h14–26. Vasárnapi
Újság. Prózai írások. Költemények. 1858 – 1861.
(2014.
12. 03.) 2015. 01. 09. – 2015. 01. 27. (02. 15.)
Tartalom
Bevezetés
Prózai
írások
Költemények
Névsor
Függelék
Virághalmi: Törökvilág Győrben
Vasárnapi
Újság, 1910-1911, évf. ár Ft: 350 000 HUF
Bevezetés
A román-magyar kapcsolatokra jellemző, hogy a bukaresti
hercegi színház intendánsával, Bengescu György nagybojárral Havi
Mihály, a kolozsvári Nemzeti Színház igazgatója szerződést kötött magyar
előadásokra. A főváros és vidék újabb létesítményeivel ismerkedhetünk meg, pl. a Buda-kanizsai vasút indóháza Budán, a mai
Déli p.u.; az országos tébolyda Budán, a Lipótmezőn.
Figyelemre méltó a pozsonyi
országgyűlés 1687/8-ban, és az 186l-iki országgyűlés megnyitása c. írás. A
versek színvonala a korábbiakhoz viszonyítva változatlan. A szürkeségből
itt-ott villan elő figyelemre méltó. Ilyen: Losonczy László: A kesergő leány vagy Könczöl János:
Földre hajlik c. verse, ami mindössze három versszak. Képzavarból bőven
idézhetünk:
…Nem dong, bong a bogár, a fű figyelve áll,
Mint aki éjfelén találkozóra vár… /Sal Ferenc/
Varga Gyula: Jutka asszonya, meglepő, hogy ide
került. Viszont Medgyes Lajos: Fennmaradt jobbjainkhoz
c. vers figyelemre méltó és időszerű, bár a megoldást a Jóistenre bízza.
*
1861 456-558 oldalaknál ívcsere.
Prózai írások. 1858 – 1861.
1858. 6.
64. Zombory Gusztáv: Győr
város szebb részei. Győr, másként Nagy-Győr, régi magyar nevezete: Paur, Geur, Geör, diákul:
Jaurinum, a rómaiaknál Arrabona, akkoriban az első rangú városok egyike volt. Itt
volt a második segéd légiónak székhelye, már régi időktől fontos pontja volt az
országnak, és sokáig a római birodalom kulcsának tartatott. Régi iratokban,
valamint pénzeken is, Jaurum vagy Javarinumnak nevezték. A nyolcadik század
vége felé Nagy Károly császár az avarokat egy véres ütközetben megvervén, a
bevehetetlennek tartott régi Arrabona sáncait is ostrom alá vette.
Magyarhon első királya, Szent István, e hon legnagyobb s
leg-buzgóbb hitapostola is volt. Neki köszönheti Győr is újjászületését. Ő
alatta lett a megye főhelyévé s püspöki székhellyé rendelve, s ö általa lett
egy királyi költségen épült főegyházzal díszítve…Győr hajdan az ottani káptalan
birtoka volt egész 1742-ig. Ekkor a lakosok kérelmet nyújtottak be a kormányhoz,
melyben a királyi városok sorába felvételért esedeznek. Az uradalom részéről
kérelmeik útjába semmi akadály sem tétetett…Itt verte meg III. Henrik császár
Aba Sámuelt 1045-ben s nejével, gyermekeivel, kincseivel együtt elfogta s öt
lenyakaztatta. Innen igazította vissza I. András Henrik császár terhes hajóit,
melyeket ide ennek testvére Gebhardt püspök vezetett. Hajdani vára a II. és
III. Henrik császárok elleni háborúban megerősíttetett, de később a tatárok
pusztítása alkalmával II. Fridrik ausztriai herceg megtámadta és bevette…E
város arról is nevezetes, hogy falai között gyakran találkoztak s tartózkodtak
kitűnő egyének*, sőt laktak is itt a magyar királyok, így például: itt adta ki
szent István a pécsi püspökség alapító-levelét; itt lakott s itt lépett
egyezségre Salamon király Gézával és Lászlóval. Albert király özvegye Erzsébet,
szintén itt lakott s I. Ulászló királlyal itt lépett egyezségre, s ugyanitt
1442-ben meg is halt. Után-szülött László király 1453-ban itt országgyűlést
tartott, mellyen Kapisztrán János barát is jelen volt…
Nevezetes e templomban egy nemzeti ereklye, s ez szent
László koponyája, mey a mellékoltárok egyikén ezüstbe foglalva őriztetik.
Évenként László kir. napján jún. 27., ünnepélyes templomi körmenettel vitetik a
városon keresztül. E nevezetes szertartás 1763-ban veszi eredetét, midőn jún.
28-án Győr, Komárom és több más helyeken nagy pusztításokat vitt véghez a
földrengés…Győr vidéke, három folyója (Duna, Rába, Rábca) által gyakran ki van
téve a vízáradásnak, de a költséges töltések, s gátak által sikerült annyira
megfékezni, hogy a városba az ár be nem nyomulhat.
*A vesztes kismegyeri csata után, 1809. augusztus 31-én
itt töltött egy éjszakát Napóleon
Győrben.
http://latnivalok.nyugat-dunantul.
1856.
26. Győr város, képpel: h12-11
fejezetben. |
1858. 10. 114. Csallóközi úti képek. Doborgazi pogány sírhalmok …Régiségi
tekintetben nevezetesebb majdnem a Vajkától csak egy ugrásnyira levő Doborgaz.
Itt vonulnak el hosszú téren Sz.-Antal felé azon nevezetes sírdomb alakú földhányások,
melyeket Bél Mátyás Tatárülés népi elnevezésük nyomán, az Avarringek helyének
vélt. A mai néprege ellenben ezen dombokról és üregekről azt tartja, hogy a
török és tatárjárás alkalmával a lakosok ezen mélyedésekben és zsombékok mögött
kerestek menedéket, s innét mintegy védősáncokból nyilaztak az ellenségre.
Meghúzva magukat a „kuk" jelszóval jelenték egymásnak, hogy helyükön
állnak, vagy hogy az ellenség érkezik. Innét ragadt volna a népre is a csallóközi
kukkó gúnynév. Védelemre vagy rejtekül a hely legkevésbé lehetett alkalmas.
Egyszerűn pogány sírok lesznek. Alkatuk e tekintetben leginkább hasonlít az
ismeretes livoniai pogány sírok alakjához…
Somorja felé
kerülőt téve utunk Nagy vagy Egyház-Pakának vitt. Temploma egy magasabb
halmocskán az egész tájékot áttekinti…Tejfalu és Sámoth között ér
az utas innét Somorjára. Somorja valóságos kis város. Tágas utcái, nagy
piaca itt-ott szebb polgárias és emeletes házakat mutatnak. Nagy szembetűnő
épület a kath. plébániaegyház, hajdan a paulaniak — hazánkban egyetlen e
rendbéli kolostor — sajátja. Mellette áll zárdájuk, mely jelenleg vendéglőt,
császári hivatalokat, iskolákat s plébániát foglal magában. A templom ékes, sőt
fényesnek mondhatók falfestményei és oltárképei. Műtörténeti tekintetben sokkal érdekesebb a
reformátusok egyháza, a gót építészet első időszakából. Négy hajóra osztva; úgy
látszik, hogy valaha a gótika teljes díszítményeivel is ékeskedhetett; ma
csupaszon áll, s mit az idő meg nem emészthetett rajta, azt a meszelő legalább
oly alaposan bevonta mindent egyenlítő kérgével. Ennek helyén állhatott azon
régi, Szűz Máriának szentelt templom, melytől Somorja, okiratilag Villa
B. Virginis és S. Maria (Samaria) nevét kapta…
*
Puszta-Somorja a honfoglalás idejében keletkezett, besenyő eredetű
község volt. Mosonmagyaróvártól 13 km-re.
Tejfalusziget közigazgatásilag Dunakilitihez
tartozik,a Mosonmagyaróvári
járásban.
1858. 25. 292. Ivánka Imre: Dr. Fischhof hidegvíz gyógy- és
edző-intézete Pesten. Itt,
hazánk közepén létezik egy oly gyógyintézet, melynek szakértő vezérlete, célszerű
szervezete, és eredmény-teljes hatása mindinkább ismeretessé lesz, de még nem
méltányolják eléggé. Az intézet tulajdonosa és igazgatója, dr. Fischhof hazánkfia,
a bécsi egyetemben végezte orvosi tanulmányait; különös hajlamot érez a
hideg-víz gyógymódhoz. Még a nagy Priessnitz életében hosszabb időt töltött Grüfenbergben
annak tanulmányozására. Innen visszatért Bécsbe, s alorvosi alkalmazást nyert a
nagy közkórházban, honnan a Lunkányi hidegvíz gyógy-intézethez hívatván, ezt,
hat évig, eredmény dúsan, fáradhatatlan szorgalommal igazgatta. Kitelvén
szerződése Pestre jött, itt tulajdon házát és kertjét szentelte ugyan e célra,
mely a városligeten túl levő Hermina-kápolna szomszédjában, a városligettel
határos emelkedett téren helyezve, tiszta levegővel és — az életerő forrásával—
igen jó, friss, tiszta vízzel bír.
Dr. Fischhof
hidegvíz gyógy-intézete Pesten
A súlyosabb betegek, vagy vidékiek számára csinos bútorozott szobák kaphatók, a
városban lakók részére külön melléképületben szolgáltatnak ki a fürdők. A test
gyakorlatára és edzésére, a párolgás előmozdítására és a bőr edzésére, a doktor
által kimért kerti foglalatosságok; a sétálásra, a szomszéd városliget és
körülötte fekvő szép nyári lakok nyújtanak elég alkalmat. A hely vidor
kinézése, — háttérben a vasút, sebes rohanó vonatival, és a látkört határozó
budai hegyekkel, — igen szép tájképet mutatnak.
*
Miért kell oly roppant költséggel
nehezíteni a bejutást, minőt csak a vagyonosak erszénye bír meg? Az tény, hogy
a pesti intézetek egy havi költségével kényelmesen megél a beteg Grüfenbergben
3 — 4 hónapig (még most is). Vagy ha ezt netalán a főváros közelsége miatti
drágaság nem engedné másképpen, vajon miért nem akadnak már egyszer hazánk
távolabb, forrás-dús gyönyörű hegyes vidékein hasonló vállalkozók? Szerk.
1858. 32. 383. Buda város községtanácsa Ő cs. kir. Apostoli Felségének a
múlt évi első császári körút alkalmával tett legmagasabb itt mulatása emlékére
egy emléktáblát készíttetett, mely rövid idő óta a városház üléstermét ékesíti.
A fölírat így hangzik: „Ö császári királyi Apostoli Felsége, Ausztria dicső
Császárja, Ferenc József 1857-ik év máj. 11-én ezen városházát és több városi
intézetet legmagasabb személyes látogatásával szerencséltetni, és Buda
polgárságának hű ragaszkodása felett legmagasabb megelégedését kegy-teljes
szavakban kijelenteni méltóztatott. A hűség és hála véste ezt be mélyen a kortársak
szívébe: a hála és büszke önérzet adják át e lap által a jövő nemzedékek
emlékezetének. Kelt Buda szabad kir. főváros községtanácsülésében 1857. máj.
30-dikán."
1859. 11. 124. Zombory Gusztáv: Az egyetemi egyház Pesten. Dec. 28-án az újjá alakított egyetemi
egyház főoltárának, az esztergomi érsek, Magyarország hercegprímása, Scitovszky
János bíbornok ő eminenciája általi ünnepélyes felszentelése véghez ment…A
török uralom előtt is bírtak a sz. Pál szerzetesek Budán három kolostort, melyek
közöl az egyik a mai vízi-városban, a másik Ó-Budán, a harmadik pedig a budai
hegyek közt volt, azon környéken, hol most a Szép juhászné nevű nyaraló van.
Ezek közöl csak a legutóbbinak maradtak fenn némi nyomai…Budavár
visszafoglalása után a szétűzött honfiakkal Remete sz. Pál szerzetes fiai is
előjöttek menhelyeikből, keresve Buda területén ősi tűzhelyeiket, hogy azokban
ismét megtelepedjenek. A városban levő két kolostor részint mecsetté, részint
magánházzá volt alakítva, a külső pedig kegyetlenül lerombolva…A templom 1742-ben
végeztetett be. Falai akkor még csak egyszerűen be voltak meszelve, valamint
tornyait is csak alacsony zsindelytetők födték. Csak később, Mária Terézia
királynő idejében, több nagylelkűek adományai által nyerte azon gazdag kül- és
bel díszítményeket, melyekkel máig is bír. A magyar egyetem 1784-ben tétetett
át Budáról Pestre, ekkor egy ideig a Ferenciek temploma szolgált neki is
templomul…
Az egyetemi egyház Pesten.
Azon nagyszámú és sokféle műkincsek, melyek Magyarország
jelesebb egyházaiban vannak, rég ismeretesek már azok előtt, kik a régiségek
kutatásával foglalkoznak. Itt úgy az építészet és szobrászat, valamint a
festészet remekeivel is találkozhatunk. A kassai, pécsi, besztercebányai,
veszprémi egyházak oly művészi tökélyű ékszer, érc és kézműveket mutatnak fel,
melyeknek mását a mai művelt világ is alig képes előállítani. E jelességek közé
számíthatjuk a pesti egyetemi templom műtárgyait is. A falfestményeket, a
Kremsből való Bergl János készítette. E gyönyörű festmények, melyek a
művész élénk felfogásáról tesznek bizonyságot, a templom hajójának öt lapos
kapu boltívére vannak festve...Az olajfestmények kevesebb jelentőségűek,
egyedül két oltárkép érdemel különös figyelmet, melyek Bergl ecsetét és színezetét
engedik gyanítanunk. Legújabban a freskók kivételével, a templom minden egyéb
művészi ékessége kijavíttatott, mihez Ö császári és királyi Apostoli Felsége
54 860 fr-tot kegyeskedett utalványozni
1859. 16. 187. Singapore sziget a Kelet-indiai tengeren, melyhez
Hollandia 1824-ban minden igényeiről lemondott, Anglia javára. A szigetet lakó
maláji népfajnak fejedelme ekkor a djohore-i szultán volt, ki is országát
egyszerre lefizetett 60 000 spanyol dollárért, továbbá élethosszig húzandó 40 000
spanyol dollár évdíjért Angliának átadta. Azonnal minden rabszolgát szabadnak
nyilvánított, a rabszolgaságot örökre eltörölte s a szigetet szabad kikötőnek
nyilvánította.
A sziget most 100 000 lakost számlál, melyből Singapore
kikötővárosra 60 000 esik. E népesség 15 nemzetbeli vegyülék. Legszámosabbak a
kínaiak (80 000), aztán a sziget őslakói, a malájok (15 000); továbbá arabok,
perzsák, angolok, franciák, németek. Az európai, vagyis fehér népesség száma
csak 300, mégis ezek az uralkodók, képzettségük, ügyességük, gazdagságuk által
A nyelveket illetőleg a város valóságos Bábel, mindazáltal a közlekedési nyelv
a maláji, melyet majd mindnyájan értenek. E sziget egyik nevezetessége, hogy
azon felette kevés nő van. Minden hét férfira, sőt a kínaiak közt csak minden
tizennyolcra, számíthatni egy nőt. Ez onnét ered, mivel Kínából eddig a nőknek
a kivándorlás teljesen el volt tiltva. Majd minden élelmiszert máshonnét hoznak
be. Fő kereset a kereskedés. Az is egyik nevezetessége e szigetnek, hogy
felette sok tigris tanyázik benne. Hat évvel ezelőtt még úgy lehetett
számítani, hogy mindennap egy embert tépnek szét ez ádáz vadak; most pedig évenként
mintegy 100 esik áldozatukul.
Singapore városban van egy fegyház. Ide hozzák az angol
indiai birtokokból a deportáltakat, valamint a szigetbeli fegyenceket is. Ez
intézetben folytonosan 2000-nél több egyén van elhelyezve. Foglalkozásuk erős
kézi munka; általuk szokták a középületeket építtetni, milyen a templom,
iskola-, papház, kórház. Ezenkívül farostokból hajókötelet, gyékényt stb.
készítenek.
A kínaiak itt is kitüntetik magukat
csendességük, türelmük, elzárkózottságuk és szokásaik, öltözetük hü megtartása
által. Van templomuk, mely nem igen vonja magára a figyelmet, de mint a kínaiak
temploma igen nevezetes, mivel ezek templomai kisszerűek szoktak lenni. A kínai
nem bír oly élénk vallásossággal, mint az indus.
1859. 43. 512. Szigeti Vészkönyv cím alatt egy történeti és szépirodalmi
albumot adunk ki, melynek jövedelme a nyomtatási költségeken kívül, egészben a
leégett egyházat és iskolát illeti. Hazánk minden nevesebb íróját szólítottuk
és ezennel fölszólítjuk a közreműködésre, s teljes hittel vagyunk, hogy e felszólítás
remélt sikerében nem csalódván, a t. közönségnek csekély anyagi áldozatáért
nemes szellemi élvet nyújthatunk.
Máramarosszigeti
református egyház és iskola (Leégett
1859. aug. 10-én.)
Előfizetési
ár postai szétküldéssel 3 új forint. Megjelenési idő 1860 januárja. Az előfizetések hozzánk Máramarosszigetre
utalandók, mégpedig folyó év október végéig, hegy a nyomatandó példányok száma
iránt magunkat tájékozhassuk.
Felszólítunk minden nemes érzésű
honleányt és hazafit e szent ügybuzgó felkarolására. Szíves gyűjtőinknek tíz előfizetőre
egy emlékpéldánnyal kedveskedünk. Máramarossziget, augusztus 15-kén 1859. Szilágyi
István, iskolai igazgató, P. Szathmáry Károly, tanár, a Szigeti
Vészkönyv szerkesztői.
1859.
43. 515. A bukaresti hercegi színház intendánsával,
Bengescu György nagybojárral kötött szerződés nyomán, a jövő 1860-ik év,
óhitű naptár április 15-én a bukaresti főszínházat magyar előadásokra nyitom meg. Színpadra népszínművek, operák, balettek
és nemzeti táncok, teljes díszű kiállítással hozatván, általában a nemzetiség és
hazai színművészet becsületének megfelelő társaságot óhajtok szervezni. Tisztelettel
fölszólítom a népszínművek — helyesebben tán népdrámák — tekintetében a drámai,
továbbá az opera és táncszemélyzeti tagokat szervezendő társaságomhoz; azon előleges
figyelmeztetéssel, hogy minden tag külföldre szóló útlevéllel lássa el magát. A
Kolozsvári színházi közlöny c. hírlap
ügyében jelentem, hogy nyári vállalkozásaim miatt, e lap csak a téli idényben
jelenik meg.
Havi Mihály*, a kolozsvári Nemzeti Színház
igazgatója és a Kolozsvári színházi
közlöny szerkesztő-kiadója.
*1860-ban magyar
operát vitt Bukarestbe; ott azonban megbukott
és feljött a fővárosba. wiki
1860. 16. 186. A pesti ref. egyház és iskolaépület. A helv. hitvallású protestánsoknak
csak e század eleje óta van állandó gyülekezetük Pesten. Ez még 1804-ben
alakult. Az alapkövet József föhg. nádor hitvese, Hermina főhercegasszony tette
le… Hazánkban, hol a protestantizmus az első reformátorok idejében, oly nagy
elterjedésre talált s hol dacára ezer viszontagságnak, a régi egyházak száma
máig is tetemes, hol a protestánsok száma a 3 milliót meghaladja, a főváros e
nemű egyházai csak az újabb kor szüleményei. A pesti ág. hitv. evangélikusok
gyülekezete csak a múlt század végén, temploma e század elején, (1805) a budai
evang. község pedig ennél is későbben (1847) keletkezett. A lefolyt évben a
pesti reformátusok temploma s iskolája nagyobb építkezésnek volt tanúja…A 138 lábnyi
hosszú homlokzat az eredeti tervvel oly megegyező szabatossággal építtetett,
hogy ez a ház most már valódi középület jellemét viseli magán. A földszinti
részben vannak a vasárnapi, reál és elemi iskolák helyiségei, az első emeletben
van a négy gimnáziumi osztály, s a második emeletben a lelkész, az iskolai
igazgató lakása és egy nagy gyűlésterem. Az építést Gottgeb Antal pesti
építész intézte.
Pesti ref. egyház
és iskolaépület
A legnagyobb érdem illeti Mayer
István rézműves mestert, ki a rézfedést vállalta el. A csillag aranyozását Vandrák
Sámuel bronzműves készítette, ki e részben is teljesen megfelelt az iránta
táplált várakozásnak. A ref. torony és iskolaépület ezen átalakítása által igen
sokat nyert a nagy, de elhanyagolt Széna tér. Állandó bizonysága fog az maradni
a számra nem nagy, de egyházi ügyei iránt lelkes, áldozatra kész pesti ref.
gyülekezetnek. Figyelmeztetjük a művészet barátait egy ritka becsű emlékműre,
mely a pesti ref. templomban őriztetik. Ez néhai Zichy grófné síremléke, melyet
a híres párisi művész Gerard carrarai márványból vésett. Képünkön mind a
templom, mind az iskolaépület jelenlegi új alakja szerint van rajzolva.
1860. 27. 325. A
pesti városliget. Ha
a kőfalak közé szorított pesti ember zöldbe kívánkozik, legkönnyebben éri el célját,
ha a városligetbe sétál. Ha a végetlen király utcát sokallja, felül egyikére
azon kényelmes, gyakran négyfogatú omnibuszoknak, melyek néhány év óta olcsó
díjért röpítik ki oda a szabad lég után vágyókat. A városliget Pest környékének
legközelebb, s legszebb mulató-helye, s különösen vasár- és ünnepnapokon el van
lepve mulatók ezreivel. Mihelyt a félórányi hosszúságú király utcát elhagytuk, jobbra a polgári lövölde szép épületét látjuk,
s ennek tövében kezdődik mindjárt egy árnyas vadgesztenye-fasor, kényelmes
kocsi- és gyalogutakkal. A fasor mindkét oldalát csinos épületekkel ékeskedő
magánkertek szegélyezik. Itt vannak a jobb módú pesti polgárok villái, kerti szalonjai,
hol családjaik a nyári hónapokat töltik. A hosszú fasor végében kezdődik a
városliget, s a bejárásnál számtalan mellékút ágazik el, mit kocsin és gyalog,
árnyas fasorok között lehet bejárni.
Vendéglő a pesti városligetben
A közönség mulattatására szolgál itt két körjáték (Ringel-spiel),
számos hinta. Az éhség és szomjúság leküzdésére — s ez minden kirándulásnál
főpont — számos vendéglőben találni bort, sört, kávét, fagylaltot, hideg és
meleg étkeket, zenekíséret mellett vagy a nélkül. Hol cigány húzza, hol a
hárfa, gitár és flóta, vagy épen sípláda rontja a levegőt.
Lapunk mai száma egy városligeti
vendéglő rajzát hozza, mely némi fogalmat nyújthat olvasóinknak az ott zsibongó
életről és zajról, ha megjött a vasárnap délután. Legszebb látványt nyújt a
városligetben a tó, mely, miután egy pár évig egészen ki volt száradva, most
ismét megtelt vízzel, s az általa képződött Pávasziget. A tónak kisded kikötője
van, hol számtalan vas- és facsónak, köztük valódi lélekvesztőt kínálkoznak a
dilettáns evezőknek mulatsági eszközül. Estefelé gyakran egész kis flotta
hemzseg a tó tükörén, megnépesítve veszteg ülő hölgyekkel és lapátoló
férfiakkal. A Pávaszigetből csinos villa emelkedik, melybe a szintén vendéglő
ütötte fel sátorát. Egy másik szomszéd szigetecskére piciny lánchíd vezet.
Vegyük hozzá a fák dús lombozatú csoportjait, s a messze háttérben kéklő budai
hegyeket. Valóban igéző kép, melytől a megválás mindig nehezen esik.
1860. 44. 532.
Széchenyi emlékezete. ARANY JÁNOSTÓL (Előadatott a magyar Akadémia Széchenyi-ünnepélyén október
13-kán.)
532. SZÉCHENYI-ÜNNEPÉLY a Nemzeti
Múzeum dísztermében október 13-án.
Egy szó nyilallott a hazán keresztül,
Egy röpke szóban annyi fájdalom;
Éreztük, a mint e föld szíve rezdül
És átvonaglik róna, völgy, halom.
Az első hír, midőn a szót kimondta,
Önnön visszhangjától megdöbbene;
Az első rémület kétségbe vonta:
Van-e még a
magyarnak Istene…
1860. 47. 572. Szöllösi Balás levele. Máramarossziget, nov. 8. Miután a Vasárnapi Újság
feladatául tűzte ki, hiteles adatok alapján megoldani azon tényállást:
elesett-e Petőfi Sándor az Erdélyben vívott végcsatákban, vagy életben maradt?
Elhatároztam magamban én is, nyilatkozni e részben, bár nem, mint szemtanú, ki
őt a forradalom után személyesen láttam volna. A további kutatásokra nézve
érdemesnek találtam felfedezni azon körülményt:
Miképp 1850-ik év június
havában Nagybányán időzvén, meglátogattam ott a még akkoriban életben volt méltóságos
Hatfaludi Elek urat, kinél éppen a sok áldozatról folyván a beszéd, én különösen
felemlítettem a Petőfi Sándor elestéből eredt irodalmi veszteséget. Hatfaludi úr
az ottani bizalmas kört megnyugtatva, oda nyilatkozott, hogy eziránt nyugodt
lehetek, mert Petőfi Sándor a segesvári csatában nem esett el. Még 1849. évben
késő ősszel a Szilágyságban fekvő bölcskei lakában több napig időzött nála…Míg
tehát Petőfi számára babér-koszorúval díszített szabadságoszlopot emelhetnénk:
várnunk kell, míg a történet biztos alapú adatával fel lesz világosítva az e részben
létező kétely és bizonytalanság. — Szöllösi Balás.
*
E levelet olvasva, önkénytelenül azon kérdés támad fel
bennünk, nincs-e a boldogult Hatfaludy úr családja vagy barátai köréből valaki,
a ki az említett bölcskei találkozáson jelen volt? Legkisebb okunk sincs, a t.
levélíró úr adataiban kételkedni, ő bizonyosan jól hallott s jól emlékszik, de
olyan emberrel szeretnénk végre találkozni, a ki egyenesen kimondaná: „lm itt vagyok, én láttam Petőfit az 1849-ki csaták után, én találkoztam,
én beszéltem vele!" Ilyen embert hiába kerestünk mindeddig; olyan azonban
sokszor akadt, ki egy harmadiktól hallotta, hogy találkozott vele. Pedig mennyi
jóhiszemű, s nemtelen szándékú ámítás történt e részben! Ez utóbbira később, ha
szükség lesz rá, mi is el fogunk mondani egy esetet, mely 1851-ben itt Pesten a
mi hiszékenységünkre volt építve s reánk nézve könnyen kellemetlen
következményű lehetett volna, célhoz pedig éppen nem vezetett.
1861. 2. 29. Pestmegye tanácskozó terme. A terem hosszas négyszög, elől három,
a belső udvar felől pedig, két ablak által kellőleg világítva. A falakat erős
szerkezetű karzatok fogják körül, mik alatt régibb és újabb olajfestményű arcképek
függnek természetes nagyságban. az arcképsor jobbára Pestmegye főispánjait, kik
egyszersmind az ország nádorai voltak, ábrázolják. E terem szemlélete, korábbi
megyei életünk több lélekemelő jelenetét hozza emlékezetünkbe. Mennyi magasztos
emlék merül fel lelkünkben!...Itt hallottuk üdvözült gróf Széchenyi István humor-teljes,
de mindig bölcs és tanulságos beszédeit. Minden évben egy napon a megye rendei
helyett a tanácskozó teremben a magyar Akadémia tartotta meg évenkénti
nyilvános közülését. Egy ily alkalommal szólalt fel Széchenyi István gróf,
mint akkori másodelnök, a nemzetiségi ügyben tapasztalt türelmetlenségi szellem
ellen. Ekkor monda, mintegy prófétai ihlettséggel, hogy hazánk ege talán még
elébb, mint sem vélnők, elborulhat…
1848-ban a megyék elcsendesedtek; a
küzdőkből, a magyar kormány hü védői és segítő társai váltak. A szónokok
szűknek találták a négy fal közötti tért, s kiléptek az utcára. Nemsokára
végkép bezárulnak a tanácskozó termek, mert olyan világot értünk, melyben többé
nem az ész okai, hanem a fegyverek szerencséje határozta el azt, hogy melyik
félnek van, e földön legalább, egy időre, igazsága? A vihar elzúgása után síri
csend állott be. A tanácskozó termeket elzárták, vagy átalakítva, más
rendeltetésnek adattak át.
Pestmegye tanácskozó
terme.
Az 1860-ikév dec. 10-én újra felnyíltak
a terem ajtajának kettős szárnyai, s a jogaiktól megfosztott örökösök, hangos
üdvkiáltások közt foglalták el tulajdonukat. Az új nemzedék, a húsz éves ifjak,
akik 1849-ben még csak gyermekek voltak, égő vággyal és kíváncsisággal nyomultak
be ide.
A legnagyobb változást maga a
megjelent közönség mutatja fel. Tíz év alatt a halál és számkivetés
irtóztató pusztítást vitt végbe ismerőseink sorai között. Szemünk hasztalan
keresi azokat, akiknek megszokott helyét mindnyájan ismertük. Mások megváltozott
alakban foglalták el székeiket; sok ifjúból őszbe csavarodott, élemedett férfi
lett, mások elerőtlenedve, galambősz hajjal és szakállal jelentek meg újra
előttünk. És csak egy dolog elmaradásáért lehet örvendenünk, s ez a pártviszály,
mely azon időben száz külön alakban akarta fejét felemelni. Az országban
mindenütt tapasztalható tökéletes egyetértés, a tudvalevő közcél irányában, e
teremben is győzelmesen kitűzte lobogó zászlóját.
1861. 10. 113. Pest város új rendőrsége. Hazánk szervezési nagy munkájában változik
az eddigi rendőrség is…A vétségek és kihágások esetei már eddig is tetemesen
meggyérültek. Ami történik is, az 9/10 részben
a még mindig létező régi rendőrségi orgánumok elleni tüntetésekben találja
okát…Fővárosunkban, hol az összeütközésekre több alkalom kínálkozik, hol a
helyi viszonyok rendezését ezernyi érdekek követelik, s a személy- és
vagyonbiztonság kiáltó szükséggé válik, Pest városában, végre komolyan
hozzálátnak a városi rendőrség szervezéséhez. Az illető hivatalok szabad
választás útján be vannak töltve ismeretes erélyes férfiak által. Kívánatos,
hogy működésüknek végre hatáskör is nyíljék, s mindenekelőtt a kellő
segédszemélyzet is kiállíttassák s fölszereltessék. Nem ide tartozik, politikai
okoskodásokkal támogatni e szervezés szükségét, itt csupán azon tényeket
jegyezzük fel, melyek e rendezés előhírnökei gyanánt a közelebbi időkben
fölmerültek.
Pestvárosi kerülő
Pest város rendőrsége a főkapitányi hivatal kezében
központosul, melynek élén az általános szótöbbséggel választott főkapitány,
Thaisz Elek áll. A négy külvárosban külön-külön al kapitány szolgál. Nekik
egy-egy tollnok, írnok, 3—7 biztos, 2—4 őrvezető és szolgák vannak alárendelve.
A középponti főkapitányi hivatalhoz még a következő személyzet tartozik: 2
hadnagy (az egyik a vásári, a másik a beszállásolási ügyekre); 2 biztos (a
hússal és tűzifával ellátásra); 3 tér-biztos; 3 tűzfelügyelő (egyik éjjelenként
is a városházánál); 1 tömlöctartó, tollnok, írnok, házfelügyelő, kulcsár. Ezután
következnek a rend fenntartására ügyelő fegyveres személyzet, u. m. 1 poroszló
hadnagy, 1 őrmester, 5 tizedes, 200 poroszló, 12 lovas rendőr, 12 lovas kerülő.
*
Az
osztrák rendőrség felszámolása után, 1861 tavaszán került a főváros
rendőr-főkapitányi székébe Thaisz Elek.
http://mno.hu/migr_1834/thaisz-elek-az-elso-pesti-fokapitany
1861. 13. 151. A pozsonyi országgyűlés 1687/8-ban. Másfél század idegen birtoklás után
Buda visszafoglalásra került. A haza legnagyobb része a török járom alól
felszabadult. I. Leopold elérkezettnek látta az időt, hogy a királyválasztás
eltörlésével, keresztülvigye az örökösödési elv megállapítását, mit már a
rendek akarata ellenére magukat az ország örökös királyaiul tekintett elődei,
oly sokszor eredménytelenül kíséreltek meg. Hogy ezt törvényesen is
elismertesse, 1687. Pozsonyban országgyűlést hirdetett…A pozsonyi diéta 2-ik cikkelye:
I. Leopold győzedelmei által, az ország
a töröktől nagyobb részint megszabadult, Buda is visszafoglaltatott. Ennek örök
emlékezetére, kinyilatkoztatják, hogy mostantól fogva örökösen, törvényes
királyuknak és uruknak, nem mást, hanem az ő császári és királyi ágyékából származott
férfiörökösök közül az első szülöttet fogják ismerni. A szokott diploma
elfogadása, megerősítése s a hitforma letétele után az országgyűlésen fognak
megkoronázni…
A diéta végzéseinek 3-ik cikkelyében ez áll: „Azon esetben,
ha ő császári királyi felsége férfimaradékai mind kihalnának, az örökösödési
jog, a szokott diploma elfogadása, megerősítése s a hit letétele mellett a
spanyol király II. Károly férfi maradékaira menjen át. S szabad választás jogát
csak akkor nyerik vissza a magyarok, mikor mind I. Leopoldnak, mind II.
Károlynak férfi maradékai egészen kihalnának."
A koronázás december
9-én Szent-Márton templomában ment végbe, s a 9 éves József főherceg
Magyarország első örökös királya lett.
I. József (Bécs, 1678. – Bécs, 1711.); a Habsburg-házból származó osztrák főherceg,
I. Lipót császár és Pfalz–Neuburgi
Eleonóra császárné legidősebb fia. 1705–1711
között német-római
császár, Ausztria
uralkodó főhercege, magyar és cseh
király.
1861. 16. 184. Az
186l-iki országgyűlés megnyitása. (Április 6-án.) A nagy nap, mely után a nemzet 12 év
óta sóvárgott, végre megérkezett….A szertartás két részből állott. Először a
sz. Lélek segítségül hívása történt meg a budai várkápolnában, hol az ország prímása
végezte az isteni szolgálatot. Ezután következett a megnyitó beszéd elmondása a
budai királyi vár trónteremében. Már reggeli 9 tájban nagy tömegekben
zarándokolt Budapest lakossága a vár felé vivő utakon; a várhegy minden útvonala,
különösen a pesti oldalon, el volt lepve népségtől és kocsiktól. A lánchídon
csak bajjal lehetett áthatolni; megszámították, hogy e napon délig 80 000 ember
ment át a hídon.
Az isteni tisztelet után, mintegy 12 óra tájban az összegyűlt
mágnások, képviselők és meghívott vendégek a királyi palotába vonultak. A
palota trón-terme, mely az 1849-i rombolás után újra épült és díszítették, még
soha sem látott ily fényes gyülekezetet….Miután a prímás is megérkezett,
belépett az országgyűlés megnyitására felhatalmazott királyi biztos, gr.
Apponyi György országbíró, Mailáth György tárnok kíséretében. Az utóbbi
mindenekelőtt felolvasta a királyi meghatalmazó levelet, mely által gr. Apponyi
ez alkalomra kir. biztossá neveztetik. A csend helyreállván, a királyi biztos a
trón legalsó lépcsőjére lépve felolvasta az országgyűlési megnyitó beszédet. A
megnyitási szertartásnak vége levén, a felsőház tagjai Pestre siettek, hol déli
1 órakor tartották az első ülést, a képviselőház tagjai pedig d. n. 4 órakor
gyülekeztek össze az első ülésre. Azóta mindkét ház rendesen folytatja üléseit
nem Budán, hanem Pesten, amint a törvény parancsolja.
1861. 18. 205. címlap. Zombory Gusztáv: A Buda-kanizsai vasút indóháza Budán. (
A mai Déli p.u.) A pályaudvar a budai Krisztinaváros
mögött húzódik el egy hosszúkás völgyben, melyet egy részről a „Sváb"- és
„Sas-hegy", másrészről pedig a Szent-Gellért, és a vár
átellenében álló azon szőlőhegy képzi, melyről 1849-ben a magyar ágyúütegek a
vár falán — a fehérvári kapu mellett — rést lőttek. E völgy úgy van alkotva,
hogy a Sas- és Sz. Gellérthegy között magasan kezdődik, s úgy vonul lejtősen
lefelé, egész az említett rétig, hol legmélyebb. Ezen legmélyebb helyet tehát
fel kellett emelni, mire meg ama magasabb részéből lehordott föld szolgáltatott
anyagot. A Szt. Gellért-hegy végső gerincén át elkerülhetetlenné vált egy 190
öl hosszú alagút építése.
A BUDA-KANIZSAI VASUT INDÓHÁZA BUDÁN
E vonal Budától Kanizsáig 29
mérföldnyi hosszúságban 14 állomást érint*..A Buda kanizsai vasútvonal által
Magyarország egyenes összeköttetésbe jött a tengerrel.…Jelen képünk a Buda-kanizsai
vasút egyszerű, de
ízléssel épült budai főindóházát tünteti elő, arról a pontról fölvéve, hol a Buda-krisztinavárosi koronaőr utcából (a
Karácsonyi-féle
palota mögött) egyenes és kényelmes feljárás készült a pályaudvarba. E feljáráson kívül még egy
másik is van, mely az indóház túlsó végéről, a városmajor felől megy fel, de az
a Pestről jövőknek távolabb esik.
*Buda után Promontor, Tétény, Tárnok, Martonvásár, Nyék, Dinnyés, Fehérvár, Csíkvár,
Lepsény, Siófok, Szántód, Boglár, Keszthely, Komárváros és Kanizsa.
h12-20 fejezetben
is olvashatunk az indóházról.
1861. 19. 224. Kenessey Albert: fiumei
hajózási és kereskedelmi növelde.
…Hazánk Fiume visszacsatoltatása által gazdagodott egy
hajózási és kereskedelmi tanodával. Növendékeit saját épületében lakással,
élelmezéssel s nevelői fölügyeléssel is ellátja. A város és közjó érdekétől
áthatott fiumei lakosokból 1852-ben alakult társaság alapította. Tanfolyama 3
év, melyből az első kettő, a hajós és kereskedelmi ismeretek közös alaptanaival
foglalkozva, közös előkészületi szakképen tekintendő. Az első két évben hajós
és kalmár együtt neveltetnek.
Tantárgyak az első évben: róm. katolikus vallás (a nem r. katolikusok
maguk költségén tartoznak vallásbeli oktatást szerezni), szépírás, elemi
számtan, szabadkézi rajzolás, olasz-, illir-, német-nyelv, általános földrajz,
hajdankori történelem,
A 2-ik évben : r. kat. vallás, a hajózat s kereskedelemre
alkalmazott számtan, betűszámvetés, mértan, földrajz, közép s újkori
történelem, természettan, szépírás, olasz, illyr, német s francia nyelv,
szabadkézi rajzolás és színezés.
A 3-ik évben a hajós és kalmár elválnak, s külön tanulják
illető szakmáikat. A hajós osztály tantárgyai: r. kat. vallás, háromszögmérés,
hajózástan (a hajóvezetés elmélete), hajókezelés (a hajóvezetés gyakorlati
része), olasz, illyr, német, francia nyelvben kereskedelmi irály, hajózást
illető politikai rendszabályok, természettan (különösen a tüneményekről),
erőműtan a hajókezelésre alkalmazással, hajózási s kereskedelmi történelem,
hajózási, kereskedelmi és váltójog, egészségügyi törvények. A kereskedelmi
osztály tantárgyai: római katolikus vallás, könyvvitel, kelmeismeret, banküzlet
s egyéb kereskedelmi és váltójog, a hajózás és kereskedés története, természettan,
olasz, illyr, német, francia nyelven kereskedelmi irály…
Akik az angol nyelvet, zenét, táncot vagy úszást akarnák
tanulni, különdíj mellett ezekben is kellő kiképeztetést nyerhetnek. Az intézet
igazgatójának Conte de Domini Vince tanár tudományossága s kétséget, mint
kivételt nem tűrő jelleme a legkielégítőbben kezeskedik. Ö a velencei királyi
haditengerészeti akadémia növendéke s később segédtanára, majd a fiumei királyi
kereskedelmi tengerész akadémia rendes és nyilvános tanára.
1861. 31. 365. Az országos
tébolyda Budán, a Lipótmezőn. Az
országos tébolyda Buda város határán, az ennek regényes hegyei közé vezető út
mellett, a várostól mintegy félórányi távolban fekvő Lipótmezőn épül. Szép,
nyílt tere ügyesen és célszerűen szemeltetett ki ez intézet helyiségéül. A terv
szerint az épület két emeletből, s egy földalatti osztályból (souterrain) fog állni.
Fő homlokzata homorú vonalban, az uj országúttal keresztben, Budavár felé lesz
fordítva. 14 épületi osztályra, 5 udvarra s több külön kertre fog oszolni…Az
első homlokzat osztálya a „gyógyintézet" számára van rendelve. Ide azon
betegek jönnek, kiknek felgyógyulásához még van remény; a hátulsó részben lesz
az „ápoló-intézet" azon szerencsétlenek számára, kik menthetetlenül el
vannak veszve, kiknél a lélek örök éjbe süllyedt, de testük folytonos ápolást s
felügyeletet igényel. A háttérben lesz a harmadik osztály, a „dühöngök"
számára, kiknek osztálya úgy van elrendezve, hogy a betegek tombolása a gyógyítás
alatt levő többi betegeket ne háborgathassa.
AZ
ORSZÁGOS TÉBOLYDA BUDÁN LIPÓTMEZÖN. (Zettl Lajos mérnök terve szerint.)
A fürdőhelyiségek föld alatt lesznek,
hogy a többi épületeket ne zavarják s a világosságot felülről, üvegablakokon át
nyerik. A zuhanyozót és a gőzfürdőt, valamint az egész épület számára
elfogadott légfűtés eszközeit az e részben jeles nevet kivívott hazai
iparosunk, Dobos Ferenc készíti.
Az intézet gyógy- és ápolási
osztályának legnagyobb része szegényebb sorsú elmebetegek ingyen tartására van
szánva; a fizetők számára csak csekély rész fog fenntartatni. Egyelőre 500,
mindkét nemű elmebeteg ellátására történik a fölszerelés. Az intézet élén egy
igazgató áll, kinek mindig orvosnak kell lennie. Az orvosi személyzet áll egy
fő- és négy másodorvosból, kiknek lakásai a betegek termei között célszerűen
lesznek elosztva. Nem orvosi tisztviselők, segéd-és szolgaszemélyzet fognak
kellő arányban alkalmaztatni.
1861.32. 323. Paraszt-lófuttatás
a pesti gyepen. A lóversenyek, a jelenkornak ezen olimpiai
játékai csaknem mindenütt egyformák, az angol szokások vannak elfogadva. S
szokásokat úgy az urak, mint a lovászok, nemcsak a lovaglási módban, de még a
ruházatban is majd mindenütt utánozzák. Jellemző különbséget csak akkor veszünk
észre, ha a futtatásban a köznép fiai is részt vesznek. Ez eset pedig a
paraszt-lófuttatásoknál szokott előfordulni, hol a nép fiai nemzeti
sajátságaikat, eredeti lovaglásmódjukat tartózkodás nélkül érvényesítik. Másképp
üli és sarkantyúzza lovát a magyar, másképp a lengyel, s mind a kettő ismét
másképp, mint az angol. A lovászruhát a nemzeti viselet váltja fel, a
paraszt-lófuttatást festőibbé, érdekesebbé teszi; azon megszorítás pedig hogy e
versenyben csupán azon országbeli lovakon lehet részt venni, hol a futtatást
tartják. Ezen megszorítás a versenyt mintegy nemzeti becsületbeli dologgá, vagy
legalább nemzetgazdászati üggyé emeli, minthogy köztudomás szerint, ezen
futtatások valódi célja: hazai lófajok nemesítése. Az idei futtatáson a „mezei
gazdák díjára" csak hárman versenyeztek. Volt még ezeken kívül egy
negyedik is, kit azonban a versenyzők közé nem lehetett számítani, mert lova két
ízben is elhagyta a pályatért s így többé szó sem lehetett róla, hogy társait
utolérje; pedig egész valószínűség szerint ez lett volna az első nyertes. Az
első díjat (100 ft.) Szeleczky. a másodikat (75 ft.) Pauer, a harmadikat (25
ft.) Szeipek nyerte el: a mi nem igen nagy dicsőség, midőn annyian vannak a
versenyzők, hogy mindegyikökre jut egy-egy díj, s így mindegyik győzelme
bizonyos. Csak azt sajnáljuk, hogy a „mezei gazdák díjára" oly kevesen
versenyeztek, holott kétségtelen, hogy a lóversenyek dicső alapítója a fősúlyt
a mezei kisebb gazdák lovainak javítására helyezte. Ennek oka többek véleménye
szerint a lehető kárral arányban nem álló díjak csekélységében keresendő,
melyért, mint úgyis bizonytalanért, nem mindenki kockáztatja éppen a legjobb
lovát.
Költemények. 1858.
– 1861.
Ács Károly
Apáthy Elek
Apáthy Kálmán
Bajza Jenő
Barsi József
Benedek József
Bonyhai Benjámin
Bonyhay József
Boruth
Börzöli Gábor
Csapó Kálmán
Csávolszky Lajos
Csermelyi Sándor
Csengei Gusztáv
Czelder Márton
Dalmady Győző
Delényi
Dózsa D
Farkas Albert
Farkas
László
Fejes István
Feleki
Miklós
Györy Vilmos
Herepei Ottó
Hory Farkas
Huba
Hunyady Ferenc
Illésy György
Jámbor Pál
Jánosi Gusztáv
K…. Béla
Kormos Béla
Koródy
B. Sándor
Kovács Gyula
Könczöl János
Kulilfay Ede
Kunsági
Linczi
Károly
Lisznyai
Kálmán
Losonczy
László
Marikovszki Gábor
Mártonffy
Ignác
Medgyes Lajos
Mindszenti
Gedeon
Nadányi Imre
Nyilas Samu
Ormódi Bertalan
Pájer Antal
Pap Gábor
Sal Ferenc
Somogyi Ignácz
Soós Miklós
Szabados János
Szakál
Lajos
Szalóczi
Bertalan
Szász Domokos
Szász Gerő
Szász Károly
Szemere Miklós
Szolga Miklós
Szűcs
Márton
Tamásfi
Gyula
Tihamér
Tóth Endre
Udvardy Vincze
Varasdy Lajos
Várady Gusztáv
Varga Gyula.
Vécsey Sándor
Vértesi Arnold
Vida István
Vida József
Virághalmi
Vörös István
Zajzoni
Zilahy
Imre
Zilahy Károly
1859. 52. 614.
Ács Károly: Burcsel dombja
Román népballada.
Egykor ünnep alkalmával
Fölkelt a szép nap pompával,
A világot fölvidítja,
Arany fénnyel elborítja.
A harangok zúgtak, búgtak.
A tornyok csakúgy inogtak,
Tajtékoztak a paripák,
Zablájukat, amint rágták.
Zászlók
keltek, s fönn lobogtak,
Majd
egyszerre meghajoltak,
Mert
egyszerre föltűnt és jött,
Mint
másik nap úgy tündöklött
István,
a nagy fejedelem,
Kit
még meg nem győzött le ellen,
Gyorsan
felült a lovára,
Sok
kísérő ment utána…
A románra vasat vernek,
És Vaszlujba elkísérték,
S a vajdához elvezették:
Ne félj
semmit, jó románom;
Mondd meg
neved, azt kívánom.
Nem
félek, mert szívem román;
Nem
félek, mert te vagy vajdám,
Te
vagy István fejedelem,
Kinek
földön párja nincsen,
Én
meg Burcsel solymász vagyok
Háborúkban
forgott bajnok…
1860.
6. 63. Apáthy Elek: Mért homályosul el?
Mért homályosul el a nap, mért nem ragyog mindég?
Mért az öröm szíveinkben olyan ritka vendég?
Alig villan meg egy sugár, boldogság sugara,
Már is búfelhőbe borul a szív láthatára.
Mért nincs mindig kies tavasz, mért nincs mindig rózsa?
Mely kinyílnék. ha érintené hajnal édes csókja!
Elhervasztja a forró nyár a sok szép
virágot,
Melyeket az ifjú, élte szép tavaszán ápolt.
Elsötétül a természet, ha lehunyt a nap már,
Csak a messze hegyormokon ragyog egy két sugár.
Elborul a szív határa, ha lehunyt hő napja:
A szerelem, melytől szívünk üdvforrását kapja.
És ha minden tovaillant, minden, mit szerettünk:
Egy sugár a
boldogságból ragyog még felettünk.
E sugár a jövő élet világító fénye:
A szívnek elhalni soha nem tudó
reménye!
1860.
46. 554. Apáthy
Kálmán: Visszatekintés
Mint a vándor, aki messze útra indult,
Még egy pillantást vet szülői földére:
Visszanézek én is, fájó sóhajtással,
Szomorún általélt múltam idejére.
Kietlen a vidék, amit ottan látok,
Nincsen egy árnyas fa, hol
megpihenhetnék;
Nincs üdítő forrás, mely oltaná
szomjam;
Örömim forrását bú s gond betemették…
Meghozta az aggkor a kebel nyugalmát,
Mint meghozza majd a sírnak hosszú
álmát.
Nincs már semmi többé, nincs mit
elveszteni,
Nincs miért lehetne könnyeket ejteni.
Nem is kívánok már a sorstól egyebet:
Emlékoszlopait nekem, oh ne ossza!
Csak egy-két jó ember adjon ily
sóhajtást:
Jó ember volt
szegény, az Isten nyugossza.
1860. 49. 594. Bajza Jenő: A
visegrádi rom
Verőfényes szép nyári délután
A hegy lábánál mélán álltam én,
S a csúcsra, hol Visegrád romja áll,
Szemem szorongó szívvel fölvetém,
S a barna,
hallgató falak között
Nagy búsan ült
egy aggott, vén fiú,
Ősz fürjeit,
barázdás homlokát
Köríté
hervadt, sárga koszorú…
Vén, korhadt törzsből ifjú sarj fakadt,
Amott magán szép fürtös lombú fa,
Kettős ágát karokként tárja szét,
Miként, ha égre felkiáltana.
Töve körül nagyot nőtt a fenyér.
Hogy is ne? hisz földét vér áztatá,
Ártatlan vért ontott az ádáz kéz
Zách Klára ifjú vére hullt reá!...
A lenge múltra
épít hűbb jövőt!
De hah, én
látlak tégedet, uram!
A kéz tied,
mely onnan int felém,
Ez biztatás, nyugodtan
távozom.
1858. 32. 374. Barsi József, Magyar
gazdasszony
Legyen tavasz, legyen tél,
Feleségem korán kél:
Azért arca oly piros
És beszéde oly okos.
Legyen nyár,
vagy ködös ősz,
Feleségem maga
főz,
Azért levesem
ízes;
Gulyáshúsom oly
tüzes…
Nem kell neki
aranylánc,
Vásár,
nagyház, pompa, tánc,
Mulatsága:
gyermeke,
Nyája, kertje,
éneke.
1859. 5. 67. Benedek József: Farsangi dal
Lakodalom, lakodalom,
Félre minden aggodalom!
Muzsika-szó, rézcimbalom,
Ez az igaz lakodalom.
Táncra fiuk, táncra lányok,
Vígat húznak a cigányok,
Ide hozzám, édes
rózsám
Halld! most húzzák
az én nótám.
„A szerelem, a szerelem."
Gyere babám, járd el velem,
Nagy a kedvem, mint szerelmem,
A melyet te gyújtál bennem…
1861. 24. 278. Bihari Péter. Csokonai
Vitéz Mihály emlékezete
Félszázados hant őrzi hamvait,
Nevét beszéli a nemzet máig.
A szív elporlott, édes énekét
Dalolja még az élő nemzedék.
Az agy kihalt világa bús, sötét,
Eszméi áttörik sírtömlöcét.
Tündöklő lelke védő szellem gyanánt
Ölelve tartja a féltett hazát;
S míg ön-súlyát a honfi keble érzi,
Borongva jár, népének sorsa vérzi,
S ha a remény
egy fénysugárt lövell,
Derült arcával
itt van ő közel…
Még hallatszik, nem, az nem is lehet,
Oly ifjú volt, még mennyit élhetett.
Néma a lant, a költőt sir takarja,
Ezreknek szánó könnye ömlik arra.
Ki gazdaggá, naggyá tett volna minket,
Megfosztja a sors tőle nemzetünket.
Ki századoknak irt, munkálkodott,
A dalnok, rég érzéstelen halott,
Csak
halhatatlan lelke érzi, látja,
Midőn sírjánál
áldozik hazája.
1858. 20. 229. Bonyhai
Benjámin: Aki mint vet, úgy arat
Dicséretet nyert költői beszély. JELIGE: Tanítsd a gyermeket is, az ö útjának
módja szerint. Még mikor megvénül is, el nem távozik attól.
Példabeszédek
K. XXII r. G. v.
*
Példák tanítanak, példákból tanuljunk,
Míg lehet, mindig a más kárán okuljunk,
Szülők, ifjak; ím e tükörbe nézzetek,
S ebből tanulságos képre ismerjetek.
I.
Kétlaki Pál híres gazda Félkeréken,
Ő hozzá fogható nem volt a vidéken,
Mint kékbeli ember magát rátartotta,
Bíró — hogy még sem lett — nagyon bosszantotta…
XII.
Kétlakiék most
már szörnyű bubán voltak,
Midőn ily
tömérdek csapásra gondoltak:
Vétkes és
gondatlan hibájukat látták,
Bűnöket jó
atyjuk irányában bánták.
Kétlakit a
lelkiismeret furdalta,
Sem éjjel sem
nappal nyugtát nem találta…
1859. 30. 350. Bonyhai Benjámin: A szegény béres
Népdal.
Hajszás
ökör harangja szól messziről,
Sugár
legény dalol szeretőjéről,
Nagyot
kondit ostorával mentébe,
Hogy
jöjjön ki a rózsája elébe.
Szépen
süt a holdvilág már az égen;
Elhúzták a takarodót is régen:
Hajh! de babám még az utcán
sepreget,
Mert csak szombat este láthat
engem…
1858. 47. 554. Bonyhay
József, Az ördög árka
(Székely
népmonda.)
Hol a Kis Küküllő, mint egy ezüst szalag,
A Szent-Demeteri völgyet végig folyja,
Mogorva hegytetőn várrom áll merően,
Mintha szebb időknek síremléke volna.
Hosszú árok vonul a vár közelében,
Sok század viharja zúgott el felette;
Melyet a történet kutatni kifáradt,
Eredetét a nép ily regébe szőtte….
Gúnykacajra készült e szóra Balázsi,
De mintha a kacaj ajkán fagyott volna,
Megnémult, az ördög ott állott előtte,
S lángostort emelve hatalommal szóla:
Itt a szép palota, tiéd az Balázsi!
Élj, uralkodj benne! de hogy el ne feledd,
Hogy adósom vagy, hogy munkabér fejében
Nekem ajánlottad fekete lelkedet.
Gyere velem, ekkor megragadta kézen,
Oda fogta szépen egy tüzes ekébe;
Pattogó ostora, mint szikrázó kígyó,
Lángköröket irt az éjjeli sötétbe.
Rám kerülhet a sor, gondola Nyujtódi,
Kiosont a várbél, s vissza sem tekintve,
Elment, elbujdosott a széles világba,
Szívében félelmet, s bűnbánatot víve.
Ott szántott Balázsi; pattogott az ostor,
Hosszú széles árok húzódott nyomában;
Végre megelégli a tréfát az ördög,
Majd folytassuk, úgymond, holnap éjféltájban.
És szavát tartja az alvilág királya,
Jött a várhoz minden istenadta éjen,
Meg ne ölje —
mond — az unalom szolgámat,
Hát ekébe fogta, és szántatta mélyen.
Így képződött az a hosszú széles árok,
Mit Ördögárkának nevez a nép ajka;…
1859. 14. 158.
Boruth : Anjou Hedvig
Bíbor trónon, hófehér ruhában,
Beteg virágként lehajtva fejed
Miért, miért sírsz bánatos királynő,
Mi kín emészti fájó kebledet?
A régi bú, a régi szenvedés
Itt is szívedbe vágja körmeit?
Avagy tán csak e csillogó arany
Káprázatán fakadnak könnyeid?
Ah mennyi fény! minő gazdag levél!
Vagy hát a fénnyel itt is nő az árny?
Bíbor trónon, hófehér ruhában.
Miért, miért sírsz
szép királyleány…
Atyám vitéz
volt, nagy Lajos király
S Lengyelhon
trónját szerzi meg nekem.
Oh mért nem
kunyhót, egy kicsi kunyhót
Édes hazámban,
szülőföldemen?
Mert nem volt elég megszerezni, nem,
Énnekem kellé azt megvenni még.
Megvenni drágán, és megosztani
Jagellóval a trón és szív felét…
1861. 27. 315. Börzöli
Gábor. Aratáskor
Forróan süt a
nap a földnek színére,
Lábam alatt a
föld pora csakúgy éget;
Itt már az
aratás, megért a gabona,
Ropognak a
sarlók, rakják a kepéket;
Tenyérnyi
felhő sincs sehol az égkörig,
Talán kigyúl a
föld, ha meg nem öntözik…
Maradj az éjben, ha ábránd barátja vagy:
Mindent, mi földi nyűg, a lélek itt lehány,
A holdvilágnál
oly varázs-báj a mező,
Mint
lámpafénynél a szendergő szép leány!
Pásztortűz, nyájkolomp
kongva-kong — int, maradj!
S halld a mező nyelvét „pitypalatty! pitypalatty!"
1860. 3. 27. Csapó Kálmán: Fráter György
Letört az árboc, s összecsapnak a
Rontó hullámok drága hazánk felett;
Sötét felhők rejtett villáma
Eltöröli nagy idők munkáit.
Ledőlt a véd, mely annyi viszály
között
Óvá nagy lelke égi erőivel,
S ha megszólalt a vész sirálya,
Elvezeté a vihart hónáról.
Világolt napként, rémletes éjeken,
Ravasz cseleknek szórt kelevészi közt
A népnek atyja béke napján,
Büszke vezére a harc zajában.
Ha vész borongott a haza terein,
Gyűlölség, ármány, tettre vezette őt
S kiket vakított földi fénye,
Tetteiben ragyogott eléjük.
Honáért élni volt heve lelkinek,
S habár nem érté törpe jelenkora,
Tűrte gyanúit, átkait és
Szórt köveit fogadja jótéttel.
Lehunyt a hős, s jutalma babéra volt,
Mely ön vérével fonta körül fejét;
Le nem tőré idők tusája,
S összerogyott
orozok tőrétől.
Pihenj, emléked el nem enyészik soha,
Habár a sírok éje fedezzen is
Nagy tetteidnek láng ereje
Ezredeken ragyogón világol;
S a béke-nemtő hantjaidon lebeg
Öröklő áldást kérve egekbe rád:
De a pártok tépett hazája
Megsiratja keserűn halálod.
1860.
110. Csapó Kálmán: Hattyúdal
1860. 418. Csávolszky Lajos: A száraz fa
Elhagyott az
utas, elhagyott a pásztor,
Nem jő feléd
senki
Messziről, ha
meglát, kikerül a vándor,
Hej! pedig szívesen
jött ő ide máskor
Magát
kipihenni.. .
Nem megy feléd senki; a madár se
száll rád,
Mintha az is félne,
Hogy az a száraz gally, a melyre most
rászállt
Nem adhat már neki biztos helyet,
szállást,
S összerogyik véle.
De ne átkozd sorsod, a jelen ne bántson,
Nyugodjál békében:
Ez mindenki sorsa ezen a világon,
Aki jót tett egykor, hasonlót ne várjon,
Ne reméljen érte
1859. 15. 170. Czelder Márton: Megnyugvás
Itt vagy, elérkeztél édes valahára,
Megfáradt keblemnek zajgó hullámára,
Szelíd megnyugvás;
Pihenj, pihenj meg itt,
Mint mennyben a hála,
S epedő sóhajtás.
Oly régóta várom, hogy keblembe jöjj
el,
S vérező sebeit gyöngéd kezeiddel
Bekötözgesd lágyan;
Hogy mint mécsvilág a
Vihar zúgásától,
El ne hamvadjon még
Nehéz fájdalmában.
Tenger volt keblem, vad hullámzó
tenger
Bőszült viharokkal, romboló
szelekkel,
S hányatának rajta,
Vágy, remény, szerelem
Mint tört vitorlájú
Süllyedező sajka…
1860. 455. Czelder Márton: Hazajöttem
1858. 2. 14. Dalmady Győző, Az idegen hajlék.
Tavaly még hat ökör járt ki udvarából,
Már messziről kitűnt csinos fehér háza;
Hosszú karjaikkal, a fehér akácfák
Annyi szeretettel borultak reája!
Vermei, pincéi nem szenvedtek hiányt,
Meg-meglátogatták vidám, jó emberek;
S mint a kicsi csermely, mely dalolva vész el,
Napjait úgy érzi eltűnni az öreg.
Mikor a nap
reggel oly gyönyörűn ébred,
Nem véljük,
hogy este fergeteg is lehet;
Boldogsága csúcsán
megsűrűsödnek
A sors
csapásai a jó öreg felett.
Mik annyi reménnyel
töltötték el szívét,
A szép
vetéseket, jégzápor veri el:
Szerény
hajlékának ijesztő lángjától
Világos lett
szerte a mogorva éjjel…
A verem, a
pince tele lesz még ne félj,
Jó barátok
között oly szép lesz az élet!
Nagy orvos az
idő, begyógyít az mindent,
És a levert
család újonnan föléled.
A jövő oly
szépen mosolyog feléjük,
Biztató sugara
annyi vonzót mutat;
Olyan sötét,
rideg körülöttük az éj,
És mégis az
adja legszebbik álmukat!
1858. 45. 531. Dalmady Győző: Az első tánc
Egy kis falun mentem végig,
Az út mellett fehér házak.
Vasárnap volt. A kapuban
Piros arcú lánykák álltak.
A kis falu
közepében
Vígan zengett
a muzsika;
Hordta a bort
a korcsmáros.
Hangzott a dal:
„ica rica!"…
Egyszerre a kicsi harang
Megszólalt a falu felett:
„Bocsásson kend, harangoznak,
Nem is tudtam, hogy este lett."
Nem is tudta,
hogy este lett,
Oly szép volt
így szemlesütve!
Ránézett a
deli legény,
S piros hajnal
gyúlt fölötte.
1858. 52. 614. Dalmady Győző: Pásztortűz
„Elmerengek
gondolkodva gyakran „ Petőfi.
Egy pásztortűz, egyéb semmi!
Köröskörül minden halva.
Oly jól esik elmerengni
E fekete éjben rajta!
Fel-fellobban közbe-közbe,
Mint mikor egy villám gyúl ki;
Kik lehetnek körülötte:
Hogy nem hagyják kialudni?
Olykor egy-egy fájó dal jár
Keresztül a messzeségen;
Hallgatózom, vége van már!
Hova tévedt a sötétben?
Komor az éj és hallgatag,
A vihar rég lenyugodva;
E hang maradt belőle csak:
Szárnyának egy kihullt tolla!...
Az a tűz is hamvad, hamvad,
Felednek rá többet tenni;
Még egy végső mozdulat csak.
És azután semmi, semmi!
1859. 7. 74. Dalmady
Győző: E fekete romok
E fekete romok idefenn a hegyen
Századokat láttak születni és halni!
A királyi folyam, mely alattuk megyen,
Visszaemlékezik és zokogva hal ki.
Leülök egy kőre, és elgondolkodom,
Valamikor a nap innen emelkedett!
A természet rendje megváltozott
nagyon,
Most az éj választja fészkéül e
helyet.
Hallgatnak a falak, a terem oly üres!
Csak a szellő jő, megy, föl-alá
untalan;
Minden bokrot megráz, minden zugban
keres,
Azután följajdul, hogy minden odavan!
A dicsők, kik régen porladoznak
immár,
Fel-f'el látogatnak éjenként e
helyre;
Az ő sóhajtásuk a szellő, mely itt
jár,
Ő utánuk kérdez, síró hangja egyre.
Görnyedez a fűszál, átkos itt az
élet!
Csókolja a követ, tiporja össze már!
De a kő nem érez, önmagába mélyed,
Sötét gondolata századokat bejár.
Hajdan a dicsőség sugarában égett,
Most gazban, piszokban kell henteregnie;
Iszonyú gondolat, iszonyú ítélet!
Minden óra jöttén feketébb lesz bele…
1859. 242.
Dalmady Győző: Dal a huszárokról
1859. 30. 350. Dalmady Győző: Emlékezés egy zivatarról
Gyermek
voltam, de jól emlékezem
A
viharra, mely akkor dühöngött.
Most
is látom az iszonyú tusát,
Mely
megrázta az egész földgömböt.
Apám,
anyám gyakran mondogatták,
Hogy
ők ilyen zivatart nem értek,
Mintha
minden összebeszélt volna,
Föllázadt
az egész természet.
Egy szellővel kezdődött a nagy
harc,
Bár fellegnek nem látszott még
nyoma;
A fuvalom enyhületet hozott,
Fű, fa éledt, amerre vonula….
Rettentő
volt a bőszült küzdelem,
A pokol
is fölijedett rája,
A
sötétség valamennyi réme
Megjelent
ez iszonyú csatára.
Azt
hinném, hogy álom volt az egész,
De
szememben nehéz könny ragyog;
Nyomor,
ínség, kétségbeesés volt,
Mit e
vihar maga után hagyott;
Mikor
elmúlt, mint egyébkor szokott,
Nem
tűnt se nap se szivárvány elő;
Komor, sötét maradott a látkör,
Esett, esett sokáig az eső!
1859. 45. 530. Dalmady Győző: Zengjek-e dalt?
Zengjek-e dalt szerelemről?
Mi az a szerelem?
Az ifjú szól a leányhoz:
Leszel-e hitvesem?
És a leány hozzá megyen,
Nem kérdi meg szívét;
Van aranyom, szól az ifjú
És ami van, tiéd?..
Zengjek-e dalt
a hazáról?
Oh, ne kísérts
uram!
Ki értse meg?
ki fogja föl,
E nagy szóban
mi van?
A borostyán
dicső helyén
Tüske, dudva
hajtott;
Kedvem volna
falhoz vágni
Ezt a hitvány
lantot.
1860.
32. 382. Dalmady
Győző: Itt akarok élni, halni
Itt akarok élni, halni,
Itt legyek csak boldog,
Ez a föld az, melyet én is
Magaménak mondok.
Ha kimennék egykor innen,
Nem jöhetnék vissza,
Megölne a semmiségnek
Tébolyító kínja.
Ide van a gyökér ásva,
Mely életet adott;
Apáimé a por, hamu,
Miken lábam tapod.
A hármas hegy, a négy folyam
Fiának vall engem;
Egy vagyok a milliókban
S a milliók bennem…
Itt akarok élni, halni,
Enyém e nép, e föld;
E gondolat boldogsága
Mind a sírig betölt.
Bár szemeim nem láthatják,
Nem sejti a lélek:
Meglelem itt határait
A nagy mindenségnek.
1860.
51. 618. Dalmady
Győző: Verseny
Ki az, aki elfáradt
Az eddigi munka alatt?
Ki az, aki nem érezi,
Hogy most jő még a feladat?
Kik kősziklát döntöttünk ki,
Hogy feljussunk eme helyig:
Megállít-e a meredek,
Mely előttünk emelkedik?...
1861. 14. 161.
Dalmady Győző: A magyar korona gyöngyei /képpel/
A szent ereklye, mit a századok
Egymás kezébe féltőn adtak át,
Visegrád és Buda ormairól
A fél világra szórta sugarát.
Hol e történet minket emleget
Ragyogása verődik vissza ott;
Mert isteni intésből lett miénk,
Rajta az ég kegyelme nyugodott.
A merre a négy folyam tovazúg.
Vágy kapta meg titkon a népeket,
S a koronának áldásaiban
Mindegyikük osztozni sietett.
Gyöngyeihez a fényes gyöngyöket
Fölvette a megáldott korona,
S az összeforrott
sugarak alatt
Millióknak derült föl nappala…
A sötétség, mely csúszva jő felénk,
Meg fog döbbenni sugaraitól;
A felmutatott szentség, lesz majd az.
Mely előtt a haramia leborul.
1861. 42. 494.
Dalmady Győző: A történet olvasásakor
Forgatom a történetet,
Minden lapja vértől pirul.
Olvasok a magyar nemzet
Világrázó harcairól.
Mintha látnám a kardokat,
Róluk a vér idecsepeg,
Azért olyan piros e könyv.
Mert minden csepp itt gyűle meg.
Óh, drága
könyv! Alig merem
Érinteni
lapjaidat!
Szentségtartó,
mit kinyitni
Csak imádság
között szabad!...
Óh hazám, a szabadságért
Sokszor ontod már véredet,
Fog-e csak egy tiszta lapot
Felmutatni történeted?
Minő lesz a közeljövő?
Vizsgálom a fehér lapot,
S ím vörös fényt vetnek reá
A föllebbent véres lapok!
1860. 47. 566. Delényi : Vörösmarty
halála évnapján
(Emlékezés
1855. nov. 19-re.)
Hol van
koszorútok, lelkes honleányok!
Hol van könnyetek,
ti lelkes honfiak!
Ős nagyságotokról
zengett ő, virágot
Érte, s néma
könnyet, mint nagy honfinak.
Hisz hányszor
hullattok könnyet szemetekből,
Pedig annak
nincsen annyi érdeme.
Most, mely szívetekről
jő, mutassátok föl,
Gyémánt-drága
lesz az, bár könny a neve…
Élünk, újra
élünk négy folyónk partjánál,
Honfi-vállat vetve
vállnak, haladun;
Mégis búsan
állunk az ő mély sírjánál,
Hisz nem érte
meg, hogy föléledt honunk.
Búval szállt a
sírba, teste meg volt törve,
Ámde lelke
nem; hisz az nem is lehet,
Hogy, ki
milliókat biztat a reményre,
Egyedül legyen
csak kétségbeesett…
1858. 41. 483. Dózsa D: Szabadban
Nézem a tetőről a kitárt vidéket,
Aranykalász hinti végig a mezőket,
A rét, mint zöld fátyol
Habzik a térségen tarka virágokkal,
Illatos lég vegyül a madárdalokkal
S a patak vígan foly.
A munkás ifjúság, s vidám leány sereg
Csoportokba gyűlve játszódik és cseveg,
Ott az ő pályája,
Egymásban a
földész a hű segedelmet,
A rokont, barátot,
s szíve a szerelmet
Könnyen
feltalálja...
Hányra hintettek sárt akit isteneltek
A közvéleménnyel sáfárkodó lelkek?
Hányan elhalának,
Kik gyakran magasztos célért küzdődének ?
Áldozatok lettek, kínhalált türének
Honfiak, királyok!
Oh nép! a te boldog egyszerűségedben
Dicsérve az Istent, élj elégedetten,
Érezd boldogságod.
Élted annál
tisztább medren folyó patak,
Annál kevesebb
vész bántja nyugalmadat,
Minél szűkebb
vágyod!
1860. 39. 466. Farkas Albert: Megint
úgy lesz, mint volt régen
…Ifjú hölgyek, deli szüzek
Enyelegnek, tréfát űznek;
Kebleiket váll takarja;
Sebten ver a szív alatta;
Az a váll meg az a párta
Talán ezt az időt várta?
Gyöngy a pártán, gyöngy a szemben;
Vajon melyik fénylik szebben?
Úgy megcsillog örömében:
Mintha csillag volna épen.
Megint úgy lesz, mint volt régen.
Széled az éj lomha szárnya,
Fölrebben a hősök árnya.
Érc megzörren, szív megdobban;
Erezni kezd jobban, jobban;
S mintha volna, mintha lenne
Szebb jövendő tükre benne:
Dalosabb a szózatos fa;
Dallamát a sejtés hozza;
S úgy elzeneg örömében,
Oly édesen, olyan szépen.
Megint úgy lesz, mint volt régen.
1861. 12. 134.
Farkas László. Visszaszállott madarak
…Jertek vissza újra rakni fészket;
Vagy a régit tisztogassátok meg.
A tavasz már többé el nem veszhet,
Mely reánk jött s rátok éltetőleg.
Szálljatok föl, fól az égnek
Háladalt rebegve,
S esdve szépen: e tavasznak
Vége hogy ne lenne.
1859. 31. 362. Fejes
István: Égett falu
Néma és hallgatag a falu, mint egy sir,
A nép csakúgy lassan beszélget most benne.
Csöndesen rakosgat a puszta udvaron,
Itt-amott egy ember,
És a munka közben
Sűrűen felsóhajt s feltekint az égre.
Feltekint, oda néz, oly hosszan, oly mélyen.
Pedig mit ott keres, nem látja szemével….
Mindenütt a földig összeégett házak,
Itt-ott áll egy kormos, félig roskadozott fal
Széna, szalma-féle alacsony tetővel;
Az is csak úgy hányva
Van még most reája,
Hogy dacoljon, ha bír, esővel, viharral.
Kapu, kerítés nincs, egész falu, utca,
Égett gerenda-fák széjjelszórva rajta…
1859. 48. 566. Fejes István: A természetben
Hosszú, unott
napok, szememet megszállja
Gondolatim
sötét borzadalmas árnya;
Azon
gondolkozom: mily csekély az élet.
Kivált, ha az ember
jobbat nem remélhet,
És e csekélyhez
is mennyinek van gondja
(Pedig ezer
rész is egyét meg nem toldja)
Gondja,
osztozása civódó perekkel,
S gyermek
atyja mellett nem él szeretettel….
Fenséges természet, lelkem szabadsága!
Mit vigyek templomod égi oltárára?
Gondolatom, mely csak homályos, emberi,
Szárny-szegve hull viasza, nem tud megérteni!
De érzem, hogy egyezer kielégít tégedet
Benned élő szívem, mely most hisz, remél szeret!
1860. 86. Fejes István : Thury
György
1861. 15. 170. Fejes István: Vihar előtt, vihar
alatt és vihar után
— Allegória. —
Éget a nap vakmelegével,
S
tikkad a fold szörnyű hevében;
A
hegyi források apadnak,
Dús
erei földbe szakadnak,
Mint
a könnyár benn a kebelben
S megreped
a föld a teherben….
Reng,
nyög a föld, dúlja a villám,
Zúg a
vihar, kábul a hullám
A
vizeken s ördögi táncba'
Nagy
tetemét úgy veti, hányja!
Szétszakadoznak
a vitorlák
És a
habok mélyre sodorják
A
lebegő, gyönge hajókat,
S
őrli az örvény a futókat,
Rettenetes
„jaj" kel e közben
Mindenfelé
a levegőben.
Reng,
nyög a föld, hull az özönlő
Záporeső,
omlik a felhő
S
hömpölyög a lezuhanó ár
Tengere
a sík, deli rónán.
Bőgve
futnak széjjel a barmok…
Drága
hazám! Sorsodat értsd meg:
Nyitva
a természet előtted!
Itt
az igazság, hol az Isten
Dolga
előtted rejtve nincsen.
1861. 506. Fejes István: Nap leáldozásakor
1858. 36. 422. Feleki Miklós, Mihály bácsi
Teringette fa szekere!
Mihály bácsi, legyen esze.
Ne mászkáljon minden éjjel
Házán kívül szerte széjjel;
Az alkalom tolvajt csinál,
Tudja kend a szólásformát
Vigyázzon: mert orra alá
Reszelik otthon a tormát.
A rossz világ azt beszéli,
Nem beteg a szép menyecske
Mihály bácsi mégis maga
Hozz' az
orvost minden este.
Nagy bolond
kend, Mihály bácsi
Nem segít itt
a patika,
Túljár a kegyelmed
eszén
Hét országgal
a praktika.
Ha elfogja a
szédülés,
Vagy a szívgörcs,
csak szaporán,
Csak szaporán eret vágni,
Kell is ahhoz nagy tudomány?...
A jelen is oly szomorú!
Hát ha még a jövőhöz ér?
A mint ígyen tépelődik,
Betoppan a kertbe Örzsi
„Gazda uram! gazda uram!
Tessék hamar előjönni."
,,Mi bajod van
lányom, Örzsi?
No de szólj hát, mennydörgette!"
„Szökni akar az asszonyom,
Már mindenét összeszedte."
„Szökni akar? jaj, de későn!
Jó hírt hoztál
lányom, Örzsi
A legjobb hírt, gondolod, hogy
Nem fog többé visszajönni?
1861. 37. 434. Györy Vilmos: Forgách
Balázs
(Ballada
1385.)
Nagy tervet forralnak
A királyi házban;
Ki legyen úr immár
Magyarok honában?
Gyönyörű szép ország!
Meg kell mindent tenni,
Félénknek, gyávának
Nem szabad itt lenni.
,Vágd csak fiam, vágd Forgách.
A tied lesz
Ghymes és Gács!'…
Forgách Balázs étekfogómester /1350/ wiki.
1859. 27. 314.
Herepei Ottó: Révay sírján
Árnyékot adjatok, falombok,
A fáradt vándor kis sírjának:
Pihenje ki egy élet átkát.
Mit korcs-fiak reá dobálnak.
Besüllyedt sírod régi őre:
A fakereszt, s a fájdalom.
Egy durva kor fájó emléke
Nagy életed, s e kis halom…
Azért volt
élte balszerencsés,
Hogy átvevé a
nemzet átkát,
S feláldozván
saját derűjét
Oszlatá el a
hon homályát.
Láng-szellemével, sas-szemével.
Egy századig látott jövőnkbe:
S óh, bár ne látta volna a gúnyt
Felburjánozni ott előtte!
Te, ki nagyot tevél, ki kűzdél,
S kit későn érte meg a kor,
Kit üldözének a míg éltél :
Most nyugton, békén alhatol!
1859. 2. 14. Hory Farkas: Ó és új
évben
Az aggott esztendő megőszült fürtivel
Mint egy zsémbes öreg olyan dolgot művel;
Zúg, morog, pityereg, feddőzik
egymásra,
És az ember fiát híja számadásra.
Mit tettél, hogy nyugton várhasd be a
telet
Koplalj, ha henyéltél, ez a vég
felelet.
Jó öreg esztendő, bátran állok
szembe,
Hogy embered leszek, vagyok e
hiszembe.
Még te ifjú voltál rózsa-koszorúval,
Már én barátkoztam virággal, daruval,
Hintettem a magot barázdám árkába
S végezve ajánlom Isten oltalmába.
Kapáltam a borfát, kaszám rendet vága,
Hazatértem, mikor a falu jószága,
Mit reménnyel vetek, örömmel arattam,
Verítékem után szép asztagot raktam…
1858. 38. 446. Huba, Nagy
temetés 1526
Sötét, csendes Mohács határa,
Az éj reáborult
Az elhunyt bajnokok porára
Sir még nem domborult.
A bajnokok marcona képe
Szétszórva ott hever;
Szép napkelet hatalmas népe:
A sorsnak karja ver!
S a hon az
elhullott fiaknak
Sírhalmot sem
emel
A hős a földtől,
melyet védte,
Egy sírt sem érdemel?
Érdem van, ah de nincs. ki ossza
A hir babérait:
A nemzet dísze ott alussza
Végetlen álmait.
Egy nő közeleg
a gyász-mezőben,
Hol áll a
csonthalom;
Sötét leplét
meg-meglebbenti
A vándor
fuvalom…
Csendes Mohács gyászos határa,
Csak holtak vannak ott,
S a holtak közt ott szunnyad a hon
A legnagyobb
halott.
1858. 22. 255. Hunyady Ferenc: A vén földműves
Földműves volt nekem az édes apám is,
E foglalkozás szállt örökségül rám is,
Szeretett a sors egy sanyarú élettel,
Jól tette, legalább nem kényeztetett el.
Így, dacára az
ő mostoha kezének,
Sok más ezreknél
boldogabban élek,
Mert
megtanultam azt nyereségül venni,
Ami tan
sokaknak teher szokott lenni…
Ki ily szépen derült s jó napokat
látott,
Kívánhat-e több jót s nagyobb
boldogságot?
Ha újból születném, ha még egyszer
élnék,
A sorstól ekémnél egyebet nem kérnék.
Isztikém ma-holnap nyugalomba teszem,
Mert mint én a földdel, úgy bánt a sors velem,
Arcom felszántotta sűrű barázdával,
És behintegette a halál magvával.
1860. 17. 194. Illésy György: Mohács
…Hát egy hegedős sincs? Vendégei szólnak,
Szolgák ide gyorsan egy énekelőt!
Még jól ki se mondták s egy roskadozó
agg
Ott áll közöttük, a vajda előtt.
Dalt mondják urak? Dalt, mely lelket emeljen,
S behasson a szívek mély rejtekibe?
Elmondhatok egyet, egy újat, amelyen
Majd lelketek is sir, Mohács a neve…
Tábort hogy ütöttünk szemközt a törökkel,
Virág-teli síkon, Mohácshoz közel,
S néztük: ki maradt honn? Csatázni ki jött el?
Mindössze vagyunk vagy huszonhatezer.
Huszonhatezer?
Hát csak ennyi magyar van?
S a százezrek
meg a milliomok,
Osztozva
örömben s elbújva a bajban,
Csak ronda
herék? Csak névvel magyarok?..
Ne kérdd, hanem indulj sietve Szegedre,
Hol Zápolya dőzsöl ép bajnokival,
Állj meg közepettök s kiáltsd füleikbe:
Éljen, ki derék és vesszen, ki cudar!
Elsápad a vajda s együtt vele népe,
Elhallgat a lant is, véghangjaival,
Bedöfve a gyilkot mindnyája szívébe:
Éljen, ki derék és vesszen, ki cudar!
1860.358. Jámbor Pál: Egy
világtalanhoz
1860. 36. 430. Jánosi
Gusztáv: Magyarország.
Elhagyták az őshont, hosszú útra
keltek,
Messze, messze egy új, szebb hazát
kerestek,
S piros vérük árán helyet foglalának
Mosolygó mentén a Tiszának, Dunának.
Még meg se nyugodtak, harcra keltek
újra,
Hogy a szomszéd őket tisztelni
tanulja:
És a merre mentek és a merre jártak,
Nyomaikban a hír s a dicsőség
szálltak;
A hír csak azt mondta: Hej! de vitéz
ország
Az a Magyarország!
Majd nyugalom lépett a harczaj
helyébe,
S áldásit széthintve leszállott a
béke.
Az egy, igaz hitnek balzsamos
malasztja
A kemény szívekre szent békét
áraszta.
Új nyáját az Isten mindjárt
kiszemelte,
S kiválasztott kedves nemzetévé
tette.
Boldog is volt a nép, hej,
meglátszott rajta,
Hogy ápolja, védi a hatalmas karja.
Nem hiába mondák: De áldott egy
ország
Az a Magyarország!
Boldog volt a magyar; és a boldogságnak,
Jólétnek irigye még mikor nem támadt?
Boldog volt, dicső volt a magyar
hazája,
Nem csuda, ha annyian vágyakoztak
rája;
De kész is volt mindig vitéz karja,
kardja
Harcra, zivatarra, újabb diadalra.
Csatáiból vissza győzelemmel tér meg;
Dicsőségét, nevét fél világ beszélte.
Fél világ beszélte: Hej! De dicső
ország
Az a Magyarország!
S ha volt, hogy az Isten karját reá
mérte:
Sok bűne volt, akkor büntette meg
érte!
Támasztott szívében pártos honfiakat,
Küldött rá kívülről török, tatár
hadat:
Édes hona földje honfivértől ázott,
Ősi tűzhelyénél idegen tanyázott.
Akkor látta, hogy mily elhagyott,
mily árva,
S a kik látták hosszú szenvedését,
szánva,
Résztvevően mondák: De árva egy
ország
Az a Magyarország!
S annyi csapás után él, nem veszett
még el;
Vele volt az Isten kedves nemzetével.
Ha egy kézzel sújtja, a másikkal
védte,
S bár ezer éven át ömlött piros vére:
Hamvaiból miként a mese madara,
Sírjából ő is új életre támada.
Elhullt hősi vérből újabb hősök
keltek,
S kik most rá még egy-egy tekintetet
vetnek,
Bámulattal mondják: De csodás egy
ország
Az a Magyarország!
1860. 490. Jánosi Gusztáv: Keleten
1861. 23. 266. Jánosi Gusztáv. Széchi
Mária
1671.
Kidőlt a tölgy, a bérc királya,
A rengetegnek koronája.
Ha állt itt-ott egy büszke tölgy még,
Gyilkos kezek tőből kidöntik;
Fölverték a sas ősi fészkét,
Özvegy lakóját szállni késztették,
S kinek tanyája volt a bérc, a
szikla,
Bezárva most egy keskeny, szűk kalitba.
Börtönlakom e néma zárda
Egész világom ide zárva;
Ki annyi vészt, vihart megértem,
Csendes cellámmal kell beérnem…
De nem lesz
nékem ott se nyugtom,
A vész a sírban
sem hagy nyugton;
Mely
börtönajtón, zárva áthat,
Kard el nem
olt, sir el nem zár
Az eszme, érzem,
eljön s gyújtva
A vészt,
vihart fölkelti újra,
Mely, ha fölöttem zúgva, zengve tombol,
Szívem megdobban s fölvágy mély
síromból.
1861. 46. 542. Jánosi Gusztáv: Egy
várromon
…S tovább
búsong a csonka vénfal
S csak félve nyúl egy-egy kövéhez,
Nap, nap után megy s
csendes völgye
Mindig telibb lesz omladékkal
S ha mind
lehull majd a tetőről,
A feledés eljön akkorra,
S a várra, hősre s büszke korra
Fátylát teríti szemfedőül.
1860. 270. K. Béla: A vén muzsikus
1860. 15. 182. Kovács Gyula: Visszapillantás
Hol a nap fölkel, a égi útra indul
Ott kelt föl egykor Árpád nemzete,
Új hont keresni megeredt a földön
S a légben vidám zászlót lengetett.
Lehelnek kürtje riadozva búgott,
Szólása egy nép sóhajtása volt,
A paripáknak gyors lábdobogása.
Zokogásába halkan beleholt.
Párduc-kacagány
lebegett a hősön
Oldala mellett
fénylett csatakard,
Ménje nyerítve
emeli nyakát fel,
Melyet a
sörény zilálva takart…
Szép volt az ősök álma ezredéve
Mint a tó tükrén égő rózsafény;
Mi a mi álmunk? Barna felleg árnya
Új hont találnunk: céltalan remény!
Hová is mennénk új hazát keresni
Mi, a kik a föld álmai vagyunk!
Olyanok, mint a síron nőtt virágok
Mi e hazától meg nem válhatunk.
E hon szerelme vonzó, örök, édes:
S nem délibábként leng a szív fölé;
Mindenütt kísér, mint az ég a vándort:
Oly véghetetlen, mint az Istené.
1859.
13. 146. Kormos Béla:
A felföldön
Itt sírtam, daloltam először e tájon,
Nem is csoda, hogyha közelébe vágyom.
Egyszerre sírni és dalolni akarok,
Mint e felém futó tévelygő patakok.
Egy-egy virágot hoz üdvözletül habjuk,
Az ég tiszta könnye most is ott ég
rajtuk.
Magas fa lombja közt, meredek
útszélen
Búgó gerlicepár köszönt engem szépen…
Itt állok a romon ismét könnyes arccal.
A viharos eső épen szembe vagdal
Szétszakadt a felhő, s mint megvert
vitézek.
Futnak darabjai előtte a szélnek.
Kisütött már a nap, tüzesebb sugara,
Mit megtakargatott most azt is
kitárja,
Óriás zászló az égnek szivárványa
Ráborul csendesen a romok ormára.
1859. 602. Kormos Béla: Az ifjú erdő
(Visszhang a
,,Pusztuló erdő"-ből.)
Áll az ősi erdő, bár nagyon megtépve,
Nem csoda, sok vihart kiállt már éltébe,
Sok fát ez döntött le, sokat meg a fejsze,
Alig egy-két magas fa maradt még benne.
De a kivágottak s az eldűltek törzse
Nem veszett el végkép, nincs oda örökre,
Bár vannak sokan, kik már pusztulni vélik;
Hogy nem nyúl fel a sarj, még egész az égig.
Mindegyik tövéről öt-hat új sarj fakadt,
S apáit követve az égnek vesz utat;
S bár még a nagyobbak lombjait takarja,
De máris meglátszik, hogy a törzs jól hajtja!
Fiatal az erdő s még nagyon is gyenge,
De a tölgy tölgyet hajt s átmegy bele nedve,
S nem csoda, ha gyenge, alig süt nap rája,
Felhők közt van az és halvány a sugara.
De máris meglátszik, hogy helyét megállja,
Nem szokatlan néki a szélvész csatája;
S ha bőszült zivatar derekát meghajtja,
Annál több erővel pattan vissza rajta.
Ne féltsük az erdőt, hol van még a
tavasz,
Mely téli zúz alól gazdag lombot
fakaszt?
Addig is örüljünk! hisz látni már
rajta,
Nem pusztul az erdő, mely ily sarjat
hajta.
1861. 52. 615. Koródy B. Sándor: Jertek
vissza
Olyan csendes, hideg keblem,
Mint télben a madárfészek:
Elszálltak belőle régi
Lakói, a szenvedélyek.
Csendesen pihenő tó az,
Még nincs nyugta, boldogsága
Régi vágyak, szívküzdelmek,
Értetek sóhajtok újra!...
Hadd legyen életem ismét
Szerelemnek csatatere:
Hogy ha a vívandó harctól
Lepereg is szívem vére.
Úgy mosolyog a bimbó is,
Mikor keble megreped.
Szerelmében megrepedni
A szívnek is kéjérezet.
1859. 1. 2.
Kovács Gyula: Az új haza
Munkács felett az ormon Almos hadnépe
áll.
Ragyogva ing kezében öldöklő
kopjaszál,
Kelet fuvalma lebben füvön,
falombokon,
Miként ha így susogna: Isten hozott
rokon!
Oh mily nagyon örülnek az ősz hajú
apák,
Hogy a régen óhajtott hont
megtalálhatták,
Meghalniuk gyönyör lesz, ha síri
hantokul,
Föléjük a magyar föld göröngye
domborul.
Nagyapja mellett a kis gyermek
repesve jár,
Mint télutó haván az első
tavasz-sugár;
Szép tarka vadvirágot szed és
elandalog,
Míg két szemén az ősznek futó könnycsepp
ragyog.
A gyermek föltekint rá mosolyogva
édesen,
És kérdi, hogy miért sir olyan keservesen:
Nem sírok én — az ősz mond — bohó kis
gyermekem,
Mi harmat a virágnak, az most a könny
nekem!
Nézz arra messze, látod? azon a nagy
helyen
Minden virág között a legszebb virág
terem:
Ott a hazád ezentúl, ott légy fiam
vitéz,
S igaz magyar, hazádért élet-halálra
kész.
Az
ormi légkörön most nyög és harsogva kel,
Kürtjét,
a hagyományost, zendíti meg Lehel;
A
hang szilaj rivalma üvöltve búgja át
Bölcsői
dal gyanánt a legkedvesebb hazát
Míg nyögve harsog a kürt fellegverő szava,
Mint szélben a ködoszlop, meging az oszlopa,
Ajkán törött szavának rezgése légbe hal,
Mint tar mező ölén a végső pacsirta-dal.
A gyermek nézi-nézi folyvást a nagy helyet,
Hol még, — ha Isten adja — magyar vitéz lehet;
S a mily szépen virulok a táj virágai,
Olyan dicsők lelkének ártatlan álmai.
Mint égi csillag, a mely ragyogva
mennybe néz,
Úgy áll a Kárpátok ormán az ifjú szép
vitéz;
Az új hazának földjén első mi lenne
más:
Mint egy kimondhatatlan édes
szívdobbanás.
Oly bájos-ékes a táj, mező, kerek halom,
Hol zöld vetést legyintget enyelgő
fuvalom;
Majd elmosódó tájkép int csábosán
alább,
Mit játszva fel- s leringat a lenge
délibáb.
A ifjú látja képét a szép országnak,
és
Az égmagaslat emelt lelkének oly
kevés;
Tévedt szemsugarával, mely messze
elhatol:
A felmerült Tiszának csilláma
összefoly.
A lányka is
talált hont, a szíve is dobog,
Szemének égi
lángja ragyogva ling-lobog;
Susogva zeng
fohásza szűz ajka bíborán:
„Hogy a
magyart az Isten vezesse a csatán!"
A lányka hő fohásza meg is hallgattatott,
Reá az Isten egy pár könnycseppet
hullatott:
S kelet felől szivárvány körív
karolta át
Mosolygó kék
egével a legdicsőbb hazát.
1859. 22. 254. Kovács Gyula: Távolból
Hervadó virágot, őszi sárga lombot
Ringat a mezőnek esti fuvalomja;
Fönn az égen tarka fellegek haladnak,
Messze-messze látszik Kárpát kék oromja.
Játszva leng az égbe felnyúló
tetőkön
A lenyugvó napnak rózsaszín
sugara:
Mintha múlt dicsőség vetne
még utószor
Elhaló pillantást a magyar
hazára…
Harmatos virágszál, zöldellő bokor, fű.
Lágy szerelmet, édes szenvedélyt beszélnek
Enyhe napsugárnak, és az elfelejtett
Vérmezőkön sírva lengő esti szélnek.
Látom, ott leng a sas szárnyát legyintve, mint
Ég felé törő nagy gondolat, merészen,
Míg alant zizegve kókadó kalászok
Ingva lengve ringnak zöld mező ölében.
Áldva nyújtom égre karjaim:
hiába!
Elhagy a csalódás tüneményes
álma,
Elhal ajkimon a fölkelő
sóhajtás,
Újra könnyben úszik két
szemem világa…
1858. 42. 495. Könczöl
János: Hegedűszó, lakodalom.
Győr 1856.
Ablakom átellenében
Hej be vidám élet vagyon!
Éjjel nappal, későn korán
Hegedűszó, lakodalom.
Nincsen ottan nagyböjt, ünnep.
Nincsen ottan szomorú nap,
Egész éltük bor, szerelem
Esznek, isznak, vigadoznak
Éjjelenkint fel-felébreszt
Pohárcsengés, vagy az ének;
Elgondolom úgy magamban:
Hej, be könnyű, boldog élet!
Egykor temetésre mentünk,
Szomorúan, gyászruhában,
Oda át meg énekelték:
„Úgyis elnyel a sir szája!'
Egyszer aztán a vigalom
A hegedű elhallgatott;
Mit jelent ez? mi baj lehet?
S kinyitottam az ablakot.
Akkor ütik meg a dobot,
Az egész ház fölforgatva,
Itt csak mindig lakodalom
A vármegye lakodalma.
1859. 15.170. Könczöl János: Földre hajlik
Földre hajlik le a diófa ága
Gyönyörű kis barna lány jár alája.
Fönn az égen mosolyog a holdvilág,
S a bokorban
Kis csalogány dalolja el bánatát
Földre hajlik
le a diófa ága,
Barna leány
kedvese jő alája;
Édes csók közt
az idő csak eltelik,
S azt fogadják:
Egymást soha el
nem hagyják, feledik.
Nem tekintenek föl a hold sugarára
Nem figyelnek a csalogány dalára,
Pedig annak a szíve majd megreped,
S azt dalolja:
Elhagyott az én kis párom, nem szeret.
1859.
42. 494. Könczöl
János: Bakonyeri híres malom
Cserjék között, völgyoldalon,
Düledez a híres malom.
Pörlekednek rajt vagy negyven éve,
A vén molnár, meg a falu népe.
A kereke ha jár néha.
Az is olyan lassú, léha,
Mintha mindig azon gondolkodnék:
Megálljon-e, vagy tovább járjon még.
Nyár elején a kis patak
Meglassúdik, el-elapad,
Jól megtermi a sást és a nádat;
Később aztán fenékig kiszárad.
Ilyenkor hát mit csinálna
A vén molnár, Mihály bátya?
Nagy pipát dug szája közepébe,
S búsan kiül a malom elébe…
Cserjék között, völgyoldalon,
Düledez a híres malom.
Pörlekednek rajt vagy negyven éve,
A vén molnár, meg a falu "népe.
S gátat törnek, árkot ásnak.
Van dolga a csapolásnak!
Siralmasan, keservesen látja
Mindezeket a vén Mihály bátya.
.A vizemet, a vizemet!
Száradjon el a kezetek!
De hiába beszél fűnek-fának,
Vége-hossza nincs a csapolásnak.
Erre aztán mind a két fél
Panaszt tesz a vármegyénél:
,Nekem, uram, ennyi annyi károm!'
„Én meg, uram, a vizemet bánom!"
A malomnak van-e haszna,
Az a molnárt nem aggasztja.
Mert azt hiszi a vén Mihály bátya:
Övé a juss, az Isten
is látja!
1858. 13. 146. Kuliffay Ede,
Cifra Panni
DICSÉRETET
NYERT ÁLYAMŰ.
Jelige: „Addig nyújtózkodjál, míg a takaród ér."
Legszebb lány volt a faluban
Ágnes asszony Pannikája,
Mint a nyíló
Rózsabimbó
Illett is a ruha rája!
Illett is a
ruha rája:
Cifra szoknya,
pipi kendő,
Télen-nyáron
Selyem,
bársony,
S a lábára kis
cipellő…
,Édes anyám,
édes anyám,
Szegény Pistát úgy sajnálom;
Napról-napra
Sápad arca
„Ej! aludjál
Panni lányom."
„Álmodd meg, hogy nemsokára
Úriasszony
lesz belőled:
A nótárius,
Komiszáros
Kérdezgettek már felőled.
" Örül a lány, Pista meg kinn
Furulyáját fújja búsan;
Szeméből is
Az égből is
Ömlik a könny
hullva dúsan…
Egy sikoltás hallik,
Aztán újra csend lett:
A szép hintó messze robbant,
Panni meg kiszenvedett.
Távol földön Pista
Strázsát áll az éjben,
Szülőfölde tája fölött
Csillag fut az égen.
Titkos
sejtelemből
Szeme könnybe lábad:
Hír nélkül is bekopogtat
Keblünkbe a
bánat.
1859. 122. Kuliffay Ede: Andris gyerek
1860.
75. Kuliffay Ede: Beteljesült álom
Tisza partján fehér kis ház
Néz az éjbe elmélázva,
Vagy tán azt a kökény szermű,
Piros arcú lányt vigyázza;
Piros arcú szőke kis lány,
Sötét búval kebelében,
Édesanyja fejfájára
Friss koszorút tűz fel éppen…
Pedig mégis beteljesült
Elveszettnek hitt szép álma:
Menyasszonyi csókot nyomott
Az az ifjú homlokára;
S mind a ketten oly boldogok,
Ha — leülve a zöld sírra —
Szomorú fűzek rezgő ága
Őket szépen elborítja.
1860.
394. Kuliffay Ede: IV. Béla
1861. 458. Kuliffay Ede: Pásztortűznél
1858. 242. Lisznyai
Kálmán: Tyutyu és Czinka Panna *)
Költői beszély.
Gr Fáy Istvánnak, a legrégibb magyar
nóták, dallamok, költői kedélyű búvárának, terjesztőjének tiszteletteljes üdvözletül
*
Faluvégen cigánysor áll,
Öreg fűzfák árnyainál.
Ürgemezőn, patakszélen,
A temető közelében.
Temetőnél egy kis erdő.
Félig lombos, félig meddő :
Mert a fele vadon csalit.
Mégis tündérvilág folv itt.
E világ kezdete s vége
Itt van két szív közepébe,
S ezt folytatják szép, jó móddal,
Csókkal és hegedűszóval:
A hegedűs Tyutyu cigány
S Czinka Panna cigányleány…
Így pusztultak el mindnyájan!
Szenvedésben, csalódásban
Így éltek, így haltak meg ők,
Eme koszorús szeretők:
A szerelem lánya s fia,
Cigány Rómeó s Júlia.
S miket szívükből szaggattak,
A szép nóták ránk maradtak,
Szép nemzeti
örökségül,
Mulatságul,
dicsőségül
S sirjoknak nincs nyoma se már,
Kóró se nő tán rajt: kopár!
Legalább egy madár tudná:
Dalaival megsiratná.
*) Tyutyu és Czinka Panna falusi
cigánylegény és cigányleány, két falusi, legalsóbb fokú szegény muzsikus
cigánycsalád ivadékai, temérdek régi magyar nóta, csárdás ismeretlen szorzói,
melyek a többi cigánybandák, s énekes leányok, dudások útján hagyományszerűen
maradtak fenn a nép közt. Az volt boldog falu, a mely őket népünnepekre,
lakodalmakra megnyerhette. Több mesés történetek forognak a nép közt
életmódjukról, becsületességükről, szerelmükről. Eredeti és mindenben költőies,
regényes egyéniségük s szokásaiknál fogva, e legszenvedőbb népfaj legalsó
rétege is méltó arra, hogy rongyos kunyhóikról, melyek mintegy a zene iránti
legforróbb szenvedély fészkei, megemlékezzék s megzendüljön a tisztább,
emelkedettebb költészet. Szerzeményeik
közöl régi zenegyűjteményében gróf Fáy István is ígér egy párat közölni.
L. K.
*
III. KULTÚRA ÉS SAJTÓ - Sulinet
http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/magyarorszagi_nemzetisegek/altalanos/valtozo_vilag_sorozat.
1858. 6. 62. Losonczy László: A dalnok sorsa
(Allegóriái
kép.)
Énekes járt zengve a berekben,
Majd ledőlt az árnyas lomb alá.
Szíve lángolt, volt szép szeretője:
A természet; őt magasztalá.
Énekét hű társa, kísérője:
A csalogány
eltanulta tőle…
És a dalnok elhagyott lakában
Hervadoz, mint künn a falevél;
Aki néha meg-meglátogatja,
Az csak a múlt,
mely szépről beszél.
Kedves képek, melyek a betegnek
Megtörődött
lelkén ellebegnek.
Ül szoborként, lantja s ajka néma,
Arca csüggedt, olyan halovány.
A tavasz jön, véle a lágy szellő,
S dalnoktársa, a kis csalogány.
Hajh de akit zöld berken keresnek:
Sírját lelik
csak az énekesnek.
1859. 39. Losonczy László: Boka
Károly
1860. 1. 2. Losonczy László: A
kesergő leány
Egy szép leány, talpig magyar,
Vigaszt lelni csak nem akar.
Szíve rajtad csüng szüntelen,
Szomorú múlt, borús jelen!
Szeme ki van sírva félig
Búját sokan nem is vélik,
Nem hallják, míg a szép leány
Így kesereg árva-magán:
,.Mindjárt,
mihelyt megszülettem
Szép hazámban
árva lettem.
Ki lesz, ki
lesz az én dajkám:
Nem mondta
szám, csak sóhajtám…
Rágalom sem
szól az ellen,
Hogy van
bennem kedély, szellem.
Szerzenék szép
órát nekik,
Szép szemüket
rám sem vetik!
Társalgónő lennék náluk
De irgalmat nem találok.
Szívük fogad jéghidegen,
Kedvesebb ott az idegen!
Kedvesebb az, s talán azért,
Mert piperés, mert oly kacér,
Új divattal újat cserél,
S nem őseik nyelvén beszél!
E szép,
serdült nemes leány,
Ki így kesereg
árva-magán,
Fölösleges tán
mondanom:
A nemzeti
irodalom.
1858. 11. 121. címlap.
Marikovszki Gábor: A
tékozló fiú
Jutalomdíjat nyert költői beszély
I.
Pirosra festi az alkonyat az eget,
Itt-ott, még a napból egy tört sugár
lebeg.
Szenderedő télben van a nagy
természet,
Szent némaság borit hegyet, völgyet,
bércet.
S e csendben, midőn ég, föld van nyugovóba,
Megszólal a harang, mintha Isten szólna
Mintha mondaná, hogy: imádkozzál ember,
S menj te is nyugodni a nagy természettel…
V.
Eljött a boldogság, ez a vándormadár
Ez a szegény család, de is rég látta már!
Kezdi e kis háznak
kebelében, kezdi
Elpusztult lakhelyét újból egyengetni.
Az az édes atya oda fenn az égen
Megáldotta Andrist, dolgozván serényen
Emitt is a dolog, amott is a munka
De Andris a dolgot soha meg nem unta.
Nem egyszerre jön meg a fának virága,
Előbb leveleit, bimbójait hányja,
Igy jött vissza lassan az elpusztult telek,
S az öröm, boldogság így jött ezek mellett.
Majd menyasszonyt hozott Andris az új házba,
A megelégedés tanyája lett háza.
S az ősz, öreg apa még azt is megérte
Hogy egy kis unokát ringatott ölébe.
1858. 7. 80. Mártonffy Ignác: Jancsó
huszár(
(Adoma.)
Jancsó huszár hajdan,
Még a jó világban,
Részeg volt a hétnek
Mind a hét napjában.
„ Az angyalát kendnek!
Mint egy boros kancsó,
Dörgött kapitánya
Mindig részeg Jancsó!
Megtanítom kendet
Meg én, engem úgyse!
Mondom, ha részeg lesz,
Másnap megjelentse!"
Tisztelgett a huszár
Jót csapván kardjára
Sarkon fordul s elmén
El a korcsmába.
„Vitéz kapitány úr!
Alássan jelentem,
Szólt másnap a huszár
Tegnap részeg lettem."
„A menykőben! hisz kend
Mint egy teli kupa,
Kiáltott a jó tiszt,
Ma is be van rúgva!"
„Vitéz kapitány úr,
Szépen megkövetem,
De én ezt a mait
Csak holnap jelentem.
1858. 592. Medgyes Lajos:
Megnyugvás
1859. 11. 122. Medgyes
Lajos: Magamra állok
Magamra állok egyedül,
Minden lánc ketté szakadott,
Minden varázs szétfoszladott;
Hitem, küzdelmem béréül
Egy, az önérzet maradott.
A barátság, a szerelem,
Miknek életem reggelén
Szívem, lelkem felszentelem:
Nem töltik üdvvel kebelem,
Csak kísérteni járnak felém.
Akik voltak barátaim
Érc jellemű, lelkes fiak:
Ah ők, ah ők elhaltanak,
És a dicsők szent sírjain
Hideg bogáncsok inganak!
A szerelem? Kevés, amit
A szerelemről mondhatok.
Lehet, tán bennem volt az ok:
Túlvittem lelkem álmait,
S a föld tárgyat nem adhatott.
Fennmaradt a küzdés tere,
Lángolni szentért, igazért;
De tövis lepi most e tért.
Elhull az erény embere,
Ha szedni mer fénylő babért.
És mégis állok egyedül.
Állok, szirt gyanánt, rémesen;
Lelkemben a múlt megjelen,
S édes világa szétterül,
Mint csillagsugár az égen.
1860. 12. 134. Medgyes Lajos : A
házasság
A házasság rózsás berek,
A szív benne dalos madár;
Ha a rózsák elhullanak
A vidám dal sóhajra vál.
A vágyó szív elszállana
Enyhébb virulóbb táj felé,
De megfogja a száraz ág
S tövisei törnek belé.
Boldog ki olly lelket talált
Melly hűségben örök tavasz;
Annak édes a rabkötél,
Nem tör könyre,
sóhajra az.
Ki élsz még,
mint szabad madár,
Vígan röpködve
szerteszét:
El ne játsszad
gondatlanul
Az élet szép
költészetét!
A lépés egy életre szól,
Megmérhetetlen áldozat;
Ezer közöl egy boldogul:
Nézd meg, kihez kötöd magad
1861. 10. 110. Medgyes
Lajos: Fennmaradt
jobbjainkhoz
(1860. novemberben.)
Tíz év után kik még fennállatok,
Kiket vérpad s őrület megkímélt
Van-e erő, van-e kedv bennetek,
Elfoglalni a megnyílt pályatért?
Koszorútok, mit a vad kor letépett,
Újra zöldellt, újra hajlik felétek.
A múlt idők nagybecsű kincseit
A jövőnek ti adhatjátok át;
Az újabb kor, mely szolgalégben élt.
Nem ismeri a jog szent zászlóját.
Ti értitek, mi a hon szabadsága,
Reátok néz a nemzet ifjúsága.
Bontsátok ki a fénylő lobogót,
Jelszóra vár a haza tőletek;
Vagy álsugár az, mely felénk mosolyog,
És nem lehet hínárba lépnetek!
Mélyebb a seb, hogysem hamar gyógyuljon,
S kiált a múlt; hogy a nemzet okuljon.
Fölöttünk
vérző árnyak bolyganak;
S meglep sötét
a fájó emlékezet!
Oh! nem csuda
e visszadöbbenés,
S hogy
lelkünket iszonyat szállja meg!
Istennek kell
csudásan közbelépni,
Ö képes csak e
csomót szertetépni.
1861. 291. Medgyes Lajos: Ottó,
Apor várában
1858. 44. 523. Mindszenti Gedeon: Agarászélet
Első szakasz:
Kiindulás
Egyikén az alföld téres pusztáinak,
Melynek sík rónai mérföldekre nyúlnak,
Hol egymást váltja gyep, vetés, ugar, pallag
Egy agarász-csapat kedélyesen ballag.
Férfias alakok kerek kis kalappal
Sas-darutoll, árva-lyányhaj bokrétákkal,
Szakálluk ép, mint azt Isten teremtette,
Ezeket a divat bélyegbe nem vette.
Körmönfont karikás kanyarul vállukon,
Melyet Újvároson Keceli Bandi fon,
S a kurta pipaszár deres bajusz alul
Bodor füstöt bocsát, fináncolatlanul.
Köztük egy vén bajnok, megmondom a nevét.
Jó Recski Bandi az, ha hallottad hírét,
Antik szobor ama tüz-edzett anyagból,
Mellyen az időnek foga sem könnyen dul;
Mellette, véle, egyöntetű pajtása
Korszenvedélyben és kitartásban mása.
Egy példány szintén az apák szebb korából:
A kedélyes öreg Langius lovagol.
Heves verseny-társak kint a futó gyepen,
De szíves barátok a komoly életben…
(Folytatása
máskor.)
1859. 4. 38. Mindszenti Gedeon: Kedves alföld
Nekem hegyek ringatták a lelkem,
A hegy dajkált, mihelyt megszülettem,
Nekem kedves, hogy ha zeng az erdő,
Ha a hajnal zöld lombok közül jő,
Nekem oly szép, ha futnak a völgyek
S mosolyogva vissza-vissza jönnek,
Nekem e táj örömem, világom
Mégis alföld most kebledre vágyom.
Azelőtt, ha gólya szállt felettem,
Meg sem mozdult a szív a keblemben,
Hadd menjen a vándorfellegekkel;
Nekem úgyis csak zengő madár kell
Most így szólok: bárcsak jőne, jőne,
Hadd üzennék a pusztának tőle;
Hogy megyek, az időt alig várom,
Kedves alföld a kebledre vágyom…
Azelőtt ha egy-egy lápra léptem
A nádasok űürű erdejében,
Azt gondoltam: be más a mi földünk,
Nem mozdul az, vas az, mint a lelkünk.
Most így szólnék: indulj föld alattam,
A tengerre vigyél egy pillanatban.
Tengeren túl vigyél, édes lápom!
Kedves alföld a kebledre vágyom.
Azelőtt, bár híven ismertelek,
Álmaimban sohsem jelentél meg,
Most előhoz minden, minden éjfél,
Mintha szívem közepében élnél,
És én látlak, s reszket lelkem lelke,
Fehér csonttal van földed bevetve,
Fehér csont a fekete lapályon
Kedves alföld a kebledre vágyom
1861. 6. 62. Mindszenti Gedeon: Pogány
magyarok napvárása
(Az ős mítosz
szerint.)
Hasadj,
hajnal, hasadj már!
Szívünk,
lelkünk alig vár,
Hasadj ki szép
pirosra,
Pirosra,
harmatosra,
Mint a rózsa
levele
Levele,
Imakönnyünk hull bele,
Hull bele.
Hasadj, és szüld a napot,
E legszentebb csillagot,
Hadd tépje szét az éjet,
Mely lelkeinkre lépett;
Nap! te vagy az Istenünk,
Istenünk,
Az éj ellen fegyverünk
Fegyverünk…
Mutasd meg
szörnyű fényben,
Mi tenyészett
az éjben,
Hogy a rontó
lidércet
Leküzdje drága
néped,
S égen, földön
dicsérjék,
Dicsérjék,
A magyarok
Istenét,
Istenét!
1859.
13. 152. Nadányi
Imre: Egy öreg agarász hexameterei
Kedélyes öreg Langius, a Debrecenben
lakó hetvenes, korábbi számunkban olvasta ama verseket s magyar ember létére,
meg nem állhatta, hogy a tisztességet ne viszonozza. S e célból küldte hozzánk
az alább következő, s a mai korban már kétszeresen nevezetes hexametereket.
*
Egy ezer és nyolcszáz ötvennyolc évfolyamában
A negyvennegyedik számába' Vasárnapi lapnak
Szikszay Dániel az, ki magát „Mindszenti"-nek írja,
S Recsky, Nadányi nevét az Aranykönyvben kiemelte;
Gázsi, Csanády, mi több, Tormát sem hagyta ki a nagy
Versíró agarász, hálát kell mondani néki…
Érdemel ám hálát Pákh Albert a kiadó is,
Szellemi nagysághoz lovagit képezni akarván,
Jónak látta nevünk követésre kitűzni hazánkban.
Nagy Sándor, ki világhódító lett Macedonban…
Tízezer embert kért: nemesek legyenek, azt kikiáltva.
Hogy szabad embernek legszentebb tiszte: királyát
Védeni hazájával s elszántan ontani vérét…
Debrecen, március 16-án 1859.
1860. 282. Nyilas Samu: A buzogány
1861. 4. 38. Nyilas Samu: A kőkereszt
Az útfélre tették,
Onnan tekint tova,
Porladozó talpát
Belepte a moha,
S rá zöldes szint
vona.
Felül a régiség
Megfeketítette
S ki tudja, mikor volt.
Az akác mellette
Fiatal csemete?
Kegyelet állítá
A keresztet régen.
Hogy szent emlék gyanánt
Álljon az útféle;
S intő példa légyen.
S bár a négy betű már
Rajta meg se látszik:
De a Krisztus-képen
Dicsfénykör sugárzik;
Arany színben játszik…
1859. 38. 446. Ormódi Bertalan: A
szerelem völgye
(Török
eredetiből.)
Halovány a gyöngyvirágnak
arca,
Halovány, mint
Elka legszebb hölgyem;
Mint a holdfény, mely fehér ezüstként
Csillámlik a dús kalászos völgyben.
Török kényúr,
büszke palotában
Gyöngyvirág és hold nem érted búsul;
Nem te érted hullnak égő könnyek
Legszebb hölgyed
halovány arczárul…
Két szép
halott mellett áll a kényúr,
Véres tőr
kezében, átok ajkán,
Megérté a
gyöngyvirágnak báját;
Tudja Elka arca
miért halvány.
1860. 34. 413.díszkeretben Pájer Antal: Sz.
István király napján
Régen volt, régen volt,
Itt-ott ezer éve,
Hogy hazánknak le van
Szirt-alapja téve.
Régen volt, de igaz,
Lett legyen bár régen,
Hogy egy fényes csillag
Tündöklött az égen.
„Hol vagy,
István király!"…
Mit rejt a
jövendő?
Azt nem tudja
senki,
Noha a
reménység
Szép nótáját
zengi;
Reménység
madarát,
Mennyek
csalogányát
Halljuk most
csattogni
Az egész hazán
át.
„Hol vagy,
István király”
1861. 14. 157. címlap, díszkeretben. Pájer Antal. Az
országgyűlési követekhez
(1861. április 2-án.)
Kezetekbe van letéve e hazának,
E szegény hazának jövendője, sorsa;
Majd meglátjuk most már van-e hát bennetek,
Amit annyiszor oly fönn emlegettetek,
A honszeretetből, nem több, csak egy morzsa!
Fáklyával kerestünk, tenyerünkön hordtunk,
Mint a szemen szedett, piros tiszta búzát;
Majd meglátjuk végre: kél-e e bokorból
Egy-egy átkos növény, istenverte konkoly,
Mely szabadságunk arany vetésén kúszik át?
Nem kardoknak élén, szíveink oltárán
Emeltünk titeket a hon szentélyébe;
Majd elválik: lesz-e
köztetek Júdása,
Ki ezüst-aranyért a sírját megássa
S osztozzék palástján, mit rongyokra tép le!
Halljátok a szélvészt: ami sóhajunk az!
Nézzétek a felhőt: az a mi keservünk!
Jaj tinektek, ha az ezt reátok fújja:
És megdördül annyi millió szív borúja:
A mennykő már most is fejetek felett csüng.
Bizalmunk mennyboltján csillagok vagytok még,
Egy egész világra tündöklő sugárral;
De ha onnan egykor földre hullanátok:
Egy megcsalatott nép fog taposni rátok,
S homlokotok fényét befecskendi sárral!
Tudjátok, mi a nép, mely titeket mostan
A kegyelet fényes polcára emelt fel?
Tenger, a mindenség élő óceánja,
Mely, ha kell, hullámát az egekre hányja,
S tele itt iszappal, tele ott gyöngyökkel.
És csak tőletek függ, hogy e rettentő ár
Sötét iszapjába temessen-e még itt?
Vagy a Pantheont, mely a dicsőség lakja,
A ti számotokra csupa gyöngyből rakja
Hol ragyogni fogtok a világ végéig.
1861. 18. 206. Pájer Antal: A temetőcsősz
A lóhoz már gyermekkorában kedve
volt,
Legalább is egy nádparipán
lovagolt,
S gázolta a vetést, ugrott mély
árkon át,
S mezítláb is megsarkantyúzta lovát
Híres Csökő Mihály…
De végre őt is megviselte az idő.
Most látnátok csak, hogy mivé lett? és ki Ő?
Az egész alföldön híres volt a neve,
S a híres betyárból temetőcsősz leve
Szegény Csökő Mihály.
Sírgödröket őriz, a múltat kesergi;
Mennyországba sem jut híre nélkül
senki;
De hogy a ménessel mulathassa magát:
Legelteti mostan a Szent-Mihály
lovát
Szegény Csökő Mihály.
1861.
48. 566. Pap Gábor. Temetőben
(Balatonfüred
1859.)
Sötét az éj, a
sírnak éje,
Nem hatja át a
napsugár
Ez éjbe a
keserv, a bánat
Gyászöltözetben
— sírva jár.
Négy gyermekem
van a sír-éjben,
Szívük —
miként a jég — hideg.
Életfámról
lehullt levelek,
Pihenjetek, pihenjetek!...
Csak port fed
itt a sírnak éje,
Csupán a
portest lát halált,
Az égi rész a
gyermekekből,
Föl, a magas
egekbe szállt.
Lerázva a
port, szebb hazába,
Költöztek, ott
várnak reám,
Mily üdv lesz
majd, ha e szavakkal
Jönnek elém:
„atyám, atyám!"
1858. 19. 219. Sal
Ferenc, Szülőföldemen
Gyermekévim
gyönyörű tanyája,
Üdvözöllek
szülőföldem tája.
Legyen áldott
búzatermő földed.
Jégesőnek,
szél-, tűzvésznek
Pusztítása
messze járjon tőled!...
Hallgatom a
madár dalolását
Szívem érti
megvigasztalását.
Anyám sírján
jól esik könnyezni;
S a virágban
szelleme szól:
Ne csüggedjek,
ne szűnjek remélni.
1859. 19. 218. Sal Ferenc: Hit
Oly erős vágy után, buzgalommal ápolt
Reményemnek zöldjét elhervadni lássam?
És rongyos koldusként tévelyegjek a
jövő
Zord sivatagában?
Anélkül, hogy tudnám: mi rendeltetésem?
A halálnál kínzóbb tétlenségben éljek;
Sóhajtsak, keseregjek, hívén egy jobb jövőt
És még se reméljek?
Oh még érzem
ifjú vérem keringését,
És még tisztán
él a régi hit e szívben;
Nem tudok
csüggedni, s nem remélhet, csak az,
Kinek hite
nincsen.
Türelem az erős jellem próbaköve;
Átszenvedem nyugton a bú hosszú éjét.
A nagy siralom és sötétség közt sejtem
A hajnalnak fényét.
S újabb erőt
érzek csüggedő lelkemben
Mint a
haldokló, ki elvesztve a fátyolt
Mosolyogva hal
meg, oh mert látja immár
A szép mennyországot.
1859. 51. 602. Sal Ferenc: Még
alszik csöndesen
Még alszik csöndesen a tágas
láthatár,
Mint álmodó kebel, mely szép emléket
zár.
Mint jó barát mosolyog a hajnal
csillaga.
Szép boldog ébredést jövendöl sugara.
A kis pacsirta hűs fészkében álmodik,
Mint a költő: írván magasztos dalait.
Nem dong, bong a bogár, a fű figyelve
áll,
Mint a ki éjfelén találkozóra vár.
Olyan a táj, mint a kezdődő szerelem,
Édes emlékezet ne hagyj el, légy
velem!
Miként tűnő álom oszlik a szürkület
Gyöngéd, mosolygó pír borítja az
eget,
Így pirul el a szűz felébredés után,
Mert ajka kedvesét álmában érte tán.
Végül föltűn a nap s gyönyörben a
vidék,
Mint szív, mely boldog lett, miért
eped rég.
A nagy virágcsoport megnyitja
kelyheit.
A kis pacsirta fenn hallatja énekit.
Költői, szép a táj, mint boldog
szerelem.
Édes emlékezet, ne hagyj el, légy velem!
1859. 28. 326. Somogyi Ignác: Esti kép
(Kápa. aug. 10-én 1858.)
Magas dombon állok, setét erdő mellett,
Setét erdőben pár gerle búg, beszélget.
Sóhajtozik benne az alkonyi szellő
Ide-oda járva:
Miért nincs egy híve; egy igaz barátja;
Miért oly elhagyott; olyan nagyon árva?
Lábaimnál hajlong búzakalász tenger,
Zajló hullámokat, zengő habokat ver.
Egy kis barna madár, daloló pacsirta
Csap le a tükrére.
Megfürödik benne, s lassan felszáll ismét,
S csendesebb lesz hangja, mennél feljebb érc…
Már a völgyben
vagyok, a faluhoz közel,
Egy szomorú bús
hang füleimbe nyögdel.
Nem
pacsirta-dal az, nem bús madár-ének.
Nyugszanak már
azok.
A kis haranglábnak
fülemiléje zokog.
Én értem a hangját, s mélyen rá hallgatok.
1859. 37. 434. Somogyi Ignác: Az én költészetem
Az én
költészetem nem sebes reptű sas,
Mely az égbolt
alatt a naphoz közel jár,
S le nem veri
onnét a meleg, a fényes,
Égető napsugár.
Az én
költészetem fekete madárka.
Nem megy a
magasba, dicsőséget várva
Levonja a bánat,
itt szálldos a földön
Ajakára olykor
egy bús ének, dal jön…
Az én költészetem nem fényes nap, melynek
Mindenik sugara úgy ragyog, úgy éget,
S mely egy pillantásra, szerelemre gyújtja
E nagy mindenséget.
Az én költészetem felhős éjszakámnak
Derengő csillagja, mit csak alig látnak;
De én rajta csüggök, sugarait érzem,
Rajta fénylik, ragyog éltető reményem!
Az én költészetem nem futkosó szellő,
Mely kizöldült völgyben virágokon lépked,
Mely elszenderíti mámoros illattal
Az ábrándos lelket.
Az én költészetem gyengéded visszhang csak,
Visszhangja az édes, epedő sóhajnak,
Mit titkosan bocsát szívem lángzó vére,
Ha az emlékezet keze hozzá ére.
1860. 122. Somogvi Ignác: Oh
hogy hagyjam én itt
1860. 15. 170. Soós Miklós: Magyarország
dal hazája
Elmehetsz a kerek földön,
Ameddig nap s hold világít;
Még oda is, hol örökké
Virág nyílik, zöld a pázsit;
Még sem hallasz annyi szép dalt,
Amennyit zeng e nép szája
Kedves, édes, szép hazámban.
Magyarország dal hazája!
Legelésző
fehér gulya,
Mintha tisztát
öltött volna.
Ötven mérföld.
sehol egy hegy
Olyan szép sík
az a róna.
Botja mellett
áll a pásztor,
Búsan néz a
messze tájra,
Sírni kezd a
kis tilinkó
Magyarország
dal hazája!...
Elmehetsz a
kerek földön
Ameddig nap, s
hold világit;
Még oda is, hol
örökké
Virág nyílik,
zöld a pázsit;
Még sem
hallasz annyi szép dalt,
Amennyit zeng
e nép szája,
Hazájáról, szerelméről.
Magyarország
dal hazája!
1861. 98. Soós Miklós Régen volt oly közel
1861. 26. 302. Soós
Miklós: Megbukott hír
Azt hirdették egykor sokan a világban:
Nincs többé a magyar a népek sorában,
Kitörülték onnan.
Elhulltak jobbjai, elbujdostak, többé
Szíve meg se dobban
Hittek — akit minket jól nem ismerének
Tán örültek is, e szomorú beszédnek,
Hogy betegek voltunk,
Hogy szörnyű sebekben szenvedett e hős nép,
Annyi igaz rólunk!
S jöttek seregestől idegen sebészek,
A sebekre mérges füveket kötének,
Hogy még jobban
fájjon;
Nem is álmodták: hogy a sebzett dalia
Annyi kint kiálljon.
S fellábbadt a beteg, nem roskadt a sírba,
Mely elé a fejfa is meg volt már írva,
S újra erős karral,
És edzett
kebellel áll, bátran szembe néz
A kelő
viharral…
1860. 5. 50. Szabados
János: Hogy tanulja a
cigány a magyar zenét.
Rongyos ház a vén cigánynak háza,
Neki megy a szél és meg-megrázza,
S tán ha rajta itt-ott át nem férne,
Kivetné az egészet a rétre.
Elől, hátul a hányszor beszakad ,
Támad rajta annyi ajtó, ablak,
Látják roskadozni, de mi haszna!
Senki sincs, hogy újra megtapassza.
Aki építette, régi gyerek,
Ősz szakálla, keze, lába remeg,
Ugy megbúsul az egyik sarokban,
A búosztó hegedű is ott van,
Egykor minden boldogsága az volt,
Ritkán csal ki most belőle hangot,
Unokája csak úgy mellé tette:
Vele szolgált; nyugodjék mellette.
Unokája göndör
kis legényke,
Szennyes ingét
szerteszéjjel tépte,
Nincs ki
mossa, nincs ki összevarrja,
Sírban fekszik
édes apja, anyja:
Nagy dologban
a föld rajok omlott.
Az öregre
hagytak minden gondot,
Az öregre aki
szinte gyermek;
S vaknak a
vakot vezetni kellett….
Aratásról — az a szokás nálok —
Dallal jönnek a legények s lányok,
Es szárnyára kél a hang a szélnek,
Pillanatban a húrokra téved.
A kis rajkó addig kezdi újra,
Mig egészen meg nem lesz tanulva,
Es az aratók csodálva hallják,
Hegedűje búsan síró hangját.
Így lett a dal kebelébe oltva,
S a természet művésszé alkotta,
Vágya félig meddig már elérve,
Nagy örömmel az öreghez tér be.
És ott aztán
ismét húzni kezdett,
Majd lassabbat, majd meg sebesebbet,
Majd miként a magyar ember, busát,
Majd meg a mit
jó időkben huzat.
1858. 35. 410. Szász Domokos: Tengerész bátyámhoz.
Ha a habok
álmodozva
Borítják az
óceánt,
S elhallgat a szél kobozza
Gondolsz e még néha ránk?
Alattad a hullám sírja
Nyílt ajakkal szól nekem;
Fenn a csillag-betűk írva,
Sejted e értelmüket"
Nem kérdi-e hab és csillag:
Mért vagy olyan szomorú?
Ah, a könnyek haza hívnak,
Vár a testvér-koszorú.
Kikötőben leng a sajka,
Mélán nyugszik a lapát
Hab susog, vagy anyád ajka
Nem érted-e szózatát'
Szép hazádtól messze távol
Minden hang úgy fáj neked.
A bujdosó bánatából
Részt, oh! Senki sem vehet!...
Pedig ott a tenger mélye.
Nagy sírt nyitnak a habok,
Kösd csomóba, vesd beléje
Minden, minden bánatod!
Álmaid tán
haza hoznak,
Vár a testvér
koszorú.
A habok is
álmodoznak !
Ne légy olyan
szomorú!
1860. 40. 478. Szász Domokos: Ó szövetség
Kr. e. 1491.
évvel.
Lantot és hegedűt füzekre akasztva,
Megnyitják ajkukat keserű panaszra,
És sírván sirának Izrael vénei,
Hol futván futának Egyiptom vizei.
Sokáig hurcolták s nehéz lett a járom,
Keserű a kenyér, álmatlan az álom,
Sión ékességét sehogy sem felejtik,
Hej, de könnyeiket láncaikra ejtik.
Munkára
kergetik Fáraó vitézi,
S a kelletlen
munka kezeiket vérzi:
Polyvát
gyűjtögetnek, s a téglát készítik,
Amelyből a börtönt maguknak építik…
És a nép, a melynek Mózes a vezére,
A Veres tengernek partjaihoz ére,
Megindul előtte erős szél fúvása,
S utat nyit számára a tenger nyílása.
De már háta mögött sötétlik a távol,
Nyomban jön utána az üldöző tábor,
És a nép, amelynek Fáraó vezére,
Már már utoléri, haj! önnön vesztére.
Mert amint elindul Izrael nyomába,
Összecsap felette a tenger nyilasa.
Azóta ott alszik s álmodik Fáraó,
Korallból az ágya, hullám a takaró.
1860. 502.
Szász Gerő: A gondos öreg
1861. 14. Szász
Gerő. Hogy
is volt csak?
Ismét, ismét lábra kapunk,
Kezdünk járni, habár mászva;
Szűk ugyan még telkünk, kapunk,
S nem értünk még be a házba.
De, a tűzhely mosolyog már,
És hívogat: hogy csak menjünk.
Hogy is volt csak az a zsoltár?
„Erős vár a mi Istenünk!"…
…Majd eljön a
lomb-fakadás;
Oh, az ég el
ne hervassza!
Hogy is volt
csak a riadás?
„Talpra
magyar, hí a haza!"
1861. 194. Szalóczi Bertalan: Lagziban
1859. 10. 110. Szemere Miklós: Szívem
…Sors! teremts
belőlem mindent
Amint kényed
tartja,
Legyek
szaggató folyamnak
Mélybe omló
partja,
Vagy maroknyi
föld, villámok
Közt a
szirttetőken, Csak szívet ne, ez egyet ne
Alkoss én belőlem!...
S majd, ha pályád kopár szirtjén,
Küzdve rideg éjjel,
Egy virág sem fogan többé
Illatos kelyhével,
Visszatérsz az
anyaföldbe,
Melyhez vágyad úgy von,
S nem lesz hatalom, mely többé
Tőle elszakasszon.
1861. 20. 230. Szolga
Miklós. Az a hajdan
(Ajánlva Maros-, Csik-, Három-, Aranyos-, de legkivált Udvarhely
anya-széknek.)
Az a hajdan kristálytiszta Nyárád
Most mért szőke s mindig zavaros?
Régi monda. Tanulság okáért
Kedvem indult elbeszélni most.
János Zsigmond Erdély fejedelme
Unta magát, dolgot keresett,
És talált is: elkezdette nyomni
Ezt a szabad székely nemzetet.
De elődink reá kiáltottak,
Hogy beléje megrezdült a hon:
Szabadságunk vadon ős cserfája
Hagyd virulni, mint nőtt szabadon.
S
összecsaptak. Elverek a székelyt
Nyárád parton
Majláth és Radák.
Orrát, fülét a
fejedelemnek
Győzedelmi jel
gyanánt adták.
Mért veszített
ekkoron a székely?
Része szétvont
s otthon tespedett.
És az Isten
soha meg nem áldja,
Melyik
széthúz, azt a nemzetet…
1861. 19. 218. Szűcs Márton. 1848—1861
Alkotmányos szelek fúnak,
Hull a levele a búnak,
Háromszáz év búbánata,
Vajha nyoma sem maradna!
Virul a szabadság fája,
Szabadság napja süt rája;
Férgei a virágzásnak,
El-lehullnak, tova másznak.
Gyümölcsöt hoz majd a virág,
Szedegeti egész világ!
Nem lesz többé tiltott alma
Lesz a nép közös jutalma.
Lombos ága,
termő ága,
Rajta népek
boldogsága:
Behajlik a
palotába,
Szegény ember
kunyhójába…
Legyen egység
szívben, főben,
És egység a
tetterőben!
Így, ha vésszel
szembe szállunk,
A pokol előtt
megállunk!
*1860.
április 6. –Budán kezdetét veszi az
első országgyűlés az 1848–49-es
forradalom és szabadságharc leverése óta. Wiki
1861. 50. 590. Tamásfi Gyula. A
piszehalász
Röpül a harangszó csöndes esti légben,
Szépen hallani a távol faluvégen;
Márton bácsié a legutolsó porta,
Mégis úgy bezengi, mintha csak ott szóin.
Terepély* kalapját le is kapja Márton,
A csuhér** foltozást bevégezte, látom,
S szokott imádságát lemorzsolja szépen,
Mert a piszesereg várja már őt régen.
Halas tarisznyáját
veti a nyakába,
S hosszú
póznán függő csuhérját vállára,
Úgy ballag a
falu alatt ringó tóra
Vérmes
reménységgel gazdag piszetorra.
Gyönyörű az
este; holdas, tiszta, csöndes,
A víz tükre
fölött még sirály se repdes;
Egyedül a
helység messze nyúló árnya
Feküdt a
habokon végig éjszakára….
Ne örvendezz asszony, egy piszét se fogtam,
Talán írmagja sincs az egész nagy tóban?
Oly emberek
elől, — a ménkű ütné meg! —
Kifogdossa az
a hosszúlábú német!
*A' barmok terepély
bikkfák alá mennek, /A' híves árnyékban kérődzve pihennek…/Csokonai/ Wiki
**Némi
gúnyt rejtő szó a csuhér, döhér. Rokon a pozsadék és purdé szókhoz. wiki.
1859. 8. 87. Tihamér: Két festész
Tél és tavasz két képíró művész,
Egymás között örök versenyre kész;
Az egyik ifjú még, kedélyes,
gondtalan,
A másik ősz öreg mogorva, szótalan.
Jön a tavasz, ajkán mosoly s dalok,
Ábrándjain mélázva andalog,
Hő keble titkos édes vágyaktól dagad
S szent tűztől lelkesülve ecsetet
ragad.
És fest kies tündéri tájakat:
Dús völgyeket, virágos halmokat,
Ezüst tavat, arany szegélyű felleget,
Szivárványos borút, derengő kék eget.
De ah! mihelyt igéző műve kész,
Reá rohan két durva műítész,
A tűzkedélyű nyár s a fásult keblű
ősz,
Aztán e két ítész művészt, művet
lefőz.
S ha a tavasz babéra tépve van,
A sápadt arcú tél elősuhan,
S mert társa megbukásán nagy kedvét
leli,
Titkon minden művét fehérre meszeli.
S a vén irigy még olyan szemtelen:
Mindenki ablakánál megjelen,
S ígérve nagyszerű ezüstös rajzokat:
Mázol silány ecsettel jégvirágokat.
* *
A verseny áll év ezrek óta már,
És állni fog, míg lesz egy napsugár;
Mert míg csak e világon két művész akad:
Irigy vetélkedésnek vége nem szakad!.
1858. 86. Tóth Endre: Sátoros cigány
1858. 34. 398. Tóth Endre: Egy gazda emlékkönyvébe.
Te vetsz magot, én eszméket vetek,
S vetjük mindketten, hogy kikeljenek.
Te boldog vagy! mert amit elvetél,
Ha hó-palástját eldobja a tél:
A kikelet illatos kebelén
Zöld koszorút hoz a nyájas remény
Majd arany kalász hajlik elibed,
Hogy fáradságod érdemébe vedd.
És ez boldogság, mert boldog lehet
Ki learatja, a mit elvetett.
De a föld, melybe eszméket vetünk,
Ha terem is, az nem terem nekünk!
Az idő barázdái: a napok
Beborítják az elvetett magot;
Reá nőnek mohos évezredek
A mag alattuk mélyen szendereg,
S ha jön a nap, ha jön a fuvallat,
Melytől kicsattan és felnő a mag,
És boldogságot s fényt áraszt körül:
A magvető már annak nem örül;
Porát se hordja már a hír szele,
És a míg élt, alig volt kenyere!
Te boldog vagy, mert az boldog lehet,
Ki learatja, amit elvetett.
1859. 98. Tóth Endre: A hegyormon
Tetejére a
sziklának
Két ifjú
vándor ér,
Megdöbbennek
és megállnak,
S megáll bennük
mind a vér.
Mint kit
milliom habokba
Véletlen kap
meg a kép,
Midőn csendes
andalogva
Egy nagy
tengerpartra lép.
Mintha róna, sima róna,
Mit varázs kéz illetett,
Szemünk előtt domborulna,
És nőné a bérceket
Mintha ég,
föld összevágyna,
Ez feljebb
szállt, az alább;
Oly merészen,
és oly lágyan
Körítik be
szép hazád! . .
Tetején a hegyoromnak
Összenéz a két fiú,
Az mondja meg,
hogy nem szólnak,
Hogy szívükben
mi a bú.
1859. 423. Tóth Endre: Fojtó gondok
Fojtó gondok forró napja,
Alkonyulj le egemen!
Lelkem szomjú, mint a rétek.
Hol virág és fű elégtek.
Hol a liget nesztelen.
Alkonyulj le! Alkonyatra
Még a bú is fénybe jár;
Harmat hull az égett gyepre,
S az üdülő ligetekbe
Dalra zendül a madár.
Nem fog e múlt nékem fájni
Melyre vissza fényt vétesz;
Melyben én most égve égek,
S tallóján oly sok reménynek
Keblem némán csüggedez.
Itt, hol ifjú
ábrándimnak
Csak harasztja
hull reám:
Melyek alatt
míg zöldültek.
Dalaim oly
fönn zendültek
S örök tavaszt
álmodám
Itt, hol annyi megemésztő
Napi szükség terhe nyom;
Melyben a szív hangos kobza
Húrjaitól megorozva
Némán nyugszik karomon.
Nem fog-e múlt nékem fájni,
Ez az üres, puszta ház;
Hol a vándor nem pihen meg,
S hűlt helyében a tűzhelynek
Még az emlék sem tanyáz
Szent örömre fog az engem
Alkonyodnál gyújtani,
Hogy még egyszer, mint hajnalban.
Dalaim az esthajnalban
Újra fognak hangzani.
Szent örömre
fog az engem
Alkonyodnál
gyújtani,
Hogy a percek
közelegnek,
S örökálmú éjelemnek
Elringatnak
árnyai.
1860. 580. Tóth Endre: Bariska
1861. 74. Tóth Endre. Fehér
Anna
1858. 33. 386. Udvardy Vince: A délibáb
(Tündérrege.)
Üdvözöllek Alföld kedves rónaképe!
Üdvözöllek téged, minden bájaiddal,
Az anyatermészet édes gyermekei,
Barna arcú, deli, bátor fiaiddal.
Fölmerül előttem sík mezőid képe,
Ott a tanya, csárda kankalékos gémmel,
Kék ingű csikósuk, a délibáb ringó
Hullámiban versenyt röpülve a széllel.
Üdvözöllek
téged Alföld délibábja!
Az ős öreg
puszta ábrándos leánya,
Mond el
eredeted, tündér-származásod,
Jertek,
hallgassátok! hallgassunk reája!...
A Szélnek könyörgő, síró fohászira
Nem felel, s mihelyst közeledtét látja:
Eltűnik előle, gyorsan tovalebben,
S szalad, folyton szalad a nagy pusztaságba.
S valahányszor a Nap forró tekintete
Lángoló sugarát a pusztára küldi,
Hozzá emelkedik a tündér Délibáb,
Csókokban
füröszti aranyos sugarát,
Míg csak a közelgő
Szél tovább nem űzi.
1861. 16. 182. Varasdy
Lajos. Sordallás*
Mit húzódtok ugyan, ej no aki adta!
Elkezdem hát majd én, szól a
házigazda.
S példaadó hanggal
Kél ajkáról a dal:
„Mikor én még legény voltam,
A kapuba kiállottam "
A borral tölt poharat miután kiitta,
Fölállt az öreg Grál, bajszán sodorítva.
S békétlen hanggal
Kél ajkáról a dal:
„Nem úgy van most, mint volt régen,
Nem az a nap süt az égen"…
A költők közt, mond Túr, legjobb költő nekem
Csokonai, mert
ő írta meg énekem.
És jó kedvű hanggal
Kél ajkáról a dal:
„Drága kincsem, galambocskám,
Csikóbőrös kulacsocskám "…
S a szelíd leányka hangja, mint megcsendült,
Mindenki szeméből egy örömkönny perdült
S egyező ajakkal
Harsogott a szent dal:
„Hazádnak rendületlenül
Légy híve,
oh magyar”
*Érelmét nem sikerült kideríteni.
G.
1861. 21. 242. Várady Gusztáv. Élünk,
él az Árpád népe
Sokszor állt előttünk e nap,
A próbáltatás nagy napja;
Megállottunk mindannyiszor
Rendületlen, mint a szikla;
Törtek reánk tűzzel-vassal,
Ármány- s csellel frigyre lépve;
Ármány- és cselek dacára
„Élünk, él az Árpád népe!"
Ostromolták, szent hitünket
Véren szerzett szabadságunk,
Őseinknek porát védő
Szent földünket, melyen állunk;
Gúnyhalállal oltatott ki
Annyi sok jelesnek élte,
Akiket még számon kérni
„Élünk, él az Árpád népe”…
Élünk s előttünk áll a nap,
A próbáltatás nagy napja,
Állunk büszkén és merészen,
Rendületlen, mint a szikla;
S ha valaki, őserényünk
Ellenében síkra lépne:
Megmutatjuk tettel is, hogy
,,Élünk, él az Árpád
népe!"
1861. 33. 387. Varga Gyula. Jutka
asszony....
Földerült már a szép reggel, imádkozni kéne,
Imádkozni áhítattal, jámbor Jutka néne!
Halljátok! cselédeivel, hogy imádkozik most,
Méla csendes áhítattal egy láncos lobogóst!
,Nem jól van ez, Jutka asszony! nem jól van ez, hallja!
Zsoltárének helyett szája szedtevettét vallja!'
Szomszédja szól a lármára, szánja bűnét, szánja!'
Oda rikolt Jutka asszony : „eb az, a ki bánja!
„Eb az, a ki bánja bűnét! énnekem nincs bűnöm;
Az Istent hőn magasztalni soha meg nem szűnöm.
Ártatlan szám adtát soha még ki nem ereszte;
Forduljon fel, aki mondja, ilyen szedtevette!"
,Engedelmet Jutka néni, látom immár, látom,
Hogy mily jámbor asszony kelmed; s füleimmel hallom,
Azt a sok szép imádságot; amit rebeg szája;
Csodálkozom, hogy miatta le nem szakad mája.
Eljött immár a szép est is, imádkozni kéne,
Imádkozni áhítattal, jámbor Jutka néne,
Halljátok csak! imádságát most épen bezárja
Az urával: „szedtevette, részeges betyárja!"
1859. 26. 302. Vecsey Sándor: Falun.
V…ó S…nál
A kinek jó kedve nem volt
Eletében:
Ne álljon ma gyalogosan
Szóba vélem.
Magamnak is ritkán van, de
Ha van aztán
Bekopogtat a mennyország
Kis kapuján.
Szűk énnekem ez a világ
Szűk olyankor,
Ott térek be,
hol a kapu
Nyitva akkor.
Kell-e vendég?
Kell, vagy nem keli,
Van szép számmal;
Hol a gazda? Hadd beszélünk
A gazdával,
Van elég ágy s az asztal is
Jó minékünk,
Ki fölötte, ki alatta
Csak elférünk.
Le hát gazda, föld alá, le
A pincébe,
Hozzon egy kis kóstolót úgy
Húsz iccébe.
Nem iszunk mi, dehogy iszunk.
Elég annyi,
Megnézzük csak, nem romlik-e
A tavalyi?....
A mi sokszor jut eszébe:
Szép hazája.
Ember, kinek szíve esze
Helyén vagyon,
Azért mondja, mert az ilyen
Kevés nagyon.
Hogyha száját be nem fogná
Szerénysége,
Mondaná még tovább is, de
Legyen vége.
Nekem pedig hagyjon békét
A borával
Mondtam, hogy ne
kössön ki a
Poétával.
Vagy ha kiköt, úgy tekintse
A poétát,
Hogy midőn a
kancsóra néz:
A szívbe lát.
S ha gyöngyöt vesz észre ottan:
Meg nem állja,
Mint a gyermek ujjal mutat
Mindjárt rája.
(Nincs versszakokra bontva. G.)
1860.
21. 242. Vértesi
Arnold: Catalauni csata
(151.)
„Hej, táltosok! hej ti papok!
Holnap az ellenre csapok;
Kié lesz a győzedelem?
Jó szerencsét ki mond nekem?
Egy zsák arany egy jó szóér'!
Nektek arany, Hadúrnak vér.
Jó bűvészim, körbe, körbe!
Holnap megyek ütközetbe."…
Ellenség vezére halva,
Betölt, ami volt jósolva;
De a kevély római él
S kóbor lantos róla regél.
Légiói ott tanyáznak
Szeme előtt hun királynak.
Farkasszemet néz a két had;
Egy se mozdul, egy se támad.
Ott Etele harmadnapig
Táborába elzárkózik.
Harmadnapig ottan marad,
Negyednap szekérbe fogat;
S mint a villám tovarobog,
Alatta a föld is ropog.
Aetius csak nézi, nézi.
Fejét rázza s kitér néki
1858. 206. Vida József: Arszlán
Végezte már a nap fél útját,
Büszkén pillogat
szerteszét;
De cseppet sem pirul az arszlán,
Hogy most hagyja el fekhelyét.
Amint illik, olyakat ásít,
Majd önmagát is elnyeli.
Mily nagy haszon aludni délig!
Legalább nem kell reggeli.
Azt sem mondja:
Uram segélj meg!
De minek is? Szükségtelen.
Csibukra
gyújt, s füstfellegek közt
Öltözködik
nagy kényesen.
Illatos
odkolony, pomádé,
S más efféle
pipereszer
Ott áll;
melyiket boldogítsa?
Szegénynek a
gondja ezer!
Mily ékesen áll öltözéke,
Rajta minden csakúgy nevet,
A tükör is, melybe kacsintgat,
Kimondhatatlan boldog lehet.
Hosszú körme, mint alabástrom
S tükörnél simább a haja;
Sánta bogárnak is kitörnék
A lába, ha rászállna.
Ah! mily nobelul tud zwickerezni *
A szép hölgyek szemébe;
Gyönyörűséges mosolyára
Lángra gyúl minden lány szíve.
Mint a poltrás malac garasos
Kötélen, úgy hetvenkedik,
Azt hinnéd, hogy gróf legalább is,
Vagy valami-báró; pedig!
Erszénye egy kissé soványas,
Lapos, mint a hordófenék,
De azért nincs kedve búsulni,
Azt gondolja: kegyes az ég.
Ki a liliomot ruházza,
Egy arszlánt csak el nem feled,
Hisz az ő számára teremte
A repülő sült verebet!
Alkonytól hajnalig csatangol
A hazának dicső fia,
Hisz arszlán ő, az éjhomályban
Kell zsákmány után látnia.
Az éj ő érte van teremtve,
És célja voltaképpen ez:
Hogy a sötétben meg ne lássák,
Az oroszlán-bőr mit fedez?
(Ad notam:
„Fenn az ernyő, nincsen kas.")
*Der Zwicker ist eine
Brille ohne Büge
1858. 28. 328 . Vida József: Vén
cigánynő
Vén cigánynő? Ki mondja azt?
Hisz még szakálla sincs neki,
S azt a kétszáz ráncot arcán,
Bolond, aki számba veszi.
Vén cigánynő? Ki mondja azt?
Hisz alig múlt száztíz éve,
(Ha ugyan nem teknő volt az)
Hogy ringatták bélcsőjébe?
Ott guggol a sátor előtt,
A bögrében ételt kever,
Kis disznót főz káposztában:
Nem beszél ő
ma senkivel…
Hát az anyós? A káposztát
Nagy étvággyal kevergeti,
S közbe-közbe hálálkodva
Szemeit az égre veti.
„Hogy nem
loptam a kis disznót,
Te jól tudod,
én Istenem!
Én ott akartam
hagyni, de
Erővel
elszaladt velem."
1858.
424. Vida József: Szegénylegény
1859. 43. 507. Vida
József: A vén cigány
Rozzant a kunyhó, hol lakik,
Tán nem áll meg lábán holnapig;
Teteje nincs neki, noha volt,
Ablaka, ajtója csupa folt.
Hát belseje?
Az ám csak a szép!
Egy bútor-darab
sincs benne ép;
Egy asztal,
egy szék s egy nyoszolya
Mind a három
hajdan új vala.
Egy hegedű is lóg a falon,
Ezen húzott nótát egykoron;
Most ehhez sincs kedve; nem csoda,
Nem hetven éves kar kell oda.
Most helyette a sors hegedül,
Csak győzze rá járni egyedül,
Oly keserves nótát húz neki,
Azt sem tudja, hogy mint rakja ki.
Arca ráncos, lába pipaszár,
Csak fogában nincs még semmi kár;
Hiszen a fog is csak jó, ha jó,
De mi haszna, ha nincs rávaló?
Száraz kenyeret rág hetekig,
Tőle az egér is megszökik;
Öltözete oly rongy, oly silány,
Keresztülhat rajta a csalán.
Száz meg száz szegénynek a baja,
Lehullt belé minden szál haja;
Még csak üstökét sem tépheti,
Hogyha egyéb dolga nincs neki,
Nincs nyugta, ha jár a faluban,
Szerencse, hogy bunkós botja van;
Csúfot űz belőle a gyerek,
Szó nélkül az eb sem állja meg.
Most döcög át egy ház küszöbén,
Mondja egy rossz gyermek: Juj de vén!
A hegedűd, more, hova lett?
S taszigálja a bús öreget.
A vén more áldott jó tűrő,
Az okosabb enged, tudja ő.
Felelete csupán ez vala:
Üssön fel a pulyka nyavalya
*
Vörösmarty (1800-1850) versét nem olvashatta. G.
*
1860. 43. 514. Vida József: Ha majd megnősülök
Hála Istennek! már közelget az óra,
Akadtam elvégre kedvemre valóra.
Az a szép gyermekarc, azok a kék szemek!
Gyönyörű teremtés, az Isten áldja meg!
Ébren is, alva is rajta jár az eszem;
Angyalnak hívom most, s „fiamnak" nevezem,
Ha majd megnősülök.
Lelkem előtt lebeg jövendőmnek képe,
Az Úristen festé, széles jó kedvébe;
Tökéletes kép az utolsó vonásig,
Még a felhője is rózsaszínbe játszik.
El-elgondolkodom: mi szép lesz életem,
Midőn e bájos kép valósággá leszen
Ha majd megnősülök.
Csalogányt
hallgatunk csendes nyári estén,
S télen,
kályha mellett, csevegünk kettecskén;
Ott künn
fergeteg zúg: nem törődünk véle,
Fejemet
lehajtom puha kebelére,
S szerető szívének
verését hallgatom,
Míg csókjai
méze édeslik ajkamon
Ha majd
megnősülök.
Változat kedvéért,
ha megunjuk magunk,
Mint jó
házastársak, néha hajba kapunk,
No mert mi
tagadási' kis jövendőbelim
(Bocsánat! de
erre nem jut eszembe rím.)
S oszt' a
fejességet pénzen, én sem veszem
Én uram
teremtőm! be jó dolgom leszen,
Ha majd megnősülök!
1861.
22. 258. Vida József: A magyar nő
Kardot kötött a jó fiú,
S csatába ment legott,
Hogy védelmezze a hazát
S az ősi szent jogot.
Míg honn a szerető anya
Magányba elvonult,
S hol könnyeit nem látta szem,
Zokogva térdre hullt.
És ajka ily imára nyílt:
„Magyarok Istene!
Oltalmazd fiam életét,
Légy mindenkor vele.
„Alázd meg a kevélyeket,
Kik törnek ellenünk;
Emeld érvényre a jogot,
Védd legszentebb ügyünk!"
Váratlan hírnök érkezik;
„Oh asszony, légy erős:
Golyó megölte jó fiad,
Halott a deli hős!"
„Irgalmas Isten! oh fiam!"
S ajaka néma lesz;
Szeméből könnyek zápora
Patakként csergedez.
..Karddal kezében hulla el
Az ifjú hősileg;
De a hon mentve, diadalt
Ül a magyar sereg."
„De a hon mentve, mondod?”
Letörlöm könnyemet.
Jó Isten, te akartad így,
Legyen áldott neved!"
1858. 26. 302. Virághalmi*: A
három jó barát
Elzúgott már a harc; a csata színéről,
Mint sebesen futó felhőknek árnyai,
Iramodtak tova ujjongva, dühöngve,
A győző s meggyőzött félnek hadsorai.
Csak néha, mint tűnő fergeteg morgása
Zúg a légen át az ágyú durranása.
S az elhagyott téren visszhang támad rája
Haldokló hörgése sebesült huszárnak
Kit, mert szembe szállni nem mert vala véle,
Orvul megkerülni kellé a halálnak.
S ott fekszik a vitéz fájdalmas sebében,
Magán, elhagyatva
véres köpenyében…
Sok év múlt azóta, s a három jó barát
Most is együtt ballag. A fakó megy
elől
Belekapaszkodva a nehéz ekébe,
A melynek szarvára sánta gazdája dől.
Gazda hátán kotyog a vizes csutora,
Melynek réges-régen kifogyott a bora.
*Virághalmit lásd a
függelékben
1861.
38. 446. Vörös István. Kelő hajnal
Kelő hajnal bíbor fénye
Rezeg, reményszín lombokon,
Itt öröm s bú nincs kimérve,
Boldogságról álmodom.
Éber álom ez
az élet,
Boldogsága oly
kevés;
A lenyűgözött
földi lélek,
Vigaszt,
enyhet itt keres…
Mintha pompás templom volna
A magány e rejt helye,
Hol száz oltárgyertya gyúlva
Perc alatt fényt lövele.
Itt érzi az ember magát
Teremtőjéhez közel;
E szabadban, a szabadság
Mint ágat a lomb ölel.
1861.
36. 422. Zajzoni: Két jogász
Pesti egyetemből két ifjú tére
Erdélyen keresztül Kuza földére.
Üdvözlégy, román föld, fogadj be,
kérünk,
Nehéz ám az út, míg Nápolyig érünk!
Barna román hadnagy, jelentést teve:
Két magyar menekvő, nincs útlevele.
Kuza herceg felelt: bűnnek a jele.
Aki csak menekvő, börtönbe vele.
Két magyar menekvő, két ifjú jogász
Egymást nem látja, oly sötét a
fogház.
Künn csikorog a tél, benn sohse volt
kályha,
A román földet Isten sohse áldja.
Meghalhatsz itt éhen holnap, avagy
ma,
Nincsen egyéb étel, csak piros
hagyma.
Nincsen egyéb ital pocsolya lénél,
Ezt se kapnál, hogyha pénzen nem
kérnél…
Cseh gazda ingyen senkit nem vendégel;
Tégy jót, Tamási, angyalosi székely.
Szóla Tamási: mindig jót a jóval
S erszényt nyújta oda tele bankóval.
Károly a Bélát tévé puha ágyba.
Kenetes olajtól fölüdült lába.
Húsvét szombatján, későn késő este,
Rongyokban két jogász érkezett Pestre.
Az édesapa némán átkarolta,
Az édesanya zokogva csókolta.
1861.
482. Zajzoni: Zsombár
Cserepesen Zsombár gazda gazdag,
Csillagszámnyi mezején az asztag.
Palotáját vad akácos körzi,
Zárt kapuját hat komondor őrzi.
A kenyerét koldus sohse látja,
Asztalánál nem ült még barátja…
Mire Zsombár kincsét nézi, hányja,
Százezres annak a hiánya.
Jaj, hová lányom az udvarból;
Ne félj, Zsombár, asszony lett már abból.
Jaj, hová lett
százezres bankó!
Ne félj, Zsombár, úr lett azzal
Jankó.
1860.
51. 618. Zilahy
Károly: Frunze vergye vergyen plop
Erdélyi oláh románc
Zöld levél a zöld nyárfán,
Nagy-Szebenben egy káplán.
Zöld levél a juharon,
A káplán neve Solom.
A mint egyszer szertejárt,
Katalinára talált:
S mihelyt egymást észrevették,
Egy látásra megszerették.
„Fehér színű Katalina,
Színed tesz engem a sírba!
Ott állok, hogy kést vegyek
S átal üssem szívemet.
Hanem újra azt veszem:
Nem teszek törökösen.
Előbb hát gyónni fogok,
Azután meg áldozok"
Zöld levél a zöld bikkfán,
A havason szeretőjével a lány
Lement az Oláhföldre
Hogy fájdalmát enyhítse.
A vajda elikbe jött,
Kézen fogta Katalint
S vele egy házba bement.
„Zöld levél a juharon,
Most maradj kinn, te Solóm!"
Zöld levél a juharon,
Sóhajtott rája Solom.
„Látom a ház ablakán,
Mint iszik ott benn a lány
Érted, oh cudar leány,
Jó papnémat elhagyám.
Érted, oh gyalázatos,
Lett erszényem ily lapos!
Most remetének megyek,
Egyebet mást mit tegyek?
Katalin, Isten veled:
Én már elfelejtelek.
Függelék
1859. 16, 188. Virághalmi Törökvilág Győrben című kétkötetes regényt adott sajtó alá, melyre szerző
nem előfizetési, hanem csupán aláírási felhívást bocsátott ki. „A szoros
értelemben vett történelmet — írja a program — csak vezérfonalul használván,
regényem eseményeit, s egyéneit hiteles levéltárak kivonataiból, s okmányaiból
választottam. Sikerült alkotnom egy a nemzet alsóbb rétegeiből vett kor, és
történeti rajzot, mely hű ecsetvonásokban ábrázolja vidékünknek még sokak előtt
ismeretlen viszonyait." — A két kötetes regény ára két forint. Megjelenik
augusztus hóban. Az aláírási ívek szerző lakására, Nagydémre (u. p.
Pápa,) május 15-ig küldendők be. — Virághalmi, kinek szép tehetségéről a minap
megjelent „Fegyverkovács" című regénye is tanúskodik, méltán számíthat a
közönség rokonszenvére.
*
Ár Ft: 350 000 HUF