincs a mi megóvja,

Hasztalan a fény, rang, s kincse milliója.

Sóvárogva néz le a kiesi kunyhóra.

Gondolja: mi édes lehet ott az élet!

Egy hajlékban megél ember, fecske, gólya!

Oh miként vágy oda a kiégett lélek!

Pedig, hogy csigázza a szegényt a járomi,

Teljes boldogság nincs e kerek világon.

 

Ki országok felett a magasban székel,

Milliók szolgálják, környezi kincs, ékszer,

Irigyen tekint le az alattvalóra;

Hajh, éltében nincsen egy nyugalmas óra!

Gyermek: deli ifjú, ifjú: kemény férfi

Egy pillanat alatt szeretné, ha lenne;

Az öreget hajlott életkora sérti,

Fűzfa lóra ülni még egyszer szeretne.

Mindenkit valami elérhetetlen vágy nyom..

Teljes boldogság nincs e kerek világon.

 

A mező, a virág, az örök természet:

Az se lehet boldog, azt is dúlják vészek.

Fent a kéklő égen még most néma csend ül,

De nyomon a vihar trombitája zendül.

Megered a szélvész, megroppan az égbolt,

Megbúvik az állat, meggörnyed a kalász!

E kies völgy imént még oly üde szép volt,

És most már felette nyomor, ínség tanyáz!

Párjavesztett gerle hogy búsul az ágon!

Teljes boldogság nincs e kerek világon.

 

Hát én talán a port bús fejemre hintsem,

Ha szerencsém elszáll, ha örömem nincsen!

Ha vágyam, mely vala égbe szállni büszke

Porba hull, mielőtt még célját kiküzdte!

Nem! Megbecsülöm azt, mi kezeim közt van,

Nem vágyódik lelkem elérhetetlen után.

A sors csapásait viselem nyugodtan,

Hejh pedig sok vihar ért az élet után!

De nemcsak engemet; mert mindenütt látom:

Teljes boldogság nincs e kerek világon.

 

 

1867. 50. 610. Medgyes Lajos: A haza veszélyeiben.

 

(Imadal.)

 

Oh szólalj meg magas egeidben

Magyarok erős Istene!

Elpusztulunk, elveszünk itten,

Nincs ki rajtunk segítene.

Nincs rokonunk, nincs aki szánjon:

Egyedül állunk a világon.

 

Ellenségink körül-vevének,

Éhünkre tör több népelem;

Mit őseink vérrel szereznek,

A szent haza zsákmány leszen.

Dicsőséged égő oltárit

A szolga-nép kioltani vágyik.

 

Azért hoztál te keletről el,

Hogy itt teremtsünk új hazát

És rázzuk föl ifjú erővel

Az elzsibbadt Európát.

Ne hagyj, Atyánk! elveszni minket,

Törd meg gyilkos elleneinket.

 

A zsarnokság halál-zászlaja

Rémes sötéten fönnlobog,

Zúg, dübörög a vész riadója,

Pusztulásunk kimondatott.

Kívüled más oltalmunk nincsen,

Könyörülj, oh hatalmas Isten!

 

Mi védtük meg vérünknek árán

A hit s műveltség templomit,

Keblünket a vad népek árján

Gátul vetvén év-százakig.

És most, kiket vérünkkel fedtünk,

Szablyát villogtatnak felettünk.

 

Ki Szent Lászlót s Hunyadit védted

S új-új babérral halmozád,

Orgyilkosoktól óvd meg e népet,

Romlástól óvd meg e hazát.

Szegd útját a hálátlanságnak;

Veszesd el, kik vesztünkre vágynak.

 

Hozd fel megint napját hazánknak,

Add vissza régi hírnevünk!

Reánk még szent kötelmek várnak,

Miket még be kell töltenünk:

Fel kell oldanunk minden rabláncot

S szabaddá tennünk a világot.

 

 

 

1866. 634. Pájer Antal: Egy áldomás

 

Híres kürtje hős Lehelnek!

Jöszte hozzám, jöszte, sorban;

Megcsókollak, megölellek

Örömemben, bánatomban;

És azután harcra zendülj.

Hopp! Előbb még szent kelyhedből

   Ezt az egri bikavért

          Ürítsük ki a honért….

 

Jászkunoknak drága kincse,

Híres kürtje hős Lehelnek!

Most beléd, hogy szerte hintsed,

Csak egy titkos szót lehellek;

Hegyen, völgyön sírd keresztül.

Hopp! Előbb még szent kelyhedből

   Ezt az egri bikavért

          Kiürítem a honért.

Pajer Antal – Wikipédia

hu.wikipedia.org/wiki/Pajer_Antal

 

 

1867. 46. 562. Pásztói: Liliom Kata

 

A hogy mentek esküvőre,

Elfordult a szentkép tőle;

Ahogy mentek hazafelé,

Kuvik szállott a ház fölé.

 

Lefeküdtek puha ágyba,

Az megingott éjféltájban.

 „Lelkem, uram, édes uram

Öleljen meg, mi baja van?"…

 

Világot gyújt - összeborzad,

Sóhajt aztán egyet, hosszat,

S hajnaltájon vet keresztet,

Harangozni akkor kezdtek!

 

 

1867. 623. Pásztói: Ősszel.

 

(1867.)

 

Sárgul a lomb, lehull csörögve,

A fákon sárga cinke szól.

Ábrándozom s tán örökre

Letűnt tavasz napjairól.

 

Hol vannak a színes virágok,

Mosolygó ég, zengő madár?

Hol van a kor, mely a világot"

Újjá szüle? elveszve már?

 

Itt, ott piros szín van a tájon;

Mi ez a kései virág?

Azoknak vére, kik csatánkon

Azt oly pazarlón hullatták!

 

Rég volt igaz! a vér kiomla

És nem száradt azóta fel?

Intő jelül újul ki foltja?

Ne nézzünk rá, feledjük el!

 

Árnyalakok pihenjetek ti,

Miként eddig, nagy csendesen!

Ne jertek már is ijesztgetni,

Hagyjatok minket békében!

 

Ne sírj szabadság, mint a gyermek;

Jajod úgy sérti a fület.

 Vagy, hisz csak az ősz szele kerget

Nagy szilajon egy levelet.

 

És űzi messze a világba,

Más tájra, szebb hazába tán

És én borús lélekkel állva

Merengek a levél után.

 

 

1868. 13. 146.  Pásztói: Mátra tündérei

 

Barangoltam a hegyek közt,

S rám borút az éjnek árnya;

És a füves Óvár-réten

Nyugodtam le éjszakára.

 

Lent a völgyben csermely csörgött,

Néha csillant ezüst fodra,

Midőn a fent fénylő holdból

Egy-egy sugárt elsodorta.

 

Szemközt Ágas várnak bérce

Fölér egész a kék égig;

Míg behorpadt oldalában

A barlangszáj lent sötétlik.

 

Csillagocskák ragyogtak fent;

Azt hittem, hogy mind rám néznek;

S én éreztem érintését

Egy láthatatlan, égi kéznek….

 

A szivárvány rózsa-színe

Összeolvadt a hajnallal;

Puszta minden, csak a csermely

Cseng a hajnali haranggal.

 

Még láttam a túlvilágot,

Eltűnésén búslakodva.

Midőn arcom megérinti

Hűs szellőnek szelíd csókja.

 

 S nem hittem, hogy ébren vagyok,

 Midőn szemem fölvetettem,

 Eperszedő szép palóc lány

 Imádkozott ott mellettem.

 

 

1868. 34. 402. Pásztói: Jó feleség

 

(Ballada)

 

Ifjú asszony virraszt fenn éjfélig;

Szemeiben a könny csak úgy fénylik.

„Hol maradtál ily soká el tőlem?...

 

Ifjú asszony virraszt fenn éjfélig;

Szeme előtt egy szörnyű kép rémlik.

 

Éjfél után hármat üt az óra,

Hát megzördül a pitvar ajtója.

Éjfél után három óra tájban

Betántorog férje haloványan.

Jaj meghalok édes feleségem,

Mérget tettek meginnom elébem….

 

A csaplárné, s kökényszemű lánya

Csalogattak, s vittek a romlásba

 

Ifjú asszony sírva borul mellé,

Saját éltét urába lehelné;

S bocsánatát, míg tördeli gyorsan.

Férje kihűl, a szíve se' dobban.

„Csaplárosné fogjon meg az átok!

Vegyék fejed, akasszák fel lyányod.

Menny, pokol közt tévelyegjen lelked,

A kapukat soha meg ne leljed.

 

 

 

1866. 31. 370. Rajka Teréz: Vigasztatás

 

(Egy barátnőmnek. 1866.)

 

Úgy sötétlik arcodon a bánat,

Mint felleg a kora nyári égen.

Úgy fáj látnom e szomorúságot

S szíved kínját önkeblemben érzem.

 

Szelíd öröm nem mosolyog szemedben,

Csüggedt vagy, mint a dér ütött lombok.

Ábrándjaid fényes csarnokából

Kiűztek az irigy földi gondok.

 

Azt hitted, hogy fölleled a földön

Álmaidnak tündéri világát.

Azt hitted, majd angyali kéz tűzi

Kebledre a boldogság virágát…

 

Jer leánykám, öleljük meg egymást,

Hadd csókoljam hitemet szívedbe,

Tán könnyebbül bánatod, ha osztom,

Ismerj bennem baráti hívedre.

 

 

 1867. 14. 158. Rajka Teréz: Jön a tavasz.

 

 (1867.)

 

Jön a tavasz, érkezését

Kedves moraj hirdeti,

Kopár földünk gyászruháját,

Nemsokára leveti.

 

Kedvező szél űzi tova

A sötétlő felleget,

Szerteszét a ragyogó nap

Sugár-mosolyt hinteget.

 

S ti alusztok, kis virágok!

Föl! örömre keljetek,

Vagy tán újabb csalódástól

Fél ártatlan kelyhetek?

 

Nem mertek a meleg fénynek

Teljes kedvvel örülni,

Bármint kezd a föld keble a

Nap csókjától hevülni?

 

S ti madarak mért bolyongtok

Nagy messzeség ködébe?

Jöjjetek az édes otthon

Rátok váró ölébe.

 

Fészketekből, ha a vihar

Kíméletlen elsodort,

Szállást kínál minden falomb,

Találtok itt új bokrot.

 

Oh jöjjetek, zengjétek el

Azt a bájos régi dalt!

Hisz az erdő nélkületek

Olyan puszta, oly kihalt.

 

Bár megfagyva, megrongálva

Jöjjetek e hazába,

Dalotokra tán fölébred

A föld alvó virága.

 

 

1867. 502. Réthi Lajos: Betegágynál.

 

Nem lesz egy vágyad, még csak egy sem,

Hogy rögtön be ne teljesítsem,

Mit ajkad szól, vagy lelked gondol,

Ellesve, téve lesz azonnal….

 

Nem lesz több kérés ajkamon;

Mindig csak hálát mond dalom,

Dicséreted mind szüntelen:

Csak tartsd meg őt, én Istenem!

 

 

1866. 34. 406. Sántha Károly: Hullnak, hullnak

 

Hullnak, hullnak, egyre hullnak  

A szép, ép fát vihar érte;

Híja van a koszorúnak,

S egy nemzet sír könnyet érte.

 

Hullnak, hullnak, egyre hullnak.

Csillagát a haza veszti

Oh helye van itt a búnak,

Honfi keblét gyász epeszti…

 

 

1866. 466. Soós Miklós: Sötét vagyok

 

Sötét vagyok, mióta nem vagy;

Örök felleg vidulni nem hagy.

Egy eszme, egy pont, bennem nincsen,

Nyugalmamat, melyre építsem.

 

Ha jő az est, hintvén az árnyat,

Gyászom vele újul utánad.

S búban töltvén át a nagy éjét,

A hajnal is kínomra ébred.

 

Pályám alig kezdem, megállok.

Rom mindenütt, s hervadt virágok.

Hullt virágtól ah! puszta romhoz

Emlékezés tört szárnya hordoz.

 

Sötét vagyok, mint a köd, pára,

Mely völgybe száll le éjszakára,

S öngyászában ott, elmerülve

Harmatot sir bokorra, fűre.

 

Sötét vagyok, mint a borulat!

Az én egem nem is vidulhat:

Ahonnan a napot levették,

Sötét, sötét a megrabolt ég.

 

Célt nem érve, bár kezem tiszta

lm, bénultan tántorgok vissza.

Szívem reménye, üdve, vágya

Hullám, törve, sziklához vágva!

 

Sötét vagyok, mióta nem vagy;

Örök felleg vidulni nem hagy.

Sírod lett szívem Golgotája.

Ki-kimegyek szenvedni rája!

 

 

1867. 4. 38. Soós Miklós: A „fekete leves."

 

Megcsapdosta a harc viharja,

Eltört Bécsnél az ozmán kardja,

Leesett a félhold az égről

És lesodort egy csillagot,

Egy csillagot, mely fényben ége

A szabadság tiszta egébe.

Tökölyi, a te csillagod!

 

Mint sebzett sas, vérezve szárnya

Erős, híres munkácsi várba

Vonul a hős; de nem pihenni;

Védeni magát, halni, ha kell.

Vagy kitörni onnan, mint láva,

Jobb kor álmát hordván magába

Megmaradt, hü vitézivel.

 

Itt tűnődik, tesz, javít, kémlel.

Uj híreket kap nappal, éjjel.

Csügged, erősbül, majd remélve

Lelke végig száll a hazán.

Szép csillagát megint fenn látja:

Honszeretet szent, drága lángja

Gyullad szívén, arculatán!...

 

Fogoly a hős, az ármány foglya,

Csak lelke nincs nyűgözve, fogva,

Annak szabad gondolni, szállni,

S van idő a nagy út alatt

Visszarepülni messze, s arra,

Hol Ilona hasztalan várja

Az ismerős kürt-hangokat.

 

Majd innen is, megtérve árván,

Más tájra csap: a sejtés szárnyán

Jövőbe néz, s azt súgja szíve:

„Jó Ibrahim, nevess, nevess!  

Sértett kebel borulatába

Fogan a bosszú villáma,  

„Csak vigadozz, gyönyörködj békén,

Majd eszedbe juttatom még én

Egykor, a fekete levest!"

 

 

1867. 406. Soós Miklós: Miért?

 

Mért visel oly sötét ruhát?

Kérdezd meg az éjszakától;

Sötétsége, némasága

Azt mondja, hogy:

Lement a nap, azért gyászol!

 

Kérdezd meg az őszi felhőt:

Mért borúi le völgyre, bércre?

Hulló könnye, borongása

Azt beszéli:

Fáj, hogy elhullt a táj dísze!

 

Én vagyok az éjszakának

Bizalmasa, gyászos társa.

Őszi felhő az én lelkem

Búja; s könnye

Az enyémnek hü képmása.

 

Leborulok néma gyászban,

Virágtalan, kopár dombra:

Reményimnek zöld levele,

Hullt virága

E domb alatt hever porba!

 

 

1867. 406.  Soós Miklós: Annyi édes

 

Annyi édes, annyi drága emlék

Fűzi hozzád fájó lelkemet még;

Fátyolán az elrepült időnek

Régi fénnyel, melyek átverődnek!

 

Messze tőlem, mintha most is élnél;

Ott, keletre, édes jó szülédnél!

Mintha most is arra számíthatnék:

Hogy idővel ölellek, látlak még!

 

Annyi édes, annyi gyöngéd emlék

Fűzi hozzád fájó lelkemet még.

Boldog órák, beteljesült álmok!

Ah, hogy most már annál jobban fájnak!

 

Árva szívem' úgy elcsalogatja

Múltunk egy-egy boldog pillanata:

Hogy perc alatt ezer vágya támad,

Hagyni mindent, elmenni utánad.

 

Menni, oda, ahol megszakadnak

Vágyak, kínok, emlékek, siralmak:

Ahol aztán aludhatnám véled

Örökké, vagy „míg a por megéled!

 

 

 

1868.  48. 574. Soós Miklós: Ősszel

 

Ki, ki még egyszer látni arcodat,

Szép őszi táj! Bús lelkem' vond, ragadd;

Míg el nem zárod gazdag kebledet,

Hadd beszéljek még, hadd szóljak veled!

 

Midőn ifjíta* derűs kikelet,

S virágidból a nyár áldást nevelt,

Szerettelek; de százszorozva von,

Tekintetedben ez a fájdalom…

*sic

 

1868. 33. 390. Stoy Jakab: Az ágyúszó*

 

Midőn a, csatazaj riad:

Meg megdördűl az ágyúszó:

Majd ünnep, majd halál-harang,

Csodásan, két kép' változó.

Én mindkettőt jól ismerem,

Sok csatában voltam jelen.

 

Ha hont s tűzhelyt vész fenyeget

Dörgése önként síkra hív, 

Átfut minden kis- ideget,

Villanyfolyamtól rezeg a szív,

Tűzár tölt, minden kis eret,

 Minden íz acéllá mered…

 

A mell körül abroncs szorul,

Minden golyót rád csapni látsz,

Neked van szánva, botorul

Azt véled mind fejedre játsz'.

Sőt egy helyett kettőt, de nem,

Hármat, káprázva lát a szem.

 

A bősz zsivaj: megannyi rém

Kárörvendő vad kacaja;

Nem lelsz helyet ég s föld űrén,

Megnyílik a pokol ajtaja,

S reád tátong a bősz üreg.

Ki nem hiszi: kérdezze meg!

 

*) A nemrég elhunyt derék férfiú e költeményt 1848/49-ben, honvéd-tábori orvos korában írta. Az olvasó ne feledje el, hogy a szerző nem foglalkozott rendesen költészettel, s e versében is inkább az eszmét, mint a formát kell tekinteni.

 

 

 

1867. 322. Szakáll Lajos: Népdalok.

 

I..

Legény-biztató.

 

Van egy szőlő, olyan szőlő,

Virágot hoz, de nem termő.

,,Gazda-biztató"-nak híják,

Ráismernek, kipusztítják.

 

Van egy leány, olyan leány,

Szeret sokat, de mind csalfán.

Legény-biztatónak híják,

A pártában ott is hagyják.

 

II.

Lesz más szeretőm.

 

Jókor kinyílt az orgona,

Elfagyott:

Első gyenge kis szeretőm

Elhagyott.

 

Majd virít még az orgona

Másodszor:

Más szeretőm lesz nekem, is

Már akkor.

 

 

1866. 29. 346. Szász Béla: Ablakomhoz

 

 (Jéna.)

 

Bár ide a nap soha nem süt,

És máskor nem is láthatom,

Mint este, megtörött sugárit,

A szemben lévő ablakon;

Bár nedves, ködös vendégem van:

Az egyedüllét hidege,

S lehangolódik, nem lepattan!

Lantom majd minden idege…

 

S így órákig elálldogálok

És órákig gyönyörködöm:

Mert mások kedvének sugara

Át- áttör a setét ködön:

Mint jegy-gyűrűjén át, ha nézi,

Szép a jegyesnek a világ,

Úgy nékem is vígabb az élet,

Ha nézem ablakomon át.

 

Ne kacagjátok ki e verset,

Mely egy ablakról énekel,

Egy ablak, de mely homlokomról

A borút sokszor űzi el;

De melyből látom, ha a postás

Hozza jó anyám levelét

S akinek sok öröme nincsen,

Annak a kevés is elég.

 

 

1866. 48. 582. Szász Béla: A mi három szobánk

 

Elől az udvar, tele fákkal,

Hátul a kert, sok pusztasággal:

Közbül a mi szegényes házunk,

De nekünk jó, mi itt tanyázunk.

 

Három szobánk lakója bárom:

Én, egy gyerek és élet-párom;

De ezt, én hívom jó anyámnak,

A kis fiú meg nagymamának.

 

S így van itt asszony, férfi, gyermek:

Mi kell több ennél ház tűzhelynek?

Jertek, a mi három szobánkban,

Nézzétek, mennyi boldogság van!

 

I.               Az enyém.

 

Egyik ablak a kertre tekint le:

Az utak sápadt lombbal behintve,

Száraz karjai a száraz fáknak

Mintegy vádolva, égnek állnak;

A szél végig fut a kerten nyögve;

S én itt benn fekszem, ágyamhoz kötve.

A más ablaktól, tán tíz lépésre:

Egy templom rozzant, dűlt kerítése,

S a szenvedő Úr vörös keresztje…

 

     IL       A közös

 

Ő a hűs léget kívánja,

Én pedig a meleget:

Nekem csak tűz ad hőséget,

Neki szíve eleget.

De a közbelső szobában

Ő is, én is engedünk

Mint jó házas-társak szoktak

S van is itt jó melegünk…

 „Asszony is van, gyermek is van

Már a háznál, jó anyám,

Van még idő arra bőven,

S majd meglátjuk ezután."

 

    III.      Az övé.

 

Ez a kincstár.

Szín-ezüsttel

Van e kis szoba tele:

Hatvan évnek szerzeménye,

Fehér hajnak ezüstfénye

Anyám fején rakva le.

Ketten őrzik ezt a kincset:

Egyik, aki hordja is;

Ki a holtat elsiratva

S az élőket fennvirrasztva

Gyűjti, gyűjti még ma is…

 

Idejöttünk mi is hozzá.

Ide, hol ő már pihen;

Jó atyám, ahol leroskadt,

Poraink majd itt nyugszanak,

A temető kertjében.

 

 

1867. 31. 383. Szász Béla: Szegény ifjú. asszony!

 

(Rege.)

 

I.

Mélyen a vadonban, zöldellő pagonyban,

Háza a vadásznak a hegyoldalon van;

Oszlopos fenyőfal kerteli be hátul,

Elől ismét erdő, a kis ér partján túl.

 

Ötvenes agancs van fönn a ház fedélen,

Ötven ág-bogával, mint kopasz fa télen;

S mely fogja: a vén Mócz, lenn a ház-ereszbe'

Szundít, füle-farka lanyhán leeresztve…

 

IV.

Szegény ifjú asszony! nem láttad, de sejted,

Hogy a házba rontva milyen szókat ejtett!

Csak zokogj! de íme nyílik a kis ajtó,

S tenmagadat látod kisuhanni rajta.

 

De még sem te vagy az, csak hasonlítsz hozzá:

Arca a tiéd. de dicsfény aranyozza,

Termete tiéd, de királyi, tündéri,

Lépte lengve sikló: a földet sem éri.

 

Odalép a sírhoz, arcod' megsimítja,

S barlangjába tűnve szíved megvidítja:

Int, hogy menj a házba, nincs, hogy mi aggasszon,

Hisz te otthon voltál, szegény ifjú asszony!

 

 

 

 

1866. 40.  478. Szász Károly: Levél Szemere Miklóshoz

 

Szabad-Szállás, 1866. szept. 27.

 

Miklós! jegyezd meg, úgy iram minap:

„Ha még ígérem egyszer, elmegyek."

S tanúbizonyságot te tégy magad:

Ígértem-e? Nem én, egy szóval is!

Hallgattam, mint a zabban a haris,

Hiába vártad levelem' (ha vártad!)

S így vád alá se foghatsz. Q. e. d…*

 

Hanván (arra száll

Tovább e képzelt boldog utazás)

Három nap ülök a Mihály nyakán,

S ha kidobással fenyegetne is

Haragja: folyvást azt őrlőm fülébe,

Hogy nem beteg! beteg testében is

Szép lelke ép, magasra szárnyaló,

Törhetetlen, és ha látja lángoló

Szerelmemet: megteszi kedvemért,

Hogy három nap ne nyögje, sőt ne is

Érezze kínját. Szép szelíd nejét

Mosolyra késztem, visszahívva hű

Emléke elébe azt a szép időt,

Midőn körünkben, Kőrösön valának,

Idúna élt, a kedves kis Juliska

Fürgélkedett, Aranynak még arany

Kedélye megvolt, s boldogok valánk…

 

Azért ne félj! ha késik is barátod;

Sem azt a sírt, a nyájas dombtetőn,

Sem azt a tört kedélyű öreget

(Ezekkel fenyegettél!) nem találja;

Hanem talál: vidám Anakreont,

Ki ősz fürtébe (már ha volna is!)

Rózsát s borágat mosolyogva fűz,

S az ifjakat megszégyenítve, még

A régi kedvvel zengi énekét

S vígan koccintja a koszorús pohárt!

 

A quod erat demonstrandum kifejezés (gyakran rövid alakban is: Q. E. D.) a latin nyelvből származik, jelentése: „ezt kellett bizonyítani” (szó szerint: „ami bizonyítandó volt”

 

 

1867. 18. 214. Szász Károly: A pacsirtához.

 

Mit énekelsz te kis pacsirta?

Tán hő szerelmet zeng dalod?

Vagy ki e dalt szívedbe írta,

Teremtődet magasztalod?

 

Vagy fészkedhez a föld porában

Zenged most is hűségedet?

Ott fönn az ég fény-sátorában,

Ott is csak ez von tégedet?

 

Hiába tiszta fönn a kék ég

És könnyű híg a levegő:

Habár följebb szárnyalva mindég,

Le vágyódsz, boldog csevegő.

 

A kéklő magosság feletted,

Alant a zöldellő sudár:

Poros fészked a mi kecsegtet,

S fakó párod, ki oda vár.

 

Daloltam én is, fönn lebegve,

S közelről néztem a napot,

De fáztam a magos hidegbe',

Mely nem hevít, csupán ragyog.

 

Mi szívem ott is lángra költi:

Édes tüzed volt, szerelem,

Kis fészkemé s a haza-földé

Vágyam, szerelmem, ide lenn!

 

 

1867. 23. 282. Szász Károly: Pünkösdben.

 

Jövel Szent Lélek! szállj le a királyra,

Ihless meg benne elmét és szívet.

Fején ragyogjon ősi koronája,

Mely fényt arczára és népére vet.

Legyen igazság és törvény hű őre,

Kezén erő, szívében kegyelem,

Jelenre bölcs és kiható jövőre,

S áldás kísérje ott fönn s idelenn!

 

Jövel Szent Lélek! szállj alá, a népre.

Kunyhóban, palotában egyaránt;

Erősödjék meg ingadozó térde,

S emelje újra föl csüggedt karját.

S ha szenvedése és sebláza multán

Fejét büszkén magasra emelte:

Hevüljön ismét önérzetre múltján,

S tekintsen bízva a jövő fele!

 

Jövel Szent Lélek! szállj le a hazára,

Bőséget önts szét völgyön és hegyen,

Hogy merre harsog Duna Tisza árja,

Áldás, szerencse, béke s üdv legyen.

S mely szent födélként annyi század éven

Vésztől, vihartól hűn oltalmazza,

Minden fiának lángoló szívében

Ez ima zengjen: Éljen a Haza!

 

 

1867. 49. 598. Szász Károly: A csonka katona.

 

Vérzett, s elhullt a csatában,

Ámde mentve lett hona.

Harc után haza falábon

Jő egy csonka katona.

 

Társai rég megjöttek már;

Volt öröm a faluban!

Annyi lányfej, annyi szempár

Várta, ahány kapu van.

 

Otthon mindenik elébe

Hány meleg szív dobogott!

S amint a küszöbre lépett,

Édes anyja zokog ott;…

 

Sir, nevet, reáomolva;

Csonkaságát feledi.

Hát ha egy keze se volna:

Nem örülne-e neki?

 

 

1868. 602. Szász Károly: A költő halála

 

(Szavaltatott az írói segélyegylet hangversenyén.)

 

Mint összeroncsolt, vihar-üzte sajka

Süllyedez a bősz tenger közepén:

Halálos ágyán, elkékülve ajka,

Vívódik a beteg költő, szegény.

Hő homlokát jégveríték lepi el,

Enyh-csepp után a száraz ajk liheg.

Segítségért kap, görcsösen, kezével

E gyötrelemtől vajh ki menti meg?...

 

Szegény költő! Agyad varázs-szülötti

Csak gyötrőbbé teszik gyötrelmedet,

Hány sebet vertél, mit nem bírsz bekötni!

De íme jő, ki enyhet hoz neked.

Itt jő, nem tartja vissza sors hatalma,

Rang, kincs, a földi nyomorú kötél.

Nem bírtad élve, hadd öleljen halva,

Első, utolsó, a kit szerettél.

 

Egy perc, a kéj nem ízlelt drága perce,

Az öröklét fényéből egy sugár,

Üdv, melyet annyi kínnak árán szerzett,

És visszarogy ágyára, halva már!

A szellemek, körül a hangos légbe',

Itt lenn nevét örökre éltetik.

Szerelme: véle együtt szállt az égbe,

A föld nyomorú börtön volt nekik.

 

 

1867. 48. 586. Szelestey László: Gohomér, a kevély

 

Virágos hegy ormán áll büszke palota,

Új fényben a régi Gohomérok laka.

Hosszú árnyékot vet tornya alkonyattal,

Rajt piros-kék zászló lobog éjjel-nappal.

Virító ligetek hullámozzák körül,

A tó tükrébe néz: látja magát s örül.

Ura mégis komor és elhagyatva él:

Mert Gohomér hiú, mert Gohomér kevély.

Dédapja a királyt harcokba kísérte,

Hol? hol sem? egy őse el is vérzett érte.

Apja szent földön járt, neve most is talán

Fel van még jegyezve Jeruzsálem falán.

S ő — hogy megfeleljen régi nagy nevének —

Fényét mutogatja a világ szemének;

De maga, gőgjében, a néptől elvonul,

Henyél, unatkozik és semmit sem tanul.

Ha kimegy, hord cifra köntöst, mint a páva,

Kényesen lép, alig ér földet a lába.

Senki fia előtt nem emel kalapot:

Lenézi magát a fennragyogó napot.

Dacol a világgal s a világ megveti:

Tisztelet csupán az érdemet illeti.

,.Mit ér a bokréta silány ökör szarván?"

Jegyzi meg a világ fényes nevét hallván…

 

 

1868. 618. Szelestey László: Falun

 

Künn a kis ház előtt ülnek

Az öregek a kis padon,

Árnyékán a ház ereszének

Csendes meleg vasárnapon.

 

Ott volt a kántor piros orral

S Péter a rokkant obsitos,

Ott a falucsősz nagy ostorral

S Venczel a vén cseh lakatos.

 

A fiatalság künn a réten

Dalolva játszott, mulatott:

Dala szétrepült a vidéken

S az öregekhez behatott…

 

Akkor nyájas volt „Kata" vélem

S mint egy kis galamb néz le rám;

Ma dirmeg-dörmög, zsémbelődik

S csak azt se mondja: Sacikám.

 

Nem a világ folyása fordult

Tréfál a csősz, a víg öreg,

Dehogy, dehogy! Csak az a baj, hogy

Megöregedtünk, emberek!

 

S nagyot nevettek mind egy szálig

S rá töltve a kihűlt pipát,

Kiballagtak a kert aljáig

S az új dalokat hallgatták.

 

 

1866. 20. 238. Szemere Miklós: Szobám legyéhez

 

Itt a tavasz, a télnek vége van,

Szobámban egy légy zúg magánosan,

A többi most is alszik megmeredve,

Ez is csak lézeng, nincsen dalra kedve,

Azon egy helyben órahosszat ül,

Később a fénylő ablaknak repül,

Majd, kiterült földabroszomra száll,

S rajt' perc alatt sok országot bejár,

Egy héber könyvre száll le idő múlva,

Bele néz, mintha zsidóul tanulna,

Meg, odább röppen térve hejszre, csára,

Elvégre mestergerendám aljára.

Mi a guta! hisz lábbal felfelé

Függsz, légy barátom, s háttal lefelé!

Ez nagy mesterség! s a magyar ifjak

Közt, az eszményi költő tudja csak…

A magyar költő: templom egere,

Súgd hát fülembe titkod! ez legyen

Hálád, rólad még egy magyar dalló

Sem szólt, Petőfi lantján ,,tyúkanyó,"

Sárosyén*: a tücsök, díszt nyerte,

S rólad nem dallott eddig senki se,  

Csak én, ki előtt törve minden béklyó,

S nagy és kicsiny egyformán dalra méltó,

Kolduskalap és királykorona,

Repülő sárkány, és — te, légy koma.

Még egyet! — te azt tán nem is tudod,

Hogy hazánkban mily sok a rokonod…

Megfürdik a hon' lángoló könnyében;

S örömdalt zúgva tépő sóhajunkba,

Víg lakomát ül legszentebb torunkba',

Fitymálva a sors torló légycsapóját.  

Mondom, hogy e faj oly hasonló hozzád!

A különbséget csak egyben lelem:

Ezer szemed van, és ez — szemtelen.

*Sárosy Gyula (1816–1861)

 

1866. 30. 358. Szemere Miklós: Úrkodás

(1865.)

 

Jól teszed, csak kapaszkodjál.'

Magasabb léssz fél hüvelykkel,

S törpe így is, no de hiszen

Megtoldhatod a füleddel.

Nagyot játszol, és az is vagy:

Nagy bolond. e

Úrhatnámság, üres erszény,  

Hej, hoppszasza! félre gond!

 

Drága bútor, fényes asztal,

Mázas padlók, cifra ágyak,

Sokra vitted! ép ilyen van

A királyok inasának.

Büszke lehet nőd, a kényes

Divatbáb:

Az udvari szobalyánynál

Egy fokkal sem áll alább.

 

Bölcs eszme, hogy: gőgöd, apád'

Szerény házát szégyenlette,

S száz kamatra épült tágas

Palota áll most helyette.

Két száz holdnyi birtok, s magas

Uri lak!

Igazad van, ez a legszebb

Arány, ki nem látja, vak!

 

Jövedelmed egy harmada

Pazarolva nőd ruháján!

De, grófnékkal, gazdag pótlék!  

Egy padon ül versenypályán.

Sokra vitted, s olcsó áron,

Jó Mihók!

Mindössze is meztelenre

Kopasztanak a zsidók.

 

Nincs menekvés? dehogy nincs! egy

Baltavágás mi a csernek?

Hazádnak jó fia voltál,

S most már beállasz bakternek;

A koldusból úr lett? oh nem!

Szolga lett!

Nem volt már több mit eladnod,

Eladtad a lelkedet.  

 

Látod-e, mit szült pazar gőgöd!

Az üldözött haza benned

Egy hű fiat vesztett, míg a

Hamis rendszer egy védőt nyert.

A hű, bárha bujdosóban,

Szivvel közöttünk marad;

S te, hazádból önhazádban

Száműzéd tenmagadat.

 

 

1868. 38. 450. Szemere Miklós: A vén poéta

 

Belé szerettem egy ifjú leányba,

Belém meg egy vénasszony szeretett;

Amaz a múzsa, ez gonosz restségem,

Nem rázhatom le e kísértetet;

Mig én a dalok szűzéért esengek,

Rám csimpaszkodik ez agg ördögborda.

Be keserves a vén poéta dolga!

 

Mint a cimbalmon a verő bot: szökdel.

Táncol fejemben érzelmim raja;

De míg időzöm, a zsongó csoport már

A heverőtől tova szárnyala.

Mikor oly jó, hajh! pamlagomra dőlve,

Szobám padlását nézni elmerengve,

S pipám kék füstjét, mint úszik kerengve!

 

Eszméim: pusztán nyargaló csikók, a

Pányvát nyakukra csak ritkán vetem,

Sötét és piros szőlőfürtök, nagyobb

Része tőkéjén vesz, le nem szedem.

Hogy is nem csordul — gyakran gondolám már —

Mint édes must: a költés aranyhabja,

Önnön magától a költői csapra.

 

Bizony jó volna, ahelyett, hogy annyi

Sok éven által gyötörje magát

Minden poétát a sajtóba tenni,

S mind kisajtolni, mit csak lelke ád.

Menne dolgára! tenne mást is! álma

Hónából lépne a valóra sarka!

Ne untalan csak dalt dúdoljon ajka!

 

Valót, valót! A költésnek mi haszna!

A tyúk is költ, de nm csirkét nevel!

A poéta: ez égi fias-tyúknak

Csirkéit nyársra ki húzhatja fel?

Dalol a bakter is, de mint a költő,

Nem mászik fel a légbe s bérctetőre,

Itt lenn a faluviskók gondos őre.

 

Oh naplopó faj, rímeket faragcsál,

S nem látja, hogy vén háza roskadoz;

Költői méné nyerít, tombol, ugrik,

S dolgozó lova béna, sánta, rossz;

Verse kerekded; maga hitvány, száraz;

Eszméi: dús táp, ezrek vacsorája,

S arra nem gondol: lobog-e konyhája?

 

Nagyokat ásít üres csűrje, csupán

Serdülő lyánya lesz majd: eladó.

Kölcsön vegyen? A poéta bőrére

(Ha juhbőr volna!) nem ád a zsidó.

Sajtóba véle, mondom! hadd szakadna

A tollrágásnak mindörökre vége;

Be megköszönné dolgos felesége!

 

Ifjú költőről szólok!  a vén, a rost

Poétából már többé mi sem lesz,

Kényért keressen? Bezzeg az, kenyeret

Ő csak az asztalfiókban keres.

Ingyen élő! Sem gazda, sem poéta,

S csak akkor ugrik egyet szárnyas ménje,

Ha tüzes üszköt dugnak a fülébe.

 

Károly! ki Szász vagy, s mégis lófő székely;

Endre! ki Tót vagy, s mégis hű magyar.

Kiknél a rím s a mérték csínját-bínját

Könnyen forgatja még az ifjú kar,

Segítsetek a resten! én csak szüljem

Dal-gyermekim', s ti, dugjátok sorjába,

Ezt: úr-köntösbe, amazt: pór gunyába!

 

Szemere Miklós – Wikipédia

http://hu.wikipedia.org/wiki/Szemere_Mikl%25C3%25B3s

 

*

 

1868. 43. 510. Szontágh Pál: Az olmüci börtönben

 

Megrázkódott megunt régi láncán

A nép a zúgását hallván szózatának,

A föld királyi némán elsápadnak,

S gyúlt áldozat testvériség oltárán;

 

De a nagylelkű óriás oroszlán

Koncul esett tisztátlan eb-csordának,

S kik megbocsátani csak, s hinni tudnának,

Korbácsot nyertek drága vérük árán.

 

És látva ezt, kétségbeeső kebelből

E jajszó tőrt ki: nem hiszek istenben!

Oh szólj viharként mennydörgő egedből,

Mutatkozzál, tűzoszlop, éjjelünkben,

Ments meg neved' bitorló ördögöktől,

S ah újra zeng „hozsánna" énekünkben!

(1849.)

 

 

1867. 16. 186.  Szulik József: Csalékony tavasz.

 

(1867. április 1-jén.)

 

Vége ismét a tavasznak,

Alig kezdett nyílni még;

lm a szelek fagyot hoznak,

Újra gyászt ölt a vidék.

 

Megjelent már egy-két fecske,

S vígan, könnyen szálldogált:

De ina már a házereszbe

Némán húzza meg magát.

 

Mért siettél kifakadni

Gyönge bimbó itt a fán?

Lásd, most így kell elsorvadni,

Nem is nyílva, fagy mián!

 

Vissza, vissza kis bogárka,

Mért jössz ki a fal mögül?

Nincs zöld fű, nincs nap sugara,

Éhség és hideg megöl.

 

Oh, ne siessünk remélni.

Csalfa tündér a remény!

Jobb, ki megtanulja félni,

Mint ki vak s vesztébe mén.

 

 

 

 1867. 47. 574. Szulik József: Hajnalban.

 

Oh jó anyám, ki távol messze földön

Fekszel kemény kórágyon betegen,

Enyhül-e kínod, mikor a hajnal jön

Elhintve fényét fákon, tereken?

Lerázva tagjaimról s két szememből

Az álom fátylát s terhes nyűgeit.

Fájó emléked lelkemben megcsendül:

Hallom nyögésed', látom könnyeid'.

 

Ki hosszú éjjel fájdalommal küzde,

Epedve vár az hajnalhasadást,

Mely a sötétség rémeit elűzve,

Hoz harmatot, reményt, vigasztalást.

Miként a lant, megzendül a fák lombja,

Míg a kelő nap dicsfényében ég;

S a bús beteg újult reménnyel mondja:

Éjemre, ah, új nap derül még!

 

Így várod-e a hajnal hasadását,

Szívem szerelme, anyám, édesem?

Álmatlan nyögve hosszú éjszakán át,

Reményre kelsz-e, bízva csöndesen?

Vagy tán nem ismer földi fényt szemed már;

Mert látod azt a nagy, sötét kaput,

Amely mitőlünk mindörökre elzár,

Amelytől vissza nincs nyom, nincsen út.

 

Oh jaj ne lépd át küszöbét, ne még, ne!

Nyisd föl e hajnal fényének szemed.

Imám és sóhajom repül az égbe

S kér enyhülést és életet neked.

Énnékem úgyis éj e földi élet,

Szerelmed itt egyetlen csillagom.

Eltévedek, ha elveszítlek téged,

Nem lesz vezérfény vándorutamon.

 

 

 

1866.  52. 634. Terhes Barna: Leng a zászló

 

Leng a zászló újra ott fenn,

Honfi kar emelve tartja;

Nem halt ki még Árpád népe,

Él az ősök büszke sarja!

 

Tárogató mélyen hallgat,

Csatamén nem nyerít, tombol,

Bár a zászló leng, de harcra

A dalia most nem gondol.

 

Körötte újra ébredez

Alvó hősök felett a hant,

Könnyet ejt rá, és elmereng:

Mit álmodhatnak ott alant?

 

A magasban nem kóvályog

Turulmadár vijjogással;

Fehér galamb repül elő,

Szájában egy olajággal.

 

Repülj, repülj fehér galamb,

Szállj le az ország szívébe,

Ott tedd le az olajágat ős

Budavár tetejébe.

 

Repülj onnan fehér galamb

Kunyhóra és palotára,

Üdvözöljön mindenütt a

Felhőtlen ég mosolygása.

 

 

1866. 24.  274. Tolnay Lajos: Esik eső

 

Esik eső, de szép eső, de szép nap

Hű szeretőt, de nem minden legény kap;

De nem minden virág jut oly kezekre,

Aki azt igaz szívvel szeresse.

 

Lehúztam a két szememre kalapom,

Csöndes eső suhogását hallgatom

Itt nálunk is van olyan lány akárhány,

Megcsókolna örömest, csak akarnám.

 

A gerjeni* szállásokon kinn a víz

Szőke kis lány kevély is vagy, csalfa is.

Ablakodból tekintgess, csak tekintgess:

Nem keresem többé, kire tekintgetsz.

 

Esik eső , suhog zuhog az eső

Van tehát még máshol is jó legelő.

Sárga lovam ne haragudj béklyódra:

Üzenget már egy menyecske régóta

*Gerjen község a paksi járásban.

 

 

 

1866. 7. 74. Torkos László: Temetésnél  

 

Koporsó mellett sírverem ásít,

Könnyektől csillog körül a pázsit,

Szomorún zeng a halotti ének,

Tódul a sokaság: gyermekek, vének.

 

Közel a sírhoz két leány térdel

Vonagló arccal, remegő térddel.

Jajszavuk felhat a magas égig,

Kezüket tördelik, hajukat tépik.

 

Távolabb halvány férfiú látszik,

Hajával enyhe fuvalom játszik,

Halk sóhaj száll fel szívéből néha:

Szemei szárazak, ajaka néma.

 

S íme a holtnak megnyílik ágya:

Ajkát a férfi mosolyogni látja,

Szárnyakká válik halotti leple,

Szent kéjtől dagad a férfiú keble.

 

S a két lány folyton kesereg, jajgat,

Nem kímél mellet, nem kiméi ajkat.

A nép a gyászdalt csak zengi, zengi

A halott mosolyát, egy gyászolót kivéve,

Nem látta senki.

 

 

1867. 110. Tóth Endre: Kivilágítás

 

Hosszú rabság börtönébe,

Gyilkos álom éjjelébe,

Tündérszóban, alig-alig,

Szabadulás hangja hallik.

 

Mozdul, kél, magát megrázza

A szabadság, lehull lánca.

S félig ébren, fél álomban

Keresi az utat, hol van?

 

Egész ország lánca mozdul

Minden egyes mozdulattól;

Egész nemzet temetője:

Feltámadás hirdetője.

 

„Világítást! világítást! "

Millió ajk nem kiált mást,

Hogy pályája tiszta, fényes,

Legyen útja dicsőséges.

 

S mint a napnak jövetére

Hajnal gyúl ki fenn az égre

S küszöbén a támadatnak

Csillagokból tüzet raknak:

 

Országszerte tündér láng gyúl

Városokban, palotákból;

Virrad a táj lobogóba,

Ott sincs setét a kunyhókba':

 

Minden kunyhó ajtajába'

Vagy egy szegény, vagy egy árva

S világító mécses helyett

Szemeikben könnycsepp remeg!

 

 

 

1867. 288. Tóth Endre: Reggeli kép.

 

Homok puszták, vándor hegyek között,

Fehér nyírfákkal benőtt zöld sziget;

A tájék hajnalfénybe öltözött

S a fák közt egy lány-gyermek visz vizet.

 

Setét szemében néma bánat ég

S arany hajában a szálló lepel

(Himbálva, mint a csüggő ág hegyét)

Játékot űzni, könnyű szerre lel.

 

Fölötte a fák fészkes madara

Itt-ott kiles az anyaszárny alól.

A gyermek aztán egy kis halomra

Függesztvén szemét, tövébe hajol.

 

S kiöntvén a sírnak szögében, egy

Nyíló rózsára, öntöző vizét:

Letérdepel s a gyenge kis kezek

Fohászkodóan terjeszkednek szét.

 

A felkelő nap fényes özöne

Könnyes arczára veti sugarát,

S megkoszorúzza az ég dicsköre

Az édes anya árva magzatát!

 

 

 

1867. 5. 50. Török Károly: Határozás.

(Egy barátomnak.)

 

lm itt az óra; fel a tettre, fel,

Már megfutám éltem egyharmadát.

Vagy még talán egy-két tél röppen el

S többé nem hallom a tavasz dalát.  

Fel a küzdőtérre, puszta a homok,  

Fel a küzdésre, te ifjú kebel,

Míg itt belől e zajgó szív dobog,

Míg ereimben lángoló vér szökell!

 

Hány százezer nyög lenn a por között,

Nemes tűz nem emészti belsejét,

A renyheség, mellyel frigyet kötött,

Kenyér, a melyért nyújtja kezét:

Ha küzd, ha izzad: aljas szolgabér

Feszíti a legtöbbnek izmait,

Szent cél, dicsőség, zöldellő babér

Ma már, mondják, csak ábrándost hevít.

 

Legyen! és higgye úgy a nagyvilág,

Hitével engem el nem tántorít,

Megértem keblem hangos szózatát,

Remélni, küzdeni, győzni ez tanít,

S habár ezer gúnyolva néz le ránk:

Lesz egy, ki érti majd a szív szavát;

Baj az, hogy a kő megmarad s a láng

Fényt ád, hevít, emésztve önmagát?

 

Fel, tettre, dalra, zengjen a koboz,

Szavával a szíveket hassa át;

Törjön ki a láng, mely benn szunnyadoz,

Engessze föl a jégkeblek fagyát!

S ha majd a férfikor munkára hív:

A tett beszéljen az ajak helyett;

Melyért az ifjúban lángolt a szív:

A férfi azt dicsőn teremtse meg.

 

Fel a küzdőtérre, puszta a homok,

Fel a küzdésre, te ifjú kebel,

Míg itt belől e zajgó szív dobog,

Míg ereimben lángoló vér szökell!

Munkára fel! csak küzdve szép a lét,

Az él, ki küzd, s kit nem győz fáradat;

Ha csüggedetlen érted el a célt:

A koszorú soha el nem marad.

 

 

 

1868- 45. 534. Török Károly: Népdalok  I.—III.

 

  III.

 

Csókot kértem tőled, nem adtál,

Csak a kapu,- csak a kapufélfánál hagytál;

Lesz még idő, nem egyszer:

Megcsókolnál, megcsókolnál, rózsám, ezerszer,

Megcsókolnál, megcsókolnál, engem ezerszer.

 

Lesz még idő, te kis csalfa lány,

Szeretnél még, szeretnél még engem igazán,

De már akkor késő lesz,

Mer' a szívem, mer' a szívem másé lesz,

Mer' a szívem, mer' a szívem másé lesz!

 

 

1868. 45. 534. V. Antal: A száműzött

 

Itt vannak előttem a honi határok,

Bágyadt szemeimből örömkönny szivárog,

Hosszú évsor óta a legelső könny-csepp,

Melytől keblem már valahára könnyebb.

 

Nem mondom: nem sírtam ezelőtt elégszer

Fájdalmim enyhítni nem volt egyéb szer;

De száműzetésem kin-kenyerét éve,

Nem hullt öröm-könnyem már annyi sok éve.

 

Száműzött az önkény, mert hazámat védtem,

Nem mondom, mi kín volt nélkülee élnem;

Csak az isten tudja, mily kínos volt látnom,

Hogy dúl idegen kéz szeretett hazámon.

 

Mint vihartól tépett, rongált gyümölcsfának,

Innen is, onnan is fosztására jártak.

S nem volt, aki védje, a vihar elverte '

Szegény fa gazdáit messze, világszerte.

 

De a dúlás végit jó Isten megadta.

Újra virul a fa, a én járván alatta:

Szent örömmel nézem, hogy az ifjabb gazdák

Megroncsolt ágait miként tisztogatják.

 

Isten adj virágzást e szép gyümölcsfának,

Melyet kezeim rég oly hűn ápolának

És nekem, kit hosszú szenvedésem megtört.

Mutass árnyékában egy csendes sírgödröt.

 

 

 1867. 32. 394. Várady Gusztáv: Viselte a gyászt

 

Viselte a gyászt, hosszasan viselte

S volt amiért gyászoljon a magyar;

Feldúlva lett a hős nép ősi telke,

S tiport mezőjén csak gaz nőtt s avar;

A drága ver, mely hős fiak szívéből

Szent szabadság! éretted omlott ki,

Hiába folyt, napunk leszállt az égről

S jöttek komor felhők borulati.

 

Sötét, vak éj volt; egy sugarat se láttunk;

Már-már szemünk a fénytől elszokott;

Nem is volt fény, csak hogyha égett házunk,

Avagy ha közénk a villám csapott.

Pásztortűz is, ha kelt az éjszakában,

Szétszórta fagyos éji szél legott;

De őrizénk szívünk sötét bujában,

Hűn őrizénk mégis egy csillagot.

 

Honszerelem! te fényes drága csillag,

Te voltál a bús éj szövétneke;

Nem tévedünk, oh, mert sugaraidnak

Szálán függött szemünk tekintete.

Törött hajónk a vésznek tengerében

Midőn merült, s vigyorgott ránk halál,

Nem veszhetünk el gyáva süllyedésben,

Te fönntartottál, mint mentő deszkaszál.

 

És végre már, ím partot ért a lábunk,

Fölvirradt a hosszú éjszaka;

S mi a parton búsan, tűnődve járunk,

Keresve azt, mit a vész meghagyta;

Arcunk borús, miként az ég felettünk,

Nem süt a nap meleg sugara ránk.

Nem ily derű, ah, mely után epedtünk,

Amelyért oly buzgón imádkozánk!

 

De lesz idő, hiszem, lesz nemsokára,

Hogy fönn sugár s verőfény lesz alant;

Virágait mely rég hiába várja,

Kihajt az ág s kizöldül majd a hant;

A berekben is, hol most méla csend ül,

Majd felviharzik még a régi hang;

A szabadság himnusza újra csendül.

Vagy újra kong a félrevert harang.

 

 

1868. 19. 222. Várady Gusztáv: Járok a mezőben

 

Járok a mezőben búslakodva, némán;

A sok kicsi virág mosolyogva néz rám,

Én meg őket nézem,

S lelkemet közöttük felvidulni érzem.

 

Tőlem a búbánat messze-messze széled,

S mintha elvonulna rólam itt az élet

Súlyos gondja, terhe,

S mintha szívem is benn csendesebben verne.

 

Ismerősként néz rám e vidék, e tájék;

Mintha szülőföldem szép mezőin járnék,

Ott a Tisza partján,

Ahol egykor vesszőparipámat hajtám.

 

Pedig más vidék ez; oh nem olyan édes,

Mint ott messze-messze az az erdőséges

Tiszahát vidéke;

Melynek a lelkemben áll lefestve képe…

 

 

1866. 41. 490. Zichy Antal: Elégia Gyulai Pálné halálára

 

  (meghalt: szept. 10. 1866.)

 

Vártam, várnunk kell; hideg a szó: sért, ha vigasztal.

Késsenek inkább, mint bántsanak e soraim.

Egykor rejtély volt a halál nekem is; de azóta:

Óh a fájdalmat, — vajha ne! — ismerem én.

Majd egy oroszlán, prédáját széttépi lihegve,

S rája behunyt szemmel, mintha aludna, pihen.

Jaj, ha vigyázatlan neszezel fölkelted a fekvőt,

Rémülten fognád érezni körme dühét.

Majd csecsemő az a fájdalom, amely sírva elalszik,

S álmait egy angyal lopva, mosolyba szövi.

Újra sir, újra mosolyog, elalél majd, izmosodik…

 

Romjainkon lépjen végdiadalra ügyünk.

Győznünk kell, nemcsak vassal; szellemmel; erővel,

Eszmékkel: vagy elől küzdve, elesni nekünk.

Mit megjósoltak költőink, teljesedésbe

Menjen már, addig nincs pihenésre időnk!

S majd ha viszontlátjuk ránk váró kedveseinket,

Büszkén foghassunk Elíziumban kezet.

 

 

1866. 24. 286. Zilahy Imre: Az Isten

 

Amit alkotának láthatatlan kezek,

Aminek kezdete a „kezdetbe" veszett:

A lángoló pokol örök birodalma,

Tündér paradicsom boldogságos halma;

És a nagyvilágnak milliárd világa,

Angyalok, ördögök és emberek vágya;

Véghetetlen testek véghetetlen rendszere,

A napoknak napja, az idő tengere,

A tér, — s minden-minden elolvad, mint a hó, —

Oh, uram, csak te vagy az örökkévaló.

 

Eme csekély pontnak, melyre vagyunk dobva,

Mesés alkotása lelkünket elfogja,

S amit ezredévek rajt' kigondolának,

Ami a jövőnek esztendein támad,

Amiért nemzetek, országok küszködnek,

Az mind csak játéka e maroknyi rögnek.

Cseppnyi gondolatunk egy nagyobbá vész el,

Melyet érezni sem tudunk ember-ésszel,

Mely ismét csak csöppje a magas eszmének,

A mely kifejezhet mindenható, téged!

 

És silány hatalma hánykódó lelkemnek,

Melyben tűzokádó elemek teremnek,

És gondolatomnak mérhetetlen tápja,

A melyben az ég, föld hatalmadat látja:

Az élet vén fája, a tűz, a levegő,

Tenger, szél, éjszaka és a szikla-tető,

S a mindent teremtő sejtés minden tárgya,

S amaz örök törvény csak intésed várja,

Hogy megsemmisüljön minden-minden vele:

Örök lételednek akkor is lesz jele

 

Oh, mert te nem vagy a látható mindenség.

Oh, mert hozzád mérve csekély minden fenség!

Az érzés, gondolat és minden sejtelem

Nem alkot meg téged, aki vagy szüntelen.

Ki a mindenséget lelked sugarából

Teremted, rád vissza egy fény sem világol,

Mint az emberi test: szétbomlik vagy mozog,

Belőle a lelket soha ki nem hozod;

Téged nem lát meg a lángész merész szeme

Te nem vagy más: minden világod szelleme.

 

 

1866. 46. 558. Zilahy Imre: Három éj

 

I.

Fönn a csarnok zeng vigalomtól,

Búra-bajra senki sem gondol.

A néma völgynek alvó csendjét

Zúgó zenével szétrebbenték.

 

Boltíves ablakon keresztül

Ezernyi csillár lángja rezdül.

Vén csarnok ódon oszlopára

Hull a szilaj táncolók árnya…

 

 II.

Elrejtve rengeteg mélyére,

Sziklatetőn, szirtektől védve

Fekszik az ifjú rabló vára;

Ajtó, kapu örökké zárva.

 

A hölgy mámortól ittasulva,

Szerelmes ifjához borulva,

A szenvedély üdvét susogja,

Mint a boldogság örök foglya….

 

III.

A várnak népe mind a hány van,

Ádáz arccal, zord kacagásban,

Földalatti, titkos ösvényen,

Asszonyt s kincset rabolni megyen.

 

Borzasztó az ifjú hölgy álma;

lm fölriad, sikolt, vad lárma

Támad a visszhangos termiben,

Megfagy a vér lázas erekben….

 

A hölgy bontott fürtökkel, halva,

A ló, a kapu elé hullva,

Megszűnt a vész, kél nap világa,

Könnyekbe fúlt az apa átka.

 

 

1867. 86. Zilahy Imre*: Rodosto

 

A Márvány-tenger partját sötét éj lepte el,

Sötét éjnek méhéből szellemek lépte kel.

Lerázva nagy századnak enyészetes porát,

Fájó emlékezetnek némán tartják torát.

 

Szemükben annyi bánat: nézésük kész halál,

Egy század síri ágyán nyugtot egy sem talált;

Elől bíborpalástban magasztos, szent alak,

A Márvány-tenger zúgni, zokogni kezd alatt.

 

A lágy habok fölött a szélvész végig suhan,

Fehér tajték a sárga homok fölé rohan.

A néma szellemeken egy hő vágy repül át:

A habba, a viharba veti be mind magát.

 

A tengeren keresztül szállnak száguldva el,

Tornyosuló habokkal törnek az égre fel.

Villám-szekérrel száll a felhő velük tova.

Határod itt van, itt van vérrel szentelt haza!

 

„Mit vetek, a százados mag vajh' kikölt-e már?

Rám a szabadság forró, álmodott napja vár?

A nagy küzdelmek árán boldog-e a haza?"

Ekként dördült magasból nagy Rákóczi szava.

 

S lenéz a földre s látja ezrek keserveit,

Lenéz a földre s hallja a lánc csörgéseit.

És szótlanul és némán rohan tovább-tovább,

A míg eléri újra a zöldes Marmorát.

 

(1867. január.).

 

*Az elhunyt ifjú költő utolsó, hátrahagyott műveiből

 

 

 

Függelék

 

RÉDEY PÁL: Egy kiváló moralista hitszónoklatai

Medgyes Lajos: Eredeti egyházi beszédek

Nem egészen két tucat egyházi beszédet, prédikációt olvashatunk az Eredeti egyházi beszédek című gyűjte­mény­ben, a saját- és utókorában méltatlanul mellőzött papköltő,  Medgyes Lajos munkáit. Olyan hitszónoki műveket, amelyek valaha, 1845 és 1852 között egy valóságos falusi gyülekezetben, a dési református eklézsia közönsége előtt is elhangzottak…A kötet válogatója, Simor András „dési magányosának nevezi Medgyes Lajost, aki egy kortársi feljegyzés szerint a szabadságharcban „mint pap és költő izgatott, hatott”. Nézeteihez az 1849-et követő nehéz időkben is hűséges maradt, vállalva a legnehezebb megpróbáltatásokat…Medgyes Lajos korának kiváló moralistája. Elgondolkoztató egyik prédikációjában elhangzó panasza: „Mindazon vétkeknek[…] alap oka a vallástalanság. Az Isten házai üresek az áhítatos lelkektől. Csak egy-egy rendkívüli ünnepély alkalmából tódul be a nép[…]” Lelkipásztori tapasztalata lehetett, hogy magas színvonalú, racionalista, liberális eszméit tartalmazó beszédeit kevesen értették igazán.

Beszédeiben nemcsak a hazafiság eszméje szólalt meg, hanem a társadalmi visszásságok bírálata is, s minduntalan felcsendült a francia forradalom magasztos gondolata: a szabadság, testvériség, egyenlőség eszméje. Nem véletlen, hogy egyházi beszédeit hol a cenzúra tiltotta be, hol a kiadók nem merték azokat publikálni; arra is volt példa, hogy a megjelent példányokat a rendőrség lepecsételte és elkobozta. A jó barát és lelkésztárs, Tompa Mihály, aki sohasem mulasztotta el, hogy lelkes szavakkal meg ne köszönje egyházi beszédeit, imáit, egyúttal azt is hozzátette, hogy az ő „szűrös gömöri nyájának egy kissé magasak”… (Eötvös József Könyvkiadó)

http://ezredveg.vasaros.com/html/1998_07/98072.htm

 

 

Idézettség

1881. 23. 359. A BUDAI KIRÁLYI VÁRKERT ÉPÜLETEI.

 

h12-28

 

Címlapok XI.   1881 c. fejezetben és a 2014. 12. 13. Magyar

Nemzetben látható.