h14- 29. Dualizmus kora. Arany haláláig. 1868-1882.

Antológia a Vasárnapi Újság verseiből.

 

 

2015. 03. 22. – 03. 31.

 

 

 

Tartalom

 

Bevezetés

Költők 1868 – 1882.

Költemények 1868-1882.

Irodalom

Idézettség

      UNI-NKE értekezés, 2012

      Móricz: Naplók, 1924-1925. Noran, 2010

*

 

 

Bevezetés

 

A megelőzővel (36 költő) csaknem azonos terjedelmű, jelen fejezetbe, 29 költőt vettem fel. Kilencen ismét megjelentek. A versek kiválasztására a Galambos-féle repertóriumot is felhasználtam.  Három versszakosak is előfordulnak. Megjelenik a humor, szatíra, a szerelemmel együtt a halál. Hazafias és filozófiai tárgyú versek itt is olvashatók. Pl.: „Egy század, íme — kérdheted — mire élt?”. Megverselik a ma már ritka szakmát, a csizmadiát. 1873. 42. 498. Andrássy Béla: A küzdelemben c. verse megérdemli a kiemelést. 1870-beli, Európa vár c. versnek mai áthallásai vannak. Politika tárgyú vereseket – az uralkodó és családja iránti hódolat – mellőztem.

 

 

*

 

Költők 1868 – 1882.

 

Ábrányi Emil

Andrássy Béla

Bartók Lajos

Benedek Aladár *

Bozzay Pál

Csengey Gusztáv

Dalmady Győző *

Darmay Viktor *

Dömény József

Dömötör János

Fejes István

Ilyés Bálint *

Inczédy László

Jakab Ödön

Luby Sándor

Medgyes Lajos *

Nyilas Samu *

Pap Kálmán

Pásztói

Pósa Lajos

Rónay István

Sipos Soma

Soós Miklós *

Szabó Endre

Szabó János

Szemere Miklós *

Várady Antal

Zichy Antal *

Zichy Géza

 

*A h14-28. jelű fejezetben is olvashat tőle vers.

 

*

 

Költemények 1868-1882.  ( h14-20…23)

 

 

Ábrányi Emil (1851 – 1920)

 

1869. 43. 587. Ábrányi Emil: Hernád vize

 

Hernád vize csillog, szalad

Szomorú fűz ágak alatt;

A csillagok bele néznek,

Oly halványak, oly fehérek.

 

Szomorú fűz ágak alatt

Be keserves ének fakad,

Mintha egy húr megszakadna,

Mintha egy szív meghasadna.

 

„Én nem hagyok átkot néked,

Én most is szeretlek téged!

Megtehetted, amit tettél,

Engem soha nem szerettél!"

 

A faluban minden néma,

Csak egy gyermek sir fel néha,

Aki anyját hívja, várja,

Várja, várja a kis árva!

 

A faluban minden néma,

Csak egy alak nyög fel néha,

Aki nem bír elaludni, 

S egyre vágynék futni, futni.

 

Hernád vize csillog, szalad

Szomorú fűz ágak alatt, 

Nem zavarja semmi, senki.

Reggel egy holt testet vet ki.

 

 

 

1881. 26. 404. Ábrányi Emil: Tenger mellől

 

(W. M -nek.)

 

I

 

Az Adriára mentünk,

Mely forrt s emelkedett,

Talán azért, hogy csókkal

Érintse képedet!

 

Eveztünk gyors ütemben

A kéklő síkon át,

S te énekelted hosszan

A Santa Luciát!

 

S a tenger vitte hangod,  

Oly jól esett neki,

Rengette habról habra

A végtelenbe ki.

 

Oh jól tudom: amerre

E kedves hang röpül,

Ott csillapul az orkán,

S csüggesztett szárnnyal ül.

 

Csillag tör át a felhőn,

Áldássá lesz a vész,

S imára kulcsolt kézzel

Mereng a tengerész!

 

II.

 

Azért, hogy nincs szebb gyöngyöd

Hullámid mélyében:

Ne irigyeld meg, tenger,

Az én szép kedvesem!

 

Lásd, bennem nincs irigység;

Átengedem neked

Egy boldog pillanatra

E bájos gyermeket!

 

Ím itt van! Bízva benned

Öledre ráteszem!

Mint habra hullott rózsát,

Úgy ringasd, csöndesen!

 

III.

 

A gályát összezúzod

Morajló tenger-ár,

Arannyal vagy gyémánttal

Legyen megrakva bár.

 

Arany s gyémánttal terhelt

Hajó akad elég,

De ennél remekebbet

Nem vittél soha még!

 

Zsongj éneket, vén tenger,

Szelídet, dallamost!

Az én szívem legdrágább

Kincsét viszed te most!

 

IV.

 

Alattad zúg a tenger,

Hulláma égre csap.

Oh! ne ijedj meg tőle,

Te vagy hatalmasabb!

 

Csak egyszer simogasd meg,

S hatalma elveszett,

Rabszolgaként csókolja

Apró, fehér kezed!

 

Az emberek csodálják

A tenger mély vizét

«Ah ! mily határtalan nagy!

Mily tiszta és mi szép!»

 

Higgyétek el: szerelmem

Van oly határtalan;

De sokkal tisztább, mélyebb,

S több édessége van!

 

 

Andrássy Béla (1854 – 1873)

 

 

1873. 42. 498. Andrássy Béla: A küzdelemben.

 

(Andrássy Béla hátrahagyott költeményeiből.)

 

Hízelegni, csúszni, mint a féreg,

Esküszöm itt, hogy nem fogok;

Nem esengem az oly babért, mely

Meggyalázná e homlokot.

 

Legyen babérom a verejték,

Mely végig pereg arcomon,

Midőn a munka súlyos terhét

Már alig-alig vonszolom.

 

És küzdök, mint az üldözött sas,

Mely nem csügged, bár lankatag.

Jutalmam lesz, mit reám olvas

Nagy könyvéből az öntudat.

 

Gúnyoljatok ki, csacska bábok,

Kiknek most bókol bűn, erény,

Zsebeljétek ki a világot;

Csüggjetek múló gyönyörén!

 

S csak üssetek szívembe mélyen,

Ne sajnáljátok e szívet;

Hisz elvettétek, mim volt, régen,

Ismerlek már én titeket!

 

Küzdök, amidőn a munka terhét

Már alig-alig vonszolom,

Legyen babérom a verejték,

Mely megszülemlik arcomon.

 

( Ez az egy verese jelent meg a hetilapban. G.)

 

 

Bartók Lajos (1851 – 1902)

 

 

1871. 19.  235. Bartók Lajos: Az első napsugár 

 

Kora tavasz első napjának

Új létre keltő hajnalán

Egy napsugár hatolt szobámba,

S vígan játszott rideg falán.

Egy fényes szál arcomra tévedt,

S csiklandoz, míg fölébredek.

Oh e kis sugár földeríti

Borús lelkem bús éjjelét!

 

Oly nagy volt fénye, mint az Úrnak.

Szent homlokán a glória,

Midőn a semmiség helyébe

Egy mindenséget alkotja, 

Es ujjait parancsra nyújtván,

Világosság özönlik szét.

Oh e kissugár földeríti

Borús lelkem bús éjjelét!

 

E fényt láttam ama sugárban,

E láng hatott be lelkemig,

Hol egymást kétség és reménység

Vívódva gyötrik, tépdesik;

Hol győzelemre jobb hitemnek

Hatalma még nem volt elég.

Oh e kis sugár földeríti

Borús lelkem bús éjjelét!...

 

Kit a bölcselkedés homálya

Kétségbeesés felé riaszt:

Keressen künn, a természetben,

S találni fog enyhet, vigaszt;

Nagy kérdésekre bizton adja

Nyílt, s egyszerű feleletét,

S világot gyújt, mint földeríti

Borús lelkem bús éjjelét!

 

 

1877. 13. 195. Bartók Lajos. Föltámadnak a halottak

 

Föltámadnak a halottak!

S kik szent harcban elhullottak.

 Földdel fedve, elfeledve:

Egykor újra élni fognak!

 

Mert nem örök az enyészet;

Hősök sírja csak lágy fészek,

Vagy barázda, s a hantjába

Vetett magvak föltenyésznek.

 

Ah! ez édes képzelemmel

Hunyt el már az isten-ember,

S bár a sziklát rátaszítják:

Félre rázza harmad reggel.

 

Félre rázza, s a szolgákra

Hengeríti, akik őrzik;

S kél, övezvén fény, dicsőség

Az emberszabadság hősét.

 

És e fény messzebb sugároz,

Mint a tenger-csillag Phárosz,

S nem mérhetni hozzá semmi

Koronát e ragyogáshoz!

 

Minden sugár egy nap; épül

A megölt hős melegétől;

Mint lángpallos sírra csapdos,

Míg út nyílik üregéből.

 

S föltámadnak a halottak,

Kik a szent jogért harcoltak;

Ma vértanú, por és hamu,

Holnap dicsfényben ragyognak!

 

Oldalukon piros sebhely,

Kezűkben az eltört fegyver,

De sírhalmot semmi zsarnok

Nem borit rájuk még egyszer!

 

Zászlajuk víg szelek fújják,

A kürtöt újra megfújják,

Az acél peng, a pokol reng, 

S ég és föld zeng hallelúját.

 

 

1878. 2. 22.  Bartók Lajos: Szemere Miklóshoz

 

Új húrokat lantomra! zengjen ének

Mulattatásul az ősz Szemerének,

Kinek feje, mint Kárpát, oly öreg,

De szíve ifjú, ifjú mint a reggel.

Ezért kél lelkem vándor szárnyakon,

És száll feléd, vidám Anakreon,

Hogy hajlékodnak felfutó benőtt

Ablakközén találjon pihenőt.

 

Oh, boldog vagy te, s irigyelt magány,

Melynek derűben nyugszol pázsitján!

Időtől meg nem rozsdáit hangszered

Dalában most is ég, hevül, szeret.

Talán a gyermek Bakhosz szigetére

Leltél, hol a hab közt leselked Cythére,

S ártatlan csókot vált a partról véle

Szegény Adonisz rózsává lett vére.

 

Rejtett tanyád tündérszigete messzi;

Tengernél hívebb tiszta ég övezi,

S elzárja tőled e sötét világ

Szörnyű küzdelmét, szörnyűbb bánatát.

Csak elkígyózó barna vonalul

Bukik föl e föld látköröd alul,

Mint fekete villám, de rád vigyáz

Erdődben a mély ábrándú triász.

 

Szőlődből a bohókás Oreád *

Incselegve rikkant hangosan reád.

Nappal rigók, és este csalogány

Zengésitől mélyebb még a magány;

Maguk módján ők csak neked verik,

S természetes hangon te is nekik,

Míg az estéli szél közbe fuvall,

S játszik fejeden a koszorúval.

 

Lemenő nap piros sugarat ejt,

S meglopja a piros habú kelyhet,

S végig szalad a húrokon kezedben,

S a dal ihlettől, nem a kéztől rezzen.

Lehet remek, lehet hangod tündéri,

Mely istent s a szabadságot dicséri,

S lehet mennydörgés nagyszerű haragja,

A zsarnokot, szolgát mely szétszaggatja!

 

Járná hajód csak e köznapi lét

Tisztátlan medrű, és tunya vizét!

Néznéd csak, mint ón, nyüzsögő iszapját,

A szörnyeket, amint maguk felcsapjál!...

 

 Mért ostromolni kővel az eget?

Bölcsebb ki szánt, bölcsebb ki veteget.

Tőled vígan vegyen ma a hunyó nap

Búcsút, s a hajnal így köszöntsön holnap.

S bár hajadon fehérlik hold ezüstje:

A meleg szív arcod nappá derítse,

S hűn természethez, híven szabadsághoz,

Nekik aranyozott szarvú lanton áldozz!

 

*oreád. Hegyi tündér a görög-római mitológiában

 

 

1881. 52. 820.  Bartók Lajos: A száraz malom

 

Forog, forog, de vissza sohse fordul

A nagy kerék, egyhangú a malom.

Az ostoros pattog, lovára mordul;

S őröl a molnár, a vén unalom.

Veréb fiók kiszáll a nádfedélre,

A napraforgón zümmögő vadméhe,

S gyerkőcraj, annyi, mint a méh s veréb,

Kérezkedik, s forog velük a kerék!

 

Forog, forog, hűs ernyőjével árnyaz

A rekkenőben a nagy nádkalap,

Folyik a játék, s mint anyányi szárnyas,

Repül a gyermek a tető alatt.

Fel most oda, mit rejt a nádi fészek?

Vagy megdézsmálni azt az édes mézet!

Ott másznak a vadorzók, és megint

Le a kerékre, mely lágyan kering!

 

Forog, forog, és boldog szédülettel

Ragadtatják magok' a gyermekek.

Megindul a dal s vidám hang nevet fel,

És úgy tetszik, játszódni intenek.

A gyermekek közé! Ah, lehetetlen!

Játszani, mint ti, régen elfeledtem!

E boldogságból pajtástok kinőtt!

Nem hívhatom vissza e szép időt!

 

Forog, forog, de vissza sohse fordul

A nagy kerék! Óh boldog gyermekek,

Kisodrott engem is a tünde korból,

És örömimtől messze elvetett.

Ily gyors az útja e szárnyas keréknek,

De ifjúságba vissza sohse térhet.

Most veletek édesdeden kering,

Egykor majd nektek is hiába int.

 

 

 

Benedek Aladár (1843-1915)

 

1870.  30. 374. Benedek Aladár: Változik a lét folyása

 

Változik a lét folyása,

Változnak az érzemények.

Egyest úgy, mint milliókat

Hány-vet a sors, és az élet;

Milliókat: új időszak,

Egyest: új tapasztalások;

De a rendszer örökké egy,

S az „ideál"-t el nem ássuk.

 

Változik a lét folyása,

Változnak az érzemények.

És az ember kevély mégis,

S szín kell a világ szemének.

Pedig aki ma kigúnyol

Egy hitet, egy eszmét, elvet:

Holnap talán ennél jobbat

Magának már nem is lelhet.

 

Változik a lét folyása,

Változnak az érzemények.

Hányféleképp áldoztunk már

A szerelem eszméjének?

Ösztön, inger, hősiség, bűn,

Álképzelem, vak imádat,

Volt ez eszme kútforrása,

S érte sokan meghalnának.

 

Változik a lét folyása,

Változnak az érzemények.

Nincsen semmi oly kicsinység,

Mi nyomtalan elenyészhet:

Utunkat megszakíthatja

Egy kis szellő, egy új csillag,

S egy kis féreg, egy kis ember,

Úgy lehet, egy földet ingat!

 

Változik a lét folyása,

Változnak az érzemények.

És az ember mégis mind, mind

Üldözi az ellentétet:

Azt kívánja, hogy mindenki

Mint ő, éppen úgy érezzen;

Templomban is „tudás"-t árul,

 S elvvel úszik elvek ellen.

 

Változik a lét folyása.

Változnak az érzemények.

Visszajöhet, ami elmúlt,

Mint aggnál a gyermekévek.

Koczka a vak sors kezében;

Események gyáva rabja;

Bohóc az Úr udvarában:

Ím az ,,ember" lelki arca.

 

Változik a lét folyása.

Változnak az érzemények.

Lehet: ki ina észt fitogtat,

 Holnap a szíve törik meg.

Okoskodunk, bölcselkedünk,

Színleljük az érettséget;

Kacagjuk a vértanúkat,

S tán mi is úgy érünk véget.

 

Változik a lét folyása.

Változnak az érzemények.

Egyest úgy, mint milliókat.

Hány-vet a sors és az élet.

Milliókat: új időszak,

Egyest: új tapasztalások;

De a rendszer örökké egy,

S az „ideál”-t el nem ássuk

 

 

1870. 34. 426. Benedek Aladár: Európa vár. (1870. augusztus)

 

„Vértengerbe szakad majd a vér hosszú folyója.

Rettenetes napokat látok közeledni, minőket nem látott a világ!"

Petőfi

 

Európa vár. Ismét új vajúdás

Tart ébren millió s millió kebleket.

A népek sorsa új kockán forog.

Patakzik a vér! Ágyúk dörgenek!

Anyák keserve, hitvesek könnye,

Testvéri sóhaj mindhiába kél:

Az áldozat nő, s ezrek ajkiról

Bús halálhörgést s jajszót hord a szél.

 

S a várakozás nagy, nehéz, feszült

A kiváltságos gyilkolás folyik!

S míg föllázad lelkünkben, ami jó,

Bennünk egy sejtés visszahangozik:

Mit nem végzett be annyi ezredév,

S mit most két önkény hiú vágya kezd,

Nem válik-e üdvforrássá, miből

A népszabadság habja csörgedez?

 

Európa vár. Óh, van mit várnia!

Nincs béke addig és nem lesz malaszt,

Míg milliók sorsát önkény végezi,

S míg minden keblet nem egy cél dagaszt!

A történetnek véres lapjai

Újra kihívják büszke szellemünk',

Mondván: „elég volt már az áldozat!

S jaj! hogyha díjat még soká nem nyerünk!"

 

Igen! elég volt már az áldozat,

Mit zsarnok-kény a puszta légbe szórt!

Mitől hízott a trónok vánkosa,

S mi csak az „ember" gyalázatja volt! 

E zsarnok-kény lesz, mely, míg vetni vél,

Kelt földrendítő, véres nép-tusát!

És e tusának győzedelme lesz,

Mi letörli e föld gyalázatát!

 

Európa vár! vár egy szörnyű vihart,

Mely fölráz egy nagy, tespedt életet,

S mely az ítélet trombitájaként

Megharsan a „jók" s „gonoszak" felett!

S anyák keserve, hitvesek könnye,

Testvéri sóhaj hő imára vált!

Harsány himnusszal lesz a lég tele!

S csak igaz jogot űz majd a halál!

 

 

1871. 46. 575. Benedek Aladár: Novemberben

 

Sárgul a lomb; a láb alatt már

Zörög a száraz falevél.

A nap a földhöz alantabb jár,

S ágyába, hajh! sietve tér.

S mégis oly szép az ősznek képe!

Mintha sóhajtaná csendesen:

„Csak a halálban él a béke;

A tapasztalás van velem!"

 

Csípős szél fú; oly jól esik, ha

Meleg szobába juthatunk,

Hol kandallón pattog a szikra,

S nem is vagyunk tán egymagunk. 

Bágyadt sugár száll ablakunkra,

S mintha csak ekképp szólana:

„Ami elmúlt, nem jő el újra;

Szép, szép a tavasz s nyár szaka"

 

Puszta a táj; a természetnek

Eltűnt zaja s költészete:

A madarak nem énekelnek,

S nem szól a lágy tücsökzene.

A patak is oly lassan lejt,

Mintha ez ülne homlokán:

„Elfáradok s megfogytam, mert

Sok sugárral kacérkodtam!"

 

Nyugodt az ég; a nap nem éget,

És a felhő nem rejt vihart:

Nincs zápor, mely a tarka rétet

Elmossa, az is oly kihalt.

Derül, borul, oly észrevétlen;

Szegény ég! azt gondolja tán:

„Miért lássák erőtlen éltem'?

Úgyis eleget hánykodám!"

 

Hűl, hűl a lég, a tél közelget;

Hírnökéül már itt a dér,

Mely szürkére fest mezőt, kertet,

Míg a letűnt nap visszatér.

Maholnap már ez is hiába

Jő s megy: fehér lesz kert s mező.

Mint a kiégett szív porán a

Szelíd, áldásos szemfedő.

 

  

1872. 28. 462. Benedek Aladár: A mi ódánk.

 

Szerelmünk, mint az alkotó ujjától

A világosság, akként született!

Felgyúlt a nap, az égnek tiszta napja,

Mely őrködik most egy világ felett!

Szerelmünk is ily tiszta nap, amelynek

Hő fénye nemcsak ránk hoz kéjt, s vigaszt.

Elszáll az élet; vágy s bú mind kialszik!

S a mi szerelmünk akkor is virraszt!

 

Megismertél! Bár az irigy távolnak

Homálya engem tőled elfedett.

Megismertél! Bár nem hallod szavam s bús

Lelkembe lelked nem merülhetett.

De egy-egy hang a hír szárnyán szívedhez

Jutott, mely kezdte visszhangozni azt.

Elszáll az élet; vágy s bú mind kialszik!

S a mi szerelmünk akkor is virraszt!

 

S hová az éjnek zord sötété nem hat,

A gondolatban összeforradunk;

S mi összeköt egy széles, nagyvilágot,

Az érzésekben leltük fel tanyánk'.

S beszélgetünk mindarról, ami édes,

S mi fáj, szeretve a „szép"-et s „igaz"-t.

Elszáll az élet; vágy s bú mind kialszik!

S a mi szerelmünk akkor is virraszt!

 

 

Bozzay Pál (1829 – 1852)

 

Hátrahagyott költeményeiből

 

 

1867. 25. 306-307. Bozzay Pál: Kisírtam könnyeim*

 

(Josephstadt, 1850. jul. 10-én.)

 

Kisírtam könnyeim,

Kiontom vérem,

Elvesztett honomért

A csatatéren.

 

Láttam őt küzdeni

Nappal és éjjel,

Téren és halmokon

Vad ellenével.

 

Láttam szép zászlait

Keverve porba,

Fegyverét, díszeit

Összetiporva.

 

S megroncsolt tagjain

A pihegőnek

Üvöltve száguldtak

Vad hadi mének.

 

Láttam őt élete

Vég-órájában,

Véres kezekkel és

Halott-halványan;

 

S mikor bús ajkai

Halált nyögnek:

Diadal-örömét

Ellenségének,

 

Messze föld népei

Gyűltek halomba,

Fél világra szólt a

Halotti pompa;

 

Nagyszerű sir fölött

Dühösen morogja

Halálos ajakkal

Száz ágyú torka;

 

S nem jött el, fegyverét

Emelni érte,

Napkelet, napnyugat

Lenyűgözött népe;

 

Nem jött el fölfogni

Hanyatló térdét,

Felfogni sebei

Kiomló vérét

 

Eljött a Nemezis

Megcsalt bolondja,

S a mártír koszorút

Fejére nyomta!

 

*) E szép költemény azok közül való, melyeket a korán elhunyt tehetséges ifjú költő, besoroltatása ideje alatt, mint szegény osztrák közkatona, a hazától távol irt. Saját kezűleg összeirt költeményeiből, legtöbbnyire még kiadatlanok, jókora csomag küldetett be baráti kéz által szerkesztőségünkhöz. Fogunk még közölni belőle. Szerkesztő.

 

 

 

1868. 22. 258. Bozzay Pál: A hazáért

 

(Josephstadt, 1850.)

 

Könnyekben úszik a szem, oh e könny

Nagyot fog a világnak mondani.

Sors-üldözött magyarnak könnyeit

Itták-e már az Elba habjai?

Távol s közel ború a láthatáron,

A szív hallgat, a szív csak titkon ver

Ki az, ki vélem a magyar hazáért

Poharat emelni mer?

 

Eljöttetek megülni a napot.

Mit ünnepeltek: gyászt vagy örömet?

Virágot hoztok az új tavaszon,

Vagy fátyolozva könnyező szemet?

Egy elbukott világ, idegen Isten

Oltári előtt térdein hever

Ki az, ki vélem a magyar hazáért

Poharat emelni mer?

 

Sorsod rövid dicsőség, hosszú gyász;

Én mindkettőben híven osztozom:

Dicsőségedben lelkem üdvözül,

Balsorsodat szívemben hordozom.

Én hordom azt és megnyugodva hordom,

S lelkemnek olyan édes e teher

Ki az, ki velem a magyar hazáért

Poharat emelni mer?

 

Ki látta a füstölgő romokat?

Apáinak megrongált csarnokát,

Hol a gazdátlan téren, udvaron

Örv nélkül ugatnak a kutyák.

Irigység, árulás zsarnok-szeszélynek

Gyermek-szemébe füstöt, port kever

Ki az, ki vélem a magyar hazáért

Poharat emelni mer?

 

Hazám, hazám! Egy fölfeszített

Istenkép a keresztfán, bármi szent,

Sárral dobált meg a pogány s szidott

Mint egy latort, mint egy istentelent;

De a te képed, a te szenvedésed

Sok szívben hangos dobogással ver

Ki az, ki vélem a magyar hazáért

Poharat emelni mer?

 

A Krisztus is meghalt már egykoron,

De azután ismét föltámadott

Feltámadásod napját várom én,

Azt várom én, csak azt a nagy napot

S akkor, midőn az egy újonti éltet

Az eltiport halállal küzdve nyer:

Ki lesz, ki vélem a magyar hazáért

Fegyvert emelni mer?

 

 

1869. 35. 474. Bozzay Pál: Pusztaság a világ

 

Pusztaság a világ, kert az én keblem,

Egyetlen virágja hervadó szerelem,

Hervadó szerelem bús árnyékú fája,

Könnyem nedvesíti, fájdalmam táplálja.

 

Kert az én keblem, gondatlan kertésze

Vajon melyik lehet: a szív-e, az ész-e?

Talán mind a kettő, s míg egyik ültetett,

A másik kitépte a reményt, s emlékezetet.

 

És a kert virági pusztán elveszének,

Összetiporják őket zajgó szenvedélyek;

Mit állsz te még benne hervadó szerelmem,

Terhes, remény-vesztett kínodat viselnem.

 

Elmúlt örömeid emléke nem éltet,

Oh hadd szakasztom ki e kínos emléket!

Él még bennem, noha illatját nem érzem,

Virágai elhulltak, tövisétől vérzem.

 

Nem, ne távozz tőlem, ágyán gyötrelemnek

Hamarább lesz talán vége életemnek,

És mikor lelkemet majd ki kell lehelnem,

Akkor szállj el tőlem, hervadó szerelmem!

 

 

Csengey Gusztáv (1842-1925)

 

 

1869. 46. Csengey Gusztáv: Szép bosnya királylány

 

(Románc)

 

Piros virágok közt lágy fűre borultam.

Mulatozott lelkem szép daliás múltban,

Mulatott, álmodott piruló hajnalon,

Szerelem volt álma, hadd mondja el dalom.

 

Szerelmes hős Lajos magyarok királya

A bosnya királynál menyasszonyát várja:

„Költsétek, hozzátok, hosszú már az álom,

Szerelmes ébredtét oly epedve várom!"…

 

Nyílik a nagy terem fényes ajtószárnya .

Had verő nagy Lajos karjait kitárja,

Karjait kitárja, epedve kiáltja:

„Oh csak úgy, ha szeretsz, bosnya király lánya!"

 

Néz merőn a lányka délceg vőlegényre.

Fölsikolt,  ráborul szerelmes keblére.

Szerelmes keblére szép fejét lehajtja

Mosolyog a násznép, mosolyog a dajka.

 

Kérdi csókos szóval magyarok királya:

„Ismersz-e, szeretsz-e, bosnya királylánya!"

 „Ismerlek, szeretlek! ha mindez nem álom

Szerelmes lovagom, koronás királyom.

 

Dalmady Győző ( 1836- 1916)

 

1872.  4. 38.  Dalmady Győző: A pártokhoz

Nem lesz már a magyar népből

Jóravaló nép soha,

Utolérte régi bűne,

Régi átka, ostora.

Hitvány önző érdekeknek

Rabszolgája lett megint,

Pártharcokban tépi egymást,

Istent, embert nem tekint.

 

Bús napokban megtanulta,

Hogy mi a honszeretet,

Becsületért, jobb jövőért

Áldozott vért, életet.

Bús idő kell neki ismét,

Hogy a sötétségen át

Fölismerje egyszer még a

Honszeretet csillagát.

 

Ahelyett, hogy ott fenn járna

A haladás útjain,

Kősziklákat döntögetne,

Munkálkodnék nagy, kicsiny:

Ármányokban, cselvetésben

Vesztegeti erejét,

Elfordul a nagy példáktól,

Örül, ha ront, vagy ha vét.

 

Elhagyatott szegény ország!

Nincs a földön senkije,

Fiainak egységében

Állna minden ereje.

Es ez egyben sem virradhat

Megnyugvás napja rá!

A lobogót összetépik,

Melyre nevét felirá!

 

Elvakult nép! Vedd kezedbe

Azt a zászlót újonnan;

Menj előre, míg időd van,

S el nem söpör a roham.

Századot ér minden óra,

Minden ember sereget

Áruló, ki meg nem érti

Az időt és jeleket.

 

1872.  13. 154. Dalmady Győző: Az új zászló

 Itt a zászló, az egység zászlója!

Keljen fel a hon minden lakója,

Álljon mellé szívvel és lélekkel,

Ne kérdezze: mit várhat, mit veszt el.

 

Jöjjön, aki szabadságot áhít:

A szabadság friss szellője jár itt,

Homlokunkról a felhőt elhajtja,

Arcok lángját újra fellobbantja.

 

Jöjjön, aki egyenlőséget kér:

Nagy és kicsiny alatta mind elfér,

Híveit ő védetlen nem hagyja,

Vihar ellen szépen betakarja.

 

Jöjjön, kinek világosság, fény kell:

E zászló a magasba vezényel!

Körülötte új világ, új éle!

Megmutatja a végetlenséget.

 

Jöjjön ide, kinek a hon drága,

Szívén fekszik jövője, nagysága,

Jobb szereti a hazát magánál

És a közjót a saját javánál!

 

 

1881.  2. 19. Dalmady Győző: A MAGYAR LOBOGÓ

 

Ha rongyos is a lobogónk,

Mégis dicsőségünk jele;

Száz csatában ott járt elöl.

Vész, vihar nem téphette le.

Annál feljebb emelkedett,

Minél kétesebb volt a csata.

Rajt a szűz anya képe állt,

Melynek sugarat s fényt ó ada.

 

Ha rongyos is a lobogónk,

Nekünk mégis ereklye, kincs,

Hozzátapad szárnyak gyanánt

Hőseinek emléke is:

Szétrongyolódott szárnyak helyett

Újakat nyert: emléküket!

Sokkal szebb, mint volt azelőtt.

Szent képe most a becsület.

 

Ha rongyos is a lobogónk,

Mienk mégis, mienk, igen!

Nem adjuk az idegenért,

Akár bársony, akár selyem.

Hadd legyen rongy! Hát mit tesz az?

Hírnevének vajon mit árt?

Csak mi legyünk a régiek.

Hozzá méltó hős daliák.

 

 

1873. 26.306. Dalmady Győző: Rákóczi hamvai.

 

Volt-e ilyen fásult nemzedéke

A hazának, mint a mostani?

Afölött is kétkedik, ha vajon

Szentek-e az ősök hamvai!

 

Oh Rákóczi, nem hiába nyugszol

Idegen föld hantjai alatt!

Az a nép, mely visszakérni retteg,

Nem méltó, hogy az övé maradj.

 

Sivár ember, aki azt hiszed, hogy

A holtnak jó, bár hol fekügyék:

Kérd a sorsot összetett kezekkel,

Hogy valaha bujdosó ne légy.

 

A halottak hazajárnak éjjel,

Eszükbe jut, hogy otthon mi jó.

Majd megtudod, milyen átoksúly az,

Ha valaki kétszer bujdosó!

 

Fog-e e föld hazafit teremni,

Ha ily sivár szívekkel vegyül?

Lesz-e hűség, szabadság oly földön,

Mely többé már föl nem melegül?

 

Kétségbe esve nézek a jövőbe,

Látom ott a pusztuló hazát!

A bujdosó megáll a határon,

Ott áll soká, és nem lépi át

 

 Oh déli szél, mely átérzed, mit tesz

Szerte járni a nagy ég alatt:

Szégyenítsd meg a korcs unokákat,

Hozd haza a drága hamvakat!

 

1874. 7. 98.. Dalmady Győző: A rémlátók.*

A hazának sok bajában

Még van, ami fölemel;

Honszeretet érzésétől

Még melegszik a kebel;

Becsületre, jó hírnévre

Hál' istennek még adunk;

A nemzet szebb jövőjéről

Letenni nem akarunk.

 

Hogyha így van: mért aggódunk?

Mért vernek le a bajok?

Mi hiányzik javainkból?

Nem vagyunk-e gazdagok?

Minden szív egy aranybánya,

Minden tett egy áldozat!

Ha akarjuk, mindenünk van,

A jövőnek is marad!

 

Mikor volt e drága honnak

Boldogsága igazi?

Nem voltak-e minden korban

Szenvedési, bajai?

Ott a példa! Jussanak csak

Eszünkbe a hős apák!

A bajoknak köszönhetjük,

Hogy megtartják a hazát.

 

Félre tőlem gyáva lelkek,

Kik töritek kezetek,

Ráfogjátok a nemzetre,

Hogy tehetetlen és beteg!

Nép, mely érez, akar és tesz,

Látja a célt, küzd, ha kell,

Önmagától kér tanácsot,

Az a nép nem veszhet el!

 

Kelj fel hazám, és mutasd meg

A világnak lelkedet!

Önmagad is bámulsz majd, hogy

Aggodalmad lehetett

Mint a gyermek, ki rémet lát

A sötétben egyedül,

De ha világ gyúl, egyszerre

Egész arca kiderül.

 

* Fölolvastatott a Kisfaludy-társaság 1874. febr. 8-ki közülésén.

 

 

1875. 44. 690.. Dalmady Győző: A hazához.*

 

Itt állok a hegy tetején.

Hol a hazátlan szél zokog,

Innen kiáltom, oh hazám:

Itt az idő, ébredj, mozogj!

 

Szegény vagy. Nincsen kenyered,

Egész világnak tartozol.

Maholnap a föld sem tied,

Melyért annyi könny s vér omolt.

 

S te mégis költesz, vesztegetsz,

Játszod könnyelműen az urat,

Még megvan a becsületed,

Vigyázz, mert majd az sem marad.

 

Elmaradtál. A nagyvilág

Sebes léptekkel tör elő,

Akik vele nem tartanak,

Azokkal nem törődik ő.

 

Meddig lesz így? Hol van, hazám,

Büszkeséged, önérzeted?

A nép, mely életjelt nem ad,

Nem érdemli az életet…

 

Szél, mely itt jársz, s elborítod

Panasziddal a hegytetőt,

A völgyekbe rohanj alá,

Nőj orkánná minél előbb.

 

Ordítsd a nép füleibe,

Mely nem ébred és nem tanul:

Mily rettenetes átok az,

Bolyongani hazátlanul!

 

* Fölolvastatott a Kisfaludy-társaság okt. 27-i közülésén.

 

 

 

Darmay Viktor (1850-1878)

 

 

1869. 282. Darmay Viktor: Örök gúny van

 

Örök gúny van a természetben,

Örök gúny rejlik mindenütt;

Egyik lapon fényes nagy eszmék,

Másik lapon meg gyászbetűk.

Ha olvasom, míg mély értelmét

Élőmbe tárják a sorok:

Szívem úgy fáj, mosolyognom kell, ha

Megőrülni nem akarok.

 

Minden, mi föl- s letűnt a földön:

Egymás paródiája csak;

A tavasz üde virulása,

S a lombok, mik lehullanak.

Ha egy szép költemény az élet,

Gúnyverse annak a halál;

Gúnyvers? igen, valóban az, mert

Kikacag és szívén talál!

 

Mi az akarat és a végzet?

A büszkeség és fájdalom?

Nem tűz-e, mely magát gúnyolja

Játszó árnyával a falon?

Nem kontár mű-e a teremté?

Munkái oly idétlenek!

Egy isten alkotja az embert,

S a hitvány féreg öli meg.

 

 

 

1869. 21. 282. Darmay Viktor: Céltalan bolyongás

 

Kietlen éj körültem mindenütt,

Szemembe egy halvány sugár se süt;

Vak ösztönöm vezet csak egy utón,

Hol, merre járok, én azt nem tudom.

 

Érzem, hogy rög van talpaim alatt,

Hallok rezegni szelíd lombokat;

Lelkemre száll kéjérzet, borzalom.

Szellő volt-e, kígyó-e, nem tudom.

 

Vagy látok, sejtek ingó árnyakat,

Sötét, mély tükröt omló part alatt;

Megállok néha messze távolon

S ne térjek-e még vissza, nem tudom.

 

Szívemre hajlik fáradt két kezem,

„Hol lesz nyugalmam?" félve kérdezem;

De csillag nem gyúl a felhők felett,

S én tovább viszem bús reményemet.

 

 

 1871. 17. 206. Darmay Viktor: Erdőben

Oh a magányt mindig oly nagyon szerettem,

Árnyas erdő árnyas lombjait felettem;

Tenger dagályából, ha felénk integet,

Szelíd nyugalmával, oly jó egy kis sziget.

 

Oly édes pihenni amaz ábránd-hitben,

Hogy mindenütt olyan ez a föld, mint itten;

Zajtalan üdvével átölelve áldó,

Elfáradt kebelnek enyhítő, dajkáló.

 

Mit is ér a világ nagy, hiú küzdelme?

Magát tépő érzés, meghasonló elme;

S annyi harcnak átka, hol a hűk elhalnak,

S gyáva népség örvend olcsó diadalnak.

 

Ott csak percek láza sejteti, hogy élünk,

Ott sok érzéketlen árny fut, szalad vélünk;

Ott örök bomlás van, s nincs, mi egy célt képez.

Itt legalább van még: fű, fa, ami érez.

 

Költészet, szent álom itt körüllebeg még,

És gyógyítja beteg szívem' az üde lég;

Virágos berekből hoz neki balzsamot

Boldog az, ki mindent, kit minden elhagyott!

 

 1872. 2. 14.  Darmay Viktor: Ezermester az idő

Ezermester az idő, 

Mindenre kiterjed gondja;

Sürög-forog, tesz és vesz,

Mintha csak száz keze volna.

 

Bölcsőt farag, aranyos

Pillét hímez, pártát gyöngyöz;

S a mosolygó arcokon

Ráncot varr a szemfedőhöz.

 

Tettre költi az erőt,

Lelkesíti vész s viharba';

És a bút a feledés

Lágy leplével betakarja.

 

Hagyja nőni a reményt,

A csalódást, a sok álmot;

S azután elsöpri, mint

Falról a gyönge pókhálót.

 

 

 

1874. 34. 530.  Darmay Viktor: Az egész élet

 

Az egész élet csupa válás .

Alig találkozánk,

Búcsúzni kell, mert az idő e

Vén forspont vár reánk.

 

Búcsúzni mindentől, mi édes,

Mit megszokott szívünk;

A régi játszótársaktól, kik

Ott futkostak velünk.

 

Barátainktól, kikkel lelkünk

Erős gyűrűbe forrt;

Hajh! búnk, bajunk mily hűn megosztja

A lelkes kis csoport!

 

Hogy' küzd mindenik magasra,

E szép, nagy eszmeért,

Mely akkor is jutalmazó, ha

Küzdelmünk célt nem ért.

 

 S hol vannak ők? Ádáz vihar jött,

És közibünk csapott.

S a tengeren, nézd, látod azt a

Pár vergődő hajót?

 

Egymástól messze küzd a létért,

S gondtól majd elmerül

Meg sem ismernéd tán, ha látnád

Azt, aki benne ül.

 

Pedig a régi jó barát az,

A lelkes jó barát;

Csak arca sápadt és szeméből

Hiányzik az a láng.

 

A láng szeméből, és szerencse,

Ha ez veszett csak el!

De hátha nincs a régi jóból,

A szentből, semmi jel?

 

Ha látod, hogy mi egykor ép volt,

Rongy szíve, lelke; és

E rongynak elnyűtt, szennyes szála

Önzés, haszonlesés

 

És megtanult hazudni, csúszni;

Hogy még nyomát se lásd

Annak, mi küzdött, bukhatott, de

Nem ismert alkuvást.

 

Csak elfordulsz e képtől sírva,

S egy gondolat megüt:

A válás vagy ily viszontlátás,

Melyik a keserűbb?

 

 

1876. 46. 722. Darmay Viktor: Ezredévek jönnek, mennek 

 

Ezredévek jönnek, mennek,

Tűnő habján a jelennek;

S titkos örvény forgataga

Ami fenn volt. leragadja.

 

Óriások, szörnyhatalmak,

Hova lettek, merre vannak?

Nagyságukból nincs egy porszem,

S az a világ nincs sehol sem.

 

Az ős-káosz ködméhéből

Régi romra új rom épül;

S új koroknak kürtje harsan

Vágyban, hitben, gondolatban.

 

S mily csodák hajh! Mennyi fenség!

Megvalósult képtelenség.

Szolgaláncok szétszaggatva..

S az ész millió diadalma!

 

És óh mégis, vagy óh mégse.

Bármit szült az idők méhe;

S bár sok jósló-fény jelenté

De az Ige nem lett testté!

 

Ez örök, gyors káprázatban

Van egy, ami változatlan:

Sötét átok, gyászos bélyeg

Arcán az emberiségnek.

 

Óh ma is még úgy, mint régen

Van aki él verőfényben;

S ki tengődik, ázva-fázva

Nyomorúság pitvarába.

 

A nép nagyobb, de bölcs nem lett,

Ravaszság nyer győzedelmet

S az igazság, keservébe,

Ma is búsan néz az égre,

 

Farizeus, Júdás-lelkek

Most is nagyban tiszteltetnek;

S ma is az a legjobb köztünk,

Kit mindnyájan megköveztünk.

 

 

Dömény József ( 1843-1877)

 

1878. 38. 596. Dömény József: A jó öreg drótos tót.

 (Genre.)

 

Trencsén megyének földje volt hazája,

Ott ringatták bölcsőjét jó kezek

De nem soká sütött a nap reája

Trencsén egéről; s mint suhanc gyerek

Lejött az ország boldogabb felére,

Hol jó kenyér, s fehér kalács terem,

Hol nincs nyomor, nincs testnek éhe

S szétjárt szegény az ismerős terén

Drótozni, foltozni!

 

Györgynek keresztelte pap kis korában;

De e nevet sosem viselheti

Gyurkának hívta őtet általában

Mindenki csak, hol járt, mindenfelé

Gyermek koromba' már úgy hívtam őtet

Házunkba hogy ha beköszöngetett,

S adtam kezébe ócska serpenyőket,

Repedt fazék, és tört edényeket!

Drótozni, foltozni!...

 

Pár éve már, hogy láztól elgyötörve

Itt volt szegény; azóta nem tudom,

Hogy jár-e még e földön, vagy a földbe

Ment már el ő is a végső utón

Hiszem : ha élne még, úgy felkeresne !

De földbe' porlad fáradt teste már

A jó öregnek, sírba rég eresztve

És lelke eddig fenn a mennybe' jár!

Drótozni, foltozni!

 

Pihenj te jó öreg csendes sírodba'

Holt tested elporladva por leszen.

S lehet, hogy abból még jól összegyúrva

Edény készül; s foroghatsz így kezén.

S ha mint edény forogsz fenn kézbe' tartva,

S asszony kezén megint csak elrepedsz

Eljuthat még talán idővel arra,

Hogy unokád hálás ölébe vesz

Drótozni, foltozni!

 

 

1879. 32 . 506. Dömény József: Fiatal nő halálára.

 

  (1878. dec. 10.)

 

Álmodott egy szív sok szépet:

Szép virágos kertbe lépett,

Rózsa nyílott bokron, ágon,

Harmat ült nyíló virágon.

Édes öröm: üde rózsa,

Illatát mely szerteszórja,

S ittasító illatárban

Dobban a szív, üdvre várva.

Zúg a szél, bajt szárnya felhőt,

Hord csapást, mélyébe rejlőt;

Gyilka villan, fenyegetve,

S vérzik a szív néma sebbe'.

 

Álmodott egy szív sok szépet:

Szeretve mily szép az élet;

Hű szív dobbanása mellett

Üdvre fekszik, üdvre kelhet;

Édes öröm áldott méze,

Napról napra van benn' része;

A gyönyörnek rengő karja

Még sebét is eltakarja.

Zúg a szél, hajt szárnya felhőt,

Hord csapást, mélyébe' rejlőt,

Gyilka villan, fenyegetve

S vérzik a szív néma sebbe!

 

Álmodott egy szív magának:

Angyalok hogy föl s lejárnak.

Kél az ajkon dajka-ének,

Úgy örül két gyermekének;

Lopva, félve nézi őket:

Oh, mikor majd nagyra nőnek !

Mint nő bennük boldogsága,

Hogy lesz majd bennük megáldva!

Zúg a szél, bajt szárnya felhőt,

Hord csapást, mélyébe rejlőt;

Gyilka sújt, a szív találva

Hajh, sötétlő sírba száll ma!

 

Dömötör János ( 1843-1877)

 

1869. 6. 74. Dömötör János: Tengerparton

 

(Skót ország, Portobello 1866. június.)

 

Tengerparton sétálgatok egymagam,

Honi nótát fütyörészget ajakam

S míg két lábam a homokban andalog,

Messze messze messze földre gondolok.

 

Édes hazám te forogsz az eszemben,

Rég ideje, hogy híred' sem vehettem,

Szellő, madár, magas égi csillagok

Ti rátok is mind hiába' hallgatok.

 

Pedig itt e ködös tájon maholnap

Vége van az örök kedvnek, mosolynak.

Hej hazulról csak egy árva levélke

Én istenem mi mindennel felérne!

 

Mi könnyű volt elbúcsúznom, elválnom!

Felhő, ha volt, mosolygó volt orcámon,

S bár egy-két szem könnyben úszott: indultam

S rózsaszínre jövendőmet rajzoltam.

 

Mások kedvét panaszaimmal rontsam-e?

Hogy nem leltem, a mit vártam, mondjam-e?

Nem panaszlok; egy bús nóta hanginál

Megpróbálom elfeledni, ami fáj.

 

Panaszomat úgy sincs, aki értené!

Bánatomat úgy sincs, aki érezné!

Te tudod nap, aki jársz-kelsz, sugárzol,

Hogy az ember, ember marad akárhol.

 

Én is tudom, de bárhol is keresem,

Írt sebemre nem találok sohasem

Csak egy délre szálló szárnyas madár szól:

Te csak te! de mi lesz szegény hazádból?

 

 

 

1869. 32. 434. Dömötör János: A mi házunk

 

Jó ősi ház, melyben talán még

Apámnak apja lakhatott!

Itt vagyok, ha nyugtot találnék,

Ki vakmerőn tengerre szállék

S az út meghányt, megzaklatott…

 

Ím hold és csillag óva nézi

S reá védőn borul a lomb,

S ki mindezt áldással tetézi

Az úr a szívet úgy vezérli,

Hogy édes itt a nyugalom.

 

 

1870. 19. 230. Dömötör János: Rózsabimbó

 

Rózsabimbó kis kertemben,

A kedvéért kertész lettem,

Öntözgetem, ápolgatom

Reggel, délben, alkonyaton.

 

Ha kinyílik nem lesz árva,

Tövén, szárán nem vesz kárba,

Nem lesz árva, nem vesz kárba:

Van már, van már aki várja!

 

Nyílj ki, nyílj ki szép teljesnek

S ablakába oda teszlek,

S mikor ébred, oh tudom jól! 

Velem együtt egyet gondol.

 

 

 

1873. 14. 166. Dömötör János: Töprenkedés.

 

(A költőtől.)

 

Megvalljam-e, ne valljam-e,

Hogy én téged szeretlek!

S mióta csak megláttalak,

Vagyok folyvást eretnek,

Isten helyett istennőhöz

Imádkozom szünetlen!

Meghallod-e, nem hallod-e

Oh te kegyes kegyetlen?!

 

Megvalljam-e, ne valljam-e,

Hogy én téged imádlak!

Ébren, alva, élve, halva,

Téged hívlak, kiáltlak.

Az isten már meg nem segít

Ott a pokol! azt mondja;

Pokoltűzből te ments ki hát

Szívem égi démonja.

 

Felelsz-e hát, vagy nem felelsz?

Felelj bár egy levélben

Oh hagyj az üdvösség után

Epednem és remélnem.

 

Ne nyesd le lelkem szárnyait

Had szárnyalok feléd, te!

S meghalni érted, ah mi élv!

Hadd hulljak majd elődbe!

 

Ha meglátsz ott cipőd körül,

Tiporj el, csak ne vess meg!

Ha eltiporsz kegyetlenül,

Akkor mondlak kegyesnek.

Irányomban kegyes leszel,

Tőled lesz a halálom,

Érted Noé özönvizét,

Aetna, Hekla, Vezúv tüzét

Áldás gyanánt kiállom!

 

 

1873. 14. 166. Dömötör János: A miniszterhez.

 

Mint a sötét éj néma tükre

A tárgy képét bár zordabbnak mutatja,

Mégis ha az ember hosszasan kutatja,

Megbabonáz a tükör búköre.

 

Úgy jártam én. Kegyelmed műkőre,

Melyben kegyelmed, mint a nemzet atyja

Fiát az új idők terén kapatja

Előbb-előbb s mindenbe' hű őre.

 

Úgy megbűvölte vágyó keblemet,

Hogy már felhagyva a költői tiszttel:

Tenni a szent honért, amely emel,

Komoly munkák után vetek szemet

S múzsám helyett, kit lelkem vágya tisztel:

(Bóknak ne vedd!) az egy magas miniszter…

 

Lenézitek, tudom, szegény poétát;

Mert ő azért poétának maradt!

Úgy estenként a Duna parton sétált

S elandalogva járta a sarat.

Vagy néha egy túlparti estharangtól

Lekötve állva versét mormolja,

Hogy egyszer egy különc turista angol,

Ki éppen akkor a parton barangolt,

Elébe ült s könyvébe rajzolja.

 

De nappal aztán pompás hivatalnok,

A számvevőség dísze, címere.

Egész pedáns ez a merengő dalnok

S előbb-előbb vivé minisztere.

A kettős könyvvitel mellett, ha ráért,

Irt verset is, de már gyarlón megyen!

Mindegy! De téved, ki követ reá vet,

Az ifjúságnak hagyjuk a magáét:

Az ifjúság bolondság hadd legyen.

 

 

 

 1877.  2. 19. Dömötör János: Száll az idő

 

Száll az idő, nap jön napra,

Év jön évre szüntelen, 

Derültebbre, borultabbra

Ritkán fordul életem.

Elérem már azt a révet,

Melybe úgy óhajtozom,

Hol magános kis szigetbe'

Csónakomat láncra kötve,

Terhem híven hordozom

S emlékimnek áldozom.

 

Könnyű lesz már lágy közönnyel

Néznem embert, életet.

Hiú remény te is menj el,

Nélküled is élhetek.

Nincs jövőm, de nem is várok

Semmi nagyot, semmi fényt,

Kevéssel is megelégszem,

Alant kezdtem, alant végzem,

Irigylem, ki kényeként

Nyugton élhet, a szegényt

 

Menthetetlen összetörtem

Régi eszményképeim,

Melyek egykor megbűvölten

Csalták, vonták lépteim. 

Földön járva, égbe szállva,

Minden ember útja egy:

Minden ponton egy ég föd be,

Minden pályát egy vég köt be;

S állj bár büszkén vagy remegj,

Halál ellen egyre megy.

 

Dönthetetlen tudományom,

Nem inog, mint Hamleté

Hogy kövesse, nem kívánom,

A ki el nem érheté.

Oh, mert drága tudomány ez,

Nagy az ára: bármit ér 

Érte mindent eltapodtam,

Szívemet is megtagadtam,

S félek mégis, mégis él

S ki a sírig elkísér.

 

 

1877. 4. 51. Dömötör János: Az égő tűz.

 

Azt hittem, hogy nincs is bennem,

Pedig hogy ne volna! 

Milyen hamar lángra lobbant!

Ki is hitte volna?

Édes lángja úgy hevít, melegít,

Hogyha nézem szép szelíd szemeit.

 

Hallgat, hallgat és reám néz, 

Csak ide ne nézne!

Hiszen úgyis meg vagyok már

Teljesen igézve!

Azt sem tudom, igazán, mit tegyek?

Maradjak-e? Nem: megyek, elmegyek.

 

Hosszú utam van nekem még,

Sokat kell még tennem,

Míg enyémnek nevezhetlek,

Édes szép szerelmem.

E tűz vezet, bátorít, melegít

E nagy úton: szívedig, kezedig.

 

 

1878. 10. 157. Dömötör János: Sötét éjben

 

Sötét éjben, kis szobámban,

Lámpafénynél, egyedül,

Az élet és gondok terhe

Ugy is megviselt szivemre

Még fájóbban nehezül.

 

Oda künn a nagyvilágban

Szórakozást csak lelek;

Kissé emelt fővel járva

Ne félj! visznek házról házra

Mulatni az emberek.

 

De ha ide visszatérek,

S egymagámba', mint ma is,

Ülök róluk elmélkedve:

Bánat borul bús szívemre,

S gőgöm ellen nincs pajzs.

 

Megvetem e söpredéket,

Egy világot megvetek,

Bűne, szennye, álnoksága,

Alázatos szolgasága

Ah, hogy rá nem pökhetek!...

 

Most nekem a menny bezárva,

Nem jutok be, jól tudom;

De nem is vár azok sorsa,

A kik küzdve s eltiporva

Elbuknak a fél utón.

 

Leszünk sokan a pokolban,

Van ott jó is, van elég;

Van, kit nincs mért oldani, kötni,

Van, a kinek bűn se gyötri,

Csak a másé, kebelét.

 

 

Fejes István ( 1838-1903)

 

 

1873. 54. Fejes István: A politika maszkjai.

 

(Farsangi szatíra.)

 

Alázatos szolgája, uraim!

A domináknak is kézcsókomat!

Ismerlek, oh, szép maszk! Gyerünk mulatni,

Fogunk kacagni, randevúm fogadd!

Nevettetek rajtam ti is elégszer,

Míg könnyű szívvel és együgyű ésszel

Arcotokon felcsókolom a mázat,

Szent hódolattal, mint élő alázat.

Ah, mint szerettetek, a bárgyút, akkor!

Természetes, mert tükrötök valék;

A maszk után mutattam arcotokra 

S bámult, csodált és vállra vett a nép.

Most megvetést mutattok és bosszút, 

Természetes, mert láttam a szemölcsöt,

S véletlenül, meglepve, elkiáltana:

„Rútak vagytok!" — s a nép ijesztve dörgött…

  

De kezd virradni és pihenni vágyom;

Miattatok már nem veszítem álmom'

Szép dominók! de féltem is szívem' még,

Hogy csókra készt, mint nem olyan igen rég;

Már is, mosolyogva bár, az arcom nedves,

Sirok, mint egy kiábrándult szerelmes

Jó éjszakát! Rá boldog ébredést!

Jó farsangot! Rá kurta böjtölést!

 

A nagyszámú versszakok, nem azonos számú sorból állnak. G.

 

 

1875. 39. 610. Fejes István: A tarpataki völgyben

 

…A Kárpátoknak eme sziklatornyát

Más, hajh, ki lakná, mint a vén idő,

Mely megemésztett ezredéveket már

S túléli még, mi múlik, és mi jő?

 

De felleget vet már a nap elébe,

Hogy csak csodálja őt a vizsga szem,

De meg ne lássa arcredőin által

Titokzatos nagy lelkét sohasem.

 

Le, vissza hát az égből! ím, előttem

Világosabb a hely s van látni mit.

Van látni mit? Égy mese-képet ismét,

Tündérvilágból lelkem álmait.

 

A Tar patak mély völgye ez.

Felülről, Ketté hasítva bércet és hegyet,

Ömlik alá hömpölyögve és zuhogva

Egy óriás kárpáti csörgeteg.

 

Huh, mint zuhog, huh, mint zug lábaimnál

A mamut-korszak csacska csermelye!

Mint csusszan és mint siklik a magasból

A kőlapon, tömérdek ölnyire?

 

Mint zúzza szét magát ezer darabra

Az útban álló szikla ércfalán!

S fehér sziporka-köddé alakulva

Repül tovább, míg ismét összeáll!...

 

 

1876. 18. 226. Fejes István. Egy szépasszony

 

(A Kisfaludy Társaság által 50 arannyal jutalmazott költői beszélyből.)

 

IV.

 

Erdők visszhangja és te, csacska csermely:

Te fénysugár a bérci fellegen;

Te illatos völgy, száz virágkehellyel;

Te röpke szellő a fa levelén;

Te kis madár, pároddal a bokorba'

Repesve, összebúgva és csattogva,

Feleljetek: mi hát a szerelem?

Ti keltitek azt létre a kebelben,

Feleljetek hát gyorsan, érzelemmel!

 

A visszhang mondja: kölcsönös szívérzet;

A röpke szellő mondja: csak szeszély;

A fény felel: káprázat és igézet;

S mond a patak: érzés, mély és csekély.

A völgy susog: az ifjú szív virága;

A kis madár szól ajkát csókra tárva:

Ne tudd, bohó, érezd, jer ide, élj!

Mi hát a szerelem:' Ida, te kérded;'

Az, mit szíved idáig sohasem érzett….

 

Ede inogva, roskadozva álla,

Jó, hogy magával hozta kis fiát;

Hogy látta őt, úgy tért ismét magába,

S úgy győzte meg szörnyű indulatát.

Dühe, ki tudja, nem tett vón'-e többet,

Midőn Ida lerogyva nyögte: „ölj meg!"

És nem menté, nem mentheti magát.

Így elfordulva, s nézve kis fiára,

Némán maradt bent síró bánatába'.

 

„Az égbe' voltam és pokolba estem,"

Fiának ezt beszélte el szeme.

„Mint én, az ég is, oh, csak úgy szeressen!"

A völgynek ezt dobogta a keble.

Aztán erőt vett, s megpróbálva ajkát,

Arthurnak is elmondja gondolatát,

Simán, mint pallos és két élire.

Hát Ida? hozzá egy igécske sincsen?

Sóhajba tört csak ennyi is: „kövessen!"

 

1877. 1. 2. Fejes István. A pataki várkertben

Mikor is volt? rég, bizony rég,

Mikor itt e kertbe' jártam;

Oh de most is ismerős még

Gyep-ülőkém, cserje sátram.

Ismerős mind bokra, fája,

És a lombok méla árnya,

Mely, ah, most is mintha jönne

Itt is, ott is, üdvözölne.

 

Itt utamba áll a jávor,

Lombja suttog, s én megértem;

Tudni vágyik a leányról,

Kinek nevét rája véstem.

Akiről, míg lelkem álma

Elragadt egy bűv-világba,

Ő fölöttem gonddal állt őrt,

S álmaimhoz szép mesét szőtt.

 

Ott megállít a platánfa,

Kérdez ő is suttogással;

Ifjú szívem hű barátja,

Sohse' közié titkom' mással. 

S míg hevít lángszerelmem

S vágyaimban forr a keblem,

Ő lehajtja lombos ágát,

S bíztatóan úgy karolt át.

Itt virágok csengettyűje

Szól az ismert, régi hangon;

Ott a bokrok fülemiléje,

Hogy hamarabb választ halljon.

Dal, szerelem, s a mi minden

Üdvözítő volt e szívben.

Itt fogant, itt jött világra,

Hol madár száll ágról-ágra.

 

Mit feleljek ennyi régi

Jó barátnak, ismerősnek?

Szólni kéne, szívem érzi,

Ámde szót a könny előz meg.

Lásd e könnyben, lásd, oh jávor,

Szép mesédet a leányról;

Csalfa fény volt lelkem álma,

S kárhozatba vitt utána!

 

Fák, virágok, nézzetek rám!

S vágyat, reményt, dalt, szerelmet

Megmutat e kicsi hullám,

Mely szívemből felszökellett.

És valóba'! szóm se' hallik,

Bokor és fa összehajlik,

És megértve bút és könnyet,

Szomorúan üdvözölnek.

 

 

 

Illyés Bálint (1835- 1910)

 

1869. 22. 294. Illyés Bálint: A titkos kéz

 (Egy csüggedő barátomhoz.)

 Tagadja bár a kishitűség,

 Én látom a titkos kezet,

Mely életünk homályos útján

Fénylő csillag gyanánt vezet.

Sötét éjfél borul reánk bár,

S utunk tövis közt tévedez:

Ne félj, ne félj, vándor-barátom!

Nem hagy el soha téged ez.

 

Remegve sírt fel szívem olykor,

Ha láttam a por emberét,

Hogy annyi véres küzdelemmel

Hiába olt, hiába vét  

Alant marad a jónak magva,

Míg a gyom fel, magasra hajt  

„Hajh, ez a föld ős-vadtalaj még:

Dúsan terem csalánt, parajt!"

 

Lelkem sötét borúlatán át

Kerestem: ha fény volna még,

S sötétebb lett mindig körülöttem:

Csak Golgotára tévedek!  

Vértenger itt, könnytenger ottan,

Börtön-sóhaj és máglyaláng!

Alig lép egy a küzd homokra,

Már sarkán a kígyó fulánk!

 

Es dőzsöl a bűn, győzedelmén,

Gúnyolva kínt, fájó sóhajt,

S érdemfüzér lesz homlokán a

Könny, mit álnokul facsart

Az árulóra díj s babér vár,

Ki eladta elvét, hitét,

Míg a dicsőknek koszorúját

A gúny kacagva tépi szét!...

 

Tagadja bár a kishitűség,

Én látom a titkos kezet,

Mely életünk homályos útján,

Fénylő csillag-gyanánt vezet.

Sötét éjfél borul reánk bár,

S utunk tövis közt tévedez:

Ne félj, ne félj, vándor-barátom!

Nem hagy el soha téged ez!

 

 1869.  47. 642. Illyés Bálint: Változik itt minden

Változik itt minden, koszorúját a föld

A tavasz kebléről ősz ölébe dobja,

Lágyan ring a szellő, majd haragja felhők

Szilaj paripáit kergeti robogva.

Változik itt minden, a könnyből szivárvány,

S a mosolyból, bánat rezgő könnye válik,

Csak te maradnál-e, mint a néma bálvány,

Te ne változnál-e, oh ember, halálig?

 

Szép tavasz mosolyog feletted is, ne hidd,

Hogy örökké tartson ifjúságod éke!

Vágy, remény, szerelem, mi édesen hevít,

Alig veszed észre, hogy magát leélte.

Tarka képzetidnek hímes lepke-szárnya

Összezúzva, törve, alig-alig szállhat;

Tűnik, tűnik a nap, és növekszik árnya,

S homlokodon megül, mint sötét búbánat!

 

Változik itt minden. Mit teremte egy kor:

Szépet, nagyot, dicsőt, elnyeli a másik.

Épít, épít ez is, tán fölépül egykor?

Hasztalan! felé már a sir szája ásít!

Nem is vár időre, maga őrli a fát

A parányi féreg, hogy omoljon porba.

Maga dönti le az ember a szent oltárt,

Melyre annyi égő áldozatot horda.

 

Változik itt minden, kit ma zeng az ének,

Holnap a gyalázat mocsarába dobva.

S hol a máglya égett, Husznak, Galilének:

Ott emelkedik ma a dicsőség szobra.

Egy marad örök csak, minek vége nincsen:

Önzésed, óh ember, mely mindent besároz.

S a te nagy szerelmed, oh hatalmas Isten!

Mely fölemel ismét a porból, magához.

 

  

1870. 27.  334.  Illyés Bálint: Ez az élet

 

Ez az élet valóban egy

Komédia, nem más,

És mi benne mind megannyi

Jámbor komédiás

 

Nevetünk a más kedvéért,

Bárha szívünk reszket,

Átkot mondunk minden szentre,

S hányjuk a keresztet.

 

Sírunk is a más keservén,

Amíg örül lelkünk,

Mégis hiszünk könny s mosolynak,

Amit mástól nyertünk.

 

Pedig amíg ámítunk mást,

Más meg minket amit.

Bölcs az ember, szent igaz! de

Kréta nélkül számit.

 

 

1874. 50. 794. Illyés Bálint: Múzsámhoz 

 

Miért hagynál el, óh dalos leányka!

Mint a madár bokrát, ha lombja hull.

Tőrét a sors habár szívembe vágta,

Egy-két levél maradt még vigaszul.

Jer vissza! s töltsd be énekeddel újra

A fészket, mely még mindig hű, meleg! 

 Hull a tavasznak rózsa-koszorúja,

 De te ne hagyj el soha engemet!...

 

Jer! ülj le mellém! édesebb lesz az élet,

Kelyhébe szép kezed, ha cseppet ejt.

S ha sorsom gyászos tömkelegbe téved:

Ürítsük együtt a méreg-kelyhet!

A láng, mit ajkad gyújt szépre, jóra,

Még most is ég, a szív attól meleg!

Tudom: kioltja az idő folyója;

De te ne hagyj el soha engemet!

 

 

 1875. 51. 810. Illyés Bálint. Sírásókhoz

 

Ne ássátok még meg a sírt,

Nincsen abba' még halott!

Ám azért, hogy fénye sápad,

A tűz el nem hamvadott…

 

Csüggedésnek éve, vajmi

Sokszor volt már e hazán,

Már az orv vadak felette

Lakmároztak igazán;

 

De fejét megrázta újra,

És felállt, mint sziklaszál,

S elsimult habként alatta

Ellenség és pártviszály.

 

Bárha vérsebbel szerezte,

Múltja van, nagy és dicső!

És ha múltja van, felette

Nem csap által a jövő.

 

Lesz jövő is! férfi-karral

Hogyha felküzdi magát;

Szellemével majd eléri,

A dicsőség csillagát!

 

Ne ássátok még meg a sírt.

Nincsen abba' még halott

Ám azért hogy fénye sápad,

A tűz el nem hamvadott.

 

 

1877. 49. 770. Ilyés Bálint: Hadd jöjjön hát 

 

Hadd jöjjön hát, ha jönni kell,

Hadd jöjjön hát a fergeteg,

Észak rideg határiról

Mit a vihar fölkergetett!

Mi büszke cserként állunk ellene .

Velünk a honnak védő szelleme !...

 

S e villám fényét látta már

Nem egy-két gőgös büszke nép,

S tüzén nem egyszer égett el,

Ki rátiporni hitt elébb.

S ha nem vet is ma fél világra fényt:

Virraszt felettünk égő lámpaként!

 

Hazám, hazám ! nem féltelek,

Jöjjön fejedre bármi vész 

Mig egy csöpp vérünk felbuzog,

Ez a csöpp vér számodra lesz 

Egész világ törjön bár ellened:

Megvéd e nép, te őrző szellemed

 

 

1878. 36. 766. Ilyés Bálint: Vihar előtt.

 

Már hallom: a felhők dörgése közelget,

Már látom: a villám fénye kigyúl

Már lelkemet éri a harci zörejnek

Bősz hangja, sikoltva, süvöltve vadul.

 

Már látom a lángot, az üszköt, a hamvat

S tengerre dagadva a könnyet, a vért

Sok béke-mű ismét a semmibe hamvad,

Egy század íme — kérdheted — mire élt?

 

Lángszellem az égből, amit le-lecsalva,

Teremte merészen, a föld uraként:

Időnek, erőnek örök diadalma,

Fertőbe, mocsárba temetve megint!

 

Bús képek előttem, a harci mezőnek

Véres nyomorából kikelve gyomul.

Hősök hada helyett, bús árnyai jönnek:

Bénák sora, melyen szív összeszorul.

 

S rongyokba takarva gyász özvegyek, árvák;

Siralmuk az éjben el messzire hat

A „kedves apát" ah, míg magzati várják:

Ott porlik enyészve vad bokrok alatt.

 

A puszta mezőkön hollók hada károg.

Oh látni iszony, a hová le-leszáll!

Holtak teteméből nagy test halom áll ott,

És rajta kevélyen vigyorog a halál.

 

S a porba tiport nép rablánca csörögve,

Fel-felsír az éjben, élő panaszul:

S rá ősz apa átka zúg, mintha dörögne,

És agg anya felhős könnyzápora hull.

 

Zord képek! előlem, oh tűnjetek el még!

Pihenj le vihar túl a bérci hazán!

Hogy bősz haragodnak szárnyai ne verjék

A porba, halálba szerette hazám!

 

Vagy zúgj! de erődet oltsd népek erébe

A a vérre sóvárgót tipord le vele !

Szent béke te meg ülj sírverme fölébe,

Hogy fel ne szakadjon többé fedele.

 

 

Inczédy László (1855-1900)

 

 

1878. 14. 214. Inczédy László: Éjjel.

 

Oh szép, midőn az ifjú reggel

Habágyából pirulva kel,

S az alvó földet hűs könnyekkel

És hő csókokkal kelti fel;

Egyének lesznek a tömegből,

Szétbontja fényhozó sugár,

Kicsillan a virág a gyepből,

Porból kiválik a bogár.

 

És lelkem érzi-vallja fennen

Hogy derítő fény rezgi át:

Nem rész csupán a végtelenben,

De maga egy egész világ!

A természethez bár parány csak,

Független attól megléte,

Célt maga szab s törvényt magának,

 Önnönmagának istene!...

 

Nem, oh, nem vagy borzalmas, Éjjel!

A gyáva fél tőled csupán,

A végtelenbe hullni széjjel

Miért ne? munka, harc után.

Mely elszólít a földi honból,

Azt az órát se rettegem;

Oh a halál se más, tudom jól:

 A némaság, a végtelen!

 

 

1879. 4. 50. Inczédy László: Nem vágyom én

 

Nem vágyom én, hogy a jövendő

Megkoszorúzza síromat;

Dicsőség, fény, tudom veszendő,

S rövid boldogságot sem ad,

A dalt, mely szívemből kiröppen,

Mit bánom én, ha feledik,

Daloltam, álmodtam, szerettem,

Nem megyek el megkönnyezetlen,

Ha a halál megérkezik.

 

A fény, dicsőség büszke álmát,

Ha tetszik, ám kergesse más,

Kutassa a sír birodalmát,

Ott túl vár-e feltámadás?

Én addig homlokomra fűzöm

Rózsáid, édes szerelem,

Nem búsulok letűnt időkön,

A sírnak titkán nem tűnődöm,

Betölti szívem a jelen.

 

A bölcsesség, bohó dalomra,

Jól tudom én, kacagni fog;

Őt a tudásnak bántja szomja,

Én boldogságot áhítok;

Övé a száraz és a tenger,

A csillagok, a nap s az ég,

Csak egy kis zug marad nekem fel,

Hol egy szív vár rám szerelemmel,

De énnekem nem kell egyéb.

 

Mérd ki útját a csillagoknak,

Fejtsd meg a világ titkait,

Magad csodája légy korodnak,

Nem irigyellek bölcs, ne hidd.

Tudományod és dicsőséged

Üresen hagyják szívedet,

S van óra, mikor te is érzed,

Hogy legjobban vert meg a végzet,

Ha szívünk senkit sem szeret.

 

Nap napra kél, s én szakadatlan

Kenyérért küzdök, fáradok;

De bolyongni hív a csöndes alkony,

A lombzúgás, a csillagok.

S ha hazatérek megpihenni,

Csókkal vár gondos feleség,

S dalom vígan csattogva zengi:

Legszebb dicsőség szerettetni,

Szeretni legfőbb bölcsesség!

 

 

1881. 42. 660. Inczédy László: ELMÉLKEDÉS

 

A világot összejártam

Gyalogszerrel és batárban,

Ismerem az életet;

Tolt már részem jóban, rosszban,

Búslakodtam, sóhajtoztam,

S vigadtam is eleget.

 

Egyszer-egyszer hébe-korba

A szerencse rám mosolygott

S pazarolta kincseit,

Elárasztott minden jóval,

Szeretettel, szíves szóval,

S csöndes boldog révbe vitt.

 

Hajh de máskor ázva-fázva

Kutyagoltam utca-sárban

Hajléktalan, éhesen,

Nem volt egyéb társaságom,

Csak a szél, mely rongyruhámon

Átsüvöltött élesen.

 

Lelkemben nagy eszmék forrtak

Hatni és az utókornak

Nagynak hagyni át nevem.

Mécsem már hamvadva égett

S kutatom a bölcsességet

Ócska pergameneken.

 

Majd szilajul, fék eresztve

Mámorító gyönyörökbe

Fullasztottam magamat;

Ha elnyomott a bor álma,

Festett arcú lány csókjára

Ittam ki új poharat.

 

Édes borát az örömnek,

Ürmös kelyhét gyötrelemnek

Fenekéig ismerem,

S ha elmém a múltba téved,

Sürgő forgó tarka képek

Vonulnak át lelkemen.

 

S hogy a múlton áttekintek

S latra teszem a jót mindet,

Amit nyújtott életem,

Kérdve: volt-e perc, amelyben

Teljes boldogságra leltem,

Az a válasz: sohasem!

 

S ha a rosszat fontra vetve

Kérdem: voltam-e egy percre

Teljesen boldogtalan?

Gyarló ember mit tagadnád,

Boldogság, boldogtalanság,

Nincs tökélyes semmi sem.

 

 

 

Jakab Ödön ( 1854-1931)

 

 

1878. 22. 342. Jakab Ödön: Ének a vén koldusról.

 

Építették otthon a fényes templomot,

Magas falán ő is serényen dolgozott;

Leszakadt az állvány, őt a földre dobta.

Ekkor jutott, szegény, nehéz koldus-botra.

 

Koldus-tarisznyáját felvette nyakába,

Elindult búsan a sanyarú világba;

S kinek az a fényes templom fala épült:

Egyedül az istent hívta segítségül.

 

Szinte fél századig volt csavargó, árva,

Kéregetni eljárt nagy messze határra;

Legkeserűbb átkot viselt az ő élete,

S mégis a sok áldást mindig másra kérte…

 

Pihen a vén koldus nyugalommal, békén,

A magas temető egy elhagyott részén;

S bár egész vidéken ismerte mindenki:

Mégis az ő sírján nem sir soha senki.

 

Legfeljebb mikor a zordonan beállott

Tél hóval fedi be a puszta világot:

Egy-egy éhes farkas sírja felé téved

S átvonítja rajta a zimankós éjét.

 

 

1878. 32. 502. Jakab Ödön: Hadd zengjen az ének.

 

Hadd zengjen az ének, hadd szóljon a dal

Mások lantjáról, a mint tetszik :

Zokogja meg fájó, bús hangzatival

Fényes ábrándok kora vesztit;

Sírjon elérhetetlen eszmények után,

Hódoljon minden csalfa szemnek

Az én lantom Rózát énekli csupán,

Dalt egyedül csak róla zengek.

 

Nem cifra leány ő: egyszerű, szegény,

Nevét a hír se hordja messze,

De ritka jó lélek mosolyog szemén

S homlokán fénylik annyi eszme;

Szíve nem dobban meg hiúság után,

Él csak a tiszta szerelemmel.

Az én lantom Rózát énekli csupán,

Dalt egyedül csak róla zengek.

 

 

Ki sokat csalódtam álnok könnyeken,

Kit annyi nyíllal megsebeztek,

Hogy már-már aléltam, a bús gyötrelem

Ösvényén vittem a keresztet:

Hozzá menekültem küzdelmim után,

S támasza lett ő életemnek.

Az én lantom Rózát énekli csupán,

Dalt egyedül csak róla zengek.

 

Arasznyi pályám, mely síromig vezet,

Vele futom meg, kézen fogva,

S boldog szerelmünknek adjon bár helyet

Szegényes kunyhó keskeny odva:

Nem esengünk abból fényesebb után,

Felejtjük díszét a selyemnek.

Az én lantom Rózát énekli csupán,

Dalt egyedül csak róla zengek.

 

S ha majdan a fényes támadás-napon

Újabb életre melegszem fel,

És hajdani lantom kezembe kapom,

Dalra feszült ép idegzettel:

Akkor sem leszek én, nagy álmom után,

Dalnoka más, idegen szemnek.

Az én lantom Rózát énekli csupán,

 Dalt akkor is csak róla zengek.

 

 

 

 

1879. 3. 34. Jakab Ödön: Korcsmában.

 

Tehetős, gazdag ifjú méláz

Amott a szűk asztal megett,

Szeme lesütve, arca halvány,

Látszik, hogy sokat szenvedett.

 

És hogy gyötrelmét eltemesse,

Mely hús szívébe hasogat:

Húzatja egyre, szakadatlan

A harsogó, víg dalokat.

 

Oh én is hordok, néma gyásszal,

Szívemben elég keserűt;

De pénzem nincs, hogy megfizessem

A vigasztaló hegedűt.

 

Azért szerényen megvonulva

Távol egy üres szegleten:

A másnak húzott víg zenénél

Bánatom úgy temetgetem.

 

Úgy teszek, mint nagy városokban

Baján a szegény nép segít,

Ha van halottja, ámde pénze

Harangozásra nem telik:

 

Elvárja, míg egy gazdagabbal

Indul a fényes gyászmenet,

Aztán az ingyen harangszónál

Ő is megindul és temet.

 

 

 1881. 43. 677. Jakab Ödön:  MIKOR A BÁNAT

 

Mikor a bánat hajdan meglepett,

S szívemre szállott zordon, néma gyásszal,

Mint őszi tájra száll a lomha köd:

Sokszor esengem akkor a halált,

Mely a szem fényes világát kioltja,

S elállva vérünk patakzó futását,

Olyanná teszi a zajgó keblet,

Minő a hangos szőlőhegy leszen,

Ha víg szüretje egyszer véget ért:

Pusztán enyésző, elhagyott.

 

De a mióta megtaláltalak,

S áldó szerelmed minden gyönyörét

Pazar bőségben halmoztad reám;

Mióta főmet itt nyugtathatom

Kebled felett, e megszentelt oltáron,

Melynek szelíden zengő csengettyűje:

Szíved verése leborulni készt:

Azóta félek, irtózom a sírtól,

S kerülöm, mint a nap az éjszakát.

 

Nem attól félek, hogy majd ott alant

Örökre kötve tart a ronda föld;

Hogy ez a test, mely egykor ide fenn

Örömmel vette az élet javát,

Alaktalan részekre szakadozik,

Melyekből késő századok viharja

Magának könnyű játékszert kavar,

S a névtelen port messze elzilálja

A nagy világűr tágas csarnokában.

 

Hanem csak az fáj, attól rettegek,

Hogy nem fogok ott emlékezni rád!

Gyilkos felejtés ejt meg lent a sírban,

S örök időkön keresztül soha

Nem fogja tudni szendergő porom,

Hogy te is voltál és én is voltam!

Irtóztató lesz elfelednem ott,

Hogy ezt az ajkat egykor csókoltam,

Hogy ezt a hangot egykor ismerém;

Hogy ezt a kedves, zsenge termetet

Egykor karommal forrón ölelem;

S hogy még ez áldó szép szemek hónából

Mosolygott rám a tiszta szerelem:

Oly boldog voltam itt e föld felett,

S e szív téged oly híven szeretett.

 

 

Luby Sándor (1855 – 1905)

 

 

1873.18 . 211. Luby Sándor: Lassan lobog

 

Lassan lobog a gyertya lángja,

Az óra már éjfélre jár,

S még itt ülök kicsiny szobámban,

Képzetem a szép múltba száll.

 

Gyermekkorom a múlt ködébe

Merült el, édes képivel,

S csak akkor tűn föl újra képe,

Ha az ábránd idézi fel.

 

Oly szép e kép, úgy földeríti

Valómat e felhőtlen ég;

Óh jertek, lengjetek körül ti

Szelíd álmok, tündérregék!

 

Óh jertek, lengjetek körül még,

Betöltve ismét lelkemet,

Míg rátok hallgatok: ah oly szép,

Oly édes minden percenet*.

 

Vezessetek gyermekkoromnak

Rózsákkal hintett útjain,

S nyila tompul a fájdalomnak,

S mosolyra válik a néma kin.

 

Vezessetek; követlek én; így,

E kép előtt boldog vagyok!

Vezessetek kicsiny bölcsőmig,

Hol anyámmal mulathatok.

 

Vezessetek! Mily szép e táj! Ah

A nap még tiszta fényben ég,

Még nem borúi rá bánat fátyla;

Szívemet kín nem tépi még.

 

Vezessetek! Hadd tépjek ismét

Virágot e szép völgyeken,

Virágaim hadd ékesítsék

A sírt, hol jó anyám pihen.

 

* gyephalmazat, gyöngyelés, gyöngyeltek, éginyájoson, együlj, emlény, kéjes édelet, hangérzet, szinború, képzemény, percenet, szüm, uralg, szü-kin, költelem, EPA (régi szavak)

 

 

 

Medgyes Lajos (1817-1894)

 

 

1869. 45. 615. Medgyes Lajos: A segesvári téren

 

Szorul szívem, míg e téren járok,

Szemeimben nehéz könny remeg,

Fáraszt a föld, tikkaszt még a lég is;

A tekintet lelkem' sebzi meg;

Képzetembe

A múltak felszállnak,

Gyásznapjai

Gyászt hozó csatáknak.

 

Külső ellen tört be a hazába,

És a nemzet bátran talpra kelt,

Sorba állt a fiú az apával,

S harcmező födött annyi hős keblet;

Szembe szálltunk;

De a túlerőnek

A legjobbak

Martaléki lőnek…

 

Holdas éjen bűvös lantot tartva

Vérző árnyat látsz bolyongani;

A költő az, a hős ifjú költő

Fel szokott a sírból rontani.

És a lantot

Pengeti az éjben,

Haragvó tűz

Lángolván szemében.

 

 

1871. 33. 414. Medgyes Lajos: A természet

 

Oh szent természet! szent természet!

Hozzád vonz lelkem egyedül;

Fönségedben az istenséget

Szemlélem leplezetlenül;

Templom a völgy, oltár minden halom:

Letérdelek, s némán imádkozom.

 

Jósige szól a kakukk-szóban;

Bűvös dalt zeng a fülemile;

Versenyre kél minden bokorban

A szárnyas nép víg serege;

Ám a pacsirta túltesz mindenen,

Buzgó dallal a felhőkig megyen.

 

A lombok ingának a széltől

S titokszerűn susognak;

A virágok üde kelyhéből

Illat-sóhajok szállanak;

A forrás vize halkan csörgedez:

A természet néma imája ez.

 

Kéklő ívén a nagy templomnak

A nap fönségben tündököl,

Eletet, áldást tőle kapnak

A milliók mindenfelől;

Fény tengerében fürdik a világ,

Ő tartja fönn a földnek oszlopát.

 

Éjjel virraszt a halovány hold,

S a fehér fényű csillagok,

Varázs-világban úszik az égbolt;

A mennyország lemosolyog.

Titkos szózat érinti lelkemet,

Érzem létem a csillagok felett.

 

Kebledre dűlök szent természet,

Fogadj, fogadj el engemet:

Égő szívem hiába vérzett,

Nem értenek az emberek;

Végnapjaim körödben töltöm el:

Irt, s enyhet vár e zaklatott kebel.

 

 

 

Nyilas Samu (1830-1874)

 

 

1871. 1. 2. Nyilas Samu: Puszta ház

 

Mivé lett, mily puszta e ház!

A kerítés széjjel szórva:

A ráfutott borostyánt is

Elhordták a szelek róla;

Mintha innen

Minden élet kihalt volna.

 

Az enyészet vett itt lakást,

Némán hallgatnak a falak,

Tudják, hogy már nemsokára

Összedőlnek, leomlanak;

Pedig hajdan

Vidám zajtól hangzanak…

 

Ott van még az ülő pad is,

Hol az öregúr olvasott

Óra hosszat pápaszemen,

Ha néha egy könyvet kapott:

Hanem már most

Könyvet, mindent ide hagyott!

 

És az öröm elment vele;

S azóta már pusztul minden,

S maraszt engem bár a régi

Sok szép emlék, megyek innen!

És egy fájó

Könnyet viszek szemeimben.

 

 

1871. 18. 218. Nyilas Samu: Ha nem leszek

 

Ha nem leszek, akik most szeretnek,

Azok se lesznek egykoron:

Őrköve az emlékezetnek

Fog-e majd állni síromon?

 

Minek állna, mi haszna lenne?

Az is végre elporlanék;

Porló kövön az én nevemre

Ne találjon más ivadék.

 

Drága márvány, arany fölírás

Hiúság a halál után;

Letörli az idő, ha nem más,

S a nagy többség bámul bután.

 

Nevem ne legyen írva kőre,

Nyugalmat úgysem adna az.

Fuvalmasan s lágy álmot szőve

Szálljon síromra a tavasz.

 

Hozzon rá minden év virágot,

Lágy pázsitot, zöld takarót:

Rezdüljenek az akácfák ott;

S árnyuk védje a szunnyadót.

 

S az akácok dús lombozatán

Pihenjen meg a holdsugár

Szöcske szóljon a bokrok alján,

Dönögjön a szálló bogár.

 

 

Zengjen fölöttem este, reggel

Az éneklő fülemile;

Ott rakva fészkét hozzám közel

A temető gyepűibe.

 

Szülőföldem szabad fecskéi

Nyáron át látogassanak,

S gyermekkoromból egy-egy régi

Boldogabb napról szóljanak.

 

Szavuk hozzám tán majd lehallik,

Mint egy áldó vigasztalás;

A rózsafő síromra hajlik;

S korán nem éri hervadás.

 

És ősszel is, mikor lesárgul,

Marad bokrán pár zöld levél,

Mely későn is, midőn aláhull:

Szálló illatban lebben el.

 

 

1871. 18. 218. Nyilas Samu: Ócska bútor

 

Ócska bútor, portól lepve.

Nagy karosszék, vén ereklye.

Letették a ház-sarokba,

Vagy inkább csak le van dobva.

 

Ócska bútor, színe hagyó,

Nem is a fő helyre való.

Kiszolgált már két családot,

Piros színe fakót váltott….

 

Ha szólhatna, beszélhetne

Ez a rozzant vén ereklye,

Elmondaná, a mit látott,

A családi boldogságot…

 

Ott volt ő az első nászon,

Az első csók-csattanáson;

Többször látott halotti gyászt,

S testvérek közt megosztozást.

 

S ő mint hitvány bútordarab

Egynek ráadásban maradt.

És azóta le van dobva

Becstelen a házsarokba.

 

 

Pap Kálmán ( 1853-    )

 

1875. 32. 498. Pap Kálmán: Fenn és alant.

 

Fenn a terem tündéri fényben úszik,

Szemet vakítnak drága ékszerek,

S amíg az élvet gond nem háborítja,

Az illem ott az, hogy nem érzenek.

Alant a kunyhó gyenge lángú mécse

Elűzni a sötétet nem elég,

S bár gond ül a daróc fedezte keblen,

Ott a szívekben tiszta érzet ég.

 

Oh, hogy ha mégy fel a magas világba,

Ne vidd ez útra árva szívedet;

Vagy szállj alá hőn érező szíveddel

Oda, hol a szív hőn érez, szeret.

Fenn az égboltot a napfénybe vonja,

De ott a légkör dermeszt, megfagyaszt;

Alant a völgynek csendes rejtekében

Találhatsz nyájas, virágos tavaszt.

 

 

 

1880. 48. 782. Pap Kálmán: Jer, porlepett könyv

 

Jer, porlepett könyv, mit itt feledének

S rajtad moly mulat s zöldül a penész

Újítsd emlékét jól ismert regének

Ősapáktól, kik nyoma ködbe vész

Beszélj csatákról, melyeknek dühétől

Boldogság pusztul, gyöngédség kihal.

Lelket acélozó búról, szenvedésről

Amelynek vége büszke diadal.

 

Ott jönnek ők, ím holló paripákon

Rájuk kevélyen ragyog napkelet,

Hazám nevedre már remegni látom

Azt, aki most rád nyelvet öltöget.

Tündérföldnek lépnek örökébe

Mit négy ezüstfolyó ölelve tart

És meghasítják örök frigykötésre

A vészt lesújtó kemény szikla kart…

 

S lám, ócska könyv, most, hogy félre vetettek

Moly rágicsál meg, ellep a penész

Tán még mosolyog még is sok tarka regédnek

KI úgy elvétve lapjaidra néz.

Csak nézlek, nézlek, a szívem megdobban

Mert rajta fájó sejtés villan át

Lesz még idő, hogy megbecsülnek jobban

S megint belőled tanulnak imát.

 

 

 

1881. 44. 692. Pap Kálmán: A BUDAI TEMETŐBEN

 

A budai temetőben

Van egy hosszú sírhalom;

Egy-két vézna bokrot ingat

Rajt' az esti fuvalom.

Fakó betűk szürke kövön

Vajon mit is mondanak?

Azok, a kik ott pihennek,

A hazáért haltak.

 

A hazáért? és meghaltak?

Érzem, szívem melegül;

Hajh de őszi hűvös szellő

Száll felém a hegy felől.

Unatkozó egykedvűség

Fönn a hegynek homlokán,

S Budavárból egy vasoszlop

Sötét gúnnyal néz le rám.

 

Nyugtalan szív, büszke lélek,

lm, nyugosztok csendesen;

Neveteket drága ércbe

Nem verette senki sem.

Kő ledől majd, sírotokon

Gyom nő, virág nem fakad,

S hozzátok el csak legelő

Kósza barom látogat. 

 

A budai temetőben

Állok itt a sir felett,

Míg a nyugvó nap a tájra

Vérvörös palástot vet.

Majd kíváncsi tekintettel

Néznek rám a csillagok;

Egy keserű könnyet ejtek,

S aztán tovább ballagok.

 

 

Pásztói ( Platthy Adorján)* (1847-1907)**

 

1874.  20. 306. Pásztói: Hűvös, borongó

 Hűvös, borongó éjszakán,

Midőn megtudtam csalfaságod:

Elmentem ablakod alá 

Még nálad gyertyafény világlott.

 

Mily szörnyüket beszélt a fény;

Hallottam: lázas enyelgésetek'

Futottam, de az üldöző

Hangok mindenütt utolértek.

 

Sírtam volna, nem lehetett,

Hisz könnyeim elfogytak régen;

Arcom ég felé emelem,

Oly nagy volt egyedüliségem!

 

És a mély gyászos fellegek

Helyettem könnyet hullatnak,

S mind elmossák a foltokat,

Mit csókjaid rajtam hagynak.

 

És énnekem oly jól esett

Ez a váratlan, hideg részvét;

Egy pillanatra csöndesült

Kínom, és nem tudom mit érzék!

 

 

1875. 17. 258. Pásztói: Idegen földön

 

Egy ifjú néz a csillagokra,

S ajkáról sóhaj lebben el,

Körötte a fényűk zöld bokra

Reá gyöngédeden felel.

 

Alatta mélyen, omlott sziklák

Darabjain fut a patak,

Tán a habok kínját gyanítják

Megcsöndesült a zuhatag.

 

A szálas erdő zárt homályán

Bűbájos lények lengenek,

S egy édes hangú arany hárfán

Elandalítón zengnek.

 

Az ifjú néz, de meg nem érti,

Oly ismeretlen a zene,

S a csillagfényt hónáról kérdi,

S beszélni az sem tud vele.

 

A lég; hideg, az és mogorva,

Talpának oly kemény a föld,

Közömbös a fenyves vad orma,

Hol a nap alig tündökölt.

 

Minden, mi őt egykor szerette

S mit szeretett, oly messze van;

A hely, hol üdvét eltemette

S hol többé nem boldogtalan.

 

Az ifjú néz s bágyadt szemében

Felforr a könny és felragyog,

S a mint leperdül ím elébem,

Látom: az ifjú én vagyok.

 

 

1877. 46. 723. Pásztói: Szeptember végén

 

1877.

 

Milyen fakó a nap sugara!

Milyen sápadt szegény vidék!

A pompát róla s a szint már a

Szellők réges-rég leszedték.

 

Fényes tollú madárka hallgat,

Költözködnék, kedvetlen, ül 

Fényes szemű leányka ajkad

Mért méláz oly kedvetlenül?

 

Pásztor eldobja furulyáját

Nem tetszik a világ neki;

Jó tűznél hosszú éjszakán át

Dermedt körmit melengeti.

 

Itt-ott szól egy kolomp vagy csengő 

Mintha óráját jelezné

Síró ütéssel: a jövendő

Hanyatlásnak a sir felé.

 

Csípős, szilaj szél fut, szaladgál

A legkedveltebb hadsegéd,

Erdőn, mezőn, tónál, pataknál

Sziszegve mond egy rém-mesét.

 

,,A mindenható tél nevében

Virág, lomb térdre, porba mind!

Nyomomban az ősz, hős vezérem,

Ne várjátok, míg ő suhint!"

 

Virágok, lombok sóhajtoznak,

Szemükből harmat-könny pereg

Tűnődnek hosszan, gondolkoznak:

Vajon mit is véthettek?

 

S ha csakugyan hó-tengerével

A nagyúr mindent elborít;

Büszkén rombolván, ezerével

Építi rongy jég-várait:

 

Jön egy meleg sugár, s hatalma

Immár üres lég, pára csak 

S a megifjult föld diadalma

Bukott dölyfén nevet, kacag.

 

 

 

1878. 47. 742. Pásztói: Szerelmem sírján.

 

Szerettük egymást forrón, tisztán

Mint tűzimádó a napot,

Miként virág a fényes hajnalt,

Melytől harmatgyöngyöt kapott.

 

Szerelmünk olyan tiszta, szent volt!

Az angyalok irigyelték

Tán odafent árulkodtak

És felbőszült reánk az ég?

 

És a legmélyebb óceánnál

Mélyebb volt e nagy szerelem,

 S a legviharosabb óceánnál

Viharosabbá lett hirtelen.

 

De mi azért forrón szerettünk

S remélgettünk, szünetlenül.

Sóvárogva várva, de hiába,

Hogy a vihar lecsöndesül.

 

És már boldogok lettünk volna.

Behunytad örökre szemed;

Szíved elhamvadt, szívem kiégett

S szerelmünknek hamvvedre lett.

 

 

1879. 25. 399. Pásztói. A malom

 

Molnárnénak kék szeme, hó válla,

Sötét haja, piros az orcája;

Fehér galamb a szíve, ártatlan

Szerelemben tudatlan, járatlan.

 

Molnár legény úgy lesi, úgy várja

Mikor pillant csak egyet is rája?

Molnár legény, hamis a te lelked,

Égő vágytól percig sem pihenhet!

 

Öreg molnár csak dohog, dorombol:

„Mi lesz már, no, ebből a dologból?"

Hanem ezt is nagy titokban mondja 

S úgy esküszik, hogy lesz rájuk gondja.

 

Zug a malom, vígan kelepelget,

Öreg molnár mély alvást tettet;

Lopott csóknak rövid csattanása                                              

Agyát, szívét össze-vissza rázza.

 

Talpra ugrik, alig hogy bír látni

„Gyere fiam, gyere követ vágni "

Molnár legény sejt, fut a kőpadra

Öreg molnár utána haladva.

 

Peng a csákány, kipegnek, kopognak

Egyszerre csak egymásra rohannak;

Legény feje, öreg feje koppan

Mind a kettő hörögve ledobban.

 

*Pásztói, (eredeti nevén Platthy Adorján), orvosdoktor és földbirtokos, költeményeket és elbeszéléseket írt a lapba. google

 

**Nekrológ, arcképpel VÚ. 1907. 23. 459.

 

 

Pósa Lajos (1850 -1914)

 

1877. 33. 515.  Pósa Lajos: Türelemmel küzd az ember.

 

Türelemmel küzd az ember

S boldog soha nem lehet:

Izgalomban, siralomban

Tölti el az életet.

 

Hogyha van is néha egy kis

Nyugodalma, öröme:

Megzavarja, elnyeli a

Búnak, bajnak özöne.

 

Úgy van. Itten drága minden,

Drága minden örömünk:

Egy kis jóért, mulandóért,

Százszor is megfizetünk.

 

De a végzet annyi mérget

Dob kelyhünkbe untalan,

Hogy az a kis édesség is

Keserű, mi benne van.

 

Szomorúság, nyomorúság,

Vértanúság életünk:

Több erénnyel, több reménnyel,

Mint sikerrel küszködünk

 

Addig-addig küszködünk, míg

Megjön a nagy jutalom:

Ürömünket, keservünket

Elnyeli a sírhalom.

 

 

1878. 5. 66.  Pósa Lajos: Nyugalomvágy.

 

Száll az idő, fogy az élet,

Boldog, a ki nyugton élhet.

Hej de százszor jaj azoknak,

Kik mindig csak fáradoznak.

 

Nekem sincsen nyugodalmam,

Lótok-futok szakadatlan',

Folytonosan küzdenem kell

A balsorssal, emberekkel.

 

S verítékem mind hiába

Hullatom a föld porába:

Füstbe megy sok szép reményem,

Vágyaimat el nem érem.

 

Útjaimra, merre járok,

Omlanak az akadályok.

Hogyha egyet már legyőztem:

Mindig több-több áll előttem.

 

Annyi súlyos küzdelemben

Helyt állottam csüggedetlen;

De már lankad bátorságom,

Nyugalomra, oh be vágyom!

 

Ej ha egyszer itt hagyom majd

Ezt a nagy zajt, ezt a sok bajt;

De kinyugszom magam ottan,

Abban a kis sírhalomban.

 

Az arkangyal trombitálhat.

Feltámadhat ember, állat.

A zsibongást majd, ha hallom:

Megfordulok, s tovább alszom.

 

 

1879. 39. 622.  Pósa Lajos: Minden úgy van jól, a hogy van.

 

Vége-hossza nincs a szónak:

Panaszkodnak, zúgolódnak.

Kiabálnak ezer nyelven

Isten ellen, világ ellen.

Keserűség száll a porba,

Levegőbe, csillagokba

Balga ember, ülj nyugodtan!

Minden úgy van jól, ahogy van.

 

Ugye fáj, hogy a becsület

Díja: koldusbot, feszület.

Keserít, hogy a szerencse

Rá se néz az érdemesre,

Sugarait a gazokra

Tékozolva pazarolja

Balga ember, ülj nyugodtan!

Minden úgy van jól, ahogy van.

 

Nem tetszik, hogy milliókat

Kedve szerint egy igazgat.

S egy miatt folyik szakadatlan

A könny és vér, patakokban.

Átkozod a zsarnokságot,

Siratod a szabadságot

Balga ember, ülj nyugodtan!

Minden úgy van jól, a hogy van

 

Azt sem érted, hogy az isten

Sok emberhez mért kegyetlen:

Mi öröme telik abban,

Hogy e földön annyi vak van,

Annyi sánta, siket, néma,

Hülye, őrült, csonka, béna

Balga ember, ülj nyugodtan!

Minden úgy van jól, a hogy van.

 

A halál se tetszik, látom;

Pedig meghalsz, jó barátom  

Bekaparnak egy gödörbe,

Ott is hagynak mindörökre.

És azután elfelednek

Ez jutalma életednek.

Addig is csak ülj nyugodtan:

Minden úgy van jól, a hogy van

 

 

Rónay István (1840- 1893)

 

 

1872. 44. 542. Rónay István: Halottak estéjén.

 

(1864.)

 

Harangoznak késő éjszakában,

Szól a harang, bánat van szavában.

Harangoznak, holnap holtak napja,

Szívem' e harangszó úgy megkapja.

 

Hány volt, aki mint én szintúgy érzett,

Míg csak itt élt, mindig küzdött, vérzett;

Nagyra törve, vergődött hiába,

S most mi mélyen vetve síri ágya!

 

Kinek célja nincs már, mért is éljen,

Jobb feküdjék síri ágyba, mélyen!

Jó nekik, a harcot kiszenvedték;

Bárcsak én is közöttük lehetnék!

 

 

1873. 44. 522. Rónay István: Mi erősebb a halálnál?

 

Ismered a hősnek harcát,

Ki megvédte Szigetet?

Meg ne sirasd annak éltét,

Aki ottan elveszett!

Szíve vérét százszor inkább

Ontja ki a várfokon;

Fejét veszté elébb, mintsem

Szenny legyen a homlokon.

Sírhomály a szívek hamván,

De fénysugár a néven

Mi erősebb a halálnál?

Dicsőség és szerelem.

 

Ismered az ifjú sorsát,

Ki viharral küszködik?

Tengerárban égett vágya,

Hogy láthassa kedvesét.

A hullámzó Hellespontnál

Jobban csak a szív zajog  

És az ifjút kedveséhez

Holtan vitték a habok.

Nem vehet a vész erőt a

Forrón szerető szíven

Mi erősebb a halálnál?

Dicsőség és szerelem.

 

Hallottad a szónok ajkát

Mennydörögve hangzani?

Egy szavára lehullottak

Milliók rabláncai

Mikor hangja, vészharangként,

Szállott síkon, halmon át:

Százezren jöttek védeni

A szabadság zászlaját.

Nagy nevéről szól az ének

Völgyi síkon, bércekcn

Mi erősebb a halálnál?

Dicsőség és szerelem.

 

Hallottad a költő lantját

Bűvös hangon zengeni?

Dalaitól lángra gyúltak

A dicsőknek lelkei.

A szerelem violái,

Honfiúi borostyán,

S a szabadság vérrózsái

Virulnak a homlokán.

Örökzöld a koszorúja,

Bár a sírja jeltelen

Mi erősebb a halálnál?

Dicsőség és szerelem.

 

 

Sipos Soma (1852-1896)

 

1875. 29. 450.  Sipos Soma. Jobb volna tán

 

Jobb volna tán pihenni lenn,

S álmodni mély, nagy álmokat.

Pihenni lenn, nyugodni lenn,

Bólintgató hűs fák alatt.

Es végtelen álom között

Mindent, mindent felejteni:

Mint mosolyogva élni, és

Titkon könnyeket ejteni.

 

 

1875. 29. 450. Sipos Soma: Vigasztalás

 

 Oh, ne csüggedj szegény szívem,

 Bár csalódnod kellett.

Viseld csak te szép szelíden

A reád mért sebeket.

Fájdalmidat titkold inkább,

Semhogy kikacagjanak

S ne kolduld a vigasz írját,

Melyre csak új könny fakad

 

Légy erős csak, hisz' az élet

Örök küszködésből áll:

Gondja, ha ma tovaszéled,

A holnappal visszaszáll.

Mosoly és könny egymást váltja,

Minden olyan rendbe lép

S mikor senki még nem várta

Akkor jő meg a setét!

 

Ne csüggedj hát szegény szívem,

Viseld, nyugton sorsodat,

S ne nézd más üdvét irigyen,

Ne a boldog álmokat.

Tudtál hinni és szeretni,

Vigaszodra ez legyen;

De a rideg jégközönyre,

Az elhullott forró könnyre,

Ne emlékezz sohasem!

 

Soós Miklós  (1835 – 1875)

 

1871. 50.  622. Soós Miklós: Özvegynek

 

Úgy szeretnék mulatni véled,

Derűs, sugaras tárgyakon;

Fűzni kedélyes, víg beszédet,

Boldog körben, mint egykoron.

De most, erről szó se lehet már

Veled szemben; már nem lehet;

Mint hegytetőn bús, ködlepett vár,

Tűnődői öngyászod felett!

 

Felhőben, ködben, azt ne gondold

Azért, hogy rád nem ismerek!

Ismerem a bút; értem: mit mond

Az őszi táj s hervadt berek.

Nem félek már a fájdalomtól;

Magamnak is volt; van elég.

Gyász érti a gyászt, s ha panasz szól,

Fájó szív hallja meg elébb…

 

Úgy szeretnék mulatni véled

Derűs, sugaras tárgyakon:

Ím, hangod reszket s bús beszéded

Virágtalan mezőkre von.

Mily változás: hol szép napokban

Leltél virágot, s gyöngyöt is;

Nincs többé gyöngy, virág nincs ottan

Számodra, csak rög és tövis.

 

Úgy szeretnék mulatni véled

Derűs, sugaras tárgyakon:

De hajh, még e dal is, mivé lett:

Merő sötét és fájdalom!

Jó özvegy: hozzád énekemből

Részvét szól, vigasz nem ragyog:

Nincs sugaram; borús egemről

Csupán felhőket adhatok!

 

1873. 46. 546. Soós Miklós: Hallgatsz, hallgatsz

Hallgatsz, hallgatsz, hiába várok:

Rólad kósza hír sem beszél!

Vagy tán, itt, e hulló virágok

Példázzák már a barátságot,

S azon kacag az őszi szél?

 

Vagy ha sokszor kezedbe hajtva

Pihen, gonddal rakott fejed,

Feltűnik a múlt, s míg csüggesz rajta,

Tovasiklik, mint könnyű sajka:

S tudsz bölcs lenni, hogy elfeled.

 

Én is az élet küzd-homokján

Tanultam mint te, s annyi sok.

A sors elég gondot vetett rám;

Tűrök, mint a fogoly oroszlán;

De feledni nem, nem tudok!

 

Hiszen a múlt szép, messze tájék,

Ahová vissza nyom vezet;

Nyom, nem lépsz rá? az idő rálép,

S nyomot, utat beföd moh, árnyék;

Az idő mindent eltemet!

 

Oh, no hagyd el a régi utat! 

Vagy térj reá, ha elhagyád.

Lásd egyedül nekem ez út vad;

Minden lépés rajt búhoz bút ad;

S magányom, búm vád volna rád.

 

Nyisd meg azért szép, gazdag lelked,

Hadd szedjem újra gyöngyeit;

S bár a távol előlem elfed,

Veled leszek, mert újra kelted,

Mi édesen táplál, vidít.

 

Ébredj tehát, hisz gőz, sin, villany,

Mint annyi szárny, mind készen áll.

A gondolat amint megvillan,

Már útra kél, jön, rohan, illan,

Ha akarod, s reám talál.

 

Vagy, ha mindez kevés, ha nem kell

Festett éden, nem holdsugár:

Jöjj, vagy megyek! s mint tiszta reggel

Felkel a nap, fénnyel, meleggel,

S lesz dal és gyöngyöző pohár.

 

Zokog már künn az ősz fuvalma,

Ami virult, lehull, kihal.

Hadd sirassa, mi meg van halva

Nem szólunk mi az őszi-dalba, 

Dalunk lesz ébredési dal!

 

Fel, készülj, a találkozásra,

Hol a barátság ünnepel.

Hadd menjen a világ folyása,

Az idő medrét töltse, ássa:

Csak egymást ne feledjük el!

 

 

Szabó Endre ( 1835 – 1875)

 

1875. 33. 514. Szabó Endre: Siessünk élni.

 

Nem vár reánk a futó élet

S a szárnyas perc, ha elrepül,

Majd lomha években kerül meg

Ah ne üljünk hát tétlenül;

Amíg csak bírja egy izom, míg

Erünkben egy csöpp vér kering,

Hajrá! siessünk élni, s mint jön,

Előre — hátra, csak jerünk!

 

Ősz szálak gyűlnek majd fejünkre

S ráncokba süpped a mosoly,

A lepke lányok ránk se néznek,

Minden szép álom szétfoszol;

Majd bibliával, pápa-szemmel

Babrálgatunk naphosszakat

Hajrá! élvezzük a szerelmet,

Amíg lehet, amíg szabad.

 

S jön idő, hogy a patikának

Megkóstoljuk minden levét;

Megárt, ha későn fekszünk le,

Még jobban, ha korán kelünk,

Egészségünkben egy kvaterka

Jó bor csinál ezernyi kárt

Hajrá! igyuk meg ami ránk jut,

A míg a mámor meg nem árt.

 

Majd csak beszélünk össze-vissza

S a tetterő álomba vész,

El-elzsibbad a zsöllye-széken

A fáradt láb, a gyönge kéz,

S egy „régi nótát" dudorászva

Sajnáljuk letűnt éveink

Hajrá! tegyünk, amennyi jót csak

Fiatal korunk tenni int.

 

Siessünk! Egy mogorva szellem

Utánunk nyomról-nyomra jár,

S híven feljegyzi perceink e

Mogorva szellem: a halál.

S ha kedve jő: a másvilágra

Kiadja majd az úti-pénzt

Hajrá! siessünk addig élni,

Amíg az élet élni készt.

 

 

1875. 46. 722. Szabó Endre: Lehull a virág.

 

Lehull a virág, s szél sodorja el,

Kopasz faágon hallgat a madár,

Tarolt mezőn a dér virága kel,

Didereg a szellő, hűl a napsugár,

Szomorúvá áll a fűz az ér felett

S az ér lassú morajjal kanyarog

Amint a bús mezőn járok-kelek,

Meghalni félek s életunt vagyok.

 

Nézem, nézem a szürke darvakat,

Lassan libegve, mint eveznek el,

S ajkamon egy nehéz sóhaj fakad,

Szívembe' gyötrelem csirája kel;

Egy szebb hazának képe úgy hevít,

De itt maradni sorsom átka fog,

S hogy itt szívemben már se vágy, se hit,

Meghalni félek, s életunt vagyok.

 

Az öreg hegy fején nehéz köd ül,

Sötét az erdő és merengve zúg,

Fenn károgó hollósereg röpül,

Kietlen süppedékes lenn az út.

És tétovázva hordom szét szemem,

A kétkedés homálya ráfagyott,

Fejthetetlen álom réme jár velem

Meghalni félek, s életunt vagyok.

 

Ah! nincsen egy üdítő kép sehol,

Amerre csak könnyes szemem kutat;

S már visszatérnék szívesen, de hol

Vesztettem el a téveteg utat?

Komor, sötét est, lézeng már körül,

Vezérül egy kis csillag sem ragyog,

Jaj, nincs menekvés a kétség közül

Meghalni félek, s életunt vagyok.

 

 

Szabó János ( 1835-1902)

 

 

1881. 11. 162. Szabó János: A PÁLYA VÉGÉN.

 

Sok év után, mi hátra van még

Kevés idő, közeleg a vég,

Hol a vándor majd elpihen;

Megérte, hogy betöltve lássa,

Mit célzott gondos alkotása,

Jó szándékkal s mindig híven.

 

A földi lét káprázatán át,

Talált egy fény biztos világát,

A józan hit éber szemén;

S hol ráborult az élet gondja,

Volt, mi e fátyolt levonja:

A szeretet s tűrő remény.

 

Volt mérve rá csapás keresztje,

De hitt, remélt, küzdött szeretve,

S a győzelem övé maradt;

Az arc redős, a haj fehér lett,

De a vetés, az is megérett.

Ki mint vetett, akként arat.

 

Kiket gonddal vett föl szívére,

Kikért az égtől áldást kérte:

Mind felnövelve gyermeki;

A múlt idők szép távolából,

Mindenfelől csillag világol,

S nem lesz sötét az est neki.

 

Felleg, ha jő az alkonyattal:

Villáma nincs, és megvigasztal

A könny, mit olykor permetez;

Az életet végezni áldón,

Megnyugtató a síri válón

És tudni, hogy a végzet ez.

 

Az est közel, megnyúlt az árnyék,

De lesz öröm, mi rája vár még,

S szívéhez új élvet vezet;

És lesz, ha majd leszállt az este,

Mi hajnalát bíborra fesse:

Megtisztelő emlékezet.

 

Múlt és jelen tanúk lehetnek,

Mint alkotott a gyermekeknek

Jövőt, mely vadra nem borul,

S most — érdemét tisztelni tudván  

Hálás szívek kísérik útján,

Mind a sírig, hű gyámolul!

 

Szép pályavég! ím a hű sáfár,

Gyöngéd szívek virági közt jár;

Mi rá volt bízva, megtéve;

De hogy célhoz vezette útja,

Önérdemét nem nézi, tudja:

Az áldás mindig Istené!  

 

Az éj közel, megnyúlt az árnyék

Végáldásul mit kérve vár még  

Remél szelíd, csöndes halált;

S ha itt a nap búcsúra válik,

Mert hű maradt mind a halaiig,

Remél egy új nap hajnalát!

 

 

1881. 16. 242. Szabó János: A TARCSAI TEMETŐBEN.

 

1881. márc. 15.

 

A tárcsái temetőben,

Sírdombokon búsan állva,

Sir egy közös halott fölött

Szüle, gyermek, özvegy, árva,

Közös halott az az otthon,

Mit az árvíz tőlük elvett,

Menedéket itt találtak,

Sírhantokon, holtak felett!

 

Nem kísértik itt az élőt

Most lidércek, rémes árnyak,

Oszlopává lett a fejfa

Menekülők sátorának;

Ez oszlop is korhadt fa már

De bírja a sátor leplet,

Kétség között az üldözött

Mit rongyokból fölé emelt!...

 

Örök áldó védelemmel

Egy födél fenn áll erősen,

Nem hat égi oszlopáig

Még a tenger-habverés sem!

S áll egy oltár, fénye, lángja

Olthatatlan a hű kebelben;

Fent az Isten, lent a jó szív

Áld, segít a balsors ellen!

 

A tárcsai temetőben

Sírdombokon búsan járva,

Otthont keres, hajléktalan

Szüle, gyermek, özvegy, árva.

Könyörület nemes szíve!

Oh, tekintsd e menekvőket,

Vezesse ki áldó karod

Temetőből az élőket.

*

Vasárnapi Újság 1902. 22. Nekrológ arcképpel

 

 

Szemere Miklós (1802 -1881)

 

 

1869. 46.  626. Szemere Miklós: A szárnyaló idő

 

Az idővel én, hajh! hogy ne szálljak perre:

Mikor oly sok bajt hoz az öregemberre!

Nem hogy tisztelné a vénséget, kínozza!

Gonosz csínjainak se vége, se hossza!

Fondor tetteit, ha sorra elgondolom:

Nevetek is rajtuk, el is szomorodom.

 

Mit vétett az öregember néki vajon?

Hajlott derekából hogy sarlót csináljon;

A fejéből: rostát, rajta lyukat szakasztva,

Hogy mit csak belé szórt, mind áthulljon rajta;

S fogait, sorjában kirántsa szeszélye,

Még a bölcsességnek fogát sem kímélve.

 

Mi az öregtest már? roskadozó tanya!

S a kegyetlen idő, roskadozni hagyja;

Elrongyolódott ujjas, s ő meg nem foltozza;

Összetörött fazék, s ő meg nem drótozza,

Hiszen átégett már — úgymond — az oldala,

Melynél úgy forrt, pezsgett, a tűznek általa!

 

Vérünk víg csermelyét megfagyasztja télre

Hamvat szór szemeink ragyogó üszkére;

Az emlékezetre pókhálót von újjá;

A szerelem égő mécsesét elfújja, 

Elfújva, de rosszul, nincsen jól kioltva,

Még sokáig búsan füstölög kanóca!...

 

S mintha nyoszolyója volna az idő: végre

Menyasszonyruhát ad a leroskadt vénre:

Halott inget! s így szól gúnymosollyal szája:

Jaj be illik reád, halál vén mátkája!

Talpra! megzendült már táncra hívó hangja

Vidám menyegződnek: a templom harangja!

 

Hah, gúnyos vén idő! örök-bolygó zsidó!

Melletted száz éves agg is csak csecsszopó;

Sőt, midőn e földgömb még bölcsőben reng,

Lábad már milliárd év óta kereng,

S mert, életed soha nem múlandó, örök, 

Vén cimboráidat így kell-e gyötörnöd!

 

S még a poétákat sem kíméled, zsarnok!

Még engem is rútul megcibál a karmod!

Hát, nem tudod-e, hogy Apolló apánk a

Poétákat örök ifjúságra szánta?

S te, mégis aggságot mérsz ránk vad szeszéllyel!

Hogy mersz így packázni a dal istenével?

 

 

1870. 37. 466. Szemere Miklós: Az öngyilkos

 

1842.

 

Őt a fájdalom ölé meg,

S én, a lelketlen tömeggel,

Nem dobok követ sírjára

Ki tudja, egykor nem ez lesz-e

Ensorsom is!

 

Tiszteljétek azt, ki a balsorsnak

Üldözöttje:

Tiszteljétek, a boldogtalant!

A bércnek tölgye, mely villám tüzében lángol,

S a kínokban égő ember.

Szent legyen előttetek!

Őket isten, sújtó kezével,

Magának választotta ki!

 

E vérző halálos seb,

Melyet mélyen ütött saját kebelén,

Csupán végsője a sebeknek,

Miket e földön hordozott ő.

Ti, csak ez egyet látjátok, szívéből

Sötét patakban ömleni;

A többit, mit az élet vágott rajta,

Elfedte hallgató keble.

 

Nagy harcot vitt ő:

Embernek harcát az istennel!

Mit kacagtok:

Hogy küzdő térde végre összeroskadt,

Mit kacagtok, ti nyomorult, ti gyáva férgek?

Ti, kiknek ember előtt is meghajlik

Gyönge térdetek!

Ti, kik reszkettek összetörni

Az ember-fonta rabbilincset is!

Míg ő, a büszke, a nagy,

Erős karokkal tépte szét a láncot,

Mellyel ama hatalmas szellem

Rabul az élethez kötötte őt

 

Oh, nemes, kiszenvedett barát!

Ismertem én keblednek gazdagságát!

De az vesztedre volt csupán!

Fájó szíved kincsekkel terhelt sajka volt,

Csodáljam-e, hogy elmerült

Éltednek zajló, vészes tengerén!

 

Ha sírod dombját holnap

Keresni fogja első éj után: a hajnalcsillag,

S egyetlen siratod: az ég harmatja,

S azt, a sírok közt, honnan

Szívetlen embertársaid kizárták, nem találja,

Hozzájuk így szólok:

Nézzétek! amott távol domborul az,

Kórok, tüskék között, 

Magában, elhagyatva, számkivetve, 

Mint egykoron lakója!

 

 

1881. 35. 556. Szemere Miklós: Vígan e rövid életben! 

 

(1840)

 

Ma még örülsz az élet víg zajának, 

S holnap talán a sir homálya fed!

S miként, ha soha nem is éltél volna,

Egy rövid év, s elhangzott már neved.

Egyedül már csak sötétlő fejfádnak

Ajka szól rólad némán, hidegen.

Te, kit szárnyára nem von hír, dicsőség,

Feledve vagy, ha zár a sírverem.

 

Hallottam én a gyász-felek keservét;

S egy óra multán hangos kacaját;

Jó, hogy nem hallja a sírjában nyugvó,

Saját torának vigadó zaját!

Sötét könnyek helyett az elömlő bornak

Piros csöppje folyik szét a gyászmezen.

Te, kit szárnyára nem vőn hír, dicsőség,

Feledve vagy, ha zár a sírverem.

 

Lefolyt a gyászév, ifjú özvegyednek

Szemén a bánat már múlón borong;

Mint dalló méh az ébredő tavaszban,

Föléledt keblén zajgó álma zsong;

Kizöldült újra a vágy zsenge bokra,

Több, több virágot hajt az érzelem.

Te, kit szárnyára nem vőn hír, dicsőség.

Feledve vagy, ha zár a sírverem

 

És te a földből még tán visszavágynál,

Elődbe futna hű nőd, azt hiszed?

Maradj; lehet, hogy örömet zavarnál:

Rózsás menyasszonyt, víg nászünnepet.

Ne higgy a habnak és az emberszívnek;

Nyomod eltűnik róluk hirtelen.

Te, kit szárnyára nem vőn hír, dicsőség,

Feledve vagy, ha zár a sírverem.

 

Meg-megfordulsz még az évek folytában

Leghűbb barátod ajkain : «Szegény !

Hányszor vigadtunk együtt! — megtört szemmel

Mint csüggött rajtam végső estéjén !»

Elhalványul majd a múlt lelke tükrén;

Új képeket tár felé a jelen.

Te, kit szárnyára nem vőn hír, dicsőség,

Feledve vagy, ha zár a sírverem.

 

Fejfád kidől majd, sírhalmod beroskad,

Mind a ki ismert, elporhadva rég;

Hány és hány gazdát váltott ősi házad!

Új nemzedéktől zajlik a vidék.

Száraz levélként a családfa ágán

Függsz már csupán: holtnév, emléktelen.

Te, kit szárnyára nem vőn hír, dicsőség,

Feledve vagy, ha zár a sírverem

 

Magamról szólok, s rólatok barátim:

Egyszerű fiuk. bor- s dalcimborák!

Most vigadjunk, mert nekünk túl az élten

Egy gödrön kívül e föld mit sem ád.

Amit nekünk szánt: zene, hölgy, barátság,

Ez mind innen a sírhalmon terem.

Vígan! Rövid a mi részünk; kétszerte

Csüggjünk hát e szép, nyájas életen!

 

Portré: VÚ. 1869. 20.

 

 

 

Várady Antal (1819 - 1885)

 

 

1877. 6. 82: Várady Antal: Búcsú.

 

(Pécs, 1876. augusztus.)

 

Kitől? mitől? van itt, ki engem

Szeret? van, ami visszahív?

Bucsum dalát hiába zengem,

Nem dobog értem vágyva szív

De mégis, mintha visszaszállna

Az, amit lelkem nem feled

Az ifjúságnak első álma

Eltűnt varázs, isten veled!

 

Kedves vidék te ! mint a felhő

A hajnal első bíborát

Beszíva messze száll, meg eljön,

Ha keblét villám járta át,

Hogy könnyét öntse a vidékre,

 Hol rózsafényben született:

Úgy száll tehozzád vágyva, égve

Lelkemből az emlékezet…

 

Az ifjúság örök virágtő,

Mely egyre nyitja bimbait

Mind annak, aki bokráig jő

S éldelve illatát, szakit.

Ha elhagyók, szellő se lebbent

Utánunk egy kis levelet!

S én érzem, hogy e szép kor elment.  

Virágillat! Isten veled!

 

Isten veled hát, boldog álom,

Kedves táj enyhe ég alatt!

Mit nálad hagytam, nem találom

Föl többé, ifjúságomat.

Mint ifjú hagylak el, ti bérci

Virágok, szirtek agg moha,

De hajh, hozzátok visszatérni

Mint ifjú, nem fogok soha

 

 

1879. 34. 547.Várady Antal: PROLOG.

 

Paris, szemfénye az egész világnak,

Egy büszke gályát visel címerül,

Melyen, habár rá bősz hullámok vágnak.

Ez áll: „Hánykódik, de el nem merül”

S bár e merész szót meghazudtolandó:

Örömmel kelt föl a sors tengere

Tört, mi törékeny, elhalt, mi halandó,

De győzedelmet rajta nem nyere.

 

Megóvta sorshullámok ellenében

Mindenható erő: a szeretet!

A büszke gályát ez tartotta épen

Haragvó tenger habjai felett,

S ha Franciaország a népek keble,

Amelyben egy világ érzelme forr:

Paris a szív benn, érezni teremtve:

Mi fáj mindegyik népnek, hol s mikor?

 

S e szívbe isten annyi lángot önte,

Annyi szerelmet, nagy erényt, hitet,

Hogy egy világra áradott belőle:

Népek nyerik attól eszméiket

A szabadságról, hírről, hősiségről,

S mint forrás, melyből nagy folyó fakad:

Nem hogy szegényül szétomló erétől.

De még üdébb, nagyobb és gazdagabb

 

E szív megérzi népünk veszedelmét

S részvét melegét árasztja reánk:

Jobbját nyújtotta, rokonszenve teljét;

Örökre büszke lesz reá hazánk!

Ott sírt velünk Szegednek balsorsában,

Megérté: sorsa mily szörnyű setét,

És a nyomor okozta éjszakában

Világul gyújtja föl művészetét!

 

Nagy, büszke szó ez: francia művészet!

Minden, nemes szív feldobog reá,

Ki hallá, látta, mint ki napba nézett,

Képét nem veszti el soká, soká!

Egy fényes templom, népek Pantheonja

Minden oltárfény egy lángelme benn,

A népeket csodás körébe vonja,

Imádni és csodálni végtelen!

 

S hogy értünk égett a nagy oltár lángja

Szentebb nékünk talán, mint ezelőtt;

Eddig csak fénye áradott hazánkra,

Most áldó melegét is érezők.

E testvérlángot szívből viszonozni

Tán művészetünk fénye nem elég;

Azért siettünk ez oltárra hozni

Szeretetünknek egész melegét!

 

Mert „hánykolódik bár, s nem merül" a gálya,

S a vész nem dönti meg a nemzetet:

Fölkél a tenger viharos dagálya

S szörnyű sors ül az „Arrogante" felett.

S mi megmutatjuk, szívünket kitárva,

Hogy, ha e néptől a viharba vész

Csak egy család, egy özvegy, árva,

Nekünk csak oly kedves, mint az egész.

 

A népek szellemének szövetsége

Ez, rokoni, testvéri szeretet,

Ebben ver gyökeret a nagyság, béke,

Az istenáldás két nemzet felett  

E rokonérzés legyen büszkeségünk,

Amely megálljon mindig emberül,

Így bármely zajgó tengerekre érünk,

Hajónk „bár hányatik, el nem merül!"

*

 

Amit Franciaország és Paris tett az árvíz sújtotta szegediekért, az a mi emberséges cselekedetünk elfogadása, valódi ünnepélyes manifesztálása…Markus Emilia k. n. szavalata nyitotta meg a hangversenyt. Váradi Antaltól szavalta a fenti költeményt.

 

 

Zichy Antal (1823 – 1898)

 

 

1866. 41. 490. Zichy Antal: Elégia Gyulai Pálné halálára

 

  (meghalt: szept. 10. 1866.)

 

Vártam, várnunk kell; hideg a szó: sért, ha vigasztal.

Késsenek inkább, mint bántsanak e soraim.

Egykor rejtély volt a halál nekem is; de azóta:

Óh a fájdalmat, — vajha ne! — ismerem én.

Majd egy oroszlán, prédáját széttépi lihegve,

S rája behunyt szemmel, mintha aludna, pihen.

Jaj, ha vigyázatlan neszezel fölkelted a fekvőt,

Rémülten fognád érezni körme dühét.

Majd csecsemő az a fájdalom, amely sírva elalszik,

S álmait egy angyal lopva, mosolyba szövi.

Újra sir, újra mosolyog, elalél majd, izmosodik…

 

Romjainkon lépjen végdiadalra ügyünk.

Győznünk kell, nemcsak vassal; szellemmel; erővel,

Eszmékkel: vagy elől küzdve, elesni nekünk.

Mit megjósoltak költőink, teljesedésbe

Menjen már, addig nincs pihenésre időnk!

S majd ha viszontlátjuk ránk váró kedveseinket,

Büszkén foghassunk Elíziumban kezet.

 

 

1869.  10. 126. Zichy Antal: Követválasztás. (Szatíra)

 

Mottó: Úgyis hízelgés úton-útfelén,

            Mint szerb tövis, kiírtva is terem.

 

Mi hír? követ választás? uccu rajta!

Mozgásba jő a magyar-szittya fajta.

Követválasztás, az kell minekünk:

Majd megmutatjuk, ki az emberünk.

Kortes vezérek! lesz bő aratás,

Meleg napszámra hűvös áldomás.

Húzd rá cigány hej! a ki lelke van,

Ne azt a búsat húzd mindig vígan,

Fel a hordókkal, ki velők a napra,

Hisz jó szüret volt, menjen hát a csapra.

Gyűlésterem lesz minden ronda csárda,

S nyílt korcsma már az urak palotája.

Mi a szabadság? az a dínom-dánom.

Ki lesz a győztes? én soha se bánom

Akárki lesz, de amíg benne tart,

Csak addig lásd vigadni a magyart.

Csak addig e testvérülési szellem,

Csak addig jó barát, és közös ellen.

Aztán mehetnek kendtek, atyafi!

Mit ácsorognak, kell még valami?...

 

 Nem mondok, ugye? semmi becstelent,

Mi meggyalázna tán egy „gentlemant."

Egyrészt, az hozzám illetlen dolog;

Másrészt tudom, terajtad úgy se fog.

Azt, hogy lopott is, nem hoznád elő,

Hogy nő-csábító, hűtlen kezelő,

Bankót csinált, kém volt, kártyát evett,

Hogy fölpofozták vagy kidobva lőtt,

S elrágalmazni embert, mint lehetne,

Míg nem maradna egy csepp becsülete.

Ha ilyet hallasz, ugye „nem hiszed;"

Hanem „csak mondják;" hadd beszéljenek,

Más dolguk úgy sincs, a rossz emberek! 

Tőlem pedig rossz néven nem veszed,

Ha egyet-mást nagyon hűn átírta

Az életből e gonosz szatíra

 

 

Zichy Géza (1849 – 1924)

 

1877. 27. 427. Gr. Zichy Géza: Az én sírom.

 

Mielőtt isten elszakaszt,

Itt hagyni földimet,

Megmondom még, milyen haraszt

Takarjon engemet.

 

Ne ódon kripta ívei

Hajoljanak reám,

Se szobrász büszke művei,

Sem ős családi fám.

 

Csöndes falum határiban

Van egy kis temető,

Sudár fák enyhe árnyiban

Vidáman zöldellő.

 

E zöldbe temessetek el,

S ha fedni hantja fog,

E megtört mell újból lehel,

S e szív meg földobog.

 

S ha fáim omló leveli

Zizegnek hantomon,

Egy bús sóhaj tán elviszi

Te hozzád, angyalom.

 

S éjfélbe, halkan, egy levél

Ha ablakodra csap,

Síromról jő az, de ne félj,

Hü csókom hozza csak!

 

 

1877. 27. 427. Gr. Zichy Géza: Csók, mosoly és könny.

 

Ne sírj, kedves kis leányom,

Mert a szívem megszakad.

Hadd csókoljam föl a könnyet

Pislogó szemed alatt

 

Úgy illik a könny szemedre

Mint ajkadra bölcs beszéd;

Pedig, hidd el, mindkettőre

Csók és mosoly illenék.

 

Csók és mosoly, az a tied,

S majd ha felnősz, gyermekem,

Osztoztasd meg mind, a kiket

Szeretsz, majd e kincseken.

 

A mosolyt add kedvesednek,

Csókodat kis gyermekednek,

S nekem, ki oly hőn szeret,

Nekem add a könnyeket.

*

A Petőfi-társaság, két lírikussal kezdi kiadásai sorát: Endrődi Sándor és gróf Zichy Géza költeményeivel.

 

 

1878. 24. 374. Gróf Zichy Géza: Kérlelő

 

Ne sírj, édes feleségem!

Ne sírj, édes kedvesem!

Búbánatod kínom nékem,

S ah ! nem nyugszol soha sem.

Évek óta szörnyű bánat

Marja ifjú szívedet,

Nem láttam csak gyászruhádat,

Gyászruhádat, könnyedet.

Hogyha mind é könnyed kőre,

Kemény kőre hull vala,

Ennyi gyászos esztendőre

Ott látszanék a nyoma.

Gyolcsod, könnyed takarója,

Még ki sem száradhatott,

S újra gyászt ütött az óra,

S újra szeretett halott.

Kórágyaktól koporsókig,

Ezt az utat befutod,

Félve, a halál kit szólít,

S látva, mint fogy a család.

Szomorú volt ifjúságod,

De a vihar elvonult;

Még a sötét felhőt látod,

Szegény szíved oly szorult

Bús panaszra nyitod szádat,

Fát, virágot tört neked,

Fészket őrző szentelt fákat,

Anyát, testvért, üdvödet!

Szörnyű volt a szenvedésed

De nézd, mi maradt neked:

Áll, virágzik szép vetésed,

Kedves három gyermeked.

Nem beszélek én magamról,

S a vigaszról, mit adok;

Hisz' a költő bebarangol

Földet, poklot, csillagot,

Átérezi millióknak

Kínos szenvedéseit,

Szívet, éltet ad a szóknak,

Nagy tettekre fölhevít,

Saját lelke lényegéből

Telt marékkal pazarol,

Egy szikrát lopott az égből,

S ezért szörnyen meglakol.

Kimondhatja, amit érez

Ő és embertársai,

De a sebet, amely véres,

Ő be nem kötözheti.

Oh, bocsásd meg, hogyha kérlek

Gyermekidért, angyalom,

Akik rád pislogva néznek,

S osztoznak mosolyodon!

Amit nem láttam már régen,

S mint bimbó nyílását lesem:

Ne sírj, édes feleségem,

Mosolyogj ránk kedvesen!

 

 

 

   Irodalom

 

   A h 14-24...h14-27. jelű fejezetek

   Benedek: Irodalmi lexikon, I.-III, 1963-65

    Galambos: A Vasárnapi Újság repertóriuma, I.- II. 1978.  MEK

   Szinnyei: Magyar írók élete és munkái, MEK

 Magyar Katolikus Lexikon

 

 

 

Idézettség

 

Értekezés - UNI-NKE   http://www.uni-nke.hu/downloads/konyvtar/digitgy/phd/2012/gorda_eva.pdf

2012. máj. 23. ... TÁBORI ÚJSÁGOK KELETKEZÉSI HELYÜK SZERINT . ...... 21 Thaly Kálmán: Nyomtatott hírlapok a kuruc világban, Vasárnapi Újság, 1866; 

 

*

Móricz Zsigmond: Naplók, 1924-1925. Noran Kiadó, 2010. 352. oldal:

 

1917. 44. 705. MAGYAR ÍRÓK OTTHONUKBAN. - Jelfy Gyula fölvételei

MÓRICZ ZSIGMOND CSALÁDJA KÖRÉBEN;

SZÜRET MÓRICZ ZSIGMOND LEANYFALUSI SZÖLLEJÉBEN.