h14–48. Vasárnapi Újság. Régi korok világa. XVI. 1916. - 1918.

 

2016. 05. 27. – 06. 16.

 

 

 

 

Tartalom

 

Bevezetés

 

Hazai témák

Külföldi témák

Egyház

Művészet

Sajtó

Függelék

Idézettség

 

 

 

Bevezetés

 

A tartalomból: A külpolitika tárgyú írásokban nagyrészt az oroszországi eseményekről olvashatunk. Az írások jelentős részét Szőllősi Zsigmond jegyzi;

figyelemre érdemes „A lengyel és a magyar” c. fejtegetés; több írás szól (képekkel illusztrálva) Horvai szobrászművészről, akinek a Kossuth szobrát (annak másolatát) nemrég felállították a parlament előtt; Színi Gyula (a Nyugatban több tucat címszót találunk Színiről) számos színdarabját bemutatták; Bartók Kék szakállú-ja elutasító kritikát kapott; hangulatos a Gyulai-féle vadgalamb-per ismertetése (függelék). Ugyancsak a fügelékben találjuk egy megvalósulni látszó régi találmány leírását.

 

 

 

Hazai témák

 

 

 

 

 

A HABORÚ NAPJAI (1916. 1. 13.) December 25. Az orosz harctéren Rarancétől keletre rajtaütéssel elűztük azokat az orosz erőket, melyek a tegnap visszavert támadási kísérlet után állásainkhoz közel beásták magukat. A németek a keleti harctéren az orosz felderítő osztagokat visszaűztük. A nyugati harctéren a németek La Bassée-tól nyugatra sikeres robbantásokat végeztek. Az olasz harctéren az ellenség ágyú tüze a tolmeini hídfő ellen egész nap tartott. Az Altissimo északi lejtőin egy olasz század előretörését visszavertük.

December 28. A besszarábiai arcvonalon és a Dnyeszternél Zaleszczyki-től északkeletre ismételt erős orosz támadásokat visszautasítottunk. Különösen a Pruth és a Toporoutztól északra fekvő erdő-öv közt igen heves tüzérségi előkészítés után intézett öt támadást utasítottunk vissza, s az ezután intézett 15—16 sor mélységű tömegtámadás is összeomlott tüzérségi tüzünkben. Hasonlóan jártak a Dnyesztertől északra intézett támadások is. A nyugati harctéren heves tüzérségi, kézigránát és aknaharcok, a Hirzstein ellen egy francia előretörés. Az olasz harctéren a dél tiroli határon ágyúharcok. A délkeleti harctéren a montenegróiak csapatainktól üldözve Godijevóból Bioca felé vonulnak vissza. A törökök további sikereket érnek el az Irak-arcvonalon Kutelamara táján, s

Sed il Bahrnál heves ágyú, bomba és torpedó harcokat vívnak.

 

 

AZ ELPUSZTULT OTTHON. — Pörge Gergely rajza.

 

 

A front mögött. Szőllősi Zsigmond (1916. 10. 150.)  A háború soha se volt a hadseregek magánügye, mert hiszen a katonának is megvannak a maga nagy vonatkozásai a polgári élettel: de soha, a mióta világ a világ, háború még annyira mindenkié nem volt, mint ez a mostani példátlan mérkőzés. Már egyszerűen azért is, mert a katonáskodás hivatása térben és korban soha nem is sejtett határokig bővült.

Oroszországról tudjuk, hogy soha fönnállása óta egy millió katonát egy háborúban fegyverbe állítani nem tudott. Ma két milliónál több katonája van az orosz cárnak a német, a magyar és az osztrák fogolytáborokban. Mennyi pihen már Galícia és a Kárpátok havas földje alatt? És még mindig maradt annyi, hogy százezret belőle megint a halálba tudott kergetni Ivanov generális. Statisztikusok hozzávető és inkább alacsonyan, mint bőven számító becslése negyven millióra teszi a férfiak számát, akiknek kilencven százalékát a békés polgári munka mellől szólította a zászló alá a háború.

Negyven millió ember kiválása a békés polgári élet munkás rendjéből és másik negyven milliónak katasztrofális megzavarása olyan népmozgalom, amelynek párját soha se produkálta az emberiség véres hullámzása. A porosz-francia háborút nem egészen két millió emberrel, a japán-orosz mérkőzést még kevesebbel vívták meg. Ezer kilométeres frontról soha semmiféle hadvezér nem álmodott. A mostani harcvonalak összessége ennek az ötszöröse. A hadviselő felek őrzésében lévő összes hadifoglyok száma nagyobb, mint valamennyi európai nagyhatalom hadseregeinek békeállománya. A menekültek száma állítólag magában Oroszországban több mint tíz millió, Belgiumból két, a többi háborúvert országból pedig egy millió embert zavart el a veszedelem.

A mire a béke idején szükség volt, az most fokozottan nélkülözhetetlen, mert a háború a legnagyobb fogyasztó és semmit se produkál oly tömegben, mint szükséget, hiányt és ínséget. A hadsereget el kell látni, a szerencsétlenül jártakról gondoskodni és, az itthon lévőknek is élni kell. A társadalomnak teljesítő és ellenálló képességének anyaga: a gazdasági erő. Ellenségeink, mikor ránk törtek, ezen a téren is legalább olyan túlsúlyban voltak, mint katonáik számbeli tömegében. A tenger birtoka még külön óriási előnyt nyújtott nekik. A mi társadalmunknak lemondásban és tehervállalásban jelentékenyen többet kellett teljesítenie, mint az ellenséges országokénak. A hadviselő társadalmak fegyvertelen hőseinek nem jár kitüntetés, érem, csillag vagy rangemelés. De a történelem mérlegelvén majd, micsoda rész jutott a háború terheiből a társadalmaknak, nem fogja megtagadni tőlünk az elismerést, hogy nem könnyű föladatokat derekasan teljesítettünk. Nagyobb mértékben, mint a legtöbb hadviselő hatalom társadalma, benne voltunk a háborúban, éreztük, viseltük, szenvedtük, de álltuk és nem panaszkodván, okot a panaszra valóban nem adtunk.

*

Szöllősi Zsigmond (1872 – 1953.) hírlapíró Budapesten. Cikkeket írt az Ország Világba (1894-96., 1889., 1900.) a Vasárnap. Újságba (1905 - 1918). Elbeszélései is jelentek meg. Szinnyei

 

FERENCZ JÓZSEF. Halász Imre. (1916. 48. 756.)  Csak a világtörténet, melyet egy nagy költő a világ ítélőszékének nevezett, lesz illetékes egykoron meghozni ítéletét I. Ferencz József uralkodása fölött. De azért már most is, mikor milliók szeme meghatottan fordul ravatala felé, talán helyén való, hogy figyelmünket rá irányítsuk e majdnem hét évtizedes uralkodói életpálya egynémely legkimagaslóbb mozzanatára.

Ferencz József 1848. december 2-án, tizennyolc éves korában, a legválságosabb körülmények közt kezdte meg uralkodását. Egy végzetes helyzet eleve adva volt számára. E helyzetet nem ő idézte fel, hanem készen találta. A magyar szabadságharc leverése után, csak az előkelőbb állású egyének közül 513-at ítéltek halálra, ezek közül 362-nek kegyelem útján várfogságra mérsékelték büntetését. A halálos ítéleteket Haynau, mint teljhatalmú diktátor, végrehajtotta s ezek nem lettek az uralkodó elé terjesztve.

Schwarzenberg herceg osztrák miniszterelnök s azok, a kik az udvar politikáját akkor intézték, mihelyt kissé erőre kaptak, egyenlő dühvel támadtak neki nemcsak a magyar alkotmánynak, de a frankfurti német alakulásnak is. Az udvarnak ez a Pál-fordulása hónapokkal Ferencz József trónra lépte előtt megtörtént. Ferencz József, mikor 1848. dec. 2-án trónra jutott, kész helyzetet talált. Képtelenség volna feltenni, hogy a 18 éves Ferencz József volt ennek a politikának a kezdeményezője, ö egyszerűen beleilleszkedett egy irányzatba, mely Bécsben hagyományos volt. A német hegemón politika nyomta rá bélyegét Ferencz József uralkodására egész 1866-ig. Mikor a bécsi rendszer 1859-ben az olasz csatatereken végleg megbukott s Ferencz Józsefben az a bölcs elhatározás érlelődött meg, hogy kísérletet tesz az alkotmányos kormányrendszerrel. Ekkor történt meg első találkozása Deák Ferenccel 1860. dec. 26-án. Az 1861-iki országgyűlés összehívása előtt az uralkodó óhajtott beszélni Deák Ferenccel.

Ferencz József császár 1863. augusztus 2-án összehívta Frankfurtba a német fejedelmek kongresszusát és ez az ő fényes elnöklete alatt nagy többséggel megszavazta az új reform-aktát. De Vilmos porosz király távol volt. Poroszország tiltakozva állt résen. Bismarck már ekkor proklamálta a vér- és vaspolitikát. Mindazáltal e napokban állt Ferencz József nemzetközi szereplésének zenitjén. Az a fény, mely a német-római birodalom Habsburg-császárjait övezte, Frankfurtban még egyszer föllobbant Európa szemei előtt.

Ezzel befejeződött Ferencz József uralkodásának 28 éves első korszaka, az a korszak, melynek a német hegemónia volt az uralkodó planétája. Most következett az a második, ötven éves korszak, az új, áldásos fejezete Ferencz József nagy életmunkájának, midőn ama lidérc-fény kergetésével felhagyva, egész erejét saját monarchiája újjáteremtésének szentelte. Ezt a világtörténeti nagy munkát elsősorban magyar államférfiak támogatásával, Deák Ferencz és gróf Andrássy Gyula tanácsával élve, sikeresen végrehajtotta. Hol van az a mesteri toll, mely méltóan meg tudná írni ennek az ötven évnek, e monarchia nagyhatalmi újjászületésének, a magyar állam halottaiból való feltámadásának történetét? Legyen áldott annak az uralkodónak emlékezete, akinek bölcsessége és nemes jelleme e nagy mű végrehajtását lehetővé tette és legyen áldott azoké az államférfiaké, kik őt e nagy munkájában hűségesen támogatták.

Szinte megdöbbentő ellentéteket mutat fel elhunyt királyunknak lelki szenvedésekben, küzdelmekben gazdag emberi és uralkodói pályafutása. Végül mégis isteni harmóniában egyenlítődtek ki s a megdicsőülésben olvadtak össze ezek az egykori ellentétek. Az egykori abszolút fejedelmet, mint az igazi alkotmányos uralkodó mintaképét, az európai békének félszázadon át hűséges őrét, mint egy diadalmas önvédelmi háború legfőbb hadurat fogják áldani az utána következő nemzedékek.

 

 

BOKÁNYI DEZSŐ BESZÉL A HUNGARIA-KERTBEN. MÁJUS ELSEJE BUDAPESTEN.— Müllner János fölvétele. (1917. 18. 287. ) Kép szöveg nélkül.

Bokányi Dezső (Pest, 1871. február 11. – Moszkva, 1943 júniusa[3]) kőfaragó, író, újságíró, fordító, szóvivő, politikus, a Magyarországi Tanácsköztársaság időszakában munkaügyi és népjóléti népbiztos. wiki 

 

 

 

CSIKMEGYEI MENEKÜLŐK PIHENŐJE. — Dr. Fodor Jenő fölvétele. Kép szöveg nélkül.

 

 

 

A Mária Terézia-rend magyar vitézei  —a — ly. (A hét éves háborútól a világháborúig.)  (1917. 34. 544.) Másodszor indul virágzásnak a katonai Mária Terézia-rend, melyet a hét éves háború viharai közt majdnem pontosan százhatvan évvel ezelőtt (1757. június 22-én) gróf Daun tábornagyhoz, a kolini győzőhöz intézett kabinetrendeletével alapított meg Mária Terézia királynő, a vitézségükkel és önálló, bátor elhatározásukkal sikert arató tisztek jutalmazására és kitüntetésére. A rend 1914-ben, a világháború kitörésének évében utolsó belföldi vitézének, báró Fejérváry Gézának elhunytával kihalt s csak két külföldi tagja élt. A hosszú béke nem kedvezett e katonai rendnek, melyhez hasonló nincs a világ egyetlen hadseregében sem. Nem puszta véletlen, hogy a rend régi tagjai közül magyar ember volt az utolsó. A magyarság — félre nem ismerhető jeléül katonai kiválóságának — az alapítás évétől fogva számbeli előnyben volt a más származásúak előtt. 833 tagja volt a rendnek az első avatásoktól kihalásáig, s e 833 közül 166 volt a magyar, 107 az osztrák, 88 a cseh és így folyton fogyó számban a más nemzet béliek. Már az első négy nagykeresztes közt is kettő a magyar: Nádasdy Ferencz gróf lovassági tábornok és futaki Hadik András gróf altábornagy. Azok közt a családok közt is, melyeknek több ősét díszítette a Mária Terézia-rend keresztje, számot tesznek a magyarok.

Az idők változása mindenekelőtt tanulságos olvasmánnyá teszi annak a harmincöt rendkáptalannak és százhetven felavatásnak történetét, melyeknek során a régi Mária-Terézia vitézek kiválasztása és megtisztelése történt. A nagy királynő védelmében mindig kitűntek magyar hősei s már a hét éves háború folyamán sok magyar nevet iktatnak a rend vitézeinek lajstromába.

Utoljára a boszniai hadjárat idején választ a rend új vitézeket: egyet középkereszttel (Filippovics táborszernagyot) és négy lovagkeresztest. Ezek közt is kettő magyar: gróf Szápáry László és gróf Vécsey László altábornagyok. Báró Fejérváry Géza, ki utolsóként maradt életben a rend vitézei közül, 1859 július 24-ikén Solferinónál mint vezérkari százados szerzett érdemet a Mária Terézia-rend lovagkeresztjére.

A Mária Terézia-rendnek, melyet néhai Ferencz József király újított meg 1914-ben, a világháború kitörésekor, új magyar vitézei támadtak. Azok közt, kik most kapták meg a középkeresztet, túlsúlyban vannak a magyarok. A négy közül három: Kövess, Arz és — nem magyar-e mindenekfölött? — József főherceg. A lovagkeresztesek közt pedig hat: Szurmay, somorjai Lukasich, rényi Schariczer, Willerding tábornokok, Heim Géza százados és Csumin Artúr tartalékos hadnagy. A Mária Terézia rend dicsőségét kezdettől fogva nem lehetett és soha sem lehet elválasztani a magyar katonai dicsőségtől.

 

 

 

A BALATON-SZABADI GYERMEK-SZANATÓRIUM ELSŐ LAKÓI. - Jelfy Gyula fölvételei. Kép szöveg nélkül.

 

 

A HABORÚ NAPJAI (1917.35. 570. ) Augusztus 29. Az Ojtoz völgy két oldalán elfoglaltunk néhány magaslati állást, és Grozestitől keletre erős ellen támadásokat vertünk vissza. A Casinu és Putna között eredménytelen román előretörések voltak. A Szeret középső folyásánál a németek elfoglalták Muncelul román községet s a megvert ellenséget visszaszorították észak felé a Susita völgy két oldalán. A nyugati harctéren Flandriában a viharos időjárás miatt mérsékelt tűztevékenység. Este Langemarck és Hollebeke közt föléledt a tüzérségi harc. A németek kiverték az ellenséget a Frenzenbergből északkeletre levő behajlásból. Verdunnél csak Beaumont és Damloup közt volt erősebb a tüzérségi tevékenység. Az olasz harctéren a harc különös hevességet ért el. Az olaszok még erősebben támadtak, mint tegnap, de a győzelem kétségkívül a miénk volt. Vitézeink teljesen megtartották fölényüket a szakadatlanul erősítésekkel táplált ellenséges tömegekkel szemben. Különösen a Monté San Gábrielé birtokáért tombolt heves harc. Az északi lejtőn este egy olasz csoport behatolt állásainkba, de ellentámadásunkkal felmorzsoltuk. Triesztet olasz repülők bombázták.

 

 

A BUDAPESTI ÚJ TELEFONKÖZPONT. 1917. 29. 464.) A telefon  amerikai találmány ugyan, de az a gondolat, hogy ezt a készüléket a praktikus életben lehessen hasznosítani: magyar ember agyában született. Se Graham Bell, se Edison nem tudta, hogy mit kezdjen a találmányával. Mikor Edison — rendes szokása szerint — reklámszerűen közölte a lapokkal találmányának a leírását, Puskás Tivadar Brüsszelben tartózkodott (noha állandó lakása Amerikában volt). Azzal foglalkozott, hogy az üzleti élet számára olyanféle telegráf központi összeköttetést létesítsen a nagy városokban, aminő később a telefonközponti kapcsolás lett. Mihelyt Edison találmányáról a lapok útján értesült, azonnal átlátta, hogy az ő céljára alkalmasabb eszköz a telefon, mint a telegráf. Hajóra ült, egyenesen Edisonhoz sietett, s megvette tőle a pátens jogát. Olcsón jutott hozzá. Európa összes országaira ötvenezer dollárért vette meg a szabadalmat, míg az Amerikára szóló jogot egy barátjával vétette meg hetvenezer dollárért.

 

 

A BUDAPESTI ÚJ TELEFONKÖZPONT A JÓZSEFVÁROSBAN. — Jelfy Gyula fölvétele.

 

Amikor a budapesti telefon Puskás tulajdonát képezte: a legtökéletesebb volt egész Európában. Kapcsoló gépei a legjobbak voltak, a szolgálat pontos és figyelmes, maguk a beszélőgépek kifogástalanok. Úgy, hogy gyorsan fejlődött a vállalat s a fejlődés gyors maradt akkor is, mikor az állam megváltotta a vállalatot. Az eredeti központ, mely egy bérházban (a Fürdő- és Bálvány utca sarkán lévő Mocsonyi-ház legfelső emeletén) volt elhelyezve, csakhamar szűknek bizonyult.

Állandó épületet kellett e végből emelni. De ez az új helyiség sem elegendő ma már az összes gépek és személyzet befogadására, Meg kellett nagyobbítani, azután pedig egészen új második helyiséget kellett építeni. Ez a második helyiség, mely a Józsefvárosban, a Mária Terézia-téren épült, elkészült már pár év előtt, de csak az imént adták át teljesen hivatásának. Múlt vasárnap éjszaka néhány pillanat alatt kapcsolták át az előfizetők egy részét az új helyiségbe, amely helyiség nemcsak új fejlődést enged meg, nemcsak a célnak megfelelő, hanem teljesen modern szempontok figyelembevételével is épült.

*

A jobb korokat, jelentősebb időket megélt telefonközpontot 1913–1916 között építették, a vasvázas szerkezetű épületek tervezésében kiváló Ray Rezső tervei alapján. Az építkezés az akkori magyarországi viszonyok első nagy állami megrendelései közé tartozott. wiki

*

2016. 05. 14. Ha az épület nem lenne bekerítve és ablakai kitörve, új létesítménynek is nézhetnénk. Ott áll a templom jobbján ép homlokzattal, szobrokkal és domborművekkel. Eredeti rendeltetésére ezek egyike és az éjjeliőr utal. A szokásos építkezési szövegben kis betűkkel ott áll, hogy műemlék. Tábla sehol. Magántulajdon. G.

 

 

ELDURVULÁS. Szőllősi Zsigmond. (1918. 9. 132.)  Nem ennek a rettenetes szónak kellett megtanítani bennünket arra, hogy a háború nem a finomság, a gyöngédség, a jó tónus és az udvariasság iskolája. A történelem folyamán minden háborúnak, kicsinek és nagynak egy kérlelhetetlenül következő, kellemetlen velejárója volt az eldurvulás, érzésben, gondolkodásban és viselkedésben egyaránt. Az átlag kulturális színvonala minden ilyen alkalommal süllyedt, hosszabb tartamú válságok után néha annyira, hogy az intézményes energiák egészen kivételes megfogalmazása vált szükségessé az erkölcsi bomlás elmélyülésének megakadályozására. Ezt a kellemetlenséget nem tudta elhárítani az, hogy a háború tevékeny érdekeltsége hasonlíthatatlanul kisebb volt, mint a néphadseregek viadalai korában. Mert viszont primitívebb volt a társadalmi berendezkedés formája is és a műveltség, a fejlődött kulturális állapot fegyelmező ereje. A hatással egy kisebb ellenhatás állott szemben. Ennek a jelenségnek: az eldurvulásnak a fellépése tehát amilyen kevéssé örvendetesen, olyan kevéssé érinthetett bennünket váratlanul. Tudtuk, ha még oly kevés gyönyörűsége telt is benne a gondolatunknak, hogy ennek el kellett következni.

Sajnos, a háborús idő lelki járványainak elfojtására a tudománynak nincsen se apparátusa, se meghitelesedett érvényű tételei. Durvábbak lettünk megjelenésben, viselkedésben, fölfogásban, modorban. Hogy ez így van nemcsak minálunk, hanem mindenütt ebben a vérpárás, fáradt, szenvedő és megviselt világban.

Nyugodtan kezdhetjük a dicsekvés nélkül való beismerésen, hogy Budapest az udvariasság, az előzékenység, az érzésbeli, de főként a viselkedésbeli kifejeződő gyöngédség klasszikus városa sose volt. Ennek mentsége és még inkább magyarázata lehet egyéniségének meglehetős kialakulatlansága és alakulásának sajátos jelleme. Ez a nagyváros egy állandó és kevés lendületű beözönléssel nőtt azzá a fiatal óriássá, amelynek méretekben való szédületes gyarapodása volt a legbámulatosabb tulajdonsága. A jövevények kifogyhatatlanok voltak a teljes otthonosságuk hangos ragyogtatásában.. Valami farosa mohóság és sehol a világon úgy, mint itt meg nem becsült csúfondárosság jellemezte ezeket a folyton kirakatba kívánkozó nagyvárosiakat.

Semmi esetre se ők voltak Budapest. De nagyon elegen arra, hogy olyan levegőjét teremtsék meg a városnak, amelynek a karakterét nem a finomság, a gyöngédség, az úriasság és a szívesség illata adja meg. Az esetlenség és a nyegleség legsúlyosabb végleteivel terhelten a nyilvános budapesti élet modora olyan volt, mint az egyénisége: kiforratlan, zavaros és megbízhatatlan.

Nagyon sok dicsekedni valónk a viselkedésünk kulturáltságával tehát, őszintén bevallhatjuk, a normális időben se volt. Ebben a tekintetben nem állottunk magasan. Annál szomorúbb, hogy a zivataros esztendők folyamán, onnan is, ahol tartottunk, meglehetős mélyen lecsúsztunk. Ha a háború csak ezt az egy változást hozta volna, abba igazán bele lehetne nyugodni, legyen bár még oly kevés fölemelő is abban a színben, amelyet a friss milliomosok föllépése produkált. Ezeknek mindenesetre van egy nagyon szolid mentségük. Az, hogy nagyon is hirtelen változtak meg a körülményeik. Az, hogy sok pénzen sokat lehet vásárolni. Még ízlést, modort és viselkedést is.

De nem lett mindenki hadimilliomossá. A háború több nyomorúságot termelt, mint gazdagságot és a lehanyatlás a gondba, a vívódásba, a küzdelembe szintén nem a jó modor és a gyöngédség akadémiája.

Háborús bajok és mizériák, amelyek elmérgesítik az emberek kedvét, másutt is vannak, sok helyen nyomasztóbb mértékben, mint minálunk. De közlekedési rendőrséget szervezni arra, hogy az emberek a villamoson agyon ne nyomják, és halálra ne gázolják egymást, gyermekrendőrséget, hogy az utca kiskorúinak rakoncátlankodását és féktelenségét legalább valamennyire megzabolázzák,más városban, mint Budapesten, aligha kellett. Minálunk, fájdalom nagyobb szükség volt rá, mint egy falat kenyérre. Egy udvarias szót, egy előzékeny gesztust, az idegenek érintkezésében napszámra nem tapasztalhat az ember. Mintha csupa olyan ember mozogna az utcán vagy a villamosokban, akiben valami halálos megbántottság szikrázó gyűlölete és fojtott dühe forr a másik és valamennyi ellen. Illendő és igazságos megállapítani, hogy ez a jelenség nem a frontról jött, nehéz és sáros katona csizmákban. Itt született és nőtt kamasszá. Akik a frontról jöttek, a csöndesség, a tűrés és a fegyelem tudományát hozták magukkal. Reméljük, ha Isten mind hazasegíti őket, azt a tudományt az itthon valósiak is eltanulják tőlük.

 

 

 

Halász Imre (1841—1918) (1918. 11. 170.)  Halász Imre körülbelül utolsó köztünk maradt aktív tagja volt annak a politikus nemzedéknek, amely a kiegyezés létrehozásával és meggyökereztetésével megvetette a mai Magyarország alapjait. Még a kiegyezést előkészítő küzdelmek és viták idejében tűnt fel a magyar sajtóban erős, energikus és hozzáértő publicista tolla, s mint egész fiatalember abba a környezetbe került, ahol Deák, Andrássy, Eötvös, Kemény Zsigmond és társaik a nemzet sorsának nagy változásán dolgoztak. Kemény Zsigmond volt ennek a körnek a publicisztikai vezére, akinek példája és hatása irányadó volt mindenkire, aki tollal szolgálta a magyar ügyet. Halász Imrére is, aki igen hamar az elsők, a legtekintélyesebbek közé jutott. Olyan képességei és tulajdonságai voltak, amelyek akkor ritkaság számba mentek a magyar politikusban és publicistában. Értett a közgazdasághoz és pénzügyhöz, amint akkor kevesen, ami már maga is jelentós pozíciót és tekintélyt biztosított neki az ilyenekben járatlan magyar politikai világban.

Európai műveltségű volt, de igaz magyar; magas szempontból tudta szemlélni a világpolitika dolgait, mindig megtalálva azt az álláspontot, amelyet a magyar érdek diktál a magyar politikusnak. Mindezek mellett pedig jó író volt, zamatos stiliszta, energia és temperamentum sugárzott ki írásaiból. Akkor még a politikai vezércikk nem volt az a könnyed, a közhangulathoz könnyen alkalmazkodó s felületes politikai tanultsággal is beérő műfaj, mint ma. Közelebb állott a politikai esszéhez, alapos tudományos képzettséget kívánt, a kérdések komolyabb és objektívebb tárgyalását, az argumentáció nagyobb gazdagságát. Halász Imre ebben is kitűnő volt, a legkiválóbbak egyike korában.

Nemcsak hivatása, hanem szenvedélye is volt a publicisztika. Fiatalkorában fényes karrierrel kecsegtető állásokat foglalt el. Vezetője volt gróf Andrássy Gyula alatt a miniszterelnökség sajtó-osztályának, később gróf Lónyay Menyhért alatt a pénzügyminisztériumban szolgált. Egy időben szó volt arról is, hogy a budapesti egyetemen tanszéket kap. Lehetett volna képviselő.

A kilencvenes évek közepe táján egyszerre elhallgatott, nyugalomba vonult s jó ideig nem vette kezébe a tollat. Mintegy tíz év előtt azonban újra feltűnt a neve és munkája, de már ekkor nem vezércikkeket írt, hanem a politikai esszé nálunk meglehetősen parlag területére lépett át. Tanulmányai a múlt század közepének magyar állam férfijairól, melyeket eredetileg a Nyugatba, írt s később Egy letűnt nemzedék cím alatt könyvben is kiadott, majd nagyarányú könyve, Andrássy és  Bismarck politikájának kapcsolatairól. Számos kisebb cikke, köztük néhány a mi lapunkban is, új oldalról mutatta be, mint a közelmúlt magyar közéletének történetíróját. A mai nemzedék, amely annak idején nem volt tanúja publicista munkásságának, szinte fölfedezte őt, mint új irodalmi értéket s ünnepléssel, őszinte szeretettel vette körül tisztes alakját. Az öregúr úgy állott a fiatalok előtt, mint egy elmúlt kor itt maradt emlékköve. Késő öregkorában is friss elméje, éles ítélőképessége, ritka memóriája s a mai idők kívánalmai iránti fogékonysága ámulni való volt épp úgy, mint hatalmas testalkatának ellenálló képessége az idővel szemben. Csak mintegy két hónappal ezelőtt tört meg ereje: agyszélhűdés támadta meg, a mellyel erőteljes fizikuma sokáig küzdött.

A Vasárnapi Újságnak külön gyásza az ő halála: egyike volt legrégibb munkatársainknak. Régebb időben a lap legszorosabb köréhez tartozott, számtalan cikket írt aktuális eseményekről, életrajzi tanulmányokat nevezetes szereplőkről, s az utóbbi években is gyakran felkereste lapunkat érdekes és magvas munkáival.

1866-1916 között írt többek között a gőzerőről; Széll Kálmánról; Szilágyi Dezsőről; Deák Ferencről; Ferenc Józsefről nekrológot. (G)

 

A NYUGAT-ban megjelent írásaiból néhány:

 

Halász Imre: A közigazgatási eszmék fejlődése Magyarországban

Halász Imre: A magyar konzervatívok az abszolutizmus korszakában
Halász Imre: A sajtó viharos korszakából
Halász Imre: A szabadságharc eszméi
Halász Imre: A Széchenyi-irodalomhoz
Halász Imre: A Szent Korona tana

 

 

 

Magyar internáltak élete a Jeges tenger mellett. Enyedy Barnabás (1918. 32, 468.) A művelt európai emberek minden modern kényelemmel berendezett városi életétől több ezer kilométernyi távolságban, a kihalt életű Észak Szibéria és az európai Oroszország közös határainál, közel a Jeges-tengerhez, irdatlan őserdők befagyott távú, hóval födött humuszán, csontfagyasztó téli éjszakában; négy iram-szarvassal röpülő trojkában három férfi és egy nő igyekszik nagyon jelentős küldetésben eljutni az utazásuk kitűzött céljához. A négytagú társaság a dán királyi kormány küldöttsége, akik Szentpétervárról indultak el hősi vállalkozással erre az ijesztő, veszélyes útra, hogy felkeressék a Jeges tenger közelébe internált magyar és osztrák állampolgárokat. Ott látják maguk előtt Knjazsica zűrjén falucska néhány faházát, ahol magyar internáltak virrasztanak.

Itt, ahol az ősember lakott egykor, tavak fölé emelt cölöpépítményeken és kőszerszámokkal védekezett az ősállatok ellen, s ahol nemrégen, is még mamutok megfagyott hulláit ásta ki a szorgosan kutató emberi tudomány. Vologda nagy kormányzóság egy északra tolt falucskájába internált a legyűrt cári hatalom mintegy 260 magyar, osztrák és német állampolgárt, s aztán végképen magukra hagyta őket.

Vologda kormányzóság Oroszország északkeleti részében több mint 50 000 négyzetkilométerrel nagyobb területet foglal magában, mint egész Magyarország. Ez az óriási terület tele van őserdőkkel, tavakkal és századokon át megülepedett vizű mocsarakkal. Az egész területnek alig 5—6%-a sík föld, amelyen terméketlen, műveletlen homokpusztaságok terpeszkednek. Az éghajlata rendkívül zord. Lakossága a magyarokkal rokon «ziranj» nép, magyarul zűrjének, teljesen írástudatlan, lomha, iszákos, verekedő nép, akik még a saját kormányzóságuk életviszonyait sem ismerik. Iskola azon a vidéken egyáltalán nincsen. (Van lejjebb, 100—120 versztnyire innen, délre.

Ez a vad vidék Szibéria meghódítása előtt is (1581—1649 között) a szabadelvű orosz polgárok száműzetési helye volt, ahonnan nem volt többé visszatérés. Ide, a vologdai Szolvicsegolszk járásba pedig többnyire közönséges bűntetteseket, tolvajokat, gyilkosokat és javíthatatlan iszákosokat száműztek az orosz közhatóságok. A magyar internáltak felügyeletét a háború kitörése után az Észak Amerikai Egyesült Államok szentpétervári nagykövetsége vette át. E címzetes felügyelet az Uniónak egészen a háborúba, való beavatkozásáig tartott. De e hosszú idő alatt soha senki egyetlen alkalommal sem látogatta meg az internáltjainkat.

Amerikának a háborúba való beavatkozása után az internáltjaink felügyeletét a dán királyi kormány szentpétervári követsége vitte át, s ettől az időtől fogva hamarosan javulni is kezdett a helyzetük. Több szabad mozgást élvezhettek, a dánok munka- és kereseti alkalmakról gondoskodtak a részükre, élelemmel és ruházattal látták el őket. Több internáltat nagyobb városokba, való munkára küldték.

( A II. világháború után Dánia több magyar gyermeket fogadott, köztük a családomból is. G.)

 

 

 

FEKETE KÖNYV. A főváros biztonsági közállapotairól. Szigma= Szölősy Zsigmond.  (1918. 39. 553.) Az intézmény, amely Budapest közrendjének fönntartását és őrzését munkálja, valóságos kétségbeeséssel számol be föladatainak szörnyű megnövekedéséről és eszközein való túláradásáról.

A rendőrség működését ebben a városban mindig erőteljes kritika kísérte. Ami nemcsak azt mutatja, hogy kihívta, hanem azt is, hogy elbírta a kritikát. Nem lehet elvitatni tőle azt, hogy főként az utolsó pár évtized folyamán ez intézmény fejlődése emelkedő vonalat mutatott. Hivatása felfogásában magasabb szintű lett, szociális érzékében gyarapodott. Mint nyomozó hatóság különösen megérdemelt tekintélyt és hírnevet szerzett. De mint szociális szerv is olyan változáson ment át az utóbbi évek folyamán, amelynek se a méretét, se az erkölcsét nem lenne méltányos tagadni vagy lekisebbíteni

A háború olyan munkaáradatot zúdított rá, amely igazán emberfölöttit követel az izmaitól és az idegeitől egyaránt. A háborúnak társadalmi és erkölcsi rendet lazító hatása nem új megismerés. De ez a mérkőzés ebben a tekintetben, ezen a területen is új pusztító tényezőket produkált. A gazdasági háború házhoz vitte a veszélyt, a harcot, és ezzel együtt a kísértést. Az a teóriában nem logikátlan föltevés, hogy a társadalomnak új és kivételes intézkedésekkel való erősebb vagy legalább is gazdagabb fegyelmezése könnyebbé teszi a rendfenntartást, a valóságban tökéletesen csődöt mondott. Ennek lesújtóan erős dokumentumát találjuk a jelentés egyik adatában. A legkeményebb és legrészletesebb fegyelmező organizmus a katonaságé. Ennek a logikus következménye az lenne, hogy a vétkező hajlandóság az uniformisban mer a legkevésbé megnyilatkozni. Egyrészt, mert ott iskolája volt a szabályok tiszteletében, másrészt, mert a megtorlás munkája gyors és szigorú. És íme, a rendőrség könyve mégis azt mondja, hogy fegyelemtartó és megtorló munkájának legkeservesebb tömegét ezek adják. A bűntevők táborának túlnyomó százaléka katona.

Hogy nem túloz, azt számadatokkal igazolja. A lazulási folyamat rohamosan szélesedik. 1916-ban kerekszámban 37 000 esetben indít nyomozást a fővárosi rendőrség, 1917-ben már 66 000-ben. Az esetek száma tehát harmincezerrel szaporodik. Az árdrágítás, az uzsora és a csalás ragályszerűen terjed. A bejelentett károk összege ez egyetlen esztendőben több mint huszonöt millió korona. Ennek a magyarázata az, hogy a pénz féktelen vágya vakká és süketté teszi az embereket, a kereskedelmi óvatosság annyira megbénul, hogy nem létező szeszre is félmillió koronát lehetett kicsalni.

És ne ejtsük ki a figyelmünkből, ez a beszámoló az 1917-ik esztendőről beszél. Már pedig tudjuk, hogy a háborús viszonyok érvényesülése egy odáig ismeretlen tempóban folyik. A «fejlődés» ebben az irányban a viszonyok egész területén szédítő. Ha ezt a könyvet feketének nevezzük, vajon tudunk-e majd színt találni az utódjának?

 

 

 

1

 

NÉPGYŰLÉS A PARLAMENT ELŐTTI TÉREN NOVEMBER 3-AN. (A háttérben az igazságügyi palota.) Zádor István rajza. Kép szöveg nélkül.

 

Zádor István (Nagykikinda, 1882. január 15. – Budapest, 1963. május 24.) magyar grafikus, festő, portréfestő.

 

 

 

Károlyi Mihály (1918. 45. 623.)  A budapesti Egyetem-téren, ott, ahol ma a Kaplony-utca torkollik és annak házai állnak, a nyolcvanas években egyszerű egyemeletes ház állott a nagy telken. A háznak két terjedelmes udvara volt, s hátul kertje, mely elnyúlt a Magyar utcáig. Ezt a kertet csak egy alacsony fal választotta el a szomszédos Károlyi palota kertjétől. A fal megvan ma is a Károlyi kert utcai oldalán, és most sem magasabb. A két szomszédos kertben gyermekek szoktak játszani. Az egyikben a házmester gyermekei, a másikban Mihály, a Károlyi-fiú és pajtásai. Időközönként csaták is keletkeztek a két szomszédos kert gyermekei között.

Szemtanúi voltunk gyakran ezeknek a csatáknak, mert a Vasárnapi Újság szerkesztősége ott volt akkor a lebontott háznak második udvarában. Az ablakaiból be lehetett látni mind a két kertbe. Konstatáltuk már akkor, hogy ebben a Mihály fiúban nem közönséges bátorság lakik. S szüksége volt erre a bátorságra annak, aki ma az ország miniszterelnökségére vállalkozott.

A gróf Károlyi-család azok közé a famíliák közé tartozik, akik elmondhatják magukról — régi kifejezéssel élve — hogy őseik tömlőkön keltek át a Volgán. Az Árpáddal bejött száznyolc nemzetiségek egyike a Kaplony volt. Ebből a ma is élő Vaday, Balásházy és Károlyi-családok származtak.

1848-ban Károlyi István (Mihály grófnak anyai nagyatyja, s apai nagybátyja) egy egész huszárezredet állított ki a maga költségén az ország függetlenségének védelmére. Az ő fia Sándor pedig beállott honvédnek, s végig küzdte a harcot egészen a komáromi kapitulációig. A Bach-időben a Károlyi-család tartotta fenn a legbensőbb érintkezést egyrészt Kossuth Lajos, másrészt azok között a hazafiak között, akikre itthon bátran lehetett számítani.

Mikor pedig, kiütött 1866-ban az osztrák-porosz háború, a Károlyi-család akkor is a nemzeti párt oldalára állott. Akkor az volt a magyar nemzeti politika, amelyet a csehek folytattak a mostani háború alatt. Az ellenségnek — t. i. az osztrák ellenségének — fogtuk a pártját, azzal a reménységgel, hogy ha leverik a császári sereget, feltámad a magyar függetlenség. Klapka külföldön egy magyar légiót szervezett, hogy annak élén harcoljon a poroszok oldalán. A légióba százával szökdöstek ki hazulról az ifjak, köztük két Károlyi-testvér, Tibor és István, Mihály atyjának a testvérei.

Károlyi Mihály olyan nehéz viszony között veszi át az ország kormányzását, aminők között nem volt még eddig egy magyar miniszterelnök sem. Nem az ő nagybátyja, gróf Batthyány Lajos sem, mikor 1848 nyarán lemondottak a társai, s ő egyedül vitte egy ideig tovább az ügyeket. Igaz, hogy hatalom sem volt akkora soha egy magyar miniszterelnök kezében sem. Mert nem kell többé Bécs felé kacsintgatnia, nem kell közös ügyes miniszterek óhajait respektálnia, s kezében van a magyar hadsereg, s háta mögött áll a magyar nemzet.

Mi e lapokon nem szeretünk politizálni. Néni kutatjuk, mit hogyan kellene tennie, minő célok minő módon lennének megvalósítandók, de a nemzet érdekében kívánjuk a legáldásosabb sikert!

 

 

 

 

HAZATÉRŐ KATONÁK VONATA I NDULAS ELŐTT A KELETI PÁLYAUDVAR NAGY CSARNOKÁBAN. Zádor István rajza. Kép szöveg nélkül.

 

 

 

 

 

 

Külföldi témák

 

 

 

Kuropatkin (orosz fővezér) az orosz katonákról. (1916. 6. 84.) Mikor egy nemzet elveszít egy nagy háborút, rendesen — sőt csaknem mindég — a főhadvezért okolja utólagosan a kudarcért, s az kell, hogy a bűnbak legyen. Természetes valami ez. A nép sohase bír elegendő önismerettel, a maga fajtáját különbnek tartja minden másnál, s nem bír megbékülni azzal a gondolattal, hogy az ellenség serege erősebb volt, s annak katonái vitézebbül verekedtek. Így történt az orosz-japán háború végén is — ezelőtt tizenegy esztendővel — hogy egész Oroszország a fővezért, Kuropatkint okolta a szenvedett vereségekért. Lapokban, könyvekben támadtak ellene, a katonai kaszinókban tartott felolvasásokban vádakkal illették, sőt még hadbíróság elé is állították. A legyőzött hadvezér szükségesnek tartotta ekkor, hogy önigazolására egy terjedelmes jelentést intézzen magához a cárhoz, amelyben elmondja a történteket. Sőt szükségesnek tartotta azt is, hogy ezt a jelentést nyomtatásban is közé tegye. Kuropatkin tiszteletre méltó lojalitással a cárral szemben is magára vállalja az elkövetett hibák jelentős részét, s nem igyekszik oly módon kibújni a felelősség alól, hogy minden rosszat másokra, nevezeteden alantasaira hárít. Ez a lojalitás megnyilatkozott akkor is, mikor a háború befejezése után elbúcsúzott katonáitól, s az utolsó napiparancsot intézte hozzájuk. Ebben a napiparancsban ezt mondotta: „a legnagyobb hibás én vagyok, öreg vezéretek”. A cárhoz intézett jelentésében pedig pontotokba szedte azokat a tévedéseket és hibákat, melyek miatt saját magát okolja. Ezek közül szerinte legfőbb az, hogy nem szervezett eléggé erős hadsereg tartalékot, hogy feltétlenül megbízott az alantas parancsnokok képességeiben és jóakaratában, s nem kergette el azokat sem, akik bebizonyították, hogy képtelenek. Ezeknek hamis jelentései okozták, hogy félreismerte a helyzetet.

Amilyen szigorú bírája önmagának, ép oly élesen ítéli el az alantas parancsnokok hibáit is. Kiváltképpen a 2-ik hadsereg parancsnokát Kaulbars táborszernagyot halmozza el szemrehányásokkal, aki a mukdeni csatában a szélső jobbszárnyat képezte csapatával, tehát azon az oldalon állott, ahonnan a japánok körülkerítették az oroszokat. Kuropatkin előadása szerint arra a következtetésre kell jönnünk, hogy a mukdeni csata, s vele együtt a háború sorsa pusztán Kaulbars magatartása következtében is elveszett volna, még akkor is, ha semmi egyéb hiba nem lett volna is a seregnél. De a fővezér elmondja, hogy volt egyéb is.

Az orosz sereg egyik legnagyobb hibáját abban látja, hogy nagyon különböző értékűek a csapatok. Egyes ezredek, amelyek rosszul verekedtek a háború elején, később megjavultak ugyan, de így is nagy különbségek voltak a csapatok használhatósága tekintetében. Ugyanaz a jelenség volt tehát tapasztalható, amelyet a mostani háborúban is lehetett konstatálni. Sőt a szibériai ezredekben is megvolt az a kiválóság már akkor is, a többiekkel szemben, amit Kuropatkin annak tulajdonít, hogy e tartományok népe sokkal katonásabb természetű, mint a más országrészek lakói. A vezetésben azt az igen lényeges hibát látja a volt orosz fővezér, hogy a földerítés hiányos, az ellenség állásait nem puhatolják ki elegendőképen,

„A legénységben és a tisztekben — mondja Kuropatkin — egyaránt hiányzik a harcias lelkesedés, s kevés az arravaló törekvés, hogy fényes haditetteket hajtsanak végbe. Az utolsó katonától kezdve föl a legmagasabb parancsnokokig hiányzik mindenkiben az a szilárd eltökéltség, hogy a megkezdett harci operációt be kell fejezni a teljes sikerig, — minden tekintet nélkül az áldozatokra. Általában a régi és új harcosok között nincs elég számú valódi katonai karakterrel felruházott férfiú, akiknek vasból lennének az idegeik, és akik képesek volnának napokig tartó csatában egyhuzamban úgy kitartani, hogy el ne gyengüljenek”.

*

 

Bárhogyan végződjék is ez a szörnyű világháború, még a jövő ezred nemzedéke is undorodva fogja kiejteni az orosz fővezérek neveit, azokét, akik egymást múlják felül a tömegpusztításban. Kuropatkin, Russkij, Brussilov, akik több, mint egy millió orosz katonát kergettek a biztos halálba. Húszadik Század,

1916 | Október

 

 

Hogyan züllött el az orosz hadsereg? (1916. 8. 125. Hírdetés.) Erről ad számot a Magyar Könyvtár egyik új füzete, mely közli Vereszajev orosz katonaorvos emlékiratait „Az orosz hadsereg züllése az orosz-japán háborúban” címmel. E rendkívül érdekes munkát Ruttkay György fordította magyarra. Ára 60 fillér. Mindenütt kapható!

 

 

 

MONTENEGRÓ ( 5. évf. 21. sz. 1858. május 23.)

 

 

MONTENEGRÓI UTCZA. — Gyöngyösy Elemér rajza. Kép szöveg nélkül. 

 

 

EGY OROSZ IRÓ JÓSLATAI A HÁBORÚRÓL  B. (1916.  23. 359.) Politikai, katonai írók eleget foglalkoztak egy eljövendő háború esélyeivel, s következményeivel. Más felől a modern háborút rajzolták, amint az a legközelebbi alkalommal egész borzalmas nagyságában ki fog bontakozni az azt megélő nemzedék szemei előtt. Ezeknek a munkáknak sorában egy se tarthat akkora igényt érdeklődésünkre, mint annak az orosz írónak a műve, ki bámulatos érzékkel, meg tudta rajzolni a jövő, most már a ma háborúját. Ennek jelenségei, eseményei hihetetlen pontossággal igazolják főbb pontjaiban majdnem kivétel nélkül mindazt, amit ez az orosz író: Bloch évekkel előbb előrelátott.

A háború hosszú tartama tekintetében nagyon bevált Bloch jóslata. A jövő háborújának elhúzódását szerinte az vonja maga után, hogy a háború az ostrom jellegét fogja felöltem. A német-francia háború volt az utolsó nagyobb háború, mely hónapok alatt befejezést nyert. A jövőben ez nem lesz lehetséges, évek kellenek. Kifejti aztán, mily óriási lesz a háborúban felhasznált csapatok száma, mily rendkívül hosszú arcvonalakon fog folyni a küzdelem, s a háború minden képzeletet felülmúló arányai oly költségekkel fognak járni, melyekhez képest az eddigi háborúk költségei csekélységek.

A modern kor embere nem igen bírja a nehéz megpróbáltatásokat, nélkülözéseket, nincs türelme, kitartása, ellenálló képessége. Ez az utóbbi a Bloch tévedései közt a legnagyobb, de nagyon is menthető. Valóban, a mai háború előtt ki gondolta volna, hogy élemedett korú emberek, kiket polgári foglalkozásukból szólított a frontra a háború, a fáradalmak, nélkülözések és szenvedések hősies elbírásának azt a példáját szolgáltassák, mely a fiatalabbakat még szinte meghaladja. Úgy ezek, mint Blochnak egyéb be nem vált jóslatai is arra vezetendők vissza, hogy ő a háborúnak összes következményeit a legnagyobb részletességgel annak kimutatására veszi elemzés alá, hogy a háború a nemzetek közti perlekedések elintézésére egykor szükségképen önmagát fogja lehetetlenné tenni. A perlekedések ily módon való elintézésének költségei ugyanis a háború technikájának fejlettsége s minden irányú súlyos következményei mellett oly horribilisek, hogy azt a nemzetek képtelenek lesznek elviselni.

Mindent összevéve, azt látjuk, hogy a jövendőmondók sorsát Bloch is kénytelen volt osztani egyes tévedések tekintetében. Amit azonban a modem háborúnak és kísérő jelenségeinek épen alapvonásai tekintetében, nevezetesen kimerülési háború jellegéről, hosszú tartamáról, az óriási tömegekről, melyek minden oldalon felvonulnak, a több száz kilométeres frontokról, a lövészárok-harcról, a kiéheztetési törekvésről előre megmondott, az eddigi események által kétségtelen igazolást nyertek. Elmondhatjuk, hogy a mai háború legfőbb jellemvonásainak előre meglátásában csodálatraméltó tehetséget tanúsított.

*

Alekszandr Alekszandrovics Blok (Szentpétervár, 1880. november 28. – Petrográd, 1921. augusztus 7.) orosz költő és drámaíró, az orosz szimbolizmus egyik meghatározó alakja.

 

 

Az angol krízis Szőllősi Zsigmond (1916. 32. 502.) Az angol hadsereg veszteségei rettenetesek voltak. Olyanok, amilyenek más hadseregnél elő nem is fordulhatnak. Mert a világháború huszonnegyedik hónapjában a harcos felek egyike se cselekszi azt, hogy lóháton nyargaljon neki a kiépített lövészárkoknak, se azt, hogy parádé marsban vonuljon ellenük. Az angolok, ezt is. azt is megtették. Az eredmény az a «fizetség», amelyre az angol fővezér oly sajátságos öntudattal hivatkozik. A brit birodalom száz esztendő harcsaiban nem veszített annyi angol vért, mint mostani kényszerű személyes kiállásának még egészen rövid idejében.

A picardiai angol kudarc kétszeres. A nagy offenzíva során az angolokat nemcsak a német ellenség győzte le, hanem a francia szövetséges is, amelynek a vállalkozása kevésbé volt kudarcos az övénél. A két esztendős küzdelem során rettenetesen megviselt és elvérzett franciák még mindig nagyobb teljesítő erőt produkáltak, mint a frissen érkezett, vérbő angolok. És egyszerre fölhangzik a londoni bölcsek ajkán a megváltó nagy ige. A modern háború döntő energiája nem az ember, hanem — a gép. Az ágyú, a gránát, a shrapnell. A gentlemaneket nem szabad közel engedni a nemzethez, mert ez nagyon goromba és átkozottul tud bánni a gépfegyverrel. Acélzáporral kell elborítani őket. Gyalogsági rohamra csak akkor indulni, mikor már mind a hátán fekszik. Mikor a diadal már terítve van.

Különösebb és lesújtóbb vagy kiábrándítóbb meglepetést ez az új angol bölcsesség sehol se kelthet, mint Oroszországban. Mert valamennyi hadviselő fél között az orosz volt, amely ezt a leckét a leghamarább tudta és a legalaposabban eljutott odáig, hogy már el is felejtse. Az orosz hadsereg volt az, amely a tüzérség akkora készségével vonult bele a háborúba, amekkorát odáig még soha se használtak. Úgyszólván minden muzsik elé állított egy ágyút. Ezt a bölcsességet a háború kifejlése és menete nem cáfolta meg: csak túlhaladt rajta. A tüzérség, az ágyú, a messze hordó fegyver óriási szerepe a modern háborúban ragyogóan érvényesült, de a döntés végzetes föladatát az ember válláról le nem vette. A gép, ha még oly nagyszerű, hatalmas és félelmetes, nem ura az embernek, csak szolgája. A történelmet vérrel és szenvedéssel csinálják és a gépnek nincs vére, és a gép nem szenved. Soha egy háborúban a gépnek akkora szerepe, mint a mostaniban, még nem volt. És soha, mióta a világ áll, a katona még annyit nem szenvedett, még annyi embervér nem ömlött, mint ebben a háborúban. Gépeket gyártani az angolok nagyszerűen tudnak úgy a béke, mint a háború számára. Bizonyos, hogy az angol ágyúk félelmetesek és nagyon tudnak ölni. De aki a háborúban győzni akar, nemcsak ölnie kell tudni, hanem meghalni is. És meghalni csak az ember tud. A lelkét oda a győzelemért csak ő adhatja. A gépnek nincs.

 

 

 

A GYŰLÖLET ETHIKÁJA. Szőllősi Zsigmond.  (1916. 35.  550..) Az angol kormány nem volt hajlandó vizsgálatot indítani a «Baralong» kapitánya és matrózai ellen, akik vízi vadászatot rendeztek egy elsüllyesztett német tengeralattjáró hajótöröttjeire. A fuldoklókat doronggal verték agyon, azokat pedig, akiknek sikerült fölkapaszkodniuk az angol hajóra, lepuskázták. Ebben a műveletben maga a «Baralong» kapitánya nagyszerű vadásznak bizonyult. Öt németet lőtt agyon, akik védtelen életüket megmenteni kúsztak föl György király lobogójának árnyékába.

Az ok, amely az angol kormányt arra indította, hogy ne rendelje el hírhedt hősei ellen a vizsgálatot, nem a bizonyítékok elégtelensége volt. Hanem éppen ellenkezőleg. Óvakodott attól, hogy keressen, mert egész bizonyos volt, hogy talál. Ha hadbíróság elé állítja a «Baralong» kapitányát, csak két eset lehetséges. Az egyik, hogy elítélik. Ami örök dokumentuma a történelem egyik legnagyobb gyalázatosságának és legförtelmesebb gonosztettének. A másik, hogy fölmentik. Ez viszont az angol király nevében a szolidaritás vállalása azzal a lélekkel és azzal a szellemmel, amely a Baralong hőseinek viselkedésében megnyilatkozott. A két lehetőség egyikét se érezte a büszke Anglia kívánatosnak. Egy harmadikat választott. Vattát dugott a fülébe, és átkeresztelte a hajót.

De nem a «Baralong» az egyetlen, amely jogot adott az egész angol tengerészet átkeresztelésére. E nagyszerű legényeket, akik a skagerraki nagy csatát is megvívták anélkül, hogy egyetlen német foglyot «ejtettek» volna, kétségtelenül megilleti a tenger kozákjai büszke címe. A kozákok is úgy vannak nevelve, hogy ne ejtsenek foglyot, mintha csak a Baralong fedélzetén nyerték volna katonai kiképzésüket. A történelem nagy forgószele itt sose sejtett erkölcsi harmóniákat sodort egymáshoz. És a tenger kozákjai név semmi esetre se lehet sértő az angol tengerészekre, mióta a «Times» megírta, hogy az alkohol-tilalom a fehér cár népeit Európa legcivilizáltabb nemzetévé avatta. Igaz, hogy a tilalom óta Oroszországban, mint üdítő-italt, hallatlan tömegben élvezik a politúrozó festéket: de egész bizonyos, hogy amiért isszák, nem a spiritusz- tartalma, hanem a festék. Az pedig nem barbárság, csak a művészi hajlandóság egy sajátos megnyilatkozása, ha egy nép magában is szereti a színeket. Belülről festi magát.

A háború nem erkölcsnemesítő akció. Nem gyöngédségre neveli és érzékenységre puhítja a lelkeket. A háború a gyűlölet gyermeke, legalább is erős szálak fűzik őket egymáshoz. Nem akarom elpusztítani azt, a kit szeretek és nem szerethetem azt, aki a torkomat markolássza, és a mellemre akar taposni. Hogy a politikát, a történelmet és ennek legvehemensebb megnyilatkozását, a háborút nem az érzelmek összeütközése, hanem az érdekek tragikus ellentéte diktálja, bizonyára igazság. De nem olyan igazság, amely szemben állana azzal, aminél csak — még erősebb. Akinek az érdeke ellentétes az enyémmel, útját állja, keresztezi, visszalöki, átgázol rajta, azt előbb-utóbb meg kell gyűlölnöm.

Érdek és érzés egy úton jár, és együtt veti magát arra, a ki az útját állja. A minden gyűlölet nélkül kezdett háború: minden ok nélkül kezdett háború. Csak annak ronthatok neki, aki bőséges okot adott rá, hogy gyűlöljem. A gyűlölet tehát — akármit mond az erkölcséről az analízis — egyik nélkülözhetetlen morális eleme a háborúindításnak. A legjelentékenyebb enyhítő körülmények rangjában áll.

De a háború: intézményes cselekvés. Szabályzata, rendje, szervezete van. Kötelező és tiltó paragrafusai. A háborúnak megkonstruált egyénisége van és élettörvényei, amelyeket respektálni kell. E törvények elhatárolják cselekvéseiben a tisztességest és a tisztességtelent. Általuk lesz más a harcos és más a haramia. Akkora legális területet adnak az ellenségeskedéssé fogalmazott gyűlöletnek, amekkorán ez a fájdalmas elem bőven és teljesen érvényesülhet. És amivel még ennek a tévutaknak a határait is túllépi, az már igazán alatta van mindennek, a mi még emberinek minősíthető. Az már: állati vagy ördögi.

Sajnos, ilyen borzasztóságokra el kellett készülve lennünk ebben a háborúban. Vad és félvad törzsek harcos nemzedékét is a zászlóik alá sorakoztatták ellenségeink, mint ama civilizatórius munka eredményét, amelyet Ázsiában és Afrikában kifejtettek. Amire azonban nem lehettünk elkészülve az, hogy a legszörnyűségesebb határsértéseket a háború etikája és az emberiség leglefokozottabb követelései rovására nem ezek a gurkhák, indusok, osztjákok, vogulok és cseremiszek követték el. Se a Baralong, se a Stephen gőzösön nem pápuák ültek. Nem vademberek. Fehér angolok, ahogy a német vezérkari jelentés őket nevezi megkülönböztetésül nem a színes, hanem a más fehér emberektől.

 

 

ZEPPELIN AMERIKÁBAN —a —ly. (1916. 34.  593.) Az öreg Zeppelin megismétli látogatását Amerikában. Ötvenhárom évvel ezelőtt, mint fiatal württembergi huszártiszt járta be az amerikai polgárháború harctereit, s tolmácsolta királyának üdvözletét a nagy Lincoln Ábrahám előtt. Most, hetvennyolc éves fejjel, útnak indítja maga helyett zsenijének legtökéletesebb alkotását, az óriás Zeppelint. A nagy német birodalom képviselőjeként, üdvözli az Észak Amerikai Egyesült Államok népét. Mint a realitások embere, kereskedik is. Az embert önkéntelenül a lehetetlenséget megvívó férfiú diadala ragadja meg elsősorban, s csak azután gondol az eszme győzelmére. Ritka életpálya Zeppelin Ferdinánd gróf életpályája.

Négy év múlt el, míg a közönyt felrázó agitációjával összeszerezte a tőkét, melyre szüksége volt, és hat esztendő, míg az első Zeppelin-léghajó elkészülhetett. És 1900. július elsején felszállhatott a levegőbe. Próbálkozásait érdeklődő izgalom és gúny kísérte. De mikor ugyanannak az évnek október havában először tett bizonyságot léghajójának kormányozható voltáról, megnyerte eszméjének azt a pártfogót, aki sohasem hagyta el: a császárt.

Küzdelme a sikerért mégis csak ezután ölt rendkívüli arányokat. Léghajói egymás után épülnek és pusztulnak el: 1910-ig tíz közül nyolcat semmisít meg a vihar és a tűz.

1908. július havában, hetvenedik születésnapján, visszhangja kelt bizakodó  szavainak.  A császár, ki soha, semmi szükség közben sem rendült meg iránta és műve iránt való érdeklődésében és bizalmában, ekkor így üdvözölte: „Miképpen eddig, azonképpen a jövőben is pajzsommal fogom önt megvédelmezni”. Aztán eljött a nagy háború s a merev rendszerű léghajók minden várakozást felülmúló, az ellenséget lesújtó sikerei igazságot szolgáltattak Zeppelin grófnak. És most átkel az Óceánon a Zeppelin. A gondolat nem új s csak a nagy idők érlelték tetté. Wright, az első nagy amerikai aviatikus hét évvel ezelőtt azt mondta, hogy nem csodálná, ha a Zeppelin egy éven belül átszállna az Atlanti óceánon. «E léghajó típus — így szólt — nagy jövőre van hivatva és folytonos tökéletesítés után közhasznú célokra szolgálható. Maga Zeppelin a béke éveiben északsarki expedícióra gondolt. Léghajón akarta felkeresni az örök jég világát a Spitzbergáktól Grönlandig és a Ferencz József-földig. Az Óceánon való átkelést pedig, úgy, mint most, Wellman hiú kísérletei után is kivihetőnek tartotta saját e célra építendő nagyméretű léghajóján. «A nagy léghajó — így szólt 1908. január 27-ikén egy berlini hallgatóság előtt — olyan viszonyban van a kicsihez, mint a nagy hajó a kis hajóhoz. Minél nagyobb a léghajó, annál több benzint vihet magával, annál messzebbre és annál gyorsabban szállhat, annál tovább maradhat a levegőben. Így lehetséges az, hogy két motort vigyen magával, és hogy ne akadjon meg, ha az egyik motor elromlik. Csakis a nagy léghajó alkalmas hadi célokra, felfedező-utazásokra, postaszállításra, sőt teherszállításra és személyszállításra. Ezt az óriás Zeppelint építették meg most a badeni tó partján, s New Yorkban várják megérkezését.

*

1937. május 6-án a hidrogénnel töltött Hindenburg  léghajót – miután 72 utassal a fedélzetén átrepülte az óceánt – New Jersey-ben katasztrófa érte: kigyulladt és elégett. A Zeppelin-léghajók utazás célú használata ezt követően megszűnt.

 

 

A lengyel és a magyar. S. A.  (1916. 38. 596.)  A magyar és a lengyel népkarakterek számos egyező vonását csak az találja feltűnőnek, aki nem figyelte meg a két nép fejlődésében s a többi világhoz való viszonyában rejlő egyezéseket. Földrajzilag egymás mellett élnek ezer év óta, csak a Kárpátok hegyláncától elválasztva. Mind a kettő körülbelül ugyanakkor vette fel a kereszténységet, s mind a kettő, keleti szomszédjaitól eltérően, annak nyugati formáját, amivel egyúttal a nyugati kultúrához csatlakozott. S ez a nyugati kultúra mind a kettőnek eredetileg idegen volt, tőlük fajilag elütő népek alkották meg: latinok és germánok. Ezért ez a kultúra bizonyos mértékig idegen volt mindkét nép számára, csak erős nehézségek leküzdése után, nehezen tudtak hozzá idomulni és ezt a kultúrát magukhoz idomítani. S ez érezhető ma is még úgy a lengyelen, mint a magyaron: mind a kettőn többé-kevésbé megérzik, hogy jövevény a nyugat európai népek között.

Hasonlóan alakult ki a két nemzet társadalmi szerkezete, ami mindig mélyebb hatással van a népkarakter alakulására, mint a háborúk és egyéb látható történeti események. Kisszámú, de igen gazdag és befolyásos, oligarchikus szellemű arisztokrácia, alatta és vele szemben a hatalomért küzdve nagyszámú köznemesség, amely a jobbágyok milliós tömegei felett uralkodik, a semminél alig több részt juttatva az állami ügyek intézéséből a csekély számú és nagy részben idegen eredetű városi polgárságnak. Ez a régi Magyarország társadalmi szerkezetének keresztmetszeti képe, de a régi Lengyelországé is. A városi polgár viszonya a földesúr nemeshez, a jobbágy viszonya földesurához csaknem teljesen egyforma a két társadalomban. Csaknem egyformák a különböző osztályokat megszemélyesítő típusok is. Olyan magyar históriai alakok, mint például II. Rákóczi Ferencz, országnyi uradalmaikkal, egész országrészekre kiterjedő politikai és társadalmi befolyásukkal s ennélfogva akkora hatalommal, amely már alig fér meg a királyi hatalommal s csaknem szükségszerűen összeütközésre vezet vele — az összetévesztésig hasonlítanak társadalmi és politikai helyzet dolgában a lengyel Lubomirszkiakhoz, Zamoyszkiakhoz, Potoczkiakhoz és a régi lengyel respublika egyéb kiskirályaihoz. Jellemző, hogy Rákóczi még felkelése előtt nem annyira családja múltja, mint inkább roppant vagyonából és családi összeköttetéseiből eredő hatalma miatt volt gyanús a bécsi udvar előtt. S hasonlóképen jellemző, hogy Rákóczi leginkább a lengyel főurakkal tartott fenn társadalmi és rokoni érintkezést.

Ezt a lengyel-magyar párhuzamot még tovább is lehetne folytatni s érdemes és fontos is volna történetírásunknak a levéltári kutatások anyagán túl ezekre a mélyebb kapcsolatokra is fordítani figyelmét. E helyütt és most ennyi is elég annak megmagyarázására, hogy miért volt a magyarok és lengyelek között a történelem folyamán mindig bizonyos közvetlen megértés, közvetlenebb, mint az állami és más fontos kapcsokkal velünk szorosan összekötött németekkel. A lengyel egyedüli szomszédunk, akivel egy-két históriailag jelentéktelen epizódot leszámítva, sohasem volt háborús viszályunk, s akivel mindig kölcsönösen éreztük érdekeink közösségét. Ezért históriai végzetszerű dolog, hogy Lengyelországnak az orosz iga alól való felszabadításában hősi részt vettek a magyar katonák százezrei. A magyar közvélemény egyhangúan azon a meggyőződésen van, hogy a lengyel királyság helyreállítása ennek a háborúnak egyik legfontosabb eredménye lesz. S a lengyelek a régi jó viszony felélesztésére gondoltak, mikor hazájuk jövőjét tárgyaló varsói gyűlésükről testvéri érzésüket kifejező táviratot küldtek a magyar miniszterelnökhöz, mint a magyarság reprezentánsához, a gálád román támadás alkalmából.

 

 

 

Magyarország és a lengyel királyság (1916. 47. 740.) Lengyelország régmúlt idejéről, a históriák koráról különösen mi magyarok, sokat tudunk. Szoros, meleg barátság fűzte egymáshoz a két országot, királyokat is adtunk egymásnak, és magyar urak épen úgy otthon érezték magukat Lengyelhonban, mint a lengyelek nálunk és Erdélyben. A lengyeleknek szabadság utáni vágya talán a legjobb fogadtatásra nálunk, Magyarországon talált. A história majd egyszer arról is megemlékezik, hogy csak a legutóbbi hónapokban is egymásután léptek akcióba a lengyel királyság visszaállításáért a magyar vármegyék.

Keveset foglalkoztak nálunk, hogy gazdaságilag milyen volt Lengyelország a háborút közvetlenül megelőző időben. Lengyelország valóságos kincsesbányája volt Oroszországnak. Itt talált piacra a hatalmas birodalom termésének feleslege és a lengyel gyárak látták el ipari cikkekkel a cár birodalmának legnagyobb részét. A lengyel gyárak termékeinek az értéke meghaladta évenként a két milliárd koronát és a hatalmas ipartelepeken közel félmillió ember kereste meg a kenyerét. Az ipar fellendülésének nagyban kedvezett két körülmény: egyrészt a Németországhoz való közelség, másrészt pedig az, hogy a dombrovai szénbányák a gyárak szénszükségletének legnagyobb részét fedezni tudták. A lengyel ipar fejlődése hátrányára volt az orosz iparnak, amely azzal nem tudta felvenni a versenyt, és ezért az utolsó időben Oroszország kényszereszközökhöz volt kénytelen nyúlni az orosz ipar megvédése érdekében. A Lengyelországban készített áruk fuvardíját Oroszország felé a kétszeresére emelték, de még így is veretlen volt a lengyel ipar. Oroszország pamutipari szükségletét a lengyel gyárak állították elő. Ezzel szemben a mezőgazdaság visszafejlődött a lengyel királyság területén, a lengyel mezőgazdaság nem talált oltalmat az orosz gabona beözönlése ellen.

Az egyensúly helyreállítása a háború utánra marad. Lengyelország megszabadulva az orosz gabona versenyétől, mezőgazdaságilag is fejlett állam lesz és ipara szabadon fejlődve elhelyezést találhat a külföldi piacokon is. A múltban olyan hatalmas lengyel textil-, fém-, bányászati-, fa-, ruházati-, kémiai- és mechanikai ipar megtalálja a piacát a jövőben, a szövetséges országokban és a Balkánon is és ehhez, ennek az iparnak a fejlesztéséhez kétségkívül hozzájárul majd a magyar tőke. Itt kapcsolódik bele Lengyelország szerepe a magyar gazdasági életbe. Bizonyos ugyanis az, hogy a háború után gazdasági kérdésekben egymásra leszünk utalva. Lengyelország nagy újjáépítésében mi is kivesszük a részünket. Az ország ma rom, az egykor virágzó gyárakban állnak a gépek, a munkások szerteszéledtek, egyedül Lodz vidékén, ahol békében több mint 200 000 munkás dolgozott, ma alig áll 18 000 munkás a gépek mellett. Az országot fel kell építeni, és az építők között ott lesznek a magyarok is. A lengyel ipar felsegítése részben magyar munka lesz, és Magyarország ipara és mezőgazdasága alkalmas piacot talál majd Lengyelországban.

A Magyar Kereskedelmi Minisztérium már a háború alatt megfelelő kirendeltségeket létesített Varsóban, Lublinban és Radomban. Ezek a kirendeltségek szorgalmasan dolgoznak azon, hogy az új Lengyelország és Magyarország között a gazdasági kapcsolat erős legyen. Oroszország vesztesége igen nagy lesz, egyrészt legtöbb adót fizető tartományát veszíti el, másrészt megszűnik a közvetlen kapcsolata a Nyugattal. Lengyelország nyeresége annál nagyobb, a politikai önállóságon kívül a jövőben már semmi sem akadályozza meg az ország mezőgazdaságának és iparának szabad fejlődését, és Európa is gazdagabb lesz egy kultúrában hatalmas országgal!

 

 

A különös város. Bukarest. Szőllősi Zsigmond.  (1917. 60.) Csodálkozás van a szavukban azoknak, akiknek nemcsak az egykori és a mai Bukarest tekintetében, hanem módjukban van összehasonlítást tenni a román főváros és más, hasonló sorsot ért ellenség, s kapitálisok megjelenése és viselkedése között. Akik például Belgrádot is látták végzetének ebben az állapotában. Álmélkodva szólnak a meghódított Bukarest látásának élményeiről. Hasonló sorsában ez a város a maga egyénisége megnyilatkozásában úgyszólván egyetlen vonalnyi közösséget nem mutat végzet-társaival. A mi élete rendjének fegyelmében új és rendkívüli: az a helyzetből folyik, tisztára intézkedések következése és nem érinti a városnak lelki egyéniségét más módon, mint ha ezeket az intézkedéseket bizonyos körülmények parancsából, a Bratianu kormány léptette volna életbe. Az a szörnyű komorság, az a borús feszültség, amely egy idegen, egy ellenséges hatalom által megszállt város tüdejét megfekszi. Bukarestben egyáltalában nem érezhető. Bukarest levegője nem egy meghódított városé, amelynek királya, kormánya, hadserege elbujdosott és rendjét idegen parancs diktálja.

A kiránduló közönség biztosságba ért. Se az életét, se a ruháját nem érte baj. Abban a pillanatban, amint Bukarest lakossága, látta, hogy se meg nem ölik,  se ki nem fosztják, Bukarest a legboldogabb városa lett a világnak.

Földje szerint Románia a világ leggazdagabb országai közül való. E dús ország népe koldus és tudatlan. Az anyagi és a szellemi nyomorúságnak sötétségében vegetál. A föld a bójáré. A kamatozó munka az idegené. Aki Romániában vállalkozik, alkot, termel, bányászik és hasznosít, csak valamelyes ezrelékében román. Egyébként: francia, német, magyar, osztrák, görög. Ami gazdasági kultúrája ez országnak van, ez idegenek alkotása. Román középosztály és vállalkozás nincsen. Mindazok az érdekek tehát, a melyeknek igényei a vezető hatalom, a kormányzat, programját adják, nem a román nép életéből sarjadzottak és fejlődtek, a mely rettenetes mélységben él és se vagyona, se joga, aminek biztosítására, a kormányzat tevékenységét követelné. Minden vagyon és jog a hatalmasoké, akik az ország holt és élő állományával úgy rendelkeznek, mint magántulajdonnal.

Akarta-e a román nép a háborút vagy irtózott tőle: Ferdinánd király épp oly kevéssé tudta vagy kérdezte, mint Jonel Bratianu. Az oláh katonák nagyon boldogok voltak, mikor Brassóban vígan lophatták a selymet meg a bajuszpedrőt és Bukarest népe is nagyon boldog volt, mikor Mackensen katonái se le nem kaszabolták, se ki nem fosztották őket. Boldog volt, mikor hatalmas urait futni látta és azok, akik helyükbe jöttek, megnyugtatták, hogy neki nem kell futnia, békén folytathatja a foglalkozását, és a Zeppelinek bombái miatt se kell rettegnie. Más közössége, azokkal, akik most sápadtan és összetörve futottak el, nem volt, mint hogy békében tapostak rajta és fiait a vágóhídra kergették, mikor háborút csináltak. Mi közösséget, érezzenek most a katasztrófájukkal, a mely a világ legaljasabb, leglelketlenebb államának bukása? A román nép jövője bizonytalan, de az a bizonyosság, hogy a múltja meghalt, nagyon érthetővé teszi, ha virágot szórt a bevonuló győztes ellenség útjára.

*

Ion I. C. Brătianu (Ștefănești

, 1864. augusztus 20. – Bukarest, 1927. november 24.) román politikus, belügyminiszter és külügyminiszter, összesen öt alkalommal hazája kormányfője.

 

 

A százéves háború (1917. 6.  94.) A tengerek szabadságáért harcolunk. Százéves ez a mostani harc, és száz éve mindig Anglia ellen folyik. Száz éve? Jóval több annál s a kezdetei amily érdekesek, épp oly meglepően tanulságosak is. Britannia rules the Waves*, — mondotta az angol dölyf, és hatalmát mindig azzal szemben aknázta ki, akit legfélelmetesebb ellenfelének tartott. A napóleoni háborúk idején Franciaországgal, most Németországgal szemben. Nagy Napóleon volt az első hatalmas ellenfél, aki ez erkölcstelen hatalom ellen tört, 1806-ban Berlinben kiadott rendeletével kihirdetve a kontinentális zárat a brit szigetek ellen. Ő volt az első, ki nemcsak saját korát, hanem az utána következő évszázadot is megelőzve, átlátta és kifejtette, mily veszedelmet jelent a kérlelhetetlen angol túlzott hatalom a világkereskedelemre nézve és miért kell Angliát minden rendelkezésre álló eszközzel ártalmatlanná tenni. Háborúban álló szövetségünk csak e világégés kitörésekor értette meg igazán a napóleoni gondolatot. A korlátlan búvárhajó harc, melynek napjait éljük, egyenesen ebből a gondolatból fogant. Napóleon nem érhette el célját, mert nem álltak hozzá rendelkezésére azok a fegyverek, melyeket száz évnél hosszabb idő multán megteremtett a német tudomány és a hatalmas német ipar.

Napóleon gondolatát érdekes felidézni megvalósulásának mostani napjaiban. Keressük tájékozódásunkat magánál Napóleonnál, ki ezt mondja róla Szent Ilona szigetén írt emlékirataiban. A császár tisztába jött vele, minden győzelme, minden katonai sikerei ellenére sem lesz ura a helyzetnek, ha nem tud határt szabni Anglia fondorlatainak. Angliát szíven kellett találnia. S ezzel a szándékkal bocsátott ki Berlinben 1806. november 21-én egy rendeletet, melynek hatásától remélt minden eredményt.

«Anglia és Franciaország egymás közt való viszálya lassankint valóságos élet halálharccá fejlődött. Az angol miniszterek a maguk részéről gondoskodtak a szenvedélyek felszításáról, amennyiben alkalmazásba vették a hamisításnak és a csalásnak minden eszközét, hogy népszerűvé tegyék azzal a háborút. Pitt** uralkodott az egész európai politikán, kezében tartotta a népek sorsát és visszaélt e hatalmával: lángba borította a világot. Az első szikrák, melyek lángra lobbantották a forradalmat, az ellenszegülés annak, amit a nép kívánt és végül azok a szörnyű bűntettek, melyeket a forradalom során követtek el — mind, mind az ő műve volt. Huszonöt évig állt lángban Európa, minden országa ziláltság és pusztulás képét mutatta. A vér özöneinek kellett folynia. Anglia, mely mindezt pénzelte, a bűnnek irtózatos terhét vette magára. Amit az utókor mindenekfölött szemére fog vetni Pittnek, nem más, mint az a gyalázatos iskola, melyet örökül hagyott: ez iskolának orcátlan machiavellizmusa, feneketlen erkölcstelensége, hideg önzése.

Napóleon mindig békében akart élni Angliával, amennyiben össze lehetett egyeztetni azt Franciaország becsületével. Nem táplált előítéletet, nem viseltetett gyűlölettel vagy becsvágyó féltékenységgel, Angliával szemben. Nem bánta, ha Anglia virágzik és gazdag, csak azt akarta, hogy Franciaország is ugyanabban a kedvező helyzetben legyen.

Nem illik ez Pittnek most élő utódaira s követőire is? Tegyük ismét Pitt nevének helyébe Grey vagy Lloyd-George nevét, mondjuk Franciaország helyett Németországot, s előttünk áll a száz éves módszer és a száz éves hazugság, mely Pitt William óta semmiben sem változott. Csak éppen, hogy most Németország ellen fordult.

 

*Rule the Waves places you in the role of 'Grand Admiral' during the early years of the 20th Century. You manage the naval affairs of your chosen nation while .

 

**William Pitt (1759. május 28. – 1806. január 23.) brit politikus. Franciaország és a Napóleon ellen vívott háborúk által lett ismertté, miniszterelnökként.

 

 

 

W. Wilson Szőllősi Zsigmond. (1917. 7. 110.) A szerep valóban a leggrandiózusabb és a legfelségesebb, a melyben halandó ember valaha a világtörténelem színpadára léphetett. És Wilsont sok mindenféle bizalmatlanság megközelítheti, de arra soha semmi okot nem adott, hogy a hiúsága őszinteségében bárki is kételkedni merészelhessen. Ez fölötte áll minden gyanúsításnak. Az Unió elnöke igenis a Gondviselés embere akart lenni. Pályázott és készült a megváltóságra, ö akarta a béke italát az emberiség serlegébe tölteni, még pedig akkor, mikor ennek az ajka már fakó és cserepes a szomjúság kínjától. El kell ismerni, soha egy felséges cselekedet alkalmának kivárásában ember nagyobb türelmet, mint W. Wilson nem mutatott. Mert iszonyatosak a kísértések, amelyek ezt a türelmet ostromolták. A szenvedéseknek olyan látványai hömpölyögtek előtte szakadatlanul, amilyeneket Dante legrémesebb képzelete se rajzolhatott.

Neki csak egy éleset kellett volna szólnia, hogy a földre szállt pokol e vad áradata elapadjon. És ez a nagy ember meg tudta állani, hogy néma maradjon, azaz hogy — másról beszéljen, csak erről ne beszéljen, csak ezt a szót ne mondja ki. Ezt a szót kimondván, elvesztegette volna azt a másikat, a még hatásosabbat, a még örökkévalóbbat, a melyet a szívében tartogatott. A melyhez a «helyzetnek» még «érnie» kellett, hogy a mikor W. Wilson majd kimondja, mint Mindenek Megváltója ragyogjon fuldoklóra hízott fehér lován. Ezért tudott oly nagyszerűen, oly rendíthetetlenül várni W. Wilson a fehér lovon és a készletben tartott, az éjszaka magányában többször fel is próbált gyönyörű glóriával a titkos szekrényben. A béke ugyanis egész váratlanul veszedelembe jutott, Odaát egyszerre fölállt az egyik és nyugodtan és keményen így szólt:

— Elég volt az emberek szerencsétlenségéből és én véget vetek neki. W. Wilson te is megtehetted volna. Senki olyan könnyen, mint te. De nem tetted meg. Te prédikáltál, mikor érezni kellett volna. Akkor — spekuláltál. Nézted a vérző nemzeteket és azt számolgattad: elvéreztek-e már eléggé ahhoz, hogy csak te segíthetsz rajtuk. W. Wilsonról nem vonjuk kétségbe, hogy a béke legmeggyőződöttebb barátja. De annak a pillanatnak, annak a szónak fényességét, a csodás érzést, hogy az egész emberiséggel jót tehetett, a Gondviselés igazságos ítélete nyilván nem e nagyszerű férfinak szánta, hanem másnak. Aki talán nem oly nagy, nem oly zseniális, nem oly tündöklő, mint W. Wilson. De — jó ember.

*

Thomas Woodrow Wilson (1856 - 1924) Amerikai demokrata politikus, az Egyesült Államok 28. elnöke (1913-1921). Hadat üzent Németországnak, belevitte az USA-t az első világháborúba.

 

 

 

Az orosz nép (1917.  15. 240.) Szigma. Oroszország népe a háború folyamán, súlyos vereségek gyümölcséül olyan hódításhoz jutott, amilyet a legnagyobb diadalok árán is alig szerezhetett volna meg magának. Azzal a jelszóval parancsolták háborúba, hogy apró atyafiait kell fölszabadítania és a legnagyobb szláv népet tette szabaddá: saját magát. Egy ezerszeresen veszedelmesebb és ártalmasabb ellenségét terítette le, mint a porosz militarizmust: a cári uralmat. Nem kétséges: a Romanovok a Kárpátokban véreztek el és Gorlicénél rendült meg a trón alattuk. Ha Nikolaj nagyherceg győz, ha el tudja árasztani a kozákság pusztító hullámaival a magyar rónaságot és beszáguld Bécsbe meg Berlinbe, a muzsik kezén a lánc örök marad. Tiszta logika szerint Moszkvában és Szentpéterváron most hálaadó istentiszteleteket kellene tartani a vereségért és szobrot emelni Hindenburgnak, aki az orosz népet a sok százados zsarnokság alól fölszabadította.

Maga az orosz nép, rengeteg milliós tömegével, az élő emberiség legnagyobb rejtelme. Példa nélkül való Európában, hogy ekkora embertömeg egyénisége, erkölcse, jelleme ennyire homályban tudjon maradni. A kultúra által megteremtett szabad érintkezés a legkisebb népegyéniségeknek is módot adott rá, hogy a nagy közösségnek bemutatkozhassanak. Ha csak a legmarkánsabb, a legszembeötlőbb vonásokban is, de köztudomásúvá tegyék jellemük, gondolkozásuk, temperamentumuk, képességeik általánosan sajátos természetét. Azokat a tulajdonságaikat, amelyek a távoli szemlélet számára a legkidomborodóbbak és a legjellegzetesebbek.

De a nemzetközi érintkezés országútjai az orosz határon véget értek, és ebbe a külön vált végtelenségbe már be nem hatoltak. Itt passzus kellett a belépőnek, és ha túl is jutott a küszöbön, egy fürkésző és rejtelmes tekintetet kellett éreznie magán. Meg kellett zavarodnia és a figyelmét megosztania az idegen világ érdekessége és a között, hogy olyasmit ne cselekedjék, ami miatt a rászegzett fürkésző szem tekintete elkomorodik, és fenyegető villámot szór. Oroszországban a kíváncsiság is cenzúra alatt állt, sőt talán ezt cenzúrázták a legszigorúbban. Ott a homályt szerette a hatalom és gondosan ügyelt, hogy indiszkréció ne történhessék. Nem kötöttek éppen kendőt az idegen szemére, de ajánlatosnak kellett éreznie, hogy ne legyen túlságosan kíváncsi. Ami megnyilatkozása a cári birodalomnak a külső világ számára volt, abból az orosz népnek se gondolkodását, se hangját meg nem ismerhettük. Volt-e egyáltalában valami közössége vagy hasonlósága az orosz lélekkel: ép oly kevés hitelességgel állíthatnék, mint tagadhatnók. Irtózatos gyűlölet lebegett és lángolt az orosz szabadság-törekvések vezetőinek, vértanúinak és emigránsainak szavában a cári hatalom ellen. De ez a hatalom évszázadokon át rendíthetetlen maradt és parancsára milliók meg milliók mentek engedelmesen a vágóhídra.

A világ legszomorúbb dalai Oroszországban születtek és Szibériából érkeztek a legmegrázóbb balladák. De azért mindig voltak ájtatos hallgatói a pánszláv apostoloknak és százezrek szeme meredt a vágy bűvöletében a cár országának «szent» földje felé. Az orosz nép túlságosan nagy lett ahhoz, hogy a legóriásibb autokrata hatalom palástja is teljesen elfödhetné, és hogy a lihegése át ne hallhasson a legelzártabb határon. Nem mondhatjuk, hogy teljességgel nem ismerjük az orosz lelket. A világ legcsodásabb emberfestő művészei az ő íróik: Tolsztoj, Gogol, Dosztojevszkij, Gorkij, Arcibasev és még egy egész sereg. Akit panorámába tesznek: a legidegesebb, a legnyugtalanabb, a legvívódóbb lélek, páratlan mértéke az átérzésnek, kifogyhatatlan készsége a részvétnek és  szomjazása és kínálása a szeretetnek. Csupa melódia és rajongó óhajtása a mártirumnak. De nem ugyancsak oroszok-e azok is, akik a világ legkorruptabb, legromlottabb, legerkölcstelenebb és leglelketlenebb társadalmát produkálták és tették intézményes közrendjévé ennek a birodalomnak?

Nem ismerjük az orosz népet és természetes mentségünk — ha ugyan erre nekünk van szükségünk — hogy nem is ismerhetjük. A forradalom lángja ép oly kevéssé objektív világosság, mint a cári zsarnokság mesterséges homálya. A diadalmas forradalom ez első pillanatai, igen természetesen, még nem egy szabad, csak egy kiszabadult nép lelkének képét mutatják, mámoros végletességet és sokszor furcsa tántorgását a kábító világosságban, amelyet a szeme még meg nem szokhatott. A cárság halotti torát ülik és az ünnep annál méretesebb, mert a tekintélyes elköltözött éléstárai és pincéi nem voltak üresek. A gyász mérsékelt, a hagyaték mérhetetlen, bár nem csupa aktívum. De mi se magyarázhatóbb, mint az, hogy az örökség tevőleges része vonzóbban izgatja a tömeg érdeklődését, mint a kérdések, amelyek elárvultan merednek a felelősség örököseire. A forradalmi diadal mámorának el kell előbb oszlania, hogy az új gazda igazi egyénisége megmutatkozhassak. Addig azoké a világ, akik hideg fejjel halásznak a zavarosban. De ez a világ nem hosszú életű. Kíváncsian, de minden türelmetlenség nélkül várhatjuk be a végét és a következéseit.

 

 

 

Romanov-tragédiák (1917.  17. 272.) Háromszáznégy éve, hogy összegyűltek Moszkvában Oroszország «legjobb és legérdemesebb emberei», végét szakítani annak a «cárnélküli időnek, mely a Rurik-ház kihalása következtében érte az országot. Ekkor jutott a cárok trónjára Romanov Fjodorovics Mihállyal, a valószínűleg porosz eredetű Romanov-család. Úgy lehet, azért, mert nem volt eléggé hatalmas.

Háromszáznégy év múlt el s Oroszország ismét cár nélküli időt ért meg. Egy államcsíny, melyet véres forradalom kísért, lemondásra kényszerítette a cárt és trónvesztettnek nyilvánította az egész Romanov-családot.

A trónfosztás iskoláját Erzsébet császárnő, Nagy Péter cár leánya alapította meg a 18. század közepén. Oroszországban. Egy gügyögő gyermek, a kétéves és néhány hónapos VI. Iván cár uralkodott akkor. Anna császárné unokahúgának, Leopoldovna Annának, Ulrik Antal braunschweigi herceg feleségének gyermeke volt. 1740-ben jutott a trónra, gyermektelenül elhalt nagynénjének, a cárnőnek akarata folytán.

Alig hunyta be szemét Erzsébet császárnő, az ország egyházi és világi rendjei hűséget fogadtak a holstein-gottorpi hercegnek, ki III. Péter nevén foglalta el a trónt. Nagyhangú beköszöntőjében azt ígérte, hogy nagyatyjának, Nagy Péter cárnak nyomdokain fog járni. Lelke mélyén gyűlölte az oroszságot, titokban hű maradt ágostai evangélikus hitéhez és majdnem szolgailag hódolt II. Frigyes porosz királynak. A feleségét sohasem szerette, a kegyencei miatt már trónörökös korában meggyűlölte, s nem egyszer fenyegette meg, hogy levágatja a haját és kolostorba küldi. Mikor császárrá lett, Katalin abban a rettegésében, hogy most be fogja váltani fenyegetését, elhatározta, hogy elteszi útjából és saját fejére teszi a cári koronát. Barátnője, Voronzov grófné, Daskov hercegnő segítségével szőtte összeesküvését gyönge férje ellen. Sarkallta a félelem, a becsvágy és a bosszúvágy női büszkeségének sokszori megaláztatásáért. Daskov hercegnő a testőrségek számos tisztjét beavatta tervébe s az összeesküvők 1762. július 10-ikére, Péter-Pál napjára tűzték ki tervük megvalósítását.

A novgorodi érsek a fényesen kivilágított kazáni templomban formaszerűen és ünnepélyesen fölkente Katalint az oroszok cárnőjévé. Mikor a császár megtudta, hogy mi történt Pétervárott, már nem lehetett jóvátenni a történteket. Katalin, megnyerte szépségével és elragadó szeretetreméltóságával a katonaságot és a tömegeket, hadseregének élén, a régi testőr-ezredek zöld egyenruhájában s a Szent András rend keresztjét viselve mellén, már Peterhof felé tartott. Péter lemondott a trónról. A császárnő parancsára előbb Peterhofba, majd Ropiába vitték. Ott élte szomorú napjait a vigasztalan fogságban s Katalin kegyelme tán meghagyta volna életét, ha az összeesküvők, mégis rettegve, hogy visszatérhet, reá nem bírják a császárnőt, hogy végezzen férjének nemcsak hatalmával, hanem életével is.

Harmincnégy évig ült Katalin véres trónján, melyet halála után hat esztendővel újabb cárgyilkosság fertőzött meg. Az áldozat I. Pál cár, II. Katalin fia. Nikita mérte az első csapást a császár fejére a gyilkosság éjjelén, az 1801. év március 23-ika és 24-ike közt. Angliának életérdeke volt, hogy eltűnjék a föld színéről I. Pál, ki szövetséget kötött Napóleon császárral az indiai angol birtok meghódítására. Éjféltájban a gyilkosok benyomultak a császár hálószobájába s felhívták azért, hogy írja alá a trónról való lemondását. Künn a folyosón Pahlen gróf állt őrt, készen letartóztatni és hóhérkézre juttatni bűntársait, ha a gyilkosság nem sikerül. A császár szembeszállt a gyilkosokkal. Tusa keletkezett, az első csapás érte a cár fejét, aztán a második, a harmadik. A esemény híre Londonban nagy megkönnyebbülést keltett, Parisban megdöbbenést. S az ember önkéntelenül arra gondol, mennyire rokon e hatással az, melyet II. Miklós cár bukása keltett most egészen más viszonyok közt a szövetséges Anglia és Franciaország fővárosaiban.  

 

 

 

AZ ÉPÜLŐ ÚJ SZÁVA-HID. — Bencze János fölvétele A REGI IDEIGLENES HIDAK, S BALRÓL AZ ELKÉSZÜLT UJ HIDAK A BETOLAS ELŐTT. Kép szöveg nélkül.

 

 

A DIADALMAS ISMERETLEN.  Szöllősi Zsigmond.(1917.  22. 358.) Nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy az oroszországi események fejlődése érdekesség dolgában versenyez az egész világháborúval, aminthogy az se bizonyos, hogy Európa jövőjének alakulására melyik lesz jelentőségesebb. Ez a fölállítás így nem egészen szabatos, mert hiszen nem két külön mennyiségről van szó. Az orosz válság kitörése a világháború eseményeitől nem függetleníthető és ebben van az eredete kihatása egyetemességének, vagyis annak, hogy hullámai rágyűrűznek egész Európa sorsára. Ez a birodalom oly nagy, hogy egy ilyen gyökeres átalakulása más körülmények között se hagyhatta volna teljesen érintetlenül Európát, de egy világháború, ha még oly különösen hangzik is, hallatlan mértékben megnöveli, sőt megsokszorozza az internacionálét. Nemcsak az összeölelkezés, a birkózók egymásnak feszülése is érintkezés és mikor minden energia szakadatlan, heves és feszült összesimulásban, súrlódásban, vagy összeütközésben van, akkor minden energiaforrás jelentős változása az érintkező erők minden területén kiérvényesül. Közömbös időben Oroszország át alakulása, sokszorta kevésbé lenne más birodalmaknak is saját ügyük, mint most, a mikor minden más birodalom a legnagyobb mértékben valamije neki: vagy szövetségese, vagy ellenfele.

Ezért tartjuk majdnem mindenekfölött való fontosságúnak az oroszországi eseményeket, szabatosabban: az orosz forradalom harcát a cárizmus konokul és kétségbeesetten csaholó utóvédjeivel. A kik, cár nélkül ugyan, de a cári program ideológiájába ágyazva, ennek az eseménynek a testőrei voltak akkor is, amikor a cár aktuális személyét a trónról eltávolították.

Azok, a kik Romanov Miklósnak a lemondási okmányt az asztalára tették és az uralom intézését ideiglenes kormány néven a kezükbe vették, nem egy forradalmat akartak. A pro-grammjuk még csak egy államcsíny méretéig se terjedt, a mennyiben az uralom formájában ők változást nem akartak. Se más államformát, se más dinasztiát, de még csak eltérést se a trónöröklés legális rendjétől. A cár fiát kívánták a cár helyébe és mikor a leköszönt uralkodó ezt a megoldást el nem fogadta, azt a nagyherceget, aki a várományosság sorrendjében a cár fia után következett.

Ez a viselkedés egész nyilvánvalóan bizonyítja, hogy ezeknek a politikusoknak olyan programjuk, amely a cárizmus törekvési és eszmekörébe bele nem illeszthető, vele ellentétes és egy merőben átalakult, más ideálok útjára lépő Oroszország szelleméből fakad, nem volt. Ami nem jelent kevesebbet, mint azt hogy az igazi forradalom kirobbanása őket ép olyan készületlenül és magával szemben találta, mint találta volna magát a cárt, akit Anglia Romanov Miklósnál megingathatatlannak ítél és nem tart egy megbízhatóbb utód kedvéért eltávolítandónak.

A valóság a kisvonalú tervet megváltoztatta. A legális formák között, szinte csak a természetes folyamat bizonyos sürgetésével tervezett személyváltozás, a trónon egyszerre, szinte pillanatok alatt államforma-változássá növekedett, vagyis olyasmi történt, ami azoknak, akik Miklós cárt lemondatták, nem volt a programjukban. Nem terveztek respublikát, és ha egy átváltozó-művész boszorkányos gyorsaságával fogadták is el a történteket, ez nem tehette még csak kétségessé se, hogy új erőkkel kellett az események alakításába beavatkozni. Mégpedig olyan új erőnek, amely már legelső megmozdulásában hatalmasabbnak bizonyult, mint például a cár, aki engedelmesen aláírta a lemondó okiratot. Az új erő azonban darabokra tépte azt a papirost, amely egy új cárnak lett volna a manifesztuma.

Ez az új erő volt: a forradalom, amely nem egy másik cárt, hanem egy másik Oroszországot hozott a történelemnek, merőben új törekvésekkel és új ideálokkal. Szervezetlenül és kodifikált program nélkül érkezett, de temérdek milliók tüdeje lihegett a lélegzetében és akaratának tartalma nem lehetett más, mint a megkínzott, elkeseredett és most föllángolt millióké. Az ideiglenes kormány politikusai nagyon ügyes diplomatáknak bizonyultak. Azonnal fölismerték az óriás jövevény lebírhatatlan erejét és kihasználható gyöngeségét. Úgy próbálták megroppantani, hogy a vezéreivé deklarálták magukat és vezetőit a maguk asztalához ültették. A merész és ügyes fogás bizonyos időleges siker nélkül annál kevésbé maradhatott, mert a forradalmi Oroszország igazi vezérei számkivetésben éltek és hogy ki az, akinek a neve és tanítása majdan a kialakult, teljes új Oroszország pajzsa lesz, még ma se tudjuk.

Egyet azonban már megállapíthatunk. Az orosz forradalom lassú, de szakadatlan fejlődése a logika törvényének, a belső igazságok érvényesülésének vonalait mutatja. A lassúsága maga is logikus, ha a megmozdulás óriási méreteire gondolunk. Az ellenállás makacsságának egy sok évszázados hagyomány a magyarázata és a ravaszság szintén tradicionális művészete. De a hogy e művészetnek nem sikerült — pedig nagyon próbálta — egyszerűen elsikkasztania a forradalmat. A makacsság se lesz képes megakadályozni teljes bekövetkezését. És ez a logikai folyamat mindent inkább meg tud okolni, mint azt, hogy a cárizmus, egész hagyatékában az egyetlen abszolút érték, amit meg kell kímélni, éppen a — háború lenne.

 

 

 

Szlávok és államalkotó erő (1917. 38. 614.) Amióta csak ismerjük a világtörténetet, azóta a legállandóbb és a legszilárdabb államokat mindig az indogermán fajhoz tartozó népek alapították és tartották fenn. Ennek dacára volt e fajnak két nagy és legszámosabb lelket számláló népcsoportja, amelyekben az államalkotó erő mindig nagyon csekély volt. Az egyik a hindu nép, mely dacára, hogy száma igen nagy, régi évszázados műveltséggel bír, s a földteke legáldottabb országát lakja. Sohase tudott erős nemzeti életet élni, s szabad prédája volt évszázadok óta minden határain át betörő hódítónak. A másik népcsoport a szlávság. Száma ma is óriási; a múltban is az volt, a többi népekhez képest. A terület, melyen lakik, nagy és termékeny, a külső viszonyok kedvezők, s szilárd államokat mégis csak ideig-óráig szervezett. Többnyire idegen segítséggel és csak akkor, ha különösen szerencsés körülmények hatottak közre. Mikor Árpád alatt őseink mostani hazánkba költözködtek, Európában sokkal számosabb volt a szláv elem, mint ami napjainkban. Szvatopluk morva-cseh birodalma, nemcsak a mai cseh és morva országot foglalta magában, hanem átterjedt a magyarországi felső megyékre is, valamint a Dunántúl legnagyobb részére, s az osztrák-császárság déli tartományaira. És ez a nagy birodalom, alighogy megalakult, igen rövid idő alatt darabokra hullott széjjel. Pedig ugyanabban az időben szlávok laktak Észak Németországnak csaknem egész területén. A balti tenger partjaitól kezdve Poroszország északi részeit egész Mecklenburgig, sőt Hamburgig lengyelek és litvánok ott laktak már akkor is, ahol ma laknak. Az oroszok birtokában voltak mai területüknek, a délszlávok le voltak telepedve a Balkánon, és Horvátország meg Dalmácia mai területén. Akkora népség volt ez, amelynek csak szervezkednie kellett volna, s ha államalkotó képességek laktak volna benne, a világ legnagyobb nemzetét hozhatta volna létre. De azon múlt épen a dolog, hogy se államalkotó képességekkel és erényekkel nem bírt, se az állami organizációhoz és adminisztrációhoz nem értett.

A legtartósabb szláv államot a lengyelek hozták létre. Volt idő, mikor ők voltak Európa leghatalmasabb nemzete. Számuk nagy, — ma is többen vannak húsz milliónál — hadi erényekben bővelkedők, s meghódították a szomszédos tartományokat is. A mai Oroszországnak jelentős része az övék, a kozákok a lengyel királyokat vallják urukul, a kijevi és moszkvai fejedelmek kénytelenek keresni a barátságukat. És ez a hatalmas lengyel állam mégis összedőlt egyszerűen, mert több volt benne a széthúzó, mint az összetartó erő. Nem külső ellenségek hódították meg s vetették szolgaságba, hanem összeomlott önmagától, s a szomszédok csak akkor osztoztak szét a darabjain.

A délszlávok csak ideig-óráig tudtak önálló állami életet élni. Olyankor, amikor Konstantinápolyban meggyöngült a görög császári hatalom ereje, később pedig a török padisahé. De ilyenkor is nyilvánvalóvá lett tüstént, hogy a különben egységes nyelvet beszélő törzsek között milyen nagy a széthúzó erő. A legtanulságosabb példát azonban az oroszok szolgáltatják. Ez az óriási lélekszámot feltüntető nép, évszázadokig lakta már mai földjét, anélkül, hogy államot tudott volna alapítani. Azoknak a normannoknak kellett bevándorolniuk skandináv hazájukból az orosz térségekre, kik a világ legnagyobb organizátorai voltak: hogy az orosz népből állami alakulásokat tudjanak létre hozni. A normannok jöttek le Franciaországba is, hogy ott erős államot alakítsanak. Normann hódítók vetették meg a mai Nagy Britannia alapjait, normann hercegek foglalták el a nápolyi trónt, s viselték három emberöltőn át Szent István koronáját.

Ezeknek a normannoknak egyik ága, a varégek — akikben nem volt egy csöpp szláv vér sem— vetették meg Oroszország hatalmának a fundamentumát. Ők alapították a moszkvai fejedelemséget, szervezték az addig állami szervezett nélkül élő lakosságot, behozták az igazságszolgáltatást, körülbástyázták a magántulajdon jogát, s megteremtették az állam fegyveres erejét. Hogy Oroszország állammá alakulhatott, azt csakis ezeknek az idegen hódítóknak és az ő vérükből származó fejedelmeknek köszönheti.

És még így is, milyen lassan haladt ennek az óriási nemzetnek kialakulása! Mikor a moszkvai fejedelmek lerázták magukról a tatár igát, a legnagyobb terjedelmű ország volt az övék, a legnagyobb számú, — s csupa egy fajú — alattvalóknak voltak urai, s hatalmuk mégis oly csekély volt egészen Péter cár idejéig, hogy a világ politikájában alig számítottak valamit. S mikor Nagy Péter leánya elhalálozott, ismét idegenekre, az Oldenburgi házból származó Holstein-Gottorp hercegekre szállott az orosz trón, hogy azok vigyék a nemzetet új virágzás felé. Vitték pedig azon az úton, amelyen egy ily óriási birodalom — ha ellenséges szomszédokkal kell számolnia — egyedül tartható össze huzamos ideig: az abszolút központi hatalom útján.

Most ez az abszolút hatalom megbukott. Megbuktatta maga az orosz nép. S állított helyébe egy demokratikusan-radikális kormányt, melynek eddigi egész működése amellett bizonyít, hogy a felszabadult orosz nemzetben nem csak összetartó erők dolgoznak, hanem megnyilvánulnak benne a széthúzó erők is. Vajon, melyik a nagyobb? Egy hatalmas, erős állam gyanánt fog-e megélni az új köztársaság, vagy pedig ki fog tűnni, hogy a szláv népekben kevés az államalkotó erő?

 

 

Hollandia sorsdöntő órái. Dr. Sebestyén J.  (1917. 43. 694.) A kicsiny Hollandia körül mind jobban és jobban tornyosulnak a háború hullámai, a melyek arra kényszerítik majd, hogy biztosnak vélt kicsiny szigetéről ő is belesodródjék a háború vértengerébe. Hollandia mindenképen mindent kockáztat, ha belesodródik a háborúba. Mert ha az angol blokád nyomása alatt mi mellénk áll, elveszti összes gyarmatait, a melyek nélkül önálló erős, független életet nem élhet. Ha pedig Anglia pártjára áll: bizonnyal Belgium sorsára jut, gyarmatai pedig esetleg fellázadnak s Japán ott túl a messze keleten már régóta lesi az alkalmat megszerzésükre.

A holland nép nemzeti szelleme homlokegyenest ellenkezik a francia nép és kultúra szellemével. És bár nyelvük telve is volt a napóleoni kultúra nyomaival, a francia kultúra egész hangját és szellemét már régóta valósággal megvetik Hollandiában. Külön politikai pártjuk is van, amely programjába vette a francia forradalom politikai, erkölcsi és szociális elvei ellen való küzdelmet. Mert a holland nép alapjellemvonása a mély, hatalmas, öntudatos vallásosság. A biblia oly megbecsülésben részesül ott, mint Európában sehol, öt egyetem osztja az intelligenciát akkora országban, amely nem nagyobb, mint a mi Dunántúlunk. A lakosság nagy része protestáns és református. És bár százféle felekezet és filozófiai irány verbuválja is a maga híveit, az igazi központi kérdés a holland szellemi életben mindig a vallás, a hit problémája. Ebben az országban olyan parasztokra és olyan kocsisokra akadtam, akik kész teológusok és dogmatikusok voltak.

A politikájuknak ugyanaz a jellemvonása, ami a népé, t. i., komoly, megbízható, mindig elvi alapon álló s küzdelmeiben is nemes, méltóságos. A politikai kalandorságnak itt nincs talaja. Mert náluk a politikai elvekés programok is világnézetből fakadnak. A parlamentben az összes világnézetek képviselve vannak. Ott vannak a kálvinizmus, róm. katolicizmus és tágabb körű protestantizmus képviselői, ezek a keresztyén világnézet alapján állnak, ez az úgynevezett jobb-párt, vagy keresztyén-blokk. Ott vannak a különböző árnyalatú liberálisok, szabadgondolkodók, szociáldemokraták és szocialisták. Ez a balpárt. Most ez utóbbiak vannak koalícióban kormányon. A holland szellemi életnek ma a legnagyobb, minden egyéb kortársát csodálatosan felülmúló alakja dr. Kuyper Ábrahám, a holland Bismarck. Ezekben a sorsdöntő hónapokban végtelen: nagyjelentőségű az, hogy a puritán és sovén holland nemzeti pártnak e hatalmas cézári egyéniségű feje még él és uralkodik.

Kuyper Ábrahám: A kálvinizmus lényege 1922.

leporollak.hu/egyhtori/kalvin/izmus/KUY_PRIN.HTM

 

 

 

UKRÁNIA FÖLDJE ÉS NÉPE. Dr. Sztrippai Sz. Hiador (1918. 7. 100.) Az erdélyi Kárpátok övezetétől keletre és északkeletre óriási terjedelmű síkság húzódik egészen a Volga folyóig és a Kaspi tengerig. Egészen olyan ez, akár a mi Alföldünk: kövér búzatermő' föld, méternyi magas fű, itt-ott elszórt tanyák, szélmalmok, halban dús nagy folyók, csemegeszőlővel rakott kertek. Itt alakult ki a Kr. u. VI. század táján a Rusz nevű szláv törzs olyan- amilyen állammá, (innen a ruszkij nemzetnév) Kijov (Kijev) középpont köré. A krónikák már a XI. században használják e vidék jelölésére az Ukrajna szót, amely magyar és török ajkon Ukránia alakká módosultan máig is él. Amikor a vándorló magyarság a IX. században erre felé tartott, a ruszok már rendezett, földmíves-kereskedő országgá alakultak, a kazár, besenyő és más harcos nomád népek protektorátusa alatt.

A kijevi nagy Ruszország 12 apró fejedelemségre bomlott, el is gyöngült. Ez a demokratikus köztársasági állami berendezkedés csakhamar anarchiává vált, s a kijevi birodalom háromfelé esett, Déli része a tatároké lett, északi része a XIV. században a hatalmas litvánok kezébe esett, akiket azonban az új alattvalók 150 év alatt nyelvben, s kultúrában tökéletesen elukránosítottak. Önállónak csak a nyugati rész maradt meg, Halics székhellyel: a mai Galícia, Volhynia, Bukovina és Moldova. Itt aztán ismét összekerült magyar és ukrán: Kálmán királyunk óta Nagy Lajosig királyaink mind azon igyekeztek, hogy ezt a darab földet Magyarországhoz csatolják. Nem sikerült, mert a versenyben a lengyel maradt a győztes. 1340-ben Danilo halicsi országa lengyel tartománnyá lett. Az így növekedni kezdő Lengyelország még inkább megnagyobbodott, amikor 1569-ben meghívta a trónra a litván-ukrán birodalom urát, Jagellót. így az eddigi litván-ukrán dualizmus trializmussá változott (lublini unió) s az ukránok  most már a lengyel fennhatóság alá kerültek.

Az ukrán nyelvterületnek az a része, amelyből az új Ukránia alakul, 850 000 négyzetkilométer nagyságú s a Tarnopol-Csernovic vonaltól keletre a Don folyóig húzódik. Déli határa a Fekete-tenger, északon pedig a rokitnói mocsarak és Kurszk közötti vonal. Ez a vidék Európa leggazdagabb búza, szén, meg olajtermelő földje s 88 milliónyi lakost táplál.

Az ukránságot erősen érintette a görögön kívül a nyugati kultúra is. Sok intézménye német mintára alakult (céhek). Kijevben az ukránok Pázmánya, Mohila Péter metropolita, egyetemet állít, a «kis iskolák» száma pedig ugyanekkor 3200 volt, a reformáció, különösen unitárius formájában, az egész ukránságot úgy elkapta, hogy a régi görög egyháznak a XVI. században alig maradt híve. Amíg Európának minden népe átment először a vallási reformáción (XVI. sz.), majdan a politikai megújuláson (XVIII. sz.), addig az orosz néplélek nem ment át egyiken sem. Fejlődésének még mindig középkori fokozatain tartózkodik. A szabadságot anarchiának értelmező szláv természet csak erős zabola alatt állapodik meg.

 

 

 

Angol fogolytáborokban. Kémery Nagy József.  (1918. 8. 116.)  — Egy internált magyar festő élményei. — Itt, Magyarországon az internáltak és hadifoglyok teljesen szabadon járnak-kelnek, mindenki barátságosan viseltetik irántuk és sajnálja őket, mint szerencsétleneket. Mi bizony másként voltunk úgy Málta szigetén, mint Angliában. Máltán egy régi várba voltunk elszállásolva, két táborba osztva, az úgynevezett Verdala Barakkban, ahol szobákban laktunk, itt voltak az előkelőbb foglyok, köztük Müller, a német Emden hajó kapitánya tisztjeivel, kik között egy Hohenzoller herceg emelte a fogolytársadalom fényét. Szobáink falai négy méter vastagságúak voltak. A másik tábor ugyanehhez a várhoz tartozó magaslat volt, ciszternák tetején. Itt sátrakban laktunk. A két tábor alig ötven méter távolságra volt egymástól, de az összeköttetés köztük az első kilenc hónap alatt szigorúan tilos volt. Pl. az apa az egyik, a fiú a másik táborban volt, de nem kaptak engedélyt, hogy egymást láthassák, még ha az egyik súlyos beteg volt is. Hírlapokat nem kaptunk, de meg volt engedve az írás.

Egyik pénzes fogolynak sikerült megvesztegetni egy angol katonát, aki jó pénzért becsempészett pár angol lapot. Ezekben már teljesen más állt. A muszkák már Debrecen körül jártak, Pestet fenyegették. Hazudik a Times, zúgtuk dühösen, ez csak az angol nép félrevezetésére való. Másnapra azonban olasz lapokat csempészett be a katona. Ezek szerint is a kárpáti szorosokon túl, magyar földön voltak az oroszok. Rettenetesen hatott ránk ez a hír.

A sátortáborban a sáncfalon belül pár méterre volt a drótkerítés, ezen kívül álltak a fegyveres őrök, minden 25 lépésre egy. Még lent a sáncárokban szintén volt felállítva néhány, szóval jól őriztek. Még is sikerült párnak megszökni. Szigorú büntetés terhe alatt meg volt tiltva a drótkerítéshez közel menni s a kőfalon keresztülnézni.

Csakhamar köztudomású lett, hogy a szigorított fogság enyhébb, mint az internáltság. Jobb és több élelmet adnak, az őrök úgy bánnak velük, mint katonákkal, udvariasabbak, mint fent a fogolytáborban, egész nap sétálhat az ember az udvaron, az emeleteken, honnan nézheti a várost, az utcát, a járókelőket, míg a fogolytáborban még csak verebet sem lehet látni. Egyszerre nagyon felszaporodott a kihágások száma, az összes katonai börtönök internált civilekkel voltak tele. A parancsnok gondolkodóba esett. Mi az? Megbolondultak a németek?

 

 

TEREM A LONDONI ALEXANDRA-PALACE-BAN. AHOL 800 INTERNÁLT ALUDT

 

Londonban, az Alexandra Palace-ban lévő táborban teljesen mások a viszonyok. Itt kivéve az átmeneti foglyokat, amilyenek mi, hazaküldésre várók is voltunk, csak azok vannak internálva, kiknek angol feleségük van. A foglyoknak a tábort elhagyni, a városba kimenni szintén nem szabad, de meg van engedve, hogy a feleség vagy gyermek hetenként egyszer meglátogathassa a férjet vagy apát egy nagy közös teremben. Minden délután két és négy óra közt hangos élet van itt.

Az Alexandra Palace kiállítási csarnok, óriási üvegtetővel ellátott termekkel, hat — nyolcszáz fogoly fekszik egy-egy teremben, s ha esik az eső, legalább egy harmada nem tud aludni, mert az ágyára csurog a víz.

Máltán én a fogoly-viszonyokhoz mérten nagyon urasán laktam, tehát nagyon különösen hatott rám, mikor bevezettek ebbe a terembe s egy hosszú sor közepén egy üres ágyra mutattak, hogy ez az én helyem. Alacsony falábakon végig nyújtott pár deszkán fekvő keskeny piszkos szalmazsákok, mindenik alatt poros bőröndök, ládák, ócska cipők, papucsok, tányérok, csészék. Fejtől nagy felállított utazótáska vagy holmi ládákból összetákolt asztal állt, megrakva minden képzelhető holmival.

Hamarhíre ment, hogy az új magyar festő két óra alatt megfest egy arcképet. Jön hozzám egy magyar, akivel hamarosan kisütöttük, hogy együtt jártunk iskolába. Meg tudná-e festeni a feleségemet a vizit alatt? - kérdi tőlem. Vállaltam a megbízást. Már én akkor két és fél éve nem láttam nőt, s különös érzés volt, hogy most egyszerre százával vannak körülöttem. Ennyi szép nő közt nagyon gyorsan eltelt másfél óra s nekünk vissza kellett menni a bűzös, piszkos hálóterembe.

Az egyik szomszédom egy matróz, a másik egy csirkefogó, aki nyíltan beszéli, hogy a háború előtt lopásból élt. Mellette fekszik egy angol újságíró munkásvezér, ide csukták a németek közé, mert kormányellenes cikkeket írt és véletlenségből Németországban született. Most szorgalmasan tanulja a németet. Utána jön egy bőrziáner (tőzsdés), e mellett valami szegény galíciai zsidó és így tovább. Most, ennyi szépasszonnyal való társalgás után érzem nagyon, milyen rettenetes évekig elzárva lenni az élettől, a külvilágtól.

 

 

Az orosz fölfordulás vége (1918. 12. 183.) Az, a mi a forradalmi Oroszországban a legutóbbi hónapok alatt végbement, korántsem olyas jelenség, a melyre azt lehetne mondani, hogy egészen «új a nap alatt*. Sőt ellenkezőleg, egészen szabályosan — mondhatnánk lege artis — folynak le az események, olyan logikai következetességgel, hogy szinte előre meg lehet mondani azt, a mi ezután következni fog.

Minden abszolút hatalomnak természetében fekszik az, hogy idők folyamán mind többek és többek között oszlik meg. Mondhatnánk úgy is, hogy demokratizálódik. Eleinte lassú tempóban, aztán egyre gyorsuló iramban, akár a lefelé szabadon eső kő. S így lassan a tirannusból oligarchia válik, azután demokrácia. Ha pedig a demokrácia nem bástyázza körül eléggé és elég gyorsan a maga hatalmát: utána a demagógia következik és az anarchia. De ez utóbbi — szerencséjére az emberiségnek — soha sem tarthat soká* és csak ott burjánozhat fel buján, ahol nagyon számosan vannak a teljesen vagyonnélküliek, akiknek nincs veszteni valójuk, s akik erőszakos módon ragadják magukhoz a hatalmat.

A francia forradalomban is az történt, hogy egy nagy hadvezér, Napóleon, előzte meg a teljes anarchiát, s hogy az csak 1871-ben ütötte fel győztesen egy időre fejét, a párisi kommün alatt.

Az orosz bolsevikok uralma is bizonyosan valami olyan módon fog véget érni. mint a görög anarchiák. Csakhogy Oroszországban sokkal nagyobb erőfeszítésbe fog az kerülni. Az oroszok — és egyáltalában az összes szláv fajok — nehezen tudják szervezni nemzeti erejüket. Kiviláglott ez akkor is, mikor megdőlt a cári hatalom. Sem Lwow berezeg kormánya, se Kerenszkíj nem tudták organizálni az államot. Amellett Oroszország területe óriási, s ez is nagy erőfeszítést követel attól, aki szervezni próbál. Talán nem lesz túlságos nehéz olyan kormányt alakítani, amely érvényt és elismerést vív ki magának Moszkvában vagy Orenburgban és a közeli kormányzóságokban. Fog-e annak engedelmeskedni Közép-Ázsia vagy a távoli Kelet? És e nagy távolságok mellett az esetleges külföldi segítség is csak nehezen tud majd érvényesülni. Kétségtelen, hogy az orosz nemzetet nem fogják cserbenhagyni a szomszédjai, ha egyszer végromlással fenyeget mindent az anarchia. Az emberi érzés sem fogja engedni, hogy millió ós millió ártatlan emberi hagyjanak elpusztulni s a saját érdekük is megköveteli, hogy ne engedjenek a szomszédjukban őrjöngeni olyan fejetlenséget, mely átcsaphat az ő határaikon. De a segítésnyújtás nehéz lesz nagyon; elképzelni is bajos, hogy mennyire nehéz.

Azt is bajos lenne megmondani, hogy az orosz nemzet miként fog kialakulni a jövőben. Sok kisebb részre fog-e oszolni, vagy egy nagy birodalmat fog-e alkotni az egész óriási terület, melynek oroszok a lakosai? Egyeduralkodók fogják-e kormányozni az egyes tartományokat és az egészet, vagy pedig köztársasági elnökök? Kérdések, melyekre ma még aligha adhat választ valaki. De az bizonyos, hogy nem nagyon hosszú idő múlva Oroszországban is helyreáll valamely formában a rend.

 

*1919-1990 (G.)

 

 

 

KÉPEK MONTENEGRÓBÓL. — Baranszki E. László rajza. RLJEKAI UTCZARESZLET; KENYÉROSZTÁS RIJEKÁBAN. Kép szöveg nélkül.

Az Oroszországgal való barátságos viszony II. Miklós cár alatt is fennmaradt, aki 1895 augusztusában 30 000 puskát, több ágyút és egy hadihajót ajándékozott Montenegrónak. 1895. május 16-án a kormány az Osztrák–Magyar Monarchiával postaszerződést kötött. 1910-ben Miklós fejedelem kikiáltotta a királyságot és ő lett az ország első királya. 1916-ban a király elvesztette hatalmát, amikor az Osztrák–Magyar Monarchia elfoglalta az ország területét. A központi hatalmak veresége után 1918. november 13-án az osztrák haderők helyére szerb csapatok vonultak be. A montenegrói szerb nép Nagy Nemzetgyűlése nyomásukra kimondta a Petrović dinasztia trónfosztását, és az ország csatlakozását Szerbiához. 1918. december 1-jén kiáltották ki a Szerb, Horvát, Szlovén Királyság megalakulását, melynek Montenegró is része lett.Google.

 

 

OMSZK. Váry Rezső (1918. 36. 518.) A szibériai fogolytáborok között leghírhedtebb Omszk. Ezen a városon minden fogoly átutazott, és táborában legalább néhány hetet töltött, míg tovább szállították Közép- vagy Kelet-Szibériába. Az örökké emlékezetes omszki fogolytáborban legtöbbet szenvedtek katonáink. A forradalom is az összes szibériai városok között Omszkban zajlott a legnagyobb hullámokban, ami nem hagyta érintetlenül a foglyok sorsát se.

Omszknak csak a közepén van néhány utcája modem kőházakkal, beton járdával és makadám kocsiúttal, azokon kívül egyetlen utcája sincsen burkolva, a gyalogjárókat pallók alkotják és az összes házak fagerendákból vannak építve. Az orosz városok jellegét ezek a faházak és arany, zöld, kék, sárga-piros színű és retekformájú bádogtornyokkal ellátott templomok adják meg.

Az Irtis és az Om folyón hatalmas gőzhajók közlekedtek és az omszki kikötőben igen élénk hajóforgalom — volt békében. Most csak néhány rozzant fahajó jár rajta, az egykori büszke gőzösök megrongálva, vízbe merülve vagy teljesen széthullva hevernek a part mentén. A forradalom óta úgyszólván minden hajójárat megszűnt, mert nincsen már se személy- se vagyonbiztonság.

A város legszebb része a Belváros, mely az Om torkolata mellett fekszik. Itt vannak a legtisztább és legrendezettebb utcák, modem emeletes középületek, bankok, áruházak, iskolák, múzeumok, kávéházak, vendéglők, színházak és templomok. Leghosszabb és legfényesebb két utcája a Lyubliszkija Proszpekt és az Atamanszkája ulica, melyekben béke idején hatalmas villamos ívlámpák szolgáltatták az esti világítást. Most az egész városban vak sötétség van alkonyat után.

 

 

OMSZKI KÉPEK. 1. HADAPRÓD ISKOLA. 2. AZ ÉRSEKI SZÉKESEGYHÁZ. - 3. AZ OM HÍDJA. 4. AZ IRTIS ÉS AZ OM ÖSSZEFOLYÁSA.

 

Minden kulturális munka szünetel. Az iskolák bezárva. Pedig Omszknak 29 középfokú és 51 népiskolája van. Míg a fiúk számára csak 5 gimnázium, illetőleg reáliskola áll fönn, addig leánygimnázium 11, melyek közül 4 állami és 7 magánintézet. Orosz bevallás szerint Szibéria kultúrája a nők műveltségére van alapítva. Ez volt eddig az állami politika. A fentiekhez sorakoznak még a különféle szakiskolák. A kirgizek és tatárok saját muzulmán iskolákat és internátusokat tartanak fönn. Sőt a menonitáknak (egyház) és vegetáriánusoknak is vannak iskoláik. Mindezek tetejébe működik Omszkban 2 tudományos (1 földrajzi és egy néprajzi) társaság, a művelt társadalom számára nyitva áll 4 közkönyvtár, sőt 8 az alsó fokú nép számára is. Van gazdagon fölszerelt, de teljesen elhanyagolt múzeuma, megjelenik 2 politikai és 4 szaklapja. Ezekből az adatokból is eléggé kiviláglik, hogy Omszkban a forradalom előtt élénk kulturális munka folyt. Mindez azonban most teljes pangásra jutott. Ennek egyik fő-oka, hogy a bolseviki kormány nem tudja fizetni alkalmazottjait. A diákok fölcsaplak katonáknak, a leányok pedig sztrájkot mondtak ki, mert jobban tetszik nekik a szabad élet. Tulajdon szememmel láttam 12—13 éves lovas gárdista katonákat és 14 éves lányokat, kik teljesen a maguk lábán élnek a forradalom szolgálatában. A női erkölcsről egészen másképpen gondolkoztak Szibériában már a forradalom előtt is, mint Európában. Azon nem ütköztek meg az oroszok sohase, hogy már a gimnazista lányoknak szeretőik vannak.

Omszk város lakosainak száma 140 000 volt 1914-ben, de ez a szám tetemesen megnövekedett, mióta tömegesen vándorolnak Szibériába az európai orosz ínségesek. A lakosok felerészben oroszok, a másik felét kozákok, kirgizek, tatárok, lengyelek, németek, kínaiak és zsidók teszik. Legműveltebbek a kozákok (junkerek), lengyelek és németek — leggazdagabbak a kozák junkerek és a tatárok.

Ennek a hatalmas városnak közvetlen közelében volt a fogolytábor. Az eddig mondottakból azt hihetné valaki, hogy ilyen kulturális gócpont közelében tűrhető lehetett a fogság. Ellenkezőleg! Rabokként be voltunk zárva és havonként csak egyszer mehettünk be a városba szuronyos őr kíséretében, két órára.

*

Az Om folyó Oroszország Nyugat-Szibériában, Oroszországban. A Vaszjugan mocsaraknál ered, és Omszknál torkollik az Irtisbe.

 

 

A köztársasági Európa. Sz. Zs.  (1918. 47. 648.) Az uralkodó családoknak olyan tömeges hivatalvesztésére, amilyen most folyik, a történelem eddigi folyamán épen úgy nem volt példa, amilyen példátlan az emberiség históriájában az esemény, amely ezt a jelenséget megelőzte és kikövetkeztette. Csak magában Németországban huszonkét család szűnt meg dinasztiának lenni az uralkodói rangsor egész skálájának minden változatában, a császártól a kormányzó hercegig. A három nagy császári trón Európában mind üres és megdőlt. Az orosz császári korona utolsó viselője, a boldogtalan Romanov Miklós az életét is ráfizette bukására. Hohenzollern Vilmos idegen föld menekültje és foglya. Habsburg Károly, aki személye szerint a háború felidézésének legkisebb felelősségét viseli, ma egyszerű polgára annak az osztálynak, amelynek császári trónusán ült.

A háború most három császári méltóságot szüntetett meg: az oroszt, a németet és az osztrákot. Hét királyt: a magyart, a bajort, a szászt, a badenit, a würtembergit, a vesztfáliait és a hannoverit küldte nyugalomba. Császár, a török szultánt nem számítva, ismételjük, egy sincs többé Európában. A királyok közül hivatalban maradtak: az angol, az olasz, a spanyol, a belga, a dán, a svéd, a norvég, a görög, a szerb, a németalföldi, a bolgár, a román és a montenegrói. Nagyhatalomnak a háború előtt e még monarchikus államformájú országok közül csak három számított, Anglia. Olaszország és Spanyolország és száz esztendősnél régibb dinasztiája csak négynek van a tizenhárom között.

A majdan összeülő békekonferencia hatalma lesz megrajzolni az új Európa politikai térképét és meghúzni a határvonalakat. Az azonban már egészen bizonyos, hogy ez az új térkép egy túlnyomó nagy részében republikánus, még pedig népköztársasági Európát fog ábrázolni. E világrész mintegy negyedfélszáz milliónyi lakosságából több, mint harmadfélszáz millió a maga akarata szerint kormányozza magát. Tizenhárom dinasztia — ha ugyan addig az államformákban még új változások nem következnek be — együttvéve mintegy nyolcvan millió emberen uralkodik. Tehát az uralkodóknak egy esetleges koalíciója immár végérvényesen megszűnt akkora hatalomnak lenni, hogy Európa népeinek sorsát eldönthetné

Nagyon kevés garanciája van annak, hogy a járvány, amely a háborúban legyőzött országok koronáinak viselőit szinte kivétel nélkül elvitte, megálljon a határoknál, amelyeket az eddigi frontok rajzoltak. Nemcsak a távozott bolgár király hagyott igen bizonytalan örökséget a fiára: erős hullámok mozgását látjuk ott is, ahol a vereség katasztrófája nem kavart vihart a megszenvedett népek lelkében.

Az idők haladásával a köztársasági államforma döntő hatása egyre erősebben érvényesült. A köztársasági szomszéd berendezkedése mindig erősebb befolyást gyakorolt egy monarchikus országra, mint megfordítva, még ott is, ahol a monarchikus forma nagyobb politikai és hatalmi sikerek varázsával hathatott. A német császárság fénye és hatalma óriási támasztéka és propagandája volt a monarchikus államformának és nyilvánvaló, hogy Európa e leghatalmasabb birodalmának demokratikus átalakulása érvényesíteni fogja az ellenkező irányban is a maga óhatatlan hatását. Annyival is inkább, mert e közel százmilliós nemzet példátlan szervező és berendező erejét tőle semmiféle hatalmi katasztrófa el nem vehette. A német demokratikus köztársaság olyan iskolája lesz, nem is nagy időn belül a népeknek, amelynek a hatása alul a világ el nem zárkózhat. A rendelkező jogok és szabadságok megnövekedése megadja-e egyúttal majd a nagyobb boldogságot is az emberiségnek? A földi boldogság, írja egy svájci szociológus: a kultúra. Minden államforma annyit ér, amennyivel a kultúrát gazdagítani tudja.

 

 

Egyház

 

 

FALUSI TEMPLOMOK LEMBERG KÖRNYÉKÉN.

kép szöveg nélkül.

 

Lemberget l. a következőkben. G.

 

 

 

RÉGI ÉS ÚJABB MAGYAR FESTŐK A PRIMÁSI KÉPTÁRBAN. Gerevich T.  (1916. 35. 552.) …A prímási képtár újonnan fölfedett magyar festményei irányok és iskolák mellett határozott művészi egyéniségekkel ismertetnek meg. Régi művészeink amellett, hogy benne éltek a nagy európai művészi áramlatokban, hogy a művészet egyetemes haladásától nem maradtak el, határozottan megkülönböztethető helyi, nemzeti sajátságokat tüntetnek fel. Köztük a legrégibb Kolosvári Tamás, a ki a garam-szentbenedeki apátsági templomból Esztergomba került képsorozatát, a középkori formák között már a valóságszerű ábrázolásra törekedve, 1427-ben festette. Ugyanakkor, midőn nyugaton a genti oltárral az Eyck testvérek és délen a Brancacci-kápol-nával Masaccio a döntő lépést tették meg a pozitív, realisztikus művészi felfogás felé.

Az esztergomi képtár középkori magyar festményei javarészt a ma is az esztergomi főegyházmegyéhez tartozó Hont és Bars bérezés vidékeinek művészeti kultúráját mutatják be. E költői szépségű vidékek művészi termelésének egyik gócpontja Garam-szentbenedek volt, melynek ősi benczés monostorát I. Gejcsa (Géza) alapította 1075-ben. A sok viszontagságon keresztül ment, huszitáktól pusztított és sóvár szomszédoktól, lévai Cseh Pétertől, pelsőci Bebek Jánostól, a Forgáchoktól fosztogatott gazdag kolostor ós egykor várszerű védekezésre is berendezett pompás temploma dacos magasságban emelkedik a kanyargó Garamnál ; egykor vészszel küzdött, ma a csend fölött uralkodik. Művészien kiképzett, hangulatos keresztfolyosójának alig van párja az országban. Templomát románkori faragványok, XIII — XIV. századi falfestmények, szárnyas oltárok, egyházi ötvösművek (köztük a Mátyás királytól adományozott szent-vér ereklyetartó) díszítették; egy színes faragású és eredeti alkatú Úrkoporsó sajátos helyi szertartásoknak volt középpontja. A mit ezekből a régi ellenségek, husziták és rósz szomszédok, s az újabb helyreállítási munkálatok el nem pusztítottak, az jórészt Esztergomban talált menedéket.

UJABB MAGYAR FESTŐK munkái közt Liezen Mayer Sándor: Simor János bíboros arcképe (1886) látható.

 

 

 

A NYUGATI HARCZTÉRRŐL. 2. A langenmarki templom romjai. Kép szöveg nélkül.

 

Langemark is a village in the Belgian province of West-Flanders, and a deelgemeente of the municipality of Langemark-Poelkapelle. The village has about 5000 inhabitants. (A templom épségben látható. G.)

 

 

 

Mangra Vazul a MOST MEGVÁLASZTOTT  görögkeleti román metropolita (1916.  35. 550. ) kép szöveg nélkül.

A magyarbarátnak tekintett nagy talentumú, tiszta szándékú ember.

 Mangra Vazul nagyszebeni ortodox püspök (1916–. 1918.) Google

 

 

 

A KEREPESI-UTI TEMETŐBEN TERVEZETT KREMATORIUM NYERTES PÁLYAMŰ Hikisch Rezső első díjat nyert pályaműve. Kép szöveg nélkül.

 

Hikisch Rezső (Budapest, 1876. szeptember 3. – Budapest, 1934. július 28.) magyar építész, műegyetemi tanár. Műveiből: Budapest, Astoria Szálló, 1913;

Budapest, a Lukács fürdő Zsigmond utcai homlokzata és belső udvara,1921.

 

 

Az ó-budai bazilika maradványai (1916. 37. 582.) (Rajz a h14-13. fejezetben látható. G.) Néhai kegyes életű Ranzanus püspök, aki Mátyás király halála idején Budán járt, ezt írta egy levelében: «Azon Ó Budán, melyet ma faluszerűen laknak, van egy felépítésénél, szerkezeténél és művészeténél fogva nagyszerű bazilika, mely valóban méltó arra, hogy nem azon a helyen, mely szinte pusztaság, hanem bármilyen híres városban emelhették volna...» E «nagyszerű bazilika, amely talán a XII. században épült, mások véleménye szerint pedig Péter királyunk uralkodása alatt s a melynek szépségéről és pompájáról egyéb feljegyzések is tanúskodnak, az idők folyamán, a török hódoltság idején, egészen eltűnt a föld színéről. Így történt ez a szép Buda egyéb monumentális épületeivel is, a törökök felrobbantották Buda összes középületeit. A régi Pest-Buda históriájának egyik legalaposabb ismerője: Salamon Ferencz, élete egyik főfeladatának tartotta, hogy az ó-budai bazilikának maradványait feltalálja. E végből több helyen ásatott, de a keresett romokat nem találta meg.

Nem régiben aztán az új református paplak alapzatának ásása közben hatalmas vörös és fehérmárványkövek kerültek elő a csákányok alól. Az érdekes leletet vizsgáló szakemberek, Kuzsinszky Bálint egyetemi tanár és Lux Kálmán dr. műépítész már az első pillanatban megállapították, hogy a sokat keresett régi budai székesegyház maradványai kerültek elő a föld méhéből. Az eddig talált leletek egy része a székesegyház gazdagon kiképzett előcsarnokából, más része pedig a székesegyház keresztfolyosójáról való. Lux dr. megállapításai szerint a maradványok, különösen a keresztfolyosó részletek, műtörténelmi értékben messze felülmúlják a maulbronni vagy zwetli apátsági templomokat, amelyek a XII. századból valók. Budapest területén a XII. századból alig maradt valami műemlék, mindössze a belvárosi plébánia templom jobb tornyának egyik párkányrészlete s egy kis Krisztus-relief a tabáni templom orchestere alatt.

A lelet tudományos feldolgozását most tette közzé dr. Lux Kálmán építész egy füzetben, a mely összefoglalja és megoldásra viszi a budai bazilikára vonatkozó össze problémákat.

 

 

 

 

MUZSNAI NAGY ENDRE HADIFESTMENY-

KIÁ LLIÁSÁRÓL A NEMZETI SZALONBAN. A LEMBERGI DÓM. Kép szöveg nélkül.

 

Lviv (ukránul: Львів, középkori magyar nevén Ilyvó, magyar forrásokban esetenként használt neve a német után Lemberg) Ukrajna háromnegyed millió lakosú nagyvárosa, a Lvivi terület központja. Jelentős kulturális központ, amely egyben más országok történelmében is fontos szerepet játszott. Lviv óvárosát az UNESCO 2001-ben a Világörökség részévé nyilvánította. wiki.

 

Rott Nándor, az új veszprémi püspök (1917. 28. 447.) Goszleth fényképe, szöveg nélkül

*

Rott Nándor (Ferdinánd) Rudolf (Bodenstadt

, Morvaország, 1869. december 23. – Veszprém, 1939. március 3.) magyar katolikus főpap. A Balaton környékén templomokat és kápolnát épített, az egyházmegyében 30 új lelkészséget és plébániát létesített. 1938. május 30-ától Tóth Tihamér (A tiszta férfiúság, Budapest, 1923) lett a segédpüspöke. Temetkezési helyül építette a veszprémi Szent Margit-templomot.

 

 

 

ERDÉLYI REFORMÁTUS PÜSPÖKVÁLTOZÁS (1918. 9. 138.) Félmilliónyi székely és «vármegyei» magyarság lelkének gondozását, keresztyén hitben és erkölcsben való nevelését végzi az egykori fejedelmi és országos egyházból alakult erdélyi református egyházkerület. Ma minden magyar ember, aki tudja, mit jelent Magyarországra nézve Erdély — pedig 1916. augusztus 27-ike óta ki ne tanulta volna meg ezt? — élénk figyelemmel és feszült várakozással kíséri az erdélyi magyar nemzeti kultúrmunka egyéb szellemi és erkölcsi tényezői között ennek az egyházkerületnek életmozzanatait is. Ezek között fontosság dolgában egyik sem vetekedhetik a fő-pásztori állás megüresedésével, illetve betöltésével. Az erdélyi reformátusok f. é. január hó 8-án veszítették el kiváló püspöküket, kenései dr. theol. Kenessey Bélát s február hó 20-ikán ültették helyébe Nagy Káiolyt — 354 esztendő alatt a negyvenediket, ez erős hitű és nagy tudományú, ékes szavú és keménykezű papi alakok tiszta és tisztes sorában.

Az elhunyt és a helyébe lépő főpásztor két, egyformán rendkívül értékes magyar típus képviselője. Kenessey Béla ős-nemes dunántúli család sarja volt (született 1858-ban, Szegeden), előkelő hajtása annak a régi magyar középosztálynak, mely a nemzettestben egykor társadalmi és gazdasági téren elfoglalt vezető helyét a szabadságharc s a kiegyezés után kiváltságos szellemi feladatok, közművelődési kötelességek és munkák alakjában birtokolta tovább néhány évtizede. Utódja, Nagy Károly (szül. 1868-ban, a háromszéki Kisborosnyón) egy másik nagyon értékes ősi magyar nemzet rétegnek: az évezredes viharokban és életküzdelmekben edzett székelységnek a szülötte. Tipikus gyermeke annak az érdekes és erős fajnak, mely, lábát keményen megvetve bércei és rónái ősi rögén, az élet magasabb rendű érdekei és értékei iránt sem maradt érzéketlen. A reformáció és különösen a nagy Bethlen Gábor kollégium alapítása óta mindmáig szakadatlan rajokban termelt, kitűnő gazdák, talpraesett iparosok és vállalkozók, technikai zsenialitásuk mellett, elsőrangú szellemi kultur munkásokat is hazának és egyháznak. Tudósok, államférfiak, költők és püspökök nőttek föl a csontos, barna arcú székely fiúk közül a sovány kollégiumi cipón. Statisztikailag ki van mutatva (egy az Akadémia könyvtári olvasótermében látható grafikonon), hogy a Magyar Tudományos Akadémiának, Veszprém és Komárom vármegyék mellett Háromszék szolgáltatta — népsűrűségi arányban — a legtöbb tagot. Ilyen igazi székely stílusú ívben emelkedett föl Nagy Károly pályája is. Közbecsülés és közbizalom emelte most vezéri polczára. Egyházkerülete tömör táborban, mint egy ember állott mögötte és őt épen úgy megtisztelte az egyhangú választásnak nagyon ritka kitüntetésével, mint tíz évvel azelőtt elődjét, Kenesseyt. Az egyházkerületet ért nagy veszteség az ő személyében teljes értékű pótlást kapott.

 

 

Dr. Takáts Menyhért, jászóvári prépost prelátus. JÁSZÓVÁRI KÉPEK

(1918. 22. 344.) Képek szöveg nélkül. A szöveg a Google-ból.

A Keresztelő Szent Jánosról nevezett jászóvári premontrei kanonokrend 1130-ban telepedett le az Árpád-kori Magyarországon. Ekkor alapította II. István a várad-hegyfoki, Szent István vértanúról címzett prépostságot. A Szent Keresztről nevezett leleszi monostort Boleszló váci püspök hozta létre az 1180-as években. A jászói prépostság eredeti alapítólevele nem maradt fenn; valószínűleg Kálmán herceg adománya (1234), melyet IV. Béla 1255-ben erősített meg. A jászóvári kanonokrendet II. József 1787. március 26-án feloszlatta. Jogaiba I. Ferenc állította vissza. A jászóvári premontreiek tanító szerzetesrendi működése a 19. században öt, eredetileg jezsuiták alapította (kis)gimnáziumra terjedt ki.

Takács Menyhért (eredeti nevén: Takács Ferenc János) 1861. szeptember 3-án született Sátoraljaújhelyen, A rend kassai főgimnáziumában tanult, 1879-ben érettségizett. A kolozsvári tudományegyetemen klasszika-filológia szakos tanári (1886), majd 1891-ben a Kassán megjelent A római elegikusok c. értekezésével „bölcselettudori” oklevelet szerzett. A rend rozsnyói (1883–1885) és kassai (1887–1898) főgimnáziumában latin, görög, magyar nyelvet, valamint irodalmat, történelmet, bölcseletet, egyházi és műéneket, a Jászóvári Prépostsági Főiskola Tanárképző Intézetében (1886–1894) klasszika-filológiát, nevelés- és oktatástant, a Kassai Állami Főreáliskolában (1896) latint, a Kassai Királyi Jogakadémián (1898–1900) bölcseletet oktatott. A kassai premontrei rendház főnöke és a főgimnázium igazgatója. (1898. augusztus 11. – 1900. április 14.) Királyi kinevezéssel utódlási jogú préposti koadjutor (1900. április 15-től), majd prépost-prelátus 1900. augusztus 12-től. 

*

Jászó (szlovákul Jasov, németül Jossau) község Szlovákiában a Kassai kerület Kassa-vidéki járásában. Jászó-váralja tartozik hozzá. A jászói premontrei kolostort a 12. században Könyves Kálmán király alapította a középkorban országos jelentőségű hiteles hely.

 

 

 

Művészet

 

 

 

Molnár Ferencz Ferencz József-rendje (1916. 22. 340.) Molnár Ferenczet a király nagy kitüntetésben részesítette: a Ferencz József-rendet adományozta neki. Ez az első eset, amióta háború van, hogy magyar író tollával teljesített szolgálataiért katonai jellegű kitüntetést kap, A Ferencz József-rend tiszti keresztjét a katonai érdemkereszt szalagján adományozta a király. A kitüntetés első sorban haditudósítói munkásságáért illeti meg az írót. Annak volt az elismerése, hogy Molnár ezzel a munkájával jelentékeny szolgálatokat tett a hadviselésnek, fontos és nyomatékos tényezője volt. A katonák a harctérről lelkükkel hazafelé is néznek, nemcsak hozzátartozóikra, hanem a közvéleményre is. Kíváncsian figyelik, milyen képet alkotnak maguknak az otthonmaradtak az ő harcaikról, viselkedésükről, az egész háborúról, méltányolják-e eléggé az ő önfeláldozásukat, tartják-e velük a lelki és erkölcsi közösséget. Minderről a sajtóból szereznek tudomást s ott. látják, milyen formában és mértékben jutnak az ő teljesítményeik köztudomásra, hogyan vésődnek bele a kortársak lelkébe. A sajtónak s különösen a haditudósításra szánt részének ez a szerepe, mint a hadvezetőségek már rég felismerték. Mennél kiválóbb mestere a tollnak, mennél szorosabb lelki kontaktust tud fenntartani a fegyverben álló nemzettel, mennél jobban tudja lelkileg átélni a harcos katona sorsát s táplálni a harc mögött dolgozó polgár érdeklődését, annál jobban teljesítette kötelességét és annál több szolgálatot tesz a nemzet ügyének.

 

 

MOLNÁR FERENCZ. — Vadász Miklós rajra

 

Molnár tagadhatatlanul élén áll harctéri tudósítóink kiváló testületének. Mai íróink közül tagadhatatlanul legjobban tudja foglalkoztatni a közönség érdeklődését s a legjobban is tudja kielégíteni, nemcsak írói tehetségénél fogva, hanem a közérdeklődés irányai iránti igen élénk és fogékony érzékénél fogva is. Szinte kivételes állást jelent ez az ő számára. «Ha Molnárnak egy könyve jelenik meg, valóságos izgalom támad a könyvpiacon» mondotta nemrég e sorok írójának egy könyvkereskedő. S ugyanígy vannak a színházak is Molnár darabjaival, nemcsak nálunk, hanem világszerte. A közönség előtt való ekkora súly Molnár haditudósítói munkájának is szokatlan érdekességet adott. Egy-egy nevezetesebb harctéri cikke országra szóló érdeklődést keltett, mindenütt közbeszéd tárgya volt, könyve pedig, mikor karácsonykor Egy haditudósító följegyzései címmel megjelent, a magyar háborús könyvpiac legnagyobb sikere volt. Ebbe a körbe tartozik kis darabja, a Fehér felhő is, amely nem egyéb, mint a haditudósítások alaphangjának a színpadon való továbbhangzása. Az egyedüli színdarab a háború egész világirodalmában, amely, mint művészi alkotás is megállja a helyét s e mellett igazi háborús, alkalmi darab is, a mely a fájdalmas gyönyörködésben egyesíti a katonát és a polgárt. Molnár haditudósítói munkája mindezzel a háború publicisztikájának legnagyobb nyomatékú jelenségei közé tartozik s mivel az osztrák sajtó sem tudott a harctérre küldeni hozzá hasonlóan kiváló írót, vezető sorban reprezentálja irodalmilag a mi hadseregünk önfeláldozó küzdelmeit.

 

 

 

Farsang. Molnár Ferencz új darabja a Vígszínházban (1916. 46. 724.) Bizonyos, hogy mai íróink közül senki sem tudja annyira foglalkoztatni a közönséget, mint Molnár Ferencz. Valami különös hatalma van fölötte, a mellyel izgatott érdeklődést tud kelteni minden iránt, a mit csinál. Minden színdarabja esemény a színházak világában. Izgatottan várják, előadása után sokat és sokáig beszélnek róla, apróra vitatják, kicserélik benyomásaikat, mint ahogy nevezetes, nagy eseményekkor szokás.

Virtuóz módon uralkodik a színpad száz hangszerű zenekarán, érezni, hogy már megírásakor rendezi, eljátssza a darabját. Ki tud aknázni mindent, amit a színház lehetőségül nyújt. Mindig pontosan tudja, mennyire és meddig lehet menni azzal a tömeggel, amely a nézőközönséget jelenti, mennyit lehet rábízni megértésére, mennyi fantasztikumot, ezen a megértésen túlmenőt.

Új darabja, a Farsang azok közt a külsőségek között került színre a Vígszínházban, amelyek egy nagy színházi ünnep jellegét adják egy premiernek. A közönség lázas érdeklődése, a bennfentesek, a színházi emberek és írók között heves izgalom, a színház részéről minden rendelkezésre álló erőnek a megfeszítése. Talán a szokottnál is nagyobb volt a szenzáció; az emberek most mintha lelkendező mohósággal vetnék magukat mindenre, ami elvonja lelküket a háború rettenetességétől.  Színházi érdekesség is ígérkezett: Fedák Sári először mint drámai színésznő, egy reprezentatív, nagy, komoly szerepben.

Amit a színpadon látunk és hallunk, annak legnagyobb része csak a felszín, amely sima és egyenletes, csak itt-ott egy fodrosodása, egy-egy szökkenése a hullámoknak. Az egészet lassankint, szinte észrevétlenül betöltő izgalom árulja el, hogy a felszín alatt a mélyben valami történik, valami rejtelmes és félelmetes, valami szenvedélyes és tragikus. Az egész első felvonásban alig esik egy-két szenvedélyes szó, amit az emberek tesznek, a hogy mozognak, az maga a mindennapiság, A darab jelenetről-jelenetre mindjobban megtelik izgalommal, úgy, hogy mikor megtörténik az első fontos, izgatott és izgató mozdulat, mikor Kamilla, a bálba faluról feljött úriasszony fölkapja és elrejti a főhercegnő elveszett és lázasan keresett gyémántját, megérezzük, hogy itt a dráma. Az elvesztett gyémánt és az elfojtott, de a hűvös szavak alól kilobbanó szerelem összeszövődő motívuma már megelevenedett s érdeklődésünk teljes erővel bele van kapcsolódva a történendőkbe. Az alapmotívum, a dráma magva ismétlődése ugyanannak, amit Molnár már a Liliom-ot kivéve minden eddigi darabjában kifejtett.

A főtéma mellett külön fel akarjuk hívni a figyelmet egy kilengésre egy mellékalakban: a fiatal özvegyasszony Liszka alakjára. A boldogtalan, beteg szerelemmel szerelmes, tehetetlenül vergődő asszony szerelmének rendkívüli elevenséggel meglátott képe ez az alak. Vergődik, sóvárog, a maga módja szerint küszködik szerelméért, esenkedve könyörög Kamillának, adja vissza, adja neki a férfit s amint alázatosan fölszedi Kamilla elégett szenvedélyének pernyéit. Molnár lélekrajzoló művészetét ritkán láttuk olyan meggyőző erejűnek, mint ebben az alakban.

Nyugat. 1916. 22. Fenyő Miksa: Farsang - Molnár Ferenc színműve.

 

HORVAI JÁNOS MŰTERMÉBEN (1917. 16. 256.) A Rókus hegyi magános műteremben zajlott le a mester művészetének legújabb forrongása, melynek kipattant tüzeiből fakadt a legragyogóbb elismerés: az, hogy az ország egyik legnagyobb pályázatán őt bízták meg a magyar szabadságharc, illetőleg Kossuth Lajos szobrának elkészítésével. Nagy szenzációt keltett ez annak idején a magyar képzőművészet világában, amelyben még a legelfogultabb pályázó is kénytelen volt elismerni a zsűri ítéletének igazságát. A pályázat modellje itt áll előttünk. Mellette a főalak, teljes nagyságában. Ha elkészül, kétségtelenül a világ egyik legóriásibb méretű szobra lesz. Kossuth alakja maga öt méter, a mellékalakok három és fél méter magasságúak.

A szobor elején, az alsó talapzatán az első független magyar minisztérium tagjai láthatók. A mellékalakok is elkészültek már s várják az alkotás befejezését. A legelső alak: Esterházy herceg. Arcán a régi magyar mágnásoknak olvadó gőgje, a márvány kezek keményen ereszkednek bele Klauzál tenyerébe. A két nagyszerű alak mozdulata az örök egyenlőség hirdetője. Klauzál mellett áll Eötvös, a szelíd arcú poéta. Alakján és kifejezésén rajta ül az akkori kor, míg mellette Széchenyi töpreng, ökölbe szorított kézzel. Utána mélázik, sötét borús tekintettel a vértanú halált halt nemzeti nagy hősünk: Batthyány. Mellette szövi intrikáit nagy elevenen Szemere, majd Deák Ferencznek bölcs feje gondolataiban elmélyedve mered reánk. Befejezésül Mészáros Lázár hadügyminiszter pompásan alkotott alakja simul a sorhoz. A Kossuth szobor hátsó részén a magyar szabadságharc apoteózisa: búcsújelenet a harcba indulás előtt; az anya arcán a nagy pillanat fontossága tükrözik, könnyező bánatát dicső lelkesülésbe sodorja a jövendő szabadság reménysége.

 

 

A KÉSZÜLŐ KOSSUTH-SZOBOR MINTÁJA HORVAI JÁNOS ( A KÉPEN) MŰTERMÉBEN. — Jelfy Gyula fölvétele.

 

Utána a lelkesülő öreg paraszt, a szabadságért lihegő ifjú bajtársával rohan a harcba. Azután a forradalmár alakja magasuk ki büszkén a csoportplasztika közül s mintha hívó hangja élesen harsogna föl a műterem csöndjében: «Valamennyien jöjjetek velem!»

A gondolat mesteri megtalálása érződik Horvai János minden egyes művén. Issekutz Aurélnak a Tavaszi Tárlaton kiállított síremlékén, az elesett hős gyászos elmúlását örökítette meg.  A vigasztaló szelíd Krisztus szenvedésekben megerősödött isteni alakjára roskad a szenvedésekben megtört ifjú, amint haldokló lelkének menedéket keres a bánat viselőjénél. Az ifjú testből lassan illan az élet, a lábak duzzadó izmaiban vonaglik az erő, halódik a feszültség s a szemlélő ember nagy önkéntelenségben meg szeretné fogni, vissza szeretné tartani abban a menekülő életet.

Ugyanilyen hűség, tisztaság él Horvai kassai honvédszobrában, mely a főtéren, a Mihály kápolna előtt van felállítva. A harcba induló ifjú honvéd mögött, a buzdító, a reménységet fel nem adó, megnyugvást nem ismerő forrongó negyvennyolcas öreg honvéd. Csontos kezeiben az ifjú, tetterős keze.

Künn, a széles, pázsitos kertben is helyet talált az ifjú mester egy-egy alkotása. Itt van futórózsák között a Herkulesfürdői Erzsébet szobor karcsú vonalakba plasztikázott fejedelmi alakja, valamint a művész szülőinek páros szobra is itt áll az örök zöld fák előtt.

 

 

MŰVÉSZEK OTTHONUKBAN. HUBAY JENŐ.  Önmagáról. (1917.  22.  352.) Igen fiatalon kerültem külföldre. Már a hetvenes években 14 éves koromban, Berlinben az ottani zeneakadémián Joachim tanítványa voltam. Akkor, amikor az újonnan megalakult nagy német birodalomban a nemzeti nagyság öntudatra ébredt, minden német kebel duzzadt az önérzettől. Négy esztendőt töltöttem ott. 19 éves koromban Parisba utaztam. Sikereimnek köszönhetem, hogy alig 28 éves koromban Brüsszelbe hívtak, a királyi Conservatoire-ba, Vieuxtemps tanszékének betöltésére. Itt kemény próbát kellett hazafias érzelmeimnek megvívni, mert a közoktatásügyi miniszter kikötötte, hogy belga állampolgárrá legyek. Ezt kereken visszautasítottam és győztem, mint magyar művész működtem majdnem öt évig Brüsszelben. 1886-ban hívtak haza. Budapestről is számtalanszor hívtak külföldre, Németországba, Angliába, Amerikába, s megkínáltak dúsan jövedelmező állásokkal. Nem mentem. Mindig a magyar zeneművészet érdekei tartottak itthon, Zeneművészetünk fellendülése szerzett örömet és megelégedést nekem s adott erőt az újabb munkához és alkotáshoz. Nekem tehát egyetlen iránytűm, egyetlen mágnesem egész életemen át a magyar zene volt. Dr. Hubay Jenő.

 

HUBAYJENŐ OTTHONÁBAN. Duna parti palota a budai Margit rakparton. Benne muzeális értékeket őrző, tágas, nagy szobák. Ez az otthona élő nagy büszkeségünknek, Hubay Jenőnek, a magyar zenekultúra világhíres úttörőjének. Kívülről előkelő, belülről pazar gazdagságú. Művészi egyéniségéhez simuló világot teremtett maga körül, előkelő lakában, hol nem egyszer látja vendégül hitvesével: Cebrián Róza grófnővel, a magyar és a külföldi arisztokrácia zenei és művészi életének színe-javát. A háború alatt fáradhatatlan odaadással ajándékozta meg művészetével a jótékonyságot. Koncerttermében is rendezgetett hangversenyeket a háborús jótékony célok szolgálatára.

A terem közepén jávorfából készült zongora áll. A fehér márvány kandallóról József főherceg és Albert belga király fotográfiája néz reánk. A sévres-i, meiszeni porcelánok sorai között, megszámlálhatatlan ezüst és aranykoszorú, művészi plakettek, érmek és apróságok. A falakon sok finom piktúra. Innen a Duna parti oldalra nyíló terembe érünk. Ez a mester szobája. Mellette felesége szalonja és egyben dolgozószobája. Rózsaszín selyem kárpiton Munkácsy «Zálogháza», Paál László egyik erdei részlete, Ballá Ede Hubay portréja.

A magas negyedik emeleten levő műteremben helyeződik el Hubay mester igazi iskolája. Itt vannak felhalmozva a legszebb emlékei, díszoklevelei, hatalmas ezüstkoszorúi s megannyi szép emléke művészetének. Ebben a teremben él a mester, lelkében fogant szülöttei a magyar hegedűművészetnek hazajáró emlékei

között.

*

Hubay Jenő (született Huber) (Pest, 1858. szeptember 15. – Budapest, 1937. március 12.), hegedűművész, magyar zeneszerző és pedagógus. 1921-ben az MTA tiszteleti tagjává választották.

 

 

Szomory Dezső: II. József császár Színházban. Schöpflin Aladár.  (1918. 15. 229.) Szomory Dezső nagy történeti drámája egészen más mértékekkel mérendő, mint a ma divatos és sikereket arató drámai művek túlnyomó része. Ez nem az ügyes, könnyű, felületesen szórakoztató munka, mint a milyeneket színpadjainkon megszoktunk. Hatalmas írói erőfeszítés és nagy ábrázolói lendület eredménye, amelyben poétái erő, a témával való kemény birkózás, szárnyaló pátosz és művészi megelevenítő képesség mutatja, hogy az író belefektette drámájába mindazt, ami képesség és erő adatott neki.  Szomoryt stílusának és mondanivalóinak különös jellegéért sok támadás érte és éri. A II. József előadásán azonban lehetetlen nem nézni tisztelettel és becsüléssel, amit

alkotott.

Amit a császár akart, az lényegében a szabadság, de a hogyan akarta, az zsarnoki önkény. Ez az ellentmondás végigvonul minden cselekedetén, azon kezdve, hogy ő, a tradíciók és születési jogok ellensége, maga is tradíciók és születés előjogán ül a trónon s puszta császári akaratával akar lerombolni olyan dolgokat, amelyek ugyanabból az erkölcsi és történeti forrásból fakadnak, mint az ő császári akaratához való joga. Így kerül szembe olyan erőkkel, amelyek nemcsak hatalmat állítanak az ő hatalma ellen, hanem igazságot is az ő igazságával szemben. Ez a történelmi köztudat II. Józsefje és ezt képet festette drámája alá Szomory. Ebből fejtette ki a császár emberi alakját: a boldogtalan emberét, akinek balul üt ki minden jó szándéka.

A dráma túlnyomó része nem más, mint politikai disputa: József disputál a pápával, a magyar főurakkal, ismét a magyar urakkal, önmagával, Kaunitz-cal, mindig politikai dolgokról, melyek ma már históriaiak, aktualitásukat vesztették, formális beszédeket mondanak a színpadon, alig történik más, mint beszédek. Cselekvény csaknem semmi — és a dolog mégis izgatóan érdekes, mindenki ott van egész figyelmével a színpadon.

Az egész előadás színjátszó művészetünk olyan teljesítménye, melyre büszkék lehetünk. Odry Árpád még sohasem mutatkozott olyan minden nehéz feladatra hivatott művésznek, mint II. József szerepében. Roppant nehéz szerep, folyton a színpadon van, rengeteget beszél, az alak rendkívül komplex, ellentétekből összeszövődött. A többieknek sem könnyű a szerepük: az összes alakok inkább arra valók, hogy megszemélyesítsék a II. József akarata elleni ellenállást. Mindazáltal a színészek, Csillag Teréz, Várady Aranka, Pethes, Gál, Somlay, a fiatal Uray s a többiek is mind hozzájárultak a maguk művészetével a darab sikeréhez.

 

 

 

MAGYAR MŰVÉSZEK OTTHONUKBAN.  Pállya Celesztin műtermében. (1918. 17. 260.) Elzárkózottan a nagyváros zajától, emberektől, társaságtól, csöndes visszavonultságban él a Budapesttel határos, kisemberek lakta egyszerű periférián, Újpesten. Lakatlan utcában, szerény polgári ház lakószobái fölé épített magányos műteremben. A fényűzést, a pazar gazdagságot maga Pállya mester száműzte el innen. Műtermének puritán egyszerűsége valósággal legendaszerű. Erre a legendaszerűségre egyébként is rászolgált még egészen fiatal piktor korában, amikor a «Benczúr módra » berendezett műtermében királyi látogatásra várt. Ugyanis I. Ferencz József királynak a Benczúr iskolán történt látogatása előtt, az uralkodó-várás előkészületeinek lázas munkája közben, a mesteriskola vezetője felkérte az ifjú művészeket, hoznák rendbe műtermeiket, mert esetleg a király betekint hozzájuk is. A fiatal Pállya Celesztin nem készülődött a király fogadására. Visszautasította a pálmákat és szőnyegeket, mondván, az ő műtermének egyszerűségét nem rontja meg holmi cifraságokkal.

Hegedűket is alkot. Erre kétségtelenül a muzsikáért lángoló, őszinte lelkesedése indította, kiben a hangszerművek alkotásánál nem az igazi zsenialitás nyilvánul meg, hanem a hangszerkészítés művészete. Valósággal mesteri munkát produkál, saját készítette hegedűinek hangja egyenesen meglepő s bátran versenyre kél a legkitűnőbbekkel. Persze értékesítésükre nem gondol, tisztára érdeklődésből, szeretetből alkotja meg hegedűit.

Már gyermekkorában foglalkozott a repülés technikai lehetőségével. Huszonöt évvel ezelőtt, barátai körében kifejtette, miként uralhatja a levegőt kifeszített síkokkal az ember. Akkor kinevették, de az ő hite nem tört meg és nem is csalódott. A század legnagyobb csodája bekövetkezett. A háború előtt kétféle szisztémájú repülőgépet is tervezett. Mind a két tervezés modellje íme itt hever műtermében, azok felépítéséhez azonban nem volt pénze.

Különös szeretettel festeget mostanában hervadó virágokat, elfonnyadt szőlőfürtöket, mélabús őszi tájakat.

Ezúttal az aktfestés művészetének is hódol, még pedig oly meglepő művészettel, mintha eddig nem is alkotott volna történelmi képeket, csendéleteket, tarka vásárokat, állatfigurákat. Miniatűr portréi meg egyenesen jellemzik erős művészi vénáját. Ezek a portrék nem egyszerű arcképek, figuráiban benne él a léleklátás, a biztos és gyors tekintet, az emberismeret.

A mester még csak most éli igazában művészeteinek delelőjét. Mostani alkotásai csak úgy, mint a régebbiek, maradandó nyomokat hagynak a magyar képzőművészetben.

*

Pálya Celestin szül. Genova, 1864- Budapest, 1948. Apja Olaszországba emigrált. Tanulmányait Bécsben, Münchenben és a budapesti Mintarajziskolában végezte. A Feszty körképen több jelenetet megfestett. Gyűjteményes kiállítása 1931-ben volt a Műcsarnokban.

*

2012. március 5-én nyitotta meg az Angol Tagozatos Általános Iskola (1046 Budapest, Fóti út 66.) a Pállya Celesztin (1864-1948) újpesti festő életét és néhány képét bemutató mini kiállítást.

 

 

Hollósy Simon (1857—1918). Farkas Zoltán (1918. 20. 311.) Hollósy az úttörőknek ahhoz az önmagával is örökkön elégedetlen fajtájához tartozott, akik az alkotás és befejezés pillanatában sem éreznek megkönnyebbülést. Sohasem juthatott el e kielégüléshez, mert nála az egyik festői problémából a másik, a harmadik, a negyedik sarjadzott, mielőtt egyiket is megoldotta volna és ebből a kaotikus küzdelemből nem igen tudott kibontakozni.

Reformátori gondolatainak sokasága sajnos nem párosult azzal a festői tehetséggel, amely nélkül azok megoldhatatlanok, amely rávezette volna arra, hogy egymással akkor még össze nem egyeztethető irányok egyesítéséért ne küzdjön. Az ő idejében, amidőn az impresszionizmus még ifjúságát élte és egyáltalában nem használta ki minden lehetőségét, nem volt meg az ideje annak, hogy belőle egy monumentális stílust fejlesszenek. Ha ez lehetséges lett volna is tán, nem abban az irányban kellett volna elindulni, mint azt ő élete tragikus csalódásán. A Rákóczi-indulót ábrázoló képén megkísérelte a jelzett irányt, amely minden gyötrelmes iparkodása ellenére is csak egy fájdalmas kavarodás és zűrzavar maradt. Ha ma visszanézünk Hollósy munkásságára, jó pár évtized tapasztalata után nem nehéz megmondanunk, hogy legjobb dolgait fiatal korában festette. Ebből az időből valók a Szépművészeti Múzeumnak legutóbb szerzett Hollósy képei is, köztük a Kukoricafosztás. Ezek a festmények még a realista iskola ismertető jeleit viselik magukon, bár nem egy részletükben elárulják már, hogy festőjük nemsokára az impresszionista irányba fog szegődni. Színezésük igen erőteljes, frissen ható és sokkal teljesebben megoldja a témát, mint későbbi képei, amelyeken a fény és levegő problémái foglalkoztatták. Az alakos képek beállítása és elrendezése is tömörebb és lendületesebb, mint későbbi képein. Úgy látszik ebben az irányban kellett volna kiélnie magát, ha mint alkotóművész akarta volna érvényesülni. Életének ennél önfeláldozóbb jelentősége volt: Hollósy mindenáron nevelni, újjáteremteni akart és ebben a lázas iparkodásban veszett el az, amit elsősorban önön-magának kellett volna megszereznie. Mégis nincsen okunk a panaszra, mert igen kevés festőnk van, aki többet tett volna a modem magyar festészetért.

Impulzív, lelkesítő, gáncsoskodó természete, amely a mások, sőt a XIX. századbeli európai festészet jelenségeinek biztos megítélőjévé avatta, egyenesen predesztinálta arra, hogy az ifjúságnak nevelője, az új művészeti törekvések lelkes bajnoka legyen, hogy önmagát áldozza annak, a miért küzdött.

Mai fénykorukat élői kiváló művészeinknek egész gárdáját lehetne felvonultatni annak elbeszélésére, hogy mit jelentett Hollósy Simonnak iskolája és nagybányai festő-telepe, hogy mit köszönhetnek lelkes vezérletének, igazságos és maró kritikájának.

Sorsa az olyan úttörők sorsa volt, akik szívvel-lélekkel átérzik egy hanyatló kor végén az új idők szükségét. Minden erőfeszítésüket arra áldozzák, hogy az erejét vesztő régi ellen és az eljövendő újért küzdjenek, miközben néha maguk sem látják még tisztán a jövőt. Szükségességéről prófétai lelkesedéssel beszélnek, hogy aztán lassanként háttérbe szoruljanak azok mögött, akik több tehetséggel valósítják meg mindazt, amit ők csak hirdetni tudtak.

*

HOLLÓSY Simon. (1857.  Máramarossziget – 1918. Técső). Festő, a 19. századi naturalizmus és realizmus egyik legkiválóbb magyar képviselője.

 

 

A kőszívű ember fiai. Két részben, Jókai regényéből, átdolgozta Hevesi Sándor. A Magyar Színházban.  Schöpflin Aladár. (1918. 23. 356.) Az örök fiatalság, melyet életében gyakran szemére vetettek, Jókainak oly tulajdonsága, amelynél fogva tovább él. A színpadon már kevésbé készségesen fogadjuk el ezt a fiatalságot. A regényben a logika és a pszichológia minden naivitásain többé-kevésbé átsegít Jókai páratlanul szuggesztív előadása. A színpadon hiába adja az átdolgozó a szereplő szájába Jókai legsajátabb szavait, minduntalan meghökkenünk egy-egy valószínűtlenségen, s mintegy a színfalak mögül elénk tűnnek az író mindenféle fogásai, az egész gépezet, amelyet használ, és ettől kissé elkedvetlenedünk.

A Jókai-regényből készült dráma e veszedelmén a színpadi mesterség oly kitűnő tudója, mint Hevesi Sándor, sem tudott teljesen úrrá lenni. A kőszívű ember fiai átdolgozásában még kevésbé, mint előbbi hasonló darabjaiban. Ennek a regénynek az anyaga széjjel-esőbb, belülről kevésbé összefogott, mint az Új földesúr, vagy az Egy magyar nábob.

Annak a levegőnek, amelyet ez a darab a színpadra hoz, megvan most is a hatása. Azokat a képeket látjuk, azokat a szavakat halljuk, amelyek lelkes fiatalságunkban betöltötték fantáziánkat. A mai magyarság, bármennyire eltávolodott apáinak mentalitásától, mégsem tagadhatja meg, hegy egész gondolatvilágának és egész kultúrájának gyökerei a múlt század közepének talajába mélyednek le, s ezért kedvesek a mai magyar ember szívének ama félmúlt magyar élet képei.

Az előadás, mint a Magyar Színház legtöbb előadása, nagyon egyenetlen. Jászai Mari hatalmas alakja mintha egyenesen a cselekvény korából lépne elénk, méltóság, erkölcsi szigor, a fájdalom-tűrés fensége tölti be a színpadot, ha ő ott megjelenik. Törzs finom és intelligensen megérzett Jókai-alakot ad.

Az előadás szóhoz juttat két fiatal tehetséget, Makay Margitot és Gombaszögi Ellát.

*

Makay Margit (Miskolc, 1891. augusztus 4. – Budapest, 1989. november 6.) magyar színésznő, érdemes és kiváló művész.

 

Gombaszögi Ella (Budapest, 1898. december 27. – Budapest, 1951. november 12.) magyar színésznő.

 

 

 

AZ OTT REIMS, AMI ÉG! Pierre Loti cikke (1918. 23. 358.) Látni Reims égését és nem segíthetni rajta! Ó Reims! volt-e valaha név, mely jobban fel tudta idézni dicső múltunkat, a fényeskedő hitet, s a tiszta művészetet! S néztem hosszan az északi láthatáron a gyászos felhők játékát, melyekben mintha megsemmisülne a régi Franciaország lelke.

E mártírváros bíboros érseke makacsul ragaszkodott hozzá, hogy a város utolsó lakói közt is ott maradjon, vigasztalva, bátorítva, biztatva őket. Nemcsak a rémes pincehelyiségekben, hanem az utcán is, hol a gépfegyver kaszált. Egészen addig, míg a záporként hulló bombák nem váltak tűzszórókká is. A francia hatóság, becsülve a főpap makacsságát, megengedte, hogy ottmaradjon, csaknem a tűzben. De most parancsot kapott, hogy eltávozzék, s egy közeli faluba menekült, hova a folytonos ágyúzás mennydörgése állandóan elhallatszik.

Egy kis falu a reimsi úton, egy kis zugolya a múltnak. Öreg házak, öreg kastély, öreg templom. Köröskörül katonák és katonai szállítókocsik tömege. Maga a régi templom is tábori öltözetben van, fatáblákkal az üvegablakok helyén.

Ő Eminenciája, kit értesítettek látogatásomról, mondja, fogadni fog szobájában, az első emeleten. Igen egyszerű, de mégis némileg főúri egyszerűségű szoba, nagyméretű s öreg bútorokkal van tele, az ember érzi, hogy mindig ugyanazon a, helyen álltak. A székesegyházról beszélgettünk, melynek haláltusája mélyen elszomorítja az agg főpapot. Midőn csodálkozásomat fejezem ki neki, hogy ez a csodás kő-csipkézet annyi hónapon át ellenállt az ellenség dühének, mosollyal válaszol:

— Csipke ... csipke ... igen ... de ne higgyük egészen, ez a csipke legalább is igen erős. Könnyedsége inkább csak látszat, melyet a felfelé néző szemlélőben azért kelt, mert távol és a levegőben van. Közelből látja csak az ember, hogy mindaz, mi lentről tekintve légiesnek és csaknem súlytalannak látszik, éppen ellenkezőleg óriási nagy kövekből áll s hatalmas alapokon nyugszik. Azok az építészek, kik ezt építették, csodás lények voltak s az örökkévalóság számára dolgoztak. Elmondta, hogy a hívek mily gondosak voltak, még a legnagyobb golyózáporban is ott dolgoztak az ő vezetése mellett, hogy megmentsék ezeket a XV. századból való műemlékeket.

— Hát Jeanne d'Arc szobra,- mely oly csodásan érintetlen volt, mikor utoljára láttam?

— Érintetlen most is, vagy legalább is az volt, mikor elbúcsúztam tőle. Mostan már, nem tudom. Szent méltatlankodás gyúl szemeiben, melyek mintha megfiatalodnának. Mily szomorú szeretettel tudja felidézni az ő székesegyháza képét!

— Én voltam a papja, — mondja — s én leszek tanúja a történelem előtt.

 

 

 

REIMS EGYIK TERE JEANNE D ARC SZOBRÁVAL. A kép előterében egy gránát-tölcsér. A szobor sértetlen maradt a gránátoktól feldúlt városban. (1918. 26. 411.)

 

 

JEANNE D'ARC SZOBRÁNAK ELSZÁLLÍTÁSA REIMSBŐL. Kép szöveg nélkül.

 

 

A KÉKSZAKÁLLÚ HEKCZEG VÁRA. A magyar kir. Operaház újdonsága május 24-én. K. I. (1918. 22. 341.) Bartók Béla, az egyfelvonásos új opera zeneköltője, jól választott. Wagner óta tudjuk, hogy megzenésítésre a mondák régi, titokzatos, költői világa való leginkább. Bartóknak, sajnos, ritkán megszólaló lantja a misztikumnak és a fájdalomnak szívbemarkoló hangjaival tud meglepni. Balázs Béla kevés szóval sokat sejtető szövegkölteménye alkalmat ad a legfönségesebb hang-falanx felvonulására is. A többé-kevésbé sötét részletek után megváltásként hat az erővel teljes, ragyogó zenekari himnusz, mikor a felpattanó ötödik ajtón át a gyönyörű táj képe tárul a hősnő elé. Ez egyetlen mozzanat előtt és után azonban Bartók forrongó zenekara lenyűgöz, szinte lidércnyomás erejével hat. A szerves egység (tonalitás, forma) híján való túlságos sokfélesége, állandó disszonanciáinak gordiuszi csomója eltér mindentől, amit eddig zenének ismertünk.

Ezzel a nagy tudásra valló és magas célt kitűzött zenével tisztába jönni  szokatlan feladat. Bartók zenéjét nagy értékűnek, de elátkozott kincsnek érezzük. Sokszor gyönyörű a felhős ég, a különféle alakú és színű fellegek fantasztikus csoportja. De csakis ezt ábrázoló festmény, tudtommal nincs. A festőművészetnek másneműek a tárgyai. Gyönyörködtetők az arabeszkek, valamint a groteszk-ékítmények is; szeszélyes, változatos figuráik csoportjai: a formák és színek káprázatos játéka, mégsem festőművészet.

 

 

A kékszakállú herceg terme

 

Mikor Wagner Richárd megírta nagyszabású, legszövevényesebb műveit, csakis maradi ellenfelei vádolták azzal, hogy nincsenek dallamai a végtelen dallam megteremtőjének! Bartók új operájáról azonban még rajongói sem állítják, hogy dallam van benne. Bartók operája egyáltalában nem magyar zene. Helyes; hiszen tárgya sem magyar. De az énekszólamot a zeneszerző sokszor bántó egyformasággal, magyaros ütemezéssel írta meg. Így származott nem egy hibás hangsúlyozása.

A színpadon az érdekes, komoran sejtelmes várat úgy kellett volna elhelyezni, hogy mind a hét végzetes ajtó a közönséggel szemben álljon, hadd lássuk: mit rejt mindegyik? Hiszen erről szól az egész darab, a két érdemes szereplő pedig: Kálmán Oszkár és Haselbeck Olga, hiába iparkodott a szöveget tisztán kiejteni: aki Balázs szöveg költeményét előre el nem olvasta, az már a tízedik sorban ülve sem értette meg legnagyobb részét.

 

 

Szomory Dezső: Matuska. A Vígszínházban. Schöpflin Aladár (1918. 42. 588.)

Szomory Dezső pompás tehetségű író, csak néha kissé olcsón adja magát. Hiányzik belőle minden respektus a közönség és önmaga iránt. Szereti az embereket azzal ugratni, hogy rosszabbnak matatja magát, mint amilyen. Nem egyszer mintha csak azért keverne olcsóságokat az írásaiba, hogy kifejezze velük közönségéről való kedvezőtlen véleményéi. Kicsit olyan, mint a tehetséges, de elkényezteted gyerek a jól nevelt társaságban. Szépekéi beszél, de egyszerre csak elkezd affektálni, kifacsartan beszél, furcsákat mond, és örül a saját rosszalkodásának. Ha észreveszi, hogy mulatnak vagy megbotránkoznak rajta, annál inkább.

Gregor, a kozáktiszt, az író intencióinak ellenére lett a darab főalakja. A szerző láthatólag Torday bárónőre vetette a legnagyobb súlyt. Csakhogy ez a báróné távolról' sem olyan eleven alak, mint a kozák, nagyon sok benne a konvenció, és egy-egy fordulaton némi papiros ízét is éreztük. A hervadni kezdő özvegy, a ki tízéves házasságában csak a gazdálkodás iránt érdeklődő és kikapós félje mellett nem sok jót látott, s ebben az életben maga is megkeményedett, az utolsó szerelem önző makacsságával ragaszkodik a kozákhoz, akihez szenvedélyesen vonzzák utoljára felzaklatódod érzékei, akit nem bír megérteni s aki, mikor végkép meg akarja tartani magánál, erőszakkal kitör, mini a szabadságra termett, vad ketrecéből.

Az előadás a Vígszínház mértékeihez képest kivételesen egyenetlen. A második felvonás uzsonna-jelenete példája annak, hogy a színpad lehet tele emberekkel és mégis üresnek hat. A vidéki magyar úri társaságot a színészek egészen hamisan játsszák, mozgásban, beszédben egyaránt. Aki volt valamilyen társaságban, annak ez a játék el tudja venni a kedvét az egész előadástól. A második felvonás a gyöngéje a darabnak, az író olyan színpadi ügyetlenségeket követ el, a melyek nála egészen szokatlanok. Minden egyenetlenségével Szomory darabjában, mint az író majd minden művében, van bizonyos lendület, egy idegesen lelkendező, néha szándékosan, néha szándéktalanul ízléstelen. De mindig erősen szuggesztív művészi egyéniség árad ki belőle s ott, ahol a darab tetőpontjára jut, harsogva zeng ki belőle az emberi lélek szava.

 

 

 

Herczeg Ferencz: «Tilla»; a Belvárosi Színházban. Schöpflin Aladár.  (1918. 48. 664.) A forradalom első napjaiban az általános közbizonytalanság hatása alatt hirtelen megakadt a színházi élet,a közönség odahaza maradt. Ma már ismét megtelnek a színházak, az emberek borúsabb arccal, mint normális időben, de szívesen hallgatják a színpadról hangzó szól.

A Belvárosi Színház Herczeg Ferencz új darabjával kedveskedik. Tüla a darab címe, Herczeg Ferenczet erősen érdekli a démoni nagy szenvedély, a korlátokat ledöntő nyugtalanság, az emberi bestia lihegése. De csak érdekli, benne magában nincs meg a démoni vonás, nem tud másképp hozzá férkőzni, mint dialektikával. Nincs meg benne a témával való azonosság, s ezért meggyőző erő sincs darabjában. Az asszonyi tigris, ha összekerül a férfi-tigrissel, ez a Tilla témája. Tilla grófnő az örökké nyugtalan asszonyi szerelemvágy, amely nem tud megmaradni az elért szerelemnél, mind tovább vágyik az el nem ért vagy elérhetetlen felé. Egyik szerelmesének kiadja az útját, de ez nyugodt fölénnyel búcsúzik el tőle, hiszen közben vőlegénye lett egy bájos, tiszta leánykának. Tilla sebzett hiúsággal kerül ki ebből a szerelemből, s az Amerikából jött, merészen gazdag kalandor Belizár karjaiba veti magát.

A darab dúsan van hangszerelve, irónia, szenvedély, hangulati líra s egy ópium-szívó tengerész ajkáról keserű életfilozófia, — mindenféle hang megvan benne, csak az élet igazi hangját nem halljuk. Briliáns dialektika, elmésség, pátosz van benne, de nincs egy szava sem annak a sámáni önkívületnek, amely az ilyen alakról meg tudna győzni. Tilla szavai Belizárral való nagy jelenetében szépek, ragyogók, szuperlatívuszig fokozottak — s egy pillanatig nem éreztük, hogy ez több, mint szavalás. Minden csak irodalom a darabban, való élet vajmi kevés. Paulay Erzsi játéka fokozza ezt az érzést: pompásan, a beszédnek gyönyörködtető művészetével játszik, de mindig érezzük, hogy játszik. Mint az íróban, ő benne sincs meg a nagy szenvedély, a témával és az alakkal való benső összhang. Az elegáns kis színházban különben meglepően jól játszanak, a színészek közül különösen Petheö Attila érdemel meg minden figyelmet. Belizár alakját éles és erőteljes kontúrok közé tudja foglalni. A rendezés is ötletes és ízléses, Bárdos Artúrnak eddig talán legjobb rendező munkája.

*

Petheő Attila. (Bp., 1891. máj. 11.–Bp., 1942. máj. 26.): színész. Iskoláit Székelyudvarhelyen végezte, majd Rákosi Szidi növendéke lett.

 

 

 

Sajtó

 

 

 

Haditudósítók a régi Rómában (1917. 21. 338.) A rendszeres haditudósítások intézménye egészen új keletű, modern dolog. A középkorban egyáltalában nem érezték annak szükségét, hogy magának a háborúnak folyama alatt közzétegyék a harci események leírását, és tudósítsák a közönséget a bevégzett hadmozdulatokról. E kor háborúi nem voltak népháborúk; csak kevés számú katona vett azokban részt, kevesen voltak a hozzátartozóik, a nemzetek létérdekei ritkán függtek azok kimenetelétől. Nem volt tehát a közönségben sem akkora az érdeklődés a végkimenetel iránt, mint napjainkban. S nagyobb veszedelemnek tartották azt, ha a közlemények nyilvánosságra hozatalával az ellenség bepillantást nyer a haditervekbe, mint amekkora haszon abból származik, ha a saját népükben élénken tartják az érdeklődést. Egyes esetekben, midőn nagy érdekekről volt szó, melyek széles köröknek az elméjét foglalkoztatták: adtak ugyan ki haditudósításokat, de csak magánosok és nem a hadvezetőségek. Így történt p. o. a XVIL század végén, mikor a világ összes népei küldöttek hozzánk csapatokat, hogy a törököt kiűzzük Magyarországból. Ez alkalommal rendes tudósítások jelentek meg Németország különböző városaiban a hadimozdulatokról. De csak jóval az események lezajlása után. Mert a tudósítókat nem eresztették a táborba, s csak a résztvevők elbeszélése után később állíthatták össze — rendszerint kiszínezett — jelentéseiket. Napóleon volt az első, aki egyiptomi hadjáratára egész csomó tudóst, historikust és írót vitt magával. De ezeknek nem az volt a feladatuk, hogy az ő harcairól küldjenek haza tudósításokat, s utólag megírják a háború történetét, hanem az, hogy átkutassák és kifürkésszék a piramisok titkait s megismerjék az ország természeti kincseit.

Az újságlapok először a krimi háború idején hoztak rendszeres haditudósításokat, s az angolok voltak az elsők, akik megengedték, hogy a laptudósítók a táborban tartózkodjanak és a szerkesztőségek számára jelentéseket küldjenek. A tudósítók között volt egy magyar is, Éber Nándor, aki mint menekült telepedett le Londonban, s a háború kitörésekor a «Times» megbízatásából ment Szebasztopol alá. S hogy 1854-től kezdve minő gyorsan fejlődött ki a haditudósítás intézménye, eléggé bizonyították azok a színes eleven leírások, melyek a japán-orosz háború idején minden nemzet sajtójában voltak olvashatók.

A régi Rómában régen behozták már, hogy a háború minden nevezetesebb fázisáról küldjenek haza bő tudósításokat, melyeket annak rendje és módja szerint a közönség tudomására hoztak. Még pedig maguk a hadvezérek gondoskodtak megfelelő tudósításokról. Vagy maguk küldözgettek leveleket a tanácsnak, melyeket az ülésen fel szoktak olvasni vagy pedig alkalmas megbízottat tartottak maguknál a táborban, akik helyettük és nevükben ezt a feladatot elvégezték. Ezeken a hatóság részére küldött jelentéseken kívül, a nép, vagyis a nagy közönség részére is küldtek tudósításokat. Rómában megbízták evégből bizalmasaikat, hogy a küldött híreket sokszorosítsák s az utcák falaira plakátok alakjában felragasszák.

Hogy az ily képek festőit magukkal vitték a táborba is, az nemcsak abból következtető, hogy csak így kaphattak élethű képeket, hanem adatunk is van rá, hogy valósággal is így történt. L. Verus, mikor a parthus háborúba indult, Froníót bízta meg annak megírásával, s magával vitte Fulviánust, hogy megfesse az egyes csatajeleneteket. Fennmaradt Verusnak egyik, a harctérről küldött levele, amelyben tudatja Frontoval, hog a Fulvianus által készült képek rendelkezésére állnak s azokat felhasználhatja műve megírásánál. Ennél pontosabb tudósításokról csak a legújabb esztendőkben gondoskodtak a hadvezetőségek. S csak azért tehették, mert nekik olyan eszközök is rendelkezésökre állottak, mint a telegráf és a fotográfia.

 

 

 

A SAJTÓHADISZÁLLÁS MŰKIÁLLÍTÁSA A NEMZETI SZALONBAN, Vadász Miklós: Zsinagóga. Kép szöveg nélkül.

 

*

Jelfy Gyula jelvétele. JÓZSEF FERENCZ FŐHERCZEG, Ő FELSÉGE KÉPVISELETÉBEN A KIÁLLÍTÁS MEGNYITÁSÁRA ÉRKEZIK.

 

 

A SAJTÓHADISZÁLLÁS MŰKIALLITASA (1918. 24. 375.) Valami egetverő művészettel e kiállításon nem sokszor találkozunk, de majdnem minden képe mögött ott van az elengedhetetlen szakmabeli tudás, amely alapfeltétele egy kiállításon való részvételnek. Ezt a válogató szigorúságot a polgári kiállítások is eltanulhatnák végre katonáéktól, bizony nem látnák semmiképpen sem kárát. Nekünk, magyaroknak becsületünkre válik ez a kiállítás, mert már kiállítóink átlaga is igen jól megállja helyét az osztrákok mellett; egy művészünk révén pedig messze túlszárnyaljuk őket. Ezt báró Mednyánszky Lászlónak köszönhetjük, akinek képei valóságos Mednyánszky-ünnepéllyé teszik ezt a gyűjteményt. Abból a mélységes költészetből, amely Mednyánszky tájképein itt is elömlik, majdnem semmit sem adhatnak vissza a reprodukciók. A magyarok közül gyors és erőteljes fejlődésével kitűnik Bató József, a kinek az olajfestésben alighanem még nagyobb sikerei lesznek, mint a grafikában.

Vaszary János sajnos alig valamivel szerepel, Körmendi Frimm Jenő, Zádor István, Juszkó Béla jól megállják helyüket az osztrákok mellett, akik meglehetősen nagy számmal és sok képpel vonultak fel. Együttesükben is nagyon eltérők a magyaroktól. Valami hűvös ki-mértség választja el őket tőlünk.

Nincsen közöttük egy sem, akit mint valami különösen eredeti tehetséget kellene ünnepelni, de viszont mindnyájának meg van a dilettantizmuson jóval túlemelkedő színvonala, amely mögött tradíciókból táplálkozó régebbi festői kultúra áll. Érdekes közöttük Oskar Laske, akinek sokalakú tömegjeleneteket ábrázoló képein a Breughel-ek előadás módja az impresszionizmus eredményeivel egyesítve nem hat kellemetlenül. A kiállítást nemcsak a jótékony célra való tekintettel, hanem pusztán művészi értéke miatt is bízvást ajánlhatjuk megtekintésre.

A Szépművészeti Múzeumban kellemes világítású, jó, semleges színű kárpittal ellátott, derült és csinosan tagozott képkiállítási termeket találunk azon a helyen, amelyet eddig nem csekély-joggal a képek temetőjének neveztek.

*

Oskar Laske (* 8. Januar 1874 in Czernowitz, Bukowina; † 30. November 1951 in Wien) war ein österreichischer Architekt und Maler. wiki

 

 

 

 

Függelék

 

 

GENF ES A SZERB KIRÁLY.  Genf, 1903. június 25. Szomory Dezső.

(1903. 26. 425.) A tóparti Nápoly, — Svájc gyöngye: Genf — az örök gyász városa nekünk. Míg odaát, a túlsó parton, a szerbek vidáman üdvözölték királyukat, itt a csendes vizek mentén, a Quai du Mont-blanc ama tragikus helyét kerestem fel, ahol Erzsébet királyné vére folyt. A hajó, melyre még élve szállt, s amelyről holtan hozták az evezőkből s vitorlavászonból alkotott hordágyon, itt áll a révben, s várja a bolyongó angolokat. E rettenetes esemény színhelyét semmiféle jel nem őrzi. «A halottak gyorsan tűnnek el», Genf alig emlékszik rájuk.

E városban élt Péter, az új szerb király nyugodtan, tizenhét esztendőn át, a Bellot-utca egy csinos sárga bérházában, az első emeleten, virágok között. Most reménnyel eltelve, vidáman hagyja el a csendes otthont. Genf városa se búsul. Karagyorgyevics herceg mindenkinek rokonszenvesebb volt itt, mint a koronás Péter király. Itt mindenki republikánus. Valami rendületlen és rajongó tisztelet érezhető az emberi szabadság iránt; amennyire halandó ember szabad lehet, csakugyan szabad itten. Még a koronás Péter királyon a távozás napján is meglátszott itt egy kissé a demokratikus közérzés. Míg had- és szárnysegédei csillogó egyenruhában tűntek fel a Metropol Hotel előtt, és selyemmel bélelt hintókba szálltak, a király egyszerű egyfogatú kocsin járt, kövér és nyárspolgárias titkárja kíséretében. Aki mint száműzött hontalan jön Genf városába, s mint reménytelen trónkövetelő vagy trónvesztett király búslakodik csendesen a Le-man tó partján, s bámulja a Mont-Blanc havas üstökét, bizonyára jól érezheti magát itt, mert a genfiek szeretni fogják. Viszont rokonszenvüket kevésbé kelti fel az, aki innen véres eseményeken át egy szilaj ország királyának megy.

Egyszer, a tó partján ülve. szemtől-szembe a roppant hegyekkel, ahol a mozdulatlan hó sivatagok mintegy évezredek álmát őrzik, állítólag így szólott Erzsébet királyné:

Száz év múlva senki sem lesz itt többé közülünk és semmi, még egy parányi emlék sem abból, amit igen nagy és roppant fontos dolognak tartottunk. De odaát, a Mont-Blanc csúcsrengetegén még mindég ott lesz a hó s a kicsi fodrok is itt lesznek a víz szélén és a moha a köveken.

 

 

 

Gyulai Pál. Hermann Ottó és Lévay József vadgalambpöre. Dr. Lambrecht Kálmán (1918. 34. 494.)

Kevesen emlékeznek rá, hogy Gyulai Pálnak, a modern magyar kritika apjának és Hermán Ottónak, sok tudományág magyar úttörőjének volt valamikor egy heves irodalmi pöre. Azt meg éppenséggel alig tudják, hogy ebbe a vadgalamb-pörbe belevegyült a szelíd Lévay József is. Most, hogy e három jeles magyar egyéniség utolsója, ősz Lévay József is megtért kortársaihoz, itt az ideje a pör revíziójának, nehogy végleg feledésbe menjen.

A pör avval kezdődik, hogy Gyulai Pál az ön szerkesztette Budapesti Szemlében kiadta Az erdei lak című költeményét.

 

Kies völgyben, a Bükk tövén

Egy kis lakban tanyázom én,

Mohos sziklák, erdők védik,

Bár lakhatnám itt mindétig.

 

Csendes hely, csak a patak zúg,

Erdőn csak a vadgalamb búg,

Reggel ébreszt, este ringat

Világ zaja ide nem hat…

.

Nem hiába írta a költeményt Gyulai Pál, és nem hiába olvasta mindenkori ellenlábasa, Hermán Ottó, mert a Budapesti Hírlapban rövidesen tárcacikk jelent meg az ornitológus Hermantól, amelyben kimondja, hogy Gyulai ott is megbúgatja a vadgalambot, ahol nincsen; mert nem is lelhető. Okfejtése pedig a következő:

A költeményből kivehető, hogy a szóban forgó erdei lak a Borsod megyei Hámornak az. alsó részében, ama szikla szoros alatt áll, amelyből a Szinva patak kitör és sziklákon, eséseken át bukva, zúg. A védő erdők pedig arra a részre vonatkoznak, amely a Fehérkő lápa lejtőjéhez és az ú. n. Puskaporos torony sziklagáthoz tartozik. A költő nem szabatos, amikor a Bükk tövéről beszél, mert a Bükk az egész hegység földrajzi neve, amelynek ott a lába, ahol végződik, így tehát ott a töve is. Így nem fedi az Alsó Hámor helymeghatározását. Mert a Hámor lehet a Bükk ölén vagy méhében, de tövén soha. Itt, az Alsó Hámorban pedig a vadgalamb elő nem fordul, tehát nem is búg s így reggel se ébreszthette, este se ringathatta Gyulait.

Ekkor azután megszólalt a szelíd Lévay József, Borsod vármegye akkori főjegyzője, Gyulainak a, sírig hűséges barátja és kiállította a következő hivatalos iratot:

 

Vadgalamb igazolvány.

 

A diósgyőri koronauradalom minden erdésze s minden vadásztársam igen jól tudja, s én magam is folytonos tapasztalásom után igazolom, hogy a diósgyőri Hámort környékező erdőségben, mind a Hámor közvetlen közelében, mind a távolabbi részeken gerlék, vadgalambok, úgynevezett székácsgalambok folyvást tartózkodni szoktak nyári időben s azok ott messzire hallhatóan nyögdécselnek, turbékolnak és búgnak.

E szerint csak a cáfolhatatlan igaz tényállásnak felel az meg, ha valamelyik melankolikus vadgalamb a Bükk tövében Gyulai Pál versébe is belé «búgott».

Ezt én úgy a galambászat, mint a költészet érdekében jó lélekkel bizonyítom, a közigazság így hozván magával.

Miskolcon 1890. február 17-én Lévay József s. k. Borsod vármegye főjegyzője és gyakorló vadász.

«Méltóságos Gyulai Pál úrnak, mint egy kétségbe vont vadgalambbúgás költőjének Budapesten.

 

Ez a maga szelíd humorában oly megkapó közigazgatási okirat, a mellyel a gyakorló vadász főjegyző segítségére sietett a megtámadott költői szabadságnak, csak olaj volt a tűzre, mármint a Hermán Ottó egyébként mély kedélyű, de minden vitában (pedig de sokat vívott meg életében!) szenvedélyes lelkületére.

Ezen kívül azonban «az a kettős völgykatlan, amely Hámor falu felső és alsó részét foglalja magában, madártani tekintetben igen nevezetes pont, jellemzi pedig az, hogy bizonyos madárfajok, ezek között a vadgalamb is, kerülik, mások ismét — az egész hegységet véve — csakis ott tanyáznak, amint azt szerző Éles határok a madarak elterjedésében című tanulmányában kifejtette.

Végezetül a költők vadgalambja fészkelését végezve a Jávorkútra szokott leszállni éjszakára; egyetlen székács-fészek a Lusta völgy torkolata táján állott majd minden évben. A gerlék a királykút és Szilvás-völgy lakói. Amint a megnevezett pontok fekvése bizonyítja, a galambfajok elterjedése kört alkot a Hámor, illetőleg a Gyulai Pál erdei laka körül. Ez oly tágas, hogy a bugás csak akkor ébreszthetne reggel, ha ágyúlövés volna, s csak akkor ringatna estve, ha gőztárogató erejével bírna. Különben is miféle mechanizmussal is ringathatna a zúgás meg a bugás egy 45-50 kilogrammos embert s ha a bugás reggel ébreszt, akkor este csak altathat.

Évvel végződik Hermán Ottónak a vadgalamb-pörben megszerkesztett utolsó perirata, amely saját szavai szerint „csak egyikünk halálával fog végződni”.

*

 

Légnyomatú-vasút 1866-ban és 2016-ban

 

A légnyomatú-vasút Londonban (Vasárnapi Újság. 1866. 8. 87.) A légnek a hajózásra alkalmazása mindeddig kevés eredményű maradt, mert a léghajózásnál a biztos kormányt föltalálni hiába iparkodtak. Azonban teljesen sikerült a levegőnyomás által hajtott és kormányozott vasút, melyet Londonban alig pár éve hoztak alkalmazásba.

Egy társulat alakult Londonban „Pneumatic Dispatch Company" cím alatt, az említett cél kivitelére, 35 angol mérföldnyi alagutat készíttetett London utcái alatt, melyen légnyomatra számított vasút eszközli a közlekedést. A lég, mint mozgató erő, oly hatalmasnak bizonyult be, hogy erejét sem a gyorsaság sem a teher nagysága nem gyengíti meg. A vonal megnyitása napján egy négy kocsiból álló vonatot indítottak meg, 15 tonna, vagyis 36 000 font teherrel, s e vonat az egész távolságot 8 perc alatt megfutotta. A vonatok száma természetesen attól függ, mennyi teher gyűlik össze; rendesen azonban 20 vonat közlekedik naponkint, e szám azonban a körülmények szerint megkétszerezhető is lenne.

Az egész vonatot mely Holborn és Custon-Square között közlekedik, csak egyetlen gép hozza mozgásba, mely Holbornnál az alagút egyik végén van fölállítva. Ugyanis ha a vonat Holborntól indul, erős légáramlás által gyakorol fúvást a kocsikra, s így azok haladását eszközli.

Néhány vállalkozó szellemű angol, akik kíváncsiságból ez utat személyesen is megkísérlem elhatározták, hogy helyet foglaltak a kocsiban, félig ülő, félig fekvő helyzetben, ami nem épen a legkényelmesebb lehetett a kocsik alacsonysága miatt. A kocsi a sötét alagúton csakhamar végig robogott, még pedig szerencsésen minden legkisebb baj nélkül, s mint utasaink beszélték, az első pillanatban érzett kis légnyomáson kívül egyéb kellemetlenséget nem tapasztaltak. Képünk épen e vállalkozó szellemű utazást ábrázolja. Azóta most már Londonban a légnyomatú vasutakon személyvonatok alkalmazását is tervezik, mint a mely a gőz-vasutaknál olcsóbb is lenne.

*

 

Új utakon a vasúti technológia (csőben futó szerelvények) Innováció, a Magyar Idők melléklete, 2016. június.

…Elon Musk Hyperlop One cég Nevada államban alakított ki tesztpályát, mely az eredetileg tervezett vákuumot még nem alkalmazza, A propulziós meghajtást próbálták ki, aminek köszönhetően a síneken mozgó alumínium szerkezet 1,1 s alatt gyorsult fel 100 km/h sebességre. A cél a csőben, vákuumban végrehajtott utazás…Az egészet úgy lehet elképzelni, mint egy csőpostát. Az utasok kabinjai csőben helyezkednek el…Egy kapszulában 28-an férnének el, nem valami kényelmesen. A kabin 135 cm széles és 110 cm magas. Szinte bele kell feküdniük az utasoknak.

A Hyperloop 1200 km/h sebességgel haladna, ami az eddigi csúcs, a japán mágnes vasút 603 km/h sebességének a kétszerese.

 

 

 

Idézettség

 

Vasárnapi Ujság - Kégl Sándor

kegl.mtak.hu/hu/14.htm

 

Tanulmányok az újabb kori perzsa irodalom történetéből. Értekezések a Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Széptudományi Osztálya Köréből 15/11 (1892) 

Bölcsészdoktori disszertáció. 35 o. Budapest, 1889.


1.4 ÚJSÁGCIKKEK: VASÁRNAPI UJSÁG

Utazásom Perzsiába 37. évf. 35. sz. (1890.08.31.), 36. sz. (1890.09.07.), 37. sz. (1890.09.14.), 39. sz. (1890.09.28.)
Egy telem a perzsa fővárosban 38. évf. 16. sz. (1891.04.19.), 17. sz. (1891.04.26), 18. sz. (1891.05.03)