h14-28. Abszolutizmus kora. 1854 – 1867

Antológia a Vasárnapi Újság verseiből.

 

2015. 02. 20. – 2015. 03. 21.

 

 

 

Tartalom

 

Bevezetés

Költemények 1854 – 1867

Témakörök

Irodalom

*

 

 

Bevezetés

 

A Vasárnapi Újság minden száma közölt verseket. 68 év alatt ezernél több költő több ezer verse jelent meg. Csaknem teljesek mondható a h 14-11...h14-27. jelű fejezetekben letöltött vers-mennyiség. Ez a “nyersanyag”. Ebből szerkesztett antológia a következőfejezetekre oszlik:

 

h14- 28. Abszolutizmus kora. 1854 – 1867 (13 év)

h14- 29. Dualizmus kora. Arany haláláig. 1868 – 1882 (14 év)

h14- 30. Századvég. 1883 – 1907. (24 év)

 

A fejezeteken belül a válogatott költők névsorban és időrendben következnek. A vers szokásos kódját /év, évfolyam, oldalszám/ meghagyjuk. A válogatásba elsősorban azokat vettük fel, akik kétszer vagy többször jelentek meg.

 

A Klasszikusokat /Arany, Petőfi…/ és a nyugatosokat itt mellőzzük. Néhány költő-portré a nyersanyagban megtalálható. Azokat nem ismételjük meg.

 

 

 

 

Költemények 1854 – 1867

 

Témakörök

 

Hazafias versek.

 

„Feltámadásról szól az ének”;  Ne tekints a múltba, tekints a jövőbe,

 

Nem halsz meg, óh nemzet! Ezredéves élet

 

„Harcától a magyarnak, óh ments meg Istenünk!"
Álmodik egy szebb hazáról a madárka

 

 Honszeretet drága gyöngye,

Oh mi érne föl veled?

 

Egy szép leány, talpig magyar,

Vigaszt lelni csak nem akar.

 

Nem halt ki még Árpád népe,

Él az ősök büszke sarja!

 

Erdélyben

 

A magyar föld szeretete; vers a küzdőkhöz; a buzogány; a haza veszélyben; Mohács, Rodosto.

 

Történelmi személyek: Sarolta, István anyja; IV. Béla, Kun László; Nagy Lajos; Izabella királyné; Dobozi Mihály; Kazinczy; Kölcsey; Vörösmarty

 

Életképek: szegény zsidó leány; Cifra Panni; az első tánc; a magyar nő; az iszákos ember; a bor dicsérete; a vén harangozó; a vén cigány; a csizmadia, a magyar mérnökök dicsérete; a naplemente leírása

Filozófia: Lét és nemlét közt; a világ kereke nem áll meg; a világ baja; gondolatok egy sziklatetőn 

*

A versek többsége nagyon hosszú, ezeknél rövidítésre kényszerültünk. A válogatásban mindössze egy nő /Rajka Teréz/ szerepel. A születési és halálozási évszámmal jelölt költőkről életrajz is található a megadott irodalom-forrásokban..

 

*

 

Benedek  Aladár

Bolgár Emil

Csengey Gusztáv

Dalmady Győző

Darmay Viktor

Dobó László

Fejes István

Györy Vilmos

Illéssy György

Ilyés Bálint

Jankay József

Komáromi Kálmán

Komócsy József

E. Kovács Gyula

Kuliffay Ede

Linczi Károly

Losonczy László

Madách Imre

Medgyes Lajos

Nyilas Samu

Pájer Antal

Rajka Teréz

Sal Ferenc

Sántha Károly

Soós Miklós

Szakál Lajos

Szemere Miklós

Terhes Barna

Tolnai Lajos

Tóth Endre

Tóth Kálmán

Várady Gusztáv

Vida József

Virághalmi Ferenc

Zichy Antal

Zilahy Imre

 

*

 

Benedek Aladár (1843-1915)

 

1865. 32. 394.  Benedek Aladár: Ahol én születtem

 

Ahol én születtem, ott a lég is enyhébb,

Pirulóbb a hajnal, rózsásabb az alkony;

Nincs a kerek földön, mint itt derekabb, nép,

Kezükben az eke, mézes dal az ajkon.

Járja itt a dolog, a jókedv sincs távol,

És e kettő együtt csak áldást teremhet;

Még a fellegek is szebbek itt, mint máshol, 

 Légy fiadtól áldva, oh föld, köszöntelek!

 

Jól emlékszem reá, midőn gyerek voltam,

Mint megfutkároztam ott a puszta rónán;

Nem mondom, hogy néha tán meg nem botoltam,

No de mindannyiszor fel-fel is kelek ám.

S ha a nap hevétől fölhevülve égtem,

Meghúztam magam egy cserjés bokor mellett,

S eltekintek messze, túl a messzeségen

 Légy fiadtól áldva, oh föld, köszöntelek…

 

Oh ti szép idők! Ti aranyszínű álmok!

Oh miért, hogy tőlünk oly rohanva futtok?

Ha nyári esőben buborékot látok,

S ablakra lehelek, mind eszembe juttok.

És így álmodozván a boldog jelenben,

Rajongó ifjúvá lett a játszi gyerek;

Ám a Marost, s pusztát még mindig szerettem  

Légy fiadtól áldva, oh föld, köszöntelek!

 

Így teltek a napok, csak úgy, mint az órák,

Ekkor gyulladt szívem első szerelemre!

Itt érzem először az életnek gondját,

Amint szép jövőjét lelkem szőni kezdte.

S innen mentem én el, el a nagyvilágba,

Vittem magammal sok álmot, szegénységet,

S ide térek vissza a harctól kiállva,

Légy fiadtól áldva, oh föld, köszöntelek!

 

 

1868. 8. 86. Benedek Aladár: Feltámadásról szól az írás

 

Feltámadásról szól az írás,

S az Írás nem mond hazugságot!

Közeleg a perc, midőn a holtak

Elhagyják sötét, nehéz ágyuk.

Közeleg a perc, már nincsen messze,

Midőn a sok zár mind felpattan.

S föltámadnak az élő-holtak,

Osztozva üdvben, kárhozatban!

 

Feltámadásról szól az írás:

Már sűrűdnek a nehéz felhők;

A villámokat ezek szülik,

Melyeknek lángja mindent eltölt!

Ébred már titkon a jogérzet,

Mi annyi időn feküdt halva;

Ránehezült a kába vakság.

De melynek immár vész hatalma!

 

Feltámadásról szól az írás:

Már látni itt-ott egy villámot,

Miket elnyel a messze tenger,

S mik ledöntnek majd egy világot!

Fel-felszól már a tettvágy hangja,

De szétoszlik a rejtett csendbe;

Ám jaj! ha majd e csend határán

E hang visszhangját mind föllelte

 

Feltámadástól szól az írás:

A dörgések is hallhatók már

Gyűl, gyűl a vész, mely ünnepet hoz.

Midőn nem lesz több hamis oltár.

Halk moraj, zúgó nyüzsgés támad.

Küzdelmet sejt a népek ezre;

Érzi, hogy minden porba omlik,

Csak egy marad: a szabad eszme!

 

Feltámadásról szól az írás:

Borult az ég, a lég oly tikkadt! 

Közeleg a nagy perc, legyünk készen!

Mely eget ráz, és földet ingat.

Most teljesül, mit Krisztus jósolt!

Ezért halt ő, és annyi mások;

Ez lesz, ez lesz a végítélet!

Az írás nem mond hazugságot!

 

 

1868. 26. 307.  Benedek Aladár: Szegény zsidó leány

 

Ki venné észre? Oh az emberek

Ily dolgok iránt érzéketlenek!

Egy zsibárus bolt úgy is oly szerény,

Észre sem veszi, a ki arra mén.

Zsibárus boltnak kisded ajtaján

Bús, halvány arccal ül egy ifjú lány;

Szemében annyi ábránd s méla láng,

Mely hallgatja egy bús jövő jaját.

Szegény Zsidó leány!

 

Ki ne szeretne élni, s oh ki ne

Fektetne üdvöt drága kincsére?

Hisz az élet, az ifjúság rövid,

Nem soká' szórja édes örömit!

A lány oly gazdag, lelke oly teli,

S szeretni nincs, oh nincsen kit neki:

Egész napját a boltban tölti el,

Hol alkuszik, mást sohasem mivel.

Szegény zsidó leány!

 

A napok sorra ekként telének.

Én gyakran látom e szép gyermeket,

Előttem képe már nem idegen

S nem is az első, úgy tetszik nekem.

Ahányszor látom, mindig halovány,

Hogy szánom őt, nem is gondolja tán;

Ha nincs dolga, hát kinn ül egyedül,

Néz szerte, néz rám, s ismét elmerül.

Szegény zsidó leány!

 

Nincs nappala, csupán az éj övé,

Boldog, ha szemét az álom fődé:

Meglátni rajta, hogy sokat virraszt,

S hogy sír, hogy szenved, mind meglátni azt.

Én szinte érzem, mit érezhet ő:

Lelke olyan, mint puszta hegytető,

Hol termőföld van, mely gyümölcs helyett

Terem bozótot s vad beléndeket.

Szegény zsidó leány!

 

Szegény zsidó lány, hidd: nem vagy magad!

Sok van, oh sok, kit sorsa megtagad.

Sok van, kinek, mint néked, kincse van,

S nincs, ki föllelje s elvész nyomtalan!

Halvány színednek van méltó oka,

Fájdalmad igaz s nem múlik soha:

Mert addig árulsz s alkuszol, amíg

Megveszik olcsón lelked álmait.

Szegény zsidó leány!

 

 

Bolgár Emil (1840 -    )

 

1868. 49. 586. Bolgár Emil:Tárczay Anna

 

Szép Izabella királyné

Zápolya özvegye, bujdos.

Rossz hírrel nyugszik el este,

S mindennap hajnala bút hoz.

Tarkő várában Tárczay Anna

Térdre borulva így esdekel:

Hadd vesszek érte én s nemzetségem,

Csak a szabadság ne vesszen el!

 

Egyenként esnek a várak,

Győző ellentől övezve.

Bebek fut, s büszke Perényi,

Szétszórva népeik ezre.

Tarkő várában Tárczay Anna

Térdre borulva így esdekel:

Hadd vesszek érte én s nemzetségem,

Csak a szabadság ne vesszen el!...

 

Áll néma sötéten a vérpad,

Büszkén lép Anna reája.

Biztatva, híva, dicsérve

Érinti ősei árnya.

Villan a bárd és Tárczay Anna

Térdre borulva így esdekel:

Hadd vesszek érte én s nemzetségem,

Csak a szabadság ne vesszen el!

 

 

 

Csengey Gusztáv  (1842 – 1925)

 

1862. 51. 602. Csengey Gusztáv: Edua

 

(Ballada.)

 

Kivirágzott a diófa,

Ráhajol a házikóra.

Alatta ül László diák,

Az ölében piros virág.

Piros virág, barna kis lány!

Mért remegsz ölemben?

Te az enyém, én a tied.

Édes szép szerelmem!

 

Félve néz a lányka széjjel:

Rossz álmom volt a múlt éjjel;

Vérző seb volt hű kebleden.

Jaj be féltlek egyetlenem!

Hajtsd le fejed hű szívemre,

Ölelj át egészen,

Csókjaimtól, szerelmemtől

Édes álmod lészen…

 

Köröskörül zörög a lomb  

Mize nádor közéjük ront.

„Hah elkéstem! átok, átok!

Orgyilkosok, halál rátok!

" Viszik őket. Kun Édua

Nyugtalanul lépdel;

Kis kezeit törülgeti

Fehér kötényével.

 

Gyászba borult Buda vára

Magyarország fájdalmára,

Halva fekszik László király.

Mize nádor bosszút kiált.

Villan a bárd három ízben.

Édua nem látja;

Bujdosásban a falukat

Sorról sorra járja:

 

Csak törülöm, semmit sem ér.

Vizet, vizet az Istenér'

Még aluszik. Föl ne keltsék.

Nem ölellek, nem lehet még,

Törülgeti kis kezeit

S újra mosogatja:

Föl ne keltsék, hadd mossam le.

Egyre mondogatja.

 

 

 1865. 18. 206. Csengey Gusztáv: Óh ne repülj lelkem

 

Oh ne repülj, lelkem, merengés alkonyán

Egy-egy visszasíró töredék dal nyomán

A múltak ködébe.

Nézd a fellegekből alakuló képet:

Ekképp alakítja a múltat emléked;

Nincs valódi léte.

 

Ne tekints a múltba, tekints a jövőbe,

Amelyet reményem szép álmokba sző be,

Elringatva téged;

Szelíden susogja:

Elér valahára

A megelégedés csendes révpartjára

E kifáradt élet…

 

 

 

Dalmady Győző ( 1836- 1916)

 

1855.  49. 395. Dalmady Győző: A magyarok Lombardiában

 

A nagyhírű Csepelben még állt az ünnepély,

A monda így regéli, s a monda most is él

A kard vértől piros még, oly fáradt a sereg;

S már lelke új csatákon, új harcon tévelyeg.

Amerre szem tekintett, minden legyőzve volt;

Árpád erős hadának mindenki meghajolt:

Melyért annyit küzdöttek, a hon megnyerve rég;

De szól a hős magyarság: „előre, nem elég!"

 

S a békés kül-hazára, mint gátat tört folyam,

Félelmes fegyverével három sereg rohan.

Fél milliót tesz éppen a romboló csapat

Láng s füst kígyózik éghez, amerre áthalad…

 

Kit, mint rémet mutat fel a barna éjszaka,

Zúgó hadának élén, a hős Bogát maga.

Jaj annak, aki útját elállja vakmerőn,

 Merészségének árát megadja rémítőn.

 

S egy perc alatt előtte minden futásra kel

A harc-síkot Berengár száguldva hagyja el.

A mennykőnek csapása oly gyors, oly hirtelen;

De a magyar karoknak nem lép nyomába sem.

 

Nem süt többé a nap rá, kit ily kar utolér,

Egész kiáradt tó köröskörül a vér:

Harmincezernyi bajnok takarja a mezőt,

Hol a lombard had állott kevés idő előtt.

 

S most, mint a szörnyű szélvész megy a magyar sereg,

Útjában minden élőt kegy nélkül ölve meg

Vészt hintve jár alá s fel a romboló csapat,

Láng s füst kígyózik éghez, amerre áthalad.

 

Utána minden ország imára térdepel,

S imáját a nagy éghez imígy sóhajtja fel:

„Éhséget és a dögvészt ne hozd fel ellenünk;

Harcától a magyarnak, óh ments meg Istenünk!"

 

 

1856.  22. 186.  Dalmady Győző: Sarolta

 

Isten veled vitéz Kupa,

Megyek immár, az éj derül;

„Sötét van még, várj asszonyom,

Fogadd hadam kíséretül"

Magyar vezér neje vagyok,

Sarolta még nem félt soha!

S nem vár tovább csatlósira;

Lován ül már vitéz Kupa.

 

„,Veled megyünk mindannyian!'"

Pogány urak kiáltanak,

S visszhangzik a zajtól a vár,

Hogy reszketnek rá a falak.

És nyílik a nehéz kapu,

Lovak alatt dobog a híd:

Hol ennyi kar megvédeni kész,

Mi szükség van csatlósra itt?

 

Hős Gejzának lelkes nejét,

Csak látni is mily élvezet

Közelében pártos Kupa

Hitet, vallást mindent feled.

S kik szórták rá szidalmakat,

Mely gyöngyön is piszkot keres:

A női báj s fenség előtt

Meghajlik a sok zord nemes…

 

Halál reád! Van kar ne félj,

Mely ily hőssel mérkőzni kész!

Aggály ül az arcon, szívén;

Csapást újabb csapás tetéz.

A harc rövid, még egy csapás,

S egy élet vész örökre ki:

Rablók feje, gőgös Ruma

Testével a földet fedi.

 

S riad a zaj, haramiák

Tovavesző rémült zaja;

Meghajlik, és térdére hull

Híveivel pártos Kupa,

Ki legyőztél egész hadat,

Üdv néked e dicső napon;

Nagy tettekről, míg nyelv beszél

Mutasson rád büszkén a hon.

 

 

 

1858. 45. 531. Dalmady Győző: Az első tánc

 

Egy kis falun mentem végig,

Az út mellett fehér házak.

Vasárnap volt. A kapuban

Piros arcú lánykák álltak.

 

A kis falu közepében

Vígan zengett a muzsika;

Hordta a bort a korcsmáros.

Hangzott a dal: ica rica!

 

Estefelé lehetett már,

 Hosszú árnyat vetett a fa;

Hanem a tánc nem lankadott,

Ezután jött még a java.

 

Egy kis leány állt a körben,

Piros kendő volt a nyakán;

Nyalka legény jött feléje:

„Három a tánc, ne állj babám!"

 

És búgott az öreg bőgő,

Lobogott az ümög ujja;

Csengett, pengett a sarkantyú,

Rakta, járta ki-ki újra…

 

Egyszerre a kicsi harang

Megszólalt a falu felett:

„Bocsásson kend, harangoznak,

Nem is tudtam, hogy este lett."

 

Nem is tudta, hogy este lett,

Oly szép volt így szemlesütve!

Ránézett a deli legény,

S piros hajnal gyúlt fölötte.

 

 

Darmay Viktor ( 1850 – 1878)

 

1868. 17. 198.  Darmay Viktor: A küzdőhöz 

 

Hová visz, ember, magas röptű vágyad?

Küzdelmeid tövises útjain

Gát visszatart, hegyes kő vérzi lábad,

Tépett szívedben sajogva ég a kin.

Megállj, ne lépj a kész veszély elébe,

Nem ment meg attól ingatlan hited;

A világ téged levonhat a mélybe,

Te őt magaddal föl nem viheted!...

 

S ha mégis csak segíteni vágysz szegényen

Altasd el őt édes gyermek-mesén;

S ha majd elalszik, lépj hozzája szépen

S vigyázva tágítsd láncait kezén

Vigyázva, nehogy lánca csörrenése

Felköltse őt, bosszúra ellened;

A világ téged levonhat a mélybe,

Te őt magaddal föl nem viheted!

 

Midőn a lánc így szemenként kitágul,

S zsibbadt testében újra lejt a vér:

Hagyd akkor őt, éledjen önmagától,

És maga küzdjön szabadságáért!

Ha ezt kivívja, büszkén törhet égbe,

E nélkül vergődik, míg elsüllyed.

Úgy: fölemel; így: leragad a mélybe;

Mert útja egy, veled vagy nélküled.

 

 

1868. 42. 498. Darmay Viktor: Köd borult

 

Köd borult az őszi tájra,

Búsan hallgat a madárka;

S mely ott virul messze, távol,

Álmodik egy szebb hazáról.

 

Almaiban már amott száll,

Tengeren túl, délpartoknál;

Hol új tavasz lombja várja,

Új pataknak csörge árja.

 

Új szerelem, új boldogság,

Hajnal keltén üde rózsák;

Új reménynek édes álma,

Édes álom dallá válva.

 

S annyi más, meg annyi szebb még

Múlt tavaszról boldog emlék.

Mi tartja, hogy még se szálljon?

 Hervadó lomb hideg tájon.

 

Lám a madár még se repül

Száraz ágon hallgatva ül!

Azt a kicsiny fészket, vagy mi,

Nem tudja csak úgy elhagyni.

 

 

Dobó László

 

1865. 35. 434. Dobó László: Gedók Anna

 

Szent karácsony éjfelében

Lány- s legények összejönnek

Ólom-öntni, lányok férjet,

Asszonyt néznek a legények.

 

Már a tűz ég, körülállják

Szőke, barna, ifjú lánykák;

Kész az ólom, üt az óra

Innen-onnan virradóra.

Az éjféli harangszóra

Mintha benne Isten szólna

Összenéznek a leányok.

Szemük lángol, ég orcájuk,

A láng bűvös fényt vet rajok….

 

Félelem ül a legényen,

Félelem ül a leányon:

Összebúvik kettő-három.

Vízbe nézve szól az egyik:

„Csontját látom egytől egyig!"

Vízbe nézve szól a másik:

„Kezében egy kasza látszik!" 

 „Halál! halál!" rettegéssel

Hamar e szó terjed széjjel.

Halvány Anna nem szól semmit,

Hideg futja végig testit,

Fázik szegény, reszket szegény,

Két nagy könny ott csillog szemén.

 

Édes anyám vesd meg ágyam!

Hadd aludjam puhán, lágyan,

Koszorút fonj menyegzőre:

Megyek, anyám, esketőre.

  

1866. 35. 418. Dobó László: Szüleim levele

 

Az volt ám a sürgés-forgás,

Ilyen náluk ritkán támad;

Mintha látnám örömében,

Mintha látnám jó anyámat.

 

E levelet hogy megírják,

Ünnep volt a kicsi házba';

Melegétől jó szívének

Anyám arca úgy sugárza!

 

Penész vette meg a tintát,

A tollat meg régi rozsda,

Nem csuda, mert rég vetett már

Egy-két betűt papirosra.

 

Meg is látszott jó atyámon,

Hogy neki nem rendes dolga:

Azt a rezes okulárét

Majd jobbra, majd balra tolta.

 

Levelet ír „a fiúnak,"

Hogy szeretik, ím, itt lássa,

És ha rosszul folyna sorsa,

Ez legyen vigasztalása.

 

Hogy ne legyen semmi lárma,

Öcsém kiült az ajtóba,

Ha bement is, lábujjhegyen

Tekintett be hébe-hóba.

 

Ott benn pedig nagy lassacskán

Elkészült az ákombákom,

Anyám könnye hullott rája,

Egy-két betűn most is látom.

 

„Mit csinál most? miért nem ír már?

Mikor jön meg? kérdd meg tőle!

Mikor várjuk? azt a percet,

Azt tudassa jó előre!"

 

Áldott asszony! bár nem írja,

Hogy mért kérdi, mégis értem:

Ha megjövök: tyúkot, csirkét,

Mindent kész leölni értem. 

 

Anyám győzte biztatással,

Atyám írni meg nem unta,

Bár ez néki, mért tagadnám?

Nem valami könnyű munka.

 

Kézről kézre jár az írás:

Mi maradt ki, hiba hol van?

Nézegetik órahosszat,

Ha megírva bármi jól van.

 

Rossz benne a grammatika,

A betűje egymásra dől,

Mégis mennyi vigasztalást

Meríthetek levelükből!

 

 

1867. 198.  Dobó László: A rákosi molnár-mester.

 

Rákos vízi malom körül

De mi haszna álltok!

A molnárra két egész nap,

De mi haszna vártok!

 

Feleségét ment keresni,

Fűnek-fának mondja

A malomra, őrölésre

Hogy volna most gondja?

 

Malom-udvar, pitvar-ajtó

Tágra nyitva, tárva.

A szobában siránkozik

Két elhagyott árva.

 

A péceli nagy út mellett,

Csabai felvégen,

Rákos vízi molnár-mester

Ott iddogál éppen.

 

A világért fel nem nézne

Maga elé mélyed:

,,Hová tegyem? Csak már az a

Patak volna mélyebb?

 

Lágyabb helyet, puhább ágyat

Hol találjak néki? "

Molnár-mestert három reggel

Az ivóban éri.

 

Rákos vize csillan, csörren,

Zúgva, búgva lágyan:

,.Harmadnapja, hogy megosztom

Úgyis keskeny ágyam.”

 

 

 

Fejes István (1838 – 1913)

 

1861. 43. 506. Fejes István: Nap leáldozásakor

 Végzi a nap útját tündöklőn ragyogva,

A sötét felhőket meg-megaranyozva;

A sűrű felhőkön százszor általtörve,

Szivárványt bocsátva, a fekete földre.

Most fényes szárnyait mélyen leeresztve

Lebeg az ég szélin imádkozó ajkkal;

Csöndes szellő hordja imádságát szerte:

S visszhangzik a berek, suttog a lomb halkan.

 

Nézem szemeimmel a tenger habjába',

Gyöngyöt szed odalenn fénykoronájába;

Nézem szemeimmel a zsenge fűszálon

S gyöngyeit idefenn lerakva találom.

Nézem az égen is, tüzes arca éget,

Égeti a szívem s lelkemet gyulasztja,

Két szemem szikrázik, keresné a véget

S ködbe vész a látkör: keresni mi haszna?

 

Oh! mi fenséges volt leáldozásában,

Kialudt, elaludt a tenger habjában.

Csókot hint utána az ég, a pirosló,

Ráborul aztán a csillagos koporsó.

Néma lesz a világ, szívverése lassul,

Egy csöndes sóhajtás száll el csak az égre;

A csendes sóhajtás kérdi a csillagtól:

Hosszú lesz-e álmunk, virrad-e az éjre?

 

Képzeletem az éj titkába eresztve;

Fölrezzenek mindjárt a csapodár neszre:

Repül a vak bagoly szárnyain a vésznek,

Csipeg a madár-fi: odavan a fészek.

Megzördül a szikla, a vad foga esetten,

Űzi a fene éh s kölyke nyöszörgése,

Kirohan s a liget csere, bokra, menten

Leborul előtte gyáva remegéssel.

 

Álarcos alakok rémületes árnyként,

Sóhajtva az éjét, gyűlölve a napfényt

Megszállják a határt s fölverik a csendet,

A csendet, mely után minden szív esengett.

Tűzvész, gyilok, orzás, szüzek gyalázása,

Sirok feltörése, templomok rablása,

Borzasztó lesz ez éj! S annyi pusztulásra

Ha jő a virradat, lesz-e, aki lássa?

 

Így tűnődik lelkem, míg az alkonyt nézem,

S tagjaim létét is alig-alig érzem.

Egyszer csak a csillag, mit a sóhaj kérdett,

Leszalad s befutja gyorsan a térséget;

Amerre befutja, fényes ívet ir le,

S kicsalja a népet, nézni a jóslatot

Aranyos betűkkel fölírva az ívre:

„Halált hoz az álom, népek virrasszatok!"

 

 

 

 1863. 18. 154. Fejes István: Pókayné

 

(Ballada.)

 

Pókay két testvér mély börtön fenekén,

Fölöttük a halál árnya jár feketén;

Bevillan egy sugár a rostély-ablakon,

Hajnalé, pallosé a szörnyű vérpadon.?

 

Két testvér összenéz, ifjú szív elszorul.

Istenem, Istenem, szól Gergely, s leborul.

Átok rád Bátori, bosszúálló zsarnok úr,

Mond János s csörgeti vasláncát konokul.

 

A végóra kondul, vas-závár csikordul,

Mély gyászban az anya az ajtón befordul;

Szívét a tengerbú örvénye sodorja;

S levelet mutat fel keserűn zokogva.

 

Kegyelmet hoztam oh! Bátori Istvántól,

Jaj, szemem megvakul, jaj, lábam megsántul!

Térdeltem, könnyeztem, fáj vala haláltok,

S annál is iszonyúbb kegyelem vár rátok.

 

Egyiknek kegyelem, de halál a másnak,

Megölő betűje ez volt az Írásnak.

Két szeme fényiből melyiket veszítse?

Kedvesebbnek közülük melyiket tekintse?

 

Gergelynek ölibe hullt le, a föld vonta,

S imázó ajakát százszor megcsókolta.

Egy csókot nekem is jó anyám búcsúra,

Vár rám a poroszló, elütött az óra.

 

Enyém a búcsúcsók, kevesebb a bánat,

Neked van arád is, több könny hull utánad

Szólt Gergely s elindul békével, nyugodtan,

De János elébe rohan legottan.

 

Hamar a pallossal Bátori bakója,

Akkor a büszke fő lehullott a porba,

Szép deli termete rozzanva aláhullt,

Gergely megrázkódott s az anya elájult.

 

Ébredj föl jó anyám! Felnyílik a mély szem

S forog, mint az örvény a dühös szélvészben,

Majd fölnéz az égre, e roppant sírboltra,

S felleges árnyak közt rámered egy pontra.

 

Miért nem öt csókoltam, miért nem őt öleltem,

Ég látja szívemet, őt is úgy szerettem.

Ö férjem mása volt, megátkoz, jaj férjem,

Oh, ezt a bánatot mért kellett megérnem!

 

Csendesülj jó anyám, Istené e végzet,

Szent hittel a búnak kínját úgy nem érzed.

Szíve megszakadván rám sikolt arája

S megátkoz éltébe, megátkoz holtába'.

 

Az anya arcára esik egy esőcsepp,

Törüld le jó fiam, úgy éget e vércsepp;

Susogó lágy szellő támad a holt sírján,

Vígy innen, vígy Gergely, ö is átkoz immár."

 

Nem átok az anyám, nem átok, de béke,

A sors hogy őt érte, nem átkoz meg érte;

Jöjj haza, pihenj le, beteg a te szíved,

Irgalom Istene könyörülj, gyógyítsd meg!"

 

 

1866. 8. 86. Fejes István: Jeruzsálem  

 

…Az eltiprott eszmék dicsőn

Kelnek ki a romok alatt,

Ha öntözi könnyével a nép

És nem feledt, és hű maradt.

Él még a népek Jehovája,

Örülj, vigadj Sión leánya!

 

A Jehova erős, hatalmas,

Épít keze, ront ostora;

Ne feledd ezt el Jeruzsálem, 

Ne dúljon több viszály soha!

Most fel kicsiny, nagy, új imára,

S új dalra te Sión leánya.

 

 

1866.  45. 542.  Fejes István: Szüreti köszöntés

 

Fel pohárra, folyjon a bor,

Öntsük a szívet vele;

Ha nem öntjük, lehull róla

A remény zöld levele.

Fel pohárra, fel pohárra,

Örvényt fúrjon a bor árja

És a gondot és keservet

A fenéken fojtsa el.

Fel pohárra, fel pohárra,

Habot vessen a bor árja,

És a kedvet lenn a szívből

Mind a színig hozza fel…

 

 

 

Györy Vilmos ( 1838 – 1885)

 

1862. 3. 29. Györy Vilmos: Ferenczy István elhagyott lakában

 

Ott áll a hajlék pusztán, elhagyatva, 

Körötte minden néma, hallgatag;

Szent helynek véli, s elkerüli a zaj,

Nagy, síri csendben állnak a falak;

S e hely valóban, mint a temető,

S oh benne annyi, annyi a halott:

Sok szép kihalt remény, amely virággá,

Sok eszme, mely testté nem válhatott!

 

S ott áll a hajlék pusztán, elhagyatva,

Hűs árnyékot borítnak rá a fák;

De sürü lombjuk ernyős sátorán át

Keresztültör a nyájas napvilág

És ekkor oly tündöklő fényben áll 

A melyben ő élt s dolgozott — e lak

Minőt azok köré festünk csupán,

Kik nagy eszméért éltek s haltanak….

 

Kik a dicsőség fényével körítenék,

Míg ember él, a nemzetet és hazát,

Kik a népnek örök hírt szerzenének:

Az ég, bizonnyal, minden honnak ád!

Talán ritkán, de küld egy-egy sugárt,

Támadnak mindenütt nagy szellemek:

S csak az a nép fog nyomtalan kiveszni,

Ki e szent kincset nem becsülte meg!"

 

1862. 10. 113. Györy Vilmos: Az ér mellett.

 

Szombat este nyugodalmas óra,

Hajlik a nap már leáldozóra;

Még egy kissé világit az égen

„Elég mára!" s nyugodni tér szépen.

 

„Elég mára, elég erre a hétre!"

S nyugalom száll szántóföldre, rétre;

Kasza-kapa csengő pendülése

Felváltja azt tücskök cirpelése.

 

Fenn a légben madarak csoportja;

Ki sebesen, ki csak andalogva,

Alig alig libbengetve szárnyat,

Puha fészek lágy ölére szállnak…

 

„Bohó habok!" suttog a fa lombja,

A leány hó-vállára hajolva;

És a melyik — csókolván — elérte,

 Elevenebb lett minden levélke!

 

Hab kínálja legszebb halacskáját,

Part od' adná legékesb virágát;

Susogó lomb zengő fülmijét:

„Neked adjuk, csak maradj, ne menj még!"

 

Haj de a lány nem hallgat szavukra!

„Bandi fürgébb, mint az a halacska!

Szebben szól a legédesb madárnál,

Szebb ezerszer a legszebb virágnál

 

És a lomb, hab s part bármit beszélnek,

Szép Juliska mind ereszti szélnek!

Víztükörbe néz még gyönyörködve.

Megyen aztán dalolva, nevetve.

 

 

 

1862. 18. 209. Györy Vilmos: Gazdag mulató

 

A Becsali csárda pitvarába

Gyenes András mulat egymagába,

Úgy kicsípve, úgy kikenve-fenve,

Mintha csak a szentegyházba menne.

 

Hej pedig mást, hamis a zúzája!

Itce borért pengő ezüst járja;

Könnyű neki, árendás az apja

Meg se érzi, ha százával adja!...

 

,Fogva tart már engemet a háló;

Kaláris, arany, ahhoz csak pókháló,

Kegyelmed ezt, drága gyönyörűség,

Nem ismeri; úgy hívják, hogy: hűség!'

 

S perdül egyet, a legényt otthagyja,

Kacag, mint az erdők vadgalambja,

S el is röppen, de nem ág fölébe:

Szerető férj szeretett ölébe.

 

S még csak így szép, így, a férj ölében

Hű szeretet ragyogó szemében;

Gazdag legény pironkodva nézi,

Szegénységét még csak mostan érzi!

 

 

 

Illéssy György

 

1860. 17. 194. Illéssy György: Mohács

 

…Hát egy hegedős sincs? Vendégei szólnak,

Szolgák ide gyorsan egy énekelőt!

Még jól ki se mondták s egy roskadozó agg

Ott áll közöttük, a vajda előtt.

 

Dalt mondják urak? Dalt, mely lelket emeljen,

S behasson a szívek mély rejtekibe?

Elmondhatok egyet, egy újat, amelyen

Majd lelketek is sir, Mohács a neve…

 

Tábort hogy ütöttünk szemközt a törökkel,

Virág-teli síkon, Mohácshoz közel,

S néztük: ki maradt honn? Csatázni ki jött el?

Mindössze vagyunk vagy huszonhatezer.

 

Huszonhatezer? Hát csak ennyi magyar van?

S a százezrek meg a milliomok,

Osztozva örömben s elbújva a bajban,

Csak ronda herék? Csak névvel magyarok?

 

Ne kérdd, hanem indulj sietve Szegedre,

Hol Zápolya dőzsöl ép bajnokival,

Állj meg közepettök s kiáltsd füleikbe:

Éljen, ki derék és vesszen, ki cudar!

 

Elsápad a vajda s együtt vele népe,

Elhallgat a lant is, véghangjaival,

Bedöfve a gyilkot mindnyája szívébe:

Éljen, ki derék és vesszen, ki cudar!

 

 

1864. 7. 66. Illéssy György: Éjjel a kisszobában

…Pici Pirka tömzsi arca

Anyja felé fordul.

Nem rég hozták e kis bangót,

A rózsabokorból.

 

Megcsókolom. Csitt te óra!

Hagyd el a tik takot.

Halványulj el mécs világa.

Kályhatűz ne pattogj.

 

Hadd aludjék a kis angyal.

Szent a gyermekálom.

Ágyamhoz lopózom én is,

Szemeim bezárom.

 

Elűzök magamtól minden

Aggodalmat, gondot,

És a boldog alvók mellett

Ébren vagyok boldog.

 

 

 

Ilyés Bálint ( 1835 – 1910 )

 

1866. 5. 50. Ilyés Bálint: Kölcsey sírja felett

 

Borulj le lelkem, szentelt fájdalomban,

Mint cipruság a sírhalom felett,

S csókold meg égő áhítattal ottan

Csókold meg a legkisebb porszemet…

 

Te láttad e kort, oh dicsők dicsője!

Hisz ott is élt munkálva szellemed!

Prófétaként küldött a sors előre,

Készíteni e jobb korhoz nemzeted…

 

Velünk vagy, és jössz a jövőbe is te.

Tiéd küzdelmünk, s küzdelmed miénk,

S ha majd az eszme meg lesz testesítve:

Együtt nyertük, mit harc-díjul nyerünk.. . .

 

Csak zengjed, zengjed szellemajkaiddal

Szerette néped szentelt Himnuszát,

S zászló gyanánt lengvén fölöttünk a dal,

Bátran vívjuk meg az izzó tusát!

 

 * * *

Borulj le lelkem szentelt fájdalomban,

Mint cipruság a sírhalom felett,

S csókold meg égő áhítattal ottan

Csókold meg a legkisebb porszemet.

 

•) Mondatott Csekében, 1862. májas 18-kán.

 

  

1866. 16. 186. Ilyés Bálint: Nem hiába, hogy a magyar

 

Nem hiába, hogy a magyar

Ottan termett keleten,

De szívének tengerében

A legdrágább gyöngy terem.

 

Honszeretet drága gyöngye,

Oh mi érne föl veled?

Te tartod meg annyi vészben

Ezt az árva nemzetet!

 

Jöttek dúló tatár-csordák

S átgázoltak e honon.

Vérrel ázott minden porszem,

Mindenütt füst és korom.

 

Kő kövön és anyja keblén

Gyermek nem maradt meg itt,

S a menyasszony rabbilincsen

Áldozza szűz kecseit. 

 

Temető volt az egész hon,

Népe óriás halott,

S bámuljátok, e megölt nép

Hamvából föltámadott! 

 

Majd töröknek büszke cárja

Hordta ránk tenger-hadát,

És hiába Kinizsi hős

S Hunyadi e szikla-gát.

 

Zúgó árja átözönlött

S elcsapott a hon felett. 

S meddig tartott ez özönvíz? 

Tégy a százra ötvenet!

 

Másfél század, oh nagy Isten!

Ennyi tenger éven át

Ölte, fosztogatta kényén

Sztambul népe e hazát!

 

S bár eltépve, megviselve,

Fényünk fedte sár, iszap:

Régi erkölcs, régi jelleg,

S ősi nyelvünk megmaradt!

 

Majd derű s megint ború lett,

Tiszta napra éj-sötét.

Most emelte, meg lesújtja

Sorsa Árpád nemzetét.

 

Volt a hírnek mit beszélni

A magyarról újólag,

S a magyarnak mit keseregni

Újra néma gyász alatt! 

 

Néma gyász a fényre, ismét

Ez lett sorsod, nemzetem!

Oh hogy a szív nem reped meg,

Ha elnéz e nemzeten!

 

Földe, kincse, vére másé,

Az övé csak a nyomor,

De el e gyászképpel innen,

Rémes arcát fedje por!

 

Újra nap kél, nem veszett el

Annyi gyász alatt e nép.

A hazának szent szerelme

Fönntartotta életét. 

 

Drága kincs a hon szerelme

Szívednek e gyöngyszemét

Álnok kalmár szép szavára

Hamissal be ne cseréld!

 

Amíg ennek tiszta fénye

Átsugárzik kebleden:

Jöjjön bár vész és vihar rád,

Élni fogsz, oh nemzetem.

 

 

 

Jankay József (1831 -   )  mérnök

 

1866. 32. 382. Jankay József: A magyar mérnökökhöz

 

Kiált a kor, hallgassatok szavára,

Hatalmas úr a kornak szelleme.

Épüljön fel a csarnok nem sokára,

Melynek régóta állni kellene.

Épüljön csarnok a közös jóllétnek,

Hol a szent igék testesüljenek,

Magasztos hivatás ez a tiétek,

Magyar mérnökök, egyesüljetek!

 

A sors haragja dúl mostanában,

Miként már oly sokszor, e szép hazán:

Csalatkozott megünnepelt fiában,

S tövissé vált babérja homlokán,

Jött a csapás embertől s az égből,

Szövetkezének romboló kezek.

Könnyet törölni a szép hon szeméből,

Magyar mérnökök, egyesüljetek!

 

Oh! bár sok elveszett, de még se minden,

Van puszta sík, hegy, völgy, Danánk, Tiszánk,

Van két kezünk, s bár áldás rajta nincsen:

Azért ne nyíljék ám panaszra szánk.

Hisz a panaszt úgysincs ki értené meg:

Hallgassunk, és tegyünk, mit lehet,

Engedve a kor, intő szellemének,

Magyar mérnökök, egyesüljetek!

 

Rázzuk le lábainkról a bilincset,

S ekének verjük a kemény vasat.

Szedjük ki a földből a drága- kincset,

S a jobblét hajnala reánk hasad.

Gép füstölögjön minden kis majorban,

Vasút hálózza be a tereket,

S gőz-szárnyakat gyorsan röpíteni sorban,

Magyar mérnökök, egyesüljetek!

 

Míg hal terem Tiszában és Dunában,

Míg a rónán hullámzik a kalász:

Dugott kézzel ne üljünk a szobában,

S nem hal meg éhen a szegény halász.

Föl, tettre ésszel, és föl tettre kézzel!

Es e munkát Isten szentelje meg.

Az összetett erőből mi se vesz el,

Magyar mérnökök, egyesüljetek!

 

Esz és erő, hol egybeforrva vannak,

Mindenhatóvá válik ott a kar.

Ha a herék a méztől nem dagadnak:

Nem másért izzad a szegény magyar.

A vessző eltörik szálakra szedve,

De nagy csomóban törni nem lehet.

A küzdelemben a hont nem feledve,

Magyar mérnökök, egyesüljetek!

 

A régi kornak egyetlen tanában

Számítástok legcsalhatatlanabb,

Számítva kell küzdenünk mostanában,

S a számításnak csalni nem szabad.

Küzdjünk előre oly bölcs számítással,

Hogy a hazát küzdelmünk védje meg.

Egy só kenyérben nem osztozni mással,

Magyar mérnökök, egyesüljetek!

 

Kiált a kor, hallgassatok szavára,

Hatalmas úr a kornak szelleme.

Épüljön fel e csarnok nem sokára,

Melynek régóta állni kellene.

Épüljön csarnok a közös jólétnek,

Hol e szent igék testesüljenek;

Magasztos hivatás a tiétek,

Magyar mérnökök, egyesüljetek!

 

 

 

1884. 3. 35.  JANKAI: A VILÁG KEREKE MEG NEM ÁLL.

 

Mi van nagyobb a széles, nagyvilágnál,

Amely magába mindent befogad?

És mily parányi ahhoz egy virágszál,

Mint bérchez mérve röpke gondolat.

A szív, — nagy mindenség, — nagyobb tenálad.

Hisz téged az, mint gyűrű átövez,

Hát, még ha lángoló szerelme árad,

Azt hinnők róla: örök élte lesz.

S a szív, s szerelme mégis sírba száll:

De a világ kereke meg nem áll.

 

Oly szép voltál bár, mint volt Kleopátra.

Didó, Heléna árnyaid csupán,

Fénysugarakból uszályt hagyva hátra

Ragyogva lejtő csillagod nyomán:

Tekintetedtől ezrek reszketőnek,

Sóvárogva édes pillantásodat,

Miattad zeng a bűvös, bájos ének,

Elődbe omlik minden hódolat

És rád lehelve a fagyos halál:

Hajh, a világ kereke meg nem áll!

 

Oly gazdag vagy, hogy Krőzus s Dáriusnak

Minden kincsét egy kézben hordozod,

Királyok, népek mind neked hódolnak.

Holott kamatra pénzüket adod,

Gyémánt-eső hull aranyos telkedre,

Ezüstből verve házad oldala.

De vendég jő, s nem is kér, hogy ereszd be;

Te kérleled, de nem hajt alkura.

A kincs megoszlik, és te csak valál:

És a világ kereke meg nem áll.

 

Hannibál-, Xerxes-, Caesar- s Attilának

Népek hoznak győzedelmi bért,

Nagy Sándornak, s Lajosnak hódolnak.

Napóleon szerzett elég babért.

Nyögött a föld, hol seregük elvonult.

Százezrek vére mosta a mezőt.

S Karthágó, Trója óriási romja

A világ képén hagyott-e redőt.

Meg sem döccenti százezer halál:

Mert a világ kereke meg nem áll..

 

Humboldt, Gutenberg, Newton és Faustok!

Plató, Kolumbusz, Szókratész. Mozart!

Bár egy öröklét óta már alusztok.

Idő, enyészet néktek meg nem árt:

Homér és Dante, művetekben éltek,

Bírván a földet, poklot és eget:

Mit Archimédesz földön túl nem érhet

A Megváltó keresztfán lelte meg.

S a legnagyobbak elmúlásánál

A világ gyors kereke meg nem áll.

 

A föld nagy üstje, mint örök pokolnak

Gyilkos kén-árja lángban egyre forr.

A tűz a vízzel benne egybeolvad,

A tájra láva rombolón omol.

S mélyen temetve Pompej, Herkulánum.

Másutt a tűztől a föld megreped,

És Szodoma, Gomora múltja álom.

Özönvizet hoz majd egy fergeteg,

S Szeged, Iszkhia víz- s kősírba száll:

De a világ kereke meg nem áll.

 

 

Komáromi Kálmán  ( 1853 - )

 

 

1864. 4. 38.  Komáromi Kálmán: Váró lányka.

 

Széles rónán, árnyas fák körében

Kis kutacska áll magába régen;

Oldalánál ott hever a gémje

Tán a villám s fergeteg tőré le.

 

A nap épen alkonyatra hajlik

Messze, messze lányka dala hallik,

Halk sóhajtva járja át a tájat

És utána lassú visszhang támad.

 

Hangzik a dal a mező tündére

Árnyas fák közt a kis-kúthoz ére.

Leng a szélben szalagja, kendője

Hej ha látná barna szeretője!

 

Ledől szépen kis kutacska mellé,

Hogy magát ott újra kipihenné.

Ráborul a lombok hűse, árnya

S figyel, mintha valakire várna.

 

Dalra zendül néha-néha ajka

Elhal a dal egy nehéz sóhajba.

S néz merengve még figyelmesebben,

Homlokára bú felhője lebben.

 

Három éve, hosszú három éve,

Mikor itt ü!t utoljára véle.

Itt búcsúzott,  itt maradt el tőle

Bizonytalan szomorú időre

 

Hova lett, hogy katonának írták?

Jön a szellő, az talán majd hírt ád

Megy a szellő, csalfa, mint az álom

Enyelegve hajló rózsaszálon.

 

Fejét néha kis kezére hajtja,

Néz a tájra, végig tekint rajta

De hiába! szép reménye, vágya

Kihal, mint a róna délibábja.

 

Piros a nap nagyra nőtt az árnyék.,

De azért a barna kis lány vár még

Azt a szellőt, azt a felhőt várja,

 Melytől izén hű galambja, párja

 

Megmeríti korsaját a kúton

És megindul a virágos úton.

Visszatekint, de minek? hiába!

Enyhül a bú zokogó dalára.

 

  Széles rónán árnyas fák körében

  Kis kutacska áll magába régen.

   Itt van a lány este, virradattal

   És a tájat átrepüli a dal.

 

 

1865. 51. 646. Komáromi Kálmán: Előre!

 

Ki porba sújtja a pohárt, midőn

Az élet élvét alig ízleli meg,

S nem csügg szemével boldogabb időn

Bús ösvényén a pályatér felének;

Ki nem kívánja látni, éden-e

Vagy forgó örvény, hol megállni kellend:

Mily gyáva! gyáva! oh hogy értené

A hívó szót, mely biztat fenn, emel lent…

 

Előre hát! a kishitű marad,

Ha szárnya nincsen, mely magasra vinné.

Örüljön az, ki diadalt arat,

Olcsón nyerte bár, vagy kűzdelmein-e ?

Az élet terhe, oh nem könnyű, de

Nem is nehéz, ha tűrni megtanultál.

Dús pálmalombok árnya mily üde

A küzdelemnek véres harca múltán.

 

Éltem hajója fuss a végtelen

Hullámokon át szembe szállva vésszel;

Csüggedni nem fogsz, oh mert még te nem

Láttad az örvényt, melyben annyi vész el.

A révhez érvén harsány énekét

Elzengi ajkam majd a diadalnak,

Amelybe méhek halk döngéseként

Zúgó viharnak süvöltési hallnak.

 

 

1866. 12. 138. Komáromi Kálmán: Barna halász ifjú

 

Falu fel-végén túl a tiszai kompnál,

Gyönge hajadon lány gyöngyvirágot gyomlál;

Fele vízbe hull lám, lengeti a hullám

Szép csöndesen himbál, nem messze az alvég,

Halász ifjú, hálód kerüli a hal még.

 

Hajnali szellőnek csevegi bokor s hab:

„Szép hajnali szellő, oh ha lennél gyorsabb,

Te bizony így szólnál a halászkunyhónál:

Barna halász ifjú szép szeretőd vár, les;

Annyi édes csókot elveszteni kár lesz!"…

 

Cseri Ágnes házán kicsi madár szólt így:

 „Barna halász ifjú, hej csak szaladt holtig.

Lápos berek nádja, lett temető ágya.

Levelet a lombok szemfedőnek hintik,

Cseri Ágnes hej, te átkozott légy mindig!”

  

 

  1866.  22. 262. Komáromi Kálmán: Csüggedés

 

Borul szívemre fájó érzet,

Ha nézek a világba szét.

E szívre, mely már annyit vérzett,

Nyugalmat még se küld az ég?

Zúg a tömeg tompán körültem,

Tusában a sorssal levén.

E harcnak egykor mint örültem!

De most futok belőle én…

 

Mind láttam ezt, szívem betelve

Égő sebekkel gazdagon;

Nem jő a hit, hogy fényt lövellne,

Melyhez ragaszkodnám vakon.

Egy enyhe szót, oh adna bár ki,

Mondván: remélj, higgy és szeress!

Csüggedni rút! mindig talál, ki

E földön szépet, jót keres!

 

 

Komócsy József ( 1836 – 1894)

 

 

 1866. 18. 214.  Komócsy József: Vörösmarty emlékezete

 

(A Székesfehérvárott május 6-án történt szobor-leleplezési ünnepélyre.)

 

A nap ragyogóbb ma az égen,

És a mennybolt is fényesebb

Fehérvár fölött, mint volt régen,

S a madár dala édesebb:

Ünnepét ma a tavasz tartja,

Mert a költészet ünnepel,

Nézzétek: ragyog nemes arca,

Aláhullott már a lepel…

 

Jöjjetek hát ifjak és vének,

Hozzatok babérkoszorút!

Zengjünk dalt most dicső nevének,

Dalt, mely oszlatja a borút:

Fájdalmainknak borújában

Ő nekünk tündöklő napunk!

Sírja fölött oly sok virág van!

Tegyük fejére koszorúnk!

 

Zengjen a dal! örömnek napja

Legyen közöttünk e mai!

A csecsemőt tanítsa apja,

Hogy kell e napot áldani!

Óh jöjjetek e prófétának

Megrendítő igéivel:

Hogy a kor, melyre annyin várnak,

„Még jönni fog" mert „jönni kell!

 

 

1867. 39. 478. Komócsy József: Mámorosan.

 

Ez aztán fölséges egy állapot,

Most látom csak ragyogni a napot;

Pedig sötét van, az ám, az bizony,

Olyan igaz, minthogy e bort iszom!

De hát az a sok csillag hova lett,

Mely ott ragyogott a padlás felett?

Vagy úgy! boromban gyönggyé változott

Azért hevít-e bor, az átkozott!

Ni-ni: hogyan sugárzik a fejem!

Egy pajkos szellem táncot jár velem.

Ah, mit beszélek! hisz mint sziklaszál,

Mint Rhodus-oszlop, két lábam úgy áll.

Mégis csak jó volt az az iskola:

Mindennek megvan a maga oka!

Most már előttem fejtve a titok,

Nem lehet másképp: én világitok.

Hisz én az álló fényes nap vagyok,

Az egész világ körültem forog;

Büszkén is nézek napként szerteszét.

De napom! szedje rendbe az eszét.

Pillantása ne legyen oly hamis.

Tekintsen az árva kancsóra is!

Ne bánjék vele olyan botorul,

Mert utoljára bizony felborul.

Bor, borul, bor hát! kinek mi baja?

Harmatra vágyik a nap sugara.

Oh drága kancsó! miért van feneked?

Amúgy kellett volna születned neked;

Legyen átkozott az a cserepes!

No! kedves babám: kérlek, ne nevess;

Mert megharagszom édes angyalom,

S karcsú termeted által karolom

Úgy, úgy, integess, csak hajlongj felém.

Tyű! a kemencét hogy megölelem!

Ezt már szégyellem, e gyalázatot:

Hogy ez otromba rajtam kikapott

Vér, veres borral moshatom le csak,

Előre színig töltött poharak:

Vegyetek körül, mint rózsafüzér!

E koszorúnál többet úgysem ér,

Mit a költőnek mostan nyújtanak;

Ebben nincs tövis és nincsen salak.

Dicső, nemes bor, annyit mondhatok!

Ettől születnek nagy gondolatok;

De nem is csoda: egri a neve,

Mint lány csókjáé: édes a heve,

S hogy csókra tüzel, harcra bátorít,

Annak okát is én rég látom itt:

Hisz török vértől ázott, földje meg,

S rajta magyar könny harmatja remeg!

Hohó! ez kissé keserű dolog:

Most már minden oly bolondul forog,

Gőzerővel keringnek a falak,

Most jobb lesz ott lenn az asztal alatt;

Ha már fölfordul az egész világ,

Én sem maradok állva legalább.

 

 

E. Kovács Gyula 

 

1867. 30. 370.  E. Kovács Gyula: Lét és nemlét közt.

 

Elfáradva megnyugodni.

Számot vetni a világgal;

Lassú, csöndes, észrevétlen

Pusztulásba menni által;

 

Méla, hallgatag közönnyel

Nézni a napok folyását,

Nézni, hogy a futó percek

Egymás sírját hogyan ássák;

 

Virradatnak, alkonyatnak

Nem örülni, nem búsulni;

Bölcsőnél, mint koporsónál

Mosolyogva leborulni;

 

Tudva, hogy itt minden, minden

Futó mámor, tünde álom:

Vágyak nélkül, remény nélkül

Mélázgatni a halálon;

 

Örökkévalóságtól sem

Várni már se' jót, se' rosszat;

Mert, mit itt bírtunk s vesztettünk,

Többet annál az se' hozhat:

 

Lét s nemlét közt e középút

Nyílt-e már meg halandónak?

Nem tudom; de nekem, érzem,

Megnyílik ez út maholnap.

 

 

Kuliffay Ede ( 1839 – 1881)

 

1858. 13. 146. Kuliffay Ede, Cifra Panni

 

DICSÉRETET NYERT ÁLYAMŰ.

 

Jelige: „Addig nyújtózkodjál, míg a takaród ér."

 

Legszebb lány volt a faluban

Ágnes asszony Pannikája,

Mint a nyíló

Rózsabimbó

Illett is a ruha rája!

 

Illett is a ruha rája:

Cifra szoknya, pipi kendő,

Télen-nyáron

Selyem, bársony,

S a lábára kis cipellő…

 

,Édesanyám, édesanyám,

Szegény Pistát úgy sajnálom;

Napról-napra

Sápad arca

„Ej! aludjál Panni lányom."

 

„Álmodd meg, hogy nemsokára

Úriasszony lesz belőled:

A nótárius,

Komiszáros

Kérdezgettek már felőled.

 

" Örül a lány, Pista meg kinn

Furulyáját fújja búsan;

Szeméből is

Az égből is

Ömlik a könny hullva dúsan…

 

Egy sikoltás hallik,

Aztán újra csend lett:

A szép hintó messze robbant,

Panni meg kiszenvedett.

 

Távol földön Pista

Strázsát áll az éjben,

Szülőfölde tája fölött

Csillag fut az égen.

 

Titkos sejtelemből

Szeme könnybe lábad:

Hír nélkül is bekopogtat

Keblünkbe a bánat.

 

 

1860.  7. 75. Kuliffay Ede: Beteljesült álom

 

Tisza partján fehér kis ház

Néz az éjbe elmélázva,

Vagy tán azt a kökény szermű,

Piros arcú lányt vigyázza;

Piros arcú szőke kis lány,

Sötét búval kebelében,

Édesanyja fejfájára

Friss koszorút tűz fel éppen…

 

S égő arcát odarejti

A koszorús fejfa mellé,

Mintha azt most, miként egykor

Édesanyja ölbe venné;

Boldogságért esd fohásza

A legdrágább sírhalmáról

Egyre zeng a furulyaszó

Édes búról, fájó vágyról

 

A leányka ott pihen még,

Kökényszeme lecsukódva

S mint a bimbót kifakasztja

A tavaszi hajnal csókja:

Arca jobban kipirosul,

S ajakán mosoly lebben meg,  

Mosolya a boldogságnak,

Hajnala a szerelemnek.

 

Csókot érez szűz homlokán:

Összerezzen, és fölébred.

Úgy fájlalja, hogy szép álma,

Boldogsága semmivé lett.

Búsan lép a fehér házba,

S álmában is hallja távol,

Hogyan zeng a furulyaszó

Édes búról, fájó vágyról

 

Pedig mégis beteljesült

Elveszettnek hitt szép álma:

Menyasszonyi csókot nyomott

Az az ifjú homlokára;

S mind a ketten oly boldogok,

Ha leülve a zöld sírra

Szomorú fűzek rezgő ága

Őket szépen elborítja.

 

 

1860. 33. 394. Kuliffay Ede: IV. Béla

Történeti ballada.  

 

Sötét az éjfél fekete árnya,

Sötétebb sejtés szállt a királyra;

Nem bír aludni, virraszt az éjben,

A lámpa fénye s ő van csak ébren.

Fejdelmi szivét a haza sorsa,

Jelen- s jövője tépve kinozza :

Pártos viszály bent, s ott künn az ellen

Kebléből hosazu sóhajtás lebben

Hazám, hazám!...

 

Sajó vizének szőke hulláma,

Mért öltözködtél piros ruhába?

Haj! jó magyar vér festi pirosra,

Itt hulltak el mind a hősök sorra,

A magyar otthon idegenné lett,

A halálnál is szörnyűbb ez élet

Vérkönnyet sírva nyögöd a jármot,

Hontalan, árván bolyong királyod

Hazám, hazám!

 

A vihar, a vész megszűnt dühöngni,

Utána a nap félve sütött ki;

Félve sütött ki: piros sugara

Nem a dús honra, sírkertre száll rá.

Leégett falvak, hihalt vidéken,

Fehér csonthalmok kopár térségen,

A király látja, oly égő búja.

Halottaidból kikelsz-e újra

Hazám, hazám!

 

És a királynak kipirul arca,

Megtört érc-keblén a kétség harca,

S föltámadt a holt síri álmából,

Homlokán dicsfény sugara lángol,

S vele föltámadt a nagyság újra,

Fonva borostyánt zöld koszorúba.

Fölzeng a király s honfi imája:

Legyen jövendőd Istentől áldva  

Hazám, hazám.

 

 

1863. 16. 138. . Kuliffay Ede: Szegény Anikó.

 

Nincs muzsika, nem is verbuválnak,

El kell menni mégis katonának,

A reménység kétséggel lesz páros,

Nem a szándék: sorshúzás határoz.

Sírnak-rínak a lányok titokban,

A sírók közt legsiralmasabban

Szegény Anikó.

 

Se koporsó, se harangszó, mégis.

Van halott és lesz temetés is:

Temetése az örömnek, kedvnek.

A legények immár útra kelnek,

S múlván perce a kínos válásnak.,

Jegygyűrűjét csókolhatja már csak

Szegény Anikó.

 

Elfolyik egy év, s még utána kettő,

Mind a három csak gyötrelmet termő:

Hírük sem jő a szegény fiuknak,

Tudja Isten ők is hol búsulnak.

Halványodik a remény sugara,

De jegyesét most is híven várja.

Szegény Anikó.

 

Várja, várja hajnaltól estélig,  

Háború lesz pedig, azt beszélik,

Amit csak tesz, visszásán megy dolga,

Hisz a gyűrűt most is ujján hordja,

S ha ezt látja, pedig nézi gyakran,

Majd elalél a nagy búbánatban.

Szegény Anikó.

 

Egyszer aztán, szombat este éppen,

Jő a postás, levél a kezében;

Van nagy öröm, bú helyett boldogság,

A levelet csók és csók halmozzák,

Fölszakítja s nem is veszi észre,

Hogy fekete a levél pecsétje.

Szegény Anikó.

 

Átolvassa, és a gyászos hírre

Halottsápadt lesz a lány arc-színe;

Átolvassa, meg-meg újrakezdi,

Majd szép halkan kezét leereszti,

S mintha csak kő-bálvánnyá vált volna,

Úgy bámul a pirosló alkonyba

Szegény Anikó.

 

Régen volt ez, régen; már azóta

Sok szenvedés változott át jóra,

Sok lelki seb irt és enyhülést lelt,

Változandó — hiába — az élet,

Csak ő maradt élőhalott, árva,

Nem jegyesét, végóráját várva

Szegény Anikó.

 

 

Linczi Károly

 

1862. 48. 566. Linczi Károly: Nagy Lajos Aversában

 

Aversában népsokaság

Szemmeresztve bámul;

Kinek kipirul az arca,

Kinek elhalványul.

 

Jaj Istenem! Mit Istenem? ,

Ez nem olyan ember;

Arca nyájas, azután meg

Bántalmazni nem mer.

 

Így tűnődik, míg megnyugszik

Durazzoi Károly:

Ha Johannát meg nem értem,

Endréé most Nápoly.

 

Újra szorong, újra reszket

Durazzoi Károly:

Johannára figyelmeznem

Hej! csak mégis kár volt…

 

Felkiáltott az egekhez

Endre öcsém vére"

S az egybegyűlt hercegeknek

Sápad szemfejére.

 

„Hadd ömöljék azért vére

Annak ki vért ontott"  

És a hercegek testében

Reszketnek a csontok.

 

„Szigorú lesz ítéletem

Bűnötökhöz mérve"  

És az egybegyűlt hercegek

Leborulnak térdre.

 

Szól a biró : „A. ki gaz volt

Hadd hulljon le az most!"

És a bakó megcsavarja,

A villanó pallost.

 

Durazzoi Károly feje

Lehullott a porba,

És a többi bűnös herceg

Nagy Lajosnak foglya.

 

 

1864. 8. 74. Linczi Károly: Fölépítem újra

 

Fölépítem újra ledőlt palotámat

Gyűjtöm is már hozzá a köveket lassan,

Álljon újra épen, mint aki föltámad,

De ne mint a várak sziklákon, magasban.

Álljon újra épen,  új fallal, tetővel,

Ne rongyos ruhában és hajadon fővel

Mint a béna koldus, akinek mankója

Fél lábát pótolja.

 

Ne álljon magasban; terhes oda az út.

Nem, az én palotám nem sasok tanyája,

S addig, ki magasba csak szédelegve jut,

Biztosabban jár lent s nem fárad ki lába.

Aztán melegebb is van a völgy ölében

Mint a magas hegyek kopár tetejében.

Tavasz van a völgyben mikor még a szikla

Hóval van borítva.

 

Egész nap csak oldalt süt a nap a hegyre

De szembe mosolyog a virágos völgyre,

S oly vonakodva megy, s visszanéz mindegyre:

A virágra, házra, toronyra s a tölgyre,

Mintha fájna neki elválni ezektől

Tudván, mily fogadást várhat a hegyektől,

S mire a hegyekre sugara kiárad,

Lenyugszik, kifáradt.

 

Nem, óh nem a sasok lakói házamnak,

Magas röpüléssel föl a napba törve,

Kik bár a felhőkkel egy hazában laknak

Mégis ha szomjaznak, leszállnak a völgybe,

S azon vízből isznak, amelyből más állat,

Mely csak idelent jár, magasba nem szállhat;

S hogyha ezek nekik megtagadnák, nyomban

Elvesznének szomjan.

 

Te vagy, költészetem, leomlott palotám,

Melyet fölépítek eszméim falával,

S hogyha újra állasz, légy szép, és azután

Fogadd be szívemet, borulj rá hűs árnnyal.

Jól tudom, hogy árnyad nem terjed ki messze,

Falad sem lesz, tudom, cifrára kifestve,

Hanem azért édes lesz nyugodni szállnom

Lesz alatta álmom.

 

Elég szép vagy nekem s szőke angyalomnak,

S azoknak, kik hozzánk hasonló szegények,

Elég nagy lesz árnyad azon egy vándornak,

Kit űznek a gondok s futnak a remények.

S beéred te ezzel, nem is vágysz egyébre,

Csakhogy ennyi lenne valaha elérve,

S elég dicső leszel, ha én boldog vagyok,

És akkor az vagyok.

 

Jer azért, megtértem, jer kezembe lantom,

Engesztelődj, hiszen kedvesemnél jártam,

Azért feledkeztem meg rólad, galambom,

Nem mintha tán tőled örökre megváltam.

Jer, a viszontlátás örömeit tűzzel

Égő szemrehányó hangokkal ne űzd el,

Jer és örök lángú hévvel mindenkorra

Légy szívemhez forrva.

 

 

Losonczy László ( 1812 – 1879)

 

 

1856. 14. 118. Losonczy László: Egy férj a fővárosban.

 

Az én szerelmes nőm galambom

Mégis gyönyörű szép alak.

Mily drága ö nekem: kívülem

A mindentudó tudja csak.

Nem is lehet fogalma másnak

Arról, csak én érezhetem;  

Kivált: midőn újévvel értté

Azt a sok kontót fizetem!

 

Könyvkontó tán? dehogy, az én nőm

Mulandó kincset nem szerez,

Az olvasás sem szenvedélye.

Kedvence mért is lenne ez?

Hisz a könyvet megrontja a moly,

Kell, hogy eszével érje föl,

Hisz tudjuk azt, hogy meg van írva:

Régen: hogy a „betű megöl."

 

Fölösleges cikk lenne nála

Íróink költő művei.

Hiszen ha társi összejönnek.

Maguk is tudnak költeni.

Kávé közt délután naponként,

Mint gomba a mező gyepén:

Terem bőséggel a koholmány,

Vagyis akarom, költemény!...

 

Mert jaj nekem, ha este, olykor

Lepattan számról a lakat,

És lágy érzékeny hangnyomattal

Ejtek hozzá ily szavakat:

Fogy, édes nőm, szűk birtokom, mint

Szaporodnak az ékszerek.

Ha így megy: koldusbotra juthat

A sok szegény apró gyerek!

 

Lőpor gyanánt fellobban ekkor,

Szól sírva: mért is vettem el,

Ilyen paraszt gorombaságot,

A szobalyány sem érdemel.

Épen bál napja van. Tetőtől

Talpig legott puccban terem.

Az ajtót dér-dúrral becsapja,

Belé szintúgy reng a terem!

 

Ezen tragikomédiácskán

Hajamnak szála fölmered,

De csakhamar, óh béketűrés!

Itt is csodát tesz gyógyszered.

S ha végre virradóra megjön:

(Mert jöttét nyugtalan lesem,)

Kérdem szelíden: hogy mulattál

Szerelmes drága  kedvesem?

 

 

1860. 1. 2. Losonczy László: A kesergő leány

 

Egy szép leány, talpig magyar,

Vigaszt lelni csak nem akar.

Szíve rajtad csüng szüntelen,

Szomorú múlt, borús jelen!

 

Szeme ki van sírva félig

Búját sokan nem is vélik,

Nem hallják, míg a szép leány

Így kesereg árva-magán:

 

,.Mindjárt, mihelyt megszülettem

Szép hazámban árva lettem.

Ki lesz, ki lesz az én dajkám:

Nem mondta szám, csak sóhajtám.

 

Elhagyottan, megalázva

Jártam aztán házról házra;

S zárva leltem azt a lakot,

Melyben gazdag főúr lakott.

 

Hogy meg nem vett a jéghideg:

Kevés meleg szív mente meg.

Ahol nem is volt reményem,

Ottan akadt menedékem!

 

Hála Isten! Fölserdültem.

Részvevő nép gyűl körültem.

Gyakran örömkönnyem ragyog,

Hogy oly kedves vendég vagyok!

 

Egy fáj, egy fáj, az fáj nekem,

Hogy bár nemes eredetem:

Szemem delnőt csak néha lát,

Ki megnyitja dús ajtaját!

 

A nagyobb rész terme, árva

Személyemnek nincsen tárva;

Pedig, bárha zokon essék,

Kimondom: ez kötelesség'.

 

Rágalom sem szól az ellen,

Hogy van bennem kedély, szellem.

Szerzenék szép órát nekik,

Szép szemüket rám sem vetik!

 

Társalgónő lennék náluk

De irgalmat nem találok.

Szívük fogad jéghidegen,

Kedvesebb ott az idegen!

 

Kedvesebb az, s talán azért,

Mert piperés, mert oly kacér,

Új divattal újat cserél,

S nem őseik nyelvén beszél!

 

E szép, serdült nemes leány,

Ki így kesereg árva-magán,

Fölösleges tán mondanom:

A nemzeti irodalom.

 

 

1864. 38. 394. Losonczy László: Erdélyben

 

Testvérek! mind üdvözölve

Legyetek; Oh e percben az én szívem

Oly meleg!

Nagy-magasan csapongnak szent

Lángjai,

S lángjait nem — nem lehet el-

Oltani

 

Lobogott e tűz eddig is

Értetek,

Míg határ volt vonva köztem

S köztetek.

Tízszeresen lobog e szent

Perc alatt;

Csoda-e? ti öntétek rá

Olajat.

 

Olaj volt a tiszta vendég-

Szeretet,

Melynél hőbb a nagyvilágon

Nem lehet.

Nem is ember, a ki itt nem

Lelkesül;

Jobb, ha hideg szívvel most is

Otthon ül.

 

Az én keblem soha se volt

Jégverem,

Hol bizalom gyöngyvirága

Nem terem.

Magyar vagyok, tárva szívem

Mint karom  

Dalt buzog ki, akarom, nem

Akarom!

 

Elszakadt már, el a külső

Kötelék,

És azóta három század

Eltelik.

Megmaradt a belső, meg a

Szellemi;

Mert tudunk hű testvérekül

Érezni.

 

Állandó lárc ezután is

Az lehet,

Ha egy érzés hatja át a

Nemzetet.

Két ország, egy gondolat, egy

Érzelem,

Mély, magasztos, lángoló hon-

Szerelem.

 

A kapocs, mely a népek közt

Így terem,

Melyet összefűz a rokon

Érzelem:

Oldhatatlan, erős minden

Oldalon,

Nem törheti össze semmi

Hatalom.

 

Ily erős lánc egyesítsen

Két hazát,

Benne minden nemzet legyen

Egy család.

És dicső, nagy, félt, hatalmas

Lesz a hon;

Sziklaként áll a jövendő

Százakon !

 

Testvérek! mind ide, ide

Nézzetek

Bérctetőn áll egy iszonyú

Rengeteg.

S bárha annyi külön-fajú

Fa van itt:

Mind erősen összefűzi

Ágait.

 

És borult az ég, rohan a

Bősz vihar,

S ím áll a fa együttesen

Társival

Áll az erdő, ereje nem

Bír vele,

Csak a külön álló fákat

Dönti le.

 

Magyar, székely, horvát, szerb, szláv,

Szász, román

Járjon a jog s egyetértés

Szent nyomán.

Testvérekül legyen élni,

Halni kész;

 Így nem árthat semmi balsors,

Semmi vész.

 

Mimagunktól függ, hogy a föld

Mi legyen,

Innen és túl amaz óriás

Nagy hegyen.

Szétszakadva: siralomvölgy

Lesz nekünk,  

Egyetértve: Kánaánunk,

Édenünk!

 

 

Madách Imre (1854- 1867)

 

1864. 13. 118. Madách Imre: A világ baja.

 

Szép volna, szép világod, Isten!

Csak egy hibája rontja meg:

Sokan, hogy nem tudnak feledni,

S mások mindent felejtenek.

 

Belépünk a fényes terembe,

Urat fogunk mutatni ott,

S élőnkbe lép hitelezőnk, ki

Feledni, oh jaj! Nem szokott.

 

Megyünk élvezni a tavasznak

Ezer hangú zöld édenét,

S kísértetként az elhagyott lány

Könnyezve vélünk szembe lép.

 

Megyünk a dicsvágy súlyos útján

S vetélytársunk élőnkbe áll,

Rég forralt bosszú terve utat,

Hogy megmarhasson, most talál.

 

De kérjünk balviszonyba esve

Védenctől hálaérzetet,

Ámulva látjuk, hogy biz ő már

Réges régente elfeledett.

 

Menjünk kísérni bánatunkat

A kedveshez, hisz rábízánk

Üdvünket, ah most nem fogadhat,

Várjunk, míg sor kerül reánk.

 

Vagy a dicsvágy sikamlós útján

Gondoljuk, óv a jó barát,

Tán óvna is, de meg nem ismer;

Nem ismeri csak önmagát.

 

Ha a hitelező, megunt lány

Vetélytárs úgy felejtene,

Mint védencünk, mint jó barátunk

Mint szívünk imádott kedvese;

 

Hajó barát, védenc, ha kedves

Emlékben oly hűn tartana,

Mint a hitelező, megunt lány

Vetélytárs nem feled soha:

 

Szép volna, szép világod Isten!

S legszebb az lenne úgy hiszem:

Sokan, hogy nem tudnak feledni,

S mások felednek hirtelen.

 

 

 

 1864. 34. 342. Madách Imre: Otthon

 

(1849.)

 

Messze tőlem, dőre földi gondok!

E küszöbnek kívüle maradtok;

Szent e hely, kicsiny világom ez,

Messze tervek, szomja hír- s aranynak

Helyt bizonnyal ottan nem találnak,

Ahol üdvöt a jelen szerez.

 

Ott kinn oly haszontalan csatázok,

Mindeneknek az útjában állok,

Itt teremtek, alkotok magam,

S látva, milyen jól tenyész körülem

Minden, bennem él, és veszne vélem,

Istenülve élek boldogan.

 

Itt virágim gazdagon feselnek

S áldozatként illatot lehelnek,

A miért hogy híven ápolom,

Ott a fácskák, melyeket neveltem,

Játszi árnyat vonva már felettem

Állnak gyümölcsben gazdagon.

 

És madárkák jönnek messze földről

Menten itten álnok üldözéstől,

Hogy dalok közt nyugton költsenek;

Szebben fénylik a napnak sugara,

Lágyabb a szellőnek suttogása

Telkemen, hogy lakja szeretet.

 

 Ott a kis ház, ajtajában állva

Vár a kedves ölelő karjába

És szemében tiszta érzelem,

Mint virág él illatot lehelni,

Ő szeret, mert kell neki szeretni

És nem tudna élni nélkülem.

 

S ha körülfon, mintegy báj-gyűrűvel

Hó karokkal, forró lágy kebellel,

E szent körbe nem fér semmi gond;

Messze zúg el a hálátlan élet,

Hír, kajánság, megcsalt szenvedélyek

Hangja elhal, míg hozzánk beront.

 

Oh csak egy van, ami még érhetne,

Hogyha a sors jókor eltemetne,

Irigyelve boldog létemet, 

S nézek gyermekemre nőm karjában,

Benne egy megifjodott világ van

S nem félek, hogy a sír eltemet.

 

Ö csatáz és lelkesül helyettem;

Nem kidőlt fa, hulló csillag éltem

Emlék nélkül, mely hiába vesz.

És a nő, ki csókolt életemben

Halhatatlanit majd gyermekében,

Síromon meg gyász könnye lesz

 

Oh de el, el a ház küszöbéről!

Csípős őszi szél fú a hegyekről,

Föl van szítva kandallónk tüze,

És körüle néhány jó barát vár,

Pipa-füsttel, tajtékzó pohárnál,

Majd feledve lesz az ősz szele. 

 

S ha kocogtat olykor ablakunkra,

Új hasábot hányunk a zsarátra

És regélünk rég történteket:

Hű szerelmet, bút, tündérvilágot,

Pajzán tréfát, óriás harcot,

Melyben egy nagy nemzet vérezett.

 

Nőm is ott ül, kis fiú ölében,

Kis fa-kardot forgatván kezében,

Anyja lopva könnyeket töröl,

Oh a boldogság itt mind valódi

És könnyet csak költészet fakaszt ki,

Múlt idők történeteiből.

 

 

 

Medgyes Lajos ( 1817 – 1894)

 

 

1865. 41. 514.  Medgyes Lajos: Őszinte szó

 

Fenntartottuk, megvédtük a hazát

Vérrel, vagyonnal, ezred éven át,

Zászlónkhoz hűk voltunk;

Jöttek derült, jöttek sötét napok,

Színünk, szívünk, elvünk nem változott

 Magyarok maradtunk.

 

A népvándorlás szörnyű folyamát

Megállítani, mi lettünk sziklagát,

Felfogva vészt, vihart;

Nem volna itt egyetlen nép se' most,

Ha nem vívjuk a nehéz harcokat,

Ha nincs kezünkbe' kard.

 

Török, tatár, csak minket üldözött,

Mi álltunk meg a vérmezők között,

Más nyugton lehetett;

S hogy égjenek a hit oltárai,

Nekünk kellett vérünket ontani,

Fajunk hullott, veszett.

 

Szent ez a föld, vértanuk földje ez,

Minden göröngy egy-egy dicsőt fedez,

Rab nép itt nem tenyész.

Kezünkben a szabadság zászlaja

Ki félre szít, az a hon korcs fia,

Az elpusztul, kivész.

 

Nem bántjuk egy népnek se tűzhelyét,

Folyhat ajkáról bárminő beszéd,

Nincs köztünk mostoha;

De hogy eladják a magyar hazát,

S a szent földből üssenek rabtanyát,

Azt nem tűrjük soha.

 

 

1867. 50. 610. Medgyes Lajos: A haza veszélyeiben.

 

(Imadal.)

 

Oh szólalj meg magas egeidben

Magyarok erős Istene!

Elpusztulunk, elveszünk itten,

Nincs ki rajtunk segítene.

Nincs rokonunk, nincs aki szánjon:

Egyedül állunk a világon.

 

Ellenségink körülvesznek,

Éhünkre tör több népelem;

Mit őseink vérrel szereznek,

A szent haza zsákmány lészen.

Dicsőséged égő oltárit

A szolga-nép kioltani vágyik.

 

Azért hoztál te keletről el,

Hogy itt teremtsünk új hazát

És rázzuk föl ifjú erővel

Az elzsibbadt Európát.

Ne hagyj, Atyánk! elveszni minket,

Törd meg gyilkos elleneinket.

 

A zsarnokság halál-zászlaja

Rémes sötéten fönnlobog,

Zúg, dübörög a vész riadója,

Pusztulásunk kimondatott.

Kívüled más oltalmunk nincsen,

Könyörülj, oh hatalmas Isten!

 

Mi védtük meg vérünknek árán

A hit s műveltség templomit,

Keblünket a vad népek árján

Gátul vetvén év-százakig.

És most, kiket vérünkkel fedtünk,

Szablyát villogtatnak felettünk.

 

Ki Szent Lászlót s Hunyadit védted

S új-új babérral halmozád,

Orgyilkosoktól óvd meg e népet,

Romlástól óvd meg e hazát.

Szegd útját a hálátlanságnak;

Veszesd el, kik vesztünkre vágynak.

 

Hozd fel megint napját hazánknak,

Add vissza régi hírnevünk!

Reánk még szent kötelmek várnak,

Miket még be kell töltenünk:

Fel kell oldanunk minden rabláncot

S szabaddá tennünk a világot.

 

 

Nyilas Samu (1830-1874)

 

 

1856. 39. 337. Nyilas Samu: Ferenczy szobrász halálára

 

…Műveid a márvány síremlékek

A jövő kor és e nemzet

Kegyeletét biztosítják néked:

Lerepül a hír azokra

S neved sokáig élteti

Kisfaludy Károly szobra…

 

 

1860. 24. 282. Nyilas Samu: A buzogány

 

Csatás idők maradványa.

S a ki néz e buzogányra,

Már csak látásától

Megretten, ha gyenge;

S még az erősét is

Ejti félelembe.

 

De majd aztán föllelkesül,

Szabadul a félelemtől  

S mintha a nagy ősök

Sírból fölkelnének.

És a buzogányon

Nagyot emelnének!

 

Úgy képzeli, akként látja,

Mintha Árpád paripája

Sarkantyú- döféstől

Élesen nyerítene:

Lovagját a hátán

A csatába vive,

 

Ki vállain kacagánnyal

És kezében buzogánnyal

Kemény ütést mérve,

Viaskodik bátran

S halált ad, halált oszt

Mindenik csapásban….

 

Csak úgy már most,  s nem másképpen,

Mint volt Árpád idejében.

Súlya most lenyomna

E nehéz fegyvernek,

Melyet ősapáink

Oly könnyen emeltek.

 

De a hír, mit nyertek véle,

S a dicsőség régi fénye

Ránk is átsugárzik

Annyi század múlva.

S szép magyar nyelvünkben,

Nemzetiségünkben

Támad az fel újra

 

 

1861. 4. 38. Nyilas Samu: A kőkereszt

 

Az útfélre tették,

Onnan tekint tova,

Porladozó talpát

Belepte a moha,

S rá zöldes szint vona.

 

Felül a régiség

Megfeketítette

S ki tudja, mikor volt.

Az akác mellette

Fiatal csemete?

 

Kegyelet állítá

A keresztet régen.

Hogy szent emlék gyanánt

Álljon az útféle;

S intő példa légyen.

 

S bár a négy betű már

Rajta meg se látszik:

De a Krisztus-képen

Dicsfénykör sugárzik;

Arany színben játszik…

 

 

Pájer Antal ( 1817 – 1881)

 

 1861. 18.  206. Pájer Antal: A temetőcsősz

 A lóhoz már gyermekkorában kedve volt,

Legalább is egy nádparipán lovagolt,

S gázolta a vetést, ugrott mély árkon át,

S mezítláb is megsarkantyúzta lovát

Híres Csökő Mihály…

 

De végre őt is megviselte az idő.

Most látnátok csak, hogy mivé lett? és ki Ő?

Az egész alföldön híres volt a neve,

S a híres betyárból temetőcsősz leve

Szegény Csökő Mihály.

 

Sírgödröket őriz, a múltat kesergi;

Mennyországba sem jut híre nélkül senki;

De hogy a ménessel mulathassa magát:

Legelteti mostan a Szent-Mihály lovát

Szegény Csökő Mihály.

 

 

1863. 14. 127. Pájer Antal. Tisztelem a csizmadia céhet

 Becsülök én mindenféle embert

A királytól le a vízhordóig,

Becsülöm a felelős minisztert

Le — egész az abszolút — szabóig,

Rothschildnél nem kevesebbre nézek

Egy koldust, az Isten képe végett;

De felette minden fajta népnek

Tisztelem a csizmadia céhet.

 

Gondoljátok, hogy tán csúfolódom?

Higgyétek, hogy lelkemből beszélek,

Így görbüljek meg, így, mint az ujjam,

Ha nem igaz most bennem a lélek!

Meg is verne mindjárást az Isten,

Küldene rám szomjúságot, éhet,

Ha őszintén, tiszta szívemből nem

Tisztelném a csizmadia céhet…

 Ha szent István díszes oltárképen

Viselheti a magyar nadrágot:

Miért volna az bárkinek is szégyen?

Ezt gondolta, így vett bátorságot.

És mi tőle, róla vettünk mustrát

Most, hogy Isten megszállta e népet:

Íme, ezért becsülöm én szívből,

S tisztelem a csizmadia céhet.

 

 

 1864. 9. 82. Pájer Antal: Egy kis babona.

 

Mi az, édes lyányom?

Semmi, anyám! semmi.

A hajamból egy kis fürtöt

Akarok kivenni.

 

Hát az a kii hajfürt

Minek, édes lyányom?

Hát biz-én azt annak a szép

S jó huszárnak szánom.

 

Ahha, balgatag lyány!

Mit művelsz, te rossz csont?

Hát nem félsz-e, hogy a sátán

Cimborája megront?

 

Adj csak egy szálacskát

A gonosz huszárnak:

Tudom, hogy e szálkötéllel

A pokolba zárnak.

 

Mert akarsz, avagy nem

Menned kell utána;

S lesz egy egész regementnek

Cégéres leánya.

 

Jaj, anyám, hű dajkám,

Édes termő ágom!

Én úgy inkább a kis ujjam

Megmetszem, levágom.

 

Ahha, balgatag lyány!

Hát ez megint már mi?

Sem kis ujjad, sem szép fürtöd

Nem fogod levágni…

 

 

1866. 52. 634. Pájer Antal: Egy áldomás

 

Híres kürtje hős Lehelnek!

Jöszte hozzám, jöszte, sorban;

Megcsókollak, megölellek

Örömemben, bánatomban;

És azután harcra zendülj.

Hopp! Előbb még szent kelyhedből

   Ezt az egri bikavért

   Ürítsük ki a honért….

 

Hajdan szóltál véres harcra;

Most?  a vértől borzadunk már,

S vér helyett könny hull az arcra

Béke-vemhes századunknál,

Mely talán majd egeret szül

Hopp! Hanem hát szent kelyhedből

Ezt az egri bikavért

     Ürítsük ki a honért.

 

Jászkunoknak drága kincse,

Híres kürtje hős Lehelnek!

Most beléd, hogy szerte hintsed,

Csak egy titkos szót lehellek;

Hegyen, völgyön sírd keresztül.

Hopp! Előbb még szent kelyhedből

   Ezt az egri bikavért

   Kiürítem a honért.

 

 

 

  Rajka Teréz (1843 – 1881)

 

  (Vargha Lajosné)

 1865. 36. 446. Rajka Teréz: Szeretem

 

Szeretem ón a virágot,

A röpülő madarat.

Szeretem a fagyos telet

S a viruló hő nyarat.

 

Szeretem a kikeletnek

Rózsa fényű hajnalát.

És a lanyha őszi estnek

Csillag-gyöngyös sátorát.

 

Örömtelen néma völgyek

Sziklatermő hegyeit.

Vadon erdők rejtekének

Szaladgáló vizeit.

 

A borús ég felhőit, ha

Űzik egymást kereken,

Haragjukban tüzet szórva;

Én még ezt is szeretem.

 

S gondolom, hogy az a felleg

Üldözne bár engemet,

S haragjában égetné el

Búbánatos lelkemet!

 

 1865. 38. 470. Rajka Teréz: Nem tudják ezt a nagy urak

 

Hogy viruló nyáron milyen

Szép a kora reggel,

Nem tudják ezt a nagy urak,

Csak a szegény ember.

 

Öt, amidőn megjelenik az

Ég fényes királya,

Elfáradva már a szabad

Mezőben találja.

 

Ö lesi el a virágok

Titkos susogását,

Hallgatja a vadon erdők

Galambja bugását.

 

Kasza, kapa, vígan forog,

Cseng, peng a munkában,

Megfürdik reggel üdítő

Tiszta harmatában.

 

Ha szellő leng, hullámzik az

Aranykalász-tenger;

Nagyot bólint közte itt-ott

Egy-egy magos kender.

 

Szárnyra kelnek zsongva a

Mézet gyűjtő méhek.

A juh-nyáj a hegytetőkön

Legelészve béget.

 

Bús dalával kíséri a

Pásztor furulyája,

Mint halk sóhaj visszhangzik a

Közeli bérc rája.

 

Hadd járjon a nyáj! megáll ő

A kis patak partján,

S mosolyog, hisz kedvese jön

Korsóval a karján.

 

Siet a lány, hogy ne várjon

Soká ifja rája,

Messze látszik, amint libeg

Piros pántlikája.

 

„Adjon Isten szép jó reggelt!

Gyöngyöm adta rózsám."

„Adjon Isten, Jancsi lelkem!

Régen vársz-e itt rám?”

 

„Jó ideje már biz ennek,

No de semmi kincsem!

Majd másként lesz jövendőben,

Ha megsegít Isten "

 

„Emlékszel-e kis galambom

Mikor táncban voltunk,

Mint szerettük meg egymást,

Pedig alig szóltunk?"

 

Emlékszem! Hát te mikor a

Fonóban az orsót? 

Jaj de mennem is kéne már!

Merítsd meg a korsót.

 

Így cseveg a lány, míg ifja

Kebelére zárja.

Öreg anyja a friss vizet.

Zsémbelődve várja.

 

„Még egy csókot" „Isten veled!"

S gyorsan tova megyen.

Jó magasra ért már a nap

A felhőtlen égen.

 

Sugarait mind forróbban

Lövelli a földre.

Boldog, aki elvonulhat

Árnyat adó zöldbe.

 

Facsaróvá izzad künn a

Földművelő ember.

A paloták hűsében most

Kezdődik a reggel.

 

 

1866. 31. 370. Rajka Teréz: Vigasztalás

 

(Egy barátnőmnek. 1866.)

 

Úgy sötétlik arcodon a bánat,

Mint felleg a kora nyári égen.

Úgy fáj látnom e szomorúságot

S szíved kínját önkeblemben érzem.

 

Szelíd öröm nem mosolyog szemedben,

Csüggedt vagy, mint a dér ütött lombok.

Ábrándjaid fényes csarnokából

Kiűztek az irigy földi gondok.

 

Azt hitted, hogy fölleled a földön

Álmaidnak tündéri világát.

Azt hitted, majd angyali kéz tűzi

Kebledre a boldogság virágát…

 

Jer leánykám, öleljük meg egymást,

Hadd csókoljam hitemet szívedbe,

Tán könnyebbül bánatod, ha osztom,

Ismerj bennem baráti hívedre.

 

 

 1867. 14. 158. Rajka Teréz: Jön a tavasz.

 

Jön a tavasz, érkezését

Kedves moraj hirdeti,

Kopár földünk gyászruháját,

Nemsokára leveti.

 

Kedvező szél űzi tova

A sötétlő felleget,

Szerteszét a ragyogó nap

Sugár-mosolyt hinteget.

 

S ti alusztok, kis virágok!

Föl! Örömre keljetek,

Vagy tán újabb csalódástól

Fél ártatlan kelyhetek?

 

Nem mertek a meleg fénynek

Teljes kedvvel örülni,

Bármint kezd a föld keble a

Nap csókjától hevülni?

 

S ti madarak mért bolyongtok

Nagy messzeség ködébe?

Jöjjetek az édes otthon

Rátok váró ölébe.

 

Fészketekből, ha a vihar

Kíméletlen elsodort,

Szállást kínál minden falomb,

Találtok itt új bokrot.

 

Oh jöjjetek, zengjétek el

Azt a bájos régi dalt!

Hisz az erdő nélkületek

Olyan puszta, oly kihalt.

 

Bár megfagyva, megrongálva

Jöjjetek e hazába,

Dalotokra tán fölébred

A föld alvó virága.

 

 

Sal Ferenc ( 1835 - ?)

 

1858.  19. 219.. Sal Ferenc: Szülőföldemen

 

Gyermekévim gyönyörű tanyája,

Üdvözöllek szülőföldem tája.

Legyen áldott búzatermő földed.

Jégesőnek, szél-, tűzvésznek

Pusztítása messze járjon tőled!

 

Mint szeretem egyszerű vidéked!

Hegy-völgyet nem adott a természet.

Egyenes, nyílt, terjedelmes róna.

Délibábod úgy képzelem,

Mintha az ég mosolygása volna.

 

Minden bokor itt egy édes emlék.

Mintha újra boldog gyermek lennék,

Ki húgával puha fűben játszik.

Avagy pedig pajtásival

A szilvásban futkároz, labdázik.

 

De a kunyhót, mit én építettem,

Régi helyén hasztalan kerestem.

S édesanyám kertje merő parlag.

Nincsen többé, ki művelje

Virágos kert nem kell a halottnak

 

Ifjú lettem, férfikorba lépek

Megvénítnek bajok, szenvedések.

Oh az élet súlyát korán érzem!

Ah de itten szebb a világ

S szebb a kék szín a mosolygó égen.

 

Hallgatom a madár dalolását

Szívem érti megvigasztalását.

Anyám sírján jól esik könnyezni;

S a virágban szelleme szól:

Ne csüggedjek, ne szűnjek remélni.

 

 

1858. 31. 362. Sal Ferenc: Itt künn falun, itt van én világom

 

Itt künn falun, itt van én világom,

Az alföldön a sík pusztaságon.

Édes vérem, kedves magyar népem,

Munkás, lelkes, gazdag ős erényben.

Izmos, ép törzs, korcsosodás rajtad,

Hál' Istennek nem vett még hatalmat.

Mint őserdők viharedzett tölgye,

Nyugodt szívvel nézhetsz a jövőbe…

 

És ha vigadsz, igaz vigasságod,

Ősi táncunk méltósággal járod.

A nótában mi bú s fájdalom van:

Melledből kitör egy kurjantásban.

A menyecske veled együtt érez,

Akként lebeg, amiként te lejtesz.

Majd perdültök forgó szél módjára,

Így hágtok a búbánat nyakára.

 

Itt künn falun, itt van én világom,

Itt az embert emberül találom.

Mosolygóbb a fényes nap az égen

Végig nézve e szép nemzetségen.

A föld hálás,  a veríték cseppje

Átváltozik gyöngy búzaszemekbe.

Az alföldön, a sík pusztaságon

Én az újabb Kánán földjét látom.

 

 

1859. 51. 602. Sal Ferenc: Még alszik csöndesen

 

Még alszik csöndesen a tágas láthatár,

Mint álmodó kebel, mely szép emléket zár.

Mint jó barát, mosolyog a hajnal csillaga.

Szép boldog ébredést jövendöl sugara.

A kis pacsirta hűs fészkében álmodik,

Mint a költő: írván magasztos dalait.

 

Nem dong, bong a bogár, a fű figyelve áll,

Mint aki éjfelén találkozóra vár.

Olyan a táj, mint a kezdődő szerelem,

Édes emlékezet ne hagyj el, légy velem!

 

Miként tűnő álom oszlik a szürkület 

Gyöngéd, mosolygó pír borítja az eget,

Így pirul el a szűz felébredés után,

Mert ajka kedvesét álmában érte tán.

 

Végül föltűnik a nap s gyönyörben a vidék,

Mint szív, mely boldog lett, miért eped rég.

A nagy virágcsoport megnyitja kelyheit.

A kis pacsirta fenn hallatja énekit.

Költői, szép a táj, mint boldog szerelem.

Édes emlékezet, ne hagyj el, légy velem!

 

 

Sántha Károly   (1840-1928 )

 

1862. 46. 542. Sántha Károly: Őszi estén

 

Nyájas, őszi, holdas este,

Messze szól az estharang;

Mint a bölcső dajka-dala:

Bús szívemnek ez a hang.

Fenn az égnek, lenn a földnek

Néma nyelve ígyen esd:

Térdepelj le és imádkozz',

Kit bú nyom, kit kin epeszt!...

 

 

1866. 34. 406. Sántha Károly: Hullnak, hullnak

 

Hullnak, hullnak, egyre hullnak 

A szép, ép fát vihar érte;

Híja van a koszorúnak,

S egy nemzet sír könnyet érte.

 

Hullnak, hullnak, egyre hullnak.

Csillagát a haza veszti

Oh helye van itt a búnak,

Honfi keblét gyász epeszti.

 

Hullnak, hullnak, egyre hullnak.

Oh esküdjük, esdve, térden:

Kik ragyogtak, kik virultak,

Gyászos éjben, néma télben;

 

Hirdetői kik valának,

Szebb tavasznak, jobb hazának:

Él az eszme sírjaikban,

 Él az eszme fiaikban.

 

 

Soós Miklós ( 1835 – 1875)

 

 

1861. 26. 302.  Soós Miklós: Megbukott hír

 

Azt hirdették egykor sokan a világban:

Nincs többé a magyar a népek sorában,

Kitörülték onnan.

Elhulltak jobbjai, elbujdostak, többé

Szíve meg se dobban.

 

Hittek, akit minket jól nem ismerének

Tán örültek is, e szomorú beszédnek,

Hogy betegek voltunk,

Hogy szörnyű sebekben szenvedett e hős nép,

Annyi igaz rólunk!

 

S jöttek seregestől idegen sebészek,

A sebekre mérges füveket kötének,

Hogy még jobban fájjon;

Nem is álmodták: hogy a sebzett dalia

Annyi kint kiálljon.

 

S fellábbadt a beteg, nem roskadt a sírba,

Mely elé a fejfa is meg volt már írva,

S újra erős karral,

És edzett kebellel áll, bátran szembe néz

A kelő viharral.

 

Zászlaján a törvény, lelkén az önérzet;

Csak a szabadságnak hajt fejet és térdet,

Szenvedő arczára

Hajnal fényét veti kebléből, a honért

Égő szív oltára.

 

Nézzetek oda, hol a honatyák ülnek,

E Máriusai az elmúlt tizednek;

Tükrén csendes tónak  

Csak haldokló hattyú szólhat oly bús szépen,

A miként ők szólnak

 

De, e sok bús szó, nem a hon hattyúdala,

A múltak fájdalma jajdul fel általa,

S nézvén a jövőre.

Eltűri a jelent, még sem lép botorul

A kivetett tőrbe.

 

Egy nagy, sötét bástya e hazának múltja,

Melyről kezeit a jövő felé nyújtja.

Szeplőtlen a bástya,

S inkább rajt meghalunk; szennyezve általunk

Az utód ne lássa!

 

S tudja meg a világ: hogy bár jajszónk hallja;

Az nem a haldokló betegnek sóhaja,

Hanem síró ének,

A mellyel könyörgünk, az igazság és jog

Erős Istenének

 

Nem halsz meg, óh nemzet! Ezredéves élet

Követel egy újabb, jövő ezer évet.

Eddig csak a tövis,

Szúró tövis jutott; lehet már valaha

Tied a rózsa is .

 

Élni fogsz, óh nemzet! ezredéves élet

Követel egy boldog, jövő ezer évet,

Boldogabbat ennél;

De, ha most nem tudnál tűrni, s meghajolnál;

Halált érdemelnél.

 

 

1862. 27. 314.  Soós Miklós: Elmerengek gyakran

 

Elmerengek gyakran sok bűbájos

Dalaidon, nemzetem, hazám!

Lelkem tőlük most felhős, homályos,

Majd derű és fény száll reám.

 

 Van dalod: mely bánatot, szerelmet

Olyan gyöngéd koszorúba fon,

Hogy miatta reszket a lehelet

S lopva lebben el csak ajkamon…

 

Vau dalod : oh ki tudná, hogy mennyi,

Néped ajkán, édes szép hazám!

Milyennek csak itt lehet teremni,

„Annyi bú közt, annyi vész után."

 

De ez amíg élünk; a miénk ez

Örülünk és sírunk általuk,

Kibuzogjuk, amit szívünk érez!

Örök szépek a magyar dalok.

 

 

1863. 44. 386.  Soós Miklós.  Koronázási jelenet

 

Nyolcvanötöt írnak felül

Ezerháromszázon,

Fényes urak járnak-kelnek

Székesfehérváron.

Vége felé siet az év;

A leáldozó nap

Más esztendőt fog már látni,

Midőn felkel holnap.

 

De mielőtt mai útját

Végezné az égen,

Illő tudni, magyar földön

A mi véghez megyen

Tenger a nép az utcákon,

Mégis olyan néma,

Itt-ott támad csak egy-két szó:

Mi történik még ma?

 

Íme, nyitnak már ajtói

A fényes egyháznak;

Menjünk, menjünk a templomba,

Királyt koronáznak!

Milyen pompás, milyen fényes

Az az oltárzsámoly!

Oda fog letérdepelni

Majd a király, Károly…

 

Fejeden már Magyarország

Fényes koronája.

Két gyászos nő keserűen

Fel-feltekint rája.

Csillog, ragyog a korona,

Mint a nap, ha feljön;

Gyászruhában a két asszony

Bús, fekete felhő

 

Károly király, sejted-e: hogy

Sötét felhők keble

Gyűjtögeti a villámot

Koronás fejedre?

Sejted-e, hogy szellőfúvás

Még viharrá nőhet?

Jobb, ha futnál: fátyol alatt

Szövik szemfedődet.

 

 

 

1867. 33. 406. Soós Miklós: Miért?

 

Mért visel oly sötét ruhát?

Kérdezd meg az éjszakától;

Sötétsége, némasága

Azt mondja, hogy:

Lement a nap, azért gyászol!

 

Kérdezd meg az őszi felhőt:

Mért borúi le völgyre, bércre?

Hulló könnye, borongása

Azt beszéli:

Fáj, hogy elhullt a táj dísze!

 

Én vagyok az éjszakának

Bizalmasa, gyászos társa.

Őszi felhő az én lelkem

Búja; s könnye

Az enyémnek hü képmása.

 

Leborulok néma gyászban,

Virágtalan, kopár dombra:

Reményimnek zöld levele,

Hullt virága

E domb alatt hever porba!

 

 

Szakál Lajos (1816 – 1875)

 

1862. 16. 183.  Szakál Lajos: Az epedő szolgalegény.

 

Megállott a gyulai szélmalom,

Vár most engem az én jó angyalom!

Mind hiába, nem mehetek haza,

Cseléd vagyok, parancsol a gazda!

 

Majd fúj még szél, megindul a malom,

Nemsokára látlak jó angyalom!

Piros pünkösd napján haza megyek,

Két ünnepen mindig veled leszek.

 

A szélmalom megőrli a búzát,

Kiszitálja rózsám lisztje lángját,

Abból süt majd ünnepre kalácsot,

Magyarosan, nem tesz bele mákot.

 

Megkínál majd engem egy falattal, 

Nem jól mondám, csupán fél falattal,

Egyik felét maga elharapja,

Másik felét nekem meg úgy adja;

 

Mert a lelkem engem nagyon szeret,

Mint galamb kis fiát szájból etet:

A kalácsért csókot adok neki,

Édes-forrót, ha nem látja senki.

 

 

 1868. 46. 550.  Szakál Lajos: A katona-levél.

 

Levelem érkezett

Nagy Polyák országból,

Ma hozták, most hozták

Gyulai postáról.

 

Föl se kell bontanom,

Tudom jól ki írja:

Besorozott rózsám,

Ki szívem' rég bírja.

 

Ha nem olvasom is,

Tudom, mi van benne:

Fáj a szíve értem,

S biztatgat ő kelme!

 

Felbontom, olvasom,

Nevét megcsókoltam,

Úgy volt írva minden,

 Ahogy elgondoltam.

 

Zöld levélből küldött

Kivágva egy szívet, 

Így példázza magát,

A reménykedő hívet!

 

Én rozmaring-gallyat

Küldök neki vissza,

Hogy ha még hazajön,  

Vérét föld nem issza,

 

Az legyen kebelén,

Vőlegény-bokréta;

Ha elhuny, szívével.

Hamvadjon el rajta.

 

 

Szemere Miklós (1802- 1881)

 

                                     

 1857. 23. 206. Szemere Miklós: Pincémben

 

 

Dulce mihi est furere!

Rajta fiúk', halljátok-e

Mit mond Horatius apánk?

„Igyatok!" így parancsol ránk;

Igyunk hát! Künn sötét az éj,

Csillagra most hiába vár:

A mennyről mind hozzánk szökött,

Tüzes csillag minden pohár.

 

Coecubam tu bibes uvam!

Tolcsvai bort isztok komám!

 Itt a pincék, ki ki lássa,

Temetőben vannak ásva,

Melyben most víg dalunk zeng:

Pincém sírok közt domborul,

Itt hordók, amott koporsók,

Öröm és bú összeborul.

 

Hic angulus mihi ridet!

Ez zug, boldogít engemet,

Ez zug fiúk! ha meghalok,

Engem ide kaparjatok!

De mit fecsegek! messze még

Messze tőlünk még a halál,

Igyunk, igyunk! a mélyben itt,

A föld alatt, ránk nem talál.

 

Nec dulces aniores sperne!  

Hej ha nyájas kéjtől verne

Holtig a szív! S komoly aggság

Helyett örök víg ifjúság!

Mi az élet öröme? bor!

Édes, tüzes, gyorsan fogyó,

Kisded öröm: egy-egy borcsepp,

A nagy öröm: telt csobolyó…

 

Plus nimio ne doleas!

De mit ér e búslakodás!

A bohóé: gond és sóhaj!

A bölcsé: az öröm, kacaj!

Mienk a víg jelen fiúk!

Még egy pohárt! még egy pohárt!

Éljen újra: a legszebb lány,

A legjobb bor, leghűbb barát!

 

 

 1859. 10. 110. Szemere Miklós: Szívem

 

…Sors! Teremts belőlem mindent,

Amint kényed tartja,

Legyek szaggató folyamnak

Mélybe omló partja,

Vagy maroknyi föld, villámok

Közt a szirttetőken,

Csak szívet ne, ez egyet ne

Alkoss én belőlem!

 

Ím így kellé esdekelned!

S ajkad így is szóla;

De, felelt a rideg végzet,

Szódra nem hajolva:

Teljesítve lesz kérésed,

De elébb lejárva

Hosszú pályád, karom által

Hő kebelbe zárva…

 

S majd, ha pályád kopár szirtjén,

Küzdve rideg éjjel,

Egy virág sem fogan többé

Illatos kelyhével,

Visszatérsz az anyaföldbe,

Melyhez vágyad úgy von,

S nem lesz hatalom, mely többé

Tőle elszakasszon.

 

 

1865. 14. Szemere Miklós: Vígan e rövid életben 

(1840.)

 Ma még örülsz az élet víg zajának,

S holnap talán a sír homálya fed!

S miként ha soha nem is éltél volna,

Egy rövid év, s elhangzott már neved.

Egyedül már csak sötétlő fejfádnak

Ajka szól rólad némán, hidegen.

Te, kit szárnyára nem vőn hír, dicsőség.

Feledve vagy, ha zár a sírverem.

 

Hallottam én a gyászolók keservét:

S egy óra multán hangos kacaját;

Jó hogy nem hallja a sírjában nyugvó,

Saját torának vigadó zaját.

Sötét könnyek helyett az elömlő bornak

Piros csöppje folyik szét a gyászmezen.

Te, kit szárnyára nem vőn hír, dicsőség,

Feledve vagy, ha zár a sírverem.

 

Lefolyt a gyászév, ifjú özvegyednek

Szemén a bánat már múlón borong;

Mint dalló méh az ébredő tavaszban,

Föléledt keblén zajgó álma zsong:

Kizöldült újra a vágy zsenge bokra,

Több, több virágot hajt az érzelem.

Te, kit szárnyára nem vőn hír, dicsőség,

Feledve vagy, ha zár a sírverem.

 

És te a földből még tán visszavágynál,

Elődbe futna hü nőd, azt hiszed?

Maradj; lehet, hogy örömet zavarnál:

Rózsás menyasszonyt, víg nászünnepet.

Ne higgy a habnak és az emberszívnek;

Nyomod eltűnik róluk hirtelen.

Te, kit szárnyára nem vőn hír, dicsőség,

Feledve vagy, ha zár a sírverem.

 

Meg-megfordulsz még az évek folytában

Leghűbb barátod ajkain: „Szegény!

Hányszor vigadtunk együtt! megtört szemmel

Mint csüggött rajtam, végső estéjén!"

Elhalványul majd a múlt lelke tükrén;

Új képeket tár felé a jelen.

Te, kit szárnyára nem vőn hír, dicsőség,

Feledve vagy, ha zár a sírverem.

 Fejfád kidől majd, sírhalmod beroskad,

Mind, aki ismert, elporhadva rég;

Hány és hány gazdát váltott ősi házad!

Új nemzedéktől zajlik a vidék.

Száraz levélként a családfa ágán

Függsz már csupán: holtnév, emléktelen.

Te, kit szárnyára nem vőn hír, dicsőség,

Feledve vagy, ha zár a sírverem.

 

Magamról szólok, s rólatok barátim:

Egyszerű fiuk, bor- s dalcimborák!

Most vigadjunk, mert nekünk túl az élten

Egy gödrön kívül e föld mit sem ád.

Amit nekünk szánt: zene, hölgy, barátság,

Ez mind innen a sírhalmon terem.

Vígan! Rövid a mi részünk; kétszerte

Csüggjünk hát e szép, nyájas életen.

 

    

1868. 38. 450. Szemere Miklós: A vén poéta

 

Belé szerettem egy ifjú leányba,

Belém meg egy vénasszony szeretett;

Amaz a múzsa, ez gonosz restségem,

Nem rázhatom le e kísértetet;

Míg én a dalok szűzéért esengek,

Rám csimpaszkodik ez agg ördögborda.

Be keserves a vén poéta dolga!

 

Mint a cimbalmon a verő bot: szökdel.

Táncol fejemben érzelmim raja;

De míg időzöm, a zsongó csoport már

A heverőtől tova szárnyala.

Mikor oly jó, hajh! pamlagomra dőlve,

Szobám padlását nézni elmerengve,

S pipám kék füstjét, mint úszik kerengve!

 

Eszméim: pusztán nyargaló csikók, a

Pányvát nyakukra csak ritkán vetem,

Sötét és piros szőlőfürtök, nagyobb

Része tőkéjén vesz, le nem szedem.

Hogy is nem csordul — gyakran gondolám már —

Mint édes must: a költés aranyhabja,

Önnön magától a költői csapra.

 

Bizony jó volna, ahelyett, hogy annyi

Sok éven által gyötörje magát

Minden poétát a sajtóba tenni,

S mind kisajtolni, mit csak lelke ád.

Menne dolgára! tenne mást is! álma

Honából lépne a valóra sarka!

Ne untalan csak dalt dúdoljon ajka!

 

Valót, valót! A költésnek mi haszna!

A tyúk is költ, de nm csirkét nevel!

A poéta: ez égi fiastyúknak

Csirkéit nyársra ki húzhatja fel?

Dalol a bakter is, de mint a költő,

Nem mászik fel a légbe s bérctetőre,

Itt lenn a faluviskók gondos őre.

 

Oh naplopó faj, rímeket faragcsál,

S nem látja, hogy vén háza roskadoz;

Költői méné nyerít, tombol, ugrik,

S dolgozó lova béna, sánta, rossz;

Verse kerekded; maga hitvány, száraz;

Eszméi: dús táp, ezrek vacsorája,

S arra nem gondol: lobog-e konyhája?

 

Nagyokat ásít üres csűrje, csupán

Serdülő lyánya lesz majd: eladó.

Kölcsön vegyen? A poéta bőrére

(Ha juhbőr volna!) nem ád a zsidó.

Sajtóba véle, mondom! hadd szakadna

A tollrágásnak mindörökre vége;

Be megköszönné dolgos felesége!

 

Ifjú költőről szólok!  a vén, a rost

Poétából már többé mi sem lesz,

Kényért keressen? Bezzeg az, kenyeret

Ő csak az asztalfiókban keres.

Ingyen élő! Sem gazda, sem poéta,

S csak akkor ugrik egyet szárnyas ménje,

Ha tüzes üszköt dugnak a fülébe.

Károly! ki Szász vagy, s mégis lófő székely;

Endre! ki Tót vagy, s mégis hű magyar.

Kiknél a rím s a mérték csínját-bínját

Könnyen forgatja még az ifjú kar,

Segítsetek a resten! én csak szüljem

Dal-gyermekim', s ti, dugjátok sorjába,

Ezt: úr-köntösbe, amazt: pór gunyába!

 

 

Terhes Barna

 

1866.  52. 634. Terhes Barna: Leng a zászló

 

Leng a zászló újra ott fenn,

Honfi kar emelve tartja;

Nem halt ki még Árpád népe,

Él az ősök büszke sarja!

 

Tárogató mélyen hallgat,

Csatamén nem nyerít, tombol,

Bár a zászló leng, de harcra

A dalia most nem gondol.

 

Körötte újra ébredez

Alvó hősök felett a hant,

Könnyet ejt rá, és elmereng:

Mit álmodhatnak ott alant?

 

A magasban nem kóvályog

Turulmadár vijjogással;

Fehér galamb repül elő,

Szájában egy olajággal.

 

Repülj, repülj fehér galamb,

Szállj le az ország szívébe,

Ott tedd le az olajágat ős

Budavár tetejébe.

 

Repülj onnan fehér galamb

Kunyhóra és palotára,

Üdvözöljön mindenütt a

Felhőtlen ég mosolygása.

 

 

1865. 40. 502. Terhes Barna: Hervad a lomb

 

…És egy fohász kél ajkamon

Te éretted, oh drága hon!

Ha minden bérc, minden róna

Kebleden már boldog volna!

 

Ne szállj le még, oh légy jelen

Te fényes nap, honszerelem;

Hisz' hervadt lomb, s hulló levél

Annyi fájdalomról beszél.

 

Hervadt lomb hullni nem késik;

Eltűnnek majd szenvedésid,

S életfádon virág terem

Egy szép tavaszon, nemzetem.

 

Tolnai Lajos ( 1837 – 1902)

 

1862. 39. 458. Tolnai Lajos: Bakaraszti javasasszony

 

Húron, búron, bakaraszton

Éldegél egy javasasszony,

Ördög véste, vájta, fúrta

Kígyófészkes sövény-lyukba.

 

Nap nem járja, szél kerüli,

Fáradt madár meg nem üli,

A gazdája ráncos, kérges,

Üstje, füstje, bűzös, mérges.

 

Éjfél tájon, fagyba, sárba,

Még is tele, mint egy csárda,

Jegyes ember, vad menyecske,

Fölkeresi minden este…

 

Jeges Erzsi összeroskad,

Könyörög a vénasszonynak,

„Megmentelek olcsó árért,

Piros ajkad egy csókjáért."

 

Jeges Erzsi rááll egybe:

S szüggyé válik két szép melle,

Lófején a haj sörény lesz,

És kikötik a sövényhez…

 

Jeges Erzsi vijjog, horkol,

Úgy prüsszög a habos portól;

Szegény Juci fuj, tajtékzik,

Két oldala sebben vérzik.

 

Egész éjjel csatangolnak,

Lelket fogni a pokolnak,

S a harmadik kakasszóra,

Lerogynak a folyosóra.

 

Két szép mellük nem szügy immár,

De nem is a régi immár,

Karcsú testük ahol ott van,

De a lelkük a pokolban.

 

Kincses Sári puha ágyon

Csókolgatja édes álom.

Harmadnapra, ötödnapra:

Vissza röppent a galambja.

 

1866. 24.  274. Tolnay Lajos: Esik eső

 

Esik eső, de szép eső, de szép nap

Hű szeretőt, de nem minden legény kap;

De nem minden virág jut oly kezekre,

Aki azt igaz szívvel szeresse.

 

Lehúztam a két szememre kalapom,

Csöndes eső suhogását hallgatom

Itt nálunk is van olyan lány akárhány,

Megcsókolna örömest, csak akarnám.

 

A gerjeni szállásokon kinn a víz

Szőke kis lány kevély is vagy, csalfa is.

Ablakodból tekintgess, csak tekintgess:

Nem keresem többé, kire tekintgetsz.

 

Esik eső, suhog zuhog az eső

Van tehát még máshol is jó legelő.

Sárga lovam ne haragudj béklyódra:

Üzenget már egy menyecske régóta.

 

 

Tóth Endre (1824 – 1855)

 

 1856. 10. 78. Tóth Endre: Szerelemvallás.

 

Faluvégén furulyaszó,

Ifjú legény fújja, ha szól;

Búsan fújja, álldogálva,

Hol este, hol éjféltájba'.

 

Faluvégén kis ház alatt,

A nótára kis lány hallgat

S ki-kiles a kapu-felen,

Ha a legény odább megyen.

 

Holnap este, holnapután,

Jár a legény egymásután;

A kisleány ma is kinn ül,

Már ma meg a kapun kívül.

 

Jön a legény sompolyogva,

Vár a lányka sápadozva;

Egymástól fél mind a kettő,

Egymásért és mind a kettő.

 

Oda megy a legény végre

Fölkel a lány fel nem nézve

Mind a kettő irul-pirul,

Egy szó se jön ajkaikról.

 

A leányka fő lehajtva

Kis kötőjét babrálgatja;

A legény meg furulyája

Végével a földet vájja.

 

Állnak némán, hosszan, mélyen

A szív első szerelmében;

Se szó, se hang, se mozdulat

Titkon beszél két indulat.

 

 

1857. 22.Tóth Endre: Agglegény

 

Deresedik már a feje,

De nem sokat gondol vele;

Fakó papucs, kopott kabát, sapka

Unalmában, a szobában

A legyeket csapja.

 

Kormos falon óra perceg,

Elejt minden futó percet

S emlékébe szállnak rá a múltak

Ó, hogy ezek, mint a legyek,

Veszendőbe hulltak!

 

S félreteszi légycsapóját

Sarkig nyitja házajtóját;

Ősi telkét véges-végig nézi

Ne nézd szegény öreg legény,

Nincsen ott, mit nézni…

 

Míg az étel el nem fogyott,

„Miska fiam besompolyog

Farevét váj az ajtófélfából

És bedugja setét zugba:

Ni-ni, hogy világol.

 

Jó, hogy jobban nem világol!

Míg Miskának ad a tálból,

Nem világlik föl a gyermek képe,

És nem látja, ami bántja:

Saját szégyenképe.

 

 

1857. 62. Tóth Endre, Gonosz asszony

 

Mért nem konok, mért nem bátor?

Csak azért is elhervasztom.

Elhervasztom

S férje urát, mivel jámbor,

Epeszti a gonosz asszony.

Ajkárul a szitkozódás mérge

Rontja a ház tiszta levegőjét;

Megtöri a jámbor embert végre

S ráborítják  halott lepedőjét!

A halott kíséret tompán mormog rája:

,Égessen meg a tűz, pokol pozdorjája!'

 

Lánya szép volt és szerelmes.

Férjhez adlak, másnak adlak.

Oda adlak.

Szegénykének szeme nedves,

Reményei megszakadnak.

S elhervad a kelletlen férj mellett

Ifjúsága teljes koszorúja.

Gonosz asszony! tied a lehelet,

Mely a fátyolt sírhalmára fújja.

Újra felzúdul a tompa moraj rája.

Égessen meg a tűz, pokol pozdorjája…

 

S azóta a gonosz asszony,

Ősz fürtökkel, vad szemekkel,

Mély szemekkel 

Hogy rútabbul össze asszon,

Ácsorog az emlékekkel.

Ki elűzte övéit magátul, 

Egyedül áll élte estéjében;

Csak az árnyék áll mögötte, hátul,

Mutogatván a határt setéten.

Sr azt susogja dermedt félelmes magánya:

,Égessen meg a tűz, pokol pozdorjája!'

 

 

 1867. 288. Tóth Endre: Reggeli kép.

 

Homok puszták, vándor hegyek között,

Fehér nyírfákkal benőtt zöld sziget;

A tájék hajnalfénybe öltözött

S a fák közt egy lány-gyermek visz vizet.

 

Setét szemében néma bánat ég

S arany hajában a szálló lepel

(Himbálva, mint a csüggő ág hegyét)

Játékot űzni, könnyű szerre lel.

 

Fölötte a fák fészkes madara

Itt-ott kiles az anyaszárny alól.

A gyermek aztán egy kis halomra

Függesztvén szemét, tövébe hajol.

 

S kiöntvén a sírnak szögében, egy

Nyíló rózsára, öntöző vizét:

Letérdepel s a gyenge kis kezek

Fohászkodóan terjeszkednek szét.

 

A felkelő nap fényes özöne

Könnyes arczára veti sugarát,

S megkoszorúzza az ég dicsköre

Az édes anya árva magzatát!

 

 

Tóth Kálmán ( 1831 – 1881)

 

1854. 31. 263. Tóth Kálmán: A nép

 

Künn jártam, oda künn a nép között,

És magasabban hordom most fejem,

Mert végre színről színre láttalak

Oh édes vérem! édes nemzetem!

Azt gondolnám, hogy álom az egész

Mi őseimnek földén vezetett,

Mint ezredév előttről szól a könyv

Úgy találtam most is a nemzetet.

 

Láttam a kiváltságot homlokán,

A büszkeséget, mitől szeme ég,

Láttam nyíltságot minden tettében,

Gyermek-bizalmát, s férfi erejét.

S hallottam nyelvét, oh hallottam én

E méltóságos viharhangokat,

És fölmerült előttem a halom,

A melyről Árpád törvényt osztogat…

 

Oh ne mondjátok többé nekem azt,

Ne mondjátok, hogy korcsosul e nép,

Isten, vagy maga, de egy nagy erő

Fönntartja mindig ősi jellemét.

Csak hogy a fán is minden izmos ág

A törzsöknél van mindjárt oda lenn,

A tenger gyöngyét ne a víz színén,

Hanem alant keresd, a fenéken.

 

 

 1859. 44. 520. Tóth Kálmán: Kazinczy Ferenc emlékezete

 

…Két halma van magyar hazánknak,

Két végzetes, megszentelt halma:

Pannonhalma és Széphalom!

Amott Árpád, emitt Kazinczy!

Onnan szerezte viasza egyik

Az ős hazának drága földét,

Az ifjú szép had onnan indult

Az összetiprott ős berkekbe

Hadúrnak új oltárt emelni.

Pannonhalma és Széphalom!

Innen Kazinczy lelke indult

Eszméi fényes táborával,

Hogy visszaadja a magyart magának,

Ki annyi küzdés s vész után

Nem látva eszmecsillagot

Erő s lélekben összezsibbadt.

Pannonhalma és Széphalom!

Legyen megáldva e halmoknak,

Föltámadásunk két halmának

Minden parányi porszeme…

 

S neked könyörgünk, hogy könyörögj

Mi érettünk mi istenünknek,

A magyarok nagy istenének:

Hogy áldja meg törekvésinket!

Legyen velünk tovább is a hon

Vér nélküli küzdelmiben, hogy:

Mi kard által volt egykoron,

Legyen a szellem által is

Dicső, nagy, s boldog a magyar!

 

 

Várady Gusztáv (1831 – 1881)

 

 

1861. 21. 242. Várady Gusztáv. Élünk, él az Árpád népe

 

 Sokszor állt előttünk e nap,

A próbáltatás nagy napja;

Megállottunk mindannyiszor

Rendületlen, mint a szikla;

Törtek reánk tűzzel-vassal,

Ármány- s csellel frigyre lépve;

Ármány- és cselek dacára

„Élünk, él az Árpád népe!"

 

Ostromolták, szent hitünket

Véren szerzett szabadságunk,

Őseinknek porát védő

Szent földünket, melyen állunk;

Gúnyhalállal oltatott ki

Annyi sok jelesnek élte,

Akiket még számon kérni

„Élünk, él az Árpád népe”…

 

Élünk s előttünk áll a nap,

A próbáltatás nagy napja,

Állunk büszkén és merészen,

Rendületlen, mint a szikla;

S ha valaki, őserényünk

Ellenében síkra lépne:

Megmutatjuk tettel is, hogy

  ,,Élünk, él az Árpád népe!"

 

 

1865. 334.  Várady Gusztáv: A vén harangozó.

 

Réges régen húzza a harangkötelet,

Rásöpri az idő fejére a telet.

Görnyed, hosszú idő terhe fekszik rajta,

Mit oly régen visel, agg életét már csak

Az imádság tartja.

 

Tisztelőn tekint rá a falunak népe,

Tiszteletre indít aggott régi képe;

Szólván, áhítattal hallgatnak reája,

Lévén a falunak, az egész vidéknek

Elő krónikája.

 

A szentegyház fölött szép sugár torony van;

Legkedvesebb helye fönn van a toronyban,

Honnan széttekint a hervadt őszi tájon,

Tova száll a lelke s várva vár, hogy újra

Hozzá visszaszálljon.

 

Hervadó mezőre, őszi tájra nézve,

Elborul, miként, ha önmagára nézne,

Látva elhullását sárguló levélnek,

Ön-hulltára gondol s busán néz elé a

Közelgő jövőnek.

 

Sok esztendőt élt át, szép időket, jókat,

Haj! de gyászba borult napjai is voltak,

Midőn csapkodott a zivataros tenger

S félrevert harangja riadó szavára

Vérben járt az ember

 

Szóba hozza gyakran a letűnt időket,

Összevonva arcán az öreg redőket,

Addig addig beszél, amíg aztán végre,

Bús lesz a ki hallja s neki magának is

Könny tolul szemére.

 

 

1867. 32. 394. Várady Gusztáv: Viselte a gyászt

 

Viselte a gyászt, hosszasan viselte

S volt, amiért gyászoljon a magyar;

Feldúlva lett a hős nép ősi telke,

S tiport mezőjén csak gaz nőtt s avar;

A drága vér, mely hős fiak szívéből

Szent szabadság éretted omlott ki,

Hiába folyt, napunk leszállt az égről

S jöttek komor felhők borulati.

 

Sötét, vak éj volt; egy sugarat se láttunk;

Már-már szemünk a fénytől elszokott;

Nem is volt fény, csak hogyha égett házunk,

Avagy ha közénk a villám csapott.

Pásztortűz is, ha kelt az éjszakában,

Szétszórta fagyos éji szél legott;

De őrizénk szívünk sötét bújában,

Hűn őrizénk mégis egy csillagot.

 

Honszerelem! te fényes drága csillag,

Te voltál a bús éj szövétneke;

Nem tévedünk, oh, mert sugaraidnak

Szálán függött szemünk tekintete.

Törött hajónk a vésznek tengerében

Midőn merült, s vigyorgott ránk halál,

Nem veszhetünk el gyáva süllyedésben,

Te fönntartottál, mint mentő deszkaszál.

 

És végre már, ím partot ért a lábunk,

Fölvirradt a hosszú éjszaka;

S mi a parton búsan, tűnődve járunk,

Keresve azt, mit a vész meghagyta;

Arcunk borús, miként az ég felettünk,

Nem süt a nap meleg sugara ránk.

Nem ily derű, ah, mely után epedtünk,

Amelyért oly buzgón imádkozánk!

 

De lesz idő, hiszem, lesz nemsokára,

Hogy fönn sugár s verőfény lesz alant;

Virágait mely rég hiába várja,

Kihajt az ág s kizöldül majd a hant;

A berekben is, hol most méla csend ül,

Majd felviharzik még a régi hang;

A szabadság himnusza újra csendül.

Vagy újra kong a félrevert harang.

 

 

 

Vida József (1833 – 1867)

 

 

1856. 30. 262. Vida József öt verse

 

Szív.

 

A szív nem egyéb, mint viasz darab,

Mely felolvad a nap hevétől,

És igy bármily alakba öntheted;

De a hidegben megkeményül.

 

Szerelem.

 

A szerelem nyíló virág,

Mérget szí a pók belőle,

Míg a kis méh megrakodva

Mézzel repül vissza tőle.

 

Élet.

 

Mi az élet? Egy szappanbuborék,

Melyben szivárvány-színek játszanak.

Összeroskad, ha szellő fuj rája,

S a tüneményből egy csepp víz marad

 

Halál.

 

Mi a halál? Egy vén kaszás ember,

Kit a pokol napszámba fogadott,

Bérért kaszál, azért nem válogat:

Vág egyaránt virágot és gyomot.

 

Költészet.

 

A költészet tündérsziget,

Tündérlány benn a képzelet;

Széles tenger veszi körül,

Rajt mindenki át nem repül.

 

 

1857. 37. 382. Vida József: Dobozi Mihály

 

Mint fergeteg, mint sáskahad,

Dúl a rabló török csapat,

Amerre mén, amerre jár,

Diadaltort ül a halál.

 

Török basa dúló hada

Budavárból szét árada,

És elsodor, miként az ár,

Mindent, a mi útjában áll.

 

Rabló csoport halad, halad,

A rémült nép szalad, szalad;

Távolról nézi, városok

És falvak lángja mint lobog.

 

„Maróton van Mihály vitéz,

Szegény népet ő védeni kész:

Oda hamar! itt a török.

lm a jele: ott füstölög!...

 

Jó Dobozi, véred omol,

S te még egyre viaskodol?

Nézd, nézd, az égből integet,

Kezével híva, hitvesed,

Ki angyalok között honol.

 

 Menj, menj az égbe hős magyar!

 Eldönti, oh! a büszke tar;

Ledőltél, mint az ifjú cser,

Melyet tövestől kiteker

A nekibőszült zivatar

 

 

1859. 43. 507. Vida József: A vén cigány

 

Rozzant a kunyhó, hol lakik,

Tán nem áll meg lábán holnapig;

Teteje nincs neki, noha volt,

Ablaka, ajtója csupa folt.

 

Hát belseje? Az ám csak a szép!

Egy bútor-darab sincs benne ép;

Egy asztal, egy szék s egy nyoszolya

Mind a három hajdan új vala.

 

Egy hegedű is lóg a falon,

Ezen húzott nótát egykoron;

Most ehhez sincs kedve; nem csoda,

Nem hetven éves kar kell oda.

 

Most helyette a sors hegedül,

Csak győzze rá járni egyedül,

Oly keserves nótát húz neki,

Azt sem tudja, hogy mint rakja ki.

 

Arca ráncos, lába pipaszár,

Csak fogában nincs még semmi kár;

Hiszen a fog is csak jó, ha jó,

De mi haszna, ha nincs rávaló?

 

Száraz kenyeret rág hetekig,

Tőle az egér is megszökik;

Öltözete oly rongy, oly silány,

Keresztülhat rajta a csalán.

 

 

Száz meg száz szegénynek a baja,

Lehullt belé minden szál haja;

Még csak üstökét sem tépheti,

Hogyha egyéb dolga nincs neki,

 

Nincs nyugta, ha jár a faluban,

Szerencse, hogy bunkós botja van;

Csúfot űz belőle a gyerek,

Szó nélkül az eb sem állja meg.

 

Most döcög át egy ház küszöbén,

Mondja egy rossz gyermek: Juj de vén!

A hegedűd, more, hova lett?

S taszigálja a bús öreget.

 

A vén more áldott jó tűrő,

Az okosabb enged, tudja ő.

Felelete csupán ez vala:

Üssön fel a pulyka nyavalya

 

 

1861. 22. 258. Vida József: A magyar nő

 

Kardot kötött a jó fiú,

S csatába ment legott,

Hogy védelmezze a hazát

S az ősi szent jogot.

 

Míg honn a szerető anya

Magányba elvonult,

 S hol konyult nem látta szem,

Zokogva térdre hullt.

 

És ajka ily imára nyílt:

„Magyarok Istene!

Oltalmazd fiam életét,

Légy mindenkor vele.

 

„Alázd meg a kevélyeket,

Kik törnek ellenünk;

Emeld érvényre a jogot,

Védd legszentebb ügyünk!"

 

Váratlan hírnök érkezik;

„Oh asszony, légy erős :

Golyó megölte jó fiad,

Halott a deli hős!"

 

„Irgalmas Isten! oh fiam!"

S ajaka néma lesz;

Szeméből könyek zápora

Patakként csergedez.

 

..Karddal kezében hulla el

Az ifjú hősileg;

De a hon mentve, diadalt

Ül a magyar sereg."

 

„De a hon mentve, mondod?”

 Letörlöm könnyemet.

Jó Isten, te akartad így,

Legyen áldott neved!"

 

 

Virághalmi Ferenc (1824 – 1875)

 

 

1857. 47. 506. Virághalmi Ferenc: Templomszenteléskor

 

Kész már a kis templom a falu közepén,

Mint ragyog a kereszt kis tornya tetején,

S tiszta falai mily szűzies pompában

Díszelegnek, mint ékes menyasszony ruhában,

Csillogó ablakin, mint égi glória

Beragyog a fénylő őszi-nap sugara.

S a kis harangocskák mily szent ünnepéllyel

Küldik szózatukat a vidéken széjjel;

Mintha mondanák a hívők seregének:

„Jertek, jertek! mindjárt megzendül az ének."

Megtelik az egyház e nyájas intésre,

Ki ne jönne el a templomszentelésre?

Felszentelésére ama szent hajléknak,

Amely menedéke dúsnak, nyomoréknak;…

 

Új nemzedék járul a régi helyébe;

De ne búsulj öreg, az újdon oltárhoz,

Te is oda léphetsz az úr-vacsorához,

Vedd magadhoz, s a te lelked is megújul

Abban, ki elvérzett értünk áldozatul.

Most egy halvány asszony jő egyházkelésre,

Elhalasztotta azt, templomszentelésre.

Az ünnepélyt zárja a pap hő imája

És áldást kér Isten ez új hajlékára.

És megzendül újra a bezáró ének

Ajkain a hívők buzgó seregének

Az iskolás csapat kettesén, sorjában

Megindul kifelé a templom hosszában

S utánuk, kor szerint, szépen kiballagnak

A hívek. Leghátul a vének maradnak.

 

 

Zichy Antal (1823 – 1898)

 

 

1866. 41. 490. Zichy Antal: Elégia Gyulai Pálné halálára

 

  (Meghalt: szept. 10. 1866.)

 

Vártam, várnunk kell; hideg a szó: sért, ha vigasztal.

Késsenek inkább, mint bántsanak e soraim.

Egykor rejtély volt a halál nekem is; de azóta:

Óh a fájdalmat, — vajha ne! — ismerem én.

Majd egy oroszlán, prédáját széttépi lihegve,

S rája behunyt szemmel, mintha aludna, pihen.

Jaj, ha vigyázatlan neszezel fölkelted a fekvőt,

Rémülten fognád érezni körme dühét.

Majd csecsemő az a fájdalom, amely sírva elalszik,

S álmait egy angyal lopva, mosolyba szövi.

Újra sir, újra mosolyog, elalél majd, izmosodik…

 

Romjainkon lépjen végdiadalra ügyünk.

Győznünk kell, nemcsak vassal; szellemmel; erővel,

Eszmékkel: vagy elől küzdve, elesni nekünk.

Mit megjósoltak költőink, teljesedésbe

Menjen már, addig nincs pihenésre időnk!

S majd ha viszontlátjuk ránk váró kedveseinket,

Büszkén foghassunk Elíziumban kezet.

 

 

 

Zilahy Imre ( 1845 – 1867)

 

1865. 44. 550.  Zilahy Imre: Te szép ifjú leány

 

Te szép ifjú leány, ki örülsz a nyárnak,

Ki kedvesed karján keresed az árnyat,

S a rohanó órák rengő hullámain

Merengsz képzeleted tarka, sok álmain,

Mögötted elfutnak a napok, az évek,

S te örülsz a múlás véghetetlenének,

Mely tovaragadja céltalan sok eszméd: 

Oh, a kínok-kínját bár sohse éreznéd!

 

Lásd, én ifjú vagyok, mégis késő éjen

Bolondos ötletek szállják meg kedélyem.

Régen meghalt eszmék Sírjukból fölkelnek;

És kérdéseimre vádló jajt felelnek.

Ábel omló vére a szentelt földön ég,

S bősz Káin utóda egész emberiség.

És ha föl föltámad a meggyilkolt pásztor,

A nagy tragédiát végigjátsszák százszor.

 

Akkor ketten voltak, most milliók vannak,

Akik őrült lázzal egymásra rohannak.

Csatázik ég földdel, szárazzal a tenger:

Ezredek múlva is egy marad az ember!

Kiben nagy a láng, fölgyújtja a világot,

Amott Sándort, itt egy Napóleont látok

Nagyobb a világnál, széjjeltipor mindent.

Bitorlott erővel megveti az Istent.

 

Jaj, de tört szívükből folyik sötét vér árja!

Jaj, de tört szívüket a temető várja!

A végetlen pokol temetői éje,

A kétségbeesés gyújt fáklyát föléje.

Amott egy próféta lángok közepében,

Emitt nyög Belizár, koldusbot kezében,

Amott Galilei mély börtönbe vetve,

S oh! hány Kolumbusz van lánccal eltemetve.

 

Socrates kelyhében kicsordul a méreg:

Oh egy csöppnyi elég az emberiségnek,

S reménye habjain a fekete bánat

Kavargó mocsara, zűrzavara támad.

Egy-egy szent gondolat, mely itt-ott föllebben,

Oh, hogy a fény éjjel ragyog fényesebben;

Hosszú nagy századok könnyén, s vérén által

Küszködik, amíg egy kis révpartig szárnyal!

 

Az Isten kétségét a kereszten hallám,

Prométheusz kínját zúgja szilaj hullám;

Egész világ fölött a szeretet napja,

S örök sugarait Júdás kikacagja.

Te szép ifjú leány, imádkozom érted,

Örökké örülj a múlás tengerének,

Mely tovaragadja céltalan sok eszméd! 

Óh a kínok-kínját bár sohse éreznéd!

 

 

 

 1866. 24. 286. Zilahy Imre: Az Isten

 

Amit alkotának láthatatlan kezek,

Aminek kezdete a „kezdetbe" veszett:

A lángoló pokol örök birodalma,

Tündér paradicsom boldogságos halma;

És a nagyvilágnak milliárd világa,

Angyalok, ördögök és emberek vágya;

Véghetetlen testek véghetetlen rendszere,

A napoknak napja, az idő tengere,

A tér, — s minden-minden elolvad, mint a hó, —

Oh, uram, csak te vagy az örökkévaló.

 

Eme csekély pontnak, melyre vagyunk dobva,

Mesés alkotása lelkünket elfogja,

S amit ezredévek rajt' kigondolának,

Ami a jövőnek esztendein támad,

Amiért nemzetek, országok küszködnek,

Az mind csak játéka e maroknyi rögnek.

Cseppnyi gondolatunk egy nagyobbá vész el,

Melyet érezni sem tudunk ember-ésszel,

Mely ismét csak csöppje a magas eszmének,

A mely kifejezhet mindenható, téged!

 

És silány hatalma hánykódó lelkemnek,

Melyben tűzokádó elemek teremnek,

És gondolatomnak mérhetetlen tápja,

A melyben az ég, föld hatalmadat látja:

Az élet vén fája, a tűz, a levegő,

Tenger, szél, éjszaka és a szikla-tető,

S a mindent teremtő sejtés minden tárgya,

S amaz örök törvény csak intésed várja,

Hogy megsemmisüljön minden-minden vele:

Örök létednek akkor is lesz jele

 

 

1867. 86. Zilahy Imre*: Rodosto

 

A Márvány-tenger partját sötét éj lepte el,

Sötét éjnek méhéből szellemek lépte kel.

Lerázva nagy századnak enyészetes porát,

Fájó emlékezetnek némán tartják torát.

 

Szemükben annyi bánat: nézésük kész halál,

Egy század síri ágyán nyugtot egy sem talált;

Elől bíborpalástban magasztos, szent alak,

A Márvány-tenger zúgni, zokogni kezd alatt.

 

A lágy habok fölött a szélvész végig suhan,

Fehér tajték a sárga homok fölé rohan.

A néma szellemeken egy hő vágy repül át:

A habba, a viharba veti be mind magát.

 

A tengeren keresztül szállnak száguldva el,

Tornyosuló habokkal törnek az égre fel.

Villám-szekérrel száll a felhő velük tova.

Határod itt van, itt van vérrel szentelt haza!

 

„Mit vetek, a százados mag vajh' kikölt-e már?

Rám a szabadság forró, álmodott napja vár?

A nagy küzdelmek árán boldog-e a haza?"

Ekként dördült magasból nagy Rákóczi szava.

 

S lenéz a földre s látja ezrek keserveit,

Lenéz a földre s hallja a lánc csörgéseit.

És szótlanul és némán rohan tovább-tovább,

Amíg eléri újra a zöldes Marmorát.

 

(1867. január.).   *Az elhunyt ifjú költő utolsó, hátrahagyott műveiből

 

   * 

   Irodalom

 

   A h 14-24...h14-27.  jelű fejezetek

   Benedek: Irodalmi lexikon, I.-III, 1963-65

    Galambos: A Vasárnapi Újság repertóriuma, I.- II. 1978.  MEK

   Szinnyei: Magyar írók élete és munkái, MEK