h14–53. Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók.  (Baksay -Borostyáni)  

 

2016. 09. 04. – 10. 15.

 

 

 

Tartalom

 

Bevezetés

 

Magyar próza

 

Baksay Sándor

Bársony István

Benedek-Büttner Lina

Berczik Árpád 

Bihari Kálmán

Bodon József

Bodrogi Lajos

Borostyáni Nándor

 

Függelék

 

 

 

Bevezetés

 

Galambos repertóriumának „Elbeszélések, rajzok” c. fejezetében több, regény-terjedelmű írás adatai találhatók.

A tartalomból: Benedek-Büttner Lina elbeszélése egyfelől túlcifrázott szóözönével, másfelől megrázó történetével kelt figyelmet.

Bihari Kálmán: A rezervista szerelme c. kisregény érdekességeket tartalmaz a katonaéletről, és Pósa Lajosra emlékeztet a befejezése. Baksay Sándor a politikai életet, a választásokat, „Az ezüst tálak” a kuruc világot választja témának. A Dáma szerencsétlen Lajos királyt jeleníti meg. A jubiláns a hivatali életbe enged bepillantást.

 

 

 

Magyar próza

 

 

Baksay Sándor

 

Baksay Sándor: Választások előtt.* (Rajz egy protestáns lelkész emlékeiből. (1873.  163, 174. 186, 198, 222.) Mártás bakter a maga szokott svádájával korán reggel kiadta a parancsot, hogy minden választó polgár bemenjen Kökényvárra zászlószentelésre, képviselő fogadásra, két pengő (elmaradhatatlan) büntetés terhe alatt. Tehát Zuárd csakugyan helyesnek találta titkos figyelmeztetésemet, s hozza magával a zászlót, melyre a kerületnek égető szüksége van. Ez eddig jól van; hanem az már sehogy sincs jól, hogy a választó polgárnak, állására való tekintet nélkül, meg kell jelennie. Annyi a dolgom, hogy éjfél előtt alig fekhetem le, s amit az éjszakából elvesztek, azt a nappalból kell kipótolnom. Utoljára is belebetegszem a más dolgába. Működni ma a megyei bizottmányban, holnap a megyei pártválasztmányban, azután a szavazat-összeírásnál falazni, a községi iparegyletben elnökölni, s itt egyszersmind vinni a jegyzői tollat is, mivel mind a kovács, mind a bognár írástudatlan. Elnökölni a községi olvasókör és a takarék-választmány gyűlésein. Aztán készülj szegény pap minden vasárnap délelőtt ugyan prédikációra, a délesti órán katekizmusra. Káplánod nincs; a mesterre hiába támaszkodsz, mert ez mind „községi" tanító- - -

Mindjárt készen voltam a tervvel. Negyven kocsi fog kiállani a faluból, minden kocsin három választó polgár. Útközben csatlakoznak hozzánk az apátháziak és retkesdiek. Az első kocsin, a helység kocsiján mi ülünk ketten bíró urammal

Erre a szóra szavamba vág, mintha csak Istóktól tanulta volna.

— Hát a Hágár szülét ki temeti el?

— De mi köze bíró uramnak a temetéshez? Látom, szándékosan meg akarják buktatni Hóhegyit. Jól van, hát nem megyek el. Aztán ti lássátok. Tökéletesen kezd már kihalni a piétás (vallásosság) a népből. Szó nélkül hagytam ott, s keserű érzések között haza mentem. Szegény feleségem épen akkor mosdatta kis fiamat. .- - -

 

*) Szerző székfoglalója a Kisfaludy Társaságban

 

(174.) Javában folyt a munka, mikor két esküdt ember bekopogtatott. Azt hallották, hogy a bíró miatt nem akarok elmenni a zászlószentelésre, de ők ezt nem engedik meg. Ők az én pártomon vannak. Az egész nép azt kívánja, hogy én vezessem, mert ha én nem megyek, akkor nem megy a faluból senki. Menjen maga a bíró a nótáriussal. Falunak torony, népnek pap a címere.

Megengesztelődve szorítottam meg kezüket, s reszkető hangon ígértem meg, hogy jó és bal sorsukban tántoríthatatlan vezérük leszek. Velük együtt kiléptem az utcára, Már ekkor a kocsik kezdtek előrobogni. Valamennyi fölbokrétázott lovakkal és férfiakkal. Csutora (kulacs) minden lőcsön, csutora minden kézben. Már ez így szokás a mi tősgyökeres magyar népünknél. Lelkes riadások töltötték be a levegőt: „Éljen Hóhegyi Zuárd képviselőnk"!

 

 

 «ÉLJEN A MI SZERETETT KÉPVISELŐJELÖLTÜNK !» (BUDAPEST VIII. KERÜLET).

KÉPVISELŐVÁLASZTÁS KÉPEK

 

A helység háza udvarán egyszerre kilenc ember rohant meg a csutorájával.

Különben sem vagyok borivó, így reggel pedig akár bürökpoharat kínálnának bor helyett. De mit tegyen az ember? Ilyen csekélységért csak nem haragíthatja magára a népet. Még azt hinnék rólam, kevély vagyok. De melyikét fogadjam el. Ha egytől elfogadom, nyolc megneheztel. - - -

 

(186) Megérkeztünk Retkesdre. Itt megállapodtunk a polgári főtanoda előtt, ahogy Patrióta uram a falu korcsmáját nevezi, s van is benne valami, mert szemtől-szemben van az iskolával. Itt bevárjuk, míg a retkesdi választők összecihelődnek, s Miska megtölteti csutoráját Honi Péter uram emberségéből, akinek egészen a nyakára ült. Meglátogattam Patrióta uramat, így nevezzük egymást — alkalmasabb cím híján — a retkesdi pappal, holott én szilágysági vagyok, ő pedig a kukorica traktusból való, s egész patriótaságunknak az alapja, hogy mindketten a 14-ikben laktunk, én ugyan, mint bagolydiák, ö pedig mint végző teológus. Különben a patrióta címet ö találta ki még Debrecenben, s kihoztuk az életbe is.

Az udvaron három nagyfejű gyereke és egy kis fitos leánykája teljes ornátusban, t. i.: zászlókkal és tollas kalapokkal választást játszott; egy hosszúlábú daru (a patriótának mindig van ilyen bogara) volt a jelölt, s hallgatta komolyan a hozzá intézett szónoklatokat. - - -

— Asszonynak, macskának otthon a helye. Hivatalos dologban nem szeretek asszonyt vinni magammal. Készüljön Patrióta uram, Kökény várja zászlószentelésre, követfogadásra. Észrevettem, hogy a feleségével egy oldalpillantást váltott.

— Nem megyek én, Patrióta uram! — dünnyögte közönnyel.

— Nem jön? Hát miért nem jön?

— Azért mert papnak, macskának otthon a helye. Az elébb mondta. Csak elnyeltem a ferdítését.

— De hiszen Patrióta uram is Hóhegyi-párti?

— Szívvel, lélekkel. De még Hóhegyi kedvéért sem megyek. Elég a port nyelni szilvázáskor is.

— Hát a népet ki vezeti?

— Oda talál az magától is. - - -

Mennyivel más ember az én öreg bátyám, az apátházi preoráns (előimádkozó).

— Jó reggelt bátya! Mondom neki — hát megyünk-e?

— Megyünk hát, tisztelendő uramöcsém. De hová?

— Kökényvárra zászlószentelésre.

— Hogy ne mennénk. Hát muszáj?

— Hogy ne volna muszáj.

— No hát akkor megyünk, csak csizmát húzok és kravátlit kötök.

— De nini bátya! hisz a maguk harang-bábján jobbpárti zászló lengedez!

— Hát az jobboldali zászló?

— Persze hogy az. Ki tűzte azt oda?

— Nem tudom. Majd megkérdezzük a feleségemet.

—Akárki tűzte, jogtalanul tette, mert biztos értesítésem szerint e községben 17 baloldali választó létezik. Mint körlelkész ezennel meghagyom önnek azon zászló levétetését.

— Ne cselekedje, kedves uramöcsém. Inkább tűzzünk oda egy baloldalit is. Milyen az a baloldali zászló? Eredj csak Jancsi fiam, kérj egyet az uraméktól, aztán tűzd ki a toronyba. A déli ablakon dugd ki, hogy a másik zászló észre ne vegye, mert különben összevesznek.

— Jaj, urambátyám! ez kétkulacsosság. Nem szabad kétfelé sántikálni. Vagy egészen jobboldali, vagy egészen baloldali.

— Hát melyik legyek, kedves uramöcsém? Mi tanácsot ád?

— Baloldali. Mi is lehetne egyéb?

— No jól van, itt a kezem. De nem jár-e aztán valami taksával?

— Jár a gutát. Beröpülünk Kökényvárra, meg haza jövünk. Addig van.

— Hiszen a könnyű dolog. Hanem elébb egy kis Isten áldását. —Egy cepét adott a kezembe, abból meg kellett tudnom, milyen az Isten áldása Apátházán. Igen savanyú és egy kevéssé dohos. (Folyt. következik)

 

(211.) E közben megérkezett a német hajó, kitűzte ez alkalomra a fehérrel szelt vörös lobogót, közepén az ország címerével, mely a mi jelöltünk színe Szép a német társaságtól, hogy nem ignorálja jelöltünket. Lehet a dologban egy kis revans is, amiért a miniszter a magyar hajón utazik.

Hóhegyit azonnal megismertem arcképe után. Csakhogy ott vállas, magas alaknak tetszik, míg valóságban kis, alacsony, előre hajlott ember. A sok munkának ez az átka, melyet már én is érzek. Utána egy hordár hozta az óriási zászlót. Amint megpillantott bennünket, azonnal eldobta a cigarettát - - -Polgárok!  — szóltam dörgő hangon, — mióta lett a lovagias magyar banditává? Mióta nem szent előtte a női gyöngédség? A mi pártunk sohasem vetemülhet annyira, hogy egy nőt bántalmazzon. Ő a minket inzultáló tömegnek lehet eszköze, de nem tárgya a mi méltó bosszúállásunknak. A tiszttartó urat az ország, a nemzet színe előtt fogjuk kérdőre vonni a polgár vérért, mely kiontatott, s ez szolgáljon önök fölingerlett polgári érzületének megnyugtatására. A tiszttartó hangos fenyegetések között sietett kisasszonya után, s még engem kárhoztatott, holott nélkülem bizonyosan összetépik.

Jelöltünk e kis kellemetlenség alatt összefont karokkal állt zászlója árnyékában. En buzdítóan fordultam hozzá.

— Ezen eseményeket tekintse ön előlegként azon diadalnak, melyet önnek, mint közbizalom által megválasztandó képviselőnknek megválasztásával minden kicsinyes cselszövények dacára aratni fogunk. Éljen; Választóink megéljenezték. De volt ez éljenzésben valami lehangoltság, mit nem tudom a hosszas állás vagy a fölmerült események miatti izgalom következményének

kell-e tulajdonítanom, vagy annak, hogy a külsőből ítélő műveletlen tömeg összehasonlítást tett a miniszter és Hóhegyi külseje között s tagadhatatlanul az első előnyére. Annyi bizonyos, hogy a főispán jól számított, midőn e szerepre a legdelibb minisztert nézte ki. Szerencsére a kellemetlen hatást, melyet nem tetszetős külseje okozott, elenyésztette beszéde. Zuárd gyakorlott szónok, hangja szép modulációval bír, akciója szabályszerű úgy, hogy bármely katedrában is megjárná, s nagyon valószínű, hogy rövid időn belül a párt vezérkarába fog emelkedni. Beszéde mélyen járó politikai program volt magas stílben. Kár, hogy nem igen értette a nép. Ezek a politikus urak nem igen tudják annak a titkát, hogy kell a néphez beszélni. Az egyszerű protestáns lelkésznek azért van népére oly nagy befolyása, mert tudja magát alkalmazni hallgatósága értelmi fejlettségéhez. Míg Zuárd beszélt, Miska hozzám furakodott egy pillanatra.

— Szent atyám! — kérdi, — ez az igazi ugye?

Intettem neki, hogy ez az, s egyszersmind utasítottam halkan, hogy jól viselkedjen. Miska egy illedelmes főhajtással megígérte és eltűnt. Zuárd „éljen a haza, éljen az alkotmány" szavakkal végezte programbeszédét. Most következett a fölemeltetés ténye, mely lényegileg ugyan programszerűen, de nem egészen a rendes formák között történt. Miska ugyanis, nem tudta bevárni, míg Honi Péter valakinek átadja a kezében levő zászlót, vagy nem akarta másokkal megosztani a dicsőséget, egy maga emelte föl a jelöltet, s á legprimitívebb aktussal nyakába vette.

— Minek ennek a három ember — mikor magam is birok vele. Éljen a Zuárd!

Hóhegyi túltette magát a formai korrektség kutatásán, s finom mosollyal hajtotta meg magát a választók előtt. Miska is tudta mi az illendőség, — köröskörül megfordult Zuárddal a világ, négy tájéka felé — hadd lássák mindenfelé. Az éljenzésnek vége hossza nem volt. Szívemből örültem, hogy intézkedéseim ily rendesen s pontról pontra teljesülnek.

A bemutatási tény után Miska óvatosan meghajolt, hogy a leszállást Hóhegyinek megkönnyítse. E pillanatban valaki az ellenpárt bérencei közül elordítja magát:

— Éljen Söntés Mihály tisztelt választó.

E merényletre, melyet égig csapkodó kacaj és rivalgás követett, egyet fordult velem a világ. Nem láttam egyebet, csak hogy az a gazember neve hallatára neki vadul, felegyenesedik, s hajtogatja magát tiszteletre méltó terhével, aki a váratlan fordulatra ijedt kézzel markolt Miska vértől csapzott hajába.

A nemtelen ellenfél tapasztalván ötlete hatását, mihelyt a zaj csillapodni kezdett, újra kezdte a botrányt.

— Éljen Söntés Mihály tősgyökeres magvar!

Miska mindinkább nekidühödött, s minden éljenzésre nagyot ugrott, — otromba karjaival, mint két vaspánttal melléhez szorítván Zuárd lábait, hogy le ne essék.

Láttam Zuárdnak szikrázó szemeiből, hogy most — ha a mandátum nem forogna szóban, képes volna annak a huncutnak mind a két fülét tőből lehasítani. Most esdően, majd szigorúan nézett, intett felém. De mit tehettem én. Én csak a magam intézkedéséért vagyok felelős, s ha valaki a végrehajtásnál nem úgy jár el, annak én oka nem vagyok. Miska különben is a folytonos ugrálás közben majd három ölnyire távozott már vele tőlem. Nem szólhattam neki. A nép tolongott, éljenzett. Lehetetlen volt közelibe férhetnem, és senki sem figyelt rám- - -

 

Baksay Sándor: Jáhel*. Elbeszélés. (5 képpel) (1890. 3—303.)

(1.  3.) — Inkább megyek a Dunának.

— Könnyen beszélsz fiam, mikor tudod, hogy öles jég van rajta!

— Majd mutat nekem az én jó Istenem léket, ahol elveszthetem magamat.

— Az is meglehet kikeletkor.

— Tehetnek velem, a mit tetszik, de ahhoz a házhoz nem megyek.

— Nem ám, míg össze nem békültök.

— Soha!

— De az uraddal zárlak ám össze, aztán majd csak meglesz a béke, ha ma nem, holnap; ha holnap nem, holnapután.

— Megállj Jóra Bálint, megkeserülöd te még ezt. Ez a szóváltás a tornácon folyt le. Bíró uram már megint nélkülem intézkedik és csinál a kis bajból nagy bajt. A becsukatással megsérti mindkettőt önérzetében, s az lesz belőle, hogy ha kiszabadulnak, még jobban gyűlölik egymást. Fülem mellé dugtam az alumíniumot s kiléptem a tornácra. Ott láttam egy rútul összevissza kékített asszonyt, aminőt te, tisztelt olvasó, a mennyiben sem jegyző nem vagy, sem esküdt ember, sohasem láttál.

— Micsoda dúlás ez mar megint? Mi bajod asszony?

— Jaj nekem. Háromszor jaj nekem! Ne hagyjon kegyes jegyző uram! Nem megyek vissza éhez az Asmódihoz, aki engem mindennap holtra ver.

— Ver ám a nyelved! dörmögte mellette a vád alá helyezett férj, egy negyven felé ballagó szálas ember. Látszott rajta, hogy semmi szándéka megjuhászodni. Keserűsége jogosítja erre. - - -

— No nézze, jegyző uram! Melyik gyerek jár tisztább fehérbe, mint ez? Melyiket fésülik szebben, mint ezt? Melyiknek a csizmáját tisztítja, puhítja az anyja gondosabban, mint ezét? Ne viseljen én rám gondot az Isten, ha én gondját nem viselem. De nézze szegénykének a száját, orrát, uram bocsá!

— Haj Rákhel, az a gróf-gyerekeknél is megesik.

— No nem is gróf az, aki a többivel egy edényből itatja.  

— Jól van jól, Rákhel! Ha egyéb baj nincs, ezen könnyen segíthetünk. Segítek is mindjárt.

Kinyitottam az ősi pohárszék ajtaját, melyet a jegyzői hivatal valamelyik múlt századbeli elődjétől örökölt, ott tartottam én is sok fogyatkozásokkal teljes törhetőimet. Kivettem közülük két szép poharat, mindkettő metszett, aranyos szélű kristály-billikom. Az egyik piros falú fehér gerincezéssel, a másik eleven zöld, arany csillagos.

— Itt van ez a két pohár, én ezt a két gyereknek ajándékozom; igyon mindegyik a maga poharából; a béke pedig szent legyen.

Két olyan pohár! Legfeljebb ha a papnál lehet olyat látni, de bizonyosan az egész faluban senki másnak nincs. Bálint gazda haragos bajusza mosolygóra csorgott a kincs láttára; az asszony szégyenkezett kissé, hogy nem kívánja ő azt, minek fosztom meg magamat? De én biztosítottam, hogy a nép boldogságáért minden áldozatra kész vagyok, így aztán elfogadta. Péterke nagy szemei is fennakadtak a csillogó szerszámon, s valami köszönöm-félét nyilvánított az orrán keresztül.

Még ki is kísértem őket, hogy a bírót bosszantsam, aki egy kötekedő pillantást vetett rám. Csúfolhatsz!

Rohantam egyenesen a tiszteleteshez, ki a múlt évben jött haza Edinburgából, s tele van a könyvtára traktátusokkal (értekezés), amelyekben mind olyan emberek története van megírva, akik a lelki-atyák által álnok utakon, módokon megtéríttetvén, felhagytak borral, pálinkával, káromkodással, házsártoskodással, lopással, rablással, s lettek napfénynél fényesebb életű keresztények. Elmondom neki a sikeremet, hogy tudnak-e ilyent az angol papok? Megvallotta, hogy nem. No hát írja meg nekik egy traktátusban, amelynek az legyen a címe: hét pohár.

Attól félek, hogy az angol traktátusoknak is az a rendes vége, ami az én két poharamnak. Harmadnapra visszajött hozzám Rákhel, szeme alatt egy másik szilvával, és egyszersmind a két pohárral. (Folyt- köv.)

 

(12. 182.) (Folytatás.) Péter az első egy pár nap alatt megmutatta, mit tanult a katonaságnál. Rendet, tisztaságot, pontosságot, engedelmességet, türelmet, nyugalmasságot, írása, számvetése különben is tökéletes: de a mivel a jegyzőt meglepte, fogalmazásbeli könnyűsége volt. Még csak a hivatalos kifejezéseket kellett megszoknia; az is megtörtént hamar. Egy hét múlva már csakúgy «iktatott”, "jelentett», «menesztett», «átszármaztatott”, «szerint-kezett», «miszerintezett», mint akármelyik vén «Örökváltság.» (Ahogy néhol az öreg jegyzőket nevezik.)

Fizetése semmi, még csak csurranás, sőt csöppenés sem. Még csak a marha-passzusokért sem, mert azokat itt ingyen szokás kiadni, miért viszont a kedvezményes egy kis szántási vagy hordási segítséggel rója le háláját a jegyző úrnak. Ebédelni a nagy korcsmába járna a jegyzővel, ha ilyen faluhelyen meg nem volna az a jó szokás, hogy a ház-nemtartó fiatalembert sorra ebédeltetik. Ispán, rektor, pap, erdőmester, postamester, rév árendás, halász-árendás, és a többi előkelőség. Haza csak ritkán jut, legfeljebb vasárnap délután, akkor is rövid időre, akkor is a jegyzővel, rendesen a tornácban telepedve le; a szomszédoknak módjukban van látni, hogy a szegény Péter ugyan kivető állapotban van, mint az ablakfa. Egy kissé együgyűnek is találják, nem azért, hogy olyan kevés beszédű, hanem hogy kezéhez nem veszi a jussát, mikor most már hatalma is volna hozzá. Majd azt mondják rá, hogy «álló tóban lakik a béka», meg hogy «lassú víz, partot mos.» Ha eljön a leszámolás ideje! Jaj lesz akkor a Vajda Rákhelnek, meg a kisasszonynak is. Mindenki várta a megaláztatásukat, amit meg is érdemelnek. Elnyelik már az egész falut.

Meg is jött a kedvező alkalom, előbb, mint remélték. Következett az idő, mikor az újoncokat kezdték összeszedegetni. Péter állandó lakója volt a kancelláriának, iktatva és intézve mindent, ami keze ügyébe akadt. Mindig korán kelt; tehát akkor is, midőn a falu legénysége mind a négy korosztályból, a fehérnépek nagy sírása között gyülekezni kezdett a helység házához, hogy kilenc órakor induljanak a sorozásra, felpántlikázva és felcsutorázva.

 

 

TOBORZÓ ÜNNEP A NÉPLIGETBEN

 

Bíró uram is rég fenn téblából már. Ügybuzgóságból is ugyan, de főként azért is, mert a leveleket nyolckor hozzák a postáról; azokat pedig, ha csak szerét ejtheti, jogainál fogva fel is bontogatja, el is olvassa. Ünnepnap az neki, mikor a jegyzőt ebben megelőzheti.

Az udvaron dalolnak a legények. Hangjuk még elég tiszta, artikulált. Még most a kesergő nóták járják, melyekben sűrűn fordul elő az édes anyám meg a kedves rózsám. Péter is gyönyörködik benne, s lábával veri a taktust, míg ujjai gyorsan mozognak a tollal; ezzel a csodálatos kis horgoló-tűvel, mely a gondolatnak köntöst rögtönöz. Es mennyifélét! A babaruhától kezdve a gyolcsig, melybe az angyalok öltözködnek. Egyszerre éktelen hahota nyilai a Péter fülébe. A katonanóta eget verő ordításban vész el, melyből csak ezt az egy szót veheti ki: Jáhel, Jáhel, Jáhel!

A másik pillanatban felnyílik az ajtó, s belép a bíró, utána néhány esküdt ember. Nem is lépnek már, hanem buknak be, mert a legénység szorítja őket.

— Itt van, Péter öcsémuram! Itt van! Lihegett a bíró, diadalmas vigyorgással nyújtva át egy levelet. Itt van! Most csúffá teheti őket szíve szerint.

— Kit tegyek én csúffá? Kérdezte Péter, rajta feledvén szemeit a vigyorgó alakon, míg a levelet átvette.

— Hát a Jáhelt, meg az anyját! Katonának keresik a Jáhelt. Itt van megírva punktumosan. Bevitetjük még ebben az órában. Péter először átfutotta a levelet; azután, noha keringett vele a világ, felolvasta fennhangon is.

— X. X. Polgármester. Hivatalos megkeresés. Sárréti születésű Lépő Jáhel (szülék Lépő Béni és Vajda Rákhel) állítólag Karafokon tartózkodó hadköteles az első korosztályban f. hó 21-én Eszéken kezdődő sorozásra berendelendő, esetleg nyomozandó.

Azután leült, bejegyezte az iktató könyvbe, és az elintézési rovatba beírta: Szamárság. Megint fölkelt és odaállt a bíró elé, megsimogatta a fejét, azután gyengén megkopogtatta a homlokát.

— Hányszor meg volt már mondva, hogy ne bontogassa föl a leveleket, mert bolondokat olvas ki belőle ezzel a tisztes fejével.

— Jussom van hozzá! dacolt a bíró, mert én vagyok a falu feje. A nótárius csak a keze-lába. - - -

— Nini! hiszen te vagy az én Andris komám!

— Az vagyok hát! — felelt Andris még igen mérgesen.

— Kedves egyetlen-egy ma született komám! Földhöz ne üsd a legkedvesebb komádat! Inkább a kalocsai kettős torony dűljön el!

— No azért mondom, kedves komám! — felelt Andris elérzékenyülve, — mert ilyen két komát még nem látott ez a haza, mint mi vagyunk ketten.

— Micsoda! Tizenkét hazában sincs ilyen két koma, mint mi vagyunk ketten. De meg is isszuk az áldomását most mindjárt. A Vajda Rákhel borából! Hej! Jó bora van annak a patvarkodó bazsiliskusnak; aztán a szegény kapásainak mégis csigert osztogat.

— Azt kedves komám; szakasztott csigert. Nekem is azt adott, pedig nem is pénzért dolgoztam neki, hanem csak diszkrécióba.

— No megálljon a fösvény lelke ! Azt is láttam, mit csinált veled az imént, pedig te védelmezted meg.

— Én védelmeztem meg kedves komám a szívem vérével.

— Engem meg kiforgatott a jussomból, hanem ma megisszuk minden borát.

Azzal a két koma egymás nyakába öltött karral betámolygott a Rákhel asszony udvarára. Péter volt a garázdábbik, kergette a gonosz mostohát törköly pálinkáért- - -

Tudjuk, hogy Rákhel asszony hold számra termesztette a kendert. Már pedig a kendervetés őrzésére nem elég a lelkes állat, még ha minden gyereket kifognak is rá az oskolából; hanem ha azt akarjuk, hogy sűrűn keljen, egy kicsiny táblára is állandó őröket kell állítani, a kik ne csak kenyérebédkor menjenek oda, mikor már minden veréb jóllakott. Hát egy egész holdra mennyi kell? Volt hát Rákhel asszonynak egy egész arzenálja a tavaszi hadjáratokra. Ócska ködmönök, szűrdarabok, rongyos fehér-neműk, hacukák, melyeket a gondos asszony egy ládában tartott a színben egész tavaszig. Mikor elvetette a kenderét, levert a tábla pontjaira harminc-negyven cöveket, azokat fölöltöztette a rongyokba, s elnevezte a vázait strázsamestereknek. Olyan volt az egész tábla, mint a zászlós tábor. - - -

 

(19. 303.) A vallomást röviden beiktatták a kihallgatási jegyzőkönyv különös eseményei rovatába. A tisztek jó kedvvel oszoltak szét, tovább is ismételgetve a hallott részleteket. Kétségkívül mindegyiknek volt valakije, a kiért szívesen felvenné a Jéhu nevet akármelyik ezredben. Nem is tartották titokban a történetet. Délután négy órakor összeült a hadbíróság, és következőleg ítélt:

«Vádlott, a terhére rótt cselekmények elkövetésében, saját beismerése alapján elmarasztaltatván, vitézségi aranyéremmel feldíszíttették, továbbá a két külön ezredben viselt mindkét néven főhadnagyi rangra előléptetés végett ö Felsége kegyelmébe különösen, és azzal ajánltatik, hogy mindkét nevére külön-külön húzhassa a tiszti rangja után járó gázsikat. Tekintve pedig, hogy az elsorolt cselekmények elkövetésére vádlottat a szerelem vitte, köteleztetik, hogy jegyesével előléptetésétől számítandó két hónap alatt egybekeljen. Amennyiben végre a szükséges kauciót saját vagyonából kimutatni nem bírná: megkerestetik a hadügyminiszter, hogy a hiányt a titkos rendelkezési alapból fedezze, esetleg a delegációk elé megszavazás végett terjessze. Indokolás szüksége fenn nem forog. Jelen ítélet végrehajtása ezredparancsnok úrra bízatik. Kelt stb.»

Ez volt az ítélete annak a hadbíróságnak, mely a mondott órában az ezred-parancsnokné szalonjában összeült, s amelyen a háziasszony elnöklete alatt részt vettek a tisztikarból a főispánné és az őrnagyné; az altisztek közül két nevelőnő Mlle Toinon mint őrmester és Mlle Margót mint káplár; grófné — özvegymenyecske — mint gefreiter és a főispánné kisasszonya, mint közvitéz.

A referens a grófné volt. Ő tette a vádindítványt; ő szerkesztette meg az ítéletet, — Látszik a tintás ujjáról, — és nyomban ki is hirdette az ezredparancsnok előtt, aki vesztére betévedt az asszonyok közé.

— Az indokolás ugyan méltányoltatik, szólt a parancsnok, figyelemmel végighallgatva az ítéletet, de a rendelkező rész némi változtatást fog szenvedni a végrehajtásnál.

Az asszonyok felzúdultak. Semmi változtatás!

— De gondolják meg dámáim, hogy az a fiú hamis úton járt.

— Nem a rókáért a buckák között, hanem a szarvasért, ligetről ligetre.

 — Névbitorlás.

— A tulajdon papja kényszerítette rá. Már pedig az eklézsiának engedelmességgel tartozunk.

— Hatóság kijátszása, bizalommal visszaélés.

— De senki kárával!

— A hadsereg létszáma csorba miatta

— Mit? Eggyel több vagy kevesebb? Nem érzi azt meg Ő Felsége. Aztán szolgált az a fiúkét ember helyett is.

 — És az állítási költségek.

— Az a csekélység? Az is csak azt terhelheti, aki a lajstromot összeállította, és leányt vett föl a legények közé. Vegyék meg a papon, ha bírják. De oda nem mernek menni ugye, mert mindjárt lármát üt s Eperjest és Caraffát emleget.

— Az már szent igaz! — hátrált a parancsnok borzadállyal, azután folytatta:

— No hát nem bánom, lépjünk kompromisszumra. Én megengedem, hogy tisztté lehessen- - -

— Kedves édes anyámasszony! — csitította Péter a neki gyulladt asszonyt.

— Az vagyok, jól mondod. Szeretlek, úgy mint a magamét, nem jobban. Hát édes fiam, ha letakarítunk, átveszed az ingatlanaidat; a termésen megosztozunk. De a mi készen van, minek várjunk annak?

Fele a tied, fele a lányomé.

— Jól van édes szülém! — válaszolt Péter. -  - -

De te édes fiam, csak a magadét vedd számba, a lányomét majd számon tartom én.

Eközben bealkonyodott. Jáhel egy nehéz damaszt abroszt terített az asztalra; tolnai takács remekét, melynek hófehér falát halványsárga színű oroszlánok lepték el, sörényes, izmos, kegyetlen állatok, szinte hallani lehetett az ordításukat, meg a farkuk pattogását, haragjukban; szélein köröskörül vadászok és kopók űzték a szarvast, mely szökve veti át magát a hajló ágakon, míg a bokrok alatt sunyi róka vonszolja hosszú farkát. Négy teríték a négy oldalon, középen két fehér kancsó, körülrakva poharakkal; köztük a piros billikom, a jegyző egykori ajándéka. Párjának tudjuk a végét.

A leány újból kifordult, s egy fehér tállal tért vissza, melyet az asztal közepére helyezett. A tál színig volt piros tejfelbe halmozott paprikás csirkével.

A három férfi nem is kínáltatta magát; asztalhoz ültek,s míg Jáhel sürgött forgott, Rákhel asszony újra a számadást vette elő.

— Úgy igaz! Majd el is feledtem. A hegyen is ott a sok bor, alig fér már a pincébe. Nyolcévi termés egy rakáson. Bíz' én abból semmit sem adtam el, mert nem értek hozzá. Nem mertem belefogni, mert azt mondják, hogy a szemét is kicsalja az embernek; rosszabb a cigánynál. Hamis a füzérje, a spiritusza, kivel a bor erejét méri. Két-három fokot leesküszik, s mikor vitetni akarja, ráfogja, hogy a pecsét fel volt törve; pert akaszt az ember nyakába. Mái' pedig én csak olyan pörbe szeretek kapni, a kiben magam vagyok a bíró. De kóstold meg hát legalább! — tette hozzá, s felkelve helyéről tele töltötte a piros billikomot, — igyál a magadéból!

 

 

«JÁHEL.» — ROSKOVICS IGNÁCZ RAJZA BAKSAY SÁNDOR ELBESZÉLÉSÉHEZ

 

Roskovics Ignác, (Szalók, 1854. szeptember 28. – Budapest, 1915. november 29.) magyar egyházi és zsánerfestő, az ún. müncheni realizmus jellegzetes képviselője.

‎*

 

Péter fölvette a poharat, s kiitta félig. Jáhel abban a percben lépett be egy csőrögés (fánk) tállal.

— Jáhel! — szólt a fiú, erősen szemébe nézve a leánynak. — Iszol-e velem egy pohárból?

— Iszom! — felelt a leány, s ragyogtak a szemei, amint a poharat átvette.

— Vizet is?

-  Vizet is.

- Tejet is?

— Tejet is.

— Mézet is?

— Mézet is.

— Mérget is?

— Halált is! — felelt a leány, de már akkor arca az ifjú kebelén rejtőzködött.

(Vége.)

 

A Jáhel* héber eredetű női név, jelentése: kőszáli kecske, zerge.

 

 

 

 

Baksay Sándor: A király futása. Elbeszélés. (11 képpel).1892.  679—883)

 

 

 

A király futása. Elbeszélés Baksay Sándor

 

(679) Ezernégyszáz után írtak egyben, midőn Zsigmond királyunk Pápa városát látogatásával örvendeztette meg. Két tábor jár vele, a hosszú bajuszú és a hosszú szakállú uraké, mert soha sem tudni, melyikre mikor lesz szükség.

A Bakony felől is, a Dráva felől is könnyen kerekedhetik egy kis zivatar. Hiszen nem olyan régi még a szegény királynék veszedelme, sőt az Ottó király, sőt a Kun László esete sem, kit valami hirtelen kezű úr, amint mondják, rövid úton talált észre hozni. De minek mennénk fel Kun Lászlóig? Messze van-e tőlünk az a király, akit tulajdon házában tettek rabbá jobbágyai? Kezüket reá vetették, fogva tartották, hogy csak most szabadult ki. Tehát egy csöppet sem árt, ha az ember az ilyen véletlenségek ellen az elővigyázatot páncélokba öltözteti, és hosszú bajuszokkal látja el.

Még nagyobb szükség van pedig a tisztes hosszú szakállra. Mert ha a zivatar elmarad is, annál bizonyosabb az enyhe szellőknek Pápa felé szökellése, melyek hűséggel és magasztalással lengik körül a felséges homlokot, s lágy suttogással hivatalokról, jószágokról és donációkról zengedeznek. Az ilyen ostromok ellen való a másik hadsereg; a hosszú szakállal és hosszú talárral felruházott bölcsesség. A püspökök, apátok és perjelek. Mert lenne bár ő felsége százszorta fösvényebb, mint a milyen tékozló, és ezerszerte megfontolóbb, mint a milyen könnyelmű: mégis csak kölcsönkért kámzsában hagyná oda Pápa városát, ha ez a bölcsesség el nem dugdosná előle a pergament és a kalamust (íróeszköz), meg a pecsétet, a királyi tékozlásnak ezt a három eszközét.

Mert könnyű volt vitéz elődünknek, Imre királynak egy szál fűzfa-vesszővel végig lépkedni az öccse páncélos táborán. A fiatal strébert mellen ragadni, és mint a kezes bárányt elvezetni. Állt volna csak ki nyílt mezőre egy csomó pergamennel a sok Váth-mester, Mar-mester, Juta-mester, Sólyag ispán és a többi kérelmezők közé, kiket mind koldusbotra juttatott az önfeláldozó hűségük.-- - -Volt a tisztelendő titoknoknak egy jeles olvasója (imádkozáshoz. G.), melyet még boldog emlékezetű Erzsébet királyné ajándékozott neki. Drága olvasó lehetett, minden szeme egy drágakő volt. Legnevezetesebb volt azonban rajta azon üdvözletgyöngy, mely a kövektől ragyogó aranykereszt, és a szimbólum között függött. Ez az egy, különbözően a többi üdvözlet-gyöngyöktől, aranyból volt, melyhez egy, mindegyre nagyobbodó szemekből fűzött aranylánc volt kapcsolva, végződvén egy oroszlán fejben, mely is fogai között súlyos buzogánynyelet tartott. (Folytatása következik.)

 

(45. 763.)— «Oh, elpuhult nemzetség! — így szólt Loránd atya Balázshoz — hát te azt kívánod én tőlem, hogy a te gyűrűdet megszenteljem. Ide jössz nékem kurta mentében, bokrétás süveggel, mint egy vőfély, aki legfeljebb egyik falutól a másikig poroszkál. Minek oda az amulett? Ám ha harcba akarsz menni, öltözz fel nekem, mintegy igazi vitéz, különben semmi foganatja sem lesz, akármennyi áldást tékozlók is a gyűrűdre. Bizony én sem ilyen gúnyában jártam ám a tatárok ellen. Hát csak eredj vissza, édes fiam, aztán jöjj úgy készülve, amint illik, és akkor hozhatod a jegyesedet, amikor akarod.»

Még egyszer haza kellett fáradnia. Elővette, megtisztogattatta az ősi páncélt, kifényesíttette, felbokrétáztatta a szép acél sisakot, s baljába öltötte ragyogó pajzsát. Arany oroszlán ágaskodott rajta, melynek jobb szemét kelevéz fúrja át, hogy a vége a nyakszirten kiáll. Az oroszlánt négylábú, csipkés szárnyú, fehér fogú, piros nyelvű sárkány kígyózza körül, és a sárkány hátán vörös kereszt.

«Így már szeretem, és így szeretem a fiatal bajnokokat!» szólt enyhülten Loránd atya, midőn Balázs, balján a pajzzsal, jobbján az arájával beköszöntött.

 

 

Így már szeretem, és így szeretem a fiatal bajnokokat! Cserna Károly rajza.

 

Meg is áldotta úgy, hogy még az öregasszonynak is villogtak a szemei. Szinte kedve lett volna neki is oroszlánon és sárkányon tapodni és bazsiliskust és kígyót gázolni; mint ahogy ezt Loránd atya ígérte, mikor ráimádkozván a gyűrűre, felhúzta a Balázs ujjára. Most már:

 

Kard az oldatomon.

Lovamon a nyereg,

Pelérdi Katicám

Az Isten áldjon meg.

 

VI.

Minek oda nagy készülődés? Pánczél, sisak? Talán bizony még ágyúkat is vigyünk? Hát hiszen nem háborúba megyünk, hanem a király elé ! Minden jóravaló vármegye tud egy odavaló bandériumot állítani. Ha a horvát atyafiak duzzognak, ők lássák! Elég csúnya bizony, hogy másnak engedik a dicsőséget.

Így gondolkozott a nemesség a Dráva bal partján és tisztogatta a csótárjait, prémeztette a mentéjét, a hol kissé megkopott; futtatta a paripáját és lassanként gyülekezni kezdett Szigetvár környékén Deli Miklós zászlója alá Somogyból, és ugyancsak Szigetvár környékén Bán Balázshoz Baranyából. Csak siessetek, mert a ki húshagyóra zászló alatt nem lesz, irgalmatlanul itt hagyják. Így is leszünk legalább százan a javából; páncélos vitéz is egy-kettő, de a legnagyobb rész mégis jobbnak tartja a béllelt mentét ebben a fagyos világban. A páncél ugyan megvédi az embert a dárdától, de nem a dárda ellen kell most öltözködni, hanem a hideg ellen.

Mire a két kis tábor megnőtt száz emberig, akkorra a hír is megnőtt, hogy nem puszta parádéra kell az ember. Horvátország mozog, a Száva hosszában gyülekeznek az elégületlenek és az a másik száz, aki a horvát nemességből csatlakoznék hozzájuk, aligha húszra nem olvad. A többi meghúzza magát otthon, vagy ha felül, Ördög Jánosnak ül fel és egészen másra várja a királyt, mint az innenső feliek.

Az innenső félen még kalandosabb hírek járják. Latzik István uram násznagysága nem titok, sőt azt is tudják már, hogy a török császár mennyit ad a leányával. Oláhországot, Rácországot meghódítja és odaadja a vejének. Nincs is egyéb híjjá a násznak, csak az, hogy küldjék el neki a vőlegény arcképét, de lovon ülve, hogy tisztán megláthassa, nincs-e benne valami kivetni való testi fogyatkozás. No meg, hogy Zsigmondot kézre kerítsék és küldjék el neki. Ne is küldjék, hanem hozza a vőlegény magával. Egyéb móringot ő nem is kivan. Hát már most a horvátok ezért lesnek a királyra.

Legtöbbet tudott e hírekből az, a kit legjobban aggasztottak, Balázs. Fel is kereste Deli Miklóst, — közelében tanyázott, — és átadta neki a maga bandériumát.

— Komám! Induljunk, vagy is inkább induljatok mindjárt, mert ha a sok bolond hír lábra kap, magunk maradunk két szál embernek. Ugord át a Drávát, mig a jég meg nem indul. Tudod az utat Jeszenicséig, ott várd be Ö felségét."

— .És te?»

— «Nem én, hanem te, mert most te rólad van a szó. Barcsról menj egyenest Verőcének, Daruvárnak, a széles biztos utón. Támadásoktól nincs mit tartanod, az apraját visszaverheted, az öregével még nincsenek készen odaát. Jó, hogy mielőtt összeszedhetnék magukat te Jeszenicsén légy, a­­ol megvetheted a hátadat a Szávának. Én más utón megyek és más bandériummal; majd megtudod. - - -

(48. 810.) A révész alig várta, hogy a hátulsó kerekek kizökkenjenek a rőzsére, letette süvegjét, gyors léptekkel a lovagokhoz sietett, s a fekete lovas előtt térdre borult.

— «Kegyelem felséges király!»

A lovag félvállról nézett le rá; azután kissé előre hajolt, vaskesztyűs kezével egyet ütött a révész orrára.

— «Voyons!» (Lássuk)

A révész fölegyenesedett. Merőn végigmérte a rejtett alakot; azután lopva egy figyelmes tekintetet vetett a lábszárára.

—«Köszönöm uram, ezt is. Azt sem mondom, hogy az Isten fizesse meg.»

Azután dörmögve odább állt. Megállj, eb-szülötte németje, kerülj a kezemre!

— Was sagt der Kerl?» kérdezte a fekete lovas.

Megmagyarázták neki. A lovagok nevettek, a révész pedig dörmögve ment a komp felé, melyben Miklós lovag maradt utolsónak.

— «Kaptál-e valamit koma?"

— «Kaptam, — felelt az ember még folyvást húzogatva kampós orrát; — de te engem megcsaltál gazda, mert arról semmit sem szóltál, miféle nemzet lehet az, amely sem azt nem mondja: Mondjad fiam, sem az üstökébe nem markol az embernek, hanem az orra hegyét találja el vaskesztyűjével?"

— «Haj, fiam, azt bizony elfeledtem megmondani! Az valami német gróf lehet. Egyetlen egy van a lovagok között. Hogyan tudtad úgy kiválasztani?

— «No, sebaj! Maradt még orrom.» Vigasztalódott az ember, s visszatért az edényéhez.

Indulás előtt Bán Balázs sorra kínálta a lovagokat a parancsnoksággal, de János érsek megnyugtatta.

— «Ő felsége kegyelmedre bízott bennünket Balázs uram, és mi mindnyájan kegyelmednek engedelmeskedünk.«

 

VIII.

A kis hadtest ugyanazon úton mozgott visszafelé, a melyen jött, de nem azzal a békességgel. Napról-napra, sőt éjjel is váratlan oldalról özönlő csapatok támadták és nyugtalanították, anélkül, hogy ütközetre került volna a dolog,  A földből, az erdőkből, a hegyi szakadékokban, a patakok gázlóin, mindenütt előtermett, s egy  kis csatározás után ismét eltűnt az ellenség. Alig tett valami kárt, de elég volt az, hogy nem mehettek elég gyorsan; ember és ló kifáradt, az élelmezés rendetlen volt és sovány. A vezér elénk figyelme segített az apró bajokon, ahogy tudott; bátorsága, mint az már megszokott dolog minden jó vezérnél, erőt öntött a csüggedőkbe, akiknek sokkal jobban esett volna ennél egy kupa bor, és egy darab búzakenyér a sültelen hús mellé.

Balázsnak és a lovagoknak pedig mindennél jobban esett volna egy ellenség, aki szemközt áll.

— «Mert ha ma nem találkozunk, — mondotta Balázs a hadjárat negyedik napján, — holnap már elérjük a Drávát, és akkor senki sem áll velünk szembe.»

De nem is kell azt a holnapot várni. A Dráva maga teszi meg azt a szívességet, hogy elibük jő még ma, egy jó mérföldnyire; ki, egész Szent-György alá, csakhogy elfelejt dereglyéket és kompokat hozni magával. Zajlik és egyszersmind árad. Pedig a Dráva nem is az az emberséges ellenség, aki a Duna vagy a Tisza, hogy csak azt rombolná, ami ellene áll. A Dráva nagy anarchista. Mélységeket túr a sík földön; egyik partról a másikra ragadozza az erdőket; legkedvesebb mulatsága az, hogy a kiszaggatott tölgyfákat fejjel lefelé buktatja a maga legmélyebb örvényeibe; koronáikat beássa a fövénybe, míg a felszínen maradt gyökerekkel esztendőkön át eljátszik; éjjel mosdatja, nappal szárítgatja. A politikába is beleavatkozik, s összeveszíti a horvát urakat a magyar urakkal. Egyszer egyik országból vág le egy szeletet, máskor a másikból. Hiába ássátok le a határkarókat.

Most épen a magyarok kedvéért tör a szomszédba. Tele a háta jégtáblákkal, pajtákkal, kazlakkal; nincs ideje utasokat szállítgatni. Balázsék mégis úgy örültek a rakoncátlan folyónak, mint hü szövetségesnek. Egy göröndön, (földdarab) melynek három oldalát körülvette az árvíz, s mely biztos táborhelyül kínálkozott, naplementkor megállapodtak; át is aludták az éjszakát ringatás nélkül. Csakhogy míg ők aludtak, a folyam valahol lejjebb megint összeverette a jeget a kiszaggatott erdőkkel; áradása egyre nőtt, elszakasztotta a közeli országút gyenge gátját, s megfeküdte a görönd lábában levő rétséget. Vitézeink reggelre kelve azt vették észre, hogy fogva vannak egy szűk szigeten; jobbról, balról, hátulról a parttalan Dráva; szemközt velük a vízzel tölt keskeny éren túl teméntelen sokaság, kaszákkal, vasvillákkal és baltákkal fegyverkezve.

A lovagok egy pillanat alatt fegyverben és nyeregben voltak. Harci rendbe állott az egész csapat, hogy majd átront a keskeny éren és szétszórja az egész gyülevészt. - - -

 

IX.

A fogás jól ütött ki. Ördög János a gyülevészétől kívánt szabadulni, miután nem volt rá többé szüksége. Összehívatta a főnököket, s megmagyarázta nekik, hogy most már nem kell nekik tovább sanyarogni, miután a király kézre került; itt van a lovagok között. Nem tanácsos megmutatni, hogy melyik az, mert ha fogoly is, de nagy hatalma van; és ha egy szót talál szólni, még ellenünk fordíthatja a népet. Ö majd viszi a foglyokat Szent-György várába; holnap követek mennek László herceghez meg a török császárhoz; amint azok idejönnek, s meglesz a lakodalom, ki fog osztatni a hívek között egész Horvátország; Magyarországból is mindenki megkapja azt, amihez jussát tartja. Addig is pedig menjetek széjjel, pusztítsatok, raboljatok, és gyújtsatok fel mindenkit, a ki velünk nem tartott, mert az mind áruló. Így szépen lerázta magáról a veszedelmessé válható szövetségeseket, maga pedig dandárjával közrekapván a fogoly lovagokat, Szent-György várába sietett, és meg is érkezett még napvilággal.

A zárt négyszögben épült szűk udvarú várkastély, nem volt egyéb, mint három sor pince, egymás hegyébe építve. Pince a föld alatt, melynek penészes odúi a borokon és szalonnákon kívül mit rejtegettek, annak Ördög uram a megmondhatója. Pince a földszinten, apró cellákra szabdalva, telve eleséggel, és lovakkal, némelyik üres, ennek a falairól láncok lógnak alá; és pince az emelet is, semmivel sem tágasabb, valamivel tisztább, s csak valamivel világosabb az alsó soroknál. Mindegyik szárnya egy-egy terem, inkább folyosó, melyek ablakok helyett lőréseken kapják világosságukat. A délre néző terem a palota, melyben egy hosszú keményfa asztal az összes bútorzat. A palota két végén két durva vasajtó, egyik a fegyveres házba nyílik, a másik az ágyas házba, melyben a falak mellett ágypadok sorakoznak, bőrökkel leteregetve.

Lovagjainkat a palotába kisérték föl; ott a szolgák lekapcsolták páncéljaikat és saruikat. E munka közben történt az, hogy a Bán Balázs ékesebb mívű páncélja megoldásával a szolgák nem boldogultak, s Deli Miklós és Cserei Balázs sietett segítségükre. Miklós a páncélt kapcsolgatta, Cserei pedig letérdelve oldozgatta a lábszár-vasak szíjait. Ördög János meglepetve nézte a magas, szőke daliás alakot, a minőnek Zsigmond királyt rajzolták előtte, s megállapította magában, hogy ez lesz a király. Ennek kell lennie.

 

 

Zsigmond király.

 

(812) — «Urak! — szólt azután, midőn a szolgák az összes fegyverzeteket berakták a fegyveres házba, s annak kulcsát a gazdának átnyújtották, foglyaim vagytok; magatokon áll, hogy vendégeim legyetek. Bántatlanság és váltságdíj: ez volt a föltétel, és én meg is tartom. Kérlek, nevezzétek meg magatokat, hogy a váltságdíjat kire-kire tehetségéhez mérten szabhassam ki.

— «Csak személyünket adtuk hatalmadba, — felelt a többi helyett Bán Balázs, nem egyszersmind nevünket is. Huszon-ketten vagyunk, gazdagabb, szegényebb, vesd ki egy summában, majd mi felosztjuk belátásunk szerint. A névre semmi szükség.

— «Azt sem bánom. Menjenek hát egyre-másra, a kik névtelenül akarnak maradni. Akiket azonban valahogy még is felismerhetek, azokra magam szabom meg. Kegyelmed! — folytatta, az egyik úrra mutatva — a tisztelendő János érsek, mellette orvosa Amelin Tamás; tudom, hogy így hívják; könnyű volt megtudnom, mert láttam, hogy kegyelmetek ketten keresztet vetettek magukra, mikor a lélekharangot meghúzattam. A húsz lovag, fejenként két ezer, — összesen negyvenezer aranyat fizet személy- és páncélváltságban. - - -

A lovagoknak az alsó cellákban lesz helyük, kettesével egyben. Kegyelmed az érsek úrral, s egy-egy szolgájukkal idefent maradnak a gazda asztalánál, ha nem vetik meg társaságunkat.» A lovagokat a szolgák lekísérték celláikba; a királyija lett Balázs pedig az érsekkel együtt fent maradt; ott maradt szolgálatukra Deli Miklós és Amelin Tamás is.

Ördög Janos levette süvegét és asztaláldást mormogott; azután kimutatta Balázsnak a nagy karosszéket az asztalfőn, jobbján az érsek helyét, a többi helyeket a gazda cimborái, horvát urak és magyar bujdosók foglalták el.

— «Én nem ülök veled egy asztalnál, Ördög János!» — szólt az érsek, hátrálva az asztaltól. «Vitess engem társaim közé!»

— «Talán csak nem vetsz átok alá tisztelendő Atya ezért a kis csínyért?» — kérdi a gazda, jó kedvet erőltetve magára.

— «Azt nem tehetem, mivel fogoly vagyok; de azt megtehetem, hogy ne egyem veled egy tálból Ördög János, vagy Ördög Miklós, vagy Ördög Istók, vagy Prodalics, — mert sokféle neved van. A pogány törökkel versenyt raboltad a keresztényeket; ujjaid ártatlan asszonyok szemeit vájták ki, hajadonok szemeit tüzes vassal sütögetted ki, viselős asszonyokat elevenen égettettél meg, hogy a lángok között szülték el nyomorult magzatjukat. Átok alá való vagy!»

— «Átok alá való vagy magad, istentelen pap, hogy engem ilyen hazugul vádolsz. És még ha úgy volna is, magadat fogd elébb átok alá, mert a kegyetlenségben ti vagytok a mestereink. Nem ti csipkedtettétek halálra, nem ti négyeltettétek fel a szerencsétlen Horváthit? Nem ti daraboltátok le a nemes Kontot, harmincketted magával? Megadták magukat tinektek, mint most ti énnekem; hátha én is úgy bánnék most veletek, mint tőletek tanultam? Azok nem vétettek semmit, csak bujdostak elöletek, miután kikergettétek őket váraikból: de ti, ti, mondhatjátok-e azt, hogy nem vétettetek nekünk? Nem az én barátaim, nem az én testvéreim voltak-e azok? Nem bujdostam-e én is velük együtt? Nem azok a szajhák árulták-e el őket, akiknek a szemeiért most te a szemeidet forgatod? Az én apám különb nemes volt, mint a tied, Kanizsai János; várai voltak Beregben, és mivé tettétek az én nemzetségemet? Mivé lettem én? És mind ez ezért az…»  

Elharapta a szót és ökleit rázva fordult Bán Balázs felé.

— «Átkozott németért! — egészítette ki Balázs, amit amaz elharapott. De gondolja meg, Prodalics uram, hogy Konték nem voltak hivatalosok a király asztalához, mi pedig kegyelmednek vendégei vagyunk, legalább még most. Viselje kegyelmed magát emberségesen, különben magának tulajdonítsa, amit kap ...»

— «Mit kapnék én a magam várában? — kérdi az ember ámulva, és még igen dühösen. — Mit kapnék én a magam várában?»

— «A garázda embert mindenünnen kilökik a vendégségből; már pedig itt vendégség van. Ha pedig maga a gazda garázdálkodik, azt meg is ütögetik, de csak lőccsel. Hát ha tovább is rakoncátlankodni akar, hordasson fel ide lőcsöket.»

— «.Jól van no, el lehetünk lőcsök nélkül» — engesztelődött a despota, s leült az érsek által üresen hagyott helyre.

— "Micsoda?— kötözködött tovább Bán Balázs, — én mellém akar kend ülni? Az nem szokás ott, ahol én vagyok. Ott a kend helye, az asztal végén. Ott is csak úgy, ha elébb megkéred a tisztelendő érseket, hogy ne haragudjék; mert Isten őrizzen meg, haragvó pappal lenni egy födél alatt!

-Micsoda? Eb kérleli? Még ezt meri kend mondani? és gyöngéden mellen ragadta az embert. Te réti féreg! Azt akarod, hogy a pápa átok alá vesse az országot temiattad? Gyere, no! Ha szégyenkezel, vagy nem forog a nyelved, majd én megkövetem helyetted.»

Vonszolta kézen fogva az ágyasház felé, ahol az érsek a gazda szilaj káromlásai elől félrevonulva, egy medvebőrre pihenni dőlt. Pár perc múlva már hozta vissza diadalmasan.

— «No, látod, semmi okod sem volt félni! Sokat megtesz az érsek az én kedvemért, de ennyit még sem hittem. Képzeljétek, urak! Megígérte neki az abszolúciót, mihelyt töredelmesen meggyón. Már most törhetsz, zúzhatsz, Prodarics uram, káromkodhatsz, amennyi tetszik, holnapi kilenc óráig. Addig is ide ülhetsz mellém, mert úgy tekintelek, mint jámbor keresztényt. »

Prodalics szelíd volt, mint a bárány és dühös volt, mint a tigris. Érezte, hogy hatalmában van ennek az embernek, akit összemorzsolhatna. De miért is nem morzsolja össze? Nem merte magának bevallani, hogy nincs hozzá ereje. Még most közepe felé járja a vendégség; hanem majd éjfél után! Akkor már nem felelős az ember semmiért. És öntögette magába a mérges zákányi bort; közben-közben elérzékenyülje fogadta a Balázs köszöntését és ő is köszöntött tovább a szomszédjaira.

— «Igen is. Bereg vármegyében két vára volt az öreg apámnak; Tolnában hetven portája. Amit a Kontóktól elkonfiskáltatok, az mind énrám néz, vérségi atyafiság jussán. No, meg a horvátországi bánság! Ha kezembe lesz a negyvenezer arany, akkor felülünk; a Garákat kikergetjük, a török császár lányát pedig elütjük a talián kezéről, és…»

Balázs fölemelkedett, és ujja hegyével megbökte az ábrándozó haramiát.

— "Felségsértő lator, aki vagy! Egy pogány rabszolgálóval merészelsz megkínálni egy keresztény fejedelmet? Mármost vége a bánságodnak is, meg a beregi váraidnak is! Távozz mellőlem!» (Folytatása következik.)

 

(52. 883. Vége) Lementek a várrétre, ki lovon, ki gyalog, de valamennyien könnyedén készülve. Csak a bajvívók vitették le összes fegyverzetüket. Itt megállapították a viadal törvényét. A két cimborára sorsot húztak; a sors szerint a stipniki vív először Balázzsal, kit, ha elesik, Oslo Pál uram megbosszulhat. Lóháton vívnak, páncélban, zárt sisakkal. Először dárdát vetnek egymásra, azután kardra kerül a sor, végtére buzogány dönt. Azután sorsot húztak a dárdavetésre. Ez is a stipnikinek kedvezett. Kimérték a tornaudvart; a két ellenfél harminc lépés távolban állt meg egymással szemben, mozdulatlanul. A stipniki felemelte a dárdát, megcsóválta és ádáz erővel vetette Balázsra. Rengve szállt a könnyű szerszám súlyos acélhegye egyenesen a Balázs pajzsának, de az ifjú buzogányával félrecsapta, hogy a dárda forogva repült fel a levegőbe, azután egyenesen szállt le, s bele fúródott a földbe.

Balázs szerencsésebben hajított. Ő is a pajzsot vette célba; a stipniki balra hajolt a dárda elől. De nem volt ideje egészen kitérni; a dárda hegyével belefúródott a tüszőjébe, és úgy állt meg benne, mintha odaszabták volna. A csípő is kaphatott valamelyest, mert a vitéz egy kissé megrázkódott; meglehet, hogy nem is a seb miatt, hanem, hogy a dárdát kirázhassa kellemetlen köpüjéből (fadény); de a dárda tovább is ingadozva, még mélyebbre ásta magát. A stipniki állapota kezdett veszedelmessé válni; jobbjának a dárda aggatott, baljának a pajzs; egyiktől sem lehetett szabadulása. Csak hadonászott, mikor Balázs kivont karddal rohant rá.

— «Ne hagyd magad, vajda! Segíts neki Pál vitéz!" Kiáltozták a lovagok.

A vajda nem fogadott szót a buzdítóknak; elvetette a pajzsot és meghátrált. Oslo Pál fogta fel a harcot, s dárdáját rohanás közben találomra hajította Balázsra minden ártalom nélkül, de már arra, hogy Balázs kardját készen fogadja, nem volt ideje. Az ifjú fölemelkedett nyergében, s visszakézből egy haránt vágást intézett Pál úr koponyájára, melytől a bajnok feje megnyaklott, a tág sisak előre billent, s Pál úr azt vette észre, hogy nem lát sem eget, sem földet, ha csak az orrával nem, mert a sisakrost egyik szemnyílásán az orra hegye kandikált ki. Balázs most oldalához ugrat, balkezével megragadja sisaktaréját, s vonszolni kezdi a vitézt; jobbjába kapott buzogányával pedig elkezd dobolni a hátán meg a vékonyán.

De Oslo Pál nem adja meg magát egy könnyen. Rövidre rántja a gyeplőt, mire a ló megveti a négy lábát, azután ágaskodik, ugrál, táncol. A ló dereka kezd erősebb lenni, mint Balázsnak az öt ujja, mellyel a sisaktaréjt markolja. Oslo Pál is bele találja magát a lova taktikájába, és addig rángatja a nyakát, hogy egyszer csak kettészakad a sisak málladozó szíja. A sisak Balázs kezében marad, a megszabadult Oslo pedig megfordul, sarkantyú közé kapja a lovát, és futásnak ered. A stipnikit is magával ragadja a jó példa, elvágtat a cimborája után.

Még most is szaladnak, ha el nem fogták őket. El pedig nem fogták, mert nem ment utánuk egyéb, mint a lovagok hahotája, és egy sereg cigánygyerek, akik vijjogva kísérik egy nádas széléig, ahova két lovas bevette magát. Holnapig majd kikecmeregnek, azután kibujdosnak Boszniába, mert a magyar urakkal lehetetlen meglakni egy országban.

 

 

Balázs a kardja hegyére tűzte az Oslo Pál sisakját. Cserna Károly rajza

 

Balázs a kardja hegyére tűzte az Oslo Pál sisakját, úgy ment hódolatra a király elé, aki keggyel szólt hozzá:

«Most kétszeresen biztos előttünk hűséged, melyben sohasem kételkedtünk. Vádolóid elvesztették az ütközetet; árulásuk világos előttünk; kérd jószágaikat.»

— "Messze van az Kisasszonyfához, Felség; jobb nekem a Dráván innen. De ha valami kegyet tartogat számomra, fordítsa azt Felséged Prodalicsra, és erősítse meg Szentgyörgy vára birtokában.»

— «Ahonnét lest vetett ellenünk?»

— »Ahol felséged híveivel, noha foglyai voltunk, emberséggel bánt. Megígértem neki»  

— «Már most én váltsam be?»

— Könyörgök Felségednek alázatosan; és még a címerébe valami új jelvényt, Felséged bocsánata jeléül. Erre nézve is bátorkodtam Felséged nevében»  

Címert is osztogattál? Úgy látom, hamar megszoknád te a királyságot. Jól van. Miután nevünkben ígérted meg, megerősítjük Szentgyörgy várában. Címerét is megtoldjuk. Nem! Gólyaorrát nem! Fridrik rokonunk megneheztelne érte. Az Oslo Pál üres sisakját a kettészakadt málladozóval adjuk neki. Jusson erről eszébe, hogy az ő málladozója is kettészakad, ha még egyszer áruláson kapjuk. (Biz az hamar kettészakadt!) És a magad részére Balázs uram?»  

— Felséged állandó kegyelmét"

A láncot, a láncot!» Suttogta Kata, hogy a király is meghallotta.

— «No, a lánc, persze a lánc, a lánc elébb való még a király kegyelménél is. De tudod-e leányka, hogy a láncnak ára van? Emlékszel alkunkra: igazi csók, igazi lánc.»

Kata térdre borult, két kézzel megragadta a király jobbját, s kezet csókolt neki.

—Felség! ez igazi csók; látták az urak is.»

— Köszönd, hogy látták, másképp letagadnám. Itt a láncod te kis Oslo Pál. Tartsd meg emlékül az enyémet is; ha pedig kelletlen, vesd a nyakába valakinek. Akárkiébe jut, kegyelmem jár vele. Most pedig viszem a jegyesedet magammal; ne félj, mindig mellettem lesz; ő őriz engem, én meg őt.

— «Majd ha egyszer, de a királyoknak ritkán van olyan ünnepük, — tette hozzá elkomolyodva, csaknem búsan, — majd ha egyszer engem is megtámad, nem tévedésből, hanem a magam személyében egy olyan aranyos darázs, — akkor elbocsátom Balázst; addig nem. Akkor, szép Kata, én leszek a násznagyod.»

Be is váltotta szavát a király magához illő módon: tudniillik későbben, de királyilag.  A püspök és Gara urak által követelt területet a Gerde patakjától a Zoók patakjáig, és fel a nagy körtefáig odaajándékozta, — még pedig nem is Balázsnak, hanem Katának, nász-nagyi ajándékul, oly módon, hogy ezt, ha esetleg leányaik is lennének, ezek örököljék.

Lett is kettő. Kata és Éva. Ezeket fiúsította Zsigmond király, — és ezek bírták Nemes és Szabad Szentkirály városát, és bírják még ma is; és még ma is sok közöttük a Kata és Éva vezetéknevű. És az ő fiaik mind vitézek, és az ő leányaik istenfélők.

                                               -------

 

 

Zsigmond (Prága, 1368. február 14. – Znaim, 1437. december 9.) német, magyar, cseh királyként és német-római császárként Európa legtekintélyesebb uralkodója volt. Birodalma központját Budán rendezte be, amelyet európai hírű királyi rezidenciává fejlesztett. A palota együttesnek – amely mára elpusztult – annak idején a csodájára jártak. Így elmondhatjuk, hogy ebben az időben Buda volt Európa központja, ahol császárokat, királyokat, fejedelmeket fogadtak. A német birodalmi gyűlést, először a történelem folyamán, a Német-római Birodalom határain kívül, Pozsonyban hívta össze.

Zsigmond kora fordulópontot jelent Magyarország külpolitikai helyzetében: az eddigi regionális nagyhatalom a törökök megjelenése által a fenyegetettség állapotába jutott, s a sikertelen hadjáratok után világossá vált mindenki számára, hogy Magyarország védekező helyzetbe került.

A birtokszerkezetben végbement változások a hatásukat egészen 1848-ig éreztették: ekkor kezdett kialakulni az a nagybirtokos réteg, amely a későbbiekben az országot irányította. Eddig a királyi udvar volt a kultúra centruma, ettől kezdve a főúri udvarok hasonló mértékben alakították az ország kultúráját és politikáját. Mindent egybevéve azonban konszolidációja sikere után Zsigmond hatalma szilárd volt. Bizonyos vélemények szerint (például Engel Pál) I. Mátyás is Zsigmond példáját igyekezett követni.

Reformpárti volt, s ez egy újfajta gondolkodásmódból fakadt: az intézményekhez, a rendszerekhez hozzá lehet nyúlni, át lehet alakítani, s ettől az intézmény jobbá is lehet. Ez a gondolat teljesen új volt a korában, hiszen eddig a vezérelv az volt, hogy ami régi, az a jó, nem szabad hozzányúlni. A praktikus újítások iránti vonzalma megmutatkozott a haditechnikai újítások – ágyúk használata – terén is. Google

 

 

 

 

Baksay Sándor: Dáma. Történeti körkép. (29 képpel) R. T. 1898. 49- 141.

(R. T. 13. 49.) Gyülekeznek a felhők. A déli szél hajtja iszonyú gyorsasággal, iszonyú tömegekben odafent. Alant forgószél alakjában táncolja végig a pusztát, bele vagdalja sarkát a meddő buckákba, magasra sodorja, égig kavarja a száraz port, halál-sárgára szennyezi vele a violaszín felleget. Az egész levegőég megtelik e homokkal, s a szemek alig látnak egy kőhajításnyira. De nem csak a por, — más valami is eszi a szemeket. Füstje annak a tűznek, a mit esztelen kezek raktak, vagy könnye annak a siralomnak, a mely nem sokára elárasztja az egész országot. Néha meghasad a felhő, egy sugár lövell alá, de rögtön visszaszáll, mert a jelenetek, a melyeket látott, szörnyűk. Kegyetlen játékok, kegyetlen vérontások, kegyetlen alkuk. Örvények, árulások, megölt király, szélütött nemzet. A vigasztalan, sötét, kietlen körkép hátterében, a szélvésztől fölvert porban két madárka hánykódik, két gyenge gyermek. Ez az egész körkép e két kis élet kedvéért készült.

I.

Nagyboldogasszony napja.

1526-dik esztendőben, Nagyboldog-asszony napja kora reggeli óráiban, — ünnepi órák, de szükség törvényt ront, — néhány kocsi vágtatott Szederkény felé, a Pécs-mohácsi úton. Az első kocsin Móré Filep, a pécsi püspök másodmagával, Bátára siet; egyházmegyéjében itt fogadni a királyt, kinek számára előre bocsátott társzekere ajándékokat visz. Itt vesz részt a hadi tanácsban, mely nevezetes kérdésekben fog dönteni. Itt fogják valakinek kezébe erőszakolni a kelletlen vezérbotot; mert a sereg még fejetlen, mindenképpen fejetlen, s néhány nap múlva végképpen fejetlenné lesz. Itt fogják elhatározni, hol ütközzenek meg? Oda lent Baranya-vár körül-e, mint azt Tomory javallja, és a hatezer emberből álló ott települt tábor erőszakoskodva követeli?

(Igen! Erőszakoskodva! Azt üzengetik, hogy ha nekik szót nem fogad a király, s le nem táboroz hozzájuk, majd feljönnek ők, és összeaprítják az egész gyülevészt, a mely nem harcolni, hanem parádéra jött. Azután neki esnek a töröknek és a Drávába kergetik.)

Vagy pedig fent a mohácsi mezőn, melyet ezelőtt hat esztendővel már jól megszemlélt az egész országos tanács, és ütközetre kiválónak ismert el?

(Még talán most sem volna késő a Drávánál valamit próbálni; talán akadályozni a szultán átkelését az egészen kész hídon. Ha ő felsége vezet bennünket, megyünk, de más alatt mi nem harcolunk. Édes magyarom! Mintha most is hallanám! Háromszázhetven esztendő múlva is ide hallatszik a kurjongatásod: «az istennek se! A muszáj szóra találtad ezt ki: az istennek se! És azóta bőven élsz vele mind e mai napig.) Párt-klubok ugyan nincsenek, de mindkét tábor egy-egy pártklubbá vált és politizál, és haditerveket alkot. Minden embernek ott van, nem is a tarsolyában, hanem a markában a marsallbot, mellyel fennen hadonászik. Mindkét tábor igyekszik a maga nézetét terjeszteni. Az alsó táborból maga Török Bálint szaladt fel Pécsre, nem is Tomory tudta nélkül, megnyerni Filep püspököt, kinek kétszáz lovasa Lancsuk alatt fekszik; és Szerecsen Jánost, kinek kétezer kopjás vitéze Szent-Lőrincz körül táboroz.

A püspök mellett valóban Török Bálint ül, s mintha folytatnák a tegnap este félbeszakadt vitatkozást. A kocsi mellett jobbról és balról két apród lovagol, két karcsú gyermek legényke, lágy fekete hajú, fehér arcú, nagy szemű baranyai faj; alig tizenkét éves, de mindkettő könnyen üli szép lovát. Néha versenyt futtatnak előre a legközelebbi dombig, ott bevárják a kocsikat, s ismét a kocsi mellett tartanak, tisztelettel vigyázva a püspök minden mozdulatát. A szederkényi nagy, hosszú lejtő alján a két fiú egyszerre megállította lovát.

— Szépen kérjük Nagyságodat, — szólt a magasabbik, módosan meghajolva nyergében, -- engedje meg, hogy a magisterrel előre mehessünk a társzekérhez, és segíthessünk neki az ajándékok kirakásánál, és azután mi is átmehessünk vele Szeremlére.

— Menjetek! — szólt a püspök, — de vigyázzatok magatokra - - -

(14. 50.) Balassa Menyhért kevély közönnyel kezelte kardját, mint a ki jól tudja, hogy ő az erősebb, a sokkal erősebb, és mint a ki egyáltalában nem tudja, rá se gondol, hogy ő az ügyetlenebb, a sokkal ügyetlenebb. Apja udvarában és apja vitézeitől tanult vívni; egész tudománya az üsd-vágd törvényén, s az ezzel járó heveskedésen fordult meg, de a melyet most foganatba venni, jobbik természete tiltotta. Csak játszott. Dáma is csak játszott, és pedig kevélyebb nyugalommal, mint ellenfele, kinek első tempóiból már észrevette, hogy több benne a vasgyúró, mint a tanult vívó. Ő a püspök udvarában tanult vívni olasz mestertől; látszott ez csípőjére mozdulatlanul szorított balkarján, s ellenfele szemébe merőn szegzett szemein; míg az izmos legénynek úgy járt a balkeze, mintha kantárszíjat szorongatna, s szemei mindig oda fordultak, a hova vágni akar.

Jól megmarkolni azt a kardot: ez volt hajdan a bajvívás fő szabálya. De az a jól megmarkolt kard úgy ki pördülhet az ember kezéből, mint a karika. Dáma fáradni kezdett. Lélegzete fogyóban a terem és a sisak átfűtött levegőjében. Érezte, hogy nem tarthat sokáig, s a játéknak egy csapással véget kell vetnie.

Előre toppantott; csuklóból egy erős felső ütést mért a Balassa kardja közepére, s a másik pillanatban, — míg a megütött kard kalimpálva fordult ki az erős marokból, — egy csinos vágást csúsztatott végig a fegyvervesztett úrfi jobb karján, mely a dolmány ujját szakította meg, és a kézfejet is sebzetté kissé. A vágás erős volt, de az oroszlánkölyök nem érezte azt meg, mert a gyermek kardja köszörületlen volt.

Dáma rögtön visszalépett, s újra a falnak vetve hátát, kardja hegyét a padlónak szegezte. Pedig nem így volt még akkor a szokás. A győztes ilyenkor neki szegezte a kardját a fegyvere-vesztett ellenfél mellének, s ha ez nem sietett valami engesztelő szóval, irgalom nélkül keresztülszúrta.

De Dáma mást tanult a mesterétől. Megvárta, hogy ellenfele kardja után nyúljon, s kezdje újra, ha tetszik. De az ellenfél tétovázva áll. Vérben forgó szemei bizonytalanul röpködtek a heverő kardról a nyugodtan várakozó gyermekre, míg lelkében egymást kergette két öldöklő gondolat. Világgá szaladjon-e, előzve és követve a világ kacagásától, vagy egy ökölcsapással összezúzza ezt a gyermeket? Mindkettő az ő szégyene lesz. Ha most itt teremne egy ördög, mely mindkettőjüket elvinné, vagy egy angyal, mely mindkettőjüket megszabadítaná! Ördög vagy angyal mindegy; amelyik elébb itt terem. Az angyal gyorsabb volt. Várday Imre közbelépett A tündöklő arcú ifjú lehajolt a kardért, fölvette és visszaadta Menyhértnek.

-Elég volt a játékból, Menyhért! Össze ne törd a gyermeket! Össze ne törd! Tehát a hadbírói ítélet elismeri, hogy összetörhetné, ha akarná! Ez elég volt neki. Enyhülten lépett a kis leopárd elé.

-Kis bajtárs! Te vagy a győztes. Nem bírom tovább, megadom magam.

Ölbe kapta a gyereket, bevitte a refektóriumba (ebédlő), feltette az asztalra, segített neki lekapcsolni a sisakot, melyet a gyermek a kijelölt szegre akasztott, s ezzel a párbajnak vége lett. A magiszter elejétől kezdve mindvégig tétlen szemlélője volt a szokatlan harcnak. Volt esze, s nem vetette közbe sem szavát, sem kardját. Érezte, hogy egy szava vagy egy mozdulata könnyen felforralhatná az ifjak vérét, s a fél játékból egész harag, sőt vérontás keletkezhetnék a királyi szálláson. Talán oda is futott az esze, hogy ezek az úrfiak nagyurak lehetnek még valamikor, s ki tudja, melyiknek mikor, miben veheti hasznát!

Mikor hát a sisak szegre-akasztásával minden rendben lenni látszott, egész nyugodtan hagyta a termeket az ifjak őrizetére, kik magokat királyi és érseki apródoknak vallották. Elhagyta a refektóriumot, és a két fiú kíséretében a rév felé tartott, hogy áthajózzon Szeremlére, püspöki urának rendelkezéseit teljesíteni. - - -

(28. 101.) És menekül Brodarits is, a szörnyű nap tanúja es hű szemléltetője. Örüljünk-e menekvésén? Ha elesett volna, most talán semmit sem tudnánk abból, amit jobb volna nem tudni! Mint a vásáros nép, aki kevés pénzét elfecsérelte, és most megnyúlt arccal szédeleg haza, nem tudva, mihez fogjon otthon. Tomoryt, Zápolyát elnyelte a káosz. Rendet nincs ki tartson, parancsot nincs ki osszon. Nincs senki, semmi. Csak az ország zászlaja; ez még benn a sereg közepén magasan lobog. A szél néha egész szélességében kitárja háromszínű selymét; látni a mint a zápor csapkodja a szűz anya képét, mintha könnyek patakoznának alá orcáján. Sírva tekint alá: Az én szívemet is általhatotta az éles tőr.

Török és keresztyén egyforma figyelemmel vigyázza ezt a zászlót. Alatta tudják a királyt.

 

 

Lajos király lefordult a lováról. Kimnach László rajza

 

— A gonoszhitű Lajos, akinek személye élve annyit ér, mint egy meghódított birodalom, és levágott feje, mint egy megholt ország. Az ékes virágszál, Magyarország reménysége, akinek személye annyi, mint egy győztes hadsereg, annyi mint egy élő ország. (Most vonaglik a Csele árkában.) Még Drágffy János izmos keze emeli a zászlót! (Holott Drágffy János már rég elesett.) Mikor oldalába fúródott a gyilkos golyó, és az erős bajnok ingadozni kezdett: egyszerre négy erős kéz ragadta meg a zászlórudat; senki sem tudta meg, hogy más kézbe került.

Nyaktalan uram és Paksy Balázs a győri püspök kezébe. Nem soká szolgálták, mert most minden golyó, minden repülő kelevéz célja a zászlótartó. Új kezek ragadják meg. Lövés éri egyik bajnokát, másik áll helyére. Egy másik lövés, egy harmadik, egy egész sortűz. Aki megragadja, tudja, hogy nem lesz kezében egy percnél tovább, de azért a zászló nem hanyatlik; a mint meginog, tíz kéz nyúl felé.

A sereg szélén állók testeiből sáncok halmozódnak. E gáton keresztül öldökli egymást a két ellenfél. Két szörnyű sárkány hempergőzik a zápor verte sárban egymást harapva, körmeivel hasogatva. Mi már csak kézzel harcolhatunk, és azt öljük, a kit érhetünk. Míg a török szabadabban mozog és távolból is ölhet.  Paksi Balázs kezéből Ország Ferencz ragadja meg, Nyaktalan uram hanyatló kezéből Csaholyi Ferenczre száll a halálos örökség. Mindig kettő, mert egy nem birja már, a mit Drágffi egymaga emelt. Mikor ezek is elesnek, Frangepán Mátyás és Orlovitz György veszik át. A két erős horvát egyszerre bukott le, s a zászló most először ingott meg; rá hanyatlott Szálkai érsek vállára.

De már az érsek puha kis kezei, záportól gémberedett gyönge ujjai alig bírják megemelni, nem-hogy fölemelni.

Ekkor egy magas sovány alak lépett hozzá, és szó nélkül megragadva a zászlórudat, egyenesre emelte azt. Az érsek megismerte a prédikátort.

— Ne érintsd a szentséget, eretnek! Vissza innen, istentagadó! Vissza, országháborító! Ti miattatok van rajtunk ez az átok!

— Nem úgy, érsek uram! Hagyd ezeket máskorra! Ide vele, mert nem bírod magad.

— Inkább a sárba, mint a te kezedbe! Távozz! Nem akarom, hogy kiomló vérem összefolyjon a tiéddel.

— Majd Isten külön választja, ha neki úgy tetszik, de ez a föld mindkettőnké és egyformán elissza mindkettőnkét. A prédikátor megragadta a zászló rúdját és folytatta:

— Nem bocsátom el többé és neked sem engedem, hogy elbocsásd. Mától fogva kettőnké ez! Most és mindörökké. Csak mi ketten; mi és a mi maradékaink.

Az érsek nem ellenkezett tovább. Lágy keze érintette a prédikátor csontos ujjait, és a zászló ismét egyenesen szökött az égnek, mert ketten emelték. Szemben egymással, de ketten együtt. A zászló összebékítette az ellentétes lelkeket.

Urak! Az ég szerelmére! Ne feledjétek, hogy Kárpátoktól Adriáig, és Háromszéktől Somorjáig, csak ez a két kéz együtt emelheti egyenesre azt a zászlót. Szálkai érsek és Belvárdi Timotheus, ha úgy tetszik; vagy Pázmány Péter és Alvinczy Péter, ha ez jobban tetszik; vagy Esterházy Pál és Rákóczy György, ha ez legjobban tetszik: a két államalkotó elem. Mert ha ezek így nem tetszenek, akkor Hoher Pál és Kollonits következik.)

Már  az egész megapadt és összesajtolt sereg vérben áll. Nem vér-tócsában, hanem vér-tóban gázol. A sűrű sebes zápor hirtelen felvette az egész lapályt, mert a zápor vizét nem engedi lefolyni a holttestekből köröskörül emelkedő gát. A zápor vize a vérrel egybekeveredve, csülkig gázolnak benne a lovak.

Futnának, akik még élnek, ha volna hova; de a gyűrű mind szorosabban fogja, fojtogatja őket. Amerre még egy kis nyilas mutatkozik, oda tolulnak; az ifjú Telekesi Imre is ott nyitja meg fényes jövője, és a Balassa fiúi is viszontagságos életüknek útját. A ki ott ki nem fér, az ellenség sorai közt keres menekvést a halálba, vagy megadja magát. - - -

 

(28. 105.) Akit megkötöztek, lovukra vetik, elszáguldanak vele; nem gondolnak a többivel, hogy a haramia had egyre fogy. Az ott maradtak pedig folytatják a dulakodást. Mert az ifjú nem hagyja magát. Csak holtan engedi magát megkötöztetni. Vagy félholtan, mikor már se lándzsája, se buzogánya, se foga, se körme.

Ekkor érkezett meg Móré püspök. Amint távolból felismerte kis táborát és hallotta a szörnyű üvöltéseket, megsarkantyúzta a szép Holló lovát, hogy dübörgött alatta a föld és száz felé vágta a sarat. Most úgy vív, mint egy angyal és a magiszter úgy gázolja az akindzsit (lovas katona), mint egy vadkan a száraz gallyakat. A két csatlós a kis négyszög másik oldalára kerülve tör, zúz, sőt Dáma és Filkó kis kardjaikkal csapkodják a rabszíjazással térdelve foglalkozó söpredék hátát. Csak ketten vannak vasderékban, de ez a két vasderék most száz embert ér. Itt nem lehet a Holló lábát bevagdalni, sem a Szürkéét a magiszter alatt. Itt nincs janicsár.

Mikor a püspök felismerte Crescentius és a Bika fiúk holttestét, rettentőt kiáltott. Nem gondolt többé védelemre, csak bosszúállásra. Dárda, nyíl, buzogány röpködött feje körül, nem is ártalom nélkül, föl se vette. Tanaszi mindjárt a püspök érkezésekor jónak látta kereket oldani. A püspök zúzott és rombolt; pusztult a ki útjába állott, egész a legszálasabbig, aki a csapat vezére volt és két megkötözött fiú fölött állva, elszántan várta a támadást. Azt egy rettenetes ütéssel mellen sújtotta; a török előre bukott s ott okádta ki vérét a lova fejére.

Korábban jobb lett volna, most már késő, vitéz püspök! A két fogoly ifjút megmentetted ugyan, de a kis Kata Lőrincet és a karcsú Éva Balázst, két gyöngéd arcú szentkirályi fiút vissza nem hozod. Ott röpül velők Tanaszi; mintha leánykák öltözködtek volna apród dolmányokba. Sem az erős Bika fiúkat, sem Somi Pongráczot, a deli zászlóst, sem a kis Hampót és annyi mást, kiknek véres hab aludt meg a száján, a te haragod vissza nem adja anyjuknak, akik holnapután eljönnek és bejajgatják ezt az erdőt, ahová a megmaradtak most mindjárt bevonulnak. Mit használ most már, hogy a haramia csapat, vezérük eleste után gágogva oszlott el haragod előtt, mint a ludak? Hogy ebben az ütközetben tied az utolsó szó és győztél?

— Most előre, hazafelé! A körte-erdőre mutatott. Ott várjatok be, — folytatta még. — De én nem bírom tovább. Kapcsoljatok ki!

A magiszter segített urának a leszállásban. Nagy izmos teste a hős püspöknek inkább esett már, mint szállott.  A magiszter kikapcsolgatta a páncélkötőket

Mikor a vas-inget leemelte, akkor látta, hogy melle csupa vér, mely nyakából patakzik. Jobb combjából egy másik patak szivárog. Mikor a sisakot leemelte fejéről, a sisak bal gömbjén egy mély horpadás maradt, melyet buzogány süllyesztett be a nemes koponyán. Mikor a sisaklemez a csontfészekből kivált, mintegy kútfőből buzogott a horpadás helyén a vér. A püspök megállt egy pillanatig, azután elkezdett ingadozni és arccal bukott a sárba. Megcsókolta a földet mind a húszezer helyett, a kik itt estek el és a kik között ő egyedül győzött és ö esett el utoljára.

 

IX. A róka a veremben.

— Vége a mi jó nagyurunknak! Szólt a magiszter, keble mélyéből felszivattyúzott reszkető hangon. Kinézte, hol legmélyebb a sár, abba fektette bele mind a két térdét, és nagy fájdalmában két kezével nagy erővel rácsapott holt urának páncélos mellére. Homlokán kezdve elkezdte csókolni. A kezeit, egyiket a másik után, azután a sebeit nem bánta i hogy csupa vér lett bele a szája. Nagy könnyhullatások között végigtapogatta a nyakát, a mellét, az ujjait, a derekát, és kesergése abban a mértékben fokozódott, a mint a holttesten megtalálta a mit keresett. Nyakában az aranyláncot, ujjain a smaragd gyűrűt, meg a másikat, a címerest. - - -

 A magiszter a tetemnek vállait fogta körül, míg a két apród lábait emelte. Vitték az erdő felé, egy vízmosást találtak az erdőszélben, melyen nehéz lett volna átemelni. Abba bele fektették Móré püspök halandó részeit.

Most — parancsolta a magiszter — menjetek és tördeljetek gallyakat, amivel a testet befedjük. Míg a fiúk szaladtak gallyat szedni, a magiszter szépen levetkőztette holt urát. Leszedte róla az aranyláncot, a gyűrűket, a tüszőt. A sisakot, a páncélt, s helyettük ráillesztette a magáét. Hamar megesett ez az egész dolog, s mire a fiúk visszaérkeztek a nagy nyaláb gallyal: a magiszternek újra megjött a zokogó kedve. Befedték a mogyorófa leveles ágaival, azután kökény, vadrózsa és szederinda tüskékkel borították be. Akkor a magiszter kardja hegyével néhány marok földet hányt rá; azután letérdeltek, a magiszter egy Miatyánkot fájdalmas zokogás között eltűnt - - -

A magiszter a kobakot kikapta kezükből, szájához emelte s le sem vette az utolsó cseppig azután odavágta a fejükhöz, utána a kenyeret meg a húst, meg a sajtot. Ezt is vagdalta hozzájuk és mindenfelé.

— Megmérgeztetek, akasztófáravaló, a lovamért, a pénzemért. Hozzatok bort. Szilvát' Almát! Szentiványi almát! Savanyú uborkát édes fiaim, akasztófa virágai!

Erőt vett rajta a sebláz.

— Törökök! hol vagytok? Utána ezeknek a kölyköknek! Ahol szaladnak, ni! Vágjátok le az orrát, a fülét. A Dáma a gonoszabb! Nem, a Filkó sokkal gazabb. Náluk van a pécsi püspök pénze, lánca, gyűrűje, mindene. A gyerekek szaladtak. A beteg pedig megtapogatta magán az öröklött kincseket és mélyebben fészkelte magát a gyógyító sárba. De azért nem hagyták magára. Visszamentek az erdőbe, felkúsztak a prédikátor tölgyfájára s annak izmos ágain tanyát szerzettek maguknak, hogy aki a fa alatt járt se láthatta meg őket. Oda hordtak fel alkalmas köveket, a mivel a törököt hajigálják, ha jön. Élelmük bőven volt maguknak. De bezzeg a szegény magiszter! Annak nem kellett a negyednapos lúdcomb, a kéthetes kenyér és a hathónapos sajt. Sem a mogyoró, amit a két gyerek tarisznyára szedett és a gomba. Hanem volt az erdőben szeder elég! Nagy, öreg, érett, fekete szeder egész füzérekben a kövér indákon, ezt szedték kobzokra s vitték a magiszternek, aki hálás mohósággal markolászta és tömte magába, kivált a vöröses fél-érettjét, mely metsző savanyú volt, és többet ért, mint a kobak bor, mely alkalmasan felforrott állapotban maradt a szegény fráterek tarisznyájában.  Így tölt el a másnap. - - -

 

(36. 137.) Száz huszár, a Török Bálint híres négyszáz huszárjából, kiugratott a kapun, s egy perc alatt körül szárnyalta az árvíz partjait. A paripák beleléptek a vízbe, s kevély lassúsággal összébb-összébb terelték a bukdácsolókat. Védelemről, vagy ütközésről szó sem lehetett, hiszen még fegyvert sem hoztak magukkal a nagy riadásban. A magiszter még próbált volna menekülni, de alatta a szép Húri, a puszták villáma, akárhogyan rúgja odahaza Arábia homokját, az Almás iszapja nem neki való. Még tán menekülhetett volna is, de Tanaszi koma megakadályozta. Farkán kapta a Húrit, hogy világgá nem menjen. Kötve kell hinni a komának. Hajtották őket nagy diadallal, és terelték a várkapu felé, mint egy sereg ludat, akit tegnap kopasztottak meg, s ma ázottan kerül ki a vízből, hogy a földet sepri a szárnya hegye. Dáma és Filkó már ott várta a várudvarban a magisztert, aki öklét emelgette rájuk, amint megpillantotta a két háládatlant.

A magiszter egyébként egy cseppet sem volt megilletődve. Foglyul esni katonadolog, kivált mai világban. Akárhogyan végződik is, a vége mégis csak az, hogy a foglyok kicseréltetnek. Legfeljebb rá fizet. Hanem az arany pej, annak bizony vége. De ezért a Tanaszi koma feje búsuljon - - -

 

(37. 141,) (Vége.)

— Azt a két suhancot akartam nyakon csípni, védekezett a magiszter Török Bálint kérdésére, akit most Nagyságod a szárnya alatt melenget. Két legjobb lovamat elkötötték; üldözőbe vettem őket, úgy kerültem a kelepcébe.

—- Nem igaz, Magiszter! — Csattant fel a Dáma éles hangja. — Ne mondj engem suhancnak, mert Zsóki Tamás volt az én apám, personabilis donatarius; míg a tiedről magad se tudsz semmit. A nyomorúságaidat az én kúriámon heverted ki. A két ló, melyről szólasz, a boldogult Urunké volt és nem a tied. A boldogult minket mindkettőnk füle hallatára ő Nagyságának testált - - -

Replikára nem került a sor, mert amint tudjuk a történetből, a vezéreket és az egész ostromló hadat, hirtelen felparancsolták Buda védelmére. Dáma és Filkó ott maradtak Török Bálint szolgálatában. Egyiket Szabó Gergely uram, másikat Deli Mózes uram tanítgatja a zsoltárokra, meg a kardforgatásra. A két vén hadnagy mindegyik a maga tanítványával szeretne a másikon kifogni, mert a maguk erejéből már nem igen vetélkedhetnek. Karjuk lustul, hangjuk kásásodik, a bajuszuk hull, a homlokuk kopaszodik, csak a szemöldökük növekszik. Utoljára is haza kerülnek falu hadnagyának.

Dáma és Filkó pedig nevekedtek, mint egy pár szép villogós jármos tinó, mely egyaránt húz, ért a szóra, bírja a terhet, jól telel, jól nyaral. Török Bálint szolgálatában mindaddig, míg jó urukat el nem fogja, és rabságba nem viszi a török. Várták, hogy majd kiszabadul; mikor nem győzték várni, fordítottak a gyeplőszáron, meg sem álltak Szikszóig. Odafenn Abaújban mind a kettő megtalálta a messzi atyafiságát; gyökeret vertek az új földben, de a kardot sem feledték el; együtt villogtatták Egerben, Tokajnál, Szatmárnál. Mindig a gyűlölt török ellen.

*

Baksay Sándor (Nagypeterd, 1832. augusztus 1. – Kunszentmiklós, 1915. június 18.) magyar református püspök, szépíró, költő, műfordító

 

 

 

 

Bársony István

 

 

Bársony István: Fekete vér. Elbeszélés, R. T. 1902. 17. 185—197.

— Micsoda idő ez már megint! Brrr!  Azt hiszem, még a lelkem is megázott. Gyönyörű kis vadászat, mondhatom. Pedig jó idő ígérkezett reggel. Csak már legalább hazajuthattunk volna; de íme, egészen ránk esteledik, s minthogy újhold van, a sötétben nyakunkat törhetjük a szakadékok között. Hallja-e, Anti, rakjon hamar egy kis tüzet abba a búbosba; mindjárt megvesz az Isten hidege! Van egy kis pálinkátok, vagy akármitek, a mitől felmelegszem? Hol a manóban lehet Radvány bácsi? Csak nem érte baj? Vagy tán még most is reménykedik, hogy megkerül az őzbak? Kürtöljetek neki, tán nem tudja, hol vagyunk, bennünket keres szegény; brrr!

Mindezt egy szuszra mondta el a barátom, aki, mint afféle városi ember, nagyon is érzékeny volt az időjárás viszontagságai iránt. Didergett az istenadta és nagyokat topogott, miközben puskáját, s tarisznyáját a szeles-völgyi kerülőház egyik szögletében elhelyezte. Azután levette a kalapját s elkezdte suhogtatni, rázni, hogy megszabadítsa víztartalmától, ami csak mérsékelten sikerült, mert a híres-nevezetes stájer lóden át volt ázva, még pedig alaposan.

Hogy is ne lett volna, mikor délután három óra óta vert bennünket a makacs szeptemberi eső. Eleinte csak úgy ködösen kezdte, mintha harmatot hintett volna; aztán átváltozott kopogó esővé, ami nem tágít, el nem fogy, meg nem szűnik, akár imádkozik az ember, akár káromkodik.

El is rontotta a mulatságunkat. Pedig igazán kár volt a mai napért. Az öreg Radvány a keze alatt levő legszebb erdőbe hozott bennünket, ahol még mindenen az ősi jelleg látszott. Mérföldekre terjedt a rengeteg, amelyben ember tán soha sem fordult meg. Csendes időben halálos némaság félemlítette meg azt, aki a nagy magányhoz nem szokott. Ha pedig felébredt a szél, volt olyan susogás, zúgás, sóhajtás, morgás és üvöltés, hogy meg lehetett volna bolondulni tőle.

Gerő Anti, a vezetésünkre kirendelt vén vadőr, megrakta a tüzet odakint s bejött. Katonás állásba vágta magát, úgy jelentette:

— Nem lehet már messze az erdész úr, mert Flótás megérkezett.

Flótás az egyik kopó volt. Nagyon szép állat kopónak. Fényes fekete szőrű, vörhenyes fejű, okos szemű. Páratlan orra volt. s ha a járhatatlan sűrűségben megcsendült a hangja, olyan volt az, mintha egyenletesen húzta volna valaki a halálharangot. A vadőr még el sem mondta egészen, amit akart, már bekocogott a nyitott ajtón az öreg Radvány híres kopója. Csupa csatak volt az egész állat; lucskos, mint az ürge, de azért jókedvűén csóválta a farkát; körülszaglászta az egyszerű szobácskát: hol akadna valami neki való, egy darabka kenyér, egy kis maradék étel.

— Flótás te! Flótás! — szólongatta a barátom, — hol a gazdád? Hol hagytad Radvány bácsit?

A kutya, mintha értette volna, az ajtó felé fordult s fülét hegyezve hallgatózott.

Kint morgó, káromkodó hang szólalt meg:

— Ördög vigyen el valamennyiteket! Nem mondtam, hogy a «nagy-bükk» felé jöjjetek? De persze, cukorból vagytok, elolvadtok, ha egy kicsit megáztok. Jól tudjátok, hogy ha a vén bak elviszi magával a kutyákat, Brúgós mindig a nagy bükknél veszíti el a nyomot, amikor az őz a patakon átugrik. Ott beleveszi magát a pataki vágásba s egész nap rókát hajt. Tinektek kellett volna lehívni, megfogni. Most aztán hol az istennyilában van a kutyám, he? Az egyik kerülő félénken szólalt meg:

— Flótás itt van, láttuk.

De Radvány nem hederített rá.

— Flótás! — morogta bosszúsan. — Bánom is én Flótást. Nekem előkerítsétek Brúgóst, különben megnyúzlak mind a kettőtöket. Takarodjatok ki a dombokra, kürtöljetek. Ha reggelig áztok is, ne lássalak, amíg a kutya nincs meg.

Súlyos lépések dobogása hallatszott s néhány pillanat múlva előttünk volt Radvány, az öreg erdész.

— Úgy látom, van eszük, befűttettek, — mondta, azon igyekezve, hogy bosszúságát leplezze. No, csak telepedjenek le, mert innen reggelig aligha elmegyünk. Szakad az eső, s mindjárt sötét lesz. A csúszós hegyi utakon kitörhetné a lábát valamelyikük. Van egy pár üveg borunk, meg egy kis hideg ennivalónk. Majd csak megleszünk valahogy. Ki tudja, nem üthetjük-e helyre holnap korán reggel a mai nap hibáját.

A búbos langyosodni kezdett, s minthogy Gerő Anti újra megrakta rőzsével, remélni lehetett, hogy rövid idő múlva jó idő lesz idebent. Sorsunkba bele kellett törődnünk, ámbár a barátom savanyú arcot vágott. Szerette a kényelmet s most arra kellett elkészülnie, hogy a legjobb esetben is szalmán hál, s pokróccal takaródzik.

Radvány észrevette a kedvetlenségét s vigasztalta:

— Várjon csak, mindjárt felküldök a padlásra, ott még kell szénának lenni, lehozatok belőle. Olyan díványt csinálunk, hogy kacag örömében, ha lefekszik rá. Az öreg vadőr előkerítette a lajtorját s neki támasztotta a konyhába nyíló padláslyuknak.

— Nem jó lesz, ha most gyertyát viszel, — szólt az erdész, — könnyen ránk gyújthatod a fedelet. Megtalálod úgy is, csak tapogatózzál; hanem ügyelj, mert a szelelőnyílás alatt lyuk van, bele ne lépj.

— Hát azt honnan tudja, Radvány bácsi? — kérdezte a barátom kíváncsian.

Az erdész arca elkomolyodott.

— Története van annak, — mondta félvállról, s megint a vadőrhöz fordult. — Ha lehányod a szénát, csomózd fel a sarokba s terítsd le. Van két ócska pokrócunk, amit a gróf vadásza felejtett itt tavaly. Bejött s nagyot fohászkodott: Csak Brúgós megkerüljön! Nem volt még olyan kopom; pedig harminc esztendeje, hogy jó kopó nélkül sohasem vagyok. Ez a Flótás a nyomába sem érhet; bolond, szeszélyes, csak Brúgós mellett jó. De ott is vége, mihelyt vaddisznót kell megállítani. Azt csak Brúgós tudja. Olyat még nem láttak az urak.

— Majd csak előkerül, — vigasztaltam. — Az olyan okos állat nem téved el. Valószínűleg ismer az itt már minden bokrot.

— Nem is ott van a hiba, hanem hogy a «bükk» völgyében farkas jár. Minden jó kopómat a farkas fojtja meg.

A puha ülések elkészültek s letelepedtünk. A barátom hanyatt vágta magát s úgy nyögött nagyszerű jóérzésében, mint a vadgalamb. Gerő Anti behozta az üvegeket, meg az enni valót. Sorsunkba belenyugodva, falatoztunk. Odakint egészen este lett. Az eső egyre kopogott az ablakon. Messziről búgó, jajgató kürtszó hallatszott, darázsdongáshoz hasonlóan. Flótás megmozgatta a fülét, azután a sarokban levő vacokra feküdt.

— Messze lehetnek, — szólt a barátom eltűnődve.

— Elég messze. A sólyom-hegyen fújja Nóvák. Remek kürt, mondhatom, — felelt Radvány. — Pedig be van horpadva.

— Tán verekedtek vele? — kérdeztem, hogy épen mondjak valamit.

Radvány nem felelt. Csak összenézett Gerő Antival, aki a puskákat törölgette. De a barátomnak jó szeme volt, észrevette a titkos szembeszédet. Felpattant fektéből:

— No, azt már szeretném hallani, — mondta felvillanyozva. — Az imént is valami történetet emlegetett Radvány bácsi.

— Igaz, — szólt az öreg, — a padlás juttatta eszembe. Régen volt, nagyon régen. Akkor még javakorbeli ember voltam. Ez a hű szolgám se őszült még akkor. (Gerőre mutatott.)

— Mondja el, lelkem, úgyis hosszú az este; jobban telik szóbeszéd közt, — biztatta az erdészt a barátom. Radvány gondolkodott. Megsimogatta a homlokát, amelyet a hosszú évtizedek viharai sem bírtak felbarázdálni.

— Jól van, hát elmondom, — szólt kisvártatva. — Úgy sincs addig nyugtom, amíg a kutyám meg nem kerül. Aztán legalább kipróbálom az eszemet, hogy nem rozsdásodott-e be. Ha valamit elvétek, Anti, igazíts ki, fordult a vadőrhöz, aki tisztelettel, de azért bizalmasan bólintott erre a felhatalmazásra.

 *

Nagyon kedvelt a grófom, — kezdte az öreg Radvány, — mert hogy senki se tudta úgy számon tartani az erdőt, mint én. Nem a fát; azt a gróf nem bánta, hadd bajlódjék azzal az erdőmester. Hanem a vadakat: az őzet, a szarvast, a disznót. Nagyon kevés híján megmondtam akármikor, melyik erdőrészben mi van, s hol van leginkább. Egyebet sem tettem, csak ezt nyomoztam, lestem, tanulgattam, hogy helyt állhassak, amikor megkérdeznek. - - -

 

50. 197. (Vége.) Komor egy pár pillanatig szótlanul meredt a sikongató asszonyra s látszott, hogy nem tudja hirtelenében, mit csináljon. De azt könnyű volt kitalálni, hogy nem vár sokáig most már. Elszörnyedtem attól az eshetőségtől, hogy nekimegy a feleségének, itt előttem, s mielőtt közbeléphetnék, kiszorítja belőle a lelket. Gyorsan, óvatosan indultam meg, mint a búvó menyét, hogy minél kevesebb nesszel jussak ki a zizegő széna közül. Minden jó lett volna, csak az istentelen lyuk ne lett volna, amelyet az imént említettem. Abba beléptem s majd hogy ki nem törtem a lábamat. Ezzel a bukdácsolással azután el is árultam magamat. Komor úgy fordult vissza, mintha megszúrták volna. — Ki van a padláson? ordította. S a következő percben vaskézzel lódította el a lajtorját a padláslyuk elől. — Akárki vagy is, megfogtalak, —- bőgte. Majd mulattatlak mindjárt. Megsütlek egy kicsit! Rád gyújtom ez a viskót! Már nem volt rajta semmi emberi. Tajtékzott s be akart futni ide, ebbe a szobába, valószínűleg a puskájáért.

Talpra álltam, és sajgó lábamról megfeledkezve, kerestem a módját, hogy magamon segítsek. Most már gondolkodás nélkül lelőttem volna a megdühödött vadőrt, de amikor elestem, a puskámat kiejtettem a kezemből, az ott volt valahol a széna közt, s a sötétben tapogatódzni, keresgélni, nem értem most rá. Leugrom, gondoltam, akármi lesz is. Majd megsegít az Isten. Az igazság az én részemen van!

Nem sokáig tanakodhattam. Odalentről az agyonkínzott, holtra rémült asszony sikoltozása hallatszott fel. Csudálatos, jajgató, üvöltő hangok, aminőt a legnagyobb fokú aggodalom sajtolhat ki az emberi torokból.

Dulakodás és dübörgés zaja kezdődött. Ledobtam magamat a padláslyukon, s elég szerencsésen talpra estem. Máskor ez az ugrás semmisem lett volna, de most megrándult lábamban nagy fájdalmat éreztem, ami egy pár pillanatra minden mozgást lehetetlenné tett. Ebben az állapotban könnyen leüthetett volna Komor. De annak más dolga volt. Amit akkor láttam, soha el nem felejtem életemben.

Az égő rőzse lángja bevilágította a nyitva maradt szobát, s annak a közepén borzasztó birkózásban volt két ember; a vadőröm, meg a felesége. Az asszony mind a tíz körmével belemélyedt a férfi nyakába s görcsösen szorította össze az ujjait. Az ember fuldoklott és szabadulni igyekezett ettől a váratlan veszedelemtől; hörgött, és végre letépte magáról a végkép kifáradt nőt, aki nyomban összeesett. Akkor már ott voltam Komor mellett. Nem volt egyéb fegyverem a puszta kezemnél. Megragadtam. Azt kellett volna látni, milyenné vált az arca.

— Hát így vagyunk? Ordítozta. Hát te itt vagy? — Az asszonynál voltál, úgy-e? Az bújtatott el! Vesztemre törtök hát mind ketten! Vaskapcsokként éreztem a karját a derekamon, amikor átölelt. Erős ember voltam, de tudja Isten, mi történt volna velem, ha egyszerre ki nem nyílik az ajtó és be nem támolyog rajta egy ember; egy férfi, aki mellett egy kutya ugrált.

A vörös világosságot hintő rőzsetűz egy sugárkévéje rájuk esett. Megismertem Gerő Antit, meg Brúnót.

— Fogd meg Brúnó, fogd meg! Kiáltottam ösztönszerűen, mintha éreztem volna, hogy szegény Tónira nem sokat számíthatok.

A véreb, az én kedves hű vérebem, most nem törődött azzal, hogy Komor Józsi is ki szokta vinni az erdőre magával. Csak azt látta, hogy valakivel tülekedem; csak azt hallotta, hogy én parancsolom neki, hogy segítségemre jöjjön. Egyetlen hang nélkül ugrott fel hátulról a megveszett vadőr vállára, elkapta jobboldalt a nyakát, belemart s úgy csüngött rajta, mintha nem is véreb, hanem buldog lett volna. Komor egy pillanatra eleresztett a jobb kezével s a kullancs-kutyát igyekezett letépni magáról. Az a pillanat elég volt nekem, hogy felülkerekedjem. Gáncsot vetettem neki, s amint tehetetlenül hanyatt esett, rádőltem a testem súlyával.

A földön aztán egészen elemében volt Brúnó. Nekihasalt ő is a vadőrnek s most már elölről marta. Olyan hangokat hallatott a közben, mintha őt fojtogatták volna. Ha egy fél percig hagyom, Komor ott fullad meg - Vissza Brúnó! Vissza! kiáltottam,  s minden erőmet összeszedve, lerángattam a kutyát a nyomorultról. Magam is béna voltam, de már nem kellett tartanom a vadőrtől. Nyakából patakzott a vér. Tenyérnyi széles seb látszott rajta. Fel sem tudott kelni, csak éppen hogy ülőhelyzetet vett. Vizet! hörögte, vizet! Az asszonyban felülkerekedett a szánalom, sírva, jajgatva futott vízért.

Csak most gondolhattam rá, hogy körülnézzek Gerő Anti után. Szegény, ott ült a padkán, sápadtan, csupa vér volt ő is.

— Mi bajod fiam? — kérdeztem ijedten.

— Semmi, ténsuram, felelte, csak meglőttek egy kicsit, így volt, Anti? A vén vadőr bólintott. Hozzásiettem. Leszedtem róla a ruhát. A felső karján ment át a golyó, de csontot nem tört. A seb széle szinte pörkölt volt. Látszott, hogy nagyon közelről lőtték meg. Bekötöztem valahogy keservesen. Most voltam csak igazán bajban. Magam béna; a becsületes jó vadőröm szolgálat-képtelen, A másik, a gazember, félig halva; régi cselédem, — az asszony, — a megbolondulásig zavarodott. Egyedül Brúnó volt ép és egészséges.

El kellett rá készülnöm, hogy így leszünk reggelig, amíg valaki véletlenül erre nem vetődik, vagy az asszonyt útnak nem indíthatom, haza, segítségért. De nem hiába mondják, hogy ahol legnagyobb a veszély, ott legközelebb a segély. Nem telt bele egy óra s nagy mozgolódás támadt odakint. Hangok verték fel a csöndet

emberi hangok. Szekér kattogott, zörgött a sáros úton.

Épen ki akartam bicegni, de megint megelőztek. Az ajtó majdhogy a sarkából ki nem röpült, oly hevesen nyílt ki. A feleségem, szegény, édes jó feleségem, sikoltva borult a nyakamba, mikor megpillantott. Mögötte pedig, isten csudája, kit látok? hát biz' a csendbiztost! Gyergyó komámat, meg két pandúrt.

— No, ti kapóra jöttök, — mondtam elbámulva.

— Körúton voltunk, felelte a sógor, s egy pohár borra betértünk hozzád. Ott találtam az asszonyt siránkozva, imádkozva, kétségbeesve, hogy még nem jöttél meg; valami ijesztő levelet emlegetett. Így oszt' elindultunk, hogy megkeressünk. Látom, megvagy a bőrödben.

— Én csak volnék, ahogy vagyok, de ezek itt!  És dióhéjban megmagyaráztam a nap eseményeit. A csendbiztos egy kicsit doktor is volt. Megvizsgálta a sebesülteket

— Ennek kétheti pihenés kell, szólt Antira mutatva. Akkorra kutyabaja sem lesz. Ennek sincs nagy baja, csak a torka véres, folytatta a komám a szentenciázást, Komorhoz fordulva. Addig bizonyosan megél, amíg én kiveszem belőle, amit nem szabad neki a másvilágra vinni. A többi nem nagyon érdekes. Mindnyájan meggyógyultunk, még Komor Józsi is. Őt börtönbe csukták, de a fekete vére ott sem hagyta nyugton. Egyszer meg akart szökni s már annyira volt, hogy leugrott a falról, de az őr észrevette s agyondurrantotta. Legalább nem az én lelkemen szárad a halála. Így tudom én, hogy lyuk van a padláson, s ezért van behorpadva az a szép szavú kürtöm. Hallgassák csak! A kürtszó megint meghasogatta a levegőt. Most itt szólt, egészen közel. Az egyik kerülő kopogtatás nélkül bukott be az ajtón. Tekintetes úr! instálom! megjött Brúgós! Csakugyan egy hatalmas, lucskos kopó csörtetett be lihegve, tolakodva, egyenesen nekiment Radványnak, s ráugrált, miközben hízelgő hangot hallatott.

— Brúgós te! Brúgós! ide gyere! hol jártál bitang ? alávaló !  Hátha megevett volna a farkas? Mars a sarokba, he! oda ni, Flótás mellé! —biztatta az erdész kedves kutyáját.

Már nem törődött velünk. Már elfelejtette a történetet, amit az imént elbeszélt. Csak annak örvendezett, hogy megvan a kopója, a pompás, vaddisznós kopója.

— Mert ez híres kutya ám, kérem, mondta dicsekedve és jókedvűen. Unokája ez annak a Bombának, tudják, amelyik a Bugyungában maradt. Az ott maradt szegény. Sohasem került meg. Ki tudja, mi érte? Mennykő ütötte agyon, vagy farkas fojtotta meg. Eltűnt mindenkorra. Ez az egy ivadéka van ni, ez! És újra megsimogatta, megölelgette a nagy bumfordi kopó nedves fejét.

-- --

Jókai Mór: A fekete vér - MEK

Bársony István (Sárkeresztes, 1855. november 15. – Budapest, 1928. március 12.) újságíró, író. Életében 44 kötete jelent meg. Közel 700 novella olvasható a 44 műben, de több mint 300 írása csak a korabeli lapokban lelhető fel.

 

 

 

 

Benedek-Büttner Lina

 

 

Benedek-Büttner Lina: A kilencedik. (Rajz.) 1874. 546, 562.

(35. 546.)           

 I.

Forró, száraz nyári nap alkonya volt. Buda és Pest úgy tekintettek egymásra, mint sűrű fátyolon által, mert a gőz, füst és különösen a fölszálló finom por, mely nehézzé tette az a nélkül is tikkasztó levegőt, Egészen homályba burkolta s akként tüntette föl a Duna által szétválasztott fővárost, mintha egyik part a másiktól ködös, derengő távolba esnék.

Még a nyári nap égő sugarai sem törhették egészen át e sűrű porfátyolt, melybe Pest, mint valami kacér szépség, oly érdekesen szeret beburkolózni. Egy-egy tolakodó keleti szél megpróbálta ugyan kíváncsian föllebbenteni a fátyolt, de csak még jobban összekuszálta. Nem bírta elragadni, s igyekezetében gyönge fejét a Gellért-hegyhez ütötte, mire az agg Gellért úgy visszalökte, hogy a bamba szél megijedve forgott idestova. Aztán könnyű lábakkal hóbortos keringőt kezdve, forogva táncolt a csendesen rezgő folyón át Pestre. De ez a gyermekes, könnyelmű játék nem tartott soká, mert egyszerre csak megjelent zúgó szárnyakon a haragos vihar, mint valami hatalmas zsarnok, aki hosszas távollét után hazatérve, mindenüvé oda ront, mindent megvizsgál, kikutat, hogy dorgáljon és büntessen.

Először is süvöltve rohant végig az utcákon. Ott a régóta gyöngéd gonddal rejtegetett szemetet és port fölkavarta, s az emberek szemébe csapta. Összezúzta, leszakította a nyitva hagyott ablakokat, ajtókat; beordítozott a kéményeken s az épen útra készülő füstöt visszakergette a konyhákba. Aztán durván megtaszigálta, fellökdöste az utcán járókat, kik nem bírtak elég gyorsan kitérni útjából. Majd zúgva hasította végig a Duna vizét, mire a folyam élesen sivítva hányta föl habjait; megrázta a lánchidat, hogy az zörögve ingott rendületlen oszlopain; s össze-vissza rángatta a partokon végig kikötött hajókat, mire azok, mint jászolhoz kötött s megriasztott óriási állatok, hánykódtak a hosszú köteleken.

S mikor e vad zsarnok kidühöngte magát ide lenn, akkor neki fordult a felhőknek, őrült sebességgel kergette minden oldalról az égen szétszórva kényelmesen úszó világos föllegeket, s vad dühvel korbácsolta föl a hegyek tetején lomhán heverő sötét nehéz felhőket. Úgy űzte maga előtt ki a nyílt térre, hatalmas csatára, »égi háborúra!«

A magasban úszó könnyű fellegek ijedten menekültek a durva támadás elől a láthatár legszélére, de a nehéz sötét felhők mély morgással fogadták el a kihívást, s éppen a főváros fölött torlódtak össze. Ekkor a vihar port, szemetet hányt feléjük a magasba, mire azok haragvó dörgés közt zúgó záporral verték le a port vissza a földre. A vihar megrohanta a sűrűn hulló eső-cseppeket is, és hajtotta széltében maga előtt, s oda csapkodta a házak falához, a sziklákhoz, s behordta az ajtókon, ablakokon, s a verandák és bolternyők alá.

A mindenkor körültekintő nap, ki mindenkivel békében kíván maradni, e garázdálkodáshoz is szemet hunyt; s mert ez időben már nem oly kíváncsi, mint hajdan Gibeon fölött. Nem is várta meg a harc kimenetelét, hanem sietett összeszedni arany sugarait, melyekkel annyi rútat és szépet borit el, itt kápráztató fényűzéssel. Most az öreg gyorsan összegyűjtötte szétszórt sugár-kincseit s elrejtőzött velük biztos helyre, a távol hegyek mögé.

Az akkor beállt sötétben az elemek még dühösebben rohantak egymásnak, valóságos káoszban kavargott a föl-föl cikázó tűz, az omló víz a dörgő, zúgó, sivító légben, s még a föld sem maradt csupán szenvedőleges szereplő e küzdelemben, mert helyenként kékes-fehér villanyos fényt lövellt föl a magasból le-lecsapó villámok felé.

A Duna háborogva hánykódott ágyában, s zuhogó hullámaival verte a partokat, míg a folytonosan megvilágított Szent-Gellért úgy állt a villámok sajátos, mesés égi fényében, mint egykoron a Sínai-hegy, amidőn ott az »Úr« a tízparancsolatot átadta Mózesnek a mennydörgés harsonái között.

De végre éjfél felé kifáradtak a küzdők. Bár a vihar még koronként fölkerekedett s dúlt-fúlt kissé, mintegy csak sajátmagának, mert már senkinek nem árthatott. Majd elcsendesült, meg-meg fölzúgott, mire a fáradtan távozó felhők is vissza-visszafeleltek haragos mély morgással, mintha most már csak az utolsó szó fölött vitáztak volna.

 

II.

Reggelre aztán már alig maradt nyoma a nagy »égi háborúnak«. A derűs ég s a tiszta üde föld, oly nyájas  mosollyal tekintettek egymásra, mint ahogy a szép Kerenyei s bájos neje szoktak egymásra szerelmesen, édesen mosolyogni. Olyankor, ha a világ előtt teljes díszben megjelennek, miután otthon a boldog házasélet zárt körében épen azelőtt a tányérokat s poharakat dobálták egymás imádott fejéhez. E napsugaras szép reggelen már nyoma sem volt az éji rémületnek, égen-földön szelíd béke terült el, semmi neheztelés semmi harag; átlátszó mosoly, ragyogó vidámság mindenfelé.

Az emberek örültek a tiszta, megmosott utcáknak, s ritka élvezettel szítták az éltető friss levegőt; a szétválasztott főváros, e két egység, szokatlanul bizalmasan nézhetett egymásra. A sűrű porfátyolt, mely különben Pestet, mint elmosódó ködképet tünteti föl, most a vihar széttépte s a zápor elmosta.

A közönség ugyan még néhányszor megkapta az elzúgott vihart, amennyiben a lapok újdonsági rovata megtelt az »égi háború« harctéri tudósításaival. Híven regisztráltattak az áldozatul esett kalapok és házfedelek, s a bedűlt falak és kémények; a betört ablakok és orrok, s hű számadás volt téve a felől, hogy hány esernyőt ragadott el végkép a fergeteg s hányat tett hivatása teljesítésére az által képtelenné, hogy egészen kifordítva, ég felé nyíló tulipánná alakította át. Mind a túlságos hírek mellett, melyekből a legártatlanabb olvasó is tisztán kivonhatta magának ama morált, hogy a dühöngés nagyban, kicsinyben egyaránt kártékony. Az egyik lap egy hajóról is tett említést, melyet fönn a margitszigeti hídnál a fergeteg fölborított, de szerencsére mind a nyolc embert, mely rajta volt, sikerült kimenteni; némelyek ugyan azt állítják, hogy tán kilencen lettek volna, de ha úgy volt, akkor bizonnyal a kilencedik is megmenekült, s valamely gőzös, vagy hajó menhelyet adott neki.

 

 

KERNSTOCK KÁROLY DUNA PARTJÁN

 

Néhány napig aztán egymásután ismételték a lapok ez újdonságot, csupán annyi változtatással, hogy már akkor biztosan tudták, miszerint a fölborult hajóról csakugyan kilenc ember esett a Dunába, s csak nyolc menekült meg, a kilencedik oda veszett.

S miután így minden érdekes el lett mondva a borzasztó viharról, elhallgattak róla, hogy más újabb eseményről beszéljenek. Azt, akit az eszeveszett haragos zsarnok menthetetlenül bele vetett a háborgó folyóba, ama kilencediket úgy elfeledték, mint a hogy el szoktak szépen feledni ama névtelen ezreket is, akik az emberi hatalmasok csatáiban elvesznek, s akiket aztán a helyreállt békében mindenki óvakodik sokat emlegetni, nehogy azok emlegetésével megzavarják az általános »disz-mosolygást,« mellyel a hatalmasok lecsendesült haragját mindenki úgy siet örvendezve üdvözölni.

(Vége következik)

 

(36. 562.) III.

Több nap múlva a vihar után, Pesten alul a Duna egyik kanyarulatánál, egy rozzant halász-sajka keresett helyet az egyenlőtlen homokos parton, ahol kiköthessen. A csónakban három férfi ült, kik rosszkedvűen, bosszankodva vitték haza az egyetlen zsákmányt, mely fárasztó munkájuk nem kívánt eredménye volt, s mit most nagy vas horogra akasztva húztak maguk után egy hosszabb kötélen, s az bukdácsolva, forogva úszott utánuk a csónak által hasított vízi úton.

E zsákmány nagyon sajátságos valami lehetett, mert amint a hullám föl fölvetette, úgy tűnt elő a csillogó vízből, melyen most az ég kékje rezgett, mint valami fölbukkanó nagy csomó szennyes rongy. Majd meg ismét elborította a hab, s akkor felig elmerülve, a víz alatt úgy követte a halászsajkát, mint egy óriási nagy barna hal.

A csónakban ülő három férfi gyorsan evezett. Komoran szítta pipáját, míg koronként egyik vagy másik egy-egy erős rövid káromkodást ropogtatott a dohányfüst közé. Ha a Duna sebes folyása a kötélen utánuk úszó tárgyat magával ragadva, a csónakhoz oly közel hozta, hogy az hozzá ütődött, olyankor a kormánynál ülő halász bosszús szitokkal taszította vissza hosszú csáklyájával, s az akkor visszacsapódva, ismét csak a távolból követte a sajkát a megfeszülő kötélen.

Végre partot értek. Mire a szárazra léptek, már néhány ember gyűlt össze fogadásukra, kik mindjárt körülvették az érkezőket s kíváncsian várták a fogást. A halászok semmit sem feleltek a kérdezősködésekre, de egy nemével a szégyenkedésnek, dacos sietséggel kötötték le a kötelet a csónak végéről, s azon kihúzták a nagy horogra akasztott, utánuk úszó tárgyat a parti kavicsra. E tárgy pedig egy a víztől egészen eléktelenített, földuzzadt emberi test volt.

— No, hát itt van a „fogás”. Ez minden! — dörmögte kelletlenül az egyik halász, anélkül azonban, hogy a körülállókra tekintene.

— Biz' ez sok, és mégis semmi, — szólt cinikusan egy mezítlábas öregember.

— Férfi, vagy asszony? — kérdezi nagy érdekkel egy könnyű vézna emberke, oda tolakodva a vízbe fúlthoz.

— Az hát! férfi, akár maga Kristóf mester és még tán szabó is; azért is vetette ki a víz, mert »a kecske súlya három krumpli, meg fél tojás,« — szavalta röhögve egy tenyeres-talpas suhanc, mire a kíváncsi emberke válla közé húzva fejét, a többiek nevetése közt elsompolygott. De helyét rögtön egy nagyfejű szatócs foglalta el, ki szélesre hasított, nyitott szájával minden újdonságot mintegy be akart kapni.

— Ki az? Mi az? Elölte valaki magát? Mikor? hol? Kicsoda ölte el magát? — e kérdésekkel tátogatta még nagyobbra nagy száját.

— Ki tudhatná azt, ha elölte-e magát; hátha csak úgy pórul járt szegény, — fohászkodott egy összerongyosodott öreg asszonyka, míg lábhegyre állt, hogy jobban láthasson. Hej, az a múlt heti égi háború nagy ítélet volt mindnyájunk fölött, talán az vetette el neki a sorsát.

— Úgy van; én is hallottam, hogy akkor valahol Pest fölött egy bárka fölborult kilenc emberrel, s azok közül csak nyolc került elő, — hápogott a szatócs, akkora szájat nyitva, mintha ő nyelte volna el azt a hiányzó kilencediket.

— No, itt van; már előkerült a kilencedik is, — mormogott az egyik halász, targoncára téve a vízbe fúltat, — akkor lenn maradt az élhetetlen, mikor nem kellett volna; most meg fölmerült, mikor már ott is megvárhatta volna az ítéletnapi trombitát.

— Hej, szerencsétlen szám is az a kilencedik, kivált utas-embereknek, — fohászkodott az öreg asszonyka, s azzal elmentek a szatóccsal, hogy jó szerencsével betegyék a lutriba azt a szerencsétlen számot. Mondom, ki kell annak most jönni, mert hisz a vízből is kijött a kilencedik, — suttogta még menetközben.

IV.

Liptó megyének hegyei akként helyezkedtek el, mint egy csoport óriás, kik összeültek néhány rövid ezer évre, hogy egymás társaságában nézzék az örökké változó életet. A völgyek hűs ölében s a csillagok változatlan útját az ég magasabb fényes régióiban. S ez óriások aztán kihűlt bölcsességükben éppen olyan nyugalommal tekintik azt is, ha hófedte sziklás fejük fölött egy-egy kigyúló meteor lebukik a magasból. Vagy azt, ha virágos, zöld szőnyeggel borított lábaiknál egy parányi szöcske felszökik a fűszálak közül. Előttük egyenlőn nagy, vagy tán egyenlőn kicsiny esemény az, ha valamely kis madár elkap egy hangyát, mely épen nagy önfeláldozással cipeli bábját biztos helyre, mint az, ha ama nagy láthatatlan ragadozó madár, mely születésünk percétől folytonosan fejünk fölött kereng, egyszer csak egész váratlanul lecsap s menthetetlenül magával ragad egy olyan embert, ki szinte oly fontos kötelesség teljesítésében fáradozik, mint ama bábját vivő hangya.

Egy ily kényelmesen letelepedett hegy-óriás tövében, az egyenes sötét fényük közül kihajló, nagy, barna sziklafal alá, mint a templom-ívhez tapadt fecskefészek, kopott kis faház van támasztva. Deszka fedelére a nagy súlyos köveket őrizetül állították a hegyi viharok támadásai ellen, nehogy az orkán vad dühében leszakítsa a könnyű fedelet és széthordja az egész gyönge hajlékot. De így megvédve aztán nemcsak a bennlakóknak ad biztos, hű tanyát, hanem a szomjas mohok zöld és piros nemzetsége is már évek óta nyugodtan éldegél és terjeszkedik a födelén. A megbarnult köveket szintén egy rokon család, a kénsárga s a fehér kőpenész foglalta el. Két oldalról e kunyhó körül, elszórtan a halmok cserjéi közt lévő kis tisztásokon apró négyszegű len- s mák-földek virágoznak. Ha a szellő végig fut a len égszín virágain, vagy meg-megtépi a mák halványpiros s fehér kelyheit, olyankor úgy látszik, mintha csak tündérek tengetnék a hegy oldalára hullámzó fátyolaikat.

Mindjárt a ház mellett, nagy szorgalommal ápolt kis kertben rendkívül magas rózsatők a fedélzetet borító mohára hajtják teljes, sötétpiros rózsáikat. Lenn lábaiknál dúsan hajt, zöldül az egyszerű konyha-növények serege, melyet a lezuhanó forrás meleg párázata folyvást mintegy harmatosan tart. Mert a kert fölött, a magasból aláeső hegyi forrás az egyik lapos sziklának medence-alakú felületén mély ágyat talált. Itt kissé megállt kipihenni a fáradságos, hosszú utat, míg a föld melyéből feltörve a kövek s szirtek között rohant idáig. Itt aztán nyughelyét ékes smaragdzöld kéreggel vonta be, meleg zöldes-fehér ásványos vízével. Kissé kihűlve hullt alá, hogy a puha földben mély medret vágva magának, odább siessen; de itt már eltűnik a szem elől, mert keskeny útját egészen eltakarják a gyógyerejű, balzsamos vízi menták, s különösen a nefelejcsek csoportja, melyek ábrándosan összeborulnak a partokról. Miként egy végtelen füzér vonul aztán odább, s rejti el ártatlan kékvirágjai alatt a tovasiető meleg, kis patak útját.

A távozó nap a hóval takart hegyorom magaslatáról még egy meleg pillanatot vetett a kis családra, melyet lenn a kis faház előtt a kövekkel, deszkákkal, s bokrokkal kerített udvaron most együtt talált. E kis udvar egyik szögletében lombos, karcsú fák állnak. Gyönge zöld leveleik csipke-szerűen hullnak alá - - -

Egy nagy, lapos kövön egy öreg nő ült. ki ügyes gyorsasággal finom cérnacsipkét készített. E munka mellett még felügyelt a nagy kecskére, a két fiúra s a mellette ülő, s nagy fáradsággal hímező kis leánykára is. A nyitott ajtó küszöbén egy fiatalabb nő ült, ölében pólyásgyermek feküdt, kit csöndesen ringatott térdein ama sajátos halk dúdolgatással, aminővel szokta a madár is fészkében elaltatni szárnyával betakart álmos kicsinyeit.

Ez az egyszerű, munkás életű nép semmit sem tud arról, hogy: csak munkában a nemesség, — »csak a munka tiszteletreméltó, — munka az élet«, — s a többi ehhez hasonló s oly szépen — szinte rábeszélőn szépen, — hangzó frázisokról, miket rendesen azok ismételnek legtöbbször, akik jól eső, kényelmes semmittevésben töltik el életüket. Nekik a folytonos dolgozás közt fogalmuk sem volt ama divatos óhajtásokról, amit gyakran csak a mulatság után kimerülten pamlagon heverve szoktak oly érdekesen elsóhajtani: munkát a nőknek!

Ők nem követelték, de egyszerűen elvégeztek a munkát, s a vasárnap aztán igazi »sabbath« volt nekik, a megpihenés hetedik napja. De most mindannyian csöndesen munkálkodtak, mint ahogy már a kelő nap első sugara is mindig dolgozva találja őket.  Éppen úgy, mint a nyugvó nap búcsú-fénye- - -

Ekkor léptek hangzottak a völgyből fölvezető úton, az udvar kerítése előtt, mire egyszerre mind föltekintettek, s hallgatva figyeltek, hogy nem az tér-e haza, kit már napok óta várnak a távol útról, hová a csipkéket s hímzéseket vitte elárusítani.

Nem ő volt; az arra menő tovább haladt, s a léptek elhangzottak a hegyi-úton. Ekkor az öreg nő ismét csak azzal biztatta az ifjabbat, hogy bizonnyal azért marad oda oly soká férje, mert nagyon jó vására van; — és ebben aztán ismét megnyugodtak mindnyájan. Csupán a pólyásgyermek sírt föl fájdalmasan, s anyja csókjai s dédelgetései sem bírták elcsendesíteni; — ki tudja? talán e parányi gyermeknek szunnyadó lelke megálmodta, hogy akit ők úgy várnak, nem tér többé vissza hozzájuk, mert az ő apja volt ama kilencedik!

 

*

Büttner Lina /Karolina/, güntherwitzi. író, újságíró. Benedek Aladárné. Született: 1846. december 6. Sajóvámos, Borsod vármegye. Meghalt: 1917. november 4.

 

 

 

 

Berczik Árpád 

 

 

Fejléc: A VÚ Regénytára

 

Berezik Árpád: A jubiláns. Elbeszélés. (képekkel) R. T. 1897.  50.  201—205

A —i minisztériumban az előléptetési viszonyok igen rosszak. Mondhatni siralmasak. Semmi előmenetel. Itt-ott pottyan ugyan a magasból egy-egy címecske vagy rendjelecske, de az általános elégületlenség izzó vasán ezek a vízcseppek nyomtalanul elpárolognak. Mást kivan egy bürokrata szíve, egészen mást! Reálisabb, kézzelfoghatóbb valamit; olyasmit, a hol a dekrétum végén ez az örvendetes befejezés foglaltatik: «Miről címedet azon hozzáadással értesítem, hogy x … frt magasabb fizetését folyó évi ... havának 1-jétől kezdve a magyar királyi központi állampénztárnál utalványozom. »

De hát ilyesmi hathét év óta nem tette változatosabbá a kebelbéli egyhangúságot. A kollegiális és felebaráti részvétből származó értesülések és hozzájuk fűzött várakozások is csütörtököt mondanak. Tavaly az egyik osztálytanácsos négy hónapig feküdt betegen, az orvosok sorra lemondtak róla s a kartársak a legmélyebb és legőszintébb sajnálattal kolportálták a hírt, hogy szegény Franci élete már csak napok, sőt némelyek szerint órák kérdése. És szegény Franci meghazudtolva az összes orvosdoktorok és kartársak jóslatait, az ötödik hónap közepén beállított az osztályba egészségesen, mint a makk!

Azóta semmi, de semmi kilátás a látóhatáron! A miniszter senkit sem akar nyugdíjazni, más természetes módon pedig üresedés nem keletkezik.

S így a szép Alvin, Bodorfy Albin hites felesége, nem kap új bútorzatot a szalonjába. Mert férje, Bodorfy miniszteri tanácsosi címmel bíró osztálytanácsos, határozottan előléptetéséhez kötötte az új bútorgarnitúra beszerzését. A mostani fizetés után nem telik ilyen költséges kívánság kielégítése. Tessék várakozni, amíg az állapotok megjavulnak. Majd ha ő méltósága a címzetes- és jellegesből valóságossá vedlik, és ezerkétszáz forinttal meggyarapszik az évi fizetés, akkor lesz új garnitúra is!

Alvinka e gyönge érvelés ellenében a férjét azzal gyanúsította, hogy esze ágában sincs az új bútorzat megvásárlásával házukat rangjukhoz illőbb, magasabb színvonalra emelni s azért bújik gyáván az előléptetés silány spanyolfala mögé. Valld be! Legyen bátorságod velem szemben, nyíltan, mint férfihoz illik, bevallani, hogy nem akarsz új bútort vásárolni. Nem érzed az állásoddal járó kötelezettségeket! Ha rajtad állna, ellaknál egy falusi kisbíró berendezésében is! De én fogadom, hogy nem főzetem le magamat Krisztina által! Krisztina egész lakását berendezte újra, Én csak a szalont kívánom s azt is megtagadod!

— Mért nem mondjátok a miniszternek, hogy küldjön penzióba egy pár vén salabaktert, aki leszolgálta idejét? Ott van az öreg Orsovácz. Mindig azzal biztattál, ha nyugalomba megy, te lépsz a helyébe. Azt mondtad: az idén telik le a negyven éve! Még az se vonul vissza a nagyon is jól megérdemelt nyugalomba?

— Aligha van kedve penzióba menni.

— Ha nincs kedve önként, szép szerivel visszavonulni, hát küldjétek nyugalomba. Értessétek meg vele, hogy mehet!

Bodorfy belátta, hogy a házi nyugalom, Alvinkának kedélyállapotát tekintve, a mai nap folyamában állandón ingadozásoknak lesz kitéve, minélfogva célszerűbbnek vélte kalapját venni és elpályázni a kaszinóba. - - -

Bodorfy egymás után három partit elvesztett ugyan, de azzal a szilárdan megérlelt szándékkal tette le a dákot, hogy Orsovácz Péter miniszteri tanácsos kollegáját nyugalomba fogja küldeni. Mely szándék megvalósításában az összes kartársak lelkes támogatására annál inkább számíthatott, mert egy miniszteri tanácsosság megüresedésének hasznát vehetnék sokan, akár közvetlenül úgy, hogy azonnal előlépnek, akár közvetve úgy, hogy most mellőztetvén, őket majd a legközelebbi előléptetésnél kell első sorban tekintetbe venni.

Elhatározta tehát, hogy Orsovácz Péter negyven éves szolgálati jubileumát a legdíszesebben és legfeltűnőbb módon, síppal, dobbal fogják megünnepelni. Oly zajjal és feltűnéssel, hogy az általános figyelem, úgy felsőbb helyen, mint a közönség körében is Orsovácz túl hosszú szolgálatára térítessék. Egy ilyen jubileum némi pénzáldozatokba kerül, de Bodorfy a mozgalom élére állva, nem csalódott a kartársak áldozatkészségében, s mihelyt a minisztériumban megpendítette a szeretett, az érdemekben gazdag, a népszerű főnök megünnepeltetését, azonnal megnyílt mindenkinek tárcája. Ilyen szent célra szívesen áldozzák filléreiket. A program tehát a minisztérium minden osztályában, de legkivált és mindenekfölött az Orsovácz csoportfőnöksége alatt álló osztályokban kivétel nélkül kitörő lelkesedéssel fogadtatott.

A részletes pontozatok megállapítására egy szűkebb körű értekezletet hívott össze a rendező a saját osztályába. Ez az értekezlet lefolyt minden incidens nélkül. Nem volt ott szó másról, mint Orsovácz kiváló érdemeiről, dicső működéséről, emberfölötti szorgalmáról s a kötelességről, mely a főnöksége alatt álló osztályokra hárul, hogy ezt az érdemes hivatalos munkásságot méltón megünnepeljék.

Bodorfy az értekezletet előkelő tapintattal vezette és hangját néhányszor — az érzelmesebb helyeknél remekül meg is tudta remegtetni. A programot megállapították minden pontjában. - - -

Őszintébb szívvel főnöknek sem albumot nem nyújtottak át, sem számára díszlakomán nem koccintottak, mint az a jelen esetben fog történni. Ezzel a biztosítással zárta be Bodorfy általános helyeslés közt az értekezlet hivatalos részét. Következett a nem hivatalos rész. A kartársak még együtt maradtak.

Ennek a nem hivatalos értekezletnek hangulata kevesebb kegyelettel tündökölt.

Szóba került, vajon az ünneplendő Orsovácz megérti-e a jubilálás magasabb célzatát? A többség kétkedő álláspontra helyezkedett. Jól esik az «öregnek» a lakpénz, mert sok a kiadása. Egyedül áll ugyan a világban, özvegyember, de nagy tisztelője a balettnek és nem kisebb kedvelője az orfeumoknak. Ez pedig pénzbe szokott kerülni.

Orsovácz Péter kettős szorgalommal mozdította elő a haza javát. Korábban járogatott be, tovább maradt benn, mintha demonstrálni akarná, hogy a negyvenéves szolgálatidő munkaerejét nem csökkentette. Volt-e sejtelme a készülődő ünnepélyről vagy sem, arra nézve eltértek a nézetek. Titkolták előtte és magatartása nem árulta el, hogy gyanít valamit. A rendesnél is nyájasabb viselkedése, bizonyos önérzetes, elégült arckifejezés, hanghordozásának vidorsága és az egész lényén elömlő érzékenység az avatottabb szem előtt nyilvánvalóvá tették, hogy Orsovácz, mint minden jubiláns, akit meglepni készülnek, pontosan értesülve van a készülő meglepetésről. Sejteni lehetett ezt elejtett egyes mélabús nyilatkozatokból is.

Egyik fogalmazójának minap egy hosszabb idő óta húzódó ügy aktáinak átnézésénél azt mondta:

— Ezt az ügyet már én aligha fogom végleg elintézni!

Az iroda-igazgató a régi kopott pamlag helyett újat akart neki beállíttatni. Ő visszautasította.

— Hagyja, édes igazgató úr! Kihúzom vele azt a rövid időt, a mit még itt töltök.

Bodorfy saját fülével hallhatta ezt a mondását:

— Ehhez az ügyhöz nem nyúlok. Intézkedjék benne majd az utódom!

— Az utódod? — tiltakozott Bodorfy, — csak nem gondolsz visszavonulásra?

— Az egészség, az egészség a fő! Eleget dolgoztam, ezentúl majd csak az egészségemnek fogok élni.

Ezek a nagybecsű és értékes nyilatkozatok finom lélekre, nem mindennapi tapintatra és sok gyöngédségre vallottak s mintegy arra engedtek következtetni, hogy van benne becsületes tisztességtudás s a díszalbum átvétele s a bankett elköltése után a jubileum konzekvenciáit le fogja vonni. Mert őt oly ravasz rókának tartani, aki ezeket a mondatokat csak a várományosok vigasztalására potyogtatta volna el, valóban sértés lett volna. A közel jövő le fogja rántani a leplet a nagy titokról.

Március idusa közeledik. Március 15-én a világ teremtése óta sok mindenféle nagy esemény történt. Orsovácz Péter is március 15-én tette le a hivatalos esküt, mely perc óta állami szolgálatideje számíttatik.

S mikor ő méltósága az nap reggel felöltözködött, érzékenyebb hangulatban búzta fel cipőjét és szalonkabátját, mint rendesen. Mert előtte való nap mégiscsak megtudta bizalmas úton, hogy másnapra készül valami, tehát résen legyen.

Az ünnepély déli 12 órakor ment végbe, amikor a vezetése alatt álló összes osztályok személyzete fölkereste irodájában. A beszédet Bodorfy mondta.

Szép beszéd volt, ékes szónoklat. A szónoklatnak elején kiemelte a mai nap jelentőségét, gyöngéd célzással más egyéb históriai nevezetes eseményekre, melyek szintén jelentőssé teszik ezt a napot. Kapcsolatot keresett a napi események és azon tény közt, hogy a tisztelt főnök és szeretett kartársa ép ezen a napon kezdte meg pályáját, melyet annyi eredménnyel megfutott. Áttért azután ezen eredményekben gazdag pálya tüzetes rajzolására, bele bocsátkozván annak minden részletébe, melyeket összefoglalva azon következtetésre kellett szükségkép jutnia, hogy Orsovácz Péter a magyar hivatalnoki karnak kiváló dísze és büszkesége.

— Igen tisztelt barátom és főnököm, szeretett kartárs! — folytatta Bodorfy drámaian. Ez a te tevékenységed hű képe dióhéjban, melyre önelégülten visszatekintve, elmondhatod magadról — megtettem, a mit lehetett! Bodorfy szónoklata elérte zenitjét. A dicsőítés, az ünnepeltetés, a tömjén csiklandozta eddig Orsovácz orrát s a meghatottság, megilletődés, megindultság látható is volt rajta. A személyzet azonban érezte, hogy most kell a fordulatnak bekövetkezni. Örökké csak nem lehet őt tömjénezni. El kell intézni a jubileum komolyabb oldalát is. Színt kell vele vallatni, fog-e menni szép szerivel vagy a nyakukon akar maradni? Ezt a színvallást Bodorfy egy rendkívül ügyes taktikai fogással érte el. Egy pillanatra megállt beszédében, ezzel is jelezve, hogy — no most! Aztán a magasabb hangból hirtelen áttérve egy szívhez szóló, lágyabb, mélább hangnemre, fájdalmasan konstatálta, hogy ilyenkor — ennyi eredmény után a tisztviselők nagy része számot vet magával és nyugalomra tér.

Egyszerre hirtelen felcsap ismét a magasba és a meggyőződés pátoszával kiáltja:

„De te szeretett főnök és kedves barátunk, nem fogod ezt a példát követni! A te erődet hosszú szolgálatod, kitartó munkásságod nem merítette ki úgy, hogy az államnak — az országnak — a hazának még sok, sok szolgálatot ne tehess! Igen, igen itt maradsz köztünk, kik annyira tisztelünk, kik vezetésed alatt a belénk helyezett bizalomnak képesek voltunk sikerrel megfelelni, itt maradsz, hogy továbbra is vezess tapasztalatokban gazdag elméd világító fénye mellett! Ebben a biztos reményben összes kartársaid nevében kiáltom: Sokáig éljen Orsovácz Péter ő méltósága!”

Dörgő éljenzés követte e szavakat. Mindenki dörögve éljenzett rangfokozati különbség nélkül. Minden kollega, akármilyen napidíjosztályba tartozzék, egyforma lelkesedéssel fejezte ki várakozását, hogy — lássuk a medvét! A programot! A szándékot! Mert erre a fel- és kihívásra felelni kell! Itt nem lehet kibújni!

Szeretne közbe vágni és szeretné felvilágosítani Orsováczot, hogy mindez nem érdekli őket cseppet sem, — adjon egyenes választ az ö egyenes kérdésére, mert attól függ a feleségé szalonja új bútor garnitúrájának kérdése sok egyebekkel együtt. — De belátja, hogy egy ilyen félbeszakítás talán mégsem tartozik egy jubileum kellékei közé, minélfogva hallgat és közömbös, unott, bágyadt arckifejezésekkel iparkodik Orsováccal a helyzetet megértetni.

Orsovácz megköszönte a hozzá intézett lelkes felszólítást, — biztosította kartársait teljes munkaképességének épségben voltáról ós örömének adott kifejezést, hogy továbbra is élükön maradhat, számítva ezentúl is lelkes és lankadatlan támogatásukra! A hatás, melyet ez a kijelentés okozott, megfelelt a hozzá kötött várakozásoknak! Meg kell tudni végre: volt-e azoknak a visszavonulási biztatásoknak, melyeket a jubileum előtt ő méltósága hangoztatott — reális alapja. És Orsovácz csakugyan felelt is annak a rendje és módja szerint.

Kifejezést adott megilletődésének, moly e nagy napon elfogja, elhárít magáról mindennemű érdemet és az elért eredményt nem igénytelen működésének, hanem csakis a vezetése alatt álló osztályok odaadó munkásságának tulajdonítja.

Milyen unalmas beszéd. Hosszadalmas lére eresztése a vezetése alatt álló osztálycsoport ügykörének, visszapillantás a lefolyt évek tevékenységére. Hát ennek a beszédnek sohase lesz vége? Nem veszi-e észre a boldogtalan ünnepelt, hogy a lelkesedés végkép lelohadt, mindenki feszeng és feszeleg? Közel s távolról egy árva éljen, egy hitvány helyeslés se rezegteti meg a levegőt!

S ő még egyre beszél! Bodorfyt már majdnem az ördög viszi el. Idegesen rángatja az óraláncát!

Orsovácz kezet akart fogni mindenkivel, de némelyek olyan hamar távoztak, hogy az ünnepelt ezt a szép szándékát nem valósíthatta meg. Ez a hangulat a díszlakomán se változott meg. Hej! sokan megbánták, hogy a jegyet előre kellett megváltani. Így aztán mit tehettek egyebet? Le kellett enni azt az 5 forintot, melybe egy-egy teríték került. Elhangzottak ugyan a bizonyos pohárköszöntők, de nem volt hangulat. Épen csak az ünnepelt mulatott jól. Ilyen széles jó kedvében nem látták sohasem. Meg volt fiatalodva egészen. Hangoztatta is jobbra balra. Egész este azzal untatta szomszédjait, hogy soha ilyen jól nem érezte magát! Mintha megint 50 éves volna. Ivott, koccintott egyre-másra, sőt vissza se vonult más ünnepeltek módjára, hanem ott maradt a fiatalsággal.

Reggeli három órakor úgy vitték haza kocsiban. Másnap nem jött a hivatalba!

Harmadnap, — sőt negyednap sem. Megtudták a minisztériumban, hogy megártott neki az excedálás. Koszul van — de nagyon. Bodorfy sietett a lakására tudakozódni. Épen az orvos is ott volt.

Vérző szívvel kellett Bodorfynak meggyőződnie, hogy szegény Orsovácz aligha lesz már ember. A bankett után egy kis széllegyintés érte, mely erősebben ismétlődött. Vesztét érezte csakugyan  azért mulatott olyan jól — még egyszer, utoljára. Öt hónap múlva megkapta Alvin nagysád az új szalon-garnitúrát.

 

                                  ------------

 

 

 

Berczik Árpád: Két tűz között. Elbeszélés.  1898. 103-119.

Néhány nap óta válsághírek keringenek a lapokban. Az egyik tárca új gazdát kap, mert az eddigi miniszter ellen nagy a fölindulás a szabadelvű pártban. Lehetetlen tovább tartani. A költségvetési vita alatt alaposan lejáratta magát.

S ha erről a parlament folyosóin s a klubban élénk eszmecserék folytak, hát még a minisztériumban! Megy-e «ő» és kijön helyébe? Ezt szeretné tudni apraja, nagyja a tisztviselői karnak.

Szecsődy Alfonz miniszteri tanácsos irodájában is erről folyik az eszmecsere. Ez az iroda nevezetes helyiség. Ott kapni a legjobb szivart, a legjobb szilvóriumot és a legfrissebb sütetű pletykát; minélfogva érthető azon hivatalos buzgalom, mellyel azt a kellemes hivatalt a tanácsosok, némely titkárok s egyik-másik olyan fogalmazó vagy segédfogalmazó szokta látogatni, akit ő méltósága meg szokott hívni egy kis — «traccsra».

Rendszerint tizenegy-tizenkét óra közt tartatnak ott a konventikulumok, melyek alatt fogy a jóféle szilvórium, és folyik a beszéd minisztériumbeli és nem-minisztériumbeli ügyekről, a tegnapi premiére-ről, a kilátásban levő kinevezésekről, egyik-másik kollega baklövéséről (kedvenc tárgy!), a legújabb szenzációs válóperről tarkítva szorgalmasan összehordott apró botrány-történetekkel. Tagadhatatlan, hogy az órák az összes részvevőkre nézve a hivatalos órák közt a legélvezetesebbek. Kevésbé élvezetesek természetesen azokra az ügyfelekre, kik e "traccsok” alatt ő méltósága előszobájában türelmetlenül várakoztak, s a fontoskodó szolgától azt a fölvilágosítást nyerték, hogy odabenn értekezletet tartanak. Amely ügyfél finomabb szagló érzékkel rendelkezett, az értekezletek után erős szilvórium-illatot konstatálhatott ő méltósága szobájában, ámbár se a minisztérium, se a referens szakmájába nem tartozott a szesz.

— Igazán Csetneki lesz az új gazdánk? kérdezte egy fogalmazó (ki kamarás lévén, ezen a réven jut a nagyságos és méltóságos gyülekezetbe).

— Bizonyosan tudom, — felelte egy osztálytanácsos. — Nekem pedig vannak összeköttetéseim, azt tudjátok, és én minden személyváltozást huszonnégy órával előbb jósolok meg akárkinél.

Csetneki tehát napirendre került és megforgattatott minden oldalról. Többen személyesen ismerték, mások sok mindenfélét hallottak felőle, de mindennek a veleje az volt, hogy kellemetlen ember.

— Gőgös és tekintet nélküli, — hallatszik a sok kényelmes karszékek egyikéből, melyben egy potrohos úr nyújtózkodik.

— Hiszen ha csak az volna, de van egy bogara, mely sokakra közületek, akiken' a vénülés előjelei észlelhetők, súlyos következményekkel járhat, szól közbe a jól értesült osztálytanácsos a beavatottság kéj érzetével.

— Lázár, ez rád céloz! nevetett egy miniszteri tanácsos.

— Hogy-hogy és miben célozna reám? — hebegte a Lázárnak nevezett egyéniség.

— Nem hallottad, amit a vénülés előjeleiről mondott?

— Rajtam semmiféle vénülési jeleket nem venni észre. Nagyon frissnek érzem magamat, kivált a közszolgálat érdekében! — felelt Lázár, de arcának színe eközben rendkívül meghalványult.

— Halljátok az ő jelszavát? A közszolgálat érdekében! Lázi a közszolgálatért mindenre képes, még arra is, hogy megfiatalodjék! — elménckedett a kamarás-fogalmazó, a társaság ifjabb és vénebb gárdájának nagy derültsége között.

Mert ennek a társaságnak céltáblája mindig Lázár volt. Kovács Lázár, osztálytanácsos, a régi rendszer egy maradványa, aki szolgálatát még az alkotmányos időszak előtt, a „német világban” kezdte és az új hivatalnokoktól rendkívül különbözik. Ő még a félénk, óvatos, pedáns bürokratizmus képviselője - - - Mivé fejlődött a magyar állam bürokratizmusa! Milyen karriereket látni most! Holott régente megvénültek a tisztviselők, mint helytartótanácsi fogalmazók, s aki kancelláriai titkár minőségében léphetett nyugalomba, az már szép haladással dicsekedhetett. Van is fogalma az új nemzedéknek türelemről! Ha négy-öt évig egy állásban vesztegel, már eget-földet megmozdít, hogy léptessék elő. A régiek moccanni sem mertek, húzták az igát csöndesen és hallgattak, mert akkor volt még tekintély. Ha az alkancellár vagy a helytartótanácsi alelnök összeráncolta a homlokát, helyre állt a meglazult fegyelem.

Ezekben a hagyományokban, ebben az iskolában nőtt fel Kovács Lázár- - -Ő a legöregebb osztálytanácsos, az első megüresedésnél miniszteri tanácsossá, méltóságos úrrá léptetnék elő. Persze, ha a sort megtartanák, s nem tolnának elébe esetleg a parlamentből valakit. Minden esetre van rá kilátás! Ezt nagyon jól tudják a kollegák, s bezzeg csipkedik is szegényt. Oh ezek az «újak» nem tisztelnek senkit - - -

— Hiába fiatalodsz meg, Lázikám, a közszolgálat érdekében; rád csak nyugdíj vár, gúnyolódott a fogalmazó.

— A nyugdíj? — kacagott Kovács, nem minden erőltetés nélkül.

— Az ám, a nyugdíj! — duplázták rá más oldalról többen, akik észrevették, hogy itt megint egy kis hecc lesz az aggodalmas és félénk osztálytanácsossal, ki minden miniszterválságkor reszketni szokott, nyárfalevél módjára.

— Sokszor ijesztgettetek már, mégsem nyugdíjaztak, — iparkodott ő magát szelíden a támadások ellen megvédelmezni.

— Csakhogy Lázikám, a rúd sohasem is járt még úgy az öregekre, mint mostanában. Csetneki maga is fiatalember és ki nem állhatja a vén embereket, a közszolgálat rokkantjait. Az ő elve az, hogy álljanak félre s adjanak helyet a fiatal erőknek!

— Hm! Pedig azt tartják: jó az öreg a háznál, — vetette ellen Kovács, aki mindenkép iparkodott megszeppentségét palástolni. Hiába — az egész társaság észrevette már, hogy a jámbor öreg ismét ráment a lépre, s összebeszélés nélkül is bizonyos megegyezés jött azonnal létre a jelenlevők közt a tréfa folytatására. A fölültetés csak úgy ér valamit, ha teljes.

Első, aki a helyzet magaslatára emelkedve, azt fölfogta, átértette és a fogalmazó-kamarásnak segítségére sietett, a beavatottságáról nevezetes osztálytanácsos volt.

— Hugó barátunknak  igazsága van. Csetneki járatos egy nénémhez, s minap este a teánál oda nyilatkozott, hogy neki csak fiatal erők kellenek.

Ezt az állítást minden oldalról megerősítették. Mások is hallottak a leendő miniszter kegyetlen szándékairól. A szolga belépett és jelentette, hogy a miniszter kéreti Szecsődy ő méltóságát. Az értekezlet föloszlott s a tanácsos úr egy nagy csomó aktával a hóna alatt rendkívüli fontoskodással haladt át az előszobán, az ott várakozó ügyfeleknek sajnálatát jelentve ki, hogy ő excellenciájához kell sietnie, s így ma már nem fogadhatja. Szíveskedjenek holnap ide fáradni.

— Holnap nem lesz megint értekezlet, méltóságos uram? — kérdezte az egyik ügyfél, kire az értekezletről távozó, kipirult és nevetgélő tisztviselők gyanús benyomást tehettek

— Aligha! aligha! — felelt ő méltósága gyorsan és kisurrant. A hivatalszolga pedig ablakot nyitott és félóra hosszat szellőztette a szobát, az értekezlet után. - - -

Lázár régóta kifogásolja a hivatalos helyiségek léghuzamos voltát, melynek több rendbeli fog-, fő- és egyéb fájást köszönhetett. Ha ezekre hivatkozik, senki se fogja megütközéssel tudomásul venni, hogy a légáramlatok gonoszsága ellen egy szerény parókával magát védeni iparkodott. Ilyen alapos restaurálása régibb lényének szükségkép nem csupán a hivatalban keltett figyelmet, hanem otthon is, a tanácsosné ő nagyságánál. Lázár érezte, hogy hites nejének magyarázattal tartozik.

— Csodálkozol úgy-e, édes, hogy mi lett belőlem? Hja! a válság, a válság! Új minisztert kapunk, fiatalt, erélyest, akinek az öregek nem kellenek. Fiatal munkaerőket keres, az öregeket meg fenyegeti a nyugdíj. Érted-e, a nyugdíj? Milyen csapás, volna ez ránk, akik tisztán a hivatalom után élünk. Hogy össze kellene magunkat húzni. Meg sem élhetnénk rangunkhoz képest másutt, mint a várban. Oda meg te nem szívesen költözködnél föl!

— Nem bizony, — felelt Milka, — Pesten éltem, Pesten is akarok meghalni, Budára nem megyek!

Lázár megölelte feleségét gyöngéden, ami már régóta nem tartozik a házi szokáshoz.

—Nem is megyünk, mert teringettét! Messzi vagyok még a nyugdíjtól!

S aztán gyors, ruganyos léptekkel föl-alá járkálva, mellét kifeszítve, fejét hetykén hátravétve, két kezével élénk taglejtéssel folytatta:

— Teszünk róla, hogy a miniszter se találjon öregnek! Nézz végig, Milus. Lehet egy embert, aki így jár, így néz, így tartja magát, az öregek közé sorozni?

S egy forró csókot nyomva Milus orcájára (ami szintén a ritkább élvezetek közé tartozott ebben az elaggott háztartásban), fürge léptekkel sietett ki a szobából, le a lépcsőn, ki a házból, végig az utcán. Bár a fürgeség némiképp fárasztotta, ugyanolyan hetyke fürgeséggel haladt el a portás előtt és lépett be az irodába. (Vége következik.)

 

(8.119.) (Vége.)

Mikor az új miniszter állását elfoglalta s nála a személyzet az államtitkár vezetése alatt tisztelgett, ő nagyméltósága az államtitkár üdvözlő szavaira felelve, nyomatékkal hangsúlyozta, hogy «mindenkitől odaadó» és «lankadatlan » buzgalmat, munkásságot fog elvárni. (Általános helyeslés.) Beszéde után az első sorokban álló főbb tisztviselők során végighaladva, kezet szorított és pár szót váltott velük. Kovács Lázár meg volt elégedve a benyomással és lelkesen referált róla otthon a kétkedő feleségnek. Mert Milka kétkedett, sehogy sem lévén képes elhinni, hogy egy férfi magát így kicsípje egy miniszter kedvéért, aki nem is asszony? Mindamellett föltette magában, hogy egyelőre megmarad a figyelés álláspontján s a legjámborabb képet vágja mindazokhoz a mesékhez, melyeket ura elébe fog tálalni. Csak azt az új divatárus-boltot nem téveszti szem elől - - -.

Milka asszony azok közé tartozott, a kik ok nélkül is féltékenyek. Isten látja Kovács Lázár lelkét, világéletében sem szolgáltatott rá okot, mégis megmaradtak hites társában a kedvező viszonyok, a féltés bacilusainak befogadására s elszaporodására. Lelkében már járványi jelleggel dühöngött a betegség, de két hétig sikerült azt eltitkolnia. Végre kitört. Lázár friss hírekkel jött a minisztériumból. Nyugdíjazási hírek szállingóznak, már két kollegáját nyugalomba küldték, agg koruk miatt. Ő megmenekült, mert hát jól játssza a fiatalt.

- Elég! Ne komédiázz már tovább! Jóllaktam a hazugsággal, — vágott közbe Milka dühösen. Kovács úr majd kővé meredt ijedtében, mert ha a gyöngédségek kora letűnt házában; a kitörések, heveskedések és civódások is már kimentek divatból. Jó idő óta bizonyos kellemes, csöndes «te se bánts, én sem bántalak» állapot honosodott meg náluk.

— Mi lelt, Milus?

- Az lelt, hogy nem fogsz az orromnál fogva vezetni! Ő nagyméltósága ide, ő excellenciája oda! Ismerem én azt a nagyméltóságot, aki az öregeket nyugdíjba küldi, mert csak a fiatal munkaerőket keresi.

— Édesem, igazán nem értelek.

— Majd meg fogsz érteni, azonban egyelőre is kívánom, követelem, hogy tessék visszaváltozni. Én vagyok a hitvesed és nekem semmi szükségem arra a kifent, kikent, kikendőzött vén kecskére, akit magadból csináltál. Szakálladat meg fogod növeszteni, a bajuszodat pedig nem engedem pingáltatni. A parókád leveszed. Csak hadd lássa ő nagyméltósága, milyen tisztességben megőszült és a közszolgálatban megtörött, megrokkant tanácsosa van! Kovács Lázár mindent elkövetett, hogy a feleségét megnyugtassa és fölvilágosítsa. De minél jobban esküdözött és minél inkább erősítgette ártatlanságát, annál fenyegetőbb szikrákat vetettek Milka szemei. Be kellett látnia, hogy hiába fellebbezné ügyét felesége eszéhez.

 

Másnap reggel a fiatalos öltöny, a színes nyakkendő, a fess nadrág és cilinder eltűntek, s a szobaleány csak a régi gardrobbal szolgálhatott. Így lépjen a miniszter elé, mit fog az róla gondolni? Kopaszon, deres bajusszal, hanyag, öreges öltözékben, mikor tegnap még egy igen jól konzervált, fiatalos, elegáns középkorú ember minőségében referált? Akárki beláthatja, hogy ilyen látvány az ép eszében helyezett bizalmat nagyon megrendíthetné ő nagyméltóságánál. Hiába iparkodnék külső élénkséggel, a tartás és mozdulatok könnyedségével pótolni a külsőleg mutatkozó aggságot. Minél élénkebb volna ez az «öregúr», annál nevetségesebbé válnék. Aztán a kartársak! Milyen észrevételekkel kísérnék azok azt a hirtelen beállott visszafejlődést?

Fele útról megfordult, a hivatalba beteget jelentett és otthon szépen lefeküdt. Kirázta a hideg a méregtől. De az éj némaságában megszületett a mentő eszme. Másnap reggel szokatlan sietséggel és szokatlanul korán távozott hazulról s mielőtt hivatalába tért volna, bejárta a fodrászt, beszólt egy nagy raktárba, hol kész úri ruhákat árulnak, megfordult egy illatszerésznél, kinél festékek és szépítő szerek kaphatók. Midőn a miniszter tizenegy órakor magához kérette beszámolóra, a fiatalos, feketebajszú, parókás, elegáns öltözékű tanácsos sietett irodájából az elnöki osztályba. Attól fogva Kovács Lázár kettős alakban jártkelt a föld színén. Más volt otthon, — más a minisztériumban. Az otthoni Kovács egy totyakos nyárspolgár békés képét nyújtja, aki a világi hiúságokkal már leszámolva, az egyetlen, tiszta és zavartalan örömet a jó ebédben és nyugodt éjjeli alvásban találja.

Sokáig a legnagyobb ügyesség és ravaszság sem folytathat ilyen játékot némi kellemetlenségek nélkül, s amely kollégák Kováccsal délután vagy este felé találkoztak, mikor Milka ő nagyságát sétáltatta, bizonyos megdöbbenéssel észlelték, hogy a délelőtti tanácsos mennyire elüt a délutánitól.

A kamarás-fogalmazó meg is mondta egyenesen: — Lazikám! tudod-e, hogy senkit sem láttam, aki olyan rövid idő alatt meg tud vénülni, mint te! Igaz, hogy aztán hamar meg is fiatalodsz.

Kovács tréfával akarta elütni, de lassanként be kellett látnia, hogy ez a játék sokáig nem folytatható. A miniszter úgy sem tartja öregnek, tehát levetheti az ifjúság álarcát. Fokozatosan meg fog vénülni, először a szőlőzsírral hagy föl, majd a bajusz festésével. Azt a szakállszínezés megszüntetése fogja követni (mert mióta meg kellett növeszteni a szakállát, a hivatalban azt is befeketíti) s így tovább, hogy a minisztert ne egyszerre lepje meg. Körülbelül még hathétig kell a két alakost játszania, ez alatt eldől ügye. Ő lévén soron, miniszteri tanácsossá fogják előléptetni, ami hivatali pályájának betetőzését jelenti.  Ember tervez, a végzet rendez!

Hány utcája van Budapestnek, és hogy elsétálhat azokon évekig két ember a személyes találkozás veszélye nélkül. De az tudományosan bebizonyított tény, hogy ha egy ember akár fővárosunkban, akár a föld kerekségén bárhol valakit el akar kerülni, azzal az eggyel okvetetlenül találkozni fog. E természeti törvénynek köszönheti Kovács Lázár is azt az összeütközést, mely közte és miniszter közt folyó évi július 5-én délután hat órakor a váci utcai Nagy Kristóf-gyógyszertár előtt megtörtént. Kovács Miikát vezette karon és a városház felől haladt a Gizella-tér felé. Ő excellenciája ellenkező irányban jött. A két férfi szembe kerül, — kölcsönös köszönés — a miniszter élesen szegezi szemét a tanácsosra mintha nem ismerné föl azonnal. Aztán hirtelen ráismer némi csodálkozás vehető észre arcán. A tanácsosét pír borítja el, s az utcai jelenetnek vége.

Kovács Lázár nyugtalanul töltötte az éjszakát, és felesége föl is költötte két ízben, hogy miért nyöszörög. Azt felelte: nehéz álmai vannak, farkasok üldözik és a minisztérium mennyezete majd rászakadt. Nem szólt igazat. Azt álmodta hogy a miniszter elé kell mennie és nem tudja magát elhatározni, milyen alakban jelentkezzék. Folyton a tükör előtt áll, hol festi a bajuszát, hol lemossa, hol fölteszi a parókát, hol leveszi. A miniszter már a harmadik szolgát küldte utána, s az álom megvalósult. Másnap csakugyan abba a helyzetbe jutott, mellyel egész éjjel álmodott. Nem tudta magát elhatározni, öreg legyen-e vagy fiatal? Mindkét esetben nevetségessé válhat. Déli tizenkét órára rendelte magához a miniszter, hogy egy nehéz, bonyodalmas ügyet referáljon. Jóformán még rá ért, hogy az újabb aktákat tanulmányozza, pedig már tíz óra elmúlt. De hát tehet-e róla mikor egy másik fontos kérdéssel kellene tisztába jönni, azzal, hogy parókával vagy paróka nélkül, deresen vagy feketén referáljon. Mar harmadszori metamorfózison ment keresztül

Félig sem készült el, s már két szolga kopogott: «Ő excellenciája kéreti, jöjjön hamar!» Mindjárt! Mindjárt! Harmadik kopogás, a harmadik szolga! «Hát még most sem jön?» Egyszeribe! (Csak a parókát keresi, de hiába! Ördög tudja, hová tehette?) Negyedik kopogás! Csakhogy ez a kopogás már dörömbölésnek is beillik. Nem szolga, hanem az elnöki fogalmazó áll künn, és kiáltja:

— A miniszter türelmetlen, a parlamentbe kell mennie, tessék sietni.

Kovács szerencsére ráakad az akták közé tévedt parókára, hamar fölteszi s anélkül, hogy ideje volna még egy futólagos, utolsó pillantást a tükörbe vetni, az irományokat fölkapva, kinyitja az ajtót s a fogalmazóval együtt a miniszterhez siet.

Ö excellenciája ily megjegyzéssel fogadja:

— Nagyságod megváratott, pedig sok a dolgom.

— Bocsánat, kegyelmes uram.

— Csak gyorsan! Tessék helyet foglalni! Leültek és Kovács a legnagyobb gyorsasággal fog a tárgy előadásába. Beszéd közben nem kerülheti ki figyelmét a miniszter arcának szokatlan kifejezése. Mintha csak igen nehezen tudna egy-egy föltoluló mosolygást elnyomni - - -

Végre férj és feleség magokra maradtak. A tanácsos a pamlagon feküdt, neje az ágyat bontotta.

— Hamar az ágyba, aztán orvosért küldök. Erre megszólalt Kovács.

— Kell is nekem orvos! Mehetek én nyugdíjba orvos nélkül is.

Lassanként aztán megtudott az asszony mindent. Kovácsnak megeredt a nyelve, s az összes felelősséget a nyugalmaztatásért a feleségre hárította. Ő az oka mindennek, az ő indokolatlan féltékenysége. Tessék majd Budavárába fölhurcolkodni. Milka, aki most belátta, hogy Lázár nem asszonyért, hanem a miniszterért fiatalította magát, nagyon meg volt hatva. Mindenkép ki akarta az urát engesztelni és nem fogyott ki a vigasztalásból. Ilyen csekélységért csak nem nyugdíjazzák az embert.

— Szerencsétlen asszony! Mindenbe belekotyogtok, pedig semmihez sem értetek. Ha ott lettél, ha hallottad volna, hogy mondta a miniszter, milyen hangon: «menjen hát haza és feküdjék le» — nem kételkednél egy percig sem! Aztán az iratokat is magánál tartotta! Nem kívánja többé referádámat! Miniszteri tanácsosság helyett nyugdíj! Eredj és keress lakást a várban.

Napok múltak, de Kovácsot nem lehetett rávenni, hogy a hivatalba elmenjen.

Mit keressen ott? Majd bemegy, amikor be kell mennie utoljára: búcsúzni a kollégáktól, íróasztalát rendbe hozni, szekrényét kiüríteni, hiszen a nyugalomba helyezés nem késhet. Csak az a kérdés, milyen formában kapja meg. Tekintetbe veszik-e a közszolgálat körül számos éveken át szerzett érdemeit, s legalább egy ordócskával enyhítik a keserűséget. Vagy nem enyhítik semmivel, még egy pár elismerő szóval sem a dekrétumban, és kiteszik szűrét minden teketória nélkül.

Két hét telt el ilyen módon.  Egy «szép» napon, azaz dehogy volt az szép nap. Esett az eső oda künn, és Kovács hangulata is ugyancsak borús volt. Tehát egy borús és esős, csúnya és komor napon bejön a cseléd, jelentve, hogy itt a hivatalszolga.

— Hadd jöjjön be! — szólt mogorván Kovács Lázár. s melléje azt gondolja: bizonyosan a nyugdíjaztatási dekrétumot hozza. Úgy is volt, a szolga kezében a kézbesítési könyvvel jelent meg, a könyvben pedig tisztán látni lehetett egy pecsétes dekrétumos levelet. No Lázár! Ütött az órád! De szedd össze magadat, ne vegye észre a szolgalelked háborgását.

— No, Balga, mi jót hozott?

- Egy dekrétumot, nagyságos asszony — felelt a hivatalszolga és oda nyújtotta a kézbesítési könyvet, hogy a tanácsos úr nevének aláírásával az átvételt igazolja. Kovács aláírta nevét, s miután a szolga kiment, fagyos, metsző, kesém gúnnyal dörmögte:

— Bontsd hát föl, nagyságos asszony!

— Azaz, hogy méltóságos asszony! — igazítja ki Milka és diadalmasan férje elé tartotta a dekrétumot. Kovács úrnak elállt a szeme-szája.

— Hisz ez nem nyugdíjazás, hanem kinevezés! Igen, kinevezés, miniszteri tanácsossá! — kiáltott föl Kovács Lázár, a pamlagról fölugorva. — Nesze öt forint, add a szolgának!

Mikor a miniszterhez elment megköszönni a kinevezést, eredeti természetes alakjában mutatta be magát. A kegyelmes úr nagyon előzékenyen fogadta és nevetve mondta:

— Én nem a kinézésben keresem a fiatal munkaerőt, hanem a szellemi rugékonyságban. Méltóságodnak még nagyon sokáig hasznát fogja az állam venni.

Ebből látnivaló, hogy a miniszter mindent tudott.

— De kitől tudhatta meg? — kérdezte otthon Milkát, — mit gondolsz?

Milka nagysád, jobban mondva ő méltósága alattomosan mosolygott és csak annyit felelt:

— Érd be azzal, hogy nem kell a várba költözködnünk.

                             ____

Nem tévesztendő össze: KVASSAY EDE: Hamlet két tűz közt. h14–52

*

Berczik Árpád (Temesvár, 1842. július 8. – Budapest, 1919. július 16.) novellista, színműíró, MTA tag (levelező: 1888, rendes: 1907, tiszteleti: 1916) 

Berczik Árpád színművei. Öt kötet. Budapest, 1912.

 

 

 

Bihari Kálmán

 

 

Bihari Kálmán  A rezervista* szerelme. Elbeszélés, 1881. 548, 565, 580, 612, 628 , 645.

(35. 548.)  A nap búcsúzóban. Piros sugarától arany színben játszik a várfalvi torony fényes bádog gombja. Nem hiába büszke is rá az elöljáróság, nincsen ilyen sugár torony, szép fehérre meszelt, szivárványos ablakú templom nagy messze vidéken. Hosszú porfellegek lepik az utcákat, fehér csorda, röfögő nyáj siet haza a nyomásról; isten áldásával megrakott szekerek húzódnak mindenfelől a faluba, — nagy munkaidő van, a hordás ideje. Az alföldön vagyunk; a délibáb hazájában, hol az áldott tiszta búza terem és a magyar huszár születik. De ezen a szép alföldön sem utolsó község ám Várfalva. Hosszú, széles, egyenes utcái kellemes látványt nyújtanak a szemnek.

 

 

A FOLYÁS PUSZTAI* RÓM. KATH. TEMPLOM Ragács Gyula fényképe után rajzolta Dörre Tivadar.

 

Az akácfa árnyas lombjai alól tiszta fehér színben válnak ki a takaros lakóházak, piros paprikafüzérek csüngenek alá a padlásablakból, a jobb módú gazda elhagyta már a nádfödelezést, mind csak cserepes ház van a templom körül. A jólét nyomai tűnnek elő minden háztájékról. Szorgalmas, igyekező nép lakja a falut, s hogy nem marad hátra a kor kívánságaitól, mutatja a csinos iskolaépület, a templommal szemben.

 

*Folyás-puszta a polgári határ része volt.(Hajdú Bihar megye.)

 

A főutcán nyílt udvarú magas épület, oszlopos tornáccal vonja magára a figyelmet. Ez a falu háza. Előtte nagy csoport tolong. A szellős folyosón áll a nótárius úr, egy hosszú, sovány férfiú, borvirágos orral, szájába nőtt szürkülő bajusszal, az álla alatt ritkás szakállal, kissé kopottas Attilában. Mellette nagy karos székben bíró uram ül. Jól kihízott ember, pirospozsgás arca majd kicsattan az egészségtől. Ezüstgombos dolmánya szétfeszül a széles termeten; hatalmas füstfelhőket ereget bojtos makrapipájából. A kisbíró ott lábatlankodik körülötte, parancsra várva. Jó módú gazdaember fia, aki tisztességnek tekinti azt, hogy a falunak szolgál. A folyosón még néhány esküdt ember álldogál, élénken, fontos arccal beszélgetve valami nagy eseményről, amely, amint látszik, a falu békés nyugalmát felháborította - - -

A fiatal pár könnyek között cserélte ki a búcsúnak édes, kínos csókját. A hold kibukkant a vándorfellegek közül, rávetette fényét a deli ifjúra, a síró leányra. Oly szép pár volt. Az ifjú magas, erős termetű; pörge bajusza, fekete fürtjei széppé tették arcát, amelyen a férfias lélek kifejezése látszott. Egyszerű ifjú a népből, de oly alak, amely egyformán föltűnik úri díszben vagy paraszt ruhában. A leány külsején meglátszott, hogy jómódú gazda leánya. Gazdag hajfürtjei két fonatban omoltak hátra, arcát a fájdalom átszellemültté tette. Az ibolyakék szemekben könnyek csillogtak föl, s aláhullottak a szép, szelíd arcra.

Mennyi sok igaz érzést, fájdalmat, szerelmet fejezett ki az a könny, az az ölelés, az a búcsúcsók! Hasztalan akarták, nem tudták végét vetni, újra és újra összeforrtak ajkaik. Egyszerre kemény hang szólalt meg hátuk mögött.

— Hol vagy te, Juliska? Mindenütt keresünk. És te is itt vagy Lajos? Hogy mersz ide jönni?

— Igen, itt vagyok, Faragó uram. Eljöttem, hogy búcsút vegyek Juliskától. Ne haragudjék érte, úgyis elmegyek már. Ne sajnálja tőlem ezt a néhány szót.

Faragó uram valami haragos mondással akart válaszolni, de csak nem jött semmi a nyelvére. Végre megszólalt:

— Jól van no, de hát csak mégis. Hallom, hogy csakugyan mégy. Szívemből kívánom, hogy ne legyen semmi bajod.

— De azért nem bánná, ha ott maradnék is, monda keserűen Lajos.

— Nem kívánok én neked semmi rosszat. Magad is tudhatod. Hanem most már nincs idő a beszélgetésre, — folytatta Faragó uram, feltűnő aggódással tekintve be az udvarra, a ház fele, mintha félne, hogy valaki rajta kapja a beszéden,

— Ne váljunk el mint ellenségek, ha okom volna is reád haragudni. Áldjon meg az Isten. Hiszen az én fiam is elmegy, nekem is megvan a magam bánata.

— Gazduram, Gábor bátyám, — ha mondhatom még így utoljára, szólt Lajos melegen, az odanyújtott kezet megszorítva, — annyi sokat szeretnék mondani. De most elhagyom, nincsen idő arra, úgyis csak keserűség lenne abból, amit én mondanék. Tudom én, hogy jó emberem volt, de elfordult a szíve tőlem. Azért csak azt mondom: áldja meg az Isten. Na gondoljon én felőlem rosszat, tartson meg jó emlékezetében. De akárhogy lesz is; csak azt akarom még mondani: viseljen gondot a leányára, ne ölje meg a szívét, ne tegye szerencsétlenné. Az ő sorsa nyomja az én szívemet, vegye azt kegyelmed is a lelkére. Úgy áldja meg az Isten, a mint jó apja lesz.

Faragó uram nem tudott mit válaszolni az ifjú szavaira. Lajos széttekintett, Juliska már nem volt látható. Mikor atyja megszólalt, a leány ijedten besietett. Talán attól félt, hogy valami kemény szóváltás lesz apja és kedvese között.

— S ha vissza nem jövök, ha elveszek valahol, felejtse el irántam való rossz indulatát, Gábor bátyám és jól emlékezzék meg rólam, vigasztalja Juliskát, ha búsul utánam

— Isten hordozzon, öcsém; te se haragudjál rám, én nem voltam rossz

ember, nem is lettem volna soha, de hát, mégis úgy van jól minden, ahogy van.

 — Másképpen nem lehet.

Kezet szorítottak, s a fiatalember hirtelen távozott, sugár alakja pár pillanat múlva eltűnt a sötétben. Faragó gazda sokáig nézett utána. Meg-megcsóválta fejét s magában mormogta:

— Ilyen ez a bolond fiatalság. Keményebb kellett volna lennem ehhez a fiúhoz, hiszen annyi galiba van miatta. De csak nem tudtam, gyenge ember vagyok, hiába. - - -

 

(38. 596.) II. Amint a völgybe ereszkedik a csapat, a tájkép veszít lassanként zordonságából. Az út is kiszélesedik, hanem annál sárosabb lesz. Egyedül ez az, az mi a fiukat kedves hazájukra, a szép alföldre emlékezteti. Itt-ott egy kunyhó van az út mellett. Na hiszen éhez képest a Kutyakaparó is elegáns fogadó ám. Egy deszkabódé, a belsejének összes bútorzata egy csomó szalma, a mely széjjel hányva a földön, nyugvó helyül szolgál a jámbor utasnak. Az ajtóban vén, turbános török guggol, előtte parázstűz, szájában hosszúszárú csibuk. Komoly nyugalommal töltögeti a cserépcsuporból apró findzsákba a fekete kávét, amúgy salakosan, a pihenés végett megálló bakáktól a rendes öt krajcárt szedve érte. Egy másik edényben savanyú ízű vodka áll, még jobban elkeserítve a szegény baka szívét, ha rávetemedik, hogy megreszeltesse vele a torkát. Na de némelyik ilyen útszéli vendéglős ennivalót is árul, diót és vadkörtét, sőt az időszakhoz képest aszalt szilvát is. Mértékre nincs szükség, vagyis inkább magával hordja azt minden baka. Szabott ár van: egy sipka vadkörte: egy hatos. A fáradt legénység epedő szemekkel néz előre, talán nem messzire van már az állomás, hiszen a nap is lefelé ballag, az árnyék hosszúra nyúlik.

Végre, valahára karcsú minaret válik ki a hegyoldalból, körülötte háztömeg sötétlik. (Nem fehérlik, mint nálunk.) Itt lesz az állomás. A temetőnél áll meg a csapat, ottan ütnek tábort. Jó pihenés esik a dombokon. Azok a turbános fehér kövek szívesen szolgálnak egy kis védelemül a betolakodó idegennek az éj hűvös szele ellen.

De mielőtt elhangzanék az oly nehezen várt «állj», egy kis érdekes epizód történik. Valami élelmes bosnyák egy nagy kosár lepénnyel áll az út mellett. A mi ezredünk már napok óta hegyek között mászkál, azóta a legénység színét sem látta a kenyérnek. Hja, bajos azt ide szállítani, meg gazdálkodni is kell vele, azért rothad Dobojban egész óriás halomban vagy ötvenezer darab, aminek már senki sem veszi hasznát. A katonák majd megkapják pénzben, utólagosan, a kenyérporciót. (Kérje csak valaki, majd kap kutyaporciót.) Tehát a legénység több nap óta nem látott kenyeret, fele beteg már a kenyér nélkül evett kövér hústól. Képzelhetni, milyen szemekkel nézte a legénység a bosnyák árus lepényeit. Egynehány éhesebb, gondolva, hogy milyen roham lesz majd intézve erre a kosár lepényre, a mikor bizony nehéz lesz hozzájutni. Kilép hirtelen a sorból, összevásárol néhány darabot, hadd jusson a jó cimborának is. Ez egy perez műve, hanem jó szeme van ám a kapitány úrnak, észreveszi azt a borzasztó kihágást. Egy barna fiatalember, aki otthon Magyarországon professzor, de a tanítványai bizony nem ismernék meg mostani állapotában, okosabb akar lenni. Az ut szélén állong néhány katona valamelyik osztrák ezredből, a kik előbb érkeztek ide s már ki is pihenték magukat, s most gyönyörködnek az újonnan érkezők árva állapotán. A fiatal professzor udvariasan fölkéri egyiket németül, hogy vásároljon számára pár darabot, odaadván néhány hatost, mert neki nem szabad a sorból kilépni. A vitéz osztrák

bajtárs átveszi a pénzt, azzal nagyot röhögve húzódik a többi háta mögé, büszkén arra, hogy miképpen sikerült rászedni neki a bolond magyar bakát. Hanem örüljön neki az a fiatal professzor, mert a mint elhangzik a «halt» vezényszó, minden bakát megvizitálnak, és a kinél találnak a lepényből, kiállítják, az őrmester urak leoldatnak néhány szíjat, s azzal az út mellett álló fákhoz sorban kikötik a bűnös katonákat, két órai időre. - - -

A fegyvereket gúlába rakják hosszú sorokban. Szétoszlik a sereg, Ki fáért, ki vízért megy, ki pedig fáradtan hever le a nedves fűre. Ezt csinálná az a fiatal professzor is, aki sohasem volt tényleges szolgálatban és így csak közlegény és sehogy sem tudja magát az ilyen viszonyokba beletalálni. Pihenne is egy kicsit, ha káplár úr rá nem ordítana.

— Mit? Maga lefekszol? Mere la padure (a mezőre)! Hozolsz lemnye nekem! Gondolja, hogy vagy magad különb, mint más komisz baka? Mars! A mi professzorunk teljesen osztozik a dicső római egyenlőségi elveiben. A tüzek felgyúlnak. Kezdődik a bakás főzés, a mely felett kétségbeesnének a világnak minden szakácskönyvei. Vannak-e ismerőseink a tarka csoportok között? Egyszerre nagy mozgalom támad; az őrmester úr átvette a leveleket a most érkezett postaküldönctől, és ki akarja osztani azokat. Harsányan kiáltja a neveket, - - -

A könnyelmű ember sokszor követ el bűnt, félig meggondolatlanul, be nem látva végét cselekedetének. András is ilyen volt. Nem épen rossz, de meglehetősen könnyelmű. Durva, felületes érzései nem tették képessé arra, hogy megértse azt a tiszta, szép érzelmet, a hűség ama ritka bátorságát, a mely Juliskának oly megható jellemvonása volt. 0 gyermekes makacsságnak ítélte azt és nem fogta föl aljasságát annak a módnak, a mit Pista e makacsság megtörésére ajánlott.

Ott a tábortűznél meg is írta levelét Pistának. Azt ugyan mégis átallotta írni, hogy saját szemeivel látta volna a Lajos elestét. Hanem leírta, hogy Benkő Lajos néhány nap óta eltűnt, a katonák úgy beszélik, hogy valami csetepaté alkalmával elesett. Ő nem tudja, mi igaz belőle.

Lajos is hazulról kapott levelét olvasta a tábortűz mellett, a fahasábok lobogó világánál. A jó öreg tiszteletes irt neki. A levél hosszú volt. - - -

Tehát András is, Lajos is épségben megvannak. András őrmester úr nem igen tartja az ismeretséget Lajossal, aki csak közlegény. Legföljebb, ha szekírozhatja egy kicsit; itt inkább van módja benne, mint otthon. Rá is bízza mindig a legkeményebb munkákat, nem tudja elfelejteni, hogy ez a koldus az ő húgára emelte föl szemeit, meg azt se, hogy otthon nem ijedt meg tőle. Lajosnak több esze volt, minthogy csöndesen el ne tűrt volna mindent; ha fájt is neki, csak elhallgatta.

A tábortüzeknél élénk társalgás keletkezik. Az ismerősök körülveszik, aki levelet kapott: mi hír otthon?

— Takarodjál more, tisztítsd a fegyveredet, felel vissza András úrfi. S a szegény cigány megriadva hátrál, és keres magának valami csendes helyet, ahol bánatában egy nagyot alhat. Almában bizonyosan a nagy bőgőn játszik, jó meleg szobában. András Pistától kapott levelet «A lakodalommal még sehogy sem állunk. Juliskának folytonosan az a fiú van az eszében. Már megállapítottuk a jegyváltás idejét is, de hasztalan volt minden, ő vonakodik. Azt mondja, hogy sohasem lesz másé, mint a Benkő Lajosé. Nem vitte-e még el az ördög azt az embert? Te Bandi, ha te jó barátom vagy, megtehetnél nekem egy nagy szívességet. írj egy levelet, írd meg, hogy az a Benkő elesett. Akkor könnyebben hajlik majd Juliska, s ha egyszer meglesz az esküvő, belenyugszik mindenbe. Ha Benkő hazakerül is, majd könnyen beszélünk vele azután. Tedd meg ezt a baráti szívességet, ha azt nem akarod látni, hogy én szerencsétlen legyek, a húgod vagyonába pedig Benkő üljön bele, a te bosszantásodra és családodnak örökös fölforgatására.»

— A biz' igaz, — gondolta magában András. — Nem is lenne az valami nagydolog. De meg úgyis beteljesedhetik még, ő rajta is, én rajtam is. Hogy is nem tudnak otthon elbánni azzal a leánnyal!

A könnyelmű ember sokszor követ el bűnt, félig meggondolatlanul, be nem látva végét cselekedetének. András is ilyen volt. Nem épen rossz, de meglehetősen könnyelmű. Durva, felületes érzései nem tették képessé arra, hogy megértse azt a tiszta, szép érzelmet, a hűség ama ritka bátorságát, a mely Juliskának oly megható jellemvonása volt. Ő gyermekes makacsságnak ítélte azt és nem fogta föl aljasságát annak a módnak, a mit Pista e makacsság megtörésére ajánlott. Ott a tábortűznél meg is írta levelét Pistának.

Azt ugyan mégis átallotta írni, hogy saját szemeivel látta volna a Lajos elestét. Hanem leírta, hogy Benkő Lajos néhány nap óta eltűnt, a katonák úgy beszélik, hogy valami csetepaté alkalmával elesett. Ő nem tudja, mi igaz belőle.

Lajos is hazulról kapott levelét olvasta a tábortűz mellett, a fahasábok lobogó világánál. A jó öreg tiszteletes irt neki. A levél hosszú volt. Leírta az öreg úr, miképpen áll Lajos kis vagyonkája; látszott, hogy jó gondviselője van mindennek. Ezután így folytatta a derék lelkipásztor:

Tudom, édes fiam, hogy sok más dologról vársz még tudósítást tőlem. Talán jobb volna azokról nem is írnom, de nem akarom, hogy midőn mindennap a halállal nézel szemközt, hiú kétségbeesés vegyen erőt lelkeden, vagy pedig oktalan reménységnek add által magadat. Az igaz érzés kedves az Úr előtt; azért én is szívesen segíteném elő szerelmed sikerét, noha fáj lelkemnek, hogy a szülei akarat áll óhajtásaitok ellenében. Juliska még mindig hű maradt hozzád, noha mind erőltetnék Tornyaihoz. A szegény leány eljött hozzám, kért, hogy beszéljek édes apjával. A jegyváltást kitűzték, de a leány nem engedte hajlíttatni magát. Elmentem Faragó gazdához, régi jó barátságunk szíves szavaival kértem, hogy gondolja meg, mielőtt leánya boldogságát eljátszana. Ő bizonnyal hajlott volna szavaimra, de a felesége visszavitte újra haragos indulatába irántatok, és — fiam, e szégyen érte ősz fejemet, — majdnem kiutasítottak a házból. Azt mondták, a papnak semmi szólása a családi dolgokba, nem illik a leányt atyja ellen bátorítani, inkább az engedelmességre taníthatná. Én azzal váltam el: vigyázzon, Faragó uram, ne hívja ki az ég büntetését, ne szerezzen késői búbánatot magának. Fiam! bízzál az istenben. »

Lajos megnyugodott a levél olvasása után. Törhetetlen bizalma Juliska hűségében újra megerősödött. - - -

 

 (41. 645.) (Vége.)

Romanya-Planina magas tetője! Üdvözlégy emlékezetemben.

Mikor fölállították hosszú sorban a tartalékosokat, és az őrnagy elbúcsúzott tőlük, megköszönve kitartásukat. Mikor elhangzott a vezényszó: imára! S a trombiták ünnepélyes hangjai megharsantak, visszaveretve a zúgó rengeteg, visszadobogva az örömtelt szívek által. Valóban, soha nem volt senkinek méltóbb oka imádkozni, mint azoknak, akik annyi veszély és fáradság után útnak indulhatnak a drága szülőföld felé. - - -

A szív álmai fölélednek. Az édes viszontlátás remélt gyönyöre feldobogtatja a szívet. Az a szőke hajfürt annyi sok szépet mond el. Hadd legyen a test beteg, elcsigázott; hadd legyen hosszú út még hazáig, rút, hideg időben, keserves megerőltetéssel, napról-napra szakadó esőben, fázva, nyomorogva: feltartja a lélek a testet, nem szabad most betegnek lenni, rá érünk arra majd otthon, a hol szerető kezek ápolnak Mindennap közelebb vagyunk az imádott hazához, mindennap közelebb visz ahhoz a boldog perchez, a mikor elrebeghetjük:

 Kitárom reszkető karom , ölelni földedet.

 

 VI.

A Faragó uram háza szomorúság hajléka lett. Sokat siratta elveszett leányát; azt súgta a lelkiismerete, hogy ő volt az oka a leány szerencsétlenségének. Oh, ha most előkerül, bezzeg nem erőlteti semmire, teljesíti minden óhajtását. Kerestette mindenfelé, nem akadtak nyomára sehol, egyre bizonyosabb lett az a föltevés, hogy a hullámok közt találta halálát.

Természetes, hogy a Tornyay Pista kilátásai meghiúsultak. Faragó uram elkeseredésében kijelenté, hogy ha Juliska visszakerül is, soha nem adja hozzá leányát; még a házából is eltiltja a nyalka gavallért, mert látása fájdalmasan emlékezteti veszteségére. - - -

Az idő pedig egyre közeledett, a mikor a rezervisták haza érkeznek. Már a napot is tudták, hogy mikor lesz Váradon a hazatérő csapat. Nagyszerű fogadtatás készült számukra. Megtudta Tornyay Pista is, hogy mit irt András, mert azért ők titokban Faragónéval fenntartották az ismeretséget. Ö is meggyőződött, hogy ennél a háznál nincs mit keresnie. Ha Juliska visszajönne is, ö soha nem léphetne föl kezéért újra, ha már András, a hű cimbora is ő ellene fordult.

Pedig pénzre egyre égetőbb szüksége lett volna. Mindennap várhatta, hogy az uradalom részéről vizsgálat történik, s a számadásokban borzasztó hiány mutatkozott. Másfelől is mindjobban szorongatták hitelezői. Apja sem segíthetett rajta többé; az öreg maga is végképen ki volt merülve. Fia, a kire oly büszke volt, csak keserűségére vált; hiába akarta urnák nevelni, nem lett a gondatlan nevelésnek semmi jó következése.

Végre egy szép napon Pista úrfi összeszedte, ami pénzt még az uradalmi kassza körül talált, s azzal búcsút vett a kapufélfától. Mi is búcsút vehetünk tőle. Elég legyen róla még annyit megjegyeznünk, hogy néhány hónap múlva Pesten fogták el valami rosszhírű kávéházban, mint hamis játékost. - - -

Tiszteletes Debreczeni Péter uram felállott és ünnepélyes hangon szólt: — Régi jó barátom, Faragó uram! Az Isten, hogy megpróbáljon bennünket, az ő kegyelméből bánatot és szenvedést is bocsáthat reánk. Bánat és szenvedés kereste föl a kegyelmed hajlékát is. Szeretett leánya eltűnt, senki sem tudta megmondani, hogy hova ment. Gondolja meg, vajon nem vádolhatja-e önmagát is, ha leányán valami szerencsétlenség történt?

— Elismerem, tiszteletes uram, hogy én is hibás vagyok. Erőszakolni akartam olyan lépésre, a mi szíve ellenére volt. Mi öregek gyakran nem tudjuk megérteni a fiatalság gondolkodását. Hibáztam; keményszívű voltam hozzá, elűzéssel fenyegettem, ha nem engedelmeskedik. Oh vajha még jóvátehetném, — Lássa Faragó uram, jól van az rendelve, hogy a szüle rendelkezzék gyermekének sorsa felett, de a szülének nem szabad gyermekét akarat nélkül való bábnak tekinteni; abból származik a sok boldogtalan házasság. Mondja meg, Faragó uram, milyen sorsa lett volna leányának, ha elvette volna az az ember, akihez kényszerítették?

—Kedves tiszteletes úr. De hát az én leányom? hol van ő ?

— Nézze ezt a becsületes fiatalembert, Faragó uram, — folytatta a lelkész kezeit Lajos vállára téve. — Ismeri jól. Nem gazdag, nem úr, de szorgalmas és becsületes. Ez a kettő a legnagyobb kincs a világon. Én most ennek a legénynek a számára megkérem a kegyelmed Juliska leányát.

András és apja bámulva tekintenek a tiszteletesre. Ez akkor kinyitja a benyíló szoba ajtaját. Ott állott Juliska, a betegségtől még most is halványan. Faragó uram odarohant, karjai közé szorítja a leányt, összecsókolva számtalanszor.

— Édes jó apám.

— Kedves, egyetlen leányom. Egyebet nem tudtak szólni a boldogok. Andrásra alig jutott sor az ölelésben. Megfogta a Juliska kezeit és odavezette Lajoshoz.

— Öleljétek meg egymást, édes gyermekeim. Felejtsétek el, amit vétettem ellenetek. Legyetek egymásé.

A fiatalok boldogan, az örömtől némán ölelték meg egymást. A két öreg szívélyesen szorította meg egymás kezét.

— Legyetek mindig ilyen boldogok, — szólt a lelkész,—Szeressétek egymást. Legyetek jók és munkások. Megérdemlitek egymást, mert megőriztétek hűségeteket megpróbáltatások között, így legyen ez mindig. Áldjon meg az isten benneteket!

Egy hónap múlva lakodalmat ültek Lajos és Juliska. És nincsen boldogabb család Várfalván, mint a Faragó uram háza népe.

                                                  

                                                                        --------------

*Tartalékos katona

 

*

Bihari Kálmán (1855 körül – Hajdúszoboszló, 1890. január 30.) polgári iskolai tanár. Első rajza a Pesti Hírlapban jelent meg, beszélyt, verset és tárcát írt a Máramarosba, Képes Néplapba, Budapesti Hírlapba és a Vasárnapi Újságba (Galiba János szerencséje 1881.), tanügyi cikket írt a Máramaros-szigeti Tanügybe.

 

 

 

Bodon József

 

Bodon József: Amit az óra beszél. I. II. 1882. 51, 66, 82, 98.

(1882. 4. 51.) Nyitányféle.

Sohase csűrjük-csavarjuk a dolgot: az bizony megesett. A kis ketyegő portéka, mely az alsó oldalbordák fölött vidám tik-takkal méregeti a vén időt, bekerült a vak-ablakú házba. A régi, hű jószágnak jól esett a pihenés; de mivel magasabb hatalmak örökös mozgásra kárhoztatták, itt sem maradhatott veszteg. Üres idejét tapasztalatok gyűjtögetésével töltötte. Módjában állt. Elkerülhetetlen végzete olyan fényes, nagyúri társaságba vezette, minőben még sohasem volt azelőtt.

Tőszomszédságában egy ragyogó arany karperec pompázott, csillogó gyémánt kövekkel, lila színű bársony tokba rejtve. Bal oldalán egy csomó öreg mentegomb, ezüst szedőkanál, tubák-pikszis, cukorcsiptető s egy kurta arany lánc hevert. A tubák-pikszis tetején valamelyik híres uralkodó képe volt kiverve, gondolom első Napóleoné, de lehetett a Nagy Sándoré vagy a muszka császáré is. A felséges orr egészen átlyukadt a pikszisen, s nagyon furfangos kinézést adott, a borostyán koszorúval övezett fejedelmi főnek.

Távolabb két karikagyűrű elmélkedett a sors ostobaságáról, mely a szerelem mézes fazekába is ecetet cseppent néha. Jegygyűrű volt mind a kettő, néma tanúi a nagy igazságnak, hogy az isteni szerelem is kenyérrel él. A művészetet egy hegedű képviselte, húrjai közé dugott vonóval. Oldalán a tudomány képviselője gubbaszkodott: egy jókora terjedelmű barna bőrtok. Orvosi műszerek pihenték benne az ideiglenes nyugalmat. Végtelen elkeseredés kellett hozzá, hogy ezt becsapja a doktor úr. Szinte megszólalt a barna bőrtok bánatos szava: «Nincs beteg, nincs beteg!»

A szembeeső polcot emberi nemünk szebbik fele foglalta el egészen. Prémes felöltök, selyem és bársony szoknyák suhogtak egymásnak tarka-barka történeteket deli hölgyek életéből. Kopott nagy kendők, viseltes karton ruhácskák sóhajtoztak vissza a pincelakásokba. Egy összekötött tiszta kis kendő szerényen húzta meg magát a sarokban. A név kezdőbetűi ki voltak fejtegetve belőle; különben finom hímzéstől duzzadt, s a kendőcskén egy pár fölszáradt könnycsepp nyomai látszottak.

Oh, te vakablakú ház, te jótékony áldott intézet, te nemes emberbarát; kopasz falaid olyan víg-szomorkásan tekintenek végig az örökösen zajló fővároson. A te hűséges karod átölelve tartja e nagyváros fiait és leányait, a mosónétól kezdve föl a grófi hölgyig, ki arca hervadását a rizskása finom porával takargatja. Te kenyeret nyújtasz az éhezőnek, bort a szomjazónak, orvosságot a betegnek, báli ruhát a deli asszonynak. Fizetgetni segítesz a lakbért és az adót; könnyeket csalsz még hozzád nem szokott szemekbe és letörülgeted. Nagy vagy, oh vakablakú ház! Mennyi szív történetének rejtelmes zárához van meg te benned a kulcs?

 

I. Az üres hónapos ágy.

Igazán remek egy kirakat a maga nemében. Óriási pácolt sódarok; az egyik derékon Vágva ketté, hogy rózsapiros szűrével bosszantsa, vagy csiklandozza a vágyat. Szalonna-tövisekkel ügyesen kivert nyúlgerinc; pőrére vetkeztetett fácánok, melyeknek csak sárgás farktollukat hagyták meg, tanúbizonyság okáért. Egy hosszú tálon végig nyújtóztatott hal amint aranysárga kocsonyája közül bámészkodik kifelé. Csinosan összesodorintott kolbász gulyák, melyeknek ömlő illatából nagyot szippantasz, akaratlanul. Senkinek se tanácsolhatom, hogy egészséges, de korgó gyomorral megállapodjék e kirakat előtt.

Jani megállapodott. Még pedig egészséges, de fájdalom, korgó gyomorral állapodott meg. No Jani, magadra vess, ha elérhetetlen vágyaid ébrednek, s ha keserű lemondással hagyod el azt a sok földi jót. Jani nagyon éhes volt; utolsó két garasát szilvára váltotta be, úgy délfelé. Most pedig már este van, gázfényben ragyog az egész főváros. Ilyen körülmények közt én egy csöppet sem csodálkozom, hogy Jani végig húzta mutató ujját a kirakat üvegén, és tapasztalását e két szóval fejezte ki: Nagyon vastag. S Janinak igaza volt. De aki azt hinné, hogy Jani valami rosszban törte fejét, vagy gonosz céljai lettek volna az üveg megtapintásával: hát az erősen csalódnék. Én Janit tetőtől-talpig ismerem; én Janiról jót állok.

Az ő kezét egyszerűen a korgó gyomor vezette; ez sürgönyzött föl a mutató ujjába, hogy tapintsa meg vele a kirakat üvegét, talán ez is jót tesz majd neki. Esztelen kívánság volt kétségtelenül; de egy üres gyomortól mit kívánhatunk egyebet. A gázfényben úszó utcán fel s alá hömpölygött az embertömeg. Kocsik robogása, vidám csevegés, hangos kacaj keveredett,  pezsgett, zsibongott az élet. És a Jani előtt hullámzó népség egy kurta pillantásra sem méltatta a pompás kirakatot. - - -

 

Jani belépett.

Kemény, szigorú arcú, kövéres úr fogadta. Olyan arc, melyről első tekintetre leolvashatod, hogy már legalább két tucat halálos ítéletet olvasott fel boldogtalan embertársai előtt — és így izma sem moccant meg bele. Már legalább huszonnégyszer elmondta e szavakat: kötél általi halálra ítéltetik. Megértette?— Persze hogy megértette valamennyi.

— Díjtalan joggyakornoknak kinevezhetem.

— Ahhoz már koros ember vagyok, kérem alássan.

— Esztendő múlva aztán előléphet díjas joggyakornokká.

— De miből éljek addig, esedezem!

— Mást nem tehetek.

A gyűrűkkel gazdagon megrakott kéznek egy intése, és Jani el volt bocsátva.

— Díjtalan joggyakornok, esztendő múlva díjas joggyakornok. — Ő nagysága ugyancsak jól adta.

A lépcsőn lemenet elővette rongyos tárcáját s a törvényszéket egyetlen vonással kitörülte. Este, ágya szélén simítva izzadt homlokát, újra törülgetett:

Járásbíróságok: városi hatóság: mars; rendőrség: mars; kerületi elöljáróságok: mars; pénzügyi hivatalok; mars. Marad még: egy, kettő, három, temérdek!

Az előszobákban vette észre, hogy egyetlen kabátján a borított gombok mód nélkül megkoptak. Újakat vásárolt s felvarrogatta. — Azt is a mai kihallgatások alkalmával tapasztalta, hogy a nagyságos és méltóságos urak szeme élesen rátapad kabátja kopottabb részeire. Ezeket fekete tintával dörzsölgette be gondosan. Ne legyen rajta semmi kifogás.

Egy pár finom, új kesztyűre is gondolt. Mindjárt többet mutatna. De nincs. Oda szólította Nani nénit s halkan kérdezte tőle:

— Nincs magának egy pár kesztyűje, Nani néni?

— Van bizony nekem, hála istennek.

— Nem adhatná ide, két-három napra?

— Ezer örömmel. Egybe megkeresem. El is hozta tüstént.

Szövött kesztyűcske volt, s egy kicsikét már kérges. De ez nem lett volna baj. Hanem fölpróbálás után Jani sajnosan tapasztalta, hogy csakúgy lötyög a kezén; az egyikbe beleférne mind a két keze. Fájdalmas lemondással adta vissza az öregasszonynak.

Pedig másnap, mikor így rendkívül komoly méltóságos úr előtt állt, úgy tűnt föl neki, hogy két szeme csakis az ö meztelen kezén függ.

A komoly úr különben «kis barátom »-nak szólította Janit, türelmesen átfutott bizonyítványain s azzal a biztatással bocsátotta el, hogy fél esztendő múlva tekintsen föl hozzá; akkor talán-talán.

(Folytatása következik.)

 

(6. 82.) II. Jó éjszakát.

Éveken át laktunk egymás mellett, egy rengeteg nagy ház két legkisebb szobájában. De az utcáról már annak előtte is ismertem! És mindig vetettem utána egy-két pillantást, valahányszor mellettem elhaladt.

Sokat mertem volna föltenni rá, hogy öltözete eredetileg nem az ő számára készült. Kalapja szintén más koponyát fedett először, valamint cipőjét sem ő rendelte meg a vargánál. Finom volt ez mind, de már nagyon régen. Hanem kopott kabátja ujjából olyan fehér kézelő csillant ki örökké, mint a hó! S ha kézelője fel talált csúszni, nyomban lerángatta keze fejére, aztán megcsippentette, hogy fel ne csússzék. Gyakran láttam sült kolompért vásárolgatni az utcák sarkain. A pénzt úrias hanyagsággal dobta az asztalra, a ráncos képű anyóka elé. Egész magatartásán meglátszott, hogy milyen magas megvetéssel vásárolja a krumpli-csemegét. S ha zsebre rakása közben le talált ejteni belőle, oda intett valami ácsorgó gyereket és lábával mutatott a krumplira, szó nélkül. Nem hiszem, hogy az utcán oly ügyesen tudna valaki krumplit enni, műit ő tudott. Úgy csippentette ujjai közé, hogy keze feje egészen eltakarta. Egy lélek se tudhatta meg: finom piskótát majszol-e lassú menése közben, vagy sült krumplit.

Sűrűn bejárogatott hozzám esténként. Rendesen akkor jött, mikor vacsorázgatni szoktam.

— Túró, kedves szomszédom — túró? Persze liptói. Csak megkóstolom. Nagyon kitűnő. Szabad egy harapás kenyeret hozzá?

Fogytig evett velem.

— Szalámi? Természetesen magyar, ez sokkal jobb az olasznál. Csak ezt a kis szeletkét. Rendkívül finom.

Ebből is evett, míg tartott benne.

— Most csak egy korty borocskát. Köszönöm; sok lesz. Pompás bor! Hol tetszik vásárolni?

És ivott, míg a palackom ki nem ürült. Aztán rengeteg nagy üres cserép pipáját puffogtatta.

— Ott van a dohány, szomszéd úr.

— Ah, köszönöm, köszönöm. A magamét benn feledtem. Persze szűzdohány. Nagyon kitűnő. — Holnap estére egész ünnepélyesen meghívom kedves szomszédomat hozzám. Legyen szerencsém. Felséges kis vacsorát csapunk. Ürügynek, kifogásnak nincs helye. Megsért, ha el nem fogadja. - - -

 

És én rendkívül boldog voltam. Fejemet álomra hajtva, természetesen a szomszéd szobában, álmodoztam arról a végtelen örömről, aminőt csak a bálok királynője mellett érezhet halandó. Hát még mikor gyermekünk született. Apa lettem, kedves szomszédom. Hivatkozom a születésekről vezetett anyakönyvre. Törvényes erejű okirat, legale testimonium; tessék megtekinteni akárkinek. Ennyi és ennyi lapján ott van a legboldogabb apa neve, t. i. az enyém. Nem bolondság ám az, szomszédom: apja lenni egy kicsikének, akinek anyja bálok királynője volt!

Ő haragudott érte. Jaj, ha látta volna, mily szörnyen haragudott. Persze az anyaság némi terheket rak a hölgyekre, különösen míg nagyon kicsinyek a kicsinyek. Korlátozva vannak ebben is, abban is. Mondanom se kell, hogy rögtön dajkát fogadtam, egész örömmel; mert ő kijelentette, hogy a gyermek táplálásáról hallani sem akar. Természetesen: úri nő hogyan is tehetné ezt? Parasztnak való az.

Aztán gondoskodjam nagyobb lakásról, mert ez kicsiny. A gyereknek egy szoba, a dajkának másik. Világos dolog, ennek így kell lenni. S a gyerekszoba távol legyen az övétől, mert az idegei, így meg úgy. — Egészen helyes. Kifogástalan kívánság ez is. Úgy lett minden. Mit meg nem tenne a föld legboldogabb apja. Lakáspénz fejében csak hatszáz forintom járt ugyan; de hát miért ne csíphetnénk el hozzá a fizetésből négyszázat? Nem is volna értelme. Legyen ezer forintos lakásunk. De neki kéterkélyes lakás kell. Legyen kéterkélyes lakás. Magam futkostam utána s persze akadt.

Ö a nyarat fürdőn tölti. — No hiszen nem is kellene egyéb, minthogy ne fürdőn töltse. Ki látta azt? Úrinő — és nyaranta fürdőre nem menni! De a gyereket nem viszi magával. Inkább el se megy. Hát még mi? Egy delnő magával cipelje gyerekét a fürdőre? - - - (Folytatása következik.)

 

 (7. 98.) II. Jó éjszakát. (Vége.) Bizonyos időközökben horgas orrú, vigyorgó pofák tettek nálam látogatást s ilyen és ilyen papirost mutattak fel. Persze, tudja, hogy miről van szó.

— Kedves Irénem — szóltam egyszer neki — mit gondolsz, nem nélkülözhetnénk mi egypár szobát?

— Mi végből?

— Tudod lelkem, úgy albérletbe, talán ki lehetne adni.

— Miért nem teszed hozzá, hogy nem takarítanál magad a szoba-urakra?

— Már hogyan tenném? Ki gondol ilyesmire? De látod, kérlek alássan …

— Persze, nagy fényt űzünk; összébb kellene húzódnunk.

— Nem mondom én azt.

— Hát akkor mire való volt az a kérdés?

— No, no, nem szóltam, édesem semmit. Ügyes visszavonulás volt.

Számtalanszor tartottam ilyen visszavonulásokat. Azaz hogy mindig. Már ebben mester voltam, azt be kell vallanom. Beillettem volna osztrák generálisnak. Néha még a száját sem nyitotta fel; elég volt egy tekintete, hogy visszavonulót fúvassak. - - -

— Hallgass meg, édes Irén!

— Még ez nem volt elég! A gyalázatot is fejemre kellett zúdítani. Felém ne közelítsen, hozzám ne nyúljon. Itt van ez utált karika is, vigye, pusztítsa innen.

Lerángatta ujjáról a jegygyűrűt s elhajította. Azután heves zokogással rogyott le a kanapéra. Utána mentem, hogy a kezét megfogom. Eltaszított.

— Édes Irén, értsük meg egymást. Én azt hiszem, hogy a mély, odaadó ragaszkodás vétek nem lehet. A hű kutya is megérdemel legalább annyit, hogy ne rúgjuk föl hűségéért. Én láttam, tudtam, hogy te nem szeretsz engem; de e tudat sem volt képes leküzdeni bennem a szenvedélyes vonzalmat irántad. Tehetek-e róla, ha a szív erősebb volt nálam az észnél ? Aztán azt hittem, hogy idővel te is megváltozol, szívedről a jég fölolvad az én vonzalmam melegétől. Minden vágyadat, minden legkisebb gondolatodat igyekeztem betölteni. Vakon rohantam az anyagi romlás felé. De e tettemnek forrása nemes volt: a szív leküzdhetetlen érzelme. Ha ez bűn, meglakoltam érte keserűn. Csak arra kérlek, ne váljunk meg egymástól gyűlölettel.

— Hagyjon magamra.

— Elhagylak. Csupán gyermekünkről óhajtanék veled még egy pár szót váltani. A törvény az anyának ítéli a leánygyermeket. Ő tehát nálad marad. Remélhetem-e, hogy az ő ártatlan lelke meg lesz kímélve a mi boldogtalan életünk ismeretétől? Teljesítsd ezt az egyetlen kérésemet.

Kis leányunk futott a szobába, mosolygó arccal s valamit csacsogva. Oda rebbent az anyjához, felmászott a kanapéra és két kis karjával a nyakába csimpaszkodott. Ellökte magától. A gyermek sírva fakadt. Megfogtam a kezét s átvezettem a másik szobába.

— Ha terhedre volna ez a gyermek, én örömmel gondját viselem.

Nem felelt.

— Szólj, kérlek.

— A gyermek nálam marad.

— Én gondoskodom Irénkének minden szükségeiről.

— Nem fogadok el öntől semmit. Hagyjon magamra.

Alig léptem át szobája küszöbét: ripsz, ropsz, piff, paff. — Visszafordultam. A hangversenyre készült drága öltönyét tépte, szaggatta darabokra. Arca lángban égett, ajkáról görcsösen rángatóztak le a szavak:

— Pusztulj utálat! El innen ronda pénz! Így ni!

Aztán albumok, számtalan csecsebecsék repültek a falhoz. Tört, zúzott, szaggatott mindent. Az én gyöngéd figyelmem tárgyait. Aztán fölkiáltott:

— Oh az én tönkre ment életem! S összerogyott.

Igaza volt. Elismerem. Ez a rút pofa volt oka mindennek; az én rút pofám. Mért vásott a foga bálok királynője után? Mért nem érte be egy szerény harmincas hajadonnal? Ez még forró hálát is érzett volna a kései párta levetéséért. És a két öreg szépen átmotyogja. együtt az életet; ápolgatják egymásköszvényét; hosszú és forró csókokat váltanak még a fogatlanság korszakában is. Féltegetik egymást minden kis szellőtől, a gyomor elromlásától s együtt járogatnak fogat húzatni.

Néha napján látom Irénkét, tudja az én gyermekemet. Igen szép hajadonná fejlődött. Ma egy kurta percig itt nyugodott kedves feje a vállamon. Talán még most is nedves a kabátom azon a helyen. Egyre sírt.

Tudja kedves szomszédom: a fényes élet, váltók, melyeken a nevek puszta véletlenségből a másokéi. Persze érti a többit. Ma tették fel a koronát az én forrón szeretett életemre.

Jó éjszakát!

                                                    -----------

 

Bodon József (Rimaszombat, 1845. szeptember 29. – Rimaszombat, 1908. február 10.) novellaíró, a Petőfi Társaság tagja.

 

 

 

 

Bodrogi Lajos

 

 

 

Bodrogi Lajos: Ezüst tálak*. Elbeszélés. 1899.  24. 395—446

I.

Zimankós novemberi nap délutánja volt. Csak három órára járt még az idő, de jócskán sötét volt már. A nap sugarait sárgán átszűrő felhőkből kedvetlen, nyálkás nedvesség nyúlt lefelé: félig eső, félig hó.

Ha az idő nem tudta, mit akar, annál kevésbé tudták az emberek. Pedig elég sűrűn voltak, hogy valami okosat kisüthessenek.

Nagy tanácskozással álltak körűi két hintót. A hányan voltak, ki is mozdíthatták volna a sárból, a melyben megfeneklettek. Kétfelé eresz-tős bőrös hintó volt az egyik, igazi nagyúri alkalmatosság; elébe hat ló fogva, veres-zöld, varrott bagaria hámokban. A hosszú szakállú kocsis leszállt a nyerges lóról, hogy nagy ostorpattogtatással nógassa előbbre a többit; de ezek közömbös nembánomsággal csapkodtak ide-oda börzsönyfestékes farkukkal, nagy mulatságára a hintó ablakaiból kinéző frajoknak.

— Nené, mondja a legnevetősebb, úgy legyezgetnek, mintha elfáradtak volna.

— Mintha tudnák, hogy az ajtoni ebédtől nagyon megnehezedünk, felelt a másik.

Meg is látszott rajta a jó ebéd; gömbölyű volt és húsos. Nem sok bajt csinálhatott ifjának az egeres táncban; könnyen lehetett elfogni nagyon.

— Mégis csak jobb az orsós hintón ott hátul, szólt a harmadik fraj, a mint az átellenes ablakon kitekintett. Azok mintha már meg is indultak volna. Előbb lesznek a Vitéz Ferencék udvarházában, mint a nagyságos asszony, pedig Ajtonból valamicskét későbben indulnak. A nagyságos asszony, egy sápadt képű, hallgatag úrinő ott ült hátul, a széles, bőrös ülésen és szólt az ő nyugodt, csendes hangján:

— Sohse féljetek, cselédeim. Majd eligazítja az uram ő kegyelme. Elakadt országot is kiemelt már ő a bajból. Acélfényű, lelkes szemeivel ránézett az urára, a ki nyusztprémes bársony mentébe takarózva ült mellette. Mintha nem is nagyon illett volna az a bársony mente a felesége egyszerű rózsa szoknyája mellé.

Hiszen majd csak kikászolódunk valahogy; imhol az orsós hintó meg is indult már, felelt a férfi félig bosszús, félig megnyugtató hangon. Csak aztán Koppándon ne késsék sokáig az én asszonyom. Nem megmondtam, hogy ha nem a nyusztprémes, legalább a pelymetből való geleznás ruhát, a virágos bársony téli palástját, meg a kaláris övét szedje magára ? Nem kellene akkor várni az átöltözködéssel. Az lesz majd a legnagyobb késés.

— Inkább az idő vesszen, mint a ruha pusztuljon, — felelt kérlelő hangon az asszony. — Bárcsak jó uram is letette volna a bársony mentél; megtette volna a kamukás is. A nagyságos fejedelem úgyis eltiltotta a bársony mentét, azt csak neki szabad viselnie. Jaj, ha hírét veszi és még jobban ránk haragszik.

— Hosszú haj, rövid ész. Kolos megye főispánja, Szamosújvár főkapitánya, a végek generálisa csak járhat bársony mentében? Aztán meg a szent római birodalom bárója is volnék, a nagyságos titulust pedig maga a fejedelem konferálta. Neki sincs különb ennél, mért volna hát a mentéje más? Hanem hát persze — de ezt már csak magában dünnyögte. a két első ura nem tudott igazi úr lenni. Se Nagy Pál uram, se Bethlen Mihály uram, az isten nyugosztalja meg őket.

Majd a frajok fölé hajolt, a gömbölyűbbiket meg is csíphette, mert az ugyancsak nagyot sikított, aztán kiszólt az ablakon:

— Dűljön neki a hintó farának, a kinek keze lába van. János inasom pedig kapjanak a lovukra és a Túr völgyén siessenek Koppand felé. Arra rövidebb az út, víz sem járt annyi, hogy a koppándi hasadékot elönthette volna. Te pedig, Tlioroczkay István fiam, szállj ki a húgaim mellől az orsós hintóból és ültesd fel ama pakulárt ottan a kehes kancájára. Nyargalásszon erre fele kicsinység, hadd nyerítesse meg ezeket a jóvérű ménlovakat. Friss tűzzel majd gyorsabban haladunk előre.

A nagyságos úr inasa meg az udvari bolondja már le is ereszkedett a Túr völgyébe, mire a pakulár nagy nehezen felcihelődött kancájára. Mialatt végig poroszkált vele a két hintó során, hangos nyerítéssel fordultak felé a nehéz hámba fogott ménlovak. Egy nekifeszülés, egy rándítás, és a kétfelé eresztős nagy bárka nyikorgó döcögéssel megindult Koppand felé.

 

 II.

— Ugyancsak rossz kedvű a mi nagyságos urunk, — mondta Pályik János a mellette lovagló udvari bolondnak, amint a Túr patak sáros vizében nagy gyorsan gázoltak Koppand felé.

— Rósz kedvében is különb a fejedelemnél. Az mindig jókedvű, mert mindig részeg.

— Ugyan úgy-e, Zerkó? Hát nem tudod, hogy a fejeddel játszol, mikor így beszélsz? Részeg ember hamar aláírja a halálos ítéletet.

— Bolond vagyok, hát kimondhatom az igazat. Aztán pedig szeretem is az uramat, mert megvédelmezett az országgyűlés meg a fejedelem elől. Mikor négy esztendővel ezelőtt a fejérvári gyűlés elvette az egyetlen jobbágyomat és annak a róka pofájú Bodoni Györgynek adta, régi gazdám, a fejedelem semmit sem mert tenni Bodoni György ellen. De Bánffy Dénes megmutatta, hogy nem fél holmi ide kuruckodott magyarországitól, szolgálatába fogadott és visszaadta jobbágyomat.

— Nem félt az ország határozatát megszegni?

— Már miért is félt volna? Van-e nagyobb úr nála? Hát az ideszakadt magyarországiak legyenek-e az urak? Elég baj, hogy a fejedelemasszony is örökké a magyarországi vertumnusi természetű fiakat admirálja, azokat amplectálja, valahány van, minden váradi szamoncáját kit várnagyságba, kit postamesterségbe, kit officérségbe emel. Azt a Teleki Mihályt is ő ültette a nyakunkba, aki miatt a pogánnyal kell egy tálból cseresznyéznünk. Nem igazi erdélyi az sem, azért is akarja a török császár szakállába kapatni a német királyt.

— De azt is mondják ám, bolond, hogy ami urunk meg a németet hozná a nyakunkra.

— Hát Teleki uram Kemény János idejében nem járt-e Montecuccolinál a német segítségért? Hát a ki a némettel a törököt segíti kiverni, nem igaz barátunk-e? A kuruccal tartsunk-e, aki a töröknek se kell? Azt a hitvány Wesselényi Pált kövessük, a kinek Teleki Mihály uram is csak azért fújja a dudáját, hogy kitolhassa a vezérségből, hadat vezethessen Magyarországra és a zavarosból magának a palatínus tisztet halászhassa ki? Már csak igaza volt az én uramnak, mikor a tavalyi gyűlésen eltiltotta Teleki uramat a magyarországi háborútól.. A maguk hazáját elvesztették, könnyen teszik hát kockára a másét.

— De mikor a német a magyarnak az igazi ellensége!

— Nem fenébb a töröknél. Azt mondja az én jó uram, hogy verjük meg előbb a némettel a törököt, a nagyobb ellenséget, ezt a kisebbet majd csak visszaszalasztjuk a plundrájába, ha a mi nadrágunkba óhajtoznék. Több esze van a mi urunknak, mint az egész tanácsnak. - - -

 

(26. 430.) IV.

Még ott térdelt a nyavalyás, vörös bőrrel sziv alakra kivarrt két könyöke összeverődött a nagy remegéstől, mikor az összegubanczosodott szolganép közül csak előtör egy termetes asszonyság, nehéz vasas ládát czipelve a két kezében.

— Ezzel kólintottam kobakba az egyiket, kiáltá diadallal. Mert ember fia legyen, a ki kifog a Bojtos Gergely feleségén. Megmentem az tálakat az latroktól, pedig ugyancsak szorítgatott az az égető tatárnál kegyetlenebb székely populé. Egyet magam csíptem el; a gaz fickó egész eddig merészkedett utánam. Ott künn van, megkötözve az inasok között. — De ihol a tálak, Nemzetes Vitéz Ferencz uram, ám válogasson közülük. A ládát az asztalra emelte, cifra szakállú kulccsal kinyitotta és vagy hat, széles aranyozott tálat emelt ki belőle.

Gyönyörű ötvösmunka volt valamennyi. Tenyérnyi aranyozott virágkoszorúk a tálak szélén, a fenekükön pedig finoman cizellált képek a régi mesés világból: Paris ítélete, a najádok és tritonok játéka, Venus születése a gráciák tánca, Neptunus, a mint a hullámokat elsimítja, Nagy Sándor lakomája Babilonban, nagyon szép, ismert meséket mondó képek mind. Vitéz Ferencz a két szemével majd elnyelte a tálakat és már válogatni is akart közülök, mikor Bánffy Dénes hirtelen rátette kezét a tálakra.

— Majd csak máskor, komám! Igazad van, ezüst tál csak a fejedelemnek való. Ezeket hát neki ajándékozom, állok a szavamnak. Ha Telekinek, a ki mindenét a fejedelem gráciájának köszönheti, nincs miből ajándékozni, van Bánffy Dénesnek. Hadd lássák, nem vagyok rebellis, ha mindjárt megszólom is, a mi dorgálandó. - - -

 

(27. 446.) V.

Nem is felejtette el. Vitte egyenesen — nem Apafihoz, hanem Telekihez.

A tanácsúr mélységes aggodalmak közt várta kiküldött emberét. Izgatottan babrálta korán szürkült szakállát és sűrű ráncokba húzta össze nagy, kopasz homlokát, mikor bizalmasát belépni látta.

— Nos? — kérdezte.

— Minden sikerült, Kegyelmes uram. A rebellist visszafordítottam, a kegyelem ajtaját így hát bezártam. Akár testamentumot tehet. Hoztam is a hagyatékából Kegyelmednek.

És behozta a ládát, gondolván magában:

— Megkenem a tenyeredet, hogy simábban tolhass előre.

De azért mégis hozzátette:

— A fejedelemnek küldte engesztelésül.

— Át is adom majd neki. Különben vettem a levelét is a Thoroczkay István kezéből, majd intézkedem is annak értelmében. Kiintette a kémet a szobából és gyönyörködve nézte a tálakat.

— Szép holmi, drága holmi! Ezen a fejét veszem meg annak az embernek, mért állja az útját magyarországi politikámnak?

Azután intézkedett, de nem a levél értelmében. - - -

És a tálak még az éjszaka csakugyan megrepedtek. Hangos, siralmas csengés közben végighasadt valamennyi. A fejedelemasszony követe három órával későbben érkezett. Így lőn, hogy ama napok krónikása ezeket a véres sorokat Írhatta könyvébe:

. . . «Csáki Lászlót expediálták Bethlenben, ki is Bethlenben érkezik későn éjszaka. És mindjárt Pataki Istvánt, a kolozsvári református professort, a ki Bánffy Dénes mellett vala, beküldé, hogy a rab urat felköltse és imádkoztassa».

Pataki István bemenvén a házban csendesen, fel akará költeni az urat, hogy felesége, ki mellette fekszik vala, eszébe ne vegye; de azalatt amaz is felébredvén, deákul mondja neki: Nagyságos uram, keljen fel Nagyságod, és készüljön a halálhoz, mert eljött Csáki László a szentenciával és meg kell halni Nagyságodnak. — A felesége gyanakodván, hogy deákul beszélnének, valami rossz hír érkezett volna, tudakozni kezdé, de noha sokáig tagadák mindketten, de utoljára csak ki kellé mondani, mert rövid vala az idő. Az asszony, minthogy azelőtt gyenge, félelmes asszony vala, hallván a dolgot, elájult és a más házban beviszik, az úr pedig buzgóságosan imádkozván, mikor megparancsolnák, hogy csak jönne ki, egy hálómentét vetvén csak nyakában, ingben, lábravalóban és papucsban kijőve a pitvarba. És ott egy szőnyeget terítettek vala le, melyet háromszor is megkerülvén, nem akar vala letérdepelni, de Csáki László megriogatá: «Uram, ennek meg kell lenni». Pataki István pedig túlbiztatván és vigasztalván, nagy nehezen letérdepelek. A cigány, a kinek azelőtt afféle akciója nem volt, elijedvén olyan nagy úri embertől, reszketvén a keze, nem tudá elütni a fejét, hanem mikor két, háromszori vágás után a földre ledőlt volna is a szegény úr, ott is marcangolta.

Küldött vala egy vég bársonyt is a fejedelemasszony ha azalatt megölnék, míg az étekfogó elérkeznék, abban takarnák a testét. Abban is takarák és ugyanott a bethleni templomban, alacsony módon eltemetek. És sok esztendeig a temetésénél való föld színén buzgott föl a vére».

                                        *

Sok vér buzgott fel azóta boldog Magyarország földjéből, amelyet fukar kéz és hideg szív ontott.

                                       -------------

 

* A Kisfaludy Társaság pályázatán jutalmat nyert elbeszélés.

 

antikvarium.hu Könyv ára: 2440 Ft. Emberek - Árnyékok - Bodrogi Lajos | Zörgő zsolozsma.

 

 

 

 

 

Borostyáni Nándor

 

 

Borostyáni Nándor: A holt Adorján szelleme. 1875. 7. 99, (114, 130,147, 162, 178.)

A válogatott kis társaság, mely Bereghi Tibor elegáns egyszerűséggel bútorozott szalonjában egybegyűlt, élénk helyesléssel fogadta a csípős filippikát, melyet a tudományos készültségéről előnyösen ismert N orvos a spiritiszták ellen épp az imént meglehetős hosszadalmasan eldörgött. A derék tudós egészen neki hevült a vitának, és most nagyot törült selyem zsebkendőjével homlokán, mint a ki jól végezte feladatát. A jelenvoltak helyeslését véve tekintetbe, az orvos úr diadala kétségkívül teljesnek volt nevezhető.

Csak Bereghi Tibor, a háziúr, és neje lady Jane nem vettek részt a helyeslésben, mellyel a tudós doktor filippikája minden oldalról találkozott. Bereghi arcán a figyelmesebb szemlélő némi kedvtelenség jelét fedezhette volna föl, mely azonban hamar eltűnt, hogy bizonyos elmélázásnak engedjen helyet. Az, hogy sem ő, sem neje nem üdvözölték a doktort a szellemidézők fölött nyert diadala miatt, nem maradhatott észrevétlenül a társaság körében.

Bereghi részéről e hallgatás, mely tán nem tetszését leplezte, kétségkívül meglepő volt. Őt mindenki úgy vélte ismerni, mint szerfölött higgadtan és realisztikusan gondolkodó férfiút, akinek elméje legkevésbé sem hajlott oly misztikus dolgok felé, minőkkel a spiritizmus hívei bajlódnak. Egész élete és múltja nyíltan szóltak ily föltevés ellen. Bereghi Tibor ép a bölcsészeti szigorlatokat volt leteendő a berlini egyetemen, hová vagyonos apjának óhaja és saját hajlamai vitték. Hírét vette Garibaldi tábornok kalandos expedíciójának a nápolyi királyság ellen, melyben a magyar vitézségnek oly dicső szerep jutott.  A szabadságért lángoló ifjú eldobta könyveit, hogy karddal kezében küzdjön a egy letiport nép felszabadításáért. Palermo ostrománál, mint egyszerű vörös inges közvitéz volt jelen, egyike levén az elsőknek, kik áthágták az ellenséges torlaszokat. A voltoméi ütközet után a csatatéren nevezte ki őt tisztté a hős tábornok. A hadjárat befejezése után Bereghi, ki megkedvelte a katonaéletet, még hosszabb ideig maradt olasz szolgálatban, gyakran verekedve a megszaporodott nápolyiakkal. Aztán csak híre futott egyszer itthon, hogy Tibor egy csodaszép angol leányt vett el Nápolyban, szegre akasztva a kardot és elköltözve a ködös Albionba, honnét alig egy év előtt tért vissza rég nem látott hazájába.

A fővárosban Bereghi háza a leglátogatottabbak közé tartozott. Estélyein mindannyiszor érdekes társaság gyűlt össze. Nem alaptalanul jegyezte meg valaki, hogy Bereghiéknél a „szellem arisztokratái” adnak egymásnak légyottot. A kitűnő képzettségű úrnő, ki élénk részt vőn a sokszor tudományos jelleget öltő vitákban, vonzó központja volt ez estélyeknek, ép úgy hódítva szellemdússága, mint lényének bájai és szeretetreméltósága által. Annyival inkább fel kellett tehát tűnnie a körülménynek, hogy ezúttal ő is hallgatag maradt, midőn a tudós doktor bevégezte hatásos anti spiritiszta értekezését.

A báró azonban, bár látta a hatást, melyet ellenfelének nyomós érvei a hallgatóság körében előidéztek, még nem tartotta vesztettnek a csatát.

— Am legyen önnek igaza — monda az orvoshoz fordulva — mindazt illetőleg, mit a spiritiszták ellenében fölhozott! De azt meg kell önnek engednie, hogy vannak még a tudomány előtt dolgok, melyekről a fátyolt nem sikerült levonnia senkinek sem. Ilyen rejtély az emberi szellemnek azon sajátsága is. hogy olykor megfoghatatlanul lát előre dolgokat, melyek csak évek múlva következnek be. Nem akarom önt untatni a delejes álomba merültek csodás sajátságainak fölsorolásával, de kérdezem: nem arról tanúskodik-e e körülmény is, hogy önök materialisták még mindig képtelenek visszavinni az elmetehetség valamennyi jelentkezését az anyag puszta működésére? Mi föltétlenül hiszünk a szellemben, annak halhatatlanságában s a lehetőségben, hogy holtak szellemével is érintkezhessünk.

— Ohó! — kacagott fel az orvos — úgy hát báró úr töredelmesen bevallja, hogy valamely spiritiszta szektához tartozik! Ez esetben kérnem kell, bizonyára az egész. mélyen tisztelt társaság hevében, szíveskedjék nekünk valamit beszélni a szellemidézés hókuszpókuszáról, s azokról a mulatságos „médiumokról", melyek oly nagy szerepet játszanak önöknél. Bár e szavakban leplezetlenül jelentkezett a szóló gúnyja, a bán szokott nyugalmával viszonozta:

— Sajnálom, hogy kíváncsiságának nem tehetek eleget. En nem tartozom semmiféle szellemidéző szektához. s a spiritisztákról csak annyit tudok, mennyit könyvekben olvastam róluk. Azonban megvallom, hogy hiszek a szellem fönnmaradásában a test elenyészése után, és lehetőnek tartom a közlekedést ily szellemekkel. Önök abszurdnak nevezhetik e hitet álláspontjuknál fogva, mert hisz tanaik szerint a szellem nem egyéb, mint az anyag működésének kifolyása — de hát mivel indokoltabb az önök hite a miénknél?

— A tudomány minden kételyt kizáró hatalmánál fogva, bán úr! — kiáltott föl hevesen az orvos. Azon tudomány hatalmánál fogva, mely kideríti a humbugot, melyet a spiritizmus mesterei eddigelé a szellemidézéssel, s szellemekkel való közlekedéssel űztek. Vagy nem lett-e leálcázva maga a hírhedt amerikai „szellemidéző," Hume is, kit az ötvenes évek derekán nagymesterük gyanánt tekintettek? Az ellenkező tanok híveinek kétségkívül érdekükben áll mindenkit közönséges szemfényvesztőnek vagy vásári bűvésznek bélyegezni, kinek hatalmában áll a szellemekkel való társalgás. Ami Hume-t illeti, úgy tudom, hogy egykor az önök tanainak követői közül is sokan egészen más véleményben voltak - - -

 

(12. 178.) Egy rövid, kölcsönösen bátorító biztatás után lóhalálában vágtattunk előre a zuhogó esőben. A lövések egyre sűrűbben s hallhatóbban dördülték föl; valahol a közelben egész csatározásnak kellett folynia. E percben balra kanyarodtunk az úton. s a villám fényénél egy nem messze fekvő tornyos épület körrajzai váltak ki az éjből. A zápor zuhogása dacára vad kiáltásokat véltem hallani.

— A kápolna körül vannak! — kiáltott felém az őrmester. Az öreg katona ismerte a vidék minden zegét zugát, akár a tarsolya belsejét.

— Előre bajtársak! — viszonoztam harsány hangon, fölemelt karddal rohanva előre vérig sarkantyúzott paripámon. Valóban a kápolna körül volt a csatározás színhelye. Még csak száz lépés köz választhatott el bennünket az ismeretlen küzdőktől, midőn a lövések zaja között éles recsegést, s azt nyomban követő tompa nehéz zuhanást hallottunk.

— Bezúzták az ajtót! — kiáltott föl a mellettem vágtató őrmester.

E pillanatban a kétségbeesés halálos ijedelmétől kicsikart átható női sikoly szakította meg a dühöngő harci zajt, megfagyasztva ereimben a vért. A fiatal angol hölgy hangját véltem fölismerni a rémes segélykiáltásban.

Magamon kívül vágtattam embereim élén a kápolna elé. De már a brigáns csapat kiállított őrszemei észrevették közeledésünket. Egy csomó golyó repült elénk üdvözletül. A gonosztevők kétszer annyian lehettek, mint mi. - - -

Ami e történetből még hátra van, azt tudják vagy sejtik önök — monda Bereghi Tibor, mély szerelemtől sugárzó tekintetet vetve bájos nejére, kit ama borzasztó éj emlékének fölidézése az elmúlt hosszú évek daczára is észrevehetőn megrázkódtatott. Miss Jane kevéssel felgyógyulásom után nőmmé lett, s én máig is áldom szegény Adorján barátom emlékét. Ha ő, utolsó ízig meggyőződve egy babonás tan igazságáról, nem ígérte volna meg egykor nekem a holta utáni megjelenést: előreláthatólag nem tulajdonítottam volna semmi jelentőséget azon rémes álomnak, mely akkor éjjel az Abruzzok sziklabarlangjában fölzavart, s nőm és szülőinek megmentőjévé tett. De mondják most meg önök, nincs-e okom minden hitetlenségén daczára, mellyel a szellemidéző szekták önámító tanai iránt viseltetem, ama csodás álmot azon rejtélyek közé sorozni, melyeket sohasem tehet egészen érthetővé a fáradhatatlanul kutató tudomány?

Bereghi Tibor bevégezte elbeszélését, s most, hogy e kérdéssel zárta be szavait, az érdemes orvos nem mulaszthatta el egy jelentős pillantást vetni a spiritiszta hajlamokkal gyanúsított báróra, így szidva:

—Kétségkívül csodálatos az összefüggés, mely Adorján ígérete s Bereghi barátunk álma között fönnáll. De míg a tudomány ily esetekben csak az agyműködés mindenesetre rendkívül érdekes jelentkezéseit látja, addig a spiritizmus hóbortja azokból kapós tőkét farag, hogy indokolja tévtanait az emberiség babonára hajló része előtt.

 

                                                  ----------

 

 

Borostyáni Nándor: A honvéd zászló. Elbeszélés. (1891. 435—451-452, 466-467.) I. A magyar szabadságharc világra szóló drámájának utolsó fölvonása rohamosan közeledett a vége felé. Igazi hőse, a magyar nemzet, fölötte összecsaptak a kegyetlen végzetnek hullámai. A kocka hirtelen megfordult. A szolnoki, kápolnai, isaszegi, tápió-bicskei, nagysarlói, komáromi és budai fényes fegyver-tettek után a nyári hadjárat katasztrófái zúdultak a magyarra.

Az orosz sas segítségére szállt a megtépázott osztráknak. Két nagyhatalom egyesült seregei szorongatták a szabadság és nemzeti jogok bajnokait. Visszanyomták a magyar fősereget a felső Dunától a Tiszáig, a Tiszától a Hortobágyig, a Hortobágytól a Marosig.

Bekövetkezett a forró nyár és vele a szabadságharc ügyének megrendítő bukása. Mindennap lehangolóbb, izgalmasabb, szomorúbb híreket hozott: vesztett csatákról, megrendült önbizalomról, meglazult fegyelemről, kormányférfiak és hadvezérek végzetes torzsalkodásáról. A debreceni vesztett csata után a szöregi, a szőregi után a temesvári, a temesvári után a minden reményt csirájában megölő világosi fegyverletétel! Harminckétezer magyar daliának meghódolása a cár hadainak fővezére előtt. Ezt nyomon követette a gőgös jelentés:

 

Magyarország Fölséged lábai előtt fekszik.

 

 

 

A MAGÚRA  HEGYSÉG; FENYŐ-ERDŐ SZÉLE.

GRÓF ANDRÁSSY TIVADAR FESTMÉNYEINEK KIÁLLÍTÁSÁBÓL.

 

A Magura (ukránul: Маґура) hegycsúcs Ukrajnában, az Északkeleti-Kárpátok Szkolei-Beszkidek hegyláncában

 

 

*

Temesvárról és Erdélyből a magyar hadsereg roncsai az ország déli határa felé vonultak. Bem, Vécsey, Guyon és Kmetty még egyszer kibontották Kustélynál

és Poganyestnál (Poganyest, oláh falu, Krassó vármegyében) a reménytelen ellenállás zászlaját. Hasztalan. A világosi fegyverletétellel végleg eldőlt a harc. Kétségbeesés lopózott a szívekbe. Minden fegyelem megbomlott. Ezren dobták el fegyvereiket s oszladoztak szét, a merre kibúvót láttak. Vesztükre! Akik nem kerültek a Karánsebes felé nyomuló ellenség portyázóinak kezeibe, azokat fölkoncolták az oláhok. - - -

— Vitézek, bajtársaim, — kezdte Dorándy és hangja remegett a meghatottságtól. A magyar szabadság napja elborult. Nincs többé magyar hadsereg. Szent és igazságos ügyünk elbukott. Viszálykodás és túlerő kezet fogtak ellenünk, hogy elpusztítsanak. Minden ellenállás hasztalan. A küzdelem eldőlt. Isten a tanunk rá, hogy ez a zászlóalj mindvégig megtette a kötelességét; hogy harmincnégy csatában elesett és sebesült bajtársaink vérével öntözte a magyar szabadság fáját, melyet nemrég még oly erősnek és büszkének láttunk. A fegyvert, mellyel mostanig oly hősileg harcoltatok, le kell raknotok. Itt vagyunk az ország határán. Előttünk a Duna, azontúl a török császár hatalma. Válasszatok! Megadás vagy menekülés, ezt mérte ránk a kegyetlen végzet. Győzelmeink jelvényével nem fog hivalkodni az ellenség. Honvédek, a zászlót, melynek becsületét szeplőtlenül megőriztétek, magammal viszem.

A vitézek többsége arra szánta el magát, hogy benn maradnak a hazában. -  - -

 

(28. 451.) Dorándy meglepetve pillantott vendégére.

— Csak nem Charlestonból jön ön, hogy egész éjjel úton volt?

— De bizony, onnan jövök, még pedig, amennyire lehetett, toronyirányban. Keresztül a plantage-ok (ültevény) útjain.

— Csak nincs valami baj önöknél?

— Hála istennek, nincs, mindnyájan egészségesek otthon. Hanem azért elég komoly ügyben, küldetésben jövök. Férfiakra van szükségünk, kedves Dorándy. Olyan tapasztalt, harcedzett, bátor férfiakra, mint ön. Apa nagyon kéreti, hogy a plantage tulajdonosok holnapi gyűlésén, Charlestonban jelenjék meg. Azt tartom, hogy ott igen fontos, mindnyájunkat a legközelebbről érintő határozatokat fognak hozni.

— A helyzet tehát még feszültebbé vált?

— Feszültté a késhegyig; a fegyverek hatalmára való hivatkozásig.

Dél-Karolina, Mississippi, Florida, Alabama, Georgia és Luisiana államok kiléptek az Unióból, megalakították a déli államok szövetségét és megválasztották Jefferson Davis-t elnökül.

— Elhagyatottságomban éppen csak hogy erről vagyok tájékozva, kedves Charles.

— Nos hát, most az új konföderáció meg fogja mutatni, hogy nem fél a yanke-ek fenyegetéseitől. Nem fogjuk tűrni, hogy Északnak kalmárai és jogcsavaró ügyvédei ránk erőszakolják akaratukat. - - -

Hogyan került Dorándy Béla hazájának elhagyása után Amerikába és miként lett az egykori honvédtisztből vagyonos plantage-tulajdonos Dél-Karolinában, azt hamar el lehet mondani. Annál hosszabbnak tűnt föl neki az a pár esztendő, melyet török földre való lépése után folytonos nélkülözésben töltött.

Nem lépett be tehát a követőinek hadseregébe. Azon volt, hogy Konstantinápolyban leckeadással tartsa fönn magát. Tudott meglehetősen németül, franciául, angolul. Ezt próbálta hát értékesíteni- - -

A kapitány meghatottan nyújtotta Dorándynak a kezét:

— Ön magyar és szerencsétlen. Ez a két körülmény kötelességemmé teszi, hogy fölajánljam önnek segítségemet. Ön nem tudja, mennyire lelkesültünk mi odaát Amerikában nemzetük ügyéért, melyet oly hősileg védtek fegyverrel. Sokért nem adom, uram, hogy szerencsés voltam hallani nálunk nagy szónokukat, Kossuthot. Önnek nem szabad itt maradnia. Elviszem önt New-Orleansba. Az én vendégem lesz a hajón. Így jutott Dorándy az új világba- - -

 

(29. 666.) III. Dorándyt magával ragadta az észak amerikai nagy polgárháború rettenetes görgetege. Lángoló gyűlölet és magasra csapó lelkesedés egyetlen óriási táborrá változtatták a déli konföderáció államait. Ellenállhatatlan hatalommal sodorta be Dorándyt a legvéresebb háborúk egyikébe. Az összes fegyverbíró férfiaknak zászlók alá vonulása, saját harcias hajlamai és mindenekelőtt az a kötelességérzet, hogy neki, a régi katonának, karddal kell meghálálnia azt a boldogságot, melyet új hazájában talált. Kiragadta hát magát családja köréből és megalakította a dél karolinai első lövészezredet. - - -

— Colonel Dorándy. Meade tábornok szól önhöz! A sors önt ellenségeink táborába sodorta.  De tudom, hogy ön lovagias és vitéz ellenfél volt mindig. Szerencsesek lettünk volna önt a mi sorainkban láthatni. Adja Isten, Sir, hogy mielőbb fölépüljön. Gondom lesz önre. Dorándy halasán szorította meg a tábornok kezét. Meade odafordult vezérkarához.

— Megindító eset, uraim. Látják ezt a zászlót. Valaha az is csatát tűzben lobogott, a magyarok szabadság harcában. - - -

— Brougham százados úr!

— Parancsoljon, tábornok úr.

— Vezényelje rögtön ide a tábori kórház őrségének egyik századát.

A század felvonult. Meade intett, hogy arccal a kórház sátrai felé fordulva foglaljon állást.

— Attention! Salute thr standard! — kiáltotta érces hangon.

Azzal kivonta kardját, hegyére tűzte a honvédzászlót, és magasra emelte.

A tisztelgésre emelt fegyverek csattogtak, a kürtök megharsantak, a dobok peregtek. Csörömpölve repültek ki a vezérkar tisztjeinek kardjai a hüvelyekből, hogy nyomban meghajoljanak a magyar nemzeti trikolor előtt. Fönséges volt a szabadság és emberi jogok e lovagias harcosainak tisztelgése a magyar honvédzászló foszlányai előtt; a távol nyugatnak e vértől párolgó harcterén.

Dorándy látta az egész jelenetet. A lenyugvó nap aranyos pírjától elöntött zászló színeinek ragyogását, a tisztelgő kardok csillogását, a pillanat nagyszerűségétől meghatott arcok ünnepélyes komolyságát.

— Köszönöm, Sir, köszönöm, — rebegte, nehéz mozdulattal előre hajolva.

De e pillanatban vastagabb vérsugár ömlött ki száján. Kormuth hozzá rohant, gyengéden visszanyomva a haldokló fejét a durva vánkosra. Hasztalan. Mire az est homálya takarta el fekete, irgalmas leplével a csatatér borzalmait, Dorándy kiszenvedett.

*

Borostyáni Nándor (Szeged, 1848. január 14. – Párizs, 1902. augusztus 5.) magyar újságíró, író. 1874 és 1878 között a Vasárnapi Újság állandó, kedvelt nagyszámú tárca írója.

 

 

Függelék

 

 

 

DOSZTOJEVSZKIJ MIHÁJLOVICS TÓDOR. (1881. 10. 145.) Csopey László.

EGÉSZ életemben fáradtam és dolgoztam, mint a barom, a mindennapi kenyérért; már-már azt hittem, hogy valamit csak szerzek gyermekeimnek, és íme itt kell őket hagynom nyomorban ... Ezek voltak Dosztojevszkij utolsó szavai nejéhez, ezeket mondotta február 9-én reggel, és aznap este a sokat szenvedett férfiú nem volt többé. Halálával fölbomlott az orosz irodalmi triász, melyet Turgenyev Iván, Tolsztoj Leo gróf és Dosztojevszkij alkottak, e három férfiú, ki a jelenlegi orosz irodalom dísze, büszkesége, legjelesebb művelője volt.

Született 1821. november 11-én Moszkvában. Atyja orvos volt és fiát is reális pályára szánta. 15-ik évéig Moszkva egyik legjobb hírű intézetének volt növendéke, ekkor ment át Szentpétervárra, a mérnöki intézetbe, s a tanfolyamot sikerrel végzi el. Rövid ideig államszolgálatban volt, de csakhamar odahagyta azt, úgyszintén a mérnöki pályát is, a melyre készült és szívvel-lélekkel fogott hozzá az íráshoz. Irodalmi jelentősége abban áll, hogy mint a lélek, kivált a kóros lélek anatómusának, mint a szenvedők, a lelkileg sújtottak és az erényre törekvők költőjének nincs párja az orosz irodalomban. Morálja a humanizmusban gyökerezik, legfőbb vágya, hogy minden ember legyen ember önmaga és felebarátja iránt.

Halála mély s őszinte részvétet gerjesztett az oroszoknál; temetése nagyszerű volt. Koporsóját 74 koszorú diszitette, ezek közt tündökölt — az orosz viszonyokra nagyon jellemzően — a börtön-főfelügyelőségé is.

*

Dosztojevszkij Összes műve megtalálható (külön-külön), az antikváriumokban kínált  kötetekben.

 

 

AZ INKÁK HAZÁJÁBÓL Kilényi Gyula. (1913. 1. 12.) Ki emlékezik még, hogy mi volt Eldoradó, Potosi, Ozir? Mikor az inkák hazájából temérdek kincseket küldtek Európába, akkor ez a hely volt a világ legirigyeltebb, leggazdagabb vidéke; úgy beszéltek róla, — s olyan legendákat költöttek felőle - - mint egy álomvilágról. Ekkor jöttek a spanyolok, akik lerombolták az inkák világát és kirabolták e vidéket, amíg csak fel nem jajdultak alto és bajo Peruban, 1809-ben. Alsó és felső Peru volt az első, ahol fegyvert fogtak a spanyol önkényuralom ellen, s csak azután mozdult meg az egész Dél Amerika. Ahogy a spanyol elpusztította az inkák világát, úgy pusztult el a spanyol világ is itt. Az inkák hazájában kapta az első csapást a Nagy Spanyolország és ettől kezdve mind kevesebb helyen lengette a szél a spanyolok büszke vörös-sárga lobogóját. Ma az inkák egykori hazája, épen az ellentéte annak a mesevilágnak, mely egy pár évszázad előtt volt. És ezért nem törődik, és nem beszél róla senki többé. A régi szép világból nincs meg már semmi, csak egy pár monolito, egynéhány rom, melyek körül, a dél-amerikai archeológusok ásatnak, hogy felszínre hozzanak valamit a régi világból, melynek a kincseiről már csak a legendák tudnak A győztes szabadságharc után alto és bajo Peru két köztársaság lett. Bolivár Simon, a dél-amerikai hős hadvezér neve után alto Peruból: Bolívia lett. Fejlődött is úgy, mint a többi köztársaság, egész 1870-ig. Ekkor háborúba keveredett (Peruval együtt) Chilével és a háborúban elvesztette egyetlen nagyfontosságú kikötőjét.

 

 

MONOLIT AZ INKÁK IDEJÉBŐL TIAHUANACUBAN

 

A mai Bolíviának kétmillió lakosa van és a lakosság fele indián. Nem vad, hanem inkább alázatos és félénk és e tulajdonságuk miatt aztán ki is használja a másik fél. És nem épen valami szelíd módon. Ha hivatalosan nincs is meg már a rabszolgaság, a viszony, mely az indián és fehérbőrű dél-amerikaiak között fennáll, még ma is a rabszolgaságra emlékeztet.

Bolivia az ellentétek földje. Az egyenlítő alatt fekszik, de azért, a hegyein ott csillog a hó. Egyes vidéke legszebb egész Dél-Amerikában, egyes része pedig sivár, kopár és maga az egyhangúság. Egyes helyein majdnem puszta kézzel lehet kikaparni a földből az ezüstöt, más helyütt meg azt sem adja meg az anyaföld, ami a lakosság mindennapi megélhetéséhez szükséges. A lakosság Santa-Cruzban, alig egy pár száz méternyire a tenger szintje felett a tropikus égöv hőségében él; de Oruro-ban már szibériai hidegben sínylődik, majdnem négyezer métere a tenger szintje felett. Potosi, egyik legfontosabb városa, magas hegyen fek¬szik ahová valósággal csak kapaszkodva lehet feljutni. La Paz, a főváros pedig, lent fekszik mélyen a völgykatlanban.

Európával való közlekedése is nehézkes. Buenos Airesből vasúton kel elutazni Argentína északi részéig Jujujig. Itt azután a vasút felkapaszkodik a Cordillériákra, ameddig csak bír. Azután jön az öszvér karaván, mely szépen átveszi a vasút szerepét és átszállít mindenkit és mindent Bolíviába. És amikor beköszöntének azok a félelmetes viharok a Cordillerákon, melyek a hatalmas kondorkeselyűt is úgy csapdossák a sziklákhoz, mint a kis tarka pillangót a tavaszi szellő a kertek falához, vajon mi történik ilyenkor az utassal, a csomaggal, a szállítással? Vár, vár. A bevándorlás Bolíviában ismeretlen fogalom. Pedig bevándorlók nélkül nehezen fejlődhet egy itteni állam.