h14–52. Vasárnapi Újság. Magyar regények. III. (Baksay - Szemere)

2016. 08. 22.- 09. 20.

Tartalom

Bevezetés

Magyar regények

(Deli) Thallóczy Lajos

Kvassay Ede

Lakatos László

Molnár Ferenc

Nagy Endre:

Rákosi Viktor

Szemere György

Függelék

KRASZNAHORKAI MŰKINCSEK

MACEO, A KUBAI HŐS

Bevezetés

Ebbe a fejezetbe felvett szerzők képviselve voltak az előző, -50 és -51 fejezetekben, a kiegészítő információkkal együtt (életrajz, Nyugat-kapcsolódás.)

A tartalomból: Deli Thallóczy Lajos, aki Ferenc József Balkán-szakértője lett; Molnár Ferenctől megtudjuk, hogy kerül egy úrilány börtönbe; Kvassay Ede házassági komédiája; Lakatos hosszadalmas Előszót csatol regényéhez. Szerelmi története néhol merész, másutt dagályos; Rákosi Viktor a Polgárháborúban egy választási küzdelmet ír le. Szemere György: A Kont eset. Fantasztikus regény a XXI. századból. A regény hőse nemcsak a grófnő szívét hódítja meg, hanem „a nagy reformzseni alkotásaival a nemzet újjáteremtése, a haza megmentése körül” is múlhatatlan érdemeket szerez. Szép utópia. Ez is Szemere: „Az alant járó rozsdavörös napüstök bekukkant a hallba, fáradt sugaraiból koszorút font a menyasszony büszke fejére.” A zavaros turáni eszme is Szemerénél olvasható. A Dobay-ház c. regényét felvette a Magyar Elektronikus Könyvtár.

Krasznahorkának a vár 2012 évi tűzvésze ad aktualitást. A szövegekhez csatolt művészeti képek, egyrészt aláfestik a tartalmat, másrész bepillantást engednek a VU műalkotást népszerűsítő munkájába.

Magyar regények

(deli) Thallóczy Lajos

THALLÓCZY LAJOS. Hollenzer fényképe,

THALLÓCZY LAJOS. (1854-1916.) S. A. (1916. 50. 794.) Thallóczy Lajos, a tudós, a nemzetközi politika nevezetes munkása, akinek hatalmas testi szervezete még hosszú életet és nagy munkásságot ígért, az életörömtől, elmésségtől és vidámságtól duzzadó férfiú hirtelen, tragikusan, váratlan áldozatául esik egy véletlen vasúti szerencsétlenségnek. Úgy indul Bécsből Budapest felé, olyan külső körülmények között, ahogy a világ hatalmasai szoktak útnak indulni s összeroncsolt testtel, hordágyon hozzák haza, holtan egy kis falusi állomásról (Herceghalom).

Történeti tanulmányai fiatal korában a balkáni dolgok felé fordították figyelmét, amelyek régi történelmünk számtalan földerítetlen problémájának adják a kulcsát. Ezzel magára vonta Kállay Béni jóindulatát, aki mint közös pénzügyminiszter keresett a balkáni ügyek iránt fogékonyságot tanúsító magyar embereket. Így került Thallóczy Bécsbe, a közös pénzügyminisztériumba. Teljes erővel a balkáni szláv népek múltjának tanulmányozására adta magát.

Erős írói véna élt benne, ezt elárulja néhány történeti esszéje is, mint például a III. Béla királyunkról szóló, amely a Magyar Könyvtárban is megjelent. Szívesen elkalandozott az irodalom térére is. Idetartozó munkáinak javarésze, közte a Bácsi Jakab című regényes történeti korrajz, amely ma is kedvelt könyve különösen a serdültebb ifjúságnak, a Vasárnapi Újságban jelent meg. Az utóbbi években Tudákos levelek című kétkötetnyi megfigyelésekben gazdag, elmés útirajza szerzett sok élvezetet az olvasóközönségnek.

Tudományos életünk csekély számú erőteljes egyéniségei közül való volt, vezető szerepre hivatott férfi. A vasúti katasztrófa vak véletlene az ő személyében jelentékeny magyar értéket tett semmivé.

A KIRÁLY KOSZORÚJA THALLÓCZY KOPORSÓJÁN

Deli: Bácsy Jakab. Regényes történet a XVII. századbeli hajdúvilágból. R. T. 1895. 137—197.

I.

Az Úr születésének 1619-ik, vagyis a próféta futásának 1029-ik esztendejében különös vígassággal ülték meg a Ramadan-bőjtöt a pécsi törökök. Igaz, hogy más esztendőkben sem voltak híjával a mulatságnak, akkor is csak úgy folyt a próféta tiltotta drága villányi nedű, de az idén három nagy ok deríti különös kedvre az igazhívőket. Először Behrám, a legmagasabb királynak különféle kegyeibe burkolt pécsi szandzsák bégje (szerencséje tartson örökké!), a kerület legszebb virágát: a vén Zlaistan basának egyetlen örömét, Fatimét, leszakasztván, ma tette közhírré apaságát. Másodszor Karakásnak, a (fekete szemöldökű) Mohamednek, Buda nagynevű basájának, a felség oszlopai szilárdítójának tetszett épen ma, augusztus 1-én, megörvendeztetni vitéz pécsi katonáit, megküldetvén nekik hátralékos zsoldjukat. A harmadik igen fontos okot a nagy örömre a szemes Gejván aga jó fogása szolgáltatta, kinek minapában két kereskedővel akadt hasznos üzlete, a mennyiben elvette portékájukat, de megengedte nekik, hogy ingyen, a saját lovaikon szállítsák utána. Gejván társa, Ahmed meg, ha sokkal nem is, de mégis csak szaporította a zsákmányt valamivel: tíz rongyos magyar hajdút nyomott meg egy Dráva-menti korcsmában, a hol a jó vitézek, az ingyen bortól elázva, holtrészeg állapotban heverésztek.

Ennyi szerencsére hogy ne lett volna hát nagy vígasság a «mecsekalji kis paradicsomban, ahogy a török kobzosok akkortájban Pécset nevezgették.

Alig is hangzott el a vár ormáról az esteli szabadító taracklövés, élénk, örvendező zsivaj töltötte be az utcákat, egymás után kigyúltak a hegytetőkön az öröm-tüzek, az előkelőbb házak szolgái nagy sietve futkostak ide-oda, mert mindenüvé vendéget vártak. Még a félénk ráják is szabadabban érezték magokat, hisz uraiknak most jó kedvük van.

Nem érezte magát sehol jobban török atyánkfia, mint Magyarország déli részeiben. Úrnak jött be, megtalált itt mindent, ami hazájára emlékeztetett: a rekkenő forróságú nyarat, a gyönyörű éjeket, azt a gyémánt-ragyogású csillagvilágot, melyet mennél hosszabban néz a jámbor halandó, annál közelebb véli magát az éghez. A friss vizén kívül tüzes bort ad a természet, ezt a tiltott italt, melyet csakúgy megivott az istenfélő janicsár, mint a topesi (tüzér), meg a deli szpáhi.

— Nem azért tiltja a bort nagy prófétánk, — átkozott legyen, a ki megtagadja, — hogy meg ne igyuk. — így szólt bújában Gejván aga a nagy mecset előtti téren, mikor a kedves esthajnali csillag megjelent az égen, s a szomjas vitézek egymás után telepedtek melléje, tőle várván a szót meg a kupát, melyet Mujo, a tréfás bosnyák, gyaur-kupának nevezett el, mert Gejván mindig fenékig szokta kiüríteni.

Folyt hát a jó villányi, majd megeredt a kobzosok nótája is, s a rendesen oly méla törökök nem sokára nedves szemekkel tekintenek fel az égre. Lantok pengése, török dobok püfögése, üdvlövések, víg kurjongatás s közbe egy-egy mohón faló vitéz csapat csemcsegése, valami különös harmóniába olvadtak össze, mely abban a pillanatban minden bút és bánatot felejtetett a sokat próbált igazhitűekkel.

Amint így mulatoznak, az egyik vitéz, Mujo, egyszerre csak elkiáltja magát: Itt jön Behrám bég! A zeneszó rögtön elnémult, a lárma, zsivaj elcsendesedett. A vár felől egy kis lovascsapat közeledett a tér felé, élén Behrám bég ügetett. Szénfekete szakállú, villogó szemű, sasorrú, délceg férfiú. Vörös selyem bugyogó, aranyrojtos zöld dolmány fedte tagjait, fején művésziesen kötött, sárga selyemmel átszőtt virágos turbán volt, smaragdos forgójában szép kócsagtoll lengett. Oldalát jó, de egyszerű kard verdeste, arab pej ménjét cifra varrottas szerszám fedte, nyergén zománcos lemezek, kapáján szép türkizek ragyogtak. Kísérete is urához méltó dísszel jelent meg. A mulatózok észrevéve a város urát, néma meghajlással üdvözölték, kiszállván lováról, Gejván csoportjához ment s kegyesen megszólította őket- - -

Hajdú-Hadházi egyház

Hajdúvárosok korábbi időkben a megyék hatósága alól fölmentett kiváltságos kerületet képeztek. Szabolcs- és Bihar megyék kebelében, mintegy 17 négyzet-mfdnyi területen A Hajdúvárosok: Böszörmény, Dorog, Hadház, Nánás, Szoboszló és Vámos-Pércs, összesen 64 000 lakossal, kik mind tősgyökeres magyarok s csaknem mind reform, hitűek. (VÚ 1858. 328.)

( 145.) IV. (Folytatás.)

Hajdúink nem voltak érzelgős emberek. Néhány szemenszedett káromkodással fejezték ki belső örömüket, s amennyire a kurta alvás után való hangulat megengedte, lelkesen kérdezték hogylétét. Jakab rövidre fogta a szót s csak annyit mondott, hogy háromfelé is próbált kitörni, de nem sikerült. Nagy martalócjárás van a végeken. Tegnap egy jólelkű magyar korcsmárostól hallotta, egy éjjel látta a csapatot errefelé ügetésben, gondolta mindjárt, hogy a Gábor bácsi lesén hálnak.

— Olyan okos, akár csak az apja, — monda Gábor bácsi örömmel, — nem fogja ezt a vas, a mellett még egy csomó ész is szorult belé.

— De baj van, testvérek, — monda Jakab. — Ahmed nyomunkban jár. Csauszok a Duna felé vágtattak s vitték a parancsot a várparancsnokoknak, hogy minket élve-halva megkerítsenek. Árva fejünkre száz jó szikkét tüzének ki; mindezt az iflák kutyák (rác és oláh kegyelt jobbágyok a török birtokon) jól tudják, a geránok Száván és Dunán alig várják, hogy kötélre kerüljünk, a budai khatib imádságot rendelt a templomokban, a budai pasa meg azt mondja, hogy megeszi a Gurz-Iljászt (Gellérthegy), ha Behrám gyilkosainak le nem húzhatja a bőrét.

— Fúljon belé a kutya, — mormogta Samu.

— Biz ez baj, — mondták megannyian. — No, mit csináljunk, Gábor bácsi? Kendnek legtöbb esze van köztünk.

- Hisz volna itt ész, fiaim, — monda a vén hajdú, de nem nagy bizalmat látszik mutatni e közel ismerésnek örvendő tulajdonságához. — Beszéljen Jakab, ő messzibbről jött. Hát mit mondasz Jakab öcsém?

— Én csak amondó vónék, Gábor bácsi, hogy be vagyunk kerítve, s vagy kivágjuk magunkat, vagy ott veszünk, a mit is nem valami nagyon kívánságos dolognak tartok.

— Ennyit mi is tudunk, öcs; ismered-e a vidéket?

— Már hogy ne ismerném, mikor ismerem. Errefelé jártam szegény anyámmal, mikor apámék a Vadháton meghúzták magukat. Ott a zsombékban csak megéltünk, míg egy kicsit csihadt a martalócjárás, azután paraszt módra átloptuk magunkat a császár földjére. Ha kentek összetartanak, legjobb volna itt a harsányi barlangba bekötni a lovakat, azalatt Samu bácsi csak harácsol egy kis eleséget, s éjjel neki kerekedünk. Jó menéssel reggelre elérhetjük Darócot, onnan csónakkal elvezetem én a csapatot) ép bőrrel. - - -

Nagy rend volt a hajdúk között, de egy dologról mégis megfeledkeztek. Nem rendeltek új őrszemet, a régi meg azt hitte, hogy Samu bácsi amúgy is felváltatja s eltörődött tagjait megpihentetve, jóízűen elaludt. Az a jó hajnali meleg napsugár édes alomba ringatta a jó vitézeket. Tündérekkel, arannyal teli zacskóval, szép dolmánnyal álmodtak, aszerint, ki mit szeretett. Csak Bácsy Jakab nyugtalankodott, a nagy fáradtság nem engedte rászállatni szemére az álmot. Tudta, hogy nem alszik, de szempillája lecsukódott, nem bírt a súlyával. Apró karikákat, kicsi csillagokat látott, majd meg zűrzavaros hangokat, a fű zizegését s lábdobogást hallott. Fél éber állapotában a nevető arcú martalócot, Mujót hallá, mintha veszekednék, majd Ahmed szeme villogását vélte látni. Egyszerre hirtelen nyomást érzett a keze csuklóján, mire fölriadt, összekötözve hevert a földön, körülötte élettelen társai.

A derék martalócok nyomukra akadtak; egy jóravaló keresztény jobbágyember, kézzelfogható jutalom s néhány, helyes időben alkalmazott talpütés segedelmével oda vezette Ahmedet, a vitéz üldözőt, az alvó táborhoz. Mint a sakálok a pusztában, oly nesztelenül kerítek be a hajdúkat s aztán egy darabig haboztak, megöljék-e őket, vagy elevenül hozzák vissza. Mujo döntött, mondván, hogy még egyszer elszöknek és szamár az, aki az alvó farkast felkölti. Kivált ez a hasonlat tetszett meg a jó embereknek. Ahmed Jakabot kímélte, s ezt az egyet megmentette a maga erszényének.

Rövid vártatva meztelenül, összerútítva ott feküdt a kilenc hulla, a harsányi hegy körül. Valamelyik szemesebb holló csakhamar észrevette a jó prédát, a madárvilág martalócai vígan károgtak egymásnak jó étvágyat. Ahmedünk Mujónak két lovat adott, ennek fejében azután tartozott Bácsi Jakabra ügyelni. A megkötözött hajdú keze oda volt pányvázva a Mujó vezeték-lovához, így mendegéltek elöl, Ahmed meg hátul vígan biztatta a bosnyákot, hogy csak a fejét üsse a hajdúnak, mikor lankadni kezd. Szerinte ez jó rabsiettető szer hírében állott. Ahmed a dicső szultán pécsi szandzsákját megbosszulta, csak úgy rengett az örömtől szakálla, magyar nótákat dúdolgatott, vezérnek látta magát, s akkorákat rikkantott, hogy Mujó is megijedt tőle.

Negyed napra Eszékre értek, mert rabvásár esett azon a héten. Ahmed és Mujo útközben még egy pár pásztorgyermeket is összeszedtek, ha nem csordul, cseppen s 8—10 aranyat mindig megadnak egy egészséges gyermekért. (Folytatása következik.)

*A Villányi-hegység Villánytól nyugatra, Baranya megye déli részén elterülő dombság. ... A Szársomlyó (más néven Harsányi-hegy vagy Nagyharsányi-hegy. wiki

(165.) (Folytatás) A leány nyugodt volt, ő győzött, az lesz az ura, a kit akart. Visszatértét nem vette észre senki, csak a dizdár (török katona), aki a beszéd végét megértette, hogy két lóval hajnalban viszik azt, a ki most a várba megy. Nagy loppal követte az ifjút, s valósággal elhűlt, a mikor az asszonyházban látta eltűnni. A jó albánnak rendőri észt nem adott az isten, azt azonban mégis megértette, hogy valami fontos dolognak kell itt lenni. A mennyire az ő felfogása ért, sejtette, hogy az ügyet meg kell a bégnek jelenteni.

S akképpen cselekedett, amint gondolta. Jelentkezett Hasszán bégnél, aki épen az álmot dörzsölte ki szeméből. Csak fél füllel hallgatott dizdárja beszédjére, mindössze azt találta különösnek, hogy a tisztelt parancsnok úr egyáltalán jelent valamit. Amíg Jakabról s a nő-cselédről volt szó, csak mosolygott, azon sem talált megjegyezni valót, hogy Jakab a barát kunyhójába ment. Csak arra ugrott fel, a mikor azt hallotta, hogy a fiatalember az asszonyházba ment.

— Jól láttad-e, mustrája az öszvéreknek, mert, ha hazudtál, tudod, hogy megkeserülöd!

Dizdárunk megijedt a fenyegetésre, égre-földre esküdözött s váltig bizonyította, hogy igazat mondott.

— Jól van, — monda a bég, — elmehetsz, de jaj neked, ha árulkodtál. Ha igazat szóltál is, akkor sem leszek irántad nagy háládatossággal, mert megrontottad a mai örömnapot.

Szegény dizdár nagy búsan távozott, mint az olyan ember, a ki bármint iparkodik is szolgálni, még sem tudja az ura kedvét lelni. Alig csoszogott ki a derék várnagy, Hasszán parancsot adott szolgáinak, hogy Jakabot hívják elő; ő meg átment a hárembe. Nem gyanított semmi rosszat, sőt ellenkezőleg azt hitte, hogy az egész furcsa történet a fia jövetelével függ össze, de aztán az a kiirthatatlan hátha mégis furakodott be az agyába. Felesége, szegény, nagyban igyekezett, alig győzte szövéssel, hímzéssel, egy újdonatúj kaftánt varrt ki szép rózsákkal az ő kedves Hasszánjának, s örömmel mutogatta a már majdnem elkészült darabot.

— Mi bajod, édes sólymom? — pattant fel, mikor férje komor arccal, szótlanul nézte a munkát.

— Hol a leány? Kérdezte a bég.

— Oda lenn van a cselédekkel, mindjárt felhívom; s úgy tett, amint szólott.

Rövid vártatra megjelent a leány, de magán felejtette a Hasszán dolmányát. Apja azonnal ráismert, s rárivallt:

— Hát hogy kerül rád ez a ruha?

— Csak úgy apám, hogy örömömben rám vettem, — felelte a leány, de nem mert az apja fürkésző szemébe nézni.

— Hallod-e édes leányom, — szólott a bég szelíden, — te most nem mondtál igazat. Itt az anyád előtt mondom, ki vakságáért büntetést érdemel, hogy halálra méltó dolgot cselekedtél ma, mikor Jakabbal beszéltél. A dizdár látott s hallotta is, a mit beszéltetek. Asszony, a leányod meg akar szökni a vőlegénye elől. így van-e leányom?

— Így, apám, — szólt a leány, most már szikrázó szemmel, de csak egy percig, mert az anya, mint a farkas neki rohant s fojtogatni kezdte.

— Én édes férjem, miért nem ölsz meg engem, mit tehetek én arról, hogy vércsét hoztam e világra.

— Bocsásd el a leányt! Neked, lányom, egyet mondok: Jakab nem fog véled megszökni, azt apáimnak a csontjára mondom néked. Mióta az én nemzetségemet tetszett az egyetlen élő igaz Istennek e világon nyomorúsága daczára fölemelni, az történt, a mit a legidősebb mondott. Csak az Isten és prófétája, a kiknek én engedelmeskedem, meg a felséges padisahnak (tartsa meg az Isten) az ő földjén, meg a csatájában. Ha Omer azzal a szándékkal jön, hogy elvisz s nékem tetsző lesz, úgy fog történni. És most, asszony, csillapodjál, vigadj, te pedig leány, hajolj meg anyád előtt.

Hasszán erős indulatba jött, s ha a vendégek miatt nem kellett volna nyergeltetni, leányát bizonyára erősebb fékre fogta volna. Arcának sötétes pírja halványabb lett, szinte fakó színt öltött, így lépett be a termébe, ahol Jakab már várta- - -

Vígabban, mint ahogy jöttek, kerültek hazafelé. A bégben úrrá lett a házigazda, s nagy büszkeséggel mutogatta a basának a hegyormokon kigyúló őrtüzeket. Az útszéli nép elkeseredett kísérleteket tett, hogy a vidéken történt fontosabb juh-lopásokról s a padisah embereinek nyúzásáról értesítse a basát, de bizony hiába. Hanem a szultán emberének is volt lelkiismerete, tudta, hogy mit kell ilyenkor tenni. Ezüstpénzt szórt a jó emberek közé. Ez a cselekedet közlelkesedést keltett s csakhamar erőteljes verekedésben látták a népet, melynek izmai fejlesztését ekképpen mozdítja elő a magas látogatás. Az esthajnali csillag rég feltűnt már, mikor a vár ágyúi megdördültek s a nagy kíséret bevonult a várnak, mécsekkel, fáklyákkal fényesen kivilágított udvarára. A vár alatt nagy tüzek mellett nyárson sült a bárány, nagy üstökben főzték a pilávot**, benn a vár ura lakásán meg minden készen várta a vendégeket, akik szokás szerint bocsánatot kértek azért, hogy a világon vannak, s ennyi alkalmatlanságot okoznak, de ugyancsak megszólták volna Hasszánt, ha csak egy parányi kis hibát vesznek is észre.

A két ifjú alig találta helyét, az egyik, mert otthon volt, a másik, mert minden oly új, oly szokatlan volt neki. Alig hogy az öregek megtelepedtek, Ibrahim bég elküldte a fiát, hogy nézzen az emberek után, a mi azt jelenti, hogy hozza be az ajándékokat. Kis vártatva megjelent Omer, s egy remek ébenfa-szekrényt vitetett maga előtt, szép selyemkendő, rózsaolaj, gyöngyfüzér volt benne. Ugyan, kinek hozta? Majd egy gyönyörű kardot adott át Hasszánnak s egy sárga képű kurd nehéz szőnyegeket cipelt a várúr elé. Hasszán örömében és bámultában majdnem szótlanul köszönte meg ezt a figyelmet s udvariasságában felajánlotta neki birtokait, mit az természetesen nem fogadott el, de bocsánatot kért, hogy az ő szerény módjához képest csak ilyen hitványságokkal állhatott elő. Azok a hitvány kozákok most sok bajt adnak, a szegény ember odalenn évekig dolgozhat, míg egynehány rabot összeszed, azután mi a becsületes munka eredménye. Megszöknek, vagy potom áron kell őket elvesztegetni. (Folytatása következik.)

**A piláf a közel-keleti és arab konyhák egyik alapétele, amely egy fűszeres, aromás rizs-alapú étel.

(189.) (Folytatás)

Folytak az előkészületek, mert egy jobb gálya érkezésére vártak. Úgy monda a raguzai városi kikötő őre, hogy nagyon derék hajót tud, mely a kis kikötőből is megindulhat s olyan kényelmes, minőt még nem látott. Végre meghatározták az indulás napját. A városból is sokan készültek a búcsúhoz s mikor megtudták, hogy egy szombat reggel indul el a «szent» barát, tele lett a kis rév emberrel.

Előbb végig csókolták társai, aztán az előkelőbbek szorítottak vele kezet, végre a kapitány nógatására beleültek a hajóhoz evező kis révcsónakba s hullámos tengeren odalibbentek a gályához.

Ebben az ünnepélyes pillanatban kétségbeesett sikoltás hallatszott:

— Álljatok meg, az az ember az enyém; ne vigyétek! Nem ismersz, Jakab?

A kendő-lobogtatás megszűnt, minden szem a kiabáló felé nézett. Egy kopottas öltözetű törökforma embert láttak, kinek az öltözete a félsziget minden viseletéből volt összeállítva. A csónakból hallották a kiáltást, Jakab is kifelé nézett a partra, de nem ismerte fel azt az alakot.

— Valami szomszéd falubeli lehet, tán titkos keresztény. Sajnálom, hogy most már nem lehetek szolgálatára. Tegyétek meg majd az akaratát, testvérek, szólott a barát két rendtársához fordulva, a kik a gályáig kísérték. A kiabáló török folyton hadonászott, s egy üresen álló csónakhoz rohant és el akarta oldozni a kötelet.

— Megállj, — szólott a rév biztosa, — mi bajod?

Kérdezte kétszer is, de nem kapván választ, két legényét ráküldte, hogy fogják meg. A török észrevette szándékukat, de a kötél oly erősen volt belébogozva a parti cölöpbe, hogy nem bírt vele.

— Hozzám ne nyúljatok, eresszetek jó emberek! — szólt feléjük könyörgő hangon. De a köztársaság rendőrsége tudta a parancsot s beleugrott a csónakba. Nagy dulakodás támadt, úgy hogy a közönség figyelme a távozó gálya s a verekedő csoport közt oszlott meg.

A gálya fő árbocán kifeszült a vitorla, felvonták a horgonyt, s északnyugati irányban haladt folyton fokozódó sebességgel, nem sokára már csak körvonalai látszottak. Most már a közönség a botrányt élvezte. Bizonyos kárörömmel látták, hogy a török belekarmolt a Zuan rendőr képébe, ki a leggorombább ember hírében állott. Társai segítségére mentek, de a török nem hagyta magát s addig dulakodtak, míg a csónak felfordult s valamennyien beestek a tengerbe.

Erre mindenki mentésükre sietett, s a különben nem mély vízből kihúzták mindannyijukat. A küzdelem a szárazföldön is folyt volna tovább, de a török vérző szájjal — hihetőleg belevágódott a csónakba — halvány arccal elalélt.

Jakab rendtársai épen kikötöttek, s az egyik értvén az orvosi mesterséghez, oda sietett az elalélt emberhez, felkapcsolta zekéjét s mintha értelmét vesztette volna, oly együgyű arccal odaszólt:

— Hisz ez asszony!

A tömegben zúgás támadt, a rektor úr nagyot nézett, egy pár fiatalabb ember nem épen illedelmesen jegyezte meg, hogy lám milyen furcsa dolgok szoktak a szent atyáknál megesni. Mindenki látni szerette volna ezt a török némbert, de a rektor bevitette a még mindig eszméletlen bolondot — mert annak tartotta az első pillanattól kezdve — a közbiztonsági bizottmány külön tömlöcébe. A városban közbeszéd tárgya lett az eset, maguk a barátok is megijedtek. Hisz nem is oly rég történt, hogy egy megfeledkezett társuk, — Jergjupak Jeromosnak hívták, — szégyent hozott a fejükre, úgy, hogy lefejezték.

— No, de Jakab nem ilyen, arról jót állok, — szólt Barabás. — Különösek az emberek, mennyi ideig kell valakinek küszködni, míg erényeit elismerik, aztán ha ellene szól a látszat, rögtön elítélik.

— Öntudatlanul idézi az öreg SzentÁgostont,— suttogták a fiatalok, — soha sem tudhatja az ember, ki miben ludas!

A rendház elöljárója azonban barátja volt Jakabnak s kimondta, hogy amíg a dolog tisztázva nem lesz, addig hallgassanak. Az a tisztázás pedig sokáig késett. A közbotrány okozója nagy betegségbe esett. Félrebeszélt, de értelmet abban senki sem talált. Asszony lévén, egy klarissza apácát rendeltek melléje, aki csak nehezen bírt a koronként dühös rohamokban ki-kitörő beteggel. Mikor aztán fellábadt, felöltöztették asszony köntösbe, s a bíróság elé vitték. Halovány arca, szép szeme közrészvétet keltettek iránta. «Mégis valami szerencsétlen ez», — mondták maguk a bírák. - - -

(Az utolsó 6 oldal hiányzik. G.)

THALLÓCZY Lajos DELI: BOHÉM VILÁG. Történeti humoreszk. (1897. 34. 552.)

- - Ulászló és fia Lajos alatt egy kenyéren, de nem egy szalonnán éltünk a csehekkel, még pedig azért, mert szalonna nem volt. Megsoványodott a kettős farkú cseh oroszlán nagyon, de meg a hármas halmon is csak zab termett; szóval csehül voltunk mind a ketten. Hanem azért 1518-ban még, a magunkénak néztük Morvát. Azután elkövetkezett Mohácsnál a katasztrófa s megint csak egy kalap alá kerültünk velők. Egy királyt uraltunk, de azért nem volt egymáshoz egyéb közünk. Minket nyomorgatott a török s e nagy bajban még azt a pazarlást is megengedtük magunknak, hogy két királyunk volt: Ferdinánd és János. A cseh atyafiak azonban nem fizettek, s a mi morva jussunk úgy eltűnt, mint télen kavics a hó alatt. Egyszerűen elhallgatták. Szapolyay János király megtartotta ugyan a cseh királyi címet, de mielőtt Nagy-Váradon 1538 június 10-én kiegyezett volna Ferdinánddal, február 24-én kelt iratában lemondott a cseh királyi címről Ferdinánddal és bátyjával, a császárral szemben, de nem a többiekhez intézett irataiban. Mi hasznát is vette volna a címnek, mikor Morva a Ferdinánd kezében volt. Ámde Ferdinánd király 1527-ben megesküdött, hogy az ország szabadságát, jussát, s területét fenntartja, a nagyváradi békében sincs szó a morva juss feladásáról, pedig közbenjárója János lundeni érsek (akivel I. Ferdinánd király korában hazai történetünkben gyakran találkozunk, V. Károly császár tanácsosa és követe, l. Wese János) «rocsildi» püspök volt, bizonyosan kialkudta volna ez, ha Ferdinánd úgy akarta volna.

Napnál világosabb tehát, hogy a magyar kincstárnak Csehországon, illetőleg Ausztrián 400 000 arany követelése volt.

Mindezek alapján az ügynek elintézését egy Dévényben összeült nemzetközi bíróságra biz-ták. A bíróság kimondván azt az elvet, hogy itt közjogi követelésről van szó, az nem évülhet el soha, annyival is inkább, mert Morvát és Sziléziai eddig sem kebelezték be Csehországba, hanem azok megmaradtak 1478. évi állapotukban, nem mint a mi birtokunk, hanem osztrák koronatartományok képében. A csehek most követelik a cseh korona integritását, vagyis ezeknek a tartományoknak velők leendő egyesítését. Mi ezt készséggel elismerjük, ha kifizetik a 400 000 magyar aranyat, illetőleg ezeknek 407 vagyis Mátyás halála, 1490 óta esedékes kamatait 3%-kal számítva kamatok kamatával együtt. A bíróság erre a felperesi követelésre kihallgatta az ellenfelet is, s a csehek kénytelenek voltak annak a megvallásával, hogy a mi követelésünk épen oly jogos, mint az övék. Csak az összeg megállapítása okozott némi nehézséget. Most már azon is túlestek, füleljetek hát. — Halljuk!

A bíróság bekérte az összes pénzügyi adatokat s ezeket fogom én nektek csoportosítva előadni, úgy a hogy Szalmarágó Olajban főzött János számcsősz azokat összeállította, illetőleg szokása szerint a kútfők szabatos megemlítésével megszerkesztette. - - -

— T. bíróság! — így kezdte a magyar. — Én méltánylom osztrák államtársam okait s ellenvetéseit, s teszek neki egy úri ajánlatot: vagy adja át nekem Morvát és Sziléziát, vagy pedig változtassuk át az én törvényesen megítélt követelésemet 3%-os járadékadóssággá. Erre v. Schmeekens cseh kollegájával hosszasan értekezett s kijelentette, hogy ő ugyan odaadná Morvát és Sziléziát de csak a csehekkel együtt, a németeket nem, erre pedig a csehek nem állottak rá s így elfogadja a járandóság eszméjét.

Ezen az alapon kihirdették az ítéletet, mely szerint: Ausztria elmarasztaltatván az 1478. olmüczi békében kikötött 400 000 aranynak 407 éven át felgyűlt kamatos kamatainak fizetésében 335 600 millió tőke 3%-os kamatát fogja majd felperes Magyarországnak évi járadék alakjában fizetni. Az évi járadék összege: 10 068 millió forint. No, már most testvérek: 1890 óta vagyunk ebben a hazában vagy 18 000 000 lélek, (a horvátok ily körülmények közt örömest elvállalják a «közös» hazát) esik tehát egy lélekre 559 Ft, ami rendkívül tisztességes summa; kivált 10—12 tagból álló családnál. Kifizetünk minden adósságot, nem lesz hús-, bor- és sör-adó, szóval felvirradt az új arany korszak.

Éljen, éljen! Hangzott fel minden oldalról, be aranyosan csicseregtél.

Ki ki előre látta a jövőt, Sisi ezentúl csak britannikát fog szívni, a két piktor nagy örömében összeölelkezett s Abonyban házat épített, az agg harcos Bazinban illatszergyárat állított fel s így tovább sorban. A társaság nagy figyelemmel hallgatta végig az előadást s kivált a számok nagyságában gyönyörködött. A csönd beálltával gyöngéden oldalba bökte szeretett nászát, kérdezvén;

Hát aztán, testvér, mikor és hogyan kezdi meg Ausztria a fizetést?

— Az nincs az ítéletben, mert teljesen Ausztria tetszésére bízták.

De már ekkor a vén pohos túl volt az ajtón, s bereteszelte maga után, úgy menekült a közharag elől. Vén ganéj vala a legszelídebb szó, mely az érdemes férfiút illeté. Az eső elállt, s a társaság tönkre butítva a hallott számoktól, lassanként oszladozott. Az éj csöndében még messziről felhangzott a szobába: bár csak igaza volna a vén bolondnak.

A lámpás szegény, mely égő tanúja vala e lelkes beszélgetésnek, nagyot erőlködött s birkózni próbált a füsttel. Hiába, mert nem győzte petróleummal. Nagyokat lobbant, végre elhasadt. Akkor ébredezett a költő, nagyot nyújtózik s ráakad a táviratra; ezt olvasta ki belőle:

Kérlek, vagy küldj cikket, vagy küldd vissza az előleget. Üdvözöl a szerkesztő.

Deli

THALLÓCZY Lajos DELI: SPANYOLORSZÁGI LEVELEK EGY TEKINTETES ÚRHOZ. (1898. 6. 89; 224; 258; 278.)

I.

Tekintetes Úr!

Ösmervén abbéli jeles tulajdonságát, hogy olyan dolgokkal szeret foglalkozni, a melyekhez voltakép köze sincs, íme leveleim olvasásával terhelem, vonatkozván ezek ama tündéries színben emlegetett országra, mely az emberiségnek egy csomó nagy ember és művész mellett még a spanyol nádat s a spanyol viaszkot is adta. Ebből megértheti a tekintetes úr, hogy Spanyolországban jártam és úti tapasztalatim elmondásával kívánom hasonlókra serkenteni a gazdasági viszonyok alapos tanulmányozása közben megpihent elméjét. Mivelhogy pedig soha sem voltam barátja a kőtára tett úti naplózásnak, ne vegye rossz néven tőlem, hogy néha a semmiségeken akadt meg a szemem, a látnivalókat meg elfelejtettem. Én az utazás leírása dolgában inkább Istenben boldogult Zajtay István úrnak vagyok a követője, mint a Nansené avagy ama sötét erdőkben barangoló amerikaiaknak---

Minden nyomorúságot, a véres áldozatot el lehet viselni, ha valami gyümölcsét remélheti a megkínzott ember, de vértanú természet kell hozzá, ha biztos a vereség, a hiábavalóság. Mert most ugyan úgy fordult a dolgok sora, hogy Kubának szabadságot adnak, remélvén a békességet, de akkor hasznok nincs belőle, s végleg elnyomorodik az ország s nyomában feltámad a forradalom. A sok állása vesztett ember, az uraságból kicsöppent generális csak ezt lesi, hiszen egy-egy kormányforma változásnál mindig akad valami haszon.

Ide juttatta szerencsétlen sorsa, belső megfogyatkozása, saját hibája ezt a nemzetet. Észre kivált közülük az idén megölt miniszterelnökük, Canovas, aki egy tanító fia volt és kíméletlenségével a végletekig fokozta a kubai lázadást s annyijába kerítette az országnak ezt a szigetet, hogy mint egy képen láttam, már levált a nemzet testéről a hús. Nagyon találó ez a kis kép, mely Canovast ábrázolja, amint karonfogva sétál a csontos gazdával. Igaz, hogy a mikor a gyilkos golyója leteríté ezt az államférfit, fejedelmi pompával temették el, s mindenki elítélte a vad gyilkost, mégis azt mondták: «ha már gyilkos golyóval kellett neki kimúlni: érhette volna előbb».

Bocsásson meg a tekintetes úr ezért a hosszú bölcselkedésért, de hiszen tudja, hogy nehéz a politika lovát megállítani, ha már felült rá az ember. Idehaza úgy is mindig azt mondogatják, hogy rosszabb sora van az országnak, mint egyebütt, s hogy nagy az adó, sok a katona. De van békeség, s kapunk is valamit érte, de hát mit szóljanak ott, a hol mindent elvesznek, s nem adnak érte egyebet szabadságnál. Szabadság nagy és korlátlan van Spanyolországban, még több mint rác és oláh földön. Csakhogy ezt a szabadságot mi rendetlenségnek nevezzük. Megtiltjuk a dohányzást képtárakban s a képek őrzője az első, a kit szivarozni látsz. Ha páholyt vesz az ember a színházban s magában ül, minden nagyobb kitérés és szóbeszéd nélkül mellénk telepszik valamely dajka, mert hiszen van hely. így van az ember a nyilvános helyekkel, de hát még a politikában! Tudja a tekintetes úr, hogy Don Carlos herceg, aki Velencében piheni ki nyugodalmát, szeretne spanyol király lenni, s régtől fogva van pártja. A papiroson talán igaza is lehet, a mi a fejedelmi jogot illeti, de az életben nincs neki igazsága. Pártja addig, amíg forradalom útján nem lehet, békés módon igyekszik megbuktatni a mostani királyt. Vele tartanak az elégedetlenebb papok, az éjszaki hegyes vidékek s a baszkok*, ezek a spanyol székelyek, kiknek a származásáról és nyelvéről azonban semmi bizonyosat nem tud a nyelvészet. Ez a párt azután teljes szabadsággal szervezkedik, számos politikai, humoros és ifjúsági lapjuk van s mindez meg van engedve, épen úgy, mint a köztársasági és szociális pártnak. Ennél már csak nem kell nagyobb szabadság, mint naponként lázítani a dinasztia ellen. - - -

S minden szabadosság mellett is feltűnik a spanyol lealtad, melynek a nyugaton ismeretes lojalitás szó nem egyenlő értéke. A spanyol törvényesség érzése formaság. Mindig azt nézi, hogy megfelel-e valami a szabálynak, melyet ő maga nem tart meg, de mástól megköveteli, s ha a józan ész (pedig van neki), meg a forma közt kell választania, az utóbbihoz fordul. No ha az ember jól bánik vele, kezessé lesz, de szeszélyes lévén, sokszor felsülhetünk vele. Összevéve mindez állapotokat, olyan szövevényét látjuk a spanyol jellemnek, melyre egyszerre ülik a fura, a fenséges, a gőgös, üres és mély jelző.

Ne higgye a tekintetes úr, hogy egyszeriben nagy népismerőnek tartom magam, hiszen vagy tizenöt éve próbálom megismerni a tótot s máig is csak azt látom, hogy sem őket, sem másokat nem ismerek. De hát azért van bennem effélékre mersz, mert láttam az embereket, s nem könyvekből merítek. Ha bolondokat mondok is, az a magam rétjén termett, mint Sancho, a híres Don Quijote dárdása mondotta. Azonban az alkony leszállt a kikötőre, a hajókon kigyúltak a villamos lámpák. Ideje, hogy búcsúzzak a tekintetes úrtól, jövőre majd egyebekről tereferél régi híve

Deli

*Elszigetelt népcsoport, Nyugat-Európa egyetlen nem indoeurópai népe. A baszk nyelv tisztázatlan ősi eredetű agglutináló nyelv, a tudomány jelenlegi állása szerint egyetlen másik nyelvvel sem mutat genetikai rokonságot.

(1898. 16, 258.) III.

Valenciából déli Spanyolországnak vettem utamat. Legelőbb Cordobában állapodtam meg. Erről a városról minálunk sokan tudnak, mert az idevaló templom világcsoda számba megyén, olyiknak meg a kordován-bőr eredeti hazája is eszébe jut. Megérkezvén, a mi az én, — mondjuk újmódi magyarsággal, — csekély személyemet illeti, nagy tettre határoztam el magamat. Ugyanis felmásztam a templomnak külön álló tornyára. Nem is bántam meg, s valamennyi toronynak szorgos látogatója vagyok. Még azt is megvallom, hogy a toronyba jegyzett sok név mellé oda írtam a magamét, sőt a tekintetes úrét, de sőt számos jó barátomét is. Elgondoltam magamban, hogy mekkora respektusok lészen a mi utódainknak, ha ugyan erre felé kerülnek, látván tisztelt elődeik nevét ezeken a historikus épületeken. Naiv szokás ez a följegyezgetés, de jól esik. Felülről nézve, ez a Cordoba nem épen festőnek való elragadó látványosság. Erdőtlen hegyek szegélyezik, a síksága is inkább avar, a Quadalquivir folyó pedig nagy kanyarodásokban, akárcsak valami lusta kígyó hömpölyög át rajta. Nyugat felé szebb a tájék.

A tájképről a templom udvarára vetem tekintetemet. Nem is hinné az ember, az utca felé lépvén be, a külső formátlan falon belől, mi kedves kép tárul szemei elé. Kedves gyümölcseivel sorjában ültetve díszlik a narancsfa, közben sudár pálmák s a nagy udvar közepén a kút, mely mellett ott nyelvel a város fehér népe, komoly ábrázatú barátok föl s alá sétálva morzsolgatják az olvasót, a templom fala menten meg a dologtalanok és koldusok ülő és heverésző seregére süt a meleg déli nap. - - -

Öreg este lett, mikor a quadalquiviri római hídról megnézem a lenn zakatoló arab formájú malmok munkáját. Most tudom igazán, hogy az arabokban is van alkotásra való tehetség. Ez a templom a legnagyobb tettük. s nem tudom, hogy a konstantinápolyi Aja Szófia mecsetté tételével többet nyert-e a mohamedán világ, mint amennyit vesztett, mikor Szent-Ferdinánd 1228-ban kereszténnyé tette az ő legnagyobb, legszebb istenházukat.

AZ OROSZLÁN-UDVAR AZ ALHAMBRABAN

Egyéb belső és külső dolgáról az arab közműveltségi állapotoknak nem vagyok épen olyan nagy vélekedéssel, mint amily dicsőknek hirdetik azokat túlozni szerető arab írók után mai tudósok. Spanyol földön az arab nem vad afrikai népeket hódoltatott meg, hanem latin műveltségen, görög hagyományokon, zsidó közvetítéssel pallérozhatta magát. Nem is akarom én most azt feszegetni, hogy mit köszönhetünk mi európai nemzetek az arab tudománynak, de azt már vallom, hogy az a keresztény spanyol, aki legyőzte ezt a fajt, keményebb és derekabb volt nálánál. A győző csak egyben vétette el a dolgát, nagyon a logika regulája szerint járt el, nem emelte magához a legyőzöttet, hanem tövestül kiirtotta az arabot és zsidót. S most azt nyerte vele, hogy tiszta keresztény ugyan az ország, de nincs erő, amely hajtsa, versenyre költse a spanyolt. Kapóra jött nékem ez az elmélkedés, mikor Granadának, a hajdani arab fővárosnak a széles külső nagy utcáján behajtattam, s feltűnt előttem a híres, nevezetes Alhambra, ez a romja a levitézlett fényes dicsőségnek. Kétszer láttam ezt a jeles emléket. Első ízben romlatlan kíváncsisággal vágyódtam e város látására, de úgy voltam vele, hogy nagy mohón végignéztem mindent, mintha attól féltem volna, hogy elfut előlem. Különös érzése ez az utas embernek, mikor erőt vészen rajta az idegeskedés. Valami megmagyarázhatatlan ösztön űzi, hajtja, hogy végignézzen mindent, kivált távol eső helyen, ahol még a közönséges, nem különös dolgok is érdeklik. Önkéntelenül is eszébe jut az embernek: ki tudja, eljutok-e még ide? Ennek rendesen az a vége, hogy semmit sem látunk. Előveszünk valamelyes útikönyvet, s hogy ne maradjunk szégyenben, öntudatlanul szajkó nótájára gyújtunk, s nem azt mondjuk el, amit mi láttunk, hanem a mit mások megírtak. Nem sajnálom ezeket megírni, mert ha nem esett is meg velem hogy a mások megírta és észrevette dolgokat szándékosan újból feltálaljam, de első granadai utam eredménye diákos lelkesedéssel elegy benyomások sommájánál alig egyéb. Másodszor már ügyeltem a jobb dolgokra és szerényen beértem a műkedvelő kritikus szerepével. Igaz, hogy nehéz is másképp járni el ezzel az épülettel szemben, melyet csak akkor méltathatunk a maga teljességében, ha elképzeljük, hogy milyen volt ez, a mikor azok az urak lakták, a kik már ma letűntek - - -

A GIRALDA SEVILLÁBAN. Fénykép után

(1898. 17. 278.) IV.

Sevillában, a spanyolság igaz törzsfészkébe megérkezve, mit gondol tekintetes uram, hová mentem el legelőbb? Hát a torony tetejére. Harminc négy fordulót tettem, míg a tetejére felértem.

Német festőmmel, — kivel útközben ismerkedtem meg — átmentem a Triana külvárosba, mely a Quadalquivir túlsó partján fekszik. A székesegyházat, mely remeke a spanyol gótikának, épen igazították s így ennek az élvezetétől elesvén, kerestük az egyéb látnivalókat. Azt monda a német, az úti könyvében azt olvasta, hogy a trianai cigányok érdekesek, de kalauz nélkül ne menjen közéjük az idegen. Addig beszéltem a derék festőnek, hogy honfitársának nem lehet igaza s az úti könyvek csak arra valók, hogy az ellenkezőjét tegye az ember annak, amit azok tanácsolnak, — míg csakugyan eljött. Egy derék rendőr elvezetett egy ilyen spanyol cigány zeneiparos házához, olyan szíves volt, akár csak honn lettem volna! Bevezettek egy emeletes kis vityillóba, ahol két éltesebb cigány del hölgy szivarozott s egy száraz vén cigány jajgatott, utóbb kisült, hogy azért, mert kilelte a hideg, s borra vágyott. - - -

Kimulatván magamat, a fővárosba, Madridba mentem, hol ócska könyvekkel foglalkoztam, meg a képek szemlélésében gyönyörködtem. Akiben a szépnek csak egy parányi érzése el, menjen el a Pradóba, s élvezze végig, amit a spanyol régi festészet teremtett. Bő kárpótlást lel itt.

Madridból menet meglátogattam V. Károly és II. Fülöp sírját az Escorial kriptájában. Ez fagyos, ceremóniás kő sírbolt, ahol mindegyiknek megvan a maga fülkéje s az élő király előre láthatja a számára elkészített koporsót, melyről csak a dátum hiányzik.

Temetői hangulatban értem a baszkok földjére, Pamplomába, Navarra fővárosába. Nem azért, mintha Dumas regényei főhőseinek a származási helye valami különösen érdekelt volna, de dolgom akadt arra felé. Nem bántam meg, mert némi fogalmam támadt a baszkokról. - - -

Barangolásaim közepette egy kanonok ismerősöm, akinek ha negyvenszer akkora jövedelme volna, mint a mennyije ma van, lehetne váradi stallumos. Kioktatott, hogy Javier (Chavier) kastélyban született az a lelkes apostol, akit Javieri (Xavérnek mondják hibásan) szent Ferencz neve alatt tisztel a katolikus világ. Ott őrzik máig is azt a híres, fából faragott Krisztus-képet, melynek tiszteletére búcsút jár az ottani ájtatos hívő sereg. Érdekes faragvány az nagyon, mert a művész a megváltót navarrai lovag formájú szenvedő embernek ábrázolta; ez a művészet lokális karaktere.

Most, amikor végére értem e hosszas levélnek, visszavágyom abba a déli napsugár sütötte országba, ahol oly furcsák az emberek. Ha azt kérdik tőlem, hogy miért, csak azt felelhetem rá, hogy azért, mert nem olyanok, mint a többiek. Ezért szeretem én a magunk fajtáját is, mert másképp jár az esze, mint azé a sok rendes kerékvágásban zötyögő művelt európai vakációzóé. Eleve is borzadalmasan gondolok arra az időre, mikor minden egyforma lesz a világon: pénz. ruha, bor, sör, pálinka, erkölcs, s beüt az örök szürkeség, melyet európai civilizációnak neveznek. Csak az a vigasztalásom, hogy addig nagyot harapnak Kínából, s megint keletről támad fel az igazság! Úgy legyen, addig éljen a tekintetes úr, s ne feledje el szerető öccsét, Delit

*

Nyugat 1915. 5. Figyelő

Schöpflin Aladár: Tudákos levelek. Thallóczy Lajost mindenki ismeri. Bécsben él, de a legszorosabb és legszélesebb körű összeköttetéseket tartja fenn az itthoni tudományos és politikai világgal, a szó szoros értelmében középpontja Bécsben a magyarságnak, annak is, amely állandóan ott él, annak is, amely látogatóba jár oda. Nagy, fontos és kényes politikai állást tölt be fényes eredménnyel. A Balkánnak és a Keletnek egyik legkitűnőbb ismerője, utolsó letéteményese Andrássy és Kállay keleti programjának.

"Tudákos levelek"-et különféle utazásairól írta. A harmadik kötet jelent meg belőlük s ez a kötet, bár a benne foglaltak 1913-ban írattak, a mai aktualitás szempontjából is nagy érdekességet kap. Marienbad-ból indult ki, Krakkón, Varsón át a Fekete-tenger vidékére s Konstantinápolyon, a görög szigettengeren s Albánián át hazáig…

Thallóczy Lajos (született: Strommer Lajos, Buda, 1856. december 8. – Herceghalom, 1916. december 1.) magyar történész, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, a Magyar Történelmi Társulat elnöke, politikus.wiki

*

A magyar balkanisztikai kutatások, egyúttal az albanológia megalapítója. A Balkán történetére vonatkozó kutatásai alapvető jelentőségűek. Nagy hangsúlyt fektetett a balkáni török-magyar kapcsolatok feltérképezésére. Maradandót alkotott a balkáni források közlésében, és a belőlük nyerhető adatok, információk feldolgozásában. Tehetségét Ferenc József is felismerte, bizalmi embere, és Balkán-szakértője lett.

mult-kor.hu/20090530_thalloczy_lajos

*

Thallóczy Lajos bölcseleti doktor, udvari tanácsos, Akadémia rendes tagja, szül. 1854. dec. 8. Budán. A bécsi Theresianum-ban a magyar közjog és történelem tanára. Az Akadémia 1899-ben megbízta A magyar nemzet története 1301-től I. Mátyás királyig c. munka megírásával. Nagyobb utazásokat tett Oroszországban, Spanyolországban (1898. Deli, Spanyolországi levelek egy tekintetes úrhoz, a Vasárnapi Ujságban); 1904. decz. Konstantinápolyban volt II. Rákóczy Ferencz és a bujdosók hamvainak hazaszállítására szükséges intézkedések végett. Szinnyei

*

Vásárolja meg a Vaterán: 3 000 Ft - Deli (Thallóczy Lajos): Bácsy Jakab Regényes történet a XVII. századból.

Kvassay Ede

KVASSAY EDE: Hamlet két tűz közt. (1909. Az évf. végén (37-48.)

I.

Egy novemberi vasárnapon, a fővárosi Vigadó jótékony célú gálahangversenyén, a cukrász helyiség egyik asztalánál, mely kilátást nyújtott a nagyterembe, ahol Lili kisasszony ült szüleivel és szolgálattevő gavallérjával.

Lili harmatos rózsabimbóhoz hasonló fiatal hölgy volt, a tavasz napsugaras, igéző kellemével. Sudár növésű, szilfid alak. Tengerzöldből zafírkékbe játszó, rejtelmes mélységű szemei ábrándos lelkületre vallanak, míg a sötét hajánál sötétebb bársony, sűrű szemöldökök nagy akaraterőt árulnak el. Az ifjúság játszi jókedve és a meglett kor komolysága bájos összhangban ömlik el egész valóján.

Atyja, székesi Pontoss Mátyás, pénzügyminiszteri tanácsos, szürke fejű, szemüveges, szikár, tipikus bürokrata alak. Pontoss neje: gömbölyded idomú delnő, kinek vonásai hajdani szépségre engednek következtéim. Leánynevén: Endrelaki Angyalka.

- Nézzék, kérem — figyelmeztette Lili a társaságot, itt velünk szemben a sétáló közönség közt ezt az előkelő megjelenésű, régibb divat szerint, de gondos csínnal öltözött, őszbevegyült hajú, francia szakállú, érdekes arcú úriembert, ki, míg Chopin egy mazurkáját játsszák, diszkrét taktusban lépdel, lejteget ide-oda.

— Íme, most a zene elhallgatott és a táncolva lejlegelő uraság is szünetet tart a zenekarral. Eredeti alak: úgy-e, Angyal? — jegyezte meg, hites-társához fordulva, a családfő.

- Igazad van, Mátyás, de délceg magatartással, igen elegánsan mozog — válaszolt a magát a melegben buzgón legyezgető mama.

- Valami kiszolgált cirkuszi műlovas lehet, ki régi megszokásból zeneszóra még most is a magas iskolát járja, szólt az említett gavallér: dombiratosi Italossy Előd, tiszteletbeli fogalmazó Pontoss szakosztályában. Lili kisasszony részére a papától hivatalosan engedélyezett udvarló, illetőleg vőlegényjelölt, küszöbön álló előléptetésének és egy beteges, öreg, agglegény nagybátya örvendetesen szomorú elhalálozásának reményében. Deli, magas termetű, rátartós, pedáns jellegű hivatalnok gentleman, világos-szőke, sima hajjal, divatosan nyírott bajusszal és vízszínű-kék szemű, duzzadt, halvány arccal.

Nem egykori műlovas ő. Iratossy úr téved. Az a graciózus szalonkönnyedséggel, koreográfia szerint lépdelő úr híres táncmester volt egykor a fővárosban, - jegyezte meg csekély személyem, mint a bemutatott társaság kiegészítője, néhány perc óta.

II.

Báró Szentkláray Ákos vagyok. Harmincöt éves volnék. De hát a férfiak oly idősek, amily időseknek őket az asszonyok tartják. Útlevél-személyleírásom: magas termet, szabályos, óval arc, barna haj, bajusz és rövid körszakáll, fekete szemek, ép fogak, orr, száj, minden rendes: állapotomon kívül, mely rendetlen, azaz: nőtelen. Annyira imádom ugyanis az egyéni függetlenséget, hogy irtózom az adósságcsinálástól, mely rendesen a Hymen tövises járma alá vezet. Ezek során tehát azt sem hallgathatom el, hogy dunántúli birtokaim után fizetett adóm alapján, foglalkozás nélküli egyéniség, azaz: főrendiházi tag vagyok. Hogy azonban ne tartsanak felületes szalonműveltségű semmittevőnek: egyben följegyzem, hogy édesatyám, ki, mint emigráns, függetlenségi harcunk után több évig Angol- és Franciaországban tartózkodott, már korán belém csepegtette a kulturális mozgalmak, különösen a tudományok és művészetek iránti meleg érdeklődést.

- Báró úr közelebbről ismeri a szóban forgó egyént? — kérdezte a miniszteri tanácsos úr, nejéhez fordulva. Pontossnak az a szokása volt, hogy ha felesége társaságában bármit mondott is, következetesen hozzá intézte szavait, mintha tósztot tartva az Angyalnak szállna.

- Tanítványa voltam annak idején és most is érintkezem vele. Élettörténete egy egész kis regény.

- Ugyan kérem, édes báró Szentkláray, beszéljen el láncművészünkről egyet s mást szólt Pontossné nagy érdeklődéssel - - -

(R.T. 199. 48.) XIX.

Következett egy álmatlan, hosszú éjszaka. A múlt képei, zavaros, kápráztató összevisszaságban fordultak meg izgatott lázas agyamban, vonultak el lelki szemeim előtt. Legvégül és aztán újra és folyton az esküvői jelenet. Édesanyám már kilenc órakor a reggelinél ült és magához hivatott. Kezet csókoltam. Anyám üdvözlésemet egy kézszorítással fogadta és komoly hangon így szólt:

- Marietta bele fog nyugodni sorsába. De hát Lili?

Mit felelhettem volna e kérdésre? Anyám folytatta:

- Nem teszek neked szemrehányást, fiam. Te nem vagy sem jobb, sem rosszabb a többi fiatal agglegénynél. Vértei Irma Reichenhallban Lilinek egy hozzá intézett levélét mutatta meg nekem, miután ezt megelőzőleg egy alkalommal kedvezőleg nyilatkoztam Liliről. Lili, mint a többi közt e levelében írja, véletlenül érlesült Mariettával való viszonyodról és ez magyarázza meg visszatartó viseletét irányodban. Lili továbbá levelében azt is bevallja, hogy mély vonzalmat érez irántad: habár te, látszólag meleg érdeklődéssel ugyan, de mégis csak nagyvilági divatos szeszéllyel udvarolgattál neki, s hol eltűntél, s hol újra feltűntél társaságukban.

- De ha mély vonzalmat érzett irántam, fakadtam ki, miért ment mégis férjhez Italossyhoz. Mikor előttem kijelentette, hogy nem lesz soha a felesége.

— Ne ámítsd magadat. Szikrát fogott szíved, de nem voltál két tűz közt, mint gondoltad. Mert a Lili lángja égetett meg. Az ő ajkairól röppent el a féltés izgalmában az az önérzetedet, hiúságodat sértő néhány szó, mely téged annyira elkeserített, hogy visszhangjával füledben világgá mentél.

Tagadólag intettem fejemmel. Édesanyám folytatta:

- Ne tagadd! Vértel Irma, ki az imént este a beteg Lilihez sietett és kivel, mikor a vaspályáról érkezve, a kocsiból kiszálltam, házunk előtt találkoztam, elmondott nekem mindent. Ő látott képedből kikelve halványan a templomban. Talán az én anyai lelkem szuggerálta Lili ajkaira ama végzetes, áldott bátor, igaz szavakat. Ne nyugtalankodjál, úgyis már késő minden. Lili különben érdemes lelt volna rád, kinek szíve, karaktere van. Lili nem a mindennapi jó, derék, tisztességes leány; nem közönséges jellem. Ő a te képeddel lelkében, mint barátnőjének írta, vőlegényétől a jegyváltásnál még a mennyasszonyi csókot is megtagadta. Mindezek után. felpattanva helyemről, így kiáltottam föl.

- Itt cselekedni kell!

XX.

E pillanatban kopogott be odaátról, a lakásomba vezető ajtón Indár Lekszi, kérdezve, hogy szabad-e belépnie. Anyám megengedte, hogy bebocsássam. Lekszi a nyomában haladó komornyik tálcájáról egy levelet vett el és átnyújtotta nekem.

- Én legyek szerelmi postás! Női kéz. Ah, ezer bocsánat, grófné! Fogadja hódolatomat itt nálunk Budapesten.

Anyám barátságosan kezel nyújtott neki és folytatta a félbe maradt reggelizést.

- Mely szerencsés körülmény hozott ide hozzám, ily kora hajnalban tíz órakor? — kérdeztem mosolyogva, az ablak-fülkébe vonva Lekszit, ki így válaszolt:

— Nem állhaltam meg, hogy fel ne jöjjek hozzád és el ne mondjam, hogy az éjjel a kaszinókban és a Park-klubban nem is beszéltek másról, mint Lili esküvőjéről, melyen a versenyebéd miatt, utólagos mély sajnálkozásomra, nem lehettem jelen. Persze mindenütt a te neveddel hozták kapcsolatba e cause celébre-t. A hírlapok azonban, nem faragva szenzációt belőle, szokatlanul egyhangú diszkrécióval, egyedül a menyasszony rosszullétét adják a félbeszakadt egyházi szertartás okául. Hanem hála neked, az újságírók közt sok jó embered van.

— Még ágyamban — vágtam közbe türelmetlenül, a reggeli tea mellett, futottam át a mai lapokat. - - -

Atyám azt mondja, hogy e névleges házasság a szülői kényszerítés fenn forgásánál fogva (helyesebben gyermeki áldozatnak nevezhetnők) a törvény értelmében felbontható, illetőleg semmisnek mondható ki. A szerető férfiúnak ennyit tudni elég. Meg vagyok győződve, hogy önnek édesanyja, a kegyelmes grófné, most már nem ellenezné ezt a házasságot.

— Áldásomat adom hozzá! — monda anyám, minden gondolkozás nélkül, ünnepélyesen. Most vettem csak észre, hogy oly fennhangon olvastam végig a levelet, hogy a jelenvoltak annak minden szavát megérthették: anyám, Lckszi és Muki gróf is, ki a levélolvasás közben lépett be, jelekkel köszöntött és az ajtónál megállt.

Zavarba jöttem anyám szavaira. Anyám egy kardvágással ketté vágta a hamleti gordiuszi csomót. Mélyen meg voltam hatva. Egész valóm változáson ment át.

— Szapriszti! (teringettét) A fiatal agglegényből házasság rokkantja lesz — fakadt ki ironizálva a most belépett Muki gróf, kezet fogva anyámmal.

— És vége a Víg vén úrfiak mulató életének! — telte hozzá nem kevesebb iróniával Lekszi, kecses meghajtással anyám felé. Most már egészen a tudósok és művészek körmei közé jut.

— Új ember lesz Ákosból — folytatta Muki gróf — gratulálok.

— Én is gratulálok, habár tudom, hogy most már téged, fájdalom, végleg elvesztettünk, egészíti ki Lekszi.

Édesanyám a két fiatal, remélhetőleg örök agglegényt ujjával megfenyegetve, így szólt:

- Keserű humor, sárga irigység hangja. Muki gróf és Lekszi mosolyogva és fejüket rázva tiltakoztak a malíciózus föltevés ellen.

— Ejnye, mit beszéltek ti itt össze-vissza, pattantam föl erőltetett komolysággal. — Nézze az ember! Házasítanak, anélkül, hogy a közvetlenül érdekelt feleket előbb megkérdeznék: egy nőt, kinek férje van és egy férfiút, ki nem akar megházasodni!

- Mondd ezt magadról Lili szemébe - jegyezte meg anyám derülten.

- Dehogy mondtam.

Négy napra Vértei Irmával elkísértem Lilit nénjéhez Pozsonyba, és fél esztendő múlva, a válóper befejezése után, mint boldog férj és feleség tértünk vissza Budapestre, ahonnan egyenesen László-falvára utaztunk. Egyelőre az ottani kastélyban, a Bakony vidékén, fogunk lakni, hogy legalább a mézeshetek alatt nyugton hagyjanak kedves barátaim: a fiatal agglegények, a víg vén úrfiak.

XÉNIA NAGYHERCZEGNŐ LAKODALMA. ZICHY MIHÁLY MŰVEIBŐL

*

Kvassay Ede: A vármegye szava. Regény. Petőfi Társaság, Révai Testvérek, Budapest, 1884.
Keménytábla, félvászon, 284 oldal. Kép szerinti, közepes állapotban (a külzet megrongálódott, a címlap szélein a papírborító elválik, a gerinc alsó felén a vászonkötés szakadt, az első szennylapon és a belső címlapon tulajdonosi névbejegyzés).

Kvassay Ede (1845-1927) szépirodalmi író, hírlapíró. E regény az Egy világfi albuma mellett egyik legjobbnak tartott regénye, amely egy komoly szerelmi történet keretében az 1860. évi alkotmányos érát festi le helyenként erős szatírával. Kiváló korrajz.

.vatera.hu

Lakatos László

(Budapest, 1882. – Nizza, 1944.)

Lakatos László: Történet az életről, a halálról, a szerelemről és a háborúról. (1914. 770-938.) h14–50.

Lakatos László: Ruth könyve. (1916. 1. 2-146.) h14–50.

*

TAVASZI JÁTÉK REGÉNY. IRTA LAKATOS LÁSZLÓ

Lakatos László: Tavaszi játék. (1913. 44. 666—968.) ELŐSZÓ. Regény elé irt előszó majd mindig védekezés akar lenni és úgy érzem, hogy első regényem nagyon is védelemre szorul. Kicsiny munkámnak számtalan hibája van. A «Tavaszi játék» csak az elgondolásában volt regény, végső megvalósulásában, a megírásban, inkább hosszú elbeszélés-forma lett belőle. Szerkezete hibás, túlságosan egyvágányú, amellett nem művészien egységes. Sok helyütt a cselekmény és a mese rovására túlteng benne az érzelmi és az értelmi líra, a bölcselkedő és érzelgő filozofálás. Következésképen a szereplők (igen kevesen vannak és az érdekesség szempontjából ez is hiba) keveset beszélnek, ritkán cselekednek, de annál többet gondolkoznak. A regény néhány szereplője túlságosan sok pszichológiai munkát végez és megkívánja az olvasótól, hogy lélekállapotaiban osztozzék. A regénynek egyetlen fontos alakja nem normális ember…A mese, az alakok és a stílus is híján vannak a művészi lehiggadtságnak és a férfiasságnak. Az érdekesség szempontjából az is baj, hogy a regényben a szerző többet beszél, mint a szereplők. Munkámat elejétől végig nyugtalanító idegesség reszketteti meg. Másutt erőtlenné teszi a fájdalmasságnak egy neme, amelyikről a nagyzási őrületnek egy percében azt hittem, hogy az világnézeti magasságra tud fel vergődni. . .

Hibáimnak nem mentsége, hogy mindezzel szemben igenis nagyon jól tudom, hogy mi mindent követelünk a regénytől, a prózai írás műfajainak ettől a királynőjétől. Az igazi regénytől sokat követelünk. Megköveteljük tőle, hogy benne legyen vagy egy emberi élet, vagy annak egy fontos időszaka, vagy egy ország, egy város, egy társadalom, vagy egy történelmi korszak, vagy egy általános nagy emberi szenvedély, vagy egy nagy cselekedet, amit körül lehet fogni, amiből nagy mesét lehet komponálni. Az igazi regényen — milyen kevés van! —meg kell, hogy érződjék az életnek igazi illata, annak perzselő forrósága vagy végtelen mélabúja. Az élet értelmének valamilyen formában való feloldása: ez a regény… A regény, mint hosszú lélegzetű epikus műfaj érdekes is kell, hogy legyen, hogy a dráma- és a novellaírás mai világában sikerrel megállja a helyét. És én mégis más regényt írtam, egészen mást, vékonyát, tétovát, lazát, idegesítőt.

Úgy éreztem, hogy mielőtt igazi nagy regényt tudnék írni, ezt kell írnom, ilyent kellett írnom, amilyent írtam. Meg kellett írnom a «Tavaszi játék»-ot, - pour me decharger. Késői ifjúságomnak minden fülledt terhétől szabadulnom kellett, mielőtt valódi, igaz és férfias regényt tudnék írni, olyant, a milyent majd ezután akarok. Ez a regény minden gyenge fogyatékosságával és bosszantó hibájával valamikor úgy oda fog tartozni a huszadik század elején álló Magyarországnak és különösen Pestnek és Budának adattárába, ahogyan szervesen az elmúlt korhoz tartozik az egykorú mentén a boglár, nem, ennél is szerényebb leszek: az egykorú ruhán a filléres csontgomb…

Kötelességemnek tudtam, mindezeket első regényem elé megírni.

Pesten, az 1913-ik esztendő elején. L. L.

TAVASZI JÁTÉK. Henrik ezen az estén a szobájában ült. Mint annyi más estén, úgy most is egyedül ült a szobájában. Henrik gondolkozott, arról, amiről legjobban tudott és leginkább szeretett gondolkozni, önmagáról és az életről.

Henrik most huszonhat esztendős volt — pontosan ennyi — és a múltjára gondolt, arra, ami már vele történt és a jövőjére, arra, ami még vele történhet. Azután sokat gondolt arra is, aminek vele történnie kellett volna és arra, aminek nem szabad vele történnie. Sok, nagyon sok minden történt már eddig is Henrikkel és végső eredményben mégis semmi sem történt vele. Egyszerre öregnek is, fiatalnak is érezte magát. Ez rendszerint és közönséges körülmények között hazug érzés, de Henriknél igaz volt. Henrik fáradt volt. Maga magától, a fiatal és máris túlságosan hosszú életétől, amely vágyakban, önmagának az emésztésében, önmagát és másokat kínzó szerelmekben telt el. Mindez elfárasztotta Henriket. Mást is elfárasztott volna, mennyivel inkább őt. Törékeny volt, nőiesen gyenge, és aki a minden benyomásra megrezzenő, a mindent feldolgozó, a mindentől szenvedő, a szomorú é» nyugtalan idegeivel fizetett a nemzetségének a múltjáért. Azért, hogy az ősei már sok évszázaddal ezelőtt írni tudtak és olvasni, hogy azoknak már régen finom és bonyolult vágyaik voltak, vágyak, a melyek öröklődnek, és amelyekkel oly nehéz jóllakatni.

— Én is vágyódom. Az életem egyetlen nagy kielégíthetetlen vágy, — gondolta Henrik. Azután a halál jutott eszébe. Még csak 26 éves volt és máris naponta gondolt a halálra. Hol komolyan és remegve gondolt rá, hol játékosan, beszélgetés közben a titokban rettegett halálról tréfálkozva. De azért jól és rosszul palástolt halálfélelem volt ez is csak. Henrik napjainak egy harmadrészét a halál gondolatával bíbelődve töltötte el, és e sötét játék mögött az életnek nagyon is mohó szeretete bujkált. Henrik akart élni. Sokáig tartó hosszú életet akart. Talán nem is szerette az életet, de az íze a szájában volt és meg akart ismerni mindent. Gyakran volt ok nélkül izgatott és ilyenkor minden benyomást százszoros erővel dolgozott fel magában. Ilyenkor órák alatt esztendőket élt. Ez az akaratos és ideges élnivágyás, ez volt a Henrik fiatalossága, ez volt az ereje és egyúttal ez is emésztette őt, e miatt volt néha napokig, sőt hetekig koravén, hogy azután annál elevenebb, vágyakozóbb és idegesen virgoncabb legyen. Ez az életkedv erős volt és bensőséges. Henrik ilyentájt olyan napokat élt, amikor az életet oly forrónak érezte, hogy gyakran szinte attól félt, hogy megperzselődik magától az élettől. Heves életkedv volt ez, de hiányzott belőle a vidámság, a valódi életöröm. Henrik keserű ízűnek érezte az életvágyát…

— Öreg vagyok, — mondta magában, — megesznek a vágyak. Korán fogok meghalni. Henrik már ágyban feküdt, amikor még mindig ezt a gondolatot folytatta. Belebámult a gyertya kicsiny fényébe, amely mégis betöltötte, a Henrik párnája körüli zugot. A halálra gondolt félelemmel és a vágyaira gyűlölettel.

A vágyaim elérhetetlenek, gyilkosak, — gondolta. - Megölöm a vágyaimat, hogy azok ne öljenek meg engem. De megint az jutott eszébe, hogy vágyak nélkül nem tud élni. Henrik a két kezét a mellére kulcsolta és szinte önmagának fogadalmat téve, ezeket gondolta: Lesz vágyam, lesz szenvedélyem, de csak egy vágy, egyetlen szenvedély. Ez szelíd lesz és lágy, el fog hódítani. Valami csendes, finom ideált fogok keresni. Egy francia költőt, akit egész életemen át olvasok, vagy egy nőt, egy hölgyet, aki amúgy is elérhetetlen. Egy álmot. Úgy fogok élni, mint a hindu fakírok. Elteszem minden erőmet, minden fölösleges vágyamat és háromszáz esztendős leszek.

Hirtelen bágyadtságot érzett. A gyertyát elfújta és két kezét a párna fölött az arca alá fordulva elaludt. Sokat és zavarosat álmodott. Látta magát. Még harminc éves sem volt és a haja máris hófehér, az arca máris sárga volt és bágyadt színű, mint az arany, amit régóta nem tisztítottak. . . Most kert következett. A kert Bécsben lehetett vagy Parisban, az empire korszakban. Szökőkút volt benne és a szökőkút medencéjében egy fiatal hölgy pávát fürdetett. A hölgy haja rizsporos volt, az arca pedig minden percben változott a hajkoszorú alatt. A hölgy balkezével a vízbe nyomta a pávát, jobb kezével pedig Henriket magához parancsolta. De Henrik nem engedelmeskedett. Arcába nevetett a hölgynek, azután elfutott. Ki akart futni a kertből, de nem lehetett, mert azt csupa rózsatövisből való embermagas kerítés fogta körül. Henrik rémülten futott a kerítés mellett, köröskörül a kertben,

A nagykörúton ment a lakásához közel és ekkor önkéntelenül, automatikusan, amint azt már sok százszor megtette, egy ablakra nézett fel. Ez az ablak szent ablak volt a Henrik számára. Itt járt ő egy héten át éjféltől hajnalig kínosan lesve, hogy még ég-e a nagy beteg szobájában a lámpa, vagy pedig már sötét ravatallá változott át a betegágy. Ez két évvel ezelőtt volt. Henrik mindössze csak egyszer beszélhetett Stefániával, aki akkor ott haldoklott. És azután még egyszer a temetésén láthatta. Henrik elment a temetésre, ahol bár gyilkolta a fájdalom, nem tudott sírni. Egészen naivul egy kis köteg piros szegfűt helyezett a fiatal lány koporsójára, mert úgy hallotta valamikor gyermekkorában a falusi dadájától, hogy a piros szegfű a virágok közt a szerelmet jelenti. Azzal lehet megváltani a szerelmet. Ez két év előtt volt. Henriknek mindez most eszébe jutott.

— Őt szeretem, — gondolta, — őt szeretem még mindig! Stefániát! Ez szomorú, de ez jó is nekem. Istenem, egy halottat szeretek, mindörökre is őt fogom szeretni. A lelkem nem kell, hogy üres maradjon és így még sem érnek majd sem új gyönyörök, sem új szenvedések. Halott tavaszban fogok élni és ez szép és nekem különösen jó, mert megnyugtató. Henrik azt hitte, hogy most nemes is, okos is. Lefekvés előtt még az írásai között kotorászott. Néhány levelet olvasott el, a melyeket az utóbbi napokban kapott és a melyikben két nő, az egyik egész szemérmetlen nyíltsággal, a másik félénk és éhes madárfiókaként csipogva, a szerelmét kérte. Henriknek hízelegtek ezek a levelek, bár a nők egyikét sem szerette. (Henrik gyakran szeretett, de sosem azokat á nőket, akik előbb árulták el vágyukat, mint ő.) (Folytatása következik.)

(40. 786.) VII.

Céltalan fájdalmak gyötörték még mindig Henriknek a lelkét, amikor hazaérkezett a városba, amelyet legutóbb annyira megkívánt. Pestre érkezvén Henrik, Pestben is csalódott. Pedig a hogy Pestre jött, mindjárt mohó vágyódással igyekezett a városba merülni. Járta Pest kisebb utcáit. Hosszú, esős délutánokon gyalog járt a Terézvárosnak és az Erzsébetvárosnak ismeretlen, a Ligetbe elvesző külső utcáin. Felkutatta a Józsefvárost. Éjszakánként a Belvárosban kódorgott, eljutott még a Lipótvárosba is. Mindent fölkeresett,

SZENT ISTVÁN NAPJA BUDAPESTEN. - FALUSIAK NÉZEGETIK A MÁTYÁS -TEMPLOM KÖRNYÉKÉT. Petrik Albert felvételei.

látott, megkóstolt, ami csak Pesten van. Belevetette magát a déli korzó világába. Eljárt az éjszakai mulatóházakba, fölkereste a kaszinókat és a játéktermeket. Benézett a színházakba, ismeretséget és összeköttetést keresett olyan társasági rétegekben, amelyeket régebben elhanyagolt, lenézett vagy más ok miatt elkerült. Megismerkedett új emberekkel és fölelevenítette régebbi barátkozásait. Részt vett munkákban is, kötelezettségeket vállalt akciók iránt érdeklődött, bejárt a képviselőházba, és eljárt a sportversenyekre, mindhiába. Pest megcsalta őt, megcsalta, mint egy asszony és megcsalta még a Dorottya-utca is, amely pedig olyan pontos érzékelhetőséggel és olyan hívogatva jelentkezett előtte akkor ott, Firenzében, az ismeretlen nő halottas ágyánál.

Elveszett ember vagyok, állapította meg magában Henrik egyik este, amikor már fél esztendeig hiába hajszolta Pestet és az életet, amire, úgy érezte, hogy nagy szüksége volna, de amiben most, hogy szabad kézzel dúskálhatott volna benne, mégsem lelt sem örömet, sem kielégülést, de még megnyugvást és gyógyulást sem. Rettentően ideges volt Henrik ezen az estén. A legkegyetlenebb gondolatok kínozták (szüntelenül magára gondolt) és szűknek találta lakását. Lement az utcára. Órák hosszat csatangolt, járt-kelt éllen-szomjan, de nem fáradt el. Henriken ekkor valami csodálatos idegesség uralkodott, olyan idegesség, ami őt nem bágyasztotta, nem lohasztotta, ellenkezően, mintha új erővel töltötte volna el, egy önmagából táplálkozó, folyton gyarapodó ideges aktivitás, ami végül is mintha az élet-elemévé vált volna. Most is fáradhatatlanul hajszolta magát Henrik az utcákon keresztül-kasul. Már órák teltek így el, már éjfél régen elmúlt és Henrik — önmagát kergetve — még mindig járt. Hirtelen megállott. Nem tudta, mi az, ami őt vad és céltalan útjában megállítja. Csak valamit látott (az első percben maga sem tudta, hogy mit), azután megállt, erősen ránézett a dologra, ami előtt megállt, ami őt szinte öntudatlanul megállásra késztette. A városligeti fasorban volt és Ágotáék kapuja előtt állott, az előtt a kapu előtt, amelynek kilincsét levett kalappal, térden állva csókolta meg egyszer a tavaszi hajnalban. Pedig — legalább most úgy emlékezett reá — akkor nem is szerette Ágotát.

RUDOLF TRÓNÖRÖKÖS SZOBRA* LIGETI MIKLÓSTÓL, a Városliget bokroktól szegélyezett tisztásán. Balogh Rudolf felvétele

*

A szobor nem volt mindig a mostani-eredeti helyén. A rendszerváltozás előtt az egyik állami gazdaság előtt volt látható, A vadász címmel. google

*

Most sem szerette. És mégis, amikor a kapu előtt megállott, érezte, hogy a szíve táján hogyan ürülnek ki az erek. Minden vére a fejébe szökött. Henrik rövid ideig szédülten állott itt és utóbb vette észre, hogy a villa kertjének a fái kopárak, a cserjéi élettelenek és deszkapalánk borítja a lugasokat is, amelyekben egy Henrikre emlékezetes tavaszi estélyen hangos és fényes, ünnepi, de minden ünnepi zaja mögött is fojtott sírással teli élet volt. De most: zárt kapu. Ágotáék a városban laknak.

Henrik kigombolta télikabátját. Tűrhetetlen meleget érzett ebben a hideg téli éjszakában. Azután már nem is gondolkozott. A kalapját hátracsapta, a homlokához kapott és nyitott szájjal futott előre. Most már nem céltalanul futott. Bár nem gondolkozott azon, hogy hová megy, mégis tudta. Inkább érezte, mint tudta. Pontosan érezte. Amikor célhoz ért Henrik, megállt. Az előtt a lipótvárosi ház előtt állt, a melyikben Ágotáék télidőben laktak. Ennek a háznak az első emeletén volt a városi lakásuk, ott aludt most az asszony, fehér ágyon, a fekete haja a vánkoson terül el és a szája is egy kissé talán nyitva van.

Henrik most sem szerette Ágotát, de a túlfűtött legényi képzelőtehetsége, a csatázó idegei, a kínzó céltalan fájdalma és a régi tárgyatlan epekedése most egészen világosan látatták vele Ágotát, amint ott pihen, fent a hálószobájában.

Mi volna, — gondolta Henrik — mi történnék, ha most fölmennék. Bemennék hozzá (a férje remélhetően más szobában hál) és azt mondanám neki, hogy jöjjön velem, megszöktetem. Egy újjal se nyúlnék hozzá, csak úgy kérném, hogy szökjék velem. Ő ezt nem értené és magyarázatot kérne. Ekkor azt mondanám neki, hogy Firenzében a jóságos Madonnának egyik képmásán az ő szemét láttam meg. Az ő szemét. És ekkor megértene engem és eljönne velem. Bizonyosan eljönne. Vajon fölmenjek-e? - - -

Henrik tisztában volt vele, hogy őrültség, amire gondol, tébolyult vakmerőség, mégis a jobb kezének a mutatóujja már a csengőn volt, ami a házmesternek szól. Még nem csengetett. Sőt! Visszakapta az ujját. Eszébe jutott a rendetlen ruházata. A kalapját helyreigazította, a kabátját újra begombolta. Minden ok nélkül azt is megnézte, van-e a zsebében cigaretta. Azután megnyomta a csengő gombját. Hirtelen történt ez, ő maga sem tudta, hogyan tehette, de megtörtént és Henrik érezte, hogy most valami nagy őrületet cselekedett. El akart futni, de nem tudott. Kopogó szívvel, lüktető halántékkal hallotta, mint csönget vissza a házmester, mint csoszog végig papucsával lassan az udvar kemény kőkockáin. Mindezt hallotta és már a botrányra is gondolt, a gyermekes megszégyenülésre, az utcai botrányra- - - Nyílt a kapu és a házmester ott állt papucsban, állig feltűrt régi kopott kabátban, a kezében kis rossz szagú petróleumlámpa, ami alig világított a sötét kapualjban. A lámpa csak épen a házmester álmos arczára világított, amelyen a vánkos és az alvás össze-vissza borzolták a szakáll szőrzetét. A házmester jobb kezében a lámpát tartotta, bal kezével az álmos szemét dörgölte. Henrik hirtelen levette a kalapját és nagy erővel a házmester arcába vágta. Azután elfutott- - - Henrik egy padra roskadt le. A kabátját a forró és födetlen fejére felhúzta, az arcát a könyökölő két karján a kezébe támasztotta és sírt. Forró könnyeket sírt, minden ok nélkül.

Pest felől ekkor kelt a tűzpiros téli nap. Reggel volt. Ágota most ébredhetett. De Henriknek ekkor már eszében sem volt Ágota. (Folytatása következik.)

(49. 968.) És Henriknek eszébe jutott, hogy jutalmul el kellene most mondani azt is, miként ácsorgott azon a tébolyodott téli éjszakán Ágotáéit háza előtt, hogyan csöngetett be a kapun. De nem mondta el. Érezte, hogy Ágota őt még mindig szereli, sok jósággal és nagyon szereti és nem akarta az asszony nyugalmát ezzel zaklatni. Ágota szólalt meg:

- Tudhattam volna, hogy ez lesz a vége, hogy ezért válnak el.

- Miért? — kérdezte Henrik.

— Azért Henrik, mert maga ilyen, nem tudom mondani, hogy milyen, de maga már ért engem.

— Bolond vagyok, regényes, magamat kínzom és másokat. Ugye ezt akarta mondani, Ágota? Nem?

— Igen, — súgta az asszony, Henrik, maga ismeri magát.

- Igen, bolond vagyok, — mondta Henrik. Azután szívének hirtelen áradásában, leküzdhetetlen boldog, belső vágytól hajtva, mégis elmondta Ágotának, hogy mint térdelt és sírt a kapuja előtt. Mindent elmondott, még a házmesterrel való őrült kalandját is. Henrik, miközben mindezt elmondta, szemét a földre sütötte és csak a karja érezte, hogy az asszony karja e szavakra úgy reszket, mint a csupasz madárfióka. És Henrik erre elmondta azt is, hogy Firenzében a Madonna-kép előtt miként emlékezett Ágotára, és hogy az imént, a Duna partján Ágota szeme őt a primitív Madonna-képre emlékeztette. Henrik mindent elmondott.

Manet: Kanapén fekvő hölgy

— Henrik, miért mondta el ezt? — kérdezte az asszony.

Henrik nem felelt, csak az ajka vonaglott. Percek múlva tört ki belőle a sírógörcs erejével:

- Milyen jó maga, Ágota. Milyen boldog vagyok, hogy magával találkoztam.

Ágota elpirult.

— Miért mondja ezt nekem, Henrik?

- Mert kell. Érzem, hogy mondanom kell. Meghalnék, ha nem mondanám.

- És azután megint megfeledkezik rólam, és csúnya és rossz lesz hozzám, mint akkor a Lánchídon volt, azon az augusztusi estén. Emlékszik?

— Bocsásson meg. bocsásson meg, kérte Henrik, majd hozzátette: emlékszik még az ibolyákra?

— Emlékszem, és, még megvannak, szólt Ágota és karját még erősebben fűzte a Henrikébe. Lassan, észrevétlenül értek a ház elé, a melyikben Henrik lakott. Nem néztek egymásra, szót sem szóltak, együtt haladtak fel a lépcsőn és amikor a lakásnak első szobájába értek, kettejük szája egyetlen örökkévaló csókban egyesült. Kérés, szavak és ígéret nélkül lettek egymásé. Órák hosszat pihentek egymás mellett és mennyei kábulatban mindkettejük lelkének örök időktől hordott terhe rövid órákra elrepült. Lehunyt szemmel ízlelték egymás száját, szemét, haját. Gyengédek voltak és végső felszabadulásukban is végtelenül szemérmetesek. Még mindig lehunyt, önmagukba néző szemmel pihentek egymás mellett, amikor Henriknek eszébe jutott:

— Szeretem-e Ágotát?

De nyomban el is hallgattatta magát, mondván önmagának: ő a jótevőm és én az ő jótevője vagyok. És az övé is maradok évekig és ő is az enyém. És Henrik — míg fejét Ágota karján nyugtatta, — úgy érezte, hogy kettejük teste nem egyéb, mint két reszkető edény, arra hivatott, hogy e világ minden szomorúságát megigya. Bús rendeltetés, de édes a bére: Szabad egymást, egymás szenvedéseitől megváltaniuk.

On me demande, pár les rues,

Ponrquoi jé vais bayant aux grues,

Fumant mon cigare au soleil,

A quoi se passe ma jeunesse

Ét depuis trois ans de paresse

Ce qu' ont fait mes nuits sans sommeil.

Alfréd de Musset.

Kérdik, hogy az utcákat járván

Miért támolygok búsan, árván

Szivart füstölve, egyedül.

Ifjúságom mire fecsérlem,

Mért élek három éve tétlen

S az álom éjjel mért kerül. (Kosztolányi fordítása)

Henrik fiatal életének következő esztendeiben Ágotának hű barátja maradt. Királyi ajándék gyanánt adta magát az asszonynak és más asszonynak is. Közben ledér leányokat, vásári tündéreket is megajándékozott önmagával. Testét, és azt, a mi lelkéből megmaradt -— könnyű szívvel tékozolta bánatos és mosolygó, boldogtalan és ösztönösen rossz, csalódott és a csalódást kereső, álmodozó és tobzódó nőkre. Henrik, attól, aki őt megkívánta, nem tagadta meg magát és csak a jó erkölcsben nevelt házi leányokat kímélte. Azt hitte, hogy ezzel magát is kíméli.

Senkit meg nem bántott és mindenkihez egyformán jó volt. Ágotától távozván, gyakran virágot vitt Stefánia sírjára és két epizód keserédes órái között néha megkérdezte magától, hogy vajon ismeretlen hitvese oldalán róla álmodik-e most Anna (korábbi kedvese)? Szíve az oszló emlékeknek lomtára volt, könnyű kézzel dúskált benne és kigyógyult régebbi sápasztó betegségéből, a gondolkodásból. Megtanulta, hogy az élet értelmének két nagy titka van: az ifjúság és a halál. Ifjúságát gondolkodás és meghatottság nélkül szürcsölte és csak ritkán és akkor is kevés félelemmel jutott eszébe a halál.

Lelkének nemes elzüllöttségében Henrik két nevet felejtett el, a boldogságét és a bánatét. Olykor talán egyikben sem volt része, olykor talán mind a kettő meglátogatta, de értelmüket nem kutatta, nevüket ki nem mondta. Úgy élt, hogy sem napjait, sem éveit nem számlálta. A tavasz szenvedés nélkül bizseregtette meg és az őszi elmúlás fájdalma többé nem mérgezte meg lelkét. Unalmát emelt fővel sétáltatta az utcán vagy éjszakánként jóleső, könnyű mélabúval fútta a játékházak ködös-füstös levegőjébe. Más gyermekét nem irigyelte és a virágot csak a lakás és a ruha díszeként értelmezte. Korábbi édes kínja, a nagy lelki szerelemre való aggodalmas és válogatós áhítozás, most hűtlen cimboraként elhagyta őt. Henrik már nem félt semmitől. Amit egykoron várt, az megjött és elmúlt. Azt hitte, hogy már mindenen túl van és most válogatás és remegés nélkül fogadta el a szerelmet. Semmitől és senkitől nem félt, magától sem.

Ifjúkorának maradékát egyetlen nagy forgatagban fogyasztotta el gyorsan és észrevétlen. Henrik ez idő alatt minden volt. Önfeláldozó barát, révedező játékos, gyengéd arszlán, távozó vendég, gondtalan katona, aggódó gyermek, céltalan utas, könnyelmű zenész, megbűvölt herceg, andalgó költő. Olykor úgy érezte, hogy nem más, mint idegen lakomák állandó vendége, Gyakran unatkozott.

Mindennap más volt és száz alakjában is ugyanaz. A forgatagot, amelyben élt, maga kavarta, annak szelét maga fújta. Tetszett neki ez az élet és csak nagyritkán szállt ki bűvöletétől, hogy magába mélyedjék. Ilyenkor egész ifjúságát egyetlen nagy tavaszi játéknak látta. Ennek most már egyforma része volt minden, az ifjú kínok és a késő megenyhülés, Stefánia, Ágota, Melanie, Anna, a firenzei út, Buda, Anna búcsúja és az első csók, amit Ágotától kapott. A nagy dolgok is picinyek lettek és a kicsik is óriások. De minden egybefolyt, összenőtt, egy testté vált és az összes dolgok, elmúlt ízek, illatok, emlékek, könnyek, mosolyok és grimaszok fölött az egyetlen nagy tavaszi játék édes-bús muzsikája szólt. Így élt most Henrik, és csak néha napján adatott meg néki, hogy lehunyt szemmel emlékezzék életének arra a két esztendejére, amikor a mezítelen szívét állandóan a tenyerén hordozta. Vége

Molnár Ferenc

Molnár Ferenc: Rabok. (18 képpel) (R.T. 1906. 1-81.)

R.T. A 47. oldal után újra számozva, ez az 1. oldal

I.A pályaudvar érkezési oldalán a hordárok nagy koffert tettek föl egy fiáker bakjára. A hó sűrűn, nagy pihékben esett és ezért a kocsis szeretettel takarta le a bőröndöt egy nagy pokróccal, s elhelyezkedett a bakon azzal a kiváló akrobata-érzékkel, amely a pályaudvarra járó kocsist olyannyira jellemzi. Csak városi kocsis tud ily békésen megférni kis helyen egy nagy bőrönddel, amelyről lelóg a lába, s amely mellett oly szerényen húzódik meg, mintha nem is neki csinálták volna a kocsi elejére a bakot.

A nagy üvegcsarnokból egy kövér öreg hölgy szaladt bele egyenesen a kocsiba, s helyet foglalt benne. Aztán egy esőcseppnyi lány került elő, meg egy fiatalember. A fiatalember besegítette a csöpp lányt a kocsiba, szépen köszönt, és ezt mondta a kocsisnak:

— A régi fogházhoz hajtson.

A kocsis ránézett, mintha nem jól hallotta volna, de aztán belenyugodott ebbe a furcsa adreszbe és nekivágott a havas útnak. Benn a városban, a pályaudvar körül szépen, városi módon bántak el már korán reggel a hóval. Kupacokba rakták az út szélén, tisztára söpörték az utcát, úgy, hogy ami most hullott, az csak valami nagyon finom, nagyon vékony fehér lepelhez hasonlított, amit mintha épen most teregettek volna szét a szürke kövek fölött. Ez nem volt az igazi hólepel, amely puhán, vastagon fekszik a földön, elfogja a kocsik neszét, s az emberi hangnak is valami kedves, kellemes csengést ad, úgy tompítván a kiáltást, mintha az egész utca valami puhára kárpitozott nagyszoba volna, és mindenki ebben a szobában diskurálna szelíd, csendes hangon. Ez még városi hó volt, amelyből hiányzott a kedélyes elem, az igazi téli hangulat.

A kislány behúzódott a kocsi sarkába, fehér-kesztyűs kis kezével tisztára törült egy kis foltot az ablak üvegén és kinézett.

— Itt nem kedves a hó, — mondta gyerekes szomorúsággal, — ezt nem szeretem. Úgy szép, ha nagy mezők vannak tele hóval, mikor az ember mindenfelé csak csupa fehéret lát, amerre néz. Az öreg hölgy nem is felelt. Az ilyesmi iránt elveszti az ember az érzékét a korral. Az öregember már csak a szép időt szereti. Hát csak tovább hallgatott, mint aki megszokta, hogy valami komolyan nem veendő lény fecseg körülötte. A kocsi pedig vágtatva ment kifelé, a falvak irányában. Lassanként elmaradoztak a nagy házak, elfogyott a kövezet a kerekek alól. Most már puhán jártak és a hó is rendezetlenül fehérlett mindenfelé, úgy ahogy a jó Isten a földre hintette.

— Ez már más! — mondta a kislány, és ez úgy hangzott, mintha elismerését fejezte volna ki a természetnek, amiért eltalálta az ő gusztusát. Ez már az igazi hó, olyan, amilyennek én szeretem. Úgy-e szép, Mari néni? Mari néni álmosan pislantott ki a nagy fehérségbe. Neki e pillanatban fázott a lába, s nemcsak hogy örömet nem érzett a természet fehér játékán, hanem bosszankodott. A szegény rokonok örök elégedetlenségével konstatálta magában, hogy mások mindig épen akkor örülnek, mikor neki fáj valamije. Tehát ismét nem felelt.

Most már szántóföldek nyúltak el mellettük, meg veteményes kertek, amelyekben egy-egy alacsony üvegház aludt a hó alatt. Vékonyka füstszálak szállottak az ég felé. A kertészek fűtöttek a szélesen terpeszkedő üvegházakban, valami finom virág tiszteletére. Aztán ezek is elmaradtak. Szőlők következtek, meg végtelenbe nyúló földek. Nálunk hamar vége szakad a városnak. A határnál egyszerre következik a végtelenség, átmenet nélkül. Nem kisebbednek fokozatosan a házak, hanem nagy palotával végződik a város. Négyemeletes nagy házak állnak őrt a határon, mintha a város gazdagsága állította volna őket oda, mint a grófok a cifra portást a kapuba. Hogy megijedjen tőle a szegény ember és ne kapjon kedvet bemerészkedni oda, ahol csak a nagyuraknak áll a világ. Majd letért a kocsi az országútról és nekivágott egy kisebb útnak. És ekkor a távolban, kopasz fák között feltűnt egy nagy, sárga ház. A kis leány merően nézett abba az irányba.

-Ez az? — kérdezte az öreg hölgytől. Az öreg dáma most már megszólalt: Ez az, — mondta csöndesen.

— Kár, — szólt a lány. Mari néni ránézett. - Mi kár?

— Hogy már itt vagyunk, olyan szép volt ez a havas vidék.

Az öreg nő most úgy nézett rá, mint ahogy az ellenségeire néz az ember.

— Hogyan? — mondta szörnyűködő hangon. — Egy esztendeje nem látta az édes apját, most végre megjön az idegenből, mindjárt ott lesz, mindjárt a nyakába fog ugrani, és nincs egyéb gondja, mint ez a hóborított szántóföld?

Azzal ismét visszabújt a kendőjébe, mint aki nem is találja érdemesnek, hogy az ilyen Istentől elrugaszkodott teremtést tovább korholja. De a kis lány se törődött vele. Megszokták már egymást. Nemcsak az olyan emberek szoknak könnyen össze, akiknek egyformán dolgozik a képzeletük. Abban is van kapcsoló erő, ha két ember éppenséggel nem érti meg egymást. Mindenki beleburkolózik a maga igazába és nyugton hagyja a másikat. Megnyugtatóbb az olyan lénnyel való állandó együttlét, akiről biztosan tudjuk, hogy sohasem fogjuk a magunk képére formálni, mint az olyannak a társasága, akit el lehet téríteni a felfogásától. Az ilyennel baj van. Az ilyet meg kell győzni, mert az okos érvelésnek megadja magát. És ez fárasztó. Már pedig az ember nem szeret fáradni sem az útitársával, sem avval, akit egy életen keresztül kísér, mint a hogy például ez az öreg hölgy kísérte ezt a csöpp lányt.

Most már közel voltak a nagy sárga házhoz. Innen már lehetett látni, hogy a sárga épület nem egy ház, hanem sokféle különböző építmény, amit idők folyamán építettek ide egy rakásra, egyiket szorosan a másik mellé, úgy, hogy azt a hatást tette, mintha a sok kisebb-nagyobb emeletes, földszintes ház valami veszedelemtől való félelmében bujt volna össze. A ferde tetők egymásra borultak, egymásnak feküdtek, a falak szorosan csatlakoztak egymáshoz, sehol semmi köz, semmi udvarféle nem volt köztük. Szinte félelmes volt itt a végtelen síkság közepén ez a nagy ház-halmaz, amelynek nem lehetett az udvarába látni, mintha valami titkolni való dolog számára építették volna. Az udvar körülötte volt. A nagy háztömeget nagy kőfal vette körül, mely széles körben kanyarodott köréje, tisztes távolban magától a háztól. Még így, a fehér takaró alatt is barátságtalan volt a fogház. A végtelen téli csöndben némán meredt ki a fehér földből és semmi jelét nem adta annak, hogy élő emberek laknak benne.

Mikor a kocsi megállott a kőfal rácsos vaskapujánál, a kapu mögül egy szuronyos ember dugta ki a fejét. Csak úgy félvállról nézett a kocsira, de amikor meglátta a bakon a bőröndöt, és az üveg mögött azt a csodálkozó kislány-fejet, amely tágra nyitott szemmel nézett a titokzatos rács felé, egyszeriben kinyitotta a kaput, a kocsihoz ugrott, és onnan bekiáltott az udvarba:

— Hé, Szabó! Jöjjenek csak ki! Vegyék le ezt a ládát. Itt a kisasszony!

És barátságos mosollyal segítette ki a hölgyeket a kocsiból. A Szabó nevű egyén is előkerült. Ennek is egyenruhája volt és ez is barátságos arcot igyekezett vágni, mikor a kocsissal nekiestek a koffernek. A hölgyek bementek az udvarra, aztán eltűntek a házban. A kocsis meghatottsággal kérdezte, mialatt zsebre vágta a pénzét:

— Ezek a hölgyek itt laknak?

— Igen, — mondta Szabó, — ez az igazgatónak a lánya.

— Ja szó? — mondta a fiákeres, és megnyugodott a magyarázatban. Látszott az arcán, hogy az egész úton ezen a kérdésen törte a fejét. — Az már más!

LOTZ FESTMÉNYEINEK KIÁLLÍTÁSA. Lovak. (A hatvanas évekből).

Felült a bakra, még egyszer benézett a szomorú udvarra, aztán elhajtott. Finom, előkelő fiákeres volt. Nem szerette ezt a házat, ahol rabok laknak. Ez egy kicsit messze volt attól a gumikerekű világtól, amelyben ő oly vidáman élt. És egy perc múlva már nem is lehetett látni, elkanyarodott az országút felé, bemenekült a szép városba ez elől a gondolat elől. Csak a finom, vékony, úri keréknyom maradt itt, a friss hóban, jeléül annak, hogy megfordult erre felé egyszer egy olyan vidám, előkelő, kedélyes jószág is, aminő egy elegáns Gizella téri fiáker.

És most újra csönd borult a nagy házra, megint elnémult körülötte minden. Csöndes kis reggeli szél járt a mezők fölött, szelíden ringatta a kövér pihéket. A kopasz fákról egy-egy hó-csomó puffant le a földre. A házból semmi nesz nem jött. Mélységes nyugalom áradt belőle, nem mintha megelégedett, pihenő emberek

laktak volna benne, hanem annak a gondolatnak a nyugalma, hogy itt vastagok a falak, hogy innen nem lehet elmenni, mert ide csak jönni lehet, hogy itt nagy a biztonság és a rend, és hogy itt mindenki hallgat. Ez a gondolat tükröződött az őrök arcán, ez nézett ki a Szabó szeméből, ez érzett ki a kapuzár csattanásából, ez fojtotta olyan nagyon csöndesre magát a csöndet is, ami itt honolt.

És éppen az a gondolat, hogy ez a ház semminek sem a kezdete, hanem mindennek a vége, hogy ide nem jön az ember, hanem hozzák, hogy itt a nyugalom nem megnyugvás, hanem beletörődés valami változhatatlanba, hogy itt a csönd nem a néptelenség vagy az üresség kongó csöndje, hanem hallgató emberek némasága. Éppen ez tette, hogy ez a ház semmihez sem hasonlított olyan nagyon, mint épen egy temetőhöz. És ezen a friss fehér téli reggelen, ebbe a házba jött lakni Eimmer Lenke, tizenhét éves korában, egy csomó érzelmes német kottával, több rend hófehér és rózsaszínű ruhával, néhány Marlitt* regénnyel, és néhány igen lányos és nagyon meleg gondolattal arról a fiúról, aki a pályaudvarnál azt mondta a kocsisnak, hogy hajtson a fogházhoz.

*Friederieke Henriette Christiane Eugenie John, írói nevén E. Marlitt (Arnstadt

, 1825. december 5. – Arnstadt, 1887. január 22.) német regényírónő

(R.T. 1906. 7.) III. (Folytatás)

Az a fiatalember, aki a hölgyeket a kocsiba segítette, még egy ideig nézett a fiáker után, aztán behúzta a nyakát a télikabátja gallérjába s nekivágott a Kerepesi-útnak. Úgy körülbelül a tót templom mellett befordult egy kis utcába, majd a kis utcából a másikba, még kisebbe, és csak akkor állott meg, amikor elérkezett a Kóré-féle cukrászbolt elé.

Még a legszegényebb ember is látott a Kóré-féle cukrászboltnál előkelőbb ilynemű üzletet. Szegény Kóré hiába próbált magán aranyos betűkkel segíteni, az üzlet kopott maradt. Hiába írta ki a cégtáblára, alája, föléje, melléje a legelegánsabb szavakat, amiket egy cukrásznak megengedtetett a maga felmagasztalására a közönséggel szemben használni, nem volt a boltja finom helyiség. Sőt mondhatnám lerítt a piszkos ajtóról a «cukrászda», a «confiserie», meg a «conditorei» és a többi gyönyörű szó, amivel Kóré úr felcifrázta magát, mint valami szerecsen, aki olajszagú fekete testére a legcifrább csillogó rongyokat akasztja. Biz ez nem volt egyéb, mint csak az, ami volt: a meggazdagodott, sőt kapuk alján meggazdagodott cukor árus kis parvenü-boltja, ahová a környék legcsekélyebb jelentőségű színésznövendékei és legszegényebb jogászai jártak uzsonnázni, néha külön-külön, néha együtt.

Miklós ez előtt a bolt előtt állott meg. mint azon a környéken mondták volna, a «Kóréba ment». A szerény üvegajtó fölött megszólalt a kis csengő, és Kóró úr, aki föltett szemüveggel olvasta az újságot a pult mögött, fölriadt. Ez szokatlan dolog volt a «Kóréban». Délelőtt tíz órakor még aludni szokott a kis cukros-bolt. Ilyenkor itt nem volt szezon.

Mikor meglátta Miklóst, levette a szemüvegét és elébe ment. Talpig fehérben volt Kóré úr, és ez nagyon tekintélyessé tette a külsejét. Beszélhetnek a fekete ruha komolyságáról és a harci jellegről, amit a díszmagyar kölcsönöz az érett férfiúnak, nincs a világon tiszteletet parancsolóbb valami, mint a fehér ruhába öltözött férfi. Ezt érezte Kóré úr, s ezért nem vált meg az üzletében soha a fehér ruhájától. Igaz, hogy tiszta fehér volt mindig. És úgy viselte, mintha valami papi köntös lett volna, valami titkos és nagyon komoly vallásnak a papi köntöse. Szertartásosan lépkedett benne, s állandóan ott lebegett ajkán valami leereszkedő és mégis nagyon tekintélyes mosoly, mely mintha azt mondta volna: Ti nem értitek ennek a komolyságát, ti nem tudjátok, ki vagyok én, ti nem is sejtitek, kivel beszéltek, mikor én szóba állok veletek. Az igazi cukrászról el lehet mondani, hogy vagy elasszonyosodik, vagy elpaposodik a fehér gúnyában. Kóré úr már a termeténél fogva is csak ebbe az utóbbi csoportba tartozhatott. S így tehát kenetes is volt a hangja, mikor Miklósra mosolyogva ezt mondta:

— Tudom, mélyen tisztelt doktor uram, miért méltóztatik jönni. Miklós kedélyesen felelt:

- Nem tudja, miért méltóztatom jönni.

— Dehogy nem.

— Hát meg fogja látni.

Azzal letette a kabátját, leült egy kis asztalhoz, mely bádogból volt, de márványt mutatott, és ráütött a bádogra:

— Kérek egy pohár császárkörtét.

Most már komoly volt a helyzet Kóré úrra nézve, mert a császárkörte volt a Kóróban a legdrágább ital. Hátra sietett tehát a pult mögé és benyúlt a legszebb szekrénybe, melyben egymás mellett állottak a különböző pálinkák és egyéb drágaságok, szépen a színük szerint csoportosítva - - -

(R.T. 1906. 41.) Riza hátranézett és meglátta a hivatalnok kíváncsi arcát. Az őr is beljebb jött egy lépéssel a szobába. Elhallgatott. Visszaült a helyére és a kezébe temette az arcát. Sokáig hallgatott így. Miklós pedig tanácstalanul állott előtte. Nagyon furcsa érzése volt most. Tisztán látta, hogy nem a véletlenek láncolata sodorta őt ebbe a helyzetbe. Konstatálta magán, hogy e pillanatban, ha kevesebb őszinteséggel gondolkodnék, azt mondhatná: «ejnye, hogyan kerültem én bele ennek a drámának a kellő közepébe?" De őszintén gondolkozott, s megvolt az a ritka jó tulajdonsága, amelynek hiánya oly sokszor dönti szomorúságba a mi szegény, gyönge emberszívünket — megvolt az a józan tisztánlátás benne, amely csak olyan embereknek a tulajdonsága, akik hideg fiatalságot éltek, eget nem ostromoltak, légvárak építésével hivatásszerűen nem foglalkoztak soha. Látta, hogy neki magának is nagy része van abban, hogy most itt áll a fogház irodájában, egy síró leány előtt, aki — most már elhitte neki — szerelmes belé. És azt is tudta, miért van ebben neki része. Érdekelte a leány. Többet foglalkozott vele, mintsem kellett volna. Sőt: többet foglalkozott vele, mintsem illett volna. Most Lenkére gondolt, a fehér leányszobára, a csöndes öregúrra, aki oly ügyesen tudott a szobából kimenni, ha azt akarta, hogy a fiatalok magukra maradjanak.

Nézte a leányt és észrevette, hogy csöndesen sír. Most látszott, hogy igaza volt, mikor az utolsó erejéről beszélt. Az imént még vadul égő szemmel, büszkén fölemelt fővel vágta az arcába, hogy nem ereszti el innen, s akkor ez a leány maga volt a harcos élet, a fölényesség, az erő. Mintha valami hatalma is lett volna, űgy eltűnt körüle a fogház, a szabadság-hiánynak minden szimbóluma, mikor beszélt. Az őr egy közönséges, unatkozó, várakozó inassá homályosult s az iroda nem volt fogháziroda, hanem a Riza szobája, a mely tele volt vele, a mely az övé volt. És most itt ült, a kezébe temetett arccal, csöndesen sírva, megtörve. Szegény nyomorult leány volt ebben a percben, akiben megtörött a dac, akiből elfogyott a harcos erő. És az őr megint fogházőrré lett és a szoba falai megint megnőttek körülötte, az ablakok vasrácsai jelentősen rajzolódtak a kék égre: megint nem volt egyéb Riza, mint az a szegény vizsgálati fogoly, akinek itt ismerték.

Miklós megijedt magamagától. Érezte, hogy most jobban fogja öt ez a leány, mint az imént, mikor azzal fenyegette, hogy birkózni fog vele és nem ereszti ki az ajtón. Szerette volna tudni: vájjon tudja-e ezt Riza? Úgy gondolta: ha tudja, hát akkor — azért sír. Érezte, hogy mondania kell valamit

Piszkálta botjával a kopott szőnyeget, mely az asztal alatt volt és csöndesen csak ennyit mondott:

— Hát...

Többet nem tudott. És erre várta a feleletet. De a felelet csak az volt, hogy összerándult a leánynak a válla. Sírt, egyre sírt.

Megint szólt a fiú :

— Hát nézze kérem - - -

Miklós megijedt. De tele volt a szíve szánalommal és emberséggel. Lassan nyújtotta a kezét a leány felé. Riza keze forró volt. Sőt reszketett is, mikor a férfi kezébe tette. Es akkor igazán elfogta a részvét Miklóst ez iránt a teremtés iránt. Valami jóságos lehelet szállott a lelkére, érezte, hogy most szívesen simogatja meg ezt a gyereket. Hát esetlenül, szinte komikusan ügyetlen mozdulattal, mialatt a jobb kezével, a leány reszkető kezét fogta, a baljával elsimította a hajat a leány homlokából. És egy pillanatra otthagyta a kezét a puha fekete haján.

A pince folyosóra vezető ajtó csöndesen nyílott. Egy szuronyos ember nyitotta ki. És egy másik ember dugta be rajta a fejét. Sebfi volt A türelmetlen Sebfi.

Most ez volt egy pillanatra a kép: az egyik ajtóban az egyik őr, a másik ajtóban a másik őr. Benn a szobában a lány s Miklós, amint a haján nyugtatta a kezét És az ajtó nyilasában egy meglepett, bámuló fej, egy zavartan néző szempár, mely egy rendetlen, kuszált arcból villogott ki. Riza látta meg először Sebfit, mert ő állott szemben vele. És elmosolyodott. Diadalmas mosolygás volt ez. Miklós hátranézett. És Sebfi csak bámult, bámult, aztán lassan visszahúzta a fejét az ajtóból. Az ajtó pedig becsukódott utána. A képnek vége volt.

— Hát ez mi volt? — kérdezte meglepetten Miklós. A lány még mindig mosolygott:

— Sebfi volt.

— És?

— És látta, hogy maga fogta a kezemet és megsimogatta a fejemet. És nemcsak látta, hanem nézte is. És nemcsak nézte, hanem — nem tudta nézni.

— És maga ennek örül?

— Nagyon!

— Ugyan miért?

— Mert örülök neki. Nem tudom az okát, de ezt nagyon nagy örömnek érzem. Tudja Isten, talán azért, mert most már majd lesz valaki, aki rá fogja magát bírni, hogy foglalkozzék velem. Ez az ember faggatni fogja, vallatni fogja.

Örült neki valóban. Látszott az arcán. Most már egészen felvidult.

— Szerencsés napom van ma mégis! — mondta bátran, kedvesen. — Menjen, ügyvéd úr!

Miklós most elindult az ajtó felé. Rossz érzés volt tudni, hogy Sebfi künn várja. De mindegy volt, alapjában véve.

— Menjen, ügyvéd úr! — mondta Riza. — Ne féljen! - - -

(R.T. 1906. 61.) XI. (Folytatás.) Másnap délben a Jaulusz-féle «étcsarnokban», ahol négy tál étel kapható harminc krajcárért, bort bele nem értve. Egy izgatott hang süvöltött végig:

— Fizetni!

Az ablaknál, három idegen vendég között ült Sebfi, és még a Jaulusz-féle négy tál ételből is az asztalon hagyott hármat, anélkül, hogy hozzányúlt volna. Ezzel szemben azonban, mikor a fizetőpincér megjelent előtte jól ismert és viharvert frakkjában, gőgösen szólt:

— Ma megint komisz volt az étel.

— Igenis — mondta a főpincér és számoló cédulát vett elő. Sebfi nyugodtan intett:

— Csak tegye vissza.

— Igenis.

— Írja fel.

És már az ajtónál volt. A főpincér nézett utána egy kicsit, aztán zsebre vágta a nagy bőrtárcáját és a dolga után látott. Ezek a ki nem fizetett harminc krajcárok a legjobb pénzek a világon. Majd visszafizeti — gondolta magában, — ha a Nemzeti Színházban fog játszani. Ezekben a szegény főpincérekben, vidéken úgy, mint Pesten, a Nemzeti Színház tartja a lelket. Ha mindazok az ifjak és hölgyek, akik azon a címen éltek hónapokig hitelbe, hogy valamikor a Nemzeti Színházban fognak játszani, most valóban a Nemzeti Színház tagjai volnának, akkor ez az intézet joggal vetekedhetnék az osztrák-magyar hadsereggel ama szempontból, hogy melyiknek van több tagja.

Sebfi pedig nekivágott a kis utcáknak és vágtatott a Városliget felé. Most már nem repült utána a szárnyas kabát. Szép tavaszi nap ragyogta be a piszkos kis utcákat. De ha most nem sütött volna a nap, sőt ellenkezőleg, ha tüzes eső hullott volna az égből, Sebfi akkor is az időjárásra való tekintet nélkül vágtatott volna, s ép úgy nem törődött volna a tüzes esővel, mint ahogy most nem törődött az édes napsugárral. A Városliget úri részén, a parkon keresztülvágtatott. Egyenesen a hullámvasút felé tartott, amely mögött, a játéktér lármájának közepette, van egy csöndes, szinte elhagyatott kis hely. Ott megállott, körülnézett és várt. Nekitámaszkodott egy fának, előkotorászott a zsebéből egy összenyomorított, olcsó cigarettát, kiegyengette, aztán rágyújtott. Nincs boldogabb érzés, mint jó ebéd után egy finom cigaretta.

Eszébe jutott az, a mit Bella kisasszony mondott: Csak nem hiszi, hogy egy úrilány az első hívásra el fog menni a találkozóra? De aztán elmosolyodott: Ezen a világon semmi sem komoly: sem az, hogy valaki úrilány, sem az, hogy úrilányoknak nem szabad ártatlan célból megjelölt időben a Városligetbe jönniük. És eszébe jutott, hogy hiszen a darabokban is úgy van, hogy ha valakit levélben hívnak, az okvetetlenül megjelenik, ha az első felvonásban nem, hát a másodikban, vagy a harmadikban. Most már erősen hitt abban, hogy Lenke el fog jönni és minden közeledő női alakot erősen szemügyre vett. Ez a vizsgálódás azért volt különösen érdekes az ő szempontjából, mert Lenkét nem ismerte - - -

Most hallgattak mind a ketten. Lenke körülnézett ezen az idegen vidéken. Messziről ide-hangzott a délutánra készülő vurstli lármája. Egy-két zongora verkli pengett a távolban. Katonák sétáltak arra, hármasával, elégedetten. Majd két cselédleány szaladt el előttük, ropogós szoknyában, nevetve. Egy kicsit forgott a világ Eimmer Lenkével, ami annál keservesebb volt, mert Eimmer Lenke egész életében nyugodtnak és mozdulatlannak látta a világot.

Valahogy megtámaszkodott ebben a forgásban. Sebfire nézett és úgy érezte, mintha a tekintete, mely a fiúéba kapaszkodott, volna az egyetlen vékony szál, amely megakadályozza abban, hogy elessék. És mereven nézte Sebfit, szeretném azt mondani: kapaszkodott belé a szemével.

Aztán ezt mondta:

— Mit csináljunk?

A fiú nem felelt. Újra kérdezte:

— Most mit csináljunk? Mondja, mit csináljunk?

Sebfi elmosolyodott.

— Miért mosolyog?

— Mert nagysád azt mondta: «Mit csináljunk.» Ez a junk», ez esik jól nekem. Mert ebből azt látom, nagysád már érzi, hogy a mi kettőnk érdeke azonos. Hogy nekünk együtt kell cselekednünk, és hogy mi ketten, akik öt perccel ezelőtt még nem is ismertük egymást, az elképzelhető legjobb és leghívebb barátok vagyunk ebben a pillanatban.

A leány megmaradt a kérdésénél:

— Mit csináljunk!

Sebfi most a bölcs emberek tanácsadó hangját vette fel:

— Itt sok mindent lehet csinálni. De legjobb lesz, ha nem vágunk Hübele Balázs módjára bele a dologba.

— Hanem?

— Ne türelmetlenkedjék, nagysád, íme, én ezeket tudom: Jövő hét elején lesz a tárgyalás. Azon eldől, hogy elítélik-e Nagy Rizát, vagy nem. A leány türelmetlenül szólt:

— Ez az önt érdeklő része a dolognak. De én nem várok addig. Én tudni akarok mindent.

— Csöndesebben, nagysád. Addig önnek is várnia kell. Megmondom, miért. Mert ha Rizát elítélik, — és ez aztán viszont az önt érdeklő része a dolognak — akkor önnek már nincs több gondja az egész üggyel. Akkor ez Miklós részéről egyszerű, jelentéktelen fellobbanás marad, amelynek a fejlődését elfojtja a börtön hideg levegője. Ezt oly szépen mondta, ezzel úgy meg volt elégedve, hogy kicsordult a könny a szeméből. Lenke bámulva nézte:

— Maga sír?

— Sokat, nagysád, sokat.

Letörülte a könnyeit és beszüntette a sírást.

— Mondom, akkor önre nézve vége a dolognak. Ha azonban fölmentik, vagy ha sikerül Kóré urat az utolsó percben meglágyítani annyira, hogy visszavonja a panaszt, akkor aztán nagy baj van.

Lenke megint csak ezt mondta:

— Mit csináljunk?

— Várjunk. De együtt várjunk, nagysád. Nekünk találkoznunk kell többször, ki fogjuk cserélni az impresszióinkat. Ebben a pillanatban a jobb kezét, a mellyel gesztikulált, megfogta valaki. Mária volt. A szigorú Mária. Lefogta a kezét, s aztán félretolta a fiút, mintha valami alkalmatlan bútor lett volna. Lenkéhez fordult:

— Jöjjön haza! — mondta egyszerűen.

Lenke nem tudott szóhoz jutni. Mária kézen fogta és elvezette. Ment vele, gyöngén, akarat nélkül.

— Jöjjön haza — mondta Mária csöndesen, és máskor ne hagyja heverni a kis céduláit, amiket bolondoktól kap.

(Folytatása következik.)

(R.T. 1906. 73.) — Hát mit akarnak velem? — kérdezte Riza. — Mert hogy valamit akarnak velem, azt látom ebből a látogatásból. Mária okos akart lenni:

— Mi azt akarjuk, hogy a kisasszony elővegye a jobbik eszét.

Most felállott Riza, nyugodtan, egyszerűen.

— Kérem — mondta — mondok valamit. Nagyon egyszerű a dolog. Nem akarom elővenni a jobbik eszemet. Kegyeskedjék tudomásul venni, hogy azon a napon, mikor belenyúltam a Kóré úr pénzes fiókjába, a jobbik eszemet hosszú időre nyugdíjba küldtem. Az most pihen. Tetszik tudni?

— De kisasszony.

— Ez nem tréfa. A jobbik eszemet addig használtam az életben, amíg el nem fáradt. Most hosszas pihenőre van szüksége. Ajánlom magamat.

Most már felállott Sebfi is, sőt Mária is, Mária sötét pillantással mérte végig a leányt. Ebben a pillantásban benne volt minden gyűlölet, amit az ember az iránt érez, a ki egy sikerének az útjába áll.

— Hát nem lehet a kisasszonnyal beszélni?

— Nem.

— Még akkor sem, ha arra emlékeztetem, hogy holnapután lesz az ügyének a tárgyalása, s nekem módomban van önnek felajánlani amaz anyagi eszközöket, melyek önt a börtönből megmentik?

Riza nevetett:

— Lássa, ezt finoman mondta. Ezt az egész, gyönyörű szónoklatot, amit most kivágott, magyarul úgy hívják, hogy "háromszáz forint.» Hagyjon engem békén, szegény asszony.

Az asszonyság után a jó asszony, ez után pedig a legsúlyosabb természetű sértés: szegény asszony. Nem. Ezt Mária nem bírta el. Vállat vont:

— Hát csukják be, nagysád — mondta.

— Jó lesz — mondta Riza.

Azzal intett a fogházőrnek, mintha a lakája lett volna, s mintha ez az intés azt jelentette volna, hogy jöhet a hintó, megyünk! És derűs arccal, nagy lelki nyugalommal, egyetlen árva szó, köszönés nélkül. Anélkül, hogy még egyszer rájuk nézett volna, a faképnél hagyta a vendégeit. Sebfi lenézett a földre. Aztán mondani akart valamit. Hogy mit, azt maga se tudta. Csak tátogott, mint a potyka. Mária pedig érezte, hogy miután a leánnyal nem sikerűit a terve, most már a bolond ember is fölösleges. Hát kiment ő is, a másik ajtón, anélkül, hogy köszönt volna Sebfinek.- - -

(R.T. 1906. 81.) (Vége.) Nem tellett sok időbe, a bírák szobájának ajtaja kinyílott. Most csönd lett a teremben. A bírák ismét elfoglalták helyüket, s az elnök, hogy egy kis szünetet tartson, lapozgatni kezdett az aktákban. Aztán csöndesen kezdett beszélni, mint aki tudja, hogy most ő a legfontosabb személy ebben a szobában és akármily halkan beszél, mégis figyel minden szavára mindenki. De azért mégse lehetett minden szavát érteni. Ez csengett ki a motyogásából:

— Ő Felsége a király nevében. Meg aztán a vége felé valami ilyen: hét hónap. .

Aminek értelme az volt, hogy mialatt király Ő Felsége e szép, napfényes tavaszi délelőtt Bécs környékén, a schönbrunni parkban szelíden sétált a nyírott bokrok közt, az ő nevében hét hónapra ítélték el Nagy Rizát.

Az ügyész megnyugodott az ítéletben. Riza felállott, s hogy mindenki jól értse, jól hallja a hangját, fennhangon, mint aki a leckéjét mondja, így szólt:

— Megnyugszom az ítéletben. Le akarom ülni a hét hónapot!

Miklós erősen a szemébe nézett. Nem várta ezt a különös kijelentést, de ő volt itt az egyetlen, aki értette. Ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy ez volt Rizának a lovagias válasza arra a védőbeszédre, amelyben ő megvallotta a szerelmét Rizának, s a melyben elmondta neki, hogy ő érti, annyira érti, hogy már nincs is megbocsátani valója. Ebben a beszédben szakított a menyasszonyával, ebben a beszédben kötött mindennél erősebb kötést egy szegény leánnyal, akit a társadalom az élet útjának a szélére söpört az élet egyéb hulladékai közé. Ebben a beszédben szállott el mindenki fölött, a bírák, az emberek fölé. És Riza most felelt erre. Itt csak így lehetett felelni. - - -

— Mi törtónt?

— Rizát — kezdte az nagy lomhán.

— Fölmentették?

— Dehogy! — mondta Kóró úr. — Van még igazság ezen a földön. Elítélték.

— Óh.

Ezt a szörnyű «oh»-t Sebfi mondta. Kóré úr diadalmas arccal folytatta:

— Hét hónapra ítélték el! És most beszéltem az ügyésszel, aki derék, tisztességes és igazságos ember. Azt mondta, hogy hiába föllebbezett a védő, mert ez tiszta ügy, ez a hét hónap rajta marad.

— Borzasztó! — mondta Sebfi.

— Ez baj! — mondta Mária.

Mind a kettőnek fájt ez az értesülés, más okokból. Kóré úr gőggel nézett végig rajtuk. Kóré úr nem szerette azokat az embereket, akik más véleményen voltak, mint az ügyész.

Rizát még aznap kiszállították a régi fogházba. Eimmer Lenke nem látta, mert Eimmer Lenke abban a félórában csomagolt, hogy a kecskeméti rokonokhoz utazzék néhány hónapra. Nem volt ott más, mint Szabó, az őr, Jermák, az irodatiszt, és a kövér Vogelné, a női rabok felügyelője. A rabszállító kocsi mögött egy bérkocsi állott meg a kapu előtt. Miklós szállt ki belőle. Jelen volt az irodában, mikor Rizát átadták új gazdáinak. S amikor az egyik ajtón ki akarták vezetni Nagy Rizát, a másik ajtó nyilasában megjelent az öreg Eimmer. Becsületes, komoly arcán egy mozdulás, egy rezzenés nem árulta el, hogy mit érez, mire gondol e pillanatban. Itt most a fogház igazgatója volt, fehér sapkával a fején, s Miklós nem volt Miklós, hanem az ügyvéd, a fellebbezés alatt álló fogoly érdekeinek jogi képviselője. Miklós a szemébe nézett. Aztán gondolt egyet és minden póz nélkül, alázattal, tiszteletteljesen, szerelemmel, kezet csókolt Nagy Rizának.

Elkísérte a cellájáig. Be is nézett a kis zugba, ahol Riza most lakni fog. És akkor egyszerre úgy érezte, hogy e szűk négy fal között van minden szabadság. A gondolatoknak, az érzéseknek, az igaz emberi erkölcsöknek forradalmi felszabadulása. Mindaz, ami e négy falon kívül esik, az mind börtön, s akik ott künn felemelt fővel, büszkén járnak, akiket megbocsátásra hiába tanított a Mester, akik porkolábjai a rab gondolatnak, a rab érzésnek, és a rab szeretetnek, azok a derűs arcú, megelégedett, ficánkoló emberek, azok a rabok.

Nagy Endre

Nagy Endre: A birsai vándorforrás 16 kép Richter Auréltól (R.T. 1904. 28—40.)

Nagy Endre: Apostol a Hódságon. (34 képpel) (R.T. 1905. 89—161.)

I.

A Liget-úton, a pompázó, kacér villák sorában van egy, amely sehogy sem illik ide. Mintha díszruhás menetbe rongyos koldus keverednék.

Az utcára csak egy komor, dísztelen fal látszik belőle, amelyen vak bemélyedések helyettesítik az ablakokat. Aki itt lakik, nemcsak azt nem akarja, hogy őt lássák, de ő maga sem kíváncsi a külvilágra.

A «villa» előtt lévő kert épen méltó a házhoz. Az elvadult gyepen csak süppedékek és emelkedések sejtetik a virágágyak nyomát. Valami elzüllött Vénusz-szobor áll a kert közepén. A könyörületes természet labodát növesztett körülötte, hogy eltakarja kopott, töredezett bájait.

Itt ugyan alig fedezné föl valaki az emberi gondoskodás nyomait. Akik erre elhaladnak és a dús, pompás kultúra közepén meglepődve állnak meg, azt hiszik, hogy e fal mögött valami modern Diogenes lakik, aki kacérkodik, kérkedik a különcködésével.

Pedig szó sincs róla. Nem Diogenes lakik itt, hanem Lukullus.

Benn, ahova nem hatol el az utca szeme, csupa pazar fényűzés látható. Maga a villa cifra tornyaival, vidám loggiáival, teraszaival, szeszélyes erkélyeivel a gondtalan mulatság nagyúri tanyájának készült. A kert pedig, amely egészen a túlsó utcáig elnyúlik, mindennel bővelkedik, amit csak természet és mesterkedés nyújthat. Ha a keskeny, pajkosan eltünedező erdei ösvényeket, kies lugasokat, rejtett barlangocskákat és folyondáros őserdő-részleteket látnád, — el se hinnéd, hogy mindez Budapest kellős-közepén van, abban a negyedben, ahol arannyal mérik a telket.

Ez a visszájára fordított kéjlak Magyarország egyik legelőkelőbb mágnásáé, Vajkai Jenőé. Nem gróf, még csak nem is báró. Egész sereg predikátumát őrzik ugyan a családi archívumok, de ezek is ott maradtak a leveles-ládákban. Még az «y»-t is az egyszerű polgári «i»-vel cserélte föl. A Vajkaiak még ahhoz is büszkék voltak, hogy valami kiváltságos címet biggyesszenek a nevük elé. Pedig valamennyi Vajkay hatalmas államférfi volt, (némelyik még a történelembe is belekerült), de talán épen ezért kicsinyelték a grófi, vagy bárói címert. Rohan herceg mondta volt:

— Király nem lehetek, hercegnek lennem derogál, leszek hát egyszerűen Rohan.

Az «egyszerű» Vajkay névben is épen ennyi volt az öntudat és a gőg. A Vajkayak hagyományos közszereplése látszólag e palota tulajdonosában, Vajkay Jenőben ért véget. Pedig ő is ősei nyomán indult neki az életnek, nagy készültséggel és azzal a vakhittel, a mellyel a Vajkayak mindig a maguk történelmi hivatásában bíztak. De szerencsétlen korszakban került a politikai életbe. A politikai szédelgők, a kapzsi szatócs-politikusok korszaka volt ez. Vajkay Jenő megdöbbenve látta, hogy mily undok hínárba került az ő önzetlen idealizmusával. Akkor aztán végkép kedvét vesztette a közélettől és nejének (született Stubenthal grófnő) kora halála csak még jobban siettette elhatározását. A Liget-úton szép palotát építtetett magának és az építésznek kiadta jelszót:

— Az utca népének semmit! Mindent csak nekem!

E palotában olyan orgiákat rendezett, hogy polgári körökben legendák jártak róla. Mindenütt szerepelt, ahol csak a főúri világ szokott tündökölni és mindenütt ő volt a pazarló, a legléhább kedvű. Néha még a saját pajtásai is megborzadtak nyers cinizmusától, de ha szemrehányást tettek neki, vállat vonva felelte:

— Mit akartok? Csak így lehet boldogulni ebben az országban!

Két fiú maradt utána: Béla és Jenő. Az idősebbiket, Bélát, teljesen a maga gusztusára nevelte az apja. Már tizennégy éves korában ismeretes volt a Stefánia-úton pompás kocsijával, amelynek bakjáról szilaj paripát hajtott kegyetlen ostorcsapkodással. Még nem is serkent a bajusza és már az előkelő mulatóhelyek tivornyázó hőse volt. Húszéves korában pedig Bécsbe szöktetett az orfeumból egy körülbelül negyvenöt éves énekesnőt. Apja utána utazott, fiát haza hozta és nevetve oktatta ki:

— Te csacsi! Ha máskor megszöktetsz egy ilyen dámát, ne szöktesd kényelmetlen külföldi hotelekbe! Hozd haza egyenesen a lakosztályodba. Tőlem nem kell tartanod. Hisz tudod, hogy egyik gentleman nem zavarja a másik diszkrét szórakozásait!

Hanem az ifjabbik fiún, Jenőn, sehogy sem fogott ez a nevelés. Szótalan, komoly nézésű fiú volt, akinek soha sem tellett öröme kortársai szórakozásában. Ő édesanyjának volt a kedvence és az ájtatos úrnő (született Stubenthal grófnő) beléje plántálta a maga puritán lelkét. Az érettségi után kijelentette azt az óhajtását, hogy ő német egyetemre akar menni tanulni.

— Ez bizony elég bolondság! — felelte az apja, de azért titkon elérzékenyült egy pillanatra, mert a saját diákévei jutottak eszébe, ott a vidám Heidelbergben.

Négy évig élt künn a fiú, anélkül, hogy egyszer is hazanézett volna. Minden héten levelet írt pontosan, - - -

A komornyik ép az imént említette, hogy korán reggel elmentél hazulról.

— Hah! Tehát árulkodott?

— Hah! Tehát te titkolni valónak tartottad?

— Nem, de nem szeretem, ha a szolga olyasmiről beszél, ami nem tartozik rá.

—- Jól van, no! De most mondd meg, mit jelent ez a változás?

— Új élet, apuskám! Ez a javulás útja.

— Hallod-e! Én ugyan apád vagyok, de azért ne tégy bolonddá!

— Hát tudd meg: én szerelmes vagyok.

— No lám! Mindjárt tudtam, hogy valami újabb huncutság rejlik a dologban.

— De biztosíthatlak róla, hogy érzelmeim a lehető legtisztességesebbek.

— Szóval, a leány tisztességes. A te fáradozásaid dacára is. Ki ő?

— Ah, nagyszerű leány! Istennő!

— Színésznő?

— Ej, dehogy! A művészettel már torkig vagyok. Ő a nép egyszerű gyermeke, csupa egyszerűség, szerénység és hiszékenység!

— Ohó! Tehát hiszékeny is? Ez persze isteni erény, nemde?

— Apuskám, te zavarba hozol. Mondtam már, hogy szándékaim a legtisztességesebbek.

— Szóval — házasságot ígértél neki. És ő ezt is elhitte? No, ez igazán mennyei hiszékenység!

— Csakhogy én is tudom ám a módját. Ne hidd, hogy megmondtam neki, ki vagyok. Reggelenként kiöltözöm, mint egy boltos segéd, és elkísérem az irodába, ahol ő gépíró kisasszony. Azt mondtam neki, hogy én meg könyvelő vagyok és a boltba megyek ilyenkor.

— De hisz ez valóságos regény! Nem mutatnád meg egyszer nekem is a hősnőt? — Nem, apus! Te vagy az egyetlen, akinek meg nem mutatnám.

— És miért nem?

— Mert te vagy az egyetlen, a ki elhódíthatnád tőlem!

Az apa gyöngéden hátba ütötte a fiát és nevetve mondta:

— Hízelgő! De most elég legyen ebből egy időre. Jön haza a «doktor»!

(Folytatása következik.)

( 1905. 27. 109.) (Folytatás.)

VI.

Az úrias, impozáns gyorsvonat Szegeden át, vedlett patriarkális vicinálissal és kedélyes pöfékeléssel vitte tovább Jenőt új lakóhelye felé. Ide, e végtelen mezőségekre, apró, fehér tanyai házak közé. Jobban is illett ez a lomha kis masina, mint a gyorsvonat óriási lokomotívja. Minden mozdulatlan volt a tájon, csak egy faluvégi szélmalom lapátja forgott lomhán, egyhangúan és a poros akácok bólogattak olykor, amint elsuhant mellettük a gőzös szele. Délelőtt tizenegy órakor ért Letevérre a vonat. Itt ki kellett szállania Jenőnek, hogy kocsin jusson el a birtokára, Vajk-Pusztára.

De amint magára maradt az állomáson, csakhamar megbánta, hogy miért nem értesítette tiszttartóját a jöveteléről. Kis bakter-ház volt az állomás-épület és mégis ez volt az egyetlen európai helyecske az egész vidéken. A merre nézett, mindenütt végtelen vetések és nyoma sem volt falunak. Ha volt is falu, az apró kunyhóival szégyenlősen elrejtőzött az akácosokba.

Megszólította a vasúti őrt, aki a legfőbb hivatalos közeg volt erre:

— Messze van ide Vajk-Puszta?

— Két óra gyalogosan, de kocsin három, mert kerékagyig ér a homok.

— És nem volna itt valami alkalmatosság, amin oda lehetne jutni?

— Most épen nincs, de este jön a tejeskocsi; az elviszi visszafelé.

— De már akkor inkább nekivágok gyalogosan.

— Nono! Szörnyű meleg van és útközben kevés az árnyék!

— Majd csak kibírom két óráig. Csak azt lenne szíves megmutatni, merre menjek.

— Ezen az úton mindvégig. Volna ugyan közelebbi útja is, ha átvágna a mezőségen, de ott bizonyosan eltéved.

Jenő megbillentette a kalapját és nekivágott az útnak. Van valami nyájasan biztató az ilyen síkságban. Barátságosan megnyilatkozik az utas előtt, meg-megmutat neki hol egy vadkörtefát, hol egy rekettyést, hol egy mosolygós tanyát, egész közel hozza elébe, mintha mondaná:

— Csak ne csüggedj, mindjárt megkapod!

A gyalogos ember megszaporázza léptét a kedves biztatásra, megy-megy és észre sem veszi, hogy a csalfa síkság szemfényvesztése sikkasztotta el a távolságot. Aztán meg, aki a sík mezőség útját rója, mindenütt úgy érzi, mintha otthon volna. A vetés mindenütt egyforma, az útszéli virágok is. A változatosság mindössze annyi, hogy itt jobb kézről van az úttól az akácfa, amelynek árnyékában megpihen, amott pedig balról. Amint hanyatt heveredik az árnyékos füvön, amelynek hajnali harmatja föl se szikkadt még és szembe néz a kékégbolttal, amely a lombok között kandikál rá, és hallgatja az apró legyek zümmögését, ami olyan, mintha valami liliputi kórus himnusz-éneke volna. Akkor igazán úgy érzi magát a fáradt utas, mint a tékozló fiú, aki visszakerült az apai házba és először pihen meg a puha, meleg dunyha oltalma alatt. Jenő akár napestig elhevert volna így, ha az útja, no meg a szomjúság nem sürgette volna.

Egy helyütt csinos homokfutó-kocsit látott, ügyes, formás lovakkal, kékcsíkos,

vászonruhás urasági kocsissal, aki tikkadtan jártatta föl-alá a lovait az úton, nehogy megártson nékik a nap. Jenő megszólította:

— Messzi van még ide Vajk-Puszta?

— No nem. Úgy egy óra járás.

— Nézze, jó ember, látom, hogy úgy sincs sietős dolga, nem vinne el engem oda? Szívesen megfizetném a fáradságát.

— Hiszen vinném szívesen, a lovaknak is jobb volna, minthogy itt várnak egy helyben. De nem tehetem mégsem, hacsak engedelmet nem kapok a grófkisasszonytól. De kikérhetem tőle.

Jenő megrezzent

— Micsoda grófkisasszony?

— Melánia grófkisasszony! Mert, hogy a Stubenthalék udvarán vagyok szolgálatban. A grófkisasszony ott fest az akácosban és úgyis csak délután hagyja abba, Ha akarja, megkérdezhetem tőle, hogy tehetek-e egy utat addig.

— Nem, nem. Köszönöm, jó ember, de akkor majd csak inkább elmegyek gyalogszerrel.

Odanézett az akácos felé és az ágbogok között valóban egy karcsú leányalakot látott, amint vékony festőállvány előtt görnyed. Hiába is akarta volna másképp, mégis csak hevesen dobogott a szíve és elpirult az arca, amint odanézett. Hisz' ez a leány, akit neki szántak feleségül, és van-e huszonnégy éves ifjú, aki közömbös tudna maradni ilyenkor?

A grófkisasszony buzgón elmerülve pepecselt tovább a tenyérnyi tájképen és nem is sejtette, hogy szemmel tartják. És ha látta volna is azt az ifjút, aki gyalogszerrel, porosan rója az országutat és útszéli vadvirágot tűzött a kalapja mellé, vajon megdobbant volna-e az ő szíve is? Megsejtette volna-e, hogy ez a poros legény a gazdag mátka, akinek számára arany kalitkában tartogatták eddig?

Hanem azért sokért nem adta volna Jenő, ha arcát is láthatta volna a leánynak. De hát a grófkisasszony mozdulatlanul, háttal ült a tábori széken és a ruhájából is csak annyi látszott, amennyi a gallyak közül kivillogott. Jenő elköszönt a kocsistól, csak még egyszer alaposan elmagyaráztatta magának, hogy merre tartson. A tanya egészen közel látszott már és nem kellett attól félnie, hogy eltéveszti az utat. Innen is nagynak látszott a tanya; inkább falu volt az, mint pusztai gazdaság.

A gyötrő szomjúság kioktatta, hogy miképpen lehet átvágni a termőföldeken és miképpen lehet elsikkasztani az országút lomha kanyarulatait. Egy fél órába se tellett és megtette azt az utat, amelyet a kocsis egy órainak mondott. - - -

Jenő pedig a gazdasági épületek között a tiszttartói lakás felé ballagott, a mely dupla tetejével, bádog díszeivel messze kimagaslott. Itt bezzeg már más világ járta. Az udvar valóságos park volt, kacskaringós utakkal, a melyeket finom, folyamágyból idehozott porond födött és virágágyakkal, a melyeket fehér nyírgallyakkal szegett körül a kertész. A tiszttartói lakás földszintes kastély volt, széles verandával, amelyet nagy vászonernyő tartott hűsen.

Cézanne: Csendélet.

Most pompás asztal volt végigterítve rajta és nagy társaság ülte körül, mintha bankettet tartottak volna Tányérok, tálak, üvegek, poharak görnyedő bőségben díszítették az asztalt és a hajdúk, ünneplőbe öltözött fehércselédek még egyre hordták föl az újabb tálakat, újabb palackokat. No, itt senki se marad étlen-szomjan, annyi bizonyos. Az asztalfőn, karosszékben méltóságteljesen hátradőlve ült a tiszttartó úr. Az arca csupa vidám bőség, csupa méltóság és csupa nyájas unszolás volt. Jenő mindössze egyszer látta őt Budapesten, mikor a rendes évi számadásokkal jelentkezett kihallgatásra édesatyjánál. De akkor görnyedező, alázatos beamternek látszott és egy vonás se volt benne ebből a hatalmas kényúrból. Hát persze olyankor, elszámolás idején, nagyon kínos jelenetek játszódhattak le, mert ez volt az a birtok, amely soha sem jövedelmezett semmit.

(30. 117.) (Folytatás.) Bármily könnyelműen fogta is föl az életet a gróf egyébként, ezúttal komolyan megijedt a saját helyzetétől. Egész kis vállalatok keletkeztek hamarjában, hogy kiaknázzák az ő pénzszükségét és egész nap más és más pénzügynökök keresték föl hotel-szobájában. De akármelyikkel tárgyalt is, az eredmény mindig az volt, hogy a pénzt ugyan megkapja, de neki semmije sem marad az operáció után. Egy délután épen két ilyen ügynökkel tárgyalt, a kik egész árkusokat telefirkáltak bonyodalmas számításaikkal, mikor kopogtattak az ajtón. A gróf, a ki megtörve, apatikus fáradtsággal hevert a kanapéján, azt hitte, hogy az inasa, vagy a hotel-pincér, tehát föl sem kelt fektéből.

A felesége lépett be a szobába. Egy pillanatra végig nézett az idegen arcokon, aztán derűsen mondta:

— Jó napot, Sigfried!

A grófot e derűs hang még jobban meglepte, mint a felesége látogatása. Odaszaladt, kezet csókolt neki és egy hosszú, szomorú pillantással egész védőbeszédét elmondta. De a grófné derűsen folytatta:

— Ha szabad kérdeznem, ezek az urak, nemde, pénzkölcsönt ajánlanak?

A gróf fejét lehajtva rebegte:

— Igen, grófné.

A grófné most az ügynökökhöz fordult és továbbra is derűs hangon folytatta:

— Pedig a kölcsönügy most már teljesen tárgytalan. Férjem, a gróf ugyan kímélni akart engem és valószínűleg ezért nem fordult jószágigazgatójához pénzért. De a pénz rendelkezésére áll és így az önök közbenjárására nincs szükség. A két ügynök savanyú arccal távozott és még furfangos számításaikat is az asztalon felejtették. A gróf pedig ámulva, megmeredve állott egy helyében. A grófné kiszólt az ajtón:

— Igazgató úr!

Jószágigazgatója, aki idáig kísérte, künn állott a folyosón. A grófné ura karjába csimpaszkodott, mint egy szerelmes, két hetes asszonyka és hátraszólt elmenőben:

— Igazgató úr, kérem, gondoskodjék róla, hogy holnap egy kis nyilatkozat jelenjék meg az újságokban, hogy férjemnek voltak ugyan némi kártyadifferenciái, de azokat a maga erejéből kiegyenlítette és nem tűri, hogy az ő magán kedvteléseit a nyilvánosság előtt szellőztessék. Aztán vidáman mondta az urának:

— Nos, ha úgy tetszik, uram, most mehetünk.

Nyitott kocsival várta a kapuban, és mint ifjú szerelmes pár, úgy ültek beléje. Végig kocsiztak az egész városon, vígan nevetgélve és látszólag észre sem vették, amint egyesek meglepődve néztek utánuk:

— Nini! Hát ezek nem váltak el?

Olyan volt az útjuk, mint a diadalmenet, és a gróf úgy érezte magát, mintha csúf, poshadt levegőjű barlangból szabadult volna ki a friss levegőre. Még ez este haza utaztak Letevérre. Egyszerre eltűnt a grófné arczárói a derű, mintha egy titkos kéz törölte volna le. Komolyan mondta:

— Mikor az újságban azt a csúnya affért olvastam, legelső gondolatom az volt, hogy a Stubenthal nevet, leányunk nevét kell megmentenem. Elutaztam hát atyámhoz és az ő segítségével előteremtettem a pénzt a föld alól is. De vedd szóról-szóra, amit mondok: a föld alól is! Sok-sok év termése nem lesz a miénk, ami most még a föld mélyében rejtőzik, az sem. Leányunk neve meg van tehát már mentve, de most leányunk vagyonát kell megmentenünk. Önnek, uram, csak egy negatív föladata lesz e munkában: föl kell hagynia eddigi életmódjával és itt kell élnie, családja körében. Jól tudom, hogy önnek súlyos áldozat ez a változás, de meg kell hoznia! - - -

Egy nap azonban busás kárpótlása érkezett. Vajkay Béla jött el hozzá látogatóba és a gróf ezt még jobban szerette, mert Béla teljesen az ő kedve szerint való ember volt. Vidám, mulatós és járatos az előkelő világ aktuális pletykáiban. Nem is engedte el maga mellől egész nap és olvadékony gyönyörűséggel hallgatta Béla fecsegését.

Este aztán, vacsora közben Béla nevetve mondta:

— Apropos! Az öcsémet is meg fogom látogatni holnap. A kaszinóban roppant mulatságos dolgokat beszélnek róla.

A gróf érdeklődve neszelt:

— Mit? Ugyan mit?

— Hogy Tolsztojánus lett belőle, fölcsapott paraszt-remetének. Mezítláb jár, maga varrja a ruháit és a munkásainak a bibliát olvassa föl a mezőn, amíg aratnak!

— A bibliát? Hahaha! Nagyon jó! Nagyon jó! És még mit beszélnek?

— Azt is beszélik, hogy már egy elvtársnője is akadt, feleség, de persze csak tolsztojánus értelemben.

Melanie grófnő piros arccal állott föl az asztal mellől és fojtott haraggal szólott közbe:

— Bocsáss meg, Béla, de légy szíves a folytatását akkora halasztani, ha eltávoztam! Béla gúnyosan nézett az unokanővére szemébe.

— Ah! úgy látszik, érzékeny húrokat érintettem Csak az a véleményem, hogy az élcelődés legkönnyebb fajtája valótlanságokat gyártani a távollévőkről! Jó éjszakát!

Melanie valósággal kifutott a szobából, édes apja őszinte megbotránkozására, aki csak az illem megsértését látta ebben. Béla kínosan mosolyogva hebegte:

— Ha tudtam volna, hogy . . .

A grófné szárazon szakította féle:

— Tévedsz. Melanie még nem is látta soha és még csak rokonszenvvel sincs iránta. De azzal sértetted meg, hogy olyan témáról kezdtél beszélni, amihez igazán nem szükséges a leányok jelenléte. (Folyt. köv.)

(1905. 39. 157.) (Folytatás.) XIV. Már dúsan zsendült a vetés, a földműves reménységének zöldje, amikor megmakacsolták magukat az egek és elzárták csatornáikat. Az aszály falánkan nekiesett a föld termékének és kiapasztotta belőle az élet nedvét. A gabona kalászát is alig vetette ki, máris elsárgult és száraz szalmaként zizegett. A kukorica-hajtás lankadtan zsugorodott össze és csak reggelenként üdült föl egy kicsit, amikor a jóságos hajnal harmatot csöpögtetett szomjas hajtásaira. A jószág fájdalmasan bőgött a kiaszott legelőn és érdes nyelvével sóváran nyalogatta a szikkadt földet, mintha így akarná előcsalni a füvet. Imádság, panaszos sóhajtás helyett dacos fenyegetőzés, haragos káromkodás járta a kis kunyhókban. A föld népe kaján tétlenségben nézte ezt a borzasztó pusztulást és futótűzként szaladt végig a jelszó:

— Nem dolgozunk! Jenő a magtárakat megtöltötte gabonával és a gazdasági gyárakban megkettőztette az üzemet, hogy munkát adjon a népnek. De a munka senkinek sem kellett. Még azok is, akik eddig dolgoztak, egyszerre hagyták ott a gyárat. Köllő mester is végkép magára hagyta a kovács-műhelyt és örökké a tanyai nép között kószált. Boros hangon rikácsolta:

— Azt mondják, hogy dolgozzunk! De minek? A fele termés az uraságé, a másik felét pedig az Isten veszi el tőlünk! Nem dolgozunk, amíg meg nem kapjuk a jussunkat! Ez a föld a mienk! Ezt adják nekünk és akkor majd dolgozni fogunk! Az egykori nyomor megnövekedve támadt fel a tanyákban. Jenő kihirdette, hogy magtáraiból mindenki kap gabonát és mészárszéket nyittatott a tanyán. Nem ingyen kínálta, alamizsnaképen, hanem hitelbe. Majd visszafizetik jobb esztendőben. De mindenki dacosan utasította vissza ezt a segítséget. Visszaüzenték neki— Nem kell a kenyere! A földünket adja vissza. Csapatokba állottak, fölszedték a nyomorgókat, a betegeket és így vonultak tüntetve a kastély elé. És mikor Jenő megnyittatta előttük a magtár-ajtókat, elkeseredve ordítozták:

— A földünket! A földünket adják vissza! Bolondok voltak már egészen. És a nyomor még jobban megbolondította őket. Az üres gyomornak is megvan a maga mámora és ez a mámor a legveszedelmesebb.

Jenő majdhogy sírva nem fakadt elkeseredésében. Gyöngeségében már arra gondolt, hogy odadobja birtokát martaléknak. Hát csak osztozkodjanak rajta a szegény megtévelyedettek, ő pedig majd csak keres magának valami megélhetést. Tervét megírta Winter professzornak is, aki alaposan leszidta érte levelében.

—« Ön ép oly oktalanul cselekednék akkor, mint az a félrevezetett néptömeg és könnyelmű példájával veszedelembe döntené az egész országot. Engedni az oktalan követelésnek nem nagylelkűség, hanem veszedelmes gyöngeség. Ha meg nem haragszik érte: gyávaság.

A kis Steinfeld beváltotta a szavát, amit Pálnak adott, és örökre eltűnt erről a vidékről. Nem becsületérzésből tette, hanem óvatosságból. - - -

Két gyönyörű fekete paripa ficánkolt az ünnepi hintó előtt, és mikor a vőlegény apjával beült, a parádés kocsis kényesen megsuhogtatta ostorát a levegőben. Hanem alig iramodtak neki a táltosok, ijedten ágaskodtak föl a hámban és a kocsis mérgesen káromkodva kiáltotta:

— Hopp-hó! Félre az útból! Hogy az Isten ide-oda tegye ezt a bámész népet. Aztán még ők nyavalyognak, ha eltiporja őket a ló.

Az urasági parádés kocsis nagyúr az országúton, de ezúttal az ő káromkodásának sem volt foganatja. A nép sziklafalként tömörült össze a kocsi előtt és maga Köllö mester rántotta félre a lovak zabláját Rekedt hangon ordította:

— Itt nem megyünk lakadáréra*!

Az öreg Vajkay kiugrott a kocsiból és gőgösen kiáltott rá a kovácsmesterre, hiába iparkodott visszatartani őt Jenő:

— Takarodjék az útból!

Köllő mester félrecsapta a kalapját, aztán két kesét a nadrágzsebébe dugva oda állott az öreg Vajkay Jenő elé, hogy csak úgy dőlt belőle a borszag. Ha a mágnás gőgös, hát a demagóg százszor dölyfösebb tud lenni. Kötekedő hangon válaszolta:

— Takarodjunk? És hátha nem takarodunk? Hátha azt mondjuk, hogy arrébb aszal a csepű-szakállal?

Az öreg elvörösödött, lehet, hogy a szakálláért sértődött meg, de Jenő sápadtan ugrott hozzá és visszataszigálta a kocsiba:

— Üljön vissza, édes apám! Nem lehet ezekkel beszélni.

- De hát részegek ezek?

— Igen, igen! Részegek. Csakhogy bornál százszorta részegítőbb szertől!

Most maga eredt beszédbe Köllő mesterrel:

— Mit kívántok tőlem? Mit jelent ez?

— Azt jelenti, hogy a népek milliói öntudatra ébredtek. Addig innen ki nem lehet menni, amíg a jussunkat meg nem adja. Itt van már készen az írás, csak alá kell írni.

— De hiszen ez őrület!

— Hát persze! A szegény ember jussa mindig őrültség. Hanem most az egyszer nem tágítunk. Csak tessék átgázolni ezeken a gyermekeken és asszonyokon. Mind oda fekszünk a kerekek elé. Jó puha út lesz. Csak tessék!

Köllő be is váltotta a szavát. Jelt adott és valamennyien végig feküdtek az úton és úgy jajongtak, mintha máris gázolta volna őket a kocsi. A kocsis hátraszólott súgva:

— A kastély háta mögött, a parkból is vezet ki út Nem valami kényelmes, de azért elhajthatnék arra is. Jenő kapva-kapott ezen a megoldáson. A kocsis megfordította a lovakat és visszahajtott az udvarra. Aztán a kastélyt megkerülve bekanyarodott a parkba, amelynek keskeny, csavargós útjain csak lépésben haladhattak. Hanem amint kiértek a mezőségre, a kocsis újra fölkáromkodott:

Hejnye, azt a Ponciusát! Itt sem lehet tovább menni!

Kiderült, hogy Köllő mester határozottan hadvezér-talentum volt. Csapatát kétfelé osztotta és előre gondoskodott róla, hogy ezt az utat is elzárja. (Folytatása következik)

*Lakadáré. Az esküvő és a lakodalom vőfélyszemmel.

(41. 162.) - - - Hát nincs jogrend ebben az országban?

— De van! - mondta sötéten a főszolgabíró úr, aki eddig is csak azt a pillanatot várta, mikor ajánlhatja föl szolgálatát az előkelő családnak.

Előhívatta könnyű homokfutó kocsiját és mikor beleült, hátra szólott:

— Egy óra múlva elhozom a vőlegényt még a sárkányok körme közül is!

A vasúthoz hajtatott és onnan telefonált a csendőrségre. Jöjjön azonnal négy lovas a Vajkay pusztára és kergesse szét a lázadókat. Ha lehet könnyűszerrel, ha nem lehet, ott a karabély és a huszárkard. Eddig is megtette volna, ha szavát nem adta volna Jenőnek. De most már nem félrevezetettekről volt szó, hanem lázadókról. No, majd kapnak most olyan leckét, hogy örökre elmegy a kedvük a lázadástól. Háromnegyed óra múlva négy lovas zsandár nézett farkasszemet a tömeggel. Paripáik harcra készen táncoltak, kardjaik fenyegetően villogtak. Az őrsvezető kiadta a parancsot:

— Oszoljanak szét!

Az emberek első fölhívásra hátat fordítottak és a kastély udvara felé szaladtak. Köllő mester vezette őket. Az úton nem maradtak csak tehetetlen asszonyok, gyönge gyermekek. Az őrsvezető utánuk kiáltott:

— De nem arra ám, hé! Vissza!

Azt hitte, hogy most a kastélyt fogják megrohanni. De Köllő mesternek más volt a haditerve. A nép nekiesett a rácsos kerítésnek és hamarosan letördelte vasrúdjait. A végük lándzsa-formájú volt, de aligha gondolt arra, hogy még igazán lándzsának fogják használni, aki ezt a díszt kitalálta. Most aztán visszafordultak a csendőrök felé. Köllő mester elől rohant és a vasrúddal akkorát vágott az őrsvezető lovának fejére, hogy a szegény állat fájdalmasan vijjogott föl.

Ami ezután történt, azt bajos volna elbeszélni. A lovasok összekeveredtek a tömeggel, lövöldözés, puffogás, átkozódás, jajveszékelés hallatszott. Ám mind e harci zajt túlzúgták az asszonyok és gyermekek, akik félre menekülve jajveszékeltek. A szörnyű hangokra Jenő kihajtatott és ha apja vissza nem tartja, maga is belerohan az öldöklésbe. Magánkívül ordította:

- Hagyjátok abba! Hóhérok! Hóhérok!

Hiszen abba is hagyták. Akit meg nem sebzett a kard, vagy a golyó, mind elmenekült. Az út porában sebesültek vonaglottak, mint a pondrók. A zsandárok maguk is véreztek Rémületes látvány volt.

Az öreg Vajkay borzadozva rebegte a kocsisnak

— Szabad az út. Hajts!

A lakodalmas hintó nekilódult és a paripák füle mellett vígan lobogtak a selyem keszkenők. Az út porából egy nyavalygó, vonagló alak fölemelkedett a könyökére. Köllő mester volt, akinek a fejét hasította be a kard. Csupa vér volt az arca és csak a fehér foga vicsorodott ki, amint torzul mosolygott. Hörögve kiáltotta a kocsi után:

— Nagyságos úr, vidám lakodalmat!

Vége

Nyugat 1931. 9. MÓRICZ ZSIGMOND: NAGY ENDRE

Köszöntő, a Nyugat Barátok Körének Nagy Endre-lakomáján.

Egy kedves barátunkról akarok szólani abból az alkalomból, hogy itt van köztünk: dacára annak, hogy negyedik hónapja, tizenhatodik hete, századik napja, tízezer feketét fogyasztottunk el, hogy mi legyünk az ő közelében. Én nem tudom, van-e még egy párja ez világon, hogy van-e ma még egy ember, aki ennyi embert meg tud mozdítani és napról napra ugyanabban az órában délutáni álmából és egész napi kétségbeeséséből fel tud ébreszteni, hogy maga körré vonzza.

Óvakodom attól, hogy a pillanat adta eszmetársításra bízzam a gondolatok szeszélyes hullámát, ahogy ő teszi napról napra, - íme olvasom rögtönzésemet s írás közben látom különös ajkának moccanását, ahogy annyiszor figyeltem, mikor a legváratlanabb fordulatok úgy bugyognak ki rajta, mint a parasztkorsóból a forrásvíz.

Húsz év óta áll itt előttünk, mint varázsvessző a vizek fölött, beleszúrva a legszárazabb és legüresebb talajba, a pódiumba, és íme, húsz év óta gyűl és torlódik felé a közönség, mint a szép híves patakra, hogy üdülést nyerjen az ő szavai forrásának csergedező csobogásán.

Keresem a múltat, amely a percek sorakozásában úgy elmosódott, honnan is jött ide? Jött egy még szárazabb s még hidegebben zörgő talajból, az újságírásból. Ott sem volt soha, egy percig sem a toll robotosa, hanem az ötletek tűzmestere. Azoknak az ötleteknek villamos szikráztatója, amelyek az újságot kivilágosítják és sziporkázó fényükkel egy napra éltetik.

Jött a született író, aki ha a tintába mártott tollal szántani kezdett a fehér papíron, betűi nyomán azonnal sisteregni és szikrázni kezdett a szellem és a szellemesség, váratlan bevilágítások és megvilágítások ragyogó fénye.

Írói munka volt az is, amit itt végzett, attól a perctől kezdve, hogy véletlenül s váratlanul egyszer kilépett az emberek szeme elé, egyszerűen természetesen és közvetlenül és elámult örömet keltett s többet nem is eresztette el őt a hallgató szemek és figyelő lelkek várakozása…

*

Nagy Endre: Apostol a Hódságon (Magyar írók aranykönyvtára). 590 Ft - 1 200 Ft. Várható szállítás: 2 - 5 munkanap, antikvár.

Rákosi Viktor

Rákosi Viktor: Polgárháború. (14 képpel) (R.T. 1897. 17.—109.)

(17.) A királydombi csárda.

A királydombi kapaszkodó tetején állt a Betyár Jóska csárdája. Aki a csárda konyhakertjéből nézte a világot, lelátott az Ompoly völgyébe, s ha jó szeme volt, vagy tíz tornyot megszámlálhatott. Aki a kapaszkodó túlsó felén nézelődött, azt a Topoly völgye gyönyörködtette, melyben a nyeszlett, hitvány kis Topoly vize csörgedezett. De csak nyáron; mert tavasszal úgy söpörte az útjából a házakat, mint akár az a híres, bolond Tisza. A Betyár Jóska csárdája nagyon jó helyen volt. Ha a vasutat föl nem találták volna, még jobb helyen volna. Az az út, amely mellette elhaladt, Zoltán vármegye két legnagyobb városát, Zoltán várát és Magyarszállást kötötte össze. Hol itt volt vásár, hol ott volt vásár, meg csak jártak az emberek megye, város, község dolgában. De a Betyár Jóskánál múlhatatlanul etetni kellett, mert akármelyik oldalról kapaszkodott fel ló vagy ember: a csárdánál szakadt róla a verejték és rogyadozott az ina.

Mikor aztán a vasutat arra is bevitték, megcsappant a járókelők, utasemberek száma a Jóska csárdája előtt. Szó, ami szó, vasúttal gyorsabban jár az ember, és ha csak teheti, elkerüli a királydombi kapaszkodót. Ezt pedig vasúttal teheti legkönnyebben. A Jóska csak nevette a vasutat. Mert vagy erre felhozzák és akkor a masinának is csak meg kell itt kaptatni, vagy nem hozzák fel és akkor neki nem fog itt piszkálni az orra alatt. Addig van. Magyar ember megnyugvással fogadja, amit az isten neki ad, bármilyen kevés legyen is az. Talán azt hiszik, hogy ő rá van szorulva erre a rongyos csárdára?

A vasút odalent a völgyben megnyílott. Bizony azért nem szítt kevesebb pipadohányt Betyár Jóska. Pedig ez a fő. Elég ember járt még arra, akivel a világ soráról elbeszélgethetett. Akinek kocsija volt a vármegyében, az úgyse járt vasúton, a szegény emberből meg mi haszna a csárdásnak? Az a tornácon megeszi a szalonnáját, nagyot húz rá a vederből, aztán engedelmet kér, hogy a szérűskertben, a boglya tövében elhálhasson.

Hanem a felesége fitymálta a vasutat. Azokat is, a kik rajta utaztak. Minek gyorsabban járni, mint ahogy az isten megadta? Gyalog, kocsin, lóháton, ökörszekéren: ez megjárja, ehhez nem kell furfang, vagy valami kitalálás. De külön kifundálni egy masinát, mely magától gyorsabban fut, mint a legsebesebb ló: ez az ördögtől jön. Gyorsabban akarnak járni? Majd a halál is vasútra fog ülni és hamarabb utoléri őket, ez volt az asszonynak a legfőbb argumentuma a vasút ellen. - - -

— Te vagy az, János? — szólt egy öreg, piros képű paraszt, — mi újság

a kis-túri portákon?

— Újságnak elég új, nem tudom, hallották-e már? — felelt a jövevény a falnak támaszkodva és kellő lassúsággal tömve a pipáját.

— No, ki vele! Ne sajnáld a szót.

— Se több, se kevesebb, minthogy követet választunk négy hét alatt.

— Kitől hallottad?

— Nem hallottam én, hanem látom.

— Jó szemed lehet.

— Van, hál' istennek, nem is kerül arra ablak, ha száz esztendeig élek is.

— Nohát, mit láttál?

— Nem sokat, de okos ember a kevésből is sokat ért.

— Ne cifrázd, ki vele— biztatták több oldalról.

— Hát azt tán tudják kegyelmetek, hogy a Bagó Márton fia Szeliben kedden tartotta a lakodalmát a Fehér Borcsával. - - -

— Jóska bátyám, én csak annyit mondok kendnek: Ha közibénk jön a végrehajtó, azon nem bámulok. Azon sem csudálkozom, ha a finánc meglátogat. Még a csendőrt is megszoktam mi köztünk és nem tátom rá a számat Ha a szolgabíró kocsija megáll a faluban, akkor már megteszek annyit, hogy oda megyek, és a kocsist megkérdem, hogy mi járatban hozta ide a gazdáját. De még ezt se tartom csodának. Hanem ha a főispán maga kijön a városból a Bagóék lakodalmára, akkor már azt mondom: Eszeden légy fiú, mert ilyet nem minden nap látsz. Ez jelent valamit. - - -

— Mi járatban vagy?

— Sürgönyt viszek a méltóságos főispán úrnak, Komádiba.

Rendes dolog az, hogy az urak dróton beszélgetnek egymással, — szólt végre a csárdás, — ezt találták ki maguknak és azért tették olyan drágára, hogy a szegény embernek ne legyen kedve eltanulni. - - -

(29. oldal) A nagy, háromemeletes házban mindenki aludt és senki se készült még felkelni. A főváros ébredésének első momentuma azonban már megkezdődött: Paczák, a viceházmester fölkelt, hogy a ház előtt a gyalogutat felöntözze és felsöpörje.

Tóth Árpád: Körúti hajnal

Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még

Üveges szemmel aludtak a boltok,

S lomhán söpörtek a vad kővidék

Felvert porában az álmos vicék,

Mint lassú dzsinnek, rosszkedvű koboldok….(G. beillesztése.)

Ő volt egyúttal az, aki a házfelügyelő úr helyett éjjel a lakókat beeresztette, kapván minden kapupénzből két krajcárt és szabad, de nyirkos lakást a pincegádorban. Paczák meg volt elégedve a sorsával, de fenntartotta magának a jogot, hogy az emberiséget a maga felfogása szerint osztályozza. És ez osztályozásban azok kerültek az első helyre, a kik későn jártak haza és Paczák jövedelmét gyarapították. Ő tehát a házban legnagyobb úrnak tartotta és legjobban kedvelte Tukoray Kázmért. Paczák fogta a seprőt, s hatalmasat ásítva, kinyitotta a kaput. A kapu lépcsőjén három tarisznyás parasztember üldögélt, akik illedelmesen köszöntek Pacáknak.

— Az úr itt lakik a házban? — kérdezte a legidősebbik.

— Persze, hogy itt lakok. Láttya, hogy innén gyüvöm ki.

— Talán az úré ez a ház- - -

— Micsoda ügyben?

— Képviselőválasztási dologban.

Savónak egyszerre minden álom kiröppent a szeméből. Miféle égből pottyant angyalok ezek?

— Kerüljenek beljebb. Ezzel becsukta az ablakot, villámgyorsan felrázta Tukorayt, s a fülébe súgta:

— Szedd össze az eszedet, öreg. Három paraszt van itt, akik Mukoray helyett Tukorayhoz tévedtek. Küldöttség egy kerületből. Ez az Isten újjá. Eszeden légy, ügyesen viseld magadat. Íme, a véletlen nyújtotta alkalom: üstökön kell ragadni. - - -

(33.) Tukoray hátra igazította még kissé nedves haját és a melegségtől remegő hangon így szólt:— Kedves barátaim, tisztelt polgártársak. A nép bizalmának ezen megható nyilvánulása szívemet őszinte örömmel tölti el. Egész életemet a nép javának szenteltem és annak fogom szentelni. Azért tehát magyaros őszinteséggel csak annyit mondok: a jelöltséget elfogadom, Isten éltesse a kerület derék polgárait, a nemzet színe-javát. Éljen a haza!

— Éljen, éljen! — kiáltott Savó és megrázták a küldöttségnek mind a hat kezét. - - -

— Előttem most új pálya nyílik meg. Talán képviselő leszek, aztán közös külügyminiszter, vagy a regnikoláris (országos érvényű) deputáció előadója? Ki tudná azt megmondani? A lavina, ha egyszer megindul, ki tudja, hol áll meg? De akárhol áll is meg, vagy ha nem is áll meg, én mindig megmaradok lakónak ebben a kedves szobában, hol, mint szegény újságíró életem legboldogabb óráit töltöttem. Esküszöm.

Fimplné zokogva borult Tukoray nyakába, s ez homlokon csókolta. - - -

(45.) A közélet kiváló bajnoka.

Sáska Mártont három napig gázolták a megyei urak, élükön a főispánnal. Csúfolták fogatlan oroszlánnak, utolsó kurucnak, elnevezték vén bolondnak, s a zoltánvári Szabadság szerkesztője, Bánkay István, megyei levéltáros, hogy az intelligenciának imponáljon, Don Quijotének nevezte el, aki szélmalmok ellen indul harcba. Márton úr ugyanis az egész vármegyében nem kapott jelöltet a főispán unoka-öccse ellen. A független embereket nagy dohányengedélyekkel kötözték le, a kisebbekre ráijesztettek, vagy ígéreteket tettek nekik. Mire aztán Sáska Márton végig robogott a vármegyén, zárt ajtókra és váll-vonogatásokra talált. Ekkor küldte a parasztokat Mukoray-hoz, régi barátjához Budapestre, hogy vagy maga lépjen fel, vagy küldjön jelöltet. — Lehet, hogy megbukunk, — monda a kaszinó sarokasztala mellett, hol rendesen dühöngeni szokott, — de úgy megköttetem az egész főispáni famíliát, hogy még az unokája is arrúl kódul. De emellett nyugtalan volt, mert az útnak indított atyafiakról semmi hír sem érkezett. Végre betoppant a következő távirat:

Kerületük számára hivatalos jelöltünk közéletünk kiváló bajnoka, Tukoray Kázmér, akit melegen ajánlunk elvtársaink figyelmébe, mint elveink és zászlónk törhetetlen harcosát. Megválasztása parlamentünknek és pártunknak egyaránt nagy nyereség volna, mert benne egy európai színvonalú és képzettségű politikust, publicistát és szónokot kapnánk. Hazafias üdvözlettel

A végrehajtó bizottság.

— Tukoray, Tukoray, — mormogott Márton úr, — a fene hallott ilyen nevet. Különben majd meglátjuk. Fejébe vágta a kalapját, fölállt, elkezdte döngetni az asztalt, úgy, hogy az egész kaszinó összefutott, és így kiáltott:

— Mondjátok meg a főispánnak, hogy tiszteltetem, van már jelöltünk. Most már a szenttamási birtok is rámegy. - - -

(103.) Drámai jelenet.

Senki se sejtette a városban, hogy a balpárt jelöltje ott van. Hőseink édesen aludtak délig, aztán borbélyt hívattak és kicsinosíttatták magukat, majd alaposan megkefélték magukat, s bőségesen megebédeltek. Mindezt megtették anélkül, hogy a fogadó kertre nyíló hátsó szobáját elhagyták volna. Nem tudták, hogy mi következménye lett éjjeli működésüknek. Lehet, hogy Bánkayt megtalálták, ez leleplezte őket és az összes csendőrök és szolgabírák halálra keresik a tetteseket. Ebéd után elküldtek egy embert a nagyvendéglőbe, hogy ha Sáska Márton ott van, jöjjön azonnal ki. Negyedóra múlva távoli kurjongatás és a Rákóczy-induló hallatszott. Sáska Márton jött ötszázad-magával.

A vén kuruc elől lépkedett, fokossal a kezében, darutollas kalappal a fején. Néha-néha megállt, arca eltorzult és száját iszonyúan kitátotta. Ez annyit jelentett, hogy éltetett valami eszmét, vagy valami embert. De mivel a hangját elkorteskedte, semmi se hallatszott. A nép azonban megértette és zajosan éljenzett minden nagy grimasz után. A kapu előtt csend lett. Kilépett Paczor Ambrus, a csizmadia-ipartestület elnöke és szólott:

— Kisütött az igazság napja. Olyanok is zászlónkhoz álltak, akik sohse tartottak velünk. Győzelmünk bizonyos, de ki kell tartani utolsó csepp vérig. Eljöttünk a jelöltünkhöz, szíves megnyilvánulás céljából, hogy közénk fáradni ne terheltessen, a társadalmi helyzet és a pártok állása megkívánván az őszinte beszédet. Halljuk!

Tukoray megjelent, Sáska egy pokoli grimasszal rá mutatott, mire azonnal lekapták a tíz körméről és körül hurcolták.

— Beszéljek? — kérdi Sáskát.

— Nem, bor kell előbb, azután a beszéd. Ez a sorrend ezer év óta, — susogta Sáska.

Tukoray borzadva látta, hogy egy tíz hektoliteres hordót gördítenek az udvarra. Ki fogja ezt megfizetni? Sáska, Savó és Tukoray visszavonultak beszélgetni, miután a jelölt úr az összes jelenlevőkkel kezet fogott.

— Mi történt Bánkayval? — kérdi Márton úr.

Hőseink megdöbbenve néztek egymásra.

— Hogyan, mi történt?

— Hogy történhetett az, hogy hozzánk állt? Óriási dolog ez, fiúk. Megvettétek?

— Meg, — felelt szemtelenül Savó.

— Mennyiért?

— Kétezer forintot fizettünk ki neki, — folytatta Savó.

— Azért szökött hát meg!

— Megszökött?

— Meg. Az egész várost tűvé tették érte, de nem találják. Kázmér és Mátyás megkönnyebbülve tekintettek egymásra. így még semmi sincs fölfedezve.

— Megér az eset nekünk tízezer forintot. Először, mert a központ, Zoltánvára, ezzel egyszerre fölemelte a fejét, magához tért és mellénk állt. Ez pedig ötszáz voks. Másodszor, mert a főispánt a nyavalya töri, s ez nekem örömet okoz. Csak most ki kell vágni a rezet. Akkor biztos a mandátum. - - -

Fellépett Tukoray, s messze halló hangon így szólt: Tisztelt polgártársak! Mielőtt beszédemet megkezdeném, lehetetlen, hogy köszönetet ne mondjak Bánkay István barátomnak, a Szabadság szerkesztőjének. (Zajos éljenzés.) itt kellett szenvednie ennek az embernek, a ki szívében mindig velünk, titokban ápolta a szabadság- és hazaszeretet szent tüzét, nyilvánosan pedig a rabszolgák láncait kellett csörgetnie. De becsületes lelkéből kitört végre az igazság szava. Koczkára téve hivatalát, jövőjét, mindennapi kenyerét, kiállt és hangosan, nyíltan, férfiasan kijelentette: én ezt a gaz rendszert nem szolgálom tovább, hanem oda állok, ahol a nép barátai küzdenek a nemzet jogaiért. (Zajos: éljen Bánkay) Sokra, igen sokra kell ezt becsülni, polgártársak. Hányan, százan, ezren vannak arra kárhoztatva, hogy a zsarnok hatalom előtt meghunyászkodjanak, és lelkiismeretük szavát elfojtsák. Lélekben, titokban mind velünk vannak, s lehajtott fővel, szégyenkezve, a gyalázat égő pírjával arcukon mennek szavazni a hatalom mellett. (Úgy van! Zajos éljenzés.) Bánkay István nem tette, áldassék érte az ő neve. Magasztos példa ez a nemzetnek mely mindig előtte fog lebegni. (Úgy van!) Ilyen nagy a mi szent ügyünk ereje, melyen a poklok hatalma sem fog győzedelmeskedni. (Úgy van) A bűnösök megtérnek és hívőkké lesznek. Fogadjuk őket szeretettel a keblünkre. (Éljen.)

Tisztelt polgártársak! Ne hallgassanak azokra, akik azt mondják, hogy a mi ügyünk harcosai kevesen vannak. Oroszlán is kevesebb van a világon, mint szamár, (óriási derültség), mégis ha egy oroszlán elordítja magát, százezer szamár elszalad tőle. (Általános tetszés.) (Folytatása következik.)

(109.) Egyszerre az utca végén nagy ordítozás támad. Kinéz. Fáklyák világát pillantja meg. Zeneszót hall. Erről nem is tudott semmit. Bizonyosan fáklyás-zene a jobbpárt jelöltjének.

No, ezt megvárja, és még bele szorítja a lapba. A nép arra hömpölyög. Mi az ördög? Tüntetés ő ellene? Hamar bezárta az utcai ajtót. Száz meg száz ember kiáltja: Éljen Bánkay István! Nó ez mégis szép, a fáklyás-zenéből neki is jut, a főispán végre elismeri, hogy neki is nagy része van a közhangulat megcsinálásában. Erre nem is számított. Magában azonnal elkezdte írni a beszédet, mellyel az üdvözletre felel, éltetvén a főispánt és öccsét, a jelöltet.

És a tömegből előlép Paczor Ambrus (hát ez is megtért?) és egy beszédet intéz hozzá, melynek hallatára Bánkayval elkezdett forogni a világ.

Paczor, miután egy rakás olyan dolgot mondott Bánkayról, amit mindenkiről el lehetett mondani, csak Bánkayról nem, fölajánlotta neki a mandátumot. Paczor láncait eltépő oroszlánnak nevezte Bánkayt.

Azt mondta róla, hogy kitört a koporsóból és eget kér. Említette, hogy a polgároknak kötelessége tömörülni védőpajzs gyanánt azon ember körül, aki egész jövőjét kockára tette értük. A másik gazul elárulta az ügyet, itt van a vérünkből való vér, aki ismeri bajainkat, vágyainkat, válasszuk meg őt. (Egetverő éljenzés.) Bánkay mint a gutaütött bámult rájuk és nem tudott felelni. E percben megjelent Sáska.

— Toljatok be hozzá! — monda a legényeknek. Ez oly gyorsan megtörtént, hogy a vén sas fejjel előre gurult a szobába. De egyszerre talpon termett.

— Hát felelj, ostoba! Beragadt a szád?

— Nem értem, mit feleljek? — hebegte Bánkay.

— Olvasd fel a mai vezér-cikkedet - - -

— Olvasd már, mulya! — kiáltott Sáska és Bánkay szót fogadva, sztentori hangon olvasni kezdte:

Sokáig hurcoltam az igát és játszottam a sorsát békén tűrő rabszolgát, de ember, érző, okos lény vagyok én is, s végre a lelkiismeret szava bennem is megszólalt. (Zajos éljenzés.) Tudom, hogy elveszítem a kenyeremet, de nem bánom. Az igazságnak Krisztus óta mindig voltak vértanúi, hadd tartozzam én is közéjük. (Viharos éljen.) Üres zsebet, szegénységet, de tiszta kezet és fölemelt fejet hagyhatok unokáimra. Földönfutó leszek, kiűznek puha fészkemből, de a népért hoztam áldozatot, s ez megnyugtat. (Éljen, éljen!) Amit ez a megyei banda, — ki kell mondanom, ha agyonütnek is, — itt a néppel csinál, az hallatlan. Nép! Mikor nyílik meg már a szemed! Ébredj fel, te alvó óriás, itt az idő szállj magadba, mint én, és térj át a balpártra, mert különben gyermekeid hazaárulással fognak vádolni. (Éljen Bánkay!) Én ismerem, oh nép, a te ellenségeidet, mert vak koromban őket szolgáltam, de most kinyílt a szemem és leleplezem őket.

Hallgassatok reám!

Itt Bánkay kezdte átlátni a feneketlen gazságot, ami vele történt. Elfehéredett és Sáskához fordult:

- Micsoda nap van ma, bátyám?

— Vasárnap este, de folytasd, az Isten áldjon meg!

— Emberek! — üvöltött Bánkay, reszketve a dühtől, — én velem irtóztató gazság történt. - - -

— Úgy van, úgy van! Vállra vele, ki a piacra.

A kaput betörték, Bánkayt vállra kapták. Reszketett és csorgott róla a verejték.

— Mit csináljak? — kérdi kétségbeesetten Sáskát.

— Hömpölyögj a lavinával, bárom nap múlva képviselőnk lesz.

A zene megszólalt, a zászlók lobogtak, a nép tovavonult Bánkayval a nagyvendéglőbe. Három nap múlva kétszáz szótöbbséggel és pártonkívüli támogatással megválasztották, a főispán leköszönt, Sáska pedig hazament a fészkébe és lefeküdt újra az ágyba betegnek.

Vége.

Rákosi Viktor: A bardóci zúg kalandorai. (1911. 2—454.)

Bardóc (románul Brăduţ, németül Bardotz) erdélyi magyar dombvidéki falu és egyben községközpont Romániában, Kovászna megye északnyugati sarkában.

Rákosi Viktor: Magyar Iliász*. Regény a végekről. (1921. 2. - 278. )

I.

Uzonyi András naplója.

Istennek szent nevében! Szegény jó apámnak, idősb Uzonyi András Háromszék megyei református lelkésznek ez volt a rendes fohásza, valahányszor valami munkába fogott, vagy útra kelt. Én is ezzel kezdem, mikor első ízben íróasztalom mellé ülök, azzal az eltökélt szándékkal, hogy Naplóm megírásához fogok. Én, ifjabb Uzonyi András, állami elemi iskolai igazgató-tanító Alsósztregován, ebben a Vágvölgyi nagyközségben, mely azon a tájon fekszik, hol Hricsó és Lietava legendás váromladékai komoran néznek alá a sebesen tova futó folyóra - - -

Teljes életemben lusta, kényelemkedvelő fráter voltam, aki szerette minden dolognak a könnyebb végét megfogni. Pályaválasztásom is ezen az alapvonásomon dőlt el. Jó apámnak ugyanis, mint minden református papnak, az volt a dédelgetett, kedves eszméje, hogy legalább egyik fiából pap legyen, s ő és kedves anyám a tulajdon pap fiuk kezéből vehessék fel az Úrvacsorát. Én azonban — és ezért most is gyakran furdal a lelkiismeret, — éretlen ésszel nem értettem meg, hogy áldott szüleimnek micsoda boldogsága rejlik e gondolat mögött, és csak a saját kényelmemre gondolva, idejekorán ott hagytam a gimnáziumot és a tanítóképző intézetbe léptem. Csak az forgott az eszemben, hogy ezen az úton hamarabb kenyérkeresethez jutok, és gyorsabban megszabadulok az iskolától, különösen pedig az idegen nyelvektől, mert ez volt a gyenge oldalam. Hogy foghassak én hozzá a gimnázium felső osztályaiban a görög nyelvhez és a teológián a zsidó nyelvhez, mikor a német nyelvben néhány évi fáradozás után csak annyira vittem, hogy ich bin gekommen helyett következetesen azt mondtam: ich habe gekommen. - - -

Nemességüket a Sztregovayak oly régen kapták, hogy már az idejét sem tudták pontosan megállapítani. A báróságot Mária Terézia adományozta nekik a hétéves háborúban, tett szolgálataikért. Mikor én oda kerültem, a kastélyban Sztregovay Sámson báró lakott, a dinasztia feje, korlátlan ura és nesztora, az unokájával, Klára bárónővel, az idősebb Sztregovay fiúnak, Jób bárónak a leányával. Sámson báró, ahogy a vidéken általában hívták, hetvennyolc éves aggastyán volt, testi és szellemi erejének teljes birtokában. Mindenfelé érdekes embernek tartották, sokan bolondnak mondták, azt azonban mindenki elismerte, hogy jószívű és bőkezű gavallér. Vele való személyes megismerkedésem különös körülmények között történt. Mikor alig pár hónapos tanító voltam Alsó=Sztregován, egy téli napon az igazgatói irodában üldögéltem Szűcs tanítómmal, aki velem a helybeli tantestületet alkotta és az újonnan megérkezett Sakk közlöny rejtvényeinek a megfejtésével foglalkoztunk. Szenvedélyes sakkozó vagyok, ez az egyetlen tudomány, amelyet kultiválok, és dicsekvés nélkül legyen mondva, vittem is benne valamire. - - -

(1921. 9. 98.)VI.

Patak Sámsonból remete lesz.

A kastély udvarán egy csomó kékre-vörösre fagyott parasztgyerek, a felsősztregovai tanító vezetése alatt rettentő' üvöltést vitt véghez, a miből egy újévi üdvözlő oldalnak kellett volna kiformálódnia Sámson úr tiszteletére. Sámson urat dühbe hozta a tanító úrnak ez a stréberkedése, mely csak a gyerekek meg= kínzásával járt és az első dal után meleg szobát nyittatott nekik, a hol forró ételt is kaptak. Ekkor érkezett meg Patak Sámson, a kit mint bennfentes embert, egyenesen a kis ebédlőbe vezettek, hol Sámson úr egye* dül ült a reggeli mellett.

Sámson báró vidáman fogadta a látogatót és miután az elmondta a klastromban tanult kacskaringós újévi üdvözletet, székkel és reg= gelivel kínálta meg. De Patak mind a kettőt visszautasította és egész magaviseletén oly nyugtalanság látszott, hogy az öregúr rögtön észrevette.

— Valami bajod van Samu? (így hívta maguk közt bizalmasan.)

De Sámson bárónak rögtön elment a kedve a samuzástól, mikor a druszája töredezett és homályos mondatokban hozzáfogott annak az elbeszéléséhez, hogy ő az éjjel Illés prófétát látta, a mint tüzes szekéren végig ro= bogott a mennyboltozaton és égő palástját darabokra szaggatva, fölgyújtotta vele a világot. A bárót nyugtalanság fogta el, fölkelt és szemközt állt a paraszttal, kinek előadása egyre összefüggőbb és érthetőbb lett. Úgy hasonlított egymáshoz a két aggastyán, egyforma hatalmas termetével, gazdag ősz hajával és mellét verő hófehér szakállával. A báró szemében mély részvét csillogott, egyszerre csak Patak vállára tette a kezét és halkan megszólalt:

— Álmodtál, fiam.

A paraszt egyszerre a mondat közepén abbahagyta a beszédet. Behunyta a szemét, mintha befelé akarna egy pillantást vetni, abban a reményben, hogy talán így még egyszer meglátja az éjjeli tüneményt. Kis szünet után csöndes hangon visszafelelt:

— Soha életemben nem álmodtam semmit. És ha most mégis álmodtam, annak kell valamit jelentenie, atyám. Páter Deme= tértől azt tanultam a klastromban, hogy az álmok az Istentől valók, ilyen úton inti és figyelmezteti néha az embereket. - - -

A rejtélyes szilveszteri esemény után fél esztendővel, az I914. esztendő egyik forró nyári napján, a plébánia kis kapuja nagy csattanással kinyílt és Csiborka tisztelendő úr jelent meg, a ki, a mennyire öreg lábai engedték, sebes léptekkel a kastély felé indult. A plébános úr ugyanis észrevette, hogy a megye székvárosából lovas staféta érkezett Sámson úrhoz és most sietett a leg* frissebb híreket megtudni. A faluban nyomasztó, majdnem fojtó csend és hangulat uralkodott. Az első mozgósításon már túl voltunk, a moriturusok első kontingense már elvonult és üres helyüket a bánat és a gond foglalta el. A bevonuló katonák egetverő dalolása után annál kínosabb volt a falura hirtelen rászakadt temetői némaság. Itt-ott a házak előtt kisírt szemű öregasszonyok üldögéltek, a kik suttogva beszélgettek egymással, mintha itt valami nagy beteg volna, a kit nem szabad zavarni. - - -

. Pár nap múlva Zsuzsa néni, Patak Sámson öreg testvérhúga, a ki vele lakott és a háztartását vezette, jelent meg a kastélyban és kétségbeesve rimánkodott, hogy rögtön eresszék Sámson úr elé. Az öregasszony Sámson úr nagy meglepetésére azt jelentette, hogy a bátyja három nap óta eltűnt. Megelőzőleg sokat imádkozott, éjszaka alig aludt, hanem hangosan beszélgetett, Isten tudja kivel, hiszen a szobája üres volt. Talán a prófétákkal és a szentekkel. Azt biztosan tudja, hogy Illés' prófétát szólítgatta és kérte, hogy adjon neki tanácsot, hogy mitévő legyen. Valamelyik napon aztán a tarisznyájába tett egy darab kenyeret, sót meg paprikát és elment hazulról. Két nap múlva visszajött, magához vett egy szép imádságos könyvet, egy énekes könyvet, a feszületet, mely előtt otthon imádkozni szokott, a tarisznyájába dugott egy egész kenyeret, a hóna alá vette a fejszét, ásót, kapát és újra elment. Azóta nem látta. Jaj, csak nem érte valami szeren esetlenség! És a jó asszony térdre borulva kérte Sámson urat, hogy keresse föl az ő elbujdosott bátyját, a kivel talán a gonoszlélek incselkedik és veszedelembe csalja.

Sámson úr ámulva hallgatta az összetöpörödött anyóka előadását. Hogyan? Ilyen nevezetes lépésre határozta volna el magát, a nélkül, hogy neki szólt volna, holott eddig életének minden legcsekélyebb eseményében is tanácsot szokott kérni tőle? Csakugyan az esze bomlott volna meg a szegénynek? Azonnal parancsot adott az uradalmi erdőkerülőknek és vadászoknak, hogy indítsanak nyomozást, hogy ezek után a különös előkészületek után a boldogtalan merre bujdosott el ? O maga is vadász ruhájába bujt és egy fiatal vadásza és kitűnő angol vizslája kíséretében a druszája után vetette magát.

És a vizsla pompás szimatja segítségével csakugyan fölfedezte Patak Sámsont a predméri erdőben. Állt itt egy romba dőlt régi vadászlak, ennek az omladékai között húzta meg magát és berendezkedett remetének. A legépebb szobának repedéseit és ablakait berakta heverő téglával, tűzhelyet is épített magának, a feszülete számára egy kőoszlopot épített, egyik szögletbe hársfa-levelekből ágyat vetett, a két könyvének egy állványt tákolt össze és készen volt a remetelak.

(Folytatása következik.)

(1921. 15. 170.) IV.

Apa és fia.

Hangja most már érces volt és mondatai szabályos, egyforma hullámokkal gördültek tova, arca kipirult a belső hévtől és lát= szőtt, hogy most már biztosnak érzi lába alatt a talajt.

— Halljátok döntő elhatározásomat, melyre ráteszem minden vagyonomat és életemet. Én, Sztregovay Sámson, eléje toppanok a betörőknek és oda kiáltom nekik: Ne tovább! És ezt megteszem, ha egyedül maradok is. (A termen a meglepetés moraja zúgott végig. Egy darabig élénk mozgás uralkodott és halk suttogás töltötte meg a levegőt, aztán egyszerre csend támadt és mindenki feszült figyelemmel tekintett az aggastyánra, a ki szünetet tartott. A teremre az esti szürkület árnyai kezdtek ráborulni. A szolgák friss hasábfákat vetettek a kandalló tüzére és a hatalmasan föllobogó lángok vibráló vörös fénybe vontak mindent. A falon függő fegyverek felvillantak, csillogtak és Barnának úgy tetszett, hogy a rájuk tekintő ősök "egyszerre egy lépést tettek előre és kardot rántottak, hogy Sámson báró mögé sorakozzanak. Az élők társasága mintha megmerevedett volna, ellenben a holtak mintha életre keltek volna. Én, Sztregovay Sámson, karddal vágok magamnak utat a halhatatlanság csarnokába... a trójaiak tíz esztendeig védelmezték várósukat egész Görögország egyesült ereje ellen és szembe szálltak Achilles hősiességével, Agamemnon bölcsességével és Ulysses ravaszságával...

— És belebuktak! — sivított egy éles hang, mely, mint a kilőtt nyíl Jób báró szájából repült Sámson úr felé. A kegyelmes úr csak most tért magához meglepetéséből és rögtön sietett támadólag föllépni.

— Hát aztán? — dörgött vissza Sámson úr, — ez nem üzleti vállalkozás, itt a siker vagy sikertelenség nem határoz, sőt teljesen mellékes dolog. Belebuktak, de Homérosz halhatatlan lantjára kerültek és évezredek óta élnek és élni fognak a világ végezetéig. Hát mi megcsináljuk a magyar Iliászt, meg= mutatjuk, hogy mi sem vagyunk hitványabb bak más nemzeteknél..".

Most Mefisztó megint lecsapott:

— Szóval hadat üzen egy egész nemzet= nek, egész Európának és még a hazai kormányt se találja maga mellett.

Sámson báró olyant ütött öklével az asztalra, hogy a rajta levő vizespoharak és üvegek megcsörrentek.

— Úgy van, hadat üzenünk az egész világnak. Minél nehezebb és veszedelmesebb a vállalkozásunk, feladatunk méretei annál magasztosabban, fölségesebben és kolosszálisába ban bontakoznak ki előttem. Annál könnyebben fölrázzuk vele az elfásult és kifáradt nemzet lelkét. Azt mondtad, hogy bele

pusztulunk? Hát aztán? Ez nem fontos, a fő a példaadás, maga a puszta tény, hogy egy maroknyi ember ezt meg merte csinálni. Egy nemzetet nemcsak a diadalok tehetnek halhatatlanná, hanem a szenvedések is. Az utódok nemcsak a dicső győzelmekből merítenek erőt, hanem az elődök vértanúságából is. 1849-ben a magyar ügy nem akkor diadalmaskodott, mikor a honvédek a zászlót föltűzték Budavár vér mosta fokára, nem is akkor, mikor ötféle nemzetiség belső lázadását és az osztrák császár hatalmát levertük, hanem akkor, amikor a tábornokok az aradi Golgotára léptek. Mert a történelem akkor jegyezte bele a nemzet nevét az örökkévalóság könyvébe és hozzátette, hogy ez a nép megérdemli az örökéletet, a szabadságot és a függetlenséget, mert fiai meg tudtak halni hazájukért. Meg tudtak halni nem= csak a csaták lelkes és mámorító hangulatában, hanem osztrák kaszárnyák udvarán, zsoldos katonák sortüzei alatt, penészes börtönök magányában és a vérpadon, hóhér keze által...

Mint az égdörgés gördült tova e hang és megtöltötte a boltíves termet, mely már majdnem teljesen sötétségbe borult. E pillanatban valaki fölcsavarta a villamos lámpást és egyszerre vakító világosság támadt. Ott állott egész nagyságában kiegyenesedve a fehér hajú és fehér szakállú aggastyán, mintha maga az anyaföld szelleme volna. Arca sugárzott, a szeme ragyogott. Hozzá simulva, beléje kapaszkodva egy gyönyörű ifjú leány, mintha védelemért menekült volna a most megnyilatkozott óriási erőhöz. A váratlan kigyulladt fény leleplezte az arcokat, melyek most olyan őszintének mutatkoztak, mint a félhomály leple alatt. Az egyiken gúny ült, a másikon nevetés, a harmadikon lelkesültség, a negyediken, ötödiken meghatottság, csodálat, szomorúság. Legrettenetesebb volt Jóbnak az arca. Ez az ember, aki bárminő indulat vagy érzelem számára hozzáférhetetlen volt, ezúttal gyöngének bizonyult, s lelkén úrrá lettek a szenvedélyek és ezt még az arca se tudta eltitkolni. Az arca eltorzult a dühtől, a félelemtől és a gúnytól. Apjának excentrikus gondolata dühre gerjesztette, de egyúttal félelmet és rettegést is keltett benne az a gondolat, hogy őt ebben a nagy összeütközésben anyagi tönkrejutás fenyegeti; nyomban következett rá a kicsinylő gúny kifejezése, mely gyermekesnek és színpadiasnak találja apja föllépését. Mindez egy pillanatig tartott, a következő percben már minden arc visszanyerte rendes kifejezését. Jób is szokott hideg közömbösségével nézett maga elé.

Egy darabig csönd volt, melyet újra Jób báró hollókárogáshoz hasonló hangja tört meg.

— Ha ugyan akadnak bolondok, a kik apámnak, lehet, hogy hősies, de mindenesetre bizarr, abszurd ötletét helyeslik és tettel támogatják.

Az asztal végéről, mint a harangkongás zúgott föl a báróhoz egy hang:

— Báró úr, jelentkezem első bolondjának és utolsó közkatonájának.

A báró érezte, hogy a hozzája simult remegő kis pintyőkemadár összerezzen. Ez a hang Uzonyi Barnáé volt.

— Köszönöm és elfogadom, - - -

(1921. 20. 230.) VI.

Sztregova a hadak útján. (Uzonyi András naplójából.)

A sztregovai készülődéseknek messze földön is híre mehetett, mert alig volt nap, hogy idegen alakok ne kilincseltek volna be igazgatói irodámba. A nálam jelentkezők közt voltak pumpolni óhajtó kalandorok, de voltak igen rokonszenves alakok is, például a hat sárospataki diák, akik lelkesen, minden díj nélkül ajánlkoztak Sámson úr katonáinak. Ugyanily szándékkal jelent meg az eperjesi Tanítóképző Intézet néhány növendéke, a kik már megkóstolták az idegen betolakodók zsarnokságát De a legérdekesebb látogatóm nemes Pozdórja Biri nemzetes asszony volt, egy sáros megyei kurta nemesnek az özvegye, a híres bardóci zugból, mélynek lakói tudvalevőleg 1849-ben az osztrákok ellen a maguk szakállára valóságos gerilla-hadjáratot szerveztek. Mint ezen elszánt férfiaknak ivadéka, mutatta be magát a hatalmas termetű asszonyság. Menekülnie kellett otthonából, mert egy betolakodott idegent úgy talált pofon ütni, hogy annak két foga kiugrott a szájából, —még pedig, a mi az esetet jelentékenyen súlyosbította, arannyal plombált két drága foga. A szemfüles asszonyság elég jól volt értesülve, mert markotányos-nőnek jött ajánlkozni, vagyis, hogy majd ő vezeti szervezendő csapatunknak tábori konyháját. Rögtön ki is tálalta az ő kulináris erényeit, melyek abban csúcsosodtak ki, hogy ő egész Felső Magyarországon híres arról, hogy milyen kitűnően tudja készíteni a halpaprikást és a zsiványpecsenyét. Már pesti kocsmáktól is kapott igen kecsegtető ajánlatokat. És rögtön magyarázni kezdte nekem, hogy nem minden hal méltó arra, hogy halpaprikássá átalakulva hagyja itt az árnyékvilágot. Ehhez az ételhez háromféle hal szükséges, mégpedig. Itt leintettem a bőbeszédű ténsasszonyt, különben még most is ott beszélgetne velem. Sámson úrnak, aki éppen látogatása alatt toppant be hozzám, annyira megtetszett a temperamentumos és bátor özvegy, hogy rögtön szerződtette, de hamarjában ő sem tudta megmondani, hogy minek. Adott neki pénzt és utasította, hogy keressen magának a faluban szállást, majd később megjelölik neki a munkakörét. - - -

(1921. 21. 242.)... Pár nap múlva szenzációs meglepetésre virradt a két Sztregova. A két falu el volt árasztva plakátokkal, melyeket titokzatos kezek az éj leple alatt az udvarokba dobáltak be. A nyomtatvány dübörgő frázisok közt jelentette, hogy közelednek a testvérek, akik szabadságot hoznak az ezer éve elnyomottaknak, jólétet a szegényeknek és orvosságot minden sebeire. Fogadják barátságosan őket, mert jaj annak, aki ellenszegül. Most jött aztán az érdekesebbik rész. A hódítók gazdag jutalmat ígértek mindazoknak, akik összeesküvésekről és ellenséges szándékú készülődésekről híreket hoznak. És most jött a hetvenfontos bomba: A plakát jelentette, hogy báró Sztregovay Sámson fejére ötezer szokol* van kitűzve és ezt megkapja az, aki őt élve vagy halva a legionisták kezébe szolgáltatja. Ezen kívül megfenyegették a sztregovai népet,mondván, hogy aki báró Sztregovay Sámson parancsainak engedelmeskedni mer, az mint áruló halállal bűnhődik, aláírva Pantocsek, a húszadik számú huszita légió kapitánya.

A plakáttal kora reggel vertek föl, azonnal átrohantam vele Barnához és felolvastam neki.

*A Turul a sólymot jelentő szláv Szokol-ról elnevezni szándékolt cseh pénz nevének volna szolgai utánzása. Google

— Kezdődik a harc! — kiáltott a fiú és kiugorva ágyából, villámgyorsan öltözködni kezdett, — készülj el fiú hamar és reggelizz, mert fogadok, hogy Sámson úr rögtön itt tesz.

— De kik és hogyan terjesztették el ezt a plakátot?

— Ki? Hát Patek, Gyetkó és cimboráik. A nyomtatványokat valószínűleg a múltkori kirándulásuk alkalmával szerezték be és csempészték haza. A terjesztés pedig alighanem úgy történt, hogy repülőgépről dobálták le. Tíz perc múlva már a reggelin is túl voltunk és utána rögtön a községházára siettünk egyet-mást megtudni. És csak most láttam, hogy a nép lelke mennyire izzó és mennyire készen áll minden váratlan kitörésre. A községházán már egész tömeg embert találtunk, akik a legnagyobb izgalmak közt olvasták és magyarázgatták a plakátot. A hangulat még nem alakult ki, a nép meg volt zavarodva. A puhalelkűek félrehúzódtak és nem mertek nyilatkozni. Itt-ott sopánkodás hangja tört ki, hogy Istenem mi vár még reánk? A temperamentumosabbak, akikben meg volt a kezdeményezés bátorsága, belső hevüktől űzve folyton ide-oda járkáltak és néha egy erőteljes káromkodással könnyítettek a telkükön. De csak úgy általában szitkozódtak és még nem tudtam kivenni, hogy kit etetnek a fenével. Legjobban meg voltak döbbenve az előkelő hivatalbéliek, a bíró, az egyház kurátora és a tanácsbéliek, akik érezték, hogy az eljövendő eseményekért őket nagyobb felelősség terheli. A községnek ezek a tagjai látható örömmel fogadták megjelenésünket, mert tudták, hogy akik őket eddig ostromolták véleménynyilvánítás végett, most minket fognak megrohanni. Úgy is volt. A kérdések egész tömegét intézték hozzánk minden felől, egymás szájából vették ki a szót, de oly idegesek voltak, hogy feleletünket már nem tudták bevárni, hanem újra kérdeztek valamit. Mikor a elvégezték a kérdezősködést, hirtelen csönd és mozdulatlanság támadt és mindenki feszült várakozással tekintett ránk. Barna a fülembe súgta:

— Mondj nekik hamarjába egypár megnyugtató szót, igazítsd helyes irányba a véleményüket. - - -

Mikor a falun keresztül robogtam, még nagyobb meglepetés várt rám. Az asszonyok kisírt szemmel szaladgálnak és sok helyen láttam, hogy már szekérre rakják a bútoraikat. Ezek azt hiszik, hogy a kutyafejű tatár már a kertek alatt leselkedik. Egy pillanatra megálltam és hamarjában csak arról értesültem, hogy a nép azt rebesgeti, hogy Sámson urat megölték vagy börtönbe hurcolták. Persze itt nem akadt okos ember, aki a gyeplőt kezébe vette volna. A remetét és Sztrepán Jozsót a templom előtt láttam, de már nem beszélhettem velők. Azt hiszem, ezek inkább fanatizálják, mintsem csillapítják a népet. Jó lesz leinteni őket. Most sajnálom, hogy nem mondtam nekik egy megnyugtató szót, mert alig hagytam el a falut, elkezdték félreverni a harangokat. Nem tudom, mit akarnak elérni vele. Jó lesz sietni.

Jelenet a júniusi Kalocsa-vidéki felkelésből. Gábor Lajos rajza *

Már Felső Sztregova szélére értünk, mikor kattogást hallottunk és pár pillanat múlva nagy meglepetésünkre magunk fölött láttuk lebegni Vér Györgyöt és Zimmermant, akikről azt hittük, hogy még ágyban hagytuk őket. A falut teljes felfordulásban találtuk, a Templom-tér tele volt fegyveres emberekkel, sok puskás férfit láttunk, akiknek ez nem volt, az kaszáját hozta el. Dühös kurjongatások töltötték meg a levegőt, de a hangzavar fölött élesen uralkodott a harangok kongása, mintha a tömeg érzelmeinek és szenvedélyeinek ez az egyetlen vasszív adott volna kifejezést - - -

*1920-ban 15 000 szegedi és Kalocsa-vidéki család jutott bizonytalan helyzetbe. (Google)

(1921. 24. 278.) Végső akkord. Uzonyi András naplójából.

A szép ember, így hívták itt az én szegény öcsémet, elutazásának hírére a sztregovai nép nagy tömegben gyülekezett szérűskertemben, a tisztás körül, melyen a gép állott. A gép körül a néma ember (ahogy Zimmermant nevezték) sürgölődött és pepecselt, hogy mindent rendbe hozzon. Egyszerre csak Barna belekapott a karomba és egy kicsit félrehúzott, ott szembefordult velem és halk hangon így szólt:

— Kedves öregem, miután úgy vettem észre, hogy te mindent tudsz, egy bizalmas és őszinte vallomást teszek neked. Valakinek el kell ezt mondanom és ez csak te lehetsz. Az én életem be van fejezve. Ami hátra van, az nem lesz egyéb, mint tudományos kutatás, teljes elmélyedés a természet titkainak földerítésébe. És tenni fogom ezt vasszorgalommal és önemésztő buzgalommal. Lehet, hogy megadatik nékem, hogy a nevemet kirakom az égboltozatra ama férfiak neve közé, a kik az emberiséget előbbre vitték. De ez nem fontos, a fő az, hogy életemnek legyen tartalma. Más ember az én állapotomban és különösen koromban talán fejbe durrantaná magát, de nyugodtak lehettek, én erre a gyávaságra, mondhatnám gonoszságra, nem leszek soha kapható. Itt elhallgatott, én pedig félrefordultam, mert éreztem, hogy könnyek tódulnak a szemembe. Majdnem suttogó hangon így szóltam:

— Édes Barnám, nem lehetne másképp elintézni ezt a dolgot Klárikával?

Úgy belekapott a karomba, hogy majdnem fölkiáltottam fájdalmamban, szemében haragos villám cikázott és fojtott, de heves hangon így felelt:

— Ne kínozz szerencsétlen, hát nem érted, miről van szó? A mi szerelmünk nem bír el egy házasságot. Pedig az a gondolat, hogy ez a tiszta lény, aki nem is jár, hanem szárnyakon lebeg a földön, és akinek sejtelme sincs a házasságról, mondom, ha ez a gyerek ki találni ábrándulni, ez rám nézve elviselhetetlenül gyötrelmes. Nem, ő egy más csillag szülöttje, mi nem találkozhatunk. Én ez alatt az idő alatt, melyet Klárikával töltöttem, oly boldog voltam, hogy ennek puszta emléke egész életemet boldoggá fogja tenni. És ebből nincs kiábrándulás. Nem tudom, hogy a kis tündér élete hogy fog fordulni, de az bizonyos, hogy soha elfeledni nem fog, és azzal az ideális rajongással gondol reám, a mellyel most körülvesz. Most odatoppant Zimmerman és katonásan szalutált, ami annyit jelentett, hogy minden készen van az útra. Barna megölelte, megcsókolta Arankámat, fiacskánkat, engem, aztán egy ugrással fönn termett a gépen. Aztán levette kalapját, búcsút intett a néptömegnek és harsány hangon így kiáltott: — Isten veletek, jó sztregovaiak! Most pedig indíts, és repülj, ahogy csak tudsz, hogy a föd egy formátlan feketeséggé olvadjon össze alattunk. Előre! A motor berregni és kattogni, a gép gurulni kezdett. Egyszerre csak egy nagy szökkenéssel fönn termett a magasban, és beleröpült a végtelenségbe. Nagy szomorúsággal néztem utána, de szinte röstellem bevallani, hogy bizonyos megelégedettség fogta el a szívemet. Ennek nyomán hálát adtam a jó Istennek, hogy engem közönséges földi halandónak, tucatembernek teremtett. Létezését a Balsors észre sem veszi. Amint a távolban még látszó fekete pontra meredtem, az a kegyetlen érzésem támadt, hogy ott egy szerencsétlen ember viszi összetört szívét egyenesen az Isten trónja elé, hogy ott panaszt tegyen szétdúlt életéért. És ekkor két puha kar fonódott a nyakam köré, az én édes asszonykám hozzám simult és lassú léptekkel megindultunk a mi kedves fészkünk felé.

*Ókori görög eposz, a világirodalom egyik legjelentősebb alkotása

Szemere György

Szemere György: A Kont eset. Fantasztikus regény a XXI. századból. (1910. 1. 20-622.)

I.

A Nemzeti Kaszinó társalgó-termében éppen összeült a kupstina (országgyűlés). Vámházy, a világhírű tudós elmesélte (vagy hetvenedszer), hogy a londoni állatkertben nem egyszer sétált karonfogva az angol királynővel s egyben szemére hányta a magyar arisztokráciának, hogy a tudományt nem becsüli meg benne az értéke szerint. Tibay báró, akinek a legrosszabb időben (nagykövetjelölt korában) kissé meglágyult az agya, a világbéke megvalósításának egy általa kieszelt formuláját tálalta fel.

Kanut, de génére Megyer, a híres vadász, tigrisekre és vadbakokra vadászott.

Klimanóczy végre, a megátalkodott firtli, ükanyja, született Poniatowszka hercegnő szokásaival dicsekedett: megfürdette a szegény asszonyt szamártejben és egzotikus pókok hálójából szövetett fátyolt az arcára. Nagyapától fölfelé egész a birkák importálásáig bacsók voltak a Klimanóczy ősei. A szkupstina egyéb tagjai egyelőre emésztéssel foglalkoztak és bunkós végű havannákat szívtak, az öreg Szentmarjay gróf kivételével, aki hortyogott. - - -

- Egyszóval uraságod egy ős, — ugratta a bolondot a vérszemet kapott Szentmarjay.

- Természetes, hogy az vagyok. Mi lennék?

- És ha szabad kérdeznem, kinek az őse? Az idegen ember megcsóválta fejét.

- Hát annyira oda vagy, fiacskám, hogy már azt is elfelejtetted, miszerint az ember csak a saját utódjának lehet az őse!

- Azt tudom, — kedélyeskedett a gróf, csak a nevét nem tudom, nevet kérünk.

- Hűm, — s hümmögött a bolond, akkora lurkó lenne az ükunokám: lóvá tette volna az ük-öregapját! Azt mondta nekem, — fordult méltatlankodva a társaság felé, — hogy az egész nemzet nevében és megbízásából szólít a földre. Hogy mindnyájan vártok rám: veszélyben a haza, rántsam ki valahogy a pácból, amibe belesavanyították a király lelketlen tanácsosai. Becsapott volna a lókötő, senki se várt rám, csak a maga nevében csalt le? Az urak hovatovább egész hozzászoktak, mondhatni: hozzákedélyesedtek a furcsa s nyilván ártalmatlan őrülthez. Nem is igen bánták, hogy késnek a mentők - - -

Tudnivaló ugyanis, hogy híres spiritiszta vala Hédery Gábor gróf; hitte a szférákat, a hét eget, sőt bízott a reinkarnációban, a materializációban is. (Hát íme itt van a matériája!)

Azonban nem lehetett sokat mókázni, hogy ki ne találjon valahogy törni, szórakoztatni kellett az érdekes őrültet.

-Tehát kegyed egy Héderi Kont, — konstatálta komoly képpel Kanut. — Szabad tudnunk, hogy melyik? Mikor született?

(2. 38.) Az őrült gőggel tért ki a részletes felelet elől, mellbe csapta magát:

— Kont, a kemény vitéz vagyok.

Harminc nemes Budára tart,
Szabad halálra kész;
Harminc nemes bajtárs elõtt
Kont, a kemény vitéz…

«Zsigmond király, zsarnok király!
- S a zsarnok vére fagy .
Ítéleted törvénytelen,
Az ország foglya vagy!» (Beillesztette: G.)

A Garay versét nem ismerte Kanut.

- Jó, de mikor született? — okvetetlenkedett a gőgös őssel.

Kont megcsóválta hatalmas üstökét.

— Hát — s felsóhajtott, — csakugyan igaza volt az én Garay komámnak. Ennyire süllyedt a magyar, hogy vértanúit sem tartja számon! Csak a lantosok tudnak róluk, azokra pedig fittyet hány a nemzet!

— Aha, — kiáltott fel az öreg Szentmarjay, vékonyát fogva, hogy a kacagás ki ne csattanjon a száján. -- Uraságod az a Kont, aki összeesküvést forralt Zsigmond király ellen.

- És — tódította az őrült, - aki ezért a merészségért lefejeztetett. Tehát, konstatálta boldogan, mégse felejtettetek el, becsapott Garay. De megállj, imposztor, fenyegette meg a jó poétát, ezért bevádollak; nem érdemled meg a harmadik eget.

— Ott találkozott uraságod Garayval? Kérdezte nekibátorodva a sunyi Klimanóczy.

- Ott. Egy rangban voltam vele. Nekem az összeesküvés miatt ötszáz esztendő kellett ahhoz, amihez neki negyven is elég volt. Hiába, sóhajtott Kont, a lantosoknak az egek is kedveznek.

- Bruhaha, — tört ki Kanut akarata ellenére, hát az égben is van protekció?

- Van. Protekció csak a hetedik égben nincs. Ott, a legfelső fokon, teljes az erény. De ezt már senki se állhatta meg kacagás nélkül. Kitört a jókedv zivatarja - - -

(2. 42.) Száz kérdés kavarodott össze az elmék homályában. Csuda történt-e csakugyan, vagy megőrült Hédery Gábor is? De akkor hogy került össze a két őrült? Mi úton jutott az idegen a Gábris frakkjához? És miképp fejthető meg, hogy a két őrült állításai teljesen fedezik egymást? Vagy nem is őrültek? Összebeszéltek? Csaltak? Vagy valaki harmadik személy szuggesztív hatalma űzött velük rémes játékokat? Aztán miképp magyarázható meg az idegen emberfeletti fizikuma, acél karja, négy ápolót megszégyenítő ereje? Hogyan kevély, antik mozdulatai? Nyílt tekintete? Hangjának őszintesége, szenvedelme, midőn másodszori vérpadra hurcoltatása ellen tiltakozott? A józan ész a Kontok javára billentette volna a mérleget, ha a csudának precedense lett volna a földön. De abban (bár Hédery három példát is tudott rá) senki se hitt. Ilyenformán megbukott a józan ész, az urak képtelenek voltak a megfoghatatlant valónak elfogadni. A csuda nem csuda, csak a véletlenek csudálatos végzetes összejátszása. Kont valami svindler akrobata, aki megbabonázta Héderyt, mert az csak mégse lehet, hogy egy máltai lovag rosszhiszeműen csaljon.

Ez hát rendben lett volna, a kérdés most már csak az volt: mitévők legyenek az urak? Kiadják-e a szélhámost a mentőknek, vagy elzárják őt? Avagy egyszerűen kilökjék az utcára? Mindegyik eszmének megvolt a maga bibéje. A kilökés, a vasgyúró roppant erejénél fogva, aligha lett volna foganatosítható. Az elzárásra nem volt elegendő ok. Maradt volna az őrültek háza, de az ellen meg Hédery tiltakozott. Vagy őt is a svindler mellé csukassák, ha okvetetlenkedik?

A kaszinótagok összesúgtak-búgtak, tanácskoztak, veszekedtek, s végre is abban állapodtak meg, hogy meg kell eszelni Héderyt: ne gördítsen akadályt az ükapja megfigyeltetése elé. Úgyis kieresztik, ha épeszűnek bizonyul.

Kapacitálták a kis embert, de az hallani sem akart a merényiéiről.

- Megőrültetek? - rikácsolta. Az én ükapámat, a vértanút őrültek közé csukatni! Inkább meghalok. Az orvos szerencsére tárgytalanná tette a megindult disputát.

- Méltóságos uraim, — jelentette ki tisztelettel. Jelen esetben, a mániának annál a válfajánál, amelyet az orvosi vélelem betegünkkel szemben megállapít, tüzetesebb megfigyelésre nincs szükség. A diagnózist egyes azonnal konstatálható fizikai tünetekből tíz perc alatt is meg lehet állapítani.

Hédery a haját tépte.

— Nem engedem megvizsgáltatni! - kiabálta. — Ez kegyeletsértés! Infámia!

Szerencsére Kont kedélyesebb volt unokájánál.

- Hagyd őket, fiam, — csillapította kedvelt vérét, hadd vizsgáljon meg a fizikus. Elvégre — tette hozzá, — nem csuda, ha őrültnek hisznek. Hiszen te is fölfordultál, mikor a szobádba pottyantam. (Azzal az orvoshoz fordult.) Legyen vége a komédiának.

Az orvos leültette a vitézt, belenézett a szemébe, megütögette a térdkalácsát, itt-ott csípett a nyakán, fülén és egyebütt található gyanús izmain. Felállította, leguggoltatta emberét, tükröt tett a szájába, aztán megfordult a sarkán, a műveleteinek eredményére idegesen kíváncsi urak felé.

- Nem őrült, jelentette ki síri csendben, — ép és egészséges, mint a makk. Azzal, mint akinek semmi köze többé az ügyhöz, meghajtotta magát és kivonult embereivel. Az urak tanácstalanul meredtek utána. Már most mitévők legyenek? Ismét összedugták a fejüket, hogy kitaláljanak valamit.

Hédery megharagudott a hitetlenségükért.

- Még most is kételkedtek? - fakadt ki idegesen.

Az urak megvonogatták vállukat.

Gábris gróf Konthoz fordult: bizonyítsd be nekik valahogy a személyazonosságodat.

Erre meg Kont úr vonogatta meg a vállát.

- Hogy bizonyítsam be?

- Idézz egy szellemet és tétess vele csudát.

- Ez egy eszme, — helyeselte Kont az ötletet s mindjárt ott állóhelyében megidézte a Garay János szellemét.

- Garay János, kérlek csak egy szóra. Attól, a mi ezután történt, kővé vált volna

bárki is, nemcsak a jelenvolt urak. Az óra megállott; a villamos csillárok kialudtak s egy surrogás szerű nesz támadt a sötétben.

- Itt vagyok! — szólalt meg egy mély, síri hang.

- Tégy valami csudát, kérte Kont, mert az urak kételkednek bennem.

- Megteszem, Kont vitéz, mondta az előbbi hang, s nyomában fülsiketítő robaj támadt a teremben. Egy pillanat múlva újra kigyúltak a csillárok.

A föld emberei fellélegeztek. Kont büszkén állott a helyén. Hédery megdicsőült mosollyal ajkán mutatott rá a csudára, amit Garay János szelleme ükapja kérelmére végbevitt.

— Nézzetek oda!

Az urak odanéztek. Már félni se tudtak, annyira elfogódottá tette lelkűket az a látvány, amely szemük elé tárult. A szalon összes bútorai tótágast állottak a levegőben: a székek, szekrények, az óra, még a csillár is. A kaszinó urai akaratuktól megfosztottan, mint álomjárók, szótlanul Kont elé járultak, félkörbe állottak és térdet hajtottak az immár elismert vértanú előtt.

Az intett nekik, hogy nem kivan ennyi hódolatot.

— Köszönöm, fiaim, — mondta. — De most már egy percig sem várok tovább. - - Tette hozzá. Hol az a bikahús? (Folyt, köv.)

(17. 350.) XI.

Ikerváry Emerencia budoárjában ült egy álló lámpa alatt és olvasott. Azaz csak úgy tett, mintha olvasna. A könyv a kezében volt, de a szeme másutt járt, a gondolata is. És ha neszt hallott a szomszéd szobában, mintha villamos áram érintette volna: megrándult hajlékony párduc-teste s pihegni kezdett masszív piciny keble.

Renoir: Női arckép.

Kontot várta. De nemcsak úgy, mint ahogy a szerelmes nők imádójukra várnak; a hercegnő várása nem volt puszta epekedés. Az is, de más is. Vágy is, félelem is, gyönyör is, aggodalom is. Ezernyi érzés reszketett a szépasszony szívében, ha csak említették is előtte a Kont nevét. Ilyenkor kigyúlt az arca, s zavaros lett a beszéde, amiért nagyon, de nagyon haragudott. De legyőzni nem tudta magát. Hiszen tisztában sem volt az érzéseivel. Alapjában haragudott ő a vitézre is. Bántotta női méltóságát, hogy az úgy bánt vele, mint naiv gyermekkel s hogy betolakodott a bizalmába, anélkül, hogy képes lett volna őt magától elhárítani. Igaz, hogy azt meg se igen kísérelte, nem akarta, nem merte; kénytelen volt magának bevallani, hogy az ismeretlen származású impozáns férfi becézése, bizalma, ha bántotta is, de egyben hízelgett neki. Be kellett ismernie, hogy hozzá hasonló egyéniséggel nem találkozott életében. Mindenkinél szebb volt, eszesebb és mégis természetesebb. S íme, ez a férfi méltónak találta őt arra, hogy beavassa titkaiba! Mert hiszen nem is igen tagadta már előtte, hogy nem az, akinek a világ tartja. Csak a világot csalja, őt nem. De mégis csaló. A vele való viszony: kaland.

Kaland! Kaland! Igen, igen, Kontot kalandornak tartotta a hercegnő és mégis meghívta magához. Azt is tudta róla (Kincses mester elmondta neki), hogy Kon egy csomó arisztokrata család vagyonára pályázik, természetesen az övére is és mégsem vetette meg. A csókja ott ég az ajkán, ölelése ott reszket a szívében, minduntalan hallja a hangja pompás bariton zenéjét s látja sörényes oroszlánfejét. Nem tud tőle menekülni, pedig jó ízlése, nevelése, hagyományai, minden idege ellentmond bűnös érzéseinek.

Emerencia hercegnő belátta ezek után, hogy tisztáznia kell a helyzetet közötte és az új Cagliostro között. Teljes vallomásra kell bírnia Kontot, kilétét, terveit, céljait illetőleg. S ha nem igazolja magát a vitéz, szakítania kell vele, különben hercegnő létére egy szélhámos titkos bűnrészesének kellene magát tekintenie. Ezt a tudatot nem bírná elviselni sem a lelke, sem a szervezete. Belefonnyadna, beleőrülne.

Ezek a gondolatok bírták rá a hercegnőt, hogy meghívja magához a vitézt. Le akart vele számolni. A meghívó-levelet még határozott elszántsággal vetette papirosra, de mennél közelebb érezte a felelősségre vonás idejét, annál gyöngébb lett az akarata. Nem tudta magát biztonságban. Tízszer is elgondolta, milyen helyzetben, modorral, szóval fogja fogadni vendégét, hogy el ne árulja előtte elfogódottságát, sőt önmaga előtt pirulva, mint egy színésznő, többször el is játszotta kigondolt szerepét. De hiábavaló volt minden erőlködése: nem tudta megtanulni. Minduntalan belesült. Mozdulata, póza ügyetlen volt, bátortalan, hangja remegett, arca égett. De még annyi lelki ereje sem volt, hogy meghagyja magán azt a ruhát, amelyben elhatározása első pillanatában fogadni akarta Kontot. A fekete ruha - ámította magát, - csak jobban elárulja égő arca pirosságát; világos ruhát kell fölvennie. Midőn megtörtént volt a ruha-csere, már tisztában volt vele, hogy hazug volt a kifogása: szép akart lenni mindenáron, azért öltött fehér toalettet, mert az állt rajta a legelőnyösebben. Elszégyellte magát, durcáskodott, sírt, de ahelyett, hogy legyőzte volna magát, a tükör elé állott, igazított, szépített a toalettjén, piros rózsát tűzött ében színű hajába, ugyanolyat a keblére, s minden sikk ellenére föltette híres brillant diadémját, amit csak udvari bálokon s legföljebb egy-két nagyobbszerű parádé alkalmával szokott volt viselni. Olyan volt, mint egy királyné. Mint egy szerelme extázisától átszellemült özvegy fehér királyné. A Böcklin ecsetére méltó misztikus vágy megtestesülése.

Böcklin: Tavaszest.

Arnold Böcklin: Tavaszi est, 1879, Szépművészeti Múzeum, Budapest. google

*

Az álló lámpa rózsaszínű ernyőjén átszűrődő villanyfény szétomlott a budoár halványkék selyemfalán, az óriási jegesmedvebőrön, amelynek fején a hercegnő keskeny lábacskája pihent, de pirosra lehelte a gyönyörű asszony kissé felcsúszott szoknyája alól kibukkanó lábacskáit is a fehér szattyán topánban, karcsú durcás bokáját s alsószoknyájának rezgő csipke fodrait.

A hercegnő elvetette magát a karosszékben, idővel elernyedt a keze is, földre ejtette a könyvet. Szemhéjjá megnehezedett, piros ajka felkapcsillott (sic!). Sok levegőre volt szüksége, mert nagyon vert a szíve. - - -

A vitéz felsóhajtott:

-Kont vagyok, mondta szárazon, vagy ha tetszik, Rákóczi vagyok, vagy Hunyadi. Magam adok magamnak nevet. Érje be vele.

- Nem tehetem, nem tehetem. Mint szárnyszegett vergődő galamb, küszködött magával a hercegnő; Kont közelebb húzta hozzá a székét.

— Mit akar maga? Azt szeretné, hogy herceg, gróf, vagy legalább is báró legyek? A mendemondától fél? Vagy csakugyan azt hiszi, hogy szélhámos vagyok? Hogy pirulnia kellene, ha leleplezne valaki? Hát tudja meg, Emerencia, hogy igen, el fog jönni az idő, midőn saját magam fogom magamat leleplezni, ki fog tűnni, hogy túljártam az egész világ eszén: kormányoztam, talpra állítottam az országot hatalom nélkül s óriási vagyonra lettem szert, anélkül, hogy mellettem szólt volna az igazság, a törvény és a jog. Csak a végzet és az emberek jóhiszeműsége szólott mellettem, a nemzet belém helyezett fanatikus hite, ami le fogja dönteni az összes jogi és társadalmi korlátokat s törvényül csak azt fogja elismerni, amit én vallók annak.

- Félek, rebegte a hercegnő. Ne mondja tovább.

- Mitől fél? - biztatta meg a vitéz. Tegye kezét kezembe. Elhódította az asszony remegő kezét. Így hallgasson végig, mert még nem fejeztem be. Még azt is el kell mondanom, hogy el fogom venni a maga uradalmait is, a többi negyven vagy ötven úréval egy füst alatt; azt is, hogy szegények leszünk, a munkánk után fogunk élni. Nem biztosíthatok neked se palotát, se kényelmet. Egy kis fehér házban fogunk lakni, mint a jobb módú munkások s mindezek ellenére nem lesz nálam becsültebb ember ebben az országban, se nagyobb úr. És az én feleségem lesz a legfenségesebb magyar nagyasszony, sokkal magasabb rangú a világ bármely hercegnőjénél. Nem fog gyémánt diadémot viselni, de dicsfény fog ragyogni a feje körül.

A hercegnőnek előrecsuklott a feje, szeme elernyedt, arca sápadt lett, mint az álom-járóké.

- Elveszi a vagyonomat? - kérdezte gépiesen.

- El.

- Jogtalanul? Jogtalanul.

- És miért veszi el?

- A hazának.

- Akkor — rebegte a hercegnő, — vennie se kell: odaadom.

Kont feléje hajlott.

— És követni fogsz a szegénységbe?

- Megesküszik, - kérdezte az asszony felelet helyett, hogy jóhiszeműen beszél? Hogy a becsülete intakt marad?

— Megesküszöm.

A hercegnő hátradőlt székében és elkérte a kezét Konttól, de az nem adta oda, megismételte kérdését.

- És követni fogsz engem a szegénységbe?

- Én nem a szegénységtől félek, válaszolt Emerencia alig hallhatóan.

- Mitől?

- Attól, hogy nem fog sikerülni a terve és akkor…

— Nos?

Akkor - fejezte be a szépasszony, mi lesz velünk?

Kont vitéz keble mélyéből egy tagolatlan hang tört ki. Az asszony önkéntelenül felugrott. Kont átnyalábolta a derekát, a vállát és magasra emelte, majd a keblére ejtette a gyönyörű teremtést. Játszott vele, eszeveszett kíméletlenséggel, a hím oroszlán gyöngédségével; szorította, csókolta, ahol érte. Letette a földre, lábához kuporodott, átölelte a térdét, csókolta a ruháját, majd az ölébe vette s megringatta, mint az ölbeli csecsemőt. Nem tudott betelni vele.

~ Szeretlek, szeretlek, szeretlek, hajtogatta egyre. — Az enyém vagy, megtaláltalak.

A hercegnőnek fogalma se volt ekkora szenvedélyről.

- Oh, - nyögdécselte váltig. Fáj, tegyen le, eresszen el.

Majd végkép elzsibbadt a teste, tehetetlenné lett az akarata is. Elalélt. Csak gyönyörben égő arca és viharosan hullámzó keble árulták el, hogy él, tízszeresen él, egy egész életet él át percek alatt.

- Szeretsz? - kérdezte tőle Kont vitéz, midőn végre lecsillapodott valamennyire a szenvedélye viharja. — Szeretsz?

Megmozdult a hercegnő ajka, de a szót nem adta ki, először kivergődött valahogy a vitéz öleléséből. Megkapaszkodott a karjába, igen gyönge volt. A fejecskéje is odahanyatlott a Kont keblére. Csak így tudott szóhoz jutni.

- Szeretlek — én uram!

(Folytatása következik.)

(25. 522.) A Kont-eset történetéből immár alig hiányzik egyéb, mint azoknak az eredményeknek bemutatása, amelyeket hazánk nagy reformzsenije alkotásaival a nemzet újjáteremtése, a haza megmentése körül elért.

Elérte, hogy a haza földje azoknak a kezébe került, akik azt legjobban szeretik, imádják, mint hajdan a tüzet pogány őseik. Az új gazdálkodási rendszer, amelyhez az első évi kedvező eredmény után egyszeribe hozzászokott a földmíves, meghozta gyümölcsét. A földművelési minisztérium által kiadott statisztikák tanúsága szerint mennyiségben legalább 100, értékben 200 százalékkal több nyersanyagot termett a föld Kont óta, mint azelőtt. Két-háromszorosára szökött fel a föld ára, s mi természetesebb, minthogy a nagybirtokosok saját érdekükben önként megváltak latifundiumaiktól a földműves javára, annyival is inkább, hogy a konzorcium állal létesített vállalatokba befektetett pénz rengeteg kamatot hajtott. Négy év múltával annyira felszökött részvényeik értéke, hogy Kont beválthatta szavát: 400 millió korona helyett 800-at fizetett vissza azoknak az uraknak, akiknek naivságából megkezdhette az ő nagy reformművét. A paraszton kívül hovatovább mindenki részvényes akart lenni; az érsekek, püspökök maguk kérték a holt kézen levő birtokok szekularizációját, hogy szaporíthassák egyházmegyéik jövedelmét. Megrendíthetetlen hitele volt Kont minden intézményének és méltán, mert hiszen még csak a kezdetén voltak az országos vagyon mozgósításának az amerikai nagymesterek s máris megkétszerezték befektetett tőkéiket.

A temérdek felszabadult, pénzzé változott érték, ami a birtokforgalom föllendülése folytán folyóvá lett a volt nagybirtokosok kezében, mind részvényért kiabált. Kont gondoskodott róla, hogy az amerikai tőkések bizonyos föltételek mellett kötelesek legyenek részvényeiket kiadni a kezükből. Ki is adták. Az urak kivettek volna a kezükből még annyit is. Tizenöt év múlva csak azoknak az idegeneknek kezén maradhatott csak egy részvény is, akik nosztrifikáltatták magukat. Ilyenek sokan voltak, s teljesen asszimilálódtak.

De asszimilálódtak a nemzetiségek is. A jólétben elsimultak a féltékenykedések, de azonkívül is Kont gondoskodott oly nemzetiségi törvényekről, amelyek azáltal biztosították a magyar faj hegemóniáját, hogy a magyar hazafiságot anyagi kérdéssé emelték. Ingyen nem lesz szívesen magyarrá se tót, se oláh, de ha kiéheztetvén, anyagi javakat ígérnek és adnak neki a hazafiságért, bizony nem lesz bolond a tót, hogy kapva ne kapjon az erényen. - - -

Bevált Kontnak az a törekvése is, a mellyel a magyar termelés értékét a minőség emelése által igyekezett gyarapítani. A magyar nyersterménynek, valamint iparcikknek európai híre ment, kivitelünk megnőtt, ki se tudta elégíteni a keresletet, míg behozatalunk a minimumra redukálódott, gyarmati cikkekre szorítkozott. A pénz itt maradt az országban és újabb és újabb befektetési alkalmakat keresett. A világraszóló vízművek, amelyeknek kiépítése s az ahhoz fűzött számítások fényesen beváltak, s csakugyan ellátták az ország összes iparvállalatait a szükséges energiával, az országban termelt s új területek megnyitása folytán felszaporodott kőszénkészletnek helyes felhasználását lehetővé tették. A Balkán-államokat boldogítottuk a fölös mennyiséggel.

Általában a Balkán, Kis-Ázsia és Észak-Afrika piacait a mi terményeink és gyártmányaink uralták. Még az élelmes németek s a retorzió politikája sem árthatott kereskedelmünknek, a kikoplaltatás kísérletébe azok bicskája tört bele, akik megtámadtak bennünket….

Tizenöt esztendő múlva Kont föllépése után 60 milliárdra lett a magyar nemzet vagyona becsülve Ausztria 40 milliárdjával szemben. S hála népesedési mozgalmi törvényeinknek, s gazdagságunknak, népességünk is túlszárnyalta a testvér országét.

Kont ekkor elérkezettnek látta az időt, hogy megkoronázza művét. Az egész országgyűlés élén a király elé lépett s a nemzet nevében önálló hadsereget, bankot kért s a vámközösség megszüntetését követelte. S az ősz király teljesítette a nemzet kérését; ezekkel a szavakkal felelt:

- Most már, hogy gazdagabb magyar népem, birodalmam többi népeinél: kérését azok sérelme nélkül teljesíthetem; vonakodásomnak amúgy se lenne értelme, mert a természet rendjén királyi hatalmammal nem változtathatok. Az erősebb, a gazdagabb velem vagy nélkülem, mindig győzni fog a gyöngébb és szegényebb fölött. . .

Íme, ez a Kont-eset. Így mentette meg a végromlástól, így váltotta meg nemzetét egy gondviselésszerű férfiú. Magyar szerencse, hogy végszükség esetén gondoskodott hasonló nemzetmentő férfiakról a mi Istenünk. A mi Istenünk az ő népét nem hagyja el.

Vége

.eladomakonyvem.hu › ... › Szemere György: A Kont-eset2013. febr. 18. - Szemere György: A Kont-eset című kötet megrendelésére lehetősége van rendszerünkben. ... Fantasztikus regény a XXI. századból

Szemere György: Komédiák. A magyar társadalom regénye. (1912. 1. 3—498.) h14-51

Szemere György: Két leány. (1915. 2-458.)

(1915. 1. 2. ) I. Barlanglakók. Farkas bácsi vitte a szót, de csak egy ember hallgatta az asztalnál, a többi rég tudta szóról-szóra a marquis Dieudonné és lovag Strobantzer tragikus kártyatörténetét. Sőt a szomszéd asztaloknál tanyázó törzsvendégek: pletykázó kávénénikék, sóvárszemű ifjú asszonyok, nyugalmazott katonatisztek sem figyeltek már oda. Farkas bácsinak a gyakori ismétlés súrlódásai között elkopott tíz-tizenkét meséjére nem voltak kíváncsiak a kávéházi barlanglakók. Pedig nem voltak utolsó költemények, egy nagystílű, de félrevágódott illogikus bolondos élet emlékeiből nőttek ki, mint lápból a vízi liliom. Elsőrendű előadó volt Farkas bácsi, úgy csattogott a hangja, mint a rekedt fülemile. De nem volt ő mindig rekedt. A haja sem volt mindig ősz, a gesztusa fáradt, a tekintete tétova. Hanem elkártyázta mindenét. Először háromezer holdas birtokát, aztán az idegeit, ítélőképességét, végül daliás termetét. Azaz a nevét is. Mert tulaj Dombay Ervin bárónak született. A Farkas bácsi nevezetet tizenkét hőskölteménye egyikének köszönheti. A következőnek:

A báró már ötvenöt éves volt; szakállát, haját kikezdte a moly, vagyona rég elúszott a zöld asztalon, a marquis (Farkas bácsi majdnem minden történetében benne volt a marquis) ellenben a marquis fiatal volt, kecses, mint illik s gazdag. S a marquisné mégis válni akart az urától, mert (így fejezte ki magát)

J'aime mieux un vieux tigre, comme un jeune lapin. (Jobb szeretem az öreg tigrist, mint a fiatal házi nyulat.)

A báró volt a marquise öreg tigrise, de miután nem lett a válásból semmi, fiatal barátai közönséges farkassá degradálták a tigrist: Farkas bácsivá. Ferencz, a főpincér (ő is lovag volt, nemcsak Strobantzer) egy hatalmas térölelő gesztusa közben odasúg Farkas bácsinak:

— Repeczky nagyságos úr kérdezteti, nem méltóztatik-e sakkozni?

Erre Farkas bácsi, Dieudonnét, Strobantzert törzsasztalt felejtve, pontot tett egy érdekes mondata közepébe és egy ölnyire (mert olyan magas volt) fölemelkedett.

— Hol az a Repeczky? Mondja, hogy megyek. Bárdy Zsiga, az agyonmesélt asztaltárs nem akarta elengedni félórai hallgatása gyümölcsét.

— Fejezd be először, Farkas bácsi. Mi történt Strobantzerrel?

— Meghalt, fiam — elégítette ki kíváncsiságát a szenvedélyes mesemondó, de még szenvedélyesebb sakkjátékos. Meghalt szegény, nyugodjék békével.

És beült az ablakfülkébe, ahol Repeczky a csökönyös sakkgimfli már idegesen várt rá, hogy rendes napi öt koronáját elveszítse neki.

— Az én Palim még nincs itt — jegyezte meg irigykedve egy sötét tekintetű, de inkább beszámíthatatlan, mint rosszindulatú fiatalember: Pákász Feri. Ferinek nagytekintélyű milliomos ember volt az apja, de ebből a fiának semmi haszna sem volt. Mindössze kosztot kapott otthon és naponként egy korona és hetven fillért az édesanyja kosztpénzéből. Egyéb szenvedelmei fedezéséről önmagának kellett gondoskodnia. Az apai szeretet hiányát kártyával ütötte helyre. - - -

A kávéházi törzsasztalnak elsavanyodott közömbös tagjait különben rokonszenves izgalomba hozta Edus megérkezésének a híre. Rendes körülmények között nem akadt két ember a társaságban, aki együtt érzett volna, tehetetlen elkeseredésükben gyűrték-marták egymást a hajótöröttek, az egymás bajából, megalázásából merítettek vigasztalást, önérzetet: most, mintha összedobbantak volna a szívek. Aprónként megnemesedett még a társalgás stílusa is. A pesti kávéházi zsargont a nyugodt büszke ős-tőről metszett nyelvezet váltotta fel, az anyai, az édes. Ideges kapkodások, nyegle pózok helyett, előkelő formás gesztusokkal kisérték beszédjüket az úri fegyelemtől elszokott előkelő proletárok. Ha nem a kasszatündér trónusa tövében ültek volna, bizonyára azt hiszi róluk a viszonyokkal nem ismerős idegen, hogy nagyigényű dzsentlmenek közé csöppent, akiknek még a lélegzetük is szabályozva van.

Nem is tévedett volna oly nagyot. A látszatot a valóságtól mindössze tíz-húsz esztendő választotta el. Vagy talán az se. Csak a mostoha időjárás, a mely kedvez a konkolynak, de a nemes mag csíráját megöli. Jóknak, becsületeseknek születtek, hitben, erényben nevelkedtek a kávéházi törzsasztal vendégei, bizonyára jobban érezték volna magukat a régi erkölcsi talapzaton, mint az ingoványban, amelybe nyakig süppedtek a komolyan nem vett s ezért bosszút álló Élet terhe alatt. Újra se kellett volna születniük, el se felejtették az úri tempót, a magyar nemesi virtust, csak nem gyakorolhatták. Nem volt benne módjuk. Elvesztették eredendő egyéniségüket vagyonukkal együtt s ahhoz, hogy visszaszerezzék, hiányzott a gerincük, az akaratuk.

A társaságban csak Brugó és Feri volt egész ember, nagyeszű amaz, korlátolt emez, de szervesen fejlődött mindkettő. Olyan miliőből kerekedett ki, amelynek nem volt kiforrott erkölcse, hagyománya. Konvenciók nem feszélyezték őket, szabad csavargók voltak az élet sikátoraiban, azt cselekedték, ami jólesett nekik, lelkiismeretük, büszkeségük, önző acsarkodásukba sohasem szólt bele. Könnyű volt nekik: édes gyermekei voltak a korszellemnek, a jelen lakkcipős lovagjai, nem volt mit veszíteniük - - -

Józef pezsgőt töltött. Pufi megragadta teli poharát.

— Uraim, megmagyarázom én nektek szemléltető módon, mi a hiperbola, ide figyeljetek! Mindenki odafigyelt, mert igen élvezetes fiú volt Pufi, ha elemébe jött.

— Feri, — vezette be előadó mutatványát, — fogadsz velem két hatosba, hogy ezt a pohár pezsgőt le nem nyeled?

— Lenyelek én — állította a lomha eszű férfiú — öt palackot is.

— Azt elhiszem — mondta Pufi — de ezt a bizonyos pohár italt, amit a kezemben tartok, ha kettészakadsz, sem öntőd le a torkodon.

— Hát arra fogadok akár öt forintba is.

— Áll a fogadás. Kitenni a pénzt! Mialatt Feri leszúrta a taksát, Pufi oldalba

bökte Makit, mert egy árva hatosa sem volt.

Monostory értett az enyelgéshez és vakon bízott a hozzá folyamodó szellemi fölsőségében. Odasúgta neki:

— Mutyizunk? — S markába csempészte a kért összeget. Pufi kivágta az asztalra a Feri pénze mellé. - - -

(Folytatása következik.)

(14. 214.) A nagykövet-jelölt úr jóformán elszokott a hazájától, tíz év óta most látta először. Alig ismerte meg Belényessyt.

— Pardon, ha nem tévedek

— Nem tévedsz, — vágott a szavába a háziúr — én vagyok, örülök, hogy itt vagy, honnan jöttél?

— Egyenesen Berlinből.

Belényessy szobájába vezette a berlini urat, mert azonnal fürödni akart. Aztán összevissza totyogott minden zegzugot a kastélyban, zsörtölt, rendelkezett túlbuzgóságában, miként Ostoba Ágoston, mindent összevissza kuszált.

— Guszti, miféle rend ez! Micsoda éktelen ideái vannak magának! Cigarettázzon, ha frakkot húz, úgy néz ki a hosszúszárú pipájával, mint egy kongói néger.

Majd a kertbe ügetett, ahol a famíliáját tudta.

— Tera, Piros, mars fel a szobátokba, tizenegy óra és csupa boglyas a fejetek. Hallatlan, hogy mindenről magamnak kell gondoskodnom. Szólt a feleségének, hogy iszonyú ramazúri készül a faluban, negyven fehér ruhába öltözött szűz s ugyanannyi darutollas kalapos legény fog a kastélyban tisztelegni. Gondoskodni kell illő megtraktáltatásukról. Végre tudtára adta leendő vejének:

— Megjött az a csámpás öcséd, kérdezd ki, mire van szüksége, mert az ördög ismeri a gusztusát.

Nagy események küszöbén mindig ideges volt az öregúr, kínos aggodalommal ügyelt a rendre, háza reputációjára, amin, szerinte egy elhullatott szalmaszál vagy rosszkor jött tüsszentés is csorbát ejthet.

IX. Elszámolás.

Hét óra. Az alant járó rozsdavörös napüstök bekukkant a hallba, fáradt sugaraiból koszorút font a menyasszony büszke fejére, aranysárgára mázolta a vőlegény bronzarcát, megcsillogtatta Tibor gróf aranyba foglalt fogait. Még egy fénytáncot lejtett a szőnyegeken és kárpitokon aztán észrevétlenül visszavonult, Átengedve szerepét a villamos körtéknek. Hét óra volt. Együtt volt a család és vendégei: Guszti, a tiszteletes úr és Tibor gróf. Már csak Edus hiányzott - - -

A megbontott rend hamarosan helyreállott. Edus a fruskák között foglalt helyet, miután a házigazda bemutatta Tibor grófnak. Csak akkor jutott eszébe Edus balesete Belényessynek is.

—Hogy történt a dolog? Nagy könnyelműség volt eljönnöd.

Morvay csak a kérdésre reflektált, hogy hamarosan túlessék rajta. Szerfölött bizarr volt a felelete.

— A lépcső megmozdult a talpam alatt, mert az én lábam nem csúszik meg soha. És elbuktam.

Pezsgőt töltött, mint szokta, vizespohárba és felhajtotta. Hiába kínálgatták s vágták fel a búsát a fruskák, enni nem akart. Annál többet beszélt. Még pedig olyan lendülettel, mintha költeményt szavalna. Élénk taglejtésekkel kísérte szavait, minden ina, porcikája rezgett, mint a húr, csak a feje volt nyugodt, mint a szoboré. Tekintete megfontoltan siklott át egyik irányból a másikba s mégis mindig jutott belőle mindenkinek. Csak Micinek nem. Igaz, hogy a leány kerülni látszott a fiú szemét.

Pár perc alatt ellenállhatatlanul magához ragadott a «rossz fiú» minden szívet. Uralkodott rajtuk zsenije szuverén jogán. Kiselejtezte belőlük a kicsinyes emberi indulatokat, a nagy dimenzióktól való ösztönös félelmet, a földhöz tapadtság minden atavisztikus maradványát. Beléjük oltotta a maga agytelepén sarjadzott, minden földi hitványsággal szemben immun szérumát. Pár perc alatt mindenkit sikerült magához emelnie azokba a régiókba, amelyekbe az emberiség általában még el nem helyezkedhetett s csak rövid ideig bírhatja lélegzettel, aztán elszédül, és még mielőtt visszabuknék a földre, már posványnak látja a nem neki való eget. (Folytatása következik.)

(21. 330.) Morvay a budai hegyek közé hajtatott. Juana gyermekesen örült a sebes kocsikázásnak, teli tüdővel szítta magába a friss levegőt. Lüktető vére pirosra festette az arcát s megfényesítette a szemét.

— Juana maga oly piros, Juanita, s úgy ragyog a szeme.

— Nem tetszik? — kérdezte kacéran a leány.

— De tetszik, nagyon tetszik, minden húsz éves leánynak olyannak kellene lennie. Az embernek nem szabad magát elhagynia Juana, Juanita. És elhagyta magát. Nem érezte a levegő illatát, nem látta a rügyező fákat, nem hallotta a madarak csicsergését, csak bámult maga elé.

— Mit néz? — rázta fel Juana az álmodozásából.

— Nem tudom, Juana. Azaz nem nézek semmit, csak látok. Talán olyasmit is látok, ami nincs. Most ne kérdezzen, Juana.

Később maga kezdett beszélni rapszodikusan, önvallomásszerűen, mintha valami hirtelen fölmerült terhet akart volna a szívéről legördíteni. Úgy hatott a szava, mint a kételkedőé, aki hinni szeretne, s el van határozva, hogy titkos meggyőződése ellenére is hinni fog. Megrészegedett a saját hangjától, sarkantyúzta, tüzelte magát.

Abból az elhatározásából indult ki Edus, amely csak egy pár órája, hogy a lelkében kialakult, s amiről idáig csak Tormássyval beszélt: turáni misszióútja tervéből. Azt támogatta oly buzgó szenvedelemmel, mintha oka lett volna biztos helyen vélt eszmekincsét féltenie. Nem a leánytól féltette, annak elmondott mindent kíméletlenül. Nem vette számba a sóvárgását, mert tudta, hogy azt valami módon az eszme sérelme nélkül is kielégítheti.

— A fő, Juana, — kezdte, — mindjárt nekivágni annak, a mire az ember elhatározta magát. Habozásból még sohasem születtek nagy tettek. Az ember mérlegel, s ha úgy látja, hogy a győzelemnek ezer emberélet az ára, ne álljon meg a 999-iknél csak azért, mert kedves neki az ezredik. Az lebegjen a szeme előtt, hogy millió életet teremt, midőn ezret elpusztít. E nélkül nincs koncepció. Én — folytatta — elhatároztam, hogy elmegyek Ázsiába s eme szándékomtól annak a valószínűsége sem térítene el, hogy csak az első határkőig jutok s ezt az eredményt is az életemmel kellene megfizetnem.

Juana elsápadt.

— Oh, Eduard — panaszolta, — tehát mégis elhagy engemet.

— Hallgasson végig! — mondta a férfi szigorúan. Jegyezze meg, hogy az embernek magát önmagáért nem szabad sajnálnia. Ha én is így tennék, bizonyára itt maradnék. Az embernek csak az az igazi értéke, amit másokban elhelyezett.

— Én a szívemet odaadnám magának, — állította Juana megszeppenve, — de mit ér, ha maga, a kisujjamat sem fogadja el; úgy látszik nekem nincs elhelyezhető értékem.

— Várjon sort, Juanita, — kérte a férfi most már gyöngéden, — először fel kell magát mindenről világosítanom. Az én lelkem utóbbi időben teljes átlényegülésen ment keresztül. Ez már a második metamorfózis s rájöttem, hogy ezért nincs okom magamat szégyellenem, mert csak az nem változik, aki fejlődésképtelen; a szabad ember nő és átalakul a természet fejlődési törvényei szerint, az állhatatos, csökönyös egyén a legnagyobb rabszolga, mert önmagának a zsarnoka.

Engem — folytatta a férfi — elkapott az ár s nem úszom ellene. Eddig az elsőtől a második etapig egyebet sem tettem, de ott más volt az eset. Tudtam, hogy meg tudok birkózni az elemekkel s épen kerülök ki a küzdelemből. Csak rólam volt szó, tehát csak magamat kellett legyőznöm, ami sikerült is. Most egész más a helyzet; most nem én vagyok az akaratomnak a centruma, hanem milliók. Nem az ember, nem is a társadalom a szembenálló egység, hanem a népek, nemzetek, fajok lélekatomjaiból koncentrált eszme. Az eszmét leverni embernek nem adatott, az eszmét csak emelni, terjeszteni lehet. Tehát ebben az esetben, ebben a megújhodott életemben az utóbbit fogom megkísérelni.

Igen türelmetlen volt Juanita: várta a konklúziót, remegett tőle.

— És — kérdezte — nem lehetek én a segítségére ebben a törekvésében?

— Mindenki — válaszolt a férfi — aki az eszmeáradatban benne van és senki, aki oda nem tartozik - - -

(29. 458. vége) De nem is szorult az rá az ő szánalmukra. Juana, abban a pillanatban, amelyben az a másik leány a földi boldogságra termett, magához ragadta a férfit, akinek a lelkében vele osztozott. Abban a pillanatban félreállott a hajdani táncosnő, s szerényen, nesztelenül egy sarokba vonult s fejét meghajtva, kezét összekulcsolva imádkozott. Imádkozott, nem félt a feltűnéstől, nem tudta, hogy senki se látja, őt, a jelentéktelen pontot, a becsületét vesztett, kiközösített leányt, aki, miután megszentségtelenítette, eljátszotta a földi szerelemhez való jogát, csak az éterihez, a vágytól megtisztított magasabb rendű, embernek szinte utolérhetetlen szív-szimfóniához tarthatott igényt. Juana tudta, hol van, mi az övé. És beérte a helyével, nem kívánt többet, mint amennyiben a férfi által, akit imádott, részesült. Juana lelke megváltatott.

Micit az orvosprofesszornak kellett a páciense öleléséből kifejtenie. A lelkiismeretes úr ekkor kitessékelte betege szobájából az egész társaságot.

— Hölgyeim, uraim, beállott a láz, ő méltóságának pihenésre van szüksége.

Igaza volt. Edus erőtlenül esett a párnájára, Mici karjaiból. Égett sebeinek a sajgása, a törött csontjába nyilalló fájdalom nem tudta legyűrni, a boldogság édes terhe alatt azonban össze kellett roskadnia.

De oda volt Mici is. Lelkének fellobbanása felemésztette testi erejét. Volt vőlegénye karján, támolyogva távozott a szobából. Am nemcsak ő, többé-kevésbé mindenki beleszédült az izzó atmoszférába, az idegfeszültség robbantó következményeit senki sem kerülhette ki. Csak Juana, ö emelt fővel, nyugodt méltósággal, s harmóniával a szívében követte a betegszobából kivonuló társaságot. Egyenesen a szobájába ment. Levelet irt, amit kézbesítés végett átadott a szobaleánynak.

— Ezt a levelet addig ne adja át, kérem, míg a beteg nem kérdezősködik Henriquez Juana után.

Aztán fogatott s visszakocsizott Monostorra. Majd levélben köszöni meg a grófi család kegyes vendégszeretetét. Még Micitől sem búcsúzott el, azzal sem akarta megzavarni az ő vetélytársa boldogságát. Mici regénye a vőlegény után természetesen a szülőket érintette legközvetlenebbül, s egyben a legfájdalmasabban.

Ki elfogulatlan ítélkező, csodálkoznék ezen? Az ő ragyogó szépségű, ünnepelt leányuk egy vak férfi felesége! Az előkelő nagykarakterű leány megbánta első választását és férfit cserélt. És pozíciót. Lefokozta magát. Elcserélte a fényt és pompát, az ideig-óráig tartó úri kényelemmel, a kimeríthetetlen gazdagságot a kimerült vagyonossággal, a biztos védelmet és nyugalmat a gondtermelő bizonytalansággal. Ráadásul elsőfokú unokatestvére volt a választottja! - - -

És terjedt az eszme, mint az ózon, terjedt és fejről-fejre szállt, ott röpködött a paloták zászló árboca s a sárvityillók füstös kéménye körül, kigyúlt a magaslatok csúcsán s bevilágított messze távolságokat.

Útra készen állott a turáni expedíció. Indulás előtt dísz-közgyűlésre sorakoztak a tagok a Szövetség termeiben. Még egy utolsó búcsúszó a hazának, aztán előre Isten nevében a régi dicsőség bölcsője a felkelő nap birodalma felé. Morvay Eduárd elnökölt. Az elnöki megnyitó beszéd után, fölemelkedett egy ősz pátriárka, hosszú szakállú, vastekintetű. Hamisítatlan turáni vér, nyugodt, méltóságos, szilárd, mint a vas. Üdvözölte a vak vezért. Beszéde végén remegni kezdett a hangja, amely addig áthatóan, merészen búgott, mint a nagyharang.

«Gondold meg, vezér! A te helyed üresen marad itthon, holott nem nélkülözhetjük a te lángelmédet, apostoli szellemedet a vezérkarban. Egymagad erősebb vagy, mint mi mindnyájan összevéve, ha te itt hagysz bennünket, kiesett kezünkből a pöröly, mivel fogjuk döngetni a bennünket testvéreinktől elválasztó sziklafalakat!

Gondold meg! A turáni expedíciót elvezetik a tudósok, akik tudományuk üveglencséjén belelátnak a föld méhébe, úgy ismerik a felszínét, mint a tenyerüket: az utakat, hegycsúcsokat, folyamokat, sivatagokat előre bejelentik, valamint a meteorológus az idők járását s a csillagok útját az asztrológusok. Mert van tudományuk ós szemük. De te világtalan vagy vezér, gondold meg! Hogy fogod a fél világot bejárni, midőn tíz lépésnyire sem tudsz haladni segítség, vezető nélkül. Ki fog vezetni, ki fogja tartani, hogy el ne essél, a kezedet? Gondold meg, vezér és maradj itt; ha te itt hagysz bennünket, kiesett kezünkből a döngető pöröly. Gondold meg!»

És felállott a vak vezér és következőképen válaszolt:

Szeretett Véreim! Mindent meggondoltam. Illetve semmit sem kellett meggondolnom, azt elvégezte helyettem a Gondviselés, amely csoda módra értésemre adta, hogy milliók közül engem választott ki vezéretekül. Nem okoskodhatom, hivatásomnak eleget teszek. Küldetve vagyok. Vakságom miatt pedig ne aggódjatok, mert az a ki elvette szemem fényét, gondoskodni fog arról, hogy mindnyájatoknál többel és jobban lássak, száz új érzékem fog támadni a helyett az egy helyett, amely elveszett.

Ne higgyétek azt, hogy azt az egyet pótolni nem lehet. Az én népem vezetni, támogatni fog engem, világtalant a rögökön. Egy ember mindig fog akadni 600 millió közül, aki száz lépésre elvezet. Az én népem karján nem a fél világot, de az egészet bejárhatom én, nem egyszer, de százszor, annyian vagyunk. Ne tartóztassatok, testvéreim, inkább maradjatok hívek az eszméhez távollétemben is, mert az én száz érzékem közül valamelyik számon fogja tartani a ti hűség esküvéseteket. És gondolatban kövessétek engem apostoli utamon és hallgassatok a szavamra, amely nem az én szavam.»

*

És útra kelt a vak és sánta ember, szigetmonostori Morvay Eduárd, magyar nemes, hogy ezernyi ezer mértföldeket bejárjon az ő népe karján, meglátogassa, fölemelje, fölszabadítsa a szegény sínylődő rokonokat, akik a régi dicsőség, a fölkelő nap országában laknak, messze Keleten.

És két őrangyal követte, egy pillanatra sem hagyta magára és imádattal csüngött a szaván, midőn a pusztákon, midőn a bérceken hajadonfő, a napba nézve száz vagy ezer jelenlevő híveinek szívén át millió távollévőnek prédikált. Egy magyar grófasszony, a hites felesége és egy megváltott spanyol leány az eszme menyasszonya. És elkísérték a prófétát Tormássy Ottó gróf is és a szerelmes kapitány is: Berde Balázs. És a szívek viharja elült a pusztákon, nem okozott semmiféle komplikációt. Mert az Eszme minden ellentétet kiegyenlít s megszünteti a távolságokat.

Szemere György: Két leány I-II. Antikvárium.hu 1.560 Ft ·

Szemere György: Egy falusi kisasszony története. (1918. 2—354.)

*

Franklin Társulat Kiadása Ár: 1200 Ft/db

Moly Tamás: Karnevál
Moly Tamás: Szegedi Emma, színésznő
Heltai Jenő: A tündérlaki lányok
Szemere György: Egy falusi kisasszony története

.jofogas.hu › ... › Budapest › IX. kerület › Jó fogás.

*

Szemere György - EPA

epa.oszk.hu/.../EPA02518_irodalomtortenet_1922_01-02

Szemeréről írt tanulmányában Alszeghy Zsolt többek között ezt írja: „Termékeny író, tizenhárom vaskos kötetét lapoztam át, és novellái közül is nem egy valósággal kis regénnyé szélesedik. A mese könnyen árad az ajkán…el nem fáraszt, sőt pihenni sem enged.”

*

Szemere György: A Dobay-ház [Magyar Elektronikus Könyvtár - MEK ...

mek.oszk.hu/11400/11449/

Függelék

Markó Miklós: KRASZNAHORKAI MŰKINCSEK AZ EZREDÉVI KIÁLLÍTÁSON (1896.31. 517.) Ez a büszke sziklavár egymaga áll rendületlenül az 1413-ben Bebek Mátyás által felépített hét sziklavár közül. A többi, u. m. Murány, Torna, Szádvár, Berzéte, Pelsőc és Csetnek vára elpusztult.

Krasznahorka csaknem két századon át az építő Bebek család tulajdona volt. A Bebek család kihalása után 1575-ben Andrássy Péter várnagyot találjuk ott, mint várkapitányt. Pár évre az utolsó Rákóczy lett a vár ura s ennek Rodostóba történt kibujdosása után ismét az Andrássyak vették birtokukba. Majd 1770-ben a híres Andrássy István generálist, a lőcsei várkapitányt, találjuk Krasznahorkán, kit Jókai a Lőcsei fehér asszony című regényében oly érdekesen szerepeltet. Ennek halála után az Andrássy család monoki ágának birtokába jutott a vár, mely 1817-ben villámcsapástól leégett. Jelenleg (1896) Andrássy Dénes gróf tulajdona.

KRASZNAHORKA VÁRA KELETRŐL. Paur Géza rajza; jobbra: A LŐCSEI FEHÉR ASSZONYRÓL ELNEVEZETT RÉSZ A VÁR BELSŐ UDVARÁBAN

A sírbolt egyedüli lakosa ez idő szerint a hirtelen elhalt «vasgróf», gr. Andrássy Manó. Az oltártól jobb kézre esik a sekrestye; itt nyugszik egy dúsan aranyozott üvegkoporsóban a híres kuruc generális felesége, Andrássy Istvánné, Serédy Zsófia. 1700-ban halt meg az Andrássy-féle hosszúréti várkastélyban, ahonnan holttetemét a krasznahorkai várba szállították, hol a Dobogó nevű bástya sírboltnak használt részében temették el. Serédy Zsófia itt mintegy 40 évig nyugodott, midőn a sírboltot tartalmazó Dobogó bástya helyére templomot építettek, holttestét megtalálták csodálatosan épen.

A templommal átellenben van a vár régiség-gyűjteménye, melynek igen számos tárgyát elhozták az ezredévi kiállításra. Van itt teljes konyhaberendezés 1757-ből. Itt cintányérok, kőedények, kovácsoltvas és vörösréz edények láthatók. Láthatók itt a Jókai «Lőcsei fehérasszony» című regényében szereplő kis, kerekes bronz ágyúk, melyek Andrássy István kuruc generális gyermekeinek játszószerei voltak.

*

2012. márc. 10. Hatalmas lángokkal égett szombat délután Krasznahorka vára, teljesen beomlott a tetőzete. wiki

*

MACEO, A KUBAI HŐS. (1896. 52. 875.) December hó 9-én határtalan örömmel töltötte el Madrid lakosságát egy Kuba szigetéről érkezett távirat, mely azt tudatta, hogy a kubai fölkelés lelke és vezére, Maceo Antal, Punta-la-Brava mellett december 7-ikén egy kisebb ütközetben elesett. A madridi nép örvendezése igen érthető, ha meggondoljuk, hogy Spanyolország már majdnem két év óta viaskodik a kubaiakkal, tömérdek pénz- és véráldozatot hozván, hogy gyarmatbirtokainak gyöngyét, a már annyiszor föllázadt Kubát, hatalma alatt megtarthassa. E nagy küzdelemnek a fő okozója a mulatt származású Maceo volt, ki húsz éves kora óta folyvást arra törekedett, hogy szép sziget hazáját fölszabadítsa a spanyol uralom zsarnoksága alól.

A fölkelés leveretett. A győztes spanyol vezér, Campos, bűnfeledést* ígért azoknak, a kik a spanyol kormány föltételeit elfogadva, hűségre térnek. A föltételeket Maceónak is megküldte aláírás végett. Ő megtagadta az aláírást, azt mondván, hogy «csak olyan egyezséget ír alá, a mely Kubát teljesen fölszabadítja a spanyol iga alól». Később azonban, mikor látta, hogy sikertelen minden kísérlete a fölkelés folytatására, büszke hangú levelet írt Martinez Camposnak. Kijelentette, hogy leteszi a fegyvert, ha híveinek kegyelmet adnak, őt pedig és tiszttársait egy hadi hajón Jamaika szigetére szállítják önkéntes száműzetésbe. Campos ebbe beleegyezett. S a mint Maceo eltávozott, Kuba csakugyan lecsöndesedett.

A KUBAI FÖLKELŐ-VEZÉR

Alatta: CIRUJEDA, KUBAI SPANYOL KATONAI PARANCSNOK

Maceo 1888-ban visszatért Jamaikába, hol azon túl még hét esztendeig lakott. Mint fogságból szabadult oroszlán tört elő magányából és sietett haza Kubába, mikor 1895. februárban, a még most is folyó lázadás kitört. Testvérével, Józseffel, s Combret és Cambreco régi hadsegédeivel kötött ki hazája partján Bavacoánál. A partőrző spanyol katonák azonban észrevették s üldözőbe vették a jövevényeket, kiknek csak nagy nehezen sikerült a közeli erdőségben eltűnniük. Spanyolországnak több mint 100 000 emberből álló rendes seregét annyira tudta ellensúlyozni azon napig, mikor a kubaiak nagy szerencsétlenségére elesett. Épen Havanna városa ellen készült egy merész támadást tenni, mikor váratlanul Cirujeda parancsnoknak 481 főnyi csapatára bukkanva, kénytelen volt ezzel megütközni, Alig kezdődött meg a csata, Maceo golyótól találva holtan rogyott le. A véletlen úgy akarta, hogy a csatamezőn végezze életét a még csak 48 éves, testben és lélekben egyaránt kiváló kubai hős.

*(bűn-feledés) ösz. fn. Országlati ért. am. az állodalom vagy fejedelem ellen fellázadt polgároknak megbocsátás, mely szerént azok a lázadókra szabott büntetés alól fölmentetnek. (Amnesztia) Czuczor-Fogarasi, 1862.

*

KUBA SZIGETÉRŐL (1898. 17. 284.) A Spanyolország és az Amerikai Egyesült Államok közt kitöréssel fenyegető háború oka az a szép és gazdag nagy sziget, mely Amerika közepe tája irányában, Mexikótól keletre delfin alakban nyúlik el a Karaib Tengerben, a meleg és mérsékelt földöv határán. Ez a sziget, a már három év óta lángban álló Kuba, a legjobb amerikai kávé, cukornád és dohány hazája, közel akkora nagyságú, mint a magyar birodalom területének egyharmad része (112,000 G kilóm.). Felszíne hegyes-völgyes. Legmagasabb rajta a Rico de Tarquinio (2560 méter) nevű hegy, és legnagyobb folyója a sziget keleti részén a Buena Esperanza (Jó reménység) nevű öbölbe szakadó Canto, mely 200 kilométer hosszú. Az éghajlat rendkívül kedvező. Mondhatni, örök tavasz van itt, oly mérsékelt időjárással, hogy januárban 22, júliusban 25 B° a közepes melegség. Az alacsony partok néhol mocsarasak, s emiatt nem ritkán pusztít az ilyen tájakon a mocsárláz és a sárga láz. A sziget lakosságát ezelőtt 10 évvel 1 632 000-re becsülték, mely számból közel egy millió spanyol, a többi néger, európai és kreol, de a spanyol származású sem mind akar a spanyol nemzethez számíttatni.

Kuba szigete

A spanyol kormányzás zsarnoksága és telhetetlen kapzsisága a jelen század folyamán mái-több fölkelésre adott okot. A mostani fölkelés már három év óta pusztítja a szép szigetet. Spanyolország görcsösen ragaszkodik ez utolsó és legszebb amerikai gyarmatához; a sziget lakossága pedig viszont mindent elkövet, hogy a spanyol igát lerázza s Kubát független országgá tegye. Az Egyesült Államok törvényhozása ezt a törekvést régebben csak erkölcsileg támogatta, most pedig fegyveresen is kész közbe lépni s Kuba függetlenségét kivívni. A kitörni készülő ellenségeskedésre való tekintetből időszerűnek véljük, hogy Kuba szigetének egy nagyobb mértékű térképét bemutassuk s a sziget világhelyzetének pontosabb megismertetése végett egy olyan térképet is közöljünk lapunkban, mely Európa és Amerika területeit, s az ó- és új-világ közt végig húzódó Atlanti tengert is szemléltesse azon fő tengeri úttal együtt, a mely Spanyolországból, Kádiz kikötőből Kuba szigetére vezet