h14-32. A Nyugat
korszak nem nyugatos versei. 1908-1921. II. rész
Tartalom
Bevezetés |
VÚ- költők
1908-1921. II. rész
Ismert
költők
Függelék
Összegezés a VÚ-ról
A VÚ számokban
Halálbüntetés Kínában
Bevezetés
Az
1908-1921. között megjelent verseket technikai okok miatt választottuk két
részre. A II. rész itt következik. A h14-31 fejezetben a klasszikusoknak és az
ismertebb költőknek csak a névsorát közöltük. Itt válogatott versek is
találhatók, a hetilap teljes anyagából. A Függelékben megtaláljuk a VÚ-ban megjelent – és fejezeteinkben letöltött - költő, író
portrék jegyzékét.
1908
után itt is találunk a nyugatosokra emlékeztető verseket. A szerelem könyvéből
c. versben a testiségnek nyoma sem található. Többször verselnek a tengerről.
Politikai töltetű „A szabad finn nemzethez”, „Az oláh
iskola” 1909-ben veti fel a nemzetiségi kérdést, szatirikus hangnemben. Az
epigon megírja „Az epigonok dalá”-t.
A klasszikusok verseiből nem adunk szemelvényeket.
A
függelékben kuriózum a halálbüntetésről szóló, illusztrált cikk.
MOTTÓ
1907. 39. 774.
Endrődi Sándor: EPIGONOK
DALA
Ha van egy kis nevünk:
A jó Isten látja
Nem vagyunk
semmit sem
Féltékenyek
rája
Keveset, de mégis
Valamit csak tettünk.
Nem baj, ha a jövő
Elszáguld felettünk.
Mit az egyes ember
Múló dicsősége!
Csak a nemzet égjen
Az élet tüzébe.
Feledés fátyola
Befödheti árnyunk
Bizonnyal jönnek majd
Más költők utánunk.
Jönnek más dalnokok,
Nagyok és erősek,
Nálunknál gyújtóbbak,
Bátrabbak, dicsőbbek….
VÚ- költők
1908-1921. II. rész
Apor László
Baáry Elemér
Balla Ignác
Bán Aladár
Bárd Miklós
Beke Ágnes
Bodor
Aladár
Csengey
Gusztáv
Elek
Alfréd
Endrődi
Sándor
Erdélyi
Zoltán
Farkas
Imre
Fejes
István
Feleki
Sándor
Hegedűs
István
Kéthy Endre
Kisteleki Ede
Koroda Pál
Mezey
Sándor
Miklósné Nagy Idus
Papp
Zoltán
Pásztor
Árpád
Peterdi
Andor
Petri
Mór
Radó
Antal
Sas
Ede
Szabó Richárd
Szabó
Sándor
Szász
Piroska
Szávay Gyula
Vallaji Ida
Varságh János
Vértesy Jenő
Versek. II. rész
Apor László*
1903. 51. 851. Apor László: OH, MINT
SUHANTOK EL
Oh, mint suhantok el, ti évek
Nesz nélkül, mint a falevél
S egyszerre úgy tűnik, szívünkben
Már csak a múlt emléke él.
A múlt, mely letarolva régen,
Olyan, mint a kopár mező,
Hová, ha vissza-visszanézünk,
Szemünk harmattól könnyező.
A távolból sötét ködoszlop
Emelkedik szemünk elé
S keressük a napot, mely egykor
Szívünket lánggal perzselé.
Oh, de az a nap a ködülte
Mezőről többé nem ragyog,
S mint a lidércfény tova tűntek
A ragyogó káprázatok.
Az
álmok, vágyak erdejében
Nem fakad többé új varázs,
A zöldellő reményvirágot
Sorvasztja örök hervadás.
Szívünkből feltör néha-néha
Egy-egy sóhaj, egy elhaló,
De a sivár, nagy pusztaságban
Nincs semmi sem vigasztaló.
Még visszasírjuk
azt az álmot,
Mely képzelt
üdvöket adott,
S mely, mint a
kürt, tettekre hívott,
Azt a riasztó
szózatot.
De az az álom
elenyészett,
Mint csillogó
ködpára rég,
S a kürt
szavát nem zengi vissza
Az a világ,
mely omladék.
*Ősi erdélyi
család
Baáry Elemér*
1912. 16.
311. Baáry Elemér: Fehér
menet**
Nagy
csend. A vizén virágos
Hajóhad
úszik halkan,
És
mindegyik hajó ölén
Gyönyörű
ravatal van.
A
koporsók födél helyett
Fátyollal
letakarva,
És
ifjú szűz leányoknak
Látszik
a keble, karja.
Úgy
úsznak mind a nagy vizen,
Rejtelmesen
a csendben,
Az
útnak soha vége nincs
A
tiszta végtelenben.
Ily
ifjan haltak, vesztek el,
Akik
még nem szerettek!
Nem
ismertek forró csodát,
És
csókot nem leheltek?
És
fönt a fényben fölzokog
Az Asszonyoknak lelke:
Mily
jó volt hozzájuk az Úr.
Hogy
őket megmentette.
*Erdélyi író
**
Felolvasták a
Petőfi Társaság április 14-iki ülésén.
1906. 2. 22.
Balla Ignác: A SZERELEM KÖNYVÉBŐL.
Fehér ruhában, szép fejét lehajtva,
Egy szőke lány mellettem elhaladt
És roskadó lelkemből mind kicsalta
A dalt, a színt, a fényt, a sugarat.
De éreztem, verőfénye is elfogy,
Mint észak-fény, hófödte jéghegyen,
Mely felragyog egy pillanatra, csak hogy
Az éj utána sötétebb legyen.
S éreztem, amint hófehér ruhája
Eltűnt a szürke messzeségbe, már
Kialudt lelkem észak-fény pompája,
Megdermedt bennem dal, szín, fény, sugár.
Mint kifosztott király, karom kitárva;
Megálltam e verőfény-romokon:
Talán te, ép te voltál álmom álma,
Akit kerestem, lelkemmel rokon?
Talán te voltál az, kinek szavától
Kialvó pernye újra lángra kap
S kigyúl köröttem a jég födte távol,
Amint lelkemből rája tűz a nap?
Talán te, épp te voltál? Hisz éreztem,
Szemed kicsalt dalt, szint, fényt, sugarat.
Az ifjúság volt az, aki mellettem
Fehér ruhában, csöndben elhaladt.
*
http://hu.wikipedia.org/wiki/Balla_Ign%25C3%25A1c
*
1906. 41. 658. Balla Ignác: Ó
TENGER, TENGER
Ó tenger,
tenger, régi nagy szerelmem
Ím visszajöttem, újra itt vagyok.
Nagy bűnökért
kell most itt vezekelnem,
Itt, hol
egyformák törpék és nagyok.
A nagyság
álma, álmok hiúsága
Csalóka fénnyel
csalt tetőled el
S csonkán
maradt az álmok muzsikája,
Melyet
hullámmorajlás énekel.
Itt maradt csonkán mind az álom, ének
Amit ezer színed lopott belém.
S mentem nagy büszkén az Élet ködének,
Anélkül, hogy a Véget sejteném.
Ködök szállottak és ködök foszlottak,
Zúgott az Élet nagy sérelmesen,
Mint erdő, melyben hazajáró holtak
Huhogtak, búgtak egy-egy nyíresen…
Ez már a rév. Az álmok kikötője
Bú-bajnak már örökre vége van.
Karom között az álmok királynője,
Aki keblemre dől most szótalan.
S a tenger is most néma, Csak csodálja
Aranyhajad, mely ráragyog, alá
S csak vállain rezeg arany palástja,
Mit a szerelmes nap terített rá.
És hogy innen, a szirtről, a hol állunk,
Az árnyékunk mostan az árba hull,
Mi is mindegyre hallgatabbá válunk
És csak egy csókba forrunk szótlanul
S árnyékunk, lágyan, karjaira véve
Ringatja a tenger az ár felett,
Mint hogyha minket ringatna ölében,
Két álmodó, szerelmes gyermeket.
1917. 30. 479. Balla Ignác: LUFTBALON.
Már vár a kékkötős vén néni '
S lengnek fölötte luftballonok.
Csak áll szótlan az utcasarkon
S a pléhsisakos rendőrt nézi.
Neki nem is kell kínálni, beszélni,
A sok balon a legjobb szónok.
Azok beszélnek, hívogatnak
S ezer örömük kínálgatják.
Ragyognak a pirosak, mint nagy almák.
Érettek, gömbölyűk, kövérek.
S a kékek,
Mint óriás szőlőszemek,
Az égbe lengő fürtön,
Csodás napfényben fürdőn,
Tömötten egymáshoz sereglenek…
Már égi vándor lett a léghajó.
S odafönn, látod? ni, most még
szebb!
Csak egy kis pont, kis veres pont.
És még mindig csak feljebb ront
S most akkora csak, mint egy vércsepp.
Ott fönt, felhőkben elhalón,
Szimbólum lett az olcsó luftballon,
Amelyre a többiek (itt köröttem,
Kis cérnaszálakhoz kötötten)
Irigyen epedve mind fölnéznek..
De te most még, hála az égnek,
Nem látod benne a szimbólumot.
Szemedben forró könnyek égnek,
De végül ezt is megunod.
Az álombeli szőlőfürtnek
Egyetlen szeme szállt csak el.
A többiek új örömöket küldnek,
Míg új vihar nem tépi el.
Lám, már nevetnek is rád ezer színben.
Gyere fiam, hajolj szívemre
És el ne szállj, el ne szállj innen!
Bán Aladár (1871-1960)
1921. 12. 136. Bán Aladár: A SZABAD FINN NEMZETHEZ
Idegen szellem árnyékán borongtál
Hét
századévnek hosszú éjjelén
S a félénken
derengő csillagoknál
Hajnalt ígért
a biztató remény.
Idegen érdek
súlyos járma nyomta
Kemény nyakad
és izmos válladat;
De nem feledted: nem lesz soha szolga
Kiben szabad az érzés, gondolat.
Idegen zászlót szolgált hősiséged
S babérodat
más hordta homlokán
Csak szenvedés
jutott cserébe néked
S a krónikákban
pár jó szó talán.
Kéregkenyér,
daróc, viskó homálya
Ez volt a bér,
hogy véred árja hullt
De nem
feledted: nem lesz koldus, árva
Kinek számára
kincset rejt a múlt.
Idegen szó hideg zenéje zúgott
Füledbe kábán
sok száz éven át
Túlharsogón a
lágy csengésű hangot
Mit bölcsődnél
dalolgatott anyád.
S nem némult el! csodás szép
dallamával
Millióknak
ajkán szól ma győztesen,
Erdők, tavak
fölött csapongva szárnyal
Mit bölcsődnél
dalolgatott anyád.
S még fiad is,
ha téged énekével
Dicsért,
idegen szót súgott feléd
De nem
feledted: nem némul a nyelv el
Min Váinamöinen* zengte énekét!
S nem némult el! csodás szép
dallamával
Millióknak
ajkán szól ma győztesen
Erdők, tavak
fölött csapongva szárnyal
Es átrepűl a zajló tengeren.
Költők, irók, tudósok szíve-lelke benne
Föltárul a
világnak általa
S ha dalra
olvad, úgy cseng, mintha
Ezüst hárfának
húrja szólana.
S az idegen zászló, mely árnyba vonta
Neved, ott fekszik ím a porba' már,
S az
összegöngyölt lobogó kibontva
Fönn
leng a légben,
mint a sas madár.
A honi zászló
kék-fehér színével
Vígan lebeg a
tiszta ég alatt
Hirdetve, hogy
eltűnt a zordon éjjel
És földerült a
rég várt pirkadat.
Hogy itt a reggel, mely messzi űzi
tőled
Az idegen szellemnek fellegit,
S földobbanó szívedben újra éled
Az elnyomott erő és büszke hit,
A büszke hit, hogy tenmagadba' hordod
Mindazt, mi népet boldoggá tehet,
S mig e hit él, lehet kemény a sorsod.
El nem
temethet semmi tégedet!
A te zászlód, Testvérünk, fenn lobog
hát
És mi örömmel üdvözöljük őt
Meghajtva népünk gyászos trikolorját
A kék-fehérszín lobogó előtt,
S tépett hazánknak roncsain búsongva
Feléd nézünk, s reményünk újra kel.
Példád tanít: a nép, mely eltiporva
Remélni,
bízni tud, nem veszhet el.
*Väinämöinen is a god, hero and the
central character in Finnish folklore and the main character in the national
epic Kalevala
Bárd Miklós (1857-1937)
1902. 8. 120. Bárd Miklós: Van bennem, van
Van bennem, van, tagadhatatlan
Még szittya vér és szittya hajlam,
Mely néha pezsdül, néha gerjed
S a kultúrának bajjal enged.
Keleties kissé, belátom,
Az ízlésem, a fölfogásom.
S mint ilyen, jó turáni módra,
Nem indulok fel szíre-szóra.
Nem tör ki láz, ha egyben, másban
Szép s jót művelt a honfitársam:
Szoborban, versben, avagy éppen
Csengő dalokban, színes képben.
De nézve, hallva derű tölt el,
És épülök csöndes gyönyörrel,
Ki jót adott és szépen adta,
Mind emberem, az Isten tartsa!
De ott, ahol legény magáért,
Egy-egy legény kitesz magáért,
Lobbot vetek, miként ha szikra
Szívembe alvó lángot szítana.
S ha
látok férfit büszke kedvvel,
Harcban
viharral, elemekkel,
Ujjongva
száll felé a lelkem
S a
bátor tettért megirigylem!
Beke
Ágnes
1911. 40.
794. Beke Ágnes:
Sötét magános erdő
Sötét, magános erdő
Mohos vén rejtekén
Naphosszat andalogva
Egyedül jártam én!
Zúgó fenyők tövébe
Dőltem pihenni le
Fejem fölött süvöltött
A hegyek vad szele!
És ott, az erdő mélyén
Zúgó fenyők ölén
Zokogtunk mind a ketten.
A vén erdő meg én.
Galambos repertóriumában Bekétől ez
az egy vers szerepel. G.
Bodor Aladár (1880-1952)
1908. 28. 562. Bodor Aladár: METEOR A
FÖLDÖN.
Jöttem fekete világokon át
Kigyúlva a fekete éjben,
Jöttem követül, jöttem csodahírnek
Öltözve sugárba kevélyen.
Testvér vagyok én amaz égi tüzekkel,
Kik fönn a fényt s tüzet osztják,
Csillagfejedelmek, örök fejedelmek,
Miénk a dicséret, az ország!
S ti csak álltok előttem szótalanul.
Igaz oh, már béna az ajkam,
Oh, megpörkölve szemem, csodaszárnyam,
S nincs fényruha, fényruha rajtam!
Idegen se vagyok, sem döbbenetes már?
Mert hozzám sár s iszap értek?
Mert szürke vagyok már s holtra hűlö
S csak hullani jöttem elétek?
Halálkikötőm kicsi népe: iszap, sár,
Jámbor televény biz e népnek
Haszontalan és lebukott vagyok én csak
Vert koldusa, rongya az égnek.
S én mégis azért lelkembe' kevélyen
Egy
égi világ üzenetét hordom,
Hordok
csodahírt, idegent s döbbentőt,
Bár
béna a szó, ha kimondom.
Én hordtam az ég tüzeit magamban,
Én boldog elégtem az ég közepében,
Én buktam az égből, oh üdv e
gyalázat!
Egy pillanatig örök életet éltem!
Testvér
vagyok én amaz égi tüzekkel,
Kik
fönn a fényt s tüzet osztják,
Csillagfejedelmek,
örök fejedelmek,
Miénk
a dicséret, az ország!
1908. 44. 882. Bodor Aladár: A NEWYORKI
VILÁGÍTÓTORONY.
Áll fennen a
part peremén a Szabadság,
Alatta az
éhes, az új kikötő.
Fáklyája
kilobban a tengeren átal:
Nyugat vagyok
én, a nagy üdvözítő.
És jönnek ezernyi csapatba keletről
Vándor
madarak, csupa
fényre sóvárak,
Fáradt madarak
s neki kába-vakon,
Neki mind
csapatostul a fáklyavilágnak.
S megroppan a szárny, belerendül az agyba,
Csontot tör a vas rostélya, fala,
Falat áll az üveg: láthatatlan igazság,
Kábulva zuhan le kelet madara.
Hány szárny szegik ott, remegő bizodalmú,
Hány szem borul el, ki a napba tekint,
Nem látja a sírt, csak a fényt, csak a fényt!
S nyugat új kikötője, csak elnyeli mind.
Miféle madárfaj e nép, kik a fényért
Így tudnak epedni, s e fény a haláluk?
Évszázadokon át, ha gyülemlik ilyen szomj!
Fény szobra, Szabadság! Ismersz-e reájuk?
Jaj hány kicsi fészek elárvul e fényért
S örökre üres marad ott Keleten,
Bús vándora vissza se tér a Tiszához:
Elnyelte a fényes, erős Idegen.
Fáradt Tisza part, kicsi sárfalu fészkek,
Mért adtok a szívbe ti nyugtalan álmot?
Bomló Kelet! oh hogy a lelked örökre
Fényt inni, nyugatba merülni sóvárgott.
S csak jönnek, ömölnek a vándorok egyre,
Új áldozat, új vér hull melegen.
Aki fönn a fényragyogásban a Bálvány
S tűnődve tekint el az ős vizeken.
1917. 6. 91. Bodor
Aladár: A HALÁL PÓKHÁLÓJA.*
Éjeken átal, tapogatózva,
Innen is. túl is feszítik, fonják,
Ravaszul szőve, kuszán, tévesztőn,
A halál csalfa pékhálóját.
Másnapra
kelten nézzük mindketten:
Odaát
újra sűrűbb a háló,
Szédítőbb,
gátlóbb, fojtóbban kúszó,
Lábat
botlasztó, agyat kuszáló.
A ki beléhull, meg is sápadhat.
A kit átölel, szíve döbbenhet,
Gondoljon elmúlt ölelő karra,
S hogy boldog is volt, s napja letellett.
A ki beléhull,
tépheti rázva,
Sikoltva,
marva, rúgva vergődhet,
Holtan feszül
meg most mindjárt rajta,
Öt más ölelni
nem fogja többet.
Fönn
ül az égen,
ég közepében
A nagy szövő pók, fölül
kereszttel,
S nézi egykedvűn állandón,
bölcsen:
Hány megfeszített ember veszett
el.
* A muszka katonák a
drótakadályokat a halál pókhálójának nevezik.
Csengey Gusztáv (1842-1923)
1912. 43. 863. Csengey Gusztáv: VALLOMÁS.*
Nem bánt az engem késő téli korban,
Hogy nem kerestek a dicsők, nagyok;
Ez a kis szűk kör tudja, hogy ki voltam,
Én nékik éltem, köztük maradok.
Erőm se volna lépni új mezőkre,
A fáradt élet csendes alkonyán.
A múltak álma nem csapong jövőbe,
S hervadt berekben nem szól csalogány.
Oh volt reményem ! Zengtem én is
egykor,
Láttam virulni
a letört hazát:
Múltunk tusain
felépül a szebb kor.
Ez adta lelkem
édes vigaszát.
Átadtam lelkes
tanítványaimnak,
Biztatva őket:
lesz még kikelet!
Hitet neveltem,
mit vész meg nem ingat.
Így értem én
el a havas telet.
Hirdettem nékik népem ideálját,
Szent ihletem mit álmaimba szőtt.
A nagy időket tétlenül ne várják;
Csak küzdve látnak boldogabb jövőt.
És ők kimentek, ki a nagyvilágba
Az én lelkemnek szent eszméivel.
És ha megőrzik, nem éltem hiába:
Az elvetett mag lassan majd kikel…
Mégis, ha néha meghallak, örültem,
Jól esett tudni, ezt se tagadom.
Ha tőle felgyűlt egy-két szív
körültem,
Ez volt a munka közt ünnepnapom.
A dolgozó is szokott ünnepelni,
Munkához így nyer kedvet, új erőt.
Ha jött ez ünnep lelket fölemelni,
Ez boldogítja a műkedvelőt.
És jött ma
íme jött e lelkes ünnep,
Nem jó barátok egyszerű köre.
Mi az, mi egybe hozta itt szívünket?
Hisz ez jövőnknek tiszta tüköre.
A régi honban nyomorgott a költő,
E nép nagyot, dicsőt se ünnepelt;
És ím alighogy múlt egy emberöltő,
Amit vetettünk, már a mag kikelt.
Hű nép kíséri a dicsőknek útját,
S magát becsüli, hogy ha nyújt
babért,
De hol a magvetőt becsülni tudják,
A nemzet ott már magas fokra ért.
Boldogan zengem vén korom telében:
Megért vetésünk, jő az aratás!
Zengem, miként az ifjú zengte régen:
Hiszek jövőnkben: lesz föltámadás!
* Felolvasta a
költő, Eperjesen, félszázados írói működésének ünnepélyén, 1912 október 20-án.
Elek Alfréd*
1914. 6. 103. Elek Alfréd: FÁRADT
EMBER PANASZA
I.
Szemem nem
kószál unott földi tájon.
Új szépségekre
vágyakozva már;
Úr lett a
lelkem fényen és homályon
S jaj ! oly egyforma mindenik határ.
S miért a balga vágyódás az űrbe,
Ha önmagamba visszahullok én;
Új dallamért a lelkem mért hevülne?
S ha tova tűn úgyis: miért a fény?
Oh! világszerelem,
te ősi ének:
Hódoljanak a boldogok tenéked,
Akiknek álma mind valóra vált:
Ám én a gyász leplébe burkolózom,
Az élettől is lassan elbúcsúzom
És megadással várom a halált.
II.
Szívembe vájt a némaságnak ökle:
Az ősi gyász s most szenvedek miatta;
A hangos öröm elhagyott örökre:
E mostohám az utamat kiadta.
Oh! némaság, te áldott ajkú bölcs,
Ugye, mindegy itt: sírni vagy kacagni;
Az én szemem, e rég érett gyümölcs,
Közönnyel néz már mindent: meg kell halni!
Oh! némaság, halál előfutárja,
Te jéghideg páncél a szívemen:
Mégis csak véled szép a végtelen!
S mégis csak az a végtelenül árva,
Ki mosolygó, derűs arcot mutat,
S bekötött szemmel méri az utat.
*Prédikáció. Elek Alfréd versei,
Nyugat, 1913. I. 854-855.p
Endrődy Sándor ( 1850-1970)
1907. 39. 774. Endrődy Sándor: EPIGONOK DALA
Ha van egy kis nevünk:
A jó Isten látja
Nem vagyunk
semmit sem
Féltékenyek
rája
Keveset, de mégis
Valamit csak tettünk.
Nem baj, ha a jövő
Elszáguld felettünk.
Mit az egyes ember
Múló dicsősége!
Csak a nemzet égjen
Az élet tüzébe.
Feledés fátyola
Befödheti árnyunk
Bizonnyal jönnek majd
Más költők utánunk.
Jönnek más dalnokok,
Nagyok és erősek,
Nálunknál gyújtóbbak,
Bátrabbak, dicsőbbek.
Ajkukon elnémul
A múltak siralma,
Riadójuk dalát
Mindenki meghallja.
S míg mi porladozunk
A sírban nyugodtan:
Ók előnyomulnak
Győzelmes sorokban.
1908. 17. 334. Endrődy Sándor: ARÁNYTALANSÁG
Az Anakreoni dalokból.
Ha jól akarsz dalolni Anakreoni
stílben:
Zengj szilaj dythirambot
A gondűző borokról
S dicsőítsd ifjú tűzzel
A hódító szerelmet!
De lásd, pajtás, te nálad
Csupán a bor dicsőül.
Ez úgy folyik verseidben,
Mint tűzhegyek lejtőin
Az izzó láva-áram,
S az édes szerelem csak
Szigetként kandikál ki
A roppant borözönből.
Baj, baj. Nyíltan bevallom.
Sőt oly aránytalanság,
Melyen segítni most már
Nem is tudok, barátim.
Mentségemül csak egyet!
Borom még nem fogyott el,
Még bőven van mit innom,
S a mikor megkívánom:
Azonnal itt a kancsó
S vele a dal, vidámság.
De hajh, a szerelemmel
Máskép vagyok, barátim!
Ez nincs így közelemben,
S ha néha-néha megjön,
Hogy szívem dalra gyújtsa:
Deres hajam láttára
Fintort vág és kacagva
Menekül szebb vidékre.
1913. 41. 807. Endrődy Sándor: NE HAGYJATOK
MAGAMRA MÚZSÁK
Akárhogyan filozofálok:
Kietlen út az én utam,
Bolyongok pusztuló világok
Útvesztő ingoványiban,
S mind sorvadozóbb, szomorúbb lesz
Ez az én szegényes kis életem
Ne hagyjatok magamra, múzsák,
Rímek, ábrándok, játszatok velem
Ah, valamikor, egykor itten
Termő volt minden kicsi rög,
Napfény, virágok tündököltek
A roppant rónaság fölött;
Versenyt vágtattam a viharral
S nem kellett álmaimat féltenem
Ne hagyjatok magamra, múzsák,
Rímek, ábrándok, játszatok velem
Most elárvult a messze tájék,
Tarlottak a mezők, a fák,
Elhallgatott a tündér-lárma,
Némák a zengő paloták,
S romokra dűlve, bús nótámat
Magam is szinte félve pengetem
Ne hagyjatok magamra, múzsák,
Hírnek, ábrándok, játszatok velem.
Nem kértem én a sors kegyétől
Hatalmat, hírt és kincseket,
Csak álmot, mely a valóságok
Zord útján gyöngéden vezet,
S ha dal fakadt fel a szívemből:
Rózsákon jártam, megvolt mindenem
Ne hagyjatok magamra, múzsák,
Bírnék, ábrándok, játszatok velem.
Sötétül, Napom lehanyatlik,
S érzem, vele hanyatlóm én,
A titokzatos fenékszínből,
Bús árnyak tolongnak felém,
Kezem reszketve hull a lantra,
S végső sóhajként sír át lelkemen
Ne hagyjatok magamra múzsák,
Rímek, ábrándok, játszatok velem.
Erdélyi Zoltán
(1872-1915)
1901. 48. 862. Erdélyi Zoltán: BÁLBAN.
.
Tündércsarnok szép, ragyogó fénybe'
Kacérkodva
csillog be az éjbe.
Benn zeneszó,
vidám táncot járnak,
Híre sincs itt
sötét éjszakának,
Kacagás cseng,
illat árad szerte,
Dobban a szív,
szem merül a szembe.
Suttog a szó,
csapkod a vágy lángja,
Lányderéknak
férfikar a lánca.
Szól a férfi:
Édes! hol a kedved?
Rózsaszirom könnyeket is rejthet?
Homlokodon
bánatfelhőt látok,
S oly szomorú szelíd mosolygásod!
Szép szemedbe, hogyha belenézek,
Félő sejtést, aggodalmat érzek.
Ajkaidon röpke sóhaj reszket,
Mondd, mi bajod? Tárd ki szíved, lelked!
Felel a lány:
Hallgass, elmesélem!
Bűn ez a tánc, úgy gondolom, érzem.
Bánt ez a fény, ez a zsivaj, lárma,
Sírni tudnék, csak ennyi ne látna!
Mikor jöttünk, sötét képet láttam,
Foltot a nap fényes sugarában.
A kapuban, tudom szegény fázott!
Rongyos alak, gyermeklányka állott.
Sovány kezét kinyújtotta félve,
Kolduskrajcárt, alamizsnát kérve.
Két nagy szeme könnyektől volt fényes,
Úgy tördelte: „Éhes vagyok ! éhes!”
Én beléptem, zaj fogadott s pompa,
Aki itt van, élvre van csak gondja.
Arcukon a színes mámor játszik,
Míg odakünn az a lányka fázik.
Selyemruha, gyémánt ékszer rajta,
Drága virág, ezerféle fajta,
Víg zeneszó, tomboló kedv járja
S az a gyermek nem evett még máma!
Messze űzni akartam e képet,
Mosolyogtam, táncot jártam véled.
De a lelkem' mégis fogva tartja,
Torkomat a sírás fojtogatja.
S míg az a lány majd meghal künn éhen,
Nem tudom, de bűn ez a tánc, érzem!»
Nem szól amaz, csak lesiet gyorsan,
Megnézni, a kolduslányka hol van?
Csöndes már az utca, nincsen népe,
Elsápad a fény is, ideérve.
Fütyülő szél jár a házak mellett,
Nincs más dolga: havas felhőt kerget.
Azaz hogy van: altató dalt készít,
Enyhíti egy gyermek szenvedésit.
Dalol neki fényes napsugárról,
Omlós belű, hófehér kalácsról.
S ami rongyot ott talál még rajta,
Azzal aztán szépen betakarja.
Betakarja, föl se kelti többet,
S tovább nyargal, nem zavar itt csöndet
Lehajol a férfi hozzá lassan,
Szólongatja szép gyöngéden, halkan,
Majd hozzányúl s összeborzad félve,
Fagyos keze akad a kezébe.
Ki se nyitja, pedig pénzt kínálnak
Angyalok a pénzzel mit csinálnak;
Vissza a pénzt mégse veszi mégse!
Jó lesz majd a sírra, temetésre!
S visszamegy a dáridóba, bálba,
Kérdő szemmel vár reá a lányka.
Hazudjon-e, vagy igazat mondjon?
Sírjon-e a lány, vagy mosolyogjon?
Küzd magával, aztán csak megszólal,
Vigasztaló, feddő, kérő szóval:
No, de most már ne lássak ám
könnyet!
Az a gyermek nem éhes már többet!
Farkas Imre (1879 –1976)
1905. 5. 66. Farkas Imre: BÁLBAN.
Szólott a lány: „El kellett ide
jönni.
Érti? Kellett! Könyörgött az anyám!
És most mulatok én is, mint a többi
Ezen a színes báli éjszakán.
Míg könny szememben fojtott könnyre
támadt,
Föladták rám fehér selyemruhámat,
És víg mosolygás ül az ajkamon
Pedig az üdvösségem gyászolom.
Szerettem, elhagytak. Az egész ennyi.
Hogy ne nézzenek szánakozva rám,
Most táncolni kell, kacagni, nevetni
Látja, amott hogy remeg az anyám?
Fél szegény; hátha valahogy megtudják
Hogy az egész csak színjáték,
hazugság,
Hogy rosszul játszom el a szerepem,
Mert azt az embert most is szeretem.”
A zene hangosan szólt.
Táncra kérték
Vidáman indult táncolni szegény.
De láttam halvány ajka remegését,
Láttam a könnyet szeme szögletén.
Kezéből földre hullt egy sárga rózsa
Utána nyúltam búsan, elfogódva.
Oh, mily egyforma a tragédiátok
Összetört szívek, eldobott virágok.
1909.44.
910. Farkas Imre: OLÁH ISKOLA.
Öreg Csarnó csúcsa felnyúlik az
égig,
Alatta a völgyben kis falu fehérlik.
Cseréppel befödve szép új iskolája
Kilenc vármegyébe sincsen annak párja.
Szomszédos falukból, távoli hegyekről
Dől az apró gyerek ide seregestől.
Szalmatetős kunyhók bocskoros kis népe
Jön a tanításra, mint a méh a mézre.
Nyit a hegyoldalban ezernyi virágszál.
Apró seregével ide jár a dászkál.
Vízmosások mélyén, mohos szikla aljba
Tompán, vad haraggal így susog az ajka:
«Ez itt Román-ország! Ez a ti hazátok!
A gúnyneve Erdély. Meg se tanuljátok
Ti igazítjátok egykoron a sorsát
Értitek gyerekek! Ez itt Oláh-ország.
Ez a ti hegyetek. Ez a ti völgyetek.
Gyűlöljétek, aki elveszi tőletek,
Így fohászkodjatok: szent szabadság, jöjj el
Óvatosan. Többet ésszel, mint erővel.»
Sötét gyerekszemek kinyílnak tágra,
Kivillan belőlük a gyűlölet lángja.
Apró, barna öklök ökölbe szorulnak,
Hívő gyerekszívek vad lángba borulnak
A mikor az idő fordul így, tavaszra,
Iskolabizottság vonul a havasra.
Gyerek és tanító ölti ünneplőjét,
Fogadja szeretett tanfelügyelőjét.
Iskolakapuhoz amint oda érnek,
Benn a padsorokban fölhangzik az ének,
Zengő magyar nyelven szózat szava csendül
Bizony, könny is perdül egy-két öreg szemből.
Kihallik harsányan a szent magyar nóta,
Amit bebifláztak csalfán, szajkó módra,
Mosolyog a dászkál, egyik úr legottan
Szívére öleli szépen, meghatottan.
Fönn a nagy hegyekben, vízmosások mellett,
Titkos sóhajtások, tompa dalok kelnek,
Búgó, éles, vad szél rázza meg a fákat,
Keleti határon sötét felhő támad.
1914.14.
211. Farkas Imre: ÁLOMHÍD A
DUNA FÖLÖTT.
Tavaszi alkony. Messze, odaát
Virágba borult az egész világ,
Csönd van a vízen. Csak imitt-amott
Világítanak apró csónakok.
A hajóhíd mar elvész a homályba,
A szent kőszobrán pislákol a lámpa,
Sötét palástba borul Budavár,
Pesten a láng egymásután kigyúl,
A parton sétál, azután megáll
S a túlsó partra néz egy csöndes úr.
Sujtásos ruha, fekete kalap
Gondterhes redők fehér homlokon,
Sötétes szemben égő sugarak
És honfibú, álmodó fájdalom
Túlnéz a morajló hullámokon.
És ím, a csevegő habok fölött
Mint diadalív, könnyeden, merészen
Álomhíd ragyogja be a ködöt
S alant járó felhőkig ér egészen.
Víz-zúgás fölött, mint pogány zsolozsmán
Nyugodva virraszt két nagy kőoroszlán
Mély ívek alatt hajók siklanak,
Kocsik robognak rajt egymásután
Áthalad rajta boldogtalan, boldog,
Dámák, arszlánok, nehézléptű pórok
Előbb még Pesten, egy-két perc: Budán
S összeolvad, mint álommal az est
A lankás Buda és az ifjú Pest.
Ó színes ábránd, milyen pazarul
Mutatod ezt a csalfa, tünde képet
A sötétszemű, csöndes magyar úr,
Ki merengve a nagy víz mellett lépked,
Látnoki szemmel így elmondta, így:
S tíz év multán ott tündökölt a
híd.
Fejes István (1838
– 1923)
1909. 15. 286. Fejes István: VISSZHANGOK.
I.
A lomb között a napsugár
Által tör és utamra száll,
De én megyek beljebb, tova,
Amerre fény nem száll soha,
Hol a vadon sűrűje vár.
Most engemet a fájdalom
Csak a sötét tájakra von,
Ahol a tüskön-bokron át
Az üldözött szarvas nyomát
Tán valahol megláthatom.
E vad sebezve
könnyet ejt,
Mit az erdő
mélyébe rejt
S magában ott
nyög csöndesen,
Ahol nem látja
senki sem,
Holla! szívem társára lelt!
II.
Bólintanak a
bükkök
Susogva
édesen,
Bokrok
szellője süttyög
Felém
szerelmesen…
De én megyek
magasabbra
A csúcsok
élire,
Hol a szirt
meghasadva
Mered a mélybe
le…
III.
Fáradva száll alá a nap
S az erdőn visszajátszanak
Rezgő sugarai;
Visszfénnyel a nagy életen
Így játszanak ma még velem
Szívemnek álmai.
Az ágon a kicsiny madár
Remegve néz a napsugár
Utójátékira;
Völgy ön-hegyen terjeng a csend,
Csak a madár bús füttye cseng,
Mint esti halk ima.
A rengeteg
fel-felsóhajt,
Amíg az alkony
árnya rajt'
Sas
szárnyaként leszáll;
Sötétbe hull az égi láng,
Éjbe borúi a szép világ
S a néma csend beáll.
Az én időm is eltelik,
Nincs messze már az esteiig,
Érzem fuvallatát;
Visszhang az éji csend előtt
Szívembe csengj, ringasd el őt;
HollaI jó éjszakát!
1909. 40. 850. Fejes István: ÚJ HÁZ A
FALUBAN
Új. ház épült a faluban tavaly nyáron,
Nagy ablakos, bádogos ház keltő-három;
Ablakából ki-kitekint a gazdája,
Faluvégen, új dűlőben, a tanyára.
Őszre aztán, mikor indul daru, gólya,
A falu is készül, indul a hajóra;
A hajóval tengerentúl, meseföldre,
Ahonnan a dollár jön a házra, földre.
Dicsértessék az Úr Jézus, magyar
népem!
Istenáldás legyen a hű verejtéken
De megállj csak, hátha úgy van ma is, mint rég,
Egy-két fecske nyári napot nem derít még.
Öreg papod azt mondom én a dollárra,
Nagy az a pénz, de még nagyobb annak ára;
Mire csendül, megsüketülsz a hallásra,
Ifjú erőt pazarolsz el
ráadásra.
«Ezer magyar — olvassátok, újság írja,
Annyinak lett bányaomlás most is sírja;
Napvilágra, ha kihoztak egy-két százat,
Azok is csak csonka-bonka élő
vázak.
«Gyárrobbanás,
— itt az újság, olvassátok,
Milliomosok
mulasztása, munkás-átok,
Sok
száz ember úgy égett el, mint a fáklya,
Sok
magyarnak csak a hamva maradt hátra.
Tengeren is, ha hab zúdul a hajóra,
Magasabb az, mint itthon a falu tornya,
A hajón csak annyi lesz a földi ember,
Mint porszem a forgószélben, — az a tenger!
Itt az újság, olvassátok, a Levente,
Hajótörést szenvedett, mert vihar verte;
Magyarok mind odavesztek, deszkaszálon
Hányva-vetve megmenekült kellő-három.
Hej ha magyarok, még sírnak is jobb a róna,
Még ha szentté ősi vér se tette volna;
De szent e föld, ne hagyjátok pusztulásra,
A magyarnak a világon úgy sincs társa.
Új ház épült a faluban kettő-három,
Hiába hát nekem ezt már prédikálnom;
Vándorútra mikor indul daru, gólya,
Népem is csak szállong, indul a hajóra.
Őszi szél zúg. Az óceán öblös torkán
Ordít már a habot hányó dühös orkán.
Reng a hullám, mintha ég, föld megrendülne,
Reng a hajó, hullámsírba mintha dűlne.
Jó magyarok a hajóban ezerszámra
Töredezve
zendítnek most egy zsoltárra;
Meseföldre
így szállnak a viharszárnyon,
Mind
azt hiszi, ő lesz az a keltő-három
1912. 21. 415. Fejes István: Titanic
h14-
30. Századvég c. fejezetben.
1912. 52. 1049. Fejes István: TENGERPARTON.
Fáradtan unalomtól, tikkadva nyár hevétől,
Várom az édes álmot az alkony szellőjétől,
Ülök a tengerparton, a szememet lezárva,
Hallgatok elmerengve a habok morajára.
Játszanak a hullámok a méla esti csendben,
A szikla, melyen ülök, csapdosva meg-megrezzen.
Ah, ring, ring már a lelkem, mint bölcsőben a gyermek,
A hűs szellők suhognak, az álmok szárnyra kelnek!
És látok fenn a légben füstfelhőket gomolyogva,
Látok a füstfelhőkkel madarakat szállongva;
A hegy mögül szállongnak, hol tűzben áll az erdő
S a hol a bércek ormán lánggal vegyül a felhő.
Sasok,
hollók, pintyőkék, keselyük, vadgalambok,
Rajokban
kavarognak, vijjog, sikolt a hangjuk;
A
nagy sasok repülnek csőrükben cserfaággal,
Az
énekes madárkák kicsiny bokor gályával.
És látom, hogy velük van ágon-gallyon a fészek,
Amellyel menekülve a vándorútra készek
És látok a felhőkön nagy lángbetűket írva:
«Madarak vándorútja lesz, a magyarnak sírja»
Reszketve félelemtől, elűzöm rémes álmom,
A parton termek ismét az első napsugáron;
Acélhajók előttem, habot tajtékba törve,
Most kelnek útra épen és szállnak mind előbbre.
Emberrajok hajókon, mint fellegek gomolyognak,
A parttól elszakadva, mint madarak vijjognak,
Magyar hazám szülötti, jól ismerem, szegények!
Pártos viszály tüzétől otthon ínségben égnek.
És
menekülnek ők is sűrű, sűrű rajokban,
Nézek
utánuk, s szívem sajogva meg-megdobban,
Könnyem
is velük úszik a rengeteg hullámon,
Látom
hazámnak vesztét és ez már nem is álom.
1913. 3. 43.
Fejes István:
Bolgárok jönnek, magyarok mennek
Hová,
hová, bolgár fiuk?
Boldog
világ, az új világ.
A
napja nemcsak életet,
A
földje nemcsak enni ad!
Hová
siettek onnan úgy,
Tolongva
a hajók felé,
Hogy
szálljatok, repüljetek
Valahová,
kelet felé?
Kelet
felé dörög az ég
És
vérözönbe fúlt a föld;
Csatán
a nép halomra hull
S a
harc nyomorba dönt.
Bolgár
fiuk, otthon ti több
Eget
nem láttok csillagost.
Országotok.
Bulgária.
Csak
a halál országa most!...
Szegény,
szegény magyar fiuk!
Boldogtalan
magyar haza,
Ha
nincs miért, hogy a honát
Szeresse
a haza fia!
Mi
lesz velünk, ha vész, vihar
Ilyen
átok között talál?
Jaj, jaj nekünk, ha a honért
Már nem
dicsőség a halál.
1912. 19. 375. Feleki Sándor: ORVOS ÉS POÉTA.
Más költő a víg mezőket
S az erdőket járja;
Szelíd napfény melengeti,
Virág nevet rája.
Reám pedig, akármerre
Fordítom is utam,
Csak virrasztó mécs világít
És beteg néz búsan.
Más költőnek madárdallal
Telik meg a lelke
S úgy zeng nótát, ahogy azt a
Madár énekelte.
Én pedig mást sohse hallok,
Csak szenvedőt sírni.
Hogy tudna hát az én lelkem
Víg dalokat írni?
Más költő, ha alkonyatra
Fordul majd az élet,
A múltról, mint virágos, szép
Alomról mesélhet.
Én mögöttem
pedig nincs más,
Hogyha visszanézek,
Mint szenvedők nagy serege,
Sóhaj, kín, enyészet.
Nem is más a költészetem,
Csak sóhaj, bús álom.
De hogy így folyt az életem,
Azért mégse bánom.
Ha örömben és derűben
Szegény is maradtam:
Akiknek fájt itt az élet,
Örömet és reménységet
Ezreknek adtam.
Hegedűs István (1848 – 1925)
1903. 39.
638. Hegedűs István: SZÁLLA ALÁ POKLOKRA
Arany nap, édes, drága pillanat!
A menny
leszállt, a földdel lett csak egy
A régi templom boltíve alatt,
Hol elzengett az első Hiszekegy.
A serdülő kor kedves hajnalán,
Igaz se volt, csak álom volt talán;
Emléke mégis úgy elandalít:
Csodás világot tára föl a hit.
Bejárta lelkem az a fény alak,
Igaz való lett itten a csoda:
Ahol jár, gond, gyász, bú szétfoszlanak,
Mint felhőn áttör a nap sugara.
Sebet csak érint és gyógyulva már,
A sánta jár, bélpoklok kínja száll,
Szemet csak megken s újra lát a vak,
Gyógyít, ha szóra nyíl' e szent ajak.
Az öröklétből
véges létbe lép,
Hogy öröklétbe
ezt vezesse át,
A hit
magasztos, szent rejtély e kép
Szállítja a
szívekbe a csodát.
A múlt idők
kétsége messze száll,
Lángelmék álma
szép valóra vál:
A földi lét
nem szappanbuborék,
Mely
szétpattan s marad csak puszta lég…
A fényvilág, mit ifjú szív teremt,
Növekvő árnyak ködhonába vesz.
Oh nézd csak, nézd csak körül a jelent,
Ez a világ pokloknak pokla lesz.
Hit-, szeretet- s erénynek jelszava,
Hazug beszéd, mely egykor szent vala.
Az ajk mosolya kígyószisszenés,
A szemnek könnye mérges színlelés.
Didergő árny, tátongó sír felett,
Akit te itt kedvbe' tombolni látsz,
Lidérc-fény, mely a mocsárba vezet,
A földi pompa, dicső ragyogás.
Nem föld alatt, sötét mélyekbe lenn,
A poklok pokla itt van ide fenn.
Édes Megváltó, üdvnek Istene,
Eme poklokra szállj, óh szállj te
le.
Érintsd
a szívnek vérező sebét,
Érintsd
a szemnek sűrű hályogát;
Oszlasd
el a szív kínzó kételyét,
Add
át ő neki a hit zálogát;
Oh,
lásd meg a vergődő lelkeket,
Örök
irgalmad szánja, mentse meg,
Bilincsük
törd szét, halld
meg szent imám;
S a
régi hitnek üdve száll reám.
1909. 43. 890 – 891.
Hegedűs István: Ötven év múlva
(A
Budapesti Ref. Teológiai Akadémia ötvenedik évfordulóján.)
Emlékezésnek
mélabús harangja,
Megcsendül
újra régi zengzeted,
Letűnt
világnak színe, fénye, hangja
Betölti
újra árva lelkemet.
Elém
lebegnek fényes ifjú álmok,
Ki
most megőszült fővel itten állok,
Ámulva
nézem, hogy mint rajzanak,
Dicsfény övezte, annyi szent alak!
Romok közt jártak
ők, de élt szíveiben
A régi nagyság szent emléke még;
A szétszórt nyájból jöttek egyre többen
S épülni kezdett minden omladék.
Az üldözött hit s letiport szabadság
És a bilincsre vert örök igazság
Föltámadott és új életre kelt
És a szívekbe új erőt lehelt.
Erőt, minőt csak az igaz hit adhat,
Mely megmozdíthat sziklabércet is,
Mely szárnyat ad a csüggedt akaratnak
És lankadatlan mind előbbre visz;
Pusztát virágoskertté átvarázsol,
Áldását ontja bőség szarujából,
Szegényes
kunyhó lesz a palota
Úgy
alkot, épít, hogy tündér csoda.
Milyen
magasztos egy nép ébredése
Megindul,
éled minden akarat,
Amely
széthúzott bontva annyi részre,
Mind
egybeforrt a hosszú gyász alatt
Bitorló
önkény durván sújtó ökle.
A
honfi kebleket forrasztja össze,
Tavasz
fuvalmán hull a jégbilincs;
Az áradó
lelkeknek gátja nincs.
Költők
vetése dúsan hajtva zöldül,
Lelkekben
csendül szép harmónia;
Hit
és szabadság harcosi a földből
Fölkelnek,
ajkukon zeng szent ima,
Luther
és Kálvin népe olvad egybe,
Hős
küzdelemre szántan egy seregbe;
Megdobban
itt egész ország szíve
És a
hazát egy jelszó zengi be.
Oltárt
emelni hitnek és hazának,
Mely
messze szórja fényét, melegét,
Bástyát
a szent hit égi szózatának,
Honnét
ez szállton-szállva szerteszét
A
szentek egyességét hozza létre,
Szívek
között a válaszfalt letépve,
Melyet
emeltek zord, sötét idők:
Lelkes
örömmel, ím ledöntik ők.
Székácsban
élt Luther
mélységes lelke,
Törökben
égé Kálvin szent
tüze,
Mindkettő
Pállal az istent kereste,
Köréjük
ifjú had gyűlt együvé,
Mely csünge ajkin ihlett mestereknek
Kivált
a bölcs, tudós Gamalielnek,
A
kinek égő láng volt szózata,
A
látnokok lelkével szól vala
És
nemzedékről-nemzedékre szállva,
Ifjak
szívébe' kelt eszményi kép:
Hogy ím előtte nyílt a dicső pálya,
Melyet
betölteni kell prófétaképp:
A
nemzet lélek hű tolmácsa lenni,
Igaz
hitért a Golgotára menni,
Szeretni
híven Istent és Hazát,
Az
öröklétbe kapcsolni
a mát.
Ti
itt körültem, kiknek egykor ajkán
«Jövel
Szentlélek!» szent fohásza szállt,
Ámultok
nemde csodás foganatján
A hő
imának, mely valóra vált?
Ti
régi harcok megmaradt csapatja,
Körül
zúg itt a népek áradata,
Növekszik
az egykor kicsinyke nyáj,
Mely
gonddal őrző pásztorokra vár.
A
szám növekszik, ámde hol a Lélek,
Mely
akkor lelkesítő bennetek:
Átérezése
a testvériségnek
Mely
összeforrasztja a kebleket?
Szétválaszt
újból a Hit és Igazság,
Testvérviszálynak
kezdjük régi harcát,
Istent
külön imád mindenki ma,
Széttör az egység kapcsa: az ima,
Emlékezésnek mélabús harangja,
Megcsendül újra régi zengzeted,
Letűnt világnak színe, fénye, hangja
Betölti újra árva lelkemet
S áhítva esdem azt a régi lelket,
Könnyezve látom azt a régi sereget
És kérve kérem, hogy maradjanak:
Dicsfényövezte annyi szent alak.
Kéthy Endre
1911. 19. 374. Kéthy Endre: Líra
Lásd h14 – 10 fejezetben. Galambosnál csak
ez
a
vers szerepel.
Kisteleki
Ede (1861-1931)
1920. 15. 176. Kisteleki Ede: A KÖLTŐ ÉGBE SZÁLLT
Ábrányi Emil szelleméhez.
A költő égbe szállt.
Hajó helyett,
amelyre ülni készült.
Lejött a
lángszekér és fölragadta
A csillagok
közé,
Melyekre
sokszor oly sóvárogva nézett
S a
halhatatlanságnak fényövével
Takarta be,
mint szemfedővel.
Az arcán át derengett mindig itten
A
lelke, mint egy Olymposi isten
Mosolya,
és a testén átszűrődött
Földöntúli
szép valója, cikázva tükröt,
Mely
fényhasábokkal a messzeségbe
Csillangatott;
örök tavaszos játszin,
Oly
illatos fehéren, mint a jázmin,
Életbokrán nyíltak tova az évek,
Zengett kobzáról a szerelmi dal,
Érző szíve halálig fiatal.
Magyar földben fogant világ-nemes lélek,
Örök dísze maradt örök nemzetének,
Amely benne megmutatta,
Hogy odarendelték az üstökös rajba,
Melynek hivatása a végtelenen át
Felgyújtani sötétből a nagy teremtésben
Alvó világoknak keletkező sorát.
A Jézusi mély szív prófétai elme
Hangolta dalát emberszeretetre,
Testvéri sugallat kék égbeli ihlet,
Mely látja a képét mindenben az Egynek,
Kit fél a szegény nép, kérnek fejedelmek,
S múlhatatlan uralma a földön a hit lett.
S mi ékül e zengő összhangba tolódott,
A gőg viharát, mely fagyasztja a lombot,
Csillapítja szünetlen érzés melegével,
A bilincsbe verő kéz megdermedve nyomban,
Ha éheket olvas, gyötrelmi kínokban
Láng lepte fejekre, s hős így ki merészel!
Szabadság
idusát mind ünnepelte,
S dal
gyöngysorát Időn évekbe szedte,
S szobrára
Nemzetének fonta,
A szó, mely
Márciusból fölvirágzott
Díszével
elborítja a világot
S
három színünk volt rajt a pompa.
S mi szép volt alkotás a természetben
Újjá teremte
változatlan szebben
Az
emberméltóság varázslatában.
Nyár, tél, a
hold, a nap, az alkony, a hajnal
Birokra kelt
az őket festő lanttal,
S ősz lett a
tél s tavasz, ahol a nyár van.
A tó habján milliószor csillanó
A fényözön,
kobzán úgy rezeg a szó,
A mely
nyelvünk égő napjából áradt,
Felhő az égen
és vihar alant,
Ügy zúg a húr,
mint félrevert harang
Dalába, ha
szabadság bont szárnyat.
Diadalkapuján az ember nemnek
Nemes vonásaid
megcímeredtek (sic),
S büszkén
megyünk alatta mind tovább,
Látatlan
szellemed örök emlékjel,
A mely
tavasz-üdén beszórja fénnyel
Egyhangú
lépteinknek a nyomát.
Gyászod mögött fátyolba burkolódzva
Hárfám fejfádnál állt, heteknek óta
Megvártam, míg szellő aeoli húrján
Tisztelegve átsuhan ünneplő lépttel,
S lényeddel egyező oly hangot tép fel.
Mellyel Neved megörökíteni tudnám.
1913. 30. 707. Koroda Pál: KÉT VILÁG
A téli reggelnek nincs sugara,
Az égen ólmos felhő hömpölyög,
Szél a homokot szórja, vágja,
Fullasztnak nyirkos párák és ködök.
A fővárosnak útvesztőjét
Tolongva járja didergő nép;
Ha fiatalon, vagy ha vénen,
Ha zubbonyban, ha drága prémben,
Ha kényesen, ha görnyedezve,
Ha vaskos szerszámot cipelve,
Ha irattáskát hordva:
Gond súlyos árnya nyomja
Mindnyájuk arcát, mindnyájan sietnek,
Nem hallanak, nem látnak, csak
sietnek.
Síkos aszfalton lökik egymást,
A villamost megostromolják,
S kit gépkocsi száguldva visz,
Fásult a képe annak is.
A dúslakodók, a földönfutók,
A másra tiprók és az elbukók,
Mindannyian: Ahasverek*,
Kiknek pihenni nem lehet.
Mindegyiket taposó malma várja,
Az üzlete, a hivatala, gyára,
Gázolva véren, sáron át,
Tülekszenek tovább, tovább!
E nagy tömeghez engem nem fűz semmi,
Nem sírok értük, velük lelkesedni,
Másképp gyűlölök, másképp szeretek,
Más célok és eszmék hevítenek,
Mit ők építenek: összerontanám,
Hogy újat alkothassak romján,
De a tömeg még megköti karom,
Ez férfikorom!
Lelkem jövendők képét szőve,
Röptében átcsap tűnt időkbe:
Virul a tavasz. Könnyű fogatom,
Ragadják délceg paripák,
A fent szántó pacsirtát hallgatva,
Hullong reám akácvirág,
Csillámlik a búzák smaragdja
Az útnak mind a két felén,
Majd megcsap a rét dús illatja
Kaszál és gyűjt leány, legény.
Erdőhöz érék óriás fák suhognak,
Fehérük nyárfa, zöldéi a fenyő,
Zúgás-búgások, füttyök, dalolások
Titokzatos zengése tör elő;
Az erdő szélen, a domb oldalán
Mosolygó kastély integet,
Verandáján a társaság vidám,
Poharak összecsengenek,
Lent a kertben fehérbe öltözött
Bűbájos hajadon
Áll a bíboros rózsafák között,
Szeméből
olvasom:
Mily álmokat
sző ifjú lelke,
Minő gyönyörök
halk sejtelme
Dobbantja
szívét. Mind a ketten
Egymásra
ismerünk e percben
Lángszirmú
rózsa hull rám hirtelen,
E rózsát én
ajkamhoz emelem,
Szívemre tolul
a tavasz varázsa,
Minden szépség,
a színek csillogása,
Az illatoknak
árja: mind enyém
E fényözönlést
visszahintem én,
Korlátokat
lelkem nem ismer,
Repül a távol
kéklő hegyekig,
Az ormokon
túlszállni is mer
A velük
egybefolyó egekig
A magasságból
szédületlen
Szemlélem azt,
mi mozog itt lenn,
És én a
milliók sirámát,
Az ujjongást,
a munkalármát
Zenébe
foglalom
S lejátszatom
Az örök
harcot, mit kétségbeesve
Majd
felujjongva vívnak szerelemre
És dicsőségre
szomjas emberek
Nincs
messzeség, hová nem érhetek,
S mit én
akarok, én merészelek,
Valóra
váltom
Ez ifjúságom!
*bolygó zsidó
Mezey Sándor (1884-1968)
1911.. 1. 2.: Mezey
Sándor: A RÁBA PARTJÁN
A sáros parton ránk lesett az este,
Sápadt ködében elveszett a Rába.
Egy asszony mellett jártam.
Szeme kéklő virágokat mosolygott a homályba.
A teste ringott, mint tövén a rózsa,
S fehér volt, mint a holdja téli éjnek.
Szelíd volt, édes, könnyű és finom,
Mint egy lehelet-lágy provence-i ének.
Szerettem volna megszorítni egyszer
Kesztyűs kezét, de hozzá mégse értem.
Szerettem volna megcsókolni sokszor,
De nem csókoltam. Féltem, hogy elérem.
A hídon szótlan elmaradtam tőle.
A ködben halkan hullámzott a teste;
Egy ócska, rozzant oszlopnál megálltam,
És néztem, amint elnyeli az este.
1912. 35. 703: Mezey Sándor: ÉJJEL A
DUNAPARTON.
A mély vizekről csillag fénye hull
rám,
Itt ültem egyszer én a part felett.
E kő alól indult el annyi hullám.
Hová lett, merre ment? A füzes
megkötötte,
Vagy tengerekbe dőlt és elveszett
Az óceánon úszó kék ködökbe?
És a hajók, fülembe énekel
Sok régi kürt és visszaleng a zászló.
Itt mentek útra. Meddig értek el?
Látom a régi, elrepült hajókat,
S az újakat, mik később tűntek el,
Ékes virággal, fénnyel ragyogókat.
Hol, merre járnak? Túl a nagy ködön,
Túl száz határon, túl egy életen
S várok: talán egy mégis visszajön.
Miklósné Nagy Idus*
1905. 46. 735.Miklósné Nagy Idus: A
KÖLTŐ LELKE.
A költő lelke nem virágos erdő,
Hol csak tavasszal zengedez a dal,
S az őszi szél ha bús sóhajjal
eljön:
Virág, dal, illat elmúlik hamar.
A költő lelke nem ragyogó csillag,
A csillag fénye oly sivár, hideg,
Sötétben él csak, elvész, hogyha virrad
És földi lény soha sem érti meg.
A költő lelke véghetetlen tenger,
Mely mindig zajlik, forr, sosem pihen,
Mely szép, midőn sír, vagy ha zúgva kel fel
És gyöngy van rejtve csodás mélyében.
Vagy nap, mely fát, virágokat növel,
Magasan jár és mégis oly közel!
Szívünkbe lopja fényét és hevét
S ha elpihen — egy
világ lesz setét.
*Munkája: Hulló
csillagok. Brassó, 1899. (Szinnyei)
Papp Zoltán*
1916. 10. 147. Pap Zoltán: A honvéd
Vitéz
Verbéna őrmesternek
A
parancs most jött negyedszer meg,
Hogy
sebe gyógyult, már mehet ki
Vitézségi
érmet szerezni.
A
laktanyának hátterében
Ötszáz
legény áll útra készen;
Hej,
de bokrétás valamennyi!
Mint
vőfélyt kéne számba venni.
Három
bajor tiszt nézi végig.
Hogy
a «honfed» mint készülődik;
Mert
még csak a csatákba' látták
A
minden frontok oroszlánját.
Amint
csevegnek tisztjeinkkel,
Nekik
az őrmester tűnik fel.
Nem
is ő, mint inkább a melle
Mely
érdemrenddel vala telve!
Maguk
elé hívatják, kérdve:
Honnan
van annyi sok-sok érme?
Röstelkedik,
de útja nincs más,
Mégis
ki kell, hogy mondja: «nix dájcs!»
Rá
összenevetnek a tisztek,
No,
öreg, most rapportra visznek!
Dehogy
viszik ! Sőt fordításban
Tovább
beszélgetnek vidáman.
El
kell, hogy mondja: melyik érem
Mint
került rá a csatatéren?
Ezt,
azt, mellére hogy ki tűzte?
S
végül azt kérdik: mire büszke?
Vitéz
Verbéna őrmesternek
Hát e
kérdésnél több se kellett:
Egyszerre
lángot vet az arca,
Mint
mikor zúg a «rajta-rajta !»
«Arra
vagyok büszke, jelentem,
Hogy
harcokban honvéd lehettem!
S ha
minden magyar az lehetne:
Hát ellenség már egy se lenne!»
És
ráfigyel a fordításra,
Mint
hadnagy ur azt magyarázza,
Hallja
azt is, hogy a honvédet
Bajorul
is mondja honvédnek.
Majd
oda fordul hadnagyához:
«Hadnagy
úr, mit is magyarázott?
Mert hogy nevettek. Tán a végett,
Hogy
nem fordítja a honvédet?»
A
bajor tisztek felkacagnak.
«Bravó!»
Íme: a titka annak,
Hogy
fordítgatni a honvédet
Nem
lehet semmi ellenségnek!
Befújnak
a réztrombitába,
Indul
a honvéd a csatába,
Hogy,
a mit érez, bizonyítsa:
Meghal,
de soha se fordul vissza
*PAP ZOLTÁN:
MUZSIKASZÓ (REGÉNY)
1916. 18. 276. Pap Zoltán: A magyar vér
Nyíregyházán
leszállott
Hat
honvéd a vonatról
S
gyepén az állomásnak
A
tarisznyából majszol.
Ott
vesz helyet magának
A
honvéd ma, ahol tud;
Medvetáncoltatás
volt
Még
tegnap az ö dolguk.
Egyikük a fején van,
Más' a kezén bekötve;
A szárnyvonalra várnak,
Mely visz Tiszalökre….
„A muszka éjszakán át
A drótsövénybe' mászott;
De kitanultuk őt már
S honvédeket talált ott."
A szakaszvezető most
A hat közül felállott,
Megrázza vállait és
Imígy felel reája
,„Más matériából
Van szűrve a mi vérünk!
Magyarok vagyunk mi,
Mi egymástól se félünk!'"
Pásztor
Árpád ( 1877-1940)
1913. 15. 411. Pásztor Árpád: ÁZSIA.
1910
szeptember 4.
Szibéria.
Forr már a víz, ontsd a tüzes kövekre,
Hadd szálljon gőze a padmalyra fel,
Míg gyapjas felhő be nem fed lebegve
S a gyöngyöző fa fojtón nem lehel.
Szálljon terjengve fűszer illatárja,
Legyen kábító, köd-nehéz a lég,
S ha verítéke testem már átjárta
Gőzfátylas ködből, illatból elég !
Várjon a kád fehér márványmedrében
Ölelő, tiszta víz, puha, meleg,
Csiklandó habja lepjen el egészen,
Odakint hárfa, dal csendüljenek.
Széttárt kézzel, dús szöveteket fogva.
Melyek, mint bársonyzászlók csüggenek,
Adjon köpenyt rám leányok csoportja,
Amíg a víz vállamról lepereg.
Simítsanak lágy, selyeminda ujjak,
Borzolják össze-vissza a hajam.
Nevessenek, ha lopva összebújnak.
Sok tatár lány. Fehér köztük magam.
Perzsaszőnyeggel borítva a díván,
Körém kuporg a sok karcsú virág.
Szultán vagyok, ki parancsol, ha kivan,
Pazar királyság mostan e nyugágy.
Künn ég a nyár. Messziről idelátszik
Az Angara* kék, álmodó vize.
A nap a fal mozaik kígyóul játszik
S rásiklik egy isten bronzképére.
*A Jenisszej, legjelentékenyebb
jobboldali mellékfolyója Szibériában
Peterdi
Andor (1881-1958)
1910. 15. 306. Peterdi Andor: ÖRÖK ÉLET.
Nem félek a haláltól, én Uram,
Tudom, bennem örök az élet.
Ha megjártam véges földi utam,
Végtelen, fényes országodba térek.
Porból alkottál és porrá leszek,
De soha meg nem semmisülhetek.
Megtérek
földanyámhoz egy napon,
Fáradt fejem
ölébe hajtom.
Nem lesz
vágyam, célom, akaratom,
Szememre búcsúcsókot
küld az alkony.
És rám borul
az örök éjszaka,
Így ringat el
az édes földanya.
Itt meg tovább ragyog a kikelet,
Szedik gyümölcseit a nyárnak,
És lesznek verőfényes szüretek,
Hajnalok kelnek s napok lejárnak,
De én már itten többé nem leszek,
Máshol kezdek majd egy új életet.
És
újra érzek majd viharokat,
S
látok szivárványt, eget, tájat,
És újra űzök délibábokat,
Járom az erdőket, napos pusztákat,
Bogár leszek, kis pillangó talán,
Vagy bimbózó ág ifjú rózsafán.
S ha újra jő a hervadás szaka,
Megint csak haza, visszatérek.
Ő mindig vár, az édes földanya
Bármi vagyok: virág, bogár, vagy féreg,
Így szállnak sírba nagy évszázadok,
Velük megyek, velük föltámadok.
Ó nem félek én attól, szent Uram,
Hogy szemeim álomra zárod,
Tudom, hogy merre vezet az utam,
Bármily nagyok is a messze világok.
Mert örök vagy Te mindenekfelett
S én részed vagyok, voltam és leszek.
1913. 43. 847. Peterdi Andor: MINDEN
LÉLEKNÉL SZOMJASABB A LELKEM
Minden leieknél
szomjasabb a lelkem,
És minden
szemnél szebben lát szemem,
Mélyebb a
mélység, fónylőbb a fényesség.
És végtelenebb
a végtelen nekem.
Az
iramló szélvész, az erdő, az égbolt
Mesemondóbb
és rejtelmesebb,
S a
zúgó vihar kacér villámlása
Szebb
nekem, szebb
Patakra, tóra, hullámos folyamra,
Úgy tapad a szemem órákon át,
Szálló felhőknek, vándormadaraknak
A messzi magasba követem nyomát.
A
nyári nap s a bágyadt őszi este
Millió
kincsével a szívemre szakad
S az
élet minden elrepülő percét
Megfognám,
mint a, béna madarat
Mert tudom, hogy elfut, tudom, hogy elvágtat.
Én jobb részemmel a fukar idő
S a semmi, a semmi, a határtalan semmi
Vágyódó életem után, a mi jő.
Minden
mi körülvesz, szebb nekem, mint másnak,
A
nappali lárma, az éjféli ének,
A
morajló. város, a falusi csend:
Mert
a halál gondolatával élek.
Petri Mór*
1920. 21. 248. Petri Mór: A PÁLYABÉR.
Szegény maradtam, mint akkor valék,
A mikor ifjan vándorútra keltem.
Egy emberöltőt végigénekeltem,
Sorsharag és koldusbot: ez a vég.
Csak mentem, míg a lelkem elalélt
A pályán égő hittel, csüggedetlen,
Az életem álmokra vesztegettem,
Se hír, se semmi. Megkaptam a bért.
Erdők zugában dalol a madár.
A dala gyógyít, szíved hogyha fáj,
Törődik-e aztán valaki véle:
Hogy a kis dalnok elpusztult-e,
él-e?
Szétfoszlik szárnya
egy tüskés bokorban,
Sírját se tudja soha senki: hol
van?
*Petri Mór: Szilágy vármegye monográfiája.
Radó Antal ( 1862-1944)
1915. 50. 799. Radó Antal: AZ
ÁRULÓK KÖRE.
Pótlék
Dante Poklának utolsó énekéhez.*
Amikor
elhagyók Júdás alakját,
Szólt Virgil: Jer,
fiam, lejjebb e körbe,
És nézd meg
ott ten nemzeted salakját.
Még éltük szárnya nincs bár összetörve,
De itt már látható, őket mi várja,
Mint kép ha rajzolódik érc-tükörbe.
Ma még
káprázat ez, de nemsokára,
Ha Charon őket
elszállítja majd
Ők lesznek
ott, hol most csalóka pára.
Mentünk, s
egyszerre iszonyú morajt,
Vad bömbölést
hallottam messziről,
Minthogyha
ezer ördög vívna bajt.
S íme, előttem
tág barlang terül,
Sötét-fekete
színben, mint az ében,
S mély árok
nyúlt el benne legeiül.
Abban meg
térdig állva zagyva lében,
Tizenkét váz,
akik siránkozón
Terjengetik a
karjaik elébem.
Zuhogott rájuk az acél, az ón,
Pukkant, villámlott, dördült egyre-másra,
Hogy elveszett a vad káoszba szóm.
Oly sűrű volt az ércek robbanása
Minthogyha lenn, az Etna fenekén
Kénkő durranna, milliónyi mázsa.
Vagy mintha százezer kovácslegény
Százezer üllőn egyre kalapálna
Pokol-kemencék lángja melegén.
Most Virgil intett, és megszűnt a
lárma.
«Oh kik ezek, kérdem a vezetőm
Kiknek lakása e csúf öblű tárna?»
Hajh, förtelem, amit mindannyi tőn,
Felelt a dalnok. Rábírták honod
Mocskolja be hírét
eskü szegőn…
Kifelé mentünk,
lassan. Ám e hely
Oly gyásszal tépte
szívem, hogy sóhajtva
Kérdeztem Virgilt: «Óh uram, felelj
Ügy megromolt-e az
az ősi fajta
Melyből születtem,
annyira letört
Hogy szégyenkezve
kell pirulni rajta?
Most ezt az ocsmány
alvilági kört,
Az árulók körét, ezt
lakja népem
Mely hajdan annyi
fényben tündököl…
Mihelyt az útját újra megleli:
Ismét
halad csodás megifjulásba,
Mint egykoron, a csillagok felé!
* Dante
a legocsmányabb bűnnek az árulást tartotta s ezért az árulókat a pokol legalsó
körébe helyezte el. Itt bűnhődik Júdás is. A poklon át Dantét Virgil
kalauzolja.
Sas Ede (1869-1928)
1902. 17. 275. Sas Ede: Elsüllyedt hajó.
Sirályok
sírva csapongnak
Kéklő
vizek felett.
Siratva
a mélybe süllyedt
Veszendő
kincseket.
Hajókat,
melyek az árral
Büszkén
dacoltak,
S
koporsóként fekszenek
Korall-fejfák
alatt.
Haj,
büszkén indult útnak
Egykor
az én hajóm,
Mintha
a vészbe', viharba'
Gyönyörűsége
vón.
Túlzengte
ujjongva az orkánt
Födélzetéről
a dal,
S
hogy végre mégis győzött
A
romboló vihar!
S
most minden fényes álom,
És
minden drága remény,
A
roncs hajóba' pihennek
Az
óceán fenekén.
Egy
dalfoszlányt felettük
El-elkap a szél, az ár.
A
tengeren így siratja
A
kincseket a sirály.
1918. 34.
491. Sas Ede: Ifjak
Ifjak,
tobzódó, dús erők,
Frissek,
merők, csatanyerők,
Ne
nézzetek rám sanda szemmel:
Nem
irigy ez az öregember.
Réges-rég
elmúlt, szép időkön,
Én
nem tűnődöm, zsörtölődöm.
Csákányt,
ha vén falakba vágtok:
Nem
dörgők balgán meddő átkot.
Az
ifjúsággal harcba szállni?
Egy a
mi dolgunk: félreállni.
Rúdját
az idő szekerének
Meg
nem fordítjuk, vén legények!
Kenyerem
javát én megettem,
Nincs
szép és jó már, csak mögöttem,
Amit
kivívtam: nesze semmi,
De
pontot kell már mégis tenni.
S
mint vén király, ha már nincs másra
Ereje,
csak a lemondásra,
Isten
hozzád, korona: Élet!
Vadonba
vonul remetének.
Az
agg megértés hűvös, ódon
Várába
én is meghúzódom.
Friss
had robog lenn, új csatára,
Sajog
kicsit a szívem tája.
Hajnal
tüzében ormok égnek
Nekem
csak síri fáklyafénynek.
Békés,
derűs élőhalott,
A
nagy, nagy alkonyt várom ott.
S
napjaim csöndes-bús elfogytán
Egyebet
ne is mondjatok rám
Nem
tudott élni hős-erősen,
De
halni meghalt, szépen, bölcsen.
1921. 16.
183. Sas Ede: CSÍKI BALOGH MÓZES.
Kiülvén
pedig a szakáll-szárítóra.
Búra
hajtott fővel Balogh Estván szóla:
Mondjunk
búcsút, apám, a csíki határnak,
Székely-ország
fölött rossz csillagok járnak!...
Néha
majd fölhágok az ős Hargitára,
Pillantásom elszáll messzi, messzi tájra,
Bércen túl, síkon túl a mi reménységünk:
Azt
lesem, azt várom, jönnek-e már értünk?
Mert egyszer csak jönnek, bizony mondom, jönnek,
Az lesz csak a hangos, lakodalmas ünnep!
Lovuk lába elé szüzeink a rózsát,
A Királyhágótól Nagyenyedig szórják.
Élükön a vezér, mint égi kométa.
És én fölkiáltok, miképp a próféta:
Bocsásd el már, Uram, te hűséges szolgád,
Mert
láttam, hogy újra szabad Székely-ország,
És
nagy Magyarország!
Monda
Balogh Mózes. Szava mély zúgása,
Mint
az estharang szó komoly kondulása.
S
mint estharang-szóra ahogyan megállunk.
És
keresztet vetünk és magunkba szállunk,
S a mi jó csak alszik, szívünkbe' temetve.
Föléled
a zengő, égi üzenetre:
A fiú is buzdul, a szeme fölragyog:
Édes
apám, én is kenddel maradok!
S
ránéz a fiára Balogh Mózes bátya:
Fiának
szemében a jövendőt látja.
Látja
bizakodva, hívő, erős lélek:
Ha én meg nem érem, te bizton megéred!
S a hogy két fűz
borul a vízparton össze
Apa,
fiú állnak összeölelkezve.
És
sóhajtásaik szállnak, messze szállnak.
Magyarok!
Ők várnak! Ők ott miránk várnak
Szabó
Richárd
1921.
5. 53. Szabó Richárd: SZERELMEM:
SZENVEDÉSEM
Uram Isten, tán sok is nékem?
Az én szerelmem: szenvedésem.
Uram Isten, én vártam, vártam,
Amit kerestem, nem találtam
Illatja nincs' az orgonának,
Madárdalok, tavasz ma fájnak.
És fáj a napfény-hozta élet:
A csóknak íze semmivé lett.
A csókom, vágyam, lelkem, álmom
Már nem találom, nem találom.
Akit szeretek és szerettem.
Tán nem
érdemli, hogy szeressem.
Tán nem is érdemelne engem;
De fáj, de fáj az én szerelmem.
Uram- Isten, tán sok is nékem:
Elég volt minden szenvedésem.
Szabó
Sándor
1904.
40. 674. Szabó
Sándor: ISMERETLEN JÖVŐ.
Úttalan az
erdő,
Merre mostan
járok;
Csalogatnak
beljebb
Színes
vadvirágok.
Hívogat
magához
Ezer bűvös álom
Valamelyiket
csak
Mégis
feltalálom.
Jobb is a sorsunkat
Nem tudni előre,
S ismeretlen úton
Lelni pihenőre.
1906. 17. 282. Szabó Sándor: A Tisza
Hegyek között fenyők aljában
Egy kicsiny forrásra lelek.
S a mint bölcsőjét visszahagyta.
Útjában mind beszédesebb.
Pajzánul csillogtatja habját
És egyre követésre int,
Megyek kanyargós útja mellett,
Jól figyelem lépéseit.
Haladva, egy-egy fordulónál,
Mintha pihenni vágyna már;
Erdők, hegyek köszöntve nézik,
Talán egy búcsúszóra vár.
Nem, nem pihen, sőt köves ágyát
Mélyebbre mindig ő veti,
Teherből is vészen magára,
Hogy más vidéken vesse ki.
Sötét erdők elmaradoznak,
A völgy mindegyre szélesebb,
Több tutajos más világrészről
Mond csábító történetet.
S a Tisza csöndesen susogja:
„Vágy, álom engem is ragad,
De nem hagyom el hűtlenséggel
Az édes, honi partokat.”
«Még rossz kedvből is, hogyha néha
Csendes ágyamat elhagyom,
E kárt újabb, dús aratással
Megfizetem én, gazdagon.»
«S
mikor hosszú, nehéz utamban
Kínálnak
jó nyugvó helyet,
Mily
jól esik, hogy hazám földjén
Örökre
megpihenhetek.»
B.
Szász Piroska*
1905. 25. 400. B. Szász Piroska: PILLANGÓSORS
Csak az imént érintett csókjával
A mosolygó élet:
S már beolvadt a távol ködébe
Gyermekkorom ezer tündérképe;
Vége szakadt ezer szép mesének.
Csak az imént pihent kertem fölött
A hajnal varázsa:
S már hervadnak a színes virágok
Amint perzselően tűz reájuk
Déli napnak égető sugara.
Csak az imént övezte koszorú
Fiatal homlokom,
Égő vágy, rajongás bimbóiból fonva,
S már letépte a szél, el is szórta,
Búsan járok a széthullt szirmokon.
Csak az imént
úsztam verőfényben
Ringva,
mint a lepke:
S már
holnap egy csöndes temetőben
Mohos
hantomat, mely süppedőben
A
feledés hamuja belepte.
1905. 43. 696. B. Szász Piroska: Az első csók
Tavaszi alkony sejtelmes fátyolával
Lágyan betakarta a kis szobát,
Telve epedő vággyal eseng hangod:
Oh ! adja nekem
e szál ibolyát!»
Amint oda nyújtom, s te mohó örömmel
Kaptál felé: ujjad ujjamhoz ért,
S lágy hangod suttogóra válva izzott:
Elepedek egyetlen csókodért!»
Májusfa illatos, csoda fehér ága
Bebólintott a nyitott ablakon,
Minden virágjában piciny tündér
dalolt
Soha nem hallott édes hangokon;
A halkan suhanó esti szellő szárnyán
Jázmin lehe
osont be nesztelen,
Megnyílt az ég s fényétől elvakultan
Sebten lecsukódott mindkét szemem.
Magasztos
szent gyönyörnek forró árja
Elborított
bennünket édesen.
Az
üdvök üdvét: legelső csókunkat
Érzed
még te is, mint én, édesem?
*Marosvásárhely magyar irodalmi élete: Ady által is megdicsért Bucherné Szász
Piroska. Google
1913. 15.
290. B. Szász Piroska. Hol rejtőzik
Emberek
jöttek s mentek utamon,
Én
valamennyit vizsgálón szembenéztem
S
mind fájóbb, lázasabb lesz keresésem.
Míg lelkűk rejtelmeit bolygatom.
Volt,
ki közelgett virághidakon,
Mint
fénysugár s nem ért szívemig még sem,
Egy
hang itt, ott a szem övé egészen,
Akit
sóvárgok, s nem találhatom.
Hol
rejtőzik, ki lényemmel rokon:
Halkan
kopogok süppedt sírokon:
«Tán
elment régen s övé már a béke?»
Vagy
üde gyermek, ki most érkezett?
S én nem juthatok soha közelébe,
Hisz életem hajnalából este lett.
1914. 29. 567. B. Szász Piroska: ERZSIKE BESZÉL
Emléke egy kép, gyászkeretbe fogva,
S távol innen egy néma hant.
Derűs szeme reám nevet naponta,
Bár régen porrá omlott ott alant.
S mint hajdan, szól, pajzánul szembe nézve:
«Élek ám? Száz új életben vagyok,
Beleolvadva színbe, hangba, fénybe,
Mindabba, a mi lüktet, ég, ragyog
«Az elé-vágyó virágrügyet bontom,
Mámoros lepkék szárnyán lebegek,
Harmat gyöngyében csillogok a lombon,
Míg tovavisznek vándorfellegek
«Egy szál a napnak aranyhálójában,'
Izzóm — s tükröznek kristályos vizek,
Gerjedek szőlőbogyó bíborában,
A széllel hímport s illatot viszek.
«A te léted? Kiszabott végzet járma,
Romlás övezi éjed, nappalod,
Szíved ravatal, magad rommá válva.
Mondd: melyikünk halott?
Szávay
Gyula (1861- 1935)
1910. 3. 58. Szávay Gyula: Donációs levél*
Kapta: Mikszáth Kálmán Szegeden
Nemzet őfelsége úgy találta jónak,
Méltóságosnak és magához valónak,
Hogy bizonyos fia, kedveket megoldó
Colomannus Mikzath
de Szklabonya s Csoltó,
Az, kit nagyon szível mindenféle szerzet.
Mert sok különbféle írásokat szerzett,
Védámat és búsat, csiklandóst is benne,
(Már minemő ép a matéria
lenne),
Tehát ezen jeles, nemes és
nemzetes
Hozzá becsületes s igen nevezetes
Fiaura légyen megtétetve mától
Az Szklabonya város
örökös urául….
Tertio: most jön az Urbárium sorja,
Az úri jogokat mely mind felsorolja,
A censust, proventust,
a servitiákat,
Kénszer porciókat s rendes munerákat,
Melyek bírásában törvényt von magára,
Aki őt turbólja avagy violálja.
Övé először is osztatlan teljébe
Szklabonya városnak híre s dicsősége,
Ügy hogy hír dicsőség bármerre szállnának,
Mindég megmaradnak az ő jószágának.
Övé azután a boldogság felette,
S övé az a tudat, hogy megérdemelte.
Az a százezer vég drága piros bársony,
Mely az égre terül hajnalhasadáson,
Mennyek sátorának kék selyem kárpitja,
A sok arany csillag, mely bevilágítja,
Ezüst sugarai a halovány holdnak,
A ködképek, melyek távol összefolynak,
A ligetek csendje, a magányok titka,
Minden ami szép és minden ami ritka. ..
* A január 9-iki szegedi Mikszáth-jubileumi ünnepen
felolvasta a szerző
1910. 52. 1074.
Szávay Gyula:
Fut a vonat
Fut a vonat az éjszakában.
Alszik a falu feketén,
Csak egy házacska ablakából,
Reszket ki egy kis sárga fény.
Ott most valami baj vívódik,
Valaki hal, vagy születik.
Élet-halál kérdése dől el
Ott most talán szürkületig.
Fut a vonat az éjszakában,
Mindig parányibb lesz a fény,
S távol, elől már lángok égnek
Az égtáj érkező ívén.
Lángban ragyogva áll a város,
A mulató, nagy paloták,
S hogy, hogy nem: azért mást se látunk,
Bármerre
járunk, jön utánunk
Az a
magányos mécsvilág
Vállaji Sipos Ida
1901. 23. 366. Vállaji Ida: DAL EGY ŐSZ
HAJSZÁLRÓL
Ne
tépd ki azt a fehér szálat,
Ne
tépd ki fürtjeid közül;
Korán
jött bár, időt se várva,
Meglepve
készületlenül.
Korán
jött, mint sugáros nyárba
A hervadásnak bús jele:
Virító, lombos, üde fának
Legelső sárga levele.
Oh, jól tudom hogy mit jelent ez
Tudom,
e hajszál mit beszél.
Hány
éber álom tűnt fölötte
Virasztva el, hány kínos éj
Ti
megkísértő, kínzó vágyak
Oh,
hányszor vívtatok csatát,
Emésztő
hévségtekbe, míg a
Sötét
hajfürt fehérre vált.
Álmodtál
szebbet, édesebbet
S tán
vakmerőbbet, mint szabad,
S a
hideg élet mind kitépte
Röpülni
vágyó szárnyadat.
Azért
ne bánd, hogy ifjú voltál,
Ha
szánnak is az emberek,
Vagy
kinevetnek gúnyolódva,
Miért
szégyellnéd könnyedet.
El
miért tagadnád; gyönge voltál.
Lelked
sebzetten nem maradt,
Nehéz
időknek sajtolási
Ott
hagyták rajta nyomukat.
Vergődve
küzdtél minden ellen
Te,
elhagyatva, egymagad.
Oh,
mennyi édes álmod elhalt
Megérdemlik,
hogy megsirasd.
De eljövend, el még az óra,
Midőn vágy, ábránd, szenvedély,
Mint vad patak a bérez fokáról
Csendes, virágos völgybe ér.
Vád, dac, keservnek zokogása
Szelíd sóhajjá válik át,
Míg könnyiden át rád mosolyogva
Köszönt egy új, egy jobb világ.
Medrükbe térnek csendesülve
A habzó, háborgó vizek,
Kivíva, megharcolva harcuk
Egy romba dőlt világ felett.
A méla csendet nem zavarja
Már többé durva földi hang
S az elpihent haboknak tükrén
Leszáll egy szép fehér galamb.
Fehér galamb, fehér hajszálak
Oh, szálljatok e főre le.
Megfáradtnak édes zálog,
A békességnek követe.
Taníts feledni, megbocsátani,
Istentől küldött égi jel,
Aztán jöhet reám akármi,
A megváltás közel, közel!
Varságh János /1875 – 1953/
1912. 37. 744. Varságh János: Selyem hímzés
A csüggedésre sorsom megtanított,
A bánat iskoláját jártam én;
Mégsem okultam máig sem eléggé,
Csak hímezek a remény szövetén'
A remény színes, selymes szövetén.
Illesztem egyre szálakhoz a szálat,
A színes képet egyre rajzolom.
Ujjam nyomában színfoltok fakadnak,
S el-elmerengek hímes rajzomon
Merészen ívelt, hímes rajzomon.
A jövő képe lassanként kitárul:
Ragyogó, gazdag, termékeny napok.
A meddő Mára árnyékot hímeztem,
S már látom itt a rég várt Holnapot
A rég várt, termő, fényes' Holnapot.
Oh te sok színes, féltett, drága öltés,
Lelkemből
ömlő selymes, tarka szál,
Szép
jövő képe ! Mért is kell remegnem,
Hogy
jön a sors és újra szétkuszál
Kegyetlen
kézzel újra szétkuszál.
1914. 26.
511. Varságh János: A szemedről
A
szemedről még írnom kell egyszer
Mielőtt
elhagynám az álmok tiszta földjét,
Hogy
meginduljak az élet sarában,
Mely
ráfröccsen hószín ruhámra
És
újra bemocskolja lábam.
Óh milyen szép, mily isteni gyönyör volt
Bolyongani
az álmok kertjében,
Melynek
ajtaját kis kezed nyitotta,
És
üde zöldjét, százezer virágját
A
szemed napja sugározta be!...
1921. 17. 197. Varságh János: Találkozás
Keze
kezembe beleröppen
Fészkébe
tért madár,
Ki
messze földről, idegenből,
Könnyen
hazatalál.
Megbújva
mélyén belesimul,
Pihegve
megpihen
S
ujjongva jöttén, friss veréssel.
Dalolni
kezd szívem.
Tíz
szelíd ujjban egy ütemre
Táncolni
kezd a vér.
Két
árva kéz egy pillanatra
Parányi csatatér.
Ellenfelek, ki mind a kettő
Magát megadni kész
Aztán egy hosszú kézszorítás
És ennyi az
egész.
Vétesy Jenő (1877– 1916 )
1901. 51. 851. Vértesy Jenő Homérosz Iliászát fordította le
verses formában s a Franklin Társulat nyomdája díszes kiállításban fogja
közrebocsájtani.
*
1902.
46.746.
Vértesy Jenő: Tomori Pál legendája
Ismerős a kardja jó Tomori
Pálnak,
Embert ölni segít a kaszás
halálnak.
A martalóc ozmánt csúful
megugrasztja,
Dráva, Száva vizét vérrel
megárasztja.
Velezd falujától Putnok nincsen messze,
Csak a Sajó vize folyik gátul közte.
Velezd falva még a Tomori birtoka,
Csatározás után pihenni jár oda.
Sisakját, mellvasát Velezden otthagyja,
Ugy megy át Putnokra, bokrétás kalpagba.
Hej, van ott egy kis-lány, alabástrom
arcú,
Szelíd galambszemű, liliomszál,
karcsú.
Ha átmegy Pál délben, el se mozdul
addig,
Míg a fáradt nap a vízbe nem
hanyatlik.
Feléje se néz már a csata terének,
Láncra verték szívét a vitéz vezérnek!
Mire elvirítnak a pünkösdi rózsák
Elgyűrűzte
Pál úr a legszebbik rózsát.
Mire
az őszi szél a faágat rázza,
Meghal
a menyasszony gyilkos forró lázba.
Szegény
Tomori Pál szépen eltemette,
Siratta
sokáig, végre elfeledte….
Én édes Jézusom! ki
meghaltál értem,
A te akaratod' most már tudom, értem
Négy sarkán a hazám lobog égő
lánggal,
Bűn volt, hogy törődtem a magam
dolgával.
Valék, mint az alvó. De te szóltál jelben.
Megértett a szolgád. Hallottam,
fölkeltem..
Csendesedve mondja: a világi ember
Nem néz az Istenre, legfeljebb fél
szemmel,
S aki feleségei vészen el magának,
Ága teljesedik, új hajtása támad.
Házát gazdagítja, jószágát tetézi,
A
haza dolgát csak másodsorba nézi.»
Két
kezét azután az égnek emeli,
És
szól hangos szóval, erős hittel teli:
Arany-kalászosom,
magas kastélyomat
Darabolják
szerte testvér-atyafiak.
Virághímes
ruhám' örökre levetem,
Sötét
barátcsuha lesz az öltözetem.
Fölé
a vitézek sodros ingét öltöm,
Törökök
lelkével a poklot megtöltöm
Az
éjem imádság, a napom harc lészen!
Megteszem,
megállom! Isten úgy segéljen!”
1905. 20. 310. Vértesy Jenő: A szabácsi
kapitányok
Logodi Simonnak Sulyok István mondja:
Szabácsot a török körül-körül fogja.
Achmed pasa jövel sok agával, béggel,
Szerecseny pofájú, kutyafejű néppel.
Nincs elég készségünk, régtől üres
zsebünk
Az Atyaúristen is törődik velünk!
A király ajtaját megzörgetem Budán,
Elmék s haddal, pénzzel jövök meg
azután.
Gőzölgő indulat reszket mind e
szóban,
Simon mosolyogva feleli rá : «Jól van.»
Párducbőr mentéje panyókára vetve,
Piros az orcája, mindig friss a
kedve.
Sulyok
István tudja. Ismeri a kedvét,
Száz
tőr járta már át érte az ő keblét.
Mert,
hogy valamikor ketten egy lányt kértek
Ő
darabos, zord volt, Simon víg és délceg.
Sulyok István tudja. Megemlékszik rája
Lakodalmas
népre, kendős paripákra.
Lesi
is a napját, bosszút mikor állhat,
Fogát
köszörülvén, miként a vadállat…
Mögötte valami kacag, vihog, dörmög:
Nyeregkápájába belebújt az ördög!
Úgy erezi folyton, hogy kergetik hátúi,
S a jóságos Istent átkozza pogányul.
Logodi Sin én meg ő derék hadával
Krisztusért
s a honért bajnoki halált hal,
Vére
bíborával hímzett acél mezbe
Fehér
paripáján megyen föl a mennybe.
„Ismert” költők.
Arany
László
Erdélyi
János
Gyóni Géza
Kiss József
Lévay József
Petőfi István
Reviczky Gyula
Thaly
Kálmán
Tolnai
Lajos
Versek
Arany László (1844-1898)
1868. 20. 234. Arany László: Tűnődés.
Virrasztok árva lámpa mellett,
Olyan nyomasztó a lehelet,
A lég olyan nehéz!
Künn a világ vigalma, zaja
S a „honfiság" lármás zsivaja
Tompult morajba vész.
Mily felfúvott, önhitt dicsekvés,
Kótyavetye, koncon veszekedés,
Dobot ver az ima;
Nincs időnk az időre várni,
S mit szánk, szemünk meg bír kívánni,
Mind kell, egyszerre, ma.
Remény, öröm jelzője-e ez?
Oh félek: inkább vesztet érez,
Ki élni így siet;
Mint a hajósnép örvény szélén
Már csak néhány percet remélvén
Élvbe dől, s elsüllyed.
S mindezt a költő némán lássa?
Nem volna-e szent hivatása
Mellet szegni ellenük:
„Megállj! Korán e lázas eszmék.
Kitartás! A küzdőkre lesz még
Idő, pihenniük"
Hajh, volt alig egy emberöltő
Szebb korszakunk, midőn a költő
Zenghetett szózatot;
Betölti égi hivatását,
És tisztelték Olimposz varázsát,
És meghallgattatott.
Oh ti dicsők, kik telve hittel,
Haladtatok szent ihletettél
Az ifjodás terén:
Az éj-homályból fölveritek
Régi dicsőségünk' s tiétek
Volt a legszebb remény.
Aztán te, pezsgés nemzedéke!
Dalodban harcok lángja égett,
Mely gyújt, hol megjelen:
Buzdítva mást, csatára kelni,
Ágyúk zajában énekelni!
Tied volt a jelen.
De sőt ti is, kik tört reménnyel
Küszködtetek tiranni kénnyel.
Viselve láncait:
Tudtátok él, bár csendbe némult
A nemzet, s a megélt dicső múlt
Volt a jövőre: hit.
És a költő buzdíthat-e mást?
Ki még nem élt, csupán csalódást,
Hirdethet-e reményt?
Futók ösvényét hogy' jelölje,
Az égi láng eltűnt előle,
Nem lát semerre fényt.
S ha szólna is tán, hangja elhal:
Ki érti, annak biztató dal
Kételyén nem hat át;
Ki meg vakon
hisz, s ront előre,
Reá zúg a kételkedőre:
„Eladtad a hazát!"
S átok, gyanú, gúny égve terjed,
Mindig erősebb lángra gerjed
E szenvedély loha:
A vész-ütött törzs így kiépül?
Igen, fattyúsarj nő tövéből,
A fa, félek, soha.
Erdélyi János (1814-1868)
1881. 24. 374. Erdélyi János: Késő tavasz.
Tavasz mosolyog körűlem,
Lelkem vágyakban ég,
Az istenek kegyelvén,
Tudnék szeretni még.
Tudnék szeretni híven,
És azt kimondani,
Hogy édes volna még a
Légnek is hallani.
Hangban szívem, szívemben
Olvad énekem,
S ki tudja, volna-e az
A régi szerelem!
Madárka,
szólj a légnek,
Lég,
vidd a hangokat.
Oh szív ne fogj magadra
Ifjúi
vágyakat!
Gyóni Géza (1884-1917)
1918.
25. 390. Gyóni Géza: RAB
VACKOKON.
Testvér, nagy messzi vérfolyók
Szelik e szédült sárgolyót.
S minket panasz rág és penész,
S hitünk is, jaj, de csenevész.
Rab vackokon fetrengve már
Bennünk a holtak lelke hál,
Mert holt bizony, aki így él,
S nekünk az élet mit ígér?
Tört fegyverünkön valahol
Még harc szekere zakatol.
S lelkünk, e tépázott madár,
Tört fegyverünkhöz visszajár.
Felakadt üveges szemünk;
Az éjszakába meredünk.
Csontig lefonnyadt a karunk,
S ó, még ölelni akarunk.
Rab vackainknál estelen
Selyem fátyolban megjelen
Termő ölű, szent, drága nő,
Fájdalmas mátkánk: a Jövő.
Sóhajtva súgjuk: Kedvesünk,
Érted mosolyogva szenvedünk.
Oly drága, oly szívünkbe nőtt,
Testvérünktől is féltjük őt.
Rab vackokon ha megjelen,
Vánkos terül, virág terem;
Künn sir az örök téli szél
S a drága nő mesél, mesél:
Tört
fegyvereken valahol
Diadalszekér zakatol.
S
hősök fehérlő csontja már
Szabad hazában szent határ.
Meséje nyomán könny ered.
Testvér, ne szégyelld könnyedet.
Könny és verejték valahol
Tündéri tóba összefoly.
Könny, verejték és vérfolyam
Nem száradhat fel nyomtalan.
S hol hősök csontja a határ,
Tanyát nem verhet a kufár.
Tanyát nem ver, s ha merne, ó,
Áradj ki újra vérfolyó!
Fölvillan üveges szemünk,
S tört fegyverünkre rálelünk.
Tört fegyverünk is még elég
Szétzúzni átkozott fejét,
Ki annyi vérért tőrbe visz,
Ha mi testvérünk lenne is.
(Krasznojarszk, 1916.)
Kiss József (1843-1821)
1897. 44. 847. Kiss József: RAB ASSZONY.
Viszik a rab
asszonyt a bírák elébe:
Ülj le, te rab asszony, a vallató székre!»
Suhogó selyembe, talpig feketébe,
Úgy lép a rab asszony a bírák elébe.
Rekettyés tövében, süppedő avarban,
Szent Iván napjára, harmatos hajnalban
Halva lelték urad — kés szívébe mártva:
Ismered ezt a kést, Nemes Nagy Zsuzsanna?
Ismerem, ismerem! Esztendeje nyáron
Nagy Oláh országból hozta mátkapárom.
Rubinttal, gyémánttal a nyele kirakva,
Babonás hit ellen én kértem. Ő adta.
Arany idők jártak! Kertem rózsafája
Akkor állt, akkor volt teljes virágjába'.
Suttogásba
olvad csengése szavának,
Rokolyája
selymén tűnődve babrálgat.
Megyeház
ablakán a verőfény árja
Betör
és odatűz bársony homlokára,
Bársony
homlokára, fiatal arczára,
Székülő
bíráknak szomorúságára
Hozzá
nyájas szóval fordulnak, úgy kérdik:
Mondja
el, kegyelmed, eleitől végig,…
Odahagytam éjjel az özvegyi ágyat,
Felhúztam kopogós karmazsin csizmámat,
Befűztem aranyos drága váll-fűzőmet,
Felkötöm sávolyos török keszkenőmet.
Kebelembe rejtem rubintos kis késem
Alszegi Borbála! Most vigyázz ! légy résen !
Csali patak partján ott alant, ott alant,
Párosan turbékol a galamb — vadgalamb!
Én is oda tarték, rekettyés aljába,
Nekem is kedves ám vadgalamb bugása!
Én istenem! Mért is vetemedtem arra,
Hogy én lesbe álljak, mint valami vadra!
Szeretője helyett — iszonyú halálra
Rubintos kis késem uramat találta.
Megvédte testével, aki nem érdemli.
Én a megalázott! engem nem véd
senki.
Minden
gazdagságom oda adnám érte,
Minden búcsút, oltárt sorba járnék érte :
Hogyha
verne, verne, — még egyszer fölkelne,
Fiatal
életem egyetlen szerelme.
Lévay József (1825-1918)
1918. 3. 35. Lévay József: HADAK ÚTJA.
A hadak útját nézd csak az égen!
Ott ősmagyarok harcoltak régen;
Már ma fiatal hősök csatáznak,
Jogait védve földi hazánknak.
Szellemek vívnak ott szellemekkel,
Ott a haláltól tartani nem kell;
Honszerelmükkel éltük is örök,
A mennydörgésben ágyújuk dörög.
És mikor a fény ott ki-ki lobban
Kardjuk villámlik a villámokban.
S míg a magyarnak lesz ellenségé,
Az égi harcnak sose lesz vége.
.
Petőfi István (1825-1880)
1857. 1. 2. Petőfi István: Hívatlan dalnok versei
Szívem
rejtett kis kertében
Virít,
egy szép — szép virág
Reá
lelkem, síró lelkem
Hullatja
gyöngy harmatát
Szirma
piros és oly gyöngéd,
Mint
a tiszta érzelem:
Kedves
neve, hozzá illő:
Neve:
égő szerelem
Egyedül
áll elcsüggedve
Szívem
éke, szentsége:
Barna
lányka! egy zöld ágat
Nem
ültetnél melléje?
Reviczky Gyula (1855 –1889)
1899. 28. 462. Reviczky
Gyula: A halálhoz.
Évek múlva jössz-e értem,
Vagy már holnap: sose kérdem.
Nem hívlak, mint meghasonlott:
Nem retteglek, mint a boldog.
Legszebb évim tova szálltak,
Nem építek több légvárat.
Tudom jól, hogy a mi lesz még,
Nem több, mint a volt, az emlék.
Csöndes élet, csöndes álom!
A mi hátra van, lejárom.
Nem kérem, hogy hosszú légyen,
Azt se, hogy már véget érjen.
Ami kétség egy gomolyba
Volt szívemben: meg van oldva.
Ha későbben, ha korábban,
Nem halok meg gyávaságban.
Hogy a síron túl mi lészen?
Bármi, nem kell tőle félnem.
Éltem, ahogy isten adta,
Hamisságot sose vallva.
Megszenvedtem,
megcsalódtam;
Híjam
mégse volt a jóban:
Szerettem
és lantot vertem,
Igazságot
énekeltem.
Thaly Kálmán (1839-1909)
1861. 13. 146. Thaly Kálmán: A szent Imrei templom. *)
Még áll a templom a szabad mezőben,
Még ott barnul sok százados fala,
Volt vész viharban osztályrésze bőven
Ám puszta rommá nem lett általa.
Büszkén dacol veszéllyel és idővel,
Mint szerzőjének óriás hírneve,
Új nemzedék ó nemzedékre nő fel:
S ő mindig az, sőt szentebbé leve.
Ősz falain a kúszó kövi cserjék
S zöld moh között vereslik a homok:
Mert víz helyett török vérrel
keverték,
Így alkották meg e szent templomot.
Oh nagy Hunyadnak
hazamentő lelke!
Még itt lengsz, érzem, e falak fokán,
A győzelem babérain lebegve
Melyek virítók annyi év után.
Az ódon ablak ólomkarikáin
Míg a holdfény éjente beragyog,
S a harcmezőn a szél üvöltve jár
kinn;
Fölkelnek itt rég elhunyt századok.
A diadal emlékét ünnepelni
Sok ősi árny a sírból felsiet:
A nép még gyakran hallja énekelni
Éjfélkor itt a régi hősöket.
S a
vándorok a közel útról látják,
Hogy
a magányos templom fényben áll:
Oltárain
száz gyertya hányja lángját
Borongós
éjben, holdsugárinál…
És állt a templom újra bús magányban,
Mint áll ma is vér lepte völgy felett:
S láttára a dalnoknak hő agyában
Csatán borong a lázas képzelet.
Regés idők, győzelmek szent emléke,
Ó, tisztes egyház, állj sértetlenül!
Történeted magzatjaink szívébe
Anyák oltsák
be, biztató jelül.
Hogy lelkesüljön ősink nagy nevére
A magyar ifjú, s légyen tettre kész,
Hazájáért lángoljon lelke, vére:
Békében bölcs, hadban serény, vitéz.
Állj oh szent emlék! Tornyodat ne szállja
Rontó villám; ne érje láng soha;
Ősz faladon a fergetegnek szárnya
Ártalmatlan suhanjon el tova!
Hogy
mint ma: úgy még századévek múlva
Büszkén
mutasson a magyar reád:
S az
ősöknek példáján ráborulva
Megvédje
— mint ők — a szabad hazát.
*) A szent Imrei, tövisi és gyulafehérvári templomokat
azon zsákmányból építette Hunyady János, melyet Marengóján : a szent Imrei csatatéren tönkre
vert törököktől elvett. Történt ez ütközet, melyben a hős Kemény Simon elesett:
1440-ben. T. K.
Tolnai Lajos (1837-1902)
1865. 15. 170. Tolnai Lajos: A vihar alatt.
Nem ide bent borult az égbolt;
Napom fent van, tiszta, meleg:
Csak oda künn harcolnak mostan
A fölszabadult elemek.
Hogy zúg, rohan az erős szélvész
S szórja a felhőt szilajon
De benne: ah nem haragod most:
Csak hatalmadat bámulom!
A felhők hangos dördülése
Nem rettenti meg szívemet,
A harc alatt kis hajlékomban
Csöndes mélázva pihenek
Elébem édes képek szállnak
S mosolyogva nézik mosolyom;
S hogy az égnek is tetszik kedvem
Ah oly örömmel gondolom.
De mért ne vallanám be most, hogy
Szívem boldogsággal teli;
Az örömiben fölengedett szívben
Az ég mindig kedvét leli.
A bús napokban egykor úgyis
Átkozódtam sokat-sokat:
Oh vedd ez áldást istenem most
Bizony ez igaz áldozat!
Csak az az igaz édes áldás
Mit a boldogok zengnek:
Dicsérlek uram teljes szívből,
És hirdetem nagy nevedet!
Függelék
A VÚ-ban megjelent költő, író portrék. h12-4…h14-27 fejezetekben letöltve láhatók.
Ábrányi Emil
Ábrányi
Kornél
Ady
Endre
Ambrus
Zoltán
Arany János
Babits Mihály
Baksay Sándor
Bányai Elemér /Zuboly/
Bartók
Béla
Bél
Mátyás
Berczik Árpád
Beöthy Zsolt
Berzsenyi
Dániel
Bodnár
Zsigmond
Bölöni Farkas Sándor
Cholnoky Jenő
Cholnoky László
Cholnoky Viktor
Chopin
Czóbel
Minka
Czuczor
Gergely
Csáth
Géza
Dalmady Győző
Dante
Dapsy Gizella (Nil)
Deák
Ferenc
gr. Dessewffy Emil
Dosztojevszkíj
Döbrentei Gábor
Dömötör János
Dutka Ákos
(google)
Báró
Eötvös József.
Endrődi
Sándor.
Erdélyi
Gyula
Erkel
Ferencz
Erdős
Renée
Fogarasi
József
Fraknói Vilmos
Gárdonyi Géza
Gellért Oszkár
Goethe
Grünwald Béla
Gyóni Géza
gr. Gyulai Ferenc
gr. Gyulay Lajos
Gyulai
Pál
Havas Aliz
Havas Gyula
Heine
Herzen
Hoitsy Pál
Hugo
Victor
Hunfalvy
János
Illyés Bálint:
Ipolyi Arnold
Jakab
Ödön.
Jelfy Gyula (fotós)
Jókai Mór
Juhász Gyula
Justh
Zsigmond
Kaffka Margit
Kármán Mór
Báró
Kemény Zsigmond
Kiss József
Koronghi Lippich Elek
Kossuth
Ferenc
Kosztolányi
Dezső (Google)
Kozma
Andor.
Könyves Tóth Kálmán:
Krúdy
Gyula
Kulcsár István
Laczkó
Géza
Lakatos
László
Lampérth Géza (Google)
Lányi Viktor
Lengyel
Géza
Lengyel
Menyhért
Lévay József
Lisznyai Kálmán
Longfellow
Lovik Károly
Lux
Terka (Google)
Madách
Imre
Mikes
Kelemen
gr. Mikó Imre
Molnár Ferenc
Moly
Tamás
Móricz Zsigmond
Mozart
Nagy Endre
Nagy
Lajos
Oláh
Gábor
Pákh Albert
Pázmány Péter
Pekár Gyula
Péterfy
Jenő.
Pósa
Lajos
Petelei
István
Pulszky Ferenc
Radó
Antal
Rákosi
Jenő
Rákosi Viktor.
Ráth
György
Reviczky
Gyula
Rómer Flóris
Rudnyánszky Gyula
Sajó
Sándor,
Schöpflin Aladár(Google)
Sebők
Zsigmond
Szabó
Endre
Szabolcska
Mihály
Szemere Miklós
Szép Ernő
Szini
Gyula
Szomory Dezső (Google)
Tábori Kornél (Google)
Telekes Béla (Google)
Gróf Teleki Sándor
Tompa Mihály
Sand George
Shakespeare
Szalay
László
Szász
Károly
Szemere
Miklós
Szendéné Dárday Olga
Tolnai Lajos
Váczy János
Vajda
János
Vámbéry
Ármin
Váradi
Antal
Vargha
Gyula
Vay Sándor (Sarolta)
Vaszary
Kolos Ferenc
Verbőczy István
Paul
Verlaine
Verne
Verseghy
Ferenc
Vikár
Béla
Virág
Benedek
Voltaire
Wesselényi
Ferenc
Zempléni Árpád
gr. Zichy Géza
Xántus János
*Arcképek kódja: Galambos: Repertórium. 6.
részben találhatók. G.
Összegezés a Vasárnapi Újságról
* A VÚ számokban konszolidációt, világháborút, kommunizmust és a
Horthy-korszak kezdetét. Minden évben megjelent. Nem jelent meg 52 héten át
1854-ben, az első évben; 1919-ben; 1920-ban és 1921-ben. A lap teljes terjedelme
a Google szerint 57 000 oldal. A Vasárnapi Újság minden száma
közölt verseket. Néhány jellegzetes évfolyam vers-termése: Ha ebből a számsorból átlagot képezünk, és az
megszorozzuk a kiesés miatt korrigált évek számával, azt kapjuk, hogy 68 év alatt a
nem irodalminak minősített hetilapban 3400 vers jelent meg. G |
*
Vétesy
Jenő (1877– 1916) Galambos repertóriumának 4. fejezetéből kimaradt. A 2.
fejezetben benne van. G
*
1865. 30. 372. A
halálbüntetés. A
halálbüntetés minden régi és újabb államban szükségesnek tartatott s korunk
szelídebb érzelmű népei között sem lehetett még kiirtani, ámbár a civilizált
országok közvéleménye eléggé hangosan nyilatkozott minden efféle emberi öldöklések
ellen. E kérdés már igen sok vita tárgyát képezte…Az
államhatalom most még mindenütt azon meggyőződést táplálja, hogy a
halálbüntetés nélkül a törvényes rendet és fegyelmet fenntartani nem lehet, s
szerinte a büntetés célja nem is annyira a javítás, mint inkább a vétség
megtorlása.
Az emberi nem ősi bosszú vágyát jellemzi azon körülmény, hogy
a föld minden népe egymást iparkodott felülmúlni a halálbüntetés
kegyetlenségeiben…Csak a legvadabb kegyetlenkedés gondolhatott
ki oly barbár büntetéseket, mint aminőket Chinában
találunk…
Halálbüntetés: II. A gyújtogató büntetése Chinában
Borzasztó a gyújtogató büntetése. Ezt egy csavarhoz erősített
két malomkő közé teszik (lásd a II. képet). A bakó a rettenetes gépet mozgásba
hozza, s a felső malomkő lassan leereszkedik a szerencsétlen áldozatra, kinek
fájdalmas ordításaira oda csődül egy falka kutya, melyek a mindig sűrűbben omló
vért felnyalják.
Németország
egyes részeiben csak 1838-ban törölték el ez iszonyatos hóhéri törvénykönyvet.
Hála a kor haladó szellemének nem a törvénykezési termekben él többé, hanem már
csak a könyvtárakban őrzik, mint kuriózumot, s mint az emberi vadság egy
lassan, de végleg kipusztított tanúját.