h14- 30. Századvég a Nyugat indulásáig. 1883- 1907.

Antológia a Vasárnapi Újság verseiből.

 

 

2015. 03. 31. – 04. 05.

 

 

 

Tartalom

 

Bevezetés

Költők 1883-1907.

Költemények1883-1907.

     Szomolányi Gyula más forrásból vett versei

Irodalom

Idézettség

     Déri Katalin: Női időtöltések száz évvel ezelőtt

     Pusztai Bertalan értekezése a turizmusról, 2012

Függelék

    Szász Károly Isteni színjáték

     A Nyugat Krüzselyi Erzsébetről

     Szamolányi Gyula:

     1926. 36. évf. 1-2. füzet itk_

     Napkelet 1926. 5. 478.

 

*

 

 

Bevezetés

 

A Nyugat indulási időpontjához közeledve, több jó verset találunk. Szerelmes, érzelmi töltésű verseket olvashatunk, a néhol komor, ünnepélyes hazafias versek mellett. Több szonett fordul elő. Időszerű versek: Erdélyi: Hazugságok; Vargha: A Duna parton; Fejes: Titanic. Az örök kérdést Bartók Lajos teszi fel: „Mi lesz a halál után?”

Szamolányi Gyulának nagyobb teret szenteltem, és a Napkeletből is vettem át verseket. Az irodalmi lexikonok nem tartották érdemesnek címszóra. „Akikről írtak a Nyugatban” sorozatba pótlólag vettem fel Krüzselyi Erzsébetet.

 

 

Költők 1883-1907

 

Ábrányi Emil

Apostol Bertalan

Bartók Lajos

Békássy Helén

Benedek János

Czóbel Minka

Dalmady Győző

Dömötör Pál

Erdélyi Zoltán

Fejes István

Feleki Sándor

Haraszthy Lajos

Hervay Frigyes

Hollósy István

Inczédy László

Jakab Ödön

Justh Béla

K. Lippich Elek

Krüzselyi Erzsébet

Lampérth Géza

Lányi Adolár

Lauka Gusztáv

Lányi Adolár

Lévai Sándor

Mares Ödön:

Mátray Lajos

Noszlopy Tivadar

Palágyi Lajos

Rudnyánszky Gyula.

Sajó Sándor

Szabolcska Mihály

Szamolovszky Gyula

Szász Károly

Szomolányi Gyula

Szontágh Pál

Vargha Gyula

Varsányi Gyula

Zichy Géza

 

 

 

Költemények1883-1907.

 

 

 

MOTTO

 

1894. 50. 838. FEJES ISTVÁN: A SZÁZADVÉG.

 

Mikor ez a század tévelyegni kezdett,

S ti még csókoltátok ostorozás helyett,

Én felvont szemöldökkel néztem már rég rája

S míg ti most ütitek, én mosolygom már ma.

 

Ki az árba rohan, rajta ! — mondom — beljebb!

Ki meredekre lép, rajta! — mondom — feljebb!

Biztatom az ifjút: fújd a tüdőd jobban!

Élni, öreg, mondom míg a szíved dobban!

 

Rajta, kapaszkodó, ki elől van, rántsd le!

Rajta, te szurkos kéz, aki tiszta, mártsd be!

Felugorva, törpék, a nagyok fejére!

Gyújtogatók verjék a harangot félre!

 

Rajta gyöngyöm adta aranyos menyecskék,

Űzzétek a csacska tüneményes fecskét!

Szárnyatok úgy lebben, szavatok úgy bűvöl,

Csak az eresz alján a fészketek bűzöl.

 

Virágról virágra! így szép ez az élet,

Sárga cserebogár sem kérdi a véget;

A nap sem örök, hajh! S már forr a vérem,

A fátylát levető bájnak csábját érzem.

 

Mily bársonyos a kar! hiszen arra termett.

Mily selymes a kebel, megéri a selymet.

Rajta ezermester divatárus, rajta,

Sosem volt ilyen szép még ez a nőfajta!

 

Ez a verseny pontja s akármerre jársz itt,

Az emberek raja vakra ezért játszik;

A legolcsóbb munka: nyerészkedni máson,

Amikor megdrágult a selyem és bársony.

 

Gyönyör bármi áron, ma ez a fő törvény,

Tengerek mélysége, szédületes örvény;

Bele öli magát népével e század,

Mely a nemes harcban csüggedve kifáradt.

 

Hol vannak az eszmék? hol van a láng értük?

Sok szent hevületnek a vesztét megértük;

Száll a köd körültünk, száll az új sötétség,

Diadalra jutott hitünkön a kétség.

 

Én is eloltom hát már a hiú lángot,

Biztatom a helyett a bomlott világot:

Rajta, célra gyorsan! hogy szemem még lássa,

Elvonult hazánkról az isten csapása!

 

*

 

Ábrányi Emil ( 1851 – 1920)

 

1883. 7. 102. ÁBRÁNYI EMIL: ARANY SIRJA.

 

(1883. január 4.)

 

Áll a költő sírja temetői csendben,

Nincs körülte senki,

Csak az ég borít rá hosszú, sűrű fátylat,

Égből esett friss hó szelíden belengi….

 

De mikor az éjfél leborul a földre,

Ragyogó nagy árnyak,

Mintha meteorok szerte röpködnének,

Izzó gyorsasággal közelébe szállnak.

 

Legelől Attila! Rettentő kezében

Az istennek kardja;

Fénye felcikázik a felhők boltjáig,

S tisztelet jeléül a földig lehajtja.

 

Magyarok királya, Nagy Lajos, utána,

Sugárzó bíborban,

Visegrádnak népe, hófehér leplébe',

Magyarok királyát ott követi sorban.

 

Fölemeli jobbját és a zászlós kopját

Lobogtatja Toldi!

Bűvös-bájos dallal, epedő sóhajjal

Szondi két apródja, íme jő dalolni…

 

Temetői csendben, kísértetes órán

Meggyullad a föld s ég,

Mint mesés északfény, felséges pompában

Ott ragyog fölötte a magyar dicsőség!

 

 

1888. 8. 122. Ábrányi Emil: Végső óhaj*

 

Eljön a perc, hogy én is meghalok,

Mint annyi más előttem,

S majd nélkülem forog tovább e gömb,

Hová szenvedni jöttem.

Beválok én is, bár lángoltam egykor,

Hideg, halott tetemnek:

S ki életemben annyiszor temettem,

Majd engem is temetnek.

 

Ha meghalok, legyen derült az ég,

Virág illatját hordja

Tavasz szellője s csattogjon danát

Madárkák víg csoportja.

A nyomorult is áldja a világot,

S találja oly remeknek,

Hogy elfeledje minden szenvedését,

Ha majd engem temetnek.

 

Legyen boldogság, merre ember él,

Kebel kebelre forrjon,

Barát barátját, kedves kedvesét,

Ölelje hittel, forrón.

Legyen hatása nemesült szavaknak

S jutalma bátor tettnek,

Ragyogjon, égjen, pezsdüljön az élet,

 Ha majd engem temetnek

Gyönyör reszkessen a világon át,

Fakadjon dal az ajkon,

Ne hallja senki, mikor én magam

A végsőt elsóhajtom.

Ki csak leheli a mindenség e pontján,

Érezze létét szebbnek,

Siessen élni és forduljon félre

Ha majd engem temetnek.

 

* Mutatvány a szerző Szabadság, Haza című, sajtó alatt levő kötetéből.

 

 APOSTOL BERTALAN (1859-   )

 

1889. 17. 267. APOSTOL BERTALAN*: ÉLETBÖLCSESSÉG.

 

Akármit is beszél a kába,

Vegyük az életet, hiába,

Úgy, mint az égtől adva van;

Mert a sorsnak nincsen szabálya,

Elsepri aki útját állja,

A küzdelem haszontalan.

 

Mi az élet rejtélye, titka?

Az a bölcs is felette ritka,

Ki erre választ adni mer!

Kimérve a tudás határa,

Verejték a munkának ára,

Csak múló árnyék a siker.

 

Ki a mindenség alkotója,

Ki éltünk' az időbe rója,

Úgyis szabad az Úr velünk!

Mit ér az élet édes üdve,

Ha a sötét sírban feküdve

Gyönyört többé már nem lelünk.

 

S a büszke, bár előre törjön,

Könnyen felbukik a göröngyön,

És elvesz élte botorul,

Nevét felejtés eltakarja,

Mihelyt lecsuklik gyönge karja,

Reá örök halál borul…

 

Sorsommal én számot vetettem:

Pedig nincs még sok év megettem,  

El nem hagyom kimért helyem:

Legyen, ki e nevet kívánja:

Az égnek ostromló Titánja,

Én, gyönge, nem irigyelem.

 

Nagy munkában nincs semmi részem,

Nem mertem, tettem én merészen,

Felém dicsőség nem ragyog;

Magas cél nem fénylett előttem,

Elég, ha azt mondják felőlem,

Hogy egyszerű munkás vagyok.

 

Reám tovább akármi várjon,

Midőn megállok a határon:

Síromba bátran nézek én,

Pedig, amelynek égi fénye

Derengne gyászos éjjelébe,

Nincs birtokomban a remény!

 

*miskolci ref. segédlelkész

 

 

18902. 50. 810. APOSTOL BERTALAN: AZ ARANY ES A VAS.

 

A hajdankor csodás világa

Fényes kincsét ma is kitárja!

Hű példa rá ez a mese;

Feljegyzé egy mágus keze.

 

Szapur, a perzsák hős királya,

Pihenvén a harcok viszálya  

Egyszer vadászni ment korán,

Aranycsótáros* ménlován.

A nap ígéretén örülve

Levente bajnokok körülte,  

Előkelő országnagyok,

Mint hold mellett a csillagok.

 

Mi a vadnak kétségbeejtő:

Hajtók zajától zeng az erdő;

A kelevéz bizton talál,

A nyíl s gerely hegyén halál.

Most a király elé legott

A rengeteg lovagja toppan:

Egy gím-szarvas, bátor, nemes,

Agancsos, délceg, címeres.

 

De bár kopjáját rá hajítja,

Nyilat vet majd feléje íjja:

Szalasztva a királyi vad,

S ámulva áll a szolgahad!

És a király haragra lobban,

Őket megvesszőztetve nyomban,

Bosszús kudarccal, zordonul,

Kíséretével elvonul…

 

Megszólal az ülőre dobva

Az érc-király és hangja tompa:

Te vas! nem szégyelled magad,

Hogy hozzád rozsda-szenny tapad,

És nem szűnik meg jajgatásod,

Fent hirdeted rút szolgaságod.

A szűz arany nem ejt panaszt,

Kirí belőled a paraszt.

 

Így válaszol a vas reája:

Te oh, királyoknak királya;

A földön egyetlen nagyúr;

Kiért az ember összetúr

Bércet, hegyet, hogy feltaláljon,

Hogy aztán, mint bálványt imádjon;

Arany a súly, nem az erény,

A jog s igazság mérlegén.

 

Azért bocsáss meg, és ne bántson

Szegény, így rozsdás szolgaságom.

Távol ragyogsz, fényes király,

Hogy tudnád, népednek mi fáj?

Leghasznosabb szolgád, vasérced

Miért jajgat, te azt nem érzed!

Oh, mert a földön mindenütt,

Mindig saját testvérem üt!

 

Elámul hős Szapur, megértve,

Mi a két érc titkos beszéde.

Hő érzelemnek lángjától

Az eszme szép arcán kigyúl.

Míg pilláin könnycseppet érez,

Szelíden szól kíséretéhez:

Szabad népem minden fia!

Így lett nagy újra Perzsia

 

*lótakaró

 

 

 Bartók Lajos (1851 – 1902)

 

1884. 36. 566. BARTÓK LAJOS: IDEGEN CSILLAGOK.

 

(A Kárpáti emlékekből.)

 

Ez a határhegy, túlnan átragyognak

Sugarai nem ismert csillagoknak.

Sok szép csillag csábit bár tüzével:

Idegen a föld, mely felé vezérel!

 

Uj csillagok, miket nem lát a róna,

Néznek reám s ez ős határoromra.

S úgy vonzódom, szokatlan vágytól égve,

Mint kinek lány először néz szemébe.

 

Oly közel jönnek a kék őszi égen,

Hogy csak kezem nyújtsam ki és elérem.

S mosolyganak, hogy völgyeikbe szálljak,

Ott szebb az ég, és virulóbb hazát ad.

 

Szép csillagok, hiába int mosolytok,

Hazátlan lelkem ott nem lenne boldog;

Csak eddig tart hazánk, eddig világunk,

Azontúl, mennyet égben sem találunk!

 

Oh csillagok! Merüljetek homályba.

Szívem követne, de örökre fájna.

Szállnék a fényes ösvényen, de arcát

Hazám földének felhők eltakarnák!

 

Maradj, szív! Bár iránytűként vezetne

Fényük szebb honba, távol tengerekre,

Ofírt, kincsével, megtalálnád ismét:

Szegény beteg hazádat elveszítenéd!

 

 

1885. 29. 462.  Bartók Lajos: MI LESZ VELÜNK, HA MEGHALUNK?

 

Mi lesz velünk,

Ha meghalunk?

Porrá leszünk?

Feltámadunk?

A légbe fúl lelkünk, ha szabadul

A zsarnok test rabszolga-jármából?

A sírnál mindennek örökre vége?

Fényt, szennyet, mindent elmos a Léthe?

 

Mi lesz velünk,

Ha meghalunk?

Lesz örömünk,

                  Vagy bánatunk?

A fátyolt csak emlékünkre vetik,

A holtat az öröklők nevetik?

A kőpiramis azért nyomja sírunk',

Alóla holtak fölkelni ne bírjunk?

 

Mi lesz velünk,

Ha meghalunk?

Üdvözülünk?

             Elkárhozunk?

Az eszközzel, mely egyszer már törött,

Megsemmisül az is, min működött?

S nemesebb felünk, mely harcban állt a bűnnel,

Míg él a rossz, enyészni sírba tűn el?

 

Mi lesz velünk,

Ha meghalunk?

Nincs szellemünk,

             Csak anyagunk.

Míg a gyönyört érzékeled, addig élsz.

Szebb kort ne higgy, mely hantodon tenyész!

Ki sírjába veti reménység magját,

S gyümölcsöt vár: életbölcsek kacagják

 

Mi lesz velünk,

Ha meghalunk?

Se nem eszünk,

             Se nem iszunk!

Hát, ember, fald egymást, amíg bírod,

Ontsd egymás vérét, ez legyen borod!

Most kell meghíznod, míg benned a pára,

Hogy jó falat légy férgek asztalára!

 

 

1886. 1. 2. Bartók Lajos. Munkács

 

Szent berkei Munkácsnak, jártam

A bérc-ölelt, áldott határban,

És leborultam drága hantodon.

Ez a küszöb, mosolygó téred,

Hol a magyar honába lépett.

Itt lábnyomát Árpádnak csókolom.

 

S kürt harsogott a rengetegből,

S tán hóvihar zúg a hegyekből,

Fölrázva  álmából a hév nyarat?

Hah, Almos ez, népfelriasztó,

S Árpád, az ellenségszalasztó,

Kik, mint sasok, a völgyre csapnak!

 

S a bércről hogy lepillantottak,

Honkereső hazátlanoknak

Mennydörgésként szívük megdobban.

S mint pusztító vihar, szakad föl

Az elfojtott sóhaj keblükből: 

Hazánk, hazánk ez, a magyar haza.

 

S ősz Álmos int: Itt tegyetek le.

Mit keresek, a honi földbe,

Ki bujdosók csillagja, hold valék.

Istenünk a nap: lángja égjen!

Kelj, mint a nap, fejedelmi vérem,

S e föld tied lesz. míg napé az ég!...

 Oh Munkács! Bérceid falára

Kardjukkal áll nevük bevágva,

Dönthetetlenebb Kárpátok bércinél.

S testvérink, kiké a magyar szabadság,

Munkálva a hazáért, megmondhatják:

Árpád nagy lelke mindnyájunkban él!

 

 

Békássy Helén

 

1893. 17. 286. Békássy Helén: Dalok

 

1.

 

Új fénysugárra ébred

Erdő, mező, liget

Minden virul, föléled, 

Ez tán a kikelet!

 

És megreszket egy álom

A szívnek mélyében

Már olyan régen várom

Ez tán a szerelem?

 

2.

 

Elnézem sokszor én

A fényes csillagot,

Mely fönn az ég sötét ívén

Oly gyönyörűn ragyog!

 

Bár volnék csillag én

Az égboltozaton

Neked ragyognék, csak neked

Magányos utadon

 

3.

 

Mily fényes volt a szép tavasz

Mégis elhervadott,

Mily égő volt a szerelem,

Mégis elhamvadott!

 

Mint énekelt a kis madár

Mégis elhallgatott,

Mint szeretett a kedvesem

És mégis elhagyott!

 

4.

 

Van nekem egy régi

Imádságos könyvem,

Egy sor írás benne

Megáztatva könnyel

 

Egy elhervadt rózsa

Szirmai alatta,

Egyszer réges-régen,

A kedvesem adta.

 

S ezeket nagy gonddal

Megőrzöm én szépen,

Más a szerelmünkből

Úgysem maradt nékem.

 

1895. 2. 27. Békássy Helén: Erdőben

 E régi tölgyek rejtett sűrűjében,

Hol árnyat ad a lomb és dalt-a fészek

Sok csendes órát álmodozva ébren

Elheverészek.

 

Nem rég, a nagyvilág zajgott köröttem,

Kísérőm volt sok édes, büszke álom,

De visszatértem ide szárnyszegetten,

Pihenni vágyom!

 

Itt gerle búg, madár szól lágyan, tisztán,

Fűt, fát megérint a tavasznak ujja

S a szív remélni kezd, hogy majd ő is tán

Szerethet újra.

 

Halkan szívem, közeleg az est, már csend ül

A lombokon, nem kezd madár se dalba

Ne álmodj te tavaszról, szerelemről

Meg vagy te halva.

 

 

Benedek János (1863-1926)

 

1886. 16. 248. Benedek János: ITTHON

 

Üdvözöllek Nyírség puszta tája,

Homokbuckák, szikes tavak hazája.

Újra látlak némán, elbűvölten:

Üdvözöllek, drága szülőföldem.

 

Drága nekem minden porszemecskéd,

de láncol honvágy, gyermekemlék.

Itt virult ki kis családunk fája

És szerelmem, lelkem hajnalálma.

 

Szép remények mennyi dús kincsével

Keltem útra s mentem innen én el

S úgy jövök meg, kincsem elfecsérlve,

Mint tékozló ősi küszöbére.

 

Ismerős arc nem mosolyog elébem,

Más lak áll az ősi ház helyében;

Es szeretteim szanaszéjjel szórva

Elszéledtek, mint futó pozdorja.

 

Hant borítja édes jó anyámat

S kik szívemnek oly drágák valának!

Úgy állok itt, némán, elborongva

Mint vihartól megtépett fa lombja.

 

S évek múlva most hogy visszajöttem,

Szívem annyi búját elfelejtem:

Leborulok, csöndesen zokogva,

Csókom, könnyem elfúl a homokba.

 

 

1886. 50. 810. Benedek János: Csokonai sírján

 

Köszöntelek, komor vas emlék,

Köszöntelek, kies liget!

Hol föltalálta csöndes enyhét,

Ki egykor annyit szenvedett.

Oly jól esik a néma csendbe'

Ledőlni e zöld halmokon

S mulatni, halkan elmerengve.

Tevéled, kedves dalnokom!

 

E helyre tért hát megpihenni

Örökké lázas szellemed:

A sok sebet mind elfeledni,

Mit rajtad itt ütöttek.

Nagy volt szívednek lángolása,

Egész világra hinti fényét:

Csak egy szív nem volt, a ki lássa

S megértse ezt a tüneményt….

 Köszöntelek, komor vas emlék,

Köszöntelek, kies liget!

E drága sír fölött legyen béke,

S mosolygó, vidám kikelet.

Zúgó vihar szilaj dühében

Csendesüljön e halmokon:

Fű, fa, virág, szellő regéljen

Álmidról, kedves dalnokom!

 

 

Czóbel Minka (1854-1943)

 

1891.  10. 150. Czóbel Minka: A MOZGÓ PART.

 

Szép kis leány tíz éves

Még alig lehetett

Megunta benn a házban

A zordon, vén telet.

Hogy anyja meg ne lássa

Kilép a ház elé,

Szalad a hómezőn át

A zöld fenyves felé.

 

Nyáron nem járhat arra.

Mert tiltja a folyam,

Nincs híd, és zúgó habja

Oly vad dühvel rohan.

Mostan sebes hulláma

Jég-úttá dermedett,

Havas üvegjén járnak

A terhes szekerek.

 

«Ni!» felkiált a lányka

«Már a folyón vagyok.»

Nézi a jég körülte

Mi élesen ragyog.

Gondolja majd : az erdőt

Ugy is elérem én.»

Havas keréknyom utján

Megy a folyó jegén...

 

Majd, mintha most is látná

Régen, tavasz felé,

Mint őszhaju öreg pap

Kis öcscset temeté,

Gyertyák hogy égtek nála

S hogy irigyelte meg :

Hogy ottan térdepelnek

A felnőtt emberek.

 

Ha egyszer őt temetnék?

Őrültebb a roham,

Új jégtömeg, új vízár,

Dagad, nő a folyam.

A jégtáblát csavarja,

Eldobja távolabb,

Körülte felmagaslik,

Majd visszahull a hab.

 

Szétoszló víz-parányok

Mint finom permeteg,

Ködös fátyolba vonják

Az aggó gyermeket.

Mi lesz velem? sikoltja  

Hullám borítja el.

Utolsó kérdésére

Zúgó vízár felel.

 

.

1891.  16. 251. Czóbel Minka: CIGÁNY TEMETÉS.

 

Széles, nehéz ásó — nyele sima, görbe,

Kerek csorba éle bemélyedt a földbe:

Hogy a sárga, nedves homokot felkapja,

Mint, az érett szilva, hamvas lett a lapja…

 

 

Dísztelen a menet, úgy a koporsója,

Szúette deszkából durván összeróva,

Durva suhogással szélit körülfogja

Fekete szemfedő keményített fodra.

 

Mint valami csónak hullámzó vizeken,

Inog a koporsó a hat erős kezén,

Izmos barna karok nagy rudakon tartják,

Lépésük folytával ide-oda hajtják.

 

Mennek, énekelnek, felértek már végre

Fejfákkal ültetett halom tetejére.

Leszáll a koporsó remegő kötelén

Árnyékot kap tőle a sötét sírverem

 

Cigány volt a halott, muzsikus fajtából,

Brúgózni, úgy a hogy, tanult az apjától.

Sógora, testvéri, majd hozzá kerültek,

Kis fiával együtt öten hegedültek.

 

Tudott még ő bánni, tégla, vályog, sárral,

Nyáron így keresett öreg asszonyával,

Puha száraz pelyvát taposta a sárba,

Ez a tudománya sem veszhetett kárba.

 

Oda áll kis fia a nyitott sír szélre,

Gyöngyháznál fényesebb nagy szeme fehére,

Barna szemcsillaga pedig könnybe lábad,

Égő tekintete elhomályosul, bágyad

 

      Vedlett hegedűjét emeli most vállhoz,

      Sárgás piros fáját felszorítja állhoz,

      Csak két húr van rajta, zsineg a két másik

      Az élelmes cigány még ezen is játszik.

 

     Játszik érzés-teljjel, sír a száraz fája,

     Búcsút hegedül le az édes apjára

     Tompán omlik a hant, a húr sivít, harsog

Hegedüli néki a Kákóczi-marsot

 

 

1891. 35. 562. CZÓBEL MINKA: VISSZFÉNY.

 

Fehér holdvilágnak ezüst karimája

Világos kék égbolt nagy mezejét járja,

Elterül az alkony párás ködös leple

Az egész fennsíkot hullámával lepve.

Hullámzik a ködös esti pára fátyol

Kis városka felett, ott a völgyben távol.

Óriás hegyláncot lassan beborítja,

Éles körvonalát lágyabbra simítja.

Esti alkonyatba virágillat téved,

Fűszeres illatja erős hegyi légnek, 

Éles, erős színben, mezei virágok.

Kavicsos hegyi út, amelyen most járok.

Vetés van mellette, de szegény a földje

Nem nőhet a szeme, éretlen a zöldje.

 

Képzelgő gondolat, áldás-e, vagy átok?

Este hegyek közt is délibábot látok;

Pitypalatty szólalt meg, ismerős hang szárnyán

Messze repül lelkem, hazafelé szállván,

Messze, oda, hol az én nyelvem beszélik,

Hol aranyos mezőn nehéz kalász érik:

Homok úton járok, mely szélesen halad

Poros két akác-sor szürkészöldje alatt.

Akác törzsek barna vonalán keresztül

A tágas nagy mező arany fénye rezdül.

Fényes, napsugaras, aranyos az alap,

Sötét árnyék rajta egy közelgő alak:

Csendesen jár, lassan, örül a napfénynek

Vidor sugara van jó öreg szemének,

Hófehér hajfürtjét a szél el-elkapja:

Községünk agg. tisztes, református papja.

Itt élt csendben vagy egy fél századon által,

Meg volt elégedve élettel, világgal.

Várta évről-évre a körte érését;

Örömmel figyelte szívek ébredését;

Ha egy fiatal párt áldva összeadott

Gyermekesen örült, dicsérte a napot.

Hogyha nyugalmasan, csendesen temetett,

Nem búsult, nem ítélt e múlt élet felett.

Olykor szólt: hisz' egyszer mindenki bevégzi,

De ameddig lehet, jó a napot nézni.

Gyermekded volt, bölcs volt, most közeleg felém,

Vidám nyugalmas fény, árad széjjel szemén.

 

Ugyan mit képzelek! régen eltemették.

Hiszen láttam, mikor koporsóba tették,

Láttam: hogy borult rá fekete fedele,

Sok tavaszi virág hogy szállott le vele

Ingó köteleken, a jó meleg földbe

Hogy csillant még vissza a koszorúk zöldje.

 

Öreg füves kertbe hullnak le az ágról

Érett piros körték, nem szedi a fáról.

Jó öreg pap keze - idegennek érnek -,

Lassan lehullnak, ha már fent nem férnek.

Eltakarja őket, elnyeli az árok.

Máshoz folyamodnak a fiatal párok.

 

S én csak itt a köves hegyi utat járom,

Előttem tündököl délibábos álom

Meleg napsugárról, aranyos mezőről,

Messze földön fekvő csendes temetőről.

 

 

1893.  2. 28. Czóbel Minka: Örökre, mindörökre.

 

Ha érzésed, ha vágyad van.

Temesd el hűs magányba,

Megfejthetetlen titok marad

A boldogság talánya.

Hiába űzöd, elvonul

Csalóka, szürke ködbe,

S te tőle távol elmaradsz

Örökre, mindörökre.

 

Ha életed reménytelen,

Ha többé már nem kérded:

A holnap, a titkos jövő

Még mit tehetne érted?

Ne gondold, hogy nyugalmat lelsz,

Hisz' életedhez kötve

A föld röge, a föld pora,

Örökre, mindörökre.

 

De csendesen, csak csendesen,

Egy távol fényre várunk,

Ez örök éjjelünk talán?

Vagy örök napsugarunk?

Egy fehér fátyol szállt le rád,

Szemed már el van födve

Pihenhetsz édes-csendesen

Örökre, mindörökre.

 

 

 

 

 Dalmady Győző ( 1836- 1916)

 

1883. 16. 251. Dalmady Győző: Kecskeméten

 

Kecskeméti asszonyok, leányok

Hol veszi a szépséget orcájuk?

Márciusi hóval mosakodnak?

Ilyen üdén attól mosolyognak?

Tavaszi szél csókolja e sorba?

Az festi-e arcukat pirosra?

Virágok tán? s az első napfénynek

Színpompája játszadozik vélek?

 

Itt született a «Bánk bán» költője,

Nincs szükségük semmi szépítőre,

Elég nekik az a napfény, amely

Elárad az égi költészettel,

Mely a <<Bánk bán» lapjairól tör ki.

Megtanultak benne gyönyörködni.

A könyv fényét, szépségeit látom

Sugározni a bájos orcákon.

 

 

1885. 51. 814. DALMADY GYŐZŐ: VÁC-HARTYÁNBAN.

 

Ez a ház, ez a régi ház,

Feledi, hogy az éve száz,

Oly vidám, csengő, eleven!

Lakói

Ifjúság és szerelem.

 

Fiatal lányok laknak itt,

Messzire csengnek dalaik,

Mit tegyen a vén ház velük?

Megszokja

A mosolyt és a derűt.

 

Költő itt jól érzi magát,

Megértik egyszerű dalát.

Koszorút kaphat bőven itt,

A kertben

Minden virág neki nyit.

 

Költészet hazája e táj,

Álljon meg, kinek szíve fáj,

Töltsön itt, ha csak egy napot,

S elhiszi,

Hogy a világ újra jobb.

 

Ha voltak fellegvárai,

Nem kivan róluk hallani,

Fellegvár neki ez a ház,

Lelke csak

Itt mulatoz, itt tanyáz.

 

 

1888. 28. 458. DALMADY GYŐZŐ: ELHAGYOTT HELYEK.

 

Erdőből ki, erdőbe bé,

Elhagyott csapásokon,

Szakadékban, hegytetőkön,

Ahol nincs már semmi nyom,

És lakatlan a vidék,

Ott bolyongok szerteszét.

 

Hegyi patak utam' állja,

És azt mondja : ne tovább !

A völgyekben szebb világ van :

Tarka, vidám társaság.

Aggaszt, rémit a magány,

Nem maradok én se, lám.

 

Hiú patak beszédére

Nem hallgatok, csak megyek;

Most vagyok jó társaságban,

Üdvözöl a rengeteg.

Ismerősöm ő nekem,

Megszólít a nevemen.

 

Kérdi tőlem: merre jártam?

A nagyvilág mit adott?

Teljesült-e egy-egy vágyam?

És a jövő lesz-e jobb?

Ha a szívem fájna tán,

Éppen jó hely a magány.

 

Nem felelek a kérdésre,

Lépteim oly nehezek!

Csüggedésem nyilván látja,

Puha pázsithoz vezet.

Megcirógat enyhe szél:

Jer, pihenj le, így beszél.

 

Engedek a biztatásnak,

Illatos fű befogad,

Fák lombjai súgnak, búgnak,

Soká ha lom dalukat,

Én is mint ők, álmodom,  

S elfeledem a bajom.

 

1903. 14. 214. DALMADY GYŐZŐ: A GELLÉRTHEGYEN.

 

      Álmodozva jártam, keltem,

      A Gellérthegy oldalában,

      A Dunára, a városra,

      És a távol síkra láttam.

      Üde, gazdag volt a róna,

      Lehajolt rá az ég boltja,

      Itt is, ott is szín és élet

      Sohse láttam bájosabb képet.

 

      Soká, soká álmodoztam

      A Gellérthegy magas ormán,

      A hegy is a képet nézte,

      Kételkedve és mogorván.

      Hajh, egykor más képet látott!

      Egy pusztuló, bús országot,

      Melynek nincs feltámadása

      Kővé meredt a láttára.

 

      Tovább is csak álmodoztam

      Szikláin a Gellérthegynek,

      Elhitettem ott magammal:

      Szebb korszakok következnek.

      És a hegy is bízik, bízik,

      Sziklái közt virág nyílik,

     A remény zöld színe rajta,

     Álmodozás el nem hagyja.

 

 

Dömötör Pál (1844 -1920)

 

1883. 45. 732. Dömötör Pál. Tél és nyár

 

Tél van, hideg tél; fázom, fázom.

Nyár van, meleg nyár, idebenn.

Ott csüng a jégcsap künn a házon,

Itt csüng a gyermek, keblemen.

 

Tél van, hideg tél; hóvirág ott.

 Nyár van, meleg nyár; rózsa itt.

Szél járja át a bús akácot,

És csók a kedves ajkait.

 

Tél van, hideg tél; zord az élet.

Nyár van, meleg nyár; szép nekem,

Így rendezte be a természet.

Így alkotta a szerelem!

 

 

1888. 30. 491. Dömötör Pál: AZ ÁLMOK ELRÖPÜLTEK

 

Az álmok elröpültek,

A valóság maradt.

Puha fészkükbe ültek

A zengő madarak.

 

Röpködtek ágról-ágra

Egymás után, híven

Mint énekes madárka,

Úgy repdesett szívem.

 

Dalolta, hogy szeretlek,

Madár-párját a hím

Ajkad-, szemed-, szívednek

De csattogott a rím

 

Megértők, viszonoztuk

A hűség-eskű szót,

És szépen összehoztuk

A fészekhez valót.

 

Az álmok elröpültek,

A valóság maradt;

Puha fészkükbe ültek

A zengő madarak.

 

S már nőnek, tollasodnak

Az édes uj lakók

Jaj istenem, maholnap

El, tova szárnyalók

 

De mily csodás igézet

Az ott az ág bogán :

Ha már a nyár belépett,

Nem zeng a csalogány,

 

S milyen csodás igézet

Ez itt kis fészkemen:

Zeng, zeng dalom tenéked

Örökké — szerelem.

 

 

1901. 44. 707. Dömötör Pál: HOSSZÚ ÚT.

 

Nem, nem hiszem, hogy meghaltál te 

Csak hosszú útra keltél.

Nekem te soha meg nem halhatsz,

Ki én nekem születtél.

 

Legyen az út bármilyen hosszú,

Egymást viszont kell látnunk;

Akiknek élte együvé folyt,

Azzá folyik örök álmunk.

 

Hogy szívem mégis oly nagyon fáj

S hogy nincs nyugalma mégse:

A távozott utáni vágy ez,

Csak annak bús érzése.

 

Oh jaj, mikor fog véget érni

E végtelen távolság?

Mikor látjuk mi egymást újra?

Mikor megyek le hozzád?

 

 

Erdélyi Zoltán (1872–1915)

 

 

1894. 45. 742. ERDÉLYI ZOLTÁN: SZÁLL AZ IDŐ.

 

Száll az idő észrevétlen

Percre perc jő, napra nap,

Ifjú voltam, férfi lettem,

Semmivel sem boldogabb.

 

Ifjú szívvel álmodoztam

Boldogságról egykoron,

Szép reményim mind megcsaltak,

Körülöttem csupa rom.

 

Fölfut egy-egy repkény-rózsa,

Betakarja a falat,

Szép színével, illatával

Ócska romról lekacag.

 

De alig nyílt, máris hervad,

Sárba hull a levele,

Korhadt szárát meg-megrázza

Az időnek zord szele.

 

Alig egy perez, a mely kéjt ad,

Jön a másik, mely lever, 

Rom falán a piros rózsa,

A virág is csak teher!

 

1896. 35. 574. Erdélyi Zoltán: CSÖNDES-ÉDES.

Csöndes-édes hangulatba'

Ring a lelkem szüntelen,

Édes ábránd, tarka álom,

Lepkehímes tündérszárnyon

Szállnak át a lelkemen.

 

Sejtelem csak, amit érzek,

Szó nem lesz a gondolat,

Jönnek, egymást űzve-hajtva,

Mint a vizén szél, ha hajtja, 

Fölgyüremlik habra hab.

 

Vagy, midőn a távol égen

Bárányfelhők szállnak,

Vagy, sóhajtó, gyönge szélbe'

Hull a rózsa, s egy levélke

Táncot lejtve, szárnyra kap.

 

Édes érzés, tündérálom!

Oh! maradj még! el ne hagyj!

Tűnni készül ifjúságom,

S te e hulló, szép virágon

Tiszta harmat könnye vagy!

 

 

1898. 36. 606. Erdélyi Zoltán: HAZUGSÁGOK

 

Hazug az élet! Mennyi árnya,

S ragyogó fénye mily kevés!

Hazug a szívünk tenger vágya,

Harcunk a léttel tettetés.

Üres a szó, mely légbe röppen,

Buborék, színes, pukkanó,

Elrejtőzik homályban, ködben,

Kinek is kéne a való?

 

Eget ostromlón mennyi eszme

Kiált reánk a zaj között!

Nagyító ködbe föleresztve

Suhognak a fejünk fölött.

Külön-külön, meg együttvéve,

Sötétlő, vészes förgeteg,

S a napvilágnál, földre érve

Elfújja könnyen egy gyerek.

 

Hazug szíveknek száz erénye

Titkolja bölcsen önmagát,

Csupán, hogy rejtelmes ködébe'

Erősebbnek hidd és halld szavát.

Közelről ám szemébe nézve,

Kancsit, s az arca is fakó,

Önérdek burka, hívság érve,

Képének torza a való.

 

Hajdan tán bölcs volt, ám ma balga,

S ki is beszél így már mai nap:

Ember vagy! ismerj önmagadra

Fürkészni mást csak úgy szabad!

Nagyot fordult a föld azóta,

Az a bölcs mondás meg nem áll.

Kápráztass! csalj! most ez a nóta,

S a kit lefőztél, megcsodál!

 

Ami benned van, jól elrejtsed,

Magad se tudd, s más senkise,

Nevess, ha nincs is ok nevetned,

Szomorún nem mégy semmire!

De ha sorsodnak könny az ára,

Zokogni is tudj emberül,

Arcodra bús, vagy tarka lárva,

De lárva kell okvetlenül!

 

 

1907. 21. 352. Erdélyi Zoltán: AKARAT.

 

 R. F, barátomnak.

 

Munkálni, tenni, büszke jelszó,

Oh! mily sok zászlón ez lobog 

De ezt valóra váltva élni,

Az már egészen más dolog.

Sok lány közül sok nem lesz asszony,

S ez lám a jelszók sorsa is:

Marad mindig csak jelnek, szónak,

Mily sokról sül ki, hogy hamis!

 

Kitűzni végcélt, pályát kezdve,

Dicső, de könnyű föladat.

Megtesszük ezt mi mindahányan,

De a cél soknál — cél marad.

Nem érjük el, mert fél sikerrel

Beéri köztünk hajh ! de hány!

Filiszter lesz a hős-jelöltből,

S megint csak lány maradt a lány…

 

S ne szállj azért se túlzott messze,

Mert lásd: a boldogság közel;

Bármerre járj, az otthon itt van,

A kis család vár: óh jövel!

Jöjj vissza mindig, s mindig úgy jöjj,

Mint fészkéhez tér meg madár:

Akit bár táplál s szórakoztat,

De el nem csábít más határ!

 

 

1908. 338-438. Erdélyi Zoltán: Bazsalikom. (Költői el beszélés)

 

 Az MTA Nádasdy-díjjal tüntette ki.

gróf Nádasdy Ferenc, művelt arisztokrata lévén, még 1857-ben létrehozta az első Nádasdy Alapítványt. Irodalmi díját a Magyar Tudományos Akadémiánál elhelyezett 5250 forint kamataiból a legjobb elbeszélő költemények szerzői kapták meg./Google/

 

 

Fejes István ( 1888- 1812)

 

1891. 9. 138. FEJES ISTVÁN: VASÚTON

 

Száll a vas-táltos velem

Zord zimankós télbe';

Zakatol a nagy kerék.

Vidor utas énekét

Mély hangon kisérve.

 

Télen, nyáron ez a dal

Szökken ajakamra;

Sík a puszta, folytatom,

S jégvirágos ablakon

Ki-kinézek arra.

 

Sík a paszta, útja nincs,

Fuvatagban tört meg;

Repül velem a vonat,

S szegény vándor az alatt

Künn a pusztán törtet.

 

Szegény vándor, mit sóhajtsz,

Kedvemet mért bántod?

Lám, mit apád meg sem ért,

Ezt a csoda szövevényt

Te legalább látod!

Mit se búsulj, majd fiad

Több csodát is ér meg;

Hát még majd az unokád?

Hegyen-völgyön szállhat át

Egyenest az égnek!

 

Hipp-hopp, bocskor talp alá!

Nagyanyád meséje,

Hátán villámlik a szárny,

Hova akar, oda száll:

Ágas tetejébe.

 

Szomjúhozik, éhezik?

Megfeji az ágast:

Tikkad égő nap alatt?

Neki csak egy gondolat

S a nap áll tótágast.

 

Eldorádó! eljön az,

A mesék világa,

És a tél fehér havát

Mint a gyapjat szabja rád

A szűcsök királya.

 

Akkor a szegény ügyét

Boldog Isten bírja;

Akkor már a verset is

Ökör fülében a kis

Babszem Jancsi írja.

Sík a puszta, zúg a szél,

Vándor ember ballag;

Vele száll gondolatom,

S míg a vas-ló zakatol,

Víg dalom elhallgat.

 

De a vándor még sóhajt

Túl a messziségbe:

Bárhogy is lesz, bárhogy is,

Szegény ember akkor is

Gyalog megyen Bécsbe!

 

 

1896. 37. 606-607. Fejes István: EZREDÉVÜNK ÜNNEPÉN.

 

(A közművelődési kongresszusra.)

 

Oh, mily tető! mily szédítő magasság!

Egy ezredév, a századok foka!

Sziklái ormán fennül Magyarország

S az égre villan büszke homloka.

Mint viharozott vén sas, napsugárban

Füröszti kissé fáradt szárnyait,

Mert szállni kell tovább új viharárban,

Szabad sasoknak ez a sorsa itt.

 

Szárnyad alatt búgó dalos madárka,

Édes hazám, én is veled vagyok;

Remegve nézek nagy utunkra hátra,

Hol elmerültek már a századok.

De mégis dalra nyílik itt fenn ajkam

S szívem dobogva, hálát zeng imám,

Hogy ezer év sírhalma reng alattam

S te élsz, te állsz még, édes szép hazám!...

 

 

1912. 21. 415*. Fejes István: TITAN IC

 

Az égostromló Titanic

Már fekszik a tengerfenéken,

Az ég pedig áll mostanig

Örök magasban, tiszta kéken.

A nap, ki Grönland jéghegyét

Szegezte a merész hajónak,

Mosolyogja, hogy nem volt egyéb

A Titanic sem, mint egy csónak.

 

Pedig nem is tombolt vihar,

A részeg orkánok pihentek;

A bősz habok tornyaival

Csatájuk sem volt mennyköveknek.

Álltak a lég hullámai,

Forgószél örvénysírt nem ásott,

Mégis a Titán, bár mai,

Ott van, hol az ős óriások.

 

Nos, ember, mit csodálod ezt?

Mit állsz a parton megriadva?

Erőidet ezerszerezd,

És ölts gyémánt páncélt magadra!

Fel, feljebb még az árbocot,

Edzettebbé hajód acélját!

Előre nézz, hagyd a romot,

Hogy új hajód kivívja célját!

 

De akkor is, ha nő erőd,

Ha mint ma, több lesz milliószor,

A gőgös címet letöröld

Hajódról, mellyel együtt úszol.

Nincs óriás, csak a nagy ég

S alatta a mélységes tenger,

De kicsi volt és kicsi még

A tenger és ég közt az ember

 

                                         *Kivételesen nem időrendben. G.

 

Feleki Sándor (1865-1940)

 

1892. 52. 890. Feleki Sándor: ÜNNEP-EST AZ ERDŐN.

 

Bágyadt, kék színű pára

Köröskörül.

A hold ezüst sugara

A fákra ül.

 

Friss hófehérbe vonta

A járt utat,

Állat- vagy ember-nyomra

Mi sem mutat.

 

Olyan halálos néma

A rengeteg!

Tar ágon egy pinty néha

Didereg, remeg.

 

De ím a néma légben

Cseng tiszta hang:

Hallatszik messzeségben

Az estharang.

 

Bokor, fa megrezegnek

S kél méla nesz:

A puszta rengetegnek

Imája ez.

 

 

1903. 27. 443. Feleki Sándor: Telegráf-drótok.

 

Az országúton elbolyongok,

A lombot nem ringatja szél,

S a telegráfnak drótcsomagja

Mégis csodásan zúg, beszél.

 

Megrezdül minden egyes szála,

És szól fájdalmas hangokon.

Elhallgatom e bús panasz-szót.

Hisz lelkemmel olyan rokon…

 

Millióknak gyászát és keservét

Visszük hírűi szüntelenül,

S a fájdalomnak könnye közé

Öröm csak nagy ritkán vegyül.

 

El-elhallgatnám órahosszat

E sirámot a drótokon,

Felsíró bánatuk, keservük,

Az én lelkemmel oly rokon.

 

Feleki Sándor költészete - MEK

http://mek.oszk.hu/05400/05439/pdf/Szallasi_Feleki.pdf

*

 

 Haraszthy Lajos (1881– 1959)

 

1907. 6.102. Haraszthy Lajos: A föld

 

Iromba öregbetűs levelet

Kaptam hazulról ép minapán.

Azt írják, kint a Csukmán újra vett

Darabka földet az édesapám.

Még több a munka, küszködnek erősen ;

Szegény édesanyám, nem nyugszik ő sem.

Pedig sokat vesződött életáben

S a pihenés bizony már rája férne

 

Tán jobb lett vón, ha a föld visszatart

S velük ott fognám én is az ekét.

Törnék töretlen fekete ugart

S termő méhébe magot hintenék.

Boldog volnék ekémnek szarva mellett.

Mint a pacsirta, mely fönt énekelget

S munkámból, míg ős paraszt módra élek,

Sarjadzanék az életadó élet.

 

Kelő nap már a földön lelne és

Kezemben a kasza pendülne meg;

Suhintásomra dőlne a vetés :

Arany kalászban dús acél szemek.

Az új kényért, mit verejtékkel, vérrel

Szereztem, megtörném s osztanám széjjel.

S ki a napi kényért megadta: áldva,

Büszkén néznék a boldog kis családra.

 

De így, acél-ekém bár szántogat,

Barázdám talaja nem televény.

És hasztalan szórok magot, sokat,

Nem hoz kalászt, konkoly terem helyén.

Nincs aratásom, leperzsel a város,

A terméketlen, zűrös, a vásáros.

S a mely sül lángján apostoli tűznek:

Lelkem kenyerét kik eszik, elűznek.

 

 

1907. 26. 514. Haraszthy Lajos: Szántók mentén robog a vonat

 

Vonatunk lankás szántók mellett vágtat

S én megbúvók meleg, puha ölén.

Kint márciusi szellők fújdogálnak,

Termékeny illatot hajtva felém

S vonatunk halmos szántók mentén vágtat..

 

Az ablakon betorlanak a párák,

A nyersek, erősek, illatosak.

Dús özönük megremegtetve jár át

S az ugarnál lelkem harmatosabb,

Míg torlanak be a reggeli párák…

 

A lelkem édes harmatok megestek,

Amíg a vonat robog botorul.

S a föld meghasogatott, fekete testét

Ölelve, lelkem a rögre borul,

És én tovább robogok botorul.

 

Több verse is megjelent a Hárman c. antológiában (feleségének, Szederkényi Annának prózájával – amiből a VÚ közölt -, Kaposvár, 1906), melynek előszavát Ady Endre írta.

 

 

Hervay Frigyes (1874-     )

1895. 23. 378. Hervay Frigyes: Szeress te mást

 Legyen hát úgy, amint akartad,

 Legyen közöttünk hát harag.

 A szívem fájhat, megszakadhat

A rá rótt súlyos vád alatt:

Én nem panaszlok, nem kesergek,

Lehet, hogy már nem is szeretlek,

A hulló könnyemet ne lásd,

Szeress te mást.

 

Leélem egyformán, nyugodtan

E célja vesztett életet, —

Sorsomba én már megnyugodtam,

El is felejtelek, úgy lehet.

És mégis olykor egymagámba'

Ügy érzem, vér tolul agyamba

És könnyem hull, de meg ne lásd,

Szeress te mást.

 

Ha sorsunk néha összehoz tán,

Nem fog fogadni semmi vád;

Mintha közöd se volna hozzám

S majd én sem ismerek terád.

Tán hogyha mégis — látva téged

Egy könny titkon szemembe téved:

Elfordulok, hogy meg ne lásd,

Szeress te mást.

 Hervay Frigyes. Versek. Budapest, 1895. c. kötetből.

 

1898. 48. 835. Hervay Frigyes: LIDÉRC FÉNY.

 

Hegyoldalon állok, félig feljutottam,

Nézem a hegyormot: fény sugárzik ottan,

 Hívogató, csábos, szomorúan nézem

Lankadó erővel a hegyormot, érzem,

Soha el nem érem.

 

Előttem, mögöttem, körülöttem árnyak,

Gomoly ágba folyva vad tömegek járnak.

Az a fény az ormon üdvösségnek fénye,

Vakító sugárral tűz alá a mélybe,

 Csillagtalan éjbe.

 

Meggörnyed az egyik, az alázkodásig,

Büszke, dacos arccal tör fel ím a másik.

 Gyáva és a gyenge jobb, ha visszafordul,

Rátámadnak sokra az erősek orvul,

Kilökik a sorból.

 

Én is útban állok, jobbra-balra löknek,

Kik utánam jöttek, jó előre szöknek.

Bizony aki gyenge, elcsügged a karja!

Bizony aki gyáva,  ilyen sors vár arra!

Aki bírja, marja!

 

Nem is illik szólnom, nem vagyok jobb én se,

Engemet is vonzott a hegyorom fénye,

Babonás vágy hívott, hogy a hegyre jöttem.

Az utamban állót én is félrelöktem,

Hogy előre szökjem

 

Az a fény a szívem összezúzta, törte,

Az a fény már nékem elveszett örökre.

S újra lent a mélyben, mely tele van árnnyal,

Azt a fényt kell néznem életemen által,

Szomjúságos vággyal.

 

 

Hollósy István ( 1859 -   )

 

 

1893. 29. 487. Hollósy István: ESZEMBE JUTSZ.

 

Eszembe jutsz, arcát mikor pirulva

A hajnal föltakarja.

Eszembe jutsz, ha reggel édes ajkát

Madárka nyitja dalra.

 

Eszembe jutsz, ha izzó tűz sugári

A napnak délen égnek.

Eszembe jutsz, ha kéjes alkonyatban

Cseng a panaszos ének.

 

Eszembe jutsz, az éj lehe hajammal

Ha elbabrál enyelegve.

Eszembe jutsz, ha rétről édes illat

Száll lopva a szívembe.

 

Eszembe' vagy szomorú éjfelenként.

Fönn csillagok virrasztanak.

Én vánkosomba rejtve mélyen arcom,

Még akkor is siratlak.

 

 

1896. 12. 178. Hollósy István. ERZSIKÉNEK.

 

Virág fakadt, madár dalolt az ágon,

Midőn együtt mulattam itt veled.

Ragyogva ringott harmat a virágon

S méh döngicsélt a tarka rét felett.

 

Csacsogva szökdösött a rét patakja.

Mi rózsaszirmot hullatánk belé.

Kergettük a habot vígan kacagva ;

Az elfutott, szemünk alig leié.

 

Aztán a part zöld bársonyára dőltünk

S kötünk virágból tarka koszorút.

A boldogság mosolyogva ült közöttünk.

 

Most homlokomra gyász, gond, bú borult;

Virág-füzér nem ékesíti már.

Tavasz, tavasz, szívem hiába vár! 

 

 

Inczédy László (1855-1900)

 

 

1883. 14. 219. Inczédy László: AZ ÉLETBŐL.

 

Hosszú kínok, kurta kéjek,

Nagy küzdésre kicsi bér,

Mégis, mégis szép az élet,

Sok gyönyörben lehet részed,

Míg utad a sírhoz ér.

 

Ha válladat száz gond nyomja,

Ha megcsalt is lány, barát,

Ne gondolj a sírhalomra:

Az élet megorvosolja,

Ami sebet maga vág.

 

Űgy tolul érzés érzésre,

Miként egy hullámra más,

Alig-alig veszed észre,

Mikor támad a sötétre

Legvakítóbb ragyogás.

 

Magában a fájdalomban

Van érzet, mi fölemel;

Bár szíved vérezve dobban,

Mindenkor egy vigaszod van :

A tudat, hogy létezel.

 

Lenni! Mily hatalmas eszme!

Érzek, tudok, akarok,

Nem csak a mindenség része,

Mely beolvad az egészbe,

Magam is egész vagyok.

 

Ható, tevő, mint az isten,

Önmagamban egy világ,

S volna vágyam széjjelesnem,

A rontó halált keresnem,

Hogy holt porrá gyúrjon át.

 

Nem, a sir nem rév nyugalma,

Ahol a hajós kiköt;

Tengerárnak forgataga,

Mely hullámit összecsapja

A széttört hajó fölött.

 

 

1885. 26. 414. Inczédy László: A SZERENCSE

 

Az istentől hiába kéred.

Az ördöggel hiún szövetkezel.

Szaladj utána, be nem éred.

Küzdj érte, nem foghatod el.

 

Úgy támad, mint a szél, a felhő.

Nem tudni, hogy mikor, mi táj felől.

Egy helyre száz meg százszor eljön,

Mást meg örökké elkerül.

 

S úgy oszlik szét, mint a varázslat,

Volt, eltűnt, s nem találod fel soha.

Miért múlik el, s miért támad,

Nincsen megfejthető oka.

 

Nem erénnyel kell megszerezned

S nem hibával elvesztened,

Amazzal nem vagy érdemesebb,

Emebben nincsen szégyened.

 

Talány, mely éltünkön kísér át

Mit nem megold, kettévág a halál.

Mint Gordiusz híres csomóját

Ama nagy makedón király.

 

 

Jakab Ödön ( 1854-1931)

 

 

1887.  41. 674. Jakab Ödön: Szegény magyar

 

Szegény magyar, édes népem,

Békességed mikor lészen?

Rég izzadsz már kemény tusán,

Nyughatnál a sok harc után.

 

Nem bántod te senki fiát,

Láthatja az egész világ;

A ki nem húz ujjat veled,

Nagyon is megembereled.

 

S mégis, gyáva lesben állva,

Van ellenség csordaszámra,

Nem csak ott künn, de ide benn:

Ezredéves tűzhelyeden.

 

Ha kenyeret nyújtasz nekik,

A kenyeret, azt elveszik,

Hanem aztán hála helyett

Meg is marják a kezedet.

 

Fenekednek rád cudarul,

Hogy mért vagy a házadban úr;

Szeretnének porba verni,

Föld színéről elseperni.

 

Csak az a baj, hogy nem megyén

Az a dolog oly könnyeden!

Ha fejünkre gyúl a házunk:

Bizony mi sem szunyókálunk.

S ha két karral Árpád hajdan

Győzni tudott annyi bajban:

Tán ma sincs még a magyarnál

Kevesebb kar két jó karnál.

 

És ha egyezer talpra kelünk,

Talpra kél a múlt is velünk:

Hadkeverő daliái

Elé fognak ismét állni.

 

Egész ország csatatér lesz,

Minden fűszál csupa vér lesz,

Duna, Tisza be lesz födve

Csatafüsttel sűrű ködbe.

 

Mikor aztán majd a szelek

Elverik a füstfelleget:

Szomszéd népek szemeinek

Lesz a síkon mit nézni meg!

 

Az ellenség eltiporva

Fog heverni, mint a polyva,

Gyűlölséget elfeledve,

Dicstelenül szenderegve.

 

Mi pedig ott igaz ügyünk

Győzelmére víg tort ülünk,

Míg fegyverünk' az ég napja

Mosolyogva ragyogtatja.

 

 

1890.  47. 759. Jakab Ödön: VÁLASZ.

 

 Rudnyánszky Gyulának

 

Olvasom, olvasom méla soraidat,

S nagyot dobban szívem a jövendő miatt,

Ha ugyan az álmok ködét járó, dőre

Poéta embernek van nálunk jövője?

 

Azt üzened hozzám, csengő, édes rímen,

Hogy neked is volt mar egy könyved «Nyár»

Ugyanazon címen, ugyanazon néven,

Mellyel az enyém most a világba mégyen.

 

De nem kerülheti el ám közös sorsát:

Könyves boltok csöndes polcaira hordták,

Hol az évek fakó pókhálója alatt

Nyájas olvasóktól érintetlen maradt.

 

Minthogy a magyarnak, mióta csak meglett,

Kerek e világon két dolog legszentebb,

Miket egy újjal sem bánt soha egy könnyen:

A király személye s a poéta könyve.

 

S ím, bátorságom én azért mégse vesztem:

Ez új könyvemet is világnak eresztem;

El nem térít attól, amit vettem célba,

Sem a végzetes cím, sem az intő példa.

 

Hiszen a gazdát, ha a múlt esztendőben

Nem is jutalmazta a nyár illendően:

Hát ez okon már azt kívánjuk az égtől,

Hogy jövőre a nyár kiessék az évből?

 

Vagy ha egy apának volt egy Pepi lánya,

Aki kérők híján maradott pártába,

Hát azért más apa többé ne is merjen

Arra gondolni, hogy «Pepi»-t kereszteljen?

 

Lám, csűröm, csavarom szavad és serényen

Igyekszem dajkálni lankadó reményem;

Egyebe, ha úgy sincs verselő embernek:

Minek törné ezét, mint játékát a gyermek?

 

Lehet, hogy csalódom s keserűn megbánom:

Ott avul el könyvem szépen a vásáron,

S az utókor előtt, elismerés helyett,

Végre még rossz hírbe keveri nevemet.

 

Szemfüles kutatók, múlt-bolygató elmék

Rám fordítják majd a közönség figyelmét,

Így szólva, midőn már sírom rég bezárult:

«Bolond volt: nem vették, s mégis egyre árult.»

 

 

Justh Béla (1867-      )

 

1895. 35. 566. Justh Béla: SONETTEK.

 

I.

 

A már halállal küszködő beteg,

Midőn mindenki tudja: itt a vég,

Föleszmél néha egy időre még,

Már elfeledve, hogy mit szenvedett.

 

Anyám! te édes, mondd : felkelhetek?

Oh, nézd a nyár miként mosolyog s a lég

Mily illatos; az élet ah mi szép!

Mitől se tarts, ép újra gyermeked.

 

Kitárja karját ; ámde visszadől.

Erőtlenül az ápoló kezekbe

S szemére túlvilági fény derül.

 

Azért, ha néha vidáman lobog

A láng dalomba' s fény ragyog szemembe':

Haldokló szívem az, mely földobog!

 

II.

 

Ifjúkoromnak édes otthona,

Kicsinyke kert, hol álmodozva jártam;

Gyermekszobám s te hófehér kis ágyam!

A lelkem újra visszaszáll oda

 

E szép idő, mi gyorsan elfolya.

Hazug reményem messze vitt magával;

S míg oktalan csapongott annyi vágyam

Kihűlt a kéz, mely egykor ápola.

 

A nagyvilág mit nyújtott, élveket?

S a béke, melynek éltem hajdanában

S a szeretet, cserében elveszett!

 

Mit ér a pompa, fény s a hír?

A szív Virága hervad az élet zajában

Egy érzelem a múltba visszahív.

 

 

1895. 42. 686. Justh Béla: A költő búcsúja

 

Elhagylak már, de megbocsáss,

Hisz' másoké az életem.

Lelkületem is egyre más;

Még vigadok, s már könnyezem.

Mint lepke, mely folyton cserél

Virágot s egyről másra száll,

Szívembe' soknak képe él,

De egy igazra sem talál.

 

És életem úgy röppen el,

Mint a magányos csillagé:

Fénylik s lehull egy éjjelen

S a célt sehol föl nem leié.

Azért a nap tovább mosolyog

S az égbolt fényes lesz megint.

Hogy rajt' csillag nem annyi forog,

Nem látja meg, ki rá tekint.

 

 

1905. 37. 586. Justh Béla: A TENGEREN.

 

Bolyongok a vizén, sok hullámvész között

Le délnek, hol a nap sugara éltető,

Hol szebb virág fakad, a hol a pálma nő

S hol — mondják — a tavasz s a szerelem örök.

 

Én hinni nem tudom; elnézem, mint vonul

A vízre lassúdan az éj ködfátyola,

Mely mindent eltakar, bár láthatatlanul

Mint milliónyi szál, mit titkos kéz fona.

 

Nem a szív sorsa ez? Az órák múlanak

És apró bánatuk mind rája nehezül

És lángja egyre fogy, virági hullanak;

Míg végre éj borul rá, észrevétlenül.

 

 

 

K. Lippich Elek. (1862-1924)

 

1902. 12. 178. K. Lippich Elek: BIZONY SZÜRKÜL

 

Bizony szürkül már az égbolt,

Bizony itt van már a dér  

Bizony késő van már ahhoz,

Hogy ekképp szólj jó magadhoz :

Legény, tégy ki magadért!

 

Bizony kopnak már a színek,

Szív elvirul, hül a vér !

Nagy remények, lassan szálltok .

Bizony a ti kis pályátok

Már a véghatárra ér.

 

Önfeledten ha még néha

Föl is csendül egy dalom,

Siket csöndön száll keresztül.

Lány szivekben meg nem rezdül

Tőle édes izgalom.

 

Fakó tollú vén poéta,

Nézd, sötétlik a határ I

Szárnyad is csügg, nincs már bája !

Tar fejedet hajtsd alája

S aludj szépen, agg madár !

 

 

1903. 47. 774. K. Lippich Elek: ÁLOM VALÓ

 

Sok szép álmodassál

Van tele az élet,

De csak minden álom

Levegőbe széled.

Rálehel egy szellő

A sok tündér-várra,

S tova lebben, széthull,

Mint az illó pára.

 

Merthogy mégis — ami

Igazi valóság,

Csak a röghöz köt le,

Hiábavalóság.

S azzal jut az éghez

Közelebb az élet,

Ami lenge álom,

Ami szerte széled?

 

 

1903. 47. 774. K. Lippich Elek: A FIAMNAK.

 

Jó tettért légy hálás,

Rossz tettet felejts el.

Olyan szót, mely sértő,

Véletlen se ejts el.

És ha heved mégis

Valakit megsértett,

Ne légy gyáva, siess

Megkövetni érte.

 

De ha gonosz szándék

Érné hazád', s házad',

Ne adja az Isten,

Mert az nagy gyalázat!

Akkor ám ne tekints

Se erre, se arra,

Erős férfi-karral

Sújts le a cudarra.

 

 

1905. 44. 706. K. Lippich Elek: HIÁBA MINDEN KÉPZELŐDÉS

 

I.

 

Hiába minden képzelődés,

Már jő az ősz, már itt a dér.

Fehér hajszál mindegyre több-több,

És csöndesül a vér.

 

A szép tavasz be kurta is volt,

És hej, mi röpke volt a nyár

Alig láttunk egy kis verőfényt,

Már ködlik a határ.

 

S ezernyi vágy, terv, hímes ábránd,

Miktől hevült a szív s az agy,

Mind belefúl az őszi ködbe,

Még emléket se hagy.

 

Hogy mért is jöttünk, mit kerestünk?

Hol van, ki erre megfelel?

Alig, hogy egymást megtaláltuk,

Már int egy hang: el el…

 

 

II.

 

Nem tudom én, honnan jöttem?

Milyen út az, hol bolyongok?

S utam mentén mire jók e

Nevető és síró gondok?

 

Ami zaklat, az a sok vágy

Minek támad a szívemben?

S micsoda nagy bolondság, hogy

Amit érzek, dalba zengem?...

 

 

 

Krüzselyi Erzsébet: (1875 – 1953)

 

1896. 17. 259. KRÜZSELYI ERZSIKE: AZ A CSILLAG!

 

Csillagos, szép, világos este

Ülök sokáig elmerengve

S gyakran tekintek fel az égre:

Egy csillag mintha szebben égne.

 

Nézem, hogy csillog kékes színben,

És összefolyik körültem minden,

Sötétes, halvány ködgomolyba,

Éppen mintha a könnyem folyna.

 

Pedig szívembe' nincs most bánat,

Elűztem azt a régi vágyat,

Mitől nem volt napom, se éjem!

Kitéptem szívemből egészen.

 

Sokszor hittem, hogy megtanultam

A feledést a régi múltban,

S eltemettem örökre, végképp

Őt, szívem régi eszményképét.

 

De mégis most, a csillagfényben

Eszembe jut, hogy régen, régen

Láttam én már a kékes lángot,

Amint két szemből rám világolt.

 

Szívem egy érzés úgy szorítja,

S szemem a könny elborítja!

És nézek, nézek fel az égre:

Egy csillag mintha szebben égne.

 

Krüzselyi Erzsébet – Wikipédia. Lásd a Függeléket. G.  

 

 

Lampérth Géza (1873 – 1934)

 

 

1896. 16. 243. Lampérth Géza.NEMZETEM EZREDÉVES ÜNNEPE.

 

Hangos örömtől róna, halom zengjen,

Tárja ki kelyhét ma minden virág,

Habozó serleg vígan összecsengjen, 

Örömünk hangját hallja a világ.

Völgyben s a bércen szent örömtűz égjen.

Fénye ragyogjon földön és az égen,

Szállja szívünk' meg Erő, Hit, Remény

Új ezredévünk kelő reggelén!

 

Hosszú ezer év szenvedését, búját

Födje felejtés rózsafátyla el

S Golgoták könnyét, tövis-koszorúját.

Most csak örüljön a szív, a kebel!

Seb ne sajogjon, régi bú ne fájjon,

Hálaadó ének csak repesve szálljon:

Hogy annyi küzdés, annyi harc után

Áll Buda s él magyar e szent hazán.

 

Mert áll, mint büszke, viharverte szikla,

Mert él, mint ős cseren a lomb-dús ág!

Bátran kiállunk már a harci síkra,

Vívja bár kar vagy szellem a tusát!

Némuljon el már világ gúnykacaja,

Kiáltó szónkat szívelje meg, hallja:

Nem csúszva jő, száll büszkén, szabadon

Helyet nekünk is ott a magason!

 

A hír magasán helyet a magyarnak:

Ezeréves múlt áll e nép mögött!

Ostora vágta millió zivatarnak 

S bár megfogyott, hajh! de meg nem törött!

Helyet nekünk is! Ifjú tűzzel, szárnnyal

Magyar szellem már fenn, magasan szárnyal,

S messze ragyog bár fölötte a cél:

Előre törvén, bűvkörébe ér.

 

Jertek szabad, nagy népek milliói:

A kis magyar ím nagy ünnepet ül,

Büszkén lobognak ősi lobogói.

Fogadjátok őt testvéretekül;

Méltó e nép rá, helyét, szavát állja:

Tanúnk ezer év annyi tűzpróbája!

S ha kit felénk hű, igaz szív vezet:

Nyújtunk örömmel annak jobb kezet.

 

Jertek, lássátok e láng lobogását,

Mely keblünkből fel az égre száll,

Jertek, halljátok e szív dobogását,

Mely annyi drága vért kiontja már.

Lelkünk, nézzétek, szent eszmék ragadják,

Jelszónk, halljátok: haladás, szabadság!

Nyugat amiért egy szívvel hevül,

Azért küzdünk mi árván, egyedül.

 

Jertek csudálni: miként törünk bátran,

Lankadatlan' szent, magas cél felé!

Pihenők ti a béke árnyékában,

Karunk a míg bilincseit tördeli ;

Míg mi küzdtünk a zivatarral, vésszel,

Mely ha tovább zúg, tűzhelyetek vész el,

Kihullt vérünkért nem kérünk mi bért,

Elég: ha szívünk szívetekhez ért.

 

Jer magyar népem, jer én drága vérem,

Szent áhítattal emelj kalapot;

S mint őseink, künn délibábos téren

Köszöntsd imával a kelő napot,

Új ezredéved hajnalhasadását

E föld színén, hogy mind a népek lássák

Nagy ünneped nagy, szent áhítatát

S hódolat járja szíveiket át.

 

 Kalaplevéve nézz a múltba vissza:

S kik érted éltek, érted haltak,

 Kiknek vérét e szent honi föld issza:

Mondjon áldást nevükre ajakad.

Tépett zászlójuk' magasra emelve

Ihlessen meg szívük szent honszerelme

Mind ki magyar, öreget, fiatalt,

S a pokol sem vesz rajtunk diadalt!

 

És te nagy Isten, néped ne feledd el:

Nagy jókedveddel mosolyogj le ránk,

Bő tárházadból áldó két kezeddel,

Új ezredéven áldd meg szép hazánk

S béke mosolyog ránk, vagy zord idők jönnek:

Szemébe nézünk bátran a jövőnek,

S a magyar nevet s Árpád ős hónát

Fény ragyogja be századokon át.

 

 

 1904. 22. 370. Lampérth Géza: REJTELMEK.

 

Egyszer, enyhe május végen,

Mentem künn a városvégen,

Hol a rideg nagy kőházak

Már ritkábbak,

És az aszfalt kevesebb,

Több az ég és több a föld.

S kopott fakó szín helyett

Több a kék és több a zöld.

Kevesebbek az imbolygó

Sápadt képű emberek.

Ellenben több a sikongó

Pirospozsgás víg gyerek.

 

Vasárnapi nagy zsivajban

Ahogy mentem egymagamban,

A pázsitos liget-szélen,

Az útfélen

Egy mélázó fiúcskára

Esett a tekintetem,

A ki szintén egymagában

Üldögélt a zöld gyepen.

 

Ott üldögélt csendbe, szépen,

A kezében

Viruló szép rózsa volt,

Mely a játszi fuvalomba

Rengve-ringva, hajladozva

Lágyan feléje hajolt.

A fiú csak nézte, nézte,

Simogatva és becézve

Szólt is hozzá valamit,

Majd egyszerre tépni kezdte

Leveleit, szirmait.

S úgy elbúsult ezalatt,

Csak hogy sírva nem fakadt.

 

Nekem a kis fiú tette

Szeget ütött a fejembe.

Kérdezgettem szeretettel,

S nem késett a felelettel:

 

A rózsája illatába

Bódult bele a kis kába.

Izgatta az édes titok,

Mit nem látott, csak gyanított,

Mi úgy szívéig hatott.

S kereste az illatot.

 

A kis bohón jót nevettem,

De máig sem felejtettem.

 

Akkor egy kis lányhoz mentem,

Ki érdekelt, kit szerettem.

Ő is hajolt én felém,

S én a lelkét keresém.

 

 

 

Lányi Adolár* (?–1906)

 

1885. 12. 195. Lányi Adolár: Találkozás.

 

Ki büszke voltál, gőgös egykoron,

Mi lett belőled? haj, mi lett!

A szenvedés meglátszik arcodon,

Ki tépte így meg szívedet?

A kit szerettél, elhagyott talán,

S reményidet elvitte mind? 

A könny kitör, nem szól a lány,

Csak némán fej-bólintva int.

 

Szerettem egykor én is óh leány!

S a kit szerettem, elhagyott.

Szegény szívem ah, oly nagyon korán

Megismeri a bánatot.

S tudod ki volt, ki megtöri szívem,

S reményimet elvitte mind'?

 Zokog a lány, zokog keservesen,

 És némán, fej-bólintva int.

 

«Emlékeim» címen megjelent kötetből. VÚ

 

*Adolár germán eredetű férfinév, jelentése: nemes + sas

 

 

Lauka Gusztáv ( 1818-1902)

 

 

1902.  4. 50.  Lauka Gusztáv: A VÉNSÉG.

 

Én is eljutottam már azon határig,

Amelyen túl kopár az életnek földje,

S hívóan int felénk nyugalmat ígérőn,

Jozafátnak minden zajtól elzárt völgye.

 

De nem panaszkodom, nekem is kijutott,

Örömből s bánatból kisebb-nagyobb részem,

S most, mint egy elkorhadt és lombtalan vén fa:,

A közelgő vihart közömbösen nézem.

 

Az én ágaimon is voltak virágok,

Lepkék szállingóztak, madarak daloltak,

S a hűvös árnyéknak csöndes sátorában

Kifáradt vándorok pihenőt találtak.

 

Oh, minő kevesen élnek már azokból,

Akiket szerettem, és akik szerettek,

Azok sem a régi víg cimborák többé,

Magukba zárkózva zsémbesekké lettek.

A múltamból még csak néhány kedves emlék,

Ami némi vigaszt nyújt éltem alkonyán,

S az a biztos tudat, hogy közel van az éj,

Nekem is mennem kell a többiek után.

 

 

 Lévai Sándor

1886. 23. 362. Lévai Sándor: Sorsom

 

Meghalt. Kivitték. Eltemették.

S nem volt, ki megsirassa őt,

Szegény útszéli árva koldus,

Elég, ha adtak szemfödőt;

A pap kísérte két gyerekkel,

Meglátszott rajtuk, hogy robot,

A vén sírásó nagy bosszúsan

Ásóját fogva mormogott.

 

Megálltam összetett kezekkel

Az újon hantolt sir felett,

S míg ajkaim imát rebegtek,

Szívem a kíntól reszketett.

Hogy elbúcsúztam, könnyeimmel

Öntöztem csendes nyughelyét,

Az útról is még visszanéztem: 

Saját sorsomra gondolák.

 

 

1887. 27. 446. Lévai Sándor: EGYKOR SZERELMET

 

Egykor szerelmet zengtek a dalok,

Rólad neveztem el egy csillagot,

És álmodozva a kert alkonyán,

A virágok közt neved suttogám.

Liliomok, rózsák jól ismertének,

Üdvözletül csengték-bongták neved,

A pajkos szellő, énekes madár,

A lomb között mind ezt dalolta már.

S a csalogány is rengeteg ölén

Nevedből szőtt-font álomdalt fölém,

Maga a néma erdő mély szíve,

Lánykám, a te neveddel volt tele.

 

Oh szép aranykor ! Búsan szól dalom,

Nem üdvöt zeng, a múltat siratom,

S mely fönnen, büszkén hirdeti neved,

Letűnt a csillag, többé nem vezet.

Bolyongva némán, árván, betegen,

A hervadt rózsát nincs mért kérdenem,

A liliomot se! és ha kérdeném.

Fejét sápadtan hajtja le szegény.

Puszta a kert, erdőm, mezőm kiholt,

Melynek szerelmünk édes titka volt,

Már szívem sincs, melyben te fönnmaradj,

Oh, mert magad is végkép veszve vagy!

 

 

Mares Ödön

 

 

1891. 22. 352.  Mares Ödön: NEM TEHETEK RÓLA.

 

Hát én is restellem, hát én is fájlalom.

Hogy nem szorult belém nagy világfájdalom,

S hogy keblem nem kráter, sem kavargó örvény,

Honnét a szenvedély viharként kitörvén,

Elemi erővel ront egész az égig,

S e hitvány világot reszketteti végig.

Bizony szégyenkezve vallom be hibámat:

Nem születtem eget ostromló titánnak.

Mert hát az életem tiszta, csöndes; olyan,

Mint virágos mezőn átkígyózó folyam.

S mint szülőfalumnak bércövezte tája,

Mikor a nyári nap mosolyog le rája,

(Keblemben őrzöm drága képét híven)

Oly derűs mosolygó és nyugodt a szívem.

Van neki nem is egy: két ragyogó napja,

Honnét a verőfényt és meleget kapja,

De megáldott velük a mennyei jóság!

A te két szemed az aranyos kis jószág.

Meg egy kis madár is fészket rakott benne,

(Oh, bár nála nélkül, ember szív ne lenne!)

S amit az csicsereg csöndes órán, halkan,

Boldogság, boldogság visszhangzik a dalban.

Van szép feleségem, vidám, játszi, pajkos;

Ha keblemre vonom s ajk tapad az ajkhoz;

Ha szende mosolygás ragyog föl szép szemén

És fülembe súgja, hogy szeret és enyém:

Szeretet van benne, szeretet más semmi!

Gyűlöljön világot, a ki tudja tenni!

Bocsánatot kérek, restellem, fájlalom,

Hogy nem szorult belém nagy világfájdalom

S nem fogant meg bennem világmentő eszme,

Melytől a zsarnokság nagy-hamar elveszne;

Hogy szenvedély nagyra nem tüzel föl engem;

És hogy csak szívből jött dalaimat zengem;

Hogy nékem idegen, Schopenhauer, Zola;

Nagyon boldog vagyok,  nem tehetek róla.

 

 

1893. 25. 418. MARES ÖDÖN: Rossz kritika.

 

Akkor volt az, már régen-régen,

Mikor még lány volt feleségem,

Hogy oly deszkákra lépni vágyott,

Melyek jelentenek világot.

 

De hajh! Való nem lett az álom,

Színház direktor csípte vállon

S mosolyogva mondta:

«Drága kincsem

Magának egy csöpp hangja sincsen»

 

Nem tudhatta szegény direktor,

Ezért ki fog szenvedni egykor?

Hej drága nőmnek hangja, hogy van,

Én érzem azt mindegyre jobban!

 

 

1894. 50. 843.  Mares Ödön: Pech.

 

Jaj, Isten adta poétája

Egy téli nap már nem volt fája,

De volt ön írta versfüzet,

Meggyújtja, majd ad az tüzet,

Hej meg nem gyúlt a tarka lom,

Vizenyős volt a tartalom.

 

 

 

Mátray Lajos (1859-   )

 

1887. 34. 567. Mátray Lajos: Epigramma

 

Annyi ezer hű szív egyesült egy szívbe,

Forró imádságát Istenéhez vitte,

Kinyílott az égbolt, szállt az ima, szállt, szállt,

Áldja meg az Isten magyarok hazáját!

 

 

Noszlopy Tivadar ( 1861 -      )

 

1884. 48. 766. Noszlopy Tivadar. Elmúlt idők, elmúlt idők

 

Elmúlt idők, elmúlt idők,

Boldogságom, gyermekkorom.

Rajtok lelkem úgy elmereng,

Mint holdsugár a várromon.

 

A bérctetőn, a rom felett,

Mely egykor sasok fészke volt.

A múlt idők emlékeit

Merengve nézi most a hold.

 

Lelkem is hosszasan mereng,

Úgy elmereng a romokon, 

Rég eltűnt boldogságomat

Ha olykor visszaálmodom.

 

 

1884. 48. 766. Noszlopy Tivadar: A CSIKVÁRI FALU-VÉGEN

 

A csíkvári faluvégen

Van egy kis ház, dűlő félben;

Dűlő félben oly régóta,

Mintha gazdája se volna.

 

Az a kis ház hajh! be régi,

Mint lakója: Borcsa néni;

Mikor orczáját megláttad.

Előtted állt néhány század

 

Haja fehér, mintha volna

Égbe nyúló bércnek orma,

Orcáján a hosszú évek

Száz meg száz barázdát véstek.

 

Sem rokona, sem barátja,

Egyedül él viskójába'.

Üldögél egy kis fa széken,

Olvasója van kezében.

 

A halál is elfeledte,

Talán el se jő érette

Imádkozik, mit tenne mást;

Megéri a föltámadást!

 

Föltámadás messze lehet,

Azt mégis tán nem éri meg;

Mert a viskó nem sokára:

Reá szakad a nyakára.

 

 

PALÁGYI LAJOS (1866. – 1933)

 

1884. 44. 698. PALÁGYI LAJOS: Cifra temető

 

Feledni vágytam a világi zajt,

A hiú pompát, kábító morajt,

Feledni mindent, mindent, ami bánt,

Dúsat, szegényt, fényt, árnyat egyaránt.

 

Lankadtan, törve jártam a világot,

Szívem egy percnyi pihenésre vágyott,

Sebzetten a sírok közé futottam:

Az egyenlőség birodalmán ott van.

 

Ott elmosódik mind az árny, a fény,

Ott nincs győztes bűn, elbukott erény,

Nincs rikító kép, pokoli zene,

Nincs szín, mely bántana; hang, mely sértene.

 

Oh, én bohó! A temető mi más!

Csupa merő fény, pompa, csillogás,

Letűnt nagyságok büszke neveit

Arany betűk nagy fennen hirdetik.

 

Magasra hantolt sírhalmok felett

Sok gránit-emlék csillog, díszeleg,

S itt-ott, mint a halálra irt szatíra,

Örökzöld ciprus borul rá a sírra.

 

Oh emberek, oh balga emberek!

Minek e dísz, e cifraság minek?

A súlyos gyászt, a szörnyű pusztulást

El nem takarja e fénylő palást!

 

Hiába áll a sok-sok oszlop itt!

A rózsa, liliom is hiába nyit!

Hiába minden eszköz, akarat:

A temető csak temető marad

 

Amerre járok, és amerre nézek,

Ah, mindenütt csak pusztulás, enyészet!

A szép lepel, a csalfa mez mit ér?

Az éj-sötétszín mégse lesz fehér!

 

A sírok szép virágai között

Vigyorogni látok sok kis ördögöt;

S az illatot, amely repül felém,

Csak temetői szagnak érzem én.

 

Mind, a mi itten csillog fényesen,

El fog pusztulni s nem lesz nyoma sem,

Jön a vihar, a tájon áthalad

S el elmosódik mind a sírirat.

 

Jön a hideg, s a mint egyet lehel,

A sok virág mind sorba hervad el;

 Jön az idő. és súlyos léptitől

A hant besüpped, a szobor ledől.

 

Hol most sok tarka, szép virág fakad,

Gaz, gyom veri fel majd a sírokat,

Minden felöl lehull a csalfa máz,

S lesz meztelen a romlás, pusztulás

 

Eltorzul a kőangyal mind egy szálig,

Talapzatáról az arany lemállik

S majd leplezetlen láthatjuk magát

A szörnyű átkot, nagy tragédiát

*

Egy ízben összes írott verseit a Vasárnapi Újságnak küldötte be

http://hu.wikipedia

 

 

1886. 29. 463. Palágyi Lajos. Az út végén

 

Mikor elhagyva, árván bujdokoltam,

Hánykódva, tengve iszonyú nyomorban,

Az élet vészes árja közepett

Merész remény vezette szívemet.

 

Bensőmben csupa láng és csupa fény volt,

Biztatva nézett rám a tiszta égbolt: 

Menj, menj előre s kebled szent tüzét

Szórd a hideg, fásult világba szét.

 

Nem bujdokolsz te hasztalan, hiába,

Mint napsugár jársz szerte a világba,

A mely vidékre utad elvezet,

Ott újból támad fényes kikelet.

 

S én mentem, mentem bátran, lelkesülten,

De óh nem támadt uj tavasz körültem.

Eltékozoltam lángom' hasztalan,

Most mind az eszme, agyrém oda van!

 

Szeretet, hit, szabadság balga álma

Kijátszott, megcsalt hiú füstbe szállva,

Előttem áll a csúfos, szörnyű vég

S mögöttem egy kietlen semmiség.

 

Önvád fog el, a múltba hogyha nézek

Óh elmulasztott, drága földi évek!

Óh le nem tépett rózsa, szerelem! 

Te dőre könny, mit csillogsz szememen

 

Rudnyánszky Gyula (1858-1913)

 

1883. 9.134. Rudnyánszky Gyula. Mire vársz még?

 

Mire vársz még? mit remélsz még?

Oh szegény szív, mért epedsz?

Meddig tart a nyár, ne kérdezd!

Szívd mohón a drága mézet,

Amit nyújt a röpke perc!

 

Minden, ami él, mulandó,

Bánat és kéj elrepül;

Az érzés mind pillanatnyi,

Ami tartós tud maradni,

Csak az emlék egyedül.

 

S tán épen a mulandóság

Az a titkos vonzerő,

Mely szívünket fogva tartja,

Melytói rózsa hull az arcra

S ég a lázas agyvelő!

 

Búnak, üdvnek az varázsa,

Hogy nem tudni, meddig ér;

A jövő bizonytalanja,

Mint a báj félig takarva, 

Nyílt valónál többet ér!

 

Mért remegsz hát? miért sóvárogsz?

Oh szegény szív, légy nyugodt!

A boldogság bölcsessége:

Nem gondolni ébredésre,

Míg az álmot álmodod.

 

 

 

1887. 23. 378.  Rudnyánszky Gyula: Budapest

 

(Részlet egy verses regény második énekéből.)

 

1.

 

Zörög, zihál, zúg, füstöl a vonat.

Hegy-völgy, lapály fut vissza; más vidék

Tűnik föl untalan, hűs lomb alatt

Turbékolnak szerelmes gerlicék,

Amott meg ittas, durva nép halad,

S mind egybe olvad a sokféle kép. 

De ö behunyt szemmel magába mélyed;

Lelkében, mint új bor, forrong az élet….

 

5.

 

Száguldanak a bérkocsis gebéi.

Legjobb futó a rosszlábú gebe! 

Hé-hózva gyorsan jobbra-balra térni,

Ez a tanult kocsis művészete:

Lót-fut, tolong a nép, szemmel kíséri,

A vágtató nem gázol-e bele?

De a kocsis lassítja egy fogással,

S folytatja aztán őrült rohanással.

 

6.

 

Az est közelget, a lámpák kigyúlnak;

Mint száz szövőszék nyüzsög az ember-ár;

Nincs vége-hossza a sok ló vasútnak,

Tülök búg, füttyül inas és madár;

Mint duzzadt vér-erek mind összefutnak

A zíg-zúg utcák, hol itt a határ?

Paloták mellett ócska házak állnak,

Parányi fényhez óriási árnyak.

 

7.

 

Szívem bálványa, ifjú Budapest,

Szép vagy te ily homályos alkonyatkor:

Ezer bűbájjal ékesít az est,

Jelenné lesz a jósolt boldogabb kor…

 

9.

 

Lépten-nyomon bánt német szó piszok.

Szomszéd divatcikk és zsibáru itt még;

De már födöttek a kanálisok,

S a séta-kertek gonddal elkerítve;

S pénzért lehet csak megpihenni ott,

Mert a leget urak számára szűrték.

De bár sok az még, a mi ferde, rút,

Külön bizottság minden bajra jut…

 

 

1887. 40.638. Rudnyánszky Gyula: A XIX. SZÁZAD.

 

E század, melyben élek, az enyém.

Bűnét, erényét láttam, érezem;

Jártam csodálatos, tündéri táján

Eszméi bűvös rejtelmeinek,

S szenvedtem átka véres Golgotáján,

Hogy százszor átjárt a halál-hideg.

Enyém e század búban és gyönyörben.

Magasba szállva s porig összetörten.

 

A múltból átborongott rémesen

Az óriási vallás-küzdelem;

A népeket Jézus szívéből áradt

Mesés varázs egy célra ihleté;

De a célt elsöpörte ez a század,

Mely új zászló alatt a — nemzeté.

Az emberiség végtelen fogalma

Nemzeteket szült, vér szerint foganva.

 

A nemzetek csatája ez a kor.

A föltámadt faj-ösztön nyüzsgve forr;

A vértanúk helyére hősök állnak.

Kik győzve, bukva mind félistenek:

Szent és erős oltára a hazának.

Hatalmát féltve a zsarnok remeg;

A népek a jelszót egymásnak adják:

Egyenlőség, testvériség, szabadság....

 

Mit elme alkot s formál a művész,

Áhítatom reá hiába néz;

Hiába vonz az életlárma kéje,

A fény, a hír, a pompa hasztalan,

A lelkem meg-megdöbben fájva, félve,

Hiába csábít mámor és arany,

Valami mondhatatlan sejtelemben

Megborzogat kísértő, néma szellem.

 

Óh kétkedés vigyorgó szelleme,

Tőröd szívembe mért döföd bele.

Ki nem kerülöm a halált, hiába!

Elér, s nem sejtem, hogy hol és mikor?

Titok marad a lét sötét talánya,

Meg nem tudom, hogy méhében mi forr;

Ha majd koporsómat reám szegezték:

Részed leszek, rejtelmes végtelenség.

 

 

 

1888. 12.191. Rudnyánszky Gyula: A JÖVŐ.

 

Örök medrében zúg az élet árja,

S én sodra ellen küzdök vakmerőn.

A csónakázót parti béke várja;

Engem dobál a bab, míg el nem hagy erőm.

Óh, hány eléri célját e világon!

S én célomat csak tündökölni látom;

De hozzá mennél közelebb vagyok,

Annál messzebb van az, mert följebb száll s nagyobb.

 

A tapsot, a babért nem is sóvárgom.

Olcsó határkő az elismerés;

Mesgyét jelölhet sűrű bokron-árkon :

Jutalmul az örök eszményekért kevés !

Ha csak siker lett volna lelkem álma,

Szedném talán gyümölcsét már, megállva;

De a mit ábrándom festett elém,

Valónak azt csak a jövőben képzelem.

 

Csak a jövő, a távol ismeretlen:

Ez halhatatlan üdvöd, szép remény  

A szirt előtt kéjszomjazón epednem:

Mit érne, ha vizét bugyogni érzeném  

A vágy s a gondolat, hogy majd kibuggyan,

S ha száz évet porladva átaludtam,

Tikkadt szíveknek hűs forrása lesz:

Ah, ez csak a gyönyör az alkotásban, ez!

Mit megérint a halál kezével,

Ha el nem hervad: élni fog soká!

Perc szálán függve nem felejtem én el,

Hogy mind a nem-múlót mulandó alkotá.

Az örökélet égő csipkebokra

Ejthet magot daltermő bánatodra,

S tán megfogan s virága megered;

De csak sírod fölött ver mélyebb gyökeret.

 

 

1894. 9.134. Rudnyánszky Gyula: SZERELEM.

 

1.

 

Van egy csodás könyvem : az ő két szeme,

A jó Isten minden titkával tele.

Nyilt könyv az előttem, olvasom sokat,

Onnan írom ki a legszebb sorokat.

 

Dalaim forrása, rejtelmes világ!

Lelkem éjjel-nappal tündökölni lát.

Nappal napvilágom, éjjel csillagom,

Vezetsz ismeretlen bűvös utakon.

 

Üdvöm bibliája, könyvek könyve, te!

Benned a mindenség szent költészete:

Két harmat csepp fehér rózsalevelén:

Neved örökélet, örök szerelem!

 

2.

 

Szívem oltára ez a könyvem;

Gyónásom itt minden betű.

Mi elvész búban és gyönyörben:

A dalban örökéletű.

 

Kéj, szenvedés tán mind csak álom,

S fölébreszt egy rossz pillanat;

Emlékeit hát ide zárom,

A legszebb rész így megmarad.

 

Mint könyvbe eltett rózsa épen

Megőrzi régi illatát:

Egykor a dal varázsa nekem

Szerelmet, üdvöt visszaád.

 

 

Sajó Sándor (1868. – 1933.)

 

 

1895. 16. 250. Sajó Sándor: SZERELEM

 

I.

 

Tanulom a boldogságot,

Kedvesemnek mondalak;

És szemedbe könny szivárog,

S rám tekintesz hallgatag.

 

Mért e könny szép szemedben,

Szíved, mondjad, mért remeg?

Hogy kimondtam önfeledten,

Fáj talán e szó neked?

 

A múltakról álmodóan

Tán bús emlék száll feléd,

S mert csalódtál már e szóban,

Többé meg sem értenéd?

 

Óh vagy tán üdv száll szívedre,

A boldogság könnye ez,

S édes vágytól megremegve

Így vallod meg, hogy szeretsz?

 

II.

 

Szép vagy, ha olykor jó kedved megárad,

S mosolyba fürdik ajkad és szemed;

Szebb vagy, ha elfog egy titkos búbánat,

S selyem pilládon fájó könny rezeg.

 

De én esengek: légy víg újra, újra,

Mert fáj nekem, ha bús vagy, oh leány

S óh legszebb vagy, ha közelebb simulva

Könnyes szemekkel mosolyogsz reám

 

 

 

III.

 

Te mosolygó bűbáj,

Te mennyei jóság!

Te ragyogó álom.

Te édes valóság!

 

A te szerelmednek

Napsugaras fénye

Új hajnalt derített

Szívem éjjelére.

 

Egész világom vagy,

Oh, mert közeledben

Az egész világot

Régen elfeledtem!

 

 

1898. 11. 178. Sajó Sándor: ÖTVEN ÉV.

 

Hozván madárdalt, fakadó virágot.

Légy üdvözölve nyíló kikelet!

Szép vagy. mosolygás/ és vinni kii

A vén világnak ifjú kebled,

Oh, szebb volt mégis most félszázad éve,

Ezer közt nem lelsz még egy ily tavaszt.

Lehe leszállt egy nép aggott szívébe

S ifjú erővel újjá szülte azt.

 

Most ötven éve szebb volt a madárdal

Es igézőbb a virágfakadás;

Ébresztő volt az riadó szavával.

Haló nemzetnek új föltámadás.

Csodának hinnéd, bár tudod : valóság.

Csak ötven éves, — mégis oly mesés

A holtnak hitt feltöri koporsóját,

S diadalt ül a hosszú szenvedés…

 

A nemzet ajkát ama nagy napokban,

Halld ott Petőfit: minden szava láng ;

Izzó szívében egy nép szíve dobban,

Dús lelke kincsét pazarolva ránk.

Amiért a nemzet küzdött és sóvárgott,

A mért a költő zengett, izgatott:

 A szent szabadság, ím, a földre szállott

S fölébreszti az alvó századot….

 

Nézz vissza, népem, ötven év határán,

Ott a szabadság, az erő, a jog!

Le nem sújthat vész, meg nem ejthet ármány,

Míg annak fénye lelkeden ragyog.

Bölcs bátorsággal szebb jövőre várva,

Hited, bizalmad az a múlt legyen:

Ha méltó voltál a föltámadásra,

Méltó vagy élni új évezreden!

 

 

1904. 15. 234. Sajó Sándor: AZ ÉLET.

 

Fogva tart a fájó kétség,

Meg a gond, a százkarú;

Mosolygón is egyre érzed:

Ez az élet csupa bú.

 

De a zúgó áradatban

Megpihenned nem lehet:

Új reménység új harcokba

Hajtja-vonja lelkedet.

 

Így éled le, küzdve, bízva,

Életednek a javát,

Fogy a fény is s egyszer aztán

Alkonyatba olvad át.

 

Szép emlékké enyhül lassan

Minden átélt szenvedés,

A mi volt már: nem sokallod,

S a mi lesz még: oly kevés!

 

Hullám vagy, mely zúgva törtet

A nyugalmas part felé

S melynek épen az a veszte,

Hogy nyugalmát megleli.

 

Hullám sorsa: percnyi sors csak,

Partot ér és megtörik.

Nem az fáj, hogy bús az élet,

Hanem az, hogy oly rövid!

 

 

1906. 21. 330. Sajó Sándor: MAGYAR LÉLEK.

 

Magyar földön: halmon, rónaságon

Látomás kél csöndes éjszakákon;

Magyar ember, ha ott bolyong épen,

Csodát lát a csillagfényes éjben.

 

Titkos órán, nagy, magányos csendben

Ezeréves turulmadár lebben

S bús fenséggel, halkan ringó szárnyon

Suhan át az elmerengő tájon.

 

Suhanása: mámoros igézet,

Szent gyönyör, mely hódolásra késztet:

Magyar ember a lelkébe szívja

S megy, a merre az a madár hívja.

 

És az éjben, rejtekek homályán

Kőszobor kél mint valami bálvány:

Zordon búval, büszke daccal telve

Rajta reszket egy ezredév lelke.

 

Bűvös látvány: ős magyarság szobra,

Nehéz kardját két marokra fogja

S kémlő szemmel, harci tűzben égve

Elszántan néz végzete elébe.

 

Es mozdulnak a rögök, a hantok,

Párállik az ősök vére rajtok;

Mint a harmat szomjas virágkelyhet,

Az a pára ellepi a lelket.

 

Magyar ember ott bűvölten állva,

Bágyadt lelkét büszke dacra váltja,

És ezentúl, akármerre járjon,

Szent hittel csügg a nagy látomáson.

 

Soha sehol szót nem ejt felőle,

De a lelke acélos lesz tőle;

Magyar szívét fennen dobogtatja

Egy ős nemzet büszke öntudatja.

 

Járja útját mindig emelt fővel,

Ezeréves komoly őserővel,

És a sorsa bármily búsra válik:

Nagy múltjához hű marad, halálig!

 

 

1909. 18. 367-368. Sajó Sándor: AZ UTOLSÓ MAGYAR.*

 

Hadd meneküljek önmagam elől  

Oh jaj, ne lássak ilyen rémes álmot!

Szörnyű teherként a lelkemre ül

És gyászba vonja az egész világot;

És hogy valóra válhat csakugyan:

E gondolattól szívem holtra dermed,

Óh hitet, hitet, hitet adj, Uram,

Hogy, álmodván is, tudjak bízni benned.

Hallgasd meg álmom s adj, Uram, kegyelmet!

 

A rónaságon hűs szél csavarog,

Mint szárnyas bú, mely nyugtot nem találhat;

A Tisza árján csobbanó habok

Gyászt zsongnak az alvó hun királynak.

A szeri emlék immár puszta rom,

Kőomladékát bús avar takarja,

Ott bujdokol, még élő fájdalom,

Egy meghalt ország utolsó magyarja.

 

Bolyong magában, átkos egyedül,

Mint züllött vad, mely idegenbe tévedt;

Milliók keserve mind szivére gyűl,

Vak éj borúi rá s hajnalt nem remélhet

A mindenségből letört egy darab,

Egy nemzet sorsa lebukott az égből,

Amerre néz, a puszta ég alatt

Iszonyú rémek kelnek a sötétből…

 

S ott fekszik — látom  — némán, mereven

Fáradt fejét a puszta romra hajtva ;

Hűlt szivéből a bús honszerelem

Átleng a rónán utolsót sóhajtva ;

Égen és földön komor, tompa gyász van,

Sötét a táj, mint óriás ravatal,

Nincs haza többé, nincs többé hazátlan,

Kiszenvedett az utolsó magyar.

 

Hadd meneküljek önmagam elől!

Óh jaj, ne lássak ilyen rémes álmot!

Jön átkos szörnyként, a lelkemre ül

És gyászba vonja az egész világot;

És hogy valóra válhat csakugyan:

E gondolattó szívem holtra dermed,

Óh hitet, hitet, hitet adj, Uram,

Hogy bízni tudjak' mind magunkban s benned.

 

* A Magyar Tudományos Akadémia Farkas-Ratkó díjával jutalmazott költemény.

 

 

 

Szabolcska Mihály ( 1862-1930)

 

1892. 36. 610. Szabolcska Mihály: VALLOMÁS.

 

Tekinteted ne vedd le rólam,

Ne vond el tőlem a kezed;

Ne hidd te, hogy mást mondanék én,

Mint a mit érezek.

 

Ha szerelemről szóltam addig,

Míg nem találkoztam veled:

Az is neked szólt, dalaimban

Téged kerestelek!

 

Kerestelek elálmodozva,

De nem találtalak sehol.

Csak néha emlékeztetett rád,

Egy arcz, vagy egy mosoly.

 

S ez arcz előtt, és e mosolyra,

Föl-földobogott a szivem:

De ha szerelemről beszéltem:

Nem értett senki sem!

 

Oh nem is érthetett, tudom már;

De neked meg kell értened,

Ha örök árvaságra nem szánt

Az Isten engemet!

 

 

1896. 46. 702. Szabolcska Mihály: LUXUS-VONATON.

 

A vonatunk mentén egy pár neki fáradt,

Szegény öreg paraszt tengerit kapálgat.

Álmélkodva néznek a szálló vonatra,

S az ezen utazó, mód nélküli módon

Szörnyű nagy urakra.

 

Ti, jó emberek ott, egyszerűségetekben,

Tudom, sok minden járt most az elmétekben;

Hanem azt, fogadom, nem is gondoljátok:

Hogy innen valaki milyen szeretettel

Néz vissza reátok!

 

 

1897. 20. 315. Szabolcska Mihály:  DAL A BÖLCSESSÉGRŐL

 

Jaj, de sokat tudsz már,

Édes gyöngyvirágom;

Én gügyögő kis galambom,

Én nagy boldogságom.

 

Tudod már, hogy téged

Mennyire szeretnek,

S kis szivedben mássa támad

Minden szeretetnek.

 

Tudsz ölelni szépen

A két kis karoddal.

Képmutatás nélkül való

Igaz vonzalommal.

 

Szeretettel nézel

Az egész világra,

S ez az összes tudományok

Legszebb tudománya.

 

Óh, ne is tudj többet,

Akármeddig élnél.

Többet ér egy kis szeretet,

Minden bölcsességnél.

 

 

1905. 44. 706.. Szabolcska Mihály: SZÁMADÁS FÉLE.

 

Körül vagyok romokkal,

Romokba hullt dalokkal

Ahová nézek:

Csupa verstöredékek.

 

Szállt az idő felettem,

S nem volt szabad a lelkem.

Szolgált a bérért,

Az aznapi kenyérért!

 

Múzsám ritkán talált rám

Rózsás lúgosok árnyán.

Többnyire baj közt,

A napi munkazaj közt.

 

S mikor így dalba fogtam:

A dalt csak elnagyoltam.

Vagy csüggedetten,

Elkezdve félretettem!

 

De azért még se bánom

Eldallatlan sok álmom.

Szívemben hordtam,

Amit el nem daloltam.

 

S babért bár nem szereztem :

Így tán több jót tehettem,

Egy-egy szegénnyel,

A szívem melegével.

 

 

Szamolovszky Gyula

 

1895. 18. 282. Szamolovszky Gyula: Mutamur

 

Vadgalambos erdők,

Vadvirágos rétek,

Hogyha most látnátok,

Meg se ismernétek,

Meg se örülnétek.

 

Nincs sehol a gyermek,

Aki erdőn, réten

Úgy tudott kacagni

Futkosó kedvében;

Valamikor régen.

 

Elnémult azóta

Boldog kacagása,

Egykor piros arca

Hulló rózsa mása,

Rózsa hervadása.

 

Oh, ha most látnátok,

Meg is könnyeznének,

Vadgalambos erdők,

Vadvirágos rétek,

De megkönnyeznétek

 

 *  *  *

Omnia mutantur, nos et mutamur in illis,

 

*  *  *

 

1895. 25. 411. Szamolovszky. Versek. Budapest.

 

…A legjobb véleményt kezdjük táplálni Szamovolszky költői tehetsége felől… Sokszor összevéti a hang durvaságát a természetességgel…A cinikus hangra és erőltetett élcelődésre példa az Egy holt koponyához c. verse. Könyvállványán koponya vigyorog. A szerző pipadohányát tartja benne s megszólítja gúnyosan, hogy most elérted, a mire életedbe hiába vágytál, van vágott dohányod:

 

Mert ha több lett volna egykor

A dohányod vágott,

Nem hagytad vón' el a tested,

S nem vigyorognál rám ott.

*

1895. 25. 411. Szamolovszky Gyula: Pitypalatty.

 

Pitypalatty, pitypalatty,

Szép leányka, ne szaladj!

Ringó kender lágy ölében

Megpihenni gyere vélem,

Pitypalatty

Csak egyetlen csókot adj !

 

Pitypalatty, pitypalatty,

Jaj eressz, jaj menni hagyj!

Ajkamat ha ajkad éri

A fürjecske kibeszéli,

Pitypalatty

Félek tőled, csalfa vagy.

 

Pitypalatty, pitypalatty,

Ah ne menj még, oh maradj

Csókod édes, csókod éget.

Mikor látlak újra téged?

Pitypalatty  

Szólt a lányka: majd ha fagy!

 

Pitypalatty, pitypalatty,

A leányka búja nagy.

Puszta, tarlott már a róna,

Mégis szól a nóta róla:

Pitypalatty

Csak egyetlen csókot adj!

 

 

1895. 25. 411. Szamolovszky Gyula: Válás.

 

Csak álom volt szerelmünk,

A válás az való

Az út porát kavarva.

Vágtat velem a ló.

 

De bármi gyors futása,

Még egyre látlak én,

Akárhová tekintsek,

Csak arcod int felém.

 

Űzöm, de mindhiába,

A kép varázslatát.

Elém tűnik szünetlen,

Mint csalfa délibáb.

 

 

 

Szász Károly (1829-1905)

 

1883. 36. 578. Szász Károly: Máramarosi kép

 

Felhő borong a Pop-Ivánon,

Ereszkedik le sűrű köd 

Oly lágyan, szinte megkívánom:

Ha szemfedőm majd így beföd.

 

Mint érckoporsó, a havas bérez

Áll mintegy nagy ravatalon.

Lépcsője is, min fölhághass, kész:

Halom után halom, halom.

 

Följebb, följebb az út kanyarogta,

Végpontja míg a ködbe foly.

Távol dübörög a vész viharja,

Itt lenn verőfény és mosoly…

 

Felhő borong a Pop-Ivánon,

Ereszkedik le sűrű köd.

A havason hó pelyhe szállong,

S ösvényt, forrást, regét beföd.

 

 

1885. 16. 250. Szász Károly: NÁSZDAL

 

Báró Radvánszky Béla és Tisza Paulina esküvőjére 1885. április 18-án.

 

Virág fakadoz már, rét füve zsendül.

Kis méh, lepe már ittas szerelemtűi,

Völgyében a csermely játszva bolyog.

Friss nász-koszorúba fonódnak a lombok,

Tapsolnak az erdők, nevetnek a dombok,

A bús temető maga is mosolyog…

 

S mellette terem most álmai ifja,

Mint pálma sugár, s oly büszke, deli;

Hűsége jutalmát küzdve kivívja

Hő keblére a pirulót öleli.

S míg a fülemile csattog a lombok alól:

Rájuk az erdők sátra hajol.

 

Gyönyörrel nézve messziről mi

Járjunk körűi lábujjhegyen!

Egymásban őket hagyjuk örülni,

Kívánva: hogy álmuk szép legyen,

S legyenek, míg szívük dobog,

Egymást szeretve, boldogok.

 

 

1886. 18. 288. Szász Károly: EGY EZREDÉV

 

Egy ezredév — Istennek annyi, mint,

Egy pillanat! A pillangó, röptébe'

Egy napig él csak; és az ember élte

Hetven vagy nyolcvan év, s órája int.

 

Országok kelnek s eltűnnek megint.

De Kínának egy század egy-egy éve;

S Rómának, annyi változást megérve,

Harmadfél ezred, melyre föltekint.

 

Magyar hazám, egy ezredév határán

Állsz már te is ; ifjabb, mint valaha

Romok közt, miken századok moha,

S dúló csatáknak vérmezőin járván,

Új ezredévet ígérő szivárvány

Biztat, hogy Isten el nem hagy soha!

 

 

1900. 12. 185. Szász Károly: EGY GONDOLAT

 

Ha nyugodt homlokomra néha

Árnyat vet egy bús gondolat,

Mint a futó felhő árnyéka,

Mely csöndes tó tükrén mulat:

Azt hű szemed már észrevette,

Hogy szempillámon könny rezeg,

S hová gondoltam? kételkedve,

Szelíd mosollyal kérdezed.

 

Hová gondoltam? Isten tudja!

Jő s elröpül a gondolat,

Mint a vándormadárnak útja,

Felhős, felhőtlen ég alatt.

Vándor daru a végtelenbe,

Száll s elnyeli a távol ég,

De tedd csak hű kezed kezembe.

Megmondom: mire gondolék.

 

Csak arról gondolkoztam, édes,

Ha majd napunknak fénye vesz,

Melyünk jut majd előbb a véghez,

A sír partján első ki lesz?

Mert fogjuk legerősebben bár

Egymás kezét egész úton:

A végponton az egyik nem vár,

S ott hagyja társát, jól tudom.

 

Én abban is megnyugszom, hogyha

Te léssz, aki előre mén,

Mert látni téged sírba rogyva,

Tudom, hogy túl nem élem én.

Homályos árnyán temetődnek,

Mint hattyúé hal el dalom

De hogyha én halok előbb meg:

Mi lesz belőled, angyalom?

 

1889. augusztus 7.

 

 

 

Szomolányi Gyula (18? – 1932)

 

 

1903. 38. 618. Szomolányi Gyula: A FERGETEG

 

A fergeteg, ha elvonult,

Mosolyog megint a táj,

S nem látszik rajta semmi sem,

Ami bús, ami fáj.

A sok fájó seb rejtve, benn

Erdők mélyén marad:

Tépett levél, letört virág,

Elpusztult madarak.

 

Az ember épp így mosolyog

Előbb-utóbb megint,

Ha elviharzott bánata,

Átélt bármennyi kínt.

De szíve mélyén titkosan

Hord sok fájó sebet:

Tépett ábrándot, tört reményt,

Üdvöt, mely elveszett.

 

 

1905. 5. 66. Szomolányi Gyula: VERSENGÉS.

 

A nap dicsekszik: nélkülem nincs élet.

A hold: eloszlatom a sötétséget.

Villám: ki versenyez velem erőben?

Északfény: lángom költészet, merőben.

Csillag: sugaram mennyei titok.

A lámpa: én munkára buzdítok.

A mécs: őrködöm az eszményeken.

János bogár: a fényem szerelem.

A tűz: mellettem megelégedés.

A könny: enyhítek, hol öröm kevés.

Az anyaszív: hallgatva megjelen,  

S a versengés elnémul hirtelen.

 

*

 

Más forrásból vett Szomolányi Gyula versek

 

Szomolányi Gyula: Karácsonyi szonett

Halkan havaz. Az utcán tompa hangok.
Éjfélre jár. Már hí a szent ima.
Távol dalolnak ünnepi harangok.
Ma született meg az Isten fia.

Szívem ez órán most falumra gondol.
Kárpáti táj. Hó szórta házsorok.
Templom felé a nép jön most a dombról.
És énekelnek csordapásztorok.

S átélek újra egy régtűnt karácsonyt.
Gazdag fenyőfán sok gyertyácska lángolt.
Egy kisfiú csodálkozott alatta.

A krampusz állt. Nagyot ugrott a labda.
Harmónium játszott valami szép búst.
És Mária ringatta a kis Jézust.

 http://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato

 

1924. 7. 157.  Napkelet. Szomolányi Gyula: Luna

 

I.

A Hold aranyladik,

Kél égi tengeren

Csillagtól csillagig.

 

A Hold bűvös madár

Szép égi kerteken

Fénylőn dalolva száll.

 

A Hold lótuszvirág,

Az éj mély csönd-taván

Mélázó bús virág.

 

A Hold az éj szíve,

Vagy egy nagy könny talán

Mellyel lenéz ide.

 

II.

A Hold aranyladik,

Kél égi tengeren

Lelkemtől ajkadig.

 

A Hold bűvös madár,

Szép égi kerteken

Nekünk dalolva szól.

 

A Hold lótuszvirág

Vágyaink mély taván

Mélázó bús virág.

 

A Hold az én szívem,

Könnyezve éjszakán

Szobádba néz híven.

 

 

1924. 7. 157.  Napkelet. Szomolányi Gyula: SOL

 

Szeretem a Napot, ha reggel

Mint vígdalú pacsirta kel fel

Tudom: szobád bezengi dallal

S mosolyogva ébreszt fel hajnal.

 

Szeretem a Napot, ha délben

Mint arany páva jár az égen

Tudom: fénylő tollát dobálja

Amerre még, lépted nyomába.

 

Szeretem a Napot, ha este

Mint bíbor pillangó repes le

Tudom: pihenni száll ragyogva

Hol álmodozol, ablakodra.

 

 

1927. 9. 779.  Napkelet. Szomolányi Gyula: Alkonyórán

 

Nyugszom most csendes óra árnyán,

heverve napi hosszú harcomat.

Ábrándok bársonya a párnám,

s halk szerenáddal jön az alkonyat.

 

Fönn énekel az esti csillag,

Eolhárfáz erdőkön enyhe szél.

Gitárt ver édes kerti illat,

Hegedűjén a tavi nád zenél.

 

Egy drága név dalol most lelkemen

mint barkarola, boldog estelen,

a tengeren, a távol tengeren.

 

És messze, messze, magányos szobán

egy asszony méláz most a zongorán.

S talán rám gondol. Rám gondol talán.

 

 Szontágh Pál  (820–1904)

1887. 34. 567. Szontágh Pál: Papír-kor

Tűz és víz pusztít, ország szent földe, «Segítség!»

E jajszó hangzik, harsog a légűrön át.

Vajh! mi az, ami segít ? Tudomány, pénz, munka, csodás kor,

Melyben mindennek közvetítője — papír

 

 

Vargha Gyula (1853 – 1929)

 

 

1894. 9. 134. Vargha Gyula: A DUNA PARTON.*

 

Alkony van. A kőparton állva,

Nézek a szürkülő homályba.

Két partja közt a mély medernek

Nagy jégtáblák némán hevernek,

Fehér, havas jégtorlaszok,

Ameddig csak elláthatok;

De a homály, az esti köd

Lassan-lassan mindent beföd.

 

Lenn már homály; de nyugaton még

Világos a halványodó ég,

S a sápadt, tört fényű alapra

Az ősi vár sötét alakja

Árnyrajz gyanánt vetődve, fenn

Kiválik tisztán, élesen,

A szaggatott, csipkés orom,

A sok tető, kémény, torony.

 

Ott áll a Boldogasszony tornya,

Bár csonka még, kilátszik orma,

S körrajza fenn a mint sötétül,

Nem látni: hogy rom-e, vagy épül?

Hogy sürgő munkától kel-e

Emelt fővel az ég felé,

Vagy bősz tusák, vad ostromok

Dühéről szólnak a romok…

 

És mégis, mégis, bánt az emlék,

Hisz egyek nem vagyunk ma sem még ;

Hiába int vér áztatta  múltunk,

A szörnyű leckén nem okultunk,

Egymástól széthúz, elszakít,

Az érdek, szenvedély s a hit.

S míg lesben áll száz ellenünk:

Tőrt egymás keblének fenünk.

 

A sors haragját fölidézve,

Nem dőlünk-e megint a vészbe?

Hát oly gyönyör egymást gyűlölnünk?

Hát oly nehéz egy célra törnünk,

S jobban szeretni a hazát,

Mint önszívünk dölyfét, dacát?

Hajh, régi átkunk fogva tart:

Magyar nem érti a magyart…

 

S megkondul fenn a vár harangja

Mély, tiszta, érc zöngésű hangja;

Oly átható e méla dallam,

S rá visszazeng, felelve karban,

Éjszak, nyugat, dél és kelet.

Mintha egy nagy halott felett

Zokogna, zúgna, kongana

A gyász-harangok bús kara.

 

* Fölolvastatott a Kisfaludyt Társaság folyó évi ünnepélyes közülésén. E költeményt a szerző fölhatalmazása folytán lapunk a «Budapesti Szemle»-vel egyidejűleg közli. Szerkesztő,

 

 

1898. 12. 191. Vargha Gyula: AZ ORSZÁGHÁZA *

 

lm áll a ház, az ország büszke háza,

Nagy és fenséges, ég felé szökő.

Népem hitét, reményét magyarázza,

Csipkés falán virágot hajt a kő.

 

Midőn belép az ember, szinte szédül

A boltíves roppant tető alatt,

Szeme káprázik a csarnok díszétül,

S eltölti lelkét néma ámulat.

 

Csiszolt márvány sokszínű ragyogása,

Arannyal írott gazdag oszlopok

Körülvesz a tündérmesék varázsa,

S szorongó szívem lázasan dobog.

 

Hazám, nagyságodat jelenti házad

Pazar pompája, mely felém ragyog.

Hátad mögött sok gyászemlékű század

Előtted már nagy, fényes századok?

 

Szent földeden nem folyt a vér hiába,

A honfi-szív mit árként hullatja,

Erényedért s múlt szenvedés díjában.

Valóra vált prófétád jóslata.

 

A négy folyam gazdag tájéka szebb lett,

Mint volt világverő Mátyás alatt.

Önérzet és erő dagasztja kebled,

Hevít a tettvágy, hajt az akarat…

 

Ne járjon itt könnyelműség, botorság,

Némuljon önzés, versengés, viszály.

Értse, ki a honnak intézi sorsát:

Áldás vagy átok, mely fejére száll.

 

Ha példa kell, gyászos, keserves intő,

Sok százados bajunk beszélni fog;

Ha példa kell, magasztos, lelkesítő,

Történetünk lapján az is ragyog.

 

Hit és erő, tehetség, tiszta jellem

Találjon e falak közt tettre tért,

 Kész küzdeni, ha kell a végzet ellen

S áldozni mindent, a hon üdvéért.

 

* E költeményt, mely a Kisfaludy-társaság idei nagygyűlésén olvastatott föl, a Budapesti Szemle után közöljük.

 

 

1899. 53. 883. Vargha Gyula: A SZÁZAD VEGÉN.

 

1899.

 

Szemünk reád mélán tekint

Hunyó század, ki sírba szállsz ma.

Az öröklétnek ím, megint

Ki van motolláján a pászma.

De a motolla meg nem áll,

Szalad a végtelen fonál;

Egy titkos kéz sodorja szálát,

A láthatatlanul szövő

Oh nemzetem, vajon mi vár rád ?

Számodra mit hoz a jövő?

 

Vén századunk tűz-lángba vont

Vérhajnalán, míg trónok ingtak,

Áldozva hűn vért és vagyont,

A harcot bajnokmódra vívtad.

A trónért mindent áldoztál,

S mi volt a díj ? Ajkadra zár,

S lelked lekötve maszlagokkal,

Megbénítják erős karod.

Zsibbadt, nehéz, álmos tagokkal

Feküdtél, mint a tetszhalott...

 

Távol moraj, még gyönge nesz,

Csap olykor figyelő fülembe;

Jaj annak, aki künn evez,

S úszik a csalfa árral szembe.

Megmondja-e azt bármi jós,

Hogy partot ér-e a hajós?

A habtajték az égre feccsen,

Harsog a szél, villám lobog,

Nyög a hajó, bordája reccsen,

És elborítják a habok

 

El, el, ti árnyak! Keleten

Kél az új század virradata.

Hiszem, hogy rád, én nemzetem,

Gondot visel a népek atyja.

Van egy kéz a felhők felett,

Oltalmát kérni ne feledd.

Higgy és remélj, légy hű magadhoz,

Légy tervre gyors, tettben erős;

S ne félj, a sors, ha tán vihart hoz,  

Viharban is megáll a hős

 

 

VARSÁNYI GYULA (1863-1908)

 

 

  1884. 37. 582. VARSÁNYI GYULA: EGY CSÓK VARÁZSA.

 

A vén mohos kőpadra ültünk,

Öleltelek, csókoltalak,

Szép, nyári, csöndes éjszakákon,

A suhogó akác alatt.

 

Míg vállad égető havára

Hajtottam izzó homlokom',

A méla hold rezgő sugara

Átszűrődött a lombokon;

 

Lágyan nyögött az éji szellő;

A szende fényű csillagok

Hullattak a tikkadt virágra

Üdítő édes harmatot…

 

De jaj! ha csókod föl nem ébreszt:

Sírd fénytelenre szép szemed'!

A végítélet harsonája

Se költ életre engemet!

  

1887. 49.  810.  Varsányi Gyula: Felejteni

 

A tova hömpölygő időnek

Iszapja az emlékezés;

Az eltűnt kárhozatot, üdvöt

Felejteni olyan nehéz.

 

Csak mindent, mindent elsodorna

Az idő, amint elrohan,

S ne járna föl kísérteni többé,

Mi egyszer úgy is halva van;

 

Mi elveszett már menthetetlen,

Örök az emlékben csupán

S a szívet mégis letarolja,

Hogy boldogság nem kél nyomán.

 

Mi elkísér úgy, mint az árnyék,

Ábrándjainkból felriaszt,

Ott van a könyvben, a mosolyban,

Azt látjuk mindenütt, csak azt.

 

Nem vágyik lelkem már babérra.

Kincs, hatalom se kell neki,

Léthe vizéből vágyik inni,

Felejteni, felejteni.

 

 

1895. 21. 334. Varsányi Gyula: MIÉRT?

 

Miért az arcodon ború?

Mért vagy örökké szomorú?

Az élet ott kinn egyre forr,

Miért hogy magával nem sodor!

 

Nem kell neked virágmező,

Bánt téged az örvendező.

A te világod az avar,

Magány, hol senki sem zavar!

 

Miért hogy társra nem találsz?

Milliók között egyedül állsz!

Mért éget a vágy szüntelen?

El nem csitítja szerelem.

 

Mi űz tova oly lázasan,

Mint hegyről rohanó folyam?

S bármerre jársz, bármerre kelsz,

Sebedre írt sehol se lelsz!

 

Feléd hajolna minden ág,

Mégsem nyújthatja e világ!

Hazádat itt nem lelheted;

Az hajszol, űz; az a sebed!

 

Keresed egyre szebb hazád;

De itt sehol se vár reád!

Utad a síron túl vezet,

Azt egykoron föllelheted!

 

 

 

Zichy Géza (1849 – 1924)

 

1890. 8. 127. Gróf Zichy Géza: Gróf Andrássy Gyula

 

Ráborul egy egész nemzet,

Keservesen sírva,

Kinek mondják azt az embert

Kit letesznek sírba?

 

Ellenségi szerencsésnek,

Barátai nagynak,

S hű népének milliói

Tiszta, nagy magyarnak.

 

Kis fiát is eltemetni

Kínos mindenképpen,

Nagy fiadat hogy temessed

Drága magyar népem!

 

Én zokogó magyar hazám,

Adjon Isten néked

Magyar szívvel, amint ő volt,

Egész nemzedéket!

.

.  

1895. 17.  267. Zichy Géza gróf: Vanitatum vanitas*

 

Kapkodva gyermek-kézzel, ésszel,

Fognád a röpke madarat;

Dióra, színes mécsre vágyol

S ugrálsz karácsonyfád alatt;

Fölnyúlsz a magas holdvilághoz,

Gondolva: itt, közel van az 

  Oh, vanitatum vanitas!

 

Fellobban szíved rejtekén

Az első, titkos szerelem.

De porló márvány mindened,

S belátod, hogy az semmi sem.

Övez a hírnév glóriája

S hiszed: a dicsőség vigasz 

  Oh, vanitatum vanitas!

 

Hazádnak élve, hű maradsz

Oltár- s királyhoz egyaránt;

Bűnt és bűnöst torkon ragadsz,

Tiszta ekéd mocsárba szánt;

Hiszed, reméled, hogy javulva

Az ember jó lesz és igaz.

  Oh, vanitatum vanitas

 

És van családod, tiszta jó;

Ten véred az, azért tied.

Hü nőd házad nemtője, éke,

Megőrzi lelked' és hited'.

Szent tűznek lángjai lobognak

S hiszed, hogy el nem alszik az?

Oh, vanitatum vanitas!

Oh,! vanitatum vanitas

 

* Felolvastatott a Kisfaludy társaság április 24-íkén tartott ülésén.

 

 

1895. 27. 438. Zichy Géza gróf A pozsonyi harangok

 

A pozsonyi nagy templomban

Csengnek, bongnak a harangok,

Húsz éve nem vettem észre

Hogy oly szomorú a hangjuk.

 

Akkor hittem, zenekar szól,

Ha szólottak hajnaltájba',

Pohárcsengés vegyült belé,

S szépasszonynak hahotája.

 

Délben újra csengve szólott,

Én bezártam zongorámat,

S el ebédhez, víg fiukhoz,

Kiknél puszta szó a bánat.

 

Még, ha temetéshez kongott,

Annak is csak víg volt hangja,

Mert az ifjúságnak nem szól

Az idő' lélekharangja.

 

S most, oh égi irgalmasság!

Hajnaltájban, délben, este

Hangzanak, mint nehéz rögök

Koporsóra hullva, esve.

 

 

1897. 48. 802. Zichy Géza gróf: ISMÉT CIGÁNY

 

Ismét cigány szól a házban,

A mely annyi évig gyászban

Hosszú, fényes asztal mellett

Deres gazda foglal helyet.

Kóstolgatja a bor gyöngyét,

Felejtegeti titkos könnyét

Nincs itt helye a vigasságnak!

Feltámadnak mind az árnyak:

Drága asszony, szelíd arcú,

Két kis fiú, szép és karcsú.

 

Mi haszna a víg zenének?

Úgy hangzik, mint síri ének.

Hallgass, cigány! hagyd el, kérlek  

Te nem értesz, én sem értlek.

Lenne bár hegedűd fája

Golgotán, keresztből vágva:

Nem szólhatna annyi bánat,

Mennyi itt e szívben támad,

Hegedűd azt el nem sirja,

Hegedűd azt el sem bírja.

 

Hallgass cigány hegedűddel,

Vedd a hónod alá s vidd el,

Vagy sírj te is, búm nagy voltán.

Rög-dübörgés az én nótám!

 

* Gróf Zichy Géza e költeménye a Kisfaludy Társaság legutóbbi ülésén olvastatott föl.

 

 

Idézettség

 

Pusztai Bertalan - és Médiatudományi Tanszék - Szegedi ...

http://www.media.u-szeged.hu/szajbely60/pdf/pusztai.pdf

 

A 380 oldal terjedelmű dolgozat „Turisták a Vasárnapi Újság oldalain, és bércein”. c. témát dolgozza fel. A hetilapból 27 hivatkozást sorol fel.

 

*

Női időtöltések száz évvel ezelőtt - Dr. Kéri Katalin weboldala ...

http://kerikata.hu/publikaciok/text/sport.htm

Többször hivatkozik a Vasárnapi Újságra. Pl. 1909. 31. 645. NŐK A VADÁSZATON. Írta BÁRSONY ISTVÁN…Az egyébképen ideges, könnyen izguló, nyugtalanságra hamarabb hajlandó nő puskával a kezében nem teszi azt a hatást, hogy megbízhatatlan; föltéve, hogy a puskával bánás szabályait már alaposan megtanulta…

 

 

 

Függelék

 

Szász Károly: Isteni színjáték

Szász Károly készítette el elsőnek Dante Isteni színjátékának teljes magyar nyelvű fordítását. Művét három kötetben publikálta:

A pokol. Írta Dante Alighieri. Fordította, bevezette s jegyzetekkel kísérte Szász Károly. Budapest, 1885.

A Purgatórium. írta Dante Alighieri. Fordította, bevezette s jegyzetekkel kísérte Szász Károly. Budapest, 1891.

A paradicsom. Írta Dante Alighieri. Fordította s jegyzetekkel és magyarázatokkal kísérte Szász Károly. Budapest, 1899.

wikipedia

*

Nyugat  1928. 12.IRODALMI FIGYELŐ. Reichard Piroska: ÖRÖK CSENDDEL KÖDÖN ÁT Krüzselyi Erzsébet versei

…Krüzselyi Erzsébet, ki immár vagy három évtizede írja «Csendország» dalait, gyerekkorában vesztette el hallását, de megtanult a lelkével hallani, számára belső zenévé változott át az örökös csend, «orgonás derengés»-sé, melyet «lélekfülével» hallgat…

Az álmodóknak, e «lelkirózsa-szórók»-nak (Mi így ölelkezünk...), «szenvedő nagy Lélekszárnyúaknak» (A Lélekszárnyúak) megértő testvériségébe s e testvériség küldetésébe vetett hite legszebben talán «Csak kezek vagyunk» című versében fejeződik ki:

 

...A «Kéz» vagyunk csupán,
De mennyi lelki kéz fogózott egybe,
Egyből a másikba, kihültből melegbe,
Míg a miénkbe hullt szellem puhán!...

 

De minél inkább elmélyül az évek múlásával eme hite, annál fojtóbbá válik «csendbörtön»-ének levegője s annál fájdalmasabban érzi, hogy a hangözön «megtörik az óriás falon, a Csend-falon, mely égig ér körötte» (Zsong a rádió, Kegyetlen vigasz, stb.)….

 

*

 

A máramarosszigeti, szomorú kispolgár költő, Szomolányi Gyula /EPA/

 

Szinnyei: Munkája: Mese a boldogságról. (Költemények). Bpest, 1906. (Ismertető: Vasárnapi Újság 31.

 

*

 

1926. 36. évf. 1-2. füzet itk_1926_1-2_143-160.pdf /00000 ... - EPA

http://epa.oszk.hu/00000/00001/00128/pdf/itk_1926_1-2_143-160.pdf

Irodalomtörténeti repertórium. 1925. Szamolányi Gyula: Magyar mezőkön. Surányi Miklós előszavával. Szekszárd.

 

*

 

Baros Gyula : Újabb verseskönyvek. Napkelet 1926.4. évf. 5. sz. (1926. május)

478-479 oldal. Elektronikus periodika archívum.

„A magyar sors több változatban felzokogó elégiái ezek a Szamolányi-féle költemények.”