h14–25. Vasárnapi Újság. Prózai írások. Költemények. 1862 – 1865.

 

2014. 12. 02. – 2015. 01. 09.

 

 

Tartalom

 

Bevezetés

 

Prózai írások

Költemények

  Névsor

Függelék

  Tolnai Lajos

 Idézettség

   Magyar Nemzet, 2014. 12. 20

   Merénylettől hadüzenetig, 1914. Bp. 2014. 

 

Bevezetés

 

Négy évfolyamból válogattunk. A képek zöme fővárosi témájú. A kísérő szövegekben képet kapunk a korabeli városról, a városi életről. Figyelemre méltó a történelmi Magyarország ásványi kincseit bemutató sorozat. Tolnai Lajos pótlólag került a Nyugat által számon tartottak közé. A nagyszámú vers közös jellemzője a jellegtelen téma – hazafiság, tájkép, neves személyek emlékezete – és a nagy terjedelem. Zilahy Imre: Te szép ifjú leány (1865) c. 48 soros versében a szép ifjú lányon kívül szerepelnek: Ábel, Káin, Nagy Sándor, Napóleon, Belizár, Kolumbusz, Socrates. Madách kivétel, Rajka Teréz és Szemere Miklós a jobbak közé tartozik. Pókainét Gyulai mellett Fejes I. és Illyés B. is megverselte. Ritka a szerelmes vers. Ilyen Vida Istváné. Szakál Lajos versében fordul elő a csók. Néhány verset teljes terjedelmében, néhányat szemelvényekben közlünk. Többnek csak a címét és kódját adjuk.

 

 

Prózai írások. 1862 – 1865.

 

 

 

 

1898. 27. 461. címlap. AZ ELSŐ MAGYAR NÉPKÉPVISELETI ORSZÁGGYÜLÉS MEGNYITÁSA. 1848. július 5. Ferdinánd király a nádort bízta meg az országgyűlés megnyitásával. Ekkor tűzték ki véglegesen az ünnepélyes megnyitás napját július 5-ére. A pesti redoute termei voltak kiszemelve a képviselőház tanácskozásai számára…A tanácskozás helyét, a pesti városi redoute termét, mely a vele kapcsolatos termekkel együtt rendszerint táncvigalmak színhelyéül szolgált, az azon időbeli hírlapok több-kevesebb pontossággal mind leírták…

 

 

A PEST VÁROSI REDOUTE ÉS AZ AL-DUNASOR 1848-BAN

 

A redoute; Az Angol királynő szálloda; A görög-keletiek temploma. Duna gőzhajózási állomás; A hajóhíd

 

A Március Tizenötödike, Pálffy Albert élénk, gúnyos szellemű lapja is: «A terem csinos, bár az ideiglenes munkák nem igen harmonizálnak a márványozott falak komoly kifejezésével. A padok elrendezése: ez a szó teljes értelmében igazi kálvinista templom. Az elnök ül a prédikáció székben. A miniszterek az úr asztala mellett-hol azonban kelyhek helyett öblös kalamárisok fetrengenek. Hol a kálvinista templomban az elöljárók, a földesúr, táblabírák, tanácsbelié s több előkelők ülnek, ott vonulnak itt el teremben a miniszteriális emberek padjai..

*

A jubileumi megemlékezést pótlólag helyeztük ide. A korábbi megfelelő fejezetekből /címlapok, prózai írások/ kimaradt.

 

 

 

1862. 1. 6. Pesti új Redout-épület. A korábbi német színház és redoute kettős épülete már régibb alakjában is Pest legnagyszerűbb építményei közé tartozott. Az egyik fele, a régi német színház 1808 —12 években Aman építész terve szerint. A milanói Scala színház után ezt tartották a birodalomban a legnagyobb színháznak. Másik fele, a Dunára néző redoute-épület, csak 1827-ben fejeztetett be, tervezője Pollák építész volt. Pest város legköltségesebb és legdíszesebb épülete, 1847. farsangján, az opera előadása után, porrá égett a színház. 1849. tavaszán, Budavár akkori parancsnoka halomra ágyúztatta a gyönyörű redoutet. Termeiben a nemzetgyűlés tartotta üléseit.

 

 

 

A pesti új Redout-épület. (Feszl Frigyes terve szerint).

 

Régóta nincs Pestnek egy nagyobbszerű terme, mely tánc-vigalmakra, hangversenyekre s egyéb népes összejövetelekre alkalmas volna…Az új redoute-épület tervét Feszi Frigyes pesti építész készíti…Hosszú időkre ismét dísze lesz a magyar fővárosnak, s tanyájául fog szolgálni az örömnek, szórakozásnak, és művészeti, jótékonysági céloknak. A belső elrendezés a legnagyobb kényelem mellett kellő fényt és pompát fog tanúsítani. Egy óriási nagy táncteremen kívül több kisebb terem lesz benne hangversenyek, ebédlők számára, terjedelmes karzatokkal. A festőknek, szobrászoknak, vésőknek s a különféle iparüzletek embereinek bő elfoglaltatást nyújt ez építmény,

 

 

1862.11. 125. Hamilton fűrészelő gépe. Ismeretes dolog, hogy a fának fejszével való ledöntésénél, annak legbecsesebb részéből tetemes mennyiség kárba vész, míg Hamilton gépével a fát a földtől legfeljebb 5 hüvelykre, vagy ha a földet

tövéből eltakarítjuk, hogy a fűrész el ne tompuljon, oly alant fűrészelhetjük át, amint akarjuk. E mellett az erdőn két ember annyit végezhet, amennyire fejszével tíz ember kívántatnék, s két ember e géppel négynek a munkáját képes teljesíteni. Azt is meg kell gondolnunk, hogy a törzsök vastag végét, mielőtt a tő felülete, mely e gép alkalmazása mellett lapos, érdes és vízirányos lesz, likacsos és taplós, minek következtében csakhamar rothadásba megy át. Míg ellenben oly fáknál, melyek fejszével döntetnek le, a likacsok többé-kevésbé bedugódnak, s a tő felülete az éles fejsze csapásai alatt simává válik, minek következtében a tő a víz és lég behatásaival hosszabb dacolhat.

*

A szerkezet két ember által hajtott forgattyús mechanizmus, melynek dugattyú-rúdja fűrészlapban végződik. G.

 

 

1862. 20. 234. Jánosfalvi Sándor István: Azoknak, kik a könyveket meg nem becsülik. Jól mondja Seneca 82-ik levelében : A tudomány nélküli élet halál (Vita sine literis mors est) és Berzsenyi Döbrenteihez irt levelében : Ah nem élet a múzsátlan élet. Vagy pedig Erasmus szerint, csak állati élet: A tudatlanok félig oktalan állatok (Indocti sémi bruti). Az írott könyvek közöl is, némelyek gyengébbek, mások közép becsűek, míg mások a legremekebbek, de azért mégis mindeniknek meglehet saját becse. Plinius szerint: Nincs oly könyv, mely valami részben hasznos ne. legyen (Nullus tam malus liber, qui non aliqua parte prodesset). Ha pedig valaki a könyveknek épen legjavát szerencsés bírni, akkor igazán lelki gyönyörrel mondhatja el, a mit nagy Teleki Sámuel marosvásárhelyi könyvtárára jelszóul íratott: Ez gondjaimtól való pihenési helyem, ez éji világosságom, s magányomban ez társaságom (Haec mea curarum requies, haec nocte vei atra lumen, et in solis haec mihi turba locis)…

Láttam én már r. kath. papokat, kik eklézsiájuk papi könyvtárainak több becses darabjait szaggatták fel, egész télen tűz gyújtani és egyéb szükségeikre. Láttam városi ref. nagy papot, ki az íróasztalán heverő Herepei, János. Hegedűs, Szilágyi  halotti beszédeikkel pipáját gyújtogatta, míg a maga alábbvalóit fércelgette, írogatta. Láttam unitárius papokat, kik a nekik a főiskola könyvtárából ajándékozott derék teológiai könyvpéldányokat, ablak-táblák beragasztására osztogatták ki. Láttam mestert, ki pap apjáról maradott ritka, szép és ép példány, aranyas metszetű Enyedit*, s más igen ritka becses könyveket felszaggatott s közszükségére elhordta. És láttam több papot, esperest, nemesembert, kik a legbecsesebb kalendáriumokat, nekik járó újabb és régibb Vasárnapi Újság, Közlöny, Társalkodó tárcáit, melyekből gyűjtve és bekötve, a legérdekesebb és legbecsesebb könyv lehet, jól és egészen még tán el sem olvasva, tüstént felszaggatták. Takaróknak használták, vagy gyermekeiknek játékszerül adták, s képeiket kivagdalni engedték…S ha képesek voltak ilyeket tenni ezek a műveltebbek: hát a kevésbé műveltekről mi mindent nem lehet feltenni?

*Valószínű Enyedi István /1659 – 1714/ hitvitázóról van szó. G.

 

 

1862. 26. 311. A máramarosszigeti ref. templom alapköve f. hó 15-én tétetett le ünnepélyesen gr. Teleki Sándor, egyházvidéki főgondnok által, több ezerre menő sokaság jelenlétében. Miután Szarka József rendes lelkész által az istentisztelet bevégeztetett, Szilágyi István, főgimnáziumi igazgatótanár felolvasta a lerontott templom régibb történetét. A Bethlen-család kriptája is felbontatván az alap ásatásakor, az a nevezetes természeti tünemény adta elő magát Bethlen István holtteteménél, hogy koponyáján kívül, bár testének alakja, sőt ruházata is, meglehetős épnek találtatott, testében csontok nem találtattak, elévültek, holott csak 120 éve, hogy eltemettetett. Ugyanez alkalommal sok ezerre menő egyének csontjai találtattak kőfalak közé rakva, mi tekintve e tér csekély voltát, arra mutat, hogy e helyen a rendes temetőn kívül még csatatérnek is kellett lennie; mindezek az egyházi jegyzőkönyvben följegyeztetnek.

 

 

1862. 412; 424; 460; 509. Magyarországi és erdélyi bányahelyek. Hogy a két magyar haza gazdagságának, földje áldásának, s a természeti szépségek tetemes részét bányahelyein s gyönyörű hegyes vidékein kell keresnünk, nincs, aki kétségbe vonja…

 

Selmec. E régi híres bányaváros tekervényes völgybe nyúlik le…Selmec székhelye egy bányatörvényszéknek. Világszerte híres bányász-és erdőszak-akadémiának, mely épen most 100 éve, hogy alapíttatott Mária Terézia által….A bányaművelés régi időktől fogva űzetik, és pedig arany-, ezüst, ólom- és réz telérekre. Az aknák1700 lábnyi mélységig megnyitva s hozzáférhetőkké téve. A még 1782-ben megkezdett s II. József császárról nevezett legmélyebb alsó tárna még nincs befejezve.

 

Körmöcbánya. A város levéltárában több igen régi okirat, mely Róbert Károly királyunktól ered; kitűnik, hogy Körmöcbányát már Kálmán király szabad várossá tette. Nevezetességei: a várbeli régi gót egyház, a városi kéttornyú templom, a papír-és kőedénygyár…Van két zárdája, gimnáziuma, bányatörvényszéke és kórháza, különösen a bányászok számára. Ki ne ismerné a szép körmöci aranyakat, habár csak hírből is? Ezeket is az itteni pénzverdében készítik. E bányák évenként mintegy 2 mázsa aranyat és 14 mázsa ezüstöt szolgáltatnak. A csekélyebb becsű ércekből leginkább vas és ón nyerhető...

 

Szomolnok. Szűk völgyben, a Szépesség déli részében fekszik, s 4 500, többnyire bányászattal foglalkozó lakosa van. Az ércek vas- és réz-kovandból* állnak. Kis mennyiségben fordulnak még benne elő  rézérc, termésréz, ólom és egyéb érc…A kénsav, mely a rézzel össze van kötve, szívesebben egyesül a vassal, s ehelyett a réztől, mint fémportól elválik. Ezt az elválasztott rezet összeszedik és rudakba olvasztják. Az így nyert réz rendszerint sokkal tisztább és jobb, mint az ércből olvasztott.

 

*Kovand. kemény, fémfényű szulfid ásványoknak régebben használt gyűjtőneve. wiki.

 

Besztercebánya. Még IV. Béla emelte szabad bányavárossá. Lakosai száma mintegy 6000, kik nagyobbrészt németek, míg a környéken túlnyomóan szlávajkú népség lakik. A bányák terményei: réz-kovand és fakond (Fahlerz), melyek csillámpalában a vas-kovanddal**, vaspáttal, gipsszel, mész-páttal  együtt fordulnak elő. Továbbá arany, ólom, kovarc található. A barátságos tekintetű kis város nevezetesebb épületei: a díszes székesegyház, és két más templom, a megyeház, püspöki lak és bányászépület. Az itt székelő püspökséget Mária Terézia alapította 1776-ban. Van itt katolikus gimnázium, leány-nevelde, kórház, lőpormalom.

 

Nagybánya, Magyarország északkeleti részén, a Szamos folyó és ama magas trachit hegylánc közt, mely a Szamos völgyét Máramarostól elválasztja. Erdőkkel benőtt hegykúpok aljában fekszik, melyek elő-halmai szőlők, kertek és gazdag gyümölcsösökkel van fedve. Nagybánya lakosai (mintegy 6000 lélek) nagyobbrészt románok, vannak magyarok és németek is. Székhelye egy fő bányahivatalnak és pénzverdének. Lakosai részben bányaműveléssel, szövéssel, guba- és fazék-készítéssel foglalkoznak. Nagybánya vidékén már igen régi idők óta arany- és ezüst-bányákat művelnek, melyek fémolvasztókkal és fémzúzókkal vannak ellátva. Nem messze vannak ide: Felsőbánya, Kapnik, Veres-víz és Feketebánya.

 

**helytelen neve a piritnek.

 

Még további öt bányát ismertet. G.

 

 

1863. 40. 353. A pesti evangélikus egyházközség keletkezése s a tót gyülekezet új temploma. II. József császár a keresztyén türelmet hirdette, s tíz évi uralkodása alatt annyira követte, hogy a protestáns törvényes autonómián alapuló iskolákat nem bántotta. Szimultán, azaz közös iskolákat emelt, s gyámolított, melyekben valláskülönbség nélkül választott tanítók a különböző vallású ifjúságot békülékeny szellemben tanították. Egyik 1788-ki leiratában szimultán templomot is ajánlott, melyekben a különböző vallású hívek egymás után — mindenki a maga módja szerint, — tisztelnék istenüket.

 

 

 

A pesti evangélikus új templom (a kerepesi úton).

 

Az 1838-ki víz-áradás után a kerepesi úton egy második evangélikus templom s iskola építésére szükséges telek a felsőbb hatóságoktól, az egyesült evangélikus háromnyelvű gyülekezetnek kiadatott. A gyülekezet 1819-ben a németországi akadémiákról visszatért Kollár Jánost papi segédül hívta meg. Kollár kapott az alkalmon, s minden módon igyekezett a tót templom építésére szánt tökét bővíteni.

1856. évben tették le a templom alapját, mely ez idén már tető alá került, s melynek tervszerinti egész rajzát, az olvasó itt maga előtt látja.

Kp.

 

 

 

1864. 8. 76. A Duna jegén. Mátyás királlyá választatásának négyszázhatodik évnapján, január 24-én roppant embertömeg tolongott a Duna jégtükörén…Az ország dolgait intéző nép helyét azonban ezúttal csak a mulatni vágyók csoportja foglalta el. Az 1864. első hónapja oly rendkívüli és állandó hideggel köszöntött be, aminőre régóta nem emlékezünk, s mely megérdemli, hogy emlékét fenntartsuk. E napon a befagyott Dunán elég tárgy volt, mi a szemlélőnek is mulatságot szerzett.

 

 

A Duna jegén, 1864. januárban. Szemben balra a Gellért hegy, jobbra a királyi palota.

 

Az út mellett a jégen egymásután csúszva buktatja föl egymást az apró nemzedék. A fürge csoport sokaknak mulatságot szerez. A csúszkálókat egy nagy bajuszú, izmos karú férfi nézi legnagyobb megelégedéssel, hogy miért, könnyű kitalálni, ha látjuk, hogy a talp kopására ügyel legjobban. Lovagja karján a hölgy csak félve lép a síkos talajon. A gondos anya féltve gombolja összébb gyermekén a felöltőt, míg némely paciens nélküli orvos a meghűlésből eredt betegségek egész sorát látja szeme előtt elvonulni. Ezalatt beáll az est. Az utcákon kigyúlnak a lámpák.

 

 

1864. 25. 241. A Rácfürdő Budán. Buda város azon részében, mely a tatárjárás előtt Pest külvárosa volt, s melynek kertjei a „Pál árka" mindkét partján terjedtek el, s jelenleg Rácváros, és a törők uralom óta Tabánnak is neveztetik. A szent Gellérthegy tövén, az újonnan épült fellegvár északnyugati bástyája alatt, közel a hegy lábához, egy vereses dolomitszikla hat ölnyi hasadékának mélyéből buzog ki egy meleg forrás…Mátyás király korában ezen forrás környéke a királyi pompás diszkért része volt. A meleg forráson a király maga és udvara számára pompás épületet emelt, melyről most már csak a mostani közfürdőbe falazott hollós címer tanúskodik.

 

 

A Rácfürdő Budán

 

A fürdő, 1860 előtt annyira el volt hanyagolva, hogy csak a szegényebb osztályok látogatták…Aki a múlt évben látogatta meg, bámulattal szemlélte e fürdő átváltozását. Az ódon sötét épület helyén, amint képünkön látható, csinos kétemeletes főépület emelkedik. A Pál árka eltűnt egy boltozat alá, mely az épület előtti tér szerint kiegyengetve, a görög templom mögött kellemes benyomást tesz az érkezőkre. Egy karcsú kémény a fürdő közép épülete fölött füstölögve, egy gőzgép működését sejteti. Az egyik oldalon a megszűrt Duna vizet, másikon az ásványost emeli az épület felső részein létező nagy víztartókba.

A fürdő mostani tulajdonosa dr. Heinrich, ki a Lukács fürdőt évek óta bérelvén, az ásványos víz használását alaposan tanulmányozta…A romokba temetett forrást kitisztíttatván, négyannyi hévvizet nyert, mint azelőtt volt, s a külön fürdők számát 18-ról ötvenkettőre szaporította…Kp.

 

 

1864. 52. 565.  Pesti alsó Duna part . A gabonahajók párkányára kérezkedett iskolás fiuk gyönyörrel fürösztik lábukat a vízben. A Pest és Buda közt közlekedő legszélső komp most szállítja az utolsó emberterhet a főváros partjára, Többnyire vidéki paraszt-asszonyok, kik a Sáros-fürdőben /Gellért/ megfürödtek, mert ki tudja, mikor jönnek fel ismét Pestre jércével, pulykával.

 

 

A pesti alsó Duna part végpontja. — (Lüders rajza után.)

 

A kompnak jó volt sietni, mert az arra zakatoló, gőzzel járó szörnyeteg ellátta volna baját. Az emberséges kapitány meglassítja a kereket s a hajó egy darabig csendesebben halad, annál is inkább, mert a láthatáron épp most tűnt föl a két kürtös, hatalmas Herkules, mely lapátjainak egy fordulatával méhében is fölkavarja a nagy folyamot.

A tábori kórház s a soroksári torony mindinkább elmerülnek a leszálló est homályában. A Gellért tövében elnyúló, végső budai házak ablakai kigyúlnak, a hűvös őszi éj szellője vígan lobogtatja meg a tüzet az üst alatt, mely a hajó tornácának közepén szépen és biztatóan zengedez, mert a legízletesebb halászlé készül benne…

 

 

 

1865. 1. 4. A budai lánchídtér. Amint a híd vámszedő kivette kezünkből az átmenetet biztosító pléhjegyet, s Buda szárazföldjére lépünk, egyszerre öt nagy útvonal középpontján állunk. Szemben velünk tátong az alagút nyílása, mely a várhegyen keresztül egyenes vonalban a Krisztinavárost köti össze a Dunával. Az alagúttól jobbra azon 1857-ben készült új út kanyarodik fel a várba, az egyetlen kényelmes kocsiút, mely minden erőlködés nélkül teszi lehetővé a feljutást. A Duna mentében a vízi város, császárfürdő s Ó-Buda felé visz az út. Az 5t8-dik,s legnagyobb országút pedig a Lánchíd maga, mely Pest felől szállítja ide a legnagyobb élénkséget. Nem kívánhattuk volna, hogy itt is akkora lánchídteret alakítsanak, mint Pesten, mert hiszen Buda szűkebb területi viszonyait nem lehet a pestiekhez hasonlítani. A takarékpénztári épület földszinti helyiségeiben igen díszes kávéházi teremek és árnyat adó veranda szolgál esténként a fagylaltozóknak. Átellenben van a Mátyás király istállóiból átvarázsolt népszínház.

 

 

Budai lánchídtér (Lüders rajza.)  Népszínház; Alagút; Takarékpénztár.

 

A budai lánchídtér képezi középpontját a pestiek minden kirándulásainak, melyeket oly gyakran rendeznek a regényes budai hegyek közé. Itt van gyülekező helye a temérdek bérkocsinak és omnibusznak, kik tömegesen szállítják nyári napokon a város szűk falai közül menekülőket a Zugliget, Disznófő, Szép-juhászné, Svábhegy, Sas-hegy, Gellérthegy virányaira. Az alagúton keresztül zarándokolnak a német Thalia hívei a Krisztinaváros elején álló német színkörbe. Ezen túl van néhány év óta a Buda-trieszti vasút indóháza. A magánfogatok, bérkocsik, terhes szekerek s a gyalogjárók, tömege a nap némely óráiban valódi mozdulatlan torlasszá halmozódik.

E tér Buda város testének élénken lüktető fő ere, honnan messze sugárzik el az élet és mozgalom a budai ős várhegy alatt minden irányban. Csak fenn a vár falai és sűrű házsorai között uralkodik ünnepélyes zajtalanság és méltóságos egyhangúság, mintha e királyi magasságra az élet piaci zaja nem is merne feltolakodni.

 

 

1865. 2. 16. A pesti alsó dunai kőpart építése. Az „Angol királynő" s a Wurm-ház között emelkedik föl félelmes magasságban a redoute,…A vele szemben tovább épülő kőpart előmunkálatait hosszú deszkakerítés födi el, melyen belől élénkséggel folyik a munka. A víz kirekesztésére száz meg száz cölöp van szorosan egymás mellé ékelve, melyeket ütésekkel, gőzerő által hajtott kalapács üt be az engedékeny iszapba. Az egész térséget keresztül-kasul szegő gerendák, lécek, állványok, kőhalmazok s hatalmas homokbuckák hálózzák be…

 

 

A pesti alsó dunai kőpart építése.  (Lüders rajza után.)

 

Valamennyi napszámosnál, az alant harsány hangon parancsolgató palléroknál s igazgató mérnöknél is, magasabb állást foglal el az a két ember, kik egy órai szüneteléssel, kora reggeltől az est beálltáig szivattyúzzák a vizet ama hevenyészett deszka-csatornákba. Ezeken át rotyogó mészoltókba, vagy amaz ágyakba csergedezik, hol föveny, mész és víz azon péppé vegyül, mely századokra szánt egyesítésére szolgál a tégláknak, t. i. a malter, mint ezt jó magyarsággal szokás kifejezni. A deszkakerítésen kívül négy kereken járó szekereken roppant átmérőjű gombócok párolognak nagy hasú fazekakban, s darabonkint három krajcárjával ajánlkoznak megtölteni a megéhesedett napszámos gyomrát.

 

 

 

1865. 26. 319. címlap. A pesti Lloyd-társulat. A magyar kereskedelmi társulat 1852-ben feloszlatván, kevés idővel az előtt, Kern Jakab indítványa s fáradozásai nyomán keletkezett pesti Lloyd-társulat…„A társulat gabonacsarnokában összpontosította s szabályozta a gabonaüzletet. Ezáltal a kereskedés rendezésére nemcsak a fővárosban, hanem az egész országban hathatós befolyást gyakorolt. Hatáskörének egyik fontosabb tényezője, egy az ország kereskedelmi-, iparüzleti s közgazdászati viszonyainak fejlesztése.

 

 

A pesti kereskedelmi testület épülete. A pesti Lloyd társulat szállása

 

Pester Lloyd c. lap megalakulása után a társulat, a politikai rovatnak a felelős szerkesztő szabályzóit befolyása melletti vezetésére derék német publicistánkat, dr. Weiss Jánost nyerte meg,..A pesti Lloyd-társulat a kereskedelmi testület házában tartja szállását. Ez is egyike Pest csinosabb épületeinek. Főhomlokzatával a lánchídtér egyik oldalát képezi, átellenében az akadémiai palotának. 1848 előtt s még utána is néhány évig itt tartotta szállását a nemzeti kaszinó. A szállás legnevezetesebb része a szép nagy terem, mely táncvigalmakra, hangverseny ékre, közlakomákra igen gyakran vétetett igénybe.  1861-ben itt tartotta üléseit a magyar felsőház is.

 

 

 

1865. 28. 348. A budai városház. Buda városának mai nevezetesebb középületei közé tartozik az igénytelen külsejű városháza, mely a Szentháromság- vagy városház-téren áll. Budavárának 1686. évben történt bevétele után épült.

Későbben e ház Neppauer Mátyás építőmester terve és vezetése szerint épült jelen alakjában. Az egész épület a múlt század rokokó ízlését mutatja. Jelen belső berendezése szép tanácsteremmel bír, melyben gróf Széchenyi István életnagyságú képe vonja magára leginkább a néző figyelmét. Az itt őrzött városi levéltár gazdag eredeti okirat gyűjteménye számottevő. Ezeken kívül Mátyás király, Zápolya János, Ferdinánd, I. Lipót régi arcképei is láthatók, valamint Budavárának egy régi térképe, melyen az 1723-dik évben dühöngött tűzvész kiterjedése látható.

 

 

 Budai városháza. (Miskovszky V. rajza után)

 

A városház alatt terjedelmes pincék és földalatti üregek vannak, melyek régente valószínűleg tömlöcként használtattak. Miller Buda várának leírásában említést tesz, hogy azon helyen, hol jelenleg a városház áll, azelőtt Szt. Mihály tiszteletére szentelt és egyházi kincsekkel gazdagon ellátott templom állott, melynek azonban jelenleg legkisebb nyoma sem található. M. V.

 

 

1865. 30. 373. A budai bombatér. Budának a Duna mentében elnyúló egyik külvárosa vízi városnak neveztetik. Ennek a Dunára nyíló egyik legnagyobb tere a bombatér. Mint a budai Duna part általában, úgy e tér is meglehetősen rendezetlen és elhanyagolt. Az 1848 előtti években a katonai helyőrségnek ez egyik főpontja, s itt volt a katonaságnak fő őrállomása. Az őrház előtt mindenkor ágyuk is állottak. Az őrház előtt nagy tömegekben voltak felhalmozva az ágyúgolyók. Most ezen őrház a katonaságtól el van hagyva. Az őrház előtt legfeljebb néhány városi drabant őrködik a közbátorság fölött. A bomba-tér mintegy középen fekszik a Lánchíd és császárfürdő között. Néhány bérkocsin és omnibuszokon kívül, melyek a budai hegyek közé szállítják a kirándulókat, itt van a budapesti helyi gőzösök egyik kikötőállomása, melyek a császárfürdő vendégeinek egy részét itt veszik fel és szállítják ki.

 

 

Budai bombatér (Szent Anna templom)

 

A bombatérnek csaknem egyetlen nevezetessége a vízivárosi plébánia-templom, a Szent Anna-egyház. Ez az iker fővárosnak egyik legszebb temploma. Ez sem valami régi épület, mert ős Buda régi épületeit legnagyobb részben tönkretette a török pusztítás. A város mai épületei leginkább a Budavár visszavétele utáni időből származnak. A sz. Anna-egyházat a jezsuiták építették 1746-ban. A két torony igen szépen épült s  templom belseje is igen csinos. Szándékunk, Buda város középületeit egyenkint megismertetni.

 

 

1865. 40. 503. A magyar képviselőház új épülete. Ezredéves alkotmányunk változó viszontagságai alatt egyik helyről a másikra vándorolt országgyűlésünk, s még legállandóbb tanyája volt Budán, a Rákos-mezőn s az újabb időkben, Pozsonyban. Itt is csak ideiglenes hajlékokban. Az 1843. évi pozsonyi országgyűlés fejezte ki végre azon óhajtását, hogy a haza fővárosában. Pesten állandó országháza építtessék…Aug. 5-én ki lett adva azon legfelsőbb királyi rendelet, melynél fogva egy ideiglenes országos képviselőház építése haladék nélkül, azonnal foganatba volt veendő. Az új épületre benyújtott pályatervek közül a kormányilag kinevezett bizottság Ybl Miklós ismert derék építészünk tervét fogadta el. Végre szept. 11-én az építési munka is elkezdődött s ernyedetlen szorgalommal folyton folyik…Az épület homlokzatán fog Magyarország címere s a nemzeti lobogó díszelegni. Az ülésterembe a feljárat a képviselők számára üvegfedéllel födetik. Ezen feljárat alatt lesz a bemenet a főkapun át az előcsarnokba, hol a kapus lakik.

 

 

A magyar ideiglenes képviselőház. — Ybl Miklós terve szerint. — (Fénykép után rajzolta Kelety Gusztáv) A Nemzeti Múzeum parkjából tekintve.*

 

A követek a gyűlési, bizottmány s társalgási termekbe oly bejáratok s helyiségeken át jutnak, melyek a közönség számára fönnhagyott helyiségektől teljesen el vannak különítve. A nagy gyűlés-teremből az elnöki szék mögött a nagy társalgási terembe juthatni. Ettől jobbra van az étterem s csemegetár; balra a hivatalos helyiségek, s az iroda az igazgató számára, végre ezekkel összeköttetésben egy társalgási terem. A kisebb előcsarnoktól jobbra van egy szoba. A közönség az országházba két bejáraton át juthat, mely a két kis előterem két végén lesz. Innen a terem karzataira lépcsők vezetnek…

 

*A kép a forgalomban levő 20 000.- Ft-os bankjegyen látható. G.

 

 

Költemények. 1862 – 1865.

 

 

Bajza Jenő

Balla Károly

Balogh Zoltán

Benedek Aladár

Bolgár Emil

Bonyhai Benjámin

Csengei Gusztáv

Csepeli Sándor

Csermelyi Sándor

Csizi János

Dalmady Győző

Dobó László

Dobrow L.

Dömén Pál

Dömötör Pál

Farkas Albert

Fejér Barna

Fejes István

Gömöry Frigyes

Györy Vilmos,

Huszár Gyula

Illéssy György

Ilyés Bálint

Jámbor Pál

Jánosi Gusztáv

Komáromi Kálmán

Komócsi József

Körmendy K

Kuliffay Ede

Kuliffay Ede

Kunsági

Linczi Károly

Losonczy László

Lörinczi Zsigmond

Madách Imre

Mészáros Károly

Medgyes Lajos

Nemes Ödön

Németh János

Pájer Antal

Pajor István

Pap Gyula

Rajka Teréz

Sámi Lajos

Sántha Károly

Solymosi

Soós Miklós

Szabados János

Szakál Lajos

Szász Béla

Szász Károly

P. Szathmáry Károly

Szél Ákos

Szél Farkas

Szemere Miklós

Tamásfi Gyula

Teréz

Terhes Barna

Tolnai Lajos

Törs Kálmán

Váradi Gusztáv

Vécsey Sándor

 Vida István

Vida József

Virághalmi Ferenc

Zilahy Imre

Zsigray István

 

*

 

1863.  13. 110. Bajza Jenő: Zách Felicián tragédíájából

 

(Mutatvány.)

.

II. felv. 7. jelenet.

 

(Zách palotája. Zách, Fegyvernök jönnek.)

 

Zách:

Holnap reggel csatába indulunk, Fegyverimet s lovam rendben találjam.

(Fegyveres el.)

Emberbe vetett bizalom tehát Homokba irt betű?

Ez a Cselényi! Egykor egész lelkemben olvasott

Iszonyú változás! ez udvari

Lég dögleletes, hogy benne a szív

Ennyire megromolhat, istenemre,

Mint üres kémény olyan most ez álnok

Ember: kívül fehér, belül sötét

Egy hitvány eszköz

Ha! mint csikorog ott künn

A szélkakas holnap erős utunk lesz.

 

(Kitárja az ablakot.)

A vén Duna tajtékot hányva zúg,

Felséges kép! a küszködő habok

Tetején, mint egy úszó korona

Ragyog a holdvilág megannyi hab

E korona felé tör, ki imént

Alant állt, most az fordul legfelül…

*

1330. április 17-én hajtotta végre híres merényletét Zách Felicián, aki a krónikák szerint karddal rontott az ebédhez készülődő uralkodói családra, és magát Lokietek Erzsébet királynét is megsebesítette. Károly Róbert (ur. 1308-1342) később szörnyű bosszút állt a támadásért: Felicián fiát és egyik leányát lefejeztette…

                                                                                                Rubicon, 2014. dec.

 

 

1863.  19. 166. Balla Károly: Az én lakom*

 

Dicső azon ház, melyben én lakom,

Dicsőbb, mint bármi kényúr-palota.

Az égre nyílik az én ablakom,

Nap, hold, csillagok ragyognak oda.

Fölötte ismert szelek s felhők szállnak,

S benézni hozzám olykor meg-megállnak…

 

Dicső azon hely, ahol én lakom,

Dicsőbb, mint bármely fényes palota.

Az égbe nyílik fel az ablakom,

S nap, hold, csillagok fénylenek oda.

S a mely sugarak ablakomra jönnek,

Megvilágítják titkát az időnek.

 

*) Üdvözöljük élemedett korú, de emelkedett lelkű természetbúvár, s időjósunkat a Múzsák karjain. A ki a természetet szereti, megérzi ennek áldásait más téren is. Szerkesztő

 

 

1862. 302. Balogh Zoltán, Kántor halála

 

Ki e világból annyi jó keresztényt

Kiénekelsz, míg sírt a gyászmenet

Most halva fekszel, s nincs, ki eldalolja

Fölötted az utolsó éneket!

Ki fogja majd, ha jő a csendes este,

Ezentúl inni gyönge jó borom?

Hová lett az én gyakori vendégem,

Hová lett az én édes kántorom?

 

Ó nincs többé! s míg én kesergek érte,

A nyulak a mezőn örvendenek;

Haj, egykoron remegtek ők, midőn még

Fegyvert fogának e hideg kezek!

Dermedt az ajk, mely olyan jó ízűen

Beszélt a harcból szép kalandokat,

S én újra láttam hozzám visszatérni

Zöld ággal a fehér galambokat.

 

Fehér galambok, hűséges reményim!

Szívem beteg, oh gyógyítsátok őt!

Hadd el koporsód, jer kedélyes kántor

És szórakoztass engem szenvedőt.

Mondj élceket, habár nem hallgatok rá,

De lelkemnek az olyan jól esik!

Egyetlen csillagom voltál az éjben

Hát már ez a csillag: is leesik?

 

Minden hiába, többé föl nem ébredsz

S én meggyászollak szírem mélyében!

Nekem testáltad nagy tajtékpipádat,

Megtartom azt és őrizem híven.

Eszembe jutsz erről, szíván belőle,

S míg torodat ünneplik amazok:

Szobámban itt keservesen dalolva

Ki elsirat, a kántor, én vagyok.

 

 

1865. 19. 222. Benedek Aladár: Egy régi jó kocsmároshoz

 

(Baráti megemlékezésül.)

 

Ott, hol annyi jókedv fórra egybe olykor,

Melynek éltetője te voltál mindétig,

Ott, hol lelkeinket nem mindig a jó bor

Hozta hullámzásba, de vidám vendégid

S hol, — de hogy ne mondjak többet — oly gyakorta

Addig ittunk, a míg ránk virradt a reggel,

Míg áldott két kezed a bort egyre hordta,

Berontok tehozzád élénk képzetemmel.

 

Légy hát üdvözölve, régi jó barátom,

Akinél nem egyszer voltam én is vendég;

Most is éppen sürögsz s forogsz, amint látom,

Bár oly vidám zajjal szobáid nem telvék.

S most te sem vagy az, ki még akkoron voltál,

S nem iszol már fűvel-fával barátságot,

No mert hiszen tudod, velem is azt ittál,

S mi voltam én akkor, tán magad is látod…

 

No de mindez elmúlt, s most, mint vándor, aki

A távol ködében látja már a várost,

S tudja, hogy legottan céljához fog érni,

Úgy vagyok én, ámde Isten véletek most!

 

 

1865. 394.  Benedek Aladár: Ahol én születtem

 

A hol én születtem, ott a lég is enyhébb,

Pirulóbb a hajnal, rózsásabb az alkony;

Nincs a kerek földön, mint itt derekabb, nép,

Kezükben az eke, mézes dal az ajkon.

Járja itt a dolog, a jókedv sincs távol,

És e kettő együtt csak áldást teremhet;

Még a fellegek is szebbek itt, mint máshol,  

 Légy fiadtól áldva, oh föld, köszöntelek!

 

Jól emlékszem reá, midőn gyerek voltam,

Mint megfutkároztam ott a puszta rónán;

Nem mondom, hogy néha tán meg nem botoltam,

No de mindannyiszor fel-fel is kelek ára.

S ha a nap hevétől fölhevülve égtem,

Meghúztam magam egy cserjés bokor mellett,

S eltekintek messze, túl a messzeségen

 Légy fiadtól áldva, oh föld, köszöntelek…

 

 

1864. 24. 226. Bolgár Emil: Egy házasság története

 

Van egy falu messze innen,

Lakik ott sok jámbor ember.

És közöttük Gazdag János.

Közel hozzá a komája,

Kinek neve: Szegény János.

 

Körülnézett Szegény János

Egy délben, a kamrájában;

De biz ottan semmi sem volt!

Előtte meg a nagy kérdés:

Hogy ebédre mit egyék m?

Koldulni csak még sem illik,

Keresete lesz, de nincsen.

Veszi ő ezt fontolóra,

S szégyenkedve útnak indul,

Megy, s befordul Gazdag János

Kerítéses udvarába;

Kerítéses udvaráról

Pipázgató gazduramhoz.

Ilyen szókkal köszöntvén be:…

 

És hogy biz Ő nem rossz ember,

És a többi, az a vége:

Legyenek hát házastársak!

S levének ők házastársak.

 

 

1865. 74. Bolgár Emil: Mátyás híre  

 

Mohamed szultánnak harmincezer hőse

Borítja a tájat,

Színe-java gazdag napkelet népének,

Erősek és bátrak.

 

Messze sok országot hódított meg karjuk,

Harc a vigadásuk,

Könnyű paripákon vágtatnak előre,

Bömbölnek az ágyuk.

 

Harmincezer hős közt sátrat üttet fényest

A hatalmas szultán.

„Enyém leszel Jajca híres erős vára,

Kevés napok multán!...

 

S fényes seregével mire megjön

Mátyás, Magyarok királya.

Hírét-nevét új fény, seregét nagy zsákmány,

Temérdek kincs várja.

 

S szól a király számos hadaihoz bölcsen:

„Lám, ha együtt tartunk,

Rettegtessen észak, kelet, nyugat és dél,

Erőt nem vesz rajtunk."

 

 

 

1862. 8. 86. Bonyhai Benjámin: A huszár

 

Népdal.

 

A mezei sas a madarak királya,

Huszár vagyok, huszár, isten katonája:

Ha sárga paripám sarkantyúba veszem,

A futó csillaggal a versenyt megteszem.

 

A sast a madarak kísérik reptében.

A huszár lefestve van a lány szívében:

Mikor megindul a huszárok serege,

Levegőben jár, mint a daruk fellege.

 

Az aranyos páva legeslegszebb madár,

Katonák tündöklő gyémántja a huszár:

A magyar huszárnak nincsen hétköznapja,

Mihelyt felöltözik, beáll vasárnapja.

 

A huszár a sarat mindenütt kiállja,

Ágyú- puska-golyó kerüli, nem járja.

Forgós csákóját, ha fejébe szorítja.

Helyéből a világ sarkát kimozdítja.

 

A huszárnak nem kell, s nincs keresztlevele,

Még az időnek sincs számadása vele:

Télen nyáron virul, s nem hervad virága,

Mint fiatal fenyő haragos-zöld ága.

 

Huszár vagyok, huszár gyöngy az én életem,

Csókom helyén terem az „égő szerelem":

S keblére tűzi a világ legszebb lánya.

    Mert a magyar huszár a világ csodája.

 

 

1862. 183. Bonyhai Benjámin: Piroslik a somfa

 

 

 1862. 31. 362. Bonyhai Benjámin: A hűtlen szerető

 

(Népdal.)

 

Kézzel szedett alma valál,

Most halovány, mint a halál:

Hej! a tűzre rossz fát tettél.

Engem másért megvetettél?

 

Szerettelek, szerettelek,

Majd a lelkembe vettelek:

Mint kis babát csókoltalak,

Kézről kézre úgy adtalak.

 

Mint a búbos kis galambot,

Melyet az anyja elhagyott,

Rózsamézzel etettelek,

Ölembe fel- s le szedtelek.

 

A leánynak szíve szája,

Mint a torony vitorlája.

Délre, majd északra hajlik,

Szép szóra, mind a jég zajlik.

 

Csere-csala, ha megbántad,

Régi szeretőd megszántad?

Nézz hát búsan a szemembe,

S új tüzet gyújtasz szívembe

 

 

1862. 51. 602. Csengei Gusztáv: Edua

 

(Ballada.)

 

Kivirágzott a diófa,

Ráhajol a házikóra.

Alatta ül László diák,

Az ölében piros virág.

Piros virág, barna kis lány!

Mért remegsz ölemben?

Te az enyém, én a tied.

Édes szép szerelmem!

 

Félve néz a lányka széjjel:

Rossz álmom volt a múlt éjjel;

Vérző seb volt hű kebleden.

Jaj be féltlek egyetlenem!

Hajtsd le fejed hű szívemre,

Ölelj át egészen,

Csókjaimtól, szerelmemtől

Édes álmod lészen…

 

Gyászba borult Buda vára

Magyarország fájdalmára,

Halva fekszik László király.

Mize nádor bosszút kiált.

Villan a bárd három ízben.

Édua nem látja;

Bujdosásban a falukat

Sorról sorra járja:

 

Csak törülöm, semmit sem ér.

Vizet, vizet az Istenér'

Még aluszik. Föl ne keltsék.

Nem ölellek, nem lehet még,

Törülgeti kis kezeit

S újra mosogatja:

Föl ne költsék, hadd mossam le.

Egyre mondogatja.

 

 

1863. 10. 86. Csengei Gusztáv. A fogoly lengyel

 

Be világos a cár palotája!

Zene harsog, vigalom van nála.

Arany serleg, gyöngyöző bor benne.

Hajtogatja az oroszok

Vitéz fejedelme.

 

„Hej ez a nap, győzedelem napja!"

És első Pál a serleget kapja

(S az uraknak biztatás nem kellett):

 „Ez nap halt meg Lengyelország

Maczjejovicz mellett."

 

A jó urak rákiáltják: éljen!

„Hozzatok be lengyel rabot nékem.

Régen nem volt ily virágos kedvem;

Ma, október tizedikén, *)

Köszöntsön fel engem."

 

Hallatára az elmés parancsnak

A jó urak kacajra fakadnak,

A szemük is könnyezik beléje,

Ím belép a fogoly lengyel

A cár teremébe…

 

 

*) Október 10-én 1794-ben ment végbe a maczjejoviczei véres ütközet, melyben II. Katalin orosz cárnő seregei győztek: Lengyelország pedig harmadszor és végképen földaraboltatott. Cs. G.  

 

 

1865. 3. 26. Csengei Gusztáv: Mátyás király kedvese

 

…Szép menyecske a virágos sír ölén,

Vitéz János sötét börtön fenekén,

Magyar király karjai közt az árva.

Ölelgeti, fölneveli

A magyarok királya.

 

 

1865. 18. 206. Csengei Gusztáv: Óh ne repülj lelkem

 

Oh ne repülj, lelkem, merengés alkonyán

Egy-egy visszasíró töredék dal nyomán

A múltak ködébe.

Nézd a fellegekből alakuló képet:

Ekképp alakítja a múltat emléked;

Nincs valódi léte.

 

Ne tekints a múltba, tekints a jövőbe,

Amelyet reményem szép álmokba sző be,

Elringatva téged;

Szelíden susogja:

Elér valahára

A megelégedés csendes révpartjára

E kifáradt élet…

 

 

1864. 23. 214. Csepeli Sándor: A jó gazda.

 

…Ez a drága föld az édes hazáé.

Ki szántja veti, ezt el ne feledje!

Csak úgy terem, ha a barázdák közé

Hull a legszebb mag: a haza szerelme.

Lehet termés: nincs Isten áldása rajt,

Ha a barázdán ez gyümölcsöt nem hajt!

Földe javát a hazának aratja

A jó gazda.

 

 

1863. 23. 430. Csermelyi Sándor. Vadászaton.

 

 

1865. 16. 182. Csermelyi Sándor: Az oroszi mezőn

 

Hullámzó kalásztengerből

Légbe száll a kis pacsirta

A dalolás ihletése

Fel, fel a magasba hívja.

 

S dalol, zeng ott olyan szépen,

Oly varázslón légi kobzán

Forró mezőn tikkadt pásztor

Hallja ezt csak, ábrándozván.

 

Ábrándozik, pedig mélyen,

Szálas, ifjú csordapásztor,

De nem ám a madárdalról

Hallott ilyet akárhányszor…

 

 

1863. 14. 118. Csizi János. Holt Tisza partján

 

Sok száz évek előtt, réges-rég lehetett,

Midőn e mederben zúgó hab futott le;

Olyan régen volt már; hogy az emlékezet

Regének tartja, ha beszélnek felőle.

 

Más alakja volt még akkor e vidéknek:

Rengeteg erdőség, ingó, lápos róna,

Miket már újító keze az időnek

Kiirtott, letörült, és elsepert róla.

 

Midőn ez ároknak fűzes lepte medrét  

Szinig foga el a futó hab hulláma,

Délceg szarvas ünők, szomjazó őzikék

Teljes bátorsággal jártak el partjára…

 

Itt a régi árok, torzs, káka felverte,

Homokos fenekét sűrűn eltakarva,

Mely felett réges-rég sebesen futott le  

Kanyargó Tiszánknak ringva lejtő habja.

 

Pár évtized múlva már tán helye sem lesz,

Benövi majd a fűz, felveri a bozót,

Tudni sem fogják a későbbi emberek

Hogy ott valaha a Tiszának medre volt.

 

Pár évtized múlva, pár évszázad múlva

Imádott szép hazám, ki tudja, majd élsz e?

Süt-e majd akkor rád a dicsőség napja

Vagy sírhantodra nő a pusztulás fűze?

*

 

Dalmady Győző: A dalmadi Dalmady-család ... - MEK

http://mek.oszk.hu/13300/13357

 

 

1862. 4. 38. Dalmady Győző: Húgom az oltárnál

 

Föltettük a menyasszony-koszorút

Húgomnak fejére.

És azt mondtuk, mindig ily szép legyen

Egész életébe.

 

A kocsi várt, sorba csókoltuk őt,

És azt mondtuk neki:

Hogy az élet édességeiből

Ne fogyjon soha ki.

 

Aztán elment a távozó kocsi

Port vert maga mögött,

Mely a napon úgy vette körül őt,

Mint aranyfényű köd.

 

A hegytetőn egy kis kápolna volt,

Ott állt meg a menet.

Hogy onnan még közelebb érezze

Magához az eget.

 

Az oltárnál körülállottuk őt

Komolyan, nesztelen.

A nagy csendben nem hallatszott egyéb,

Mint a szó: szeretem!

 

Megható és ünnepélyes vala

A rövid pillanat,

Halk susogás tölte be a leget

Szárnyalása alatt.

 

A mi imánk keresett-e hangot?

S a zajt az okozá?

Vagy az áldás esője susogott

Szép csöndesen alá?

 

Akármelyik volt, annyit jól tudok,

Hogy üdv szállott belénk;

Szemeinkből kért sugarat a nap,

Amikor kimenénk.

 

Mögöttünk a kápolna küszöbe

Gyorsan bezárula,

Mert úgy látszott, hozzánk kívánkozik

 Mindegyik angyala!

 

 

1862. 52. 614. Dalmady Győző: Erdőben

 

Üdvözöl minden fa,

Az erdőben vagyok,

 Itt töltöm alatta.

Rendesen a napot.

Jól esik itt lenni,

Magamban, egyedül,

Itten a szerelem,

Bátrabban vesz körül.

 

Az erdő mély csendje

Különös, megható,

Éppen az ábrándos

Szeretőknek való.

A fák rám borulva

Kinyitják karjukat,

Mindegyik egy apa,

Ki áldást osztogat.

 

Békesség, nyugalom

Szállja meg lelkemet,

Elfeledem mind a

Keserűségeket.

Minden amit tudok,

Minden, mit érezek:

Hogy túl boldog vagyok,

Hogy nagyon szeretek!

 

Mi jó itt. A világ

Még szebbé leszen itt.

Falevél betakar,

Napsugár melegít,

Madarak dalt kezdenek,

Virág csókkal kínál,

És minden mosolyog

Lelkem álmainál.

 

 

1865. 5. 50. Dalmady Győző: Vágyak

 

…Sors oszd szét kincseid a vágyó világnak!

Szabadság, barátság, szerelem mámora,

Hagyjad meg azokból énnekem e hármat,

S igazságtalannak nem mondalak soha.

 

 

1865. 21. 246. Dalmady Győző: Vihar van ott künn

 

Vihar van ott kinn. Hallgatom

A vadul üvöltő szelet.

Szemeim be nem hunyhatom,

Éberen tart a rémület.

És nem alszik, nem alhat

A kis faluban senki sem;

Borzadva súgja minden ajk:

Ha most tűz volna, istenem!

 

Lélegzetem el-elakad,

Es szívem hevesen dobog;

Körülem tátongó csodák,

És kísértetes alakok.

Hah! most mindnyája kisuhan,

Fénnyel telik meg a terem!

Csak a villám volt! vége már,

Ha most tűz volna, istenem!

 

Minő háborgás! A vihar

Szívem csendjét is fölveri,

Élőmbe állnak a nyomor

Kétségbeejtő képei.

Füstölgő romok, fagy, eső,

Éhség, vándorlás, gyötrelem,

Koldusrongyok a tagokon,

Ha most tűz volna, istenem!

 

Az akác kínosan recseg,

Földig hajolnak ágai;

A konyhaajtót odakinn

Meg-megtaszítja valaki.

Az ablak úgy reng! Csitt, mi az?

Honnan e zsongás hirtelen?

Harangzajt vélek hallani

Ha most tűz volna, istenem!

 

Borzasztó éjjel! Jó apám

Felöltözik és kisiet,

Sokáig várjuk hasztalan,

Visszatér és hangja siket.

„Valahol ég! Fél láthatár

Áll tűzben, lángban veresen."

 S a végső napra gondolunk

Ha most tűz volna, istenem!

 

 

1865. 35. 434. Dobó László: Gedók Anna

 

Szent karácsony éjfelében

Lány- s legények összejönnek

Ólom-öntni, lányok férjet,

Asszonyt néznek a legények.

 

Már a tűz ég, körülállják

Szőke, barna, ifjú lánykák;

Kész az ólom, üt az óra

Innen-onnan virradóra.

Az éjféli harangszóra

Mintha benne Isten szólna

Összenéznek a leányok.

Szemük lángol, ég orcájuk,

A láng bűvös fényt vet rajok….

 

Félelem ül a legényen,

Félelem ül a leányon:

Összebúvik kettő-három.

Vízbe nézve szól az egyik:

„Csontját látom egytől egyig!"

Vízbe nézve szól a másik:

„Kezében egy kasza látszik!"  

 „Halál! halál!" rettegéssel

Hamar e szó terjed széjjel.

Halvány Anna nem szól semmit,

Hideg futja végig testit,

Fázik szegény, reszket szegény,

Két nagy könny ott csillog szemén.

 

Édes anyám vesd meg ágyam!

Hadd aludjam puhán, lágyan,

Koszorút fonj menyegzőre:

Megyek, anyám, esketőre.

 

 

1863. 306. Dobrow L. Nizet Ferenc

 

— 1694. —

 

„Eredj fiam szép Erdélybe!

Szép ország az, kincset terem.

Gyilkolj, pusztíts tűzzel, vassal,

S úgy térj vissza kincscsel telten!"

Szólott Murza, s rabló fia

Lóra pattan, tovavágtat,

És utána, mint a villám

Nyakra-főre a tatárhad.

Szegény ország! Erdélyország!...

 

„Sokat jelent, sokat jelent

A jövőt nézd, ne a jelent!

Egy-két óra, s vége, vége,

Sírba száll én jó uramnak

Csillagfényes dicsősége:

Az a csillag te csillagod!

Ezt jelenti, vitéz uram!

Ezt jelenti, drága uram!"…

 

Fut a tatár, fut a pogány

Már a por is alig látszik

 Merre futott fölvert nyomán.

 Nizet Ferenc derék ember!

 Nem nyúl hozzá, mégis megver

 Ennyi tatárt, hejh! pedig csak tíz dobossal

S arcán öröm-sugár játszik

 

Nizet Ferenc Henrik Dénes, OFM (Németalföld, 1666.-Mikháza, 1714. febr. 23.): misszionárius.

lexikon.katolikus.hu › N

 

 

 

1863. 66. Dömén Pál: Anyámnak  

 

 

1863. 21. 182. Dömötör Pál. Pünkösd napján

 

…Magas Isten! hit a hű imád itt,

Küld le fénysugárid.

Kiknél a szív lángolón dobog,

Itt vannak a hű apostolok.

Prédikálják az ifjú kebelnek,

Hogy rebegje imáját a gyermek;

Hogy szívének minden dobbanása

Áldást kérjen a magyar hazára.

 

 

1862. 40. 470. Farkas Albert: Az álom

 

Románc

 

Kél a nap a bérezek ormán,

A szárnyas éj haldokolván;

Király-leány csak fölébred,

Haloványan, mint kísértet.

 

Selyem haját megsimítva,

Fésűjét rá igazítja;

Gyászos ruhát ölt magára

Szívének nagy bánatára.

 

Mén nyerít az istállóban,

Arany-hímes takaróban;

Fekete mén, nemes fajta,

Arany-hímes nyereg rajta.

 

Király-leány semmit sem szól

Apródoknak a dologról;

Felkap szelíd ménlovára;

Valaki a bércen várja.

 

Zúg a haraszt, suhint a szél;

Lángot vet a kő, az acél;

Szagaid a mén, tüszköl, horkol;

Most itt, majd ott, aztán sehol.

 

Felkél a ház népe gyorsan;

Mind ott van már egy csoportban;

Sehol sincs a király-leány:

 Ott van az ágy busán, árván.

 

Anyja kérdi őket sorban:

„Jaj a lányom, jaj, jaj hol van?"

Anyja kérdi, apja sérti.

De a dolgot egy sem érti.

 

Keresik a leányt délig.

Sötét estig, nagy éjfélig;

Keresik a leányt az nap;

Nem kapják meg, hát alhatnak.

 

Alszik minden szerte széjjel.

Csak a hold van ébren éjjel;

Feketemén haza robban,

Összerogyik s meghal nyomban.

 

Király-leány ékes fürtje,

Szép ruhája összegyűrve;

S mint a holdfény, sápadt arcán,

Ugy reszketett a király-lány.

 

Fel a lépcsőn, le az ágyba,

Vitte lába, vitte vágya;

Habzó vánkos selyem-lágyán

Várta őt a puha ágyban.

 

Gyászruháját letépdelé;

A tőrt rejti szíve mellé;

Leroskad a nyoszolyára;

Az álom őt ölbe zárja.

 

A lány keble piheg, dobban,

Hova, tovább mindig jobban;

Fájdalmasan nyögdel, jajgat,

Reszket, zokog, aztán hallgat

 

Lát egy rémes álom-képet;

Fölébredne, de nem ébred,

Két lovag van fenn a légben,

S váltva mondják: ,Én nem!',,Én sem"

 

,A lány enyém!' „Nem, az égre!'' .

Verekedjünk hát meg érte!

Sisakrostély fedi arcok;

S elkezdik a szörnyű harcot.

 

A kard éle villan, csattog,

A mén-patkó meg alattuk;

Egyik lovag már a porba,

Végbúcsút int haldokolva.

 

Király-leány sikolt: „vége!"

És belenyúl kebelébe;

És onnan a tőrt kivéve,

Elteszi jól a szívébe.

 

Fekszik a lány vérben ázva;

Két apród megy be a házba;

S elrémülve, nagy ijedten,

Futnak onnan mind a ketten.

 

 

 

1864. 28. 274. Fejér Barna: Csukai Péter

 

 

1862. 278. Fejes István: Hozzád megyek

 

 

1863. 18. 154. Fejes István: Pókayné

 

(Ballada.)

 

Pókay két testvér mély börtön fenekén,

Fölöttük a halál árnya jár feketén;

Bevillan egy sugár a rostély-ablakon,

Hajnalé? Pallosé a szörnyű vérpadon.

 

Két testvér összenéz, ifjú szív elszorul.

Istenem, Istenem, szól Gergely, s leborul.

Átok rád Bátori, bosszúálló zsarnok úr,

Mond János s csörgeti vasláncát konokul.

 

A végóra kondul, vas-závár csikordul,

Mély gyászban az anya az ajtón befordul;

Szívét a tengerbú örvénye sodorja;

S levelet mutat fel keserűn zokogva.

 

Kegyelmet hoztam oh! Bátori Istvántól,

Jaj, szemem megvakul, jaj, lábam megsántul!

Térdeltem, könnyeztem, fáj vala haláltok,

S annál is iszonyúbb kegyelem vár rátok.

 

Egyiknek kegyelem, de halál a másnak,

Megölő betűje ez volt az Írásnak.

Két szeme fényiből melyiket veszítse?

Kedvesebbnek közülük melyiket tekintse?

 

Gergelynek ölibe hullt le, a föld vonta,

S imázó ajakát százszor megcsókolta.

Egy csókot nekem is jó anyám búcsúra,

Vár rám a poroszló, elütött az óra.

 

Enyém a búcsúcsók, kevesebb a bánat,

Neked van arád is, több könny hull utánad

Szólt Gergely s elindul békével, nyugodtan,

De János elébe rohan legottan

 

Hamar a pallossal Bátori bakója,

Akkor a büszke fő lehullott a porba,

Szép deli termete rozzanva aláhullt,

Gergely megrázkódott s az anya elájult.

 

Ébredj föl jó anyám! Felnyílik a mély szem

S forog, mint az örvény a dühös szélvészben,

Majd fölnéz az égre, e roppant sírboltra,

S felleges árnyak közt rámered egy pontra.

 

Miért nem öt csókoltam, miért nem őt öleltem,

Ég látja szívemet, őt is úgy szerettem.

Ö férjem mása volt, megátkoz, jaj férjem,

Oh, ezt a bánatot mért kellett megérnem!

 

Csendesülj jó anyám, Istené e végzet,

Szent hittel a búnak kínját úgy nem érzed.

Szíve megszakadván rám sikolt arája

S megátkoz éltébe, megátkoz holtába'.

 

Az anya arcára esik egy esőcsepp,

Törüld le jó fiam, úgy éget e vércsepp;

Susogó lágy szellő támad a holt sírján,

Vígy innen, vígy Gergely, ö is átkoz immár."

 

Nem átok az anyám, nem átok, de béke,

A sors hogy őt érte, nem átkoz meg érte;

Jöjj haza, pihenj le, beteg a te szíved,

Irgalom Istene könyörülj, gyógyítsd meg!"

 

Gyulai: Emelkedik a nap már a hegyek fölé,  Kelj föl párnáidról, özvegy Pókainé

 

 

 

1865. 146. Fejes István: Durazzo Károly

 

Olvassa Lajos a gyászos levelet,

Hogy Durazzó azt írja:

Nincs több a világon ily szörnyű eset,

Endre vérébe fúlva.

Nem fogta vas őt, méreg nem ölé

A hogy kegyes anyja megbűvőlé,

Megfojtád te, s Johanna!...

 

Johanna királyné nász-ágya puha,

Késő már a, Johanna!

Nem lép Durazzó, nem abba soha,

Fekszik véribe halva,

Kit Nagy Lajos ítél, jaj annak az egyszer,

De jaj neked asszony, jaj neked ezerszer,

Akit az úr haragja!

 

 

1862. 482. Gömöry Frigyes: Főző gazda.

 

(Földészeti életkép a javából)

 

Meg lesz uram, minden úgy lesz:

Három szántást kap az ugar,

Kettőt a föld többi része,

Boronám is szépen takar.

Tíz ló forog majd a szérűn:

Negyven pata rúgja, vágja,

Pörgeti ki a gabonát

S hegy lesz az úr garmadája!

Feles szántó nagyot ígér,

Hisz neki a hivatalnok:

Úgy is legyen Főző gazda…

 

 

1862. 3. 29. Györy Vilmos: Ferenczy István elhagyott lakában

 

Ott áll a hajlék pusztán, elhagyatva,  

Körötte minden néma, hallgatag;

Szent helynek véli, s elkerüli a zaj,

Nagy, síri csendben állnak a falak;

S e hely valóban, mint a temető,

S oh benne annyi, annyi a halott:

Sok szép kihalt remény, amely virággá,

Sok eszme, mely testté nem válhatott!...

 

Kik a dicsőség fényével körítenék,

Míg ember él, a nemzetet és hazát,

Kik a népnek örök hírt szerzenének:

Az ég, bizonnyal, minden honnak ád!

Talán ritkán, de küld egy-egy sugárt,

Támadnak mindenütt nagy szellemek:

S csak az a nép fog nyomtalan kiveszni,

Ki e szent kincset nem becsülte meg!"

 

 

1864. 3. 33. Huszár Gyula: Egy újszülött üdvözletéül

 

Üdvöz légy, piros bimbócska, egy zöldellő ágon,

Ártatlan kis gyönyörűség e rút s rossz világon,

Édes kedves aggodalma apádnak, anyádnak,

Síró, rívó sarkantyúja a Huszár-családnak…

 

Hanem legkedvesebb játékod a háború legyen,

Ha beverik is fejedet, az semmit se tegyen,

Mert az erő a magyarnak szükséges jószága,

Mióta a sok veszélytől hemzseg az országa…

*

A korán hunyt Huszár Gyula hátrahagyott irományai közül közöljük e költeményt. Ez is tanúsítja, hogy a fiatal szerzőben egy szeretetreméltó költői kedély vesztét gyászolhatjuk, mely a legszebb reményekre jogosított. A versezet megértésére nézve tudni kell, hogy Huszár Gyula a nógrádi Huszár-családnak tagja volt, s ennek egy újszülött csemetéjét, unokaöccsét, üdvözölte a fentebbi kedélyes sorokban. A kis Béla testben, lélekben gyarapodik, de költői lelkű bátyját, Gyulát, alig 20 éves korában, 1858-ban kiragadta a halál az élők sorából. Szerk.

 

 

1864.  7. 66. Illéssy György: Éjjel a kisszobában

 

…Pici Pirka tömzsi arca

Anyja felé fordul.

Nem rég hozták e kis bangót,

A rózsabokorból.

 

Megcsókolom. Csitt te óra!

Hagyd el a tik takot.

Halványulj el mécs világa.

Kályhatűz ne pattogj.

 

Hadd aludjék a kis angyal.

Szent a gyermekálom.

Ágyamhoz lopózom én is,

Szemeim bezárom.

 

Elűzök magamtól minden

Aggodalmat, gondot,

És a boldog alvók mellett

Ébren vagyok boldog.

 

 

 

1864. 40. 414. Ilyés Bálint: Kölcsey emlékezete

 

(Kölcsey szobra felállításakor Szatmáron, szept. 25. 1864.)

 

Kit ihletett égből az eszme,

És érte küzdelemre lép,

Mosolyogva nézvén a keresztre,

Díjul, ha kérik életét;

 

Kiben a szép forrása rejtve,

S ajkán, ha szól, foly mint malaszt:

Habár a sir gyász-éje rejtse,

Ne féltsd, ne féltsd: nem halt meg az!...

 

Oh hozzuk el, mi drága és szép,

Mi üdvöt ad, mi istenit:

Hon és művészet szent szerelmét,

S tömjén gyanánt gyújtsuk fel itt! .

 

S egünk habár borul, sötétül;

A felgyulladt oltári láng

Sugara visszarezeg, s fényétől

Nagy és dicső lesz a hazánk!

 

 

1865. 98. Ilyés Bálint: Pókainé

 

(1675.)

 

Özvegyasszony ablakában

A mécs halvány fénye rezeg, 

Özvegyasszony egy-magában,

Gyémánt kapcsos bibliában

Bólingatva levelez.

 

Azt üzente János, Péter:

Még ma megjön mindenik

Istenem, ha tán baj érte,

A szívem szakad meg érte!  

Már csak várom reggelig!

 

Jó asszony, ne várj hiába:

Békés sereg futva fut;

S a szentpáli ütközetben,

Leveretve mind a ketten,

Foglyul estek a fiuk!

 

Fejedelmi palotában

Már törvényt ül Bátori.

Hallod, hallod, mit beszélnek?  

Ah mi borzasztó ítélet:

Haljon a két Pókai!

 

És az asszony összerezzen,

Vére mind szívére fut.

Gyorsan, gyorsan jó cselédem,

 Kolozsvárra még az éjen!

Anyai szív nem hazud!

 

Asszonyom, még nem mehetsz be,

Alszik még a fejdelem,  

Várj egy kissé, egy órát csak!

Nem, nem! ilyet, hogy kívánhat?

És erővel bemegyen.

 

Mint az őrült fut az ágyhoz

S felriasztja Báthorit,

Nézze, nézze csak kegyelmed!

Veszve mindjárt a két gyermek,  

A vérpadra most viszik!

 

Hogyha Istent hisz kegyelmed,

Hogyha szíve, lelke van:

Adja vissza két árvámat,

S a bakók, ha vért kivannak,

Haljak inkább én magam.

 

Gyönge asszony, mit beszélsz te?

Példa kell, nem vér nekünk!  

És ezért ők halni fognak!

Ám ha kell, válassz magadnak!

Egynek megkegyelmezünk!

 

Boldog Isten! együtt hordtam

Mind a kettőt szívemen!

A nagyobb az apja képe,

S a kisebbnek gyöngébb élte,

Oly féltő kincs volt nekem!

 

Melyik éljen, melyik haljon

János? Péter? nem lehet!

Vajda! visszaadom kegyelmed,

Haljon inkább mindkét gyermek,

S rá öles meg engemet!

 

Hallod-e, minő zsibongás

Hangzik át az ablakon?

Pókainé! majd elkésel

Nézz csak oda! János, Péter

Ott van már a vérpadon!  

 

Boldog Isten! mind a kettő!

Haljon inkább a nagyobb!

S János a lépcsőre térdelt

Mért nem adtam inkább Pétert?  

S haldokolva összerogy.

 

 

1865. 194. Ilyés Bálint: Emlékezés apámra

 

 

 

1864. 29. 286. Jámbor Pál: A lámpa

 

Meddig égsz még, halvány fényű lámpa?

Lassan égsz már; mikor alszol el?

Úgy lobogsz már, mintha halk tüzeddel

Most utószor gyúltál volna fel?

Oh e lámpa már eleget égett

Majd lobogva, majd sírcsendesen!

Rég várom már kialudni fényed:

Még szeretném látni nemzetem!

 

Híven égtél annyi éjszakán át

Amidőn hány szebb fény kialudt;

Fönn égtél, mint napja nemzetemnek

Ahogy a szív lángja égni tud.

Lassan égsz most haldokló reményként,

Hogy kiolthat lágy leheletem;

Égj kicsit még, habár haldokolva:

Még szeretném látni nemzetem!

 

Együtt keltél a hon hajnalával,

Mely oly szépen tisztán ébredett,

Oh lobogj még egyszer oly magasan,

Oh lobogj még, a hajnal helyett:

Lásd, körüled annyi fény kihunyt már,

Alig van már testvérem nekem.

Hunyj el avval, akivel kigyúltál:

Még szeretném látni nemzetem.

 

Ám de ég! ne hagyd így haldokolni!

Hisz haldokló lény van itt elég!

Világítsd fel a sötét mezőket;

Hadd ragyogjon fényedtől az ég!

Hisz van benned még, az égi lángból

Egy sugár, van, én jól érezem:

Oh ne légy a sír lámpája többé!  

Ah, mutasd virágzó nemzetem!            Paris, 1859.

 

 

1863. 6.  50. Jánosi Gusztáv. Ne féltsétek a magyart

 

Ti, kik eddig csak vészt, borút.

Csak halált jósoltatok:

Hallgassatok egyszer már el.

Némuljon el ajkatok.

Nem korhadt fa a magyar még.

Mit már csak a dudva tart:

Erőteljes büszke tölgy az,

Ne féltsétek a magyart!

 

Ezer éve, hogy ezt a fát

Ültették az ős apák,

S az utódok vész-vihar közt

Híven, gonddal ápolták.

Áll még a fa büszkén, habár

Látott nem egy zivatart.

Sasok raktak fészket rája,

Ne féltsétek a magyart!

 

Az a nemzet, mely oly vitéz,

Oly dicső volt egykoron;

Melynek mindig legszentebbje,

Legdrágábbja volt a hon,

S ezt hogy mentse, dicsőn verte

Le a pogányt, s büszke tart:

Hogy lehetne tétlen most az?

Ne féltsétek a magyart!

 

Az a nép, mely mellett szól a

Legnagyobb tanú, a múlt.

Az a nép, mely szent jogáért

Élni, halni megtanult

Nép, mely mindig tudott tenni

Hazájáért, ha akart:

Vígan néz az a jövőbe,

Ne féltsétek a magyart!

 

S él az Isten, századok bár

Semmiségbe tűnjenek:

Hív marad ő. Hozzá mi sem

Lehetünk majd hűtlenek.

Míg a föld egy magyart hordoz:

Míg az égnek napja tart,

Mely lesüt e szép hazára:

Ne féltsétek a magyart!

 

 

 

1863. 422. Komáromi P. Kálmán: A visszatért fecskék

 

 

1864. 52. 563. Komáromi P. Kálmán: A szép özvegyasszony

 

(Nép-ballada.)

 

Kiáll a kapuba barna kis menyecske,

A legény csak sétál arra minden este.

Bólingat a rózsa virágos fa mellett,

Mosolyog a kis lány a menyecske mellett.

 

Hallod-e galambom barna legény jer, jer.

Özvegyasszony így szól, csalogatja szemmel.

Hátha befordulnál egy kicsike szóra!

Özvegyasszony ajkát szedi mosolygóra.

 

Lehajlik a rózsa virágos fa mellett,

Elpirul a kis lány a menyecske mellett.

 Hátha befordulnál, itt maradnál mára.

 Be is megy a legény csak egy minutára….

 

Egyszer csak behozzák a leánykát halva,

Nagy hegyes tüskéktől arca megszabdalva

Tiszai malomnál csak az imént lelték,

Mentsd meg uram Isten bűnös asszony lelkét!

 

Özvegyasszony háza borult siralomba,

Sírást követ rívás este reggel nyomba.

Költögeti lányát nagy-eszeveszetten:

Jaj hova gondoltam, jaj mit cselekedtem!

 

Sűrű sötét éjjel megyen a menyecske,

Vérzi lábát a kő, marja kezét tüske.

Kóborol, barangol mezsgyéken, kopáron,

Vérbe-fagyba lelték reggel a határon.

 

 

 

1865. 51. 646. Komáromi Kálmán: Előre!

 

Ki porba sújtja a pohárt, midőn

Az élet élvét alig ízleli meg,

S nem csügg szemével boldogabb időn

Bús ösvényén a pályatér felének;

Ki nem kívánja látni, éden-é

Vagy forgó örvény, hol megállni kellend:

Mily gyáva! gyáva! oh hogy értené

A hívó szót, mely biztat fenn, emel lent…

 

Előre hát! a kishitű marad,

Ha szárnya nincsen, mely magasra vinné.

Örüljön az, ki diadalt arat,

Olcsón nyeré bár, vagy kűzdelmein-e ?

Az élet terhe, oh nem könnyű, de

Nem is nehéz, ha tűrni megtanultál.

Dús pálmalombok árnya mily üde

A küzdelemnek véres harca multán.

 

Éltem hajója fuss a végtelen

Hullámokon át szembe szállva vésszel;

Csüggedni nem fogsz, oh mert még te nem

Láttad az örvényt, melyben annyi vész el.

A révhez érvén harsány énekét

Elzengi ajkam majd a diadalnak,

Amelybe méhek halk döngéseként

Zúgó viharnak süvöltési hallnak.

 

 

1863. 58. Komócsi József: Kőszeg ostroma  

 

 

1865. 39. 486.  Komócsi József: A harangok szava

 

A tóparton, hol füzek árnya

Borong a kék tükör felett,

Állok némán, s mintha a mélyből

Hallanék csöndes éneket.

 

A harangok harmóniája

Magasztos dallá összecseng,

A fölmorajló hang lelkemben

Visszhangra kél, imába zeng.

 

A csengettyűnek síró hangja,

Mint metsző, éles fájdalom,

Úgy átsivít, úgy átverődik

E magasztos, e szép dalon.

 

Majd mélabúsan búgva zendül

A nagy harangnak mély szava;

A tó megrendül hallatára,

Remeg a sziklák ércfala.

 

Ah mennyi bú! ah mennyi bánat

Zúg e hangokon szerteszét!

Ah mennyi vigasz, bátoritás

Hallatja bennök énekét!

 

E dallamok magasztos szárnyán

Lelkem égig emelkedik!

Mig büszke szívem megalázva

Lehull a föld göröngyéig.

 

 

 

1865. 658. Körmendy K.: Karácsony éjjelén

 

 

1862. 13. 146. Kuliffay Ede: Az ősi kúria

 

Ott kesereg árván ép' a faluvégen,

Mikor építhették?  bizony nagyon régen,

A legvénebb ember még, mint fürge gyermek

Már akkor ismerte, még pedig ilyennek.

 

Három ablakszemmel tekint az utcára,

Hátha valamiképp tán vendéget látna;

Mert itt ez volt az úr, kapunak híre sincs,

A pitvarajtón is törve lóg a kilincs.

 

Olyan hosszú a ház, amilyen az udvar,

Vége egy irányban áll a gémes kúttal.

De kívülről nézve nagyon ütött, kopott,

Tán a tető tartja azt a pár oszlopot…

 

Így pusztult el a ház; csak ő maradt hátra,

Megroskadt a teste, köszvényes a lába,

Egész napokon át a karos-székben ül,

S a nagy fali óra szól hozzá egyedül.

 

Élete a szép múlt, a jelen keserves,

Lelke föl-föl vidul, hogyha abban repdes,

Jövendőt nem remél; mondja: mit remélne?

Hisz' a halálnál nincs egyéb reménysége.

 

 

1863.  16. 138. Kuliffay Ede. Szegény Anikó

 

Nincs muzsika, nem is verbuválnak,

El kell menni mégis katonának,

A reménység kétséggel lesz páros,  

Nem a szándék: sorshúzás határoz.

Sírnak-rínak a lányok titokban,

A sírók közt legsiralmasabban

Szegény Anikó…

 

Régen volt ez, régen; már azóta

Sok szenvedés változott át jóra,

Sok lelki seb irt és enyhülést lelt,

Változandó — hiába — az élet,

Csak ő maradt élőhalott, árva,

Nem jegyesét, végéráját várva

Szegény Anikó.

 

 

1865. 45. 562. Kunsági: Az örvény szélén

 

A polcról leszálltam

Nem szálltam, leestem,

S íme! föl sem vette,

Azon ép a testem.

Messze eljutottam,

Már az éhezésig,

S remegés, sápadtság,

Íme, folyvást késik.

 

Mért van hát az mégis:

Öntudatom tiszta,

Lepattogzik róla

Súlyos vádak piszka.

Szigorún vizsgálván

Benne bűnt nem leltem,

Mégis oly rettentőn

Fáj lezúzott lelkem?

 

Mért van? Úgy alkotott

Minket a természet,

Hogy minden jobban fáj

A nemesebb résznek.

Száz ütést tégy a fa

Törzsére, kiállja,

De soha ki nem nő

Megtört koronája.  

 

Oh vajon számomra

Mit szánt az ezentúl?

Nincs más, akit kérdjek,

Kérdezem magamtól,

Lelkem még reméljen,

Vagy kétségbeessék?

Várni, vagy meghalni  

Mi a kötelesség?

 

Istenem! meghalni

Olyan könnyű lenne 

Hah! a bölcső mozdult

Kis fiam sír benne.

Érzem. Itt a válasz

Bennetek, bálványim:

Édes feleségem,

Kedves két parányim.

 

Édes feleségem,

Bánátim hű társa,

Szenvedésem élő

Megvigasztalása;

Csevegő, mosolygó,

Bálozó leányom;

Kedves szép reményem

Gyönyörű Zoltánom.

 

Korhadt faderekat

Ölelő növények,

Földi környezetbe

Tévedt égi lények,

Három szín szivárvány,

Három másik énem,

El nem hagylak én, nem,

Értetek kell élnem.

 

Ezentúl ti lesztek

Gondolatim tárgya,

Lelkem egyedüli

Aggodalma, vágya.

Három fényes csillag,

 Éjében a vésznek,

Napom, holdam, szóval

Mindenem ti lesztek.

 

Közösen vállaltuk

A munkát magunkra

Ö és én, hogy lenne

Hát nehéz a munka!

Tudom, ha csüggednék,

Új erőre hoztok.

Melyhez támaszkodjam,

Ti vagytok az oszlop.

 

Nagy vagy, oh nagy Isten,

Ki az örvényszélen,

Ily magas csodákat

Cselekedtél vélem.

A hol poklot láttam

Ott mutattál mennyet,

S megtetted, hogy élnem

A halálnál könnyebb.

 

 

1864. 8. 74. Linczi Károly: Fölépítem újra

 

Fölépítem újra ledőlt palotámat

Gyűjtöm is már hozzá a köveket lassan,

Álljon újra épen, mint aki föltámad,

De ne mint a várak sziklákon, magasban.

Álljon újra épen,  új fallal, tetővel,

Ne rongyos ruhában és hajadon fővel

Mint a béna koldus, akinek mankója

Fél lábát pótolja.

 

Ne álljon magasban; terhes oda az út.

Nem, az én palotám nem sasok tanyája,

S addig, ki magasba csak szédelegve jut,

Biztosabban jár lent s nem fárad ki lába.

Aztán melegebb is van a völgy ölében

Mint a magas hegyek kopár tetejében.

Tavasz van a völgyben mikor még a szikla

Hóval van borítva.

 

Egész nap csak oldalt süt a nap a hegyre

De szembe mosolyog a virágos völgyre,

S oly vonakodva megy, s visszanéz mindegyre:

A virágra, házra, toronyra s a tölgyre,

Mintha fájna neki elválni ezektől

Tudván, mily fogadást várhat a hegyektől,

S mire a hegyekre sugara kiárad,

Lenyugszik, kifáradt.

 

Nem, óh nem a sasok lakói házamnak,

Magas röpüléssel föl a napba törve,

Kik bár a felhőkkel egy hazában laknak

Mégis ha szomjaznak, leszállnak a völgybe,

S azon vízből isznak, amelyből más állat,

Mely csak idelent jár, magasba nem szállhat;

S hogyha ezek nekik megtagadnák, nyomban

Elvesznének szomjan.

 

Te vagy, költészetem, leomlott palotám,

Melyet fölépítek eszméim falával,

S hogyha újra állasz, légy szép, és azután

Fogadd be szívemet, borulj rá hűs árnnyal.

Jól tudom, hogy árnyad nem terjed ki messze,

Falad sem lesz, tudom, cifrára kifestve,

Hanem azért édes lesz nyugodni szállnom

Lesz alatta álmom.

 

Elég szép vagy nekem s szőke angyalomnak,

S azoknak, kik hozzánk hasonló szegények,

Elég nagy lesz árnyad azon egy vándornak,

Kit űznek a gondok s futnak a remények.

S beéred te ezzel, nem is vágysz egyébre,

Csakhogy ennyi lenne valaha elérve,

S elég dicső leszel, ha én boldog vagyok,

És akkor az vagyok.

 

Jer azért, megtértem, jer kezembe lantom,

Engesztelődj, hiszen kedvesemnél jártam,

Azért feledkeztem meg rólad, galambom,

Nem mintha tán tőled örökre megváltam.

Jer, a viszontlátás örömeit tűzzel

Égő szemrehányó hangokkal ne űzd el,

Jer és örök lángú hévvel mindenkorra

Légy szívemhez forrva.

 

 

 

1862. 74. Losonczy László: Népdalok

 

 

1864.  38. 394. Losonczy László: Erdélyben. *)

 

 Kolozsvár, augusztus 21-kén 1864.

 

…Ily erős lánc egyesítsen

Két hazát,

Benne minden nemzet legyen

Egy család.

És dicső, nagy, félt, hatalmas

Lesz a hon;

Sziklaként áll a jövendő

Százakon!...

 

*) Olvastatott először szerző által a magyar orvosok és természetvizsgálók kirándulása alkalmával Ny.-Szeredán villás reggeli után, majd közkívánatra Szovátán a népünnepélyen, a sült ökör mellett aug. 29-én 1864.

 

 

1865. 49.  618. Lörinczi Zsigmond: A rab

 

Megjött a kikelet bőkezű tündére,

Virulást, virágot hint szét a vidékre.

Szédületes várból, börtön ablakából

Ifjú fogoly néz le…

 

Legyen inkább vad tél, förgeteg süvöltsön,

Természet is sötét gyászpalástot öltsön;

Tél van szíveinkben, legyen puszta minden

Ott künn is a földön.

 

Megjött a kikelet bőkezű tündére,

Virulást, virágot hint szét a vidékre,

Szédületes várból, börtön ablakából

Ifjú fogoly néz le.

 

 

1864. 13. 118. Madách Imre: A világ baja

 

Szép volna, szép világod, Isten!

Csak egy hibája rontja meg:

Sokan, hogy nem tudnak feledni,

S mások mindent felejtenek.

 

Belépünk a fényes terembe,

Urat fogunk mutatni ott,

S élőnkbe lép hitelezőnk, ki

Feledni, oh jaj, nem szokott.

 

Megyünk élvezni a tavasznak

Ezerhangú zöld édenét,

S kísértetül az elhagyott lány

Könnyezve vélünk szembe lép.

 

Megyünk a dicsvágy súlyos útján

S vetélytársunk élőnkbe áll,

Rég forralt bosszú terve utat,

Hogy megmarhasson, most talál.

 

De kérjünk balviszonyba esve

Védenctől hálaérzetet,

Ámulva látjuk, hogy biz ő már

Réges rég elfeledett.

 

Menjünk kísérni bánatunkat

A kedveshez, hisz rábízánk

Üdvünket, ah most nem fogadhat,

Várjunk, míg sor kerül reánk.

 

Vagy a dicsvágy sikamlós útján

Gondoljuk, óv a jó barát,

Tán óvna is, de meg nem ismer;

Nem ismeri csak önmagát.

 

Ha a hitelező, megunt lány

Vetélytárs úgy felejtene,

Mint védencünk, mint jó barátunk

Mint szűnk imádott kedvese;

 

Ha jó barát, védenc, ha kedves

Emlékben oly hűn tartana,

Mint a hitelező, megunt lány

Vetélytárs nem feled soha:

 

Szép volna, szép világod Isten!

S legszebb az lenne, úgy hiszem:

Sokan, hogy nem tudnak feledni,

S mások felednek hirtelen.

 

 

 

1864. 34. 342. Madách Imre: Otthon

 

(1849.)

 

Messze tőlem, dőre földi gondok!

E küszöbnek kívüle maradtok;

Szent e hely, kicsiny világom ez,

Messze tervek, szomja hír- s aranynak

Helyt bizonnyal ottan nem találnak,

Ahol üdvöt a jelen szerez.

 

Ott kinn oly haszontalan csatázok,

Mindeneknek az útjában állok,

Itt teremtek, alkotok magam,

S látva, milyen jól tenyész körülem

Minden, bennem él, és veszne vélem,

Istenülve élek boldogan.

 

Itt virágim gazdagon feselnek

S áldozatként illatot lehelnek,

A miért hogy híven ápolom,

Ott a fácskák, melyeket neveltem,

Játszi árnyat vonva már felettem

Állanak gyümölcsben gazdagon.

 

És madárkák jönnek messze földről

Menten itten álnok üldözéstől,

Hogy dalok közt nyugton költsenek;

Szebben fénylik a napnak sugara,

Lágyabb a szellőnek suttogása

Telkemen, hogy lakja szeretet.

 

Ott a kis ház, ajtajában állva

Vár a kedves ölelő karjába

És szemében tiszta érzelem,

Mint virág él illatot lehelni,

Ő szeret, mert kell neki szeretni

És nem tudna élni nélkülem.

 

S ha körülfon, mintegy báj-gyűrűvel

Hó karokkal, forró lágy kebellel,

E szent körbe nem fér semmi gond;

Messze zúg el a hálátlan élet,

Hír, kajánság, megcsalt szenvedélyek

Hangja elhal, míg hozzánk beront.

 

Oh csak egy van, ami még érhetne,

Hogyha a sors jókor eltemetne,

Irigyelve boldog létemet,  

S nézek gyermekemre nőm karjában,

Benne egy megifjodott világ van

S nem félek, hogy a sír eltemet.

 

Ö csatáz és lelkesül helyettem;

Nem kidőlt fa, hulló csillag éltem

Emlék nélkül, mely hiába vesz.

És a nő, ki csókolt életemben

Halhatatlanit majd gyermekében,

Síromon meg gyász könnye lesz.

 

Oh de el, el a ház küszöbéről!

Csípős őszi szél fú a hegyekről,

Föl van szítva kandallónk tüze,

És körüle néhány jó barát vár,

Pipa-füsttel, tajtékzó pohárnál,

Majd feledve lesz az ősz szele.  

 

S ha kocogtat olykor ablakunkra,

Új hasábot hányunk a zsarátra

És regélünk rég történteket:

Hű szerelmet, bút, tündérvilágot,

Pajzán tréfát, óriás harcot,

Melyben egy nagy nemzet vérezett.

 

Nőm is ott ül, kis fiú ölében,

Kis fa-kardot forgatván kezében,

Anyja lopva könnyeket töröl,

Oh a boldogság itt mind valódi

És könnyet csak költészet fakaszt ki,

Múlt idők történeteiből.

 

 

 

1864. 30. 298. Mészáros Károly: Puszták fiai.

 

Néma a lomberdő dalos csalogánya,

Tükörsima a tó, hullámit nem hányja:

Csend van és nyugalom, mintha kihalt volna

A nagy mindenségnek milliárd lakója.

 

Suttogva kószál a játszi estfuvalom

Virágról virágra, lenge fűszálakon,

Kis virág hímporát lecsókolja, szórja

S tovaillan, ismét pajzán lepke módra.

 

Felhőtelen az ég, magas boltozatja

Szebbnél szebben fénylő csillagokkal rakva

Mind meg annyi ékes csillagi az égnek

Gyémánt ragyogású koronaként égnek…

 

Virradni kezd, és az első hajnalsugár

Bíboros fényében a rónákon fut már.

Hova lettek s tűntek a puszták fiai?

Azt csak a jó Isten tudná megmondani.

 

 

 

1865. 41. 514.  Medgyes Lajos*: Őszinte szó

 

Fenntartottuk, megvédtük a hazát

Vérrel, vagyonnal, ezred éven át,

Zászlónkhoz hűk voltunk;

Jöttek derült, jöttek sötét napok,

Színünk, szívünk, elvünk nem változott

 Magyarok maradtunk.

 

A népvándorlás szörnyű folyamát

Megállítani, mi lettünk sziklagát,

Felfogva vészt, vihart;

Nem volna itt egyetlen nép se' most,

Ha nem vívjuk a nehéz harcokat,

Ha nincs kezünkbe' kard.

 

Török, tatár, csak minket üldözött,

Mi álltunk meg a vérmezők között,

Más nyugton lehetett;

S hogy égjenek a hit oltárai,

Nekünk kellett vérünket ontani,

Fajunk hullott, veszett.

 

Szent ez a föld, vértanuk földje ez,

Minden göröngy egy-egy dicsőt fedez,

Rab nép itt nem tenyész.

Kezünkben a szabadság zászlaja

Ki félre szít, az a hon korcs fia,

Az elpusztul, kivész.

 

Nem bántjuk egy népnek se tűzhelyét,

Folyhat ajkáról bárminő beszéd,

Nincs köztünk mostoha;

De hogy eladják a magyar hazát,

S a szent földből üssenek rabtanyát,

Azt nem tűrjük soha.

 

*lásd a h14-24. fejezetben.

 

 

1865. 10. 110. Nemes Ödön: Vihar alatt

 

Dübörög a kályha, nyikorog az akác;

Öreg Sára néni ugyan mért szunyókálsz?

Halljad a távolban

Lovak körme dobban,

Ah, nézd, az a mécs is fényesebben lobban!...

 

Majd lehajtja fejét, meglepi az álom,

Talán fel sem ébred ezen a világon!

Véres kard a ládán,

Halvány mécs a kályhán,

S két halott ott fekszik a patyolat párnán.

 

1862. 386. Németh János: Falu végen

 

1862. 62. Pájer Antal, Csupa gyász

 

 

1863. 14. 127. Pájer Antal. Tisztelem a csizmadia céhet

 

Becsülök én mindenféle embert

A királytól le a vízhordóig,

Becsülöm a felelős minisztert

Le — egész az abszolút — szabóig,

Rothschildnél nem kevesebbre nézek

Egy koldust, az Isten képe végett;

De felette minden fajta népnek

Tisztelem a csizmadia céhet.

 

Gondoljátok, hogy tán csúfolódom?

Higgyétek, hogy lelkemből beszélek,

Így görbüljek meg, így, mint az újjom,

Ha nem igaz most bennem a lélek!

Meg is verne mindjárást az Isten,

Küldene rám szomjúságot, éhet,

Ha őszintén, tiszta szívemből nem

Tisztelném a csizmadia céhet…

 

Ha szent István díszes oltárképen

Viselheti a magyar nadrágot:

Miért volna az bárkinek is szégyen?

Ezt gondolta, így vett bátorságot.

És mi tőle, róla vettünk mustrát

Most, hogy Isten megszállta e népet:

Íme, ezért becsülöm én szívből,

S tisztelem a csizmadia céhet.

 

 

1864. 9. 82.  Pájer Antal: Egy kis babona

 

A nép ajkáról.

 

…Adj csak egy szálacskát

A gonosz huszárnak:

Tudom, hogy e szálkötéllel

A pokolba zárnak.

 

Mert akarsz, avagy nem

Menned kell utána;

S lesz egy egész regementnek

Cégéres leánya…

 

 

1865.  16. 182. Pajer Antal: A tavasz hírnökei

 

De bizony már tavaszodik,

Csupa jóság az idő,

A nap egész estalkonyig

 Olyan enyhe s üdítő.

 

Hímpacsirta megszólamlott

A levegő magasán,

Mintha e szép, mézes hangot

Az egekből hallanám…

 

 

1863.  1. 11. Pajor István. Erők feletti erő

 

„Ha férfi vagy, légy férfi

S ne hitvány gyönge báb."

Ekképpen lelkesíti

A költő jómagát.

 

És elsorolja rendre:

Mi szép, ha valaki

Erőnek, hatalomnak

Sem kész meghajlani.

 

Oh, szép, amit e versben

A nagy Petőfi mond;

De úgy látszik, ő ekkor

Még nőtlen ember volt.

 

 

1863. 5. 47. Pajor István: Amit még nem hallott

 

Együtt utaztak, egy kocsiban,

Egy zsidó s egy vásott diák;

Ez folyvást bosszantja amazt; az

Tűri; de végre felkiált:

 

Úrfi, olyat mondok, amit nem

Hallott soha, ha ingerel.'

,,No, és mi volna a?" riad ez.

,Hogy ön dherék, okhos ember.”

 

 

 1864. 31. 310. Pap Gyula: Egy várromon

 

A régi múlt szól a jelenhez

Bűbájos hanggal e romon.

Maholnap már-már nyoma sem lesz

Pedig mi nagy volt egykoron.

A szép tájra mélázva néz el

Mint agg, akit túl-élt kora

Kelletlenül dacol a vésszel,

Falának hull egy-egy sora.

 

Nagyúr lakott e várba hajdan

Szerette a harcot, zenét.

Sok kincse volt, hogy végre, majdan

Ez rontsa meg szívét, eszét.

A népnek ő áldása, védje

De később átkává leve.

Nem volt aki a népet védje,

S hogy felkeljen ő ellene.

 

De végre por lesz, ami csak por,

Kidőlt a büszke vár ura.

Ki — épen úgy mint e sötét kor

Komor világa — elmúla.

A vár omol, alig hogy állhat,

Sipító vércse száll felé,

Az ivadék lakot csináltat

Falából, mely hull lefelé.

 

Ha néha feljön a derült hold,

Megnépesül a várterem.

Ki itt fekszik, mind felkel a holt,

S a bérc tetején ott terem.

Kezükben lándzsa, bárd, nyilakkal

Együtt függ a vad kelevéz.

Csatára mennek csendbe, halkkal

Míg aztán minden elenyész.

 

Szárnyasegér tanyáz a bástyán

S egy-egy kígyó csúszkálva jár

Lyukat hol itt, hol ottan ásván

Rombolva úgy, miként az ár.

A szép, a nagy, mind ily múlékony,

Enyészet jár hát mindenen?

Tanuld meg, e bús omladékon,

A szellem por sohasem leszen.

 

 

1865. 306. Pap Gyula: Falusi képek

 

 

 

1865. 274. Rajka Teréz: Pünkösd

 

 

1865. 28. 346. Rajka Teréz: Jaj öregem

 

Jaj öregem, én nem tudom,

Lányunkat mi lelte.

Mintha meg vón' babonázva

Egész teste lelke.

Most dalol, majd amúgy ömlik

Könnyeinek árja

„Hagyd el anyjuk, hisz még ifjú

S a bolondját járja.”

 

Piros arca, mely olyan volt

Mint két bazsarózsa;

Most mintha a sárga halál

Reá lehelt volna.

Búslakodik, mint gilice

Ha elhagyta párja.

„Hagyd el anyjuk, hisz még ifjú

 S a bolondját járja."

 

Aztán lelkem, a dolog is

Csak így, amúgy megyen.

Eddig annyit elvégezett,

Mint mi vének négyen.

Most mindegyre megáll, mintha

Valakire várna.

„Hagyd el anyjuk, hisz még ifjú

 S a bolondját járja."

 

Hasztalanul törődött a

Bíró fia Palkó,

Hasztalan volt a májusfa,

Hasztalan a szép szó.

A kis makacs még csak nem is

Hederített rája.

„Hagyd el anyjuk, hisz még ifjú

 S a bolondját járja."

 

Emlékszel a szép vadászra,

A ki tavaly ősszel,

Hozzánk tért be megpihenni

Pár elejtett őzzel?

Félek, hogy a lány nem egyszer

Gondol vissza rája.

„Hagyd el anyjuk, hisz még ifjú

 S a bolondját járja."

 

*

Befedték már a koporsót

Csak ki kéne vinni,

Szegény atya, szegény anya,

Nem akarja hinni

Édes apjuk, mért keseregsz,

Miért borulsz rája?

Hiszen egyetlen leányod

Csak bolondját járja.

 

 

1865. 36. 446. Rajka Teréz: Szeretem

 

Szeretem ón a virágot,

A röpülő madarat.

Szeretem a fagyos telet

S a viruló hő nyarat.

 

Szeretem a kikeletnek

Rózsa fényű hajnalát.

És a lanyha őszi estnek

Csillag-gyöngyös sátorát.

 

Örömtelen néma völgyek

Sziklatermő hegyeit.

Vadon erdők rejtekének

Szaladgáló vizeit.

 

A borús ég felhőit, ha

Űzik egymást kereken,

Haragjukban tüzet szórva;

Én még ezt is szeretem.

 

S gondolom, hogy az a felleg

Üldözne bár engemet,

S haragjában égetné el

Búbánatos lelkemet!

 

 

1865. 38. 470. Rajka Teréz: Nem tudják ezt a nagy urak

 

Hogy viruló nyáron milyen

Szép a kora reggel,

Nem tudják ezt a nagy urak,

Csak a szegény ember.

 

Öt, amidőn megjelen az

Ég fényes királya,

Elfáradva már a szabad

Mezőben találja.

 

Ö lesi el a virágok

Titkos susogását,

Hallgatja a vadon erdők

Galambja bugását.

 

Kasza, kapa, vígan forog,

Cseng, peng a munkában,

Megfürdik reggel üdítő

Tiszta harmatában.

 

Ha szellő leng, hullámzik az

Aranykalász-tenger;

Nagyot bólint közte itt-ott

Egy-egy magos kender.

 

Szárnyra kelnek zsongva a

Mézet gyűjtő méhek.

A juh-nyáj a hegytetőkön

Legelészve béget.

 

Bús dalával kíséri a

Pásztor furulyája,

Mint halk sóhaj visszhangzik a

Közeli bérc rája.

 

Hadd járjon a nyáj! megáll ő

A kis patak partján,

S mosolyog, hisz kedvese jön

Korsóval a karján.

 

Siet a lány, hogy ne várjon

Soká ifja rája,

Messze látszik, amint libeg

Piros pántlikája.

 

„Adjon Isten szép jó reggelt!

Gyöngyöm adta rózsám." ,

„Adjon Isten, Jancsi lelkem!

Régen vársz-e itt rám?'"

 

„Jó ideje már biz ennek,

No de semmi kincsem!

Majd másként lesz jövendőben,

Ha megsegít Isten "

 

„Emlékszel-e kis galambom

Mikor táncban voltunk,

Mint szerettük meg egymást,

Pedig alig szóltunk?"

 

Emlékszem! Hát te mikor a

Fonóban az orsót?  

Jaj de mennem is kéne már!

Merítsd meg a korsót.

 

Így cseveg a lány, míg ifja

Kebelére zárja.

Öreg anyja a friss vizet.

Zsémbelődve várja.

 

„Még egy csókot" „Isten veled!"'

S gyorsan tova megyen.

Jó magasra ért már a nap

A felhőtlen égen.

 

Sugarait mind forróbban

Lövelli a földre.

Boldog, aki elvonulhat

Árnyat adó zöldbe.

 

Facsaróvá izzad künn a

Földművelő ember.

A paloták hűsében most

Kezdődik a reggel.

 

 

1865. 22. 258. Sámi Lajos: Gondolatok egy sziklatetőn  

 

(Hidegszamos, 1863. aug. 9.)

I.

Sziklacsúcson állok, szédítő magasban,

Távol a világnak untató zajától,

Szívemnek valódi boldogsága most van,

Szent ábrándjaimban itt semmi se gátol.

 

Lent a kis Szamosnak árja foly zajongva,

Ám az nem zavarja itt e néma csendet,

S csak olyankor látszik, hogy haragja volna,

Ha utat a szikla neki bajjal enged.

 

A távol ködében tűnő hegyek ormán

Vég-sugara fénylik a lemenő napnak,

S e búcsú-mosolyra, bárminő mogorván

A rideg sziklák is feleletet adnak.

 

Oly leírhatatlan, titokszerű érzet

Fogja el szívemet, mikor e tájt nézem,

E vidéket, a hol a dicső természet

Egy magasztos, egy szent imaház egészen!

  

Nem az a nagy Isten igazi temploma,

Mit gyarló, erőtlen emberi kéz emelt,

Az romba dől, ím ez nem romlik el soha,

Ki őt imádni kész: imádja őt e helyt!

 

Ide jöjjön az, ki megtagadta Istent,

Tévedő lelkében itt megigazulhat,

Ha alant nem leli, megtalálja itt fent,

Mely hozzá vezérel, azt a szent, nagy utat!

 

II.

…Lenne bár a világ minden szép virága,

Minden szép leánya összegyűlve szépen:

Ha ö nincs közötte, az a szende lányka,

Csak fájdalmasabb volna egyedüliségem!  

 

Ide fenn legalább e szelíd magányban,

Isten és angyalok lakja közelében,

Ahol még a nap süt, bár alant homály van:

Az én angyalom is közelebb van, érzem!

 

 

 

1862. 46. 542. Sántha Károly: Őszi estén

 

Nyájas, őszi, holdas este,

Messze szól az estharang;

Mint a bölcső dajka-dala:

Bús szívemnek ez a hang.

Fenn az égnek, lenn a földnek

Néma nyelve ígyen esd:

Térdepelj le és imádkozz',

Kit bú nyom, kit kin epeszt!...

 

 

 1862. 446.  Solymosi: A természetben

  

 Ha hallod moraját

A víz-zuhatagnak;

Midőn gyöngycseppjei

Százfelé szakadnak;

Ha reggel, s alkonyon

Megrezdül a levél:

Mind, érző szíveddel

Titokszerűn beszél.

 

Ha jő, és búcsú-fényt

Hint rád a napsugár;

Ha csalitján búdalt

Nyögdel a kis madár;

Ha csendes szárnyakon

Megjön az esti szél:

Mind, érző szíveddel

Titokszerűn beszél…

 

 

1862. 26. 302.  Soós Miklós. Érted sírja

 

Érted sírja az én lelkem

Azt a sok bús, bánatos dalt,

Te vagy oka, hogy az öröm

Dalaimból végkép kihalt.

 

Miattad lett oly borongó

E tekintet, ez a lélek

Hogy megsajnál, aki rám néz,

Mint én téged, ha rád nézek.

 

Hazám! minden gondolat rád,

Örömimnek egy új sírja,

S minden dalom leboruló

Szomorúfűz lesz e sírra.

 

 

1862. 27. 314.  Soós Miklós: Elmerengek gyakran

 

Elmerengek gyakran sok bűbájos

Dalaidon, nemzetem, hazám!

Lelkem tőlük most felhős, homályos,

Majd derű és fény száll reám.

 

 Van dalod: mely bánatot, szerelmet

Olyan gyöngéd koszorúba fon,

Hogy miatta reszket a lehelet

S lopva lebben el csak ajkamon…

 

Vau dalod : oh ki tudná, hogy mennyi,

Néped ajkán, édes szép hazám!

Milyennek csak itt lehet teremni,

„Annyi bú közt, annyi vész után."

 

De ez amíg élünk; a miénk ez

Örülünk és sírunk általuk,

Kibuzogjuk, amit szívünk érez!

Örök szépek a magyar dalok.

 

 

1862. 506.  Soós Miklós: Ősszel

 

 

1863. 44. 386.  Soós Miklós.  Koronázási jelenet

 

Nyolcvanötöt írnak felül

Ezerháromszázon,

Fényes urak járnak-kelnek

Székesfehérváron.

Vége felé siet az év;

A leáldozó nap

Más esztendőt fog már látni,

Midőn felkel holnap.

 

De mielőtt mai útját

Végezné az égen,

Illő tudni, magyar földön

A mi véghez megyen

Tenger a nép az utcákon,

Mégis olyan néma,

Itt-ott támad csak egy-két szó:

Mi történik még ma?

 

Íme, nyitnak már ajtói

A fényes egyháznak;

Menjünk, menjünk a templomba,

Királyt koronáznak!

Milyen pompás, milyen fényes

Az az oltárzsámoly!

Oda fog letérdepelni

Majd a király, Károly…

 

Fejeden már Magyarország

Fényes koronája.

Két gyászos nő keserűen

Fel-feltekint rája.

Csillog, ragyog a korona,

Mint a nap, ha feljön;

Gyászruhában a két asszony

Bús, fekete felhő

 

Károly király, sejted-e: hogy

Sötét felhők keble

Gyűjtögeti a villámot

Koronás fejedre?

Sejted-e, hogy szellőfúvás

Még viharrá nőhet?

Jobb, ha futnál: fátyol alatt

Szövik szemfedődet.

I. Károly magyar király – Wikipédia

 

 

1864. 6. 54.  Soós Miklós: Senki sem boldog halála előtt!

 

…Mint koszorú a barna síri kőre,

Borul lelkemre a sok gondolat;

Fülembe' cseng a bölcs mondása, s tőle

Úgy féltem én is boldogságomat.

Előttem áll a bölcs nagy homlokával,

Rajt' összevonva a komoly szemöld.

Beszél, beszél, és mindig azzal végzi:

Senki sem boldog halála előtt!

 

 

 

1865. 20. 234. Soós Miklós: Május elsején

 

(1865.)

 

,,Menjünk, menjünk ki a mezőre:

Zöld a pázsit, ibolyák nyílnak,

Furulyázgat a nyájnak őre,

A madárkák csevegnek, sírnak.

 

Erdő fakad, balzsamos a lég.

A délibáb reng a lapályon,

A mennybolt is, mint az acél, kék;

Illat, új szín, füvön virágon!

 

Menjünk, menjünk, halomra, völgybe,

Mi közünk e szoba-falakkal?

Nefelejcses partján, ledőlve

Beszéljünk a csörgő patakkal.

 

Bámuljuk a csodás hatalmat,

Melyről beszél ég s föld határa;

A suttogó hab, lágy fuvallat,

A harmat-fény, s a nap sugara.

 

Nézzük meg a munkást, ki szánt, vet;

Erőt, áldást kívánva néki:

Hisz, ő ontja a verejtéket,

Míg a földet hasogatja, tépi!"

 

,Oh, hagyj békét, ne nyugtalankodj!

Repülni vágy: lelkemnek szárnya.

Május jelen, s úgy fűtünk, csakhogy

Szét nem reped most is a kályha!

 

 

1865. 234. Soós Miklós: Majálisi induló

 

…Fel, fel a zászlót, lengjen előttünk.

És mi, utána, csak gyorsan!

És mi, utána, fürgén lépjünk,

S bátran, mert zene, dal harsan!

Vígan, vígan, ki a szabadba hát,

Éljen a mulatság, vigalom,

Éljen az ifjúság, a tavasz és

 Örök tavaszban a hon!

 

1865. 446. Soós Miklós: Nyárban

 

 

1862. 29. 338. Szabados János: Miska

 

Lenau Miklós után

 

Ott honában a magyarnak,

Hol Tiszának szőke habja

Bodrogot vígan zajogva

Tág ölébe befogadja;

Hol mosolygó szőlőfürttel

Tokaj hegye s völgye telve…

 

 

1862. 5. 50. Szakál Lajos: Szenes tenger

 

(Népdal.)

 

Megvertél, megvertél,

De nem a kezeddel;

Hanem két ragyogó

Fekete szemeddel.

 

Nem alszik a gyermek,

Ha szemmel megverik:

Ily gyermek lettem én,

Nem alszom hetekig.

 

Álmatlan gyermeknek

Szemeit megmossa

Anyja szenes vízzel,

S ez álmát meghozza;

 

Bár a világ szenét.

Mind tengerre hánynák,

S azt a szenes tengert

Mind szememre mosnák:

 

Nem jönne meg álmom,

Nem találnék enyhet;

Mert ki megvert engem,

Ő enyém nem lehet!

 

 

1862. 16. 183.  Szakál Lajos: Az epedő szolgalegény.

 

Megállott a gyulai szélmalom,

Vár most engem az én jó angyalom!

Mind hiába, nem mehetek haza,

Cseléd vagyok, parancsol a gazda!

 

Majd fúj még szél, megindul a malom,

Nemsokára látlak jó angyalom!

Piros pünkösd napján haza megyek,

Két ünnepen mindig veled leszek.

 

A szélmalom megőrli a búzát,

Kiszitálja rózsám lisztje lángját,

Abból süt majd ünnepre kalácsot,

Magyarosan, nem tesz bele mákot.

 

Megkínál majd engem egy falattal,  

Nem jól mondám, csupán fél falattal,

Egyik felét maga elharapja,

Másik felét nekem meg úgy adja;

 

Mert a lelkem engem nagyon szeret,

Mint galamb kis fiát szájból etet:

A kalácsért csókot adok neki,

Édes-forrót, ha nem látja senki.

 

 

1863. 45. 398. Szász Béla: A fecske tragédiája

 

…S a zord, hideg északról másnap,

Havat szórván, megint lejött

Zúgó szele a pusztulásnak,

S megfagyva ott feküdt a fecske,

Többé nem száll fénylő keletre.

 

 

 

1863. 28. 246. Szász Károly: Ellenségeimhez

 

Köszönöm nektek, édes jó barátim!

— Ellenségim! — akartam mondani —

Hogy éjjel nappal soha sem szunyádnak

Irántam jó szívetek gondjai!

Igazán, nektek annyit köszönök!

Hálám hozzátok fogyhatatlan, s örök!...

 

Kérlek, legyetek eztán is barátim!

Ellenségim! mondani akarám.

Oh nézzetek jó keresztyéni szívvel

Oly lélekvesztőn, vigyorogva rám!

Nekem mindegy: pogány, zsidó, török

Hálám hozzátok fogyhatatlan, s örök!

 

 

1865. 38. Szász Károly: A gazdaghoz

 

A gazdagságban annyi csáb van!

 Lakozni magas palotában,

S meddig a sik földet belátod,

Azt tudni, hogy mindaz sajátod.

Pompázni bársonyos ruhában,

Selyem párnán feküdni lágyan,

S bírni (ez a leglágyabb fekhely!)

Szánókkal nem, csak irigyekkel.

 

Ha unod magad gyönyörödben:

Kocsid, lovad, hogy tovaröppenj;

Ha a magány nehéz: csak szólítsd,

S mulattatnak tányérnyalóid;

Komor vagy? homlokod redőit

Simítni : vannak szeretőid;

Szolgáid: hogy parancsod' lessék

Mennyi élv? S semmi kötelesség?...

 

Csak azt kérjük: magaddal el ne

Hitesd, hogy a föld fejedelme

S jogos bírója csak a gazdag!

Ne, hogy számára van csak asztag!

Mikor takarsz: jusson eszedbe,

Hogy nem csak magadét veszed be,

Mert a szegényeknek szánt kéve

A gazdagoknál van letéve!

 

 

1863. 22. 190. P. Szathmáry Károly. A nagyenyedi három szűz

 

1658.

 

Vér a földön, láng az égen

Kin, rabszíj az árva népen.

Tíz felől tíz falu tűzben,

Rabló válogat a szűzben

„Hej Rákóczy, jobb lett volna

Ott maradni fenn Ónodba':

Most nem várnánk a halálra,

Rút halálra, rabigára! "

De mi haszna a sóhajtás?

Fel a falra ifjú pajtás!

Itt, az egyház-kerítésben

Várjuk be, ha jő az ellen

Botra, hogyha puska nincsen;

Szakit az is a bilincsen,

S hadd hangozzék ott benn a zsolozsma:

     „TE benned bíztunk eleitől fogva!"…

 

Az Istenverte ronda had 

Üvölt a vész; seper, seper

Míg puszta, néma lesz a hely 

Csak a rémült három leány

Marad meg épen a tanyán;

S benn örömmel zeng a szent zsolozsma;

 „TE benned bíztunk eleitől fogva!"

 

 

 

1864. 25. 242.  Szél Ákos: Pásztor-tűz.

 

 

 

1862. 5. 50. Szél Farkas: Imre király

 

…A hős király, Imre király

Endre öccsét fogja kézen,

S dicső arccal, büszke szemmel

Végig néz a magyar népen:

„Öcsém Endre, lakolni fogsz,

Én jogomat, mert megsérted,

Koronámat akartad te,

Koronámat! a királyét!

 

Fényes szablyád piros vérrel,

Magyar vérrel szennyezed be

Súlyosabb bűn nincsen ennél

Vezessétek börtönébe!''

Riad a kürt harsány hanggal.

Sivít a síp, a dob pereg,

Tárogató felzúg rája.

Indul vissza a hős sereg.

 

Dráva parton szomorúan

Áll magában kis Khén vára;

A lázadó királyi öcs

Fogoly láncát ottan rázza

Lánccsörgését, lánczörgését

Börtönében, hogyha hallja,

Mintha mindig ezt hallaná:

„Magyar! ne törj a magyarra!"

 

Imre (1174. (?) –1204. november 30.) Árpád-házi magyar király. wiki

 

 

1862. 18. 206. Szél Farkas: A követ  

 

Megindula jó lovag Csomorkány,

Gondolkozva gonosz állapotján.

Lassan kocog a fakó alatta:

Mint nyári est lanyha fuvalatja.

 

,,Jó uram küld engemet magától

Nagy-Váraddá a szatmári várból"

Majd merengve fölkiált: „de hátha

Oda menvén, megyek a halálba!"

 

S a hogy lova poroszkálva lépdel

Tarsolyába nyúl egyik kezével:

,,Ez hát az a pergamen-darabka,

Melyért engem vágnak száz darabba!

 

Annyi közül mért engem választa!

H'sz válogathatott volna százakba'

Feleségem, gyermekim tekintné,

S ilyen gyásszal őket ne illetné!

 

De úgy kért, hogy magától bocsáta :

„Ez lesz ügyünk jobbra fordulása"

S sisakjával fejemet borítá,

Két kezével kezemet szorítá.

 

Hej! kezemet Rákóczy szorítá,

Sisakjával fejem ő boritá;

„Hajrá lovam!" És lovag Csomorkány

Várad felé vágtat, mint az orkán!

 

 

1863. 20. 174. Szél Farkas: Repülj

 

Repülj, repülj kis dalos madárka,

A zár lehullt, nyitva ketreced;

Menj hazádba, ülj a lombos ágra

Ott kezdd reá legszebb éneked.

 

Gyűjts körödbe rokont és barátot

S zengd el nekik rabságod dalát;

S hogyha keblük emelkedni látod:

Kettőztesd meg hangod szózatát.

 

Zengd: ne higgyen senki a csalárdnak,

Aki ígér fényt s jó életet:

Midőn nem ád a szegény madárnak,

Hogy repüljön, annyi kis helyet.

 

Vagy ha ád is, azt csupán azért ád,

Hogy felejtse honát, a mezőt,

Azt az ágat, melyen bölcsője állt,

S azt a fészket, amely szülte őt.

 

S ha oly bohó, hogy mind ezt felejti

Egy percig is s vígan szárnyra kel:

Álma oszlik, fellegvárát veszti,

Útjában ha a zavarra lel.

 

Zengd el nekik, amit érzel te,

Midőn majdnem lettél hűtelen;

De hogy rab vagy, annak erezése

Meggyógyítja kebled hirtelen.

 

Ezt hirdetve járj be lombot, berket,

S hallja hangod meg minden madár,

Hogy ne találj soha többé egyet

Aki önként lépvesszőre száll!

 

 

 

1864. 26. 250. Szemere Miklós: Borozó társaim között.

 

 

1864. 49. 526. Szemere Miklós: Nehéz szolgaság.

 

(1840.)

 

Magam szolgája vagyok én, igaz

A magamé csupán!

De e szolgálat nagyon terhes ám:

Naponnan, és éjennen,

Mindég uram szolgálatára lennem!

 

Pipáját töltőm, könyvét fölmetszem,

Felolvasok neki,

Rendbe kell hoznom (mert nagyon rendetlen!)

Ha ezt azt. szerte hányja, szétveti,

Sőt, csizmáját is én húzom le mindég,

S csak én öltöztetem;

Ha levelet ír (be rest levelírő)

Elő a tentát, tollat én szedem.

 

„Tölts vizet!  töltök,

„Önts hozzá bort! öntök;

„Vedd ki a széket alólam!" veszem;

„Asztali hálát! — mondom —„most csókold meg

Feleségem!" (ezt, szívesen, teszem!)

„Elment a vendég,  köznapi kabátom

(Ezt már évektől hordja) add reám!"

„Írj most egy verset!" (jól van! hadd szégyellje

Magát helyettem, ha a vers silány).

 

Bolyongnom, hányszor kell a rengetegben,

Fűzött bocskorban, néki ez, öröm!

Dőlt fák közt, űzött vad elé rohanva,

Nyakam nem egyszer majd hogy kitöröm;

Tanyám hétszámra, erdősivatag,

Mi oltja szomjam? a zúgó patak;

S táskámban már ha fogyón a kenyér,

„Maradj!" kiált ő a bércek lakója,

„Királyi táp a vad bokrok bogyója,

S mit vadászkésed ás föl, a gyökér!"

De itt az éj már! a pöcérrel együtt

Tüzet gerjesztek a szirtes tanyán;

A csonkaágról, szivárgó sebével,

Agyaras feje sűrű erdejével

Alá függ a kan, a tölgy derekán.

Elszunnyadtak már a fáradt ebek…

 

 

1865. 14. Szemere Miklós: Vígan e rövid életben  

 

(1840.)

 

Ma még örülsz az élet víg zajának,

S holnap talán a sír homálya fed!

S miként ha soha nem is éltél volna,

Egy rövid év, s elhangzott már neved.

Egyedül már csak sötétlő fejfádnak

Ajka szól rólad némán, hidegen.

Te, kit szárnyára nem vőn hír, dicsőség.

Feledve vagy, ha zár a sírverem.

 

Hallottam én a gyászolók keservét:

S egy óra multán hangos kacaját;

Jó hogy nem hallja a sírjában nyugvó,

Saját torának vigadó zaját.

Sötét könnyek helyett az elömlő bornak

Piros csöppje folyik szét a gyászmezen.

Te, kit szárnyára nem vőn hír, dicsőség,

Feledve vagy, ha zár a sírverem.

 

Lefolyt a gyászév, ifjú özvegyednek

Szemén a bánat már múlón borong;

Mint dalló méh az ébredő tavaszban,

Föléledt keblén zajgó álma zsong:

Kizöldült újra a vágy zsenge bokra,

Több, több virágot hajt az érzelem.

Te, kit szárnyára nem vőn hír, dicsőség,

Feledve vagy, ha zár a sírverem.

 

És te a földből még tán visszavágynál,

Elődbe futna hü nőd, azt hiszed?

Maradj; lehet, hogy örömet zavarnál:

Rózsás menyasszonyt, víg nászünnepet.

Ne higgy a habnak és az emberszívnek;

Nyomod eltűnik róluk hirtelen.

Te, kit szárnyára nem vőn hír, dicsőség,

Feledve vagy, ha zár a sírverem.

 

Meg-megfordulsz még az évek folytában

Leghűbb barátod ajkain: „Szegény!

Hányszor vigadtunk együtt! megtört szemmel

Mint csüggött rajtam, végső estéjén!"

Elhalványul majd a múlt lelke tükrén;

Új képeket tár felé a jelen.

Te, kit szárnyára nem vőn hír, dicsőség,

Feledve vagy, ha zár a sírverem.

 

Fejfád kidől majd, sírhalmod beroskad,

Mind, aki ismert, elporhadva rég;

Hány és hány gazdát váltott ősi házad!

Új nemzedéktől zajlik a vidék.

Száraz levélként a családfa ágán

Függsz már csupán: holtnév, emléktelen.

Te, kit szárnyára nem vőn hír, dicsőség,

Feledve vagy, ha zár a sírverem.

 

Magamról szólok, s rólatok barátim:

Egyszerű fiuk, bor- s dalcimborák!

Most vigadjunk, mert nekünk túl az élten

Egy gödrön kívül e föld mit sem ád.

Amit nekünk szánt: zene, hölgy, barátság,

Ez mind innen a sírhalmon terem.

Vígan! Rövid a mi részünk; kétszerte

Csüggjünk hát e szép, nyájas életen.

 

 

 

1862. 37. 434. Tamásfi Gyula: A tudós inasa

 

Jancsi volt a nyalka legény

Három vármegyében,

Lobogód ing röpül karján,

Kis kalap fejében.

Árva lány haj úszott, lengett

Kis kalapja mellett,

Görbe nyakú sarkantyúja

Sírva-ríva pengett.

 

Ha az utcán végig méne,

Kiszaladt utána

Tál mellől is, minden háznak

Eladó leánya.

Nézték, nézték hosszan, mélán

Szívecskéjük döbbent,

S egy-egy édes, eszemadta'

Ajkukról leröppent!

 

Jancsi mindezt nagyon tudta.

Tartott is reája,

De hogy szeretője előtt

Nagyobb legyen hája:

Városra ment hírt szerezni.

Széles hírt magának,

S beszegődött egy bozontos

Tudós inasának!

 

S mit csinál a tudós véle?

Rútul kicserélte!

Olyan fura paszomántos

Sapkát üt fejére,

Hogy kimeredt ellenzője

Csaknem egy arasznyi,

S véle cserepárt lehetne

Szörnyen agyoncsapni!

 

Elpusztul a lobogós ing,

Elpusztul a dolmány,

Puplingombos kevekkerbe

Ura betuszkolván.  

S bugyogóját az átkozott

Szabó úgy kimérte,

Hogy mindenik szárába egy

Kiló rozs beférne!

 

Csizmáját meg úgy elszabták,

Mint a tutyi olyan;

Sarka sincsen, hát sarkantyú

Hol volna pokolban?

Búsan ballag ura után

Jancsi szörnyűképen,

Mintha fele tudományát

Ő vinné fejében!

 

Falujára gondolni se

Mer az istenadta,

Ott már egyszer a magáét

Csúfosan kikapta.

Hazamenvén  megtülkölte

A Bálinték ökre,  

S megtagadta, megátkozta

Kedvese örökre!

 

 

 

 

1865. 6. 62. Teréz: A fonóban

 

…Mind elígérkeznek, s megköszönik szépen.

Párosával rendre, ki ki haza megyen.

Szakad a hó, szél zug. Alig, hogy mehetnek,

El-elsikamodnak, s rá jókat nevetnek.

 

Hideg van, de hogyha még hidegebb volna,

Az a boldog ifjú mit se tudna róla:

Ott ég a csók, ajkán édes melegével,

Mit törődik ő az idő hidegével!

 

 

1865. 40. 502. Terhes Barna: Hervad a lomb

 

…És egy fohász kél ajkamon

Te éretted, oh drága hon!

Ha minden bérc, minden róna

Kebleden már boldog volna!

 

Ne szállj le még, oh légy jelen

Te fényes nap, honszerelem;

Hisz' hervadt lomb, s hulló levél

Annyi fájdalomról beszél.

 

Hervadt lomb hullni nem késik;

Eltűnnek majd szenvedésid,

S életfádon virág terem

Egy szép tavaszon, nemzetem.

 

 

 

*

 

Tolnai Lajos

 

 

Tolnai Lajos (író) – Wikipédia

 

 

1862. 39. 458. Tolnai Lajos: Bakaraszti javasasszony

 

Húron, búron, bakaraszton

Éldegél egy javasasszony,

Ördög véste, vájta, fúrta

Kígyófészkes sövénylyukba.

 

Nap nem járja, szél kerüli,

Fáradt madár meg nem üli,

A gazdája ráncos, kérges,

Üstje, füstje, bűzös, mérges.

 

Éjfél tájon, fagyba, sárba,

Még is tele, mint egy csárda,

Jegyes ember, vad menyecske,

Fölkeresi minden este…

 

Jeges Erzsi összeroskad,

Könyörög a vénasszonynak,

„Megmentelek olcsó árért,

Piros ajkad egy csókjáért."

 

Jeges Erzsi rááll egybe:

S szüggyé válik két szép melle,

Lófején a haj sörény lesz,

És kikötik a sövényhez…

 

Jeges Erzsi vijjog, horkol,

Úgy prüsszög a habos portól;

Szegény Juci fuj, tajtékzik,

Két oldala sebben vérzik.

 

Egész éjjel csatangolnak,

Lelket fogni a pokolnak,

S a harmadik kakasszóra,

Lerogynak a folyosóra.

 

Két szép mellük nem szügy immár,

De nem is a régi immár,

Karcsú testük ahol ott van,

De a lelkük a pokolban.

 

Kincses Sári puha ágyon

Csókolgatja édes álom.

Harmadnapra, ötödnapra:

Visszaröppent a galambja.

 

bakaraszt: hüvelyk- és mutatóujj kifeszítése által előállott kis arasz. wiki.

 

 

 

1865. 15. 170. Tolnai Lajos: A vihar alatt

 

Nem ide bent borult az égbolt;

Napom fent van, tiszta, meleg:

Csak oda künn harcolnak mostan

A fölszabadult elemek.

 

Hogy zúg, rohan az erős szélvész

S szórja a felhőt szilajon

De benne: ah nem haragod most:

Csak hatalmadat bámulom!

 

A felhők hangos dördülése

Nem rettenti meg szívemet,

A harc alatt kis hajlékomban

Csöndes mélázva pihenek.

 

Elébem édes képek szállnak

S mosolyogva nézik mosolyom;

S hogy az égnek is tetszik kedvem

Ah oly örömmel gondolom.

 

De mért ne vallanám be most, hogy

Szívem boldogsággal teli;

Az örömében fölengedett szívben

Az ég mindig kedvét leli.

 

A bús napokban egykor úgy is

Átkozódtam sokat-sokat:

Oh vedd ez áldást istenem most

Bizony ez igaz áldozat!

 

Csak az az igaz édes áldás

Mit a boldogok zengene:

Dicsérlek uram teljes szívből,

És hirdetem nagy nevedet!

 

 

1863. 342. Törs Kálmán. Gara Mária

 

Puha, fehér, selyem párna,

Rajt' a nádor fejér lánya,

Mintha rája vón lehelve.

Angyalszive, szende lelke

Kedvesével játszik.

Piros ajkin édes álma

Olyan híven látszik.

 

,Kit üdvözöl e sok éljen?

Ugy-e, ugy-e vőlegényem?

Tudtam, tudtam, hogy ma eljő,

Nem hagy soká epednem ő.'

Börtönajtó tárul,

Mostan lép ki haloványan

Börtön ajtajából.

 

,Itt jön, itt jön! hallom léptét,

Oh, csak sebesebben lépnél!

Szívem dobog, alig várja

Itt a keze valahára

Az ajtókilincsen.

Mostan lép föl a vérpadra.

Bíborban, bilincsben.

 

Lászlóm, Lászlóm, hozott Isten!

Édes gyöngyöm, drága kincsem!

Jer, borulj a karjaimba,

Adj egy csókot ajkaimra

Így, így, csókot csókért

Szép fejére durva kezét

Most teszi a hóhér.

 

Szemed lángol, csókod éget,

Kebled feszül, lázad véred :

Szép leventém, mi bajod van?

Szived olyan nagyot dobban,

Nagyot dobbant, hármat.'

Most sújtja le harmadikszor

A hóhér a bárdot.

 

,Jer, suttogjunk gerlemódra,

Hadd figyeljek édes szódra.

Ha súgod, hogy szeretsz engem :

Édes szódtól repes lelkem

S a mennyekbe szállok.'

Gyilkosára most dörög le

Ajkiról az átok.

 

,Itt a templom, itt az oltár,

Ott a násznép, a pap ott vár!

Sosem hittem, hogy megérjem

Ezt az üdvöt : édes férjem,

Enyim vagy hát végre!

 Sir a násznép. A vérpadon

Most csorog ki vére.

 

Lányka, lányka, föl ne ébredj!

Álmodj tovább, álmodj szépet.

Tündér szőjje azt az álmot,

Melyben kedves ifjad látod.

Hej, hisz' ez az álom

Ez utolsó boldogságod

Ezen a világon.

 

 

1864. 5. 46.Törs Kálmán: Décsi Dezső mennyasszonya

 

Vár alatt a játszi ezüst csermely

Szikla ágyán enyelegve cserg el,

Rezgő nyárfa föléje hajolva

Benne fürdik, vigan zizeg lombja.

Törpe bokor árnyas rejtekében

Csalogánydal csattogat fel szépen;

Megtelt szive a kis fúlmilének,

Hogy kiöntse, azért szól az ének…

 

Rezgő nyárfa havas-jeges lombja

Kisded sírra borul le borongva,

Szűk medrében félig dermedt csermely

Elnémulva, haldokolva cserg el,

Kopasz gally közt üres már a fészek,

Rég elhangzott a csalogányének.

Csak a szellő néha mintha lengne,

Szellő-e, vagy a szeretők lelke?

 

 

1864. 11. 102. Törs Kálmán. Hedvig

 

Gyermek fiú, gyermek leány

Játszanak a kertbe':

Mosolyogni, játszani vágy

A gyermek szerelme.

 

„Ülj e hantra, kis arám, ez

Lesz királyi széked,

Koronát is. zöld levélből

Fonok én tenéked.

 

Könnyű mirtusz koszorú lesz

Fejed koronája,

Kormánypálcád fehér szirmú

Liliomnak szála.

 

Te leszel az én királynőm,

Én leszek jobbágyod,

Véghetetlen hő szerelmem

Lészen az országod.

 

Te a trónról jobbágyodra

Mosolyogva nézel,

S én szeretlek alattvalók

Millió szívével…

 

 

1862: 266. Váradi Gusztáv: Tavaszi kép

 

 

1863. 42. 370. Várady Gusztáv. Az öreg éji-őr

 

Semmi fény a földön, semmi fény az égen;

Járok kelek busán a pokoli éjben

Virradását várom csillagtalan égnek

A leáldozott nap hajh! sokára tér meg.

 

Az idő állása nem is tudom, hogy van;

Elállott az óra rég az őrtoronyban;

Nem kiálthatom ki, hányat vert az óra

Oh! csak lenne is már egyszer virradóra.

 

Felemelem olykor szememet az égre,

Kialudt onnan, a csillagok fénye

Ha ki nem aludt, hát fellegek takarják,

Túl sötét felhőkön bujdosnak az árvák.

 

Ezekről sem tudom, közel-e a hajnal,

Csak epedek, várok nehéz búval, bajjal;

Figyelek, hallgatok minden kakasszóra

Ebből sem tudhatom, hány lehet az óra .

 

Lábaim inognak, el is fáradtam már;

Vén vagyok, agg éltem ma vagy holnap lejár.

A kuvik madarat, mely sivít az égben

Közelgő halálom hírnökének vélem.

 

Nem bánom, nem bánom, ha meghalok legott,

Csak egyszer lássam még a fölkelő napot!

Csak elkiálthassam szívemből még egyszer:

Virrad! ébredjete! talpra minden ember!

 

 

1865. 334. Váradi Gusztáv: A vén harangozó

 

 

1863. 74. Vecsey Sándor. A cukrászleány

 

Jó, hogy nyitva a boltajtó,

Lenne dolga a kilincsnek.

E gyönyörű barna lány itt,

Maga elég volna kincsnek.

 Hanem már a szíve nincs meg.

 

Alig győzi édességgel,

S hűsítővel a vendéget;

Persze mikor kívül a nap,

Benn meg az ő szeme éget:

Baj kihűtni a vendéget.

 

Úgy jár-kel itt mint egy tündér,

Röpke játszi könnyűséggel,

Kire csak egy pillantást vet,

Amint leült nem ugy kél fel,

S hogy visszajön, azzal mén el…

 

Napra nap jő, s vár a lányka,

 Hogy eljön az ifjú ismét.

S mindenki jön, csupán ő nem,

Akire úgy vár ő mindég,

A vendégek nem is hinnék…

 

Jött a tavasz és a nyár is.

Az ifjú már későn jönne.

Siet az ősz, hogy a tavasz

S nyár virágit mind letörje,

Óh miért volt Róza közte?

 

 

 

1864. 43. 450. Virághalmi Ferenc: Fodor vitéz *

 

A Rába folyónak fűz-árnyalta partján

Kuruczok lovai szerte legelésznek;

Mig a puha gyepen hadszokott gazdáik

Vidám tréfák között kedvre heverésznek.

 

A keringő kulacs, mint csapodár leány,

Majd egyik, majd másik ajakához tapad,

Czuppanó sóhajjal szakadva el onnét,

Ha tüzes keblének lángja nagyot apadt…

 

Én meg megfogadtam vitéz bajtársimnak,

Hogy még ma meghívlak hozzánk vacsorára,

S im el is hoztalak, szavamat beváltva,

A rendelt időre a kuruc tanyára.

 

Érti Strumpfwirker a furfangos kelepcét

S jó képet vág hozzá: potztausendszakkerment!

Kiált: ha már így van, köztetek maradok,

Mert otthon halálra csúfol a regement.

 

S leül vacsorálni 8 a mint sűrűn kering

A lángnedvü kulacs s gyorsan ürül a tál ;

Titkos sóhajtással oda sug Fodorhoz :

„Még is kár, öcsém, hogy asszony nem maradtál."

 

*) Kuruc népmonda után

 

 

 

1863. 7. 74. Vecsey Sándor. A cukrászleány

 

Jó, hogy nyitva a boltajtó,  

Lenne dolga a kilincsnek.

E gyönyörű barna lány itt,

Maga elég volna kincsnek.

 Hanem már a szíve nincs meg.

 

Alig győzi édességgel,

S hűsítővel a vendéget;

Persze mikor kívül a nap,

Benn meg az ő szeme éget:

 Baj kihűteni a vendéget.

 

Úgy jár-kel itt, mint egy tündér,

Röpke játszi könnyűséggel,

Kire csak egy pillantást vet,

Amint leült nem úgy kél fel,

S hogy visszajön, azzal mén el….

 

Napra nap jő, s vár a lányka,

Hogy eljön az ifjú ismét.

S mindenki jön, csupán ő nem,

A kire úgy vár ő mindég,

A vendégek nem is hinnék…

 

Jött a tavasz és a nyár is.

Az ifjú már későn jönne.

Siet az ősz, hogy a tavasz

S nyár virágit mind letörje,

Oh, miért volt Róza közte?

 

 

 

1864. 19. 174. Vida István. Az én újjászületésem

 

Áldhatom én végzetemet,

Hogy veled megismertetett,

Mert a bánattól már régen

Koporsóba kellé térnem;

De általad

Keblemben új remény fakad.

 

E földön te vagy mindenem,

Tied szerelmem és szívem;

Sőt, ha meghalni kellene,

Az sem esnék nehezemre;

Mert te érted,

Nem áldozat ez az élet.

 

Hogy mért szeretlek ily nagyon

Égből küldött jó angyalom,

Ha nem is mondom el, tudod,

Lelked mondhat elég okot;

De én bennem

Egy kincs van, lángoló szívem.

 

Sőt még égő szívem egén

Te vagy a ragyogó napfény,

Te vagy üdvöm, boldogságom,

S hogy én bírjalak, csudálom;

De félek is,

Hogy megcsal a remény, s a hit.

 

S ha csakugyan megcsal engem

Az én hitem és reményem:

Szívem lángja emésszen meg.

Mert nélküled ez. az élet

Átok lenne,

Mely meghalnom sem engedne.

 

 

1862. 3. 26. Vida József, Kapardi úr

 

Kicsi szobájában guggol Kapardi úr,

Olyan száraz, sovány, mint hegedűn a húr;

Beesett szeméből az éhség kandikál,

Állán alig képes kibújni a szakáll.

A lélek már csupán hálni jár csak bele,

Egy gyermek is könnyen megbirkóznék vele.

Szegény Kapardi úr!

 

Ruhája rongynak is csak alig járja meg,

Az egész nem egyéb, egy tarka folttömeg;

Színe is lehetett, sőt új is volt talán,

De azóta sok víz folyt már le a Dunán.

Testéről e rongyot lehordaná a szél,

Szerencséje, hogy az utcára menni fél.

Szegény Kapardi úr!

 

Ebédje egy marok száraz tökmagból áll,

S a körmeit rágja, midőn más vacsorál;

Még aludni sem tud, mint más emberfia,

Gyakran fel-felriad: „tolvaj, haramia!"

Ennyi bajra, búra vajh mért is született?

Az eb is megugat ily cudar életet.

Szegény Kapardi úr!

 

Emberek, ha van még irgalmas szívetek,

A szegény éhezőn, oh könyörüljetek!

Alamizsnátokkal keressétek fel őt,

S vigasztaljátok a kínlódva szenvedőt.

Oh mert ha éhen hal, ki fogja őrizni

Nagy vasas ládáját, mely arannyal teli!

Szegény Kapardi úr!

 

 

*

Zilahy Imre, teljesebb nevén Zilahy Kiss Imre (Zilah, 1845. február 3. – Pest, 1867. február 17.) költő és hírlapíró

 

 

1865. 18. 206.  Zilahy Imre: Vak Béla hitvese

 

(Ballada.)

 

István király, trónjára hullva

Mereng az éj késő felén,

Haldokló mécsnél, vesztett harcán,

Ködbe süllyedt múlt életén.

Szeme a félhomályba mélyed,

Hamu lesz föllobbant tüze;

Nincs vágya, miért imát sóhajtson,

S mégis kulcsolt száraz keze.

 

De ím, suhog trónján a függöny,

Halk nesz járja át sátorát;

És felé túlvilági fényben

Egy ifjú hölgyet jönni lát.

Kihalt szíve kezd sustorogni,

S pillanat múlva lángra gyúl,

A fény átvillan nagy, nagy éjen.

A lány esengve térdre hull.

 

Neked — szól — felséges királyom

Éjed kin, napod unalom.

Gyötör, emészt, hogy nincs utódod.

Már-már a halál szárnya nyom.

Hazádnak, s néked vigaszt hoztam,

Esküdj, s rövid időközön

Meglátod Árpád tiszta vérét.

Kiált a király: Esküszöm!

 

Király lesz ő! Te meg szép angyal,

S ekkor rémülten széttekint.

A hölgy már eltűnt sátorából;

Ö a kétség karján megint.

Új láz is tépi, napokig vár,

A tüneményről semmi hír.

Az országot gyűlésbe hívja,  

Ily kínt tovább percig se bír.

 

Utódot — szól, — utódot nékem,

S fején ragyogjon koronám!

Kitárul a terem ajtaja,

És megjelen egy barna lány.

Szépsége vént, ifjút megdöbbent, 

Karján egy vak ifjút vezet.

Szólni akar, s hangja elcsuklik.

A király néz, sápad, remeg.

 

S dördül az országgyűlés hangja,

Éljen Béla, Álmos fia!

István lelép megunt trónjáról,

Vak Béláé a korona.

Nincs határ a lelkesedésben,

A kápolnán zeng a harang

Bélát, s Ilont, a szerb királylányt

Esküvőre hívja e hang.

 

S ki a rettegő feledségből

A királyt fölhozá vala

Később lőn a hon gyámolává,

Majd a bosszú vész angyala.

Míg a magányos kolostorban,

Mely félve él a völgy ölén

István bolyong szőr csuhájában,

S egy vesztett jövő ég szívén.

*

II. (Vak) Béla 1108 körül született, az Árpád-házból származó magyar király. Apja Álmos herceg, I. Géza magyar király fia, anyja pedig Predszláva, II. Szvjatopolk kijevi nagyfejedelem leánya. wiki

 

 

 

1865. 358.  Zilahy Imre: Tavaszi sugár

 

Oly sok szép van a világon,

Annyi való, annyi álom

Tündérkertje int felém.

Alszik lelkem vad csatája,

És a kék ég néz le rája

Ifjúságom reggelén…

 

A bérc zokogó patakja,

Habár könnyemtől dagadna

Lágy álomba ringat el.

És még egyszer megszáll a vágy

S álmodozva gondolok rád,

Kiért úgy fájt e kebel!

 

 

1865. 44. 550.  Zilahy Imre: Te szép ifjú leány

 

Te szép ifjú leány, ki örülsz a nyárnak,

Ki kedvesed karján keresed az árnyat,

S a rohanó órák rengő hullámain

Merengsz képzeleted tarka, sok álmain,

Mögötted elfutnak a napok, az évek,

S te örülsz a múlás véghetetlenének,

Mely tovaragadja céltalan sok eszméd:  

Oh, a kínok-kínját bár sohse éreznéd!

 

Lásd, én ifjú vagyok, mégis késő éjen

Bolondos ötletek szállják meg kedélyem.

Régen meghalt eszmék Sírjukból fölkelnek;

És kérdéseimre vádló jajt felelnek.

Ábel omló vére a szentelt földön ég,

S bősz Káin utóda egész emberiség.

És ha föl föltámad a meggyilkolt pásztor,

A nagy tragédiát végigjátsszák százszor.

 

Akkor ketten voltak, most milliók vannak,

Akik őrült lázzal egymásra rohannak.

Csatázik ég földdel, szárazzal a tenger:

Ezredek múlva is egy marad az ember!

Kiben nagy a láng, fölgyújtja a világot,

Amott Sándort, itt egy Napóleont látok

Nagyobb a világnál, széjjeltipor mindent.

Bitorlott erővel megveti az Istent.

 

Jaj, de tört szívükből folyik sötét vér árja!

Jaj, de tört szívüket a temető várja!

A végetlen pokol temetői éje,

A kétségbeesés gyújt fáklyát föléje.

Amott egy próféta lángok közepében,

Emitt nyög Belizár, koldusbot kezében,

Amott Galilei mély börtönbe vetve,

S oh! hány Kolumbusz van lánccal eltemetve.

 

Socrates kelyhében kicsordul a méreg:

Oh egy csöppnyi elég az emberiségnek,

S reménye habjain a fekete bánat

Kavargó mocsara, zűrzavara támad.

Egy-egy szent gondolat, mely itt-ott föllebben,

Oh, hogy a fény éjjel ragyog fényesebben;

Hosszú nagy századok könnyén, s vérén által

Küszködik, amíg egy kis révpartig szárnyal!

 

Az Isten kétségét a kereszten hallám,

Prométheusz kínját zúgja szilaj hullám;

Egész világ fölött a szeretet napja,

S örök sugarait Júdás kikacagja.

Te szép ifjú leány, imádkozom érted,

Örökké örülj a múlás tengerének,

Mely tovaragadja céltalan sok eszméd!  

Óh a kínok-kínját bár sohse éreznéd!

 

 

 

1865.  50. 633.  Zilahy Imre: Az akadémia palotájának megnyitásakor  /díszkeretben/

 

Hazám, hazám! Kalászos téred

Fölött sírhalmok domborulnak,

A vándor, aki arra téved

Visszaálmodja dicső múltad!

A romboló csaták zenéje

Megdördül, messze harsog újra:

A tábortűz felgyúl az éjbe,

A harcos trombitáját fújja.

 

Minden bérced a hír emléke,

Minden völgyed dicsők sírhalma;

Nem pihent itt az alvó béke,

Szét lőn szórva lelked nyugalma.

De a Duna véres hulláma

Babért táplált örök könnyével,

S történeted lombjának árnya

Jövő századok fölé ér el…

 

Hadd füstölögjön szent oltára

A mindenható tudománynak!

Jövőnk kapuja ki van tárva,

A szív nagyobbat nem kívánhat.

Bizony boldog, nagy lesz ez ország!

Múltjában a harc dicsősége

Jövőjét fényes eszmék hozzák.

 Oh nem lesz soha, soha vége.

 

 

1864. 202. Zsigray István. Falu szélén

 

Falu szélén, hegy tövében,

Lengő szellő lágy ölében.

Ringatózó lombok alatt,

Kristálytiszta forrás fakad.

 

Nincs oly virág kinn réten,

Ami itt ne nyílnék szépen,

Fel a partját és mellette,

Sok szép leány beültette.

 

S amint ide vízért járnak,

Hűs alkonyán forró nyárnak,

Egyik dalol, másik nevet

Boldogságuk szívből eredt.

 

Holdsugaras et csöndében,

Halk danájuk fölzeng szépen,

S midőn már a frisse járja,

Mindeniknek ott a párja.

 

Forrás felett, a domb alatt.

Fülemüle sem dalolgat.

Hervadoznak a virágok,

Nincs ki gonddal volna rájuk.

 

Néma, csendes minden itten.

Kedv s örömnek nyoma sincsen,

Elhallgatott rég a nóta,

Újoncozás volt azóta.

 

 

Függelék

Nyugat 1937. 7.

ILLÉS ENDRE: TOLNAI LAJOS, A SZÁZADVÉG REGÉNYÍRÓJA

…Annyira szorongatott és dúlt volt az élete, hogy megnyugtatóbb, ha a halálán kezdjük. 1902-ben halt meg, hatvanöt éves volt ekkor. Olyan nehezen engedett a sok nógatásnak és sürgetésnek, mintha zömök, vérmes, magyarul épített testalkata - amilyennek egy református tiszteletes úrnak illik és kell lenni - nem jóval korábbi végre utasította volna. A Csalódások és a Pártütők írójának emlékezetére alapított Széptani Társaság, amelynek tagja volt, két év múlva emlékezett meg róla Évlapjaiban…A borzongató panoptikumtól, a századvégi Magyarországot jogosan vagy jogtalanul indexre helyező szenvedélytől, az igazság olthatatlan vágyától és hajszolásától, mely kiszárítja a torkot, elfullasztja a tüdőt és akadozóvá teszi a szívet - Tolnai Lajos még igen rossz író lehetne. Pedig ez az izgatott ember vérbeli művész, megrázó sorsidéző, és ritka regényépítő tehetség. Igaz, hogy vagdalkozásaira figyelve nem egyszer a széthulló Szabó Dezsőre kell gondolni. És aki nem ismeri Tolnai munkáit, könnyen azt hihetné: ő is pamfleteket írt. Nem így van. Írásai tiszta, kemény, kikezdhetetlen regények. Elmúlt néhány évtized - és nem nyílnak többé semmilyen kulcsra. De hogyan ver bennük ma is a szív, milyen piros torlódással áramlik a vér, milyen izgalmas, élő olvasmányok!...

*

1902. 49. 185. TOLNAI LAJOS. (1837—1902.)

Nagy tehetségű író volt Tolnai Lajos, ki e hó 19-ikén hunyt el Budapesten, 66 éves korában. De heves, sőt kíméletlen természete mind írói erejének érvényesülését, mind életének nyugalmát megzavarta. Regényeiben, elbeszéléseiben élő embereket gúnyolt ki, sőt széptani fejtegetéseiben is gyakran a személyeskedés uralkodott. Regénynőseiben, mellékalakjaiban mindig rá lehetett ismerni valakire, környezetére, ismerőseire, a kikben mindig a hibát, a csúfolni valót keresvén, alakjai a regényben kicsinyes, kellemetlen emberek, vagy épen apró gazemberek. De Tolnai külön irodalmi műfajt művelt, eltérőt a széptan és a komponálás szabályaitól. Mindenekfelett szatirizálni vágyott. Éles megfigyelő tehetségével könnyen és biztosan jellemzett. Stílje tömör és erős volt, nyelve magyaros. Néhány műve, melynek Írásánál nem vett annyira erőt izgatott közvádlói természete, a legjobb magyar prózai művek közé tartozik. Az életben is olyan volt, mint az Íróasztalnál. A vele való érintkezés csakhamar meghozta a szakítást. Életpályája ezért változott és szakadt félbe oly gyakran. Jó barátja alig volt. Különben nem is kereste senki barátságát. Olykor kellemes is tudott lenni, kivált az első érintkezéseknél; megnyerő a beszédben, sőt figyelmes. Az utóbbi években, mint fővárosi tanár, majd igazgató, egészen visszavonulva élt; keveset is írt…

 

Idézettség

 

Magyar Nemzet, 2014. 12. 20. Magazin: 1912. 2. szám címoldal, a fejléccel együtt. Téma: Budapest székesfőváros népszállója.

*

 

Merénylettől hadüzenetig, 1914. 06. 28.- 1914. 07. 28. Habsburg Intézet. 31, 145, 441. oldal. Bp. 2014. 

 

 

26. SZÁM. 1914. 523. Nemzedékek múlnak el, de a PILULES ORIENTALES

marad, s nemcsak tartós, hanem állandóan fokozódó sikerével is eklatáns bizonyítékát adja kétségbevonhatatlan hatásának a kebel szépítésére és megszilárdítására.

Álmodott róla Ön asszonyom, ki e sorokat olvassa s a kinek nincsen olyan tökéletes keble, mint szeretné, hogy a Pilules Orientales több mint negyven év óta évenként több ezer hölgynek adja meg a báját, a melyet elérhetetlennek hittek s a melyet valamennyien elértek…

J. Ratie Pharmacien, 45 rue de l'Echiquier, Paris raktár Ausztria-Magyarország részére : Török József gyógyszerész, Budapest, VI., Király-u. 12., és Vertrieb franz. kosmet. Artikel Wien, XII., Teichackergasse 5.

 

 

27. SZÁM. 1914. 541. AZ ELHÍZÁS VESZÉLYE erős zsírlerakódás fiatal és öregnél mindig egészségtelen állapotot és bágyadtságot, szívdobogást, nehézlégzést és a szervek sok más zavarát okozza…egy hónapra való csomagnak áfa (5 korona. Főraktár Ausztria és Magyarország: TÖRÖK JÓZSEF GYÓGYSZERTÁRA Budapest VI., Király-utca 12.

 

 

27. SZÁM. 1914. 541. Új sport. Catch catch. Fogd el, ez a magyar neve annak az új sportjátéknak, amelyben kedvelt gyermekkori játékszerünket, a hajító karikát látjuk viszont. A kettesben űzhető új sporthoz még két állvány karikafogó cövekekkel tartozik. Az érdekes játék, amelyet aránylag igen kis helyen lehet gyakorolni, rövidesen nagyon el fog terjedni, annál is inkább, mert kiválóan alkalmas arra, hogy a hölgyek kedvenc sportja legyen. Már pedig, amely sportot a nők felkapnak, annak a férfiak is behódolnak. A játék készlet az új sport szabályaival minden nagyobb sport- és játéküzletben kapható;.

 

 

30. szám 1914. 591. Várkonyi Titusz: A MENNYEI BIRODALOM PESTEN ÉLŐ FIAI. A fővárosi kínai kolóniák…Van Pesten egy magyar nőegyesület, a «Lorántffy Zsuzsanna egylet», amelynek kínai misszióosztálya időnkint vendégül látja teára a pesti kínaiakat. A sárga nedű párolgása mellett a sárga kis emberkék képzeletében bizonyára megjelenik a Jancsekiang, vagy a Hoangho partja, a hullámzó rizsföldek és néha egy-egy sárga kis persona tipegő alakja. És gyűjtik a pénzt, a nehezen sokasodó filléreket nagy önmegtagadással, és azzal a távoli reménységgel, hogy eljön az idő, a mikor viszontlátják a mennyei birodalmat.