h14–33. Vasárnapi Újság. Régi korok világa. I.

 

2015. 05. 12. – 2015. 6. 03.

 

 

Tartalom

 

Bevezetés

 

I.

 

Hazai életforma

   Foglalkozások

 

II.

 

Külföldi életforma

Természeti jelenségek

Mezőgazdaság

Ipar

Közlekedés

Sport

Büntetés

Jövőkép

 

 

 

Bevezetés

 

A Vasárnapi Újság írásai – az óriási irodalmi és művészeti anyag mellett – az élet minden szegletébe bevilágítanak. Lakás; falusi udvar; gazdagyűlés; katolikus gyűlés; Budapest élelmezése; leányvásár; lakodalom; modern asszony; nőkérdés, nőnevelés; állami gyerekek; a Nemzeti Színház gyötrelmei; kivándorlás Amerikába; halál, temetés, temetők. Béccsel sosem volt ideális a viszonyunk. Több téma ismerős: a Nemzeti Színház; kivándorlás; nők küzdelme a jogaikért.

Jellemző, hogy 1902-ben a hölgyek magas kerítések között napozhattak, de nem fekve, hanem közben hasznos tevékenységet folytatva: ásás, földmunka. A bemutatott foglalkozások nagy része kihalt. Legfeljebb falun ék tovább.

Több esetben – főleg a lap utolsó éveiben – szöveg nélkül közölnek képeket. A szöveg csak a képaláírás. A tematika a tartalomban olvasható. Ebben a fejezetben a Régi korok világa első része található.

 

 

 

Hazai életforma

 

 

Az erdélyi sátoros cigányok. ( 1856. 30. 257. címlap. Csudálatos, vadregényes faj. Vándor és bujdosó nép, melyet századok óta minden kísérletek daczára az állam meghódítani nem tudott. Erdők és dombok alá üti fel sátrait s egy helyt, ritkán mulat egy hónapnál tovább.

Izmos, termetes faj. A férfiaknál tág mell, széles homlok, nagy görbe sasorr, rugalmas gyors menet. A nők nyúlánkak karcsúk, szép tojásdad arcúak, hajlékonyak; hollószín fürtjeik alól fekete szemeikből éles villám lövellik. Színeikre nézve inkább réz színűek mint feketék.

Honnan és mikor jöttek be a sátorosok Erdélybe, nem határozhatni meg. Vannak kik állítják: hogy a polgárosult cigányokból egy elszakadt csapat, őseinkkel egy időben származott volna hazánkba, a tábor szolgálatában mint kovácsok, esztergályosok és zenészek használtatván. Annyi bizonyos: hogy ősidők óta közöttünk élnek; de, mint a házi cigányokat, megtelepíteni soha sem lehetett;sőt nyelvük sem ugyanaz mi a házi cigányoké, s a két faj egymást nem érti. A függetlenség és szabad vándorlás életelemük.

Nincs sátoros, ki valami mesterséget ne tudna. Leginkább a következő mesterségeket gyakorolják : rézművesek, kik üstöket, apró csengettyűket és zörgő gombokat készítenek; kovácsok,kik közzé tartoznak a késcsinálók, lakat, véső, fúró, fogó, csákány és balta készítők. Durvább kovácsmunkákkal, mint lópatkó, ekevasak a sátorosok nem foglalkoznak. Ezeket a házi cigányok űzik. Esztergályosok és teknyősök, kik orsókat, laska-teritő és kalács-sütő fákat, tejsodrókat, kisebb és nagyobb fatálakat, teknyőket s más faeszközöket készítenek. Vannak továbbá rostások és meszelőecset készítők. Ez utolsó inkább az asszonyok mivé és árucikke, valamint az orsók fakanalak s több konyhaeszközök is. Ezen mesterségi cikkekkel járják be az országot,s árulják azt vásárokban és házanként.

Vannak köztük aranyászó cigányok is, kik az Aranyos folyó medréből apró teknyökben az aranyport mosogatják s gyűjtik, mit aztán tölük a bányahivataloknál beváltanak. Muzsikához nem értenek. Ez a civilizált cigányok mestersége. Fütyölésben azonban páratlanok, s fütty s dana mellett szoktak táncolni, mikor felső ruhájokat s lábbelijüket lehányják, és ezt rendre a mint hevülni kezdenek a táncban, a kalapon kezdve s igy rúgják mezítláb s könnyű szerben a gyepen. Az öreg dádék és zsámbák csak ugy mosolyognak a nagy reményű vidor unokákon. A csávék tiz éves korukig mezitelen járnak, s cigánykerekek vetésével töltik az időt s a lószekérrel húsz harminc ölnyi vonalban versenyt vetik a bukfencet s kérik a krajcárt.

Ösi kiváltságnak tartják: hogy akármely határon harmad napig szabadon és háborítás nélkül sátorozhatnak. Ez alatt széjjel járnak a helységben, s ha munkára van kilátás, továbbra is engedélyt kérnek a megmaradásra. Mindenik vándorcsapatnak van egy vajdája, ki a közöttük támadható viszályokat elitéli, s kitől az egész törzs függ. Tarisznyasziján nagy ezüst vagy réz címert hord hivatali jelvényül. A vajdát magok választják, ki magának a polgári hivatalok előtt is tekintélyt igényel. Árucikkeikért inkább eleséget, mint pénzt szoktak kérni, lisztet, kenyeret és mindenek felett rincsálét, min ők az avasos disznóhúst értik. A csereberét igen kedvelik. Jövendőt is szoktak az öregebb nök mondani,

Az uzsuhálásban, azaz a sopánkodó kérésben kifogyhatatlanok, elannyira, hogy meg nem lehet tölök menekülni, mig valamit nem adunk. Eledelük parázsban sült pogácsa, málé vagy puliszka. A húst mindenek felett szeretik, s szénen sütve félnyersen eszik. A döglött marháknak combjait lemetszik s elsunnyognak vele, nem ügyelve a falusi nép károgásaira, mely minden udvarról utánuk hangzik, s az esett húsból ilyenkor nagy lakomát ütnek. Házasságot minden vallásos szertartás nélkül kötnek, vizek partján fűzfa alatt; egy feleségűségben élnek s halálig hívek maradnak. Vallásról általában semmi fogalmuk nincs. A dörgéstől, villámlástól, az éjjeli bolygótüzektől is nagyon félnek, és mellüket szokták verni és a földet csókolni.

A bánatot és gyászt hajuk elnyírásával és arcuk megkarmolásával fejezik ki. Hangosan, csaknem orditozva szoktak sírni. És főleg a nők ilyenkor a kétségbeesés élő példányai; ők a bánatot csaknem az őrjöngésig tudják kifejezni s általérezni…

Ruházatuk a férfiaknál : kék nadrág, nagy karimájú suta kalap, kék köpenyeg s nyakukban fekete bőrtarisznya, széles szíján nagy lapos rézgombokkal; a nőknél rókatorkos mente, fekete vagy csíkos fersing, többnyire piros csizma, mit nagyon szeretnek, a férfiak sarkantyús csizmában s legtöbben szőrös bocskorban járnak. Ékszereikhez tartoznak a gazdagabb sátorosoknak az antik-szerű nagy arany és ezüst billikomok, miket zálogba is szoktak tenni, s némely törzs öt s tiz darabot is bír. Még ős hazájukból hozott maradványok; a fiatalabb nők füleiben átfúrt régi arany- és ezüstpénzek fityegnek, s nyakukon vegyítve bizonyos csiga alakú fejér és veres csíkú, s csak náluk látható gyöngyszemekkel, nagyobb arany- és ezüstpénzekből fűzött nyaklánc díszlik, mi mellük közepéig ér le. Télire erdős falvak közelébe vonulnak, négyszögű lyukat ásnak s a sátort fölibe vonják, s úgy vészelik át a telet.

 

 

Barlanglakások a Gellérthegy körül (1866. 52. 636.) A természettudósok azt beszélik, hogy az emberek eleinte fák és kiálló sziklák alatt a barlangokban laktak. Csak később vezette őket testi elpuhulás és lelki művelődés mesterséges lakok készítésére. Utazóktól azt halljuk, hogy Déli Oroszország kietlen vidékein, Örményország hideg fennsíkjain, és az észak-amerikai jeges tenger szomorú mellékén az emberek máig is földbe vájt lakásokban: lebujokban élnek. A barlangokat lakásra oly emberek használják, kiket vagy végtelen hátramaradottság, vagy a természet mostohasága ösztönöz erre. A lakássá alkalmazott barlang mégis csak több a cigány ponyvájánál, a pásztor-ember nádkunyhójánál, a várostromló katona földbe vájt odvánál, a szorultlégű nagyvárosi pincelakásnál, Mind erkölcsi, mind egészségi tekintetben végtelenül felette áll annak az irtózatos lebujnak, melyben párisi és londoni szorgalmas munkások az éjét töltik.

A közép-Duna mentén nagy számmal találni sziklaüregeket. Itt maga a természet nyitott effélét, ott az építéshez való kövek kiásott helye kínálkozik menhelyül, másutt e két tényező közreműködése folytán keletkezett az ingyen szállás. Sajátságos hatást tesz az emberre ily földalatti falvak tetején járni, hol a hegyoldalból alacsony kémények nyúlnak ki, és mesterséges, olykor művészileg nyaktörő utak vezetnek az alvilágba.

 

 

Barlanglakások a Gellérthegy körül. (Keleti G. rajza)

 

Különösen Promontorban* számos ily földalatti üreg van, miket a Vasárnapi Újság már régebben ismertetett. Egy, majdnem negyed óra járásnyira vezet a hegy gyomrába, s oly tágas hogy négy-lovas kocsi megfordulhat benne. E barlangot borkereskedők szabályozták, hatalmas oszlopokkal látták el, merész ívű bejárókat alkalmaztak a külön ágakba, a tetőt megszilárdították, a talajt kiegyengették, s most ezer meg ezer akó számra tartják benne ama tűzitalt, melyből magok a budai hegyek többet teremnek évenként 200 000 akónál.

Kisebb barlangokat lakásként használnak. A többnyire széles bejárót szűkítették, szabályosabbra vették, és ajtóféllel, s ajtóval ellátták. Ha a természet konyhát, kamarát, ólat is készen-nyújtott, annál jobb; hanem, akkor vájnak effélét, mint a hinduk és egyiptomiak. Elvétve ablakot is találunk e lakásokon. Azok nem igen dicsek-hétnek nagy terjedelemmel; egy négyszög rőfnél ritkán nagyobbak, s ha a bennlakóknak több világosságra van szükségük, ott az ajtó. A lakások belsején minden esetbon van egy-egy kis igazítás. Némelyiket négyszögre vették, a tetőt kissé boltozatosán hagyva, s a falat vakító fehérre meszelte a szorgalmas háziasszony. Deszkapadlózat fényűzés volna itt, s bútornak is elég egy faszínű asztal, pár szék, egy láda, egy tenyérnyi tűkör, egy szent kép, és egy gyarlón összetákolt nyoszolya, magasra tornyosodó ágybélivel.

Az újkori lakók többnyire favágók, kőfejtők, napszámosok, a munka és nyomor népe; de vannak köztük tisztességes vincellércsaládok is, melyeket inkább a szőlőhegy közelléte és célszerűség, mint végszükség ösztönzött e választásra.  E barlanglakások közül kettő sem hasonlít egymáshoz. Változatosak, mint magasztos építészük: a természet. Az, a melyiket ezúttal képben bemutatunk, a Szent-Gellért hegy déli oldalán van. Tisztességes lakhelyet képez épületekkel, kerítéssel, udvarral, fával az udvaron, és könnyen kielégíthető emberek nemcsak lakályosnak találhatják, hanem még vonzerőt is fedezhetnek föl ama kettős kilátásban, mely a 700 láb magas szikláról, elől a Duna menti termékeny rónára s a Promontor vidéki hegyekre, pár lépéssel oldalt pedig a Rákosra nyílik.

 

*Promontor zsellérközség

 

 

A KISTÉTÉNYI BARLANG LAKÁSOK  (1910. 12. 243.) Barlanglakók nemcsak az őskorban voltak, hanem ma is akadnak. Nálunk Budafokon s — amit még kevesebben tudnak — Kistétényben is. A hegyoldalba vájt szobák s egyéb helyiségek; a lakók fölött mező, sőt egy helyütt temető is. Itt tehát a dolgok rendes sora megváltozik: fönt vannak a holtak, alant az élők. Másutt meg a hegyoldalba vájt lakások fölött házakat építettek.

 

 

A KISTÉTÉNYI BARLANG  LAKÁSOK

 

 

AZ ALPÁRI FÖLDVÁR (1910. 42. 868.) Az Alföldön, különösen a Tisza mentén több helyen mesterségesen készült dombok, föld-sáncok és földhányások tűnnek föl szemeinkben. Ezeknek az építési ideje messze benyúlik a rejtelmes múltba…Az ismeretlen faj, a mely abban az időben a Tisza mellékét lakta, már a kelta bevándorlás előtt, tehát a Krisztus születése előtt 600 évvel megelőzőleg már a műveltségnek magasabb fokán állott és kereskedelme is ki volt fejlődve.

Kétségtelen adatok igazolják, hogy kereskedelmi összeköttetése igen messze elterjedt és így minden valószínűség a mellett harcol, hogy kereskedelmi eszközül nemcsak a nagy folyóvizeket használták, hanem karavánoknak is kellett közlekedniük. Az azon korbeli földrajzi viszonyok egészen mások voltak, mint a mostaniak, mert abban az időben a nagy kiöntések, állandó mocsarak és erdők helyzete egészen más volt, de főleg a beláthatatlan pusztaságok sokkal nagyobbak voltak a maiaknál. Ennek következtében kellett lenni oly távolról észrevehető jeleknek, a melyek a nagy pusztaságokban a tekergő kiöntések és ingoványok között az útirányt mutassák, és elvezessék a karavánokat a kisebb-nagyobb folyók ama gázlóihoz, a hol könnyebb az átkelés. Így keletkeztek az alföldi nagy síkságon a bizonyos irányban elhelyezett mesterséges halmok. Így keletkeztek a nagy folyók gázlóinál az őskori városok és azok védelmére szolgáló földvárak. Egyik ilyen őskori földvár a Tisza melletti Alpár községben levő Várhegy, mely egy ősi történelem előtti nagyobb emberi alkotás, de a melynek legnagyobb részét, sajnos, a Tiszának régi áradásai már elsodorták és csak a csekély megmaradt részből lehet fogalmat alkotni a vár építési módjáról és annak használatáról…

Alpár várának, mely a természet által alkotott nagy Tisza parti agyagdombra volt sárfalakból építve, ma már csak nagy kapubejárata és a leomlott ezredéves eső mosta külső falának egyik része látszik meg. A vár udvarának körülbelül 3—4 méter vastagságú hordott rétegeiben a különböző korszakának emlékei vannak eltemetve. Ott találjuk az ismeretlen bronzkorszakbelieknek tüzelőhelyét, ott vannak a kelták elszóródott tárgyai, egy-egy törött cserépdarab…

 

 

A KOMONDOR A FALUSI UDVARON (1905. 43, 690) Nincs magyar porta, amelyről hiányoznék a hűséges házőrző eb; a komondor, ez a magyar fajkutya pedig éppenséggel páratlan állat okosság, de különösen kötelességtudás és éberség dolgában.

A németek a túlzásig menő önérzettel hirdetik, hogy a mindenfelé ismert hatalmas dogg német kutya. E mellett hihetetlen reklámot csapnak és pedig nagy sikerrel a német juhászkutyának, amely tagadhatatlan kiváló tulajdonságainál fogva rendőrségi és hadi célokra jól bevált a terrierrel együtt. Ezt az angol eredetű kutyát szintén a magukénak foglalják le a németek és nem feledkeznek meg arról sem, hogy német tenyésztést mutassanak be a boxerben, ebben a buldogra emlékeztető fürge, hasznos kutyában és a német vizslában. Az oroszoknak ott van a nemzeti kutyájuk, a magas, karcsú, nyúlánk, hosszú szőrű orosz agár. Az angol büszke a foxterrierre. Ismert az olasz agár, az amerikai boszton-terrier, a szánkót húzó északi kutya, ismert a skót juhászkutya (colli), a svájci bernáthegyi, a fekete újfundlandi, ismert csaknem minden népnek a nemzeti kutyája, csak a magyar kutya, a komondor nem tudta még elfoglalni a kutya-világban azt a helyet, a mely nagyságánál, szépségénél, párját ritkító jó tulajdonságainál fogva méltán megilleti. De értékét már kezdik fölfedezni. Nem mi, hanem — a németek.

 

 

 

FALUSI UDVAR. Kárász Géza amatőr fölvétele.

 

A magyar embernek a külföldtől kell megtudnia, milyen becses jószággal rendelkezik a komondorban, a melyet csak falusi portákon, meg a pusztán ismernek. Pedig aki azt mondja, hogy a komondor nem való a városba is, az nem ért a dologhoz. Hiszen például a skót juhászkutyából rövid néhány év alatt eminens városi luxuskutya lett, és ez a szép állat Budapesten is elég sűrűn látható. A németek az utóbbi időben nagyon szemet vetettek a komondorra. Egy tekintélyes német szaklap nem régen így mutatta be a magyar komondort olvasóinak: A német kiállításokon néhány év óta fehér, hosszúszőrű, imponáló nagyságú, de nem nehézkes kutyák tünedeznek föl: magyar juhászkutyák, komondorok. Hazájukban a nagy és kis jószágot őrzik, nemcsak a juhot, tehát nagyobbaknak kell lenniük, mint ami német juhászkutyáinknak…

A komondor nagy, hosszan elnyúló és jó izmos kutya tetszetős, simulékony formával. Hazájában védőkutya, amelyet arra használnak, hogy őrizze a nyájat, valamint a házat és az udvart mindenféle ragadozó állat ellen…Tekintve azt a föltűnést és érdeklődést, amelyet a külföldön eddig kiállított komondorok keltettek, két-három év alatt a mi komondorunk elsőrangú luxuskutya lesz, és tenyésztése nekünk fog hasznot hozni, nem pedig az élelmes németnek, aki már ráteszi a kezét a komondor tenyésztésére is.

 

 

A MAGYAR PARASZTHÁZ Jakabffy Zoltán (1908. 12. 233.) Magyarországon művészeink kevés kivétellel, a nép művészetének ismerete nélkül, a külföld iskoláiban tanultak, ott szerezték impresszióikat, ott fejlődtek és lettek nagyokká. Innen van az, hogy úgy építészetünk, szobrászatunk, festészetünk, szóval minden művészetünk magán viseli a külföldi iskolák bélyegét s lehet egy-egy alkotás bármennyire tökéletes is, de semmi esetre sem magyar.

Művészetünkben csak akkor lép fel nemzeti irány, midőn a nép művészetét kezdték megismerni és tanulmányozni. így tanulmányozták a magyar nép zeneköltészetét és óriási, gazdag és értékes anyagot találtak s ma már számos kiváló zeneművünk van, mely minden izében magyar. Szobrászaink, festőink keresték a magyar motívumokat, belemélyedtek a magyar nép életébe s úgy tárgyban, mint fölfogásban magyart alkottak. Építőművészetünk legnehezebben bír szabadulni a külföld hatása alól; de meg van kezdve az út, melyen haladva elérhető lesz ezen a téren is a nemzeti irány…

 

 

MAGYAR PARASZT HÁZAK. Kertész K. Róbert és Sváb Gyula felvételei

 

 

A nemzeti építőművészet alapja a magyar parasztház, a magyar iparos munka, melyeknek különösen díszítő eleme rendkívül változatos és gazdag; ezek megismerése tehát igen fontos, különösen azok számára, a kik érdeklődnek a magyar nép lelki világa, művészete, szokásai, szóval élete iránt: mert csak ezt megismerve és erre támaszkodva képes az alkotó fantázia magyart teremteni…A közel múltban hagyta el a sajtót Kertész K. Róbert és Sváb Gyula építészek és műegyetemi asszisztensek „A magyar parasztházak” című munkájának I. és II. füzete. Ez az első teljes mű ezen a téren, mely a magyar parasztházzal szakszerűen, behatóan és teljes részletességgel foglalkozik….A kitűnő toll, ceruza és tus-rajzokat a közös fölvételek alapján Sváb Gyula építész készítette, melyekből egynehányat lapunkban is bemutatunk.

 

 

Képek a hazai népéletből.  Falusi disznótor. (1868. 4. 41.) Mihelyt elmúlt Erzsébet napja, beállottak a azonnal elkezdődik a disznó-ölés. Éles már mind a kés, mind a bárd. Gazduram behozza a pálinkás butéliát, a böllérek isznak, egyet-kettőt falnak utána, avval mennek az udvarra, az ólból kieresztik a disznót. Nemsokára van sikoltás meg sikoltás, a gyermekek beszaladnak, s csak midőn lobog már rajta a láng, merik kiütni az orrukat. A nagyobb fiú öllel hordja a tűzre a szalmát…A bojszi kutya is ott sertepertél a perzselők körül, nyalja a vért, s az elhányt disznóköröm után csóválja a farkát. A varjak pedig lerakodtak a háztetőn a kalodára, ők is várják a koncot. Meg van perzselve s tisztítva a disznó; az igaz, itt-ott kirepedt a bőre, más helyt meg rajta maradt a szőr. Azután felszedik s behordják a házba. A férfiak egész nap a hússal, kolbásszal, szalonnával bajlódnak, az asszonyoknak pedig a bél-tisztitás és a hurka-töltés, meg a sütés, főzés ad dolgot. Öreg este van, kivált ha kevesen vannak rá, mikorra elvégzik a dolgot.

Egész nyáron át a szegény ember is hizlal, ha többet nem, legalább egy malacocskát, hogy legyen egy kis nyálazó télire; a módosabb pedig tíz-tizenöt disznót is öl. Egyik úgy, mint a másik, ha megöli, disznótort csap, meghívja rá az ismerősöket, szomszédokat s jó barátot.

 

 

Képek a hazai népéletből: I. Disznó-perzselés. (Greguss János rajza.)

 

Délben csak egy kis keménymagos- vagy riskása-levest és a disznó fejét főzik meg paprikásnak; hanem este, no akkor van leves, töltött káposzta, kicsinált, becsinált, sült hús, sütemény, meg még ki tudná hogy mi, aztán az a jó kerti karcos! Úgy hat óra tájt mennek a vendégekért; a meghívottak közül, ha csak halálán nincs, nem marad otthon egy sem. Az volna még csak a szép, ha megvetné az ember szíves barátságát! Az ugyan várhatná, míg ő hozzá valami alkalmatosságba elmenne aztán más! Körülülik a megrakott asztalokat, hozzá látnak amúgy isten igazában. Vacsora után elbeszélgetnek, dalolgatnak, közbe-közbe járja a kulacs meg a nagy zöld mihók (kancsó).

 

T—k K—ly.

 

 

A falusi tanács a korábbi időkben (1860. 51. 626.) Bízzunk az örök gondviselésben, hogy maholnap ismét magunk gazdái leszünk nemcsak saját tűzhelyünk körül, hanem — mint azelőtt volt a „szabad magyar hazában" magunk fogjuk intézni saját nyilvános közügyeinket is, a magas országgyűléstől kezdve le egész a legkisebb falu tanácsáig. A törvényeket, melyeket a király az országgyűléssel együtt, a mi befolyásunkkal hoz…

Milyen volt a falusi tanács 1848. előtt? Az efféle tanácskozásokat a falu jegyzője jelenlétében, rendesen ennek lakában (mely célra minden községnek saját háza volt) szokták megtartani. Itt tartattak a helység dolgai fölötti tanácskozások, sőt egyes kisebb pörös dolgokban bíráskodás is történt, mert ide tartoztak p. o. a csekélyebb lopások, szidalmazások, tilos áthágások s 12 pforintig terjedő adósságok. E tárgyakban azután saját belátásuk szerint hoztak ítéletet a helység elöljárói. E törvénykezés alá nem tartoztak a nemesek és birtokosok…

Bíróválasztás minden évben történt oly módon, hogy a földes uraság az értelmesebb és vagyonosabb parasztokból hármat kijelelt, kik közöl azután az összegyűlt házas gazdák egyet választottak. Az utóbbi időkben már azon eset is fordult elő nem egyszer, hogy zselléreket is választottak bírónak.

 

 

A falusi tanács a korábbi időkben.

 

Akit a közbizalom megválasztott, annak rendesen némi ünnepélyességgel egy botot adtak kezébe  s a háza elé kalodát tettek, mindez a birói hatalom jelvényéül szolgált. A falusi népség igy címezte a bírót : „bíró uram!" Hivatalos foglalkozása a fentebb emlitett helybeli ügyeken kivül, abból állott, hogy rá volt bizva a megye által a falura kiszabott adó behajtása, a falu kovácsának s éjjeli őröknek megfogadása, a község korcsmájának kezelése. Ez utóbbi foglalkozás nem egyszer lett megölő betűje némely falusi birónak, a ki nagyon is buzgó volt a korcsmáros borainak kóstolgatásában.

A birón kívül a falu értelmiségét leginkább a jegyző képviselte. A jegyző Írástudó, nélkülözhetetlen tagja volt a falunak (régebben sok helyen az ő kezébe központosult az iskola tanitói hivatal is); az ő kötelessége volt a jegyzőkönyv megírása, a megyei közrendeletek kihirdetése, megmagyarázása.

A falusi tanács a birón (Öregbirón) és jegyzőn kivül, a kisbíróból és esküitekből állott, kik tanácskozás végett a helység házánál gyülekeztek össze, s hol a szószóló, mint legértelmesebb egyén, mindig a jegyző volt. A lefolyt szomorú évtizedben e téren is sok megváltozott. A falusi bírót most nem választották, hanem a területi szolgabíró nevezte ki, sőt hivatala is, az elöbbeni időkhöz képest, igen meg volt szorítva. Jegyző sem volt minden faluban, hanem több községre kerületi jegyzők voltak felállítva. Azonban e rendszabályok is ideiglenesek voltak s az előbbi kormány mindig ígérte a községek végleges rendezését, míg végre az időből kifogyott.

A bekövetkezett nagy időszaknak lesz feladata, e részben is pótolni a hiányokat s  megalapítani azon rendet, melyet a megbukott rendszer embereitől sem nem kaptunk, sem nem óhajtottunk.

 

A választások alatt. A korcsmában. ( 1869. 14. 184.) Magyar ember különben sem ellensége a korcsmának. Munka-időben, mikor egész héten dolgozott, vágta a rendet vagy forgatta a barázdát, ha vasárnap délelőtt megadta istennek a mi az istené, vasárnap délután beül a falu korcsmájába s késő éjszaka veti haza vagy épen világos virradatra. Télen, ha nem olyan szorgos a munka, több időt is lehet szentelni a korcsmának, s kivált ha jó volt az esztendő, vagy ára van a kukoricának meg az árpának, a mi pénzecskét a zsidótól felcsiphet szívesen juttat részt belőle a másik zsidónak, az Icignek. Ha buja van a magyar embernek, vagy felbosszantotta valaki, csak a korcsmában kell lemosni, s ha jó kedve van vagy jó vásárt csinált, ismét csak ott issza meg az áldomását. A juhász, ha beszámolt, korcsmában önti le a porát; kivált Dömötörkor, bizony harmad napig is ott napol, hisz egy egész juhász-esztendő terhét vetette ki a nyakából: s a mesterember, vasárnapját még blau montág*-gal toldva meg, a korcsma vendége szintén.

Parasztember nem igen tart bort a maga házánál, még ha terem is neki egy-két akó, eladja inkább, mert csapon nem tarthatja egész év alatt. Korcsmában tartja a borát, boltban a dohányát, ott mindig megtalálja. Tudja isten, az az italféle jobban is esik a korcsmában, mint odahaza. Magyar ember, már egyszer olyan a természete, nem igen lehet el a korcsma nélkül.

A verekedések rendes színhelye a korcsma s rendes ideje az úrnapjának a vasárnapnak délutánja. Mindezt sokszor intőleg, fenyitőleg, elmondták a papok, meg is irták jó könyvek, újságok, unos-untig. Haszna ugyan nem igen látszik hogy lett volna eddig olé.

A korcsma rendes mulató helye maradt a magyarnak, melyet egy hétig sem nélkülözhet. Hát még olyan izgalmas időkben, midőn nemcsak a maga buját felejteni vagy munkája után szórakozni, hanem falu — vagy épen ország dolgát dönteni jár az ember a korcsmába; már mint az ilyen választásos időbon!

Sok ezrekbe került soknak a megválasztatása, innen is, tul is; de milyenféle pénz, képes értelemben is! Bizony az ámitások, ígéretek, rágalmazások, hitegetések sok hamis pénze! Az ellenfél személye nem volt szent, sem becsülete, egy hónapig; azt mocskolni, sárral dobálni, arra mindent ráfogni, rákenni szabad, sőt korte8-érdem volt! aztán a miket a jelölt nem mondott nyíltan, csak a kortesek suttogtak, hogy nem fizetünk adót, hogy az urak földjét felosztjuk, hogy az erdő közös lesz, hogy a király is ezt akarja, csak az urak állnak útjában, hogy a királyné — urambocsá, kimondani sem jó! No, ilyen időben játszik még nagy szerepet a korcsma a magyar ember életében. Most egy óráig sem üres az ivóház, hétköznap sem, reggeltől estig, estétől reggelig. Hogy is volna! hisz akárhány korcsma van, a hol hétszámra ingyen bort mérnek, űző-futó betérhet s ihatík a mennyi bele fér, csak ilyen, vagy amolyan tolla legyen s kiáltani tudja, hogy éljen ez a követjelölt, vagy amaz! De ha maga pénzére kell is, hogy igyék a becsületes választó polgár, azért nem lát szükséget, mert — kivált ha egy kicsit rátarti tudott lenni a kortesekkel szembe, teletömködték a kis lajbli zsebét piros zsobű bankóval, „csak irassa be kend magát, aztán meg mivelünk szavaz, érti kend!" Úgy lesz. Magyar ember, a kinek megitta a borát, nem igen csalja meg azt. Ezen talán a titkos szavazás sem változtatna. Magyar ember, ha eladja is magát, azt gondolja: megtartja a becsület-szavát. Furcsa lélek ez a magyar ember.

A muzsikusok, összesen három szál, igen oda illenek a kortes-világba. A prímás, a milyen animóval húzza, egész műélvezetet látszik találni saját játékában, s mintha csak azt sajnálná, hogy nincs olyan publikuma, mely kellőleg méltányolhatná, olyan igazi kortesvilági cigány, a kit akármelyik párt irigyelhet az ellenféltől. A sekundás csöndesebb legény. A brugós pedig ugy látszik, valóságos parasztemberből tévedt cigánynak. Sajátságos, de hovatovább mind gyakrabban előforduló aberraciója a magyar paraszti természetnek. Némely helyt már egész banda van magyar falusiakból.

—d—r —

*Bezeichnung für den arbeitsfreien Montag

 

 

 

A BELÉNYESI VÁLASZTÁSRÓL. Jelfy Gyula felvételei (1907. 36. 727.) CSENDŐRŐK ŐRZIK A ROMÁNOK KOKTES-TANYÁJÁT, CSORDÁS ÜGYVÉD HÁZÁT; KATONAI KORDON A SZAVAZÓ-HELYISÉG ELŐTT.

 

 

A PALICSI GAZDAGYŰLÉS. (1909. 27. 566.) Kereken kétezer mindenféle sorsú gazdaember gyülekezett össze június 23-ikán Palicson. A nagyszabású gyűlés hivatalos alkalma a Magyar Gazdaszövetség évi közgyűlése volt. A politikai viszonyok fejlődése azonban jóformán háttérbe szorította a hivatalos programot és a gyűlés két irányban vált országos demonstrációvá. Egyrészt hosszú éveken át megszeretett hivatalos vezérüktől, Darányi Ignácztól búcsúztak el a gazdák, mint minisztertől. Másrészt pedig egyhangúlag emelték föl tiltakozó szavukat a Bécsből erőltetett bal¬ káni kereskedelmi szerződések, illetve az ellen, hogy Magyarország rovására az osztrák nagyipar érdekében a balkáni államoknak további behozatali kedvezések adassanak.

A Darányi mellett való tüntetés már a vasúti utazás alatt megkezdődött, mert a gyorsvonat minden állomásán összegyűltek az illető község és környék gazdái s egyszerű, de szívből jövő szavakkal üdvözölték ügyüknek hosszú időn át fáradhatatlannak és szerencsés kezűnek bizonyult munkását. Halason egész népgyűlés várta a minisztert, sőt kirukkolt az ottani iskolai zászlóalj is, elismerő bámulatra indítván a minisztert és kísérőit katonás magatartásával és pompásan betanult fegyver fogásaival Gulner Gyula Pest vármegye főispánja büszkén tekintett a derék fiukra, mert hiszen iskolai zászlóaljak szervezését vármegyében az ő praktikus magyar szíve indította meg.  A palicsi kies fürdő friss lombú fái alatt Bács-Bodrog vármegye és Szabadka város hivatalos fejei és társadalmi notabilitásai várták a minisztert. Rövid és szívélyes köszöntés után bevonult a vendégsereg a fürdőtelep nagy vendéglőjébe, a hol Szabadka város ezer terítékes villás-reggelivel vendégelte meg a gazdák országos gyűlését.

A kiknek szívén fekszik a magyar társadalom egészséges összeolvadása, igazi örömüket találhatták a palicsi gazdagyűlés képén. Ez a kép azt mutatta, hogy egymás mellett ül és együtt érez az egyszerű falusi földmivelő a politikus lateinerrel, az úri középbirtokossal és a nagybirtokos mágnással. A falusi földmivelő embereknek tömeges megjelenése kedves specialitása a Magyar Gazdaszövetség közgyűléseinek. A falusi földmivelő emberek szívesen költekeznek, hogy ezekre a gyűlésekre akárhova is elutazzanak.

Palicson különben Szabadka város vendégszeretete is közrejárt a takarékosság javára, mert a lakomához a bort az szolgáltatta, földmíves iskolájának terméséből. A magyar alföldnek ezzel a zamatos termékével mondta Darányi felköszöntőjét a legelső magyar emberre, a királyra, melyet természetesen sok lelkes hangú felköszöntő követett, Darányi födművelésügyi miniszterre, Szabadka városra, a város illusztris vendégeire és a többi. Az ebéd után a vonat elindulásáig még rendelkezésre álló időt Darányi arra használta fel, hogy megtekintette a szépen fejlődő fürdőhelyet.

Sokan azzal a benyomással jöttek el a palicsi gazdagyűlésről, hogy itt egy országos politikai pártalakulás indult meg. Csakhamar kitűnt azonban, hogy a gyűlés vezetőinek ilyesmi szándékuk nem volt. Társadalmi összejövetelt akartak rendezni, s megmutatni, hogy a magyar gazdák tudják a saját érdekeiket és tudják azt is, hogy az ő érdekük magyar országos érdek, melyből elalkudni nem engednek. A gyűlésnek úgy társadalmi mint gazdasági politikai szempontból igen nagy sikere volt s hatása a magyar ellenes bécsi törekvések megfékezésében fog nyilvánulni.

 

 

*

 

A GAJNAI LEÁNYVÁSÁR. (1911. 30. 604.) E hó 16-ikán, (a keleti naptár szerinti Péter-Pál napját követő első vasárnapon) tartották meg a gajnai leányvásárt. Nagy esemény volt ez valamikor széles vidéken, ma már kevéssé az. Valóságos leányvásár volt akkor, ahol feleségül «vehette» kiválasztottját a legény. Hét vármegyéből jöttek össze a házasulandó legények és eladó leányok a Gajna-hegy tetején a Fehér-Körös és Aranyos-folyók vízválasztóján, Arad, Hunyad és Torda-Aranyos megyék összeszögelésénél. A legények közül leginkább azok jöttek, akik katonai kötelezettségüknek még nem tettek eleget, de már szerettek volna megházasodni. A leányok pedig hozományukkal együtt jöttek el, a festett ládával, a fehérneművel, a juhokkal és szarvasmarhával, melyeket apjuk, anyjuk velük ád.

 

 

A GAJNAI LEÁNYVÁSÁR. Egy paraszt amazon Jelfy Gyula felvétele

 

Pópák is jöttek, szép, nagyszakállú férfiak, akik nem igen kérdezték, volt-e már-sorozáson a legény. Valamely szomszéd falu templomában összeadták a fiatalokat. Legföljebb a stólát számították dupla krétával. Aki legénysorban jött a vásárra, mint férj térhetett haza, magával vitte a menyecske hozományát is. A vásárnak ez a jellege persze már régen megszűnt. A hatóságok végét vetették az ily könnyű szerrel kötött házasságoknak már előbb is, de kivált azóta, mióta életbe lépett az állami anyakönyvvezetés. Azóta csak közönséges áruvásárt tartanak a Gajnán. De azért most is sok nép gyűlik ott össze minden évben. Eladó leányok, házasulandó legények most is felkeresik, s elég jó alkalom, hogy messze vidékek fiatalsága összeismerkedjék.

*

Gajna a Bihar hegység egy nevezetes hegyorma, mely Hunyad, Arad és Torda-Aranyos vármegyék összeszögellésénél emelkedik; magassága 1486 m.

 

 

Hozomány 1754-ik évről: Registrum Anno 1574-ben. Amit Soós Klára asszonnyal adnak marhát ezek azok: (1860. 4. 44.)

Egy vont arany szoknya új vont arannyal hánt körös kőről két peremmel peremezett. Veres aranyas bársony szoknya virágos két prémmel kötéssel prémezett. Zöld aranyas atlasz szoknya vont arannyal prémezett két prémmel…Zöld szoknya két peremmel virágos veres bársonnyal prémezett. Ispanyor köntös fekete hárson egész fenyő ágra vont arannyal egy prémmel prémezett. Fekete bársony kis suba béllett kötéssel prémezett. Veres kamoka kis subácska nyesttel béllett és fekete bársonnyal prémezett…. Tíz arany gyűrű. Egy béka eregh kő. Egy párta öv zománcos aranyas köves, gyöngyös. Egy párta öv bogláros fekete bársony láncos. Egy ezüst korda. Egy gyöngyös főkötő 60 forintos. Más fekete 26 forintos. Szederjes aranyas főkötő. Arany fonalból csinált főkötő- Egy gyolcs főkötő hímmel arannyal csinált…Veres kamoka sárga virággal egy vánkos. Vánkos hímes, három. Egy selyem paplan könnyű zöld tafotával csinált… három fodor nyakra való : egyik gyöngyös arany szemmel elegyített, másik tiszta gyönggyel, harmadik islogos két szekrény. Egy láda. Négy új szőnyeg. Egy gyöngy koszorú. Két fátyolka, gyöngyös. Egy aranyas imeg (ing)újj.

Ezeket jegyzettem meg. — Az mássá nálam vagyon.

 

(P. H.) Stephanus Soos de Polthár m. p.  Közli Balogh Lajos.

 

 

Menyegzők a régi időkben. Cháky Pál jegyzéke* mely ajándékokat kik küldöttek Anna eányom menyegzőjére. (1860. 22. 258.)

*A gróf Zay-család zay-ugróci levéltárából. Zayugróc (szlovákul Uhrovec) község Szlovákiában, a Trencséni kerületben, a Báni járásban.

*

Szentséges kir. Felség küldött, aranyozott kettős kupát. A krakkói Nádor, két aranyozott kettős kupát és hölgy hacukát. Balassa Menyhért, aranyozott kettős kupát. Homonnai Ferencz, öt ezüst kanalat…( a következőkben csak az ajándékokat soroljuk fel. G.) öt ezüst kanalat; egy aranyas kupát szerecsen dióval, tokkal; egy aranyas kupát tokkal; aranyas kancsót tokkal. fedeles aranyas kupát (többen);  nyolc ezüst kalánt; fedeles kancsót; három ezüst kanalat és egy veres köves gyűrűt; testszínű tafotát; fekete jegyes fehér szőnyeget; veres zöld színű szőnyeget. A kassai polgárok, fedeles kupát. Az eperjesi és szepesi polgárok együtt egy fedeles kupát… Abaúj vármegye aranyas fedeles kupát virágokkal.

 

Gyarmathy Zsigáné: KALOTASZEGI LAKODALOM. (1895. 38. 625.)…Elérkezett a lakodalom napja. Szép májusi reggel van, és a kelő nap ragyogva törik meg a kapu felek híres pléh-lemezén; az udvaron halommal áll a fanagyságú fenyőgally; friss illatát ide hajtja a szellő, és én úgy érzem, mintha a havason lennék. Segítő asszonyok szorgoskodnak: a töltött káposztát már a tűzhöz tették, most egy pár fiatalabb asszony csattogtatva nyújtja a gyúrt tésztaleveleket. Azokból lesz a csigás, s míg az apró kockákat borda felett csigává serítik, folyik a sugdosódás…

Pócsné közeledett, s ez az okos asszony úgy őrködik családja összetartásán, hogy még egy szemhunyorítással sem árulja el, mintha nem tetszenék a dolog…Az a szokás, hogy a legények muzsikaszó mellett táncolva indulnak el, hogy utca sorjában összegyűjtsék a meghívott vendégeket. A bokrétás legények tapsolva, bokázva indulnak, a cigány húzza a hátuk mögött, Pócs uram pedig, a megtermett javakorbeli férfi, kikíséri őket és elégülten néz utánuk; a háta mögött csak alig látszik a felesége. Pár óra múlva az összegyűjtött násznéppel visszatérnek a vendéggyűjtők. A legények után alig belátható hosszú sorban jönnek a vendégek, de nem üres kézzel. Piros csizmás, festői öltözetű, szép, délceg menyecskék olyan könnyed biztonsággal hozzák fejükön á magasra felrakott kosarakat, teknőket, mintha épen semmi sem lenne náluk. Pedig a kosáraljban 6—8 kalács van, azon felül mindenféle sütemény…A  papír vékonyságú nagyon mutatós süteményt magas gúlákba rakják a többi süteményre. Az idegen el sem tudja képzelni, hogy mi lehet az a teméntelen lengő, röpködő dolog a menyecskék fején. Mintha száz meg száz sárga fényű óriás lepke szállta volna meg a gúlákat.

 

 

A MENYASSZONY ÉS A VŐLEGÉNY A MENYASSZONYÉK UDVARÁN. Dunky fivérek fényképei után.

 

A jegyeseket külön-külön viszik a násznagyok a paphoz kikérdésre. Azután pedig folyik a tánc mind a két háznál az esküvőre való menetelig. Akkor a legényt is, a leányt is elbúcsúztatják szülőitől, testvéreitől, a két násznagy közre veszi őket és indulnak az esküvőre. De a két ház násznépe össze nem vegyül s még arra is ügyel, hogy ne épen egyszerre érjen a templomhoz. A vőlegény; előzze meg pár perccel a menyasszonyt.

Érdekes tájszokás az «Ágykivető», azaz mikor a menyasszony elvitele előtt pár órával kiteszik az utcára az ágyat is, a ládákat, edényeket: szóval az egész házbeli kelengyét (a lábas jószágot csak másnap hajtják el). A piaci Kudor Kata kelengyéjén van mit nézzen a község: az ágyon tíz párna, azon két-két rendbeli varrottas párnahéj olyan módon, hogy a felsőnek a hímzetlen vége nyitva van s azon kandikál ki az alsó varrottas csücske. A párnák alatt — ez már újítás — a paplan alatt "hajtásos lepedő”…A szép fehérneművel tömve rakott ládák fedele fel van nyitva, s ott látszik a mézes pogácsa szív, a vőlegény ajándéka. Tíz kosárban a fogasok dísze: a gyönyörű régi kancsó van, ezt már nem lehet pénzen beszerezni; és ott van a menyasszony előtt egy kosár varrottas ing, ami már nem fért bele a ládákba. «A gúnya is több, a tükör is nagyobb, mint más menyasszonyé, de inkább hisszük a tisztesség is nagyobb, hogy még képet is csinálnak erről az állapotról.» Ezt a megjegyzést épen a hátam mögött tették, mire odaszóltam:  «Édes lelkeim, nem a sok gúnyáért, meg a nagy tükörért érte Kudor Katát az a kitüntetés, hogy a lakodalmát lefényképezik, hanem a szép magaviseletiért!» A kirakott kelengye az utcán marad addig, míg a vőlegény szekerei utána mennek, a mi csak alkony táján szokott lenni.

 

 

 

BODA DEZSŐ LEÁNYÁNAK, BODA NELLIKÉNEK ESKÜVŐJE CS1KLAPLÓCAI LÁZÁR ISTVÁNNAL (Kép szöveg nélkül.)

 

 

A MODERN ASSZONY (1904. 1. 5.) A nőemáncipáció nem új keletű a világtörténelemben. Kómában a császárok uralma idejében már ösmerte a hanyatló társadalom az emancipált nő típusát s a ki elolvassa Juvenális «Mulieres» című híres szatíráját, az ugyancsak szép dolgokat hall az előkelő római hölgyekről. De jött a népvándorlás és elsöpörte Rómával együtt az emancipált asszonyt is, kit csupán a túltengő kultúra és a nagy római nemzet meggyöngülése hozhatott létre.

Ma új jelszavak alatt indult meg a nők felszabadítását célzó mozgalom. „Kenyeret és jogot!” e szavakat irták zászlaikra a feminista mozgalom vezetői. A kenyérért folytatott küzdelem jogosságát lehetetlen kétségbe vonni, mert a statisztika a maga teljes ridegségében állítja elénk azt a szomorú tényt, hogy a házasságok száma egyre kevesbedik. Angliában a női lakosság 43 százaléka férjezetlen. Németországban pedig minden száz nő közül 43 maradt pártában. A megélhetés egyre nehezebb lesz s a férfi önmagát is alig képes eltartani, nemhogy családalapításra gondolhatna.

A társadalom kénytelen volt engedni a kenyeret követelő nők ostromának s lassanként megnyitotta előttük a kenyérkereső pályák egész sorát. Legelői járt ebben az európai államok közül Franciaország, hol a kenyérkereső nők száma négy és fél millió, vagyis az összes nemzeti munkaerőnek 40 százaléka. Nemcsak a földművelés, ipar és kereskedés terén talált munkát a nő. hanem elözönlötte a hivatalokat s megnyílt előtte a legtitkosabb szentély is : a tudomány. Úttörő volt ebben egyrészt a szabad Amerika, másrészt különös ellentétül Oroszország. Amerikában az összes egyetemek nyitva állanak előttük s jelenleg az ottani diák kisasszonyok száma nem kevesebb, mint 65,000.

Minálunk alig pár éve nyiltak meg a nők előtt az egyetem kapui, de ott szerzett tudományuknak egyelőre csak az orvosi, gyógyszerészi és tanári pályán vehetik hasznát….Kétségtelen, hogy az asszonynak ép oly joga van a megélhetésre, mint a férfinak, de a női munka új és új bonyodalmakat teremtett a keresetviszonyokban s itt rejlik a nőkérdés rendkívüli fontossága.

A gyárban az olcsó női munka leszorította a férfi bérét is; míg a telhetetlen tőke aranyra váltotta föl a nő verejtékét, azalatt férfi és nő egyaránt megsínylették az egymás ellen folytatott küzdelmet, melyből csak a gyárosnak lesz haszna. A polgárcsaládok leányai biztos kenyeret leltek ugyan a hivatalokban, de ez által csak még bonyolultabb lett az a kérdés, melyet a házasságok rohamos apadása hozott felszínre. Ugyanis minden asszony, kinek sikerül valami hivatalt elnyernie, kiszorít onnan egy férfit, tehát a kenyérkereső nők szaporodása azt jelenti, hogy még több lesz az állásnélküli férfi s e circulus vitiosus folytán a házasságok száma annál inkább megapad. A tudományos pályákra csak itt-ott léphet az asszony, mert a legtöbb állam kereken kimondja, hogy e hivatásokhoz fontos közérdek fűződik, melyet nem lehet rábízni az asszony gyönge fizikumára. Mivel pedig az egyetemre beengedik a nőt, de diplomájának gyakorlati érvényesítésére nem adnak elég teret: e csalódott teremtések csak a szellemi proletárok számát szaporítják.

A nőkérdés legfontosabb pontja az a veszedelem, mely a szokatlan munka során a nő testi szervezetét fenyegeti. Száz és százféle betegség leselkedik a nőre, ki évezredeken át csak a könnyű háztartási dolgot végezte. Kimutatták, hogy a hivatalnoknők, de különösen a tanítónők idegrendszere a legtöbb esetben teljesen tönkremegy. Egy svéd orvos 3000 iskolásleányt vizsgált meg s ezek közül 60 százalék komoly betegségben szenvedett, melyet a tanulás folytán szerzett. A meggyöngült, beteg szervezetű asszony egyszersmind óriási veszedelmet jelent a jövő nemzedékre, mely már születésekor magával hozná a világra a betegségek csiráit Meg aztán mint fogja fölnevelni gyermekét az a nő, ki egész nap az irodában vagy a rendelőszobában ül ? Ha nem lesznek többé háziasszonyok, azt még valahogy el lehet viselni, de ha anyák sem lesznek többé, akkor felbomlik a társadalom alapja, a család.

E kérdések a feminista mozgalom ütközőpontjai. E mozgalomnak természetesen megvannak a maga kinövései is. A túlzó női apostolok nem érik be azzal, ha az egyes nő előtt megnyílik az érvényesülés útja, hanem egyszerre, minden átmenet nélkül akarják lerontani az évezredek alatt épült korlátokat. Nemcsak az egyenlő munka jogát követelik, hanem egyenlő jogokat akarnak minden téren, még a politikában és a házasságban is. Nem törődnek azzal, hogy a létért való küzdelem kíméletlen tusájában le talál kopni a nőről az a himpor, mely eddig a férfi szemében a nő alakját ellepte s mely képessé tette a nőt, hogy a férfira nemesítő befolyást gyakoroljon…

Maga a női agyvelő átlag 126—164 grammal könnyebb, mint a férne, s a francia Delaunay megfigyelése szerint a franciaországi vegyes iskolákban, hol 15 eves korukig együtt nevelik őket, a leányok mar 12 éves korukban képtelenek lépést tartani a fiúkkal. Azonkívül nemcsak testi szervezetük sokkalta gyöngébb, de hiányzik belőlük a hideg ész, előrelátás, önuralom, Ítélőképesség, logika, igazságérzet és legfőképp hiányzik belőlük a szellemi teremtő erő. Egyes pályák, mint például a művészet és irodalom évszázadok óta nyitva volt előttük s még sem tudnak e pályákon egyetlen valódi nevet felmutatni. Angliában legutóbb 850 Írónőt és 3000 festő- és szobrásznőt számoltak .össze s e rengeteg munkálkodás eredménye mindössze egy sereg rósz kép és vizenyős regény. Még abban sem tudtak eredményt elérni, a mi őket a legközvetlenebbül érdekli, mint a ruhaművészet és szakácsmesterség, mert hiszen a női divatot féfiak intézik s a konyha művészei mindig a férfi szakácsok voltak, sőt nincs egyetlen konyhaedény, melyet asszony talált volna ki. A találmányok terén általában igen visszamaradtak a nők, pedig ez valódi próbája a teremtő erőnek. A párisi szabadalmi hivatal évenként 12,500 szabadalmat ad ki. ebből mindössze 100 van olyan, a melyet nők kértek.

Mindezek ellen a női jogok védelmezői a következőket felelik. Meglehet — mondják, — hogy a nő most még nem képes mindarra, a mire a férfi, de ennek egyedül az az oka, mert évezredeken át másra nevelték s így valódi képességei nem fejlődhettek ki. Meg kell változtatni a mai nevelési rendszert, reformálni kell úgy a szellemi, mint a testi nevelést s így aztán idővel vissza fogja nyerni az asszony ősi erejét. A feministák szerint valaha régen, mikor ínég a házasságot nem ismerték, a barlanglakó ősasszony ép úgy a saját erejére volt utalva az önfenntartási küzdelemben, mint az ősember, de azonfelül még a gyermekét is világra hozta, táplálta, fölnevelte: tehát kétségtelen, hogy jelentékeny erőtöbblettel kellett rendelkeznie.

 

 

 

MODERN HÁZASSÁGOK. (1887. 2. 29.) Mióta Balzac a «Házasság pszichológiáját” megírta, írók, bölcsészek, tudósok vetélkedve veszik a házasságokat vegyelemzés alá, s komoly tételeikkel elárasztják a világot. De csodálatos, hogy mióta a házasságok a tudományos teóriák kedvelt tárgyaivá váltak, maga a házas élet boldogsága százszorta ritkábbá lett. Mézeshetek, ti röppenő tündérálmai a földre szállott mennynek, hol vagytok, hová lettetek? A méz bizony már ecetté ülepedett bennük, a hetek napokká, talán órákká rövidültek, a házasság prózai ügyletté lett égben kötött szövetség helyett, melyhez a pénzdarab száraz csengése szolgáltatja a nászi zenét.

Ott áll a házasélet szótárában ragyogó betűkkel ez a három szó: boldogság, szerelem, egyetértés. Néhány hét csak, s a betű kopik, s piszkosan üti ki magát a túlsó oldalon: elégedetlenség, unalom, viszály.

A gavallér világfi, miután vagy húsz farsangnak felét végig táncolta, másik felét pedig a nem táncolók csoportjában végig ásítozta, néhány ujját szenzációs párbajokban nyomorékra szabdaltatta, pár kapitális heccel gazdagította a lapok krónikáit, egy szép reggelen tükrében megpillantja az első őszülő hajszálat. Harminc év! Milyen súlyos értelmű szó a férfi életében! Ki nem vesztett, ki nem élvezett, ki nem csalódott, ki nem szeretett valamit harminc évig?

A közül a száz ok közül, melyek miatt az emberek ma megházasodnak, igen sok esetben az emberi szív legrútabb önzése játszik szerepet…

Illemházasság… A fess kis hadnagyocska átkozottul álló vagyoni viszonyok között, különben mindent elsodor a keringő forgatagos szele, s íme most milyen jó étvággyal habzsolja — a másét. A klubból jött meg éppen, fejében az utolsó tarokk, szívében a tőr, melyet a kérlelhetetlen após ellenállása döfött bele, a színházban premier s ő még csak a mai lapokat sem olvashatta el. Pedig ördögadtát, épen a kis Adélról van benne egy érdekes pletykaság. Szerencsére most megnyughat; otthon van, senki sem ül mellette más, mint a saját felesége (ezzel pedig csak nem köteles egy jó nevelésű férj törődni), s egy villahegyre tűzött őzgerinc s egy pohárka francia konyak között éppen a legalkalmasabb idő hamarjában végig futni a sorokat. Hát a szegény, elhanyagolt nő szelíd, kérdő tekintete, az erőltetett kedveskedések, hogy vajon mivel vonhatná magára a büszke kényúr tetszését.

A női tetszeni vágyás apró fogásai, melyek soha sem voltak oly elfogódottak, oly ügyetlenek, mint most a férjjel szemben. A várakozó remény, ha közelebb húzná székét, s talán még el is csevegnének valamiről, amire egy kolduspárnak is édes visszaemlékezni. Mindez nem beszél-e valami keletkező szomorú tragédiáról, melynek olyan könnyű volna feltartani még pusztító viliarát? A perez, mely a kis ebédlőben együvé hozta a férjet és nőt, talán most épen távol jövő könnyeivel, sóhajaival, átkaival vajúdik.

Nézzük a másik példát; ez is modern házasság, csakhogy más fajából, amelyet a hideg számítás köt meg, hogy egy eleven röghöz kösse egy fiatal élet minden fellobbanását. Mennyi fagyos bölcselem, mennyi rábeszélés, mennyi prózai érdek es lemondó önfeláldozás játszhatott össze, hogy ezt a viszonyt létrehozza, a melyet okos lépésnek ítél a világ. És vajon boldogabb-e azért amannál?

A még fiatal nő szemei félénk kíváncsisággal, titkolt vággyal tapadnak az irigy ablakra, mely elzárja előle azt az üde, kacagó világot, s kötelessége szegődött rabjává teszi a mogorva beteg férj oldala mellett. Ah! kétszeres rabság, melyben mosolyt kell színlelnie, midőn szíve gyötrelmektől vérzik s bűnös remények közt tengődve várnia a szabadulás percét, mely feloldja láncait. És lelke előtt elvonul tán a szülői ház szomorú képe is, melyben nélkülözések közt serdült igéző szűzzé csak azért, hogy áruba adott boldogsága árán családjának kenyeret vásároljon. Látja a szegény apa homlokán átvonuló felhőket, hallja a kis testvérek kérő rimánkodását, megdöbbenti az anya könnyektől aszott szemében felvillanó nagyravágyás ördögi mosolya, s keblében undor küzdi le a természet legszentebb érzéseit. Aztán egy gyűrű húzódott lassan ujjára, hidegen, simán tekerőzve, mint a kígyó. S az a gyűrű megölte szívét. Visszagondol a tépelődések közt átvirrasztott éjekre, a haragos tekintetekre…

 

*  *  *

 

Farsang. (1897. 9. 142) A mentő egyesület táncestélyére febr. 25-én nagy előkelő közönség gyűlt össze a Royal szálló nagytermében. A sikerűit táncestély méltón koronázta be az idei farsang nagy báljainak fényes sorát. A redoutban tartott álarcos bálok közül az idén talán ómagyar gazdasszonyoké és az izraelita nőegyleté volt a legnépesebb. Az előbbiről mai számunkba egyik rajzolónk illusztrációt is készített. — A képzőművészek jelmezes estélye, melyet márc. 14-ikén tartanak meg a műcsarnok összes helyiségeiben, a farsang legfényesebb jelmezes mulatsága lesz, telve tréfával, elmésséggel. Az ünnepélyen csak jelmezben lehet megjelenni. Egy művész jelmezbizottság alakult, mely minden este 6 —8 óráig a városligeti új műcsarnokban a meghívottaknak készséggel áll rendelkezésére. E bizottságnak nagyszámú kosztüm-könyv, valamint számos minta, sőt kész kosztüm is áll rendelkezésére, mely minták után bárki is megrendelhet hasonlókat. Az estély tiszta jövedelme a képzőművészek segély- és nyugdíj-alapjához csatoltatik. — A rajztanárjelöltek és művész növendékek márc. 6-án rendeznek táncestélyt a VI.,VII. kerületi kör termeiben. Bálanyák: Feszty Árpádné és Lotz Károlyné úrhölgyök, tiszteletbeli elnök Balló Ede.

 

 

Farsang. II.  (1905. 7. 109. Ez idén borús időben köszöntött be hozzánk a farsang. Politikai viharoktól volt felleges az ég, a komoly viták zaja elnyomta Karnevál bohóc-sapkájának a csilingelését. A választás napjaiban kevés volt a fogékonyság a farsangi gondatlanság iránt. Ennek a hangulatnak hű képét adták a báltermek. Kevesebben látogatták, mint más években. S az ismertebb politikusok közül alig lehetett egyet is látni a bálozó apák között. A választási napok elmúltával azonban a bálok közönsége megsokasodott, s a névsorokban sűrűn szerepelnek a honatyák is. A farsangi hangulat emelkedését különösen a Bölcsőde-bálon észlelhettük, amely a szokottnál is fényesebb sikerrel zajlott le. A Royal-szálló elegáns termeiben a szép leányok, asszonyok egész serege libegett. Érdemrendes urak sokasága sürgölődött a főúri ladyk körül s a frakkok feketeségébe sok egyenruha vegyült. Megjelentek a bál védői, Auguszta főhercegnő és József Ágost főherceg is. Sőt nemcsak megjelentek,.de táncoltak is egy négyest. Igazi szenzációja volt ez a Bölcsőde-bálnak, mint első ily eset a polgári bálok krónikájában. Auguszta főhercegnőnek Piret de Bihain báró volt a táncosa, József Ágost főhercegnek Bévay Gyuláné báróné volt a táncosnője. A Bölcsőde-bál mellé siker és látogatottság tekintetében méltóan csatlakozik a technikusok táncestélye a Boyal szállodában február 7-ikén, melyen különösen a műegyetem s a műszaki kar előkelőségei jelentek meg nagy számmal. Az álarcosbálok közül nagy közönséget vonzott február 5-ikén a Vigadó termeibe az izraelita nőegylet álarcosbálja, amely a jótékony célra szép összeget jövedelmezett. Azonfelül még rendkívül dús a szokatlanul hosszú idei farsang programja.

A farsang báljainak tarkaságát emeli az Operaszínházban jótékony célra rendezendő estély, hangversennyel, színpadi apróságokkal, melyek közül legnagyobb érdeklődésre tarthat számot a színpadon játszandó eleven sakkjáték. Ebből már jó előre egész sereg próbát tartottak a résztvevők. A híres sakkmester, Maróczy Géza olyan játszmát állított össze, hogy minden figura lehetőleg sokszor mozogjon benne. A szemnek tetsző látvány már a próbákon is nagyon tetszett.

A japán jelmezes-estély február 22-ikén valószínűleg szintén nagy közönséget fog vonzani a Royal termeibe. Az Erzsébet-szanatórium javára fog szolgálni. E mulatságon a hölgyekre kötelező, hogy a japán asszonyoknak a divatja szerint öltözködjenek. A Royal összes helyiségeit japán módon díszítik fel a bálra, és mindenütt árulni fogják a japán műipar szép, formás apróságait, csecsebecséit.

 

 

 

KÁROLY FERENC JÓZSEF TRÓNÖRÖKÖS ÉS NEJE ZITA FŐHERCZEGNŐ  ( a későbbi – 1916. 12. 02 - királyi pár) BEVONULÁSA BUDAPESTRE AUGUSZTUS 2-ÁN (1914. 32. 632)

 

 

 

ÜNNEPLŐ TÖMEG A VÁRKERT-RAKPARTON A BEVONULÁS UTÁN A VÁRBA ÖZÖNLIK.

 

 

A RÉGI MAGYAR KONYHA (1893. 10. 157.) …A „Szakács Tudomány”, mely a 16-ik század vége felé készült, egyebek közt ilyen tanítást tesz a szakácsi renden levőknek:

Mikor reggel felkelsz, elsőben is Istenedet dicsérjed, azután szépen megmosdjál, tiszta fazekadat kiöblintsed. Ha tehénhúst akarsz főzni, azt 3 vízben szépen felmossad. Sót vess rá, de sokat ne vess, jobb hogy kétszer, avagy háromszor vess, hogy nem mint egyszer sokat találnál vetni; mert ha egyszer sokat vetsz bele, abból, jól tudod, hogy semmit vissza ki nem vehetsz…Az lakodalom napja előtt pedig időt válasszatok, s napot számláljatok, hogy az megnevezett napra elérkezzetek (elkészüljetek), szégyent ne valljatok. Itt a mesterek mellé asztalosok kellenek, akik tudjanak az testállás faragásához is. Lakatos is kell, és ostyasütő deákok. A főmester mellé annyi mesterlegényeket állíts, amennyi elegendő lesz. Mert nem lehet olyan jó mester, hogy egyedül elégséges lehessen mindenre…

Ezután az egyes étkek készítésének leírása következik a „Szakács Tudomány”-ban, miből bámulva látjuk, hogy régi szakácsmestereink mennyi mindenféle étket tudtak készíteni. Tehénhúsból 56-félét, borjúból 26-ot, juhból 29-et, bárányból 11-et, disznóból 18-at, malacból 12-őt, lúdból 16-ot, libából 7-et, a különféle halfajokból pedig nem kevesebb, mint 193-at! A halak közt legtöbbre becsülték a csukát, meg a vizát, mert amabból 30, emebből pedig 20-féle étket tudtak készíteni, míg a kecsege csak 12, a hering pedig 3-féleképp szerepel. A csík és rák is nagy becsületben állott, mert amazt 15, emezt pedig 13-féleképen készítették. Szarvasból, őzből, nyúlból 15-féle sült készült…De lássuk egy pár étek készítésmódját, amint a „Szakács Tudomány” előadja:

Tehénhús petrezselyemmel…

Tehénhús pecsenye fenyőmaggal…

Tyúk, székfűvel ízesített lével…

Kappan mézelt tésztával; leves kenyérrel.

Sóban főtt csuka; kecsege édes lével; viza gyümölcsös lével.

Dinnye-torta..

A régi konyhát, tudós szakácsok művészetét fölébresztette Radvánszky százados álmából, de azok a vasgyomrok végkép eltűntek a régi jó időkkel, s a mai kor gyenge gyermeke legfeljebb csak sóhajtva csodálhatja az ősök hatalmas étvágyát!

Sz.B.

 

 

A MAGYAR NŐNEVELÉS EGY RÉGI ÚTTÖRŐJE. (1899. 4. 59.) Zólyommegye fiai derekasan vették ki részüket mindenha a magyar kultúra, a magyar politikai élet küzdelmes munkájában…Czipser András, nagy tekintélynek örvendett sikeres gyógyításaiért. Ennek volt unokája a felsőbb leányiskolák egyik legelsejének megalapítója hazánkban, s ekképp a magyar nőnevelés legérdemesebb úttörői közé méltán sorozható jeles pedagógus és természettudós, Czipser András. A zólyomi evangélikusoknak már volt felsőbb leányiskolájuk, a mikor Zipser András és neje, Kolbányi Katalin 1813-ban megnyitották több mint félszázadon át fennállt nőképző intézetüket, melyből százan és százan kerültek ki ismeretekben gazdagon, szívben-lélekben kincsekkel megrakodva, hogy mint hű élettársak, szerető anyák és jó háziasszonyok teljesítsék magasztos hivatásukat a családok életében.

Nemcsak tanított és adminisztrált Zipser ezen általa alapított s a magyar szellemi élet terén abban az időben nagy hézag betöltésére hivatott tanintézetben, de növendékei számára alapos és vonzó tankönyveket is írt, s mint mineralogus rendkívül sokat tett ezen tudományág fejlesztésére s a magyar tudományosság közvetítésére a külföldi hasonló körökkel.

Mikor az önkényuralom és a Thun-féle pátens a katholikus növendékeknek a protestáns tanintézetekből való eltávolítását kimondotta, akkor Zipser intézetére is halálos csapást mért, a mit neje halála is tetézvén, kénytelen volt 1859-ben feloszlatni intézetét

 

 

A NŐK ÖNÁLLÓ FOGLALKOZÁSA. (1888. 13. 690.) Bármennyit beszéljenek is a nőemancipáció ellen, folyvást szaporodik a művelt világ minden részében azoknak a nőknek száma, kik önálló foglalkozással a család körén kívül kénytelenek kenyerüket megkeresni. Nálunk is, hol a statisztika adatai szerint másfélszázezer oly leány van, ki már 30-ik életévét betöltötte s így férjhez menetelre csak kivételesen számíthat, s az özvegy és elvált nők száma az egy milliót megközelíti, igen természetesen nagyon sokan vannak, kik habár szintén jól tudják, hogy a nő valódi köre a család, kénytelenek más foglalkozás után nézni, hogy megélhessenek. Van nálunk 8000 tanítónő és nevelőnő, 12 000 női kis szatócs vagy vállalkozó, 10 000 bába, 30 000 iparos, 200 posta- és távíró hivatalnok.

Angliában 3 394 812 nő keresi meg saját maga kenyerét, ide nem számítva a 24 800 főre menő női koldusokat. A rengeteg számból 1500 nő művészettel és tudománnyal foglalkozik, 500 lapszerkesztő és hírlapíró, 122 000 tanítónő. 400 000 divatárusnő. A legnagyobb részt azonban a házi cselédek száma foglalja el.

Franciaországban 3 409 620 nő szorult önálló keresetre, de nem mindenik talál foglalkozást, úgy, hogy az egyes községek 202 397-nek adnak rendest segélyt. 496 nő komoly tudománnyal foglalkozik, van mintegy 400 orvosnő, 50 ügyvéd, 36 076 foglalkozik neveléssel, 81 200 apáca…

Legtöbb orvos van a nők közül Amerikában. Néhány közülük igen szép vagyonra tett szert. Philadelphiában van 6 orvosnő, kiknek mindegyike évenként 20 000 dollárnál többet vesz be s 24 olyan, kiknek évi jövedelme 5—12 ezer dollár között ingadozik. Londonban már 25 orvosnő van, kiknek évi jövedelme 10—20 ezer forint. Berlinben két nő női klinikát alapítottak, mely igen jó jövedelmet hajt.

Az irodalommal foglalkozó nők jövedelme igen változó, bár vannak oly regénygyártók, kik évenként 6 kötetet összeírnak s igen szép pénzt kapnak. Szép jövedelmük van a divatárusnőknek is, ha elég ízléssel és ügyességgel bírnak. A tanítónők, távírónők és könyv vezető nők jövedelme általában igen szerény. Az európai nők között legtöbb jövedelme van az angolnak; a francia legkönnyebben költ, a német és svájci nők legtakarékosabbak

 

 

 

A NŐ-KÉRDÉS LEGÚJABB JELENSÉGEI. (1906. 11. 171) Aki a művelt világ társadalmi életének nagy hullámzásait állandóan figyelemmel kíséri, arra az örvendetes tapasztalatra jut, hogy a nő-kérdés, — mely alig néhány évvel ezelőtt még csak elvétve adott egy-egy erőteljesebb életjelt magáról, — a legutóbbi időkben egyre nagyobb arányokat ölt. A nők társadalmi helyzetének reformja immár hatalmas szociális mozgalommá növekedett, melynek hatásai — a mint tudjuk, — a magyar társadalmat sem hagyták érintetlenül. A Feministák Egyesületének megkezdett akciója talán meg is fogja teremni a kívánt gyümölcsöket. Mi ugyan még kissé messze vagyunk a feminizmus parlamenti szabályozásától Nem úgy az angolok, kiknek parlamentje egyáltalán nem szorította háttérbe a nőket…

 

 

 

 

A NEMZETKÖZI NŐI VÁLASZTÓJOGI KONGRESSZUS BUDAPESTEN (1913. 25. 491) Képek szöveg nélkül.

 

 

AZ ÁLLAM GYERMEKEI. (1911. 14. 261.) Az állami gyermekvédelem, ha csupán a védettek nagy számát tekintjük, aránylag Magyarországon fejlődött legnagyobbra. Más országokban is vannak nagyszabású gyermekvédelmi intézmények, az állam és a társadalom másutt is sokat tesz a szegény, elhagyott vagy erkölcsi romlás veszélyének kitett gyermekekért, de sehol sem oly nagy arányokban és olyan céltudatosan, mint nálunk. Erre büszkék lehetünk ma még. Más kérdés, hogy ilyen kedvező-e ránk nézve az összehasonlítás akkor is, ha a gyermekek eltartását és életmódját vesszük szemügyre s azoknak az embereknek a honorálását, a kik a gyermekvédelmet a gyakorlatban végzik s a kiknek buzgóságától és lelkiismeretességétől függ az egész intézmény eredményessége, hatása, haszna. Minden gyermeknek joga van az állam védelmére, ez sarkalatos elve állami gyermekvédelmünknek. Az elhagyott gyermek, a szegény ember gyermeke, az erkölcsileg veszedelmes környezetben élő gyermek, a házasságon kívül született gyermek: mind az állam védelme alá kerülhet, a mely esetleg megszületésétől fogva tizenkét esztendős korának betöltéséig gondoskodik róla. A gyermeket a menedékhely veszi föl. Ha egészséges, nyomban kihelyezi az úgynevezett tápszülőkhöz, ha beteg, előbb a menedékhelyen meggyógyítja, szükség esetén kórházi kezelésbe adja s csak akkor helyezi ki, a mikor meggyógyult.

Körülbelül ötvenötezer gyermek él ez idő szerint az állam védelme alatt tizenhét menedékhely területén. A menedékhelyek székhelye Budapesten kívül Arad, Debrecen, Gyula, Kassa, Kecskemét, Kolozsvár, Marosvásárhely, Munkács, Nagyvárad, Pécs, Rimaszombat, Szabadka, Szeged, Szombathely, Temesvár és Veszprém. A gyermekek eltartása a természetesen nagy adminisztrációs költségekkel együtt tizenegy millió korona.

A gyermek tehát kikerül falura. Soknak szerencséje van ós jóravaló, emberséges emberek házába kerül, a hol eleitől fogva jól tartják, azután megszeretik és annyira hozzászoknak, hogy esetleg adoptálják is, nehogy elvehessek tőlük, vagy azért, mert úgysem akarják elbocsátani, ha tizenkét esztendős korukban az állam leveszi róluk a kezét. Az ilyen emberek nem azért a nyolc vagy tíz koronáért vállalják el, a mit az államtól kapnak (az összeg a gyermek korától függ), hanem szeretetből. Csakis ilyen emberekhez kellene gyermeket tartásba adni, mert csak ezeknek a házánál lehet viszonylag jó dolguk. Árva vagy törvénytelen gyermeket mindig olyan családhoz kellene adni, a melytől remélni lehet, hogy adoptálja. Az állami gyermekvédelemnek ilyen irányba való terelése, mint a véletlenül bekövetkezett szerencsés esetek mutatják, igen szép eredménnyel járna és nem kellene hozzá egyéb, csak a tápszülőknek valamivel gondosabb, lelkiismeretesebb megválogatása.

Sok ezer gyermek, a ki a városban bizonyosan elzüllött vagy elpusztult volna már gyermekkorában a tétlenségtől, a fölügyelet nélkül, elhagyottan eltöltött években, az egészséges falusi környezetben megtanulja a komoly és kemény munkát, a mely emberré neveli. így válik hasznos munkássá és jóravaló emberré ezer meg ezer olyan gyermek, a ki születésének körülményeinél fogva talán salakja lett volna a fővárosnak vagy valamely más városnak.

A tápszülőkhöz kiadott gyermekekre a teleporvos és újabban a telepfelügyelő nő vigyáz. Az orvos nemcsak a beteg gyermekeket kezeli, hanem ellenőrzi az összes gyermekek ellátását és foglalkoztatását, főképen egészségi szempontból ; a telepfelügyelő nő más szempontokból végzi az ellenőrzést és az adminisztratív dolgokat látja el, sokkal több ambícióval és önfeláldozással, mint a mennyi méltányossággal a munkáját honorálják. Sok helyütt menhelybizottság is alakult, a melynek tagjai hivatalosan ellenőrizhetik a gyermekek életmódját, csakhogy ezekbe a bizottságokba nem vették be a papokat és a tanítókat, a kik a legtöbb hivatottsággal és buzgósággal végezték volna a föladatukat.

Minden hibája és hiányossága ellenére is meg kell becsülnünk az állami gyermekvédelmet mai állapotában is. Látjuk, hogy keretei elég szélesek az intézmény fiatal korához képest, s ha a belügyminisztérium a jövőben inkább arra fog törekedni, hogy a kereteket minél értékesebb tartalommal töltse meg, minthogy a .mutatósság kedvéért szélesítse őket, akkor rendbe jön minden. A gyermekvédelem költségvetésének legközelebbi fölemelését arra kell majd fölhasználni, hogy a tartásdíjat s az orvos és a telepfelügyelő nő díjazását megjavítsák, mert az egész intézmény hasznosságát veszélyezteti a mai állapot. Ha a gyermeket nem gondozzák kellőképen s az ellenőrzésre hivatott orvos és felügyelőnő kedvetlenül látja el méltatlanul szegényesen fizetett dolgát, akkor lejtőre jut az egész állami gyermekvédelem s a rája fordított milliókért nem kapjuk meg az ellenértéket.

 

*  *  *

 

INNEN ÉS TÚL. Budapest élelmezése. Szőllösi Zsigmond. (1917. 30. 483.) A bécsi községtanács nagyon keményen utasította vissza azt az illetéktelen beavatkozást, a melyet a mi közélelmezési hivatalunk lemondott elnöke a császárváros ellátó adminisztrációjáról — mint később kiderült, nem is mondott — elítélő bírálatával gyakorolt, illetve nem is gyakorolt. Kürthy báró nem mondotta tehetetlennek Bécs igazgatását, tehát a Bathaus urai csak az állítólagos nyilatkozatot közlő bécsi lapok ellen rántottak kardot, ezeknek a beavatkozása pedig csak akkor minősíthető illetéktelennek, ha a Kürthy báró ajkára adják a — saját őszinte és nagyon bőven megargumentálható meggyőződésüket. Mert egészen nyilvánvaló, ha Kürthy báró nem is mondotta — a mint hogy bizonyára nem is mondotta — azt, a mi a bécsi városatyákat úgy felpaprikázta, ez még távolról se jelenti azt, hogy olyan valaki, a kinek a szava nem minősíthető illetéktelen beavatkozásnak, esetleg teljes joggal nem mondhatta volna

Semmi okunk sincs arra, pláne mikor ezt odaát hatásköri túltengésnek magyarázták, hogy a Bécs. feje minékünk fájjon. Ez a szép, hatalmas város Lueger óta a lehető legkitűnőbb véleményt táplálta és terjesztette magáról. Berendezésében, rendjében, intézményeiben és fejlődése irányelveiben, eszményinek és példamutatónak érezte magát. Wien ist Wien, mondották és ez a büszke szó a kiejtése muzsikájában nem kevesebbet zengett, mint a tökéletességét mindannak, a mit egy nagyváros jóllétben, kényelemben, rendben, szervezettségben, teljesítő képességben a lakosságának adhat. így volt-é valóban? ... Kétségtelen: a nagy Lueger kiváló képességeknek adta bizonyságát. Főképpen abban az irányban, a mely a képességeket a maga városa izlése szerint a leghatásosabban zengethette ki. Ez eszes, tevékeny és energikus ember sok olyan dolgot csinált, a mi hangosan tetszett a bécsieknek, elemien az ő szájuk ize szerint való volt. De hogy az ő munkássága-e mely valóban

hivatott vagy alkalmas arra, hogy a modern városfejlesztés művészetének vagy tudományának programja, kútfeje, iskola-törvénye legyen, arról sokat lehetne vitatkozni. Legjobban élő városa Európának Bécs, a híres polgármester alatt sokat javult, de a jótól még meglehetősen messze maradt közlekedésével, drága piacaival és vendéglőivel, nem kitűnő lakásviszonyaival, rengeteg költség befektetése után is akadozó viz — ellátásával — a háború előtt se volt mondható. Ha egy eljövendő kor kulturhistorikusa becsületesen össze fogja mérni Bécs város utolsó ötven esztendei szociális és művészeti fejlődésének értékét akár Berlin, akár Budapest eredményeivel, a mérleg aligha úgy fog festeni, mint a hogyan a Bathausban gondolják…

A háború mindenütt megtermette a maga mizériáit és mindenütt a hatóságok, az adminisztráció megfokozott munkájának és megfokozott előrehaladásának föladata lett ezeknek a mizériáknak a megelőzése, a megszüntetése vagy legalább is enyhítése. Minekünk itt Budapesten nem volt Luegerünk és semmi hagyománya annak, hogy a városunk vezetését minden kritika és gáncs fölött ragyogónak tiszteljük. Hiszen álltunk a bírálatra, vádra és káromkodásra, mikor az óhatatlan — és nem is feltétlenül óhatatlan — bajok jelentkeztek és tudtuk az adreszt, a melyre minden inkább, mint magasztaló szavunkat továbbítottuk. De a magunk bőségesen elég baja mellett se zárkózunk el az igazság elismerése elül, hogy Bécs még hamarább és még jobban kátyúba került és még kevésbé mutatkozott képesnek arra, hogy rendbe szedje magát, mint mi. Sőt nemcsak, mint mi, hanem mint egész sora a városoknak, a melyek soha se szerepeltek a nagyszerű adminisztráció eszményeiül…

Hja, Magyarországból kapom! — mondja mindent megérthető mentségül a gráczi kofa is, mikor a rendes ár ötszörösén méri a gyümölcsöt, de még mindig a felén se annak, a mit — budapesti kollégája követel rajtunk. A bécsi adminisztráció féltékeny a hírnevére: de ez a módja a presztis védelmének és a felelősség félrecsúsztatásának ugyancsak mibelénk «avatkozik» és legalább is ad annyi jogot, hogy szóvá tehessük. A miről azonban szintén nagyon szívesen lemondanánk, ha csakugyan olyan jól állhatnánk, mint a bécsi vicclapokban és az a bizonyos hófehér czipó az asztalunkon is úgy mosolyogna, meg illatozna, mint az osztrák tárcacikkekben

 

Képek:

A ZÖLDSÉG SZÉTOSZTÁSA A SZÉKESFŐVÁROS ÉLELMISZER TELEPÉN

KOFAHAJÓ MEGÉRKEZÉSE A VÁMHÁZ ELŐTT

VÁSÁRLÓ KÖZÖNSÉG A HATÓSÁGI ZÖLDSÉGÁRUSITÓ BÓDÉK ELŐTT.

A DUNAPARTI GYÜMÖLCSVÁSÁRRÓL ÉS A FŐVÁROSI HATÓSÁGI ZÖLDSÉGÜZEM TELEPÉRŐL

 

*  *  *

 

A KATHOLIKUS NAGYGYŰLÉS. (1894. 4. 59) A január 16-án Budapesten rendezett katholikus nagygyűlés a magyar katholikusoknak országos gyűlése volt. A hercegprímás megnyitó-beszédében fölemlítette, hogy eddig nem tartottak ilyet.

A gyűlés politikai jelentősége eléggé ismeretes. Emeli ezt a jelentőséget az is, hogy ellene hasonló tüntetést készülnek rendezni azok, a kik határozataival nem értenek egyet. A határozatok közt minden esetre az a legfeltűnőbb, hogy községi, városi és országos választásoknál jó katholiküs férfiakra adják szavazatukat. Ezt az ország más vallású hívei sérelmesnek tartják…A gyűlés főemberei ott foglaltak helyet a redout nagytermében, hol a vigalmak e fényes csarnokában máskor a zenekar játszik. A zenekari emelvény volt fen-tartva a püspöki karnak. Előtte állt az asztal a gyűlést vezető elnökség számára.

A püspöki kar: Dessewffy csanádi, Bimely besztercebányai, Steiner székesfehérvári, mögötte Schopper rozsnyói, aztán Bende nyitrai, b. Hornig veszprémi püspök, Holdházy apát, Samassa egri érsek, Vaszary Kolos bíbornok prímás, mögötte gr. Zichy Nándor, majd Császka kalocsai érsek, Zalka győri püspök, Szmrecsányi szepesi püspök, Cselka budapesti érseki vikárius, Schuszter váci püspök, Fehér Ipoly pannonhalmi apát, Firczák munkácsi g. kath. püspök és Dulánszky Nándor pécsi püspök.

A terem hallgatósága közt feltűnik egy pár ismertebb alak. Bolgár Ferencz képviselő, gr. Zichy Jenő, Bartók Lajos és Meszlényi Lajos képviselők.

 

 

 

 

A TABÁNI BÚCSÚBÓL. SÁTRAK A SZARVAS-TÉREN. ( Kép szöveg nélkül)

 

 

A honfoglalás emlékszobrai. (1896. 30. 499.) Az ország különböző pontjain felállítandó ezredévi emlékek közül eddig kettőnek, a pusztaszerinek és a munkácsinak tették le alapkövét ünnepélyesen. Hátra van még öt emlékmű alapkő letétele vagy felavatása. Ezek közül három most készül Jankovich Gyula fiatal szobrász műtermében: a dévényi, brassói és a pannonhalmi emlék. A dévényi és brassói, melyek mindegyike hatalmas oszlopon egy-egy honfoglalás kori vitézt tüntet föl, annyira készen van, hogy mind a kettőnél mindjárt a szobor leleplezését ünnepelhetik. A pannonhalmi emléket, amely Asztrik püspököt ábrázolja, amint Szent Istvánnak átnyújtja a koronát, Jankovich már szintén megmintázta, de a nagyszabású emlékműnek csak az alapkövét tehetik le a jövő hónapban. Fehér Ipoly pannonhalmi főapát több ízben megtekintette a készülő munkát. Az apátság nagyban készülődik az ünnepre, a mely egyike lesz a legfényesebb az ezredévben. Az emlék alapkövét dr. Wlassics Gyula vallás és közoktatásügyi miniszter fogja letenni aug. 26-ikán. Az országos ünnepre szóló meghívókat a napokban küldik szét. "Wlassics minisztert Pannonhalmára az országgyűlés mindkét házának küldöttsége kíséri. Augusztus 25-ikén a budapesti vendégek Győrig mennek, honnan másnap az ünnepély napján vonulnak ki Pannonhalmára.

 

 

AZ ÚJ NEMZETI SZÍNHÁZ PÁLYATERVEI. (1913. 4. 64.) Középítkezéseink egyike sem izgatta még annyira publikumunk érdeklődését, mint az új Nemzeti Színházé. A Népszínházba való átköltözködést mindenki csak ideiglenes állapotnak tekintette, mely a tapasztalatban sehogy sem vált be. Évek óta folytak a találgatások, tervezgetések az új színházépület elhelyezéséről, melyek végső eredményben mégis csak azzal végződtek, hogy másutt, mint régi telkén és bérházának, helyén nem lehet elhelyezni.

Nemcsak a tradició játszott ebben fontos szerepet, mely arra késztetett, hogy a Nemzeti Színházat más helyen, mint a Grassalkovich adományozta telken el sem tudjuk képzelni, hanem főleg az, hogy alkalmasabb helyet nem lehetett találni. Pedig akármilyen nagynak és jó fekvésűnek látszik is ez a terület, még sem ideális, de még csak jónak sem nevezhető terrénum egy minden tekintetben kielégítő, modern és monumentális színház számára

 

 

AZ ÚJ NEMZETI SZÍNHÁZ PÁLYATERVEI.  BÁLINT ÉS JÁMBOR MÁSODIK DÍJJAL JUTALMAZOTT TERVEI.  (Felül a főbejárat, alul  a homlokzat a Múzeum-kőrúton.)

 

 

AZ ÚJ NEMZETI SZÍNHÁZ. (1913. 25. 488.) Két irigyelt ember van most Budapest építő¬ művészei között: Tőry Emil műegyetemi tanár és Pogány Móricz, a kik közös tervük alapján megbízatást kaptak a közoktatásügyi minisztertől az új Nemzeti Színház felépítésére. Valóban irigylendő, nagyszabású feladat ez. Nehézségei csak még jobban izgathatják a művészi fantáziát, a technikai tudást s ha sikerült mindezeket legyőzni, egy sok nemzedéknek szóló

 

BONTJÁK A NEMZETI SZÍNHÁZAT. (1913. 39. 768) A Nemzeti Színház jelképies értelmében ugyanaz, a mi a Lánchíd, Alagút, Akadémia, Vaskapu, Tisza szabályozás és a Széchenyi társadalmi agitációinak egyéb szüleménye. Egyrészt a politikai védekezés, másrészt a nemzeti érvényesülés vágya volt létrehozójuk, ezért, akármilyenek is voltak ez intézmények a valóságban és anyagi értékükben, százszorosan nagyobbá lett az értékük és jelentőségük amaz érzelmi vágyak, politikai ábrándok és tömegenergiák következtében, melyek mögöttük felgyülemlettek. Akárhány színháza van és volt az európai államoknak, melyek mind különbek voltak a magyar Nemzetinél, de nem volt kettő sem, melynek a kulturális jelentőségét olyan nagyszabású és egységes törekvések alapozták volna meg, mint a magyarét. A pesti Nemzeti Színház, mely kivételesen nem a Széchenyi programjából támadt, a múlt század elejétől kezdve a magyar nemesi társadalom állandó agitációjának köszönhette létezését. Az évszázados osztrák abszolutizmus volt ennek az intézménynek is az inspirátora, mert mindazt, amit társadalmi, gazdasági és kulturális alkotásokban a tizenkilencedik század első fele Magyarországon produkált, mint ellenhatást, az osztrák abszolutizmus indította meg, mely ellen a magyarságnak, hogy politikai létét fenntarthassa, az egész vonalon védekeznie kellett. S a hogyan az egyes államok várakat és erődöket építtetnek a megtámadtatásnak könnyebben kitett határok és területrészek védelmére, a radikális nemesi politikának is ilyen erődöket kellett emelnie a társadalom intézményei köré, hogy a nemzetet ellenállóvá és elhatározóvá tegye. A Nemzeti Színház is ilyen.

Nemzeti Színház legalább annyit politizált a műsorával, mint a nemzetgyűlés a maga aktuális napirendjével. Egy ilyen intézménynek a pusztulása tehát mindig a szubjektív természetű fájdalmak és melankóliák érzésével érinti azt a közönséget, mely távolabbi vagy közelebbi szálakkal, társadalmi és nemzetiségi helyzete folytán ezekbe az intézményekbe bele van kapcsolva.

 

*

A múlt héten megkezdték már a Nemzeti Színház bontását. Ez a bontás mindjárt az elején azzal az érdekes eredménnyel járt, hogy meg lehetett találni majdnem teljesen ép voltában a színháznak azt az első alakját és szerkezetét, mely az 1837-iki Zitterbarth-féle épület szerkezetével azonos.

Majd ha a bontási munkák pár hét múlva előbbre haladnak, rekonstruálni lehet a maga teljességében azt a Nemzeti Színházat, melyet Jókai megörökített a Magyar Nábob gyönyörű lapjain s a hol 1837-ben, a megnyitás napján azok a megható jelenetek lejátszódtak, melyekről a Nemzeti Színház történetét ismertető munkák állandóan megemlékeznek. Kevés híján egy emberöltő legérdekesebb eseményeinek és hagyományainak az emléke pusztul el most a Nemzetivel. A régi cukrászdában még láthatók a Lotz Károly által készített freskók. Minden egyéb láthatatlan már, mert sötétség fekszi meg a nézőteret. Minden pontján akcióban van a kalapács, fejsze, csákány és bontóvas, melyeknek az a rendeltetésé, hogy eltüntessenek mindent ebből az épületből, ahol az öreg Szentpéterytől, Kántométól, Lendvaytól, Megyerytől, Barthától, Udvarhelyitől, Laborfalvy Rózától és a többiektől kezdve egészen máig, nyolc évtizeden keresztül a magyar színpad legkiválóbb tehetségei a magyar múzsa dicsőségét szolgálták.

A nekrológ már nem is jegyezhet fel egyebet róla, minthogy dicsőséges pályafutás után fejezte be 1913 szeptember havában nyolc évtizedes életét. Zuboly

 

*  *  *

 

 

A MAGYAROK KIVÁNDORLÁSA AMERIKÁBA. I. (1899. 34. 570) Az utóbbi pár évtizedben megdöbbentő arányokat öltött hazánkból a kivándorlás, mely főképp Észak-Amerikába irányúi, hol már százezrekre menő magyar alattvaló telepedett le, kiknek legnagyobb része végkép elveszett, vagy el fog veszni a magyarságra nézve. Eddig aránylag keveset tudtunk eme kivándoroltak sorsáról, állapotáról, viszonyairól s Hegedűs Lóránt orsz. képviselő érdeme, hogy eme nagyfontosságú dolgot több oldalról megvilágosította s lehetővé tette, hogy az egészbe betekintést nyerjünk. Beutazta ezért a magyar Felvidéket, a honnan a kivándorlók legnagyobb száma kikerül, aztán az Amerikai Egyesült Államokat s a helyszínén tanulmányozta körültekintő gonddal a kérdés minden oldalát.

Hegedűs Lóránt mindjárt az egyik amerikai kikötőnél tanulmányozta: miként lépnek az újvilágba a hazát keresők s hogy bánnak velük az amerikaiak…Barge Office a neve eme hivatalnak, melyben a megérkező kivándorlókat sorra mustrálják. Először is az orvos elsétáltatja őket maga előtt; a felügyelőnő pedig az asszonyokat nézi meg. S ha őrültet, hülyét találnak a csapatban, ezeket rögtön visszaküldik Európába. Az együtt szökő párokat is vagy visszaküldik, vagy pedig mindjárt ott, a pap előtt meg kell esküdniük. De ott vannak már az egyes egyházak térítő emberei, valamint a nemzetiségi propagandát űző felekezetek ügynökei is, kik különösen a tótokra vetik ki hálójukat.

A hivatal egyik rekeszében tüzetesebb kérdések alá kerülnek a kivándorlók, kikről, míg előkeresik eldugdosott pénzüket, jegyzőkönyvet vesznek föl. Külön osztályba küldik azokat, kikért már Amerikában lakó hozzátartozóik el fognak jönni; ezek addig a hajótársaság kosztján élnek a gyerekekkel együtt..

Miért igyekszik az állam így megnehezíteni a bevándorlást s miért küldik vissza, akit csak lehet? Holott maga a kongresszus kimondta 1868-ban, hogy: «hazát cserélni természettől való joga mindenkinek s hogy a köztársaság alapelveivel összeegyeztethetetlen minden olyan rendelet, mely ezt a jogot megszorítja! És csakugyan, az Egyesült Államok lakosságának több mint fele oly családokból áll vagy származik, a melyek 1820 óta vándoroltak he a világ különböző részeiből.

Az új felfogás magyarázatául, — mely szerint újabban a bevándorlást mindenkép korlátozni igyekeznek, — szolgálhat egy amerikai iró idevonatkozó tanulmánya, melyben többek közt ez mondatik : «Az európai kivándorlók beözönlése félszázaddal ezelőtt kezdődött s hozta az ó-világ legjobb rétegeit, de később Európa legalsóbb rendű, legnyomorultabb salakja került hozzánk, kiknek nagy részét különféle ügynökök csalogatták ide, telehintvén Európa legrosszabb vidékeit ámító hirdetéseikkel. » Egy másik amerikai ezeket irja: „Valóságos ijedtségi rohamokba estünk az olaszok, lengyelek, magyarok és csehek miatt, pedig ezek építették s építik Kelet-Amerika vasútjait.”

Hegedűs Lóránt tanulmányában érdekes világot vet arra is, milyen forma véleménnyel vannak az amerikaiak bevándorolt honfitársaink felől. S bizony elszomorodva láthatjuk, hogy egyáltalában nem valami kedvező színben ismernek ott bennünket, a minek magyarázata az, hogy a kivándorlóknak sokszor legkülönbözőbb és épen nem java elemeit mind «hungarian»-nak (magyarnak) tartják. Hiszen egy ilyen new-yorki <hungarian»-telepről irja egy másik magyar tanulmányozó Hegedűs Loránt-hoz intézett levelében: «büszke vagyok rá, hogy nagyon keveset találtam a hungarián»-ok közt, aki egyetlen szót is tudott volna magyarul; mert hát itt ezt a két fogalmat: tisztaság és hungarian, teljességgel nem tartják összeegyeztethetőnek.

Az amerikai sajtóban a „lusta lengyel" és «szurtos muszka» közt emlegetik a «nyomorult húnokat» vagy magyarokat is, akik alatt tulajdonképpen, túlnyomó részben tótokat kell érteni. Kivándorlóink odakint egyházi dolgokban oly áldozatkészséget fejtenek ki a milyen itthon alig tapasztalható. Eddig tizenhét magyar görög katolikus lelkész van már odakint, Clevelandban a magyar római katolikusok gazdag parókiával s igen szép templommal dicsekedhetnek, a reformátusok pedig kilenc egyházat tartanak fenn.

A vallásos egyletek nagy mértékben szaporodnak, még a táncmulatságokat is egyházi cím alatt rendezik és a szegény munkás is olyan összegeket áldoz, a mihez hasonló adományt itthon soha sem tett.

A mi a kivándorlolt magyarországiak számát illeti, erre nézve nagyon eltérők az adatok. De legbiztosabbnak látszik az a számítás, a melyet Nuber Sándor konzulsági karunk egyik tagja közlött Hegedűs Loránttal; Nuber az egyes felekezetek papjaitól szerezte be értesüléseit, kik Pittsburgban majdnem egyhangúlag úgy nyilatkoztak, hogy legalább 300 000-re becsülhető a magyarországiak száma. Csak magyar görög katolikusok 60 000-en vannak, katolikus tótok legalább 150 000-en, míg a magyar nyelvű kivándorlók száma legalább 50—60 000 lehet.

 

 

A MAGYAROK KIVÁNDORLÁSA AMERIKÁBA. II. (1899. 42. 707.) Nem rég volt már alkalmunk ismertetni a Hegedűs Lóránt országos képviselő tanulmányát, melyet a magyar kivándorlásról a «Budapesti Szemle»-ben tett közzé. A szerző most folytatja észleleteit a nevezett folyóiratban, ezúttal főleg annak a fejtegetésére terjeszkedve ki, hogy miért vándorolnak hát ki tőlünk az emberek Amerikába?

E célból beutazta az ország több részét, nevezetesen a Felvidéket, hogy behatóan tanulmányozza az ottani megélhetési s egyéb viszonyokat, melyek a kivándorlás előmozdítására nézve befolyással lehetnek. Itt szerzett tapasztalatairól érdekes, sokszor megdöbbentő részleteket hoz tudomásunkra, a melyek közül ismertetjük a következőket:

Trencsén megyében a kisucai járás jár elől a kivándorlásban, miután a népesség, oly sűrű, hogy mintegy 10,000 lélek van a szűk s nagyrészt terméketlen völgybe beszorítva.

Magából a besztercei völgyből évenként kivándorol 100—200 család, köztük jómódú gazdák, a kiket a Galiciából jövő fakereskedők üzelmei egyszerűen kifordítanak a«zsinór-erdőkből a, a melyek úgyis oly aprók és oly bonyolult birtoklást mutatnak, hogy — egy igen jellegzetes mondás szerint — „mindenki a más erdejéből lopja saját fáját”. A föld-éhség oly nagy, hogy egy hold ára 800 forint, annak ellenére, hogy a «birtokok» valóságos szilánkokban vannak szétszórva a kopár hegyoldalakon, hol okszerű gazdálkodásról épen oly kevéssé lehet szó, mint használható utakról….

Liptó megyéből az alispán adatai szerint vagy 750 ember van Amerikában, leginkább Csorbafalváról és Tarnócról. Minthogy e megye jellegét az adja meg, hogy kevés középbirtokos van, az ősi dzsentri legnagyobbrészt tönkre ment, míg másfelől némely község nagyobb erdőket birt megszerezni: akként ez az állapot visszatükröződik a mi kivándorlási mozgalmunkban is. A parasztok egy része ugyanis asztalos- és kovácsmunkához is ért, nincs annyira megszorulva és ezért faluját városnak, a községházát városháznak mondja s városi emlékei Amerikában sem hagyják el. Innét van, hogy legtöbbje két év múlva ismét visszajön, hoz vagy 500 forintot, a mivel azután tisztességesebben rendezi be lakását, úgy hogy a házak egyharmada (Tarnóc) kőből van. Egyik Liptó megyei faluban hallottam azt a különös okát a hazavágyódásnak, a melyhez hasonlót két világrészben nem találtam; nevezetesen arra a kérdésemre, hogy miért jött vissza Amerikából, emberem igyen válaszolt: — «Mert ott kétszer is kellett naponként húst ennem, azt pedig nem lehet kibírni.»

Lássuk most, hogy mi jót hozott a kivándorlás? Először is azt láthatjuk, hogy itt bizony nem veszett el a dollár ereje, hanem a hazatérés első tivornyái után, okosabb dolgokhoz is fogtak az «amerikánusok»: kiváltották telkeiket, a szobákat kipadlózták és — a mi szinte hihetetlen — kinyitható ablakot és takarék tűzhelyet csináltak. Ezek azok a jelek, a melyekről az „amerikai” ház megismerszik.

Szepes megyében még az ó-lublói járásban tanulhatunk igen sokat. Jakobian község rettenetesen összeszorult, egymás közé ékelt faházai az ő nagy nyomorúságukkal mindent megmagyaráznak. A háromezer négyszáz lakos közül ezer nyolcszáz vándorolt már ki; ebből alig egy tizedrész ha visszajön s azok is ritka esetben lesznek állandó lakók, mert — sem helye, sem munkája, de még levezető útja sincs a népességnek. A mozgolódás 1882-ben kezdődött s oka a földéhség és a kereset hiánya volt. Eleinte sok pénz jött vissza, sok ember hazatért, de miután faipart nem sikerűit teremteni, a kivándorlók kezdtek künn maradni, a visszajövő pénzt meg hol elpocsékolják, hol hevertetik.

 

Magyar egyház Ohio államban (1890. 47. 766) Az éjszak-amerikai Egyesült-államok egyikében, Ohio-államban a második népességű város (Cincinnati után az első) Cleveland, az Erie-tó közelében s azzal hajózható csatornák által összekötve….260 000 lakosa van. Lakói közt, az angol és amerikai mellett, Európa valamennyi nemzetisége nagy arányokban van képviselve; úgy valamennyi keresztény felekezet is. 1860-ban 35 temploma és imaháza volt; ma 150 ezek száma.

Magyarországi illetőségű (kivándorolt) 10 000-en felül van lakosai közt. Nagyobb számban felső-magyarországi német és tót ajkúak, de a tiszta magyar ajkúak száma is  meghaladja az ezerét s ezek közt, a kikről tudósításunk szól, s mi is szólni akarunk, mintegy 120— 150 protestáns református család, nagyobbrészt iparos és kézimunkás nép.

A buzgó és bátor ifjú tiszteletes Jurany Gusztáv, a budapesti Pranklin irodalmi és nyomdai társulat vezérigazgatójának, Jurany Vilmosnak szép tehetségű s kitűnő képzettségű fia, a pesti ref. theologiai intézet növendéke, több ref. egyházban, magyar és német ajkúakban, előbb segédlelkész, legutóbb a pápai ref. főiskolában a német nyelv és irodalom ideiglenes tanára. Meghívást kapván, f. é. szeptember havában Amerikába utazott, s a hó 30-kán kötött ki New-Yorkban, honnan október első napjaiban Clevelandba ment, hol a német ref. misszió első lelkésze, tisztelendő Röntgen J. H. C. által fogadtatott s azonnal a helyzet megismeréséhez és teendőihez fogott…

A következő vasárnapokon már a 7. számú templomban, a magyar lakosság körében, tartattak az isteni tiszteletek, mind jobban-jobban látogatva. A fiatal lelkipásztor, miután az összes református lelkészeket — többeket a presbyterianusok közül is meglátogatott, megkezdte a hívek látogatását s összegyűjtését is s most már az első magyar református egyház alakulása Ohio-államban, folyamatban és biztosítva van. Sokkal többen vannak, Clevelandban is, vidékén is, mint előre, hozzávetőleg gondolni lehetett; s a clevelandi magyar ref. egyház missziói egyház lesz, melynek hatásköre legalább is egész Ohio államra kiterjed.

Mi egy szívből fakadó áldást küldünk utánuk, kik — sanyarú viszonyok miatt vagy előttünk ismeretlen okokból, a magyar hazát elhagyták s ama távoli országban telepedtek le, mely ígéret földe sokaknak, de csalódásoké is sokaknak: hogy a magyarok istene, a kit szívükben elvittek, ne hagyja el őket új hazájukban se! —á—r—

 

 

FRANCZIAOISSZÁGBAN INTERNÁLT MAGYAROK.  (1915. 1. 13.) Két Franciaországban rekedt magyar tanár, Német Andor és Kuncz Aladár, egy német szobrásszal, a noirmontiers-i régi várban, ahova internálták őket.

 

 

*  *  *

 

 

Mit kell tenni a holttest körül temetésig? Dr. Kun Tamás (1859. 15. 173.) Az orvosi rendőrség korunkban még igen gyönge lábon áll. Vannak ugyan nálunk is orvos-rendőri intézkedések a kormány részéről, de a kiadott szabályok vagy ki nem elégítők, vagy ha célnak megfelelők is, nem tartják meg azokat oly pontosan és kellő szigorral, mint az emberiség jólétére célzó intézkedés azt megkívánná. Ilyen a többi közt a halott vizsgálat, e kegyeletes eljárás elhunyt embertársaink holtteste körül, melynél szükségesebb, fontosabb és emberibb alig van az orvosi rendészet körében.

Hol orvosok végzik a halott vizsgálatot, ott szó sem lehet arról, hogy a célnak megfelelő szigorral és tudományos pontossággal ne vezetnék a naplót. Sok helyen borbélyok, sőt mi ennél is több, faluhelyeken, tanulatlan egyszerű emberek végezik ezen orvos-rendőri fontos működést. Az nem mentség, hogy nincs orvos, és így nem végezheti mindenütt tanult orvos a kegyeletes halott-vizsgálatot! Van minden járásnak orvosa, és alig találni oly terjedelmes megyei járást honunkban, hova, kellő előleges intézkedés mellett, halott vizsgálat végett.

Lássuk tehát azon bánásmódot, mit a holttest körül követni kell, míg oly állapotba nem jut, hogy a valóságos halálról semmi kétség, és a földi életre való fölébredéshez, legkisebb remény sem lehet:

1.. A kiállott halálharc után, vagyis a végső lehelet eltűnvén, a szemhéjakat gyöngéden össze kell fogni. Hogy pedig az alsó ajak leesését megakadályozzuk, ez alá egy összegöngyölgetett kendőt teszünk, hogy a száj szélei egészen ne legyenek bezárva. Azon, csaknem mindenütt szokásos eljárás mely szerint alig adván ki végső leheletét az elhalt ember, máris felkötik állát a fején köröskörül, célszerűtlen, sőt veszedelmes. Általa a száj egészen becsukódik, és így a netalán történhető huhukolás, üveg vagy tükör lapjára meggátoltatik, pedig halott-vizsgálásnál az egy a legfőbb teendők közül. A fej és mell kissé fölelemeit helyzetbe hozandó; de a fejpárnának sok helyen szokásban levő ide s tova húzogatása a haldokló alatt, ennek kimúlását akarván ezáltal könnyíteni, semmi esetre meg nem engedhető eljárás.

2. A szoba mérsékelt meleg s a holttest kellően betakarva legyen, hogy hideg és léghuzam ne érje. Legtanácsosabb 10—12 óráig a holttestet azon helyzetben hagyni, melyben a halál órája bekövetkezett.

3. A holttest megmosatása előbb ne történjék, mint 4—6 óra múlva a kimúlás után, és mindenesetre a halálos ágyban. Ezután a szükséges halotti-ing reá adandó, s alóla a nedves ruha s ágynemű kiszedetvén, a testnek kellő fekvését és helyzetét meg kell adni a megmerevedés előtt.

4. Az úgynevezett szemfedél, mellyel a holttest ábrázatját szokás eltakarni, különös figyelmet érdemel. Vannak oly tájékok, hol a holttest ábrázatját 24 órával a halál után fedetlenül hagyják. Ez azért történik, hogy a légy és más féreg ellen megóvhassák, pedig ezt épen úgy elérhetik, ha könnyű, átlátszó kelmét használnak szemfedélül.

5. Sohasem kellene elmulasztani a megholtak orra elé egy pehelyszálat tenni; vagy pedig a száj széleihez, és ennek mozgására gondosan figyelni; mivel ez a legcsöndesebb lehelésre is megmozdul. Célszerű továbbá egy tükördarabot több ízben az orr elé tartani, mert ennek bepárázása arra mutat, hogy a légzés még tart.

6. Nappal minden órában, éjjel két óránként megvizsgálandó a holttest, a szemfödél leveendő és a bőr hévmérsékletét tapintás által ki kell kémlelni. Ha tán legkisebb változást lehet is észrevenni, mi tetszhalálra mutatna, haladék nélkül orvosért kell küldeni.

7. Halott-csarnokok a községekben még sehol sincsenek, pedig erre nagy szükség volna, kivált szegény embereknél; mert a holttestet a lakszobából nem tudván hova tenni, többnyire istállóba, pincébe, vagy hideg kamarákba rejtik el, orvos rendőri törvény ellenére.

8. Mihelyst a test feloszlásának, vagy is a rothadásnak első jelei mutatkoznak, a szoba ablakait ki kell nyitni; gyakran füstölni kell a szobát, amint a holttest szaga mutatkozik, vagy pedig a betegség ragályos volt

9. A teherben levő elhalt nőket orvosi látomás nélkül soha sem szabad eltemetni. Úgyszintén a hirtelen, véletlen halállal kimúltakat, öngyilkosokat sem szabad orvosi engedély nélkül eltakarítani.

10. Kiknek kötelességükben áll, holttestek körül forgolódni, gondosan figyeljenek arra, hogy szájukat gyakran öblítgessék vízzel vegyített ecettel, és éhgyomorral ne is közelítsenek a már bomlásnak indult holttesthez.

11. Ha a holttest körül őrködő venné észre, hogy tetszhalál jelei mutatkoznak, ne ijedjen meg, és ne rémüljön el, hanem többek jelenlétében addig is míg orvosi segély érkeznék, kísérelje meg a fölélesztést, A tetszhalott állát kissé húzza le és figyeljen reá, vajon magától vissza megy-e? Kezét tegye a szívgödörre, s vigyázzon a szív verésére. Pelyhet és gyertyát tartson az orra alá, tükröt a száj elé, gondosan figyeljen reá, vajon mozog-e a pehely és gyertya világa, s homállyal bevonódik-e a tükör színe. A légzésnek mesterséges utánzása igen sokat tesz, következésképen a mellet-hasat két oldalról a tenyerekkel gyöngén lefelé kell nyomni és ismét fölereszteni…

 

 

 

Szász Károly: Sírvers.(1871. 44. 546.

 

,,Itt nyugszik egy ifjú, csöndes síri honán,

Kire hír s szerencse alig mosolyognak;

Bölcsőjénél nem állt a komoly tudomány,

De korán eljegyzi őt a lassú bánat.

 

„Szíve jó s nemes volt, és őszinte lelke

A jóságos égtől bő jutalmat látott:

Mindenét (egy könnyet!) a nyomorrnak szentelte,

S jutalmul (amit kért!) nyert egy hű barátot.

 

„Ne kérdezd, ne keresd bővebben érdemét!

Gyöngeségeit is hagyd pihenni szépen

Ott, hol — bár reszketve — lelt biztató reményt:

Atyja-istenének irgalmas ölében!"

 

 

 

Falusi temető. (Greguss János eredeti rajza.)

 

 

Az utolsó út.  (1871. 49.  613.) Nem tudhatni, mi helyesebb: sirni-e, ha egy ember elhal, vagy örülni? A régi Hellásznak volt egy városa, a hol vig zeneszóval, tánczczal, mulatsággal kisérték az elszenderültet örök nyugalomra, örülvén, hogy a siralom-völgyéből elmenekült^ gyászt öltöttek és hamut hintettek fejükre, ha egy világpolgár született, elgondolva: mennyit kell majd ennek szenvedni?

Sok tekintetben igazuk volt. De e nézet csak az ember természeti érzelmeinek elnyomásával juthatott érvényre. Együtt tölteni valakivel a gyermekkor boldog éveit, együtt játszani le az ártatlan gyermekjátékokat, vele együtt nőni, örülni szenvedni, megosztani vele a legkisebb falatot és a legnagyobb örömet, átvenni fájdalmának felét, megtanulni az ő szivével érezni, agyával gondolkozni, hozzá nőni lelkünkkel, s aztán egyszerre elszakadni örökre, a viszontlátás reménye nélkül: bizony kimondhatatlan fájdalom az, gyászfátyolt borit a megsebesült szívre és könnyet facsar ki a szemből. A családfő ott nyugszik a koporsóban, föltéve egy egyszerű paraszt szánra, mely elszállítsa, mert a temető, ki tudja mily messze van. Az özvegyen maradt anya sírva borul a koporsóra, míg a nagyapa leroskad a hóba a kalapját szeme elé tartja, miután imádkozni látszik. Az árván maradt gyermekek bámulva néznek a megdöbbentő jelenetre, ők még nem tudják fölfogni annak szomorú jelentőségét. A ház tornácában a résztvevő szomszéd — ki tudja, hány mértföldről jött ide — végzi a lelkész kötelességét a halott fölött, mert pap itt nem kapható, elmond egy imát a kapcsos könyvből, a körülálló szomszédok áment mondanak rá, az imádkozó szolga fölteszi kalapját, rácsap a lovára s azzal az elhunytat elszállítja a messze nyugalom helyére, kinek helye üresen marad a házban ós szerettei szívében.

 

 

A főváros régi temetői. Ballagi Aladár. (1878. 44. 701.) Az egyház hajdan, őrködve a holtak lelke fölött, védőszárnyai alá, a templomok köré gyűjtötte a hívek földi maradványait. A fővárosban is így volt egykoron. A plébániai szentegyházban, a ferencesek folyosóján, a helyőrségi és a Mátyás templomban, meg a görög keletiek és g. katolikusok három temploma körül máig ott mohosodik néhány címeres sírkő, melyek alatt patrónus nemes urak és egyházi férfiak csontjai porladoznak.

A főváros legrégibb köztemetői szintén a templomok tövében terültek el. A plébániatemplom körül, a ferencesek kolostora tájékán, a mostani Kúria telkén, a sütő-utcában a legrégibb kórház (később török mecset) mellett, a szerviták udvarában s az új postaház helyén akadtak eddigelé temetők nyomaira. Amint azonban a város nagyobbodott, a halottaknak helyet kellé engedniük az élők számára. Új temetők mérettek ki, s a század elején a Bel-, Lipót- és Terézváros számára a váci, a József- és Ferencváros részére hasonlóan egy-egy temető jelöltetett ki. E sírkertek mindannyian a vámvonalon túl vannak. Legnagyobb és legékesebb volt közöttük a váci temető. S minő mostan? Akácfa erdő, dús tenyészettel a gidres-gödrös terepen. A sírköveknek se híre, se hamva; valamennyi eladatott, hogy új nemzedék elhunytjainak tegyen új szolgálatot. Még a csontok sem maradtak „örök nyugalmuk" helyén, hanem kiásatva, közös sírba takaríttattak el a Kerepesi úti temetőben.

Minden egyes temető egy-egy lapja a város történelmének, s ki ezek lajstromát bírja, családtani dolgokban első rendű hitelességű okmányokra, a sírkövekre hivatkozhat. Csak a váci temető egymagában véve is, mennyi kiváló egyéniséget zárt hideg ölébe. Ott állott a temető közepén egy nagy vörös márvány emlékkő, mely a váci útra nézett, s rajta e sorok voltak olvashatók: „Itt nyugszik néhai T. T. Perger János több n. vármegyék táblabírája, a magyar tud. társaság rendes tagja. Sz. Nagyváradon 1791. Meghalt Pesten Pünkösd hó 25. 1838. Béke hamvainak. A csőszlak előtt felejthetetlen Toldynk édes atyjának címeres, nagy mészkő-emléke fehérlett: „Francisem Schedel Bud. Post. Praef. Contraagens, Denatus XXIII. Dec. 1833. A. Aetatis LXIX. Civis inte-gerrimus, familias páter optimus."

Az egyetem is nagy számmal volt képviselve a sorok között. Ott feküdt Eekstein Ferencz, kir. tanácsos, a Lipót-rend vitéze, orvoskari tanár (f 1833) nejével és Anna leányával…

Mikor a városi tanács végzésileg kimondta, hogy a váci temetőt bizonyos határidő múlva bezárják, s aztán a földdel teszik egyenlővé: számosan vitették át kedveseik porait a Kerepesi temetőbe. …

A váci temető tőszomszédságában terül el a kőfallal kerített régi zsidó temető. Jóval tovább volt használatban, mint a szomszéd keresztény sírkert, s épen azért sokkal jobban is van konzerválva. Sírkő sírkövet ér benne, a halottak összezsúfolva fekszenek kicsiny celláikban; minden sírkövön egy marék fű, s rajta nehezékül egy-egy darab kő..

Ha a vámvonalon kívül, megkerüljük a várost, legközelebb a Kerepesi temetőt érjük. Ez már egészen más képet nyújt, mint a felhagyott temető. Itt a sírkert nyomasztó tekintetét a művészet örökszép arculata enyhíti. A pazarul nyilatkozó kegyelet által létrehozott remek szoborsor közt mindenütt sürgés-forgás. Élet a halottak közt, kivált mikor nevük napját ülik. Ilyenkor ezernyi lámpa, mécs, viaszgyertya gyúl ki a sírok fölött, és a sarkig kitárt óriás kapukon alig-alig tud behatolni az ide özönlő tengernyi nép.

Jelen közleményünkben egyedül a felhagyott temetőkkel foglalkoztunk, melyektől a munkás kegyelet immár messze szállott az idő gyors szárnyán. Halottak napján, a kegyelet és visszaemlékezés e megható ünnepén, csupán az elfelejtett, ó sírhantjukat óhajtottuk megkoszorúzni a megemlékezés virágaival.

*

A Lehel tér, vagy Ferdinánd tér már az 1879-es utcajegyzékben szerepel, mai nevét 1884-ben kapta. Nem volt ez a terület mindig tér. Az 1790-es években a Váci út – Lehel utca – Taksony utca által határolt hatalmas háromszögben jelölték ki Pest város első központi temetőjét, az ún. "váci temetőt". Váchoz maximum annyi köze volt ennek a temetkező helynek, hogy az oda vezető út mentén feküdt, a városi "népnyelv" azonban így rögzítette azt…

 

mienkahaz.blog.hu/2012/10/31/egy_elfeledett_temető

 

 

A KEREPESI TEMETŐ. DR. KOVÁCS DÉNES (1889. 44. 714) Ez év április elsején múlt negyven éve, hogy a főváros határából a Kerepesi-úti temetőt kihasították. Négy évtized előtt elhagyatott pusztaság volt itt, a hová csak ritkán tévedt a pesti ember. A Rókus volt a város vége, a melyen tul közfelfogás szerint nem igen volt tanácsos járni. Sokan ugy idegenkedtek tőle, akárcsak mi a kőbányai új temetőtől. Messzeség volt az akkortájt nagyon. S ime, rövid negyven év alatt odáig jutottunk, hogy a távoli temető valósággal bent van a város közepében. A Kerepesi temető nem elhagyatott hely többé, nincs is messze többé, mert a rohamosan fejlődő főváros elért hozzá s ma a halottak országa körül pezsgő élet uralkodik. Vasutak hálózzák körül, előtte, utána és mellette házak, gyár- és ipartelepek épülnek s most már sokan azt a szemrehányást teszik a régi pestvárosi tanácsnak, hogy ezzel a temetővel megakasztotta a főváros egészséges fejlődését. Van is e vádban valami igaz, de a néhai jó magisztrátust igazságtalanul illetik vele. Ezért inkább azok felelősek, a kik a főváros egyéb részeinek fejlődését akadályozták meg mesterséges módon, pályaházak, gyártelepek, kórházak és kaszárnyák építésével.

A régi pesti tanácsnak az a terve sem vált be, hogy ez a temető százados temetkező helye legyen a fővárosnak. A Kerepesi temető óriási, kétszáz holdnyi terjedelmű, s ma alig van benne üres hely. Negyven év alatt roppant aratása volt Budapesten a halálnak. Pusztító járványok nem egyszer megtizedelték a főváros lakosságát, s gyorsan szaporodtak a sírhelyek. Legkiáltóbb bizonyítéka ennek az a szomorú statisztika, melyet a temető-igazgatóság vezet s a melynek utolsó jelentése szerint a kerepesi temetőben 1849 április 1 jétől 1889 január 1-ig összesen 251 062 embert temettek el. Rendkívüli szám, ha tekintetbe vesszük, hogy ugyanezen idő alatt a budai részen három temetőbe is temetkeztek, s hogy a kőbányai új temetőben, mely 1886 május 1-jén nyilt meg, mostanáig 16,500 halott van eltemetve. A temetkezések száma azonban a Kerepesi temetőben egyre fogy, a mióta a fővárosi tanács fölemelte a sírhelyek árait. Jelenleg már csak gazdag ember temetkezhetik ide mert a legolcsóbb sírhelynek kerek száz forint az ára (kivéve az olcsó gyermek-sírhelyeket) s kis sírbolté 1600 s nagy sírbolté 2400 forint. De még e magas árak mellett is nagy volt a temetések száma, a mit legjobban mutat az, hogy a főváros az elmúlt évben mintegy 85 ezer forintot vett be e temető után, igaz, hogy földmunkáira s tisztántartására 26 ezer forintot adott ki.

A Kerepesi temető szomorú hivatása daczára nem rideg hely. Három kapuja a biztató «Feltámadunk» igével három széles főútra nyilik, melyet két oldalt gondosan ápolt lombos fák szegélyeznek. A Fő-ut, a Batthyány-ut, a Deák ut s a Feltámadás útja becsületére válnának bármely sétahelynek, mig a Deák mauzóleumot érintő s a temetőt keresztbe metsző pompás nyárfasor specialitása a fővárosnak. A lankás fekvésű temető e széles sétányokkal kellemes, derült benyomást tesz a látogatóra. Nem ugy mint a külföldi nagy városok temetői, köztük a párisi Pere Lachaise is, hol alig járható szűk utak vezetnek a sírok közt. A csillogó márvány-emlékek, az üde pázsitos, nyiló virággal borított sírhantok csak növelik az hitet, hogy a síron tul is van élet.

Nem az enyészet, a halandóság, gondolata szállja meg az embert, mikor a temetőbe lép, hanem inkább az emlékezeté. Az utak mentén felállított sírkövek «beszélő kövek.» Negyven éves múltunk, küzdelmünk mennyi kimagasló alakja pihen itt. Ez a temető a mi igazi nemzeti Walhallánk. Mágnás családaink ugyan nem nyugosznak itt, azok haza vágynak az ősi kriptába.

A névsor – amit mellőzzünk -  nem teljes ugyan, de a legelső, a mely felsorolni igyekszik valamennyi nevezetesebb halottunkat. Majd mindnek sirköve is van már, közülük harminc disz-sirboltban nyugszik, csak épen a két kitűnő magyar szobrász: Izsó Miklós és Huszár Adolf sirja jeltelen még.

Művészeti tekintetben nagyszerű alkotás a Deák-mauzoleum, mely pompás freskóival, remek szarkofágjával egyik legnagyobb nevezetessége fővárosunknak. Kiváló becsű a Vetter tábornok síremléke, szarkofágján a bronz oroszlánnal. De a többi emlék közt kevés a művészi alkotás. Többnyire egyszerű gúla, piramis, kereszt s elvétve néhol egy-egy kis dombormű vagy szobor. Azt hiheti az idegen, hogy szobrászatunk nincsen. Pedig van s becses művekkel gazdagítaná a temetőt is, ha tehetősebb közönségünknek nem lenne az a rósz szokása, hogy' kőfaragókhoz fordul szobrászok helyett. Alig egy pár kivétel van ez alul, de ezek fel is tűnnek, mint például csinos szobraikkal a Mendl és Hübner családok sírboltjai. Remélhető, hogy a jövőben fordulat áll be ezen a téren is s az a közönség, mely áldozatokat hozhat a kegyeletnek, tekintettel lesz a módra is, a mellyel ezt teszi. Csak így lesz a Kerepesi temető igazán dísztemető s csak igy felel majd meg teljesen Budapest világvárosias jellegének.

DR. KOVÁCS DÉNES.

 

 

 

VIRÁGOT A HOLTAKNAK (1889. 44. 713)

 

Virágot a holtaknak!

Oh, mondjátok, mi van

Búsabb a sírhalomnál,

A mely virágtalan?

 

Hiszen miért az élet,

Mért tűrünk, szenvedünk,

Könnyek között, ha túl nem

Él emlékezetünk,

 

Az egyszerre letört hős,

Kit fed közös halom,

S fűz árnyán a kedves, kit

Megölt mély fájdalom,

 

Másban talál nyugalmat

Mint sír és szemfedél:

Élnek, kikért ők haltak,

S addig nevük is él!

 

Egy nap övék az évben,

Csak egy a holtaké,

Oh, gyújts egy lángot, tégy egy

Rózsát a sir fölé!

 

A fény lobogjon játszva,

Mint hű emlékezet,

S virág a holtnak súgja,

Hogy még ki él, szeret.

 

Virágot a holtaknak!

Halandó, ne feledd

Megkoszorúzni a sírt

Hervadt szívük felett!

 

Mely lenn porlad ma, a szív

Tegnap még így virult,

S holnap talán sírodra

Tesznek friss koszorút!

 

Bartók Lajos

 

 

*  *  *

           

 

A jelen korszakról  I. (1871. 10. 118.)

 

(Channing E. Vilmosnak a philadelphiai kereskedelmi olvasó-egylet előtt tartott felolvasásából.)

 

Korunkat tekintve, egyik uralkodó jellemvonásául tűnik fel előttünk az, hogy minden mozgalmaiban a kiterjedésre, szélesbülésre és egyetemességre való irány nyilatkozik. Erre hivom fel az önök figyelmét. Ez az irány homlokegyenest ellenkezik a kirekesztés, megszorítás, szűkkeblűség, egyed-árusság szellemével, mely a múlt időkben uralkodott. Az emberi cselekvés most szabadabb és korlátlanabb. Minden jó, minden előny, minden segély közönségesebb. A kiváltságos egyéniség kisebb és az emberi nem nagyobb fontosságú lesz. A sokaság kezd a porból fölemelkedni. Ezelőtt egyesekről, most az egészről, ezelőtt egy rész kiváltságairól, most mindenkinek jogairól beszélünk….

Az emberiség nagy eszméje, az embernek mint embernek fontossága halkan, de biztosan terjed. Nem hogy az emberi lény méltósága általában elismertetnék, a mint kellene lenni, hanem a sötétségen is áttör az igazság fénye. A közérzületet e tudat kezdi áthatni. A társadalom legalsóbb osztályai is egy jobb állapotról kezdenek álmodozni, a melyre teremtve vannak. Az a nagy fontosságú elv, hogy minden embernek birnia kell azokat az eszközöket, amelyek által magát művelheti, az ismeretekben és erkölcsben előhaladást tehet, egészségét, kényelmét és boldogságát megszerezheti, emberi tehetségeit és hajlamait gyakorolhatja, ez az elv, mondom, mint legfőbb társadalmi igazság kezd érvényesülni. Hogy a világot Isten nem egy néhány ember, hanem az egész emberiség számára teremtette, hogy a társadalomnak minden emberről kell gondoskodnia, hogy önhibáján kivül egy emberi lény sem veszhet el…

A tudomány most elhagyta a maga rejtekeit, kilépett az avatottak szűk köréből és ismert nyelven kezdi oktatni az egész emberi nemet. Fölfedezések és ismeretek, melyekkel egykor csak a philosophusok egyed-árus-kodtak, a sajtó által a nagy többség tulajdonaivá lettek. Tanárai, a kik nem sokkal ezelőtt az egyetemeken, vagy valamely kicsiny iskolában hallatták szavukat, most a mechanikai intézetekben tanítanak. Az a tan, hogy a munkásnak értenie kell a maga mesterségének elveit, hogy képesnek kell lennie kimagyarázni azokat a törvényeket és változásokat, melyeket a maga hasznára fordit, és a helyett, hogy mint egy gép dolgozzék, munkáját értelemmel kell elvégeznie, nem tekintetik többé ábrándnak. A tudomány, mely egykor leginkább megkülönböztette az embereket egymástól, népszerűvé kezd lenni. Most egy nő képes vegytanról társalgásba ereszkedni, a világegyetemnek oly törvényeit ismertetni meg ifjainkkal, a melyekről ötven évvel ezelőtt a legnagyobb elmék is még keveset tudtak mondani. Gyermekeink iskola-könyvei a teremtésről magasztos nézeteket foglalnak magukban…

Korunkban a tudomány a szemlélődésből átment az életbe. Valóban, a tudományt ma nem mivelik eléggé magáért a tudományért s értelmi hasznáért. A tudomány nagy hatalomnak van elismerve, a mely által nemcsak megismerjük a természet törvényeit, hanem azokat egyszersmind a magunk szükségeinek alárendeljük. Ez adja meg nekünk azt az uralkodást a föld, tenger és levegő felett, melyet a teremtő megjövendölt az embernek adott első parancsolatban ; és ez az uralkodás most teljesedésbe van véve, nem azért, hogy általa csak némelyeknek, hanem az emberiség nagy többségének kényelme és jólléte gyarapodjék. A tudomány kimeríthetetlen gépésszé lön, és a maga számos műhelyei, malmai, gőz kocsija és sajtói által milliókat részeltet azon kényelemben, sőt fényűzésben, a mellyel eddig kevesek rendelkeztek.

Hogy a tudomány egyetemességre igyekszik, mutatja céljai és tárgyainak sokfélesége. A tudomány minden korlátokon áttört, a világegyetemet felölelte és igy minden rendü embereknek tért nyit a vizsgálódásra. A természetnek nincs oly része, a melybe a vizsgálódó ész behatolni ne igyekeznék. A gondolat feloldja a régi kötelékeket, melyek által az emberiség megszokta vala magát nyűgözni. Semmit sem tart oly szentnek, hogy vizsgálat alá ne vegye. Számot kér a múlttól, és a százados véleményekkel úgy elbánik, mintha, tegnapiak volnának. Semmi sem rettenti őt vissza. A nagy nevek sem rémitik meg. A mi a legbizonyosabbnak látszik, azt is vizsgálat alá veszi. Kétségkívül ez veszélyes irány; mert az emberek elfelejtkeznek erőik határáról. A végetlent, a kifürkészhetetlent is vakmerő önbizakodással kérdés alá vonják.

 

A jelen korszakról II. (1871. 11. 130.) Ami áll a tudományról, még inkább áll az irodalomról. Most mindenki szerezhet magának könyveket. A munkák, melyeket hajdan csak a leggazdagabbak vásárolhattak meg, most a kézműves asztalán is megtalálhatók. A lángelme sugarai behatnak a kunyhókba. Az irodalmi nagy nevek otthonosak lesznek a közönségnél. Mind az egyházi, mind a polgári müvek el vannak terjedve a szélrózsa minden Irányában. Méltán aggódhatnánk azon aránylag kevés jó miatt, a mi ez utón még eddigelé származott; de ezért ne essünk kétségbe. Korunkban csekély értékű, ízlést és Ítéletet nélkülöző, szenvedélyeket és előítéleteket legyezgetö könyvek is szabadon forognak az emberek kezei között; ezek pedig nem elég bölcsek arra, hogy helyes választást tegyenek közöttük. Hibák és tévedések a mi tanítómestereink. Kétségbe vonhatatlan könyvek helyét észrevétlenül a jobbak és becsesebbek foglalják el…

 Az irodalomra tett észrevételeket kiterjeszthetjük a szépművészetekre is. Ebben is az egyetemességre való törekvést látjuk. Azt mondják, hogy a nagy művészek szelleme kihalt; hanem az ö müveik iránti lelkesedés terjed. A metszés tökéletesítése és az öntés feltalálása következtében a nagy művészek szelleme mindenhová elhatol. Eszmeszüleményeik nincsenek többé egy kép- vagy szobortár szűk falai közé zárva, a hová csak kevesen juthatnak be, hanem hazáinkban is feltalálhatók, s milliókat gyönyörködtetnek…

Európának még kényuralmi kormányai is iskolákat nyitnak különbség nélkül a gyermekeknek; és nemcsak az irás és olvasás elemei, hanem zene és rajz is taníttatnak, és a jövő haladás alapja le van téve a történelem, földrajz és természettudományok tanításában. A nép nevelésével a legnagyobb lelkek foglalkoznak. Az államok jövedelmei nem a keveseknek szükséges egyetemek, hanem a köziskolák számára fordíttatnak. Kétségkívül sokat kell még tenni, főleg a tanítókat a társadalomban uj rangra kell emelni; de e tekintetben is megindult a forradalom, és az ifjúság vezetőit az emberiség legnagyobb jótevői gyanánt kezdjük nézni…

Eddig korunkat értelmi szempontból vettem vizsgálat alá. Ha most a vallási mozgalmakat tekintjük, ezekben is az egyetemességre törő irányzatot látjuk. Az emberek mindinkább kezdik átlátni, hogy a vallásos igazságok kinek-kinek jogkörébe tartoznak; hogy az sem egyesekre, sein testületekre, sem papra, sem hallgatóra, sem tudósra, vagy tudatlanra nincs reábízva, hogy tetszése szerint osztogassa másoknak, vagy visszavegye; hanem minden embernek magának kell azt a maga számára kikeresni; hogy minden embernek magának kell valamint szemeivel, ugy lelkével is vizsgálódni? és hogy az Isten világosító szent lelke mindenkinek egyformán van igérve, valaki csak őszintén és bizalommal keresi az igazságot. A szabad vizsgálódás joga kezd mindenik keresztyén felekezet tanításaiban hangot kapni…

Mire törekszik most-a polgárosodott világ? Népszerű intézményekre, vagy a mi ezzel egyértelmű, arra, hogy a népnek, az emberek nagy tömegének befolyást szerezzen a közdolgokra. Nem sokkal ezelőtt a nép, mint hatalom, még egészen ismeretlen volt az államban. Most minden hatalom ennek kezeibe kezd jutni. Még államokban is, a hol intézmények által nem munkálhat, a nép a közvélemény által befolyást gyakorol. Az értelmiség nagy erő, és azon arányban, a mint a nép értelmisége fejlődik, a világ vezetése az Ő kezébe jut. A királyok és nemesek hova tovább mind kevesebb helyet foglalnak el a történelemben, s oda azon emberek nevei iratnak be kitörölhetetlenül, kik az udvarok és cimek csillámai közt egyszer el vannak veszve. A történelem egykor nem tudott semmit a sokaság létéről, kivéve amikor a csatamezőkön összegyűjtötték őket..

A hatalmas folyam bizonyosan megvan, hullámzik, és annak nem lehet gátat vetni, és mint korunk más mozgalmaiban, ugy a politikaiban is az egyetemességi és kiterjedési törekvést mutatja.

 

A jelen korszakról III. (1871. 12. 142.) Korunk ez egyetemességi irányt mutató mozgalmai között említenem kell még egyet: az ipart. Mily számtalan alakban jelentkezik ez! Mily sok csatornán át ömlik az emberi munka! Mily nagy terjedelmet vesz a szenvedély megszerezni nemcsak az élet fenntartására szükséges eszközöket, hanem a gazdagságot is! Mily roppant vállalatok izgatják az embereket! Mily sürgés-forgás az üzlet, az ipar minden nemeiben! A nye-részeti szellem mint el van az őrültségig terjedve! Minő uj mesterségek s üzletek keletkeznek! Az ipar áttör az ős erdőségeken és fejszéivel felriasztja ott az örök csendet…

Ne gondolják azonban önök, mintha én jelen korunkban csak a jót látnám. Az emberi dolgokban nincs feltétlen jó. Ennek az iránynak is megvannak a maga veszélyei és rósz oldalai. Csak egy példát hozok fel: a vagyon és gazdaságra való nagyszerű kilátások a néptömegben szenvedélyes versenyt szültek, nyerészkedő durva szellemet, lázas és kielégíthetetlen kívánságot, mely a csalást, bukást, bizalmatlanságot, ínséget megszaporította, ugy, hogy az amerikai név példabeszéddé vált tul az óceánon. Mint bárki más, olyan tisztán látom én is a társadalom jelen állapotának veszélyeit De mégis örvendek, hogy ezen korszakban születtem. Mert csak igaznak marad, hogy az emberi természet emelkedésre, fejlődésre van teremtve; ez az ö igaz élete, és ezt nem szabad megakadályozni azért, mert veszélyekkel van összekötve…

Ha korunk nevezetesebb mozgalmait tekintem, nem látok semmi okot a túlságos aggodalomra. Igaz, hogy ezek a mozgalmak komoly irányúak és messze kihatok; de a tárgyak, a melyekre irányulnak, egyszersmind kezességül szolgálnak a rőssz következések ellen. Például a tudomány, irodalom és gondolkozás általános elterjedése támaszthat-e bennünk félelmet? Az olvasás gyakorlása lázadást szül-e? A csillagász , azért járja-e be az eget, vagy a geológus azért fúrja-e át a földet, hogy anyagot gyűjtsön a társadalom megtámadására? A természet tanulása talán pártütésre vezet annak szerzője ellen? A történelem azt tanítja-e, hogy az emberek sorsukon az állam felforgatása által javíthatnak? A költemények olvasása lázadásra ingerel-e?...

A vagyonos osztály van természetesen leginkább kitéve az aggodalmaknak, a mikről szólottam. Ez a veszélyt leginkább abban látja, hogy a szabadság minden neme kezd elterjedni a társadalom munkás néposztályai között is. Féltékeny szemekkel nézi mindazon kísérleteket, a melyek ezen osztály emelésére tétetnek, holott meg kellene gondolnia, hogy egy embernek műveltsége a legbiztosabb eszköz durvasága lefegyverzésére. A vagyonosok birtokfelosztástól, általános kifosztatástól s attól félnek, hogy a vagyontalanok a gazdagok ellen szövetkeznek. Bizony a kézművesnek elég terhe van, a mit hordozzon, az alaptalan gyanú és szemrehányás terhe nélkül is. Tudni kellene, hogy a társadalom fő ellenségeit nem a szegényebb osztályokban lehet feltalálni. A tömeget fel lehet használni eszközül; de a lázadások indítóit és vezetőit fenn kell keresni. A társadalomnak bukását nem a kicsinyek, hanem a nagyok vétke idézi elő…

A francia forradalom alatt elkövetett összes gyilkosság, azt hiszem, nincs egy ötöde a Bertalan-éji gyilkosságnak. A papság és a trón egy rövid éj és nap alatt több vért ontott és pedig a legjobb vért Franciaországban, mint amennyi a jakobinizmus és a hatalom minden más kegyetlen formái által kiontatott az egész forradalom tartama alatt. Maga az ateizmus és hitetlenség is a francia papság és udvar kicsapongásainak eredménye. Az úgynevezett vallás ásta meg önsírját. Azonban a tömeget védelmembe fogadván, nem kívánok ennek kezébe ellenőrizetlen politikai hatalmat adni át. A hatalomtól félek, bárki kezében legyen. Sem a gazdagot, sem a szegényt nem óhajtom uramnak. A mit én óhajtok, abból áll, hogy műveljük, neveljük a társadalom minden osztályát, neveljük mindenekfelett azt, a melyiknek legnagyobb száma van…

Minket más rend és reform ki nem elégíthet, csak mely az emberiség egyetemes művelésével és szabadságával összhangzásban van.

 

 

Ki a művelt ember? (1858. 21. 246.) Egy szót sem használnak talán gyakrabban korunkban, mint ezt: műveltség. „Ez művelt férfi, az mi műveit nő, amaz műveletlen ember!" minden pillanatban hallható kifejezések. A mai nemzedék műveltségi hajlamáról tanúskodik azon körülmény, hogy mindenütt nagy súlyt látunk fektetve ezen tulajdonságra s hogy abban találja ma legnagyobb büszkeségét a férfi, legszebb díszét a nő. Kivéve talán a pénzt — mert hiába, a pénz az első és fő rugó e szomorú anyagi világban — semmit sem óhajtanak az emberek oly hőn, mint a műveltséget. Mert a ki nem tartozik a mivelt emberek sorába, az nem is tarthat számot mások tiszteletére, s tapasztaljuk, hogy gyakran a legfaragatlanabb tuskók is, kik durvaságukban tetszenek maguknak, holmi ál miveltség mázát kenik külső viseletökre.

A szó igen elterjedt s igen népszerű, de mégis alig van fogalom, mely annyi különféle magyarázatoknak engedne helyet, mint a miveltség fogalma. S a miveltség általános értelmezését adni valóban nehéz Í3, miután mélyebb gondolkozás után ugy találjuk, hogy az nem valami változhatatlan örök sajátság, hanem mindenkor a társadalom és kor jellemétől függ. A múlt század miveltsége más volt, mint a mostanié, s a mit Parisban annak neveznek, nem mindig az Londonban is; a mit nagy városban mint műveltségi jellemvonást megkivánnak, sokszor nevetséges tulajdonná válik falun, más társaságban. A műveltségi fogalom a népek különféle jelleme szerint is változik s ugy szokták értelmezni, hogy „a miveltség egy nép históriai fejlődésének eredménye."

Bármennyire különböző fokozatokat találjunk is az emberiség miveltségi történetében, lehetetlen, egyes megegyező és közös jellemvonásokat észre nem vennünk, melyek szerint a miveltség értelmezését megkísérthetjük. Ha e fogalmat: műveltség, egész általánosságban veszszük, nem lehet azt máskép értelmeznünk, mint az egyes embernek az emberi társasággal való összhangzó (harmonikus) viszonyát. S ennél fogva művelt ember az-, a ki összeköttetésben és összhangzásban él az emberiséggel; a kinek szivében és lelkében a népeket és a kort mozgató nagy eszmék visszhangra találnak; a ki amaz általános értelmiségben, mely népét és korát, irodalomban, művészetben, politikában stb. képviseli, részt vesz.

Hogy mind erre képes legyen valaki, ismeretekre van szüksége. A legelső s legelemibb ismeret, mely a miveltség alapjául szolgál, s a nyilatkozás és megértetés eszköze: a nyelv: ismeret, vagy is bánni kell tudni a nyelvvel szóval és írásban. A ki a nyelv szó-és írásbeli használatát nem ismeri, az miveltségről ne is szóljon; ez az első föltétel, hogy további ismereteket szerezhessünk s az általános miveltséghez utat nyissunk. E szükség természetesen és mindenekfelett kinek kinek saját anyanyelvére vonatkozik; de továbbá mind azon nyelvekre is, melyek az irodalomban s közéletben uralkodó hatást gyakorolnak,

A nyelvtudományon kivül az irodalmat kell tanulmányoznunk, az irodalmi viszonyok múltjáról s jelenéről tudomással kell birnunk; azután következik a történelem azon polgári társaságnak, melyben élünk, ismerete, politikai, erkölcsi és társadalmi tekintetben, múltban és jelenben. Szólanunk kell a miveltség egyes nemeiről, amint azokat az életben megkülönböztetni szokás. Szólunk pedig: az u. n. társadalmi, irodalmi, művészeti, tudományos és politikai miveltségről.

Első a társadalmi miveltség. Ez az, melyröl talán legeltérőbb s legferdébb nézetekre akadunk az életben. A feltűnő, kiállhatatlan, szegletes, különcködö, tolakodó, gyámoltalan emberek egész serege, kiket ismerünk, mind e rovat alá esnek. Szükséges tájékozásai tartsuk meg a következőket: Nem szükség, hogy az ember mindenben visszavonuló, tartózkodó hamupipőke legyen, de a társadalmilag mivelt ember mindig szerény, soha sem követelő; s nem tartozik szokásai közé, hogy embertársai irányában felsőbbséget gyakoroljon. Sőt még azon esetekben is, midőn szellemi felsőbbsége elvitázhatatlan, igyekezni fog ezt háttérbe szoritani vagy szelid alakban nyilatkoztatni. Önhittség és dölyfös elteltség mindig műveltség hiányt árul el. Hol társadalmi miveltség van, ott összhang és egyenlőség áll be a társas életben; az egyének szögletességei kiköszörülődnek, az egyéni önkény és szeszély határok közé van szorítva s a vérmérséklet és szenvedélyek túlcsapongásai ellen biztosítva vagyunk. A társadalmi miveltséget nem parancsolják törvénykönyvek és hatóságok, rendeleteit a kor és élet szentesiti. Hatalmuk nagy és messze kiterjedő…

 

 

Ki a művelt ember? II. (1858. 22. 259-260.) Minden más miveltségnek kulcsa és útja az irodalmi miveltség. Ez forrása a jó ízlésnek; ez adja meg a képességet, hogy az irodalom remekmüveit élvezhessük, hogy azok szépségeit s gazdagságát felfoghassuk; úgyhogy a belőle háramló haszon alig nagyobb, mint az öröm és élvezet, melyet általa nyerünk…

Az irodalmi miveltség társa a műrészeit miveltség. A kettő együtt jár, egymást gyámolítja és táplálja, s a lélek és szellem ama nemességét idézik elő, a mely az élet legfőbb szépségét és méltóságát képezi. A művészeti miveltség azon képességben áll, minél fogva a művészet termékeit érteni s bennök örömünket találni tudjuk. Erre nézve nem szükség, hogy épen művész vagy műítész (kritikus) legyen valaki, ámbár bizonyos, hogy némi művészeti jártasság nagyon megkönnyíti ezen miveltség megszerzését. Elég, ha élénk fogékonysággal birunk a művészet szépségei iránt; elég, ha van e tárgyban annyi ismeretünk és ítéletünk, hogy többre legyünk képesek, mint a gyermekek, a kik a csodálkozáson és bámészkodáson tul nem mennek. Általában számot kell tudni adni arról, hogy miért örülünk s hogy mi az, ami aesthetikai gyönyört okoz lelkünknek…

A miveltség legfelsőbb foka a tudományos miveltség. Tudományosan mivelt ember nem csupán az (sőt gyakran épen nem az), a ki egyik vagy másik tudományból nagy mennyiségű ismeretet tud felmutatni, hanem az, a ki minden fölmerülő tényt vagy eseményt magasabb szempontból s a dolgok rendjével összefüggésben tud megítélni. Aki a világot oly egyetemiségnek (kozmosznak) látja, melyben nincs magánálló, elszigetelt tény, hanem minden mozzanat kölcsönös összefüggésben s egymásra hatásban áll. Aki soha sem fejt meg egy kérdést is csupán egyoldalúan, hanem tekintetbe veszi annak minden vonatkozásait a létező viszonyokra. Nagy különbség van a tudományosság és tudósság között. Tudósság alatt az ismeretek halomra gyűjtését értjük, tudományosság alatt amaz ismeretek egyesülését oly organikus (életmű-szeres) egésszé, a hol az egyik ismeret a másikat gyámolítja, egy tárgy tudása a másikét könnyíti…

A tudományos ismeretnek két nagy köre tárul fel az ember előtt : a természettudományok s a bölcsészet (philosophia;) mindkettőnek feladata, rendet hozni a dolgok és események zűrzavarába, s a tények lényegéből egy összhangzó szép világot alkotni…

Szólanunk kell végre még a politikai mivellségről, a mely mintegy kiegészítése s tágítása az előbbieknek. Nem értjük a politikai miveltség alatt a hírlapi phrasisok és parlamenti viták, felsőbb rendeletek, lelketlen után fecsegéseit, sem a kávéházi üres politizálást, vagy a kancsó melletti alap nélküli ábrándozásokat; hanem politikailag mivelt embertől megkívánjuk, hogy élénk és tettekben nyilatkozó részvétet tanúsítson a közügy és közérdek iránt…

A miveltség maradandó, csalhatatlan biztositéka az emberi boldogságnak; ez a szellemnek ama szépsége, mely az ember minden gondolatára, cselekvényére és érzelmére önti fényes világát. Ez képezi ama hidat, mely az embert természeti öntudatlan állapotából a szabadság és önállóság birodalmába vezeti, mely elszigetelt (izolált) állásából kiemeli s az emberiség tagjává, a polgáriasodás részesévé teszi. Az ut, mely ide vezet, igen hosszú; a gyermek első nevelésénél kezdődik s ugy ér lassanként a tudomány legmagasabb parancsáig, mely ebből áll: „ismerd meg magadat!" S aki idáig eljutott, az mindenütt a társas örömek, a művészeti élvek és a tiszta igazság legszebb virágaival látja behintve útjait. —t

 

*  *  *

 

 

    Foglalkozások

 

Kronológiai sorrendben.

 

Lovas kerülők

Kolompár cigányok

A bivalyos

Pusztai kovácsműhely

Duna-vizes

Fazekas asszony

Tutajos tótok

Az olajos

Kántáló gyerekek

A házaló zsidó

Cseber-készítő oláh

Ebédvivő leány

Az üvegáruló tót

Só-szállító oláh

Alföldi lókötő

Fullajtár

Rongyszedő

Huszár

UTCZAI CIPŐTISZTÍTÓ

KENYERES KOFÁK

VIRÁGÁRUSOK

GESZTENYE-SÜTŐ

Fertálymester

Villamos-kalauz nő

 

*

 

Pest város új rendőrsége. Lovas kerülők (1861. 10. 113.)Hazánk újra szervezési nagy munkájában változás alá kell esnie az eddigi rendőrségi intézményeknek is. E munka lassan halad bár, de biztosan, s ugy hisszük inkább is célhoz fog vezetni, mint az eddigi nyomasztó, s csaknem egészen idegen elemekből összeállított, s azért a népségtől mindig bizalmatlansággal, ellenszenvvel fogadott rendszer. Mint örvendetes tényt emlitik a hazai lapok már eddig is— bár még csak a kezdet kezdetén vagyunk, — hogy a vétségek és kihágások esetei már eddig is tetemesen meggyérültek s a mi történik is, az 9/i0 részben a még mindig létező régi rendőrségi orgánumok elleni tüntetésekben találja okát. De a ki várni tud, azt meg nem csalja reménye, s azért hisszük, hogy e bajtól is csak megszabadulunk.

Fővárosunkban, hol az összeütközésekre több alkalom kínálkozik, hol a helyi viszonyok rendezését ezernyi érdekek követelik, s a személy- és vagyonbiztonság kiáltó szükséggé válik, mert annak megsértésére százszorta több alkalom kínálkozik, Pest városában, mondjuk, végre komolyan hozzálátnak a városi rendőrség szervezéséhez. Az illető hivatalok szabad választás utján be vannak töltve ismeretes erélyes férfiak által; kívánatos tehát, hogy működésüknek végre hatáskör is nyíljék s mindenekelőtt a kellő segédszemélyzet is kiállíttassák s fölszereltessék. Nem ide tartozik, politikai okoskodásokkal támogatni e szervezés szükségét, itt csupán azon tényeket jegyezzük fel, melyek e rendezés előhírnökei gyanánt a közelebbi időkben fölmerültek

Pest város rendőrsége a főkapitányi hivatal kezében központosul, melynek élén az általános szótöbbséggel választott főkapitány, Thaisz Elek áll. A négy külvárosban külön-külön al-kapitányok vannak ez ügyek vezetésével megbizva, kiknek egy-egy tollnok, irnok, 3—7 biztos, 2—4 őrvezető és szolgák vannak alárendelve. A középponti főkapitányi hivatalhoz még a következő személyzet : 2 hadnagy (az egyik a vásári, a másik a beszállásolási ügyekre); 2 biztos (a hússal és tűzifával ellátásra); 3 térbiztos; 3 tüzfelügyelő (egyik éjjelenként is a város házánál); 1 tömlöctartó, tollnok, irnok, házfelügyelő, kulcsár. Ezután következnek a rend fenntartására ügyelő fegyveres személyzet, u. m. 1 poroszló hadnagy, 1 őrmester, 5 tizedes, 200 poroszló, 12 lovas rendőr, 12 lovas kerülő…A gyalog poroszlók egyenruhája már meg van alapítva (kék attila, világos vörös zsinórzattal) s talán nemsokára látni is fogjuk utcáinkon. Eddig még csak a lovas kerülők végeznek szolgálatot.

 

 

Kolompár cigányok (1862, 27. 313. címlap) A kolompár-cigány. mestersége abból áll, hogy rézkatlanokat készít s azokat falukra s vásárokra viszi eladás végett, vagy ha ugy parancsolják a körülmények, a repedezett üstöket megfoltozza, a behorpadtakat kiegyengeti stb., s ezáltal a gazdasszonyok takarékosságának egyik hatalmas előmozdítójává lesz. — Ezen kolompár-cigányok — mint az élet után másolt rajzunk is tanúsítja, rendesen szép termetű, vállas emberek, szabályos arcczal, melynek közepéből horgas orr tolakodik előre, de a sok lovaglástól többnyire lőcslábúak.

Ruházatuk a a kóborló atyafiakénál sokkal tisztességesebb s némi jobblétet, felsőbb rang-osztályt árul el; többnyire fekete posztóból készül s igen hosszú mellényből s bő szabásu magyar nadrágból áll. A mellényen igen gyakran badtojásnyi ezüst górnak láthatók, sőt a csapat szószólójának, főnökének, vagy mint különben nevezik, cigánybírónak (vajdának), megkülönböztetés végett sokszor nagy ezüst bunkóju botja is van.

Amilyen gondot fordítnak a férfiak magukra, oly keveset gondolnak külsejökkel feleségeik, kik többnyire elhanyagolt, lompos öltözetben láthatók. Ezek többnyire négyen-öten járnak együtt házalni, s főmesterségük ott, ahol könnyen hivükre találnak: a varázslás, kártyavetés, szerencsemondás. Egymást segítik ők e babonás mesterségben, sőt gyakran ürügyül is használják arra, hogy a házak belsejében némely holmikat maguk számára eltüntessenek.

 

 

A bivalyos. (1863. 329.) A bivalyt az állattan a gerincesek (vertebrata) osztályában, az emlősök közt, a kérőzők vagy két patájúak (ruminantia seu bisulca) rendjébe sorozza. Három faja ismeretes, u. m. az afrikai, amerikai és közönséges bivaly, mely nálunk a déli megyékben kevés, Erdélyben nagyobb számmal tenyésztik, hol különösen sűrű tápláló tejéért nagyon kedvelik. Könnyű élelmezése és nagy ereje mellett, igen alkalmas igavonó levén, méltó volna, hogy gazdáink közt nagyobb elterjedést nyerjen; s ellenkezőleg azt tapasztaljuk, hogy ott is hol eddig tetemesebb mennyiségben volt található, ma már mind szűkebb körre szorul a bivalytartás. Tudunk gazdaságot, hol néhány évvel ezelőtt százával járt ki az akolból a bivaly, s jelenleg egy fia sincs többé.

Ennek oka bizonyosan nem égalji viszonyainkban keresendő, mert a tapasztalás megmutatta, hogy ez idegen állat égövünk alatt igen könnyen meghonosul. Nem finnyás, sem a bánásmód, sem a takarmány iránt. Vastag bőre a légváltozások ellen biztos védő, megeszik minden hitvány gizgazt, s e mellett az ökör sokat elbir, és a tehén felséges jó tejet ad. A magyar gazda udvaráról kiküszöbölése alig tulajdonítható egyébnek, mint a pocsolya iránti rendkívüli vonzalmának, mely szerint akár hányszor megcselekszi, hogy ha jobbra volna is útja, de balra vizet vagy mocsárt lát, feltartóztathatatlanul oda megy, bele ereszkedik, és hiába vasvillázza a taligáról a bosszankodó béres: míg kénye kedve szerint ki nem heverte magát, s vastag bőre jól át nem ázik, addig a fertőből meg sem mozdul.

 

 

Pusztai kovácsműhely (1865. 3. 29.) A távolban barátságos tanyák fehérlenek s el is hallatszik néha egy-egy kocsi zörgése, mely üresen jött meg a szomszédfaluból, hova szénát vitt; most fordul be épen ama dűlőn. A határ-hancsikban a hátulsó kerek megakadt, nagyot faroltat a szekérrel, de azért András gazda bátran közéje csap a két állatnak, melyek csendes kocogással csakugyan el is érnek a pusztai kovácsműhely elé, mely legkülönb a varjasi járásban, jóllehet pusztán van. Az egyik kerék agyára pántot kellene szorítani, mert ugyancsak megvásott már…Ambrus mester azért, hogy kovács, ért a bognársághoz, lakatossághoz, a doktorsághoz…Borona, kerék várja a javitást, de előbb arra a „kisasszony-lábú" csikóra ütnek patkót. Csak a minapában fogták ki a ménesből…A „kisasszony-lábú" csikóra most vernek először vasat, s nyilván ugy érzi magát, mint mikor nevelője először bujt csizmába. Vad szemmel nézi azokat a kínzó eszközöket, a körömgyalut, a harapófogót, a vasszöget, meg a kalapácsot, melyek a zsámolyon vannak szétteritve; sejti, hogy mind ez őt illeti…

Mire a pásztortüzek kigyúlnak, a műhely kőszén-parazsa elhamvad, a pőröly és a nagy kalapács is elpihennek; a fujtató meg nagyot lehel utójára s vastag ráncokban összeesvén, hajnali harangszóig meg se szusszan.

 

 

Duna-vizes. (1865. 5. 52.) A népszámlálás fáradságos munkáján könnyű szerrel segíthetne az illető hatósági bizottság, ha Pest kintornásait és Duna-vízhordóit maga elé rendelné, mert csakugyan nincs ház a fővárosban, melyet e két faj kivül belül nem ismerne. Az első hálószobádig tolakodik be, a másik legföllebb csak konyhába jut, hogy a kádba eressze puttonyának tartalmát, de azért — házadban volt. Míg amaz, szemtelensége által szerez magának conscriptionalis adatokat, az utóbbi szemessége által kerül azoknak birtokába, s meg sem álmodnók, mily helyesen ítélnek és következtetnek emberek.

A vízhordó sokkal rokonszenvesebb, eredetibb alak amannál, mely minden városkában otthonos, mig a vizhordó tán csak Pesten virágzik, mert Európa többi fővárosában a vízvezeték fölöslegeséé tévé ez emberséges munkásokat. A házban, melyben lakol, napjában kétszer szokott megfordulni. Piros sipkája, piros cseréppipája s piros orra messze elviritanak. A kapu aljában vastagon kezdi rá mondókáját a lesi, mig valaki a folyosón megjelenik; ekkor a legvékonyabb diskantban, mely valahonnan a szomszédból látszik jönni, hirdeti árujának hasonlíthatatlan voltát, s korholja a cselédeket, hogy miért nem „a szép Duna-vizessel" hordatnak maguknak Duna-vizet.

Szamara, mondhatjuk, még népszerűbb, mint ő maga. Ez egy különösen derék szamár, ki ugyan csacsi még, de kétségkívül sokra vihetné, ha a sors a „szép Duna-vizes" taligája elé nem ragasztja. A csacsi, melyet költői gazdája „Laurának" keresztelt el, a mutató ujj legkisebb intésére el kezd ordítani.

A Duna-vizes már kora hajnalban kezdi nehéz napi munkáját. A téli fagy beálltával foglalkozása igen keserves, midőn a jégbe lyukat vágnia a terhével a meredek a csúszós parton fölkúsznia kell. Rendesen feleséget s egy segédet tart, ki előre megy s a rendeléseket átveszi, hogy, az utána döcögő járműből kevés vártatással szállítsa át a vizes portékát…Mig a két férfiú a puttonyokat rendeltetésük helyére viszi, az asszony az alatt a taligát őrzi. A puttony ára az emelet magasságával vagy a Dunához való távolsággal áll arányban. Minden emelet egy krajczár különbség s igy a váci vagy országúton túleső utca hasonlón növeli a puttony árát.

Vannak Duna-vizesek, kiknek Isten nagyra vitte dolgát; ezek például két lóval dolgoznak már. Persze, hogy mindkettő vak s nem igen jó húsban van. De szem- és testbeli tehetségük épen elég arra, hogy sokszor 20 tele puttonyt is megindítsanak; a teher ugyís folytonosan fogy. Ismerünk különben olyat is, ki egy-maga húzza a taligát s cipeli föl puttonyait az emeletekbe

Azért aligha csalatkozunk föltevésünkben, ha azt mondjuk, hogy e szegény munkás mindamellett nem áhitozza a víz-vezetést. Ugy reméljük vagy félünk tőle, hogy bátran húzhatja még szekerét jó darabig.

 

 

A felső-bányái fazekas asszony (1865. 10. 112.) Hadd ballagjon ide most a felső-bányai hires „edényes asszony" is, a honunk keleti megyéiben a falusi közönség között annyira ismert fazekasnők, kik, magasra tornyositott döcögő ökrös szekereiken, bejárják egy nyáron nemcsak Szatmárt, hanem a távolabbi alföldi megyéket is.

Már kora tavasszal elkezdik válogatni a havon-kint égetett edényhalmazból a fényesebb mázu, csengőbb kongásu és általában jobb kinézésű darabokat, s azokat koronkint félretéve, gyűjtögetik az „útra." A város, szerencsés fekvésénél fogva, e mesterséghez különös jó földet nyújt, mely nemcsak helyben, de a vidék fazekasai előtt is keresett tárgy; ehhez járul a bányászat által nyert „zselét" (silberfreie Glatte) is, mely bizonyos feloldás után, a kiégetendő cserépre kenve, annak fényes szint és tartósságot ad. Az igy elkészült cserép a hires „mázos edényt" adja, mely az itteni fazekasokat oly jó hirre emelte a vidék előtt. Midőn az aratás megtörtént, s már reménye van a fazekas nőnek, hogy a falusi gazdák némi tiszta búzakészlettel birnak, megfogadja ismerős oláh szekeresét, s felterhelteti a szekeret,

Elindulás előtt a szomszédoktól, ismerősöktől búcsút vesz a fazekas nő, s aztán elfoglalja a szekér elején készített ülését, melynél valamivel alább, a szekeres oláh fia foglal helyet, lelógatva bocskoros lábát a rud mellett két oldalon. Majd meggyújtja az öreg kurta száru pipáját.

Szokás szerint csak pár mérföldet tesznek egy napon, s aztán megtelepednek az ut melletti gyepes helyen, hol mig barmaik legelnek, maguk is el kezdik sütögetni szalonnájukat, mely csaknem kizáró táplálékuk az ut alatt. Igy érnek el a megye nyugati részén fekvő s a gabona neműekben dus falvakig, hol leginkább a templomok körében szeretnek megtelepedni. Majd kirakják edényeik egy részét, mire a falu asszonyai is eljönnek, és kezdik szemelgetni, válogatni és kongatni a nekik tetsző vagy szükséges darabokat, melyekért rendesen annyi gabonát adnak, a mennyi a vett edénybe bele fér.

Es igy néha három-négyszer annyi értékű búzát vesznek be, mint a mennyi edényt hazulról elvittek, s ez aztán csaknem egész télen fedezi gabona szükségleteiket. Néha megtörténik,hogy két hónapig is oda barangolnak, tűrve, nélkülözve és szenvedve. Daczára ennek, legtöbben örömest teszik meg az utat; sőt vannak, kik ha valamelyik évben nem mehetnek „útra" egészen rosszul érzik magukat. Különben e mozgalmas járáskelés a felső-bányai fazekasok életrevalósága és iparkodásáról tanúskodik, mi különben is e vidék népét kiválóan jellemzi. Közli Varga Vilmos.

 

 

 

Tutajos tótok (1865. 34. 422) Midőn a tél mérge langy fuvalmaknak enged s a folyam dermesztő jégkapcsaitól megszabadult: a későbben ébredő "Kárpátok közt is jótékony élénkség kezd nyilatkozni. A lanyha szellő ugyan ide csak akkor ér el, midőn az alföldön versenyt hullámzik a vetés a Tiszával, melynek zajlása már rég elmúlt, midőn a Vág még keményen birkózik a faggyal. De elvégre oromról s meredekről bőven patakzik az olvadt hó, mely alámosva a partra torlódott jégréteget, ezt magával ragadja s a szabadságra vágyó folyót végkép fölmenti bilincseitől.

Tót atyánkfiai, kiket a mostoha talaj, melyen születtek, a drótozás, faragás s egyéb, a földműveléstől távol eső életmódokra szorított: fakereskedéssel is foglalkoznak, azaz, a télen át vágott, ékekkel összeábdált fenyőszálakat, a Vágnak zuhogó ereszkedőin a Dunára s onnan le Buda-pestre hajtják. Az ily talpakon való utazás természetesen hetekig tart, a miért is a liptói vagy trencsényi ember a vizén valóságos tűzhelyet épit, mely köré családostul megtelepedik. Ez úszó tűzhely természetesen csak addig áll fönn, mig a haza fővárosába ért le, hol aztán szétbontván tutaját: felesége nyaka közé kanyarítja az útközben született Janókát, maga pedig holmi fényűzési cikkeket, mint szegedi szappant, debreceni szalonnát stb. szerezvén be a szálfák árából, vidáman gyalogolnak vissza hegyes völgyes hazájukba.

 

 

Tutajos tótok. (Lüders rajza.)

 

A tutajozás rendesen életveszéllyel jár, mig a Vágnak hánykódó derekán történik az. A folytonosan lejtő víz számos zuhatagot képez, ezeken pedig, mert más útja nincs, át kell hatolnia a talpnak. Midőn a kataraktához közelednek, valamennyien hasra fekve kapaszkodnak bele az egyik vagy másik kiálló ékbe, még pedig oly módon, hogy súly-egyenben tartsák a naszádot. Midőn a nagy szökkenésnek vége, fölugranak ismét s szabatos irányban hajtják tutajukat, mely irány annál biztosabb, mentől közelebb érik a Dunát. Megesik néha, hogy valami világfáradt, vadászó angol, tanulmányozó festesz, vagy vakációzó diák-legény kapaszkodik föl a tutajra.  A csöndesen úszó talp, melyet csak ritkán táncoltat meg valamelyike a Bécs és Pest közt prüsszögő, hullámkorbácsoló gőzhajóknak; a szigetek s félszigetek ingó lombozata, a láthatárral összeolvadó zöld lapályok, vagy a rommal koronázott, erdőövezte hegyek: mind oly pontok, melyeket teljes szépségükben csak tutajon lehet élvezni. Különösen érdekes az éj, midőn a fáradt munkások partra hajtva tutajukat, a közéjük keveredett idegen elemekkel egy családot képeznek. Nem értik ugyan egymás nyelvét; de az angol butykosa, a tót keserű túrója s a festő szalámija szerencsés közvetítők, a diáknak pedig egy nyakon csípett csuka szintén ad szavazati jogot. A tót atyafi számára a puskás vendég utazó egy, a talp fölött víjjongva elrebbenő kacsacsoportból egyet-kettőt ledurrant.

 

 

Az olajos (1866. 8. 89.) A csípős böjti szelekkel egy időben szokott megjelenni Pest utcáin egy házról házra járó falusi atyafi,hol magánosan, hol kedves élete párjával együtt, hangosan és mintha a kezükben hordott olajos korsó tartalmával nemcsak kabátjok, hanem torkuk is meg volna kenve, oly sajátságos csengő élességgel kiabálva: „Ola—jif Ola—ji!"

Ezen a főváros népe előtt régi idők óta ismeretes házalók a szomszéd falvak lakosai s csak ezen időszakban láthatók Pesten, a hová ekkor saját készitményü olajkészletüket hozzák eladásra, s egyáltalában nem törődve a világ petroleumos és légszeszélyes haladásával, még most is igen keresett cikké tudják tenni lenmag-olajukat. Ez az olajos még azért is nevezetes Budapest házaló üzérei között, hogy eleitől Fogva azon kevesek sorába tartozik, kik a főváros utcáin magyarul kínálgatják portékáikat, soha sem hangoztatván más szót, mint ezt: „Olaji! Olaji!' Hasonló tulajdonságban talán csak a palotai gyümölcsáruló menyecskék mérkőzhetnek vele, kik tisztán érthető palóc kiejtéssel kínálgatják: „Vegyenek almát! Ifjú úr vegyen szőlőt! Hogy ezen olajat azután eszik-e vagy isszák-e, vagy csak világítanak vele a pestiek? Azt én egyelőre meg nem mondhatom. Még én soha sem vettem belőle. x-y

 

 

Szegedi kántáló gyerekek. (1867. 50. 614.) Minden nagyobb ünnepnél megvannak hazánkban a gyerekeknek saját hagyományos, szokásos teendőik. Húsvétkor öntöznek, locsolódnak, — nagy-csütörtökön Pilátust vernek, — pünkösdkor koronás királyt választanak, — karácsonykor Bethlenemet, — vízkeresztkor három királyt játszanak s adventben — kántálnak.

E tréfás játékok mindegyikének megvan saját vallásos oldala s többé-kevésbé a misztériumok közé sorozhatok; abban az egyben azonban mindegyik megegyezik, hogy általuk a kis műkedvelők egy pár krajcárnyi bevételre is számúnak. Már pár héttel az első ,,roráte" (hajnali mise)  előtt szervezkedik a kis társaság: négy, öt, legfeljebb hat tagból, leányok s fiuk elegy, s advent első vasárnapja estéjén elkezdődnek a „kántálások," s tartanak karácson böjtjéig minden estén.

Esti hét órakor egy lámpával s a szükséges énekeket tartalmazó imakönyvvel fölfegyverkezve indul körútra a kis kántáló csapat, s a célba vett első gyertyavilágos ablak előtt körbe állva uni-sonó köszöntenek a háziaknak: „Dicsértessék a Jézus Krisztus, meghallgatják-e az angyali vigasságot?”...

Az ének utolját jó hangosan „Dicsértessék a Jézus"-sal végezik, mintegy tudtul adva a benn-levőknek, hogy nyílhat az ablak, mert sietniök kell egy házzal tovább. Az ablak meg is nyilik s a nyert pár krajcárt, többnyire egy két garasost, a legöregebb teszi zsebre, a ki rendesen szokott lenni a „gazda".Így megy ez aztán tovább házról házra, utcáról utcára, mig kialszik a kis ablakokból a világ; akkor aztán egy kapusarokba vagy valamelyikük lakására vonulnak s megosztozkodnak a keresményen.

Advent elején meglehetős elevenséggel megy a kereset, hanem a második héten már nem sok ablakból hallják a biztató szót; sőt gyakran az is megesik, hogy megénekeltetik őket, s ráadásul még hamis tréfákat is csinálnak velők.

Mialatt t. i. ők énekelgetnek, azalatt benn valami jó kedvű suhanczár készíti nekik a két garast; mikor aztán elhallgatnak, kinyilik az ablak s a nyújtott tenyérbe hull a tüzes két garas, az meg aztán gyakran ugy eldobja kezéből, hogy aztán félóráig is kereshetik a bokáig érő hóban.

Az olyan háznak meg, melyben fösvény ember lakik s nem akarja meghallgatni az angyali vigaszságot — pláne van mit hallgatni; az ilyen ablak alatt aztán mind a gúny dalok járják; mig aztán valaki a házbeliek közül az utcaajtón rajok nem riaszt. Kizárólagosan az ily helyeknek van fönntartva ez a kis versecske:

 

„Egy éneket mondanék,

Ha meghallgatnátok;

Hogy ez a ház reggelre

Szakadozna rátok!"

 

E kántálás többnyire csak a külvárosokban divatozik, a kis társaság ritkán barangol be a belvárosba, inkább más, távolabb eső külváros-részbe megy s a meglehetős gyarló keresmény daczára hónapok múlva is visszaemlékszik a kántálásokra s már hetekkel előre számítja az első „rorátét" mikor megint mehet — kántálni.

Varga János.

 

 

A házaló zsidó. Réthi Lajos. ( 1867. 51. 624.) Handlé, handlé, ndlé, dlé! Úgy ismeri a nagyvárosi ember ezt a hangot, mint a falusi a jó napot kívánást. Mikor még csak a másik oldalamra fordulok, még legalább annyit akarva aludni, mint addig a mennyit aludtam, már hallom a kapu közt: „Handlé, ndlé, dlé!" Aztán hallom attól kezdve egész estig mindegyre. Az egyik vékonyan kiáltja, mint egy sip; siet is vele szörnyűségesen, nehogy vagy egy ház elmaradjon az egész városban. A más mélyen, tompán és unatkozó lassúsággal, rég működő gép módjára. Van, amelyik hatalmas férfihangon rivall be; az utána jövő pedig siránkozva, keservesen, juh-bégetéshez hasonlóan: hogy megesik a szived rajta. Abban az egyben egyeznek mindnyájan, hogy az első szótagot alig hangoztatják, hanem annál inkább fölemelik és elnyújtják a végét.

A handlé szegény zsidó; szegény zsidó, a ki abból él, hogy házról házra jár; megvásárolja az elrongyollott, elhasznált jószágot, aztán eladja valamivel gazdagabb zsidónak. Az aztán kitatarozza, forgatja, fényesiti ; végül pedig rád sózza megint uj gyanánt. A handlé összekötő kapocs abban a gyűrűben, a melynek egyik vége a rendes bolttal biró zsidó, a másik pedig mink, a többiek…

 

 

Házaló zsidó.  (Jankó János rajza.)

 

Nem találtak föl még oly iparcikket, hogy a handlé meg ne vegye, csak olcsón jusson hozzá. Tessék csak megnézni ezt, a mint festőnk lekapta lábáról! íme, húratlan gitár, sarkantyús csizma, fénykép album, Napóleon-szobor, nagy kendő, séta-vessző: ennyi minden az, a mi csak látszik rajta. Hát zsebeiben, batyujában, hátán mennyiféle különbözőség lehet még összehalmozva?

Kíváncsi vagyok rá, vájjon mi lesz az emancipáció után. Vajon ezután is csupa zsidóból telik ki a handlé? Vagy nem is lesz handlé senki, miután a zsidónak is szabad lesz bármely tisztességes foglalkozással keresni kenyerét? Vagy vegyesen lesz a handlé zsidóból, keresztyénből? E kérdések eldöntését nagy kíváncsisággal várom. Hanem: handlé! Boldog ünnepet! Adjon az isten a közelgő újévben mindnyájunknak azt, a mit a handlé óhajt magának: élet-eszet és szerencsét.

 

 

 

A cseber készítő oláh. (1869. 8. 102.) Erdély nyugati havasaiban a lakosság egy nagy részének keresetmódja a cseber készités. Vad, rakoncátlan vidék ez, csupa hegy és erdő, nem terem itt más, mint zab és tengeri, az is meredek hegyoldalakon, hol az ember tenyerének kell végeznie a barom munkáját. A nép lehetőleg csekély igényekkel bir, de a vidék még ezeknek sem tehet eleget. A kik nem adták magukat a bányászkodásra, nyaranként egész csapatokban, feleségükkel s minden fegyverfogható apróságukkal leszállnak a hegyek közül más gazdag és dús völgyekbe, dolgoznak, aratnak és csépelnek, hogy napi munkájok fejében néhány véka gabonát vigyenek vissza a kunyhóba.

Kik még bennebb laknak a havasok között, fenn őserdők körül, azok cseber és mindenféle faedény készitéshez fognak. Megterhelnek aztán 15 — 20 hegyi lovat csebrekkel, mindenféle faedényekkel, abroncsokkal, s ugy szállnak le más vidékekre.

Festői látványt nyújt, regényes, vad hegyi vidéken egy-egy ilyen karaván. A csebrek egész kalangya magasságban emelkednek az apró hegyi lovak hátain, s azok egymás után ballagnak, szépen sorban a szűk,majd meredek,majd lejtős ösvényen.  Ha elfáradt a karaván, letelepülnek egy kis, dús növényzettel megáldott völgyben, kristálytiszta, csörömpölő patak mellett. Halomra rakják a csebreket és faedényeket, legelőre csapják az apró mokány-lovakat, tüzet gyújtanak egy fa vagy szikla árnya alatt s hozzá látnak a lakomához. Az ember szintúgy megirigyli a jó étvágyat, mellyel falatoznak, bár nem sok irigylésre méltó akad a nagyon is sovány lakomán.

 

 

Csöbör-árus oláh.

 

Majd faluról városba és ismét faluba, házról házra járnak, kinálva mindenütt önkészitette — de nem szabadalmazott — árucikkeiket. S járnak-járnak házról házra, mindaddig mig az apró mokány-lovak valamelyikének hátán van egy cseber. Ugy tesznek ők is, mint a székely a borvízzel, ha illő árt nem kapnak egy városban, tovább mennek; az egész különbség legföllebb egy garas, s e miatt az ó-divatu üzér veszit napokat s több napi költséget. Ha szerencsésen túladott áru-cikkein, akkor gabonát vesz a begyült pénzen; s a karaván, mely előbb csebreket szállított, gabonával terhelten megy vissza a hegyek közé. így kell, hogy biztositsák magukat a tél ellen.

Nem fényes keresetmód ez, de mégis megél belőle több száz család, kik oly vidéken laknak, hol a természet nem szövetségese az embernek s nem nyújt neki segédkezet az élethez. Meredek hegy oldalakhoz kapaszkodnak e cseberfaragók kunyhói, körülte terül el az egész kis gazdaság; alant a völgyszorosban pedig, egy rakoncátlan patak mentén jönnek a primitív alkotású fűrészmalmok, melyeknek rendeltetése az, hogy némi segítségül szolgáljanak az emberi kéznek ott, hol ereje nem bir megküzdeni az óriás munkával. L. B.

 

 

Ebédvivő leány (1869. 34. 466.) Az aratás olyan munka, a melyet nagyon szeretnek az emberek, hamar egyszer hozzá fogtak, rövid idő alatt elvégezni. Kivált ha kedvező, meleg, száraz idő jár csakúgy ég a munka a nép kezében. Késő estig, néha egész 11 óráig fennmaradnak kötelet hányni, hogy reggelig a harmaton megereszkedjék s jól összefogja a kévét, s éjfél után 2—3 órakor már munkába állnak ismét. 7—8 óra tájon reggeliznek valami szárazat, s ismét dolgoznak, míg az ebéd meg nem érkezik. Képzelni lehet, hogyan várják az ebédvivőt ilyen hosszú s olyan nehéz munka után, mint az aratás! Nézegetik az árnyékot, számítgatják, hogy már ennyi s ennyi idő lehet, eddig már megindulhatott a leány, most már itt s itt jő, ekkor s ekkor itt lesz. Azt hiszik a leány azért késik, mert lassan andalog s elbeszélgeti az időt. Pedig, dehogy! Siet gyorsan, hogy minél előbb céljánál legyen és beszélgethessen arató-leánypajtásaival, enyeleghessen azzal, a kit, ha el nem visznek katonának: isten tudja, tán édes anyja is elfogadna vejének. Milyen boldog is az, a ki vidám társaságban künn dolgozhat a mezőn s nincs a házimunkára otthon fogva. Nem érzik azok, a kik kedves társaságban együtt munkálnak, sem a nap forró melegét, sem a dolog fárasztó nehézségét; édes beszélgetés, dal, tréfa, vidám verseny úgy elfeledtetnek időt, fáradságot, mint semmi másféle szórakozás

A mi ebédvivő leányunk is ilyesmit gondol s ez kettőzteti meg gyorsaságát. Eléri végre az itató kutat, s ott meríti meg korsóját vízzel, hogy frissen, hidegen vihesse még oda s azoknak, kik szomj miatt, annak az egynek, ki tán szíve melegétől is eped, minél enyhítőbb itallal szolgálhasson. A kút mellől körülnéz, látja az ő munkásait, nézi-nézi, mily gyorsan dől a rend kaszájuk, sarlójuk alatt…Oh a művelt emberek, kiket foglalkozásuk kiszakít a család köréből s csak pihenni térnek oda, mit sem tudnak arról, mily édes az a foglalkozás, a melyet férj, feleség s az egész család társaságban együtt végez!

A leány, amint egy kissé kinézelődte magát, ismét megindul, a gabonák közt tiport kanyargós ösvényen végig, hirtelen ott van a munkásoknál, szerencsés jó napot kivan, megáldja az embereket és munkájukat, leteszi az ételt, hívja őket mellé, s a hol még félben maradna a munka, oda megy, segít, hogy hamarabb bevégezzék,

-r -s

 

 

Az ebédvivő kis leány II. (1870. 308.) Forró nyári napon, hogy minő kellemes dolog árnyas, terebélyes fa hűsében megpihenni: tán nincs ember, a ki ne tudná. — Hát még ha valaki teher alatt fáradva, megizzadva pihen le, alkalmasint kétszeresen nehezére esik a fának pázsitos aljától búcsút venni. A mi kis leányunk is épen azon gondolkozik, hogy még egy kissé vár, még egy kissé pihen, hátha azalatt majd valami útitárs is érkezik, a ki kosarát felsegiti, mert már mikor letette is azon veszélyben volt, hogy kidönti a sok jó ételt, a mit édes anyja olyan takarékosan megfőzött s olyan gondosan elhelyezett a kosárban.  Igaz, hogy már közeleg a dél, mert az ember árnyéka alig több egy lépésnyinél s ezt a munkások nemcsak az árnyékról, hanem a fáradtságról és üres gyomorról is észreveszik. A munkásember pedig, ha a bibliából nem tudná is, józan eszével is feléri, hogy a munkás méltó a maga bérére, s a ki forró délig dolgozott, megérdemel egy kis jó meleg ebédet. No de — gondolja magában a kis leány — édes anyja kását főzött számukra, az pedig olyan eledel, hogy ha 4—5 mérföldnyire viszik, még akkor is olyan forró, hogy nem lehet biztos mohósággal enni, neki pedig már csak egy rövid negyedórája van hátra…

Most nem jő senki, még egy gyűrűs zsidó* sem, pedig tücskök cirpelését sokszor az ő sipja hangjának képzeli, még egy koldus sem, pedig máskor elég ballag egyik falutól a másikig, még egy teher vitelből hazatérő béres sem, pedig máskor azok szekerei egymást érik, a mint ebédre haza sietnek. Nincs senki; rá kell szánnia magát, hogy egyedül vegye fel a kosarat. Kötényéből tekercset csinál, hogy a kosár ne törje fejét, megfogja a kosár füleit, felemeli, a milyen magasan csak bírja, hozzá szorítja a vastag fához, aztán meghajol, s alá búvik, felegyenesedik, egyet igazit még fején és a kosáron s azzal elereszti, s a kosár minden támasz nélkül ugy áll fején, gyors léptei mellett is, hogy ha valami német asszony meglátná, nem győzné csudálni.

Menj kis leány, siess, vidd gyorsan ebédedet apád dicsérete, csókja s talán, a kire gondolsz, annak szíves szavai még jobban fognak esni, mint az árnyas fa tövében lengő hűvös susogása!

— r. — s.

 

*A zsidó szó lett a kereskedő szinonimája, fütyülős-, gyűrűs, tollas zsidó, majd fokozatosan a pénzzel kapcsolatos üzletekkel társították a népcsoportot.

 

 

 

Az üvegáruló tót (1872. 27. 332.) Azok a szegény emberek, akik e szép ország legfelsőbb zugaiba szorultak, égig meredő hegyek, kopár sziklák közé, valóban legmostohább gyermekei közé tartoznak e hazának. A föld nem termi meg számukra a mindennapi betevő falatot, a tél hava egész évszakokra betemeti őket szűk hegy zugolyaikba, a nyári zivatar elhordja fából csinált apró fecskefészkeiket, a törvény is alig ismeri el más emberekkel egyenjogúnak, s a társadalom maga, mikor azt mondja, hogy „taliga nem szekér, kása nem étel, bot nem fegyver", egyúttal utána teszi, hogy „tót nem ember." Pedig ember az is, csak olyan, mint más, s Magyarország csak akkor látná meg, mily életrevaló elemet bír benne, ha emancipálná társadalmilag — legalább annyira, mint a zsidókat.

A szegény magurai* tót, mint a daru, mint a fecske és a többi vándormadár, csakhogy megfordítva nyaranként, falkástól vonul le dél felé egy szál kaszával a vállán, betakarítani az isten áldását, a mi nem az övé, hanem a másé, s a mit az a más nem győzne megtenni. Egy-két kenyér s egy fél koszorú vereshagyma mellett kihúzza a nyarat, lóval, géppel versenyez a munkában s több heti fáradságának díja, keresménye az az egy kis gabona, csak annyi, hogy több napi járó földre haza bírja vinni hátán, nem roskad le alatta. És ő beéri vele.

Egész télen át elfarigcsálja a fakanalat, tavasszal összenyalábolja, s mérhetetlen utat tesz, mig ott eladogatja darabonként, egy garasával egyet. Az már nem is pénz. De ő megelégszik azzal. Egy karika sodronyt nyakába vesz, meg egy kis fogót szúr a tüszőjébe, az egész cókmókja nem ér egy fél forintot s ő azzal neki indul a széles országnak, törött lábas, repedt fazék, beteg serpenyő gyógyul meg ujjai alatt, s a mit azért kap, az egy darab kenyér, valami főzelék, csak ritkán néhány krajcár. De ő neki elég az is

A másik üvegtáblát vesz hátára s nézi, a jég hol csinált kárt az ablakokban. Sokszor megesik, hogy az a jég még a hátán töri össze az ablakot. Egy lepottyanó jégszem az egész vagyonát tönkre teszi. De ő azért nem panaszkodik, hogy terhes az élet.

A melyik valami keservesen néhány garasra szert tudott tenni, — bemegy vele a felső-magyarországi üveghutákba, festett poharat, cifra, virágos üveget vesz rajta s kicsiny kosarával, mely mindenestül sem ér meg három forintot, elindul gyalog konkurálni, versenyt futni a vasúttal, a százezrekbe menő forgalmi tőkékkel, levándorol egész Pestig s itt bekopogtat minden háznál, hátha véletlenül épen szükség találna lenni arra, a mit ő árul? Nem sokat alkuszik, megmondja, hogy tartja, de ha kevesebbet nyomnak a markába, sóhajtva elteszi, nem zúgolódik, hogy megcsalják, megrövidítik, nem hányja fel, neki menynyijébe került, mennyit kellett gyalogolni, koplalni, ázni árva fejének, míg odáig jutott, hogy ezt a kis tulipános poharat eladhatta. Úgy se fizethetnék azt meg. Ő azt ingyen adja.

 

*Magura hegy, több hegység és hegy neve a Kárpátokban.

 

 

Alföldi lókötő (1872. 172.)  Erkölcsi reputációnkat, fájdalom meg kell vallani, nem kevéssé ingatták meg hazánk államjogi zavart körülményei. Két évtizeden át, a nemzet géniusza ellenére, életünkben és vagyonunkban dúskálkodott kényuralom sokat tett arra, hogy nagyobb mérvű elterjedést nyerjenek s kereset-ággá fajulva, egész undokságukban jelen jenek meg azok a bűnök, melyek a magyar népnél azelőtt csak kivételesen s némi költőiség zománcával bevonva mutatkoztak. A magyar, általában véve, erkölcsös faj; de egyszer félre lépve, dacossága által messzebb ragadtatni hajlandó, mint maga is gondolta volna. Ez a legtöbb magyar zsiványhistória eredete, melyeknek legszebb típusát, a költészet s erkölcsi alap egész elejével Eötvös Violája* állítja elénk.

A lókötő nem közönséges tolvaj. Bizonyos hősiesség s a bátorságnak és ügyességnek rendkívüli foka jellemzi, sokkal inkább, mint a középkori német lovagokat, kik csak biztos rejtekből, nagy fegyveres kísérettel mertek rajta ütni a békés karavánokra, s mihelyt veszély fenyegette, visszaszöktek fellegváraikba. A lókötő egymaga, saját öklére kap belé vállalataiba, neki csapja a hurkot a csikónak fényes nappal is s ezer veszély közt viszi el prédáját. Élete mindig kockán forog, nyugalma nincs sehol, még szeretője ölében vagy a pásztorok tüze mellett, mogorva hallgatagsággal gondol vissza arra a boldog időre, mikor még egy csikó ára se nyomta a lelkét s ő is oly vidám, elégült lehetett, mint ezek itt. Az üldözött, a zaklatott fenevadnak jobb dolga van mint neki: elébb-utóbb az a vége, hogy a ki annyi lovat kötött, utóvégre őt magát is megkötik, s ha statárium van, bizony nemcsak meg, de fel is kötik. Pedig más körülmények közt annyi bátorsággal, leleményességgel, oly rendkívüli természetes ésszel, becsületes nyílt jellemmel hős, hadvezér válhatott volna tán belőle, s más magas állásról tekinthetne alá, nem arról, a melyiken bokáit összeüti a szél!

* Eötvös József: Viola, az alföldi haramia. Népszínmű. Bemutatta a Szegedi Városi Színház, 1897. november 1-jén.

 

Mezítlábas fullajtár (szaisz), ki, mint a régi időkben, most is a gazdagok kocsija előtt fut, hogy azok hatalmát és vagyonát hirdesse (1882. 26. 426.)

 

 

A PÁRISI KONGYSZEDÖK ÉLETÉBŐL (1884. 6. 89.) Paris utcáiról ismét egy eredeti alak van letűnőfélben, a rongyszedő. A civilizáció teremtette, mert rongy csak ott van, a hol civilizáció s az is adta meg neki a halálos döfést. Elküldi, elbocsátja, mint kiérdemesült szolgáját, lomtárba veti a történelem többi ócskaságai közé, s ki annyi szemetet turkált össze-vissza, hogy napfényre hozzon valamit, most maga is szemétre kerül.

A párisi alsóbb néposztály ezer meg ezer oly foglalkozást és iparágat üz, melyeket mind a szükség leleményessége teremtett meg, s melyekről alig hinnők, hogy valakinek életmódot nyújtsanak. Ilyen a modell, ki néhány centime-ért bejárja a műtermeket, hogy a legkülönbözőbb fárasztó testállásokban mintául szolgáljon a kezdő festő vásznához. Különben maga is sült burgonyát ebédel mansarde-szobájában. A divaturacs, kinek egyéb dolga sincs, mint estélyekről estélyekre támolyogni, s föltűnést keltő toilette-jeivel reklámot csinálni szabójának, a miért aztán jó fizetést húz. A madáretető, kinek összes praxisa arra szorítkozik, hogy döglött állatokat terít ki a napra s az azokban tenyésztett petéket jó áron, különös csemege gyanánt adja el, és még száz meg száz önfenntartási módja a reményt vesztett kétes egzisztenciáknak, melyek elől a statisztika is kénytelen meghátrálni. Mindé különböző foglalkozások közt épen nem utolsó helyen áll a rongyszedés, ha meggondoljuk, hogy csak Parisban egyedül 50—60,000 frank tökét képvisel az, a mit naponként kidobnak szemétként az ablakon, s a mi e szerint a rongyszedök nélkül kárba veszne a társadalom érték forgalmára nézve.

A párisi községtanácsnak az a legújabb rendelete, hogy jövőre szemetes ládákat állíttat fel, azokat maga üritteti ki s ily módon megfosztja Paris hatvanezer, vaskampóval fölfegyverzett tipikus alakját egyetlen keresetforrásától, nem kis elégedetlenséget szült ez utóbbiak között, kik ez intézkedésben politikai háttért is vélnek látni s tömeges gyűlésezésekkel és kérvényezésekkel igyekeznek e rendelet visszavonására hatni. A harc a rongyért egyébiránt Parisban nem ujabb keletű.

Már több izben tettek kísérletet jelentékeny tőkéjű vállalatok alapítására, melyek a rongyszedés monopóliumát kézre kerítsék. Mindez azonban, ha meg is csappantotta időről-időre a rongyszedők jövedelmét, de végkép nem tette őket keresetképtelenekké! Tovább is megjelentek, a Kora hajnali órákban, kopogó cipőikkel az alvó Paris néptelen utcáin, egyik kezökben pislogó lámpa, a másikban kurkászó kampó, mellyel fölrezzentették a majszoló patkányokat, s meg-megállva a szemetes zugok bűzös halmazai előtt, szakértő figyelemmel vizsgálták át azoknak tartalmát s rakták bele a használható hulladékokat hátokra akasztott ronda kosaraikba…

A nevezetes kezdeményezés ezreket fog kenyér nélkül hagyni, és néhány más iparágat is fog sújtani, mint például az ócska dugó-készitőket és különösen a francia papírgyártást, mely rohamosan fog meghátrálni a külföldi gyárak versenye elől. De a mi különösen érzékenyen érinti a francia szellemet, ez az, hogy a romantikus alakoknak és hagyományoknak egy egész világát meríti a feledés tengerébe, mely valaha oly hálás tárgya volt a dráma- és regényirodalomnak.

A párisi rongyszedők testületének megvan a maga arisztokráciája és a maga polgári osztálya, sőt a maga harmadik rendje is, a szerint, a mint foglalkozása egyik vagy másik ágába vág a rongyszedésnek. A kurkász (piqueur, vagy coureur) például legalsóbb faja a rongyszedőnek; nincs állandó helye, utcáról-utcára kóborog, s minden szemetet átkutat, kezében lámpával, hátán a fonott puttonnyal, melyet a maga tréfás jargonján «fűzfa kasmirnak» nevez. Szereti ez életet a függetlenségért, melyet nyújt s vaskampójával, ha elég szorgalmas hozzá, naponként 2—3 frankot is megkeres.

Középső helyet foglal el a rongyszedő társadalomban az úgynevezett házi rongyszedő (placier). Ennek már megszokott helyei vannak valamelyik jószívű házmester engedélyéből. Fontos állomásokat tart kezén s akadálytalanul hatol be azoknak udvaraiba. Gazdag városrészekben 8—10 frankot is megkeres naponkint, sőt van olyan is, a ki a 20 frankig fölviszi. Az ilyen aztán nem is jár puttonnyal hátán, hanem kis taligájával járja be napi útját, melyet hol kutyája, hol meg felesége és gyerekei húznak.

Mindkettőnek felette áll a rongy kereskedő, a chineur, a ki maga soha sem ereszkedik le a szemétdombig, hanem csak vásárol, és újra elad.

A rongyszedőknek külön negyedük van. Ott laknak mindnyájan a várfalak környékén, saját magok által meghatározhatatlan anyagokból készített kunyhókban.

A kidolgozott csontok a fogkefe-gyárakba kerülnek, a közönséges csontokból fekete festék készül. Néhány undorító kövérséget félrevetnek; jó lesz gyertyának, sőt vajnak is megjárja szerényebb konyhák szükségleteire, a melyek tudják, honnan kell és lehet valamit minél jutányosab-ban szerezni be. S a törött üvegek? Beváltják mázsáját 3 és fél frankért s aztán az üveggyárakba küldik. A gyapjú rongyok papírra használódnak föl, a len rongyokat pedig szétfosztják és újra szövik. Vannak ócska-dugók, melyeket százával adnak két sou-ért; mit csinálnak ezekkel? Egyszerűen klórba mártják s olyan fehérek lesznek, mint a hó; a fűszeres egy frankért adja el százát…

A rongyszedő csakugyan hasznos munkása a civilizációnak, s foglalkozásának fontos nemzetgazdasági jelentősége van. Érthető ebből az a mozgalom is, melyet a párisi rongyszedők egy oly tanácsi végzés ellen kezdeményeztek, a mely bizonyos, hogy bénitólag fog hatni több más, a rongy-szedési ipartól föltételezett üzletágra is..

 

 

 

HUSZÁR ÉLETKÉPEK. (1889. 52. 856.) Kevesen vagyunk már, megfogyva és részben meg is törve. Hiszen ide s tova negyven éve, mióta először kardot rántottunk. Azóta újra három, nem megvetendő fegyvertáncban vettünk részt. Köszönetet csak egyszer arattunk, és akkor is titokban. Es mégis oly édes, oly magasztos a múltak emléke. Most senki sem törődik velünk, s ebben az embereknek igazuk van, mert a kötelesség teljesítéséért köszönet vagy hála nem szokott járni. Ezredemből 1849 november végével vagy 250 ember — altiszt és közlegény — megint visszakerült a régi számhoz. Az életben maradt és sáncfogságra nem jutott tiszteket eltávolították, és a gyalogság, vagy pedig, ha már nagyon kedvezett a szerencse, a német lovasság közé dugták.

1859-ben Olaszországban kissé megszorult a kapca. Gyulay tábornok elpanaszolta Bécsben, hogy a huszárság kedvetlen, tisztjeit nem szereti, lovaival nem törődik. Valami nagy hasznunkat a rizs ültetvényeken és lugas-szőlőkben úgysem vehették, de hát Lombardia rónáin nem egyszer a magyar lovasság vitézsége döntötte el a háború sorsát. A törzstisztek idegenek vagy gyűlölt nevű magyarok. A főtisztek csehek vagy rácok. Gyulay jól tudta, hogy ez így nem jól van, és rávette a bécsi urakat, hogy legalább ideiglenesen magyarokat adjanak az olasz földön állomásozó négy huszárezredhez. Előrántottak tehát bennünket Csehországból, Galíciából, akit hol értek…

Alig hogy szakaszomat átvettem, hatodnapra Veronát el kellett hagynunk. A francziák kétszer egymásután elverték báró Z. dandárját, mely a balszárny védelmére volt kirendelve, azonkívül pedig minden jel oda mutatott, hogy az ellenség most nagyobb mérvű csapásokkal végére akar a dolognak járni.

Szakaszom az akkoriban divatos ágyú fedezetre volt kirendelve. A 12 fontos üteg parancsnoka, ki 1849-ben ellenünk is szerencsét próbált, különös áhítattal nézte 68 kemény legényemet, melyek közt alig volt hat vagy hét ujonc…

Június 19-én egy ronda olasz falu határában táboroztunk. Előőrsöket a dzsidások adtak, nekem pedig meg volt parancsolva, hogy további utasításig az üteget el ne hagyjam. Jóformán attól tartottak, hogy a legénység az előőrsökről megszökne vagy pedig, és ezen feltevés sokkal valószínűbb, az ágyukat jobb kezekre nem bízhatták volna, mint reánk. Éjfél felé egy társzekér alá bújva, aludni készültem, midőn lovas tábori vadászt vezettek hozzám, ki avval a szóbeli paranccsal jött, hogy tüstént a hadosztály főhadiszállására siessek. Lóra kapok, és a tábori vadász kalauzolása mellett egy fél órai erős ügetés után Chiassóba értem. A vezérkari főnök S. alezredes aludt, de mihelyt megérkezésemet bejelentették, azonnal talpra állott.

Főhadnagy úrra azt akarom bízni: válasszon ki magának másfél szakaszából harminc megbízható és bátor legényt. Ezekkel kora hajnalban állja el Ponte-Crescente-nél a milánói országutat. Biztos hireink vannak, hogy a francia tábori posta reggel 4 — 5 óra közt arra fog menni. Ezt pedig minden áron hatalmunkba kell kerítenünk…Senki sem akart hátramaradni, tehát magam választottam ki negyven kemény legényt, kikkel magát az ördögöt is fölkerestem volna…Embereim mint förgeteg lecsapnak a franciákra, kik kardot rántanak, de még a fele sem kaphatta fegyverét marokra…

 

Régi honvéd.

 

 

HONVÉDHUSZÁROK TÁBOBOZÁSA A PARLAMENT ELŐTT (1906. 8. 117.) ÉRDEKES KÉPEKKEL, jelenetekkel, a melyek méltók voltak arra, hogy a pillanat múlásától megmentessenek és a jövendő idő szemének megőriztessenek, szolgált már a mi parlamentünk eddig is bőségesen. És e képek között voltak háborús képek is, olyan időkből, mikor az ellentétes meggyőződések, sőt az ellentétes indulatok kemény összecsattanásának villámai hasogatták a Ház izgalmakkal átfűtött levegőjét. De olyan parlamenti képeket, mint ezen a héten, a mi alkotmányos életünk új föltámadása óta nem produkált még soha. Más nemzeteké is alig. Ezekben a parlamenti képekben az a legnagyobb ós a legszomorúbb érdekesség, hogy mindenhez inkább hasonlítanak, mint parlamenti képekhez. Legjobban hasonlítanak pedig egy megostromlott ós megszállott erősség rajzához. A hasonlatosság olyan nagy, hogy szinte már nem is lehet csupán hasonlatosság. Egy szabad nemzet szabad törvényhozó tanácsának háza körülövezve mindenféle katonaság vasgyűrűjével; egy képviselőház tárgyaló-terme.

 

 

HONVÉD HUSZÁROK TÁBOBOZÁSA A PARLAMENT ELÖTT FEBRUÁR 19-ÉN. Balogh Jenő fényképe

 

Egy képviselőház tárgyaló-terme tele rendőrrel, az elnöki emelvényen pedig egy ezredessel, a ki (ha kissé megkésve is) hazaküldeni jött a törvényhozó urakat; egy parlamenti palota katonai megszállásban és lepecsételt ajtókkal, mindezek bizonyára nem megszokott ós nem tipikus jelenetei egy alkotmányos nemzet parlamenti életének. Nemzedékek múlnak el, míg egy generáció ilyet lát és azoknak nincs rá okuk, hogy irigyeljék érte, ennek még kevésbé van oka, hogy örüljön neki. Nincsen olyan magyar ember, a ki szives örömest le ne mondott volna erről a ritka és megrázóan sajátos látványosságról. De a nemzet sorsának intéző szelleme úgy akarta, hogy látói legyünk ezeknek a dolgoknak, a melyek immáron minden időkre a históriáéi. Az események külső képéből a legmodernebb krónikás, a fényképező gép megmenti, a mi menthető a mának ós a jövendőnek, a melynek a jelenje Isten segedelmével bizonyára boldogabb, szebb, verőfényesebb lesz, mint a kor, a melyre ezek a képek emlékeztetni fogják.

 

Széll Kálmán (1843 1915.) politikus, miniszterelnök, pénzügyminiszter, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Az 1905–1906-os magyarországi belpolitikai válság során többször ama politikusok közt volt, kiknek véleményét Ferenc József király kikérte a kialakult helyzettel kapcsolatban.

 

UTCZAI CIPŐTISZTÍTÓ; KENYERES KOFÁK; VIRÁGÁRUSOK; GESZTENYE-SÜTŐ. Képek szöveg nélkül. (1905. 47. 760, 761)

 

 

FERTÁLYMESTER (1906. 8. 127,) A fertálymesterek, a város eljárói. Ők adják kézhez a városi tanács végzéseit, az idéző leveleket, sürgetik az adót és más efféle szolgálatot teljesítenek a tanács rendeletére. A fizetés se különb a szolgálatnál. A tizenhetedik században 12 forint készpénz, 14 véka búza volt a fertálymester évi konvenciója, ma is mindössze 90 forint a fizetésük. Mégis már megtisztelő, bizalmi állás lett. A fertálymesterek teendőjét Egerből a török kitakarodása után a decuriók*, városi tizedesek végezték, valami csekély fizetésért. Nem is voltak egyebek, mint a város cselédjei. Míg élőszóval folyt az igazság, ment is a dolog, de mikor a tizedes-mesterséghez más tudás is kellett, a város ügyei a tizedesek kezén megakadtak.

Ekkor a XVII. század közepén, a bölcs tanács, hogy a város «helyes» házzal biró polgárainak tartozó kötelességük a decurió kötelességét végezni s egyúttal azt is elrendelte, hogy negyedenként válaszszák őket, azóta a nevök is megváltozott: fertálymesterek lettek. 1760-ban volt az első fertálymesteri választás, mikor még Dobó hires városában rácok, németek laktak, magyarok bizony kevesen. A lakosság leginkább kereskedéssel foglalkozott, hát a fertálymesterkedés miatt saját dolgukat kellett elhanyagolniuk. Kezdetben nem is tudott valami nagy népszerűségre vergődni a fertálymesterség. Még 1790-ben is megtörtént, hogy mikor Farkas Pált választották meg valamelyik negyedben fertálymesternek, ő «csúfosan megvetette a fertály kívánságát és azt üzente, hogy birája sem lenne a városnak, nem hogy fertálymestere!»

Csak 1805-ben győzedelmeskedtek az ellentartók. Eltörülték a választást, újra fogadott decuriók végezték a fertálymesteri teendőket. Megint a város cselédje lett a fertálymester.

De nem sokáig. A választás hívei már 1808-ban visszaállították a fertálymesterség fényét, mert a választásból kifolyó közbizalom emelte méltósággá ezt a sajátságos hivatalt. Azóta virágzik is fényesen az egriek nagyobb dicsőségére.

Ugy volt kezdetben, hogy ezt a méltóságot a parasztrendén levő szőlő- és földmives polgárok foglalták le maguknak. Alig is engedtek maguk közé kaputos embert. Ma is csak kevés uri ós iparos fertálymester van; nagyon népszerű úriembernek kell annak lenni, a kit a többségben levő szőlő- ós földművesek megtesznek fertálymesternek. De azért már van egynéhány ügyvéd, tisztviselő fertálymester is, sőt fertálymester papjuk is van, a ki rendesen miséz nekik s ez a pap kanonok volt, sőt most már püspök lett. Természetesen a jobb módú emberek a fertálymesteri fizetést helyettesüknek engedik át, a ki a teendőket végzi helyettük. Méltó joggal és büszkeséggel viselik a fertálymesterek azt a százrétú köpenyeget, mert a közbizalom adta a vállukra. Teljes biztossággal és nagy vidám orcával is viselhetik, mert fertálymesterség ellen hiába fenekednének valamely okosok.  Gyöngyösy László

 

*A név jelentése tizedes, ami a Római Királyság idejéből származik.

 

*  *  *

 

 

 

ASSZONYOK, MINT VILLAMOS KALAUZOK (Kép szöveg nélkül.)

 

*  *  *

 

NAP-KÚRA HÖLGYEK SZÁMÁRA. (1902. 30. 490.) Férfiak számára már voltak régebben is olyan intézetek, melyekben nap- és légkúrát használhattak a hozzávaló testgyakorlatokkal együtt. Nők számára azonban csak most nyílt meg egy erre szolgáló intézet Berlinben. Az intézet egy egyesület tulajdona, melynek eddig is voltak női tagjai, de csak az idei közgyűlésen tudták keresztülvinni, hogy a hét egy napján — hétfőn - nők számára legyenek a helyiségek fenntartva. A hely, a hol a kúrát tartják, egy öltöző-házakkal és magas kerítéssel bekerített nagy tér, mely magasan fel van töltve homokkal, a szélén pedig pázsittal van beültetve.

 

 

NAP-KÚRÁT HASZNÁLÓ NŐK BERLINBEN

 

A kúra abban áll, hogy a nők könnyű fürdő-öltözékben játszanak, futkosnak a homokon, heverésznek a gyepen, ássák, lapátolják, gereblyézik a fövenyt, tornásznak a különböző szereken, stb., mint képünkön is látható. A nap szabadon süti testüket, könnyű öltözékükben semmi sem korlátozza szabad mozgásukat s ez, úgy mondják, különösen jó hatással van egészségükre.