h14-32. A Nyugat korszak nem nyugatos versei. 1908-1921. II. rész

 

Tartalom

 

Bevezetés

VÚ- költők 1908-1921. II. rész

Ismert költők

Függelék

   Összegezés a VÚ-ról

   A VÚ számokban

   Halálbüntetés Kínában

 

 

Bevezetés

 

Az 1908-1921. között megjelent verseket technikai okok miatt választottuk két részre. A II. rész itt következik. A h14-31 fejezetben a klasszikusoknak és az ismertebb költőknek csak a névsorát közöltük. Itt válogatott versek is találhatók, a hetilap teljes anyagából. A Függelékben megtaláljuk a VÚ-ban megjelent – és fejezeteinkben letöltött - költő, író portrék jegyzékét.

1908 után itt is találunk a nyugatosokra emlékeztető verseket. A szerelem könyvéből c. versben a testiségnek nyoma sem található. Többször verselnek a tengerről. Politikai töltetű „A szabad finn nemzethez”, „Az oláh iskola” 1909-ben veti fel a nemzetiségi kérdést, szatirikus hangnemben. Az epigon megírja „Az epigonok dalá-t. A klasszikusok verseiből nem adunk szemelvényeket.

A függelékben kuriózum a halálbüntetésről szóló, illusztrált cikk.

 

 

 

MOTTÓ

 

1907. 39. 774. Endrődi Sándor: EPIGONOK DALA

 

Ha van egy kis nevünk:

A jó Isten látja

Nem vagyunk semmit sem

Féltékenyek rája

 

Keveset, de mégis

Valamit csak tettünk.

Nem baj, ha a jövő

Elszáguld felettünk.

 

Mit az egyes ember

Múló dicsősége!

Csak a nemzet égjen

Az élet tüzébe.

 

Feledés fátyola

Befödheti árnyunk

Bizonnyal jönnek majd

Más költők utánunk.

 

Jönnek más dalnokok,

Nagyok és erősek,

Nálunknál gyújtóbbak,

Bátrabbak, dicsőbbek….

 

 

VÚ- költők 1908-1921. II. rész

 

Apor László

Baáry Elemér

Balla Ignác

Bán Aladár

Bárd Miklós

Beke Ágnes

Bodor Aladár

Csengey Gusztáv

Elek Alfréd

Endrődi Sándor

Erdélyi Zoltán

Farkas Imre

Fejes István

Feleki Sándor

Hegedűs István

Kéthy Endre

Kisteleki Ede

Koroda Pál

Mezey Sándor

Miklósné Nagy Idus

Papp Zoltán

Pásztor Árpád

Peterdi Andor

Petri Mór

Radó Antal

Sas Ede

Szabó Richárd

Szabó Sándor

Szász Piroska

Szávay Gyula

Vallaji Ida

Varságh János

Vértesy Jenő

 

 

Versek. II. rész

 

 

 

Apor László*

 

1903. 51. 851. Apor László: OH, MINT SUHANTOK EL

 

Oh, mint suhantok el, ti évek

Nesz nélkül, mint a falevél

S egyszerre úgy tűnik, szívünkben

Már csak a múlt emléke él.

A múlt, mely letarolva régen,

Olyan, mint a kopár mező,

Hová, ha vissza-visszanézünk,

Szemünk harmattól könnyező.

 

A távolból sötét ködoszlop

Emelkedik szemünk elé

S keressük a napot, mely egykor

Szívünket lánggal perzselé.

Oh, de az a nap a ködülte

Mezőről többé nem ragyog,

S mint a lidércfény tova tűntek

A ragyogó káprázatok.

 

Az álmok, vágyak erdejében

Nem fakad többé új varázs,

A zöldellő reményvirágot

Sorvasztja örök hervadás.

Szívünkből feltör néha-néha

Egy-egy sóhaj, egy elhaló,

De a sivár, nagy pusztaságban

Nincs semmi sem vigasztaló.

 

Még visszasírjuk azt az álmot,

Mely képzelt üdvöket adott,

S mely, mint a kürt, tettekre hívott,

Azt a riasztó szózatot.

De az az álom elenyészett,

Mint csillogó ködpára rég,

S a kürt szavát nem zengi vissza

Az a világ, mely omladék.

 

*Ősi erdélyi család

 

 

Baáry Elemér*

 

1912. 16. 311. Baáry Elemér: Fehér menet**

 

Nagy csend. A vizén virágos

Hajóhad úszik halkan,

És mindegyik hajó ölén

Gyönyörű ravatal van.

 

A koporsók födél helyett

Fátyollal letakarva,

És ifjú szűz leányoknak

Látszik a keble, karja.

Úgy úsznak mind a nagy vizen,

Rejtelmesen a csendben,

Az útnak soha vége nincs

A tiszta végtelenben.

 

Ily ifjan haltak, vesztek el,

Akik még nem szerettek!

Nem ismertek forró csodát,

És csókot nem leheltek?

 

És fönt a fényben fölzokog

Az  Asszonyoknak lelke:

Mily jó volt hozzájuk az Úr.

Hogy őket megmentette.

 

 *Erdélyi író

 

** Felolvasták a Petőfi Társaság április 14-iki ülésén.

 

 

Balla Ignác (18851976)

 

 

1906. 2. 22. Balla Ignác: A SZERELEM KÖNYVÉBŐL.

 

Fehér ruhában, szép fejét lehajtva,

Egy szőke lány mellettem elhaladt

És roskadó lelkemből mind kicsalta

A dalt, a színt, a fényt, a sugarat.

 

De éreztem, verőfénye is elfogy,

Mint észak-fény, hófödte jéghegyen,

Mely felragyog egy pillanatra, csak hogy

Az éj utána sötétebb legyen.

 

S éreztem, amint hófehér ruhája

Eltűnt a szürke messzeségbe, már

Kialudt lelkem észak-fény pompája,

Megdermedt bennem dal, szín, fény, sugár.

 

Mint kifosztott király, karom kitárva;

Megálltam e verőfény-romokon:

Talán te, ép te voltál álmom álma,

Akit kerestem, lelkemmel rokon?

 

Talán te voltál az, kinek szavától

Kialvó pernye újra lángra kap

S kigyúl köröttem a jég födte távol,

Amint lelkemből rája tűz a nap?

 

Talán te, épp te voltál? Hisz éreztem,

Szemed kicsalt dalt, szint, fényt, sugarat.

Az ifjúság volt az, aki mellettem

Fehér ruhában, csöndben elhaladt.

 

*

Balla IgnácWikipédia

http://hu.wikipedia.org/wiki/Balla_Ign%25C3%25A1c

*

 

 

1906. 41. 658. Balla Ignác: Ó TENGER, TENGER

 

Ó tenger, tenger, régi nagy szerelmem

Ím visszajöttem, újra itt vagyok.

Nagy bűnökért kell most itt vezekelnem,

Itt, hol egyformák törpék és nagyok.

A nagyság álma, álmok hiúsága

Csalóka fénnyel csalt tetőled el

S csonkán maradt az álmok muzsikája,

Melyet hullámmorajlás énekel.

 

Itt maradt csonkán mind az álom, ének

Amit ezer színed lopott belém.

S mentem nagy büszkén az Élet ködének,

Anélkül, hogy a Véget sejteném.

Ködök szállottak és ködök foszlottak,

Zúgott az Élet nagy sérelmesen,

Mint erdő, melyben hazajáró holtak

Huhogtak, búgtak egy-egy nyíresen…

 

Ez már a rév. Az álmok kikötője

Bú-bajnak már örökre vége van.

Karom között az álmok királynője,

Aki keblemre dől most szótalan.

S a tenger is most néma, Csak csodálja

Aranyhajad, mely ráragyog, alá

S csak vállain rezeg arany palástja,

Mit a szerelmes nap terített rá.

 

És hogy innen, a szirtről, a hol állunk,

Az árnyékunk mostan az árba hull,

Mi is mindegyre hallgatabbá válunk

És csak egy csókba forrunk szótlanul

S árnyékunk, lágyan, karjaira véve

Ringatja a tenger az ár felett,

Mint hogyha minket ringatna ölében,

Két álmodó, szerelmes gyermeket.

 

 

1917. 30. 479. Balla Ignác: LUFTBALON.

 

Már vár a kékkötős vén néni '

S lengnek fölötte luftballonok.

Csak áll szótlan az utcasarkon

S a pléhsisakos rendőrt nézi.

Neki nem is kell kínálni, beszélni,

A sok balon a legjobb szónok.

Azok beszélnek, hívogatnak

S ezer örömük kínálgatják.

 

Ragyognak a pirosak, mint nagy almák.

Érettek, gömbölyűk, kövérek.

S a kékek,

Mint óriás szőlőszemek,

Az égbe lengő fürtön,

Csodás napfényben fürdőn,

Tömötten egymáshoz sereglenek…

 

Már égi vándor lett a léghajó.

S odafönn, látod? ni, most még szebb!

Csak egy kis pont, kis veres pont.

És még mindig csak feljebb ront

S most akkora csak, mint egy vércsepp.

 

Ott fönt, felhőkben elhalón,

Szimbólum lett az olcsó luftballon,

Amelyre a többiek (itt köröttem,

Kis cérnaszálakhoz kötötten)

Irigyen epedve mind fölnéznek..

 

De te most még, hála az égnek,

Nem látod benne a szimbólumot.

Szemedben forró könnyek égnek,

De végül ezt is megunod.

Az álombeli szőlőfürtnek

Egyetlen szeme szállt csak el.

A többiek új örömöket küldnek,

Míg új vihar nem tépi el.

 

Lám, már nevetnek is rád ezer színben.

Gyere fiam, hajolj szívemre

És el ne szállj, el ne szállj innen!

 

 

Bán Aladár (1871-1960)

 

1921. 12. 136. Bán Aladár: A SZABAD FINN NEMZETHEZ

 

Idegen szellem árnyékán borongtál

Hét századévnek hosszú éjjelén

S a félénken derengő csillagoknál

Hajnalt ígért a biztató remény.

Idegen érdek súlyos járma nyomta

Kemény nyakad és izmos válladat;

De nem feledted: nem lesz soha szolga

Kiben szabad az érzés, gondolat.

 

Idegen zászlót szolgált hősiséged

S babérodat más hordta homlokán

Csak szenvedés jutott cserébe néked

S a krónikákban pár jó szó talán.

Kéregkenyér, daróc, viskó homálya

Ez volt a bér, hogy véred árja hullt

De nem feledted: nem lesz koldus, árva

Kinek számára kincset rejt a múlt.

 

Idegen szó hideg zenéje zúgott

Füledbe kábán sok száz éven át

Túlharsogón a lágy csengésű hangot

Mit bölcsődnél dalolgatott anyád.

 

S nem némult el! csodás szép dallamával

Millióknak ajkán szól ma győztesen,

Erdők, tavak fölött csapongva szárnyal

Mit bölcsődnél dalolgatott anyád.

S még fiad is, ha téged énekével

Dicsért, idegen szót súgott feléd

De nem feledted: nem némul a nyelv el

Min Váinamöinen* zengte énekét!

 

S nem némult el! csodás szép dallamával

Millióknak ajkán szól ma győztesen

Erdők, tavak fölött csapongva szárnyal

Es átrepűl a zajló tengeren.

Költők, irók, tudósok szíve-lelke benne

Föltárul a világnak általa

S ha dalra olvad, úgy cseng, mintha

Ezüst hárfának húrja szólana.

 

S az idegen zászló, mely árnyba vonta

Neved, ott fekszik ím a porba' már,

S az összegöngyölt lobogó kibontva

Fönn leng a légben, mint a sas madár.

A honi zászló kék-fehér színével

Vígan lebeg a tiszta ég alatt

Hirdetve, hogy eltűnt a zordon éjjel

És földerült a rég várt pirkadat.

 

Hogy itt a reggel, mely messzi űzi tőled

Az idegen szellemnek fellegit,

S földobbanó szívedben újra éled

Az elnyomott erő és büszke hit,

A büszke hit, hogy tenmagadba' hordod

Mindazt, mi népet boldoggá tehet,

S mig e hit él, lehet kemény a sorsod.

El nem temethet semmi tégedet!

 

A te zászlód, Testvérünk, fenn lobog hát

És mi örömmel üdvözöljük őt

Meghajtva népünk gyászos trikolorját

A kék-fehérszín lobogó előtt,

S  tépett hazánknak roncsain búsongva

Feléd nézünk, s reményünk újra kel.

Példád tanít: a nép, mely eltiporva

Remélni, bízni tud, nem veszhet el.

 

*Väinämöinen is a god, hero and the central character in Finnish folklore and the main character in the national epic Kalevala

 

 

Bárd Miklós (1857-1937)

 

1902. 8. 120. Bárd Miklós: Van bennem, van

 

Van bennem, van, tagadhatatlan

Még szittya vér és szittya hajlam,

Mely néha pezsdül, néha gerjed

S a kultúrának bajjal enged.

 

Keleties kissé, belátom,

Az ízlésem, a fölfogásom.

S mint ilyen, jó turáni módra,

Nem indulok fel szíre-szóra.

 

Nem tör ki láz, ha egyben, másban

Szép s jót művelt a honfitársam:

Szoborban, versben, avagy éppen

Csengő dalokban, színes képben.

 

De nézve, hallva derű tölt el,

És épülök csöndes gyönyörrel,

Ki jót adott és szépen adta,

Mind emberem, az Isten tartsa!

 

De ott, ahol legény magáért,

Egy-egy legény kitesz magáért,

Lobbot vetek, miként ha szikra

Szívembe alvó lángot szítana.

 

S ha látok férfit büszke kedvvel,

Harcban viharral, elemekkel,

Ujjongva száll felé a lelkem

S a bátor tettért megirigylem!

 

 

Beke Ágnes

 

1911. 40. 794. Beke Ágnes: Sötét magános erdő

 

Sötét, magános erdő

Mohos vén rejtekén

Naphosszat andalogva

Egyedül jártam én!

 

Zúgó fenyők tövébe

Dőltem pihenni le

Fejem fölött süvöltött

A hegyek vad szele!

 

És ott, az erdő mélyén

Zúgó fenyők ölén

Zokogtunk mind a ketten.

A vén erdő meg én.

 

 Galambos repertóriumában Bekétől ez az egy vers szerepel. G.

 

 

Bodor Aladár (1880-1952)

 

1908.  28. 562. Bodor Aladár: METEOR A FÖLDÖN.

 

Jöttem fekete világokon át

Kigyúlva a fekete éjben,

Jöttem követül, jöttem csodahírnek

Öltözve sugárba kevélyen.

 

Testvér vagyok én amaz égi tüzekkel,

Kik fönn a fényt s tüzet osztják,

Csillagfejedelmek, örök fejedelmek,

Miénk a dicséret, az ország!

 

S ti csak álltok előttem szótalanul.

Igaz oh, már béna az ajkam,

Oh, megpörkölve szemem, csodaszárnyam,

S nincs fényruha, fényruha rajtam!

 

Idegen se vagyok, sem döbbenetes már?

Mert hozzám sár s iszap értek?

Mert szürke vagyok már s holtra hűlö

S csak hullani jöttem elétek?

 

Halálkikötőm kicsi népe: iszap, sár,

Jámbor televény biz e népnek

Haszontalan és lebukott vagyok én csak

Vert koldusa, rongya az égnek.

 

S én mégis azért lelkembe' kevélyen

Egy égi világ üzenetét hordom,

Hordok csodahírt, idegent s döbbentőt,

Bár béna a szó, ha kimondom.

 

Én hordtam az ég tüzeit magamban,

Én boldog elégtem az ég közepében,

Én buktam az égből, oh üdv e gyalázat! 

Egy pillanatig örök életet éltem!

 

Testvér vagyok én amaz égi tüzekkel,

Kik fönn a fényt s tüzet osztják,

Csillagfejedelmek, örök fejedelmek,

Miénk a dicséret, az ország!

 

 

1908.  44. 882. Bodor Aladár: A NEWYORKI VILÁGÍTÓTORONY.

 

Áll fennen a part peremén a Szabadság, 

Alatta az éhes, az új kikötő.

Fáklyája kilobban a tengeren átal:

Nyugat vagyok én, a nagy üdvözítő.

 

És jönnek ezernyi csapatba keletről

Vándor madarak, csupa fényre sóvárak,

Fáradt madarak s neki kába-vakon,

Neki mind csapatostul a fáklyavilágnak.

 

S megroppan a szárny, belerendül az agyba,

Csontot tör a vas rostélya, fala,

Falat áll az üveg: láthatatlan igazság,

Kábulva zuhan le kelet madara.

 

Hány szárny szegik ott, remegő bizodalmú,

Hány szem borul el, ki a napba tekint,

Nem látja a sírt, csak a fényt, csak a fényt!

S nyugat új kikötője, csak elnyeli mind.

 

Miféle madárfaj e nép, kik a fényért

Így tudnak epedni, s e fény a haláluk?

Évszázadokon át, ha gyülemlik ilyen szomj!

Fény szobra, Szabadság! Ismersz-e reájuk?

 

Jaj hány kicsi fészek elárvul e fényért

S örökre üres marad ott Keleten,

Bús vándora vissza se tér a Tiszához:

Elnyelte a fényes, erős Idegen.

 

Fáradt Tisza part, kicsi sárfalu fészkek,

Mért adtok a szívbe ti nyugtalan álmot?

Bomló Kelet! oh hogy a lelked örökre

Fényt inni, nyugatba merülni sóvárgott.

 

S csak jönnek, ömölnek a vándorok egyre,

Új áldozat, új vér hull melegen.

Aki fönn a fényragyogásban a Bálvány

S tűnődve tekint el az ős vizeken.

 

 

1917.  6. 91. Bodor Aladár: A HALÁL PÓKHÁLÓJA.*

 

Éjeken átal, tapogatózva,

Innen is. túl is feszítik, fonják,

Ravaszul szőve, kuszán, tévesztőn,

A halál csalfa pékhálóját.

 

Másnapra kelten nézzük mindketten:

Odaát újra sűrűbb a háló,

Szédítőbb, gátlóbb, fojtóbban kúszó,

Lábat botlasztó, agyat kuszáló.

 

A ki beléhull, meg is sápadhat.

A kit átölel, szíve döbbenhet,

Gondoljon elmúlt ölelő karra,

S hogy boldog is volt, s napja letellett.

 

A ki beléhull, tépheti rázva,

Sikoltva, marva, rúgva vergődhet,

Holtan feszül meg most mindjárt rajta,

Öt más ölelni nem fogja többet.

 

Fönn ül az égen, ég közepében

A nagy szövő pók, fölül kereszttel,

S nézi egykedvűn állandón, bölcsen:

Hány megfeszített ember veszett el.

 

* A muszka katonák a drótakadályokat a halál pókhálójának nevezik.

 

 

Csengey Gusztáv (1842-1923)

 

1912.  43. 863. Csengey Gusztáv: VALLOMÁS.*

 

Nem bánt az engem késő téli korban,

Hogy nem kerestek a dicsők, nagyok;

Ez a kis szűk kör tudja, hogy ki voltam,

Én nékik éltem, köztük maradok.

Erőm se volna lépni új mezőkre,

A fáradt élet csendes alkonyán.

A múltak álma nem csapong jövőbe,

S hervadt berekben nem szól csalogány.

 

Oh volt reményem ! Zengtem én is egykor,

Láttam virulni a letört hazát:

Múltunk tusain felépül a szebb kor.

Ez adta lelkem édes vigaszát.

Átadtam lelkes tanítványaimnak,

Biztatva őket: lesz még kikelet!

Hitet neveltem, mit vész meg nem ingat.

Így értem én el a havas telet.

 

Hirdettem nékik népem ideálját,

Szent ihletem mit álmaimba szőtt.

A nagy időket tétlenül ne várják;

Csak küzdve látnak boldogabb jövőt.

És ők kimentek, ki a nagyvilágba

Az én lelkemnek szent eszméivel.

És ha megőrzik, nem éltem hiába:

Az elvetett mag lassan majd kikel…

 

Mégis, ha néha meghallak, örültem,

Jól esett tudni, ezt se tagadom.

Ha tőle felgyűlt egy-két szív körültem,

Ez volt a munka közt ünnepnapom.

A dolgozó is szokott ünnepelni,

Munkához így nyer kedvet, új erőt.

Ha jött ez ünnep lelket fölemelni,

Ez boldogítja a műkedvelőt.

 

És jött ma íme jött e lelkes ünnep,

Nem jó barátok egyszerű köre.

Mi az, mi egybe hozta itt szívünket?

Hisz ez jövőnknek tiszta tüköre.

A régi honban nyomorgott a költő,

E nép nagyot, dicsőt se ünnepelt;

És ím alighogy múlt egy emberöltő,

Amit vetettünk, már a mag kikelt.

 

Hű nép kíséri a dicsőknek útját,

S magát becsüli, hogy ha nyújt babért,

De hol a magvetőt becsülni tudják,

A nemzet ott már magas fokra ért.

Boldogan zengem vén korom telében:

Megért vetésünk, jő az aratás!

Zengem, miként az ifjú zengte régen:

Hiszek jövőnkben: lesz föltámadás!

 

* Felolvasta a költő, Eperjesen, félszázados írói működésének ünnepélyén, 1912 október 20-án.

 

 

Elek Alfréd*

 

1914. 6. 103. Elek Alfréd: FÁRADT EMBER PANASZA

 

I.

 

Szemem nem kószál unott földi tájon.

Új szépségekre vágyakozva már;

Úr lett a lelkem fényen és homályon

S jaj ! oly egyforma mindenik határ.

 

S miért a balga vágyódás az űrbe,

Ha önmagamba visszahullok én;

Új dallamért a lelkem mért hevülne?

S ha tova tűn úgyis: miért a fény?

 

Oh! világszerelem, te ősi ének:

Hódoljanak a boldogok tenéked,

Akiknek álma mind valóra vált:

 

Ám én a gyász leplébe burkolózom,

Az élettől is lassan elbúcsúzom

És megadással várom a halált.

 

II.

 

Szívembe vájt a némaságnak ökle:

Az ősi gyász s most szenvedek miatta;

A hangos öröm elhagyott örökre:

E mostohám az utamat kiadta.

 

Oh! némaság, te áldott ajkú bölcs,

Ugye, mindegy itt: sírni vagy kacagni;

Az én szemem, e rég érett gyümölcs,

Közönnyel néz már mindent: meg kell halni!

 

Oh! némaság, halál előfutárja,

Te jéghideg páncél a szívemen:

Mégis csak véled szép a végtelen!

 

S mégis csak az a végtelenül árva,

Ki mosolygó, derűs arcot mutat,

S bekötött szemmel méri az utat.

 

*Prédikáció. Elek Alfréd versei, Nyugat, 1913. I. 854-855.p

 

 

Endrődy Sándor  ( 1850-1970)

 

 

1907. 39. 774. Endrődy Sándor: EPIGONOK DALA

 

Ha van egy kis nevünk:

A jó Isten látja

Nem vagyunk semmit sem

Féltékenyek rája

 

Keveset, de mégis

Valamit csak tettünk.

Nem baj, ha a jövő

Elszáguld felettünk.

 

Mit az egyes ember

Múló dicsősége!

Csak a nemzet égjen

Az élet tüzébe.

 

Feledés fátyola

Befödheti árnyunk

Bizonnyal jönnek majd

Más költők utánunk.

 

Jönnek más dalnokok,

Nagyok és erősek,

Nálunknál gyújtóbbak,

Bátrabbak, dicsőbbek.

 

Ajkukon elnémul

A múltak siralma,

Riadójuk dalát

Mindenki meghallja.

 

S míg mi porladozunk

A sírban nyugodtan:

Ók előnyomulnak

Győzelmes sorokban.

 

 

1908. 17. 334. Endrődy Sándor: ARÁNYTALANSÁG

 

Az Anakreoni dalokból.

 

Ha jól akarsz dalolni Anakreoni stílben:

Zengj szilaj dythirambot

A gondűző borokról

S dicsőítsd ifjú tűzzel

A hódító szerelmet!

 

De lásd, pajtás, te nálad

Csupán a bor dicsőül.

Ez úgy folyik verseidben,

Mint tűzhegyek lejtőin

Az izzó láva-áram,

S az édes szerelem csak

Szigetként kandikál ki

A roppant borözönből.

 

Baj, baj. Nyíltan bevallom.

Sőt oly aránytalanság,

Melyen segítni most már

Nem is tudok, barátim.

Mentségemül csak egyet!

Borom még nem fogyott el,

Még bőven van mit innom,

S a mikor megkívánom:

Azonnal itt a kancsó

S vele a dal, vidámság.

De hajh, a szerelemmel

Máskép vagyok, barátim!

Ez nincs így közelemben,

S ha néha-néha megjön,

Hogy szívem dalra gyújtsa:

Deres hajam láttára

Fintort vág és kacagva

Menekül szebb vidékre.

 

 

1913. 41. 807. Endrődy Sándor: NE HAGYJATOK MAGAMRA MÚZSÁK

 

Akárhogyan filozofálok:

Kietlen út az én utam,

Bolyongok pusztuló világok

Útvesztő ingoványiban,

S mind sorvadozóbb, szomorúbb lesz

Ez az én szegényes kis életem

Ne hagyjatok magamra, múzsák,

Rímek, ábrándok, játszatok velem

 

Ah, valamikor, egykor itten

Termő volt minden kicsi rög,

Napfény, virágok tündököltek

A roppant rónaság fölött;

Versenyt vágtattam a viharral

S nem kellett álmaimat féltenem

Ne hagyjatok magamra, múzsák,

Rímek, ábrándok, játszatok velem

 

Most elárvult a messze tájék,

Tarlottak a mezők, a fák,

Elhallgatott a tündér-lárma,

Némák a zengő paloták,

S romokra dűlve, bús nótámat

Magam is szinte félve pengetem

Ne hagyjatok magamra, múzsák,

Hírnek, ábrándok, játszatok velem.

 

                 Nem kértem én a sors kegyétől

                 Hatalmat, hírt és kincseket,

                 Csak álmot, mely a valóságok

Zord útján gyöngéden vezet,

S ha dal fakadt fel a szívemből:

Rózsákon jártam, megvolt mindenem

Ne hagyjatok magamra, múzsák,

Bírnék, ábrándok, játszatok velem.

 

Sötétül, Napom lehanyatlik,

S érzem, vele hanyatlóm én,

A titokzatos fenékszínből,

Bús árnyak tolongnak felém,

Kezem reszketve hull a lantra,

S végső sóhajként sír át lelkemen

Ne hagyjatok magamra múzsák,

Rímek, ábrándok, játszatok velem.

 

 

Erdélyi Zoltán (1872-1915)

 

1901. 48. 862. Erdélyi Zoltán: BÁLBAN.

.

Tündércsarnok szép, ragyogó fénybe'

Kacérkodva csillog be az éjbe.

Benn zeneszó, vidám táncot járnak,

Híre sincs itt sötét éjszakának,

Kacagás cseng, illat árad szerte,

Dobban a szív, szem merül a szembe.

Suttog a szó, csapkod a vágy lángja,

Lányderéknak férfikar a lánca.

 

Szól a férfi:

Édes! hol a kedved?

Rózsaszirom könnyeket is rejthet?

Homlokodon bánatfelhőt látok,

S oly szomorú szelíd mosolygásod!

Szép szemedbe, hogyha belenézek,

Félő sejtést, aggodalmat érzek.

Ajkaidon röpke sóhaj reszket,

Mondd, mi bajod? Tárd ki szíved, lelked!

 

Felel a lány:

Hallgass, elmesélem!

Bűn ez a tánc, úgy gondolom, érzem.

Bánt ez a fény, ez a zsivaj, lárma,

Sírni tudnék, csak ennyi ne látna!

Mikor jöttünk, sötét képet láttam,

Foltot a nap fényes sugarában.

A kapuban, tudom szegény fázott!

Rongyos alak, gyermeklányka állott.

Sovány kezét kinyújtotta félve,

Kolduskrajcárt, alamizsnát kérve.

Két nagy szeme könnyektől volt fényes,

Úgy tördelte: „Éhes vagyok ! éhes!”

Én beléptem, zaj fogadott s pompa,

Aki itt van, élvre van csak gondja.

Arcukon a színes mámor játszik,

Míg odakünn az a lányka fázik.

Selyemruha, gyémánt ékszer rajta,

Drága virág, ezerféle fajta,

Víg zeneszó, tomboló kedv járja

 

S az a gyermek nem evett még máma!

Messze űzni akartam e képet,

Mosolyogtam, táncot jártam véled.

De a lelkem' mégis fogva tartja,

Torkomat a sírás fojtogatja.

S míg az a lány majd meghal künn éhen,

Nem tudom, de bűn ez a tánc, érzem!»

 

Nem szól amaz, csak lesiet gyorsan,

Megnézni, a kolduslányka hol van?

Csöndes már az utca, nincsen népe,

Elsápad a fény is, ideérve.

Fütyülő szél jár a házak mellett,

Nincs más dolga: havas felhőt kerget.

Azaz hogy van: altató dalt készít,

Enyhíti egy gyermek szenvedésit.

Dalol neki fényes napsugárról,

Omlós belű, hófehér kalácsról.

S ami rongyot ott talál még rajta,

Azzal aztán szépen betakarja.

Betakarja, föl se kelti többet,

S tovább nyargal, nem zavar itt csöndet

 

Lehajol a férfi hozzá lassan,

Szólongatja szép gyöngéden, halkan,

Majd hozzányúl s összeborzad félve,

Fagyos keze akad a kezébe.

Ki se nyitja, pedig pénzt kínálnak

Angyalok a pénzzel mit csinálnak;

Vissza a pénzt mégse veszi mégse!

Jó lesz majd a sírra, temetésre!

S visszamegy a dáridóba, bálba,

Kérdő szemmel vár reá a lányka.

Hazudjon-e, vagy igazat mondjon?

Sírjon-e a lány, vagy mosolyogjon?

Küzd magával, aztán csak megszólal,

Vigasztaló, feddő, kérő szóval:

 

No, de most már ne lássak ám könnyet!

Az a gyermek nem éhes már többet!

 

 

Farkas Imre (1879 –1976)

 

1905. 5. 66. Farkas Imre: BÁLBAN.

 

Szólott a lány: „El kellett ide jönni.

Érti? Kellett! Könyörgött az anyám!

És most mulatok én is, mint a többi

Ezen a színes báli éjszakán.

Míg könny szememben fojtott könnyre támadt,

Föladták rám fehér selyemruhámat,

És víg mosolygás ül az ajkamon

Pedig az üdvösségem gyászolom.

 

Szerettem, elhagytak. Az egész ennyi.

Hogy ne nézzenek szánakozva rám,

Most táncolni kell, kacagni, nevetni

Látja, amott hogy remeg az anyám?

Fél szegény; hátha valahogy megtudják

Hogy az egész csak színjáték, hazugság,

Hogy rosszul játszom el a szerepem,

Mert azt az embert most is szeretem.”

 

A zene hangosan szólt. Táncra kérték

Vidáman indult táncolni szegény.

De láttam halvány ajka remegését,

Láttam a könnyet szeme szögletén.

Kezéből földre hullt egy sárga rózsa

Utána nyúltam búsan, elfogódva.

Oh, mily egyforma a tragédiátok

Összetört szívek, eldobott virágok.

 

 

  1909.44. 910. Farkas Imre: OLÁH ISKOLA.

 

Öreg Csarnó csúcsa felnyúlik az égig,

Alatta a völgyben kis falu fehérlik.

Cseréppel befödve szép új iskolája

Kilenc vármegyébe sincsen annak párja.

 

Szomszédos falukból, távoli hegyekről

Dől az apró gyerek ide seregestől.

Szalmatetős kunyhók bocskoros kis népe

Jön a tanításra, mint a méh a mézre.

 

Nyit a hegyoldalban ezernyi virágszál.

Apró seregével ide jár a dászkál.

Vízmosások mélyén, mohos szikla aljba

Tompán, vad haraggal így susog az ajka:

 

«Ez itt Román-ország! Ez a ti hazátok!

A gúnyneve Erdély. Meg se tanuljátok

Ti igazítjátok egykoron a sorsát

Értitek gyerekek! Ez itt Oláh-ország.

 

Ez a ti hegyetek. Ez a ti völgyetek.

Gyűlöljétek, aki elveszi tőletek,

Így fohászkodjatok: szent szabadság, jöjj el

Óvatosan. Többet ésszel, mint erővel.»

 

Sötét gyerekszemek kinyílnak tágra,

Kivillan belőlük a gyűlölet lángja.

Apró, barna öklök ökölbe szorulnak,

Hívő gyerekszívek vad lángba borulnak

 

A mikor az idő fordul így, tavaszra,

Iskolabizottság vonul a havasra.

Gyerek és tanító ölti ünneplőjét,

Fogadja szeretett tanfelügyelőjét.

 

Iskolakapuhoz amint oda érnek,

Benn a padsorokban fölhangzik az ének,

Zengő magyar nyelven szózat szava csendül

Bizony, könny is perdül egy-két öreg szemből.

 

Kihallik harsányan a szent magyar nóta,

Amit bebifláztak csalfán, szajkó módra,

Mosolyog a dászkál, egyik úr legottan

Szívére öleli szépen, meghatottan.

 

Fönn a nagy hegyekben, vízmosások mellett,

Titkos sóhajtások, tompa dalok kelnek,

Búgó, éles, vad szél rázza meg a fákat,

Keleti határon sötét felhő támad.

 

 

  1914.14. 211. Farkas Imre: ÁLOMHÍD A DUNA FÖLÖTT.

 

Tavaszi alkony. Messze, odaát

Virágba borult az egész világ,

Csönd van a vízen. Csak imitt-amott

Világítanak apró csónakok.

A hajóhíd mar elvész a homályba,

A szent kőszobrán pislákol a lámpa,

Sötét palástba borul Budavár,

Pesten a láng egymásután kigyúl,

A parton sétál, azután megáll

S a túlsó partra néz egy csöndes úr.

 

Sujtásos ruha, fekete kalap

Gondterhes redők fehér homlokon,

Sötétes szemben égő sugarak

És honfibú, álmodó fájdalom

Túlnéz a morajló hullámokon.

 

És ím, a csevegő habok fölött

Mint diadalív, könnyeden, merészen

Álomhíd ragyogja be a ködöt

S alant járó felhőkig ér egészen.

Víz-zúgás fölött, mint pogány zsolozsmán

Nyugodva virraszt két nagy kőoroszlán

Mély ívek alatt hajók siklanak,

Kocsik robognak rajt egymásután

Áthalad rajta boldogtalan, boldog,

Dámák, arszlánok, nehézléptű pórok

Előbb még Pesten, egy-két perc: Budán

S összeolvad, mint álommal az est

A lankás Buda és az ifjú Pest.

 

Ó színes ábránd, milyen pazarul

Mutatod ezt a csalfa, tünde képet

A sötétszemű, csöndes magyar úr,

Ki merengve a nagy víz mellett lépked,

Látnoki szemmel így elmondta, így:

S tíz év multán ott tündökölt a híd.

 

 

 

Fejes István (1838 – 1923)

 

 

1909.  15. 286. Fejes István: VISSZHANGOK.

 

I.

A lomb között a napsugár

Által tör és utamra száll,

De én megyek beljebb, tova,

Amerre fény nem száll soha,

Hol a vadon sűrűje vár.

 

Most engemet a fájdalom

Csak a sötét tájakra von,

Ahol a tüskön-bokron át

Az üldözött szarvas nyomát

Tán valahol megláthatom.

 

E vad sebezve könnyet ejt,

Mit az erdő mélyébe rejt

S magában ott nyög csöndesen,

Ahol nem látja senki sem,

Holla! szívem társára lelt!

 

II.

Bólintanak a bükkök

Susogva édesen,

Bokrok szellője süttyög

Felém szerelmesen…

 

De én megyek magasabbra

A csúcsok élire,

Hol a szirt meghasadva

Mered a mélybe le…

 

III.

Fáradva száll alá a nap

S az erdőn visszajátszanak

Rezgő sugarai;

Visszfénnyel a nagy életen

Így játszanak ma még velem

Szívemnek álmai.

 

Az ágon a kicsiny madár

Remegve néz a napsugár

Utójátékira;

Völgy ön-hegyen terjeng a csend,

Csak a madár bús füttye cseng,

Mint esti halk ima.

 

A rengeteg fel-felsóhajt,

Amíg az alkony árnya rajt'

Sas szárnyaként leszáll;

Sötétbe hull az égi láng,

Éjbe borúi a szép világ

S a néma csend beáll.

 

Az én időm is eltelik,

Nincs messze már az esteiig,

Érzem fuvallatát;

Visszhang az éji csend előtt

Szívembe csengj, ringasd el őt;

HollaI jó éjszakát!

 

 

1909.  40. 850. Fejes István: ÚJ HÁZ A FALUBAN

 

Új. ház épült a faluban tavaly nyáron,

Nagy ablakos, bádogos ház keltő-három;

Ablakából ki-kitekint a gazdája,

Faluvégen, új dűlőben, a tanyára.

 

Őszre aztán, mikor indul daru, gólya,

A falu is készül, indul a hajóra;

A hajóval tengerentúl, meseföldre,

Ahonnan a dollár jön a házra, földre.

 

Dicsértessék az Úr Jézus, magyar népem!

Istenáldás legyen a hű verejtéken

De megállj csak, hátha úgy van ma is, mint rég,

Egy-két fecske nyári napot nem derít még.

 

Öreg papod azt mondom én a dollárra,

Nagy az a pénz, de még nagyobb annak ára;

Mire csendül, megsüketülsz a hallásra,

 Ifjú erőt pazarolsz el ráadásra.

 

«Ezer magyar — olvassátok, újság írja,

Annyinak lett bányaomlás most is sírja;

Napvilágra, ha kihoztak egy-két százat,

Azok is csak csonka-bonka élő vázak.

 

«Gyárrobbanás, — itt az újság, olvassátok,

Milliomosok mulasztása, munkás-átok,

Sok száz ember úgy égett el, mint a fáklya,

Sok magyarnak csak a hamva maradt hátra.

 

Tengeren is, ha hab zúdul a hajóra,

Magasabb az, mint itthon a falu tornya,

A hajón csak annyi lesz a földi ember,

Mint porszem a forgószélben, — az a tenger!

 

Itt az újság, olvassátok, a Levente,

Hajótörést szenvedett, mert vihar verte;

Magyarok mind odavesztek, deszkaszálon

Hányva-vetve megmenekült kellő-három.

 

Hej ha magyarok, még sírnak is jobb a róna,

Még ha szentté ősi vér se tette volna;

De szent e föld, ne hagyjátok pusztulásra,

A magyarnak a világon úgy sincs társa.

 

Új ház épült a faluban kettő-három,

Hiába hát nekem ezt már prédikálnom;

Vándorútra mikor indul daru, gólya,

Népem is csak szállong, indul a hajóra.

 

Őszi szél zúg. Az óceán öblös torkán

Ordít már a habot hányó dühös orkán.

Reng a hullám, mintha ég, föld megrendülne,

Reng a hajó, hullámsírba mintha dűlne.

 

Jó magyarok a hajóban ezerszámra

Töredezve zendítnek most egy zsoltárra;

Meseföldre így szállnak a viharszárnyon,

Mind azt hiszi, ő lesz az a keltő-három

 

 

 

1912.  21. 415. Fejes István: Titanic

 

 h14- 30. Századvég c. fejezetben.

 

 

1912.  52. 1049. Fejes István: TENGERPARTON.

 

Fáradtan unalomtól, tikkadva nyár hevétől,

Várom az édes álmot az alkony szellőjétől,

Ülök a tengerparton, a szememet lezárva,

Hallgatok elmerengve a habok morajára.

 

Játszanak a hullámok a méla esti csendben,

A szikla, melyen ülök, csapdosva meg-megrezzen.

Ah, ring, ring már a lelkem, mint bölcsőben a gyermek,

A hűs szellők suhognak, az álmok szárnyra kelnek!

 

És látok fenn a légben füstfelhőket gomolyogva,

Látok a füstfelhőkkel madarakat szállongva;

A hegy mögül szállongnak, hol tűzben áll az erdő

S a hol a bércek ormán lánggal vegyül a felhő.

 

Sasok, hollók, pintyőkék, keselyük, vadgalambok,

Rajokban kavarognak, vijjog, sikolt a hangjuk;

A nagy sasok repülnek csőrükben cserfaággal,

Az énekes madárkák kicsiny bokor gályával.

 

És látom, hogy velük van ágon-gallyon a fészek,

Amellyel menekülve a vándorútra készek

És látok a felhőkön nagy lángbetűket írva:

«Madarak vándorútja lesz, a magyarnak sírja»

 

Reszketve félelemtől, elűzöm rémes álmom,

A parton termek ismét az első napsugáron;

Acélhajók előttem, habot tajtékba törve,

Most kelnek útra épen és szállnak mind előbbre.

 

Emberrajok hajókon, mint fellegek gomolyognak,

A parttól elszakadva, mint madarak vijjognak,

Magyar hazám szülötti, jól ismerem, szegények!

Pártos viszály tüzétől otthon ínségben égnek.

 

És menekülnek ők is sűrű, sűrű rajokban,

Nézek utánuk, s szívem sajogva meg-megdobban,

Könnyem is velük úszik a rengeteg hullámon,

Látom hazámnak vesztét és ez már nem is álom.

 

 

 

1913. 3. 43. Fejes István: Bolgárok jönnek, magyarok mennek

 

Hová, hová, bolgár fiuk?

Boldog világ, az új világ.

A napja nemcsak életet,

A földje nemcsak enni ad!

Hová siettek onnan úgy,

Tolongva a hajók felé,

Hogy szálljatok, repüljetek

Valahová, kelet felé?

 

Kelet felé dörög az ég

És vérözönbe fúlt a föld;

Csatán a nép halomra hull

S a harc nyomorba dönt.

Bolgár fiuk, otthon ti több

Eget nem láttok csillagost.

Országotok. Bulgária.

Csak a halál országa most!...

 

Szegény, szegény magyar fiuk!

Boldogtalan magyar haza,

Ha nincs miért, hogy a honát

Szeresse a haza fia!

Mi lesz velünk, ha vész, vihar

Ilyen átok között talál?

Jaj, jaj nekünk, ha a honért

Már nem dicsőség a halál.

 

 

 

Feleki Sándor (18651940)

 

1912. 19.  375. Feleki Sándor: ORVOS ÉS POÉTA.

 

Más költő a víg mezőket

S az erdőket járja;

Szelíd napfény melengeti,

Virág nevet rája.

Reám pedig, akármerre

Fordítom is utam,

Csak virrasztó mécs világít

És beteg néz búsan.

 

Más költőnek madárdallal

Telik meg a lelke

S úgy zeng nótát, ahogy azt a

Madár énekelte.

Én pedig mást sohse hallok,

Csak szenvedőt sírni.

Hogy tudna hát az én lelkem

Víg dalokat írni?

 

Más költő, ha alkonyatra

Fordul majd az élet,

A múltról, mint virágos, szép

Alomról mesélhet.

Én mögöttem pedig nincs más,

Hogyha visszanézek,

Mint szenvedők nagy serege,

Sóhaj, kín, enyészet.

 

Nem is más a költészetem,

Csak sóhaj, bús álom.

De hogy így folyt az életem,

Azért mégse bánom.

Ha örömben és derűben

Szegény is maradtam:

Akiknek fájt itt az élet,

Örömet és reménységet

Ezreknek adtam.

 

 

 

Hegedűs István (1848 – 1925)

 

 

1903.  39. 638.  Hegedűs István: SZÁLLA ALÁ POKLOKRA

 

Arany nap, édes, drága pillanat!

A menny leszállt, a földdel lett csak egy

A régi templom boltíve alatt,

Hol elzengett az első Hiszekegy.

A serdülő kor kedves hajnalán,

Igaz se volt, csak álom volt talán;

Emléke mégis úgy elandalít:

Csodás világot tára föl a hit.

 

Bejárta lelkem az a fény alak,

Igaz való lett itten a csoda:

Ahol jár, gond, gyász, bú szétfoszlanak,

Mint felhőn áttör a nap sugara.

Sebet csak érint és gyógyulva már,

A sánta jár, bélpoklok kínja száll,

Szemet csak megken s újra lát a vak,

Gyógyít, ha szóra nyíl' e szent ajak.

 

Az öröklétből véges létbe lép,

Hogy öröklétbe ezt vezesse át,

A hit magasztos, szent rejtély e kép

Szállítja a szívekbe a csodát.

A múlt idők kétsége messze száll,

Lángelmék álma szép valóra vál:

A földi lét nem szappanbuborék,

Mely szétpattan s marad csak puszta lég…

 

A fényvilág, mit ifjú szív teremt,

Növekvő árnyak ködhonába vesz.

Oh nézd csak, nézd csak körül a jelent,

Ez a világ pokloknak pokla lesz.

Hit-, szeretet- s erénynek jelszava,

Hazug beszéd, mely egykor szent vala.

Az ajk mosolya kígyószisszenés,

A szemnek könnye mérges színlelés.

 

Didergő árny, tátongó sír felett,

Akit te itt kedvbe' tombolni látsz,

Lidérc-fény, mely a mocsárba vezet,

A földi pompa, dicső ragyogás.

Nem föld alatt, sötét mélyekbe lenn,

A poklok pokla itt van ide fenn.

Édes Megváltó, üdvnek Istene,

Eme poklokra szállj, óh szállj te le.

 

Érintsd a szívnek vérező sebét,

Érintsd a szemnek sűrű hályogát;

Oszlasd el a szív kínzó kételyét,

Add át ő neki a hit zálogát;

Oh, lásd meg a vergődő lelkeket,

Örök irgalmad szánja, mentse meg,

Bilincsük törd szét,  halld meg szent imám;

S a régi hitnek üdve száll reám.

 

  

1909.  43. 890 – 891.  Hegedűs István: Ötven év múlva

 

(A Budapesti Ref. Teológiai Akadémia ötvenedik évfordulóján.)

 

Emlékezésnek mélabús harangja,

Megcsendül újra régi zengzeted,

Letűnt világnak színe, fénye, hangja

Betölti újra árva lelkemet.

Elém lebegnek fényes ifjú álmok,

Ki most megőszült fővel itten állok,

Ámulva nézem, hogy mint rajzanak,

Dicsfény övezte, annyi szent alak!

 

Romok közt jártak ők, de élt szíveiben

A régi nagyság szent emléke még;

A szétszórt nyájból jöttek egyre többen

S épülni kezdett minden omladék.

Az üldözött hit s letiport szabadság

És a bilincsre vert örök igazság

Föltámadott és új életre kelt

És a szívekbe új erőt lehelt.

 

Erőt, minőt csak az igaz hit adhat,

Mely megmozdíthat sziklabércet is,

Mely szárnyat ad a csüggedt akaratnak

És lankadatlan mind előbbre visz;

Pusztát virágoskertté átvarázsol,

Áldását ontja bőség szarujából,

Szegényes kunyhó lesz a palota

Úgy alkot, épít, hogy tündér csoda.

 

 

Milyen magasztos egy nép ébredése

Megindul, éled minden akarat,

Amely széthúzott bontva annyi részre,

Mind egybeforrt a hosszú gyász alatt 

Bitorló önkény durván sújtó ökle.

A honfi kebleket forrasztja össze,

Tavasz fuvalmán hull a jégbilincs;

Az áradó lelkeknek gátja nincs.

 

Költők vetése dúsan hajtva zöldül,

Lelkekben csendül szép harmónia;

Hit és szabadság harcosi a földből

Fölkelnek, ajkukon zeng szent ima,

Luther és Kálvin népe olvad egybe,

Hős küzdelemre szántan egy seregbe;

Megdobban itt egész ország szíve

És a hazát egy jelszó zengi be.

 

Oltárt emelni hitnek és hazának,

Mely messze szórja fényét, melegét,

Bástyát a szent hit égi szózatának,

Honnét ez szállton-szállva szerteszét

A szentek egyességét hozza létre,

Szívek között a válaszfalt letépve,

Melyet emeltek zord, sötét idők:

Lelkes örömmel, ím ledöntik ők.

 

Székácsban élt Luther mélységes lelke,

Törökben égé Kálvin szent tüze,

Mindkettő Pállal az istent kereste,

Köréjük ifjú had gyűlt együvé,

Mely csünge ajkin ihlett mestereknek

Kivált a bölcs, tudós Gamalielnek,

A kinek égő láng volt szózata,

A látnokok lelkével szól vala

 

És nemzedékről-nemzedékre szállva,

Ifjak szívébe' kelt eszményi kép:

Hogy ím előtte nyílt a dicső pálya,

Melyet betölteni kell prófétaképp:

A nemzet lélek hű tolmácsa lenni,

Igaz hitért a Golgotára menni,

Szeretni híven Istent és Hazát,

Az öröklétbe kapcsolni a mát.

 

Ti itt körültem, kiknek egykor ajkán

«Jövel Szentlélek!» szent fohásza szállt,

Ámultok nemde csodás foganatján

A hő imának, mely valóra vált?

Ti régi harcok megmaradt csapatja,

Körül zúg itt a népek áradata,

Növekszik az egykor kicsinyke nyáj,

Mely gonddal őrző pásztorokra vár.

 

A szám növekszik, ámde hol a Lélek,

Mely akkor lelkesítő bennetek:

Átérezése a testvériségnek

Mely összeforrasztja a kebleket?

Szétválaszt újból a Hit és Igazság,

Testvérviszálynak kezdjük régi harcát,

Istent külön imád mindenki ma,

Széttör az egység kapcsa: az ima,

 

Emlékezésnek mélabús harangja,

Megcsendül újra régi zengzeted,

Letűnt világnak színe, fénye, hangja

Betölti újra árva lelkemet

S áhítva esdem azt a régi lelket,

Könnyezve látom azt a régi sereget

És kérve kérem, hogy maradjanak:

Dicsfényövezte annyi szent alak.

 

 

 

Kéthy Endre

 

1911. 19.  374. Kéthy Endre: Líra

                         Lásd  h14 – 10 fejezetben. Galambosnál csak ez

                         a vers szerepel.

 

 

Kisteleki Ede (1861-1931)

 

 

1920. 15. 176. Kisteleki Ede: A KÖLTŐ ÉGBE SZÁLLT

 

Ábrányi Emil szelleméhez.

 

A költő égbe szállt.

Hajó helyett, amelyre ülni készült.

Lejött a lángszekér és fölragadta

A csillagok közé,

Melyekre sokszor oly sóvárogva nézett

S a halhatatlanságnak fényövével

Takarta be, mint szemfedővel.

 

Az arcán át derengett mindig itten

A lelke, mint egy Olymposi isten

Mosolya, és a testén átszűrődött

Földöntúli szép valója, cikázva tükröt,

Mely fényhasábokkal a messzeségbe

Csillangatott; örök tavaszos játszin,

Oly illatos fehéren, mint a jázmin,

Életbokrán nyíltak tova az évek,

Zengett kobzáról a szerelmi dal,

Érző szíve halálig fiatal.

 

Magyar földben fogant világ-nemes lélek,

Örök dísze maradt örök nemzetének,

Amely benne megmutatta,

Hogy odarendelték az üstökös rajba,

Melynek hivatása a végtelenen át

Felgyújtani sötétből a nagy teremtésben

Alvó világoknak keletkező sorát.

 

A Jézusi mély szív prófétai elme

Hangolta dalát emberszeretetre,

Testvéri sugallat kék égbeli ihlet,

Mely látja a képét mindenben az Egynek,

Kit fél a szegény nép, kérnek fejedelmek,

S múlhatatlan uralma a földön a hit lett.

 

S mi ékül e zengő összhangba tolódott,

A gőg viharát, mely fagyasztja a lombot,

Csillapítja szünetlen érzés melegével,

A bilincsbe verő kéz megdermedve nyomban,

Ha éheket olvas, gyötrelmi kínokban

Láng lepte fejekre, s hős így ki merészel!

 

Szabadság idusát mind ünnepelte,

S dal gyöngysorát Időn évekbe szedte,

S szobrára Nemzetének fonta,

A szó, mely Márciusból fölvirágzott

Díszével elborítja a világot

S három színünk volt rajt a pompa.

 

S mi szép volt alkotás a természetben

Újjá teremte változatlan szebben

Az emberméltóság varázslatában.

Nyár, tél, a hold, a nap, az alkony, a hajnal

Birokra kelt az őket festő lanttal,

S ősz lett a tél s tavasz, ahol a nyár van.

 

A tó habján milliószor csillanó

A fényözön, kobzán úgy rezeg a szó,

A mely nyelvünk égő napjából áradt,

Felhő az égen és vihar alant,

Ügy zúg a húr, mint félrevert harang

Dalába, ha szabadság bont szárnyat.

 

Diadalkapuján az ember nemnek

Nemes vonásaid megcímeredtek (sic),

S büszkén megyünk alatta mind tovább,

Látatlan szellemed örök emlékjel,

A mely tavasz-üdén beszórja fénnyel

Egyhangú lépteinknek a nyomát.

 

Gyászod mögött fátyolba burkolódzva

Hárfám fejfádnál állt, heteknek óta

Megvártam, míg szellő aeoli húrján

Tisztelegve átsuhan ünneplő lépttel,

S lényeddel egyező oly hangot tép fel.

Mellyel Neved megörökíteni tudnám.

 

 

 

Koroda Pál  (1858- 1933)

 

1913. 30. 707. Koroda Pál: KÉT VILÁG

 

A téli reggelnek nincs sugara,

Az égen ólmos felhő hömpölyög,

Szél a homokot szórja, vágja,

Fullasztnak nyirkos párák és ködök.

A fővárosnak útvesztőjét

Tolongva járja didergő nép;

Ha fiatalon, vagy ha vénen,

Ha zubbonyban, ha drága prémben,

Ha kényesen, ha görnyedezve,

Ha vaskos szerszámot cipelve,

Ha irattáskát hordva:

Gond súlyos árnya nyomja

Mindnyájuk arcát, mindnyájan sietnek,

Nem hallanak, nem látnak, csak sietnek.

Síkos aszfalton lökik egymást,

A villamost megostromolják,

S kit gépkocsi száguldva visz,

Fásult a képe annak is.

A dúslakodók, a földönfutók,

A másra tiprók és az elbukók,

Mindannyian: Ahasverek*,

Kiknek pihenni nem lehet.

Mindegyiket taposó malma várja,

Az üzlete, a hivatala, gyára,

Gázolva véren, sáron át,

Tülekszenek tovább, tovább!

E nagy tömeghez engem nem fűz semmi,

Nem sírok értük, velük lelkesedni,

Másképp gyűlölök, másképp szeretek,

Más célok és eszmék hevítenek,

Mit ők építenek: összerontanám,

Hogy újat alkothassak romján,

De a tömeg még megköti karom,

Ez férfikorom!

 

Lelkem jövendők képét szőve,

Röptében átcsap tűnt időkbe:

Virul a tavasz. Könnyű fogatom,

Ragadják délceg paripák,

A fent szántó pacsirtát hallgatva,

Hullong reám akácvirág,

Csillámlik a búzák smaragdja

Az útnak mind a két felén,

Majd megcsap a rét dús illatja

Kaszál és gyűjt leány, legény.

Erdőhöz érék óriás fák suhognak,

Fehérük nyárfa, zöldéi a fenyő,

Zúgás-búgások, füttyök, dalolások

Titokzatos zengése tör elő;

Az erdő szélen, a domb oldalán

Mosolygó kastély integet,

Verandáján a társaság vidám,

Poharak összecsengenek,

Lent a kertben fehérbe öltözött

Bűbájos hajadon

Áll a bíboros rózsafák között,

Szeméből olvasom:

Mily álmokat sző ifjú lelke,

Minő gyönyörök halk sejtelme

Dobbantja szívét. Mind a ketten

Egymásra ismerünk e percben

Lángszirmú rózsa hull rám hirtelen,

E rózsát én ajkamhoz emelem,

Szívemre tolul a tavasz varázsa,

Minden szépség, a színek csillogása,

Az illatoknak árja: mind enyém

E fényözönlést visszahintem én,

Korlátokat lelkem nem ismer,

Repül a távol kéklő hegyekig,

Az ormokon túlszállni is mer

A velük egybefolyó egekig

A magasságból szédületlen

Szemlélem azt, mi mozog itt lenn,

És én a milliók sirámát,

Az ujjongást, a munkalármát

Zenébe foglalom

S lejátszatom

Az örök harcot, mit kétségbeesve

Majd felujjongva vívnak szerelemre

És dicsőségre szomjas emberek

Nincs messzeség, hová nem érhetek,

S mit én akarok, én merészelek,

Valóra váltom 

Ez ifjúságom!

 

*bolygó zsidó

 

 

Mezey Sándor (1884-1968)

 

1911.. 1. 2.: Mezey Sándor: A RÁBA PARTJÁN

 

A sáros parton ránk lesett az este,

Sápadt ködében elveszett a Rába.

Egy asszony mellett jártam.

Szeme kéklő virágokat mosolygott a homályba.

 

A teste ringott, mint tövén a rózsa,

S fehér volt, mint a holdja téli éjnek.

Szelíd volt, édes, könnyű és finom,

Mint egy lehelet-lágy provence-i ének.

 

Szerettem volna megszorítni egyszer

Kesztyűs kezét, de hozzá mégse értem.

Szerettem volna megcsókolni sokszor,

De nem csókoltam. Féltem, hogy elérem.

 

A hídon szótlan elmaradtam tőle.

A ködben halkan hullámzott a teste;

Egy ócska, rozzant oszlopnál megálltam,

És néztem, amint elnyeli az este.

 

 

1912. 35. 703: Mezey Sándor: ÉJJEL A DUNAPARTON.

 

A mély vizekről csillag fénye hull rám,

Itt ültem egyszer én a part felett.

E kő alól indult el annyi hullám.

 

Hová lett, merre ment? A füzes megkötötte,

Vagy tengerekbe dőlt és elveszett

Az óceánon úszó kék ködökbe?

 

És a hajók, fülembe énekel

Sok régi kürt és visszaleng a zászló.

Itt mentek útra. Meddig értek el?

 

Látom a régi, elrepült hajókat,

S az újakat, mik később tűntek el,

Ékes virággal, fénnyel ragyogókat.

 

Hol, merre járnak? Túl a nagy ködön,

Túl száz határon, túl egy életen

S várok: talán egy mégis visszajön.

 

 

 

Miklósné Nagy Idus*

 

1905. 46. 735.Miklósné Nagy Idus: A KÖLTŐ LELKE.

 

A költő lelke nem virágos erdő,

Hol csak tavasszal zengedez a dal,

S az őszi szél ha bús sóhajjal eljön:

Virág, dal, illat elmúlik hamar.

 

A költő lelke nem ragyogó csillag,

A csillag fénye oly sivár, hideg,

Sötétben él csak, elvész, hogyha virrad

És földi lény soha sem érti meg.

 

A költő lelke véghetetlen tenger,

Mely mindig zajlik, forr, sosem pihen,

Mely szép, midőn sír, vagy ha zúgva kel fel

És gyöngy van rejtve csodás mélyében.

 

Vagy nap, mely fát, virágokat növel,

Magasan jár és mégis oly közel!

Szívünkbe lopja fényét és hevét

 S ha elpihen — egy világ lesz setét.

 

*Munkája: Hulló csillagok. Brassó, 1899. (Szinnyei)

 

 

 Papp Zoltán*

 

1916. 10. 147. Pap Zoltán: A honvéd

 

Vitéz Verbéna őrmesternek

A parancs most jött negyedszer meg,

Hogy sebe gyógyult, már mehet ki

Vitézségi érmet szerezni.

 

A laktanyának hátterében

Ötszáz legény áll útra készen;

Hej, de bokrétás valamennyi!

Mint vőfélyt kéne számba venni.

 

Három bajor tiszt nézi végig.

Hogy a «honfed» mint készülődik;

Mert még csak a csatákba' látták

A minden frontok oroszlánját.

 

Amint csevegnek tisztjeinkkel,

Nekik az őrmester tűnik fel.

Nem is ő, mint inkább a melle

Mely érdemrenddel vala telve!

 

Maguk elé hívatják, kérdve:

Honnan van annyi sok-sok érme?

Röstelkedik, de útja nincs más,

Mégis ki kell, hogy mondja: «nix dájcs

 

Rá összenevetnek a tisztek,

No, öreg, most rapportra visznek!

Dehogy viszik ! Sőt fordításban

Tovább beszélgetnek vidáman.

 

El kell, hogy mondja: melyik érem

Mint került rá a csatatéren?

Ezt, azt, mellére hogy ki tűzte?

S végül azt kérdik: mire büszke?

 

Vitéz Verbéna őrmesternek

Hát e kérdésnél több se kellett:

Egyszerre lángot vet az arca,

Mint mikor zúg a «rajta-rajta !»

 

«Arra vagyok büszke, jelentem,

Hogy harcokban honvéd lehettem!

S ha minden magyar az lehetne:

 Hát ellenség már egy se lenne!»

 

És ráfigyel a fordításra,

Mint hadnagy ur azt magyarázza,

Hallja azt is, hogy a honvédet

Bajorul is mondja honvédnek.

 

Majd oda fordul hadnagyához:

«Hadnagy úr, mit is magyarázott?

Mert hogy nevettek. Tán a végett,

Hogy nem fordítja a honvédet?»

 

A bajor tisztek felkacagnak.

«Bravó!» Íme: a titka annak,

Hogy fordítgatni a honvédet

Nem lehet semmi ellenségnek!

 

Befújnak a réztrombitába,

Indul a honvéd a csatába,

Hogy, a mit érez, bizonyítsa:

Meghal, de soha se fordul vissza

 

*PAP ZOLTÁN: MUZSIKASZÓ (REGÉNY)

 Pap Zoltán Könyvek‎ .Hirdetéswww.antikvarium.hu/

 

 

1916. 18. 276. Pap Zoltán: A magyar vér

 

Nyíregyházán leszállott

Hat honvéd a vonatról

S gyepén az állomásnak

A tarisznyából majszol.

 

Ott vesz helyet magának

A honvéd ma, ahol tud;

Medvetáncoltatás volt

Még tegnap az ö dolguk.

 

Egyikük a fején van,

Más' a kezén bekötve;

A szárnyvonalra várnak,

Mely visz Tiszalökre….

 

„A muszka éjszakán át

A drótsövénybe' mászott;

De kitanultuk őt már

S honvédeket talált ott."

 

A szakaszvezető most

A hat közül felállott,

Megrázza vállait és

Imígy felel reája

 

,„Más matériából

Van szűrve a mi vérünk!

Magyarok vagyunk mi,

Mi egymástól se félünk!'"

 

 

Pásztor Árpád ( 1877-1940)

 

1913. 15. 411. Pásztor Árpád: ÁZSIA.

 

1910 szeptember 4. Szibéria.

 

Forr már a víz, ontsd a tüzes kövekre,

Hadd szálljon gőze a padmalyra fel,

Míg gyapjas felhő be nem fed lebegve

S a gyöngyöző fa fojtón nem lehel.

 

Szálljon terjengve fűszer illatárja,

Legyen kábító, köd-nehéz a lég,

S ha verítéke testem már átjárta

Gőzfátylas ködből, illatból elég !

 

Várjon a kád fehér márványmedrében

Ölelő, tiszta víz, puha, meleg,

Csiklandó habja lepjen el egészen,

Odakint hárfa, dal csendüljenek.

 

Széttárt kézzel, dús szöveteket fogva.

Melyek, mint bársonyzászlók csüggenek,

Adjon köpenyt rám leányok csoportja,

Amíg a víz vállamról lepereg.

 

Simítsanak lágy, selyeminda ujjak,

Borzolják össze-vissza a hajam.

Nevessenek, ha lopva összebújnak.

Sok tatár lány. Fehér köztük magam.

 

Perzsaszőnyeggel borítva a díván,

Körém kuporg a sok karcsú virág.

Szultán vagyok, ki parancsol, ha kivan,

Pazar királyság mostan e nyugágy.

 

Künn ég a nyár. Messziről idelátszik

Az Angara* kék, álmodó vize.

A nap a fal mozaik kígyóul játszik

S rásiklik egy isten bronzképére.

 

*A Jenisszej, legjelentékenyebb jobboldali mellékfolyója Szibériában

 

 

 

 

Peterdi Andor (1881-1958)

 

1910. 15. 306. Peterdi Andor: ÖRÖK ÉLET.

 

Nem félek a haláltól, én Uram,

Tudom, bennem örök az élet.

Ha megjártam véges földi utam,

Végtelen, fényes országodba térek.

Porból alkottál és porrá leszek,

De soha meg nem semmisülhetek.

 

Megtérek földanyámhoz egy napon,

Fáradt fejem ölébe hajtom.

Nem lesz vágyam, célom, akaratom,

Szememre búcsúcsókot küld az alkony.

És rám borul az örök éjszaka,

Így ringat el az édes földanya.

 

Itt meg tovább ragyog a kikelet,

Szedik gyümölcseit a nyárnak,

És lesznek verőfényes szüretek,

Hajnalok kelnek s napok lejárnak,

De én már itten többé nem leszek,

Máshol kezdek majd egy új életet.

 

És újra érzek majd viharokat,

S látok szivárványt, eget, tájat,

És újra űzök délibábokat,

Járom az erdőket, napos pusztákat,

Bogár leszek, kis pillangó talán,

Vagy bimbózó ág ifjú rózsafán.

 

S ha újra jő a hervadás szaka,

Megint csak haza, visszatérek.

Ő mindig vár, az édes földanya

Bármi vagyok: virág, bogár, vagy féreg,

Így szállnak sírba nagy évszázadok,

Velük megyek, velük föltámadok.

 

Ó nem félek én attól, szent Uram,

Hogy szemeim álomra zárod,

Tudom, hogy merre vezet az utam,

Bármily nagyok is a messze világok.

Mert örök vagy Te mindenekfelett

S én részed vagyok, voltam és leszek.

 

 

 

1913. 43. 847. Peterdi Andor: MINDEN LÉLEKNÉL SZOMJASABB A LELKEM

 

Minden leieknél szomjasabb a lelkem,

És minden szemnél szebben lát szemem,

Mélyebb a mélység, fónylőbb a fényesség.

És végtelenebb a végtelen nekem.

 

Az iramló szélvész, az erdő, az égbolt

Mesemondóbb és rejtelmesebb,

S a zúgó vihar kacér villámlása

Szebb nekem, szebb

 

Patakra, tóra, hullámos folyamra,

Úgy tapad a szemem órákon át,

Szálló felhőknek, vándormadaraknak

A messzi magasba követem nyomát.

 

A nyári nap s a bágyadt őszi este

Millió kincsével a szívemre szakad

S az élet minden elrepülő percét

Megfognám, mint a, béna madarat

 

Mert tudom, hogy elfut, tudom, hogy elvágtat.

Én jobb részemmel a fukar idő

S a semmi, a semmi, a határtalan semmi

Vágyódó életem után, a mi jő.

 

Minden mi körülvesz, szebb nekem, mint másnak,

A nappali lárma, az éjféli ének,

A morajló. város, a falusi csend:

Mert a halál gondolatával élek.

 

 

Petri Mór*

 

1920. 21. 248. Petri Mór: A PÁLYABÉR.

 

Szegény maradtam, mint akkor valék,

A mikor ifjan vándorútra keltem.

Egy emberöltőt végigénekeltem,

Sorsharag és koldusbot: ez a vég.

 

Csak mentem, míg a lelkem elalélt

A pályán égő hittel, csüggedetlen,

Az életem álmokra vesztegettem,

Se hír, se semmi. Megkaptam a bért.

 

Erdők zugában dalol a madár.

A dala gyógyít, szíved hogyha fáj,

Törődik-e aztán valaki véle:

 

                                       Hogy a kis dalnok elpusztult-e, él-e?

                                       Szétfoszlik szárnya egy tüskés bokorban,

Sírját se tudja soha senki: hol van?

 

*Petri Mór: Szilágy vármegye monográfiája.

 

 

Radó Antal ( 1862-1944)

 

1915. 50. 799. Radó Antal: AZ ÁRULÓK KÖRE.

 

Pótlék Dante Poklának utolsó énekéhez.*

 

Amikor elhagyók Júdás alakját,

Szólt Virgil: Jer, fiam, lejjebb e körbe,

És nézd meg ott ten nemzeted salakját.

 

Még éltük szárnya nincs bár összetörve,

De itt már látható, őket mi várja,

Mint kép ha rajzolódik érc-tükörbe.

 

Ma még káprázat ez, de nemsokára,

Ha Charon őket elszállítja majd

Ők lesznek ott, hol most csalóka pára.

 

Mentünk, s egyszerre iszonyú morajt,

Vad bömbölést hallottam messziről,

Minthogyha ezer ördög vívna bajt.

 

S íme, előttem tág barlang terül,

Sötét-fekete színben, mint az ében,

S mély árok nyúlt el benne legeiül.

 

Abban meg térdig állva zagyva lében,

Tizenkét váz, akik siránkozón

Terjengetik a karjaik elébem.

 

Zuhogott rájuk az acél, az ón,

Pukkant, villámlott, dördült egyre-másra,

  Hogy elveszett a vad káoszba szóm.

 

Oly sűrű volt az ércek robbanása

Minthogyha lenn, az Etna fenekén

Kénkő durranna, milliónyi mázsa.

 

Vagy mintha százezer kovácslegény

Százezer üllőn egyre kalapálna

Pokol-kemencék lángja melegén.

 

Most Virgil intett, és megszűnt a lárma.

«Oh kik ezek, kérdem a vezetőm

Kiknek lakása e csúf öblű tárna?»

 

Hajh, förtelem, amit mindannyi tőn,

  Felelt a dalnok. Rábírták honod

  Mocskolja be hírét eskü szegőn…

 

  Kifelé mentünk, lassan. Ám e hely

  Oly gyásszal tépte szívem, hogy sóhajtva

  Kérdeztem Virgilt: «Óh uram, felelj

 

   Ügy megromolt-e az az ősi fajta

   Melyből születtem, annyira letört

   Hogy szégyenkezve kell pirulni rajta?

 

 Most ezt az ocsmány alvilági kört,

  Az árulók körét, ezt lakja népem

 Mely hajdan annyi fényben tündököl…

 

  Mihelyt az útját újra megleli:

  Ismét halad csodás megifjulásba,

  Mint egykoron, a csillagok felé!

 

* Dante a legocsmányabb bűnnek az árulást tartotta s ezért az árulókat a pokol legalsó körébe helyezte el. Itt bűnhődik Júdás is. A poklon át Dantét Virgil kalauzolja.

 

 

 

Sas Ede (1869-1928)

 

 

1902. 17. 275. Sas Ede: Elsüllyedt hajó.

 

Sirályok sírva csapongnak

Kéklő vizek felett.

Siratva a mélybe süllyedt

Veszendő kincseket.

 

Hajókat, melyek az árral

Büszkén dacoltak,

S koporsóként fekszenek

Korall-fejfák alatt.

 

Haj, büszkén indult útnak

Egykor az én hajóm,

Mintha a vészbe', viharba'

Gyönyörűsége vón.

 

Túlzengte ujjongva az orkánt

Födélzetéről a dal,

S hogy végre mégis győzött

A romboló vihar!

 

S most minden fényes álom,

És minden drága remény,

A roncs hajóba' pihennek

Az óceán fenekén.

 

Egy dalfoszlányt felettük

El-elkap a szél, az ár.

A tengeren így siratja

A kincseket a sirály.

 

 

1918. 34. 491. Sas Ede: Ifjak

 

Ifjak, tobzódó, dús erők,

Frissek, merők, csatanyerők,

Ne nézzetek rám sanda szemmel:

Nem irigy ez az öregember.

 

Réges-rég elmúlt, szép időkön,

Én nem tűnődöm, zsörtölődöm.

Csákányt, ha vén falakba vágtok:

Nem dörgők balgán meddő átkot.

 

Az ifjúsággal harcba szállni?

Egy a mi dolgunk: félreállni.

Rúdját az idő szekerének

Meg nem fordítjuk, vén legények!

 

Kenyerem javát én megettem,

Nincs szép és jó már, csak mögöttem,

Amit kivívtam: nesze semmi,

De pontot kell már mégis tenni.

 

S mint vén király, ha már nincs másra

Ereje, csak a lemondásra,

Isten hozzád, korona: Élet!

Vadonba vonul remetének.

 

Az agg megértés hűvös, ódon

Várába én is meghúzódom.

Friss had robog lenn, új csatára,

Sajog kicsit a szívem tája.

 

Hajnal tüzében ormok égnek

Nekem csak síri fáklyafénynek.

Békés, derűs élőhalott, 

A nagy, nagy alkonyt várom ott.

 

S napjaim csöndes-bús elfogytán

Egyebet ne is mondjatok rám

Nem tudott élni hős-erősen,

De halni meghalt, szépen, bölcsen.

 

 

1921. 16. 183. Sas Ede: CSÍKI BALOGH MÓZES.

 

Kiülvén pedig a szakáll-szárítóra.

Búra hajtott fővel Balogh Estván szóla: 

Mondjunk búcsút, apám, a csíki határnak,

Székely-ország fölött rossz csillagok járnak!...

 

 

Néha majd fölhágok az ős Hargitára,

Pillantásom elszáll messzi, messzi tájra,

Bércen túl, síkon túl a mi reménységünk:

Azt lesem, azt várom, jönnek-e már értünk?

Mert egyszer csak jönnek, bizony mondom, jönnek,

Az lesz csak a hangos, lakodalmas ünnep! 

Lovuk lába elé szüzeink a rózsát,

A Királyhágótól Nagyenyedig szórják.

Élükön a vezér, mint égi kométa.

És én fölkiáltok, miképp a próféta:

Bocsásd el már, Uram, te hűséges szolgád,

Mert láttam, hogy újra szabad Székely-ország,

És nagy Magyarország!

 

Monda Balogh Mózes. Szava mély zúgása,

Mint az estharang szó komoly kondulása.

S mint estharang-szóra ahogyan megállunk.

És keresztet vetünk és magunkba szállunk,

S a mi jó csak alszik, szívünkbe' temetve.

Föléled a zengő, égi üzenetre:

A fiú is buzdul, a szeme fölragyog:

Édes apám, én is kenddel maradok!

 

S ránéz a fiára Balogh Mózes bátya:

Fiának szemében a jövendőt látja.

Látja bizakodva, hívő, erős lélek:

Ha én meg nem érem, te bizton megéred!

S a hogy két fűz borul a vízparton össze

Apa, fiú állnak összeölelkezve.

És sóhajtásaik szállnak, messze szállnak.

 

Magyarok! Ők várnak! Ők ott miránk várnak

 

 

 

Szabó Richárd

 

 

1921. 5. 53. Szabó Richárd: SZERELMEM: SZENVEDÉSEM

 

Uram Isten, tán sok is nékem?

Az én szerelmem: szenvedésem.

 

Uram Isten, én vártam, vártam,

Amit kerestem, nem találtam

 

Illatja nincs' az orgonának,

Madárdalok, tavasz ma fájnak.

 

És fáj a napfény-hozta élet:

A csóknak íze semmivé lett.

 

A csókom, vágyam, lelkem, álmom

Már nem találom, nem találom.

 

Akit szeretek és szerettem.

Tán nem érdemli, hogy szeressem.

 

Tán nem is érdemelne engem;

De fáj, de fáj az én szerelmem.

 

Uram- Isten, tán sok is nékem:

Elég volt minden szenvedésem.

 

 

Szabó Sándor

 

 

1904. 40. 674. Szabó Sándor: ISMERETLEN JÖVŐ.

 

Úttalan az erdő,

Merre mostan járok;

Csalogatnak beljebb

Színes vadvirágok.

 

Hívogat magához

Ezer bűvös álom

Valamelyiket csak

Mégis feltalálom.

 

Jobb is a sorsunkat

Nem tudni előre,

S ismeretlen úton

Lelni pihenőre.

 

 

1906. 17. 282. Szabó Sándor: A Tisza

 

Hegyek között fenyők aljában

Egy kicsiny forrásra lelek.

S a mint bölcsőjét visszahagyta.

Útjában mind beszédesebb.

 

Pajzánul csillogtatja habját

És egyre követésre int,

Megyek kanyargós útja mellett,

Jól figyelem lépéseit.

 

Haladva, egy-egy fordulónál,

Mintha pihenni vágyna már;

Erdők, hegyek köszöntve nézik,

Talán egy búcsúszóra vár.

 

Nem, nem pihen, sőt köves ágyát

Mélyebbre mindig ő veti,

Teherből is vészen magára,

Hogy más vidéken vesse ki.

 

Sötét erdők elmaradoznak,

A völgy mindegyre szélesebb,

Több tutajos más világrészről

Mond csábító történetet.

 

S a Tisza csöndesen susogja:

„Vágy, álom engem is ragad,

De nem hagyom el hűtlenséggel

Az édes, honi partokat.”

 

«Még rossz kedvből is, hogyha néha

Csendes ágyamat elhagyom,

E kárt újabb, dús aratással

Megfizetem én, gazdagon.»

 

«S mikor hosszú, nehéz utamban

Kínálnak jó nyugvó helyet,

Mily jól esik, hogy hazám földjén

Örökre megpihenhetek.»

 

 

B. Szász Piroska*

 

1905. 25. 400. B. Szász Piroska: PILLANGÓSORS

 

Csak az imént érintett csókjával

A mosolygó élet:

S már beolvadt a távol ködébe

Gyermekkorom ezer tündérképe;

Vége szakadt ezer szép mesének.

 

Csak az imént pihent kertem fölött

A hajnal varázsa:

S már hervadnak a színes virágok

Amint perzselően tűz reájuk

Déli napnak égető sugara.

 

Csak az imént övezte koszorú

Fiatal homlokom,

Égő vágy, rajongás bimbóiból fonva,

S már letépte a szél, el is szórta,

Búsan járok a széthullt szirmokon.

 

Csak az imént úsztam verőfényben

Ringva, mint a lepke:

S már holnap egy csöndes temetőben

Mohos hantomat, mely süppedőben

A feledés hamuja belepte.

 

  

1905. 43. 696. B. Szász Piroska: Az első csók

 

Tavaszi alkony sejtelmes fátyolával

Lágyan betakarta a kis szobát,

Telve epedő vággyal eseng hangod:

Oh ! adja nekem e szál ibolyát!»

 

Amint oda nyújtom, s te mohó örömmel

Kaptál felé: ujjad ujjamhoz ért,

S lágy hangod suttogóra válva izzott:

Elepedek egyetlen csókodért!»

 

Májusfa illatos, csoda fehér ága

Bebólintott a nyitott ablakon,

Minden virágjában piciny tündér dalolt

Soha nem hallott édes hangokon;

 

A halkan suhanó esti szellő szárnyán

Jázmin lehe osont be nesztelen,

Megnyílt az ég s fényétől elvakultan

Sebten lecsukódott mindkét szemem.

 

Magasztos szent gyönyörnek forró árja

Elborított bennünket édesen.

Az üdvök üdvét: legelső csókunkat

Érzed még te is, mint én, édesem?

*Marosvásárhely magyar irodalmi élete: Ady által is megdicsért Bucherné Szász Piroska. Google

 

1913. 15. 290.  B. Szász Piroska. Hol rejtőzik

 

Emberek jöttek s mentek utamon,

Én valamennyit vizsgálón szembenéztem

S mind fájóbb, lázasabb lesz keresésem.

Míg lelkűk rejtelmeit bolygatom.

 

Volt, ki közelgett virághidakon,

Mint fénysugár s nem ért szívemig még sem,

Egy hang itt, ott a szem övé egészen,

Akit sóvárgok, s nem találhatom.

 

Hol rejtőzik, ki lényemmel rokon:

Halkan kopogok süppedt sírokon:

«Tán elment régen s övé már a béke?»

 

Vagy üde gyermek, ki most érkezett?

S én nem juthatok soha közelébe,

Hisz életem hajnalából este lett.

 

 

 

1914. 29. 567. B. Szász Piroska: ERZSIKE BESZÉL

 

Emléke egy kép, gyászkeretbe fogva,

S távol innen egy néma hant.

Derűs szeme reám nevet naponta,

Bár régen porrá omlott ott alant.

 

S mint hajdan, szól, pajzánul szembe nézve:

 «Élek ám? Száz új életben vagyok,

Beleolvadva színbe, hangba, fénybe,

Mindabba, a mi lüktet, ég, ragyog

 

«Az elé-vágyó virágrügyet bontom,

Mámoros lepkék szárnyán lebegek,

Harmat gyöngyében csillogok a lombon,

Míg tovavisznek vándorfellegek

 

«Egy szál a napnak aranyhálójában,'

Izzóm — s tükröznek kristályos vizek,

Gerjedek szőlőbogyó bíborában,

A széllel hímport s illatot viszek.

 

«A te léted? Kiszabott végzet járma,

Romlás övezi éjed, nappalod,

Szíved ravatal, magad rommá válva.

Mondd: melyikünk halott?

 

 

 

Szávay Gyula (1861- 1935)

 

 

1910. 3. 58. Szávay Gyula: Donációs levél*

 

Kapta: Mikszáth Kálmán Szegeden

 

Nemzet őfelsége úgy találta jónak,

Méltóságosnak és magához valónak,

Hogy bizonyos fia, kedveket megoldó

Colomannus Mikzath de Szklabonya s Csoltó,

Az, kit nagyon szível mindenféle szerzet.

Mert sok különbféle írásokat szerzett,

Védámat és búsat, csiklandóst is benne,

(Már minemő ép a matéria lenne),

Tehát ezen jeles, nemes és nemzetes

Hozzá becsületes s igen nevezetes

Fiaura légyen megtétetve mától

Az Szklabonya város örökös urául….

 

Tertio: most jön az Urbárium sorja,

Az úri jogokat mely mind felsorolja,

A censust, proventust, a servitiákat,

Kénszer porciókat s rendes munerákat,

Melyek bírásában törvényt von magára,

Aki őt turbólja avagy violálja.

Övé először is osztatlan teljébe

Szklabonya városnak híre s dicsősége,

Ügy hogy hír dicsőség bármerre szállnának,

Mindég megmaradnak az ő jószágának.

Övé azután a boldogság felette,

S övé az a tudat, hogy megérdemelte.

Az a százezer vég drága piros bársony,

Mely az égre terül hajnalhasadáson,

Mennyek sátorának kék selyem kárpitja,

A sok arany csillag, mely bevilágítja,

Ezüst sugarai a halovány holdnak,

A ködképek, melyek távol összefolynak,

A ligetek csendje, a magányok titka,

 Minden ami szép és minden ami ritka. ..

 

* A január 9-iki szegedi Mikszáth-jubileumi ünnepen felolvasta a szerző

 

 

1910.  52. 1074. Szávay Gyula: Fut a vonat

 

Fut a vonat az éjszakában.

Alszik a falu feketén,

Csak egy házacska ablakából,

Reszket ki egy kis sárga fény.

 

Ott most valami baj vívódik,

Valaki hal, vagy születik.

Élet-halál kérdése dől el

Ott most talán szürkületig.

 

Fut a vonat az éjszakában,

Mindig parányibb lesz a fény,

S távol, elől már lángok égnek

Az égtáj érkező ívén.

 

Lángban ragyogva áll a város,

A mulató, nagy paloták,

S hogy, hogy nem: azért mást se látunk,

Bármerre járunk, jön utánunk

Az a magányos mécsvilág

 

 

 

Vállaji Sipos Ida

 

 

1901. 23. 366. Vállaji Ida: DAL EGY ŐSZ HAJSZÁLRÓL

 

Ne tépd ki azt a fehér szálat,

Ne tépd ki fürtjeid közül;

Korán jött bár, időt se várva,

Meglepve készületlenül.

Korán jött, mint sugáros nyárba

A hervadásnak bús jele:

Virító, lombos, üde fának

Legelső sárga levele.

 

Oh, jól tudom hogy mit jelent ez 

Tudom, e hajszál mit beszél.

Hány éber álom tűnt fölötte

Virasztva el, hány kínos éj 

Ti megkísértő, kínzó vágyak

Oh, hányszor vívtatok csatát,

Emésztő hévségtekbe, míg a

Sötét hajfürt fehérre vált.

 

Álmodtál szebbet, édesebbet

S tán vakmerőbbet, mint szabad,

S a hideg élet mind kitépte

Röpülni vágyó szárnyadat.

Azért ne bánd, hogy ifjú voltál,

Ha szánnak is az emberek,

Vagy kinevetnek gúnyolódva,

Miért szégyellnéd könnyedet.

 

El miért tagadnád; gyönge voltál.

Lelked sebzetten nem maradt,

Nehéz időknek sajtolási

Ott hagyták rajta nyomukat.

Vergődve küzdtél minden ellen

Te, elhagyatva, egymagad.

Oh, mennyi édes álmod elhalt

Megérdemlik, hogy megsirasd.

 

De eljövend, el még az óra,

Midőn vágy, ábránd, szenvedély,

Mint vad patak a bérez fokáról

Csendes, virágos völgybe ér.

Vád, dac, keservnek zokogása

Szelíd sóhajjá válik át,

Míg könnyiden át rád mosolyogva

Köszönt egy új, egy jobb világ.

 

Medrükbe térnek csendesülve

A habzó, háborgó vizek,

Kivíva, megharcolva harcuk

Egy romba dőlt világ felett.

A méla csendet nem zavarja

Már többé durva földi hang

S az elpihent haboknak tükrén

Leszáll egy szép fehér galamb.

 

Fehér galamb, fehér hajszálak

Oh, szálljatok e főre le.

Megfáradtnak édes zálog,

A békességnek követe.

Taníts feledni, megbocsátani,

Istentől küldött égi jel,

Aztán jöhet reám akármi,

A megváltás közel, közel!

 

 

 

Varságh János /1875 – 1953/

 

 

1912.  37. 744. Varságh János: Selyem hímzés

 

A csüggedésre sorsom megtanított,

A bánat iskoláját jártam én;

Mégsem okultam máig sem eléggé,

Csak hímezek a remény szövetén'

A remény színes, selymes szövetén.

 

Illesztem egyre szálakhoz a szálat,

A színes képet egyre rajzolom.

Ujjam nyomában színfoltok fakadnak,

S el-elmerengek hímes rajzomon

Merészen ívelt, hímes rajzomon.

 

A jövő képe lassanként kitárul:

Ragyogó, gazdag, termékeny napok.

A meddő Mára árnyékot hímeztem,

S már látom itt a rég várt Holnapot

A rég várt, termő, fényes' Holnapot.

 

Oh te sok színes, féltett, drága öltés,

Lelkemből ömlő selymes, tarka szál,

Szép jövő képe ! Mért is kell remegnem,

Hogy jön a sors és újra szétkuszál

Kegyetlen kézzel újra szétkuszál.

 

 

1914. 26. 511. Varságh János: A szemedről

 

A szemedről még írnom kell egyszer

Mielőtt elhagynám az álmok tiszta földjét,

Hogy meginduljak az élet sarában,

Mely ráfröccsen hószín ruhámra

És újra bemocskolja lábam.

 

Óh milyen szép, mily isteni gyönyör volt

Bolyongani az álmok kertjében,

Melynek ajtaját kis kezed nyitotta,

És üde zöldjét, százezer virágját

A szemed napja sugározta be!...

 

 

1921. 17. 197. Varságh János: Találkozás

 

Keze kezembe beleröppen

Fészkébe tért madár,

Ki messze földről, idegenből,

Könnyen hazatalál.

Megbújva mélyén belesimul,

Pihegve megpihen

S ujjongva jöttén, friss veréssel.

Dalolni kezd szívem.

 

Tíz szelíd ujjban egy ütemre

Táncolni kezd a vér.

Két árva kéz egy pillanatra

Parányi csatatér.

Ellenfelek, ki mind a kettő

Magát megadni kész

Aztán egy hosszú kézszorítás

És ennyi az egész.

 

 Vétesy Jenő (1877– 1916 )

1901. 51. 851. Vértesy Jenő Homérosz Iliászát fordította le verses formában s a Franklin Társulat nyomdája díszes kiállításban fogja közrebocsájtani.

 

*

 1902. 46.746. Vértesy Jenő: Tomori Pál legendája

 Ismerős a kardja jó Tomori Pálnak,

Embert ölni segít a kaszás halálnak.

A martalóc ozmánt csúful megugrasztja,

Dráva, Száva vizét vérrel megárasztja.

 

Velezd falujától Putnok nincsen messze,

Csak a Sajó vize folyik gátul közte.

Velezd falva még a Tomori birtoka,

Csatározás után pihenni jár oda.

Sisakját, mellvasát Velezden otthagyja,

Ugy megy át Putnokra, bokrétás kalpagba.

 

Hej, van ott egy kis-lány, alabástrom arcú,

Szelíd galambszemű, liliomszál, karcsú.

Ha átmegy Pál délben, el se mozdul addig,

Míg a fáradt nap a vízbe nem hanyatlik.

Feléje se néz már a csata terének,

Láncra verték szívét a vitéz vezérnek!

 

Mire elvirítnak a pünkösdi rózsák

Elgyűrűzte Pál úr a legszebbik rózsát.

Mire az őszi szél a faágat rázza,

Meghal a menyasszony gyilkos forró lázba.

Szegény Tomori Pál szépen eltemette,

Siratta sokáig, végre elfeledte….

 

Én édes Jézusom! ki meghaltál értem,

A  te akaratod' most már tudom, értem 

Négy sarkán a hazám lobog égő lánggal,

Bűn volt, hogy törődtem a magam dolgával.

Valék, mint az alvó. De te szóltál jelben.

Megértett a szolgád. Hallottam, fölkeltem..

 

Csendesedve mondja: a világi ember

Nem néz az Istenre, legfeljebb fél szemmel,

S aki feleségei vészen el magának,

Ága teljesedik, új hajtása támad.

Házát gazdagítja, jószágát tetézi,

A haza dolgát csak másodsorba nézi.»

Két kezét azután az égnek emeli,

 És szól hangos szóval, erős hittel teli:

Arany-kalászosom, magas kastélyomat

Darabolják szerte testvér-atyafiak.

Virághímes ruhám' örökre levetem,

Sötét barátcsuha lesz az öltözetem.

Fölé a vitézek sodros ingét öltöm,

Törökök lelkével a poklot megtöltöm

Az éjem imádság, a napom harc lészen!

Megteszem, megállom! Isten úgy segéljen!”

 

 

1905. 20. 310. Vértesy Jenő: A szabácsi kapitányok

 

Logodi Simonnak Sulyok István mondja:

Szabácsot a török körül-körül fogja.

Achmed pasa jövel sok agával, béggel,

Szerecseny pofájú, kutyafejű néppel.

Nincs elég készségünk, régtől üres zsebünk

Az Atyaúristen is törődik velünk!

A király ajtaját megzörgetem Budán,

Elmék s haddal, pénzzel jövök meg azután.

 

Gőzölgő indulat reszket mind e szóban,

Simon mosolyogva feleli rá : «Jól van.»

Párducbőr mentéje panyókára vetve,

Piros az orcája, mindig friss a kedve.

Sulyok István tudja. Ismeri a kedvét,

Száz tőr járta már át érte az ő keblét.

Mert, hogy valamikor ketten egy lányt kértek

Ő darabos, zord volt, Simon víg és délceg.

 

Sulyok István tudja. Megemlékszik rája 

Lakodalmas népre, kendős paripákra.

Lesi is a napját, bosszút mikor állhat,

Fogát köszörülvén, miként a vadállat…

 

Mögötte valami kacag, vihog, dörmög:

Nyeregkápájába belebújt az ördög!

Úgy erezi folyton, hogy kergetik hátúi,

S a jóságos Istent átkozza pogányul.

 

Logodi Sin én meg ő derék hadával

Krisztusért s a honért bajnoki halált hal,

Vére bíborával hímzett acél mezbe

Fehér paripáján megyen föl a mennybe.

 

 

 

 

„Ismert” költők.

 

Arany László

Erdélyi János

Gyóni Géza

Kiss József

Lévay József

Petőfi István

Reviczky Gyula

Thaly Kálmán

Tolnai Lajos

 

 

Versek

 

Arany László (1844-1898)

 

 

1868. 20. 234. Arany László: Tűnődés.

 

Virrasztok árva lámpa mellett,

Olyan nyomasztó a lehelet,

A lég olyan nehéz!

Künn a világ vigalma, zaja

S a „honfiság" lármás zsivaja

Tompult morajba vész.

 

Mily felfúvott, önhitt dicsekvés,

Kótyavetye, koncon veszekedés,

Dobot ver az ima;

Nincs időnk az időre várni,

S mit szánk, szemünk meg bír kívánni,

Mind kell, egyszerre, ma.

 

Remény, öröm jelzője-e ez?

Oh félek: inkább vesztet érez,

Ki élni így siet;

Mint a hajósnép örvény szélén

Már csak néhány percet remélvén

Élvbe dől, s elsüllyed.

 

S mindezt a költő némán lássa?

Nem volna-e szent hivatása

Mellet szegni ellenük:

„Megállj! Korán e lázas eszmék.

Kitartás! A küzdőkre lesz még

Idő, pihenniük"

 

Hajh, volt alig egy emberöltő  

Szebb korszakunk, midőn a költő

Zenghetett szózatot;

Betölti égi hivatását,

És tisztelték Olimposz varázsát,

És meghallgattatott.

 

Oh ti dicsők, kik telve hittel,

Haladtatok szent ihletettél

Az ifjodás terén:

Az éj-homályból fölveritek

Régi dicsőségünk' s tiétek

Volt a legszebb remény.

 

Aztán te, pezsgés nemzedéke!

Dalodban harcok lángja égett,

Mely gyújt, hol megjelen:

Buzdítva mást, csatára kelni,

Ágyúk zajában énekelni!

Tied volt a jelen.

 

De sőt ti is, kik tört reménnyel

Küszködtetek tiranni kénnyel.

Viselve láncait:

Tudtátok él, bár csendbe némult

A nemzet, s a megélt dicső múlt

Volt a jövőre: hit.

 

És a költő buzdíthat-e mást?

Ki még nem élt, csupán csalódást,

Hirdethet-e reményt?

Futók ösvényét hogy' jelölje,

Az égi láng eltűnt előle,

Nem lát semerre fényt.

 

S ha szólna is tán, hangja elhal:

Ki érti, annak biztató dal

Kételyén nem hat át;

Ki meg vakon hisz, s ront előre,

Reá zúg a kételkedőre:

„Eladtad a hazát!"

 

S átok, gyanú, gúny égve terjed,

Mindig erősebb lángra gerjed

E szenvedély loha:

A vész-ütött törzs így kiépül?  

Igen, fattyúsarj nő tövéből,

A fa, félek, soha.

 

 

Erdélyi János (1814-1868)

 

1881. 24. 374. Erdélyi János: Késő tavasz.

 

Tavasz mosolyog körűlem,

Lelkem vágyakban ég,

Az istenek kegyelvén,

Tudnék szeretni még.

 

Tudnék szeretni híven,

És azt kimondani,

Hogy édes volna még a

Légnek is hallani.

 

Hangban szívem, szívemben

Olvad énekem,

S ki tudja, volna-e az

A régi szerelem!

 

Madárka, szólj a légnek,

Lég, vidd a hangokat.

Oh szív ne fogj magadra

Ifjúi vágyakat!

 

 

Gyóni Géza (1884-1917)


1918.
25. 390. Gyóni Géza: RAB VACKOKON.

Testvér, nagy messzi vérfolyók
Szelik e szédült sárgolyót.
S minket panasz rág és penész,
S hitünk is, jaj, de csenevész.

Rab vackokon fetrengve már
Bennünk a holtak lelke hál,
Mert holt bizony, aki így él,
S nekünk az élet mit ígér?

Tört fegyverünkön valahol
Még harc szekere zakatol.
S lelkünk, e tépázott madár,
Tört fegyverünkhöz visszajár.

Felakadt üveges szemünk;
Az éjszakába meredünk.
Csontig lefonnyadt a karunk,
S ó, még ölelni akarunk.

Rab vackainknál estelen
Selyem fátyolban megjelen
Termő ölű, szent, drága nő,
Fájdalmas mátkánk: a Jövő.

Sóhajtva súgjuk: Kedvesünk,
Érted mosolyogva szenvedünk.
Oly drága, oly szívünkbe nőtt,
Testvérünktől is féltjük őt.

Rab vackokon ha megjelen,
Vánkos terül, virág terem;
Künn sir az örök téli szél
S a drága nő mesél, mesél:

Tört fegyvereken valahol
Diadalszekér zakatol.

S hősök fehérlő csontja már
Szabad hazában szent határ.

Meséje nyomán könny ered.
Testvér, ne szégyelld könnyedet.
Könny és verejték valahol
Tündéri tóba összefoly.

Könny, verejték és vérfolyam
Nem száradhat fel nyomtalan.
S hol hősök csontja a határ,
Tanyát nem verhet a kufár.

Tanyát nem ver, s ha merne, ó,
Áradj ki újra vérfolyó!
Fölvillan üveges szemünk,
S tört fegyverünkre rálelünk.

Tört fegyverünk is még elég
Szétzúzni átkozott fejét,
Ki annyi vérért tőrbe visz,
Ha mi testvérünk lenne is.

  (Krasznojarszk, 1916.)

 

 Kiss József (1843-1821)

 

 

1897. 44. 847. Kiss József: RAB ASSZONY.

 

Viszik a rab asszonyt a bírák elébe:

Ülj le, te rab asszony, a vallató székre!»

Suhogó selyembe, talpig feketébe,

Úgy lép a rab asszony a bírák elébe.

 

Rekettyés tövében, süppedő avarban,

Szent Iván napjára, harmatos hajnalban

Halva lelték urad — kés szívébe mártva:

Ismered ezt a kést, Nemes Nagy Zsuzsanna?

 

Ismerem, ismerem! Esztendeje nyáron

Nagy Oláh országból hozta mátkapárom.

Rubinttal, gyémánttal a nyele kirakva,

Babonás hit ellen én kértem.  Ő adta.

Arany idők jártak! Kertem rózsafája

Akkor állt, akkor volt teljes virágjába'.

 

Suttogásba olvad csengése szavának,

Rokolyája selymén tűnődve babrálgat.

Megyeház ablakán a verőfény árja

Betör és odatűz bársony homlokára,

Bársony homlokára, fiatal arczára,

Székülő bíráknak szomorúságára

Hozzá nyájas szóval fordulnak, úgy kérdik:

Mondja el, kegyelmed, eleitől végig,…

 

Odahagytam éjjel az özvegyi ágyat,

Felhúztam kopogós karmazsin csizmámat,

Befűztem aranyos drága váll-fűzőmet,

Felkötöm sávolyos török keszkenőmet.

Kebelembe rejtem rubintos kis késem

Alszegi Borbála! Most vigyázz ! légy résen !

 

Csali patak partján ott alant, ott alant,

Párosan turbékol a galamb — vadgalamb!

Én is oda tarték, rekettyés aljába,

Nekem is kedves ám vadgalamb bugása!

 

Én istenem! Mért is vetemedtem arra,

Hogy én lesbe álljak, mint valami vadra!

Szeretője helyett — iszonyú halálra

Rubintos kis késem uramat találta.

Megvédte testével, aki nem érdemli.

Én a megalázott! engem nem véd senki.

Minden gazdagságom oda adnám érte,

Minden búcsút, oltárt sorba járnék érte :

Hogyha verne, verne, — még egyszer fölkelne,

Fiatal életem egyetlen szerelme.

 

Lévay József (1825-1918)

 

1918. 3. 35. Lévay József: HADAK ÚTJA.

 

A hadak útját nézd csak az égen!

Ott ősmagyarok harcoltak régen;

Már ma fiatal hősök csatáznak,

Jogait védve földi hazánknak.

 

Szellemek vívnak ott szellemekkel,

Ott a haláltól tartani nem kell;

Honszerelmükkel éltük is örök,

A mennydörgésben ágyújuk dörög.

 

És mikor a fény ott ki-ki lobban

Kardjuk villámlik a villámokban.

S míg a magyarnak lesz ellenségé,

Az égi harcnak sose lesz vége.

.

 

Petőfi István (1825-1880)

 

 

1857. 1. 2. Petőfi István: Hívatlan dalnok versei

 

Szívem rejtett kis kertében

Virít, egy szép — szép virág

Reá lelkem, síró lelkem

Hullatja gyöngy harmatát

 

Szirma piros és oly gyöngéd,

Mint a tiszta érzelem:

Kedves neve, hozzá illő:

Neve: égő szerelem

 

Egyedül áll elcsüggedve

Szívem éke, szentsége:

Barna lányka! egy zöld ágat

Nem ültetnél melléje?

 

 

Reviczky Gyula (1855 –1889)

 

 

1899. 28. 462. Reviczky Gyula: A halálhoz.

 

Évek múlva jössz-e értem,

Vagy már holnap: sose kérdem.

Nem hívlak, mint meghasonlott:

Nem retteglek, mint a boldog.

 

Legszebb évim tova szálltak,

Nem építek több légvárat.

Tudom jól, hogy a mi lesz még,

Nem több, mint a volt, az emlék.

 

Csöndes élet, csöndes álom!

A mi hátra van, lejárom.

Nem kérem, hogy hosszú légyen,

Azt se, hogy már véget érjen.

 

Ami kétség egy gomolyba

Volt szívemben: meg van oldva.

Ha későbben, ha korábban,

Nem halok meg gyávaságban.

 

Hogy a síron túl mi lészen?

Bármi, nem kell tőle félnem.

Éltem, ahogy isten adta,

Hamisságot sose vallva.

 

Megszenvedtem, megcsalódtam;

Híjam mégse volt a jóban:

Szerettem és lantot vertem,

Igazságot énekeltem.

 

 

 

Thaly Kálmán (1839-1909)

 

1861. 13. 146. Thaly Kálmán: A szent Imrei templom. *)

 

Még áll a templom a szabad mezőben,

Még ott barnul sok százados fala,

Volt vész viharban osztályrésze bőven

Ám puszta rommá nem lett általa.

 

Büszkén dacol veszéllyel és idővel,

Mint szerzőjének óriás hírneve,

Új nemzedék ó nemzedékre nő fel:

S ő mindig az, sőt szentebbé leve.

 

Ősz falain a kúszó kövi cserjék

S zöld moh között vereslik a homok:

Mert víz helyett török vérrel keverték,

Így alkották meg e szent templomot.

 

Oh nagy Hunyadnak hazamentő lelke!

Még itt lengsz, érzem, e falak fokán,

A győzelem babérain lebegve

Melyek virítók annyi év után.

 

Az ódon ablak ólomkarikáin

Míg a holdfény éjente beragyog,

S a harcmezőn a szél üvöltve jár kinn;

Fölkelnek itt rég elhunyt századok.

 

A diadal emlékét ünnepelni

Sok ősi árny a sírból felsiet:

A nép még gyakran hallja énekelni

Éjfélkor itt a régi hősöket.

 

S a vándorok a közel útról látják,

Hogy a magányos templom fényben áll:

Oltárain száz gyertya hányja lángját

Borongós éjben, holdsugárinál…

 

És állt a templom újra bús magányban,

Mint áll ma is vér lepte völgy felett:

S láttára a dalnoknak hő agyában

Csatán borong a lázas képzelet.

 

Regés idők, győzelmek szent emléke,

Ó, tisztes egyház, állj sértetlenül!

Történeted magzatjaink szívébe

Anyák oltsák be, biztató jelül.

 

Hogy lelkesüljön ősink nagy nevére

A magyar ifjú, s légyen tettre kész,

Hazájáért lángoljon lelke, vére:

Békében bölcs, hadban serény, vitéz.

 

Állj oh szent emlék! Tornyodat ne szállja

Rontó villám; ne érje láng soha;

Ősz faladon a fergetegnek szárnya

Ártalmatlan suhanjon el tova!

 

Hogy mint ma: úgy még századévek múlva

Büszkén mutasson a magyar reád:

S az ősöknek példáján ráborulva

Megvédje — mint ők — a szabad hazát.

 

*) A szent Imrei, tövisi és gyulafehérvári templomokat azon zsákmányból építette Hunyady János, melyet Marengóján : a szent Imrei csatatéren tönkre vert törököktől elvett. Történt ez ütközet, melyben a hős Kemény Simon elesett: 1440-ben. T. K.

 

 

 

Tolnai Lajos (1837-1902)

 

 

1865. 15. 170. Tolnai Lajos: A vihar alatt.

 

Nem ide bent borult az égbolt;

Napom fent van, tiszta, meleg:

Csak oda künn harcolnak mostan

A fölszabadult elemek.

 

Hogy zúg, rohan az erős szélvész

S szórja a felhőt szilajon

De benne: ah nem haragod most:

Csak hatalmadat bámulom!

 

A felhők hangos dördülése

Nem rettenti meg szívemet,

A harc alatt kis hajlékomban

Csöndes mélázva pihenek

 

Elébem édes képek szállnak

S mosolyogva nézik mosolyom;

S hogy az égnek is tetszik kedvem

Ah oly örömmel gondolom.

 

De mért ne vallanám be most, hogy

Szívem boldogsággal teli;

Az örömiben fölengedett szívben

Az ég mindig kedvét leli.

 

A bús napokban egykor úgyis

Átkozódtam sokat-sokat:

Oh vedd ez áldást istenem most

Bizony ez igaz áldozat!

 

Csak az az igaz édes áldás

Mit a boldogok zengnek:

Dicsérlek uram teljes szívből,

És hirdetem nagy nevedet!

 

 

Függelék

 

 

A VÚ-ban megjelent költő, író portrék. h12-4h14-27 fejezetekben letöltve láhatók.

 

 

Ábrányi Emil

Ábrányi Kornél

Ady Endre

Ambrus Zoltán

Arany János

Babits Mihály

Baksay Sándor

Bányai Elemér /Zuboly/

Bartók Béla

Bél Mátyás

Berczik Árpád

Beöthy Zsolt

Berzsenyi Dániel

Bodnár Zsigmond

Bölöni Farkas Sándor

Cholnoky Jenő

Cholnoky László

Cholnoky Viktor

Chopin

Czóbel Minka

Czuczor Gergely

Csáth Géza

Dalmady Győző

Dante

Dapsy Gizella (Nil)

Deák Ferenc

gr. Dessewffy Emil

Dosztojevszkíj

Döbrentei Gábor

Dömötör János

Dutka Ákos  (google)

Báró Eötvös József.

Endrődi Sándor.

Erdélyi Gyula

Erkel Ferencz

Erdős Renée

Fogarasi József

Fraknói Vilmos

Gárdonyi Géza

Gellért Oszkár

Goethe

Grünwald Béla

Gyóni Géza

gr. Gyulai Ferenc

gr. Gyulay Lajos

Gyulai Pál

Havas Aliz

Havas Gyula

Heine

Herzen

Hoitsy Pál

Hugo Victor

Hunfalvy János

Illyés Bálint:

Ipolyi Arnold

Jakab Ödön.

Jelfy Gyula (fotós)

Jókai Mór

Juhász Gyula

Justh Zsigmond

Kaffka Margit

Kármán Mór

Báró Kemény Zsigmond

Kiss József 

Koronghi Lippich Elek

Kossuth Ferenc

Kosztolányi Dezső (Google)

Kozma Andor.

Könyves Tóth Kálmán:

Krúdy Gyula

Kulcsár István

Laczkó Géza

Lakatos László

Lampérth Géza (Google)

Lányi Viktor

Lengyel Géza

Lengyel Menyhért

Lévay József

Lisznyai Kálmán

Longfellow

Lovik Károly

Lux Terka (Google)

Madách Imre

Mikes Kelemen

gr. Mikó Imre

Molnár Ferenc

Moly Tamás

Móricz Zsigmond

Mozart

Nagy Endre

Nagy Lajos

Oláh Gábor

Pákh Albert

Pázmány Péter

Pekár Gyula

Péterfy Jenő.

Pósa Lajos

Petelei István

Pulszky Ferenc

Radó Antal

Rákosi Jenő

Rákosi Viktor.

Ráth György

Reviczky Gyula

Rómer Flóris

Rudnyánszky Gyula

Sajó Sándor,

Schöpflin Aladár(Google)

Sebők Zsigmond

Szabó Endre

Szabolcska Mihály

Szemere Miklós

Szép Ernő

Szini Gyula

Szomory Dezső (Google)

Tábori Kornél (Google)

Telekes Béla (Google)

 Gróf Teleki Sándor  

Tompa Mihály

Sand George

Shakespeare

Szalay László

Szász Károly

Szemere Miklós

Szendéné Dárday Olga

Tolnai Lajos

Váczy János

Vajda János

Vámbéry Ármin

Váradi Antal

Vargha Gyula

Vay Sándor  (Sarolta)

Vaszary Kolos Ferenc

Verbőczy István

Paul Verlaine

Verne

Verseghy Ferenc

Vikár Béla

Virág Benedek

Voltaire

Wesselényi Ferenc

Zempléni Árpád

gr. Zichy Géza

Xántus János

 

 *Arcképek kódja: Galambos: Repertórium. 6. részben találhatók. G.

 

 

 

Összegezés a Vasárnapi Újságról

 

h12-16

 

*

 

A VÚ számokban
 
A hetilap 1854-1921 között jelent meg, 68 éven keresztül. Átélt abszolutizmust, a

konszolidációt, világháborút, kommunizmust és a Horthy-korszak kezdetét.

Minden évben megjelent. Nem jelent meg 52 héten át 1854-ben, az első évben;

1919-ben; 1920-ban és 1921-ben. A lap teljes terjedelme a Google szerint

57 000 oldal. A Vasárnapi Újság minden száma közölt verseket. Néhány jellegzetes

évfolyam vers-termése:
181854…20 vers; 1871… 62; 1890… 79 ; 1909… 97 és 1921… 27  vers.

Ha ebből a számsorból átlagot képezünk, és az megszorozzuk a kiesés miatt

korrigált évek számával, azt kapjuk, hogy 68 év alatt a nem irodalminak

minősített hetilapban 3400 vers jelent meg. G

*

 

Vétesy Jenő (1877– 1916) Galambos repertóriumának 4. fejezetéből kimaradt. A 2. fejezetben benne van. G

*

 

 

 1865. 30. 372. A halálbüntetés. A halálbüntetés minden régi és újabb államban szükségesnek tartatott s korunk szelídebb érzelmű népei között sem lehetett még kiirtani, ámbár a civilizált országok közvéleménye eléggé hangosan nyilatkozott minden efféle emberi öldöklések ellen. E kérdés már igen sok vita tárgyát képezte…Az államhatalom most még mindenütt azon meggyőződést táplálja, hogy a halálbüntetés nélkül a törvényes rendet és fegyelmet fenntartani nem lehet, s szerinte a büntetés célja nem is annyira a javítás, mint inkább a vétség megtorlása.

Az emberi nem ősi bosszú vágyát jellemzi azon körülmény, hogy a föld minden népe egymást iparkodott felülmúlni a halálbüntetés kegyetlenségeiben…Csak a legvadabb kegyetlenkedés gondolhatott ki oly barbár büntetéseket, mint aminőket Chinában találunk…

 

 

 

Halálbüntetés: II. A gyújtogató büntetése Chinában

 

Borzasztó a gyújtogató büntetése. Ezt egy csavarhoz erősített két malomkő közé teszik (lásd a II. képet). A bakó a rettenetes gépet mozgásba hozza, s a felső malomkő lassan leereszkedik a szerencsétlen áldozatra, kinek fájdalmas ordításaira oda csődül egy falka kutya, melyek a mindig sűrűbben omló vért felnyalják.

Németország egyes részeiben csak 1838-ban törölték el ez iszonyatos hóhéri törvénykönyvet. Hála a kor haladó szellemének nem a törvénykezési termekben él többé, hanem már csak a könyvtárakban őrzik, mint kuriózumot, s mint az emberi vadság egy lassan, de végleg kipusztított tanúját.