h14–51. Vasárnapi Újság. Magyar regények. II. (R – Zs.)

 

 

 

2016. 08.  01.-  08. 22.

 

Tartalom

 

Bevezetés

 

Magyar regények

    Jókai Mór (pótlás)

    Rákosi Viktor

    Sas Ede

    Szemere György

    Szende Dárday Olga

    Színi Gyula

    Szívós Béla

    Vértesi Arnold

    Zigány Árpád

    Zsoldos László

 

Függelék

Idézettség

 

 

 

 

Bevezetés

 

A szöveget többnyire illusztrálják. Az olvasók mese iránti vágyát jelzi, hogy a bemutatott művek többnyire antikváriumi forgalomban vannak. Az „ismeretlen” szerzőkről a Google általában információt nyújt. A Nyugat-vonatkozásokat jelöljük.

A tartalomból: Rákosi Viktor 1910-ben a párisi kommünről írja: „a politikai program, mely a kommün lázadására ürügyet szolgáltatott, egy megvalósíthatatlan agyrém volt” ; Szende Dárday Olgánál a női divatról, a toalett-kérdésről olvashatunk; Vértesi Arnold és Zigány Árpád döcögő, fantáziatlan szerelmes regénye nem növeli a lap értékét. Zsoldos László Mikszáthra emlékeztet. Szemerénél „szaggatottan lüktetve vált le az ajkakról a szó”. Sas Ede: Ég az erdő! leírása szemléletes. Ugyancsak Sas Ede, 1906-ban: „Kiesett a haladásából egy egész nagyállomás: Európa. Egyszerre lettünk Ázsiából Amerikává.”

 A Nyugat-ból vettük át Szini Gyula írását: az ezer-találmányú Edisonról, aki soha egyetemre nem járt.

 

 

 

Magyar regények

 

 

 

Jókai Mór (pótlás)*

 

 

 

Jókai Mór: Az utolsó budai basa.  (1859. 374, 387, 398, 411, 437, 447, 460, 470, 482, 498, 509, 524. 530, 544, 554,567, 578, 590, 602,614.) Történeti elbeszélés  

Vedd fontolóra, magyar nemzet, e történetet, mit előtted most leírok. Sokat vétettél önmagad ellen, sokat bűnhődtél önmagad miatt. Kerested a veszedelmet és megtaláltad; elhajítottad magadtól a jó szerencsét és nem találtad meg többet. Terhedre volt a nagyhatalom, amit Mátyás király hagyott rád, alig vártad, hogy azt apró darabokra feloszthasd: sok embernek jusson belőle; senkié se legyen. Mikor végveszedelmedre esküdt ellenség jött határodra, akkor belháborút csináltál magadnak, abban vérzettél el.

Mikor eljött rád a válság napja, nem voltál rá készen; álmodból riasztott fel a jajszó. Egy hatalmas nemzet, mint te, egy maroknyi haddal jelent meg felkészült ellensége előtt; az ott elveszett, elhullott. Dicsőség legyen szomorú sírjaikon! Akik túlélték őket, irigyelhették tőlük a halál dicsőségét.

A szabad magyar barbár parancsszónak tanult engedelmeskedni; adott harácsot számlálatlan pénzben, csókolta kezét, lábát nagy urak szolgáinak, nagyságos úrnak hívta, aki ráütött. Várait látta egyenkint ellenség kezére jutni, látta megjelenni tornyain a félholdakat, tanult törökül, tatárul, hogy megértsék, ha panaszolnia kell.

Szép nagy országát elosztották két darabra; egyik tartozott a római birodalomhoz, másik ozmán tartomány volt, a szép ősi címer, a négy ezüst folyóval kétfelé vala repesztve: egyik folyó ide szakadt, a másik amoda: a magyarnak csak a köztük levő véres mező maradt. Erős, hatalmas ellenség tette nyakára vas lábát, aki maga dicsekedett azzal, hogy „a kiket ő megragad, három kézzel ragadja meg!" (értve európai, ázsiai és afrikai hadait). És minden egyes keze erősebb volt, mintsem kiszabadíthassa belőle magát egy láncra fűzött rab.

És íme a három kezű óriás most kórágyon fekszik: beteg embert csináltak belőle az idők, végtagjait bántják gonosz gyulladások, egy-egy gyógyíthatatlan részt el-elvágnak belőle bölcs orvosai, s tanácsot tartanak élete fölött s vitatkoznak — hátralevő napjainak számán.

Te pedig magyar nemzet, élsz és lélekben, gondolatban egészebb vagy, mint valaha voltál. Haladsz csendesen, de biztos nyomon; megszűntél önmagadat gyűlölni s ez nagy nyereség. Tanultál hódítani erősebb fegyverekkel, mint vas és tűz; — még azok is, akik szeretni nem akarnak, tudnak becsülni.

Emeld fel szívedet. Múltad volt olyan, amilyet megérdemeltél s jövendőd lesz olyan, amilyet megérdemelsz. Nézz bele a történetnek e lapjaiba s gondold meg: mi voltál? Mi vagy? És mi légy?

 

* *

 

 

Törökországi képek. Balra: A szultán hajója; jobbra: Az „égett oszlop" Konstantinápolyban

*

A Forumból ma már csak egy kis szűk tér van meg, melyen az „elégett oszlop" emelkedik. Ez most nem nyolc, hanem csak öt porphír-darabból áll, melyek közül mindegyik 10 láb magas, tetején fehér márvány oszlopfővel; az idő és az égés annyira megrongálta, hogy a köveket vasabroncsokkal kellett összefoglalni. Régebben Konstantin oszlopa Konstantinápolynak legmagasabb pontja volt, de ma már a minaretek a feje fölé nőttek.

*

Ezerhatszáz nyolcvanöt tavaszán, épen száznegyvennégy éve volt annak, hogy Magyarhon fővárosát, Budát, Szulejmán császár elfoglalta. Azóta hat ostromot kiállt, nyolcvan ozmán helytartó nevével ismerkedett meg s azon dicsőségben részesült, hogy a török történetírók által az ozmán birodalom városai között, rang szerint tízediknek írassék. (Három első volt a három szultáni székhely Stambul, Drinápoly és Bruza, azután a három szent város, Mekka, Medina és Jeruzsálem, azután Kairó, a hasonlíthatatlan; majd Damaskus, a paradicsomként illatozó; Bagdad, az üdv hazája; ez után következett Buda. Az Iszlám védbástyája Európában, az ozmán birodalom zárja és kulcsa.)

A város külső alakja is inkább azt mutatja, hogy ez a török birodalom végvára, mint azt, hogy Magyarország egykori fővárosa. Az öt felé osztott város részeit kősáncok és védő palánkok különbözik el egymástól, a zsidóváros szűk szemetes utcái közt emelkedik a török mecset, hosszú fehér minaretjével, a Duna parton áll egy tömör ágyús-torony, melyből falazott sikátor visz fel a felsővárosba; a Mária templom nyolcszögű tornyán kívül még hat mecset tornya tükrözi magát vissza a Dunában s a vársáncok apró tornyain mind aranyos félholdak ragyognak. A várszögleti köröndé (rondella) terét egy vastag épület foglalja el, sárgára festett réztetővel, ez a hadiszertár, pincéiben a lőporkészlettel. Mátyás király palotája még áll, de a hatszori ostrom s a török helytartók restsége miatt az is omladozik már. Itt csak a külső bástyákra van gond. Az ős épület falai azon módon vannak, a hogy az ágyúgolyók beléjük ütődtek; némely kapu félig el van már borítva a koronként legördült omladéktól, a domborművek megcsonkítva, néhol pusztára leverve, a nagylevelű falfüvek közt látszik még néhol a dicsőséges címer: a gyűrűs holló: fölötte ott lengnek a basák lófarkas zászlói.

Az első bejáratnál valamelyik a sok helytartó közöl pompás tornácot kezdett építtetni keleti ízlés szerint; akit aztán időközben lefejeztek, s a megkezdett mű félben maradt, az ajtók és ablakok veres márvány rámái még csak össze sincsenek a falakkal róva; úgy járnak rajtuk keresztül. A dicső király pompás elfogadási terme most a csauszok őrszobájául szolgál; a szép freskó festmények, mik a főerények alakjait ábrázolták: a bölcsesség, mérséklet, bátorság, hit, remény és erő jelképei, azokba most szegek vannak verve, mikre a török katonák aggatják tarisznyáikat és humuszaikat. Valamelyik ablak párkányára e név van késsel felkarcolva Izabella regina, a rajta ülő ozmánok papucsai nem koptatták még le egészen. Az innen nyíló terem a legnagyobb a várban, hossza 44, széle 18 lépés: az volt hajdan a trónterem. A padlóra az égi állatkör jelképei vannak festve, a háttérben a négy oszlopon nyugvó boltozatos mélyedés, mely alatt a trón állt egykor.

E trón-mélyedés kerek boltozatán van ultramarinnal festve az égbolt, ezüst csillagaival abban az állásban, melyben volt Mátyás király születése órájában; körüle e latin sorok írva:

 

„Aspice MATHIAE micuit quo tempore REGIS, Natalis Coeli, qualis utroque fuit."

 

Nézd meg, hogyan fénylett az égbolt Mátyás születésekor, s milyen volt mindkét oldalán.

                  Budapesti Negyed 57. 2007/3 - Jókai Budapestje - EPA

Az átelleni mélyedés boltozatán hasonló égrajz más csillagállással; ez Ulászló trónra léptének óráját jelezi. Mind a kettőt belepte már a füst (itt sokat dohányoznak); alig látszik ki az eredeti szín, az apró csillagocskák, s a mitológiai alakokon keresztül kasul vannak írva a Koránból vett mondatok, arab betűkkel, pirossal, vagy aranyozva, miket a basák festettek oda.

Ez a terem a budai vezér nappali pipázó szobája; itt ül alacsony kerek dívánján a délutáni meleg órákban két vendégével, az egyik Ihánzade Mehemed, a jeruzsálemi fő Imám, a másik Petneházy Ferencz, fiatal kuruc vezér.

Abdurrahman, vagy mint rövidített révvel szokták hívni, Adbi basa, eredeti típusa a török fajnak; hosszúkás, barna színű arc, hosszú fekete szakállal; nyugodt, hideg tekintetű szemek; szenvedélytelen vas tekintet. Az Imám, a dervisek egyszerű szőr-köntösében, a II. Szulejmán által annyira üldözött török misztikus költök egyike, arca csupa ránc, szemei mélyen beesve összenőtt fehér szemöldökei alatt, szakálla göndör fehér, melynek havát itt-amott egy-egy fényes fekete szál zavarja még meg. A kuruc vezér könnyelmű délceg fiatal arc és alak; Tököli után divatozott rövid nyírott bajusszal, mely barnapiros arcához olyan jól illik; gesztenyeszín hajfürtjei homlokon és két oldalt hármas üstökbe csavarintva, a hogy a kurucok akkoriban viselték, — az. allonge paróka daczára, miket gonosz betegség hozott magával divatul Franciaországból.

E három férfi sajátságos mulatsággal van elfoglalva. A kerevet előtti szőnyegen áll egy nagy üveggömb, valami fehér nedvvel megtöltve. A gömbnek felül, kis szűk nyilasa van. Az Imám térdelve áll a gömb előtt, s egy kezében tartott fiolából koronként valami sárga, sűrű, nyúlós nedvet cseppent az üveggömb nedve közé. A csepp egyszerre zöld szint kap, azután minél jobban ülepszik a gömb feneke felé, annál több szint vált. Átmegy a kékbe, sötét-lila színbe, míg végre a fenekére leérve, egészen pirossá válik, s mint valami veres felhő marad ott libegve s e közben mindenféle tüneményes alakzatokra oszlik szét, majd gomolygó füstfelhőket képez, mikből soktornyú városok emelkednek ki,majd zavargó atomokba válik szét, mintha bomló hadseregek ütköznének meg egymással. A kuszált káoszból apró gömböcskék hullnak gyorsabban alá: tán idő előtt elhullottak fejei? Majd meg szép zöld ligeteket képez, sötétzöld erdőket, hajló pálmafákkal; keleti síkságot, tarka sátorokkal, mint egy valóságos tábor. E tüneményes jelenetekből aztán jóslatokat mondanak az azokhoz értök. II. Szulejmán szultánnak is ez volt legkedvesebb foglalkozása; de a mióta a Szilihdár aga lett a szerályi kegyenc, ki vannak tiltva a kabbalisták* a szerályból, akik jóslatokat mondanak. Pedig ezen az úton sok igazat meg lehetett mondani a szultánnak; hanem az utóbbi évek óta jobb volt neki nem tudni, mit hozhat a jövendő?

 

*A kabbalista életgyakorlatra alapvetően jellemző, hogy minden momentuma felér egy rituáléval, ekképpen misztikus jelentése van.

 

Folytatása következik.

 

(1856.  614. Vége )

Budavár eleste gyásznap volt a török birodalomra nézve. A szultán felriadva könnyelmű vadászataiból, búcsújáratot rendelt az egész országra. Mekkában a próféta sírjából előhozták a koporsót, ezüstravatalra tették, melléje a csatában elesett emírek és hősök csontjaival megrakott 25 koporsót; hogy Allah lássa meg és elégelje meg e pusztulást. A búcsújárók seregei minden pénteken hétszer járják körül e ravatalokat; zene és kürtszó nélkül, egyedül emberi jajszónak szabad hallatszani. A böjt utolsó napján húsz mérföldig menő búcsújárat rendeztessék: elől egy nagy szekrényt vigyenek tört kardok, nyilak és csatában elhullt hősök csontmaradványaival; azt hatszáz zsákba öltözött katona kísérje, mezítláb, fedetlen fővel. Azután jöjjön 3900 spahi gyalog, fekete turbánnal; tépett és vérrel bemocskolt ruhákban, hátát tevefarkkal verve. Utánuk hatezer dervis, övig mezetlen, testébe késeket és nyilakat szurkálva, hogy a vér szerte fecskendezzék róluk. Azután hozzák a próféta szekrényét; mely mellett háromszáz basa járdái kivont karddal s a ki szemeit a szekrényhez fel meri emelni, annak fejét leütik.

Minden mérföldnél egy keresztyén rabszolgát és egy zsidót levágnak, s vérében ott hagyják az úton meghalni. Harminc előkelő vezér fejét zsidó- és szamárvérbe mártott kendőkkel bekötve, egyik keze övéhez hátra kötve, másikban kard helyett tevefark, a mit maga után vonszoljon a sárban.

Kövesse őket 7000 janicsár, fegyver helyett pálcával kezében; hátul jöjjön a nagyvezér, sánta szamár hátán, kezében nádszál, azzal fejét verve, kiáltozza: „offát, millei, zaffai!" Végül ismét keringő dervisek jöjjenek, testeiket felhasogatva, s egy szekrényből a legapróbb rézpénzt szórják el az ut mentében. Minden mérföldnél megálljon az egész menet; felordítv : Allah Boffai! Allah mitrei Kresztinnái! (Allah verje meg a keresztyéneket)

Allah azonban nem hallá meg a búcsújárók szavát. Buda nem jutott többé török kézre. Kicsinyben múlt pedig. Az elfoglalt várat német őrséggel rakták meg, s a vér áztatta falak között, miken Petneházy volt az első, Funkenstein lett a térparancsnok. Kitüntetésnek szép volt, de helyzetnek nem igen kellemes. Egy feldúlt romhalmaz között, mérföldnyire elpusztított, kizsarolt vidék közepett, a nemes úr rendkívül unta magát. Kérte néhányszor hogy tegyék onnan át máshová, de a főhercegek azt viszonozzák, hogy jó neki ottan.

Időközben megtudta azt is, hogy Borbála Petneházy halála után felvette a fátyolt. A gazdag mennyasszonyt tehát végkép elveszte. Pedig az ostrom után részére jutott osztalék a zsákmányból már fogyatékán járt s azok a zsidók, akiknek tartozott, történetesen Bécsben és Prágában laktak, nem voltak a budai vízvezetőnél véghez ment mészárlás között. Az alvezér háreméből két fiatal török leányt tartott meg magának, az egyik tizennégy, a másik tizenkét éves volt; az utóbbit Fatinizzának hívták. A háremben növekedett gyermeknél egy dolog volt erősen kifejlődve: a cselszövény. Fiatalsága daczára olyan jól értett ahhoz, mint a szerály akármelyik kegyenc rabnője. Midőn látta, hogy urának pénze elfogyott, adott neki jó tanácsot, hogyan szerezhetne azt megint sokat s Funkenstein — követte a tanácsot.

Ezen időben Gábor barát Győrben lakott s ugyanott volt főparancsnok Piszterczky ezredes, derék becsületes lengyel; kivel estenként együtt szoktak sakkozni. Egy este Gábor barát ilyen különös dolgot regélt el az ezredesnek.

A napokban egy magyar fogoly, ki a székesfehérvári basánál volt szolgaságban, észrevéve, hogy egy parasztnak öltözött férfi érkezik már másodízben a basához, ki vele elzárkózva, órahosszat elbeszélget. A fogoly kíváncsi lett s a kályhán át, a hol fűteni szokott, kihallgatta a párbeszédet. Arról volt szó, hogy a budai várat ismét visszajátsszák a török kezére; kétezer arany az árulás dija. Mi neve az árulónak, azt meg nem tudhatta, de annyit hallott, hogy két török rabnő van nála. A foglyot másnap kicserélték török foglyokért s az rögtön sietett Gábor barátot értesíteni az árulásról. A veszély nagy. A basa előleget is adott már az árulásért s tanakodott vele a módszerek iránt; Budán pedig most az egész helyőrség alig megy kétezerre, s minden gyanú nélkül van az is.

Az ezredes rögtön sietett a tanúval Budára s tudata a főparancsnokkal a hallottakat. Annak nem levén egyéb eligazodási ügye a két rabnőnél, minthogy ezek Funkensteinnál voltak, őt hívatta s kérdezte tőle, hogy talán rabnőinek váltsága végett irt a fehérvári basának?

Funkenstein azonban megérezte az illatot, s mindennemű levelezést tagadott a basával. Ekkor a rabnőket fogták vallatóra, s Fatinizza kivallotta a küldött budai paraszt nevét; arra annak a fiát vették elő, az pedig kimondta, hogy apját már másodszor küldi Funkenstein Fehérvárra. E kettős tanúsággal szemben nem védhette magát a lovag, térdre esett és kivallott mindent. Azzal mentette magát, hogy ö csak a pénzt akarta megkapni a basától s azután a várat nem játszani kezére. Könyörgött, hogy kegyelmezzenek életének.

— Micsoda excellenciádnak egy maroknyi vér?

— De micsoda teneked 2000 aranyért annyi ezer emberéletet és egy országot eladni! Pár nap múlva kézre került a paraszt is; a vízi-kapunál akart bemenni, ott elfogták. Tagadta, hogy nála levelek volnának; míg levetkőztették s meglelték azokat a harisnyában. (A német krónika-író magyar pórnak állítja ezt, magyar pór pedig sohasem viselt harisnyát, azt tudjuk.) Erre kétszáz bottal jutalmazták meg hazugságért; végre Funkensteinnal együtt a kínvallatás alá vetették, de a hüvelykszorító alatt sem vallott többet egyik is, mint, hogy a törököt akarták csupán kétezer aranyig megfejni.

Halálra ítélték mind a kettőt. Az ítéletet az akkori idők irálya szerinti fordításba közlöm németből:

 

„Minekutána most uralkodó cs. k. felsége I. Leopoldus az annyiszor ostromolt, annyi ember-, vér- és költségbe került Buda várát a török hadsereg szeme láttára Isten segedelme és győzelmes fegyverei által recuperálta; minden császári hadiszolgálatban levőknek azon kellene lenniük, hogy annak conserválása és defendálása, nem pedig ismét török járom alá juttatása felől törjék a fejüket. Mind ezt nem tekintve Funkensteini Fűnk Konrád főhadnagy az érdemes Salm regementböl annyira megfeledkezék kötelességéről, hűségéről s keresztyén származásáról, hogy titokban a fehérvári basához küldött egy parasztot s levélbe offertumot tett neki, hogy a várat újra kezébe szolgáltatja. Csak egy pár száz embert küldjön is oda, mire a basa örömmel nyilatkozik, nem néhány százat, de néhány ezret is küldeni. Ámbátor nevezett főhadnagy azt állítja, hogy ö nem akarta a várat elárulni, csupán az ellenségtől pénzt kicsikarni. Mindazonáltal császári secretumokat tudatott vele, úgymint hol lehet a várba legkönnyebben feljutni, s hogy a nagy körönd felöl besegíti öt seregeivel etc. Ezért a basa írásában jelenti, hogy népség és pénz már készen állnak, s ezek szerint a vár, a benne levőkkel egyben az egész keresztyénség legnagyobb kárára és rémületére a legvégső veszélyben forgott. Ennélfogva az ő vallomásai és levelei után a kirendelt haditörvényszék azt judikálta, hogy ö a császári vér- és haditörvény szerint crimen laesae majestatis és perduellionist követett el; ezért megérdemelt büntetésül s másoknak is elijesztő exemplum (példa) gyanánt feje levágattassék, teste négyfelé szelessék, négy része négy utcára kiszegeztessék, szíve kiszakittassék s a szájához veressék, s mindez törvény szerint.

 Az ítélet Budán, április 8-án 1687 végre is hajtatott. Még csak az sincs utána mondva: „Isten legyen kegyelmes nyomorú lelkének."

 

 Petneházy halála nem maradt bosszulatlan. Azóta sok víz és — sok vér lefolyt Buda alatt; a hatalmas török nemzetről úgy beszél a világ, mint egy nagy tüneményről, mely volt és múlni indul; a szegény, sokszor elfelejtett magyarról pedig úgy, mint egy becsületében halhatatlan népről, mely megvan és meglesz.

 

*

Galambos repertóriumában Jókaitól csak a következő művet sorolja a regények közé. A debreceni kastély. Regény. - JÓKAI MÓRTÓL. Több regény terjedelmű írás jelent meg szerzőnktől, ezekből választottuk az utolsó budai basa címűt.

 

 

 

Rákosi Viktor

 

 

 

Rákosi Viktor: Polgárháború. (14 képpel) (R.T. 1897. 17.—109.)

 

 

 

 

Rákosi Viktor: Kiárendált* urak. (1908. 7.- 313.)

I.

(1908. 01. 07.) Mikor tavasszal a hó eltakarodott a Beszkíd hegyekről, a lucski parasztok, akik szombat délután favágásból tértek haza, egy holttestet vettek észre a szentpáli erdő szélén. Keresztet vetettek magukra, s megálltak tanakodni. Jól fegyelmezett, engedelmes lelkületű, a nyomorúság által puhára veregetett rutének voltak, akik jól tudták, hogy az urakra tartozik az a körülmény: ki bátorkodott itt hagyni a földi siralomvölgyet, megszökvén az adófizetés, a katonáskodás és a munka elől. Ezek a mintaszerű állampolgárok nem ismerték jogaikat, de tisztában voltak kötelességeikkel, s ebben az esetben is a rövid tanácskozás eredménye az lett, hogy nekik kutyakötelességük az esetről a hatóságnál jelentést tenni. Ez annyival is világosabban állt előttük, mert amint a kis távolságból is észrevehették, a holttest egy paraszt emberé volt, aki megfagyott jobb kezét fenyegetően emelte a magasba. A lucskiak okoskodása szerint a paraszt ember tízszeresen felelősségre vonható mindenféle tetteiért, még holta után is, mert az úr mégis csak azt teheti, ami neki tetszik, holott a paraszt csak elvétve engedhet meg magának ilyen luxust.

Mielőtt a parasztok tovább haladtak volna, megállapították, hogy a holttest szentpáli emberé. A szentpáliak egy református magyar községet alkottak mélyen bent a hegyek között. Félreeső vad vidéken laktak, ahova télen még szekéren, de tán lóháton is csak alig lehetett eljutni. Hagyományaik szerint őseik a török hódítás idején bujdostak ide föl, valahonnan Temes vármegyéből. Az ősök a meneküléskor nagyon nekilódulhattak, hogy meg sem állottak a Gácsország (Galícia) határáig. Valami fene makacs török aga szoríthatta őket, vagy pedig nagy kincseknek valának ők vivői, hogy ilyen messze elfutottak, s nem látták biztosságban magukat, csak a magas hegyek, mély hegyszakadékok, s emberi munka által is könnyen földagasztható hegyi patakok világában. A nagy kincsek a századok folyamán elpárologtak, a mai korra már semmi más nem maradt nekik, mint munkás két kezük. Különben a fekete, rövid gubás magyarokhoz tartoztak. Művészi érzékükre vallott, hogy pörge kalapjuk mellett szerettek darutollat viselni, s vasárnap a derekukra tarka kendőt tűzni. A legények ünnepeken sarkantyús csizmában mentek a korcsmába, szerettek nótázni, még jobban verekedni, büszkék voltak szép barmaikra, s a zsidókkal élénk versengést fejtettek ki a fuvarozás terén. Nagyon szembetűnő falu volt, a sokkal szegényebb, csöndesebb és szelídebb, majdnem szomorú rutén községek között. Elég jó viszonyban voltak a kisorosz szomszédokkal, már csak azért is, mert országos vásárokat kivéve alig jöttek össze velük, a falvak közt a közlekedés nagyon nehéz lévén. No meg azért is, mert a rutének rendesen kitértek a magyarok elől, ami által az összeütközés alkalmai nagyon megritkultak.

Mikor a lucskiak észrevették, hogy a holttest szentpáli paraszt ember volt, mindjárt rá is mondták, hogy ez sem meg nem fagyott, se a guta meg nem ütötte, hanem agyonlőtték vagy agyonverték, s ilyen értelemben tettek jelentést a hatóságnál. A mi a következőkép történt

Szombat este értek haza ezek a favágók, hogy a vasárnapot otthon töltsék. Csak épen körülnéztek egy kicsit a házuk táján s azonnal a Hirsch korcsmájába tették át szállásukat az ügyek további megbeszélése végett. Mert az komoly megfontolást kívánt, olyan dologról lévén szó, mely a törvényszékkel és a csendőrséggel hozza összeköttetésbe a szegény embert. Többrendbeli hosszú nyakú pálinkás üveg kiürítése után abban állapodtak meg, hogy Hirsch elintézi az egész dolgot a csendőrséggel, ők pedig szépen a háttérben maradnak, és nem keverednek bele semmiféle kellemetlen ügybe. Hirsch gazda nyakába kerítette a lebernyegét s az üzletet Áron fiára bízván, azonnal a lucski csendőrállomásra sietett, jelentést tenni arról, ami a szentpáli erdőszélen látható.

 

 

CSENDŐRÖK MUNKÁBAN: CIGÁNY-RAZZIA bal: CZIGÁNYASSZONYOK CSENDŐRKISERETTEL; jobb: LAKATOS BRÓZI, AKI VALL

 

Két csendőr azonnal a Hirsch korcsmájába ment, hogy a parasztoktól egyet-mást bővebben megtudjon. A jó emberek mindenekelőtt azt a szemrehányást kapták, hogy miért nem maradtak ott strázsálni, hátha a hullát reggelre megeszik a farkasok és így sohse tudja meg senki, hogy ki volt? A csendőrök természetesen nem érdeklődtek a kérdésnek azon további oldala iránt, hogy a farkasok nemcsak a holtakat, hanem az eleveneket is megeszik, mely körülmény a jó lucskiak őrt-állását igen problematikussá tehette volna. Egy lovas csendőr még az éjjel nekivágott a hegyeknek Szentpál községe irányában, hogy onnan elöljárókat hozzon a helyszínére, a holttest felismerése végett.

A szentpáli magyar úgy látszik még holta után is imponál, még a farkasoknak is, mert mikor az emberek megjelentek a kérdéses erdőszélen, a holttestet hiba nélkül ott találták levegőbe tartott merev karjával. Ekkor vették csak észre, hogy ebben az emelt kézben egy cifrára faragott bicskát szorongat s ebből a bicskából (mert már az arcvonások meglehetősen elmosódtak) a törvénybíró tüstént megállapította, hogy ez az ember nem más, mint Bálint Gergely szolgalegény, ki különböző uraságoknál eltöltvén néhány esztendőt, a télen át odahaza volt az édes apjánál és legutóbb Szentléleki Gáspárnál szolgált.

A csendőrőrmester közelebbről megnézvén a hullát, észrevette, hogy két lövés nyomát viseli magán. Egyik a balpofacsontját rombolta szét. a másik a mellén hatolt be és a hátán jött ki. Az őrmester elővette jegyzőkönyvét, beírta az észleleteket, szekeret hozatott, a holttestet bevitette Szentpálra s intézkedett, hogy (bűnügyről lévén szó) a munkácsi törvényszék orvosa és vizsgálóbírója mozgósíttassék…

A grófnak annyi iskolázott vadásza, vizsgázott erdésze, meg kitanult erdőkerülője volt, hogy egész hadsereg kitelt volna belőle, de azért soha szentpáli embert nem tudlak rajtacsípni, se gallyszedésen, se a tilosban való vadászáson. Hja, ez extra-tudomány, ezt semmiféle akadémiákon nem tanítják. A szentpáliaknál, akiknek a zord vidéken se boruk, se búzájuk nem termett, ez a létért való küzdelemhez tartozott, az pedig hatalmas iskola, jól kitanítja azt, akit a sors arra kényszerít, hogy beléje járjon! Tiszta nevetség elgondolni, hogy a városi iskolákban nevekedett, modern műveltségű, operaszerű Teli Vilmosnak öltözködött jáger úrfiak túljárjanak a szentpáli szittyának az eszén, akinek a hetvenhetedik öregapja is ezekben az erdőkben hallgatta az északi sivatagokon született, a Beszkideken** keresztültörő orosz viharok üvöltését. Így hát summa-summarum, a szentpáliak földjüknek terméketlen volta mellett sem voltak épen sajnálatra méltó teremtések. Nem éltek nyomorúságban, csak szegénységben, s ami fő, nem engedték maguk között elhatalmasodni a pusztító démont, a pálinkát, melynek a rutén faluk nagyobb részt áldozatul estek.

Föntebb említettem, hogy ura a falunak nem volt. De ezt oda kell igazítanom, hogy azért úr volt a faluban, még pedig egy szál: Szentléleki Gáspár. Hogy ez a família hogyan került ide az Isten háta mögé, annak is megvan a maga története. Ha az ember rendet akar tartani, ezt is el kell mondani szép sorjában. (Folytatása következik.)

 

(1908. 8. 147.) Déltájban üzent a vizsgálóbíró Szentlélekinek. A vénember meglehetősen felkorbácsolt lélekkel jelent meg a törvény emberei előtt. A suttogó, morajló,lapító néptömeg, a fegyveres csendőrök s a halott közel létének tudata izgató hatással voltak [rá, pedig egy hosszú, üres és hideg élet elég keményre edzette. Koronként heves indulatok zúdultak végig rajta, melyek arra ösztönözték, hogy a bírónak mindent elmondjon. De a köröskörül terülő nagy erdőkben megindult tavaszi zsongás, az üde zöld rétek illata, a nap fénye, mely sugarakkal töltötte meg szemét, melege, a mely kellemesen csiklandozta hátát, fölkeltette benne az önzést, az élethez való ragaszkodást. Kábult fejjel lépte át a vizsgálóbíró 'szobájának küszöbét. Nem tudta, mit fog mondani.

A kihallgatás nem kezdődött 'rögtön, mert a jegyzőné épen egy kis pálinkát és pogácsát hozott be, a miből Szentlélekit is megkínálta. Erre aztán Pataky is levetette hivatalos ábrázatát, bemutatta magát és beszélgetni kezdett. Első kérdése ez volt:

— Uraságod utolsó sarja a Szentléleki családnak?

 

 

A RÉGI BUDAI VÁROSHÁZA, MOST I. KERÜLETI ELÖLJÁRÓSÁG

 

Az uraságod szóra úgy nézett Szentléleki Patakyra, mintha az spanyolul beszélt volna hozzá. Először történt vele, hogy egy úri fiatalember így szólította, nem pedig bátyámnak. Vállat vont és így felelt:

— Lehet, hogy én vagyok az utolsó.

— Hogy tetszik ezt érteni?

— Úgy, hogy van egy fiam — ha van. Körülbelül tíz esztendeje nem hallottam róla semmit.

Itt Veisz doktor figyelmessé lett a beszélgetésre.

— Szabad kérnem, nem Sándornak hívják Szentléleki úrnak a fiát?

— De annak.

Veisz doktor egy kis noteszt vett elő a zsebéből és lapozgatni kezdett benne. Aztán valamit mormogott és a könyvecskét hirtelen zsebre vágta. Bizonytalanul nézett az öregre, mintha megbánta volna, hogy a társalgásba avatkozott.

— Miért kérdezte doktor úr? Talán tud a fiamról valamit? —kezdte újra Szentléleki.

— Tudok, — felelt habozva a doktor. — Találkoztam vele Munkácson.

— Igen, avatkozott bele Pataky, maga említette is nekem, doktorkám, ugye ? Persze, persze! Ez az a Romvári Iván nevű színész….

 

XV.

(1908. 16. 314.)…A tűz mellett ült Szentléleki és Vitányi. Az öreg paraszt odahajolt Szentlélekihez és így szólt:

— Hallja ezt, nagy jó uram? A megölt ember keresi rajtam az életet. Ilyenkor nem fekszem le és nem alszom. Mert arról az emberről álmodom. A szája le van csukva és mégis beszél, mert tele van véres sebekkel és minden sebe egy száj, mely kiabál rám. Az öreg paraszt kérges két tenyerébe temette arcát. Szentléleki arcán rémület mutatkozott és verejtékes homlokát törülgette.

— Ettől engem nem szabadít meg se templom, se pálinka. Se imádság, se káromkodás. De nem bánom, ez légyén az én büntetésem. Viselem. Elhallgatott és néhány fadarabot vetett a tűzre. Szentléleki fölkelt, az ágyhoz tántorgott és beledobta magát.

Hajnalhasadtakor elült a vihar. Szentléleki fölült ágyában ós körültekintett. A kemence kuckójában a földön (csak egy ködmön volt a feje alá gyűrve) feküdt az öreg Vitányi és mélyen, nyugodtan aludt. Hadd aludjék, gondolta Szentléleki, és ő maga is visszadőlt az ágyba.

A tél kiadta utolsó mérgét s gyönyörű tavaszi napra virradt az erdő. A laza kései hó is rögtön olvadásnak indult, csak itt-ott tarkázták fehér foltjai a földet. Mikor Vitányi megmozdult és kinyitotta szemét, Szentléleki rögtön kiugrott az ágyból s rámordult a színészre. Hamarosan fölkészültek. Búcsút vettek az erdei embertől, kinek minden látogatója csak a saját lelkiismeretének rémalakja volt s folytatták zordon útjukat. Napfényes, meleg időben köszöntöttek be Lucskon, Impérfalvi házához. A gazda nem volt otthon. Esztike ujjongva futott Szikrai karja közé, s a vén színész meghatottan csókolgatta szőke fürtös fejecskéjét.

— Látod Esztikém ezt a bácsit? Ez a te nagyapád, akit neked szeretned kell. Ugye eljössz velünk, kis leányom?

S ezzel elővette a cukrot és átadta Esztikének. A kis leány vígan tapsolt és ugrált Szikrai körűi. Azután nagyapjához futott s megragadta a kezét. Szentléleki valami édes zsibbadtságot érzett a szíve tájékán.

— Nagy jó uram, — szólt a színész, — ölbe veszem a kicsikét és induljunk.

Szentléleki szomorúan intett nemet.

— Nem, barátom. Nem lophatom el azt, a mi az enyém. Ezzel elismerném, hogy nincs jussom a gyerekhez. Ha jön Impérfalvi, csak küldd be a szobába. És ezzel bement a házba. Alig tűnt el ott, nagy robajjal kicsapódott az utcára nyíló kis ajtó és belépett rajta Impérfalvi. Majdnem futva jött, melle zihálása mutatta, s durván rászólt Szikraira:

— Mit kerestek itt?

A színész szemében föllobbant az indulat, de hangja nyugodt volt, mikor felelt:

— Majd megmondja az, aki odabent várja. És Impérfalvi bement Szentléleki után a házba, de lépései most már lassúbbak voltak. Impérfalvi kábultan kérdezte magától: hogy történhetett ez?

Egyszer csak az egeknek örökké szürke és borús, bús kárpitja kétfelé szakadt, s egy fényes és meleg sugár esett alá Impérfalvinak Lucski házára. Megjelent Szikrai, a vén színész, kezénél fogva bevezetett egy négy-öt évesnek látszó kis leányt, akit mint Szentléleki Esztert mutatott be, Impérfalvi Eszter leányát.

Nagy nap volt ez az Impérfalvi házban, amely Lucskon korántsem volt oly nyomorúságos, mint Ér-Tarpán. A hálás falu becsületesen eltartotta ezt a kiárendált urat, aki búcsújáró hellyé tette Lucskot. Impérfalvi Miklós azért vedlett úr volt most is, mint régente, de a nyomor nem rítt úgy le róla, mint Ér-Tarpán. Járván emberek közé, külsejét se hanyagolta már úgy el. Minthogy jutott jóravaló belső cselédre és napszámosra, a kertje is szemrevalóbb volt. Akadt benne gyümölcs, meg virág is, nemcsak kukorica, tök és napraforgó. Nyugodtan és megelégedetten élte volna itt le hátralevő napjait, ha ott nem lett volna életében az óriási rejtély, leányának titokteljes eltűnése. Ezt nem tudta megérteni, megmagyarázni, kideríteni. Nem tudta elfelejteni a leányát, pedig különben közömbös és szeretettelen lélek lakott benne.

Az örömnek és a fájdalomnak egy csodálatos keveréke támadt benne, mikor beállított hozzá a markáns arcú idegen, s hozta az unokáját, Eszter leányát. Ekkor tudta meg, hogy hova lett a leánya és hogy már meg is halt. S mikor a kis Eszti a gyermekek boldog elfogulatlanságával, megérkezése után pár perccel elkezdett ide-oda szaladgálni, a vén Impérfalvi reszketeg tenyerét végighúzta homlokán, mert ezt a látványt szinte káprázatnak vélte. Húsz év előtt szakasztott így futkosott a leánya, ugyanezzel az arany hajjal, ugyanezekkel a kék szemekkel. Lassan legyőzte zavarát, meglepetését, izgalmát, felölelte és csókjaival halmozta el kis unokáját. Azután bement a szobájába letérdelt az ágya fölött függő feszület előtt s imádkozni akart. De csak sírni tudott. S ezek a- könnyek bizonyára ép úgy megtalálták az utat Istenhez, mint a hogy az imádsága megtalálta volna.

Mikor Impérfalvi fölkelt a feszület elől, ki volt békülve a világgal, az Istennel és az emberekkel egyaránt. Valami nagy megnyugvás töltötte el egész belsejét, úgy fogta fel a dolgot; hogy a mennybéli hatalmak végre is belátták hogy mivel tartoznak neki és megfizették az adósságukat…

 

XVI.

A megújhodó tavasz szinte a feltámadás hozsannájával töltötte be a völgyet. A felhőtlen égről csak úgy szakadt alá a fény és a melegség. Az új életre kapott földből viszont tódult fölfelé a virágillat, a madárdal s a sütkérező emberi lelkekből kitörő hálasóhaj, elfojtott vágy, ébredő remény. Mindez a sugaras légben egy diadalmi himnusszá olvadt össze.

És a színész fázott. És a színésznek a fogai vacogtak. Gyere Esztikém, majd bújócskát játszunk a bokrok közt. A kis leány összeverte apró tenyereit.

— Jaj de jó lesz, Szikrai bácsi.

Messzebb mentek egy kicsit a háztól. A bokrok tövében ibolya és gyöngyvirág ütögette fejét. A virágok láttára a kis leány megállt.

— Tudja mit, Szikrai bácsi? Előbb leszedem a virágaimat, hogy itt ne maradjanak. Azzal hozzálátott a virágtépéshez. Csakhamar egész csomó volt a kezében. Szikrai meg leült egy bokor alá s tekintetét a házra szegezte. Mikor onnan tompa dördülést hallott fölugrott. Csakhamar kilépett Szentléleki véresen, kezében a puskával.

— Fogd a kis leányt, gyerünk! — szólt rekedt hangon.

A színész fölkapta Esztikét s gyorsan, meglapulva, szinte lábujjhegyen, mintha rablott kincscsel menekülnének, a kapu felé indultak. Itt megszólalt a kisleány csengő hangja:

— Hát a másik nagyapától nem búcsúzunk el?

A két férfi, mint két rajtakapott gonosztevő megrettenve összepillantott. Szentléleki elfordította a fejét.

— Most nem lehet, Esztikém, — hebegett a színész.

— Akkor nagyapa vigye be neki ezt a virágot.

Szentléleki elfehéredett arccal tekintett a kis leányra. A virágért nyúlt s kinyújtott keze láthatólag remegett. Mikor a virágot kezeiben érezte, levette süvegét s nehéz léptekkel megindult a szoba felé, melyben áldozata feküdt. (A hazatérő cselédek így találták a halottat: mellén imára kulcsolt kéz, benne virág.)

Szikrai a ház mellett vezető gyalogúton, amerre jöttek is, futott a kis leánnyal az erdő felé. Az erdő széléről visszanézett s látta, hogy Szentléleki emelt fővel, öles, nagy, de könnyű léptekkel jön utána. Megvárta.

Szentléleki karjai közé vette unokáját s aranyszőke hajára fektette fejének azt a felét, mely nem volt véres. Szemeit forró könnyek töltötték meg. Teste összerándult néhányszor, mintha zokogás szaladt volna végig rajta. De mindez hamar véget ért. A könnyek felszáradtak, tekintete tiszta és nyugodt lett A vénember szívébe béke tért és soha ily boldognak nem érezte magát. S a kis leány szeretettel simult nagyapja mellére. Pedig nem is tudta, hogy oly végtelenül szerette őt ez a vénember, hogy érette gyilkosává lett annak a másik vénembernek ...

 

------------

 

*haszonbérlet

** A Kárpátok része

 

Kiárendált urak.  Mai számunkban kezdjük meg Rákosi Viktor ily című új regényének közlését. A kitűnő író szavát, hosszas betegeskedése miatt, egy ideig igen ritkán hallotta a közönség, örömünkre szolgál, hogy e kényszerű szünet után mi közölhetjük első nagyobb lélegzetű művét.

huszadik szazad.hu/1906-julius/kultúra (A VÚ másodközlés. G.)

 

 

 

Rákosi Viktor: A Párisi gyújtogatók. (Az 1871-iki kommün lázadás.)

Regény. Ismerteti: Rákosi Viktor. (1910.  21—427.)

BEVEZETÉS. Franciaország legújabb kori történetével foglalkozva, egy nagyon érdekes és tanulságos időszakra bukkantam, melyről magyar nyelvű munka alig jelent meg. Ez az 1871-iki kommün lázadás.

Néhány naiv álmodozó, egyesülve egy csomó vakmerő kalandorral, hatalmába keríti a világ legelső városát, az emberi művelődés középpontját, mely nagy idők óta irányítója volt az emberiség haladásának és szabadságtörekvéseinek, s ott két és fél hónapon keresztül, mint élet és halál ura, hallatlan garázdálkodást visz véghez.

Az ember, olvasván ez uralom történetét, néha azt hiszi, hogy Offenbach parodisztikus operett-alakjaival van dolga, de azért a nevetéstől alaposan elmegy a kedvünk, még a mosolygás is odafagy ajkunkra, mert a komédia tragédiára fordul s humor helyett könny és vér patakzanak végig rajta.

A párisi kommün-uralom történetéből mindenki leszűrheti a maga tanulságait.

A nép azt, hogy a demagógok véres szája és csattogó fogai mögött legtöbbnyire kielégíthetetlen étvágy, beteges nagyravágyás, hiúság és szereplési viszketeg lakik. Még szerencse, ha ez nem párosul gonoszsággal, romlottsággal, mert akkor képes egy egész nemzetet az örvénybe taszítani.

A politikusok megtanulhatják belőle, hogy nem jó a nép szenvedélyeivel játszani, eléje megvalósíthatatlan ábrándokat tűzni, nekik hízelegni, mert aztán a felébredt és kitörő szenvedélyeket nem tudják a medrükbe visszaszorítani.

A sajtó is megtanulhatja, hogy a nehéz, nagy kérdéseket ne tárgyalja frivol felületességgel és könnyelműséggel s a nép lelkét ne mérgezze meg hazudozással. rágalmakkal és a tekintélyek lerombolásával. Ám pukkassza meg a hólyagszerűen fölfújt nagyságokat, de egy nemzet komoly értékeihez ne nyúljon hozzá. E korszak ijesztő látványul tárta elénk, hogy a franciák jobban tudták gyűlölni egymást, mint ellenségeiket.

Az ilyen tanulságokat minden nemzet és minden korszak megszívlelheti. Azért talán nem végezek fölösleges munkát, ha a Kommün történetét részletesen hozzáférhetővé teszem a magyar közönség számára. Ez egyszer tanulhatunk a más kárán, hozzá teszem, hogy minden káröröm és elfogultság nélkül. Négy évtized múlt el azóta, hogy Parist a saját fiai fölgyújtották, mint egykor Rómát egy félbolond császár, és mint Moszkvát egy tatárba ojtott muszka.

 

Ma már hidegen konstatáljuk, hogy a politikai program, mely a kommün lázadására ürügyet szolgáltatott, egy megvalósíthatatlan agyrém volt, mely azóta semmiféle proletárpárt programjában nem foglal helyet, sőt a munkások politikai mozgalmai ép ellenkező irányban fejlődtek. A kommunizmus a legszélsőbb községi autonómiát hirdette, a modern szocializmus pedig az állami minden hatóságon épül fel. (Kiemelés: G.)

 

A községi autonómiának az a mértéke, a melyet a kommün hirdetett, a civilizálatlanság belső-afrikai állapotát teremtené meg Európában. Belső-Afrikában tudvalevőleg minden falunak más királya van, amit tudományos nyelven anarchiának neveznek. Hogy ez Európában mit jelent, azt megmondja Mazzini.

Mazzinit, ezt a vérbeli forradalmárt és született konspirátort, aki Cavourral és Garibaldival a XIX. század egyik legnagyobb művét, az olasz egységet előkészítette, megérlelte, sőt nyélbe ütni segített, bizonyára szaktekintélynek fogadja el mindenki ezen a téren. Nos, ez a Mazzini lesújtóan nyilatkozott a kommünről. Óva inti honfitársait a kommün példájának követésétől. Franciaország a XVIII. században megcsinálta a múlt forradalmát, de nem képes megcsinálni a jövő forradalmát. Franciaország egy elöregedett és tehetetlen nemzet lett, mely képtelen diadalra juttatni a társulás elvét, a szocializmust. Ez a feladat az olaszokra vár. A kommün forradalma időszerűtlen, majdnem bűn volt megcsinálni a németek szemeláttára, akik Paris erődjeiben ülve, páholyból nézték azt. A kommün egy olyan programot nyújtott, mely, ha diadalra jut, Franciaországot visszalöki a középkorba s megfosztja őt a feltámadás reményétől is, nem évekre, hanem évszázadokra. Franciaország ez esetben el volna veszve az emberiség, a haladás és a civilizáció számára. Az ország atomjaira esnék szét. Mint nemzet megsemmisülne s ezerszeres egyenetlenség által gyötörve, idegen hódításnak könnyű zsákmányává lenne. Ez a program a maga egészében meggátolja a haladást, erkölcstelen és ellenkezik az emberiség javával. A nemzet, amely elfogadja, öngyilkosságot követ el.

Ha tehát a kommün programja lehetetlen, s ha a kommün vezérei nagyrészt képtelen alakok, hogy tudta mégis ez a mozgalom a világ legelső városát hatalmába keríteni? Kérdik tőlünk a kommün párt-felei és védelmezői.

Erre nagyon könnyű feleletet adni. csak a kommün-lázadás előzményeit kell elmondanunk.

Az 1870-ben kitört francia-porosz háború Franciaországot politikai és katonai hatalmának tetőpontjáról taszította le. 1870 január elsején még egész Európa lázas feszültséggel leste a francia császár újévi beszédét s nyolc hónappal később ez a rettegett alak a legszégyenletesebb vereségek egész sorozata után mint bukott hős, a németek foglya volt. Soha nem álmodott csalódás, kiábrándulás érte a hiú, érzékeny és elbízott francia nemzetet. Legfájdalmasabb részét, a gloire-t találta a halálos döfés. Az elesett Napóleont gúnykacaj, megvetés, düh és elkeseredés kísérte a száműzetésbe. Egyszerre kinyílt a nagy ország szeme s mindenki tisztán látta, hogy milyen ingatag, romlott alapokon nyugodott a császári hatalom, mely egykor véres erőszakkal kerítette kezébe Franciaországot.

Ilyen körülmények közt egy cseppet se csodálatos, hogy a szeptember 2-i szedáni katasztrófa első hírére Gambettának és barátainak egy kézlegyintéssel sikerült a császárságot elsodorni, s helyette a köztársaságot kikiáltani. Igaz, hogy ez Parisban történt, mely mindig ellenzéki és mindig republikánus volt. De Paris példáját az egész nemzet követte s jóformán huszonnégy óra alatt megszületett a harmadik köztársaság. Parist újra láz fogta el. Megvolt a bűvös jelszó: a köztársaság, mely az összes nemzeti erőket egyesíti. A szemek előtt felvonultak a nagy forradalom hagyományai, melyek azt regélték a mai kornak, hogy a köztársaság mezítlábas katonái hogyan verték ki az európai császárok hadseregeit. A bulvárokon szakadatlanul hangzott a vérforraló Marseillaise s a végletekre hajló lelkekben újra fellobogott a remény, hogy most már ki fogják űzni a porosz inváziót….

 

 

COUTHON KIJELÖLI A LEROMBOLANDÓ HÁZAKAT LYON UTCZÁIN

 

Georges Couthon (Orcet, Puy-de-Dôme, 1755. december 22. – Párizs, 1794. július 28.) – francia jogász, politikus, forradalmi vezető, a törvényhozó nemzetgyűlésben és a Nemzeti Konventben képviselő, Maximilien de Robespierre barátja és munkatársa. A Közjóléti Bizottság tagjaként kulcsszerepet játszott az 1793–1794-es jakobinus diktatúra irányításában. Google

 

 

(1910. 2. 49.) I. FEJEZET. A kommün Paris ostroma alatt. Íme, ilyen eseményekkel kezdődött a betegség, mely aztán egy forró lázban, a kommün-forradalomban jutott kitörésre. De ezzel csak a lelkek diszpozícióját mutattuk be. Ideje, hogy a közvetlen okokra is rámutassunk, melyek a mérleget brutálisan, döntően a kommün javára billentették.

De még egypár szót kell szólnunk a személyek elhelyezkedéséről. Trochu tábornok Parisban, mint kormányelnök és katonai kormányzó állt az ügyek élén és vezette a hadi műveleteket. Gambetta október 7-ikén léghajón elhagyta Parist és Tours-ban, majd Bordeaux-ban szervezte hatalmas agitáló erejével (mint egy kis Kossuth) a nemzeti védelmet. Thiers Adolf, mint államférfi és diplomata, kétségkívül a legtehetségesebb társai közül. Ezalatt az európai udvarokat járta, hogy a szeptember 4-én kikiáltott köztársaságot elismertesse, s ha nem is szövetségeseket, de legalább barátokat keressen neki.

A kommunisták legnagyobbrészt még teljesen ismeretlen vezérei sötétben lappangtak, lesve az alkalmas pillanatot, melyben a nemzeti védelem férfijainak torkára ugorjának. Az a remény mindenesetre élt bennük. Amily könnyen ti szeptember 4-ikén kormányra kerülhettetek, ugyanoly könnyen kezünkbe keríthetjük a hatalmat…

A minisztériumok és a központi kormányzat szervei mind visszatértek Parisba, csak épen a képviselőházat hívták össze Versailles-ben. A bordeaux-i nemzetgyűlés azzal is gyűlöletessé tette magát Paris előtt, hogy a több helyen, többek közt a fővárosban is, képviselővé választott Garibaldit, aki pedig nem is dicstelenül harcolt a köztársaság seregeiben, lehurrogta. Hasonló sorsban részesült Franciaország legnagyobb élő költője, Hugó Viktor.

 

 

Karikatúrák. Felső: A GONDOLKODÓ EMBER. (Hugo Viktor.), alatta: A BESZÉLŐ. EMBER. (Gambetta.) Gill rajzai.

 

A fenekestől felfordult viszonyok között, mint a villám csapott le a rémhír, a végleges békekötés föltételeinek rettentő súlyos voltáról Nem kevesebbről volt szó, mint Elzász Lotaringía elvesztéséről, és öt milliárd frank hadi kárpótlás fizetéséről. Akkora erőfeszítésnek, annyi véráldozatnak, annyi romlás- és pusztulásnak, a köztársaságba vetett annyi reménységnek hát ez lett a vége? S még hozzá híre járt, hogy a poroszok diadaluk betetőzéséül azt kívánják, hogy csengő muzsikával és kibontott zászlókkal végig vonulhassanak a meghódított Parison. És a versailles-i nemzetgyűlés még ezeken a békeföltételeken is kapva-kapott, csakhogy a szörnyű háború egyszer végre valahára véget érjen.

Mindez nagyban érlelte a kommunisták vetését. Ők teljesen kész szervezettel várták a rájuk nézve kedvező fordulatot. Először is megalapították a nemzetőrség szövetkezetét, Fédération de la garde nationale, melybe több mint kétszázötven párisi nemzetőr-zászlóalj lépett be. Azután megválasztották az úgynevezett Központi Bizottságot, Comité Central, még pedig az egyes kerületek munkásbizottságaiból és a szövetkezett zászlóaljak tisztikarából. E szervezkedésre az ürügy az volt, hogy fegyverrel szegüljenek ellene a poroszok Parisba való bevonulásának. E pillanattól kezdve ezek a szövetkezett zászlóaljak, melyek papíron háromszázezer fegyveres embert jelentettek, semmi más urat, parancsolót maguk fölött el nem ismertek, mint a Központi Bizottságot…

 

(1910. 20. 427.) Hét teljes napig tartott a rettentő harc és május 28-ikán vasárnap délután egy órakor adta meg magát az utolsó barikád 60 emberrel. Általában minden barikádot nagyon kevés ember védelmezett. Némelyik mögött öt-hat ember egész nap képes volt föltartóztatni a versailles-i csapatokat. Egy szemtanú megírja, hogy az ő utcájukban egy szál ember, akinek hét töltött puska állt rendelkezésére, egy torlasz mögött egész délután helyt állott a csapatokkal szemben, s csak azért hagyta ott pozícióját, mert lőszere elfogyott. A legtöbb torlasz védői csak akkor tágítottak, mikor a katonaság megkerülte őket, vagy ágyúból lőtt rájuk. Az ütközet legvéresebb része, különböző források szerint, a Pere Lachaise temetőben folyt le. Ezen a védelemre igen alkalmas helyen állítólag rettentő vérengzés volt. A katonaságnak minden talpalattnyi helyet vad küzdelemmel kellett elfoglalni. Végre a kommün utolsó csapatát, mely, mint a waterlo-i gárda, nem adta meg magát, nekiszorították a temető magas falának s ott ágyúval és golyószóróval az egész embertömeget halomra lőtték. Ezt a gyászos emlékű falat úgy nevezik: mur des federés, a szövetkezettek fala…

A kommün írói, veszteségüket az utcai harc és kivégzések által 40 000-re teszik. Ez azonban óriási túlzás. A hivatalos iratok alapján már könnyebb az igazságot megállapítani. E szerint 1871. április 3-tól I872 január l-jéig 38 578 egyént fogtak el a kommün-lázadásban való részvétel miatt. Ezek közül 967 meghalt, 1302-t átadtak a polgári bíróságnak, s a katonai bíróság ítéletet mondott 36 309 ember fölött. A katonák vesztesége az egész egyhetes harc alatt nem volt több, mint 858 halott és 6474 sebesült.

A kommünlázadásban, mint katonák, igen nagy szerepet játszottak a gyerekek, a gamin-ek. Április közepe táján a szövetkezett zászlóaljak külső képe különös változást szenvedett. A 25—40 éves férfiak jóformán teljesén eltűntek, ellenben megmaradtak a 40—55 évesek és roppant túlsúlyra vergődtek a 18—25 évesek, sőt még fiatalabbak, úgy, hogy egyes zászlóaljak úgy festettek, mintha csupa iskolás gyerekből állottak volna. E fiuk démoni bátorsággal, irgalmat és elnézést nem ismerve harcoltak. A hétnapos harc alatt 651 gyereket fogtak el, kik közül a legöregebb 16 éves volt. Tíz-tizenhárom ezerre lehet tenni a gyerekek számát, akik a kommün zászlói alatt szolgáltak s legjobb csapatait alkották. Hát az asszonyok! Ebben a forradalomban az asszonyok erős szerepet játszottak, igen sok helyen döntően avatkoztak be…

E szomorú könyvnek nagy és kiáltó tanulságai vannak minden nemzet fia számára. Íme, a féktelen osztálygyűlölet hirdetése hová juttatta a civilizált, nemzetiségileg, vallásilag teljesen egységes Franciaországot! Mert ez volt az alapja, a lelke, az éltető eleme a kommünlázadásnak. A rendkívüli viszonyok csak elősegítették a kitörését. Mennyivel jobban résen kell lenni a felekezeti és osztályellenes izgatásokkal szemben olyan országokban, hol különböző vallások és nemzetiségek vannak, s a hol ekképp az egymás iránti féltékenység könnyebben fölébreszthető s a viszály magvai könnyebben elhinthetők.

 

 

Rákosi Viktor: A bardóci zúg kalandorai. (1911. 2—454.)

 

Bardóc (románul Brăduţ, németül Bardotz) erdélyi magyar dombvidéki falu és egyben községközpont Romániában, Kovászna megye északnyugati sarkában.

 

 

Rákosi Viktor : Magyar Iliász. Regény a végekről. (1921. 2. - 278. )

 

 

Nyugat 1923. 19. Ignotus: Rákosi Viktor (1860 – 1923)

…Rákosi Viktor tele volt kedvesen kárörvendő emberismerettel, s meg volt benne a született írónak az a hatalma és ökonómiája, hogy ez ismereteit ne nyersen elmondja, ami zsurnalizmus, hanem megéreztesse, ami művészet. A nagybácsi, ki nem tud este elaludni, ha előbb egy kicsit meg nem üti a guta, a hotelbeli vendég, ki egy óra múlva fölkopogja szomszédját, hogy mi lesz, mikor vágja már földhöz a másik cipőjét is, kötetnyi neurológiáknál többet mondanak. Rákosi Viktor nem utánzója, hanem rokona volt Mark Twainnek, úgy a humoristának, mint a romantikusnak. Az amerikai mester nem egyéniséget adott neki, csak technikai lehetőséget, s mint Gárdonyi Géza, ő is: szegényebb, de tiszta és saját fénnyel csillog a Jókai s Mikszáth ragyogása mellett.

 

 

 

Sas Ede

 

 

 

 

 

DESDEMONA LEÁNYA. Regény. Írta SAS EDE.

 

 

 

Sas Ede: Desdemona leánya. (14 képpel) (R. T. 1906. 101 — 161.) 

I.              Dózsa Barna mulat.

 

A cigányprímás hol az egyik lábára állott, hol a másikra: bizony, mind a kettő ugyancsak el volt már fáradva; kezéből is majd kiesett a nyirettyű, a mint előre hajolva húzta, húzta végeszakadhatatlanul. A szekundás csak úgy találomra dörzsölte a húrjait; a nagybőgős torzonborz feje egészen féloldalt billent és úgy lógott a bőgő szára mellett, mint az érett gyümölcs, a mely le akar hullani ágáról; a vén cimbalmos elbóbiskolva rá-rádőlt a szerszámjára és csak gépiesen pengette a kíséretet, akkor hőkölve fel néha-néha, a mikor a klarinétos kegyetlenül fülébe fújta a legélesebb, legkunkorgósabb trillát. Köröskörül a Bocskai szálló éttermének személyzete is mind kidőlt már; a pincérek a sarkokban guggoltak s a fizető-pincér, aki persze legéberebb volt, a legerélyesebb barackokkal sem volt képes a borfiákba lelket verni. Azt mondják: a kinézereknél* egy neme az a kínzásnak, hogy az elítéltet nem hagyják aludni: s az áldozat utoljára síp, dob mellett is alszik, csak akkor riad föl, a mikor tűszúrásokkal kezdik szórakoztatni. Itt is aludt a kőrösvári banda kétségbeesett erőlködése mellett mindenki, de az öreg Dózsa Barna még mindig győzte a mulatságot. A szikár, csontos, égő fekete szemű, fekete sörtehajú öreg úr ott táncolt a cigány előtt; ott rakta, szaporázta, cifrázta rangosán, daliásan, huszárosán; illegetve magát kényesen, nekiszilajodva tüzesen, hol némán szügyébe vágott fejjel, hol kurjongatva kitörő jókedvvel, integetve a prímásnak a fellobbanó pillantásával, a magasan rázogatott rojtos kendőjével, hogy csak húzza százegyig, de soha mást, mindig csak ezt az egyet:

 

... Én a vajdát nem bánom,

Csak a lányát sajnálom…

*a pásztorkodásból kiestek

 

Azután újra, meg újra ezt, tízszer, húszszor is százszor is. Mindig csak ezt a nótát, a nótának is csak ezt a néhány sorát, csak a szépasszonyt, az aranyos asszonyt emlegetve. A hogy az igazi szenvedélyes korhelyek szokták, a kik egy-egy viharos éjszakán beleháborodnak egy nótába a azonkívül hallani sem akarnak egyebet; sőt sokszor végigkíséri ez őket egész életükön — Isten tudja, miért van úgy a szívükhöz nőve?

Az öreg Dózsa Barna pedig nem is egy, de már három éjszaka bomlott a bolondos nóta mellett; mert akár hiszik, akár nem, de már harmadízben találta a virradat a borosüvegek között. S a hogy most a rózsaujjú, rózsaarcú tündér álmélkodva kukkantott be az étterem ablakán: az öreg hetykén integetett neki vissza a kendőjével: Látod, én még mindig itt vagyok! Pajtásaim már mind eláztak; szégyelld magadat te is, álomszuszék! Te már háromszor bújtál ágyadba; s én még mindig részeltetem a fülembe.

Szürke kor fiai! Szürke élet robotosai. Ti pontosan járó embergépek, ti szárnyaszegett rablelkek, ti igába tört napszámosok! Nem tudjátok ti megérteni ezt a mesét: mi az, amikor valaki három éjjel, három nap mulat, tisztán a mulatságért?

Hiszen manapság már nem tudnak az emberek mulatni. Az élet mindig kevesebb időt adott a kedvünk szárnyainak csattogtatására s azután ebben is érvényesült a darvinizmus szabálya: a léleknek ez a szerve elkopott, elveszett egészen. Hol van az az ember, aki a mulatságot pusztán a mulatságért szereti? Ej be ritka tünemény az a mai világban, amikor a pohárcsengés, nótazengés közé is betolakodott mindenféle titokban vigyorgó üzleti érdek! Asztalunkhoz se azért hívjuk barátainkat, ismerőseinket, mert néhány édes, röpke órát akarunk velük eltölteni az arany könnyelműség éteres levegőjében; hanem azért, hogy eldicsekedhessünk: milyen előkelő társaság gyűl össze a mi szerény hajlékunkban! Vagy talán mulatság a bankett, amelyet társadalmunk kitűnőségei: nagy írók, hatalmas, befolyásos urak, hivatalfőnökök, miniszterek tiszteletére rendezünk? Akiknek a dicsőségében sütkérezni akarunk, vagy akiktől valami kegyet koldulunk az emésztés boldog lázában, a pezsgő mámorában? Vagy mulatság talán a bál, ahol vásárra visszük a művelt nyugat vergődő rabszolgáit: leányainkat, akik csak ráadásképen kelnek el a pénzünkért, amelyet számukra összeverejtékeztünk, összeharácsoltunk? Vagy a zsúr, ahol szót se tudnánk, ha minden kedves ismerősünk jelen volna, mert kinek a becsületén rágódnánk akkor? Még a színházba se mulatság kedvéért járunk, tisztelt felebarátaim! Nem azért megyünk oda, hogy lássunk és halljunk, hanem hogy lássanak bennünket és halljanak rólunk. Kell-e jobb reklám például egy kereskedőnek, mintha a felesége óriás butonokkal ( fülbevaló) ül a páholyában? Kivált, ha az a kereskedő a fizetésképtelenség szélén áll. Bizony nem tudunk mi már mulatni, kedves atyámfiai; csak az üzleti érdekeinket tudjuk szolgálni. Manapság a barátság, a szerelem, a politika, a művészet, az irodalom is üzlet; még a mulatság is üzlet. S azelőtt csak a nagyvárosokban állt így a dolog. Ma már a szűz, a jó vidéken sincs különben. Ott is csupa életharc, érdekhajsza minden ... Mert csodálatos ugrást tett ám a fejlődésben ez a mi szép országunk. Kiesett a haladásából egy egész nagy állomás: Európa. Egyszerre lettünk Ázsiából Amerikává. (Kiemelés G.)

A mi hősünk, a ki ott aprózza ismeretlen Paganini előtt: még az utolsó mulatós Mohikánok közül való volt. Egy ichtiosaurus ama régi korból, amely röpülni tud, amikor a többi hüllő már csak csúszik-mászik. És még ugyancsak jól bírják a szárnyai! Pedig már sokkal közelebb áll a legény a hatvanhoz, mint az ötvenhez. És még azok a szárnyak is bírják, a melyek a zsebéből kerülnek elő, hogy a cigány homlokára tapadjanak. A bankjegyekre festett angyalok szárnyai. Ezeken a szárnyakon most repül el az idei termés, a mi ugyan még a lábán van, s kérdés: nem pusztítja-e el, aratásig valami csapás? De hát bánja a kő: ha elpusztítja, az se a mi gondunk lesz, hanem a zsidóé. Coki gondok, amikor Dózsa Barna mulat!

Rétfalusi Dózsa Barna, Körös megye legnevezetesebb családjának sarjadéka. A gyönyörű rétfalusi puszta ura, amit veszedelmesen körülharapdáltak már a hitelezők. Még egy darabkát se ragadtak ugyan el belőle, de belevájták a körmeiket, a fogaikat, majd egyet rántanak rajta s az övék lesz minden...

Ahá! Kiáltanak rám a mai kor hívei. No most megcsíptünk. Hát akkor miért zengedezted a hejehujás élet ditirambusát, amikor a másik szavaddal meg ennek a hejehujás életnek a pusztításait fested? Jó, jó. Amit mondtam: megmondtam. Igaz, hogy valamikor nagyon is mulatós nemzet voltunk; de most meg nagyon is az ellenkező végletbe csaptunk; nagyon is rideg automaták lettünk, a kik egyébbel se törődünk, mint hogyan törtessünk a porban, a sárban előre. Ma egy tízedik Múzsát is felültetünk a modern Olimposzra, s ez a Múzsa nem anakreoni dalokat ír, hanem tőzsdetudósításokat. De hát félre most a bölcselkedéssel! Húzd rá cigány, még frissebben, még tüzesebben! De egyszerre csak, mi ez? Ácsi, móré! Hallgasson el a vigalom! Nagyobb úr parancsol most a cigánynak, mint Dózsa Barna...

Az öregúr, aki oly délcegen, büszkén járta a banda előtt; egyszerre megtántorodott. Odadőlt a cimbalomra s melléből rekedt, fuldokló hörgés szakadt föl. Nem a bor gyalázta el. Elmerné azt föltételezni, hogy a bor gyalázzon el egy Dózsát? Aki egy-egy ilyen lagzi után elment a gőzfürdőbe s azután újra legény volt a talpán — akár kezdhette volna elölről?

— Orvost! Hozzanak hamar orvost! — kiabált rémülten a szállodás, akit reggeli álmából cibáltak föl a pincérek. Az orvos csakhamar ott termett. Még pedig a tudomány legnépszerűbb apostola Körösvárott. Kutas Kálmán, az úgynevezett csudaorvos. Akinek nem volt csak gyógyszerész oklevele. Annál jobban bíztak benne. Az orvosok üldözték, a betegek búcsút jártak hozzá. A csudadoktornak első dolga volt ráripakodni a szepegő cigánybandára:

— Takarodjatok, gazemberek! Ti vagytok az okai mindennek.

Több se kellett a füstös zenekarnak. Úgy szétszaladtak, hogy talán soha többé nem verődnek egy bandába össze- - - -

 

( 1906. 26. 161. vége ) VII. A gyónás.

A rétfalusi kastélyban pedig elsötétedett lélekkel gyászolta a múltakat az a szerencsétlen öregember. Jóformán ott töltötte egész életét annál az ablaknál, amelyiken át egyszer azt a távozó kocsit nézte. Hátha egyszer fölporzik újra az út, s az aranyporból, aranyködből kiszállnak, felé repesnek az ő múltjának tündérei, akiket kegyetlenül elűzött magától?

Sokszor, sokszor marcangolni kezdte a vád, hogy gonosz igazságtalanságot művelt. Az az asszony ártatlan volt. S ő kész volt a nyomorba, a halálba taszítani. Még a temetésére sem ment el. Holott vezekelve kellett volna ráborulni a koporsójára. Kelj föl, kelj föl, életem tündére, a ki újjá teremtettél, aki nélkül sivár pusztulás vár csak reám! Oh, hogy a halottakat nem lehet visszaidézni a sírból! Hányszor szeretnénk őket feltámasztani, hogy jóvátegyük az igazságtalanságot, amit életükben velük szemben elkövettünk. Késő bánat, Dózsa Barna. Nem kellett volna engedned a féltékenység dühös ördögének. El sem kellett volna bocsátanod azt az asszonyt. Hadd maradt volna itt, hadd nevette volna ki titokban a gyönge vén bolondot. Még aztán is mindig reszketett a felháborodástól arra a gondolatra: milyen hitvány szerepe lett volna neki az asszony mellett, ha ez a vád igaz! Pedig igaz! Hiszen minden bizonyíték ellene szólt, az asszony könnyein és esküvésein kívül. De hát hányszor hazudtak már az asszonyok könnyei és esküdözései? Es ő is azok közé a kinevetett bárgyúk közé tartozzék, a kik ennek a kárhozatos hazugságnak hisznek? Nem és ezerszer nem. Imádságos szeretettel vetted körül azt a némbert s ő a leghitványabb árulással fizetett. Rettenetes bűnt rettenetesen toroltál meg. Dózsa Barna. Igazságot szolgáltattál. Igaz, hogy magad is belepusztulsz. De nem baj. Pusztulj bele, csak már ne tartana soká...

S pusztulásnak indult körülötte a ház, a birtok is. Az egykori paradicsomkert, mely a tündérkezek nyomán fakadt. Rósz cselédek, kapzsi hitelezők rontották, fogyasztották. Az se baj. Tán annyi földje se marad, amennyibe holttestét eltemethetik. Beteljesül, amire hajdanában vágyott: együtt vész el a vagyonával az élete.

S ott üldögélt az ablak mellett s szemeire, agyára lassan-lassan borult le a sötétség. S íme, egyszer csakugyan porzani kezdett az út: utazó-kocsi közeledett a rétfalusi ház felé. Ugyan ki jöhet ide? Szekere rúdját nem fordítja erre már vendég. -  -  -

VIII. Ég az erdő!  A marótvári rengeteg csakugyan kigyulladt. Hogyan támadt a veszedelem? Szénégetők, pásztoremberek vigyázatlansága okozta? A hamu alatt lappangó zsarátnok kelt szörnyű életre? Vagy talán a föld mélyében tomboló tűz, amely a források vizét forralja, tört egyszerre elő. A rab tűzszellemek rontottak ki sziklabörtönükből, s elkezdték a pusztítás munkáját, mint a föllázadt rabszolgák? Tikkasztó, forró volt a nyár, hasztalan epedt egy csöpp esőért ember, állat, fü és falevél. Még harmattal sem enyhítette a természet óriás szomjúságát a könyörtelen, izzó, felhőtlen ég. A száraz avarban, a lombja-vesztett vén fák korhadt törzsén, a csupasz ág-bogok között nagyszerű táplálékot találtak a lángok, s hirtelen olyan óriás terület borult tűzbe, mintha nem is eleven erdő, de színházi papiros és vászon-rengeteg volna Mén-Marót egykori vadászó birodalma. Csakugyan, mintha gonosz hegyi manók bújtak volna elő barlangjaikból, a hol irigyen őrzik féltett kincseiket az emberektől. Fürge törpék, szapora ördögfiókák, kárörömtől, bosszúvágytól csillogó tűz-szemeikkel, amelynek pillantása is gyújt; s a szélnél sebesebben futottak szerte-széjjel, fölkúszva a folyondár szövedékén a fákra, hogy lobogó fáklyát csináljanak a sudár fenyőszálból, máglyát a széles terepélyből.* Néha megbújtak az avarban s egyszerre csak a távolban ugrottak elő, rávetve magukat áldozatukra: egy-egy gyönyörű élőfára, amely sisteregve, recsegve-ropogva fogott tüzet. Majd teli marokkal szórták a szikrát, a zsarátnokot messze, messze, gúnyosan kacagva: kap most már esőt a rengeteg, gyilkos, emésztő tűzesőt- - -

 

Oh be megváltó vigasza is az embernek a túlvilág! A mikor arra gondolhatunk, hogy oda fenn él az, aki ellen életében oly nagyot vétettünk, s imádkozhatunk hozzá, hogy bocsássa meg nekünk a bűnünket; hiszen magunk szenvedtünk akkor legkeservesebben, amikor vétkeztünk ellene ...

— Dózsa Barna, tette kezét az aggastyán vállára a színész. Jöjjön velem. Elvezetem önt hozzá, aki meg fogja önt vigasztalni: a kis leányához. S úgy történt, ahogy az a szegény asszony valamikor megjósolta. Öregapuka maga ment el a kis leányáért, hogy szívére zárja, házába visszavezesse. A marótvári kastélyba ment el az aggastyán, hogy ismét hallja azt az édes hangot, amelyben mintha égi bűnbocsánat zendült volna feléje:

— Édesapám!

S akkor a fiatal Juriszlay fordult hozzá:

— Dózsa Barna! Én megkérem öntől a leánya kezét. Az ön édes kis leányáét, Dózsa Barna.

 

*1. terebélyes (fa); 2. zömök, tömzsi

 

Nos és — az esküvőt már nem írom le, kedves olvasóm, aki szíves voltál engem e viszontagságos történeten végig követni. Hidd el: nem is volt azon leírni való. Nem volt az hetedhét országra szóló lakodalom. Nem volt ott jelen nagyszámú, fényes vendégsereg. Csak az ég angyalai voltak jelen, akik mind leszállottak a szép menyasszony virágos szívébe. Bezzeg nem ilyen lakodalmat csináltak volna Évácskának Juriszlayék! Azon nemcsak holmi angyalok lettek volna jelen, akiknek névsorát se közölhetik a lapok, hanem a vármegye minden előkelősége, akikről írhattak volna a skriblerek eleget! Mivel azonban nem is jó regény, nem is jó színdarab, amiben csak egy párt boronál össze a szerző, hát én is bejelentek még egy esküvőt. Faragó Jákó ügyvéd úr esküvőjét, aki végre magáévá tehette az ő Melániáját.

A marótvári port ugyan nem nyerte meg a nagyreményű ifjú, de más remek dolgot vitt véghez. Fellépett a képviselőválasztáson Juriszlay Domokos ellen. Radikális szociális programmal. Meg is buktatta alaposan.

— Hát ez meg már micsoda szemtelenség! — fakadt ki az idősb Domokos úr. — Föllépni egy Juriszlay ellen! De még nagyobb csúfság a néptől, hogy meg is választották!

S elgondolkozott rajta: hátha igazat mondott a legkisebbik fia? Csakugyan vissza kellene hát térnünk az ekeszarvához, hogy visszahódítsuk a földet? Különösen a föld népének szívét, a melyet megtöltöttünk bizalmatlansággal, ellenséges indulattal az uraskodásunk alatt. Nagy munka lesz, — de azért annál sürgősebben hozzá kell fogni.

                                

-- -- --

 

Sas Ede Író, újságíró, színpadi szerző, dramaturg, filmforgatókönyv író. Született: 1869. december 24. Pest, Magyarország. Elhunyt: 1928. június 27. Budapest,

Nyugat  1917. 12. Tóth Árpád: Sas Ede: A fehér város…Gyakori nála némi elrajzolt epikai keret, ami a sikerültebb példányokban tömör helyzetbeállítássá egyszerűsödik s a szilárd strófa-szerkesztés és lendület-emelés eszközeivel erősbül. Líraiságuk az első darabénál szelídebb és közvetlenebb, főleg bizonyos méla, rezignációs hang megszólaltatásával megkapó. Ez a mélaság a férfikor mélabúja, az élet eredményeinek félig lehangolt, félig bölcselkedő derűvel nézett mérlegelése. Kiemeljük a «Gépeim» című két szonettet, melyekbe a nyomdája gépeihez fordul szinte apai indulattal és meditáló elborongással a költő.

 

 

Szemere György

 

 

Szemere György: A Kont eset. Regény a XXI. századból. (1910. 20-622.)

 

 

 

Szemere György: Komédiák. A magyar társadalom regénye. (1912. 1. 3—498.)

 

(1912. 1. 3.) I. Őszike.

Az ős celtisz fa (ostor fa) haragoszöld lombja közül valami habszerű fehérség tündökölt ki: István bácsi, az öreg kertész azt nézte az üvegház szögletéből, nézte és megcsóválta fejét. Sóhajtott is, sőt ha igaz, könnyezett is, alighanem azért fordult be az üvegházba, mialatt keze fejével megdörgölte szemét.

A park üde gyöpjén egy kertészinas hancúrozott Pikivel, a foxi-kutyával. Piki eszeveszetten rajcsúrozott a fiú körül, az meg ugatott neki, amely leereszkedés annyira elkapatta a játékos Pikit, hogy egy szabályszerű kutyatempó szerinti marakodást merészelt a fiúnak proponálni. Belecsimpaszkodott hátul a nadrágjába, s addig ráncigálta, míg Kertész Bandi amúgy is hiányos uniformisa érdekében elfogadta a kihívást: leereszkedett négykézláb s meghempergett Pikivel. Az nem hagyta magát. Csak a nyakát, hogy meg ne sántuljon - gondolta magában, — s addig cibálta ellenfele gallérját és környékét, míg az nagyokat vidítva meg nem adta magát.

Piki eleresztette meggyomrozott zsákmányát, kilógó vörös nyelvét visszaszívta a szájába s győzelme mámorában szaporán rugdosta két hátsó lábával a gyepet.

- Törne ki a frászkarika! - bömbölte az öklömnyi kertészcsemete, s az ideiglenesen félretett öntözőkannából jól nyakon öntötte a győztes Pikit, aki is felháborodva eme sportellenes emberi brutalitáson lecsukta hetyke kurta farkát s nagy káromkodva elinalt.

Bandi hozzáfogott a virágágyak megöntözéséhez, Piki ellenben a celtisz alá szaladt s megejtette a kutyaszokásos terepszemlét. A pompás fa egy hosszan kinyúló ágkarjára függő háló volt kifeszítve. A hálóban fehér muszlin habok között pihegett valami. Piki, miután szemében összefolytak a fehérség körvonalai, odaszagolt, mert az orrával már jól tudott disztingválni, azzal csalhatatlanul ki tudta hámozni a formából a lényeget. Egy szippantással konstatálta is legott, hogy ki fekszik a hálóban. Azt is, hogy alszik az illető. A muszlin végéből két piciny topánka kandikált ki, följebb finom hajlású, keskeny, bokához simuló azúrkék harisnya szakította meg a fehérség folytonosságát, majd egy merészebb vonalat irt le a muszlin, egy kecses hiperbolát, aztán egy keskeny hullámvölgy következett, amelyet két szelíd halmocska határolt, fehér halmocska, kékeres halmocska, a melyeknek ormán rózsabokor virult. A halmocskákon túl szőke erdőrengetegbe szinte elveszve gyönyörű leányarc piroslott, mint hamvas barack a sárga levél között. El lehetett volna nézni órákig, művész-lelkesedéssel, anélkül, hogy látásában kifáradt volna a szem. Oly áhítatosan szűzies s mégis életet lehelő, oly plasztikusan komoly s mégis negédes volt a szép leányarc kissé lepittyedt vérpiros nedves ajkaival, átlátszó hajnalszín orrcimpájával, s nyugodt márványszerű homlokával- - -

Béltekyné elégikusan bólintott, s ezzel körülbelül letárgyalódott egy napra a Romhányi Őszike sora. Másnap egy más szalonban azonban biztosan megújráztatott, mindaddig, a míg egyszerre csak váratlanul és vakmerőn meg nem jelent a báli porondon a Csabrágh gróf daliás alakja. Azzal a nimbusszal megkoszorúzva, amelyet egy ötven millió korona értékű hitbizomány (amelynek a fiatal gróf huszonhét éves létére már haszonélvezője volt) kisugárzani szokott. De megjelent a fényes nevű fiatalember a sóvár kandi mamák sáskaseregében, s a feléje villogó kapzsi leányszemek kereszttüzén áttörve, mintha valami rejtelmes mágnes húzta volna oda, egyenesen az Őszike oldalához szegődött. Ott is maradt mellette az egész farsangon át. A mamák erre természetesen köpenyeget fordítottak- - -

 

(1912. 10. 182.) Miklós kiugrott ágyából, kicsapta az ablakokat s papucsba bujtatván a lábát, lehányta magáról a hálóinget. Majd benyitott a szomszédos fürdőszobába s egyenesen a zuhany alá állt. A hőmérő higanyoszlopa 0 fokot mutatott, de így szokta ő azt tíz fok hidegben is. Úgy meg volt edzve, hogy a legnagyobb télben sem fázott. Ledörzsölve magát tetőtől talpig először bolyhos törülközővel, aztán a csupasz tenyerével. Majd testgyakorlatokat végzett, elővette súlyzóit. Egy kilón kezdte s ötven kilón végezte, s megemelgette, megcsavargatta a levegőben a nehéz vasakat. Testét vérvörösre csípte a hideg, de azért nem öltözött fel mindjárt, a légfürdőnek húsz percig kellett tartania. Félórai testápolás után végre magára vette a ruhát; egyszerre kiöltözködött korrektül, megvetette a papucsban és hálókabátban való járkálást. Úgy ült a reggelihez, ahogy odaülhetett volna a kaszinóban is. Bőségesen evett. Sonkából, vajból, három lágy tojásból, ugyanannyi csésze angol teából állott a reggelije. Reggeli után kisétált. Télikabátot nem vett magára. Zérus fok felett egy szál ruhában szokott kijárni, még ha fújt is a szél, ami megkétszerezi a hideget. Sokan különcködésnek, sőt póznak tartották ezeket a testedzési «szertelenségeket», ő viszont egyenesen műveletlenségnek minősítette azt a nembánomságot, a mellyel a magyar ember, bízva ős-erejében, teste gondját végkép a természetre hagyja. Az volt a hite, hogy a nemzetek termelési képességét a fizikai erők teljes kiképzése által meg lehet kétszerezni. Ezért valóságos polgári kötelesség a fizikum épen-tartása, annak elhanyagolása viszont ostoba léhaság.

Jó félóráig sétált Zádor Miklós az utcákon, aztán, tíz óra tájban, hazament. Lórika már ott leste az ajtóban: - Méltóságos úr, az a tegnapi ember megint itt van, a dolgozóban szivarozik.

- Tudom Lórika, én kérettem ide.

A dolgozószobában csakugyan ott szivarozott a «tegnapi ember», bár lehetett volna mondani mindennapinak is, mert egy hónap óta állandó délelőtti látogatója volt Miklósnak.

- Szervusz, Miklós.

- Isten hozott, Napi.

Napi a Napóleon névnek volt a rövidítése. Még tanulókorában ragasztották rá cimborái Bodonyi Benczére, aki akkor még kivételes energiájú, szinte erőszakos fiú volt; erősebb is társainál, eszesebb is. A fiúk félték és tisztelték, professzorai nagy jövőt jósoltak neki. Valameddig tanuló volt, be is váltotta a hozzá fűzött reményeket, minden vizsgáját kitüntetéssel tette le az egyetemen is. Utriusque juris doctor* lett, de megszerezte a tanári oklevelet is. Joghallgató korában az olvasókör elnöke volt, de az atlétikai klubnak is ő volt a büszkesége. Huszonnégy éves korában még egy pályadíjat nyert az Akadémián, aztán egyszerre letűnt a láthatárról. Két évig egy alföldi városkában volt eltemetve, mint gimnáziumi tanár, majd egy fővárosi laphoz került, de nem vált be se itt, se ott. Összeférhetetlen természetű ember, mondták kollegái, de nem az volt az igazság, hanem az, hogy szellemi fölénye, mondhatni zsenialitása, nyomasztó súllyal nehezedett rá középszerű környezetére s az ilyen erkölcsi teher mindig kellemetlen, azt, ha lehetséges, lerázza magáról a nyájbeli ember. Tömegösztön lebunkózni azt, aki az átlagnál magasabb. Alighanem ennek köszönhette Napi is, hogy semmire sem vitte az életben, holott napóleoni szerepet játszott az iskolák padjai között. Miklóssal való ismeretsége, ami később igaz barátsággá melegedett, még onnan datálódott s végképen sohasem szakadt meg, bár Miklósnak nem volt könnyű látszólagosan nyers természetét s megátalkodott cinizmusát legyőznie.

- Nagyúr vagy, — így honorálta nem egyszer annak ragaszkodását, -  mit ereszkedsz le hozzám, komisz tintanyalóhoz, a kaszinóban a helyed a talpnyalók között! Összevesztek, de csak kibékültek megint. Zádor Miklós többre tartotta a kicsapott professzort egy egész tudóstársaságnál. A két barát viszonya azonban igazában csak az utóbbi időben erősödött meg. Egy etikai ponton úgy összetalálkozott a lelkűk és szellemük, hogy szinte elválaszthatatlanok lettek- - -

 

*Mindkét jog (régebben a világi és a kánonjog, majd a jog- és az államtudományok) doktora, tudora.

 

(1912. 262.) Az idegen szélhámos nem dolgozhat a maga szakállára. Különösen, ha való a Bodonyi állítása, hogy puszta ürügy a találmánya, hogy azzal férkőzzék a közelébe. Anyagi hasznot nem remélhet tőle a manőveréből, csak másoktól, esetleg egy titokban működő harmadik személytől; ez a harmadik személy pedig nem lehet más, mint a hercegnő. Csak neki állhat érdekében, hogy megrontsa őt és csak ő tudja, hogy Achilles sarka van. A lapja titokban készül, még nem zaklathatta fel a szenvedélyeket, pozíciója nem olyan exponált, hogy szemet szúrhasson a kíméletlen versenynek. Egyszóval Lindner csak a hercegnő végrehajtó közege lehet. Már az is, hogy egy napon tűnt fel vele.

Az ekképpen összerótt logikai lánc megerősítette Miklós gyanúját, illetve igazat adott Bodonyinak. Már most csak az volt a kérdés, beleavassa-e Bodonyit is a titkába, avagy megmaradjon Csábrághnál.

- Hogy jöttél rá, — kérdezte, -- hogy annak az embernek titkos céljai vannak velem?

- Úgy, — válaszolta Bodonyi, — hogy egy órai tárgyalás után az én tanácsomra elejtette a találmánya ügyét. Beleugrott a kis öreg a kelepcébe: Hogy nem annyira a pénzedre vágyik, mint a bizalmadra, — mondta, — inkább csak a pozícióját szeretné veled megerősíttetni. Mármost, kérdem én, mi szüksége van a pozícióra olyan embernek, akinek épen az a legfőbb erőssége, hogy semmi pozíciója nincs.

 A paradoxon szellemes volt. Miklós még egy kérdést tett fel barátjának.

- Arra nincs támpontod, kinek a megbízásából cselekszik az az ember?

— Arról fogalmam sincs, — válaszolt Napi, — csak az bizonyos, hogy ki akarja kémlelni a magánéletedet.

Miklós úgy gondolta, hogy barátja segítségére lehet a kalandorral szemben, hogy tudná, kinek a bérence. A hercegnőt hadd kísérje figyelemmel a másik barátja, az ő dolga, hogy összeegyeztesse kettőjük relációit s hasznára fordítsa az eredményt, ha az összeütközésre rákerül a sor.

- Csak vigyázz a szélhámosra, - kérte Bodonyit, — sarkán vezesd hozzám, ha épen úgy gondolod, hogy érdekemben áll iránta bizalmat mutatnom.

 — Feltétlenül érdekedben áll.

Ezzel aztán egyelőre le is tárgyalta a két barát a kalandor dolgát. Bodonyi áttért a lap ügyére. Bejelentette, hogy nyélbe ütötte a szerkesztőséget és kiadóhivatalt, megalkudott a nyomdával, bármely nap megindíthatja a lapot.

- Mennél hamarabb, — kérte Miklós lelkesen. — Az első vezető cikk megírásához még ma hozzáfogok.

- Ha jóváhagyod, a programot is közölhetjük az első számban, — vélte Bodonyi. Miklós elgondolkodott egy pillanatig. Ismerte a barátja programját.

- Közöld, — szánta el magát hirtelen, — a hitvallásod merész és kemény vádirat, de nem bánom, dűljünk bele a harcba egész testtel.

- Győzni fogunk. — állította Napóleon, fanatikusan döngetve mellét, mellettünk Isten, az igazság és a jog. A rendíthetetlen hitű proletár azonnal távozott, hogy a lap megindítására megkapta a meghatalmazást. Lelke égett a tettvágytól, egy percet sem akart elmulasztani. Alig öt percre rá csak jelentette Gábriné, hogy egy németül beszélő nagy szőke dáma akar vele beszélni. Miklós meg se lepődött nagyon, el lehetett rá készülve, hogy a hercegnő egy napig sem fog neki békét hagyni. Hát nem kerülgeti az elkerülhetetlent: szembe néz vele.

  — Bocsássa be, Gábrinét.

  — Istenem, még ki sincs takarítva s a nagysága oly finom.

— Ne törődjék vele. Kéretem.

A hercegnő belépett. Megvesztegető, bár szuverén mosollyal s fejbiccentéssel üdvözölte Miklóst. Ez világfi létére elfogadta a megpendített hamis intonációt. Meghajtotta magát ceremóniásan s engedelmet kért látogatójától, hogy oly rendetlenségben kénytelen őt fogadni.

— Si ca vous ne dedaigne pas, prenez place, madame. (Ha nem röstelli asszonyom, foglaljon helyet.)

- Pas de tout, (Csöppet sem.)

S egy karosszékbe vetette magát a briliáns asszony s még édesebb lett a mosolya.

— Minek köszönhetem a kiváló megtiszteltetést?

Száraz volt a házigazda hangja, de udvarias.

- Üljön ide mellém, kérte a hercegnő felelet helyett.

Miklós helyet foglalt, de nem az asszony mellett, szemben vele. - - -

 

( 1912. 25. 498.) Nem csalt a Miklós előérzete, otthonában csakugyan újabb váratlan izgalmak leselkedtek reá. Csakhogy ezek az izgalmak már nem végződtek tragikusan, mint hetek óta a többiek. A felvonás azzal kezdődött, hogy Miklós lakóháza kapujában találta Bodonyit, midőn Lórikával kiszállt a kocsiból.

- Te mit keresel itt?

A proletár igen sápadt volt, kopott ruhájában, hosszú, ápolatlan szakállával egy éjjeli betörő benyomását tette.

- Egy órája, hogy megkaptam a leveledet. Miklós összerázkódott. Keserű arckifejezése nagyon is elárulta, hogy barátja a terhére van. Órájára nézett.

- Két óra múlva utazom — mondta — ha tetszik, egy félórám még van a számodra, csak arra kérlek, ne érzelegjünk, elég teher van a szívemen anélkül is.

 - Bodonyi bólintott. — Jó, egy félórára felmegyek, ha megengeded.

Felmentek a Miklós lakására. A férfiak segítettek Lórikának a sütemények és cukrocskák. felszállításában. Miklós rendelkezett Gábrinéval, hogy csomagolja be a gyermek időközben megküldött holmiját. Bodonyi zord szemmel nézte az előszobában sorakozódó bőröndöket. Követte barátját a szobájába.

 — Csakugyan elmész?

  - Visszavonhatatlanul.

   - Megver az Isten.

   - Még jobban? Az nem lehet.

   - Nem történt veled semmise. Nézz reám.

    - Neked más lelked van, mint nekem.

    - Erősebb. Nekem semmi sem kell.

    - Nekem kell. Az én elemem a szabadság, a szép és a jó.

— Nos?

— Azt keresem; itthon nem találtam meg.

     - Nem?  Hát az Alföld a délibábbal, az uradalmad a rengő búzamezőkkel? Nincs ott szabadság elég? És a szarkaláb és a búzavirág, a pacsirta nótája nem szép neked? Nekem nem virágzik a szarkaláb, a búzavirág, pacsirták nem zengnek a földjeim fölött, az én uradalmam mindössze egy négyszögöles földkupac lesz, amelynek egyedüli termése a halott-virág s én mégis itt maradok ezért a földkupacért.

Rapszodikusan pergett le a párbeszéd, szaggatottan lüktetve vált le az ajkakról a szó. Visszafojtott indulataik kohójában pátosszá, szélesedtek a két férfi taglejtései. A proletár kusza arca átszellemült az irdatlan magasságokban, amelyekben a lelke kóválygott, az ősnemes sas-képe megtorpadt, megkeményedett. Egyik sem hagyta magát. Úgy állottak egymással szemközt, mint két vijjogó sas a préda felett. Miklós érezte, hogy a párharcban ő van alul, összeszedte minden erejét, hogy fölibe kerekedjék ellenfelének.

- Mindenekelőtt ember vagyok, — kezdte a támadást, hitvány lélek az, aki ősjogairól lemond. Ebben a pillanatban nyílt az ajtó. Miklós elhallgatott.

- Távirat érkezett, - jelentette a belépő Gábriné.

- Mi lesz ez már megint? -- idegeskedett a házigazda s kiment, hogy átvegye a táviratot. Már föltépve hozta be a szobába. Úgy reszketett a keze, hogy majd elejtette a papirost. Bodonyihoz támolygott, a karjába kapaszkodott.

- Itt maradok, - mondta - megtörve, boldogan.

Bodonyi kivette kezéből a sürgönyt és elolvasta:

„Bízzék bennem. Levél megy. Erzsébet.”  Másnap megérkezett a bejelentett levél is: «Kedves Miklós!

Nem tehettem másképp. Csábrágh tudtomon kívül kérte meg a kezemet s mamámék beleegyezésem nélkül ígértek el neki. Küzdöttem, míg adta az erőm. Hiába. Nem tudja maga, milyen eszközökkel rendelkeznek a szülők gyermekeikkel szemben. Kénytelen voltam a jegyváltásba beleegyezni. De az esküvő soha sem fog megtörténni: arra leteszem a maga kezébe a hitet. Magától hallottam: a legrégibb törvény, olyan régi, mint az emberiség maga: akik szeretik egymást, egyesüljenek. Én ehhez tartom magamat. Ne kérdezze, mi a tervem, nyugodjék meg abban, hogy célhoz fog bennünket vezetni. Majd annak idején meg fogom írni, mihez tartsa magát, addig egy lépést se tegyen. Csak árthatna nekünk. A missz páratlan nő. Nagy nemzet az angol nemzet. Örökkévaló hűséges jegyese, Őszikéje.”

 

 

 

KÁROLY FERENCZ JÓZSEF FŐHERCZEG ÉS ZITA PÁRMAI HERCZEGNŐ ESKÜVŐJE SCHWARZAUBAN. AZ ÚJ HÁZASPÁR A NÁSZKISÉRET KÖZT AZ ESKÜVŐ UTÁN.

 

A többit kitalálhatja az olvasó. A többit, mint tudva van, elrendezte Margitka közmegelégedésre. A majoresko (örökös) benne maradt a Romhányí famíliában s az volt a fő. Mellette szívesen vállalta a mama vőnek a talán még előkelőbb, de «koldus» Miklóst is. (Mindössze egy árva milliócskája van szegénynek, de tisztességes ember, mondogatta ismerőseinek.)

De félig-meddig benne maradt a famíliában a missz is. Zádorékhoz került, s most egyelőre Lórika fejébe töltögeti a tudományt. De nem fog ő a kebelbéli tanítványokból talán sohasem kifogyni. A Romhányi leányok gondoskodnak róla, hogy soha meg ne unja magát. Őszikének egy fia és egy leánya van, Margitkának meg pláne három babija. Pedig mindössze öt éve, hogy férjhez mentek. A hercegnő, a szegény boldogtalan asszony négy éve, hogy meghalt. Őt elvitte a nagy szenvedély, az örök olthatatlan szerelem démona. Imádkozzunk érte. Asszony volt.

(Vége.)

 

(Galambos VÚ repertóriumában, a 4. kötetben a Komédiák c. regényt tévesen Szemere Miklósnak tulajdonítja. G.)

 

Antikvár. Szemere György: Komédiák. Franklin, 1913. 297 oldal.

 

 

 

Szemere György: Két leány. (1915. 2-458.)

 

 

 

Szemere György: Egy falusi kisasszony története.  (1918. 2—354.)

 

 

 

Szemere György, Szemere Artúr György (Szabolcs, 1863. október 30. – Budapest, 1930. szeptember 6.) földbirtokos, író, a Kisfaludy Társaság és a Petőfi Társaság tagja.

Nyugat 1930. 18. szám. Schöpflin Aladár: SZEMERE GYÖRGY
(1863-1930) Valamikor nagy reményeket fűztünk hozzá. A Thália hőskorában Siralom-házban című kis darabja úgy hatott, mint egy kitűnő magyar drámaíró első lépése s az utána következő, az Erősek és gyengék című dráma mintha már kezdte volna beváltani az első ígéretet. Első novelláiban élveztük az erős reális érzéket, a magyar élet alakjainak sokszor humorral színezett, érdekes rajzát. Korábbi regényei, különösen  A halász regénye, mintha kezdő lépés lett volna a falusi magyar élet újszerűen reális ábrázolása felé. Volt benne valami magyar eredetiség, ami sokszor kitört belőle a magára vett konvenciók alól. Minden könyvében vannak kitűnő részletek, a tehetség villanásai, de egészet alkotni nem engedték a lényében rejlő belső gátlások. Azok közé a nem ritka magyarok közé tartozott, akik nem tudták műveikben elérni a saját képességük egyenértékét.

 

 

Szende Dárday Olga

 

 

Szende Dárday Olga Rozsda. Regény. (1912. 26.  518-1012.) Melyik kalapomat tegyem föl, Rita? — szólt be Zsarnayné leányának. Rita ott ült nagynénjével özv. Delmárnéval a homályos szalon egyik sarkában és régi fényképek között turkált.

- Attól függ mama, hogy hová mégy?

— Egyleti ülésre.

— Akkor meg az a kérdés, hogy hol lesz az megtartva. Ha valamelyik grófné palotájában, akkor mindegy, akármilyen kalapot teszel fel, az úgy sem veszi észre. Ha valamelyik pénz-báróné szalonjában, akkor meg a legszebb kalapod sem elég szép. Ha pedig valami egyleti helyiségbe van össze híva az ülés, akkor meg úgy sem érdemes elmenni, mert a többi sem jön el.

- Te mindig csak bolondozol, — bosszankodott a tanácsosné. — Várj csak, valami Egerházi Éger Árminnénál lesz az ülés. Felteszem a tollasat, jó?

- Persze hogy a tollasat, — hagyta helybe Rita egykedvűen.

Pár perc múlva újra belépett Zsarnayné, útra készen, kalappal, kabátban.

— Jól tettem fel? — kérdi leányához fordulva.

 

 

DIVATTUDÓSÍTÁS. bal. ESTÉLYI RUHÁK. jobb. NAPPALI ÖLTÖZÉKEK

 

Ah, mamma mia, nevetett gyöngyöző nevetéssel a fiatal leány, — te sohasem fogsz tudni kalapot feltenni. Ezzel felugrott és igazgatni kezdte anyja fején a kalapot. Nézd mama, jegyezd meg, ez az acél csat balra való. A tollakat meg összevissza borzoltad a tűkkel.

- Én pedig azt hittem, hogy nagyon jól tűztem fel, mentegetőzött Zsarnayné zavartan.

Energikus metszésű, hajdani nagy szépségről tanúskodó, keskeny arcában, az a mélyen fekvő két nagy barna szem, ijedt, gyámoltalan kifejezéssel tekintett fel a kalapon babráló Rita arcába. Toalett dolgában tényleg nagyon gyámoltalan volt Zsarnayné. Gyűlölte a cifra ruhákat s csak akkor volt boldog, ha férfiszabású blúzban, keménygallérral és kézelőkkel, bokáig érő ruhában órák hosszat sétálhatott.

- Milyen ülésre mégy, Nella? — kérdi Delmárné, feltekintve a folyóiratokból, amelyekben lapozott.

- Oh, hát tolonc-ülésre, volt a nagy, megerőltetett, homlokráncolgatás közben adott felelet.

- Eh, szólt Rita félig nevetve, félig bosszúsan, a kis faragott íróasztalkán heverő meghívó után nyúlva, — hisz itt az áll: «Ezüst kereszt lelenc-egyesület.»

— Jó, jó, hisz az úgyis mindegy, — jegyzi meg szórakozottan Zsarnayné, kesztyűit cibálva fel kezeire, a lelencből úgyis tolonc lesz. Adieu, teára itthon leszek! Mit sem törődve a hátramaradottak hahotájával, sietve kifordult az ajtón.

— Nagyszerű ez az én Nella kuzinom, még mindig a régi, — jegyzi meg az özvegy ezredes neje, nevetve. De mióta lett belőle egyleti dáma? Régebben, úgy tudom, nem igen vett részt ilyesmiben.

— Nem is lett belőle olyan szoros értelemben vett egyleti dáma, amire sem az ideje, sem a tárcánk nem futja. Csakhogy megunta társaságunk, társadalmi életünk egyhangúságát, ezért inkább az efféle neutrális talajon szeret emberekkel találkozni, vagyis különböző társadalmi rétegekből összesereglő emberekkel. «Beszélgethetek egy csomó ismerőssel, — szokta mondani, — s még sincs hozzájuk semmi közöm.» Sokat jár felolvasásokra is. Hol az akadémián, hol a technikán, hol valamelyik klinikán ül. Sokkal jobban mulat ott, mint a zsúrokon, mert «szívesebben hall egy férfit okosan beszélni, mint tíz-tizenkét asszonyt ostobán fecsegni.

— Ez egészen Nellára vall, — mosolygott az ezredesné, azután elkomolyodva kissé, fürkésző tekintetet vetve Ritára, hozzátette. -- És te Rita, te is unod a pesti társaságot?— De még mennyire, — felelt a nyúlánk, magas leány röviden s felemelkedve az ajtóhoz ment, hogy felgyújtsa a villanycsillárt. — Mit csinálsz Rita, csak nem akarsz már felgyújtani? Hagyjad még egy kicsit. Én annyira szeretek a félhomályban diskurálni.

Rita szótlanul fordult vissza, de nem ült előbbi helyére, hanem az ablakhoz lépett s kezét az ablakzárra téve, homlokát reátámasztotta, s némán bámult le az utcára, ahol egyenként gyúltak ki a gázlámpák. Az ezredesné, aki Rita minden mozdulatát figyelemmel kísérte, most is komolyan és kissé elgondolkodva nézte a szép leányt. Mert szép volt Rita, csodálatosan, nyugtalanítóan szép. Középtermetnél magasabb alakja majdnem fiúsnak lett volna mondható, ha telt keble és formás karjai nem adtak volna nőies bájt megjelenésének. Hosszú, hajlékony nyakán ült a rendesen büszkén hátravetett fej, azzal a különös rézfényű szőke hajjal, mely egy lágyrajzú fehér gyermekarcot övezett. Két nagy dióbarna szem világította be ezt az arcot, ellentétben állva a rövid, kihívó, egyenes orrocskával, s a kissé nagy, lágy metszésű piros gyermekszájjal. Ezerféle kifejezés váltakozott ezen a bizarr arcocskán. Hol kihívóan pajkos volt, hol meghatóan ábrándos, vagy macskamódon álmos. Rita jóval fiatalabbnak látszott éveinél. Igaz ugyan, hogy ritkán is ült olyan kemény, rideg kifejezés az arcán, mint épen most, midőn összeráncolt homlokkal nézett le az utcára.

 

 (26. 519.) A következő napok a legfontosabb kérdésnek, a toalett kérdésnek voltak szentelve. Épen kora tavasz volt. Toalett kérdésekre a legkritikusabb idő. Gondot ad az még annak az asszonynak is, aki bőven költhet, mert félnie kell, hogy elhamarkodva választ és a divat esetleg egészen másképp alakul ki, mint gondolta. De hát még mennyi fejtörést okoz annak, aki mint Rita, igen csekély összegből kénytelen előállítani sokféle követelményeknek megfelelő gardróbját.

A téli szezonra könnyű valamit összeállítani. Minden házban van egy skatulya, tele szalaggal, csipkével, amelyek segítségével fel lehetett újítgatni, frissíteni a kissé fáradt estélyi ruhákat. A hova pezsgőcsepp esett, oda hamarosan tűz az ügyes kéz egy pár medaillont. Ahol fesleni készül a gyönge selyem, ott voilirozni lehet a derekat egy kis selyem muszlinnal. A jótékony esti világítás megkegyelmez minden apró toalett svindlinek. De a tavaszi nap — a kegyetlen, világossárga nap megkívánja az egészen korrekt öltözetet.

Rita a nagy komissziózásban, tanácskozásban, próbálgatásban majdnem megfeledkezett arról, hogy búcsúlátogatásokat is kellene tennie. Ha anyja nem figyelmezteti rá, hát eszébe sem jut. Ritának a sok keserűségtől, hiábavaló, kicsinyes küszködéstől, apró csalódásoktól annyira eltompulta lelki világa, hogy híján volt minden baráti ragaszkodásnak.

Alig hogy elhatározta magát nagynénje ajánlatának elfogadására, máris anélkül, hogy öntudatára jutott volna, levált róla minden, ami jelenlegi környezetéhez kötötte. Igaz ugyan, hogy nem is fűzték valami különösen erős szálak sem rokonaihoz, sem barátnőihez. Tulajdonképpen barátnői nem is voltak, csak inkább kortársai, akikkel együtt nevelkedett s a kik vagy férjhez mentek, vagy nagyobbrészt, ép úgy, mint ő maga, a vénleányság határáig értek, s kezdték keresni helyüket a világon. Rita, mikor megkezdte búcsúlátogatásait, meglepetve vette észre, hogy az a rövid két hét, amely alatt a távozás gondolatával foglalkozott és megbarátkozott, belsőleg már mennyire eltávolította környezetétől. Oly kicsinyeseknek találta barátnői és ismerősei apró érdekeit. Oly végtelenül unta azt a sok rosszakarattal és kevés szellemmel előadott agyoncsépelt pletykáikat, hogy egyszerre csak azon vette magát észre, hogy aligha létezne számára nagyobb csapás, mintha nagynénje egyszerre csak megmásítaná szándékát. Ő kénytelen volna itthon maradni, szembe nézve a kilátástalan szürke jövőnek, ebben a szinte stagnáló, megszokott társaskörben.

Ezen gondolat szinte lidércnyomásként nehezedett lelkére, midőn pár nappal elutazása előtt egy búcsúteára hívta egyik barátnője. Samberg Agatha részint a távozó Rita tiszteletére, részint a saját alapítványi hölggyé való kinevezését megünneplendő, egy nagyobb teára hívta össze ismerőseit. A társaság legnagyobb része Rita korában és főleg Rita korán túl levő leányokból állott, kiknek erőltetett vígsága, fiatalos csicsergése még sohasem tűnt fel Ritának ennyire ellenszenvesnek, szinte megszégyenítőnek.

(Folytatása következik.)

 

(1912. 30. 598.) Még egyszer kezébe vette a gyűrűt, sajnálkozva megvillogtatta a követ s utoljára gyönyörködött a szép eredeti antik foglalatban. Azután visszahelyezte az üzlet asztalára, átvette a pénzt és elsietett. Visszaérve a szállóba, rögtön csomagoláshoz fogott. Széjjelválogatta azon ruhákat, amelyeket magával hozott, azoktól, a melyeket nagynénjétől kapott. Csak azzal akart elmenni, a mivel jött. Buzgón csomagolt, de egyszerre csak lehanyatlott mind a két keze s pár percig tétlenül maradt.

Ritában hirtelen megvillant az a tudat, hogy bár eladta gyűrűjét s most nagyban csomagol, elutazási szándéka azért mégsem egészen komoly. Lelke legmélyén — anélkül, hogy az öntudatának felszínére jutott volna, praktikus esze már-már alkudozni kezdett büszkeségével. Rita abbahagyta a csomagolást s kitárva az erkélyajtót, kilépett a friss reggeli levegőbe. Összefont karokkal s borús homlokkal komolyan nézett maga elé. Szégyellte magát. Eszébe jutott egy ellesett párbeszéd, melyet fél füllel az ivókútnál hallgatott meg, két kaftános lengyel zsidó között állva. «Hogy beszélhetsz te így? — szólt az egyik fültincses atyafi a másikhoz. — A pénz nem minden? Hallgass ide, hogy mit mondok én neked: A pénz az élet! A pénz az egészség, a pénz a becsület!»

Rita keserű mosollyal bólintgatta fejét: «A pénz a becsület.» Mennyire igaza volt. annak a loknis zsidónak. Akinek nincs pénze, az szokjon le mindenféle lelki finomságokról, s ne is igyekezzen tetteit a saját önbecsülésével egy hangba hozni.

Megengedheti magának azt egy proletár, aki egész forgalmi tökéjét, izomerejét magával viszi, s melyet bármikor munkává és pénzzé változtathat. Megengedheti magának a mindenes szolgáló, akinek nem tetszik, hogy az asszonya «összeludazta», hogy egyszerűen leoldja a kötényét, s azt odacsapva kijelentse, hogy megy. De egy úri leány, az csak alkudjon meg büszkeségével. Az ne álmodozzon lelki etikáról, az csak simuljon, lapuljon, alkalmazkodjon. Rita tudta és érezte tisztán, hogy arra az esetre, ha nagynénje csak egy kicsikét elébe jön, csak kissé módot nyújt neki arra, hogy teljes megalázkodás nélkül maradhasson, úgy maradni fog. Rita összerázkódott, utálta saját magát. De ha viszont elgondolta, hogy ha most elutazik, hazatér s otthon kénytelen lesz anyja nagy szomorú barna szemeibe nézni, s elvenni tőle újra azt a kis kényelmet, azt az egypár szegényes kis élvezetet. Tudta, hogy szemrehányást nem fog kapni tőle, bár anyja nem fogja helyeselni elhatározását, sőt talán már meg sem tudná érteni. Hisz az örökös krajcáros küzdelem már annyira deformálta, elkoptatta, összemorzsolta lelkét, hogy már csak a mindennapi élet követelményeit tudja szem előtt tartani.

Méltóságteljesen elviselni egy nagy csapást, az nem nehéz, de próbálj méltóságteljesen feküdni egy bolhás ágyban»,— mondogatta néha az eredeti és drasztikus szava járású Zsarnayné, aki az ilyen szentenciákat kulcskeresés és rakosgatás közben eresztette meg. Rita keserűen mosolygott. „Igaza van a mamának”, gondolta magában, végigfuttatva lelki szemei előtt a Flóra néninél eltöltött időt.

Végigsimította homlokát. Eszébe jutott Walden. Viselkedése és társalgásukban mindig újra meg újra előforduló téma, vajon városban nevelt leány képes-e megszokni a falusi életet? Tisztán éreztették Ritával, hogy a derék ember nyilatkozat előtt áll. Walden tényleg el volt reá tökélve, hogy Ritát megkéri, de egyik napról a másikra halasztotta a döntő nyilatkozatot. Azon, lehetne mondani, férjnek született egyének közé tartozott, akik rendesen agglegények maradnak. Annyira komolyan veszik a házasságot, annyira mérlegelik önmagukat, a menyasszony-jelöltet, stb. míg elmulasztják az alkalmat. A következő alkalomnál még óvatosabbak, még körültekintőbbek, míg végre a tükör és a köszvény kegyetlenül megmondja nekik az igazat: hogy már késő.

Rita jól tudta, hogy ha most összepakol és elmegy, akkor a kínálkozó jó alkalmat elmulasztja. Eléggé jól ismerte az embereket, hogy tudja, hogy Walden nem az az ember, aki ész nélkül utána utazik. Azt is tudta, hogy nagynénje nem fog fukarkodni a kellemetlen megjegyzésekkel, s az ő rovására költött apró rémhistóriákkal. Waldenné pedig ennek folytán rögtön nekiállana fiát szándékáról lebeszélni. Mindezt Rita az erkélyen állva, alaposan átgondolta. Épen újra be akart fordulni a szobájába, midőn a nyitott erkélyajtó üveglapján tükröződve meglátta, mint nyílik szobájának ajtaja s belép Flóra néni. Rita ösztönszerűen mozdulatlan maradt s figyelte nagynénjét…

 

(1912. 44. 878.) Fáradt volt már, éhes és kimerült és sürgette Ritát, hogy forduljanak vissza. Rita hiába forgatta, tanulmányozta a magával hozott térképet, nem tudott rajta eligazodni. Ki- s befordultak a szűk sikátorokon, de csak nem tudtak olyan cellára akadni, amelynek meg lett volna az a jellegzetes mintájú, fekete-fehér kövezése, a mely jelzi, hogy iránya a Márkus-tér felé vezet. Remélte, hogyha majd valamely nagyobb térre érnek, hát talán valamely szélesebb kanális torkolatánál gondolára fognak akadni, a mely hazaviszi őket.

Akadtak ugyan nagyobb térre, akadtak kanálisra is, de bizony gondola nem volt ott sehol, csak egy-egy ronda bárka, nem valami bizalomgerjesztő bárkással benne. Fáradtan, kedvetlenül fordultak még jó ideig ki-be zegzugos cellákban, míg azok végre kezdték lassankint elveszteni nyomorult külvárosi jellegüket. A házak már rendesebb külsejűek voltak, sőt egy-egy kopottabb palazzo is akadt közöttük.

 

 

PRIELLE KORNÉLIA SZÜLŐHÁZA MÁRAMAROS-SZIGETEN, A LEBONTÁS ELŐTT

 

Egyszerre Flóra néni boldog apró sikolyokkal kezdett futni Rita előtt. Egy szélesebb kanálison átvezető híd mellett lévő nagyobb térségen valami félig kávéház, félig vendéglőszerű helyiség volt. Előtte csinos fehér asztalkák, melyek a tarka, őszi lombos pergola alatt voltak felállítva.

- Trattoria e Cafe al tigro dargento — állt a címtáblán.

Ezen nem épen fényes, de tiszta kis vendéglő felé futott Denneburgné olyan nagy örömmel, s mindjárt le is ült a legszélső asztalhoz.

- Olyan fáradt vagyok és éhes, hogy már nem bírom ki tovább. Iszunk itt egy kis vörösbort és a vendéglős majd útba igazít.

Nem bánta, hogy végre leülhet, hát fáradtan elhelyezkedtek a szalmafonatú székeken s az elősiető vendéglősnél vörösbort rendeltek. Jóleső érzéssel szürcsölgették a tűrhető üdítőt és örültek, hogy ilyen csinos és tiszta pihenőhelyre akadtak. Langyos szellő rezgette meg a pirosló leveleket a pergolán, csend ült az egész kis üres téren, csak egy macska mosdott a napon. Nagy nyíló oleander árasztott édes, nehéz illatot, a melybe belevegyült a lagúnák könnyű szaga. Az épp elhagyott zaj, nyüzsgés és rossz levegőhöz képest ez a kis hely még a kényes Flóra néni szemeiben is valóságos paradicsom volt. Szemeit félig lezárva dúdolt valami olasz nótát s himbálta magát hozzá. Egyszerre csak felegyenesedett s örömtelten mutatott maga elé.

- Nézd csak Rita, nézd osztrigák.

Rita megfordult s egy suhancot látott, aki egy lapos fonott háncskosárban zöld leveleken elrendezve osztrigákat vitt. Nyilván eladásra, sőt rögtöni fogyasztásra voltak azok szánva, mert egy osztriganyitogató kés és felébe vágott citromok voltak az osztrigák tetején. Meghallva a felkiáltást, egyenesen Denneburgné felé tartott.

- Ostriche-bellissime, ostriche ezzelenza, — hadarta a suhanc és késével felnyitogatva néhányat a legnagyobbak közül, nyugodtan leemelte Flóra néni poharát az alatta levő kis üvegtányérkáról s reáhelyezve osztrigáit, azokat gyorsan lecsöpögtette citromlével. — Favorisca ezzelenza. -  -  -

 

(1912. 44. 379.) Az irgalmas nővér zajtalanul suhant elé, visszaigazította a párnára a félrehajolt fejet, a hüvelykjével kereszt jelét rajzolva a sápadt homlokra s lezárta a szemhéjakat. Ihl doktor szomorúan megsimogatta a kezében tartott kicsiny sárga kezet s visszatette a takaróra. Rita rémült, kérdő tekintettel nézett reá. Ihl doktor némán bólintott fejével. Rita felemelkedett, de térdei úgy remegtek, hogy támaszt keresve nyújtotta ki karjait Ihl doktor gyengéden átfogta s szobája felé vezetve őt, jóakarattal dörmögte.

Most pihenjen le szépen a szobájában. A nő¬ vér virrasztani fog és imádkozni. Maga meg igyekezzen aludni. Nem csekélység az, a min keresztülment. Holnap is erőre lesz szüksége. Ezzel gyengéd erőszakkal egy nagy karos¬ székbe ültette s betette az ajtót

Rita szédülve, mintegy félálomban nézett körül. Ma reggel még itt tipegett és csevegett Flóra néni. Itt a nagytükör előtt igazgatta kalapját, rizsporozta be kicsiny, vidám, ráncos macska-arcát. S most ott fekszik csendesen, fehéren.

Rita felkelt, egy pár lépést tett, de oly gyöngének érezte magát hogy leült az ágya szélére. Fejét két keze közé temetve, igyekezett elhinni és felfogni az egészet. De gondolatai összezavarodtak, s mintegy szürke köd borította agyát.

«Pihenjen. Holnapra is kell még erő», — az orvos szavai hangzottak fülében.

Engedelmesen, gépiesen kezdett vetkőzni s szinte jól esett neki, hogy valakinek engedelmeskedhetett. Párnáiba fúrva fejét, csakhamar kábult, mély álomba merült. Túlcsigázott idegei megkívánták jogukat. Mikor reggel felébredt, csak valami tompa, nyomasztó rossz érzése volt, melyből csak lassankint bontakozott ki a tegnapi események képe. Nyitott szemekkel, mozdulatlanul maga elé bámulva feküdt ágyában s nem érzett magában annyi erőt, hogy felkeljen és felöltözködjék. Ki tudja, meddig feküdt volna így, ha könnyű kopogás nem riasztja fel tétlen töprengéséből.

Az irgalmas nővér szelíd arca jelent meg az ajtóban s Rita bátorítására beljebb jött a szobába.

- Reggel korán már itt volt a doktor úr és azt üzeni, hogy csak tessék egészen nyugodtan maradni, ő el fog intézni mindent. Ép most jöttek a temetkezési vállalat emberei. Tessék itt maradni a szobában. A délelőtt folyamán még egyszer el fog jönni a doktor úr egyet-mást megbeszélni. Rita minderre némán bólintgatott. Gépiesen felöltözködött, gépiesen megitta a kávéját, melyről nem is tudta, hogy miként került a szobájába, s azután kiült a kis erkélyre s igyekezett gondolatait rendbe hozni.

 (Folytatása következik.)

 

(1902. 52. 1043.) Signora Bachich kedves világossárga házikója a veres-lombos pergolával. Odébb a vén Giuseppe kékesfehér háza, melynek első emeletén nyitva állt a két ablak, a melyekből esténként kiáradó világosságot, még nincs annak nyolc napja sem, oly boldogan figyelte. Metsző fájdalom járta át lelkét s könnyei végigperegtek arcán, de azért az első fájdalomkitörés és az izgató, szökésszerű úti készülődés után még valóságos csillapodás számba ment ez a bús eltűnődés. Nem uralta őt most más gondolat, mint minél nagyobb távolságot, minél több mérföldet helyezni saját maga és azon férfi közé, a kinek élete legkeservesebb pillanatát köszönheti.

De hova vigye most bánatát, azt a rettenetes lelki csömört, amely miatt úgy érezte, hogy a nagy nehezen előbújó halvány napsugárnak is keserű íze van.

Pestre? Abba a zajos kőtömegbe, ahol csupa közönyös idegen ember van? Vagy valami más nagyvárosba? Hogy a tömegben még jobban érezze, hogy egyedül van?

 

 

 

A FIUMARA TORKOLATA; alatta levő kép FIUME.

 

Nem, legjobb lesz, ha Fiúméban mindjárt a kikötőben tudakozódik, hogy mikor indul még lehetőleg aznap egy hajó hosszabb tengeri útra. Bánja is ő akárhova. Ott a hajón a nyílt tengerben gyönyörködve, talán még legjobban meg fogja találni lelki egyensúlyát. Némi megnyugvást lelve tervében, alighogy Fiúméban partra szállt, mindjárt tudakozódni kezdett az aznap induló hajók után. Választása egy Marseille-be utazó hajóra esett.

- Parte allé nove di sera — szólt a hajóstársaság irodájában adott felvilágosítást.

- Va bene. Vegyék kérem át a poggyászomat és gondoskodjanak róla, hogy idejében a hajóra legyen szállítva.

 

(1902. 52. 1044.)  Zsandárok jöttek a Petracsek Iván úrfiért s ekkor kiderült róla, hogy sohasem is volt unokatestvére becses nagynénémnek s gazdatiszt sem volt soha, hanem tényleg, mint kuplé-énekes működött holmi éjjeli kávéházakban s most több rendbeli csalásért és hamisításért (amelyek közül a hamis név alatt való tartózkodás talán még a legcsekélyebb), körözteti a rendőrség.

Ez ugyan nem sokat változtat a sorsomon, de fontosabb ennél, hogy a kicsiny nyápic örököse szegény öreg nagybátyámnak a másvilágra, kedvelt neje pedig érdemes nagyapjához az ispánlakba költözött. Ez utóbbi körülmény nagyobbszerű családi viszályra enged következtetni.

Meg is fogom fogadni derék jó Benedekem könyörgését s leutazom Darvasra.

Előbb azonban kiváltom magát innen ebből a hajóból, mert nézetem szerint nem nagyon ajánlatos az őszi viharok idején a messze tengeren himbálódzni. Abbáziában vagy Lovranában* elhelyezkedik majd szépen egy csinos, csendes penzióban, amíg én ott időzöm szegény öreg nagybátyámnál, akinek, úgy látszik, hatalmas hályog esett le a szeméről.. . .

Ha minden úgy megy, a hogy ezek után remélhetem, akkor ugye meghívhatom nagybácsimat a mihamarabb megtartandó esküvőnkre. Nemde? S megígérjük a szegény öregnek, hogy igyekezni fogunk pótolni neki az elvesztett talmi boldogságot valódi meleg családi boldogsággal, s talán még a nyápic kis talmi örököst egy szép egészséges valódival.

- Oh, — szólt Eita szégyenlős megbotránkozással.

- Megbocsáss, édes Eitám, de ezen igazán nem változtathatok, nevetett Marosy pajzánul. Ezt még a feministáknak is maguknak kell elvégezniük, még akkor is, ha egyszer tényleg bejutnak a képviselőházba.

— Ez nem volt nemes bosszú, ez a vágás, — duzzogott Eita. Endre kezet csókolt neki.

- Nem. De most teljesen leszámoltunk. Ezen perctől fogva a teljesen egyenlő alapon álló Cameraderie feltételeire építjük jövendőbeli boldogságunkat, — szólt Endre komolyan, szorosan magához ölelve menyasszonyát.

A hold, amely már régóta erőlködött néhány sűrű felhő mögött, végre lelt egy rést, amelyen kibújhatott s beezüstözve sugaraival az ölelkezőket, kíváncsian

 nézte a szép karcsú emberpárt, amely ilyen szokatlan fogadalmat tett. (Vége )

 

                              …a tengermelléken, Horvátországban, Lovraná-ban…google

 

h12-12

Szendéné Dárday Olga. Krónika, Művészet, 1913

www.mke.hu/lyka/12/359-364-kronika.htm

  

Dárday Olga, Szende Fülöpné, szobrász és író (1880 – 1923 ). Síremlékeken kívül megmintázta Dárday Sándor bronz mellszobrát, (Legfőbb Állami Számszék). Regénye: Rozsda, (1912). Metapédia

 Munkája: Forgácsok. Elbeszélések. Budapest, 1903. (Athenaeum Olvasótára XII. 18. Ism. Az Újság 1904. 38. sz.) Szinnyei

 

 

Szende-Dárday Olga. Rozsda. Regény. I-II. kötet, Bp. 1914. Franklin Társaság 248 l. és 267 l. Kiadói aranyozott, bordázott gerincű félbőr-kötésben. (aukció)

 

Szende-Dárday Olga. Rozsda.  Ism. r. r. Budapesti Szemle. 160. köt.

155—158. 1. Itk, 1915. 1.

A VÚ 1912-ben folytatásokban közli. Ezekből szemelvényeket válogattunk. G.

 

 

 

Szini Gyula

 

 

Szini Gyula: A porcelánmuzsika. (1914. 2 — 242.)

 

( 1914. 6. 103.) Éjjeli menedékhely.

Csárday Olivér vidáman fütyörészve érkezett haza a lakásába valamivel éjfél után. Vidám társaságból érkezett, enyhe pezsgős mámorban és fölötte rózsaszínűnek látszott előtte a világ. Az inasa már az előszobában, megmondta, hogy egy úr vár reá az irodában. Ki lehet ez a kései vendég, azt Olivér nem tudta kitalálni. Benyitott tehát abba a tágas helyiségbe, amelyet inasa irodának nevezett, de a mely voltaképp a „Pillér” szerkesztőségi szobája volt. Kényelmes angol bőrpamlagokkal, modern bútorokkal, csecsebecsékkel, felsővilágítású villanytesttel ékes angolos ízlésű «stúdió» volt ez. Az egyik bőr fotelben Kóbor Kutya szivarozott.

— Ah, kedves mester! — kiáltott föl Olivér, — minek köszönhetem ezt a szerencsét?

— Ne nevezze szerencsének! — mosolygott Kóbor Kutya. — Azért vagyok itt, mert hajléktalan lettem erre az éjjelre. Oláhné ő nagysága váltig ragaszkodott hozzá, hogy én a «Porcellán Hajlék»-ból tüstént távozzam. Nagy házi zivatar volt Oláhoknál. Én, megvallom, a kulcslyukon át hallgatóztam és mihelyt észrevettem, hogy az én jelenlétem a vihar magja, a saját akaratomból és bölcs belátásomból eljöttem. Még útiköltséget sem óhajtottam kérni Holubár barátomtól. Egyetlen fillér nélkül kerültem az utcára és azon töprengtem, hová meneküljek.

— Ne folytassa, drága jó uram! — kiáltott föl Olivér. — Áldom a véletlent, amely hozzám vezette. Holnapután jelenik meg a „Pillér” új száma rendkívül érdekes, dús tartalommal, de hiányzik az éléről egy cikk, amely az egésznek a karakterét megadná. Pedig volna témám hozzá, még pedig olyan, amit én közölhetnék először a világgal.

— Mi az?

Ma délután a miniszternél, Korvin Ákos kegyelmes úrnál voltam vizitben és megtudtam, hogy kik lesznek a Pantheon tervezetének külföldi bírálói. Ha e hír alkalmából öntől egy nagyszerű, nagyszabású, önnel kongeniális cikket kaphatnék a Pantheon terveiről... akkor...

Olivér a tárcája után nyúlt.

— Uram, — szólt Kóbor Kutya, — sokkal fáradtabb vagyok, semhogy írni tudnék most. Különben is csak egy éjjelre való ágyra, és némi kis összegre reflektáltam volna. Csárday Olivér azonban leírhatatlan nagyvonalúsággal vett ki a tárcájából egy valóságos ezerkoronást, letette Kóbor Kutya elé és szólt:

— Ez lesz a honorárium! Kóbor Kutya kitérően felelt:

— Mondtam már, hogy fáradt vagyok.

— Holnap reggel is ráér a cikk, — szólt Olivér és erőszakosan Kóbor Kutya mellényzsebébe gyömöszölte a pénzt.

— Ez az első ezerkoronás, amit életemben láttam, — vallotta meg Kóbor Kutya, és ezt is visszautasítsam? Fenéket! Én úgyis csak olyan ide-oda rúgott kósza eb vagyok,

— Ez már beszéd! — kiáltott föl jókedvűen Olivér. Egyáltalán nem értem azt a hideg elzárkózást, amit a részéről tapasztaltam, kedves mester. Én borzasztón könnyelmű és kedves fiú vagyok. Meg mernék esküdni, hogy ezerféle szeretetreméltóság lappang bennem, hogy nem vagyok közönséges ember és hogy olyan nagy művész és kíváncsi gyermek, amilyen önben lakozik, csak érdeklődéssel közeledhetik felém. De ön nagyon szerény és félénk lélek, úgy, hogy kénytelen vagyok a társadalmi szokás fölrúgásával, mint fiatalabb ember felkínálni neked a tegezést, bár idősebb vagy nálam. Ölelj a kebledre, mintha bátyám volnál, te nagyszerű, egyszerre bölcs és bolond Kóbor Kutya! Nem vetted-e még egyszer sem észre, hogy milyen hódolattal és csodálkozással nézek föl rád! Tanulni akarok tőled!

— Fiatal barátom, — felelte Kóbor Kutya, — el akarok tekinteni tőle, hogy melyik az a valóban kitűnő francia pezsgő, ami oly sokáig megőrzi rózsás kedvedet és elfogadom a barátságot, mert erősen hiszem, hogy ez csak hasznodra válhat.

— Ha azt hiszed, hogy be vagyok csípve, mondta Olivér, nem jársz messze az igazságtól. De nem a pezsgőtől vagyok berúgva, hanem az élet borától! Hallatlanul jó napom volt ma. Délután Korvin Ákos kegyelmes úrnál voltam és úgy bánt velem, mintha a fia volnék. Vacsora után jókedvű társaságban züllöttem és egyik barátom, aki egyben titkos irigyem, a bosszantásomra elmondta, hogy mit beszélnek rólam a jó társaságban. A vicc így hangzott: Korvin kegyelmes úr miniszteri szobájának két ajtaja van, egy nagy szárnyas-ajtó, ahová bemehet mindenki, aki a minisztériumnál nem fog célt érni, és egy pici ajtó, amelyen egér sem tud beférni, de a kulcsa én nálam van és az én szavamra megnyílik. Ezt kellett nekem hallanom, az egykori kereskedősegédnek, aki a külső köztemetői úton láttam meg a napvilágot. Bosszankodtam? Ellenkezőleg! Ujjongtam, diadalt ültem! És leültem utána kártyázni. Tíz olyan ezerkoronást nyertem össze rövid félóra alatt, mint amilyet mutatóba, a mai nap örömére neked adtam.

— Szeretetreméltó vagy, — mondta Kóbor Kutya félig meggyőződéssel.

— És hogy ne hidd, hogy piszkos üzletember vagyok, még cikket sem kell írnod az ezerkoronásért, — folytatta Olivér. — Nagyobb terveim vannak veled. Szeretném, ha megnyerhetnélek a «Pillér»-hez segédszerkesztőnek. A te finom, nemes, előkelő ízlésednek való ez a lap. Ebben kitombolhatod hallatlan tehetségedet. ( A fejezetnek itt nincs vége. G.)

(Folytatása következik.)

 

 

Szini Gyula (Budapest, 1876. október 9. – Budapest, 1932. május 17.) Édesapja, Szini Károly pazonyi református kántortanító volt, aki jó barátságban állt Táncsics Mihállyal és Vajda Jánossal, olyannyira, hogy a gyermek Szini Gyula keresztanyja Táncsics Mihály leánya, Táncsics Eszter volt.

Pazony, nagyközség, 170 házzal és 1189, túlnyomóan ev. ref. vallású lakossal. Postája Oros, távírója és vasúti állomása Nyíregyháza.

 

*  *  *

 

h12-9

1912. 40. Színi Gyula: AZ ÉLHETETLEN. ELBESZÉLÉS. Részletek

1914. 1. Szini Gyula: A porcellán muzsika. Regény. Részletek

*

Színi Gyula: A POLGÁRTÁRS. Elbeszélés. (1919. 22. 248.)

Nyugat 1914. 8. Figyelő

Szini Gyula: Az Érdekes Újság Dekameronja Részlet a kritikából.

*  *  *

Nyugat 1912. 1. Szini Gyula: Profán Szerelem

Nyugat 1927. 20. SZINI GYULA: JÓKAI: Egy élet regénye (1) I. Előhang

Amikor az ember hozzáfog olyan feladathoz, amely nemcsak csábító, hanem veszedelmesen nehéz, kell, hogy számot vessen magával, mint ahogy az alpesi utazó is szemügyre veszi azt a mélységet, amely fölött életét kockáztatja valamely különösen szép és vonzó havasi gyopár kedvéért. Jókai Mór életét úgy megírni, ahogy az ember szeretné, és ahogy az olvasó is óhajtaná, egyike a legnehezebb feladatoknak, amelyekre toll vállalkozhat. Jókai korszakalkotó géniusza, mint a magyar föld óriási, lenyűgöző, délibábosan káprázatos szellemi jelensége, már arányaival is megijeszti a szerény tanítványt, aki hódolattal közeledik feléje.

Legyen szabad magamat tanítványának neveznem – mint ahogy tanítványa neki minden magyar prózaíró -, de különösen tanítványának érzem magam én, mert már legelső, jóformán gyermekkori kísérleteimben ösztönszerűen az ő bűvös körébe kerültem, Jókait utánoztam. Ezen magyar emberek a legkevésbé se fognak csodálkozni. Hiszen talán csaknem valamennyien Jókai regényeinek hatása alá jutunk abban a korban, amelyben férfiasságunk, eszmélésünk, értelmünk bimbózni kezd. Robinson Crusoe, vagyis a tér és idő nélkül való gyermeki fantázia után mindjárt Jókai következik, aki mint valami jóságos szellemi atya kézen fogja a magyar gyermeket, feltárja előtte a világ titkait, kiváló férfiak és nők vonzó példáival megnemesíti célkitűzéseit, megedzi akaratát. Minden spanyolban van valami Don Quihote-ból, minden angolban valami a Dickens Pickwick-jéből és minden magyarban valami a Jókai regényhőseiből. Húsz éves korunk ideálizmusát Jókaiból merítjük. Mint afféle koránérett gyermek Jókai mellett megismerkedtem olyan írókkal és gondolkodókkal is, akiket pesszimistáknak mondanak, és már korán föltárták előttem a salamoni bölcsességet: minden hiábavaló! És mégis mikor egyáltalán tollat fogtam kezembe, Jókai világos, derűs, jóságos életnézete ejtett hatalmába: a méh a mézédes virágra száll és nem a mérges bürökre. Életem első prózai kísérlete tehát Jókai jegyében született meg …

 

 

Szívós Béla

Szívós Béla: AZ ELTŰNT. Regény egy kötetben. A Vasárnapi Újság regénytára 1896. évi 37. szám.

A véres éjszaka.

Az ócska toronyóra elkezdett tompán ütni: egy, kettő, három, négy, végre nagy nehezen kiverte egészen tízig, ami csakugyan sok volt tőle. Mestere a falubeli kovács, épen mostanában kente meg szekérkenőccsel, az pedig meggémberedik az ilyen hideg időben s nem csoda, ha olyan nehezen mozog az ütőkalapács. Nem is valami sokat hibázhatott a derék órás, mert a helység kutyái már rég abba hagyták rendes esteli hangversenyüket s a kántornál is sötétség volt, pedig az jó ideig fenn szokott kártyázgatni.

 

 

HARANGSZENTELÉS KISMAROSON

A háborúban elvett harangok helyett már kezdenek újakat csináltatni.

bal: A HARANG FELSZENTELÉSE   jobb: Ünnepi menet a haranggal a templom felé.

 

Csak épen a nyugalmazott erdésznél világított még az ablak. Vendége volt az öregúrnak, a helybeli pap személyében. Mind a ketten meglehetős álmatlan emberek voltak, minek lett volna hát még lefeküdni, úgyis tengerhosszú az éjszaka, ki győzné végig aludni! Az a nagy zöld kancsó is szintúgy marasztotta a vendéget. Ugyan még hová menne tisztelendő uram, hiszen bor van, ha meg kifogy, tudja a pincébe a járást akár Miska mindenes, akár a gazdasszony! Azután meg mintha az erdészre mosolygott volna rá: nem ér az semmit, ha magában iszik az ember, ne eressze még a vendéget! Hát nem is eresztette, a pap meg nem nagyon készült, különben is épen szerfölött érdekes beszélgetés folyt köztük.

— Úgy híz az, domine, úgy biz az, — monda nagyot sóhajtva a pap, — gonosz világot élünk. A latrok, gyilkosok mód nélkül elhatalmasodtak vidékünkön, íme csak a múlt héten lőtték agyon a ládányi árendást, tegnapelőtt meg már a szomszédfaluban rabolták ki az öreg Salamont. Úgy látszik, hogy sorra akarják venni a környék valamennyi tehetősebb emberét. Kökényesi komisszárius uram mind a hat pandúrjával éjjelnappal résen áll, de mind hasztalan, a zsiványok mindig utat vesztenek. Aztán az a legkülönösebb, hogy amint mondják, egy férfiruhába öltözött asszony vagy lány is van köztük, be van ugyan ennek is mázolva feketére a képe, mint a többinek, de azért mégis észre lehet venni, hogy nem férfi. Én magam beszéltem a Salamon szolgálójával, aki híveim közé tartozik; ez hit alatt meri erősíteni, hogy a három kormos képű zsivány közül, akik gazdáját kirabolták, egy asszony volt. Ez szegezte neki is a pisztolyt, akkor jól megnézte. Szörnyűség, domine, szörnyűség, miket kell még megérnünk! Csak az Úr tartaná távol e gonoszokat a mi határunktól! A vén erdész megmozgatta bozontos szemöldökét, egyet csavarított nagy fehér bajuszán, végig csapott öklével az asztalon s rekedtes hangján így szólott:

— Hiszen csak jönnének, csak ide jönnének, majd megtanítanám én őket emberségre, csakhogy e gazemberek olyan helyre nem igen szagolnak, ahol tudják, hogy ember van a gáton! Bár hozná őket az ördög, majd megmutatnám én: hogy szoktak lőni! Azzal leakasztott a falról egy kétcsövű puskát.

— Nézze, tisztelendő uram, ez a jobb cső fickóval (sörét) van töltve, a bal meg hegyes golyóval. A mire én ezt a fegyvert ráfogom, nem szabad annak többet elmenni! Azzal rátekintett a falra szegezett szarvas fejekre, agyaras vadkankoponyákra, mintha kérdezni akarta volna tőlük, hogy úgy van-e? A koponyák mintha megmozdultak volna: bizony úgy van, tanúk vagyunk rá!

Elkezdte magyarázni, hogy mit csinálna, ha jönnének a rablók.

— No hát, látja tisztelendő úr, ez az ajtó arra a hosszú folyosóra nyílik, másfelől a zsiványok ide nem jöhetnének, csak azon keresztül. Amint már most én észreveszem, hogy a külső ajtót feszegetik, megvárom, míg ott betörnek, azzal gyorsan kinyitom ezt az ajtót, hirtelen kilövök, s végig sepretem fickóval még golyóval a folyosót.

 —Ide hallgasson csak tisztelendő úr. Hát tudja, a kétcsövű puska nagyon összehord, még a fickót is csak 25—30 lépésnyire teríti, így nem söprené egész szélességében a folyosót s a zsiványok közül a szélről állók megmenekedhetnének. Hanem ez aztán, ez, ez a régi tölcséres! Ha én ezt megtöltöm egy fél marok fickóval, s végig durrantok vele azon a folyosón, nem marad ott élve még csak egy légy sem. Érti, szent atyám? Hiába, mégis csak okos emberek voltak azok a régiek! Igaz, hogy kovás ez a puska, de azért, ha a kovája jól be van igazítva, soha sem mond csütörtököt. Volt egy vén oláh csőszöm, a ki mindig kovás puskával járt, azért mégse lőtt nála több medvét senki. No, de különben mindjárt kipróbáljuk ezt a kovát. Ne húzódjék, páterkém, nincs megtöltve! Azzal kétszer-háromszor lecsattantotta a nagy vaskos kakast s a kova kifogástalanul hányta a szikrát.

— Jól vagyunk, — monda erre az erdész megelégedett arccal, — most már megtöltöm ezt a becsületes mordályt. így ni: kétszeres puskaport bele, a tetejébe meg fél marok pilulát! Ez aztán majd használ azoknak az akasztófavirágoknak. Hej, semmirekellők, ilyen patikára, tudom, nem akadtatok még, mióta a földet nyomjátok! Aztán, — folytatta, egészen neki tüzesedve, — tudja-e papom, hogy teszünk, ha jönnek a gazemberek? Hát úgy lesz az: a mint meghalljuk, hogy no, most befeszítették a folyosó ajtaját, akkor én felkapom a tölcsérest, hirtelen kinyitom a szobaajtót s abban a nyomban végig lövök a folyosón. Hanem tisztelendő meg abban a percben, a mint az ajtóhoz érek, hirtelen elfújja a gyertyát,  tudja azért, hogy a zsiványok a világosság felé ne lőjenek. Mert hát azt úgy kell érteni, hogy amint én majd az ajtót kinyitom, ha ott a világosságban megpillantanának, tán még előbb lőnének, mint én, hisz nagyon jó célpont lennék nekik, — s még tisztelendő uram is kaphatna a golyójukból egy kis kóstolót. Ha azonban sötétben nyitom ki az ajtót, azt sem tudják, hol nyílt, merre nyílt, már akkorára közéjük durrantok.

 

38. SZÁM. 1896. 43. ÉVFOLYAM

Nem volt azonban semmi veszedelem, csak valami elkésett kocsi ment keresztül az utcán. De a zsiványok tanácsosabbnak látták már menni, csak épen a fiatal ugrott még vissza a szobába, felmarkolt egy csomó ott hagyott selymet, s úgy sietett vissza a többihez. E közben még nagyobb csodálkozással vette észre a gazdasszony, hogy a fiatal rabló haja leomlott a darutollas kalap alól s majd egész a térdéig ért a vastag fekete fonadék.— Asszony, suttogta magában, asszony! Mindjárt gondoltam, mihelyt olyan nagyon nézegette azt a selymet! Amint a zsiványok eltávoztak, feloldozta az öreg pap a két megkötözött cselédet s elkezdtek tanakodni, hogy mi tevők legyenek már most. Legelőbb is az erdészt emelték fel, de bizony már abban nem volt élet. Két golyó találta szegényt a mellén, az egyik sebből még akkor is gyengén szivárgott kifele a vér.

Fölfektették az ágyra s körül állva ott siratták mind a hárman. Legelébb a gazdasszony tért magához.

— Jaj, jó uramat fel nem támasztjuk már, megölték, meggyilkolták a pokol tüzére való gonoszok. De ne sirassuk most itt, tisztelendő úr, hanem tegyünk jelentést, adjunk hírt a komiszárosnak, hátha meg tudná fogni az átkozottakat!

A pap maga is helyén valónak látta é beszédet, csak azon aggódott, hogy vájjon csakugyan eltisztultak-e a rablók, vagy pedig még most is ott leselkednek valahol a ház körül. A mindenes vállalkozott rá, hogy megnézi, azután siet a komiszárosnak jelentést tenni. Óvatosan végig ment a folyosón, kidugta nagy, borzas fejét a bedöntött ajtón, szétnézett jobbra is, balra is, de nem látott, nem hallott semmit. Erre neki bátorkodott, kilépett az udvarra, körül járta a házat, elment az ól felé is, de ott sem talált semmi gyanúst. Tökéletes csend uralkodott közel, távol, mindenütt, csak a hegyoldali vágásból hallatszott olykor egy-egy kísérteties vonítás. Valami róka volt, bizonyára fázott a bundája, azért danolászott olyan keservesen s nyilván nyúl sem került vacsorára…

 

39. szám 1896. 43. ÉVFOLYAM. IV. Hogyan tűnt el a kis Lidi?

Kökényesi gondolatai messze szálldogáltak, ismeretlen helyeken kalandoztak: hol lehet most az a nagyhajú lány, aki a rablókkal együtt jár fosztogatni, hogy kerülhetett az oda? A zöldkövű függők is eszébe jutottak, azután az a boldog idő, mikor még annak az arcképnek az eredetije élt. Nevetett, dalolt, mikor olyan szép volt, amint ölébe vette a maga szakasztott képmását, azt a kis feketehajú angyalt, a ki olyan édesen tudott onnan a szép mama öléből kacagni s amint kinyújtotta azt az apró kövér karjait, olyan kedvesen tudta mondani: «Papa, papa!»

Mikor úgy három éves körül volt, egyszer játék közben kikapcsolta a mamája fülönfüggőjét, azt a zöldkövest, amelyikkel ott a képen le van festve, nem akarta visszaadni, mert az neki kell, a doktor bácsi már az ő fülét is kifúrta, hát azt akarja viselni! Az anyja összevissza csókolta a kis erőszakost, azt mondta neki, hogy hát: legyen a tied, angyalkám!

A nagybácsi épen akkor is ott volt, s mint afféle ezermester, a ki mindenhez értett, azt mondta,, hogy bele vési a Lidike nevét a függőkbe. Mindjárt elő is keresett a zsebéből egy különös alakú bicskát, meg egy nagyító üveget, s nagy művészettel oda karcolta az ékszerek belső szárára ékes, parányi betűkkel a Lidike nevének kezdőbetűit. Az egyikre egy K-t, a másikra egy L-et, ezenkívül mindenik mellé oda metszett még egy-egy piciny tulipánt is. De a kis telhetetlennek ez sem volt elég. Most meg már az ezüst fél-holdacskára vágyott. A szép mama neki adta azt is, a készséges nagybácsi meg arra is rávéste a két betűt. Mikor árván maradt a kis leány, az öreg Julis, a hűséges régi cseléd viselte gondját, úgy vigyázott rá, mint a szeme fényére, mert hát a kicsike nagyon virgonc volt, s ha csak szerét ejthette, mindjárt átszökött egyik vagy másik szomszédba apró ismerőseihez, egyszer meg már épen a falun kívül fogták el; azt mondta, hogy ki akart menni a mezőre megnézni, hol fészkelnek a pacsirták?

 

V. A vadász a vad menekülésén igyekszik.

Az udvarról lónyerítés, sarkantyúpengés hallatszott be. Közeledett a reggel s a pandúrok kivezették a lovakat itatni. A káplár csörtetése is ott hallatszott már a folyosón, jött jelenteni, hogy készen áll a legénység. A komiszárus iszonyodva tekintett az ajtó felé, mintha valami szörnyű, győzhetetlen ellenség törne ott befelé s a mindenki előtt félelmes, vakmerő bátorságáról híres, kemény ember még egyszer segélykérően nézett a néma kép felé.

— Hallod, már jönnek, itt vannak, a kik megölik gyermekünket!

Ekkor úgy tetszett a komiszárusnak, mintha a kép szemei, ajkai gyengén megmozdultak volna, mintha azt' intették volna: «mentsd meg!» Szinte megújult erre a gondolatra, hogy hiszen valamiképp meg is lehetne menteni még azt a leányt. Hogyan és miként? Erre és a későbbiekre nem is gondolt most. Elővezettette a lovát s pandúrjai élén megindult, ki a városból a Tisza-partnak. Nem sokára leértek a Tisza-partra. Volt ott nyom, csakhogy kelleténél több. Nagyon fel volt vágva a hó a jégen, mert már hajnalban egynehány tyukász kocsi ment arra keresztül. A káplár leugrott a lóról s elkezdte a sok össze-vissza taposott nyomot figyelmesen vizsgálni. Egyszerre csak felkiáltott: Erre mentek! Akármi legyek, Ehol van ni! itt ez a nyom, ez valami nagyon messze vidékről való embernek a nyoma, ilyen vasalás meg ilyen talp sehol nincs itten körül. Ez a cigányrabló lába nyoma, hogy kaphatnám a puskám végére a gazdáját. De ni, mondom, hogy azok voltak! Ehol a másik nyom. Nézze, téns uram, ezt a nyomot. Csupa űri csizma-nyom. A ládányi árendás szokott ilyen csizmában járni, akit a múlt héten agyonlőttek…Hasztalan járt-kelt azonban a káplár éjjelnappal, semminek sem bírt nyomába jutni.

— A cigány nagyon vigyázós, — mormogta  bosszúsan — hallgat, ahol kell, ha pedig köztük volna is valamelyik a zsiványok közül, hogy ismerné .meg az ember, ha soha sem látta!

Amint így elgondolkozva, bosszúsan menne hazafelé egyik ilyen útjáról, egyszer csak meglát egy vadászkutyát, amint az útszél mellett elterülő nagy tengeri táblából csörtet kifelé, egy kékes szélű fehér kendőt tartva~a szájában.

Az úton szemközt jött vele két vadász csendesen pipázgatva. Amint a kutya megpillantotta őket, nagy farkcsóválva odafutott hozzájuk s letette lábuk elébe a kendőt, azzal felnézett rájuk nagy okos szemeivel, mintha dicséretet várna.

Az egyik vadász lehajolt, felvette a kendőt s csodálkozva mutatta a másiknak:

— Nézd csak pajtás, ez az én-kendőm! Hát van-e okosabb és jobb szaglású kutya a Nyalkánál széles e világon! Több egy heténél, hogy itt vadásztam, akkor veszett el a kendőm a tengeri közt, s most ez a kutya mégis megtalálta. Hja barátom, a szaglás, a szaglás!

(Folytatása következik.)

 

 *  *  *

Nyugat ·1912. 8. Figyelő

Schöpflin Aladár: Szívós Béla. (1849 – 1912.) Meghalt egy író, kiről az irodalom embereinek alig volt valami tudomása. A lapok meg sem emlékeztek róla, csak éppen a családi gyászjelentés adatait közölték, jeléül annak, hogy Szívós Béla neve nem mondott nekik semmit. Nem élt irodalmi életet. Pedig érdekes ember volt és érdekes író. Egy mind jobban pusztuló magyar típus képviselője, olyan típusé, melynek alakjait ezelőtt egy emberöltővel még bőven termelte az alföldi magyar kálvinista intelligencia, s amelyre azt szoktuk mondani: jóízű magyar ember. Különös, görbe utat tett meg, volt pap, tanár, hajdúszoboszlói rendőrkapitány - aztán budapesti író.

Annak az emberfajtának, amelyből való volt, jellemző irodalmi formája, életfilozófiájának legkedvesebb megnyilatkozási módja az anekdota. Szívos Béla is nagy anekdotázó volt, kedvelője a csattanós történeteknek, különös, jellegzetes alakoknak, tipikus jellemvonásoknak. Írása is az anekdotából eredt, megérzett rajta, hogy az írónak megtetszett egy alak vagy történet, előbb kipróbálta érdekességét vagy mulatságosságát egy szűkebb kör előtt, élőszóval, s csak aztán írta le. Az apró, néhány jellemvonást megrögzítő novellán nem is jutott túl, egy kísérlete a regény terén csak azt bizonyítja, hogy ez a nagyobb vonalú forma nem neki való volt. Novellisztikus dolgai javát két könyvben gyűjtötte össze Ócska történetek és Kivesző alakok címmel. Csak úgy írogatott, a maga és mások mulatságára, mint ahogy az ember az anekdotát elmondja, s ahogy pipaszó mellett elmeséli megfigyeléseit, tapasztalatait. Széles, a saját hangjában gyönyörködő előadásmódja is erre vallott. Novellisztikus munkái majdnem kizárólag a Vasárnapi Újságban jelentek meg s maga is ahhoz a tipikus alakokban gazdag, ma már csaknem teljesen kihalt írói csapathoz tartozott, melyet egykor Nagy Miklós gyűjtött maga köré. Ebben a körben töltöttem én is írói kezdőéveimet s ifjúságom kedves emlékei közé fognak tartozni mindig azok az órák, melyeket Szívós Bélával együtt éltem át.

Szívós Béla – Wikipédia

 

Vértesi Arnold

 

Vértesi Arnold: Kadocsa Ákos. (R. T. 1898. 145—185.) I. Kadocsa Ákos végiglovagolt a falun az Egeres erdőcske felé, ahová majd mindennap ki szokott lovagolni, mióta itthon volt. Mint rendesen, most is megállt útközben a doktorék alacsony kis háza előtt. Már megszokta, hogy olyankor ott látja mindig az ablakban azt a szép, barna leányfejet, ingerlő piros ajkaival, álmodozó, sötét nagy szemeivel. Mindig ott van, vagy az ablakban vagy a keskeny kis rácsos kertecskében a ház előtt. A virágait ápolgatja.

Kadocsa Ákos nem sokat beszél vele. Megkérdezi, itthon van-e a doktor bácsi, ámbár tudja, hogy az öreg ilyenkor vagy nincs otthon, vagy ha otthon van is, annyi, mintha nem volna. A betegeivel bajlódik. Aztán még egy pár szót vált a fiatalember a leánnyal, virágot kér tőle, rózsát, szegfűt, vagy egyebet:

— No, ne legyen már olyan fösvény, ne sajnálja azt az egy szál virágot.

Azzal tovább lovagol. Jó pajtásságban vannak már régóta. De csak ennyi az egész, nem több. Majdnem egykorúak. A leány csak valami másfél évvel fiatalabb. Kadocsa Ákos, a mint megállítja lovát a ház előtt, kissé bosszúsan tekint körül. Mintha már az szabály volna, hogy a leánynak ott kell reá várni vagy az ablakban, vagy a kis kertecskében. Lovagló ostorával türelmetlen megzörgette a léc-rácsot.

Arra kidugta fejét az ablakon a leány.

— Jó reggelt, Zelma, — szólt a fiatalember. — Hát maga már bújik előlem?

Tréfás akart lenni a hang, de inkább ideges volt. A leány nevetve tekintett reá nyílt arcával; de mégis mintha az a nevetés némi zavart palástolt volna:

— Már ugyan miért kellene elbújnom?

— Hát tudom én? — felelt Ákos, ajkait harapdálva. — Talán ostobaságokat beszéltem tegnap. De látja, néha igazán azon csodálkozom, hogy állhattam meg eddig?

A leány összehúzta homlokát:

— Újra kezdi?

— Nem, Zelma, ne féljen, ma már egészen okos vagyok. Gondolja, mintha tegnap egy kicsit bepálinkáztam volna. Nem haragszik ugye? Azért jó barátok maradunk, ugye?

— Jó barátok, — viszonzá a leány.

De szemeit nem emelte föl, tekintete a virágcserepeken tévedezett.

— Régi már ez a mi barátságunk, Zelma, — szólt újra a fiatalember rövid hallgatás után.

— Bizony régi, — felelt a leány.

—Maga akkor tizenhárom éves lehetett, olyan rövidruhás kis leány. Emlékszik még?

— Emlékszem.

— Mit gondolhatott felőlem? Én akkor olyan vad kamasz voltam, olyan elkényeztetett fiú, akinek minden szabad. Lelövöldöztem a maga galambjait. Tudja még? Maguk akkor jöttek a falunkba lakni, s ott laktak eleinte a mi kertünk mellett. A doktor átjött panaszkodni apámhoz. Féltem, hogy elveszik a Flaubert-puskámat. De apa csak a fejét csóválta: ej, ej! Aztán egész sereg galambot vett nekem: nesze, lövöldözd a magadét. Nagyon régi dolgok ezek, amikről ott beszélgettek e gyönyörű verőfényes reggel, míg a vén akácfákról, amint a szellő kissé meghimbálta, fejükre hullt a fehér virág s az egész levegő tele volt az akác illatával.

— Emlékszik még?

Hogyne? Most nevetnek rajta, de akkor a Zelma kis szívét a harag, a gyűlölet facsarta. Ki nem állhatta azt a fiút, a kevélyt, a kegyetlent, ki azt a gonosz mulatságot találta ki, hogy zsineget kötött a galamb lábára, aztán fölröpítette s a zsineggel hirtelen visszarántotta, meg felröpítette, meg visszarántotta.

— Eressze el, — kiáltott át a kerítésen a szomszédból a doktor kis leánya, ki nem nézhette a szegény pihegő állat kínos vergődését

Miért? — felelt vissza dacosan a fiú. Az enyém, csinálhatok vele, a mit akarok. Ha nekem úgy tetszik, oda vághatom ahhoz a falhoz.

— Ne bántsa^ — könyörgött is, fenyegetőzött is a leány.

A fiú tizenöt éves kamasz volt, akinek egyszerre furcsa gondolata támadt.

— Jó, hát nem bántom, ha megcsókol. Magának adom a galambot is.

A leány eleinte nem akarta, mikor azonban látta, hogy a fiú kezébe kapja a galambot, s mindjárt oda vágja a fa derekához, megadta a kívánt csókot. Csak azután fakadt keserves sírásra.

— Emlékszik még?

Zelma nagyon jól emlékszik. Attól az időtől kezdődik az ő barátságuk, mikor a fiú megszeppenve kérlelte a zokogó leánykát:

— No, ne sírjon hát. Soha sem teszem többé. Maga sem tudta, hogy a csókot értette-e azon, vagy a galambok kínzását? Vagy mindazt, ami Zelmának nem tetszik? De attól fogva a kis leány szavának nagy súlya volt a szilaj fiúra. Ha valamit akartak tőle, csak Zelmának szóltak. Még az öreg Kadocsa is.

— Igazán maga valóságos kis boszorkány, — mondogatta az öreg kamarás. — Csak maga tudja megszelídíteni ezt a vad farkas természetet.

Később aztán ritkábban látták egymást. A leány nevelőintézetben volt, a fiú iskolába járt.  A szünidők alatt is hol erre, hol arra kószált. Tavaly a katonaévet szolgálta s egy egész esztendeig nem látták. Ilyen sokáig, mint most, még soha sem volt itthon. Az öreg méltóságos úrnak már nem is igen tetszik:

— Mit tudsz itthon csinálni? Miért nem mégy valamerre?

Hát hiszen Ákos maga sem tudja, hogy mit csinál itthon. Lovagol, unatkozik, s az embernek ilyenkor különös bolond gondolatai támadnak. Bizonyosan az az oka, hogy tegnap is, de ma is, olyan gondolatok keringnek a fejében, amint a leánynak bájos piros ajkaira tapadnak szemei. Lova eközben megunta az ácsorgást s nyugtalankodik. Kapál a lábával, fölhányja a fejét, toporzékol, míg csak a gazdája bosszúsan fejbe nem kólintja a lovagló-ostor ezüst gombjával.

A leány szemrehányóan tekintett a fiatalemberre.

— Jó, jó, — mormogta az mentegetőzve, — hát mit csináljak vele? Nem látta, hogy cirógattam, csitítottam? De ha nem fogad szót.

— Láttad, milyen izgatott volt ma Kadocsa Ákos? — kezdte újra az idősebb postás kisasszony. — Azt hiszem, szorongatja az öreg, hogy házasodjék. Láttad, hogy tegnap is jött három levél, amelyikre az volt írva: váltóóvás? Karolin szomorúan billentett a fejével:

— Tönkre fognak jutni, Mali?

— Ki tudja azt? — felelt a másik vállat vonva. — Az ilyen nagy urak sokáig bírják. Aztán egy jó házasság megint nyélbe segítheti. Egy jó házasság persze, persze sokat segít. Nemcsak a postás kisasszonyok tudják azt, hanem az öreg Kadocsa Mihály is. Abban fő az ő feje most is, mialatt nyugtalan jár-kel, s heves lépteitől dobog a padló az úri kastély nagy tágas szobáiban. Érzi, hogy a hullámok fenyegetik, maholnap elnyelik. Szerit-számát sem tudja a sok adósságának. Itt is egy rakás váltó, ott is egy rakás. Beperlés, foglalás, árveréssel való fenyegetés. Egyszer beüthet a tüzes istennyila.

Az öreg röstell mindent bevallani Ákosnak; de a fiúnak lehetne esze, magától is kitalálhatná, hogy nincs halogatni való idő. Hisz látja, hogy szorongatják őket. Miért nem kéreti meg Bogáthy Magdát vagy Soós Ellát? Akármelyiket hozzá adnák. Azzal be lehetne tömni az éhes farkasok száját. Fényes párti az egyik is, a másik is. Most még lehetne, de sietni kell ---  ---  ---

 (Folytatás. 177. old.)

A leány félig szánalommal tekintett a vergődő emberre:

— Menjen és teljesítse kötelességét. Ne felejtse el, hogy önnek hitvese van.

De a fiatalember nem vette le lángoló szemeit a leányról s azokon a szemeken át kilövellt a belsejében forrongó indulat. Mérsékelni akarta szavait, de nem bírta.

- Ne küldjön el így. Ne űzzön el reménytelen. Tudja, hogy én vad vagyok s a nyomorúság gonosszá tett. De ha szeretni fog, istenemre, újra visszatérek a becsület útjára. Nem lesz bennem egy szikra alávalóság. Akarja, hogy szegény legyek ismét, az leszek. Kész vagyok eldobni magamtól ezt az egész gazdagságot. Letépem láncaimat. Elválok feleségemtől. Hát mit akar még? A leány tekintete hidegebbé vált és szava keményebb lett:

— Amit öntől akarok, az, hogy engem soha többé föl ne keressen. Akinek hűséget esküdött az oltárnál, őrizze meg annak a hűségét. A becsületnek nincs más törvénye. Én az öné soha sem leszek.

— Hát nem szeretsz? — ordított a szilaj ember elvadulva. — Mást szeretsz?

A düh szikrázott szemeiből. De aztán nagy erőfeszítéssel elnyomta föllázadt indulatát s csöndesebben, könyörögve, esdekelve szólt:

— Zelma, ne ítéljen el. Hiszen ismer gyermekkorom óta. Tudja, hogy magáért mindent megteszek, tűzbe, vízbe, halálba megyek. Legyen irgalmas. Nagyot vétkeztem, de bocsásson meg. Zelma, Zelma, hiszen még nem régen szeretett. Lehetetlen, hogy kihalt volna szívéből minden érzés irántam. Látja, hogy én sem bírtam elfelejteni és ma még jobban szeretem, mint szerettem valaha. Küszködtem, higgye el, hogy sokat küszködtem. El akartam fojtani szerelmemet. Hiába, hiába!

A leány kezével intett, hogy hagyja el. De Ákos még hevesebben folytatta:

— Itt könyörgök lábai előtt, Zelma. Látja, én is hoztam áldozatokat önért, Zelma. Soha sem szóltam róla. Atyám véres holtteste az égbe kiált. Kárpótlást követelek érte, Zelma. Tudja, miért lőtte főbe magát szegény apám ? Mert nem akartam gazdagon házasodni. Mert magát szerettem, Zelma. Magáért vesztettem el vagyonomat. Magáért szenvedtem a nyomorúságot. Mindent. Mindent. Hát lehet ezt elfelejteni azért, mert egy kétségbeesett percben megtántorodtam? Zelma, Zelma!

A leány nem felelt, csak eltakarta arcát. Ákos lázasan ragadta meg kezét:

— Ide nézzen reám, Zelma. Akar még nyomorultabbá tenni? Érzem, hogy ön nélkül nem élhetek tovább. És ön sem szerethet mást. Hazugság ez az én házas életem, hitvány hazugság és az volna az öné is. Ne taszítson a kárhozatba, Zelma. Csak egy szót mondjon, egy nyájas szót, egy vigasztaló szót.---  ---  --

 

(185. oldal vége) Az íróasztal fiókjában ott van a töltött revolver, de még nem nyúlt hozzá. Nézi a perceket zsebóráján, számlálja lázasan, lélegzetét visszafojtva.

Egyszerre nagy zaj, riadás támad a kastélyban, siető léptek, zavaros hangok. Nyílik a szoba ajtaja. Ijedt arcok jelennek meg. Egyik cseléd a másikat tolja előre. Nem merik közölni urukkal a rettenetes hírt, hogy a nagyságos asszony meghalt. Mereven, tétova bámul Kadocsa Ákos a hírhozókra, mintha nem értené, nem hallaná, mit mondanak. Mintha a tébolyodás környékezné lázas izgalmak közt hánykolódó lelkét.

— Meghalt, — jelentik illendő szomorúsággal a cselédek.

— Meghalt! — csendül meg Ákos lelkében, mint a megváltás szózata.

Kiernyedt idegei újra kifeszülnek, feje büszkén fölemelkedik. Most már diadalmaskodott.

— Nagy a lelki ereje, — magasztalja az orvos, mikor dél felé a Zöldfába benéz a söröző kompániához.

Laczkó fiskális szomorúan csóválja a fejét. Egyelőre persze szó sem lehet most már a nagy ebédekről a kastélyban.

 — Kár, kár azért a szegény asszonykáért.

S a gyógyszerészék is nagy sajnálkozással emlegetik:

 — Igazán kár. Olyan kedves volt.

S elhatározzák, hogy a kis Blanka szép koszorút fog vinni a ravatalára.

— Ha életben maradt volna, meghívtuk volna bérma-anyának Blanka bérmálására.

Egész Pálfalván nagy a részvét. Szegény Válla Karolin, mikor még tintás újjal és fanyar kedéllyel, kopott ócska ruhában itt osztályozta és csomagolgatta a leveleket a postán és rá se nézett Benki, soha sem hitte volna, hogy ilyen nagy szeretetnek fog örvendeni, mikor majd a temetése lesz. Minden háznál róla beszélnek. Faggatják a doktort, kérdezősködnek, hogy esett, mint esett; de az nem szívesen felel, mert egy kicsit baj volna neki is, ha nagyon firtatnák a dolgot. Nem kellett volna annyi morfiumot rendelni. De hát uram teremtőm, a gyógyszerésznek is élni kell s ki gondolhatta, hogy az a szegény, beteges asszony, tévedésből többet talál bevenni? Egyébként mindennek csak a szobaleány az oka, miért aludt el? Ákosról is folyik a szó. Vajon megházasodik-e újra? Ugyan kit vesz el? Azt hiszik, Bogáthy Magdát, az még nem ment férjhez s annak idején az öreg Kadocsa is azt óhajtotta. Némelyek emlegetik Balog Zelmát. Tegnap is átlovagolt Kadocsa Ákos Szent-Jakabra.

— Át, át, mondták rá amazok, — de azért mégis Bogáthy Magdát fogja elvenni. Akkor megválasztják képviselőnek, alispánnak, minden lehet, ami akar lenni a vármegyében. Az öreg Balog doktor is olyanformán vélekedhetik. A pálfalvi jegyző találkozott vele tegnap. Az öreg nagyon elázott állapotban volt s kegyetlenül káromkodott. Ne ámítgassa megint az ő leányát Kadocsa Ákos, mert isten uccse,  agyonlövi a gazembert. Egy rozsdás revolvert! is mutogatott, amit a zsebében hord. De az öreg doktor fenyegetésétől nem fél már senki. Kadocsa Ákos legkevésbé. Miért félne, mikor most már igazán azért jön, hogy Zelmát nőül vegye? Igaz, hogy várhatna egy kissé. Felesége még el sincs temetve. De türelmetlen szenvedély nem hagyja nyugton, űzi, kergeti. Lehulltak a bilincsek, most már szabad ember. Most már nem utasíthatja el Zelma. Most, mikor visszatér a szerelem szárnyán, s azt mondhatja neki: feleségül veszlek, gazdaggá teszlek, boldoggá teszlek, őrülten szeretlek.

Visszagondol arra az estére, mikor karjai közé szorította a leányt, mikor az megvallotta szerelmét. Akkor is vonakodott, akkor is eltagadta előbb, hogy szereti.

— Oh, szeret bizonyára most is. Mert aki szeret, az nem felejthet. Ő most is úgy lángol azért a leányért, mint akkor. Nem, nem, még jobban, még százszor jobban most. Csak ezzel a szenvedéllyel van tele egész lelke és semmi másra nem tud gondolni. Minden, ami eddig történt életében, olyan mintha elmosódott volna. Nem háborgatja semmi lelki furdalás és semmi gond. Csak ez a szerelem tüzeli, ez az égő vágy. Zelma az övé lesz, az övé. Gondolatban már öleli, csókolja, szívéhez szorítja:

— Te édes, te egyetlen, te aranyos! Rohanni szeretne, repülni szeretne. Már ott akarna lenni s ujjongva kiáltani föl:

— Zelma, most már szabad vagyok.

S ha az a leány mégis elutasítja? Ha nem szereti többé? Ha megveti? Ha másnak ígérte kezét? Nem, nem, nem lehet! Lázasan sarkantyúzza lovát s eszeveszetten vágtat Szent-Jakab felé. A sziklás erdőszélen, ahol az út meredeken lemegy, egyszerre szembe bukkan vele egy magas szál gyalog ember, poros, kopott ruhában, bozontos ősz szakállal, nagy bottal a kezében, melyet fenyegetve emel föl.

 

 

A 2. huszárezred felvonulása AZ ERDÉLYI HADTEST GYAKORLATAIRÓL.  Adler fényképei.

 

   — Hová? — dörög a lovasra.

A ló megriad, horkol, ágaskodik. A lovas meg akarja fékezni. Az öregnek is integet:

  — Ugyan doktor bácsi. Balog bácsi. De a dühös öregnek hiába szól. Az most balkezébe kapja a botját s a jobb kezével kiránt valamit a zsebéből.

— Nesze te leánybolondító, és rásüti a revolvert.

Nem talált. De a megvadult ló egy nagyot szökött ijedtében s levetette hátáról a lovast, aztán veszetten száguldott tovább. Az öreg orvos odament a földön fekvőhöz, ki nem bírt mozdulni, csak hörgött és vonaglott. Fejéből, mely egy éles sziklába vágódott, sűrűn ömlött a vér. Az öreg csak bambán nézte. Nem lőtt rá másodszor s nem is szólt semmit, csak nézte és fejét csóválta. Föltámadt benne az orvos. Lehajolt s vizsgálni kezdte a csonttöréseket.

 — Bizony, bizony. Parasztok jöttek arra egy szekerén. Fölvették  az összeroncsolt, haldokló embert, de mire beértek vele a faluba, már nem élt.

 Vége

 

             Antikvárium

Könyv ára: 2840 Ft. Kadocsa Ákos - Vértesi Arnold

 

VÉRTESI Arnold: A jegyző kisasszony. Debrecen, "Debreczeni Ellenőr" ny. 1884. 114 p

*

A Szüry-gyűjtemény katalógusa (Budapest, 1987) | Részlet a katalógusból

 

5040.  Vértesy Arnold: A királyi tanácsosék. Regény. Bp. Franklin, 1897. 176 p. 17 cm. /A Franklin Társulat szépirodalmi könyvtára./

 

5043. VÉRTESI Arnold: A nyomorúság iskolája. Regény. Kiadta a Petőfi Társaság  Bp. Aigner, [1878]. 216 p. 19 cm. Sz 2333

*

Vértesi Arnold (teljes nevén: Vértesy Arnold Bernát Rafael, született: Viklida, Eger, 1834. augusztus 16. – Budapest, 1911. augusztus 1.) író, újságíró és lapszerkesztő, a Kisfaludy Társaság és a Petőfi Társaság rendes tagja. Hosszú írói pályáján körülbelül másfélezer novellát, sok történelmi és társadalmi regényt írt. wiki

 

 

 

 

Zigány Árpád

 

 

 

Zigány Árpád: A parasztkirály. Történeti regény a tizenhatodik századból. (R. T. 1902. 1. – 93.)

 

ZIGÁNY ÁRPÁD. A PARASZTKIRÁLY. TÖRTÉNETI REGÉNY A XVI. SZÁZADBÓL. Goró Lajos eredeti rajzaival. BUDAPEST. FRANKLIN-TÁRSULAT MAGYAR ELEKTRONIKUS KÖNYVTÁR

 

*  *  *

 

 

HÁROM ASSZONY. Góró Lajos rajza

 

Zigány Árpád Három asszony. (1904. 17—101.)  I. A szobában csak a gyorsan szaladó toll percegése, meg az óra egyhangú ketyegése hallatszott. Pogrányi néha meg-megállt, fáradtan hátra dőlt a székében gondolkodni, s aztán megint csak neki feküdt az írásnak. Látszott, hogy siet és idegesen dolgozik; még arra se ért rá, hogy megnézze az órát. Mert, ha megnézte volna, bizonyára eloltja a lámpást és felhúzza a függönyt: hiszen már nyolc óra volt reggel! Éjfél után három órakor jött haza valami bálból a feleségével, s mivel kilenc órakor fontos tárgyalása volt a törvényszéknél, azon frakkosan az íróasztalhoz ült, hogy a pergátló kifogásokat előterjessze. De nehezen ment a munka; a toll minduntalan meg-megállt a kezében, s ilyenkor a bal kezével a homlokát simogatta, mintha a gondolatait akarná rendbe szedni. Néha percekig is mereven nézett maga elé, s az arca oly rideg, élettelen volt ekkor, hogy szinte azt hihette az ember, már az agya se működik.

Most ismét hátra dőlt s a fejét egészen hátra szegve, fölbámult a mennyezetre. Annyira bágyadt volt, hogy a szemei önkénytelenül lecsukódtak, s bizonyára el is aludt volna, ha valaki be nem nyit az ajtón. Pogrányi fölrezzent a neszre s oda nézett, de beletelt néhány pillanat, míg megismerte az inast.

— Mit akarsz itt ilyen korán? — kérdezte rekedten, s a szemeit dörzsölte, mintha nehéz álomból ébredt volna föl.

— Korán? — csodálkozott az inas. — Hiszen már nyolc körül jár! A nagyságos úr talán le se feküdt?

—- Nem ám, nem ám, — motyogta Pogrányi félig öntudatlanul. — Hát már nyolc óra lenne?

— Talán el is múlt már! — felelte az inas és fölhúzta az ablak-függönyöket.

Kívülről beáradt a májusi nap éltető verőfénye, és Pogrányi, mintha új életre ébredt volna, hirtelen fölállt.

— Nyisd ki az ablakot, — mondta. — Hadd jöjjön be a napsugár, a levegő!

Oda ment a nyitott ablakhoz és pár pillanatig kibámult a tágas Teleki-térre, amelyen hangyamódra nyüzsgött, feketéllett az embertömeg.

— Mennyi ember! — dörmögte magában. — És hogy töri magát mindannyi, az abrakért. Fáradtan visszament az íróasztalához és leült.

— Tedd le csak azt a söprűt, — mondta az inasnak. — Menj a törvényszékhez és mondd meg, azaz hogy nem kell semmit se mondanod. Majd elviszed ezt a levelet Bagi úrnak. Pogrányi sebesen irt néhány sort, leragasztotta a levelet és oda adta az inasnak.

— Aztán feleletet kapsz, érted? De siess vele.

— Igenis, kérem alássan.

— Megállj. A feleségem már fölkelt?

— Igenis, föl. Sőt már össze is szidott mindnyájunkat Hogy a kávé nem volt jó!  

— Jól van, jól van, — vágott közbe Pogrányi békétlenül. — Hát a gyerekek?. Elmentek iskolába?

— Én bizony nem tudom, kérem alássan. Ha csak a Pista el nem kísérte őket.

A kocsis - bosszankodott Pogrányi. Hát ez is az ő dolga?

— Tetszik tudni, én nem igen érek rá.

— Tudom, tudom! Ebben a házban soha se ér rá senki semmire. No, mért nem mégy már? Siess, és egyszeriben itthon légy a felelettel!

Alig csukta be az ajtót az inas, Pogrányi megint lázasan dolgozott tovább. Hol ide, hol oda kapkodott íróasztalán, s egy-egy írásért, könyvért, vagy az itatós papirosért össze-vissza túrta a rajta heverő aktacsomókat.

— Hát ez mi? Bosszankodott, amint a kezébe akadt egy kockás papiros.  «Faiskola és műkertészet»  Pogrányi Anna úrasszony ő nagyságának. Számla. Ah, a zsiványok! Kétszázötvenhat korona! És mind spárga, meg őszi barack! Egy hónap alatt! Bosszúsan összegyűrte és eldobta a papirost. Aztán idegesen csöngetett. Éhes is volt. szomjas is volt; de hiába nyomta a villamos csengő gombját, nem jött senki.

— Ez már mégis sok, — mérgelődik Pogrányi. — Négy cselédem van, s ha megszomjazom, még egy pohár vizeit is magamnak kell kimennem - - -

 

Ennek a házasságnak különös története volt. Szentgyörgyi Imre, a vőlegény, eleintén mintha Margitnak, Anna húgának udvarolt volna. Valamelyes rokonság is volt köztük; s valahányszor Szentgyörgyinek dolga akadt Pesten — és pedig sokszor akadt — e rokonság révén mindig a Pogrányi vendége volt. Ilyenkor mindig feltűnően forgolódott Margit körül, s úgy látszott, hogy a gyönyörű és szellemes leánynak is kedvére van a költői lelkű Szentgyörgyi figyelmessége. Suttogtak is róla a társaságban, hogy egy pár lesz belőlük: de aztán törtónt valami, ami végét vetette a mendemondának. Az történt pedig, hogy Ilonka egyszerre csak, szinte észrevétlenül, fölcseperedett és nagy leány lett. Evvel a «nagy leányság»-gal pedig együtt járt, hogy bálba, színházba vigyék. Mivel az öreg Pogrányinét az utóbbi években majdnem állandóan az ágyhoz, vagy legalább a karos székéhez kötötte a podagra, természetes, hogy Ilonkát Annáék vitték mindenhová. És a kedves naiv leányka, bár korántse volt oly szép, mint Margit, lassanként mégis háttérbe szorította ünnepelt sógornőjét, sőt még vélt vőlegényét is elhódította. - - -

 

Bárhogy fájt is azonban Margitnak a Szentgyörgyi hűtlensége, sokkal büszkébb volt, semhogy ezt a titkos bánatát csak sejttette volna is. Sőt, hogy jó kedvének a palástjával leplezze a szívén ütött sebet, csak annál kacérabb volt és még jobban udvaroltatott magának. Pedig alapjában nem volt se léha, se könnyelmű, sőt talán mélyebb, komolyabb szenvedélyre is képes lett volna, ha talál olyan férfira, akiben megleli az ideálját. Lehet, hogy ez a férfi épen Szentgyörgyi lett volna, s mivel benne is csalódott, elkeseredésében azt hitte, hogy minden férfi még a legderekabb is, érdemetlen arra, hogy komolyan vegye.  - - -

 

(R.T. 1904.69.) Várhelyi elsápadt; ezt nem várta. Abból, hogy Ilona mindeddig tűrte az udvarlását, többet következtetett, mint amennyire joga volt, s azt hitte, hogy ha sikerül féltékenységét fölébresztenie, egy lépéssel ismét előbbre megy a szépasszony vélt vonzalmában. De most, a csöngetésből megértette, hogy Ilona ki akarja, ki fogja őt utasítani a házából; s ennek a szégyennek meg a tulajdon hitványságának a gondolata annyira megrendítette, hogy csak dadogva, zavartan, alázatosan tudott könyörögni bocsánatért.

— Asszonyom, ha vakmerő voltam- Ha Anna, ha, oh, bocsásson meg!  Higgye el, ha tudtam volna, hogy sérti, de csak az igazi részvét, az őszinte szánalom ... Kérem, az orvos mondta, Zoltán orvosa, hogy így nem tarthat tovább, agylágyulás lesz a vége. Oh, bocsásson meg! Zoltánra gondoltam; mondom, Zoltánra, akit a sok munka megöl. Az orvostól tudom.

— Ah! — sikoltott föl Ilona megfordulva, — el akarom fogadni a mentségét ez egyszer, a bátyám miatt! De próbálja meg, hogy csakis az legyen nekem, aki rám nézve lehet: jó barátom, a kit tisztelhetek.

Most bejött az inas a csöngetésre.

— Parancsol, asszonyom?  - kérdezte.

— Pogrányi úr a szobámban van? -  Kérdezte Ilona.

— Igenis, ott.

— Jól van; elmehet.

Várhelyi megvárta, míg az inas elment s aztán mély tisztelettel, de szomorú őszinteséggel így szólt:

— Feledje el, amit mondtam, s ne egészen magamnak rója föl azt a vakmerőséget, a mellyel megsértettem. A nevelésem, a társaság tett önhitté, önzővé és arcátlanná. Tizenöt éve már, hogy az időmet, az eszemet és a pénzemet mind arra pazarlom, hogy bebizonyítsam, mily hitvány és ostoba vagyok. Nem a szerelemben, hanem a hódítás hiú dicsőségében kerestem a boldogságot. Egész életemben nem csináltam semmit, amiért születni érdemes lett volna; de higgye el, nem egészen az én hibám volt, hogy ily léha voltam. Hisz oly sokan vagyunk ilyenek abban a társaságban, melyet kegyetlen gúnnyal «jó társaságnak csúfolnak! De én már rég unom ezt, s rég utálom már a múltamat, amelyet szeretnék kitörülni még az emlékezetemből is. Szeretnék megjavulni, hogy érdemes lehessek az ön barátságára és bocsánatára. Mondja meg, mit kell tennem, s én esküszöm,

— Ne esküdjék, az pogány szokás.

— Tudom, hogy istentelenség esküdözni, — felelte Várhelyi, — de az olyan megrögzött bűnösnek, mint én, szüksége van ilyen bizonyságra azok előtt, akiknek joguk van rá, hogy a szavában kételkedjenek. Mondja meg hát, mit kell tennem, hogy a barátságára érdemes legyek?

— Legelőször is: meg kell nősülnie, mondta Ilona komolyan.

 

1

 

FRIGYES FŐHERCEG LEÁNYAI. 1. Mária Krisztina (szül. 1879). 2. Mária Anna (szül. 1882.). 3. Henriette (szül. 1883). 4. Natália Mária Terézia (szül. 1884 megh. 1898 márc. 23.). 5. Gábriele (szül. 1887.) 6 Izabella (szül. 1888). 7. Mária Alice (szül. 1893).

 

— Mindjárt gondoltam, hogy ezen kezdi, — csóválta a fejét Várhelyi komikus ijedséggel.

— Már is meghátrál?  - kötekedett Ilona.

— Nem, nem— sietett felelni Várhelyi. — Csak azt hittem, hogy előbb lesz még egy kis időm a megbánásra s a vezeklés csak aztán következik.

— Ha olyan leányt vesz el, aki szereti önt, akkor ez nem vezeklés, hanem boldogság lesz- - -

 

— Ülj le, Zoltán, és beszélgessünk, — mondta Ilona komolyan. — Tudom, hogy eladtad az Irma-villát, de nem teszek szemrehányásokat. Én visszaveszem s ráíratom a gyermekeid nevére, mert ez az ő tulajdonuk. Nem szólok arról, hogy se neked, se Annának nem volt jogotok ahhoz, hogy eladjátok a szent falakat, melyek közt szüleink éltek és meghaltak, csak azt akarom mondani neked, hogy ennek a visszás állapotnak végét kell vetned. Itt az ideje, hogy férfi légy és ráparancsolj Annára, hagyja abba az őrült pazarlást és inkább a háztartásával, a férjével meg a gyermekeivel törődjék, mint a zenével és a költészettel. Adjátok el a kocsit, a lovakat, ne tartsatok páholyt két-három színházban is; te pedig pihenj és dolgozzál kevesebbet, mert megölöd magad I

Pogrányi nem felelt. Mint a tetten ért bűnös, félrefordította a fejét és lesütötte szemeit.

— Értetted-e, Zoltán? — szólt rá Hona szigorúan.

Pogrányi félénken Ilonára nézett üveges, révedező szemeivel s aztán könyörgő, szinte síró hangon felelt:

— De értsd meg te is, hogy Anna gyűlölni fog, ha rákényszerítem, hogy ekkora áldozatot hozzon értem!

— Ah, — kiáltott föl Ilona hevesen, — most már látom, hogy csakugyan beteg vagy !- - -

 

(R.T. 1904.101.) Utolsó szavai már elvesztek görcsös zokogásában. Pár perczig csak ezt a fuldokló sírást lehetett hallani; majd, mikor Margit kissé elcsendesedett, megszólalt a Diószeghy rekedt, epés hangja:

— Es akkor történt, úgy-e, hogy a szökés helyett összeszűrted a levet avval a másikkal?

— Akkor?— csattant föl Margit szenvedélyesen. — Ah, igen : akkor volt! De nem ezzel a másikkal, nem! Ez a másik senki és semmi nekem, érted-e? Senki és semmi!

— Semmi? — felelte Diószeghy ép oly hevesen: — hát akkor miért vártad itt ma éjszaka?

Erre a sértő gyanúra Margit egyszerre lecsillapodott. Nyugodtan, megvetően mondta:

— Csalódsz. Én nem vártam Katonát. De most várom.

— Most? - kiáltott föl Diószeghy fenyegetően. — Azt mondod, most?  

— Most: igen, most! Sőt, ha akarod, akár itt is maradhatsz, és mindjárt botrányt csinálhatsz. De jól megfontold, hogy mit cselekszel! Katona ma ura a becsületednek, a jövődnek, a szabadságodnak.

— S ezt te mondod? - tört ki Diószeghy. Ügy van: én mondom,—felelte Margit

színlelt cinizmussal; — te pedig okosan teszed, ha nem háborodsz föl minduntalan, s inkább azon tanácskozol velem együtt, hogy mi módon húzhatnád ki magadat a csávából. Mert most már csakis erről lehet szó: a menekvésről, bármi áron! Nos, érted-e?

— Nem.  No hát majd nyíltabban beszélek, — folytatta Margit metsző gúnnyal. — Most már tudod, hogy Katona szerelmes belém; hozzátehetem,

hogy többször arcátlanul célzott rá, hogy akarnám, szóval, nem gondolod, hogy jó alkalom lenne most próbára tenni, a szerelme nagyságát?

-       Mit akarsz mondani? — tört ki Diószeghy, alig fékezhetve fölháborodását.

— Hogy ne tűrjem.

— Nem, nem! — szólt Margit hirtelen, hevesen. — Semmit sem akarok mondani. Tégy, amit akarsz. Én, — tette hozzá maró cinizmussal — én csak engedelmeskedem.

Diószeghy elképedt. Nem vette észre, hogy Margit csak próbára akarja tenni, csak kelepcébe akarja csalni, s ezért irtózatosan fölháborodott.

— Nekem mersz ilyen ajánlatot tenni, nekem? — verte öklével az asztalt szilajon. — Ah, hogy irtózom tőled, és mennyire utállak! Micsoda lelkiismereted van hát, nyomorult? Ah, nem, nem! Inkább itt haljak meg tüstént!

— Pedig szükséges, — folytatta Margit a rábeszélést. — Nincsen más utunk.

— Hallgass! Hallgass! — tiltakozott Diószeghy rekedten. — Ha beleegyezném ebbe az ocsmány alkuba, soha se lenne többé nyugtom az életben! Ha arra gondolok, — folytatta elborzadva, — hogy valaki megtudhatná.

— Ah, hát csak ezért? — vágott közbe Margit fölháborodva. — Hogy a világ megtudná? Oh, légy nyugodt, — folytatta gyilkos cinizmussal — soha se fogja megtudni senki!

— Ki biztosít erről? — tűnődött Diószeghy szinte magában, s úgy látszott, hogy komolyan mérlegeli az eshetőségeket. — Ki biztosít erről?

— Én, az alku tárgya! — kiáltott föl Margit elkeseredve.

— Nem, nem, nem! — tört ki ismét Diószeghy. — Hallani se akarok erről a gyalázatosságról.

— Ah, hát ez a gyalázatosság? — mondta Margit megvetően: — és az nem volt gyalázatosság, hogy váltót hamisítottál?

  — Margit!  

— Igazad van, hagyjuk ezt, — mondta Margit gúnyosan.— Beszéljünk a helyzetről, úgy ahogy van. Tehát megvárod itt Katonát és szembeszállsz vele. Jó; de hát aztán?

— Aztán? Párbajra hívom.

 

 

 

 

PÁRBAJ UTÁN.

 

— Ah, ah, ah! — kacagott Margit. — Csakhogy Katona a szemed közé nevet ám és nem verekszik meg veled, hanem holnap följelent váltóhamisításért, ha csak elő nem teremted a hatvanezer forintját. - - -

 

(R.T. 1904. 102. vége) Diószeghy rémülten hökkent vissza, védően emelte föl mind a két karját, majd kétségbeesetten kezeibe temette az arcát, megtörten hátralépett és elfordult. Margit pedig becsukta az ajtót és ráfordította a kulcsot. Aztán lassan, tántorogva visszajött a szoba közepére és vadul, révedezve nézett körül.

  - Ah, a nyomorult! — jajdúlt föl porig alázva. — Ah, a nyomorult! Hát elhitte, hogy becstelen leszek, csakhogy őt megmenthessem! És eladott volna! Eltűrte volna, hogy... Ah, gyáva! Gyáva! Nyomorult!

Összetörve roskadt le a székbe és ráborult az asztalra. Egy szempillantás alatt végig vonult lelki szemei előtt az egész élete. Soha senki se szerette. A férfiak, a kik körülrajongták, mind léhák, hitványak voltak: nem a szerelmét keresték, csak a csókjaira vágytak.  Még Szentgyörgyi is. Ah, ő leginkább: és ő volt a gaz, leghitványabb, mert neki volt szép, fiatal felesége, aki szerette és mégis!  Micsoda erkölcsi fertő ez az élet! Mily undok épülete a hazugságnak és alávalóságnak az egész társadalom! Gyalázatosságok piramisa, melyet a szennyes indulatok cementje tart össze! S mit várhat ő az élettől, a társadalomtól? Megvetést, gyalázatot, a szenvedések és megaláztatások özönét, a melyben el kell vesznie, mert fokról-fokra süllyedni fog a bűnnek lejtőjén, melyre a maga léhasága vitte. Előbb Szentgyörgyi. Most Katona. Aztán másvalaki. És így tovább, egyre lejjebb és lejjebb az elzüllés undok posványába, ahonnan nincsen szabadulás. És mind ennek tetejébe Diószeghy, akivel együtt kell élnie, aki előtt folyton szégyellnie kell magát, mert még ennek a hitvány, alávaló nyomorultnak is joga lesz rá, hogy megvesse őt.

— Ah, nem! — sikoltott föl szilajon és tántorogva kelt föl a székből.

Révedező tekintettel, szinte őrjöngve nézett körül, s a szeme egyszerre csak megakadt a falon. Gyönyörű tigris-bőrön egész csomó puska, pisztoly és revolver függött ott, s a kékre edzett acélcsövek hidegen csillogva szórták szerte a villamos fénynek száz ágra tört sugarait. Margit, mint az alvajáró, lassan, öntudatlanul ment oda. Leakasztott egy apró, gyöngyház-agyú kis revolvert, amely olyan volt, mint a játékszer. Görcsösen fogta láztól forró kezében és lassan fölhúzta a kakast.

Megállt és hallgatózott. Lent, az utcán, dübörögve rohantak a villamos kocsik. Erős csengetésük úgy hallatszott a zárt ablakon át, mintha nagyon messziről a lélekharangok kongását hozta volna erre a szél. Egy-egy kocsi robogása elnyomta a csengők zaját s mikor a távolban elhalkulva elhalt, valami csöndes, zsongó morajlás szűrődött be a szobába. A nagyváros lüktető életének a zenéje. Hogy mind eddig nem hallotta, nem vette észre ezt!  
 

 

 

Kissé féloldalt dőlt, s jobb kezével elrántotta a ravaszt.  Richter Aurél rajza.

 

Lassan fölemelte a kis revolver, s a hideg csövet odanyomta a halántékára. Jóleső érzés futott végig egész testén, a hideg vas hűvössége mintha egyszerre lecsillapította volna lázas vére forróságát. Így állt néhány másodpercig, behunyt szemekkel, nem gondolva semmire, sem arra, amit itt fog hagyni, sem arra, ami következik. Tudta, érezte, hogy nem sokára vége lesz mindennek s ez a vigasztaló gondolat csodálatos nyugalmat öntött lelkébe.

— A por nem érez, nem gondolkodik, — suttogta halkan és elmosolyodott. — Nem érez, nem gondolkodik, — ismételte még egyszer. S bal kezével a karosszék hátának támaszkodva, kissé féloldalt dőlt s még mindig mosolyogva, jobb kezével elrántotta a ravaszt.

                                  --------

*

 

Zigány Árpád (Székesfehérvár, 1865. okt. 27. – Bp., 1936. nov. 27.): újságíró, író, műfordító. A fiumei tengerészeti akadémián tanult, 1889-ig postatiszt Fiuméban. Ezután néhány évig Olaszországban élt. Közben a milánói egyetemen tanári képesítést szerzett; szerkesztője volt a La Sera c. lapnak, tudósításokat küldött magyar lapoknak. Hazatérése után a Vasárnapi Újság és a Pallas Nagy Lexikon belső munkatársa. Később a Magyar Közélet, a Kelet Népe és 1910 – 11-ben a Renaissance c. folyóirat alapítója és szerkesztője. 1919-től a Képes Krónika c. kat. hetilap szerk-je, 1926-tól a Palladis könyvkiadó igazgatója. Több regénye, néhány politikai röpirata és népszerű történelmi munkája jelent meg. Néhány színművét is játszották. Magyar irodalomtörténetet is írt olasz nyelven (Litteratura ungherese, Milano, 1892). Sokoldalú író volt, de mégis legnagyobb jelentőségű hatalmas műfordítói munkássága. Olasz, angol, német és francia szerzők műveiből fordított magyarra (Dante, Mark Twain, Verne, Sienkiewicz stb.). – F. m. A parasztkirály (r., Bp., 1902); Agrippina (tragédia, 1904); Három asszony (r., Bp., 1905); A liget tündére (elbeszélések, Bp., 1927). – Irod. Gulyás Pál: Z. Á. (Irod. tört. 1937.)

Magyar Életrajzi Lexikon

 

 

 

 

Zsoldos László

 

 

Zsoldos László: Vica regénye.  (1910. 543-802.) ELŐSZÓ.

A minapában, amikor délben hazajöttem, a feleségemet egy csinos, halvány, vidéki asszonykával leltem a szobájában. Mindjárt kitaláltam, hogy csak vidéki lehet, mert nem is szólván a ruhája szabásáról, amelyet már kevésbé tudnék a tarkavarrónők nyelvén szakszerűen leírni, az egyszerű feketecsokros szalmakalapja még olyan keskenykarimájú sisakforma volt, mint amilyent tavaly hordtak, és alig kerülhetett többe húsz koronánál, holott a fővárosi hölgyek fejszakajtóinak az ára manapság tudvalevőleg ötven és ötszáz korona közt szokott ingadozni.

A menyecske, miután a feleségem bemutatott neki, szaporán felvilágosított felőle, hogy hajdanában, öt-hat évvel ezelőtt, iskolatársa volt az én oldalbordámnak. Ennek az örömére mindjárt ki is húzott a duzzadó kis szatyrából egy jókora csomó telefirkált papirost, amelyet, mint ahogy a körutak sarkán a virágot szokták kínálni a járókelőknek a virágárus lányok, nyájasan felém kezdett lóbálni a kacsójában.

- Tulajdonképpen — mosolygott rám kicsit félénken, azért jöttem, hogy ezt átadjam magának.

- De mi ez, kérem? — hátráltam óvatosan egy lépést a papírtömeg elől.

— Ez, izé, regény, kezdett akadozni a fiatalasszony.

— Jól sejtettem, — törültem le a homlokomról gondolatban a hideg verejtéket.

- Hogy is mondjam csak, — egy jó barátnőmnek a sajátmagáról megirt története.

— De hát mit akar nagyságos asszonykám a jó barátnőjének ezzel a sajátmagáról megirt történetével? Miért hozta ide? És főként miért akarja megmutatni nekem? — kérdeztem nagyon barátságtalan hangon, mert a feleségem iskolatársa a füle cimpájáig elpirult zavarában.

- A barátnőm, izé (most krákogott egyet) azzal a megbízással adta át nekem a regényét -

- Az Istenért, miféle megbízással?

- Hogy (újabb krákogás) kérjem meg magát, lenne olyan szíves elolvasni. Aztán írná meg majd nekem a véleményét, hogy, izé, (harmadszor is krákogás, de most már lesütött szemmel) szóval, hogy eléggé jól tud-e fogalmazni a barátnőm? Vagy pedig papírkosárba, azaz inkább a búbos kemencébe dobja-e az egész regényt? Én továbbítanám az üzenetet a - (ő nagysága most akkorát nyelt, mintha szilvamag csúszott volna le a torkán) a jó barátnőmnek.

Vendégünk végre is a szépnemhez tartozó gyöngéd lény volt; mit tehettem hát egy védtelen növel szemben: átvettem tőle a félelmes papírtekercset. Ha! A fullánkomat azonban nem engedtem el.

— Átveszem, nagyságos asszonykám, — szóltam epésen. --Én úgyis fatalista vagyok és tudom, hogy a sorsát senki el nem kerülheti. Különösen mi, írástudók és farizeusok. Minélfogva -

- Hogy érti? Hogy érti? -- kapott a szavamba idegesen, és elhalványodott.

- Hm. Hát a kéziratra értem, — válaszoltam vérfagyasztó kegyetlenséggel.

 - Megígérem, hogy a kedves barátnője történetét előbb elolvasom, és csak azután fogom ajánlani, hogy dobja bele a búbos gyehennába, vagy hogy mondja nagyságod.

A szalmasisakos menyecskének hirtelen két könnycsepp kezdett reszketni a szemében. Beszédes, kék szeme volt; és nekem most, amikor már csakugyan végigböngésztem a rejtelmes papírcsomót, annyira furdalja a lelkiismeretemet ez a két könnycsepp, hogy sem bírálatot nem merek írni felőle a feleségem iskolatársának, se vissza nem merem küldeni neki. Inkább még az olvasók türelmével is szembeszállva, — úgy, ahogyan én kaptam, — az egész kéziratot átadom, íme a nyilvánosságnak. Utánam a vízözön.

 

I.              FEJEZET.  Kramolin bácsi.

 

Tizenhat éves koromban — oh, már teljességgel nagylány voltam, — az én édes jó kis anyusom (szegényke akkor már tizenöt esztendeje volt özvegysorban) mindig azzal csúfolt, hogy: - Vica, Vica, hova nősz, az Isten szerelmére? Hát nem tudod, hogy a fák sem nőhetnek az égig, pedig azoknak volna rá idejük, mert évszázadokig is elélnek? Hogy lehet ilyen kis lány ekkora nagy kamasz, Vicuskám?

De azért nem kell ám mindjárt azt gondolni, hogy csakugyan valami hórihorgas égimeszelő voltam. Vagy talán valami emeletes omnibusz, amelyiknek a tetején nagy tábla hirdeti, hogy «Városliget—Király-utca—Döbrentei tér»? Eh! Az anyus csak mókázott, mivelhogy már alig fél fejjel voltam alacsonyabb nála, pedig reá már harminchatodszor köszöntött a tavasz, és szó ami szó, ugyancsak sudár, szép, magas asszony volt Ahogy párosan végigmentünk a korzón, hát Isten uccse, utánunk fordultak az emberek. Olyan üde volt és olyan fiatal, mintha nem is az édesanyám, hanem a testvérem lett volna.

Budapesten laktunk, a Váci-utcának abban a kevésbé előkelő részében, amit azelőtt Lipót-utcának hívtak, szerény, kétszobás udvari lakásban. Anyuskámnak, aki a postánál volt, bizony még ez a lakbér is sok gondot okozott. Visszavonultan éltünk és természetesen igen egyszerűen jártunk. Jóformán nem érintkeztünk senkivel, hanem azért egy öreg bácsi valósággal az utcáról küzdte föl magát az ismerőseink közé. Ettől sehogy sem sikerült védekeznünk. Kramolinnak hívták az öregurat és az őrnagyi nyugdíját a vagyonkája kamataiból pótolgatta. Csupaszra beretvált arcával, amelyen csak olykor ütődött ki egy-egy napra a fehér szakáll tüskéje, — úgy imbolygott végig hátratett kézzel, tánclépésben a Váci-utcán, mintha francia négyest járna, s a mi szemünkben a legjellemzőbb volt rá nézve, valahányszor kiléptünk az utcára, honnan, honnan nem, az őrnagy csodálatosképp mindig szembe jött, vagyis inkább szembe támadt nekünk. Az első tíz-tizenöt találkozásunkkor csak mosolygott ránk, de oly furán és eredeti módon (távolról sem tiszteletlenül), hogy magunknak is önkéntelenül el kellett mosolyodnunk. Aztán az anyus egy alkalomkor véletlenségből ép az ő orra előtt ejtette le a kesztyűjét, az öreg fürgén lehajolt érte, fölkapta és szertartásos bokázás közben nyújtotta át neki. - -

 

Egy meleg májusi délután ép hazafelé baktattunk a Váci-utcában, amikor Kramolin bácsi, aki már az angolkisasszonyok előtt hozzánk szegődött, egyszerre csak érzelgős pillantást vetett a gyalogjáró széléről (ahol az anyus mellett táncolt) a fal felé, ahol én lépegettem a mama jobb oldalán.

- Vicuska, ha magácska tudná, hogy a Kramolin major bácsi igazán olyan elhagyatott, mint valami silbak.

- Hát varrasson magának faköpenyeget, őrnagy úr! — szóltam át neki kötekedőn, ahogy mentünk, az anyám háta mögül. Akkor már mindjárt nem lesz olyan elhagyatott! Hanem az öregúr szemrehányó tekintetet vetett reám, s én szégyenkezve bújtam a piros napernyőm mögé, hogy megbántottam.

— Ha ilyen szép karcsú köpenye volna Kramolin major bácsinak, gnädige Frau, mint Vicuska, akkor a major barcsi is szívesen silbakolna szász esztendeig.

- Uh, — borzongott végig a hátamon a hideg, most tüstént megkéri a kezemet. Mivel ily orvtámadásra, illetőleg orvkérésre még sohasem gondoltam, s erről az eshetőségről egyáltalában nem is beszéltünk az édesanyámmal sem. Első rémületemben úgyszólván még abban sem voltam bizonyos, vajon a jövőm biztosítása érdekében az anyám nem talál-e valami könnyelmű ígéretet tenni a jómódú öregúrnak: elszántan, hogy mentsem, ami még menthető, átcsaptam a napernyőm nyelét a bal válláráról a jobb vállárára,  s bal tenyeremet ugyanekkor az arcomhoz kapva, magamból kikelt ábrázattal nyöszörögtem:

— Mama, mama, siessünk haza, borzasztón fáj a fogam!

Ez a vészkiáltás hatott. Kramolin lovagnak elnémult a ráncos, csupasz, töpörödött-szőlő ajkán a szó, anyám pedig, miután az első pillanatban megszeppenve pillantott reám, egyszeriben átlátott a szitán, s jóakaró, de hűvös mosollyal nyújtotta kezét a szerelmes subáknak:

— Megbocsásson, édes őrnagy, hanem szegény Vicának a foga fáj, s nagyon kell sietnünk, hogy borogatást tehessünk az arcára. -  -  -

 

(1910. 34. 703.) XI. FEJEZET. A gyanú.

Az uralkodóknak van meg az a jó szokásuk, hogy ha még úgy gyűlölik is egymást, összeölelkeznek, sőt össze is csókolóznak, amikor találkoznak. Ilyen császártalálkozások jutottak az eszembe, amint anyuskámmal belépvén Gábris bácsiék lakásába, láttam a bácsit, meg különösen Matild nénit tárt karral sietni a mama elé, akit mind a ketten magukhoz öleltek és megcsókoltak.

- Isten hozott! Hogy vagy, te szegény asszony?

A libák már nem voltak ilyen császáriasak. Ők csupán a szertartásos kézcsókra szorítkoztak (miközben a szögletes válluk közé húzták be a nyakukat), s aztán nekem estek, csókra csücsörített szájjal:

- Szervusz, Vica! — cuppantott Hilda. — Te ugyan szépen megszöktél tőlünk! (Oh, a képmutató!)

- Mért nem jöttél velünk tegnap Pujra? — csattantotta a kepémre a vértelen ajkát Tilda.

- Bizony, — sandított epésen a nénjére Hilda, — kár, hogy nem voltál ott. Szegény Tilda egész idő alatt unatkozott magában.

— Oh, kérlek, — tiltakozott amaz, gyűlölködő pillantást vetvén a húgára, — az állatorvos nagyon kedves ember! Nagyszerűn mulattunk!

Mindez oly gyorsan pörgött le a két drágalátos lánynak a nyelvén, hogy még csupán most juthattam szóhoz.

- Hallom, hogy menyasszony vagy, fordultam Hilda felé, mert válaszra sem akartam méltatni a kérdezősködéseiket. Gratulálok. Remélem, most már belátod, hogy igazságtalan voltál velem szemben, amiért úgy féltékenykedtél, ok nélkül.

- Bizony, édes Matild, kezdett tüzelni egyszerre az asztal mellől, ahol Gábris bácsiékkal állott, az anyuskám. — Már bocsáss meg, de az igen csúf eljárás volt tőletek, hogy így bántatok (és hevesen rám mutatott) ezzel a szegény gyermekkel!

- Hogy bántunk vele? forgatta a szemét a néni.

- Mit? Mit? — szólt közbe sebesen Gábris bácsi. Bántotta valaki? Éjszaka hazajöttünk, hát látom, hogy itt hagyott bennünket a faképnél.

- Igazán, hát mért mentél el? — nyújtotta felém a nyakát Tilda, aki bizonyára abba az utolsó szalmaszálba kapaszkodott (de ebbe is csak utólag, amikor már késő volt), hogy ha velük maradok, Jákob Áron talán sohasem kéri meg Hildát.

- Mert kiutasítottátok! — kiáltotta szinte ingerülten a mama.

- Kiutasítottuk? — csapta össze a kezét Matild néni. Kicsoda? Ez nem igaz! — hadarta ugyanekkor a bácsi, s elkezdte idegesen és gyors ütemben kopogtatni az ide-oda rázódó cipője sarkával a barnára festett padlót, miáltal az egész ember úgy rezgett, mintha dróton rángatták volna. - - -

 

(1910. 39. 804. vége) A második fogás után pohárköszöntőt mondott az öreg, amelyben megcsontosodott lojalitással először is felköszöntötte ő Felségét, másodsorban pedig - nem tréfából, hanem meghatottságában, az ajka szélét harapdálva beszéd közben, — felköszöntötte magamagát, amiért a mi boldogságunk szemlélésében a jó Isten — úgymond — öreg napjaira megadta neki, amit világéletében hiába keresett, a boldogságot.

— Kattona volttam, mekk mékk vagyokk iss in pension, — mondta, könnyet csalva mindnyájunk szemébe…(Az akcentussal írt többi szöveget mellőzzük. G.)

Mire három hét múltán megesküdtünk Fatia Negra háza már nem volt többé Gábris bácsiéké. Azóta lovag Kramolin Titusz ül az ódon épület tornácán, katonás merevséggel biccentve ráncos, ősz fejével az úton kóborló oláhok meghunyászkodott süvegelésére, s szinte fiatalos fürgeséggel táncolva le elénk a tornác fa-lépcsőjén, ki a tágas udvarra, valahányszor a hintónk bekanyarodik a köves megyei útról az ő portája felé.

A tanítói lak ajtajából tiszteletteljesen köszön felénk az új tanító. Mi csak «új»-nak hívjuk, pedig a «régi»-t már el is felejtettük. Fölszedte az is anyástul a sátorfáját; még akkor, azon az őszön megválasztatta magát valamelyik alföldi faluban. Gábris bácsiék, akiket a birtok eladása megmentett a tönkrejutástól, hír szerint visszahurcolkodtak Nógrádba, Kisterenyére, ahol a két utálatos liba talán még most is főzi a gyanútlan fiatalembereknek a bájitalt. Mi pedig, Áronnal meg édesanyámmal, aki még a fegyelmi vizsgálat befejezése előtt kilépett a postahivatal szolgálatából, csöndes boldogságban és jómódban éldegélünk hármacskán (jövő esztendőre már majd négyecskén) a mi kedves falusi fészkünkben és sohasem akkor vagyunk többen, amikor Titusz bácsi köztünk van, hanem mindig olyankor érezzük, mintha kevesebben volnánk, ha a jó öreg véletlenségből hiányzik a körünkből.

Ami Áron szókimondó beszédmodorát és a marhaállomány köréből vett gazdasági hasonlatait illeti, ezt anyussal egyetemben buzgón nyesegetjük róla. Hanem, bár a száj és körömfájástól, valamint a sertésvésztől már sikerült megtisztítanunk a nyelvét, ennél többre aligha jutunk nála, s az igazat megvallva, nem hiszem, hogy példának okáért az «Istenfáját» valaha ki tudnók ültetni a szájából. No, de sebaj. Akiket már úgy megmart a képmutató mézes-mázas beszéd, mint ahogy bennünket, azoknak jó és édes dolog az Isten fájának az árnyékában megpihenni.

*

Kisterenye (szlovákul Malá Tereňa) a Mátra hegységtől északnyugatra, a Cserháttól keletre található Bátonyterenye városrésze, korábban önálló község volt. 180-250 méterrel a tengerszint felett fekszik. A Gyürky-Solymossy kastély barokk stílusban épült, a 18. század végén.

 

 

 

 Zsoldos László Az ürge (1916. 162-322.)  ELSŐ RÉSZ.

I.Herba Tóni. Hm. A mókusképű, agyafúrt öreg.  A múltnak mily színes foszlányai lebbennek meg előttem, ahogy eszembe jut a neve, s jaj, édes Istenkém, de minő bolondos egy erkölcsbeli maskarát nem fércel össze belőle egy-kettőre az emlékezet szabója. Herba Tóni volt az a híres nevezetes ember, aki - -

 De csitt, ne kössük be a zsákot, a mikor még nincs benne semmi. El kell     mondani előbb mindent töviről-hegyire, úgy, miként az akarva, nem akarva a történet rendje szerint emitt következik. Tizennyolc év előtt történt. Herba Tórának volt Vácon három szép, nagy háza, (egy még a szüleiről, kettőt ő maga szerzett hozzá) remekül termő szőlője s vagy százezer forintnyi készpénz vagyona a takarékban. Gyümölcsfáival, szőlőtőkéivel és virágjaival bíbelődő, magának élő, agglegénynek induló magába zárkózott ember volt mindaddig, amíg negyvenéves korában váratlanul és magamagának is legnagyobb meglepetésére bele nem bomlott egy budapesti, tizenhat éves árva leánykába. Ezt aztán vagy ősztől tavaszig tartó belső tusakodás után el is vette feleségül. Házasságuk nem volt sem boldog, sem boldogtalan, csak nagyon rövid. Az első év alkonyatán a gyerekasszony megajándékozta urát egy szép kis fiúval, ő maga pedig örökre elköltözött. Herba Tóni sokáig búsult a menyecske után.

Hanem aztán lassanként megvigasztalódott a fiában. Bélácska (aki azért kapta ezt a nevet a keresztségben, mert anyját Bellának hívták s így hangzás szerint emlékeztette az elhunyt asszony az özvegy apát) egészséges, pufók gyerek volt, szépen fejlődött, s mentől jobban fölcseperedett, Herba Tóni előtt annál inkább kezdett megvilágosodni egy eddig ismeretlen, új életcél, sőt valóságos új világnézet. A gyermekért élni!

Többé nem önmagáért, hanem ezért a célért megtartani és gyarapítani a vagyont, amelyet most már majd az ő fia fog örökölni utána, nem pedig (ami azelőtt oly természetesnek, most azonban már értelmetlen ostobaságnak tűnt föl előtte) a rokonok. Rokonok. Szép, szép.

De micsoda óriási űr választja el az atyafiságos érzületet attól a nagyszerű távlattól, hogy ha majd egyszer valamikor Herba Tónit is magához szólítja az Isten, hát Herba Tóni nem fog elmúlni a halálban. Véréből való vér és húsából való hús fog élni utána, helyette a fiában, sőt dolgos keze munkája, a fölépített szép házak, a megművelt szőlő s a megszerzett vagyon sem válnak hűtlenné az elköltözött Herba Tónihoz. Ezek mind megmaradnak az ő életfája hajtásának,  élete másának, vagyis tovább folytatójának birtokában és szolgálatában.

— Nem is fa, a melyiknek nincsen lombja, — állapította meg elégülten, s   szeretettel nézte a kisfiú pirospozsgás, csinos orcáját. — Szép gyerek, — mondogatta ilyenkor. — Az anyjára ütött.

Mostan eszmélt rá csak igazában Herba Tóni, hogy micsoda könnyelműség is volt az tőle: vagyont szerezni, holott nőtelennek szánt élete folyása egyenest idegen (mivel fia mellett most már a rokonokat is idegeneknek érezte a szívéhez) révbe úsztatta volna az ő keze munkájának és az ő spekuláló eszének egész bárkára való dús gyümölcsét.

A kis Béla ennek mind véget vetett, a gondviselés kormányával amaz egyedül természetes irányba hajtván az élet gyümölcseivel megrakott hajót, ahol a végponton mindnyájan megnyugvással kötünk ki, mert lelépvén az élet hídjáról, abban a tudatban tárhatjuk szét Mózesként a karunkat az ígéret földje felé, hogy:

— íme, a rév, ahol ivadékunk árnyékában megpihenünk!

No, hanem azért nem akart megpihenni a mókusképű. Dolgos ember volt világéletében, vasszervezet: csuda-e, ha szeretett élni? Ő szokta mondogatni a «Kúria» éttermében, kicsit pongyolán ugyan, de annál nagyobb meggyőződéssel:

— Urak, hideg vízben mosdani, forró csókban fürdeni és közbe azután egy kis jó borocska, ez a fő! A fiatalok nevettek rajta:

— Öreglegény vagy te már, Tóni bácsi! Pedig aligha volt igazuk. Minden embernek a lelke mélyében bujkál bent egy ürge és sohasem lehet tudni, mikor, hol és hogy bújik ki egyszer csak az ürgelyukon.

A kis Béla már tizenhárom éves volt, amikor, egy meleg májusi délután apjával a váci vasútállomás közelében a Vörös-ház felől jövet, az utcán hirtelen nagy riadalom támad- - - -

 

 

Vác a Duna felől. Góró Lajos rajza

 

(1916. 12. 178.) Persze, a jómódjában s életművészetében lefogott, hiúságában s nyárspolgári előítéleteiben pedig leforrázott jobb módú váci értelmiség, nyomában az egész várossal (kivéve a mészárost, hentest meg egyéb élelmiszerárusokat, akiknek Kempeiknél nem sok jobb vevőjük az egész határban) alaposan másképp gondolkozott, és mivel bizony senki sem tapasztotta be a száját, másként is diskurált a dologról.

— Kéjlak az, kedves szomszédasszony. valóságos kéjlak. tele huszárral! — mondogatták megbotránkozva egymásnak kávé-traccson a kiszáradt nénikék, s aztán ilyenkor megkezdődött a nagy szapulás. Hogy az asszony ilyen meg olyan, hogy nem sül ki a szeme az előtt a gyermeklánya előtt ilyen botrányos életet élni'?!

— Honnan is szedné az a nyápic Kempei azt a tenger pénzt?

— Talán bizony bankócsináló.

— Tudok én olyat, komám uram akinek a küszöbe alatt volt eldugva a bankóprés. Aztán a mikor ráléptek küszöbre, hát mindig nyomott egy bankót.

— Ki tudja? Hátha az asszonyt pénzelik azok a német bankárok?

— Ah, csudát! Azt már csak nem engednék meg a mi tiszt uraink!

— Mit tudják azt azok. szomszéd. Szerelmes ember mind vak, valahány!

Szóval, akárhogy' is, de valami kutyának kell lenni a kertben, mert tisztességes úton nem lehet szert tenni ekkora vagyonra.

— Más ember elnyüvi munkában a két tenyerét, mégse jut semmire se! Valami suskus van ott a dologban, akárki mit mond is. Aztán az örökös vendégség. Meg az a temérdek pezsgő. Igazán, mintha csak lopná.

— Emlékszik, Janka néni, arra a cifra históriára tavaly nyáron, amikor mindjárt eleinte egyszer éj idején a tisztekkel devernyáltak (dorbézol) a kertben?

— Ahá és durrogást vittek véghez a pezsgős palackokkal, hogy Málcsik, (ez volt a fegyházőr) szomszédban azt hitte, a rabok lázadtak föl az intézetben és azok puffogtatják a revolvereket. Már ki ne emlékeznék ilyen skandalumra?

— Hihi, szegény Málcsik ijedtében levegőbe sütötte a puskáját és alarmírozta az őrséget.

— Oszt' akkor sült ki csak, hogy a Kemperék villájában durrognak a pezsgős dugaszok. Nem történt még ilyen eset Vácon, de még talán egész Európában sem! »

Aztán micsoda luxust űznek! Tyhű, komámuram, tudja-e azt maga, hogy a háziakban külön motorral csinálják a villanyosságot, oszt' azzal világítanak?

— Mit, Rozi néni? Ott még a vasalólánynak is villanyra jár a vasalója!

— Az semmi komámasszony, hanem látná csak az ebédlőt! Ott meg sín vezet be a konyhából az ebédlőasztalra, mint a vasúton.

— Mi a csudának?

— Hát azon hozza be egy ördöngös villany-masina a pecsenyéstálat.

A jó váciak csak a fejüket ingatták jobbra-balra.

— Hm-hm. Hogy még ilyen embernek nem akad a falat a torkán!

—Osztán még, ha már nem jó nekik a petróleumvilágítás (pedig, hejh, be sok ember elél amellett!), hát legalább érnék be a rendes izével, no, villanylámpákkal, mint Pesten teszik. De hát azoknak nem jó semmi, ami olyan, mint másé. A Boszorkány-villában mindenütt-a szobák mennyezetéről árad széjjel a villany a legkülönfélébb extra üvegfigurákból. Az ebédlőben példának okáért szakasztott olyan gömb van a plafon közepén, mint a Nap (csakhogy természetesen jóval kisebb, magyarázta a tudákos pletykahordó}, g abból sugárzik le a napfényhez hasonló, vakító világosság a dúsan terített asztalra, meg az asztalnál lakmározó huszártisztekre; no. meg a pesti mi g a bécsi vendégékre. A nagy szalon tetején a tejút csillagaszálya sziporkázik.

— De még ilyet! Más becsületes családnak néha még tejre sem igen futja, nem hogy egész tejútra, azt is csupa villanyból-  -  -

 

 (1916. 13. 194. harmadik folytatás) Bolond egy ürge az elfojtott vágy, amelynek nem szabad kifutnia az ürgelyukból. Csak kidugja a fejét a tölcsérszerű földnyíláson, s aztán ott látva leselkedni kis kapájával a kötelességek és erkölcs szent előítéletét, ezt a vásott gyereket, aki hol a légynek tépi ki a szárnyát. Hol a kaszás póknak szaggatja le egyenkint a hosszú görbe, vékony drótlábát. Aztán ujjongva gyönyörködik benne, hogy a pellengérre tett kitépett láb a maga reflexmozgásában mily vergődve kaszál, s aki (már mint a gyerek) most is visszafojtott lélegzettel lesi a lyuknál a gyep szélén, hogy mikor csaphat rá a kapával a vakmerő kis ürgére.

Némelyik ürge nem vigyáz, és menten agyonverik. Olyik azonban óvatosabb, s oly villámgyorsan tudja visszakapni a lyukba a fejét, hogy minduntalan kikandikál, és mégsem lehet kupán vágni. És az igaz, hogy nem is bújhat ki soha a napvilágra, de ha rabul is bárha bujkálva és bujdosva is, hanem él.

Ebből az ürgelyukból dugdosta ki formás fejecskéjét flört alakjában Eliz asszonyi vágyakozása. Mindaddig, amíg egyszer csak, hosszú benső tusakodás után azt nem mondotta, nagyon komolyan, négyszemközt a főhadnagynak:

— Nézze, Vereczky, én már meguntam ezt a sok hiábavaló udvarlást.

— Én is.

— Nos, akkor annál inkább szívlelje meg, amit most mondok.

— No, és mit mondana?

   — Azt, hogy ha még tovább is üldözni akar a becses szerelmével, akkor egyszerűen megszakítok magával minden ismeretséget.

-       No és?  

 —Úgy elpárolgok a szeme elől, hogy aztán bottal ütheti a nyomomat.

 — Az már baj. Mert nekem csak kardom van, drága nagyságos asszonyom. Hanem az kétélű,  és szinte szemtelenül mosolygott. Kemperné hidegen nézett rája.

— Ne feledje, főhadnagy, hogy annak a kardnak tokja is van, a mibe beleszorulhat.

— Eltalálta, — nevetett most már őszintén a feketeszemű. — Parancsoljon!

— Nem parancsolok; de ha megfogadja nekem becsületszavára, hogy önzetlen jó barátom lesz a jövőre.

—   S mit érnék el vele, ha megfogadnám?

— Azt, hogy akkor vennénk a férjemmel Vácon egy kis villát, odaköltözködnénk, maga elhozná hozzánk egypár megbízható kamerádját és akár egész életén keresztül mindennap ott ebédelhetne, vagy vacsorázhatnék a mi asztalunknál. Vagy legalább is addig, — toldta meg a szavát némi kacérsággal, — ameddig hát eléggé fiatal vagyok, s nem talál túlságosan visszataszítónak.

— Komolyan beszél? — kérdezte a főhadnagy.

— A legkomolyabban.

Odahajlott a füléhez:

— Eliz! Akkor legyen az enyém!

A szép, szőke asszony dölyfösen nézte végig a szerelmes katonatisztet- - -

 

 

AZ ERZSÉBET-KÖRÚT A TERÉZ-KÖRÚT FELŐL. Erdélyi fényképei

 

(1916. 21. 323.) III.  Egy hét múlva már ott zsugorodtak hármacskán Budapesten a külső Erzsébetváros egy nagyon szerény bútorozott lakásában, a

rangjáról leköszönt, civillé vedlett Herba Béla, a felesége, meg a reszketős fejű Kemperné, az anyós. Béla, amint olvasta a lapokban a család borzalmas összeomlását, gyors elhatározással nyomban szabadságot kért, s a legelső vonattal sietett Vácra. A szerencsétlenség hírére egyszerre hatalmas lobbot vetett benne a gyermekidők emlékeinek és a kamaszkorbeli szerelemnek már-már kialvó félben volt zsarátnoka. Nem látott, nem hallott, nem tudott sem érezni, sem még csak felfogni mást, mint azt, hogy ezt a leányt ő fogja fölemelni a sárból, ahova az apja taszította. Igaz, hogy véletlenül épp rosszkor érkezeit. Az öreg, szíves atyai szó helyett ugyancsak ridegen ált elejbe, ezzel a cudar kérdéssel, hogy:

— Hát te mit keresel itt? Hogy mertél idejönni?

A huszár azonban nem nagyon ijedt meg a maga árnyékától.

— Elzáért jöttem, apám. Most már szegény lány, hát egymásé leszünk. Ugye, Elzácskám? — s gyöngéd csókot lehelt a vállán pihegő teremtés szőke hajára.

Minek firtassuk a dolgot? A mókusképű hallani sem akart róla, hogy az ő fia most vegye feleségül Kemper Elzát, amikor ő már legfeljebb csak a szeretői hivatásra taksálta méltónak. Mivel a fiatalok ellene szegültek, sőt Béla még aznap délután átköltöztette Elzát meg a reszketős özvegyet a «Kúria» fogadóba, hát ünnepiesen tudtára adta a fiának, hogy megvon tőle minden támogatást és egyenest kitagadja, ha elveszi a kompromittált leányt.

A fiú azonban nem azért mutatkozott olyan elszánt, makacs természetűnek már gyerekkorában, hogy hajlandó lett volna engedni akármiféle apai nyomásnak. Nyomban leköszönt a tiszti rangjáról, dispenzációt* kért a polgármestertől. (Kemperné reszketős kézzel kanyarította a nevét a házasságba beleegyező szülei nyilatkozat alá.) Ami pár forintja még volt, azzal a házasságkötés után felutazott menyecskéstül, anyósostul Budapestre s addig is, amíg valami napidíjas vagy egyéb állást tud keríteni magának, elbujt velük a külső Erzsébetvárosi bérház szegényes bútorozott lakásába. Amikor esküvő után csekély cókmókjukkal kihajtottak a vasúthoz, egy félrecsúszott kalapú, megroggyant férfi jött szembe velük a Váci kávéház irányába. Elegáns szabású, de kopottas drapp színű felöltője alatt mélyen kivágott, szintén már viselt fekete frakk látszott. Csöndesen fütyörészve pislantott föl a kocsira, amelyiken nem ismert meg senkit. Csak a reszketős fejű asszony kapaszkodott bele görcsösen az ülés karvasába:

— Láttátok? Vereczky! Szűz Máriám, igazán Vereczky volt.

Volt. Nincs. Az egyiknek a feje reszket, a másik nem emlékszik. Minden elmúlik, idővel még a legszentebb szerelem is a meghiggadt szeretet szürke köntösét ölti magára, csupán a gyűlölet és a bosszú az, amelyik valamennyi érzelem és szenvedély közt talán legtovább húzza. Ez volt az utolsó szabad lyuk a föld alól, amelyiken az öreg Herba ide-oda futkosó ürgéje végre szabadjára kiszaladt. Hanem ebben aztán a vén kujon mókusképű tökéleteset produkált. Kitagadta a fiát, de, hogy még a köteles részhez se bírjon sohase hozzájutni halála után, hát eladta a szőlőjét, meg a három házát, pénzzé tette minden vagyonát s aztán az egészet beváltotta egy nagybanknál életjáradékra. Kapott érte évi negyvenezer koronát. Ebből aztán, mivel ilyen sok pénzt az ő megszokott igényei mellett nyilvánvalóan nem bírt volna magára elkölteni, kibérelte az árverésen máskézre jutott Eliz-lakot, levakartatta a homlokzatáról ezt a fölírást és rárakatta nagy aranyozott betűkből a Vácon már úgyis régóta használatos elnevezést, hogy: Boszorkányvilla

Aztán beleült a boszorkányvillába, kitárta a vasrácsos kaput és egy délelőtti sörözéskor nagy fennen elkiáltotta magát a «Kúria» éttermében, hogy:

— Uraim! Fiúk! Mától fogva mindennap elvárom az urakat a Boszorkányvillában ebédre, vacsorára! Lesz sör, bor, ennivaló bőven, cigány és boszorkányűzés kivilágos-kivirradtig! A szíves meghívás nem hangzott el hiába a pusztában. A Boszorkányvillává átvedlett Eliz-lakban ettől a naptól fogva nap-nap után akkora dáridókat rendezett a kíváncsiságtól meg a «hecc» kedviért odacsődült kapatos váci társadalom, hogy olyan zajos murikra még az átkozott Kemperék idejéből sem emlékezett a szomszédos fegyház éjjeli őre.

Húzta a cigány kivilágos-kivirradtig, kigyúltak a mennyezeten a hold sarlója, a csillagok, a nap, a tejút és még a régi kékbársony zsöllye is muzsikált, mert mindig akadt valaki, aki ráüljön. A jókedvű társaság pedig, urak a feleségükkel és lányaikkal, még fiatal emberek, táncra perdült és ropogtatta a csárdást, amíg csak ki nem dőlt. Hanem amikorra kidűlt, már rendesen ott volt felváltó csapatként valami másik, most érkezett víg társaság.

Az öreg már hetvenkettedik esztendejét járta, de azért még mindig görcsösen ragaszkodott a dáridóhoz. A mókusképe már csak sovány mókuséhoz hasonlított, felkunkorodó bajsza meg szétálló pofaszakálla galamb fehér lett és zilált, hanem a vendégeit azért úgy ellátta borral, cigánnyal és a terített asztal mindenféle javaival, mintha épp aznap ülné a lakodalmát. Lakodalmát — az ürgével. A nyolc év óta szakadatlanul űzött mulatozás az utolsó időben már asztmássá is tette a vén kujont. Oda se neki! Ivott és dalolt a vendégeivel épp úgy, mint a hogy nyolc esztendővel azelőtt elkezdte, nehogy a fia meg az, óh, de mennyire gyűlöletes menye számára csak egy fillér is maradni találjon halála után az évjáradékból, a mit épp erre való elővigyázatból csak havi részletekben vett föl a bankból.

A sikerült bosszútól vidám, vigyorgó ábrázattal koccintott és ivott a folyton körülötte nyüzsgő vendégsereggel akkor is, a mikor már ágyba döntötte a betegség. Ott állt az ágyánál a földön vödörben a jég, a tetején két összehajtogatott fehér vászondarab s a mikor mulatság közben rájött a házigazdára az asztmatikus roham, akkor intett egyet a kezével, a cigány elhallgatott, a vendégek elcsöndesültek s a ki éppen legközelebb volt az ágyhoz, az elkezdte szorgalmasan rakni az öreg szívére a jeges ruhát. Aztán amikor elmúlt a roham, akkor a mókus képű beteg újra felkönyökölt a vánkosán az ágy fejéhez állított asztal felé, fölkapta róla a boros poharat, magasra emelte s elkiáltotta magát, hogy:

— Uraim! Sohse halunk meg!

Falrengető éljenzés, csengő koccintás következett és a készenlétben várakozó cigány rázendítette a tust:

   — Vékony deszkakerítés. Jaj be csinos teremtés.

Vagy valami mást. Akármit, csak hogy azok a gyalázatos gyerekek ne lássanak egy árva vasat se Herba Tóni vagyonából. De nem is láttak. És mialatt a csöndes vasutassá lett egyszeri huszárhadnagy meg a felesége (igen, igen, ez is olyan szép, délceg asszony lett, akárcsak a három évvel ezelőtt megboldogult, reszketős anyja volt valamikor) a boldog igénytelenek csöndes somolygásával hallgatták, hogyan biflázza első elemista fiacskájuk az olvasókönyvből ezt a versikét, hogy:

 

Ürge, fürge.           Tudja Isten

Ürgelyuk,               Hova fut.

 

— Hát bizony sem a kis nebuló, sem a szülei nem is álmodták volna, hogy ebben a bohó versikében volt megírva az ő egész boldogságuk és szegénységük.

A váci temetőben pedig a hét kápolna mögött ott emelkedik egy sudár fekete obeliszk, amit hű vendégei emeltettek a hetvenharmadik évében elhalálozott boszorkányűzőnek, mivelhogy éppen hónap utolján jött érte a kaszás, amikor még nem lehetett fölvenni az évjáradék következő havi részletét, az e haviból pedig a halódó Herba épp a halál előtt egy félórával nyomta hidegülő kezével az utolsó tízest a cigányprímásnak a markába.

 

Ürge, fürge.                 Tudja Isten

            Ürgelyuk,                    Hova fut

 

                              --------------

*diszpenzáció jogszabályok alóli felmentés

 

 

Nyugat 1926. 10. Irodalmi figyelő. Szini Gyula: Zsoldos László (1874-1926.)

Ha Zsoldos László konzervatív volt, akkor rosszul tudott konzerválni. Rosszul tudta konzerválni pénzét, amely, ahogy hazavitte, hatfelé szaladt. Rosszul tudta konzerválni összeköttetéseit Rosszul tudta konzerválni tehetségét, amelynek aranytőkéjéből kis ezüst piasztereket, szorultabb napjaiban rézfilléreket vert, ahogy a napi szükséglet irama diktálta. Nem tanulta meg jól a bölcs leckét, hogy van egy bizonyos vagyoni állapot, amelyen alul nem érdemes élni. Alvó kincsek hevertek ebben a Zsoldos Lászlóban, csak kiadó kellett volna, aki kibányássza belőle és ilyen egy se akadt. És úgy zsugorodott élete, ahogy napjai sokasodtak és járta a magyar író rendes kálváriáját: ő maga volt műveinek nemcsak írója, hanem ügynöke, kifutófiúja, pénzbeszedője és gyalogbiciklistája. A jó magyar közönségnek, amely távol a könyvespolcoktól alussza évezredes álmát, sejtelme sincs, hogyan élnek írói és hogy itt minden valamirevaló tehetség születésénél fogva halálra van ítélve.

*

Zsoldos László könyvei konyvar.hu/zsoldos-laszlo

 

 

 

Függelék

 

Színi Gyula: Nagy feltaláló-e Edison? (Az akadémikus tudományról és az autodidakta feltalálókról.) Nyugat, 1931. II. 495 p. A kérdés így meghökkentő, kötekedő, némiképp kegyeletsértő. De föl lehet tenni, mert a bírálat alól a legnagyobbak se térhetnek ki, sőt azok a legkevésbé….A tudósokat semmivel se lehet jobban felbosszantani, mint a találmányok történetével. A legszerencsésebb ötlet nem nézte az egyetemi bizonyítványokat, hanem igen gyakran dilettánsokat, amatőröket jutalmazott meg sikerrel, koszorúval, dollárral. Korunkban van valami áramlat az egyetemek, a diplomák ellen. Az ezer-találmányú Edison, aki soha egyetemre nem járt és okosabb volt a világ valamennyi egyetemi tanáránál…Az aranyat, amit feltalálói és üzleti leleménnyel szerzett, az emberiség javára fordította, mint büszkén vallotta. És sikerült is az emberiség életét gyorsabbá, mozgalmasabbá, kényelmesebbé, színesebbé fokozni. Ebben van minden időkre szóló nagysága.

 

 

Idézettség

 

© Kőháti Zsolt, 1996. A magyar némafilm, 1896. – 1931.

 

161*. Színházak, VÚ. 1914. 4. 67.

165. Gróf Mefisztó, VÚ. 1908. 47. 950.

 

*Irodalomjegyzék sorszáma

 

*  *  *

PDF]A Vasárnapi Ujság 5 számának rövid elemzése és a - ELTE

toldyferenc.elte.hu/Rakosi_Marta_Genoveva.pdf

A Vasárnapi Ujság 5 számának rövid elemzése és a hozza kapcsolódó tartalomjegyzék. Rakim Márta Umm Éva magyar. Ének ~ zene,

Az 5 szám: 1863. 2. 15. Hol és miképp terem a Vasárnapi Újság…

A dolgozat kelte: 2008, 12. 10. A szövegből: „ A magyar művelődés valóságos kincsestára…Írásaival szinte minden társadalmi réteget próbál megszólítani” Megadja 16 igényes rézkarc VU-beli helyét.