h14–50. Vasárnapi Újság. Magyar regények. I. (A – P.)

2016. 07. 12.- 07. 31.

Tartalom

Bevezetés

Magyar regények

Ambrus Zoltán

Beniczkyné Bajza Lenke

Berkes Imre

Gyarmathy Zsigáné

Havas Alisz

Havas Gyula

Isaák Mártha.

Jókai Mór

Kaffka Margit

ifj. Korányi Frigyes

Krúdy Gyula

Kvassay Ede

Laczkó Géza

Lakatos László

Mikszáth Kálmán

Molnár Ferenc

Moly Tamás:

Móricz Zsigmond

Nagy Endre

Pekár Gyula

Függelék

Móricz és a VÚ.

A történet legnagyobb háborúi

Idézettség

Pozsonyi öreg Duna-híd

Bevezetés

Új sorozatunkban feldolgozásra kerülő témák: Magyar regények; Külföldi regények; Magyar színművek; Külföldi színművek. Galambos repertóriumát vesszük alapul, amely abc-rendben mutatja be az anyagot. Szemelvényeket idézünk, kivéve az ismert klasszikusokat. A Nyugatból veszünk át információt, és közöljük a VÚ-szerzők Nyugatban megjelent regényeinek címeit. A szöveghez kapcsolódó képeket is közlünk.

Az első magyar folytatásos regény: A debreceni kastély. Regény. - JÓKAI MÓRTÓL. (1861. 40. 470. – 1862. 266.) RT = A VASÁRNAPI ÚJSÁG REGÉNYTÁRA az adott évfolyam utolsó oldalain található.

A tartalomból: Móricz nem vállalta a VÚ szerkesztését; Havas Gyula, a háborúban elhunyt fiatal író jelentős háborús regényéből idézünk; a német színházi társulat kivonulási küzdelmei; színészélet (Moly Tamás: Szegedi Emma színésznő); Berkes Imre egy botrányos színi előadásról; bepillanthatunk a korabeli mindennapokba: rengő hajóhíd, hídpénz, utazás fiákeren; a Mátyás-templomba a jómódúak járnak misére; Lakatos László álom és ébrenlét között játszódó Ruth könyve; ifj. Korányi Frigyes: Aranyfüstje, szerelmes regény (1903).

Magyar regények

Ambrus Zoltán

h12-09. Ambrus Zoltán: A tóparti gyilkosság. Regény (1914. 626 — 754.)

1917. 50. MAGYAR ÍRÓK OTTHONUKBAN. AMBRUS ZOLTÁN

Beniczkyné Bajza Lenke

BENICZKYNÉ BAJZA LENKE: KÉSŐ SZERELEM. (RT. 1905. 1 – 85.)

Első fejezet.

Robogó bérkocsi állt meg Bécs egyik előkelő cukrászboltja előtt, s két fiatal hölgy ugrott ki belőle könnyű lábbal, rózsás arccal és nevetve léptek be az üzletbe, mintha övék volna a világ minden öröme. De midőn a nehéz üvegajtó becsapódott utánuk, bizonyos zavar és tájékozatlanság látszott rajtok. Bizonytalanul tekintgettek körül, s egy kisded, kerek asztalnál foglaltak helyet, s a hozzájuk siető cukrászleánynál fagylaltot, süteményt rendeltek, de oly halk, tétovázó hangon, hogy az alig értette meg szavukat, s kétszer ismételtette magának mit kivannak.

A szomszéd asztalkánál egy fiatalember ült, ki azonnal szemügyre vette őket, s majd az egyiken, majd a másikon felejtette szemeit, melyek nagyok, szép kékek és igen komolyak voltak, s legkevésbé sem bírtak kihívó vagy kacér pillantással; inkább kíváncsiság tükröződött bennük. Tekintete mindamellett zavarba hozta a fiatal hölgyeket, kik úgy látszott, nem voltak ily vizsgálódáshoz szokva, s az ifjabbik súgva monda társnőjének

— Rossz helyre ültünk, nagyon közel van a szomszéd asztal.

— Ne törődjünk vele, Betty. Ne mutassuk, hogy észrevettük a ránk függesztett tekintetet, és különösen ne áruljunk el zavart, mert az nagyon feltűnő volna.

És igyekeztek teljesen elfogulatlanok lenni, halkan csevegtek és nevettek, a mi azonban nem igen sikerült. Hiába kezdtek érdekesnek látszó társalgásba, a rajtok függő komoly, kérdő szemek hatását folyton érezték, és körülbelül eltalálták, hogy az ifjú, ki már elköltötte fagylaltját s fizetett, csak ő miattuk ült még helyén. Végre elhozták, amit rendeltek s hozzá kezdtek az evéshez, mindketten mélyen hajtva fejőket a fagylaltra. És ez a két fiatal fejecske érdemes is volt a szemléletre. Az idősebb magas, karcsú termetű; feltűnő volt hosszú, vékony fehér nyaka, melyen a leg-kecsesebb fej nyugodott; gazdag, szőke haj göndör gyűrűkben díszíti magas homlokát, szemei világoskékek voltak hosszú pilláktól beárnyékolva, míg finoman hajlott orra, piros ajkai és gömbölyű álla gyönyörű egészet képeztek. A fiatalabb barna volt. Nem lehetett oly szépnek mondani, mint társnőjét, de valami előkelőség jellemezte külsejét, mi amannál talán hiányzott, de a mit feltűnő szépsége pótolt.

Öltözékük egyszerű nyári ruha volt, fejükön kis kerek szalmakalap. Az ifjú bizonnyal nem tudta eltalálni kilótokét, s ez tette érdekessé előtte őket. Úri leányok, az kétségtelen, — gondolta, — de hát így ketten egyedül. Minden idősebb kísérő nélkül? Viseletük szolid, csendes, majdnem félénk, mintha először volnának így magukban. Azt látta, hogy bérkocsin érkeztek, mely várt reájuk, s a nagy üvegablakon át megjegyezte annak számát is. Ha gyalog lettek

volna, távolról elkíséri őket az utcán, de így majd csak a kocsistól kérdezi meg, ki az a két ifjú hölgy, s honnét hozta és hova vitte okot ? E gondolatok és találgatások alatt nem vette le szemeit róluk, mi azoknak meglehetős kellemetlen volt, s ezt halkan ki is fejezték egymásnak, mialatt siettek elkölteni ennivalójukat, hogy mielőbb távozhassanak.

— Fizessünk és menjünk. súgta az ifjabb az idősebbnek, ki azonnal teljesítő e kívánságot s készen lévén, elhagyták helyeiket és az ajtó felé siettek.

— Bocsánat hölgyeim, egyikük itt hagyta napernyőjét, — monda az ifjú nagy rémületükre, midőn előtte elhaladtak, de észrevéve, hogy a figyelmeztetőnek igaza van, mindketten hideg, majdnem gőgös fejbólintással intettek köszönetet neki, aztán egyikük visszafutott az otthagyott napernyőért, s felragadva azt, sietve hagyták el az üzletet, ós kocsiba ugrottak, természetesen még mindig kisérve az idegen szemeitől. Alig, hogy a két fiatal hölgy a kocsiban ült, mintha kicserélték volna őket. Szabad folyást engedtek fiatalos jókedvüknek, s majdnem egyszerre kezdtek nevetni.

—Ez kaland volt, Erna,— monda az ifjabb,— valóságos kaland, de otthon senkinek sem szabad róla tudni. Nagymama nagyon bosszankodnék, ha meghallaná.

— Én nem mondom el, de ez a kis csacsogó száj nem igen tud titkot őrizni, — monda Erna, kezével társnője piros ajkait érintve.

— Oh, én nem beszélek! Már csak azért sem, mert nagymama nem szereti, ha ketten megyünk valahova. Téged még igen fiatalnak tart a garde des dame-ságra, s azt mondja, senki sem gyanítaná, hogy már özvegy vagy.

— Pedig mily mulatságos így kettesben járni!

Bárcsak már idősebb volnék! De hát mit tegyek, öregebbé nem tehetem magam.

— Egy szó mint száz Erna, arról a fiatal emberről nem fogunk beszélni.

— Amint akarod. Bár én nem találnék benne semmit, ha elmondanánk.

Nem, nem, érdekesebb így, ha titokban marad. Tudod-e, hogy az az ifjú nagyon elegáns és csinos volt, — monda Betty.

— Én is úgy vettem észre, bár alig pillantottam rá.

— Én is csak futólag! De mily udvariasan adta tudtunkra az ernyő ottmaradását. ..— Az szép volt tőle ! Mily kár lett volna szép napernyőmért, ha ott felejtem. Inkább a tied maradt volna ott! Nevetve ejti ki e szavakat Erna, s Betty föl-kacagott, de gyorsan elkomolyodva monda:

— Akkor az egész nyáron napernyő nélkül kellett volna járnom. Tudod mily fösvény és szigorú a nagymama.

— Én vettem volna helyette neked másikat.

— Azt nem engedtem volna.

— De igen, Erna, vettem volna egy szép fehéret. Arra már rég vágyakozol. Különben nem kérve rá tőled engedelmet, egyszerűen meglepetés lett volna.

Betty melegen szorította meg Erna kezét, azután tovább fecsegtek, míg a kocsi egyszerre megállt és ők a Norberthy-palota előtt voltak, hol a portás sietett fölnyitni az ajtót, s mindketten kiugrottak.

— Fizesse ki a bérkocsit, — monda Betty, mit a portás sietett teljesíteni.

— Itthon van a grófné? — kérdé tőle Betty.

— Pár perccel ezelőtt jött haza.

— Megmondta, hogy kikocsikáztunk?

Nem kérdezte s én sem szóltam róla.

— Helyesen! — kiálták majdnem egyszerre a hölgyek, és fölfutván a lépcsőkön, lakosztályukba siettek.

Ezalatt Norberthy grófné, a palota tulajdonosnője, szalonjában ült és idős házikisasszonyával beszélgetett, ki magas, szikár, kellemetlen arcú, sárgás bőrű hölgy volt, s egyik szemére kancsal, a mi még visszataszítóbbá tette arckifejezését. Teljesen ellentéte úrnőjének, ki gömbölyű s mosolygó arca után ítélve, jókedvű, mindig vidám, derült kedvű hölgy lehetett.

— Hova mentek Betty és Erna? — kérdi a grófné elkomolyodva.

— Nem tudom. Én nem vagyok szerencsés bizalmukat bírni. s csak azt láttam, hogy bérkocsin mentek el.

— Nem szeretem az ily kirándulásokat; mindkettő igen fiatal arra. hogy egyedül mozogjanak a városban s már meg is tiltottam nekik.

— Betty comtesse bizonnyal nem is tenné, mert ő nem szokott dacolni a tilalmakkal, de Erna grófnő ...

- Jól van, jól, Luiz! Maga nem kedveli őt, s mindig tud valamit ellene és hátrányára mondani.

— Csalódik méltóságod, nekem Erna grófnő egészen közönyös.

— Tudom, hogy szeretné azt elhitetni, de nem sikerül, mert lépten-nyomon elárulja magát…

— Azt tudod, hogy Erna szegény szülőktől származott, de nagy örökösnőként szerepelt a világban, mert nagybátyja, az öreg Szentjóby úgy tudom még él, de halála esetére végrendelkezett így; azonban ki tudja, nem változtatja-e meg végrendeletét... Az ilyen dolog sohasem biztos és végleges.

— Erna gazdagnak tartja magát.

— Mindenki annak tartja őt, mert nagybátyja gazdag és sok pénzzel látja el.

— Nos akkor . . .

— Ki tudja, mi történhetik. Az ily örökségek soha sem biztosak.

— És Erna férje után nem örökölt vagyont?

— Vesztróczy szegény ember volt, s alig maradt valami utána, és nekem mindig az a gyanúm volt, hogy Ernát remélt vagyonáért vette nőül, mert mindenki tudta, hogy ő nagybátyja örököse lesz.

— Oh, nagymama! — kiáltott föl Betty, — hisz Erna oly szép ós kedves... És végre is, ha akkor szegény volt, mire számíthatott Vesztróczy?

— A leendő örökségre!

— De ha az nem bizonyos?

— Ez csak föltevés részemről. Ne beszélj róla Ernával, kinek nincs semmi kétsége a fölött, egykor nagy örökösnő lesz. És a valószínűség szerint igaza is van.

— Bizonnyal ismét nemsokára férjhez megy.

— Bizonnyal... — monda kissé vontatottan a grófné.

(Folytatása következik)

(R. T. 1905. 17. 69. Tizenötödik fejezet. (Folytatás.) Midőn Erna vonata a pályaudvarra berobogott, a fővárosban nagy csodálkozására nemcsak Lenhóczy, de Dória herceg is várakozott reá.

—Honnan tudták, hogy jövök? — kérdé mosolyogva, s a herceg ottlététől kellemesen érintve, mialatt mindkettőjükkel kezet fogott.

— Ismerve méltóságod pontosságát, biztosra vettem, hogy ezzel a vonattal jön, s a herceg hozzám csatlakozott, — viszonzá az ügyvéd hamis pillantással Dóriára.

— És nem csalódott, — viszonzá kedves mosolyával Erna, kocsijához menve, melyre komornája már fölrakta kézipoggyászát.

— Melyik fogadóba száll? — kordé a herceg.

— A Bristolba, az az én rendes szállodám, ha Budapesten vagyok.

— Norberthyék is ott vannak szállva és az anyám is. Sok ismerősre fog tehát találni.

— Már is örülök, hogy Bettyt láthatom, és a — hercegnét, — monda halkan, tétovázva Erna.

— Ő is örülni fog, — viszonzá Dória udvariasan, s a bérkocsiba segítvén Ernát.

Alig volt pár percig szobájában megérkezése után, midőn Betty röpült be hozzá s egymás karjaiban voltak.

- Mily régen nem láttalak! — kiáltott föl a leányka. — Óh Erna, mennyit aggódtam, midőn azt mondták, hogy beteg vagy.

— Köszönöm, drágám, hogy gondoltál rám. Sok szomorú napot értem, mióta utoljára láttalak.

- De most egészséges vagy ?

— Teljesen, — viszonzá Erna, maga mellé vonva a pamlagra a leánykát, s gyönyörködve tekintett szemébe. — De ne beszéljünk rólam. Mondd el, mit műveltél, mióta távol voltunk egymástól?

— Sok boldog és boldogtalan napot töltöttem, — viszonzá előbb ragyogó, azután elszomorodott arccal a kérdett.

— Mi lehetett neked a boldogtalan nap, Betty? — kérdé elmosolyodva Ema. — Te, ki csak a jót, a kényelmet és az élet napfényét ismered?

— Ismerem árnyait is. Oh, Erna, én nagyon boldogtalan teremtés vagyok!

Erna megrettenve szemlélte a kis lányt, ki keblére vetette magát és zokogott

— Mi bajod? — kérdé mély részvéttel.

— Szerelmes vagyok reménytelenül és meg fogok halni bánatomban!

— Szerelmes — reménytelenül — és kibe? — kérdi megrettenve Vesztrőczyné, kinek derengeni kezdett agyában a valóság.

— Dóriába! Hisz tudod, midőn először láttuk őt a czukrászdában, már belészerettem.

— És ő? — kérdi elfojtott hangon Erna.

— Nem akar rólam tudni…

És most, Betty, hagyd el a szobát, — mondá az öreg grófné. Olyan dolgokról akarok Ernával beszólni, melyek nem neked valók.

— Én pedig szeretnék itt maradni.

— Mondom, hogy távozz. Csak nem fogsz parancsomnak ellenszegülni?

A leányka elhagyta helyét, s kedvetlenül távozott gyanítván, hogy ő róla lesz szó, a mi kellemetlen volt neki.

Alighogy becsukódott utána az ajtó, a grófné Ernához fordulva mondá:

— Most légy egészen őszinte hozzám. Tanácsod után, melyet Bettynek adtál, azt kell hinnem, hogy valami célod volt vele. Azt is tudom, hogy Dória napokat töltött Porhegyen Álmayéknál. Talán úgy nyilatkozott Bettyről, mi nem kedvező ránézve, vagy? . . .

— Vagy? — kérdé elpirulva Vesztróczyné, s láthatólag megzavarodott

— Neked udvarol? Légy őszinte irántam, s ne tedd ezt a szegény gyermeket szerencsétlenné. (Folytatása következik.)

Beniczkyné Bajza Lenke (Pest, 1839. február 7. – Budapest, 1905. április 2.)

Apja Bajza József, a költő, anyja Csajághy Júlia, Vörösmarty Mihály feleségének testvére volt. Írásai 1857-től kezdve jelentek meg a korabeli lapokban.

Berkes Imre

Berkes Imre: Odakünn süt a nap. Regény (1918. 24. 370- 550.)

Bibor a Hertelendy-utcán ment lefelé, a város külső széléről jött s hazafelé tartott. Ordas Mihállyal, a jómódú paraszttal alkudozott napok óta. Kis szőlőbirtokot szeretett volna venni, de a paraszt makacs, szívós ember volt. Azt mondta, hogy bár vér nem itatta ezt a földet, de erről a föld nem tehet, viszont neki sok vére folyt el a háborúban, s az alkudozás során pontosan előadta, hogy hol, milyen' körülmények között sebesült meg, hová sodródott, miképpen menekült meg, s ha már az ő vére olyan olcsó volt, a földjét nem adja olcsón. Bibort bosszantotta kissé ez a pökhendiség, de ettől nem lett rosszabb a föld s nem változott meg a múlt sem, hogy ő kétszer sebesült meg, először hadnagy korában Galíciában, másodszor főhadnagy korában a Doberdón, s így a vértelen szőlejére s véres emlékeire büszke paraszt gőgje vele szemben egészen jogosulatlan volt, mégis legjobban az bántotta, hogy a felesége már több ízben tudakolta, mi lesz a szőlővel. A feleségének akarta megvenni a Biborcz határában elterülő tíz holdat; eleinte meglepetésnek szánta a születésnapjára, de aztán véletlenül elszólta magát s most már szerette volna valóra váltani az ígéretét. Szerette volna. Csakhogy Ordas Mihály, a mikor már érezte, hogy kezd kissé puhulni, abbahagyta az alkut, besietett az apjához, az istállóba, s onnan visszajövet, nem lehetett vele többé bírni. Apja, a nyolcvan éves Ordas Mihály, a háború kitörésének a napján, amikor széles jó kedv és sok piros bor ömlött végig Biborcz utcáin, beballagott az istállóba, ott lakik, élő emberrel alig vált szót, csak a lovaival és a marháival beszélget, az állatokkal is csak akkor, ha senki sem hallja. Senkinek el nem hiszi, hogy vége a háborúnak, s inkább ráhagyná a szőlejét a lovára, semhogy elsötétült lelkével még egyszer öldöklő ember elé kerüljön…

Az ő fülében még egyre a halálos lövés különös, megrázó és dermesztő hangja táncolt, s a hogy e lövés elől menekült, egyre azzal a gondolattal küszködött, hogy talán a háborúnak még mindig nincs vége, az emberek még mindig tépik, marcangolják egymást, még nem ömlött ki elég vér, újra friss, forró vérnek kell végig folynia az utcákon. Tétova, elmerült járókelők lelkét egyszerre csak megrendíti a régi hang, egy ablakból lövés bolond muzsikája rezdül ki, hirtelen halálos sikoly tépi meg a béke mámoros csendjét. Mi ez? A harctér veszett tébolya, vagy? Bibor meg-megrázkódott, kergette, űzte magától ezeket a hideg, vérfagyasztó kísérteteket, a melyek a múlt fekete lepleit emelgették kábult szeme előtt, hogy jelene kínzó kísértéseit tompítsák, elöljék.

Futtában megállt egy pillanatra, bele nyúlt a kabátja belső zsebébe, kivette a tárcáját, s a tárcájából egy már kissé megfakult, elrongyolódott levelet kaparászott ki. Jól tudta, mi volt a levélben, minden betűjét kívülről tudta, minden vonása az agyába vésődött, de azért, mintha csak most nyomta volna a kezébe a levélhordó, valami meglepett, csodálkozó ós rémült arckifejezéssel olvasta mormolva, súgva önmagának, hogy más meg ne hallja: Figyelmeztetem, hogy mialatt maga a harctéren szenved, a felesége megcsalja. Hogy kivel, azt nem írom meg, azt találja ki maga. Sok sebesültünk van itthon. Parlaghy is itthon van. Ella…

(1918. 32. 466.) Látta maga előtt reszkető, fitos kis orrát, puhán simogató sötétzöld szernél; amely bársonyos és tisztán ragyogó volt, ha a jókedv meíege hevítette a lelkét, de zöldes, gonosz tűzben villant fel, ha megharagudott vagy bosszankodott.

Megváltotta a jegyét és bement a színházba. A nézőtéren nagy nyugtalanság hullámzott végig, az emberek kínosan forgolódtak, hangosan krákogtak, bosszús megjegyzéseket tettek, a zsöllyék és támlásszékek idegesen recsegtek. Bíbor figyelni kezdett a darabra, csak most vette észre, hogy háborús történetet játszanak a színpadon. Egy sebesült őrmestert látott a lövészárok szélén, egy másik katona, jelentést hozott néki,a háttérben rőt, erdős táj vöröslött, a távolból, mintha csak a szomszéd faluból hallatszanék, a lövészárokig vetődött az ágyúdörgés monoton hangja. Az őrmester szavalni kezdett, úgy látszik, ez a fárasztó szónoklat volt az, a mely a publikumnak nem nyerte meg a tetszését. Aztán más alakok is jöttek a színpadra, szép csoportban leültek a lövészárok háta mögé és elkezdtek csendesen énekelni. Most egy parasztruhás menyecskének az alakja tűnt fel a háttérben, amint az erdőből kikanyarodó keskeny utón a lövészárok felé közeledett. Bibor szíve erősebben dobbant fel, megismerte Kócsagi Esztert. De a színésznő még szóhoz sem jutott, Bibor még nem szívhatta magába hangjának újra visszatért zenéjét, a mikor az első sorban dühösen felugrott egy úr, kalapját a hóna alá csapta s felkiáltott a színpadra :

— Ugyan kérem, hagyják abba, hisz ez nem igaz! Ez hazugság! Másképp történt!

Az egész nézőtér felfortyant. Mások fölálltak, mások is kiabálni kezdtek. Egyesek hangosan nevettek, fitymálón szólták le a darabot, a színészek elképedten bámultak a félhomályba vesző nézőtérre, egy rendőrtiszt kardjának a csörrenése hallatszott. Mielőtt közbeléphetett volna, egy főhadnagy indult kifelé, a homlokán mély sebhely nyomai látszottak, karjával bosszúsan legyintett s ezt mondta:

— Kérem, ez nem igaz, hagyják abba! Ilyesmi nem volt a harctéren!

— Igaza van a főhadnagy úrnak, — kiabálták egyszerre többen. — Micsoda badarság!

— Elég, elég! Adjanak elő valami vígjátékot! Ki az ördög kíváncsi a harctérre? Elég volt már a hadvezérből!

— De ha legalább igaz volna! Micsoda szemtelenség ilyen hazugságot?... Ezek bábok, ezek nem katonák!

— Olyan ember írta, aki sohasem látott lövészárkot. Hogy mer nékünk lövészárokról beszélni?

— Szerző, szerző!

— Lássuk azt a szerzőt, ide merje tolni az ábrázatát!

— Mit zavarják az embert ezekkel a csinált, kieszelt szamárságokkal?

— Hol az igazgató, hol a dramaturg? Hogy mernek ilyen darabot előadni?

— Vígjáték, vígjáték!. . . Elég volt a gyászból.

— De ez a darab még a gyászt is megsérti, az emlékeket is . . .

— Nem kell gyász, nem kell a háború, nem kell vér! Bohózat!. . .

— Nem kell lövészárok, vigyék ki a lövészárkot!

— Egyáltalán véres katona ne jöjjön a színpadra. Hazugság!

Valami mély undor és harag fogta el a publikumot. Senki sem akart a háborúról hallani, még a színpadi háború is fellázította az idegeket, ismeretlen emberek álltak össze és szidták a színházat, amely éhes számításból kasszadarabot akart csinálni újra a nép könnyeiből. Ez ellen tiltakoztak, ez volt az, amit senki nem akart. De legjobban az bőszített fel mindenkit, hogy a hamis kép mellett a tartalom is hazug volt. Bíbort egészen föllelkesítette a váratlan tüntetés. Mintha semmi más gondja nem lett volna a világon, maga is a leghangosabbak közé elegyedett, ugyanúgy szidta a darabot, mint a többi.

A jegyszedők nagyképűen futkároztak, a színháznak néhány belső embere csitítani próbálta a lázongó közönséget, a színészek most már megdöbbenve hallgatták a mind ellenségesebbé váló kifakadásokat. Még néhányszor megpróbálták, hogy folytassák az előadást, de amikor ez már teljesen lehetetlenné vált, kijött a rendező a színpadra, meghajtotta magát és intett, hogy valami mondanivalója van.

— Csöndet kérünk! Halljuk a rendezőt!

— Halljuk! Halljuk!

— Nehogy mentegetni próbálja! — kiáltotta valaki érdes hangon.

Mindenki nevetni kezdett.

— Tisztelt hölgyeim és uraim, — dadogta reszkető hangon a rendező, — Kócsagi Eszter asszony hirtelen rosszul lett, s így ezt a darabot nem folytathatjuk. Helyette fél óra múlva a Csecsemő című vígjátékot játsszuk el. A pénztár a jegyek árát kívánatra visszafizeti.

— Éljen a rendező! — kiáltották sokan. — Ez aztán az okos ember!

— Kócsagi Eszter betegedett meg? Úgy látszik a darab betegedett meg.

— Lássuk a Csecsemőt!

Bibor a színpadra nézett, valóban, Kócsagi Eszter már nem volt ott. A függönyt lebocsátották. Sokan a kijárat felé siettek. Bíbor is kiment az előtérbe, látta, hogy csak nagyon kevesen jelentkeznek a pénztárnál, hogy jegyeik árát visszafizettessék. Rövidke ideig tétován ácsorgott, aztán kiment az utcára, megállt a színház sarkán, ott, ahol a színész kijárat volt és várta Kócsagi Esztert.

A kijárat előtt egy magas termetű, katonás külsejű, lágy szemű, szőke ember sétált föl-alá, Bibor akaratlanul is fixirozni kezdte ezt az embert megérezte, hogy ez is Kócsagi Esztert várja. Mintha csak a régi esték egyike szökött volna ide a színház elé, a bűvös álom aranykerekű, csilingelő kocsiján, megint lesi a színésznőt, megint féltékenykedik a másikra, akit nem ismer, akinek a színésznő be fogja mulatni, s akit a pokol fenekére kergetne, ha tőle függne. Hányszor volt ez így a múltban, neki ígérte az estjét Kócsagi Eszter, aztán kedves ravaszsággal cserbenhagyta, mással üli a kocsiba, mással tűnt el az éjben, az ő számára csak a drága ruhájából elszálló párfőm maradt vissza. Talán most is így lesz, a másiknak lesz szerencséje, s ő indulhat vissza a szállóba, álmodhatja tovább kínzó álmait Gvlovszky kapitányról és hűtlen, halott feleségéről.

Most a másik kezdte őt fixirozni. Csoszogott előtte, megrövidítette a lépéseit, megfordult, rámeresztette a szemét, éppen ő rá, holott mások is jártak erre, már sokan ácsorogtak a kijárónál, borostás arcú színészek jöttek, sápadt, ideges lánykák szemtelen megjegyzéseket tettek a véletlenül arra járókra, akik kíváncsian vetették tekintetüket a gyönyörűen kivilágított Luxus-színházra.

.(1918, 39. 551.) Csodaszép hajnal volt. A június érlelő melege már benne reszketett a lassan tisztuló, ezüstfényű levegőben. Az ég halványkék teste sugárzón világított Bíborc éledő feje fölött, itt-ott még egy szikrázó csillag drága fénye is beletűzött az jég puha selymébe. A biborci hegyek elmosódó taraja már pirosló és kékes mezben bontakozott ki a szemhatár szétömlő párázatából. A hegyek mögött már iparkodott a nap, de rejtve, félőn visszatartotta még arany ölében csókos sugarait. Hogy aztán egyszerre, váratlanul, mint egy mindennap feltámadó isten, gazdagon, bőven és boldogan hintse szét szertefolyó, puha, meleg, megolvadt ércét, sápadt arcokra, zöldellő mezőkre, sóhajtozó erdők hajlékony gallyaira, a serkedő vetések pompázó tábláira, Biborcz minden zugába, piciny utcáiba, széles tereire és a durva faburkolatra, a mely alatt a Béke még le nem leplezett márványszobra szunnyadozott.

Bibor mohón szívta magába a hajnali levegőt. Tüdeje kitágult, ragyogó, boldog szeme kimeredt, a mint gyorsan, megfrissült izmainak ruganyos erejével futott a mezők felé, a város külső széleire, ahol sárga repceföldek lengtek a könnyű, édes szellő szerelmes ringatásában, vöröslő pipacsok könnyen imbolygó fejei hajladoztak szerte, távolabbról kék búzavirágok integettek feléje szíves istenhozottat.

Mintha soha nem látta volna eddig a feltámadó természetet, az éj nehéz lepléből könnyedén kisurranó új napot, mintha soha nem érintette volna talpa a puhán zizegő fűszálak bársonyát, minden új és soha nem látott volt. Bíbor szerelmesen, hosszan bámulta a barna göröngyöket. Ez az a föld, amit senki, sem vérrel, sem erőszakkal, sem fegyverrel el nem vehetett tőlünk. És a föld kiömlő, zsíros, nehéz lélegzete elkábította, mintha egyszerre minden forogni kezdett volna körülötte, s ő egy száguldó, arany korong közepén ülne, s a korong viszi-viszi fölfelé, messze, a nap felé, a honnan az új élet mindennap kicsordul.

Hogy erre eddig senki sem gondolt, hogy ez eddig senkinek sem jutott eszébe! Mindenki a múlt vérrel teli árkaiban vájkált és mindenki vérrel beszennyezett kézzel tiltakozott az új munka megkezdése ellen... Galícia véres síkjai, szent Kárpátok úttalan utjai, leégett falvak, tűzvész, beszennyezett szüzek, kolerás fészkek, süllyedő hajók, ezer nyavalya, tífusz, tetvek. Szerbia temetője, Lengyelország megtépett földje, Erdély legázolt fészkei, tiroli hegyek dübörgő pokla, ágyúk veszett bömbölése, megfagyott szívek. Ázsia sírjaiban pihenő magyarok, vándorló sebesültek, haldokló szemek, koldus nyomorékok, ordító panasz, ámen, ámen, múljatok el, ne kísértsetek többé a biborci hajnal verőfényes, meleg szépségében! Hogy került oda, maga sem tudta, Bibor már megint ott állt a vasúti korcsma előtt…

Á biborczi hegyek mögül ebben a pillanatban sütött fel a reggeli nap. Az új élet.

Szép lassan kisétáltak a város szélére. Megálltak Ordasék háza előtt. Aztán kinyitották a kaput, Bibor egyenesen az istálló felé tartott. Az öreg már ébren volt, a lovaival babrálódott, gyenge, törött kis termete bele mosódott az istálló párás félhomályába. Ahogy guggolt, tipegett, mozgott, maga is olyan volt, mint egy borzas, öreg, fogatlan házőrző kutya. Bibor benyitott az istállóba. Az öreg ijedten nézett rá.

— A szőlő miatt jövök! — mondta Bibor. Az öreg a fülére mutatott, hogy nem hallja. Bibor karra vette és most már beleharsogta a fülébe :

— Odakünn süt a nap! Kezdődik a munka! Ordas Mihály vén, kiégett szeme bágyadtan lobbant fel.

— A nap? — kérdezte.

— Az, az, — mondta Bibor ós vonszolta magával kifelé az öreget.

Ordas Mihály leült az istálló küszöbére, ősz fejét belebuktatta a reggeli napfürdőbe.

— A szőlő miatt, — magyarázta néki Bibor. Az öreg megértette.

— Na, hát nem bánom, eladom.

Bibor megfogta az öreg ráncos, aszott, elkérgesedett kezét.

— Az asszonynak kell, pihenni akar. Annak viszem.

Most Halál Péter felé fordult.

— Kendet pedig, Halál Péter tizedes, fölfogadom vincellérnek. Vállalja?

— Vállalom, — mondta Halál Péter sugárzó arccal.

— Ez az én oldalbordám? — tette hozzá mindjárt megbocsátó hangon.

— Az lesz a vincellérné, — mondta Bibor. Többet nem szóltak. Mint újra révbe jutó vándorok, boldogan, nyugodtan ácsorogtak a nap kicsorduló világosságában.

_______

Berkes Imre, író és hírlapíró, szül. Szigetváron 1878. Megh. 1949. Miután a Budapesti Tudományegyetem bölcsészeti karán folytatta tanulmányait, hírlapíró lett. 1913-ban pályadíjat nyert Bábel c. társadalmi regényével. Egyéb regényei: Csillagok, ha kialszanak (1913); Ezer leányfej (1916); Bülbül hadnagy (a magyar háborús szépirodalom egyik legsikerültebb terméke, 1917); Nem haltam meg tőle (a pubertás viharzásának megragadó képe, 1919); Odakünn süt a nap (1920).

Gyarmathy Zsigáné

Ilon a mohos kerítés aljában. A Zudorék fejléce.

Gyarmathy Zsigáné: Zudorék. (1896. R. T. 2.-102.)

Zúdor Kelemennek fiatal vendégei vannak, mert Zúdor Kelemennek bizonyos idő óta mindig fiatalok a vendégei, mind olyan, ki a fiának lehetne barátja, már ha lenne neki fia. Fia nincs, de van két gyönyörű leánya, egyik szőke, másik barna, épen úgy, mint a régi regényekben.

A «kicsi» — már mint a szőke —- nem nevekedett az ódon kastélyban, mint a nénje, hanem a főváros egyik előkelő nevelő-intézetében. Onnan nem is kívánkozott haza mindeddig; most egyszerre csak arra kérte az édes apját, hogy engedje kijönni az intézetből; az apja megengedte és épen ma várják haza.

A kastély pázsitos, nagy udvarán tüzesvérű lovak toporzékolnak az úrfi kocsik előtt és a verandára négy csinos ifjú lép, vállukon puska, arcukon a fiatal vér egészséges pirja. Az egyik megjegyzi, hogy az idő olyan pompás, mintha csak Kelemen bácsi rendelte volna meg ezt a szalonkázásra, mert ilyen permetező eső után «húz» csak igazán az a bolond madár. Aztán lemennek a lépcsőkön, felszöknek bolondos kis kocsijukba, mire a lovak még tüzesebben táncolnak. Előjön a ház ura is; érdekes, java-korbeli férfi; vidáman tekint szét; de tekintetében valami elfojtott lázas lobogás azt mutatja, hogy odabent a szívben nincs vidámság. Az idegenek hisznek a látszatnak; de az édes anya és a korosabb leány érzik, hogy egy darab idő óta csak tettetés az a jó kedv; de titkolják egymás előtt is, azt hiszik, hogy így inkább alaptalan a gyanú.

Zúdor Kelement követi a verandára leánya, mire odalent a fiatal emberek kezükbe ragadják a gyeplőt és a tüzes vérű lovak mód nélkül táncolnak. Zúdor Kelemennek fiatal vendégei vannak, mert Zúdor Kelemennek bizonyos idő óta mindig fiatalok a vendégei, mind olyan, ki a fiának lehetne barátja, marha lenne neki fia. Fia nincs, de van két gyönyörű leánya, egyik szőke, másik barna, épen úgy, mint a régi regényekben.

A kocsi már közel van, és Zsombyné kihajol, hogy vajon várják-e már Piroskát ? A fővárosból is, a vasúti állomástól is szívesen elhozta, mert hát az ő két «szép» fia is gyakori vendég Zúdoréknál, de már föl nem kísérheti, mert siet, s ezen örökös sietségéhez mérve csókolja meg a két nővért és ott hagyja őket a kapu előtt. Az anya nélkül való leányok összenéznek. Ilon kitárja karját és szeretettel öleli magához húgát

(R. T. 1896. 5. 18. ) (Folytatás.) IV.

Ilonra Zúdor el nem palástolható idegességgel tekintett. Nem, nem így nézett eddig az édes apja! És lopva fürkészte az apát, ami épen nem enyhítette annak az idegességét. Nagyon szereti a leányát, de miért nézi őt annyit? Az utóbbi időben mindig így tesz, ha ő el akar valamit rejteni, ne kutassa azt senki! Ingerültség töltötte el. A leány tekintetében szeretet, félelem és végtelen szelídség sugárzott felé: megkapta a szívét. Hozzálépett, vállát érintette:

— Nos, Ilonkám, megérkezett-e a húgod?

— Meg, édesapa, de egy kissé poros. Mindjárt itt lesz. Aztán nagyon megnőtt Piri, úgy-e nagymama?

— Bizony, fiam, kész nagyleány a «kicsi» és éppen olyan, mint az édes anyja volt. Az apa összerezzen és elfordul; Ilon látja s valami névtelen félelem tölti el. Aztán nyugtalanítja, hogy húga miért nem jő már? Utána megy. Piri a tükör előtt áll és elégülten szemléli fiatal szépségét. Puha, világos ruhája odatapad nyúlánk csípőjére; de vállán és karján a pompás csipkefelhő nem tapad, hanem hullámzik minden mozdulatra. Néha egy pillanatra elfedi a kis lány mellére tűzött almavirág bokrétát, de egy kecses mozdulatra a csipkehullám másfelé habzik s ismét lehet látni a fehér bokrétát rózsaszínes hamvával, még azt is ki lehet venni, hogy a szirmok mint rezegnek egy nyughatatlan szívecske dobbanásaira.

— Gyorsan, gyorsan, Piri! Apa vár…

A nagy termek között legnagyobb az ebédlő s annyira ódon, hogy benne a múlt században képzeli magát az ember. A nehéz tölgyasztalt ezüstfényű kamuka borítja. Tömör ezüst, sokkarú gyertyatartó van végig rakva az asztalon, de a gyertyák világa nem nagy tért világít be az asztal körül és csak összefolyó körvonalai tűnnek fel a nagy ódon szekrényeknek, melyeken egy-egy világosabb csík rezeg: a mély nagy ablakokon besütő hold fénye. A terített asztal tömör ezüst tárgyai között egy pünkösdi rózsa-bokréta illatoz és teszi még ódonabbá a «palotá»-t.

A ház ura nem várt leányaira, kivezette édes anyját, de mikor az asztalfőhöz értek volna és az öreg legény épen kihúzta a széket, hogy a matróna leüljön, rontott be Piri. Egyenesen apjához futott, megölelte és csókra nyújtotta a száját; az apa megérintette a homlokát ós a korosabb leány megdöbbenve nézett. Hát az apja Pirit sem csókolja meg? De hát mi lelhette az ő édes jó apját? És erre az estére ismét volt min tépelődjék.

— Nos, Piri, hadd mutassam be a vadásztársaimat. — Két duzzadt arcú, kiülő szemű, kamáslis ifjúra mutat: — A Zsomby fiúk. — Aztán egy megtermett, szelíd, kissé korosabb fiatal emberre: — Daczó Pali…

— Nézze csak azt a Tarczyt, épen oly pompásan tud meghallgatni valamit, mint a mily érdekesen szokott beszélni. Nagyon derék fiú...

— Legderekabb az egész világon! Száz derék emberben nincs annyi becsülni való, mint benne egyedül! —_: És szeretettel néz a báróra, miközben félig tölti poharát s vissza nem fojtható lelkesültséggel köszönt:

— Éljen az a mágnás, aki komoly tanulással utat tört magának ősei birtokáig ... aki tudott dolgozni, aki most tud úr lenni, éljen Tarczy Béla!

Piri is előre tolta poharát, hadd töltsenek bele, mert koccintani akar. Koccintott is, ivott is.

A pap azzal az ő égő és égető tekintetével nézett rá, aztán a szomszédjához, Sinkóhoz fordult, s halkan kérdezte:

— Miféle különösebb érdemei vannak a nemes bárónak?

Az agglegény röviden felelt:

— Munkával szerezte vissza azt, a mit édes apja elpazarolt.

— S ezért dicsőíti úgy az a jámbor fiú? A háziúr mosolyogva szólt oda Daczónak:

— Akit te szeretsz, Palkó öcsém, meg van az szeretve! De az is igaz, hogy a szíved tudja, merre forduljon a rokonérzésével…

(R. T. 16. 62.) XII. (Folytatás.)

Ilona fölállott, fehér kis kezét odatámasztotta a mohos sziklára, apró bogárkák jöttek elő és végig futottak azon a fehérségen, aztán egy pár vad méh döngve csapott le egy kis halovány virágra. A gazdagon buggyanó forrásra rávetette árnyát az egyik fenyő, mire a kristálytiszta víz fénylő feketének tetszett. A leány belemerült a forrásba és hallgatta a vizek csobogását, amint alácsörtetnek a sziklákon és a fenyves halk mormolását; egyszerre csak összerázkódott és elsápadt.

A pap állott előtte és engedelmet kért, ha talán megijesztette. De volt egy pár szabad órája, amit arra használt, hogy egy néhány szál gyöngyvirágot szedjen, melyet ha elfogad az, akinek szeretnie kell ezeket az ártatlan, kedves kis fehérségeket, ismét visszamegy. Egy haldoklónak kell úrvacsorát feladnia; egy fiatal leánynak, akit alkalmasint a nem viszonzott szerelem bánata viszen kora sírjába. Itt úgy tesz, mintha nem tudná fékezni érzelmeit, a célzások világosak és Ilonnal elkezd forogni a sziklás völgy; a forrás fenn lebeg, a fák sudaraikkal lefelé, mint valami óriás zöld seprűk csapnak végig a víztől csillámos mohán és érezte, hogy mikor ez a szédületes forgás megáll, akkor ő már odaérkezett életének forduló pontjához. Csak azt nem tudta, hogy mi hajtja oda, pedig azt folyton ismételte magában: «Csak papot ne válassz!» Ennek a különös tilalomnak a hatása tetszett meg a pappal való érintkezésénél is, amit az aztán elfojtott szerelemnek vélt.

BUDAPESTI KÉPEK. A KÁLVIN-TÉR. — Erdélyi fényképei után.

Míg a pap égő tekintettel, szépen zengő, mély érzést tolmácsoló hangon beszélt, a leány márvány fehér arccal, különös tekintettel nézte a bokrétát; a gyöngyvirág üde haván zümmögő vad méhet, szívta az erdő illatát és tudta, hogy mikor azt a fehér virágot elfogadja, akkor a virág-nyújtó kezet is elfogadta. És egyszerre csak valami hálás érzés kapta meg: íme itt van egy ifjú, ki alkalmat nyújt, hogy az édes apja nyugalmáért megtegye, amire rászánta magát. És látja itt a forrás mellett a kíntól gyötört szegény beteg apát és a bokréta után nyúl, melyet az ifjú még nem akar átengedni, még nem elég világos a célzás, hogy ez a bokréta a kérő kezével jár és tovább beszél, aztán meghajol:

— Így elfogadja-e?

— Elfogadom. — A válasz nyugodt és a leány szép szemében tiszta fény ég, lelkének világos derűje elömlik bájos arcán, miközben gondolja: ezt édes apának még ma megmondom.

A pap sem szándékozik halogatni a dolgot, megfogja a leány kezét, forró ajkához szorítja, mert érezte, hogy az a leány nincs átmelegedve a szerelem tüzétől, és nem tudta megérteni a dolgot: ha nem szereti, miért akar épen őhozzá, a szegény paphoz, menni? Míg színét változtatta és remegett, addig szerelmesnek képzelte s az szerint rendezgette a tervét. De most ezzel az égi nyugalommal, mely mintha dicskört vonna a szép fej köré s valami távoltartó bűvereje lenne, nem tudja a helyzetbe találni magát, csak azt érzi, hogy most ésszerűbb távozni ... Új szerepével még nincs tisztában; ki kell dolgoznia, hogy művészettel játsszék. Most már vétek lenne kockáztatni, mikor oly pompásan kezdődik!...

Ilona Klárikával és az öreg legénnyel rendezgette a vacsorát, nyomban ott termett a két amazon is, mire a két Zsomby fiú kötekedni kezdett.

— Azért ennek a vacsorának a fénypontja mégis a mi érdemünk lesz! A havasi madarak csattogó éneke közben az erdő mély homályba borult; a fenyves zúgása koronként jajgató sóhajba veszett, míg a sziklás parthoz csapódó patak egyre harsogott.

— Bizony már csak a pipánk és a szent-János bogarak világítanak, — jegyzi meg Kiss László.

— Hát a csillagok, nagyapa? — kérdi Klárika. — Nincs azoknál semmi szebb ezen a világon! — És meleg áhítatossággal néz a csillagos égre…

*

A regény szövege elszórtan van beiktatva a „normál” szöveg közé. G.

* * *

Gyarmathy Zsigáné: KALOTASZEGI KÉPEK (1895. 41. 671.)

A zentelki kastély.

Az igazán kék hegyek között, fiatal fényűk üde zöld környezetéből tömören emelkedik ki az a szép kastély, melynek ablakaiból oly gyönyörű a kilátás. Aki onnan néz szét a tájra, az aztán megérti, hogy miért dicsérik annyit Kalotaszeg vidékét. Ezelőtt pár évvel, mikor két angol írónő beutazta Magyarországot, megmutattuk nekik az Újremetét s a régi kastélyt: az elsőt idillikusnak mondták s a többek között nagy érdekkel néztek s dicsértek ott egy festményt, melyet az ifjú gróf Bánffy Miklós festett; a zentelki kastély kertjének egy pontján pedig felkiáltott a vidám, élénk Miss Boz: «Szeretnék ezen a helyen gomba lenni, hogy mindég itt maradjak!» És volt még valaki: egy költői kedélyű magas rangú úrnő, a ki szintén úgy szerette azt a pontot és még sem maradt ott mindig

de jó cselekedeteinek emléke ott maradt és még sokáig fog élni a nép között: élni fog addig, míg élnek azok a gyermekek, kikre meleg ruhácskákat adott s kiket az iskolában is elárasztott jóságával

A kastélyt gróf Bánffy György gubernátor építtette a boncidai kastéllyal egy időben. Később a Jósika bárók tulajdona lett. A forradalom alatt, mikor a páros falut, Szentkirályt és Zentelket, hamuvá égette a havasokról lerontó oláh tömeg, a kastélyban is mindent feldúlt: a pincékben patak módjára folyt a régi borok arany nedve, a termekben pedig lándzsákkal feszegették le a falak híres freskóit, s mikor már a vad tömeg dühe mindent összerombolt, akkor tüzet adott a kastélynak. Néhány évig fedél nélkül állt a nagy épület, s így összhangban volt az elpusztult kettős faluval. Később a Jósika bárók befedették és az itt lakó Jósikák közül az utolsó, br. Jósika Samu, a jelenlegi miniszter, lakhatóvá tette az alsó részt és rendbe hozta a regényes fekvésű gyönyörű kertet.

SZOBA A ZENTELKI KASTÉLYBAN KALOTASZEGI BERENDEZÉSSEL. — Dunky fivérek fényképe után

Ott álltam azon a terasz-szerű magaslaton, a hol gomba szeretett volna lenni a szép angol leány, és lenéztem a falura, hol a tiszta szeptemberi napfényben a vállfős ingujjak hófehére megvillant, a mezőre, hol a pázsit olyan smaragdzöld, mint más vidéken májusban, a gyönyörű alakzatú hegyekre, melyek mintha tiszta vízben úsznának és ezek háta mögött néztem a mi hegyeink királyát, a vén Vlegyászát. Épen az a mélyen barázdált oldala vulkánikus tetejével látszik ide, melyet annyit néztem a szülői lakból is. A mély gerincben ott fehérlik most is egy darabka hó, s úgy csillog körülötte a kék zománc, mint akkor .. . Gyermekálmaim, ifjú reményeim mind, mind oda fűznek hozzád, te, kedves öreg Vlegyászát. A te bágyadt fényű mélyedéseidből, havas ormod ragyogásából röppentek ki azok a tündérkék, a kik virággal, derűvel hintették be a gyermek útjait, és mily jó az is, hogy soha, soha sem kellett megválnom tőled, te, páratlan levegőjű édes, kedves szülővidékem!

Az utóbbi időkben ismét Bánffy-birtok lett Zentelke. A nagy építőnek egyenes utóda és névrokona gróf Bánffy György vásárolta vissza ősének kastélyát, s az összerombolt emelet gyönyörű termeit régi fenyőkbe helyezte vissza. A királylátogatás alatt úri kényelemmel, magyaros vendégszeretettel fogadta vendégeit. A gróf vendége volt Pápay, a kabinetiroda főnöke és a külföldi attasék. Sokan találgatták és találgatják máig is, hogy miért nem lakott a király a zentelki kastélyban? Írnak is sok mindent, a minek alapja csak annyira igaz, mint az izgalmat hajhászó híreké egyáltalán igaz szokott lenni. De az már egészen igaz, hogy ez a tömör szép kastély emeleti pompás termeinek páratlan kilátásával, a földszint kalotaszegi szobájával és regényes fekvésű kertjével nagyon, nagyon szép, s ha nem volt is benne a magyarok királya, de lehetett volna.

*

Zentelke (románul Zam) egykor önálló település, jelenleg Kalotaszentkirály település része Romániában, Kolozs megyében. A település elődei a Kalota patak két partján telepedtek le; a jobb parton található Zentelke, a bal parton pedig Szentkirály. 1968-ban egyesült a két falu. Közeli nagyobb település: Bánffyhunyad wiki

*

A kalotaszegi képeket kivételesen vettük fel a regények közé. G.

GYARMATHY ZSIGÁNÉ. 1845—1910. (1910. 16. 333.) Az a jóságos szem, az a nyugodt, lelki harmóniát sugárzó arc, amelynek melegsége még a fényképen is átérzik, immár elhidegült, egyike a legkedvesebb, legmunkásabb, legderekabb magyar asszonyoknak, Gyarmathy Zsigáné meghalt.

Gyarmathyné és a Kalotaszeg két összetartozó fogalom volt a szemünkben évtizedek óta. A magyar földnek ezt a kis darabját ő fedezte fel számunkra, mint a magyar etnográfia, és a magyar népművészet kimeríthetetlen kincses bányáját.

Negyedszázaddal ezelőtt alig ismerte valaki Kalotaszeget, Gyarmathyné lelkes, okos és erélyes agitációjának hatása alatt a legtöbbet emlegetett helyek egyike lett. Néprajzának, népköltészetének, népművészetének egész irodalma támadt. Varrottasait s egyéb népművészeti tárgyait megtaláljuk mindenütt, még külföldön is, művészeink csapatostul járják falvait, motívumot, inspirációt keresve, s ahol sajátos magyar művészi motívumokról van szó, műiparban, építkezésben, a kalotaszegi motívumok mindenütt feltűnnek. Mindez Gyarmathyné kezdeményezésének műve. Ez az asszony, ott nevelkedve a Kalotaszegen, jól ismerte, szerette népét, meg is sajnálta szegénységét, segíteni akart során. Okosan fogott hozzá és nagy sikert ért el. Az ő népe olyan szép munkákat készít, hogy csak ismertté kellett válnia, mindjárt népszerűvé is lett. Fáradozásának eredménye túlmegy az ő szűkebb hazája határain, az ő példáján indultak más vidékeken mások, s ha ma a művészies háziipar fontos gazdasági tényező, az első sorban neki köszönhető.

Az irodalomba is ő vitte bele Kalotaszeget, gyöngéd, kedves novellái, regényei mind ott játszanak a kalotaszegi kúriákban, tanítói és papi házakban, faragványos, varrottassal díszített parasztházaiban. Lapunk régebbi olvasói ismerik azoknak a történeteknek nagy részét. Nálunk jelentek meg először. Hegyek közül, A havasok alján és egyéb novellás kötetei, regényei. Gyarmathyné ott nevelkedve a Kalotaszegen, jól ismerte, szerette népét, meg is sajnálta szegénységét, segíteni akart során. Okosan fogott hozzá és nagy sikert ért el. Az ő népe olyan szép munkákat készít, hogy csak ismertté kellett válnia, mindjárt népszerűvé is lett. A kalotaszegi asszonyok ügyes művészi tűje az anyagi gyarapodás eszköze lett számukra. Gyarmathyné szervezte meg munkáik számára a piacot. E fáradozásának eredménye túlmegy az ő szűkebb hazája határain, az ő példáján indultak más vidékeken mások, s ha ma a művészies háziipar fontos gazdasági tényező, az első sorban neki köszönhető.

Ma talán kissé elfonnyadt a friss színük, de annak idején, kivált a kilencvenes évek elején nagyon tetszettek, országszerte olvasták őket. A kalotaszegi nép megsiratja Gyarmathynéban jótevőjét, mindenki, aki népünket és irodalmunkat szereti, fájdalommal látja, hogy ez a jeles asszony eltávozott közülünk. A magyar élet szegényebb lett halálával.

Havas Alisz

Havas Alisz: Szent Borbála képe. (1916. 338-706.)

I.

…— Én nem hiszek már semmiben, csak a mindent fenntartó hazugság életében.

— Margit, keserű lettél, de én abban is hiszek, hogy ez csak futó hangulat s egyszer csak megint lelkes verseket, írsz. Emlékszel? «Fehér világ, csöndes fehér világ, Jelképezed boldogtalan hazám.»

— Ne tovább, Edit, meghúzom a vészféket, — súgta Margit mosolyogva.

— Tudod, senkinek sem jutott volna eszébe a leányok közül az intézetben, hogy hazafias verseket írjon. Akkor tűntél fel nekem igazán s aztán mindjárt megszerettelek.

— Ez akkor volt, mikor Rákóczit hazahozták.

— Együtt imádtuk őt. Te, mint rutén leány, hisz tán még ma is megsüvegelik otthon nálatok a nevét.

II. RÁKÓCZI FERENCZ ÉS ZRÍNYI ILONA, BALRA ESTERHÁZY, JOBBRA S1BRIK SARKOFÁGJA A KASSAI DÓMBAN

— Én is csak hírből tudom ezt, nem figyeltem meg. Oly keveset voltam otthon, az édes anyám nem rajong a mi falunkért s Debrecenbe adott a testvéréhez. De még odahaza volt egy tanítónőm, ragyogó szemű, halovány, ő ébresztette bennem. Kis kultur-hősnő volt, nehéz vállalkozás. A pópa nyápickának hívta mindig s a pópa az én apám.

Kezére hajtotta fejét.

— Az apám és én nem értettük meg egymást s hogy sohasem érthetjük, így éreztem mindig, ha vakációra hazakerültem, s mintha az egész falú azonos lett volna a pópával. Idegenül jártam ott, olyan volt, mintha mindenki hidegen, hűtlenséggel vádlón nézett volna reám, talán a miért hamar elszakadtam onnan. Olyan mások voltak, mint én. Édesanyámmal sohasem beszéltem erről, én nem mertem kezdeni, hátha megtudja az apám.

A vonat berobogott a pályaudvarra. A leányokat ott várta Edit nővére, Rózsi, és a sógora, Gábor.

— Hogy esett a kirándulás? — kérdezték.

— Nagyon kedves, szép volt ez a nap, úgy-e Margit? Csinos a lakásuk, gyönyörű a kertjük és nekünk oly érdekes Magdi, mint birodalmának asszonya.

Margitot hazakísérték. Edit sokáig tűnődött ezen az estén. Világos pongyolájára kétfelől hullámosan omlott le könnyű barna haja, A nyitott ablakba könyökölt, a feléje áramló esti illatok emlékeztették valamire. Igen, az intézeti kertre, a hova nem szabad ilyenkor lemenni, világért se — mesélte a mademoiselle, — mert egyszer egy leány lement s nem jött többé vissza, azért vágták ki az egyik szép gyümölcsfát és azok az illatok olyan sejtelmeseknek tűntek, olyanoknak, mintha a halál küldte volna őket hívogatóknak, hogy menjenek hozzá oda le, a kertbe. Mennyi leány nyüzsgött ilyenkor egyszerre a folyosón, mikor lefekvéshez csöngettek. Sietve szedték ki a szekrényből a holnapi ruhát, aztán kettesben, hármasban, négyesben, pajtáskodón átölelve egymást, mentek föl a lépcsőn, ők mindig hárman, Margit, Magdi, Edit... Akis szentháromság — így hívták őket s azt hitték, hogy egyformák. Magdi nem szerette az intézetet s most van elemében. De ők ketten szívesen voltak ott, nagyon szívesen. Ők ketten szívesen volnának mindig együtt. Ajtó nyílt.

— Edit, lefeküdtél?

— Még nem, most szándékozom, — feleli Edit benyitó anyjának.

— Holnap már csomagolnunk kell, jó lesz mindjárt reggel. Tudod-e, hogy mióta szegény apa meghalt, még nem voltam ilyen messzi úton?

Szabóéknál igen sokszor fölmerült ez a fél sóhaj: mióta szegény apa meghalt. Szabó mérnök a földi javakból szerzett annyit, amennyiből kis családja megélhetett kenyérkereső nélkül, nem ezért sóhajtották vissza, hanem erős, világos egyéniségének emléke legyőzte az elmúlást.

II.

Edit a lombos olasz kertben ült, ebédjét fejezte be aranyhúsú, édes fügével. A fiatal orosz férfi a szomszéd asztalnál már felállt s amint Edit előtt elhaladt, pillanatra megállt s egzotikus hajlongás után haladt tovább. Háta mögött mókásan csapódott össze az olasz fiatalember tekintete az Editével. Az olasz szemben ült s csúfondárosan tekintett még egyszer az idegen után, hogy Editet mulattassa…

*

(1916. 45. 707.) …Hát igen, Edit áldoz, de örömmel. Joguk van egymáshoz és éppen ideje, míg nem késő. Hosszú haldoklásos életre láncolja magához, de hisz ez a háború következése, nehéz kötelességteljesítésé, megérdemli a kárpótlást. Editet elszakítja eddigi életétől. Ej, de mit tépelődik még mindig és éppen most, mikor már úgyis késő, már úgyis döntöttek.

Késő. Neki nem kell áldozatot hoznia, mert ő a férfi.

— Edit! Most felejtsd el minden lázas beszédemet, mintha ez volna ma első szavam és merülj magadba, mondd el nekem, mint halk mesét a lázból ébredő gyermeknek, hogy akartad, hogy akarod te, az én vágyaimat átnemesítve, az életünket?

— Az én akaratomat neked ajándékoztam.

— És én most azt akarom, hogy élj vele, mint magadéval, hogy fejtsd ki, hogy értesd meg velem, bárhogyan érzed is jónak. Igaz, hogy beszéltél nekem és hiábavalónak bizonyult, de felelj most erre meg egyszer, különben azt hiszem, hogy megvetsz.

Edit pillanatig arra gondolt, hogy odaborul a férfi kezére. Nem emlékszem, hogy volt akaratom, nem tudom, hogyan kell élnem vele. Eltakarta az arcát, forró volt, de érezte, hogy nem volna igaz, mert újra fölmerült benne a látása a fellobbanásokkal szemben, bár nem az érzés ellen.

És elmondta, hogy most többnek, tehetségesebbnek érzi magát, mint eddig. még hivatottabbnak arra, hogy kis embereit értse és vezesse . . .

- Hova?

Nem kényszerű lemondásra, nem ez volna tanulsága az ő együttes áldozatuknak, hanem az egyéniségnek megfelelő úton belső békéjű, izmos szeretet-igazsághoz. És ők ketten, ki-ki a maga helyén, egymással párhuzamosan, megértőn segítve egymást a távolból is, nem temetkezve belé, nem égve bent a reájuk gyúló érzésben, mindenkinek adnának magukból, nemcsak egymásnak, és ezzel nem kevesebbek, mindig többek lennének. A már közelben leskelődő éjszaka rajta volt hogy, hulló fátylaival, árnyaival összekuszálja a tenger friss levegős, színes, pompás nagy nyugalmát, de nem sikerült.

Magda, nézett, nézett. Víz és ég színe majd mindjárt összeolvad. Jaj, még semmi. De mégis. Kis sárga csúcs tűnik fel és nő, nő a vitorla, jön vissza, vissza, vajon az az? Igen!

— Nézzétek, gyerekek, visszafordultak.

VÉGE

Nyugat 1918. 2. Figyelő Schöpflin Aladár: Szent Borbála képe (Havas Alisz regénye) Ezt a regényt egy fiatal leány írta, aki egy gyermek nyílt szemével és egy éles, határozott kritikájú, érett ember ítéletével néz körül a világban. Amit látott, azt jól meglátta, - sokat kitalált vagy elképzelt, az is sokszor olyan eleven benne, mintha látta volna. Megcsinálni pedig úgy tudja a dolgát, mint egy kész, erős, dolgában biztos író. Új emberrel szemben ritkán volt ennyire az az érzésem, hogy önálló, az egész többi világtól különböző egyéniséggel állok szemben.

Havas Alisz: Katicabogár. 1920. 62— 278.)

 h12-12. Nem nyugatos próza. Részletek.

Havas Gyula

Havas Gyula Pünkösdi prédikáció. (1918. 40. 562—714.)

I. A májusi este túl édes és szinte fullasztóan illatos csendjében sötéten állt a kollégium, elhagyottan és idegenül. Komor homlokzatára halvány fényt hintett egy ívlámpa, mely távolabb, a Csokonai-téren égett, nyugtalanul sercegve. És a tér felől, rikoltó fényességek közül, a mozi ideges csilingelése hallatszott kitartóan. A kollégium hallgatagon és zárkózottan állt, Csak a második emelet valamelyik ablakából szállt ki halkan egy hegedű keserves és tétova siránkozása. A földszinten három ablak világosságában élesen feketélltek a vasrácsok.

A kollégium előtt, a kertben két teológus sétált, csendesen beszélgetve, a két Hajnal-fiú. Hosszú, fekete kabátjukban csaknem teljesen egyformáknak látszottak a sötétben. A gályarabok szobránál megálltak. János leült a padra, György, aki magasabb volt valamivel, előtte állt és e percben úgy tűnt fel, mintha árnyéka lenne a barátjának. Ő maga is erre gondolt, miközben titkolt türelmetlenséggel figyelt a másik könnyed és kellemes csengésű hangjára.

— Sajnálom, hogy belementem ebbe a vitába. Semmi kedvem ahhoz, hogy érveket vagy adatokat hozzak fel, támogatni véleményemet. Különben biztosítlak, hogy a kollokvium lesz az utolsó alkalom, amikor az úrvacsora lényegére gondolok. Őszintén megvallva, később egyetlen gondom lesz, hogy minél szebb gesztussal nyújtsam át a kenyeret a híveknek és minél ünnepélyesebb pózzal nyomjam a kezükbe a serleget. Hidd el, ez nagyon fontos a mi pályánkon…

HAVAS GYULA.(1893 -1918)

Halkan nyitottak be az ajtón, amely mögött a Kollégiumi Irodalmi Társaság tartotta ölesét. Szavaló-verseny volt s az egyik pályázó éppen most dörögte el a Visszavárlak című költeményt. A termet ünnepély, s és várakozó csend ülte meg, halk köhögésekkel és a bírálni készülők torokreszeléseivel. A hátsó padokban csendes mulatozás zaja támadt, amint a hórihorgas filozopter és Hajnal-fiúk, lábujjhegyen, hosszú, ugrásszerű lépésekkel a fal melleit hátrafelé lopakodtak.

A szavaló végleg elszámolt már a költemény hangulatával és kissé diadalmasan nézegetett körül, egyúttal már kihívóan is a kritika felé. Kínos szünet után egyszerre ketten álltak fel, amiből nagy mulatság támadt. Mert udvariaskodva és kétkedőn nézve egymásra, néhány pillanatig félig ülő, félig álló helyzetben mozgolódtak, mint mikor két ember találkozik s egy irányban akarva kitérni, szinte táncolnak egymás előtt. Végül aztán mindketten egyszerre leültek, azzal a szándékkal, hogy átengedik a másiknak az elsőbbséget, mire egy harmadik állt fel és beszélni kezdett. Közben merően lenézett a padra, a hol titokzatos vonalakat húzgált ceruzájával…

Megválasztották a bizalmi férfiakat, komoly és hozzáértő embereket, a kik kellő buzgósággal tudták húzgálni a vonásokat a táblára felírt nevek után, a szerint, hogy az elnök melyiket olvasta fel a céduláról. A társaság most pártokra oszlott, külön csoportokba verődtek össze s hangos felhördülésekkel és éljenzésekkel kisérték a szavazás menetét. Viharos tombolás tört ki, a mikor már csak egy pár cédula hevert árván az asztalon és nyilvánvaló volt, hogy ezek már nem változtathatnak a táblán álló arányon, mely a hivatalos jelölt győzelmét mutatta.

A hórihorgas keserűen és megvetéssel nézett körül s elköszönt a Hajnal-fiúktól és jelöltjétől, a nagyhajú és sovány jogásztól, a ki egy Ady-verset szavalt a versenyen. Azután méltatlankodva távozott.

A győztes párt a Kék Macskába vonult, ünnepelni a pályanyertes szavalót.

Hajnal György még elkísérte barátját, a ki kinn lakott a városban, azután visszaindult a kollégium felé. Az utcák már elcsendesedtek, a kollégium ablakai vaksötéten bámulták a nagytemplom komor és hatalmas monstrumát. A Csokonai-téren már kialudt az ívlámpa és egy elkésett villamos száguldott keresztül, mintha azért sietne, hogy ne zavarja sokáig ezt a halott nyugalmat. Csak a mozi világított kísértően és züllötten, mint a profán élvezetek kárhozatos tanyája ezen az egyházi környéken.

Hűvös, fűszeres illatú szél jött valahonnan. György megállt a téren és összébb húzta kabátját. Nem volt kedve lefeküdni, céltalanul nekivágott a legközelebbi utcának. Léptei siváran kongtak el a hallgatag ablakok alatt és hosszú, fekete kabátja groteszk mozdulatokkal, sötéten lobogott a szélben.

(1918. 48. 662.) Tiszta hó álmatag fehérsége ülte meg a tájat. A mező, mint egyetlen fehér bársony szőnyeg, lágyan, hullámosan terült el, egészen addig, ahol a behavazott fák között apró, városvégi házak sorakoztak hallgatagon. Lassan, álomszerűén fordulva el ablakaikkal egy-más után, a mint a vonat csendes kegyetlenséggel elrobogott És a lombokon és tetőkön túl fájó mozdulatlanságban meredt fel a régi, ismerős torony és mellette mindjárt a régi, öreg gimnázium, halvány vörös téglafalával és kedves ablakaival szelíden és komolyan a templom mellett.

A szíve hevesen és fájdalmasan dobogott és azt hitte, el kell fulladnia egy mély, végtelen lélegzetben. A fájó és édes kép valami szemrehányás csendes és örök hallgatagságával tűnt tova, a szenvedés boldog szédületében.

— Ha leugranám — mondta csendesen magában — és visszamennék a régi városba...

A végtelen hóban, ösvény nem látszott semerre. Lábnyomok vezettek tétova kanyarban a város felé.

XVI.

A téli alkony homályában csendesen menetelt a század, halk ropogással a mély hóban, hegynek fel, völgynek le. Lehajlott fejjel, szótlanul rakták lábaikat egymás elé, fáradt és izgalmas csendben. Reggel szálltak ki a vonatból, egy leégett őrháznál, amelynek füstös falai piszkosan és árván meredtek az égnek, golyózápor sűrű szeplőivel a két ablak körül és trágár rajzokkal. Azóta szünet nélkül marsoltak. Nem nagyon messziről egy távoli üteg különös, mély morgása hallatszott lassú időközökben, halkan dörögve a hegyek közt. A földnek szegzett fejek egyre sűrűbben emelkedtek fel itt-ott és ideges mosollyal, kissé sápadtan kémleltek a távolba.

Tót káplár hátrakacsintott az önkéntesek felé:

— Mindjárt kezdődik a tánc!

Nevetett, nem annyira jókedvből, mint inkább a bátorítás céljával. A sikós, szűk úton sebesültszállító kocsik jöttek szembe, éktelen csikorgással és köztük gyalogosan is néhány sebesült. Az egyiknek a balkeze roppant nagy, fehér pólyába volt burkolva, a melyen nedves csillogással, pirosan átütött a vér, szemmel láthatóan terjedve szét a kötésen. Az átlőtt kézfej élettelenül lógott le, amint az ép kar gondosan tartotta a sérültet.

— Robbanóval lőnek a piszkok! — mondotta, míg elhaladt mellettük, azzal a határozott és kérkedő dühvel, a mellyel csak a biztonságban levő, kissé megnyugodott ember beszél, akinek már ideje volt végiggondolni a történteket. Megviselt rimájáról és gyűrött bakancsáról piszkos és szőrös, megnyúlt arcáról a nyomorult szenvedés kiáltott, de karikás és züllött szemeiből a hótól csillogó szempillákon át holmi derű sugárzott már, míg szándékosan túlzott rekedtséggel színtelen hangjában cigarettát kért.

A kocsiban, a mely mögötte jött nyöszörögve, hárman feküdtek. Az egyiknek a feje sárgán és véresen csüngött le hátul, halántékkal majdnem a föld felé és némán, komoran ingott ide-oda, mintha szemrehányóan integetne hátra, a hegyek felé. A másik kettőnek alakja mintegy egybefolyt a vérben és piszokban. Hangosan jajgattak a kocsi zökkenéseinél…

XXII. (1918. 52. 714.)

Walter lejött, mart felváltották.

— Csúnyán veretik őket! — újságolta elégedetten. — Csak úgy repül a gerenda mindenfelé. Még egy óráig tartott a szörnyű dörömbölés s aztán a hirtelen támadt, nyomasztó csendben mindannyian önkéntelenül fölálltak, amennyire az alacsony fedezék engedte. Eligazgatták hátizsákjaikat, előrehajolva, derekuk és vállaik felrántásával. A kihúzott bajonettek halk csengések közben fölkerültek a puska-csövekre. Minden parancs nélkül, szótlanul, lehajtott fejjel felszállingóztak a futóárokba és csoportonként elhelyezkedtek a földbe vájt lépcsőknél, melyek egyforma távolságokban verettek fel, ki a szabad mezőre. Mindenki tudta, mi következik. Váratlanul feldöngő, döbbenetes erejű robaj vezette be az ellenséges ágyúk munkáját. A futóárok falán megmozdult a homok és lassú permetezéssel szitált rájuk. A gránát nem messze csapott be. A cigány kidugta a fejét egy pillanatra, ép hogy láthatta, amint gomolyog felfelé a füst és por. Rögtön visszabukott, bár jól tudta, hogy talán egy perc múlva egész testével ki kell magát tennie a veszedelemnek. Jaj emberhalál van! — mondta szörnyűködve és jelentősen. — Csak legalább mozdulnánk már, elszéledhetnénk, hogy ne találjon bennünket így egy rakáson…

János halkan beszélgetett a pappal, míg a gyülekezet elvonult. Mikor az utolsó, görnyedt öreg is kicsoszogott a templomkertből, hóna alatt szorongatva a vaskos énekeskönyvet és tisztességtudóan megemelve kalapját, elhallgatott a harangszó. Előbb a nagyharang zengése maradt ki, mély bugást hagyva maga után, azután a középső. A legkisebb harang még dalolt egy ideig s végül egy szeles és riadt csengésben tört ki, a mely még sokáig remegett a levegőben. Úgy tetszett, egyre halkabbá finomulva az ég azúr reszketésébe olvad át. A sötétvörös torony végtelen nyugalommal simult az égre s a csúcsán lázasan és lelkendezve tüzelt a csillag a napfényben. János felnézett a toronyba, de a pap belékarolt és vitte magával. Nála kellett ebédelnie, aztán sorra járnia a falu előkelőségeit. Nagy bosszúságára csak alkonyatkor mehetett vissza a kastélyba. Áthaladt a sötét és üres hallon. Amint a lépcsőn felindult, valaki leszaladt mellette és erősen hozzáütődött. Szoknyasuhogást hallott és hátranézett. Csak most ismerte meg Nellit, aki a lépcső alján megállt és kutatva nézett vissza, a sötétbe.

— Pardon!

Idegesen, kissé zavartan nevettek. Mind a ketten most, utólag vették észre, hogy az előbbi összeütődés érzése némi borzongással fut át rajtuk. János, aki minden határozott cél nélkül jött le a toronyszobából, csak mert nyugtalan volt és nem jött álom a szemére, egy percig némán nézte ezt a képet. Aztán lassan felé indult. Nem mert volna megesküdni, hogy Nelli ül ott s egy pillanatig arra a csinos szobalányra gondolt, a ki a reggelijét behozta.

Nelli hallotta a lépteket, de nem mozdult. Fejét kissé félrefordította és szempillái alól lopva nézte a közeledőt. Az megállt, egy szempillantásig mintha még habozott volna, de hirtelen, heves és mégis lágy mozdulattal átkarolta és ajkával a nyakára tapadt, amelytől félrecsúszott a kendő. Egy tiltakozó mozdulatot tett, azután megvonaglott és kezeit elengedve átadta magát a reszkető karok ölelésének. János felbátorodva egészen fölé hajolt. Bal karjával szorosan magához vonta, a melléhez emelte és jobbjával lágyan maga felé fordította az arcát. Ajkaik összetapadtak és érezte, amint a lány lassan egészen hátradől az oszlopról, egyedül rá támaszkodva. Látta, amint a cigaretta csendes tűzijátékkal elrepült kezéből és érezte, hogy a meleg karok átfonják a nyakát s az ölelés egyre szorosabb lesz és a csók fuldoklóbb és szenvedélyesebb, végtelennek tetsző extázisban. Az elhullott cigaretta még parázslott egy ideig a fűben, csendes lázban fel-felszikrázva, azután kialudt és finom füst lebbent fel.

_______

Nyugat 1918. 19. Tóth Árpád: †Havas Gyula

A Nyugatnak mélységes gyásza van. Egyik legkedvesebb társunk, Havas Gyula, huszonöt éves korában, harctéren szerzett betegségében, elhunyt. Egy drága, ifjú költő ment el tőlünk az örök, néma országúton, hol kétoldalt a gyász nagy fekete ciprusai állnak komor sorfalat. A kedves, karcsú alak eltűnt a titokzatos végtelenbe vesző úton, melyen immár csak az utolsó barát maradt vele, a néma kalauz, lefelé fordított fáklyával Thanatos, a rejtelmes ifjú. Két területen alkotott maradandót, a lírában és a kritikában.

Isaák Mártha

Isaák Mártha: BILINCSEK. (1906. RT 165 – 207,)

(1906. RT 166. ) Az öreg ház is nyomta, sok volt neki ma. Ma szinte irigyelte azokat, a kik nem házban, csak lakásban laknak. Pedig máskor gyűlölte ezt a szót és valami alárendelt értelmet kötött hozzája. Ma csaknem megkívánta a lakást, ahol minden olyan csinos, olyan tiszta, olyan rendes és semmitmondó; de ahol, úgy látszik, oly jól lehet enni, inni, aludni, öltözködni, szórakozni, férjhez menni, megöregedni. Ahol meg nem élnek az igazi, a benső vágyak, a súlyos gondolatok. Elpusztulnak, mint a pókok, legyek, szúnyogok a gondos söprögetéstől és tisztogatástól. Ahol a bútorok jelentősége olyan félreérthetetlen. A szavak sem több, sem kevesebb, mint szék és csak azért van, hogy asztalhoz üljön vele az ember és egyék, kártyázzon, kézi-munkázzon vagy a füstöt fújja. Arra a világért sincs rendelve, mint a házban, hogy kedvenc ülőhelyévé legyen egy-egy karszék valakinek, ahol mozdulatlan testtel ezer és millió mérföldet bekalandoz és hosszú, változatos életeket él végig, a lehetőségek és lehetetlenségek világában.

MŰFARAGÁSU SZEKRÉNY ÉS SZÉKEK B. BÁNFFY ÁDÁMTÓL*

Ott nincsenek nagy, komor, régies szekrények az átjáró folyosókon, melyekben kutatni lehet. S valamelyik nehezen nyíló fiók csak úgy ontja az elfakult, kezdetleges és oly jellemző, krinolinos, magyar ruhás arcképeket. Ez a tornyos hajú, szép arcú, méltóságteljes, hideg tartású fiatal leány, ez: Ilka néni. Ez a kandallóhoz támaszkodó ábrándos ifjú: Ferencz bácsi. Ők Anna családja. Csak néni, csak bácsi; nem anya, nem apa; de eleget, mindent adtak neki: amit adhattak.

Otthont, nevelést, jólétet. Sőt egészséget is vettek neki jó pénzért. Gyenge, beteges kis teremtés volt. Szinte látja magát földig érő, világoskék ruhácskákban szédelegve ődöngeni a nagy, világos kulcsárné-szobában; sárgás kis arca, fényes nagy szeme, szinte rábámul ma is a tükör szekrény félig megvakult lapjaiból. De a jó nagybácsi, a jó nagynéni egészséget vettek neki jó pénzért. Csak, persze, nem szerették valami túlzottan. De ki tehetett erről? Kívánhatja ezt valaki, valakitől? Ne csak hogy szeressék, de úgy szeressék, ahogy szüksége van reá, tehát: módfelett, határtalanul, de még is úgy, hogy az javára váljék, mint a hótakaró a vetésnek, a napfény a gyümölcsnek. Olyan magától értetődjön, olyan természetes legyen az a szeretet.

Anna nagy kerülővel, lassan ment be a házba. Keresztülvágott a nagy gyepen, el a híres szomorú nyír mellett, ezt régi szokásból meg is simogatta, aztán a két oldalt keskeny vörös verbéna ágyakkal szegett útra tért. A csodálatosan enyhe, vonzó verbéna illat, mély ősszel oly készségesen áradozik, megragadta; lehajolt s a sötétben leszakított néhány virágot föltűzte s még vonakodóbb lassúsággal ment tovább. Ez a szag valamire emlékeztette. Fölnézett az égre s egy bujdokoló csillagot sikerült meglátnia, addig nézett... Az imádkozó indus asszonyok tekintetével kísérte a csillagot s még azt az ezüstözött szélű felhőcskét is, mely mögött eltűnt s mellyel együtt a sötét felhő óceánba mintha elmerült volna. Egyszer mégis fölért a házhoz. Ott megint megállott. Nézte az ablakok kiáradó világosságában a himbálódzó októberi sárga rózsákkal megrakott rózsagallyakat... és egészen elmélyedt belé. Aztán más nézni valója akadt A kis akácos szólón élénk rőzsetűz lobbant fel Fehér gúnyás oláh cigányok cikáztak előtte s Anna nem tudta kivenni, a fejük fölé emelt hasábokkal mit akarnak: játszani vagy verekedni? Feszülten figyelte az elmosódó hangzavart, de nem érdekelte az egész dolog, hanem homályos öntudattal azt gondolta: Az idő legalább ezzel is telik... Megrezzent, mikor valaki megfogta a karját. Nina volt, a szabadalmakkal felruházott kulcsárné, a ki talán egymaga volt igazán otthon az egész házban. Anna sohasem érezte magát különbnek nálánál; engedte, hogy bizalmas legyen hozzá s nem vétette észre, hogy bizalmát nem viszonozza. Nina megfogta a karját ós csendesen az ajtóhoz húzta:

— Nézze csak, Pan Beniczky, Panyi Beniczka. Anna keservesen, gúnyosan vonta félre a száját. A szállóige sehogy sem talált. Az a szép öreg férfi, az a szép, hideg-rideg arcú öreg nő, csak kénytelen kelletlen élettársak voltak, nem házastársak. Igaz, hogy testvérek. De hosszú, elkeseredett háború folyik köztük. Most is állt a csata, a hogy az Anna gyakorlott szeme rögtön meglátta. Nem ágyúszóval persze. Soha ennél kegyetlenebb, de zajtalanabb csatározást. Soha nagyobb kitartást és kevesebb kilátást arra, hogy egyik vagy másik fél győzzön.

*B. Bánffy Ádám, mint műkedvelő, gyakorolja a fa-faragást, melyre már gyermekkorától fogva sok kedve és hajlama volt. A képzőművészet alapját a rajzolást már igen korán megkedvelte s nagy tehetséget is árult el. Később viaszkból mintázott különféle alakzatokat, s ezeket fából kifaragta, vagy pedig csupán rajz-minta után készített faragványokat, — leginkább ékítményeket és apróbb alakokat. Tehetségét sikeresebben fejleszthette, midőn 1873-ban Karlsbadban tartózkodva megismerkedett a Simon és Baumann-féle brienzi (Svájc) cég néhány műiparosával, kiknél mintegy két hónapig rendes órákat vett, s a fafaragás még előtte ismeretlen titkait, úgy a mintázás, mint a technikai kivitel fortélyait elsajátította.

*

(1906. RT 207. ) XII.

Anna pedig a lelki újjá-születés boldog napjait élte, mióta ki merte nyíltan mondani a lelkén rágódó nagy titkot. A keresztvízre Nina tartotta:

— Jancsi úrnak kutya baja, —újságolta egy nap, ragyogó arccal. — Róna bácsi bucsut mondott; a mamuskának Jancsi úr parancsol; a kedves kicsinyek, Mici és Tinka kivételével, ők majd segítenek a faluban lakni — az őszre intézetbe kerülnek; a dáridónak vége; Jancsi úrhoz egy dúsgazdag barátja jön, kinek spleenje, hogy gazdatiszt legyen, és évenként százezer koronát fizet Jancsi úrnak csak azért, mert megfogadta.

Anna levonta a levonandókat és elámult mégis. Iszonyú, mennyit kellett tennie Jancsinak, hogy mindezt elérje. Ő tudta, mennyit. Igazat mondott akkor: ő értette. Tudta, látta az egészet. Látta azt az irgalmatlanul nehéz utat, a melyet meg kellett tennie bilincsekben. Vagy az csak mese? Senki se rab, ha nem az önmaga rabja? Mindenki tehet, mindenki mehet. A béna is, a vak is. Út kínálkozik mindenki számára, a nehézség csak abban van, hogy kiválassza a magáét, s hogy ereje legyen rálépni, s ha akarja, szárnya is nőhet és repülhet is, a jobb felé. Ember módjára, nehézkesen, de — mégis.

Anna úgy érezte csakugyan, mintha szárnya nőtt volna. A tehetetlenség bilincsei lehullottak róla, mosolyogva, új életre derülten fedezett föl mindennap új érdeket, új tennivalót, új részvétet és készséget minden iránt, a mi mindenki javát előmozdíthatja.

Ezeknek a szép napoknak a frissességét nem zavarta meg annak a gondolatnak az árnya sem, hogy ez csak egy darab időre szólhat, mint a hogy a nyár hevét sem hűti le az ősz előre vetett árnyéka. Most már nem esett nehezére várni sem, míg — valami történik. Néha remegett örömében, mert érezte, hogy közeledik és figyelt, feszülten figyelt. Mégis akkor törtónt valami, mikor épen nem volt otthon. Emília nénivel volt találkozója, neki kellett megvinni — ifjú közvetítő az idősek harcaiban — az Ilka néni ultimátumát:

— Nem akarom látni.

A Dőry Emília ragyogó szeme elborult. Ennek az engesztelhetetlen ügynek a mélyére még ő sem tudott belátni. Ez a természet titka.

— Szegényke, — mondta szelíden, mit tehet ő róla, ha nem bírja... Ne vedd úgy a szívedre gyermekem: Nekem csak az ő szegény elkeseredett szíve fáj. Nekem így is jó. Olyan egyre megy az életben minden. De neked, édes leányom, csak nincs megtiltva, hogy meglátogass, és az én vén jegyesem is eljöhet néha?

A hangja remegett. Fájt neki, hogy a múltat nem teheti teljesen jóvá!

Ez alatt pedig Jancsi kinyitotta a kis kaput, és végigment azon az úton, a hol Anna Tatjánát játszotta, olyanféle érzéssel, hogy most folytatása következik.

Meleg nyári szél fújt és homokszemeket pergetett az utat szegő rózsafák levelére.

— A többi szegény.

— Futóhomok szederfa levelén! — jutott eszébe Jancsinak Czóbel Minka* két szép verssora. Egyszerre heves türelmetlenség szállotta meg, hogy ezt megmondja Annának. Hogy nem volt otthon — az nem tetszett neki. Hogy akkor érkezett, ragyogó arccal, mikor ő már épen menni akart — még kevésbé. Ez az elegáns, fesztelenül mozgó széplány úgy nem hasonlított ahhoz az Annához, akiről most már tudta, hogy mit akart vele akkor. Hátha most már nem akar?

Akkor ő idegenül állott meg a kinyitott ajtóban, egy nagy érzelemvilág küszöbén, nem akart látni, hallani.

Ki tudja, mi történt ott?

.

A lenyugvó nap épen szemébe sütött Jancsinak, nem nézhetett rá Annára, mikor kinyújtott kézzel a leírhatatlan megkönnyebbülés megható kifejezésével. az arcán, feléje jött.

— Valahára, — dobogta a szíve. Hangosan azt mondta: jó estét!

— Isten vele, — szólt viszonzásul Jancsi, — épen elmenőben vagyok. Nem zavarom, látom, hogy most érkezett valami vidám kirándulásról. Az Anna szívének dobogása elállott. Újra kezdik?

Az ő érzése arra van rendelve, hogy a közeledés egy szempillantását hónapokig tartó idegenkedés, hidegség váltsa fel?

Ő ezt nem bírja. Épen ő, kinek az élet csak egyetlen lehetőséget kínált a továbbfejlődésre, a tökéletesedés, a boldogság, Isten felé...

Elfordult, de arcának minden vonása mély elcsüggedést fejezett ki.

Jancsi ellágyult.

— Nem jön el a kiskapuig? — kérdezte barátságosan

— Sajnál, — lázadozott Anna, — de ment. Azon a bizonyos úton mentek végig. Most júniusi pompában virultak a rózsák... minden illatukat kilehelték az alkonyatba s a hunyó sugarak fényében szinte tündéri volt a viruló kert.

Mély megindulás fogta el mindkettőjüket. Egyszerre jöttek rá, hogy ez az elhatározó pillanat.

A Bálint Jancsi keze megint a rózsák között járt, megint letört egy legszebb virágot, lóbázta a kezében, de most vigyázott, hogy el ne ejtse. Elkezdtek beszélni. Hosszasan és egészen másról.

Jancsi úgy a sorok között, beszámolt arról, hogy mit tett és mit akar tenni. Elmondta, hogy «lerázta» magáról a fásultságot, «kiragadta» magát a semmittevésből s hogy jobban ízlik neki az élet . . .

Anna nem merte megérteni. Megvitatták hirtelen fölébredt, föltétlen bizalommal a jegyesek dolgát s megegyeztek, hogy életalkonyati boldogságnak talán ennyi is elég.

— Hanem — mondta Jancsi — fiatal szívvel nehéz volna ennyivel megelégedni.

— Az igaz, — mondta Anna.

Messzebb csak nem jutottak. Az Anna új ismerősei kerültek szóba. A hosszadalmas jelentés kielégítően hangzott.

— Csakhogy —jegyezte meg végül Jancsi maga mégis nagyon elnagyvilágiasodott.

— Maga meg végkép elfalusiasodott, hisz sehol sem látni. ..

— Bánja is azt maga most — felelte Jancsi — akarata ellen egy kicsit bántóan hangsúlyozva a most szót.

Anna nem szólt, csak lassan, határozottan, ráemelte a szemeit Jancsira, a ki most nem félt megtudni minden mondanivalójukat. Ez a perc az örökkévalósághoz tartozott, a hová szárnyasán, hófehéren el is repült csakhamar, de itt hagyta, egy időre legalább, két ember szívében a föltétlen boldogságot... A kis kapuban sokszor és sokáig búcsúztak, nem úgy, mint akkor:

— Isten áldja meg lelkem!

— Isten áldja meg!

Jancsi már túl volt a kis kapun, mikor megint visszafordult

— Hogy el ne felejtsen holnapig — mondta, és oda tartotta Annának a rózsát.

Anna lehajolt a rózsához és az arcához szorította. — Még az is megvan, amit akkor eldobott, — mondta halkan.

VÉGE

*Czóbel Minka (Anarcspuszta

, 1855. június 8. – Anarcspuszta, 1947. január 17.) magyar költőnő, a szimbolizmus első hazai képviselője.

*

Isaák Mártháról

Vásárolja meg a Vaterán egyszerűen, akár regisztráció nélkül: 900 Ft - Isaák Mártha: Bilincsek. Eladó Isaák Mártha: Bilincsek Franklin, 1908. című antikvár (használt) könyve ...Google

*

Művészet. Szerk.: Lyka Károly. Isaák Mártha: A magyar kertről

Második évfolyam, 1903    |   Harmadik szám    |    p. 200-202. *
* Az élet titkaiból. Elbeszélés. Írta Isaák Mártha ... .(1906. 32. 515.)	A MAGYAR KERTRŐL

…Itt történt a hangonyi* erdőben, hogy megtalálták szép Gyulát, két hétre rá, hogy hatvan forinttal a zsebében, meg a jobbik puskájával a vállán elindult vadászni. A nagybátyjához indult, a nagyerdő túlsó oldalára, hogy még egyszer megnézi a sápadt Sárikát, aztán leszámol az élettel, abban a másik kis városban, ahol erre a sok keserűségre éretlenül, megszületett. A pénz arra lett volna, hogy eltemessék, mert azt mondja azon az esőáztatta papiroson, amelyet a zsebében találtak: Még a föld színén találnak felejteni!

Hát majd úgy történt. . . mert a hangonyi erdő sűrű bozótjai ott fogták. Messzebb nem bírta vinni a bánatát Gyula, csak az örökzöld fáig, mit a hangonyiak szerint, titokzatos meleg források tartanak télen is ébren. Odáig cipelte, ami vinni valója volt. Ott letette, ledobta a földre. Talán kiáltotta is hozzá, hogy: nem bírom! De csak a falevelek hallották, meg a fű, meg a nagy kalapú gombák, meg a hangos emberszótól, puskaszótól megriadt madarak, meg a hangyák annak a fának az odújában, amelyik mellé lezuhant…

*Hangony község Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, az Ózdi járásban.

Jókai Mór

A debreceni kastély. Regény. - JÓKAI MÓRTÓL. (1861. 40. 470. – 1862. 266.)

(1862. 23. 266.) Második rész.

( Vége. )

Keresztszegi Mihály abban a hiszemben, hogy a mi tüzet maga meggyújtott, azt maga el is oltotta, tért vissza Szatmárba s folytatta a mesterségét. Azt ugyan vette észre, hogy magyar legényei kimaradoztak a műhelyből, kikkel hajdan portyázásokra járt; hanem azt igen természetesnek találta; fogadott helyettük németeket. Egy éjjel azonban roppant hadi lármára ébred fel, a wallon lovasság nagy riadó trombitaszóval vágtatott a város kapuján ki s azután a városon kívül nagy puskatüzelés támadt, mely eltartott majd egy óráig.

A visszatérő lovasoktól megtudták, hogy török csapat száguldott a város alá, s a kívül fekvő lőportorony őrségét támadva meg, a tornyot fel akarta gyújtani. Makacs legények voltak, alig engedték magukat elverni; három ott maradt közülük holtan, a vezérüket azonban élve elfogták. A wallonok közül is ott vesztek négyen, és sokan kaptak sebet. Mi volt ez? Kérdezé magában Keresztszegi: az ő terveinek folytatása-e, vagy valódi török kaland? Igazi török-e akit elfogtak, vagy valaki az ő cimborái közül. E kérdésre korán reggel megkapta a választ. Hívatták a várba. Mikor törökkel volt dolguk a német uraknak, rendesen Keresztszegihez szoktak folyamodni, hogy legyen tolmácsuk; mert olyan ember nem akadt más a városban, aki egyszerre törökül is, németül is tudott volna. Keresztszegit egyenesen a kínzó terembe vezették, hol a fogoly már kellően el volt látva a vallatáshoz, spanyol csízmák lábaihoz erősítve s az első ék már térdei közé verve; ha önként ki nem vall mindent. Keresztszegi a fogoly bégben Vincentiusra ismert. Az pedig kedvetlenül fordítá el fejét, midőn őt meglátta.

— Mit cselekedtél? Szerencsétlen! szólt az ifjúhoz törökül.

— Azt, a mit felfogadtam.

Te magad lettél a csapat vezére?

— Minthogy kegyelmed letett róla.

— Önként engedted magadat elfogatni, hogy a törökre vallhass.

— Valóban az volt a szándékom.

— Ki akarod állani a kínzást?

— Isten és az én lelkem látja.

— És azután mártírhalált halni?

— Ha szolgálhatok vele hazámnak.

— Tehát diktáld, hogy mit írjak vallomásodba?

— Írja azt: „Én Hagza bég, ö felsége a szultán szpáhiainak vezetője, a nagyvezértől megbízó fermánt kaptam a római császár által elfoglalt vidékek szabad pusztítására, s a német katonaság öldöklésére, minden megölt katonáért száz-száz aranyat, minden tisztért ezer aranyat kapván jutalmul."

— Jól van, fiam.

Keresztszegi aztán így forditá ezt németre.„Én Hagza bég, a szultán különös kegyence, a váradi basa unokaöccse, most jővén ide Afrikából, azt gondoltam, hogy most is háború van s nem véltem a megrohanás által mást, mint hős tettet elkövetni, ha tévedtem, mentsen ki ifjúságom. Ezennel ajánlok minden levágott wallonért száz-száz aranyat, saját fejem váltságáért ezer aranyat." A vallomásnak e szabad fordítását nyujtá át Keresztszegi a kapitánynak. A kapitány mosolygott rá, s azt monda, hogy ez bolondos egy fickó.

— Nincs miért nagydolgot csinálni belőle: szólt hozzá bizalmasan Keresztszegi. Ilyen betyárkodó szeleburdi elég van a bégek között; hozzászoktunk már az ilyeshez; a váltságdíjért, ha tetszik, elmegyek magasi Váradra: nem is szükség a dolgot nagyon elhíresztelni; a négy wallont a kórházban elhaltak lajstromára lehet tetetni. A kapitány nagyon bölcsnek találta a tanácsot, s mindjárt leveteté a spanyol csizmákat Vincze lábairól, s az ujjával kedélyesen megfenyegeté a fiút, mondván, hogy vigyázzon magára, nehogy még egyszer kezére kerüljön most az egyszer a bátyja érdemeiért bocsánatot kap. Vincze elbámult e szókra, mert értett németül; de azért még sem értette, hogy vallomása után hogy bocsáthatják szabadon.

Keresztszegi kezesül ajánlkozván a váltságdíjért, mint melyet régi ismerősétől, a váradi basától bizonnyal meg fog kapni, ráhagyatott, hogy hat lovas kísérete mellett saját szekerén vigye haza a fogoly béget. Hiszen a háza, raktára itt marad, az többet ér ezernégyszáz aranynál; ha megszökik, mindezt dobra ütik érte. Már pedig csakugyan úgy történt, hogy Keresztszegi az úton meghálva a kíséretet leitatá, s mikor az holt részeg volt mind, ill a berek, nádak, erek! szekerén elhajtatott Vinczével Debrecen felé. Ott egyenesen Igyártó házához állt be; átadván magát és a meghozott fiút, e szavakkal:

— Íme itt van két levágatásra kész fő; tegyen velük kegyelmed, a mit akar.

Igyártó pedig azt tette e két fővel, hogy mind a kettőt jobbról balról megcsókolá, és azt monda nekik: „édes fiaim." Vincét másnap mindjárt expediálták Tübingába, akadémiákra; hogy még csak nyoma se maradjon a corpus delictinek (bizonyíték, bűntárgy); Keresztszegi pedig újra megtelepült Debrecenben s többé nem csinált titkot a házasságából.

A szatmári kíséret azonban, reggel felé felocsúdván a mámorból, miután sem Keresztszegit, sem a béget nem találta, azt gondola, hogy azok előre mentek s levén náluk a kapitány levele a basához, jónak látták mégis utánuk menni.

Váradon a basa nagy fejcsóválással olvasta a levelet, melyben az volt, hogy mind a szpáhijaira, mind az öccsére vigyázzon jobban, mert íme milyen könnyen megtörténhetik, hogy valami hevesebb vérű spanyol kapitány az ilyen tréfákért visszatorláshoz folyamodnék, s abból rögtön készen volna a háború.

— No majd vigyázni fogok az Öcsémre! Csak menjetek haza, szólt, egy-egy arannyal megajándékozva a legényeket. Még azon éjjel a basa felkerekedett kétszáz lovassal és ötszáz gyaloggal, s megszállta a kastély környékét. Három napig senkinek sem volt szabad ahhoz közelíteni.

Harmadnap híre hamva sem volt a debreceni kastélynak. Ami fából volt rajta, azt megégették, ami tégla volt, azt behányták a mocsárba; nem maradt a helyén más, mint egy nagy, puszta szérű. Azzal megint, szó nélkül, ahogy jött, hazament a basa Váradra.

Ö sem beszélt senkinek arról, hogy mit talált a kastélyban; a debreceniek sem kérdezek tőle, hova tette a kastélyukat. Így aludt el a harcias időszak Debrecen történetében, melyben a hazai műveltségnek e nagy misszionáriusa harci vezérszerepre vállalkozott. A sors mással bízta öt meg; más várakat, más seregeket adott kezére, hogy azokat védje, vezesse és győzzön. A századok igazolták, hogy missiójának meg is felelt. Az utókor pedig elismeréssel tartozik azon bölcseknek, kik másfél százados vérengző harc alatt ész és szellem fegyvereivel tudtak védeni, vívni, győzni!

________

Kaffka Margit

h12- 09. 1911. 574.- 1068. SZÍNEK ÉS ÉVEK. REGÉNY. I., II. fejezetből, h12-09. Írta Kaffka Margit

 1914. 262.-607. Kaffka Margit: Állomások.

*

Nyugat 1912. 20. Kaffka Margit: Mária évei

Nyugat 1917. 1. Kaffka Margit: Hangyaboly

ifj. KORÁNYI FRIGYES

ifj. KORÁNYI FRIGYES: ARANYFÜST. (1903. RT. 129.- 203.)

I.

Valahol egy alföldi faluban ódon úrilak állt nagykert közepén. Szerencsétlen család élt benne. Emberemlékezet óta nem mosolygott senki az ősi fedél alatt s az elvadult sűrű lombok homályában. Mintha átok fogta volna azt a helyet, csak sóhajtás meg könny járta ott. De egyszer csak elhordták a régi lakot, kivágták a nagy fákat, melyeknek csudájára jártak az emberek messze földről. Új házat építettek, új kertet ültettek a régi helyére. Mert gazdát cserélt a birtok, s az új úr babonás ember lévén, azt gondolta, hogy túlságosan odaszokott már a bú meg a halál, jó lesz hát fölforgatni mindent azon a helyen, hogy a hívatlan vendégek rá ne ismerjenek a háztájra arra jártukban. Csak a telek egy sarkát kímélte meg, hol a hatalmas lombok, mintha feledtetni akarnák, borultak egy szomorú szürke épületre: a kriptára. Azt a zugot búvóhelyül hagyta meg a hazajáró lelkeknek

Nehogy ott kószáljanak az új hajlék körül.

Mintha valahogy ilyeténképpen gondolkozott volna Budapest új nemzedéke is, a réginél boldogabb nemzedék. Egy-kettőre úgy fölforgatta a régi Pestet, hogy a hazajáró lelkek ugyan alig találhattak haza a vadonatúj fényes városban.

El is költöztek onnan a múlt világ árnyai. Mi sem emlékeztet rájuk többé. Egy ideig Budán tengődtek, de a budai hegy-völgyekben sem nyugodhattak sokáig. Új-Magyarország bontó csákánya, alkotó varázsvesszeje fölzavarta őket onnan a várba, annak is legvégső zugába. Az még nem az új nemzedéké. Egy talp alatt a régi Budavárból, még meg nem hódolt föld. Odamenekültek utolsó mentsvárukba, egyre összébb szorítva az éjszaki magas bástyafalakra.

1

PEST ÉS BUDA A JELEN SZÁZAD ELEJÉN. Az Országos Képtárban levő metszet után.

Egymáshoz szorulva állnak még ott, a girbegurba utcákban a régi, kis ablakos házak, ormótlan tetejükkel, mintha szertelen magas fövegű százéves lények volnának, kik apró szemükkel hunyorgatnak az újkor hajnal-fényében. Vasvirágos rácskosár védi ablakaikat, tágas bejáratukat szöggel kivert nehéz kapuszárnyak zárják el. Olyan zárkózottak, öregek, hallgatagon szigorúak! Alig mer kipiroslani egy-egy ablakukból valami vidám kis virág az öreges, fehér csipkefüggönyök közül. Misztikusan hallgatnak a házak. És mintha nagy álmukat aludnak elaggott kísértetek a néma falak mögött, a ki arra vetődik, önkénytelenül is óvatosan lép, hogy ne kopogjon olyan nagyon a sarka. Évről-évre fogynak a holt város régi lakói, különös alakok, a milyeneket nem igen látni másutt. Pontosan délben meghajlott száraz agg méri végig az utcát, meggondolt, pedáns lépésekkel, elefántcsont-gombos botra támaszkodva. Rövidre nyírt Pálffy-bajusza, egyenes karimás, magas tetejű kalapja — tudja Isten miért — egy félig elfelejtett becsmérlő szót idéz az ember emlékezetébe: Pecsovics! Majd meg görnyedt prémes «Wickler» tipeg ki egy kapu alól s fölötte ősi Helgolander*-kalap bólongat, melynek árnyékában fakó, csupa ránc arcocska húzza meg magát. Takaróba bujtatott kis kutya után siet, — de nem halad. A kutyácska meg szaporán szedegeti lábát, mintha sorra szeretné behúzni a jó meleg takaró alá. Néha megáll, szimatol vagy talán emlékein mereng — s türelmesen megáll s vár a «Wickler» is a fölötte remegő «Helgolander»-rel. Olyan színevesztettek, ósdiak! Talán az ökölnyi eb is százesztendős. És olyan bosszantóan, gúnyosan hangzik föl hozzájuk, valahonnan igen messziről egy villamos kocsi vidám csilingelése.

Ha enyhe az idő, föltárul egyik-másik ablak s hosszú csibukszár végén vörös orr jelenik meg, rajta lovagló nagy kerek pápaszemmel, vagy összeaszott, haragos képű kis aggastyán tekint ki, aranybojtos házi sapkában, — groteszk mesekönyv-alakok. A legöregebbek csak hónap elején mutatkoznak, mikor elcsoszognak nyugdíjukért. Olyanok, kikről mindannyiszor bizonyítaniuk kell a papnak s házmesternek, hogy még élnek, különben el sem hinné senki.

Még alig alkonyul lenn az élő városban, már éj nyugalma száll le az ódon ház-sorokra. Csöndesedik a csendjük. Egy nyitott ablakból valami alabástrom oszlopos óra lomha ingakoppanása hallatszik ki, s kávészag jelzi, hogy él még a ház lakója: öregúr, ki még régi kék méhkassal jelzett findzsából issza meg csak a kávét. De ha éjjelente neki szabadul rosszkedvében a szél a Hármashatár-hegyről, egyszerre boszorkányos élet ébred a szűk utcákban. Az egyedül unatkozó gázlámpa lángja agyongyötörve libeg-lobog s a falakon hosszúra nyúlt árnyékok kalimpálnak az ereszbe csimpaszkodva, mintha az elaggott rémek küzdenének a szélviharral. A szél derékon kapja, fülön fogja őket, hogy kitépje utolsó tanyájukból s odaszórja a gőzzel, villámmal élő új nemzedék közé, a fénybe, zajba — világ nevetségére. S a szegény árnyak kézzel lábbal kapaszkodnak a vén falakhoz. «még ne! még ne!...

Kijutottak az íves folyosóra, melynek könyöklőin virágcserepek voltak sorba rakva. Az eresz alól nehéz zöld függönyként aláomló vadszőlő alig bocsátott át egy keveset az alkonyat fényéből. Pompás tavaszi esthajnal volt, sejtelmesen enyhe, illattal terhes, gyorsan enyésző. Mialatt hosszadalmasan búcsúzkodtak, mindinkább közeledniük kellett egymáshoz, hogy egymás szemét lássák, míg végre arcukon érezték egymás leheletének cirógatását. Nem beszéltek többé, csak lassan-lassan közelebb simultak. Egyszerre csak dalolni kezdett Iris kanárija. A madárdal meghatotta őket, egymásra borultak. Jenő karja körülfonta Iris gyönge derekát, s vágyódó ajkuk csókban forrt egybe, hosszú remegő csókban.

— Szeretlek, Iris! — sóhajtott Jenő.

Iris bizalmas szeme gyönyörrel záródott le... A kapu alatt léptek kopogtak. Szétrebbentek s Iris egy szökéssel befordult az előszobába, miközben sziporkázó arany-fátyolként lebbent föl kibontott haja, félig elfödve egy búcsúra szánt mosolyt. (Folytatása következik.)…

IV.

Néhány napon át órák hosszat csatangolt a budai várban. Azt remélte, hogy találkozik Írisszel. Ha elfáradt, beült egy ósdi empire bútorzatú cukrászboltba, melynek falain régi selyemmel hímzett naiv képek függtek. Annak ablakából leste az utcán járó-kelőket. De hiába. Türelmetlen kezdett lenni. Még sem mert Iris lakásához közeledni. Irist lesve, ott a várban, a hajdani titkos találkozások izgatottságából s remegéséből érzett valamicskét. Végre ravaszul elegyedett szóba az öreg cukrásznével. Azt állította, hogy gyermekkorában sokszor vett ott cukrot. Nem volt igaz. Már akkorában sem evett volna kevésbé előkelő cukrot, mint a Gerbaud-é. De a cukrász neje udvariaskodásból azt mondta rá, hogy emlékszik. Németül beszélt, a budai kihalófélben levő tájszólással….

A szegény városrészek templomaiból úgy jönnek ki az emberek, többnyire ősz férfiak, nagy-kendős szegény sorsú asszonyok, mintha a szomszéd házát hagynák el, aki valami hasznosat ígért.

A BUDAVÁRI MÁTYÁS-TEMPLOM BELSEJE. Az Ezeréves Magyarország című új vállalatból

A Mátyás-templomból ünnepélyesebben vonulnak ki a templomjárók. Sok közöttük a férfi, többnyire tisztviselők, kiknek egész élete mások utasításainak végrehajtásából, kötelességteljesítésből áll. Olyan képpel jönnek elő a miséről is, mintha hivatali főnöküknek referáltak volna. A nők tartózkodók s az utcára érve elmerülten sietnek el, mint jó gazdasszonyok, kik ebédről gondoskodni mennek haza. Se vége, se hossza a köszöngetésnek. Mindenki «jó családból» való, mindenki ismeri és figyeli egymást. A téren álló copfstílű emlék, hamuszínű vértanúival, kiknek kissé komikus kifordult állásai a szkeptikus Jenőt a gyomorgörcs kínjaira emlékeztették, s az utcasarkok kiugró tornyocskái, mindent megfigyelő ablakaikkal, mintha bizonyos puritán kényszerként hatnának rajok. Csak a mellékutcába érve mernek kedvük szerint mosolyogni a leányok, a várbeli leányok, kiknek arcszíne üde, akár a hegyi lakóké. Kevés vártatva kijött a templomból Iris is. Jenő egyenesen feléje tartott, kíméletlenül törve magának utat az embercsoporton át. Mosolyogva köszönt. Iris zavarba jött s elpirult. Szigorú tekintetek szálltak egyikről a másikra. Ez a találkozás nem tetszett a «vár»-nak. Első pillantásra látta a «vár», hogy Jenő pesti gavallér.

— Megismer még? — kérdezte Jenő. Szellemesebb kezdet nem jutott eszébe.

— Hogyne? Bár régen volt, mikor utoljára láttam, — felelt Iris, hogy valamit feleljen.

(1903. R.T. 45. 174.)… Jenő addig is csak úgy élt, mintha már az övé volna Scheiner milliója. Iris pedig, — ha sokat költött is, — de soha sem gondolt rá, mennyi a pénzük. Csak azt tudta, hogy sok. Sok volt az ő szemében addig is, míg jóformán adósságra éltek, így hát rögtön belé találták magukat az új helyzetbe. Csak a Jenő örökrésze, a «mosómedve » arcképe hozta őket némi zavarba. Hová akasszák? A férfi-szobába sehogy sem illeti Ellenszenvvel látszott körülnézni a kivétel nélkül legmodernebb bútorok között s mintha kétségbeesetten kérezkedett volna le a falról. Végre a gyermekszobában tettek vele kísérletet. Annak egyszerűségében mintha földerült volna ráncos arca s megenyhült volna összecsucsorított ajkának fanyarsága. Ott őrködött a kis Irma ágyacskája fölött. A kis Irmácska eleinte félt tőle, majd hosszan bámult rá, végre egyszer megpróbált rámosolyogni. Bár másfél éves volt. még papát-mamát sem tudott mondani. Nem is ezek egyike volt első szava, hanem: bácsi. Iris rábámult. Vajon tudja-e, mit mond? Tudta, jól tudta. Többször ismételte és a képre mutatott. Nemsokára nyilvánvaló lett, hogy barátságot kötött egymással a gyermek és a kép. A kis leány sokszor percekig rajta felejtette gyönyörű nagy szemét s keze fejét széles selyem övéhez dörzsölgetve mondta tízszer-hússzor egymás után félhangon «bácsi... bácsi!» A «papát» «mamát» csak nem akarta megtanulni…

*

Helgoland (fríz nyelven Deät Lun, a.m. „Föld”, angolul régebben Heligoland) sziget az Északi-tengeren, Németország egyetlen igazi nyílt tengeri szigete. A szigetet a kora középkortól a frízek lakják.

*

ifj. KORÁNYI FRIGYES (1869-1935.) politikus, diplomata, író. Könyv ára: 2240 Ft. Aranyfüst - Ifj. Korányi Frigyes www.antikvarium.hu

Krúdy Gyula

Krúdy Gyula: A bűvös erszény. (1908. 486-767.)

Krúdy Gyula: Mákvirágok kertje. (1913. 2-142.)

h14 – 49. Rutének, akik legtöbbet vesztettek a háborúban. Írta: Krúdy Gyula (1920. 5. 50. Utolsó részlet.)

h12-5: 1920. 1.

h12-9: 1920. 1, 2, 3, 4, 5.

Nyugat 1923. 6. Krúdy Gyula: Aranyidő

Kvassay Ede

Kvassay Ede: A nők kezében. (1913. 162-646.) (1913. 9. 162.)

A Liliom koszorú egylet.

Volt Magyarországnak egy minisztere, kit jeles és hazafias elődeinél erősebb nemzeti érzés hatott át és ki a nemzetfenntartási egészséges fajpolitika híve volt.

- Régóta fájják — mondta — azt a keserű, bús nótát: Hej, nem magyar a magyar! Merész szó, de sok igaz van benne. Az egységes nemzeti fejlődés legfőbb akadálya nálunk, a felső társadalmi osztályokban is igen elterjedt német nyelv. Tisztelte a németséget, szóban és írásban, nagyra becsülte, élvezte a német kultúrát, de hazánkban mindent ki szeretett volna zárni, ami a német szellemnek propagandát csinál. Lászlóffy Pál belügyminiszter volt ez a radikális magyar államférfiú. Alföldi származás, férfikora javában, imponáló alak, nemes arcél, átható tüzű szemek. A tetterő, a vasakarat csak úgy sugárzott arcából. «Ein Magyaren-chauvinist: diese Hünengestalt!» — mondták rá a bécsi számottevő nők. «Sonderbarer Schwarmer!» -- hangoztatták az ottani irányadó körök. Sőt itthon, a minisztertanácsban is sok ellenzésre talált. De őt nem lehetett elriasztani. Régi barátság fűzte gróf Keresztessy Miklós miniszterelnökhöz, ki vele erős szolidaritást vállalt. Persze csak: elvben. Mert neje, Langenburg-Weiszenthurn hercegnő révén, közeli összeköttetésben állt a bécsi magas körökkel, s lehetőleg tartózkodott a radikális kezdésektől. Jó hazafi volt, de az opportunisták táborából. Hanem azért Lászlóffy, bízván a jövőben, a helyén maradt…

A lapokban gyakran jelentek meg cikkek, amik a nemzeti érzést sértő és a józan magyarosodási törekvéseket megakasztó cselekedetekről adtak hírt. Különösen sokat szerepelt e téren: egy nagyobb, fővárosias jellegű, tekintélyes sz. kir. város, mely után vármegyei székhely ugyan, de külön főispánnal bír. Mi e várost Német-Hunniának nevezzük, és csak annyit árulunk el, hogy törzspolgárai a «kipfel-hauser» megtisztelő melléknevet a hajdan azok vezéreként szerepelt Kipfelhauser dúsgazdag pékmesternek csökönyös maradi németségéért kapták. Német-Hunnia egy nagy folyó mentén, erdőktől koszorúzott hegység alján fekszik, egy, többfelé kiágazó vasút középpontját képezi, s kulturális, gazdasági, ipari és kereskedelmi tekintetben igen nevezetes hely.

A BUDAPESTI TÖRVÉNYKEZÉSI PALOTA. — AZ ESKÜDTSZÉKI TEREM. Kiss György fényképe után.

Lászlóffy nem egyszer pattant föl a képviselőház folyosóján az ilyen és hasonló szavakkal:

- Már megint ez a Német-Hunnia! Látszik, hogy a nagy opportunista Bartódy, az ő kedves képviselője. Megérdemelné a kipfelhauser díszpolgárságot. Van is neki gondja a város magyarosítására! Persze, hogy nem volt erre gondja…

Most egy asszonyi nyelv-agitációról van szó. Olvassa el, osztálytanácsos úr. A cikk meg van jelölve. Erre ingerülten felkapta a lapot és Hámosinak nyújtotta át. A cikk így hangzott:

A Liliomkoszorú-egylet a német szóért. Ez az erényes, szegény hajadonok anyagi támogatására és kiházasítására létesült nemes célú intézmény, melynek üdvös működését, a körében uralkodó német szellem értékben erősen csökkenti, most összetoborzott tagjaival egyenesen a felekezeti németesítés terére lépett. Ki akarja szorítani a magyar szót, melyet oly nehezen küzdtek ki, a város főszékesegyházából. Tíz temploma közül különben is csak kettőben hirdetik magyarul a szent igét. Az egyesületi helyiségekben ugyanis egy arisztokrata és előkelő polgári hölgyekből s más alsóbbrendű asszonyokból, hajadonokból álló társaság gyűlt össze. Ez a "nyelvére német, de szívében magyar» ismert német hunniai jelszóval dicsekvő egyesület, özvegy gróf Várhelyi Lajosné született Cserhalmy Felicie grófnő, csillagkeresztes és palotahölgy, cs. és kir. nagykövet özvegye elnöklése mellett, nem éppen a legszelídebb kifakadásokkal a hazafias érzelmű püspök és az államnyelv jogát érvényesítő kormány ellen, egyhangúan, persze német szóval, azt határozta el, hogy ezer aláírású monstre-kérvényt terjeszt föl a vallásügyi miniszterhez, hogy irányt adó támogatásával helyeztesse az ottani főegyházban vissza a német prédikációt…

Mikor a szolgák távoztak, Lászlóffy azonnal rákezdte:

— Ez komoly dolog! Hát e hazában a magyar nem imádhatja szabadon ősi nyelvén Istenét?

— Lelkemből beszélsz! — vette át a szót Magory; a miniszterrel a kávésasztal mellett helyet foglalt és pátosszal folytatta. — És mi történt a letűnt kormányok alatt a magyar nyelv szuverenitása mellett? Mi a nemzetiségi viszályok megszüntetésére? Semmi. Hoztak egy gyönge, türelmes nemzetiségi törvényt, de még azt sem hajtották végre. A magyar címert összetörik, a nemzeti lobogót sárba tiporják. A pánszlávok főfészkeiben csúfolják, sértegetik az embert az utcán, ha magyarul beszél; máshol pedig hazafias érzelmű szüzek kebléről durva oláh kezek letépik a magyar kokárdát. A türelmesebb svábok közt izgatnak a pángermán lézengők. Szerb tanítók pofozzák az iskolás gyerekeket a magyar nemzeti nótáért. Sőt Fiúméban olasz testvéreink sem tűrik a nemzeti trikolórt és egy magyar címtábláért nyílt utcai zavargást, lázadást szítanak. És mit tettünk mi? Elnéztük, enyhén büntettük, legtöbbször eltussoltuk merényleteiket. Nem az állam, a nemzet önérzetét sértő hallatlan gyávaság-e ez?...

(1913. 19. 367.) Mandurer polgármester a fenomenális feminin közhatás lecsillapodásával fölkelni készült helyéről, hogy a főispánt, ki elnöki díszzsöllyéjét elfoglalta, obligát módon üdvözölje, mint tudjuk: kevés szóval, sok érzéssel. Ámde a polgármester úr nem juthatott szóhoz, mert fölemelkedésére, melyet, tekintve enbonpoint-jét, rendesen bizonyos nehézkes formai gyakorlat előzött meg: a beállt várakozó csendben a karzatról magyar nyelven e hangos szavak hallatszottak teljesen érthetőn:

- A méltóságos főispán beszédét németül folytatni kérjük, mert a szép szónoki eloquence-t (ékesszólás) sokan meg nem értették!

E szonor hangú interparlamentáris közbeszólásra roppant zivataros hangzavar, mozgás keletkezett. Ezzel a harci jel meg volt adva és általános volt a csodálkozás, hogy a rendzavarás a magyar ajkúak részéről jött. De hát az igaz, hogy a hangja szelíd, udvarias volt. Minden szem a karzat ama része felé irányult, honnan e szavak jöttek. Graupenhofer és dr. Katzendorfer urakon kívül e teremben mindenki meg volt lepve. Magory szikrázó szemsugarai, mint gyilkosra lövellték tüzüket. A karzat első soraiban ülők, fölemelkedve helyeikről, kíváncsian, idegesen fordultak vissza. Nem tudta senki, hogy a hang után ítélve, nő volt-e, vagy valami éretlen diák. Pedig nő volt, csinos, fiatal, ízléssel öltözve, ki egy katonás kinézésű szálas úriember társaságában jött az ülés megkezdése után és így csak hátul, közel a bejárathoz kapott helyet. De most, mi¬után elmondta szavait: az általános zavarban rögtön sietve eltűnt, mielőtt valaki kérdőre vonhatta volna. A többség meglehetős indifferensen vette az esetet; a magyarság azonban fel volt izgatva, mert tudta, hogy az egy a főispán ellen intézett cselszövény előjátéka. Egy agent provocateur ravasz csínyje.

— Le a kétnyelvűséggel! — harsogott a nagy zajon keresztül Vogelhuber Miska, a budapesti jogász szava, fiatal szomszédjai lármás helyeslése közt. Vogelhuber papa büszke tekintete pedig «urbi ét orbi» tudtul adni látszik: Nézzétek, magyarok: ez a verflixter Kéri az én fiam!

- Ki vele! Abcug kétkulacsosság. Le a német nyelvvel! — ismételte az előbbi kórus felülről, a karzaton is sokkal hatalmasabb ellenpárt elnémító, óriás pisszegése közt. Erre az ősi nyelvjogot sértő gyönge, féktelen demonstrációra felriadt az egész városatya kipfelhauser had és ebbe a zúgó, orkánszerű germán felkiáltásba tört ki:

— Nem értettük! Kérjük szépen folytatni németül!

A lármát a magyarságnak és a többség mérsékeltebb részének: «Éljen a főispán! A napirendre! Az üdvrivalgást, képtelen volt túlharsogni. A rövid, de zajos intermezzóra Magory izgatottan, az indulattól reszketve leült. Gróf Bodaszéky, Sávoss apát, Orbán, Vogelhuber, a karzaton tüntető fiától büszkén észrevéve, továbbá a vendég notabilitások közül Hancsóh és a Budapestről visszatért Verpeléti az elnöki emelvényhez siettek. Rosenmüller pedig Hancsóhnénak, ki a díszkarzat első sorában a legelőkelőbb városi patríciák és gróf Nyékeyné, a született német hercegnő közt ült.

A főispán ügyesen felhasználva e pillanatot, átható sztentori hangon így szólt:

- A karzatról, hol a tetszés és nem-tetszés nyilvánítása (Minden oldalról: halljuk a főispánt!), sőt még a tárgyalást zavaró szó ejtése sincs megengedve, egy közbekiáltás hallatszott, mely az ülés lefolyásának méltóságát, tekintve az ünnepi alkalmat, hallatlan cinizmussal megzavarta. Méltóságos úr, Sr. Hochgeboren hivatali elődei, az eddigi főispán urak, — kezdte dr. Katzendorfer, s Vogelhuber pere közbeszólt, hogy: «Nem értjük a németet!» ami Miska, a fils, nagy gaudiumára, általános derültséget keltett. De a szónok gúnyos lenézéssel sújtva az okvetetlenkedőt, így folytatta: — Nem csak a régi szokás, de régi jogunk alapján, attól az időtől fogva, mikor a latin nyelv uralma megszűnt, beköszöntő szónoklataikat, valamint minden, a város közönségéhez intézett ünnepi és reprezentáló beszédet magyar nyelven kezdték.

- Tehát kezdjen ön is, úr doktor, magyarul! -— vágott közbe, bajuszát pödörve, huszárosan Rosenmüller. (Az egész gyűlésterem, különösen Hancsóhné, élénk derültsége közt. A jobboldalon pisszegés.)

- Én csak törvényes jogommal élek, ha németül beszélek. A főispán urak tehát, tekintve a törvényhatósági bizottság és egyáltalában a jelenlevő közönség magyarul nem értő nagy többségét (Balról: «Nem áll! Itt a túlnyomó majoritás ért magyarul, németül folytatták és fejezték be a magyarul megkezdett beszédet. Mi a leglojálisabb előzékenységgel járultunk a méltóságos főispán úr elé, s e szavaitól kezdve folyton metsző irónia ült vonásain, aminek viszonzásául remélhettük, hogy ő méltósága, Sr. Hochgeboren, ezt az annyira szívünkhöz nőtt megszokott gyakorlatot nemcsak a jövőre oly kegyes lesz figyelembe venni, de már most, e jelen alkalommal, hozzánk, a túlnyomó többséghez is, az itt mindenki által megértett anyanyelvünkön az általunk is el¬ismert fényes előadásával néhány meleg hangú ékes szót intézni. (Zajos éljenzések.)

(1913. 33. 646.) A német hunniai múzsa-templomból, az újabb háromévi engedélyidő lejárása után, kivonult a német társulat, melynek örökre elzárták újból való bevonulását, hogy a színházat, hosszú és még némi tárgyalások után, államosították. Az elégedetlenek, jobbára az itt letelepedett számos külföldiek kedvéért, nemkülönben általános kultúr-szempontból is megadták az engedélyt arra, hogy a nyári hónapok alatt, mikor a társulat szünetel, elsőrendű német vagy másnyelvű drámai és opera staggiónék előadásokat tartsanak.

A BUDAPESTI NÉMET SZÍNHÁZ. 1812-iki rajz.

Meg volt tehát mindezeknél fogva a kellő hangulat ahhoz, hogy két hét múlva, a főispánság tízedik évfordulóján Magoryt és nejét a közszeretetű Jolánta bárónőt, more patrio, minden oldalról megjubilálják. Magory azonban, egészen neje szellemében, a leghatározottabban tiltakozott minden magán- és hivatalos ünneplés ellen. Még Gergely huszárnak is megtiltotta a gratulációt. Lászlóffyval is megegyezett abban, hogy sem őt, sem nejét semmi szín alatt ne ajánlja legfelsőbb kitüntetésre, mert különben talán akadnának, kik kétségbe vonnák hazafias működésének önzéstelen tisztaságát.

Magoryné, szólt minisztertársaihoz Lászlóffy, — jellemére nézve büszke, de modorára szerény, a feltűnést mindenben kerüli és így jó példa adásával könnyű szerrel kiölte férjéből a hiúság legkisebb nyomát is. Pedig a hiúság volt Magory törekvésének, tetteinek, a lelkes hazaszereteten kívül, fő mozgatóereje. Minden rendjelnél, jubileumnál jobban hirdette Magoryéknak a nemzeti ügy érdemében elért nagy sikereit: Német-Hunnia város közgyűlésének ama határozata, hogy nevét Magyar-Hunniára változtatja. (Vége)

*

Kvassay Ede (kvassói és brogyáni), (1845 – 1927.) cs. és kir. kamarás, nyug. miniszteri osztálytanácsos, a Petőfi-társaság tagja. Szinnyei

Laczkó Géza

Laczkó Géza: Noémi fia. (1915. 474-826.)

(1915. 30. 474.) Visszafelé már csak gyalog jöttek. A fiú belekarolt anyjába, másik kezében húgáé reszketett, úgy lépkedtek szótlanul, könnyülte, kisírt, vörös szemmel a Kerepesi-út piszkos, tarka zajában, amelybe március tizenötödikének kokárdái, zászlói, csoportos egyetemi ifjai szokatlan árnyalatot kevertek. Fiatal gyászuk kábulatába sértve nyomult fiáker-száguldás, einspenner döcögés, s a lóvonat kürtje. Lányiné ritkás, kusza haján félrecsúszott az olcsó, gyűrött fátylat lengető fekete kalap. Szürke kis szemei szúró bizalmatlansággal forogtak könnyeiben, sóhajtott egyet-egyet s panaszos elégedetlen motyogott föl néha magában.

Nincs szerencséjük! Alig féléve, hogy sikerült az öreget betenni a biztos, nyugalmas korrepetitori állásba s tegnap már rányomathatták a parte-cédulára, hogy a Nemzeti Színház tagja. Mindig csak az a pipa! Ő hiába beszélt neki. Ronda, gyilkos pipafüst. A nyomor, a legnagyobb nyomorban most... Ebédet is kell még ma főzni... S ha nem kap szerződést Arabella, a fiúnak egyetemre nem lesz pénz…

Éhes bizonytalanság, félig jóllakott színes tervezgetés közt hányódott az apa-vesztett család a lassan zsendülő tavaszon keresztül, s a gyász nyomasztó előkelősége halkan-halkan elvonult a veszekedő gond elől. A fiú lecke-órák után futkosott a Józsefváros hentesei, a Ferencváros fuvarosai között s az egyetem körüli kávéházakban hasznos, új barátságok kötésén fáradozott; Arabella majd mindennap az ügynök előszobájában ült némán, illedelmes szerényen s az özvegy mormogva, sóhajtozva, napról-napra ingerlékenyebben járt-kelt, tett vett, nyugtot sohasem találva a két kis szobában, homályos konyhában. Anya és fiú csak úgy este, petróleumspóroló sötétségben várva a lefekvés idejét, csöndesült gyászolóvá, halk hangon beszélték meg az elhunyt különös szokásait, de Arabella, ha egyedül maradt, sokszor sokáig elsírdogált az árva, szép, kiszítt pipák előtt. A hangos, ideges gond nyomán aztán besurrant az örömtelen lakásba, a rettegve várt vendég, a mogorva nélkülözés.

A BUDAPESTI FIAKKERESEK TÜNTETŐ FÖLVONULÁSA A MINISZTERELNÖKHÖZ ÉS A BELÜGYMINISZTERHEZ; jobb. A miniszterelnöki palota előtt és az Albrecht-úton

A Horváth-kert előtt egy-két fiáker állt, kanapés. Cukros zacskókkal fölszerelt budai ténsasszonyok nézték a mindenünnen megsüvegelt elegáns fiatalúr bevonulását. A kigyúló gázlángok alatt szegényes, feltűnően öltözött színésznők nevetgéltek ficsúr gyűrűben. Odább művészettisztelő polgárok hallgatták az intrikus orákulumát, a hősszerelmes igazgató komolyan, lelkesen, udvarias szerénységgel siklott át az utána mosolygó hölgyek csoportján. Az anya színésznő egy padon nyilatkozott a drágaságról a szomszéd hentes értékes jóindulata előtt, a sarkon túl kajla gimnazisták pislogtak az öltözők felé.

Majdnem az egész drámai személyzet ott volt a tetős bejárat karcsú oszlopai körül. A közönség is nagy érdeklődést tanúsított a színre kerülő operett iránt. A csöngettyű hármat szólt, a pénztárnál megélénkült a kapkodó tolongás, a cigarettákat elhajították, s az előcsarnok tömege társalogva, élénken szorongott az ajtónál álló két jegyszedő közé.

(1915. 31. 490.)

Arabella, bár anyja szeme sokszor elégedetlenül villámlott feléje, nem nézett sehová, nem beszélt, a kérdésekre fukarul felelt. A spanyol-viaszk Styx Jankó Beotiát fölpanaszlása sem érdekelte úgy, mint máskor; az, «elől megyén ő, utána megyek én, nem te, én» bohósága, a zümmögő duett, a nagy kánkán idegenül, szinte gúnyolódva tolakodott áhítatos rettenésébe, a melyet pajzsul tartott az Élet megsejtett néma fenyegetése elé.

Lányiné azonban, a legtökéletesebb színházi mama, elemében volt: a színésznők dicsekedéseire megértően bólogatott, apró bajaik meséjét a magáéival támogatta, leánya képességeit magyarázgatta büszkén, az odavetődött kritikus ostoba vicceire szívből erőltetett nevetést, merész állításait soloni* törvényekként fogadta menten s a darab alatt, karját összefonva, békén próbált szundítani egyet. Béla is kielégítő szórakozásra lelt a színpadon ugráló női lábak értékelésében.

Előadásvégi oszláskor, búcsúzás közben a fekete hősnő megkérdezte Arabellát:

— Miben is lép fel, kedves?

— Boriskában.

— Oh, oh! Nem könny fi, de nagyon hálás szerep! Micsoda sikereim voltak benne Pozsonyban, Temesváron, Győrben! Itt az arénában is kaptam egy óriási babérkoszorút erre a szerepre…

*Solon was an Athenian statesman, lawmaker, and poet. He is remembered particularly for his efforts to legislate against political, economic, and moral decline.

III.

Korán kelt. Míg anyja a kávét főzte, feltett kezére ócska kesztyűt húzott, szőke baját tarka kendővel menyecskésen átkötötte s kitakarította az egyik szobát. Aztán fölvette egyetlen gyászruháját, kávéját üresen itta ki, a kiflit vitte magával tízórainak, ágy indult neki gyalog át Budára. A Diana - fürdőhöz érve már rendesen elfáradt. Legalább a rengő hídon ne kéne gyalog átbaktatnia! — tekintett naponta vágyva egy-egy fogat, bérkocsi után, amely mintha őt akarta volna bevárni a kő-oroszlán alatt. Fejecskéjét szende komolysággal hajtotta félre, pillanatra megállván, a hídpénzt előkeresni s megelégedetten folytatta útját, mintha csak rossz indulatain vett volna erőt, de a Tunnel alatt mindig elszomorodott.

A KÚRIA ÉPÜLETE A FERENCZIEK-TERÉN A LEBONTÁS ELŐTT. Divald fényképe után.

Sosem voltak bővében a pénznek, kis keresményéből azonban jutott néha egy-egy szalagra — fekete bársonya szelíden fénylett fehér nyakán — olcsó kalapra s a családot mégis az apa tartotta el. Ha volt, ő adta, ha elfogyott, ő gondolkodott pótlásán néma pipaszóban. De most! Most neki kell kenyeret adni zsörtös anyjának s drága, egyetlen kis bátyjának. S mit tehet ő, gyönge, erőtlen? Futóka-lelke ösztönszerűen támasz után tekintett szét az ércesen izzadó bolthajtáson s könnye nem egyszer buggyant ki sóhajának segíteni, kérni némán, türelmesen a komoly, barátságos félhomálytól valami mentő gondolatot.

Milyen másnak látta nem is oly rég a művészetet, ha gyerek-fejjel elábrándozott: papa csináltat neki mindenféle színpadi ruhát, kosztümöt, a színészeti tanodádban is kijár tán egy vagy két osztályt, bizonyára sikerül majd föllépnie a Nemzetiben, aztán elmegy vidékre, ha kis fizetéssel is, de csak nagyvárosba, elsőrendű tagnak. Tanul, dolgozik, megismerik a nevét, s majd úgy fogják meghívni a Nemzetihez. Csak a kezdet nehéz, a többit kiverekszi magának az istenáldotta tehetség. S most? Éjjel fanul, naphosszat álldogál a próbán, gyalogol ide-oda, hegy esténként fölvegye a rongyos forintot, a melyet a másnapi étkezés gondja szétfú, mint a pelyhet. Művészet helyeit mesterség…

Neki nem volt szeretője, az asszonyiság, az érzékek vihara sose verte föl, tanulni, olvasni kellene, az írók tükrében nézni a nagy, ismeretlen életei, gazdag ismereti) fej tudásával oltani a szívbe érzelmeket, a melyek teljesen Idegének tőle, begy tehetsége sokrétűvé, izmossá legyen — s este örül, ha a szerepeit megtanulhatja.

Még föl sem lépett. Istenem, mi lesz, ha majd mindennap játszik?

A napsütésre érve azonban szétfoszlott a töprengés köde. fiatal vére kiforrta magából a gond tövisét, mosolygó könnyelműség szállt szívébe, vidáman köszönt a bejárat előtt ácsorgóknak, s a homályos színpad favázon lebegő kulisszái között szívdobogva várta jelenését, hogy mint Feledi Boriska adjon művészi kiutat a lelkében hullámzó érzelmességnek.

Mikor nem volt dolga, kiült az udvarra s ott hallgatta a kollégák csevegését, amelyet sajátságos melodrámává alakított a zongoraszobából kihangzó magános női hang, vagy tömött, érces férfi-kórus,

Az intrikus. a társulat legműveltebb tagja, a kit az egri jezsuitáktól csaptak ki valami komisz csíny miatt, különben az országban a legjobb Biberach, vitte a szót:

— A Borzáné Marcsája egyenesen pellengérre állítja a színészetet, amellett rossz darab, a Pesti Napló is megírta…

(1915. 42. 666.)

III.

A vidéki színész, a ki állandóan a pesti nagy színházak Mekkája felé fordulva végzi imádságát, szívesen jön a budai színkörbe vagy a Várba játszani.

A VÁRSZÍNHÁZ SZÍNPADA; jobb oldal. A BUDAI VÁRSZÍNHÁZ.

Egyrészt, mert így fővárosi művésznek mondja és hiszi magát, másrészt, mert azt reméli, hogy itt hamarabb tűnik szemébe a szórakozott pesti direktoroknak, de a mikor a szezonnak vége vagy igazgatója megbukik, fájdalommal búcsúzik reményeitől, Pesttől s örül, ha egy kis vidéki szerződést tud kicsikarni az ügynöktől. Így került Arabella Révfi Andor társulatához Temesvárra*. Nagyvárosi ripacsokhoz, — a hogy ő mondta. Az ügyvéd lókupecek között is ügyvéd, a bíró méltóságából, a katonatiszt rangjából a legkisebb város, a legtávolibb garnizon sem von le semmit, de a színésznél nemcsak állomáshelyétől, de a társulat összetételétől, az igazgató egyéniségétől is függ, hogy színművész-e vagy ripacs. Mit keres itt magyar színészet ebben a három különálló foltban épült nagy német és katona városban, sőt várban, ahol folyton dobolnak, trombitálnak, mars dönög a kövezeten és negédes «csau!» kiáltással üdvözlik egymást a kardcsörtető gavallérok!? Vagy, ha valami sohasem látott másolatát hoznák az egyetlen bécsi éneklő szavalásnak. Vagy, ha az elképzelhető legjobb magyar együttest léptetnék föl a díszes színházban, amelyet komollyá tesz már a harcias környezet s az uralkodó fönséges neve, amelyet visel. Vagy, ha a legszebb és legkönnyebb erkölcsű énekesnők csődülnének ide a tiszti kaszinó külső tagjaiul, akkor lehetne valamit remélni. Így, ezzel a nappalra borotválkozó, sétára arcot pirosító szedett-vedett népséggel, köpködve szavaló Shakespeare színésszel, selypes énekesnővel, komoly komikával, hanyag és értelmetlen direktorral mire fognak menni, ha vannak is egypáran szépek, szereptudók, becsületes, szegény művészek? Temesváron csak a legjobb társulat tud megélni, de annak is előbb ki kell verekedni a mindennapi közönséget, a mindennapi kenyeret.

A cigányok valami rongyot kötnek falu határokon a fákra, hogy az utánuk bebotló karaván tudja, adakozó-e ott a nép; a színész egymás elbeszéléseiből, az előbbi társulat után maradó emlékből, a sétálók tekintetéből, kocsis, hordár, bútorozott szobát kiadó nénik modorából ép oly hamar kitalálja, mi sors vár reá az új helyen…

Kint lomha közönnyel hullongott a hó s Arabella az ablaknál a Dél-magyarországi Közlönyt olvasgatta, a mely illatos áradozásokkal permetezte agyba-főbe Csabai Nina legújabb alakítását. Anyja keresetlen szónoklatára egy hanggal sem válaszolt, csak a kis kocsira tekintett s lelkében egy élet szemrehányása mozdult meg egy másik ellen. A gyerek! ö az oka! Lenézik, megítélik, agyonhallgatják miatta! A Nina azt tanácsolta, adja ki vidékre Angyal-csinálókhoz az ő gyerekét? Inkább a súgólukba beül vagy a kasszába, semmint hogy megváljon fiától. Ó, látott ő egy ilyet Budakeszin, a Dönki Katicáét, pedig annak egy gróf az apja! Ott ült az udvar mocskában félmeztelenül a földön, a komondor nyalta a képéről a fekete, ragadós piszkot s a sváb asszony röhögött az idillen. De azért, mert valaki jó anya s nem akar megválni attól, a kit szíve alatt hordott, ne kaphasson egy háromsoros jó kritikát?...

Arabella is kifejtőzött az anyai aggodalom minden egyebet elfödő fátylából s a messziről jövő ember éleslátásával ismerte föl egyszerre a társulat minden belső és külső nyomorát. A katonatisztek inkább operetteket néztek, drámára is főképp szombaton és vasárnap lett volna közönség. A társulat hős és bús szerelmesei kávéházban üldögéltek nappal-éjjel s mivel a városi dámák nem szorultak rájuk, gyári lányokra lestek a Hosszú Allééban, utcasarkokon. Az operett-trikók piszkos szürke hamvat kaptak, a drámákban általános szerep nem tudás és szórakozottság mondatott mindenkivel bolondot. Révfi, akinek Petőfi-gallérja mind gyakrabban volt másnapos, különösen híres volt az ilyesekről. mint Laertes, mikor megtudja Polonius halálát, (Hamlet c. darab G.) ahelyett, hogy felháborodva kiáltaná: «Meghalt, de hogy?», kedélyes kétkedéssel legyintett: «Meghalt? Dehogy!» Már karácsony után mindenféle hír keringett a tagok között az igazgató adósságairól, a társulat sorsáról, míg végre márciusban Révfi szép csendesen, de végkép megbukott, s mivel az ő háta mögött nem állt ott, mint Feledinek, Tisza Kálmán, hogy a titkos alapból felsegítse, fejenként huszonkét forint harminc krajcárt kiutalt tagjainak, s be nem mondott búcsúként előadta még egyszer az Aranyembert.

*Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház

(1915. 52. 831.-885.)

XXII.

Rónai Károly direktor úr kis kövér, kopasz, erősen sémi arcú férfi volt, huszonöt krajcáros szivarokat szítt, erősen kártyázott s a tagoknak nem fizetett.

Mért is fizessen, mikor az üzlet nem ütött be? Társulatot szervezvén egyelőre láthatóan hamar kimerülő, de igen gazdagnak feltüntetett gipsz-bányácska gyors eladásának nettó nyereségéből. Kettős cél lebegett az életet és vállalkozást egyforma gyönyörrel habzsoló lelki szemei előtt: finoman, parancsolóan urizálni egy teljesen tőle függő embercsoportban, a honnan minden nagyobb fáradság nélkül fog alázatos, szerény lumpokat testőrségül és gyönge idomú, gyönge erkölcsű lányokat szórakoztatására kiemelni, továbbá a gipsz-tőkét ügyesen megnövelni, megfizetett kommünikékkel nevét felszínre dobni, a mi egy újabb üzletnek nem megvetendő alapja lehet egykor. Fenomenális gondolat! Pénzbe csak a bagó meg a blatt fog kerülni, de hát azért a pesti Seemann kávéházban is fizetni kell. A keresztények ebben is nagyon ügyetlenek! Kell egy erdő díszlet, két szoba, egy falu és egy lovagterem, egy «duccet» jelmez azoknak a régi koroknak ábrázolására, pár parasztruha, olcsó, és ám Gotteswillen! nem kiállításos darabok, amelyeket nem vesz meg az ember, csak néhány előadásra kikölcsönöz. Ha nagy pénzek jönnek, mindenki megkapja a fizetését, ha nem, elég lesz azoknak egy napra egy forint. Se a koloratúr énekesnőnek, se a szubrettnek nincs hangja, megette a cigaretta és a pezsgő, ha egyáltalában volt, ezért olcsók, de szép lányok s határozottan mindinkább a lábával kell énekelni

annak, aki tetszeni akar. A hősszerelmes hülye fráter, de olyan, mint egy Adonisz, utána fog őrülni egész Dél-magyarország s Erdély! Így aztán úgy a férfi, mint a női közönség meleg részvétele biztosítva van. A bonvivánom igen ügyes tarokk-partner. S hogy mindenkinek elég legyen téve, van itt jó színész is a téli szezonra: a drámai apa, a ki, szegény, részeges feleségével és négy gyerekével nem tud megmaradni az egészen előkelő társulatoknál és Zombor—Baja kedvence, Lányi Arabella, aki maga irt nekem, hogy hozzám akar szerződni, a bonviván szerint azért, hogy Szabadkán inaskodó haszontalan fiához közel legyen. Ezek ugyan nem fognak máshova szerződni, a többit pedig úgyis frissíteni kell, mert a szerelem kopik ... Hajaj, az üzlethez csak ész kell és némi szerencse!...

Lányiné hát nyugodtan készülhetett unokája méltó fogadására. A kis vas sparhertet kitette a földes szobából az eresz alá, az udvarra. Még esőben is meg lehel ott főzni az ebédet s helyébe egy tábori ágy került Dininek. Aztán befutkosta az egész várost egy doboz kakaóért reggelire és uzsonnára, a szegény fiúnak, aki bizonyára igen lestrapálva fog megérkezni. Suchard-t az istenért se lehetett kapni sehol s meg kelleti elégedni egy ócska, megkövesedett doboz Van Houten félével, amely után a legjobb fűszer-üzlet minden zugában félóráig matatott egy segéd, míg végre megtalálta:

— Instálom, effélét mii székelyek nem igen eszünk…

Arabella igent intett, papírja fölé hajolt, írt, félbeszakította, újra elolvasta, zsebkendőjét szájához szorította egyszer-kétszer, folytatta, majd megint megállt, hogy a szavakat megszámolja, ne legyen több tíznél. Végre fölkelt, a papirost átadta anyjának, de tekintetével elkerülte, az ablakhoz lépdelt s kinézett rajta. Lányiné halk részvéttel ingatta meg fejét, mikor Arabella már nem látta, a papirost szoknyája zsebébe dugta, sokszor megtapogatta aztán, hogy ott van-e, az ajtóból még egyszer visszanézett s igen szelíd, anyás hangon, mintha óvni akarná gyöngéd lejtése az egyedül maradót valami meggondolatlan, kétségbeesett tettől, köszönt el tőle:

— Szervusz, fiam! Mindjárt itt leszek! Amikor visszajött, hogy sietve rányitotta az ajtót, Arabella ott állt vörös, dagadt szemmel, fáradt,'lágy mosollyal ajkán az asztal mellett s a szekrény tetejéről lehordott szerepeit nézegette, rakosgatta, nagyság szerint.

-------

Nyugat 1917. 1. Babits Mihály: Noémi fia

Ritkán jelenik meg manapság piacunkon oly nagyszabású, annyi magas ambícióval írott regény, mint a Laczkóé, a Noémi fia: amely annyira igényt tartana a nagyregény minden kvalitására. Igen: a legmagasabb igényekkel készült; s emellett jó könyv is, szép könyv is, de igényei, ambíciója valahogy nem függenek össze jóságával, szépségeivel - a jóság, a szépségek, mély, gyermekkorból hozott érzéseknek, spontán nekilendüléseknek, akaratlan, szinte tudattalan kisarjadásai: az ambíció, ellenkezőleg egy nagyon is akart, nagyon is tudatos, izzadságos művészet pálmája felé látszik nyújtózkodni.

Nyugat 1913. 1. Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium

Lakatos László

Lakatos László: Tavaszi játék. (1913. 667—968.)

Lakatos László: Történet az életről, a halálról, a szerelemről és a háborúról. (1914. 770-938.)

I.

A FRANCZIA BATÁR. Hideg, fehér délelőtt volt. A nap sugarai úgy hullottak alá, mintha jégprizmák volnának, a hideg acélosra vágta az embereket és ködpárává fagyott leheletük, mint a téllel való vidám dacosság úgy omlott a levegőbe. A Sándor bulváron erős pántú szánkók siklottak végig, úri nagy hölgyeket, szép fehér prémeket vittek ki a városerdő felé, a tóhoz, amelynek fagyott jég parkettjén a gárdaezred muzsikájára olyan szépen lehetett mazurkát táncolni... Az utcasarkokon felállított nyílt melegedő kemencék mellett koldusok számolgatták szegény dinárjaikat és azt, hogy hány nap van még hátra a télből.

Erőt adott az embereknek a tél, széppé, sőt fiatallá tette őket. A hideg igazi anyja volt a férfiaknak, akik ilyenkor szálltak ki a vidéken nagy vadászatokra. Hosszú utakat tettek és a nagy városokban összébb gyülekeztek. Észak császárságának férfijai a nagy hideg napjaiban tudtak igazán élni. Ilyenkor dolgoztak azok, akik tudtak és akartak, a tudósok ilyenkor gondolkoztak, a pénz gazdái a nagy hidegekben csaltak és a költők a szép hideg télben szerettek. Sokszor úgy kellett hinni, hogy az egész nagy Podoliai Birodalomban* az emberek csak télen élnek. Télen születtek bizonyára a szép asszonyok is, a magas kékszeműek, akik gyönyörű gyermekkel ajándékozták meg férfiakat. A fehér bőrűek, mély nézésűek, akik tudtak egy szenvedést önmaguk előtt is egy egész életen át eltitkolni. A szép, alázatos szájú Máriák, a kik hittek és jók voltak és a kiknek egész életük, mintha egy térdeplőn telt volna el és a dacos homlokúak is, a kiknek fiús kezében titkos gondolattal gyakran lapult meg a tőr, császári húsra éhes tőr, ők is észak leányai voltak és nem a forró indulat, hanem a tél, a mely jéggel béleli a barlangokat, kavarta fel lelküket nagy széllel. Barna kenyéren és teán éltek e nők, fejükön diáksapkát hordtak és a hősies szegénységben megszépültek.

*Podolia. (Podolszkaja gubernija), kormányzóság Oroszország Dny-i részében Volhinia, Kijev, Herszon, Besszarábia és Galicia között.

A télben éltek ezek az emberek és nagy hazájuk úgy terült el a hidegben, mint óriási hófödte titok. A végtelen síkok új határokat kerestek a télben. E szép januári délelőttön egyetlen nagy fehér-ezüst tányérnak látszott Litinovo, fővárosa a Podoliai Birodalomnak, a város, a melyet honszerző ősök építettek a folyó mellé, a melybe görbe tatár kard vágta sebből Szent Boleszláv vére folyt valamikor. A folyó neve is Litinovo volt és egy hideg tengerbe ömlött a magas északon. De a szent folyó partján épült város ulcái hosszúak és szélesek voltak, mint a rossz nyugaton és az egykori mocsaras vadászterületek helyén nagy terek feküdtek, amelyek kövezete sima volt és fényes, mint egy tornác…A régi podoliai vadászok unokái simára beretváltatták arcukat, körmüket ráspolyozták és voltak a városban ifjú arszlánok, a kik fehérruhájukat a forró illatú Nílus partja mellé küldték mosatni. Ám a kocsis, a ki szánkójuk bakján ült, keresztet vetett a szentképek előtt, és ha jószívű úrnőjét kocsiztatta, gyakran engedelmet kért tőle, hogy a szánkót megállítván az utcák sarkain elhelyezett oltár mellé térdelve, imát küldjön Podolia külön nagy, erős keresztény istenéhez.

(1914. 51. 938.)

XXII. MINTHA HÚSVÉT VOLNA. ( A katona halála) Véres barázdákat, nagy férges árkokat is szántott már a háború. Már harmadik hete hordja a levegő halálos füttyentések közben a golyót ellenségtől ellenséghez, embertől emberhez. A visztoki tartomány már csupa rom, gyermekek, kunyhók és háziállatok lettek árvák. Idegen katonák jöttek és a podóliaiak riadt futás közben megdézsmálták polgártársaikat javaikban, pénzükben, élelmükben, asszonyaikban. Szapora madár volt a tűz és sistergő golyók vékony, forró csőből induló úton kerestek emberi fejeket és emberi szíveket, és ha éhesen maradtak, haragjukban a föld testét szakították fel, mintha az volna az emberi hús. Győzedelmes száguldásban szenvedett az ellenséges lovas, megkergetett podóliai katonák úgy futottak, mint égő menazsériából a tűzben megtébolyodott fenevad. És csúnya volt sokszor az is, ami fenséges.

Három tiszt, az ázsiai vadászezredekből való, az első ütközetek nyomorában öngyilkosságot követett el. A fiatal Landsknecht báró fejetlenül — szép, vidám, piros, italos fejét srapnel fehérgőzös füstje vitte magával — bukott egy iszapos folyamba és egy győzhetetlen német feld-marschall az orenburgi egész hadtestet fullasztotta ellenséges tavak hínáros Hadesébe. Napokig fulladoztak a podóliaiak, köztük a császári gárda nemes tisztjei is, azok is, akik otthon csak úgy itták a pezsgőt, ha ibolya feje fürdött meg előbb benne és a kedves hölgy nevét aranyláncos amuletten hordták a nyakukban…

A ROMOK FÖLÖTT.

Kilenc ütközetben küzdött a tébollyal a kurlandi (Litvánia) herceg és este ha a háborús eget szemlélte — olyan rajta a hold, mint egy nagy bizonytalan ígéret — megadásos bánat ült arcára. Zaklatott rövid alvásaiban pokoli álmai voltak Konstantinovics Levinnek és még sem mert ébredni. Riadót ha fújtak és éles fájással ébredt a füle, tépő szaggatással az agyveleje, a szemét még egy-két percig hunyva hagyta, mint a kínban elaludt mesterinas, a ki fél új kínok új napjára ébredni. Tisztátalannak tudta magát és ezért méltatlannak is. A testi megalázottságát úgy restellte, mint valami börtönbüntetést és rossz ízzel szájában nem mert gondolni azokra, akiket szeretett és tisztelt. Méltatlannak érezte magát, méltatlannak,

És a háborúban nyomorogván, gyakran mélabús irigységgel gondolt az órára, amikor fényes ágyban előbb önmagának igyekezett meghalni otthon. Oh hogy megérzett akkor mindent előre. Már akkor tudott mindent, amikor az Anasztázia-kertből érkezvén, szembe találkozott a tömeggel, a mely önmaga eljövendő halálától volt már akkor fülledt. Csak hírből, vagy mesékből ismerte a háborút, amelyet a nagyon öregek a szépnél is szebbnek mondtak és ő mégis már akkor mindent tudott. Azért is akart előbb otthon meghalni magának, csak magának, a szép szenvedéseinek. És azt hitte, hogy azután nem fog már érezni semmit és hogy ami azután fog vele történni, az már nem is lesz, nem is történik és megjátszott halála után olyan lesz, mint az igazi halottak és nem fog neki fájni semmi sem, aminthogy — hihetően — az igazi halottaknak sem fáj semmi sem. És nem kapta meg ezt sem…

A főhercegnőről mások jutottak eszébe, azok, a kikkel élt, a kik megbántották és a kiket ö bántott meg. Emberek, nevek, arcok, szenvedések, nők. A herceg álla lova fejére hanyatlott alá. Az állat fölvetette fejét, kíváncsian hátrafordult, szembe nézett gazdájával, aki a hátán ült. A régi harcosok lovai — jutott a herceg eszébe — fehér tollat hordtak homlokukon, ez szép volt. Régebben a harcos díszes volt, a karthágóiak a háborúra kendőzték is magukat, ám gyakran förtelmes ábrákat is festettek arcukra, hogy a szerecsen ellenség megijedjen tőlük. Milyen kezdetleges is volt akkor a harcos ember, életét félelemben védve gyakran a föld alá bújt és a föld alá búvunk most mi is ebben a háborúban, a huszadik században. Nem furcsa?

Golyó seperte facsonkon sebesült harcos nyögött, szibirják vadász. Arca árkos volt, a ruhája föld és vér, lába kínban gémberedett és a balkarja lándzsával végighasítva, fekete-veres alvadt vér érzett róla messziről. És eltávozó hangjának utolsó felcsuklásával szólt a katona: — Testvér, nagy úr, ezredes, tábornok, hajolj le hozzám. Én már elmegyek és szenvedéseim, ha isten által megméretnek, súlyosaknak találtatnak. A bűneim is. Ám harminchat éves vagyok, ti hívtatok messziről a háborúba ós a kiket otthon hagytam a feleségemet, két gyermekemet, lovamat és kutyámat sosem fogom meglátni. Kémény füstjénél egyebet nem hagyok rájuk és olyan szegény vagyok... Krisztus Jézus szereti a szegénységet és bocsásd meg azt nekem te is, tábornok. Most ősz van és én már nem érem meg a húsvétot. Igazhitű szláv ember vagyok, mint te és gondold, hogy húsvét van, a templomból jövünk és találkozunk... Akkor meg kellene csókolnunk egymást... én nem érem meg a húsvétot, te szép vagy, fiatal és fényes . . . Testvérem hajolj rám ... a karom már szagos, mint a halott. . . három éjszaka kínlódok itt az léten szent nevében . . . embert nem láttam, vizet nem ittam ... de ne félj . . . borulj rám . .. húsvét van ... a szép szádat akarom . . . és a kis gyermekeimre fogok gondolni Ujára és Mására ... Te Istenre gondolj . . . mintha húsvét volna . . .

Á herceg — már régen gyalog állt lova mellett— a szibirják fölé hajolt. És látta annak rút fekete száját, a nagy sáros szakállát, arcát, a melyet a számára elmúlt háború tett borzalmassá és a megkínzott homlokot, a melynek verejtékén közeli halál fényében a keresztfa szépsége sugárzott. És a herceg nem hunyta be szemét, de tágra meresztett írisszel nézte őt és egész száját odaadta ama másik egész szájának.

— Testvérem — mondta.

A haldokló szája még egyszer fölmelegedett az ifjú herceg szépségétől.

— Az olajfák hegye— mondta a vadász távolian és nyilván értelmetlenül

Fekete ajka aztán valami különös kékbe engedett fel, kihűlt és egész testében meghalt. A kurlandi herceg egy percig didergett. Zsebébe nyúlt, fehér kendőt húzott ki belőle, meg akarta törülni a száját. Azután még sem tette, hanem a halott vadász arcára borította a finom fehérséget, amelyen az utolsó szerelem jó illatának egy cseppje érzett még. Az Atyát, a Fiút, a Szent Leieket idézte még, mint halottnál szokás. Majd gyeplőszáron gyalog vezette tovább lovát az erdőben és a nagy tölgyerdőben az Úrvacsora kenyérillatát érezte az öreg fák között.

_____

Lakatos László: Ruth könyve. (1916. 1. 2-146.) Ruth könyvének első része.

I.

Március 25. Gyümölcsoltó Boldogasszony keddjén. Jó akarok lenni nagyon. Ma lettem tizenkilenc esztendős és eljegyzem magam ezzel a fogadalommal. Mondhatnám így is: jó leszek. Ez gőgös volna. Szeretnék jó lenni, ez alázat. Akarnék jó lenni, ez hősiesség. Jónak lenni: hősiesség. Azok számára is, akik a jóságra születtek.

II.

Március 29. Ludwig Mária Krisztina, ez a nevem. Krisztina — így szólítanak itthon. Anyám sosem becézett a megszólításban, édeskés, gőgicsélő neveket sosem aggatott rám. Anya nagyon tartózkodó. Antal bácsi öreg és kedves kocsisunk, kertészünk, férfimindenesünk, egyszer azt mondta a cselédeknek, hogy anya sosem tudta mutatni annak, a kit szeret, hogy szereti őt. Apának sem. Szép budai kertünkben mesélte ezt Antal bácsi, egy júniusi estén. Én kilopóztam a «zöldünkbe», hogy kézzel megsimogathassam a peóniákat, amelyek levele lágy és rejtelmes volt, mint egy kis gyermek arcán a gyengéd bőr. Véletlenül hallottam ezt, megtudtam, hogy nem szabad sírnom. Johanna, az öreg főzőnő, (anya csupa régi, öreg cselédet tart) azt mondta: «A nagyságos asszony sosem volt hozzánk sem jó, sem rossz. Inkább jó, de a karácsonyi ajándékot sosem maga szokta átadni, mindig egy nagy ládában küldi ki a cselédházba…

Hét esztendős voltam, a mikor elvesztettem édes apámat. Sosem jártam nyilvános iskolába, sok tanító jött-ment a házunkban és szerettek volna mindenre megtanítani. Tizenhat éves koromig sem én nem látogathattam barátnőt, sem hozzám nem jöhetett senki sem. Sokszor voltam egyedül és gyakran unatkoztam. Olykor fölkeltem hideg téli éjszakákon, hogy a szobába ereszszem Vitézt, derék és hű vadászebünket…

Tizenkilenc esztendős vagyok. Nem végeztem semmit és nincs rendeltetésem a jövőre. Ruth, erre a titkos névre keresztelem ma lelkemet, az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében. Ruth jósága szebb volt a szépségnél, tündöklőbb a hősiességnél és halálosabb a boldogságnál is. Ruth jósága olyan nagy volt, hogy az semmi másra nem hagyott helyet…Engem soha senki sem becézett. Majd mindent Aucassin úrtól tanultam. Abe^: Aucassin d’Audry régi francia nemesi családból származott és ősei a nagy zsivajgás idejében (ő így nevezi a francia forradalmat), Svájcba emigráltak. Aucassin úr tanított meg a történelemre, a földrajzra. Zongorázni és táncolni is ő tanított…

IV.

Április 5. A kevés ember között, a kikkel pontos időközökben találkozom, van atyám is. Édes atyám minden esztendő augusztus huszonkilencedikén fölkeres. Augusztus huszonkilencedikén esküdtek meg szüleim es apám minden augusztus huszonkilencedikén fölkeres álmomban.

Atyám Ludwig János Károly gyönyörű szép ember. Haja barna, mint az este. Ilyen volt akkor is, a mikor koporsóba fektették. Én azt sosem tudom elfelejteni. Gyönyörű szép nagy ember, mindenkinél egy fejjel magasabb.

Ketten ülünk mindig az asztalnál. Ez egy hosszú asztal és sok lakodalmas vendégre van terítve, ö az asztalfőn ül, én lent, közbül számos embernek van terítve, de ezek a helyek üresek. Minden üres szók mögött egy-egy Antal bácsi áll és sok étellel és sok itallal kínálja a láthatatlan vendégeket. Sokáig étkezünk, azután a láthatatlan vendégek étele önmagától elfogy. Az asztalfőn apa mellett még valakinek van terítve. De azon a széken nem ember ül, hanem egy üres menyasszonyi ruha. Ez anyácska menyasszonyi ruhája volt és a ruha ezen az estén mindig jégből van. Még nem tudnám a kis Annácska történetét leírni. Érzem, előbb egy egész napig kell gondolnom rá, a ki ezt megérdemli tőlem.

VI.

Április 8. A kis Annácska története.

A Bástya-sétányon jártam, a kis erkélyes ház előtt. Fényes, szép tavasz volt, mint most. És akkor elibém került Annácska.

Öt esztendős volt, szőke haján mintha a hold titokzatos ezüstös nyugalma reszketett volna. Soha sem láttam azelőtt és ő felém jött és nekem nyújtotta kis kezét. Előbb a ruhám szegélyének adott kezet, azután megfogta ujjaimat, végül egész kezecskéjét az én kezembe fektette. Ekkor már egészen az, enyém volt. Én is az övé.

— Anyám, — így szólított és mindkettőnk szeme könnyel telt meg.

És elmondott mindent. Nem, mint egy újságot beszélte el, de mint valamit, a mit már én is régen tudok. Úgy mondott el mindent, mintha erről már sokszor beszéltünk, sokszor sírtunk volna együtt és egymással. És a hogy a kis Annácska beszélt, selypítő szavacskái királyi fenséget sugallt, szeráfi zenében zengtek és én a kis fekete ruhácskáját néztem és magam is azt hittem: nekem régen tudnom kellene, hogy a kis Annácska anyja meghalt.

A kis Annácska árva. Szegény gyermek volt, de tiszta ruhájú. A tiszta ruhájú szegény gyermek olyan, mint a pincelakás ablakába teli cserépvirág és közülük némelyen meglátszik az is, hogy szenvedni fognak az életben.

Sokáig beszéltünk egymással Annácska és én. Azután kézen fogott és vezetett. Én ellenkezés nélkül követtem és annyi parancsoló szelídség volt Annácskában, hogy nem is Leheteti volna, nem engedelmeskedni neki. Parancs volt a ragaszkodása, erő a szeretete és most azt hiszem, hogyha végig is szót fogadtam volna neki. akkor az nem történi volna meg.

Gyengéd derengéssé jött az alkony, félni lehetett a mennyei rózsaszíntől és Annácska a Vár lépcsőin es sikátorain át vezetett a Vízivárosba. Egy kapu elé értünk és akkor Annácska azt mondta:

— Most bejössz hozzánk és itt maradsz. Apám megtart téged és te leszel az én jó anyácskám. A kis gyermek nem tud anya nélkül élni. Első anyácskám meghalt és álmomban gyakran téged ígért nekem. Te szép vagy ós jó vagy és itt maradsz nálunk. Csókold meg a homlokomat, a te jó kis lányod homlokát. Jó és engedelmes kis lányod leszek mindig, csak maradj itt.

(1916. 7. 98.)

XXIV. Augusztus 25. Antal bácsi kezet csókolt, a mikor azt kívánta, hogy házasságomban szerencsés legyek. Magam előtt restelltem, hogy egy ilyen öreg ember kezet csókol nekem. És még sem vontam el tőle kezeimet. Ha megteszem, az fáj neki és vannak emberek, a kik azt hiszik, hogy nem szeretik őket, ha nem engedik meg nekik az alázatosságot. És — milyen különösek néha az egyszerű emberek — azután felsőbbséges hangon szólt hozzám a házasságról. Most nem a kertész beszélt kis úrnőjéhez, hanem az ő sok fehér szakállú esztendeje szólt az én kévéi szőke hajú évemhez. Az egyszerű embereknek nagyon közvetlen gondolataik vannak a házasságról, ügy készülnek neki, mint egy ünnepnek, komolyan veszik, mint a munkát és a kenyeret és félnek is tőle, mint egy hosszú szerencsétlenségtől.

— Most már vége a kisasszonyka könnyű életének — mondta szinte sóhajban szánva engem….

XXV. Augusztus 30. Tudtam, hogy el fog jönni, vártam és nem féltem tőle. Augusztus huszonkilencedike volt és álmomban apa megérkezett. Szép arca valamivel megöregedett, estbarna hajában sok ezüstfényesség, de arca vidám volt, mint akkor, a mikor koporsóba tettük őt. És most dúsabban volt megterítve a nagy asztal, mint máskor és most el is jöttek mind, a kiket olyan sok esztendő óta vártunk, a lakodalmi vendégek, és hiszen most, csakugyan lakodalom volt, az enyém és nekem szabad volt odafent ülni az asztalfőn, lent, az én régi helyemen René ült és ő is otthon volt álmomban, mintha a szobájában lenne. Sok Antal bácsi sok étellel és sok itallal kínálta a sok vendéget. És anyácska most sem jött el, és menyasszonyi ruháját, jégből való ruháját én hordtam most. Fáztam és kívülről a kárpáti sasok rossz emberek hangján káromolták a híveket és a boldogokat, de Clarisse meleg leheletével gyakran kezemre fújt és ettől tovább élhettem. Estebéd végén apa felállt. Magasra emelte serlegét és nagyon és hosszan és ünnepélyesen beszélt. Mindent tudott és Renét megkérdezte, miért nem hozta el magával a tábornokot.

— Kedvemre való lett volna, ha egy pohár bort megihatok a nemes katonával, ha egy régi dalt eldalolhatok nászommal.

— Leányom — mondta végül és hangja most is olyan volt, mint egy fiatal püspöké — leányom Mária Krisztina, légy derék az életben és légy jó a házasságban. Derék asszony váljék belőled. Jó asszony légy és végtelenül türelmes. Eljegyzett hitvesedhez, báró Bukavina Renéhez, e nemes orcájú ifjúhoz légy jó. Ö derék ember és mindig is ilyennek kívántam őt őszintén örvendezzél neki mindig.

Apa arca, halott arca, most megrándult, ajka vonaglott és nem tudott tovább. Érezni lehetett, hogy valami nagyot, lát, előre meglát, előlünk meglát. És egy pillanatra kialudtak a terem összes gyertyái, azután mind önmaguktól újra kigyulladtak és apa meghajtott fővel, fájdalmas szájjal mondta, mintha befejezne egy mondatot, a melynek többi szavait mi még nem hallottuk…

— Valami rossz történik velem — akartam sikítani, de nem volt szabad és a jégből való menyasszonyi ruha éles csapokat veri testembe, ágy hogy sok helyütt hideg vér folyt belőlem. Ijedten kaptam ruhámhoz: — nem véres? Ám a René ruhájára kellett néznem és a René ruhája volt véres. Ezt nem lehetett megérteni. És apa most kiterjesztette kezét fölém:

— Megáldom életedet, megáldom fájdalmadat, megáldom jóságodat — mondta.

És Renére is kiterjesztvén kezét:

— Megáldom kimeneteledet.

És halkan és lassan és olyan bánattal és olyan bizonytalansággal, amely a halottaktól máskor idegen, mondta Renének:

— És óvakodjál a fegyveresektől…

És a mikor reggel fölébredtem, sokáig imádkoztam. Apát is kérleltem, hogy ő is kérlelje a jó Istent érettünk. Gyakran olyan nyomorúságosak vagyunk, hogy nem merjük ajkunkat Isten füléhez tenni, de hogy értünk imádkozzanak, arra azokat kérjük, a kiknek arcán az ő kegyelmének fénye. Apát szereti a jó Isten, hiszen apa sokszor volt szomorú a földön…

(1916. 10. 147.)

Szeptember 24. Kertünkben ültünk és az őszi rózsák szirmán mintha egy halkabb tavasz zsendült volna. Négyen voltunk. Johanna mama, az unokája, Albert, az én atyámfia és én a kisebbik fiúnak özvegye. A pihenő hűs délután, mint egy szebb hajnal. És nem gondoltam semmire és mégis megéreztem mindent, mit ők gondoltak. Kicsike bimbómat szorosabban simítottam szívemhez ... a kerítésén túl csak két ember beszélt — kik lehettek? — és szavuk, mint a harang csengése. Mindannyiunk szívében ünnep. És már akartam kérni, ne tegye, a kegyességével meg ne szégyenítsen, de Johanna mama ültéből fölkelt. Felém jött az ő vére vérének engedelmes anyjához.

— Leányom — mondta — olyan szép minden, mint az örökké való jóság. Miattad van ez és köszönöm neked, hogy egy percre sem távoztál a mi házunkból. Mintha gyengéd kéz rengetett volna meg, olyan jóleső zokogás jött rám. Legelső könnyem édes kicsikénk orcájára hullott.

— Én köszönök mindent — szerettem volna mondani, de semmit sem tudtam szólni.

És Johanna mama megfogta idősebbik fiának kezét és a kezet az én forró remegő kezembe fektette. Ám éreztem, reszket az övé is és a visszatartott, aki nem lehelt lélegzetünkben volt.

— Ő kért, hogy kérjelek... Fogadd el leányom. Legyen, akinek a kicsike mondani tudja: apa. Könnyeken túl feleltem:

— Elfogadom. Szép nőtelen életének egész szemérmetességében kérdezte Albert:

— Boldogan?

— Nagyon boldogan. Köszönöm.

— Te vagy az első az én életemben, te, az én fivéremnek özvegye.

— Te vagy nekem René. Az én uram vagy. A mi anyánk fia és az én gyermekem atyja. Jó akarok lenni hozzád mindig és jó leszel hozzám te is, a ki magad vagy a jóság. És az első férfi vagy, akinek mondom, hogy: te, mint egy apának.

És aztán mondtam neki:

— De szép vagy és fiatal.

— Mária Krisztina — mondta ő nekem. És lelkemben, mint a szent mise áhítata, megcsendült a név:

— Ruth. És ránéztem, az én uramra és éreztem:

— Boász.

______

Jachin és Boász: Salamon templomában a szentély bejáratánál, az előcsarnokban álló két bronz oszlop: a bal oldali a Jachin, a jobb oldali a Boász Mindkét oszlop szabadon állt, tartó szerepük nem volt. Díszítő elemül szolgáltak, s jelképesen utaltak arra, hogy Isten a mögöttük lévő helyiségben tartózkodik.

Magyar Katolikus Lexikon

Lakatos László: Ruth könyve. 1917. Franklin. 116 oldal. 900.- HUF

Lakatos László, Kellner (Budapest, 1882. július 17. – Nizza, 1944. február 13.) író, újságíró, műfordító. Bankhivatalnokból lett újságíró, író. 1903-tól a Pesti Hírlap, a Magyar Nemzet, a Pesti Napló munkatársa, majd a Világ szerkesztője volt. 1910-ben felvették a Petőfi szabadkőműves páholyba. Első színdarabját 1916-ban a Nemzeti Színház mutatta be. Színdarabjai külföldön is sikereket arattak. 1923–24-ben az Unió színházainak dramaturgjaként tevékenykedett. Az Est-lapok újságírója, a Magyarország szerkesztője volt. A második világháború kitörése után származása miatt Franciaországba emigrált. A Gestapo üldözése elől az öngyilkosságba menekült. wiki

* * *

Ruth könyve. Ez a könyv a Biblia Istenének egyik kulcsfontosságú üzenetét tartalmazza. Az az örök kérdés, ami sokakat foglalkoztat, hogy honnan jöttünk, és hová tartunk... Milyen döntéseket, választásokat hozzunk, melyek determinálni fogják a sorsunkat? Kikkel barátkozzunk, és meddig mehetünk velük egy úton? Kire hallgassunk - és kire ne? Az alábbi bibliai történet- a Ruth könyve - tartalmába bárki beleélheti magát. Akár zsidó származású, akár más nemzetnek szülötte. Mindenki így indul. Beleszületik egy helyzetbe, melyről csak az idő múltával derül ki, hogy tovább kell lépnie, mert nem a teljességet, nem a vágyott megelégedést adja. Mi és Ki tölti be ezt a vágyat? Ha az ember már nem hiszi el, hogy a földi dolgok elegendőek, akkor válik Istenkeresővé... És ez még csak az Út kezdete...

www.shalom.shp.hu/hpc/web.php?a=shalom&o=ruth_konyve

Mikszáth Kálmán: A Noszty-fiú esete Tóth Marival. (1906. 674-842.)

Mikszáth Kálmán: A fekete város. (1908. 843-1054.)

Molnár Ferenc

Molnár Ferenc: Rabok. (18 képpel) (R.T. 1906. 1-81.)

Moly Tamás

Moly Tamás: Szegedi Emma színésznő (1919. 2. – 378.)

I. Ez itt a Főtér. Ott a „Fekete Sas"¬ szálló és benne a színház. Kár lett volna kocsiba ülni. Belátod, kis lustám.

— Tudom, tudom, tudom. Ha az ember megérkezik és átmegy az állomás várótermén vagy vendéglőjén, akkor kiér a Fő utcára. Ha azon megy tíz percig, vagy tizenöt percig, feltétlenül kiér a Főtérre. A Főtéren van a Fekete Sas, vagy a Fehér Bárány, vagy a Vörös Ökör, s ebben a kedves állatban van a nagy terem, ahol kultur-munkánkat már készen várja a külön e célra összetákolt színpad. Láthatod, édes cimborám, hogy én mindezt igen jól tudom, ámbár én se jártam még itt soha, nemcsak te, és tudom ezt azért, mert ez így volt, így van és így lesz, mindörökké, ámen! — mondotta elragadó jókedvvel, egy csinos fiatal hölgy vidám fekete szempár ragyogott kedves barna arcában; virágos kalapja alól előtört vastag varkocsban sötétbarna haja. Élénkpiros volt a kosztümje s ő maga is élénk, hangos, jókedvű volt. Kifeszített piros napernyője a vállán pihent; most forgatott rajta egyet, nagyot lélegzett és máris folytatta:

— Ellenben, édes cimborám, meg kell állapítanom, hogy halovány sejtelmed sincsen róla, miért is akartam, hogy mi kocsiba üljünk és így vonuljunk ebbe a gyanútlan fészekbe, melyet rövidesen meg akarunk, meg kell és meg is fogunk hódítani…

Nézd, Ilon, ez a vén gesztenyefa virágzik! Milyen kedves!

— Szegény, kopasz, már csak itt¬ott terpeszt néhány rozsdás levelet és virágzik! Mi lelt, öregem? Azt hiszed, itt a tavasz, mert mi járunk erre, és mert az ég olyan gusztusosán kék, és a nap egész komolyan melegít? Ez nem elég ám, édes öregem, és kár volt bontogatni ezeket a szegény kis virágokat, nem lesz belőlük gyümölcs, és akkor meg minek a virág? De azért nagyon kedves, hogy így felékesítetted magadat, bizonyosan tudtad, hogy mi jövünk és hódolni akarsz kései virággal. Úgy látszik, jó helyen járunk itt ebben az utcában és rá fogunk bukkanni arra a bútorozott szobára, melyre havonta és mindig másutt szükségünk van, s melyet néha bizony csak nagyon keservesen tudunk megkapni. A háziasszony, emlékszel¬e, édes cimborám, hol is volt, Vámosújfaluban vagy Nagyatádon, fenékig jóakarattal ránk szólt: „Komédiást nem fogadok a házamba!" hogy az én jóistenem áldja meg a kedvest még a haló porában is, amiért így megtisztelt minket.. .

— Igaza volt. Mi bekopogtattunk, de neki azért nem kell kinyitnia. Ki tudja, milyen nagy oka volt arra, hogy így bánjék velünk. Az, hogy mi kérünk, a másikra nem lehet kötelező…

(1919. 19. 210.)— Játszd el te a lelkészt, ha olyan jól értesz hozzá, és majd én súgok! — támadt Böcsögőre Matolcsi. — S akkor majd belátod, hogy lenn a lyukban ülni és súgni könnyebb, mint a színpadon alakítani!

— Ez az: alakítani! — harsant diadalmasan Gáspár. — Alakítani, domborítani, megtestesíteni, személyesíteni, meganyagiasítani, tessék besétálni, hölgyeim és urrraim!!

Rakovszky Mariann mint apáca

Jó kedve volt, maga se tudta, miért. Nevettek rajta. Emma lépett most az öltözőbe. Az ügyelő csengetett.

— Jó reggelt! Ugye, milyen pontos vagyok!

Mindnyájan üdvözölték.

— Hogy vagy? — kérdezte Ilon. — Mi újság otthon? Mit csinálnak a gyerekek?

Az igazgató suttyomban meglökte könyökével Gáspárt: Hallod?

— Minden rendben van. A gyermekek játszanak. Régen nem voltál már nálam. Ma délután azonban el gyere!

— Nem akarlak zavarni, és aztán nekem is van egy és más dolgom.

— Tessék, hölgyeim és uraim, fáradjunk fel a színpadra, kezdjük a próbát!

Melyekre valamikor szobafalat festett, kék alapra unalmas fehér mintákat, egy ismeretlen színházi festő. Fakeretre feszített ócska kopott vásznak voltak egymás mellé rakva s ábrázoltak petyhüdten, fáradtan, unottan egy szobát, melynek ajtaja, ablaka is festve, mennyezete azonban egyáltalában nem volt. A kis színpadon el voltak valahogyan helyezve az asztal, a kis pamlag (melyet három egymás mellé állított szék jelzett). A varróasztalka, a székek, melyekre a játék folyamán a szereplők leülnek, poros, elnyűtt, rozoga holmi. Járásra¬menésre bizony alig maradt hely. Nem az Alvingné szobája, de ez a szereplőket nem zavarta. Az igazgató felszerelése nagyon szerény volt. A társulatnak meg ez a kék szoba mindig és minden körülmények között megfelelt.

A színpad szélén, a bal sarokban állt egy szék, háttal a nézőtérhez. Erre ült az igazgató, mint az előadás rendezője. Hármat tapsolt, ezzel jelezte, hogy kezdik a felvonást. Az első jelenet két szereplője, Engstrand és Regina, a helyükön álltak, és megindult a jelenet.

Gáspár az öltözőben maradt Emmával. Matolcsi, aki a lelkészt játszotta, künn állt a színpadon, a vászonajtó mögött, ahol be fog lépni végszóra.

— De kár, Szegedi nagysád, hogy nem én játszom Oszvaldot — mondta az őszinte sajnálkozás hangján Gáspár.

— Hiszen volt róla szó, hogy felváltva játsszák a direktorral.

— Nem szeretem az ilyen felváltva játékot. Én a „vagy — vagy" embere vagyok. Pedig, megvallom, fájt nékem lemondani erről a szerepről…

Ott ül az a jó direktor, az a derék ember, és rendez. Talán azért, mert halovány sejtelme sincsen róla, mit hogyan kell kihozni. Egyetlen árva ötlete nincsen. Arra vigyáz, ki hol jön be, mikor ül le, melyik székre, mikor áll fel, mikor hol megy ki. Ebbe merül ki a tudománya, de a leghaloványabb sejtelme sincsen arról, hogy embereket hogyan kell ábrázolni, hogyan kell az akarások harcát kifejezésre juttatni, minderről szegény feje nem tud semmit, de oda ül bátran a szentem és rendez, mert ő a direktor.

— Miért nem ajánlkozott, hogy maga rendezi a darabot?

— Ajánlkozzam? én?? Odamenjek hozzá: kézit csókolom, nagyságos igazgató úr, hallom, hogy a „Kísértetek" című sorstragédiát fogják itt kivégezni, a legkitűnőbb művészek és művésznők buzgó közreműködésével, én tehát ajánlkozom a legalázatosabban, ha volna olyan kegyes és rám bízná a hóhér szerepét. Odaülnék a színpad szélére rendezőnek s a direktor úr akkor egészen nyugodtan foglalkozhat az Oszvald szerepének tönkresilányításával, ami magában is elsőrangú színészi feladat. Hát kérem, én az ilyet nem tudom megtenni, annál kevésbé, mert ehhez megfelelő gyomor és pofa kell. Ha ő nem tudja a maga ítélőképességével megállapítani, hogy én mit tudok, hogy engem mi mindenre lehet használni, akkor nagyon sajnálom őt, de sajnálom persze magamat is, hogy hozzá kerültem. Ezt őszintén mondhatom. Minek szerződtetett?

— Nézze csak, vörös Gáspár, hadd legyek én is őszinte: maga egy haszontalan ember — mondotta Emma nyugodtan…

Megvallom, ön meglep, Matolcsi úr. Meglep, pompás temperamentuma vall. Nem hittem, hogy ön ilyen nagy kitörésre képes. Hiszen ez nagyszerű! Aki tud kikelni, az tud a színpadon jobbat is produkálni, sokkal jobbat, mint amit eddig öntől láttunk. Ennek nagyon örülök. És azt mondja, hogy én önt ugratni akarom. Édes istenem, fogalmam se volt róla, hogy erre az ártatlan megjegyzésemre ilyen hirtelen vihar fog kerekedni. De jól van ez így, most legalább tudom, hogy öntől még sokkal nagyobb dolgokat követelhetek, mint eddig. A színésznek ugyanis dolgozni kell, érti, Matolcsi úr? És produkálnia kell! Ebben rokon minden más pályával. A szerepét most már nem adhatom másnak. Már öt napja vesződünk ezzel a darabbal, holnapra van a bemutató hirdetve…

(1919. 33. 384. Vége. Emma egyedül maradt az öltözőben. És egyszerre csak minden megint más lett. .. Kellemetlen ez a csupasz szoba. Itt öltözködni, ez a ronda elnyűtt vászon¬háttér választ el a férfiaktól. A piszkos, száz év előtt utoljára meszelt falakra vidám színészek ráfirkáltak elszólásokat, melyeket boldogtalan pályatársak mondottak volt el itt nyílt színen, a kollégák! Színészet, és ez a különös mindenféle összetételű anyag a művészet!

Ma öltözött itt utoljára? Összeszedi a holmiját, azután berakja ládába, kosárba ezt a pár darabot, és elmegy. Holnap délelőtt elmegy? hová? mindegy. Hogy mi lesz vele, hogy mit fog csinálni? Elmenjen mindentől, ami ezzel itt összefügg? Abbahagyja ezt a pályát, melyért eddig feláldozta egész ifjúságát, ó, ifjúság! Sírni kellene véres könnyeket! sok tiszta örömét, a csöndes életet otthon, a nyugodt rendes jóravaló esztendőket. Vándorol. Miért? Tanul, dolgozik, vergődik — miért? Idegen emberekkel él együtt és jórészt tőlük függ, ezektől az idegen emberektől, a kedves kollégák, te édes cimborám, pajtásom, testvér, öregem, drágaságom, és tele vannak irigységgel, gonoszsággal, hazugsággal, ármánykodással, szegények, idegen emberek, hiába minden! Hiába minden, mert ezen a világon mindnyájan idegenek vagyunk egymáshoz!

Küszködik velük — miért? Küszködik önmagával — miért?! Azok a szerepek! Jó darabok, rossz darabok. Tanulni, tanulni, tanulni! Tele gonddal, aggódással, félelemmel. Széjjelszedni az alakot megkeresni, hol vagyok benne én, az ember, azután megint összerakni, összegyúrni, saját testével, lelkével újra megcsinálni a színpadon. Hangot találni, formát találni, rájönni arra, hogyan beszél az ábrázolandó ember ezzel és hogyan beszél azzal, megtalálni a különbségeket és kifejezni őket. Új meg új megoldások kellenek mindenre. Kellenek? igazán kellenek? minek? kinek?

És az érzések! Ó, azok az érzések. Amikor ki kell fejezni a szerető, a hitves, az asszony, az anya érzéseit. Mindent és mindent újra és másképpen. És mindig annak a teremtésnek az érzéseit, amelynek szerepét „játssza". És ő? sorra előszedi az ő átéléseit, az ő szent, titkolt, féltett érzéseit, belőlük ad, az ő bánatos öröméből, az ő véres könnyeiből, az ő igazából ad, amikor „játszik". Keskeny vonallá szorította össze a száját. Kedves kis pálya, finom kis mesterség, gyönyörű foglalkozás! Kiállani esténként idegen, közönyös mindenféle emberek elé és szemérmetlenül odamutogatni az érzéseimet sorra. Belső világomat árulom havi kétszáz koronáért! Művészet! Elbújok idegen alakok mezébe, de hiába, én vagyok az, aki az ember legtitkosabb vágyait, ösztöneit, indulatait, a magaméit mutogatom.

JÁSZAI MARI MINT ÉVA AZ EMBER TRAGÉDIÁJÁBAN. Felső bal: ÉVA A PARADICSOMBAN? Középső: ÉVA A PARADICSOMON KÍVÜL; Felső jobb: JÚLIA RÓMÁBAN

Strelisky fényképei után

S ők nézik, a közönyös idegen emberek, szájtátva, szuszogva. Nem tudják, hogy aki ott fönn az emelvényen előttük végigél egy életet, hogy az az asszony én vagyok. De jó, hogy vakok! Mégis, elég volt, elég volt! Elég volt a magam szemérmetlen mutogatásából. Elbújni! És pihenni. Menekülni és itt hagyni mindent!

Mert mi az a „minden"? A függöny legördült. Itt ülök, letörlöm arcomról a festéket, levetem a szerepem ruháját — vége a komédiának…

És a holmiját ott akarja hagyni?

— Nem én! Van ott egy nagy ládám, két bőrönd, egy utazókosár, a kézitáskám, ez az én vagyonom, Dezsi!

— Hát akkor... előbb mégis csak oda kellene menni a lakására, összecsomagolni és intézkedni.

— Nem, nem megyek oda!

— Sokkal tartozik? Ott is kosztolt? — kérdezte Dezső nagyon óvatosan és a világ legtermészetesebb hangján megnyugtatta védencét: — Az nem baj ; van nálam pénz, kisegíthetem.

Emma felkacagott. Nem azért nem megyek vissza. Nagyon derék jó embereknél laktam, úriembereknél. Mondja csak, Dezsi, jó festő maga?

— A művész sohasem elég jó festő. Értem a mesterségemet. Kedves, hogy máris érdeklődik a művészetem iránt.

— És volna kedve engem szépen lefesteni? Félek, hogy előbb¬utóbb ez meg fog történni.

— Azért kérdezem, mert ahol most laktam, azok szerettek és nagyon jók voltak hozzám, Dezsi. És én erre hálásan gondolok, és meghálálnám valahogyan a hozzam való jóságukat. És most az jutott eszembe, hogy, ha maga lefest, megküldjük nekik az arcképemet. Szeretik a szép képeket, van egy pár nagyon szép festményük.

— Rendben van. Hálánk jeléül adományozni fogjuk nekik külön e célra olajba festett arcképünket, díjmentesen. Ezt meg lehet csinálni.

— Dezsi, maga egy angyal! Kiértek az állomásra.

— Az angyal éhes. Jöjjön, Milike, az étterembe. Talán kapunk még enni. Az idő már éjfélre jár. Leültek a terem egyik sarkába. Vacsorát rendeltek. Megtudták, hogy a vonat egy félóra múlva jön.

— Hozom a táskámat és megnézem, lehet-e már jegyet váltani.

— Szeretnék egy pár sort írni a házigazdámnak. Bizonyosan nagyon várnak és nem tudják, hová lettem. Én meg gyáván megfutamodtam a búcsúzás elől, mely suta, együgyű, és fölösleges módon szomorú. Az emberek ilyenkor nézik egymást, és egyszerre csak azon veszik észre magukat, hogy nem tudnak egymásnak mit mondani. Éljen boldogul, mondják, minden jót és gondoljon néha reánk és írjon és keressen föl, ha egyszer megint erre jár. És sírnak. Mire való ez?...

* * *

Nyugat 1918. 10. Füst Milán: Moly Tamás

A szerzőnek három nem nagy időközökben megjelent kötete fekszik előttem. Novellás könyve, főként pedig drámája kísérletnek, ifjúkori munkának tekinthető a Jöttment című elbeszéléshez képest, mely már a mester műve. - Bár, - ha nagy is köztük a nívó-különbség, e munkáknak a jöttment-tel való rokonsága kétségtelen és gyakran szembeötlő. Így, mondhatni minden munkájának az a kérdés a gerince: miként kell, vagy miként kellene élni? Drámájának már a címe (Az igaz élet.) s Hebbeltől való mottója, mint a mutatóujj jelzi a szerző élesen beállított célját, hogy e színműben demonstráció következik, mely majd megmutatja nékünk... S a szándék valóban egész nyílt és egyenes. Azonban ez a mű, (keletkezési ideje 1908-1909) még nem mutat meg semmit. Csak a habját fodrozza, csak a felületét érinti ennek a valóban mindennél érdekesebb, monumentális kérdésnek. A szereplők nehézkes dialógusban perlekednek egymással - cselekmény pedig nincs. A dráma hőse egy fiatal bankhivatalnok, aki eddig nyomorult életű, szegény rokonai közt élt s egy színészbarátja unszolására (erre a személyre azonban még visszatérek), ott hagyja hivatalát, családját, hogy írói hivatásának éljen, - hogy éljen, szabadon és igazabban. De az igaz élet bemutatása nem következik el, mert a harmadik felvonás egy meglehetősen émelyítő, érzéki szerelmi jelenetbe fulladt... Csak nem ez az igaz élet? – kérdezzük, s rossz érzésekkel toljuk el magunktól a könyvet. A költő akkor nyilván még maga sem tisztázta, sem azt, mi az igaz élet, sem azt, mi az igaz dráma, sem azt, mi a tiszta művészet….

Móricz Zsigmond

Móricz Zsigmond: A galamb papné (1910. 822—1074.)

Nyugat 1930. 1. MÓRICZ ZSIGMOND: A NAGY FEJEDELEM

Nyugat 1930. 19. MÓRICZ ZSIGMOND: FORR A BOR

Nyugat 1920. 5-6. Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig

Nyugat 1909. 19. MÓRICZ ZSIGMOND: SÁRARANY

Nyugat 1911. 1. Móricz Zsigmond: Az Isten háta mögött

Összesen 9 Móricz-regény jelent meg a Nyugatban. G.

Nagy Endre

Nagy Endre: A birsai vándorforrás 16 kép Richter Auréltól (R.T. 1904. 28—40.)

Nagy Endre: Apostol a Hódságon. (34 képpel) (R.T. 1905. 89—161.)

Pekár Gyula

Pekár Gyula: Tatárrabság. (képekkel) (1907. 10-1062.)

(1907. I. (1. 10.) Tikkasztotta ez az elkésett meleg, bágyadtan indult a verőfényről a kert hűvösebb birodalmába. Ott az öreg fák lombos árnyában kezdődtek a kertésztudomány legszórakoztatóbb fortélyai. Kedves út vitt az aranyhalas tóhoz; filagória strázsált ennek a/partján s alatta énekes meg néma hattyúk úszkáltak a vizén.

(2. 31.) Azzal a leányok hamiskásan kémkedtek tovább a földszint iránt. Beszédjük nesze alig hatott el Huszár Margithoz s a mi el is hatott hozzá, alig vette ő azt észre. Másutt jártak az ő gondolatai. Egy ideig még sürögve szorgalmatoskodott madáralattvalói körűi, etette, ápolta, dédelgette őket, főként a mindeneknél drágább Bül-Bül fülemülét, a kit a szeme fényénél jobban őrzött. Óvatosan csukta be brassói aranyos kalitját. Ezek végeztével aztán a magáé lehetett. Kiült az ablakba s orcáját a félfához szorítva, hosszan nézett el a rengeteg felé. Mintha márványba metszették volna, nemesen nyugodt, szobor-szép arc volt az, és csak most, hogy a közeledő kürt szavát hallotta, most remegtek meg kissé vonásai a várakozás édes kételyeitől. Oh, hiszen hetek óta nőtt már az érzelmek vihara benne, s büszkesége sehogy se tudta többé tartóztatni szabaduló ábrándjait, lelke ereje immár hiába küzdött szíve gyöngeségével. Pillanatra behunyta mély tekintetű kék szemeit. És azt, akit sóvár szíve kérdésére mindeddig nem akart, nem mert magának bevallani: tulajdon e percben hallotta meg onnan fentről, más szájából a Tholdalagi Mihály nevét. Bíborvörösre pirult s akarata ellenére is rezzenve pillantott fel a leselkedő kisasszonyokhoz.

XII. Özvegyek országgyűlése. (1907. 19. 378.) No hiszen, hitvány kis Gerlafalva se álmodta volna, hogy valaha ekkora úri sokadalomban lesz része! Mert bizony nem Deésen lett meg a híres-neves országgyűlés, hanem a Szamos-újvárt betegeskedő Fejedelemre való tekintettel, az e Vár alatti falucska csűrjében celebráltatott az a diéta. Odafent, a szamosújvári Rákóczy-ház emeletén lázban fekszik Ő Nagysága, de azért türelmetlenül tápászkodik fel párnái közül s elintvén aggódó feleségét, meg Petki udvari fő-marsallt, tovább diktál Mikes kancellárnak. A rendekhez leküldendő fejedelmi propozíciókat mondja tollba neki, és Mikes uram a gyötrelmes hang nyomán írja is

«Kívántuk volna, hogy az Kegyelmeteknek mostani összeülését az bő irgalmú Istennek reánk árasztani szokott kegyelmességéről hálaadó Örvendezéssel kezdhetnék el, de ha azon felbonthatatlan tanácsú Úristennek úgy tetszett, hogy az szegény hazánk sok esztendőtől fogván fényeskedett szerencséje meghomályosodván az világi boldogságnak holdnál is világosabb állhatatlansággal, ilyen szomorú esetivel is nemzetünknek cégéresítenők: kereszténységünk kívánja, hogy az Istennek rajtunk megnehezedett kezét is békével és hálaadással szenvedjük. Mert haszontalan az emberi okosság és minden szorgalmatosságunk gyenge pajzs az magasságból reánk lőtt nyílnak megtompítására ...»

A nehéz lélegzetű, fejedelmí hosszúságú körmondatok után persze pihenni kell közben. György úr az ablak iránt fordul aszott, árkolt arcával és gyanakvó halkan kérdezősködik:

— Hát sokan vannak odalent a gerlai csűrben, úgy-e?

Mikes Mihály kelletlenül von vállat.

— Bizony, mondhatom Nagyságodnak, ekkora frekvenciát még nem tapasztalt Erdély! Csak úgy feketéllenek az odacsődült ezrek a falu alatt, mert bizony hát gyászban vannak mindannyian, és, — én nem tudom, ki rendelte, — de fekete kárpittal van bevonva még annak az országos csűrnek a belseje is. Azt kiabálják: gyászgyűlés ez, Erdélyországot jöttek temetni. Mikes Mihály fejcsóválva teszi le a pennát:

— Bizony, hova-tovább már egészen elbódul ez a szegény ország! És csak szítja az ínséget ama hatszáz becsületes asszonyállatoknak jelenése, kik, mint a nemzet özvegyei, nagy keserves jajszóval egy testben vonultak fel. Tartják szállva amaz országos csűrnek a tájékát. Vegye észbe Nagyságod: nem szemétnép ezek, hanem igenis úri, fő- és nemes rendű asszonyságok, kik, mintha összebeszéltek volna, egy lélekkel gyarapodtak ide Erdély minden sarkából és sokaságuk summájánál fogva máris hatalmasan nehezednek rá az országos gyűlés elméjére. Persze sírnak-rínak szegények szüntelen; egyik fele a lengyelbe valósággal odaveszett vitézeket gyászolja, a másik pedig a tatárrabságba esett férjekért és magzatokért követelődzik hangos jajszóval.

Tholdalaginé, ki a jó Judittal, meg Warkochy-val együtt szintén ott állt az ország özvegyei közt, kábultan hallgatta ezt az asszonyi sírásba vesző sok indulatos szóbeszédet. Neki száraz maradt a szeme; kisírta ő már minden könnyét Mihály után, eltemette őt. Minek is jött hát voltaképp ide? Istenem, a vízbehaló ember a habhoz is kap, és ő minden lemondása daczára se tudta még egészen agyonütni a benne fel-feltápászkodó reményt. Hátha csuda történik és a Kemény uram mostan érkezett Baduly szolgája tud valamit a férje életben maradásáról? Azt a szolgát leste volna ő, Badulyt akarta elfogni egy rövidke szóra. Mégse érkezik a tatárokkal. A körülötte levő asszonyságok szeretettel ölelték és vigasztalták. Főként a férfias erélyű Kemény Boldizsárné tudta erős szóval tartani benne a lelket. Nemes arcélű és római méltóságú hölgy volt az udvarhelyszéki vitéz főkapitány özvegye, és szépen is csillapította Margitot:

— Ne emésszed magad, drágám. Él az urad, amíg csak valami bizodalmas embered halottan nem látta.

XXXV. Ébredés. (1907. 52. 1062. Vége) Egész éjjel szakadatlan menetelt a tatárság Ojtoz felé. Csak a szoros moldvai szájában álltak meg, nem messze a magyar határtól. Itt, mialatt a két szárny a szomszédos völgyeket szállta meg, egy kis órára elpihenhetett a deréksereg. Körös körűi nagy csend lett a hűs rengetegben; mirzák (felügyelő) és legénység, holtfáradtan szunnyadtak mindannyian. Csak az egy Tholdalagi nem tudta lehunyni a szemét sátra alatt. Növekvő izgalommal hánykolódott a fekhelyén. Valami sohse érzett láz járta a tagjait szüntelen, mi ez: várakozás, megilletődés, vagy a lelkiismeret berzenkedése? Nem tudott aludni, és — mint az a tehetetlen alvó, ki nem képes rémes álmából riadni. — mégis szüntelen ezt suttogta: Ébredni, ébredni! Ólomsúlyú kárhozat nehezedett a tagjaira. És hiába akart ő menekülni a gondolatai elől, mint fullánkos darázsraj üldözték azok folyton: hazád ellen fegyverrel mégy te?

Ott a hegyen túl, ott van Erdély! Nagy ország, Erdélyország latrával melyik sarkodban éli világát Tholdalagi Mihályné? Oh, megtalállak én azért lator és Fejedelmed elé vérpadra állsz te! Szegény fiam, hát te hol lehetsz? Ördög és pokol, bosszút nekem, csak azért is, a feleségemért, előre! Mikor aztán nagy nehezen beledolgozta magát ebbe a hangulatba, rendesen megint előfogta a kétség:

— Előre? Hová. Erdély ellen? Kard van a kezemben s onnan Koronkáról nagyanyám kemény tekintete vív a kardommal. Hallom a szavát: átkoz!

A CSORBAI TÓ. Divald fényképe után.

— Mi az? súgja a sátorba suhanó Zareyma, — mi lelt? Forró csókokkal simul hozzája. De szinte megdöbben a Mihály zord tekintetétől.

— Mihály, mondd, mi lelt? Mintha nem is ismernél rám. Te vagy az, Zareyma?

— Mondd, hogy szeretsz. Csókolj meg, no, még egyszer.

— A határ! — dörmögik körülötte, — itt a magyar határ! Mihály végre felveti a fejét. A lova magyar földet tapos. Szája kiáltásra nyílnék, most egyszerre úgy érzi, kezd már ébredni abból az ólomsúlyú kárhozat álmából. Döbbenve riad:

— Az ország határa!

— Igen, országod határa! — súgja a fülébe Zareyma. — Megálljatok! — szólna még Mihály, de a mögötte torlódó pogányság ellenállhatatlanul sodorja magával. Amott már a Leányhavas, — alatta a kósza tatárok épp most fognak el egy székely pásztort. Röhögve kínozzák, a bőrit nyúzzák, úgy vallatják. Mire a vezérek előbbre kerülnek, hangoslik (sic) is már a jajszava:

— A magyarok Istene verjen meg!...

XXXVI. Diadal. Elül a vihar, fárad a harci lárma, pihenni akar már az ojtozi visszhang. A bércek ridegen néznek le a katlan vérfürdőjére, ötezer tatár igen csendes ottan. Ember ember hátán halt, s a pogány tömeg gátként tölti be a szoros medrét. Rettentő ez a néma sereg, csak itt-ott mozog még egy-egy kar: a holtak akarnának élni. Közöttük egyhangún csobog tova az Ojtoz patak; az imént még kristály-fehér volt, most vörös, az eséseknél rubinhabbá törik vize tükre.

A két Mikes nagy kísérettel járja a völgyi tért. Lelkesen szól János:

— Győzött hát mégis a mi igaz Jehovánk! És ahogy a jó se szokott sohse magában jönni, íme, kétszeresen örüljünk mi vitézlő atyámfiai! Nemcsak az első sereget semmisítettük meg, de moldvai kémek jelentik: a hátrább álló nagy tatárzöm is kámforrá oszlott. Fogva a kán, vasban viszik már Rodosz szigetére! Ép itt a betörés percében érték őt utol a sztambuli nagyvezér janicsárjai, hozták az írást, hogy mint engedetlen, csapatik. Apad a világ a nyugati égről, itt az éj. Két gyertya lobban a Mikes-vár sarokszobájában. Kettejük közt fekszik kiterítve Tholdalagi Mihály. Margit áll mellette, ismét feketében, kezei kulcsolvák (sic), s ura teteme felett a naplemente messzeségébe néz. Ágyú dörög arra a hegyeken, nő a harc tüze, egyre közeledik. Szobormerev a nő alakja, csak a nyitott ablakon át besuhanó szellő játszik gyászfátyola szárnyaival. Ott áll reménytelenül, mint maga Erdélynek nemtője az ország ravatala mellett.

______

Pekár Gyula: Az amazonkirálynő. (1917. 14-834.)

Az előzőekben (h12 – 08) a következő VÚ-számokból válogattunk Pekár írásaiból: 1885. 1.; 1917. 46.; 1918. 13; 1919. 29

(h12-12) 1909. 52. Karácsonyi szám. Esztétika. Írta PEKÁR GYULA.

Rozsnyói Pekár Gyula (Debrecen, 1867. – Budapest, 1937.) író, újságíró, országgyűlési képviselő, államtitkár, miniszter, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. Magas, izmos, kisportolt fiatalember volt, kiemelkedő atléta és evezős, róla mintázta Stróbl Alajos az Arany János-szobor egyik mellékalakját, Toldi Miklóst.

Krúdy Gyula megírta öngyilkoltatási-afférját Pilisi Rózával, aki korábban az ő múzsája volt. Később, befolyásos politikusként - bosszúból - letiltatta Krúdyt, aki emiatt 1930. május 26-án kénytelen volt margitszigeti szegényes otthonát is elhagyva, Óbudára költözni, majd megjelenés híján, úgyszólván éhen halni. Amikor még szép amorózók voltak, nem tudta, hogy közepes tehetségű kollégája a politikai szamárlétrán előrejutva el tudja majd őt lehetetleníteni. Google.

* * *

Móricz Zsigmond: Naplók, 1930-1934. Noran Kiadó, 2016. 50. oldal…És Pekár Gyula azt mondja…Mit is mond?...És ki is az, aki mondja?

Író, de senki nem ismeri egy könyvének a címét se. Nagyon kedves, nagyon művelt, derék ember volna, ha már egészen ijú korában az a boldogtalan ötlete nem lett volna, hogy író akar lenni. Azóta egyebet sem tesz, csak író akar lenni.

Én nem vádolom érte, sőt tragikus alaknak tekintem, mert kénytelen folyton szerepelni, mert írásával nem tudja elérni, hogy a közönséget megragadja, tehát megragadja megjelenésével. Szép hatalmas ember, bismarki jelenség. Atléta. Gazdag ember. Nagy műveltséget kapott gyerekkorától kezdve. Ha a szorgalom írót formálhatna valakiből, ma valóban neki kellene lenni a magyar irodalom vezérének…

* * *

h12-12 Nem nyugatos próza

Havas Aliz

Pekár Gyula

Szende-Dárday Olga.

Függelék

Móricz és a Vasárnapi Újság

Móricz Zsigmond: Naplók, 1930-1934. Noran Kiadó, 2016. 762. oldal. 1934. XII. 8. éjjel 11 óra.

…Schöpflin a félre taposott ember kicsiségével ragaszkodott hozzánk. Alapjában véve félművelt ember. Ezt úgy értem, hogy lutheránus teológiát végzett, de elkanyarodott arról a pályáról, s a Vasárnapi Újsághoz került korrektornak, aztán a szerkesztőségbe, s ott ül a Franklinnál több mint harminc év óta, és semmi pozíciót nem tudott kivívni magának. Egy közömbös körmölő, aki olyan megtűrt…Mikor én a Franklinnal tárgyaltam, még el sem mondtam neki, miről van szó. Én közvetlen Kőniggel, az öreg egyetemi tanárral, aki akkor félisten volt, vagy atyaisten a vállalatnál. Ő meghívott, hogy vegyem át a Vasárnapi Újságot, mint szerkesztő, s Mikszáth, mint főmunkatárs szerepeljen. Hoitsyt akarták kitenni, mert az olyanféle ember volt, mint Schöpflin. Nem vállaltam a szerepet, nem akartam szerkesztő lenni. A Nyugatnál sem akartam. Mikor Ady nevét rátették a lapra, az enyémet is oda akarták tenni, mint szerkesztőt, s nem engedtem…

*

A történet legnagyobb háborúi (1914. 33. 646.) Akkora háborút, mint a minő most keletkezett, nem látott még soha a világ. Sőt hozzá foghatót se. Ha azt a roppant embertömeget tekintjük, a mely most mozgósítva lett és lesz, úgy annak roppantsága mögött egészen összezsugorodnak azok a legnagyobb tömegek is, melyeket ellenséges felek eddigelé egymással szemben csatasorba állítottak. Mértékjelző gyanánt állítsuk oda egyszerűen azt a tényt, hogy Németország egymaga hatodfél millió hadköteles fölött rendelkezik, a kiknek legnagyobb részét mozgósítani tudja, s a kiknek jelentős részét bizonnyal fegyver alá is fogja szólítani.

Ezzel szemben az ó-kor csatái csak apró csetepaték. Igaz ugyan, hogy Xerxes katonáinak számát is százezrekre teszik a görög hagyományok, de egészen bizonyos, hogy oly túlzásokkal állunk szemben, a minőket a mai kor leghangosabb riportere se merne magának megengedni, bármennyire számít is a közönség hiszékenységére. A régiek nagy dolgokról nem is tudtak másként beszélni, mint szuperlatívuszokban, s egyáltalában nem keltett megbotránkozást, ha százszor akkorát mondtak, mint a mekkora a való.

A Xerxes* seregeinek számát is kritikus szemmel kell tekintenünk. A kik legkevesebbet mondanak, azok is 300 000 emberre teszik a perzsa fővezér Mardonios alatt levő harcosokat. De ez teljes lehetetlenség. Ekkora sereget abban az időben át sem lehetett volna vezetni Perzsiából Európába, s nem lehetett volna élelmezni, ha már egyszer idáig érkezett. Xerxes, mint tudvalevő, hajókon jött át Európába, miközben az Athos hegyfoknál hajótörést is szenvedett. Az akkori hajók — melyeket éjszakára a szárazra húztak ki, ha a part közelében eveztek — oly kicsi befogadási képességgel bírtak, hogy szinte elképzelhetetlen, hogy annyit lehessen belőlük előállítani, a mennyi 300,000 embert, Ázsiából Európába át tud hozni. És hát mikép lehetett volna ennyi embert élelmezni az úton, s élelmezni magában Görögországban. Az attikai földművelés még nagyon gyönge lábon állott; a baromtenyésztés csak annyit produkált, a mennyi a gyér lakosságnak (Athéné lakossága rabszolgákkal együtt nem volt több, mint 30 000) ellátására kellett.

Spárta, a legharciasabb állam csupán 300 gyalogost állított ki a szövetséges hadsereghez, s mégis a megütközés mellett szavazott. S vannak egyéb tények is, melyek a mellett szólnak, hogy nagyon erősen kell redukálni a perzsa hatalom által kiállítható harcosok számát. Nagy Sándor harmincezer főnyi sereggel kötött ki Ázsiában, s meghódította nemcsak egész Perzsiát, hanem az akkor ismert összes keleti tartományokat. Bevette és feldúlta megerősített városaikat, melyek oly vastag falakkal voltak körülvéve, hogy kocsikázni lehetett a tetejükön — a mi sehogy se sikerülhetett volna ily kis csapatnak, ha még a falak oltalmán felül százezrekre menő harcosok fölött is rendelkezhettek volna a megtámadottak. Ép így nem támadhatta volna meg az akkori művelt Keletet Sulla a maga ötvenezerre menő legionáriusaival, ha ott százezreket lehetett volna vele szembe állítani, mert hisz akkor a Nagy Sándor hadvezéreinek az utódai bírták ott a hatalmat.

Az ókor legnagyobb háborúja kétségtelenül az volt, a melyik Augustus és Antonius között folyt, s a melynek az actiumi csata volt a befejezése. Akkor is a Kelet és a Nyugat hegemóniája fölött folyt a küzdelem, mint most. Antonius a keleti tartományokból toborozta össze a maga hadseregét. Ázsia, Afrika szolgáltatta katonáinak legnagyobb részét, bár szolgáltak alatta európai légiók és galliai csapatok is. Augustus csapatainak javát az európai légiók képezték, közöttük sok germán, de ott voltak a numídiai könnyű lovasok is, mint a hogy a mostani francia kormány behívta az algíri zuávokat. Három világrész népei állottak akkor is szemben, hogy megvívjanak a világhatalomért. A keleti világeszme maradt alul.

Ehhez hasonló nagyságú hadsereg csak a catalauni síkon gyűlt megint egybe, mikor Attila azon a tájon gyűjtötte egybe a mai Reims tájékán a csapatait, ahol 1870-ben a porosz-francia mérkőzés sorsa eldőlt, s a merre felé a német hadsereg útját most vette. A hun király is Európa és Ázsia legkülönbözőbb népeit egyesítette zászlói alatt. Ott volt a fekete hun és kozár hosszú tegzével, az alán roppant lándzsájával és szarvasbőr sisakjával, a neür és bellonot, a festett képű gelón, a ki emberbőr kacagányt viselt; ott voltak a germánok különböző törzsei, u. m. a rúgok, az Odera és Visztula mellől, a scyrek és tureillingek, s a többi germánok réme a herulok, valamint a keleti gótok ós a gepidák. Ötszázezer emberre teszik Attila hadseregének a számát az egykorúak, de vannak, akik hétszázezret mondanak. Bizonyos azonban, hogy sokszorosan kevesebben voltak. Ennyi embert, azokban az időkben, — vasút nélkül, rossz utakon — lehetetlen lett volna a mai Magyarországból Parisig vezetni és állandóan élelmezni. A mellett Attila egy a seregének megfelelő szekértábort is vitt maga után, s a catalauni csata napján is szekerekkel vette körül egész seregét. Ezek a szekerek megnehezítették a mozgást, s irtózatos nagy területet vettek igénybe.

A porosz generális 310 000 emberre teszi a küzdők számát orosz részről. A japán-orosz háborúban ez volt egyáltalában a legnagyobb orosz tömeg, melyet valaha az ország összpontosítani tudott. Ennél nagyobb hadierőt sohasem tudtak együvé hozni, a sok lakosságával folyton kérkedő óriási birodalomban. Ami fölött nem kell csodálkozni, ha tekintetbe vesszük a nagy távolságokat és rossz közlekedési viszonyokat.

*Perzsa király Kr. e. 485-től haláláig az Akhaimenidák dinasztiájából.

Idézettség

A mai Öreg híd helyén állt az 1889 áprilisa – 1890. december 22. között épült, majd 1890. december 30-án felavatott Ferenc József híd. A legrégebbi Duna-hídja Pozsonynak. A híd a kor divatjának megfelelően rácsos tartós szerkezetű volt, 6 pillérrel. google

POZSONY A DUNAI VASHIDDAL ÉS A DISZLIGETTEL, A VÁRBÓL NÉZVE. Klösz György fényképe után.

A második világháborúban, 1945. április 2-án a visszavonuló német csapatok felrobbantották, az acélszerkezete elpusztult, de az eredeti kőpillérek fennmaradtak. Miután a háború véget ért, a Vörös Hadsereg katonáinak erőfeszítéseivel és német hadifoglyok kényszermunkájával újjáépítették. wiki.

*

Pozsony városa éppen a torkolatánál fekszik annak a rövid völgyszorosnak, amelyen át a Duna Ausztriából, Bécs felől országunkba belép. A hegykaréjnak a Duna partjáig kirúgó foka a meredek, bár csak vagy 150 méternyi magasságú várhegy, melyen az egykor nagy díszű, de már közel száz év óta omladozó vár falai és romjai láthatók. A kép szépségét még emeli az, hogy a város dereka irányában egy hatalmas vashíd fekszik keresztül a Duna fölött, kényelmes helyet adva úgy a Szombathely felé menő vasút sínjeinek, mint a kocsin vagy gyalog járóknak. (1897. 20. 315.)