h14–54. Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók.  (Csiky -Györkönyi)

 

 

2016. 10. 16. -  11. 12.

 

 

Tartalom

 

Bevezetés

 

Magyar próza

 

Csiky Gergely

EGY ÉJJEL (Cím szerint sorolva)

Eötvös Károly   

Forrai József 

Gonda Dezső 

Gyarmathy Zsigáné

Györkönyi Károly

 

Függelék

 

Szent-Gellérthegy (1875 és 1906.)

MUNKÁCSY MIHÁLYNÁL. GONDA DEZSŐ, 1890.

Az Amerikába kivándorló honfitársak (1907.)

 

 

 

 

Bevezetés

 

A taralomból: Csiky Gergely szó-zuhataggal mutatja be a pályaudvar mindennapjait. A félelmes szomszédban mesterien írja le – a ma már ismeretlen – írnok-életet. Megtudhatjuk, hogy eredetileg mit jelentett a sulykolás? Kik és hogyan készítették a sulykot? Mi a skofium? Forrai József Gallienus császár  udvarába viszi az olvasót. EGY ÉJJEL A RABLÓTANYÁN a megfilmesített  Spessarti fogadó-ra emlékeztet. Gyarmathy Zsigáné fordulatos történetei. A morbid GYANÚ, a születés-kori gyerek-cseréről szól. A MEK – több írásával együtt - felvette gyűjteményébe.

A Függelékben arról olvashatunk, hogy a kivándorlót, mielőtt rálépne Amerika földjére, gondosan megvizsgálják, s csak akkor eresztik be, ha minden föltételnek tökéletesen megfelel (1907.).

 

 

 

 

Csiky Gergely

 

 

Csiky Gergely: A félelmes szomszéd. Elbeszélés. (1879.  3. 19. )

Csombók úr ellen igen nagy méltatlanságot követett el az iroda-igazgató, midőn régi hű bajtársat és húsz év óta elválhatatlan szoba-társát, Darnai urat más hivatalos helyiségbe tette át. Ha már egyáltalában is nehéz elválni a megszokott  foglalkozástól és környezettől, mennyivel nehezebben eshetett Csombók úrnak elválni régi kollegájától, kit nemcsak a megszokás, hanem hajlamaik és eszmekörük egyformasága is nélkülözhetetlenné tett számára. Húsz év óta ültek egymással szemben egy füstös, szűk hivatalos szoba két vénhedett asztalánál, és végezték egyenlő nyugalommal, egyenlő gépiességgel az írnoki hivatás ezerágú műveleteit. Kevés szavú volt mind a kettő. Nem pazarolták a drága időt haszontalan szószátyárkodással. Megkívánták egymásnak a jó reggelt, jó étvágyat és jó éjszakát, Kevesebb munka idején néhány rövid megjegyzést váltottak az időjárásról, vásárkor a kereskedelem és ipar forgalmáról. Egyszerre jöttek, egyszerre mentek, minden ajtónál makacs udvariassággal viaskodtak a másik előre bocsátása felett. Jakab napján Csombók úr meghívta ebédre Darnai urat, Mihály napján Darnai úr meghívta ebédre Csombók urat. Tökéletesen összeillettek, s amennyiben húsz éves városi írnok kebelében közönséges emberi érzelem számára hely lehet, meleg barátsággal viseltettek egymás iránt.

És az iroda-igazgató, lábbal tiporva a húsz éves elévülés jogcímét, egyszerre minden alapos indokolás nélkül áthelyezte Darnai urat a kiadóosztályba, s Csombók úr egyedül maradt a maga szobájában, szemközt az elárvult vén asztallal, honnan nem visszhangzott többé saját tollpercegésére a jól ismert szuszogás és vakarás.

Egyedül maradt, de nem sokáig. Már-már kezdett hozzá szokni az irodai magány rendszeréhez és csak néha-néha zavarták buzgó munkáját a szomszéd asztalon felhangzó kísértetes tollpercegések: midőn egy ködös borongós őszi reggelen belépve az irodába és a fogasra akasztva párolgó felső kabátját, nagy meglepetéssel vette észre, hogy a szomszéd asztal többé nem árva. Csombók úr udvarias és leereszkedő ember létére nyájasan és biztató hangon üdvözölte az új szobatársat, nem akarva mindjárt az első napon felsőségét éreztetni az újonccal. Emlékezett, mennyire rosszul esett neki húsz év előtt, midőn, mint kezdő írnokot vénebb tisztviselőtársai csaknem elnyomták felsőbbségük és hideg lenézésük súlyával. Meg akarta kímélni a bátortalan kezdőt e kínos érzéstől, és nyájas leereszkedéssel jó reggelt kívánt neki.

Megdöbbenve tapasztalta azonban, hogy leereszkedése nem talál megfelelő hálás elragadtatásra. Az új írnok fejét sem bólintotta meg a nyájas üdvözlésre, hanem mozdulatlan előbbi helyzetében maradt, könyökét az asztalra támasztva, ujjaival haját borzolva és halkan valami gyászindulót fütyörészve.

— Jó reggelt kívántam, monda Csombók úr hangosabban és fagyos méltósággal.

— Szervusz, monda az új írnok. Csombók úr megkövült tekintettel nézett

körül a szobában, azt vélve, hogy talán háta mögött a hivatalszolga vagy a pereces gyerek is belépett. Senki sem jött be, a hetyke üdvözlés egyedül neki szólhatott. Lelke megküzdött e rémes meggyőződés ellen, de érzékeinek épséget nem vonhatta kétségbe. Ott ült az idegen alak Darnai asztala mellett, haját borzolta és fütyörészett. A szörnyű szó még egyre rezgett a levegőben, visszavetődött a nedves falakról s beüvöltött a rozzant ablak hasadékán. Csombók úr egy szót sem szólt többé, leült asztalához, elővette tollát, papirosát és munkájához kezdett. De a toll nem fogott, hol valami hajszál akadt bele, hol keresztbe ugrott a hegye. A papíron görcsök, göröngyök támadtak, a tinta elcseppent, és Csombók úr húsz év óta először volt kénytelen az írnoki műveletek egyik legkezdetlegesebb ágát, a vakarást alkalmazni. Íróasztala megelevenedett, a tintatartó beszédes ajkat nyert, a toll percegése emberi hangokat adott; még a szoba szegletének őslakója, az irodai egér is előjött sötét rejtekéből, és a megelevenült bútorok kísértetes kórusába vegyülve, érthető hangon cincogja Csombók úr fülébe: Szervusz, szervusz!

Csombók úr fájdalmas sóhajtással eltaszítja maga elől a papirost. Érzi, hogy képtelenné vált a munkára, nem akart küzdeni a lehetetlenség ellen. Ő is az asztalra támasztotta könyökét, tenyerébe hajtja fejét, és félszemmel vizsgálat alá vette ellenségét. Mert hogy az első pillanattól fogva ellenségek lettek, arról Csombók úr fájdalmas kényszerűséggel győződött meg. Az ellenség ott ült még mindig asztalánál, előbbi helyzetén csak annyit változtatva, hogy most mindkét keze felborzolta haját. Vézna, halvány, hegyes orrú, savó szemű, bozontos hajú fiatalember volt, a megátalkodott gonoszság és a hideg kegyetlenség valódi típusa, mint Csombók úr az első pillanatra észrevéve. Kifejezésében volt valami démoni, mozdulataiban valami fenyegető, és amint vékony ajkait halk fütyölésre dudorítá, olyan igazi banditának látszott, hogy Csombók úr ösztönszerűleg megragadta a papiros-nyíró ollót s védelmi állapotba helyezte magát minden lehető orvtámadás ellen.

Az új írnok végre megelégedett fürtjeinek borzolásával, megváltoztatta baljóslatú helyzetét s szemközt fordult Csombók úr asztalának. Csombók úr hirtelen lekapta róla félszemét, asztala fölé hajolt s mohó buzgósággal írni kezdett, nem véve észre siettében, hogy tollát elfeledte a tintába mártani. Nemsokára visszhangot hallott a szomszéd asztal felöl; tollpercegés hangzott fel, de nem az írnoki rendes, szabályos, higgadt,, kimért, illedelmes tollpercegés, mely dallamos zeneként hat a szakértő fülekre, s gömbölyű, egyforma, szabályos betűk bűvös képét varázsolja a lélek elé; hanem rendetlen, szökdelő, majd lázasan rohanó, majd baljóslatúan szünetelő tollpercegés, mintha meghalt írnokok lelkei járnának kísértetes táncot a göröngyös papíron.

- - -

— Uram, szólalt meg a vézna fiatalember, vékony hangon, de fenyegető hanglejtéssel. Uram, gyilkolt-e már ön valaha?

— Micsoda! kiáltott Csombók úr rémülten és felugrott székéről.

— Azt kérdeztem, gyilkolt-e már'? ismételte a vézna fiatalember hideg kegyetlenséggel.

— Én? Mit? nyögi Csombók úr, és oly mozdulattal nyúlt a papíros-nyíró olló felé, mintha csakugyan el akarná követni ez égbe kiáltó bűnt a vézna fiatalemberen.

— Embert, monda a vézna fiatalember. Akárhogy, az mindegy. Tőrrel, méreggel, pisztollyal vagy ökleinek egy lázas szorításával. Ontott-e vért, gyönyörködött-e az áldozat hörgésében? Szóval, gyilkolt-e már? ismétli a vézna fiatal ember, oly higgadt tetszelgéssel sorolva elő e vérengző műveleteket, mintha csirke-ölesről beszélne.

— Nem, nem gyilkoltam, monda Csombók úr, haragtól és félelemtől reszketve.

— Kár, monda a vézna fiatalember, hegyes orrát vakarva és savó színű szemével oly pillantást vetve Csombók úrra, mely világosan matatta, hogy csalódott várakozásában.

Csombók úr kimondhatatlan borzadállyal és undorral tekintett a vézna fiatalemberre, de hirtelen lekapta róla tekintetét és újra asztala mellé ült, azon erős elhatározással, hogy az első gyanús mozdulatra segítségért kiált, és a hivatalos órák eltelte után tüstént jelentést tesz az iroda-igazgatónál.

(Folyt, következik.)

 

(2. 19.)— Uram, szólalt meg újra a vézna fiatalember vékony hangja, miután egy ideig hallgatva galvanizálta savó színű szemével a verejtékező tisztviselőt. Uram — hogy is hívják önt?

Csombók urnák azt súgta egy pillanatra a hivatali felsőség és megsértett büszkeség érzete, hogy felelet nélkül hagyja ez illetlen kérdést; de egy pillantás a vézna fiatalember vészt jósló arczára, elfojtá keblében az önérzetes felbuzdulást, és fojtott haraggal s nem minden titkos rettegés nélkül megvallá, hogy Csombók Jakabnak hívják.

A vézna fiatal ember komoran csóválta fejét, s Csombók úr ijedten vévé észre, hogy neve nem nyerte meg a félelmes szomszéd tetszését.

— Rossz név, monda a vézna fiatal ember. Hogy lehet valaki Csombók, méghozzá még Jakab? - - -

— A én nevem Zalabéri Zoltán, monda a vézna fiatal ember. - - -

Csombók ur egy ideig kábultan ült székén. A szörnyű bűnvallomás egészen lesújtotta, alig tudott gondolkozni. Mit tegyen szemben e borzasztó gonosztevővel, e halottrablóval, e gyilkossal? Jelentse föl a törvényszéknek s tegye ki őt a nyilvános kivégeztetés gyalázatának? Oly ifjú s máris ily gonosztevő! De talán megjavulhat. Hallgassa hát el bűneit, legyen bűntársává s tegye ki magát annak, hogy fölfedeztetés esetében vele együtt bűnhődjék? Csombók úr lázas lelke már a börtön és vérpad rémes képeit látta maga előtt, s egész teste megborzadt. De ha nem fedezik föl? Ha együtt maradnak tovább is? Ha kénytelen lesz minden nap érintkezni e kétségbeesett gonosztevővel, kiről tudja, hogy a legvégsőre is képes? Mily iszonyú veszélynek lesz kitéve minden nap? Nem, én családapa vagyok, kötelességeim vannak, nem dobhatom kockára életemet, gondola magában Csombók ur; kileste a pillanatot, midőn a vézna fiatal ember nem tekintett rá, fölemelkedett székéről, óvatosan az ajtóhoz lopózott s villámgyorsasággal kirohant.

Futott egyenesen az iroda-igazgatóhoz. Érezte, hogy szörnyű titkát nem tarthatja magában, mert szétfeszítené agyát. Főnökével kell tudatnia, s ha a felelősség terhét reá hárította, nyugodtabban nézhet a jövő eshetőségek elé.

Az iroda-igazgató bámulva hallgatta végig a lihegő Csombók ur szaggatott elbeszélését.

— Halottrablás, gyilkosság! Kitől beszél ön? kérdé gyanús tekintetet vetve izgatott alárendeltjére.

— Az új írnokról, Zalabéri Zoltánról, monda Csombók ur félelmes suttogással.

— Unokaöcsémről! kiáltott az iroda-igazgató úr. A legszelídebb, legjámborabb fiú! Megőrült-e ön, vagy neki ment el az esze? Menjünk, azonnal kérdőre vonom őt magát.

Az irodába siettek. A vézna fiatal ember asztalánál ült s oly nyugodtan irt, mintha a legmagasztosabb erények dicsfénye övezné fejét. Meglátja belépő nagybátyját, fölállt székéről s egyetértő pillantást váltott az óvatosan hátul maradó Csombók úrral.

— Zoltán, monda az iroda-igazgató szigorúan, mit beszéltél az előbb Csombók urnák?

— Legújabb drámám meséjét mondtam el neki s véleményét kértem a befejezésre nézve, felelt a vézna fiatal ember s egy csomag összevissza firkált kéziratra mutatott, mely költői rendetlenségben hevert az íróasztalon.

— Máskor foglalkozzál okosabb dolgokkal, monda az iroda-igazgató haragosan. Nem azért neveztelek ki írnokká, hogy drámákat firkálj. Az urnak pedig — folytatá Csombók úrhoz fordulva — lehetett volna annyi belátása, hogy ne vegyen komolyan minden éretlen fecsegést.

Csombók ur kimondhatatlan megvetéssel nézett végig a vézna fiatal emberen s még aznap folyamodott, hogy más szobába helyezzék át. Örökös ellensége maradt a vézna fiatal embernek, kiben— mint többször monda keserű gúnnyal Darnai barátjának — tigrist sejtett és hitvány macskát talált.

 

                                             -------

 

 Csiky Gergely: Vasúti történetek. I.- II. 1879. 522, 538, 554, 570, 586

 (53. 522.) I. Alkalmatlan útitárs.

Tüszkölve, fújva, füstölögve, tüzes sziporkát hányva mozog fel s alá a vontató gép, haragos lihegéssel jelentve, hogy megunta már a pályaudvar szűk határai közt szedegetni össze egymásután a henye kocsikat, és szeretne nekivágtatni a messze pusztaságnak. Egy-egy visító füttyöt szalaszt néha a levegőbe. Mintha az udvaron jártatott tüzes paripa nyerítene türelmetlenségében, midőn látja, hogy a kaput mégsem akarják kinyitni és az utat szabaddá tenni. A sziporkázó, füstöt fúvó vasparipa lovászai, zsinóros egyenruhájukban és paszomántos sipkájukban fel s alá futkosnak az udvaron. Kocsikat tolnak, kiakasztva, beakasztva, nyitogatva, ajtót csapva, kiabálva, káromkodva. Türelmetlen utasokra mordulnak; termetes férfiak nagy málhákat emelnek, taszítanak, gurítnak a rakodó kocsik felé. Mások a bejáró ajtónál lesik a jó szerencsét, egymás kezéből kapkodva a megérkező utasok holmiját, versenyt futva a megálló kocsik ajtajához. Gúnyos megvetéssel fordítva hátat a kiszálló utasnak, ha kis kézi táskánál nem hoz egyebet, s ezt is maga viszi a váróterembe. A pénztárnál egymás hátán tolongnak az emberek, egymás vállán keresztül nyújtogatják az ablak felé bankóikat. Harsányan kiabálják az állomások neveit, keserítve az ablaktábla mögött ülő ideges német urat. A vendéglőben hajszolt vad gyanánt rohannak fel s alá a pincérek, s vad mohósággal falják fel az utasok az eléjük tálalt ételeket. A jóllakottak meg kétségbeesetten zörgetik poharaikat s oly hévvel kiabálnak a fizető pincér után, mintha e tekintélyes férfiú tartaná kezében földi és mennyei üdvösségüket. A távíró csengője megszólal, hosszas ideges zörgésébe belemordul az öreg csengettyű harsány kongása, a gép visít, fütyöl, a megmozdult kocsik kerekei élesen csikorognak, az utasok tolongnak, kiabálnak, az ajtók becsapódnak, búcsúzó kiáltások keresztezik egymást, az öreg csengettyű újra megkondul. A gép visít, fütyöl és tüsszögve nekiszáguld a világnak, erős zökkentéssel maga után rántva az összekapcsolt kocsikat és akaratlan érintkezésbe hozva az ablakokon kidugott fejeket.

A középkorú kopasz úr, ki a legelsők között foglalta el egy második osztályú kocsi kényelmes szegletülését a túlsó ablak mellett, és aggódó szorgossággal rakatta el a hordár által számtalan nagyobb és apróbb csomagját fenn a hálóban s lenn az üléseken és az ülések alatt. Ez a számtalan csomaggal utazó középkorú kopasz úr nem részesült az említett kellemetlen fejbeli érintkezésben, nem dugván ki henye kíváncsisággal fejét az ablakon, midőn a nekiszabadult tüsszögő szörnyeteg maga után ragadta az összekapcsolt kocsikat.

 

x1823. 1908. 25. 504. felső, bal sarok. Hobbema*: Tájkép.

 

Egyéb dolga volt, mint minden valamirevaló cél és haszon nélkül kidugni fejét egy második osztályú vasúti kocsi ablakán. Hátradőlt kényelmes szegletülésén, óvatosan felhúzta az ablakot, még óvatosabban maga mellé helyezte újdonatúj kürtő-kalapját, hímzett házi sipkával takarta el tar fejének fénylő hegyeit-völgyeit, mialatt tapogatódzó lábaival meggyőződést szerzett, hogy az ülés alatt rendben vannak csomagjai. Ugyanezen megnyugtató meggyőződésre jutván kezeinek és szemeinek közvetítése által a hálóban és üléseken elhelyezett csomagok sorsát illetőleg.

*Meindert Hobbema (1638 –1709) was a Dutch Golden Age landscape painter

 

E nagyfontosságú műveletek maguk is annyira igénybe vették a középkorú kopasz úr összes szerveit, hogy nem igen jutott eszébe a külső világgal foglalkozni. Mindez azonban még nem akadályozta volna meg, hogy legalább egy pillantást ne vessen az ablak mellett rohamosan tünedező és érdekesen váltakozó távírdai cölöpökre és kavicshalmokra. Mondom jutott volna egy pár pillantása a magyar alföld nevezett tájképi szépségeire is, ha minden szemlélő és gondolkozó képességét bűvös erővel le nem bilincseli egyetlen útitársa, ki a kocsi másik szegletében ült s oly módon viselte magát, mintha a csörgőkígyó szerepét akarná eljátszani, a középkorú kopasz urat szemelvén ki a megbűvölendő madárkának.

A csörgőkígyó szerepére vállalkozó útitárs különben épen nem hasonlított a csörgőkígyóhoz, sőt valóságos emberi formája volt, még pedig a legközönségesebb fajtából. Vörös orr, apró szemek, fésületlen haj, mosdatlan arc, alacsony homlok és hosszú sárga fogak nem tartoznak az emberi külső legritkább jelenségei közé. Öltözete sem volt valami szokatlan szabású, sem dísze által feltűnő; amennyiben kalapjától csizmájáig minden szürke és gyűrött volt rajta, annyiféle változatban, amennyit a szürke szín és a gyűröttség fogalma megenged. Egészben véve tehát épen nem felelt meg azon képnek, melyet a középkorú kopasz úr természetrajzi ismeretei a csörgőkígyóról alkottak maguknak- - -

— Ha megsértettem önt, kész vagyok bárminő lovagias elégtételre, bömbölt a szürke úr.

— Oh kérem, köszönöm, semmi baj, hebegett a középkorú kopasz úr.

— Azért mondom! felelt a szürke úr, két tenyerét szája elé tartva s úgy beleordítva a középkorú kopasz úr fülébe, hogy a szeme tüzes karikát hányt tőle.

— Még megsüketülök ez ember ordításától, aggódik magában a zaklatott férfiú. Szerencsétlen gondolat volt süketnek tettetni magamat; de most már emellett kell maradnom, különben még képes volna párbajra hívni.

— Nagyon fú a szél, tegyük be mind a két ablakot, ordított a szürke úr.

— Tessék, felelt reszketve a középkorú kopasz úr. Pedig a falevél se mozog, gondola magában. Most már nem is kiálthatok segítségért, ha torkon ragad.

A szürke úr felhúzta az ablakot s minden függönyt lebocsátott.

—  Nagyon süt a nap, bőgött útitársa fülébe.

— Pedig olyan felhős az ég, hogy színét sem látni a napnak, gondolta kétségbeesetten a középkorú kopasz úr. Most már egészen hatalmában vagyok. Tehet velem, a mit akar. Se nem látnak, se nem hallanak.

 

(34. 538.) I. Az alkalmatlan útitárs. (Vége.)

Rejtélyes félhomály terült el a kocsi belsejében; a zöld függönyökön keresztül bágyadtan hatott át a külső világosság, úgy hogy egy kis szánt-szándékkal bátran össze lehetett téveszteni a kocsiban levő személyeket és tárgyakat. Legalább a szürke úr rögtön áldozatul esett a félhomálynak, midőn rendes ülése helyett teljes súlyával a középkorú kopasz úr ölébe telepedett. - - -

— Mi ez! harsogott a szürke úr, felugorva helyéről, helyet azután választott, hogy útitársa öléből fölemelkedett.

— Mi ez? Mire ültem?

És hátra nyúlva fölemelte az újdonatúj fényes kürtőkalapot, melyet a középkorú kopasz úr az utazás elején óvatos gondossággal maga mellé helyezett. A félhomály dacára tisztán lehetett látni az iszonyú rombolást, melyet a szürke úr súlya e divatos és drága fövegen művelt.

— Mi ez? Kinek a kalapja ez? bömbölt a szürke úr.

— Az enyém, monda a középkorú kopasz úr elfojtott nyögéssel.

— Hogy meri ön ülésemre tenni kalapját? ordított a szürke úr, haragosan rázva kezében a megnyomorított újdonatúj föveget.

— Nem az ön ülésére tettem; miért nem vigyáz jobban? monda a középkorú kopasz úr, megfeledkezve bosszúságában csiklandós helyzetéről.

— Oda ülök, a hova tetszik, harsogott vissza a szürke úr. Ha valami kifogása van ellene, tessék lovagias elégtételt követelni. E szavakkal két termetes pisztolyt vett ki zsebéből, és oda tartotta a középkorú kopasz úr orra elé.

— Latja? ordított fülébe.

— Látom, monda tompa hangon a középkorú kopasz úr.

— Tessék választani, kiáltott a szürke úr.

— Miért? monda reszketve a középkorú kopasz úr.

— Ha kalapja miatt elégtételt kivan tőlem, rikoltott a szürke úr.

— Van még elég kalap a világon, ne tessék ez egy miatt aggódni, monda nagylelkűen a középkorú kopasz úr.

— Nem szeretem, ha játékot űznek velem, kiáltott a szürke úr. Haragosan egy másik ülésre vetette magát, épen szemben a középkorú kopasz úrral. - - -

— Persze a fájdalom! Szennyes önérdekről szó sincs a dologban! csúfolódik a szürke úr.

— Nem önérdek vezet engem, egyedül a tiszta szerelem, kesergi a középkorú kopasz úr.

— Igen, a pénz szerelme, ingerkedik a szürke úr.

— Ne sértegessen nyomorult ember! fakadt ki elkeseredetten a középkorú kopasz ur.

— Ez vért kivan! üvöltött a szürke úr. És felugorva helyéről, harmadszor a középkorú kopasz ur orra alá tartotta a termetes pisztolyokat.

— E sértést csak vér moshatja le! monda fogcsikorgatva a szürke úr. Ön el mer engem ámítani, s mivel nem hiszem el hazugságait, nyomorult embernek nevez! Hogy mer velem így packázni? Őrültnek tart engem?

— Igen, monda dacosan a középkorú kopasz úr.

— Újabb sértés! hörgött a szürke úr. És neki csak egy élete van, csak egyszer ölhetem meg őt!

— Majd meglátjuk! mondta kihívóan a középkorú kopasz úr.

— Válasszon pisztolyt, azonnal, e pillanatban, vagy irgalom nélkül lelövöm, üvöltött a szürke úr.

A középkorú kopasz úr kezében még soha sem fordult meg vágó vagy lövő fegyver, hanem most az ő szemét is elfutotta a vér, az ő feje is megbódult a düh mámorától. Itt állt előtte ez a vörös orrú, mosdatlan, fésületlen, szürke ruhás ember, kinek ő soha sem vétett. Ki tyúkszemére hágott, fülébe ordított, kalapjára ült. Ráadásul most lelövéssel fenyegeti, mint a kutyát; őt, kire szép menyasszony és egy hosszú élet boldogsága vár. Az elkeseredés, a félelem, a bosszúvágy, a rettegés erős láz gyanánt ragadta meg tagjait, fölkapta az egyik pisztolyt, ellenségére szegezte és elsütötte.

A pisztoly hatalmasan dördült, de még hatalmasabban kacagott a szürke úr, amint a lövés daczára sértetlenül megállta helyét, pedig a pisztoly alig két lépésre sült el mellétől. Most ő fogta fel a pisztolyát, lassan célba vette ellenfelét és tanakodni látszott, vajon agyába vagy szívébe lőjön-e? A középkorú kopasz úr istennek ajánlotta lelkét és behunyta szemét, midőn újra felhangzott a gép sivító füttye és megkondult az állomás csengettyűje.

A vonat megállt, mindenki a kocsi ajtajához tolongott, honnan a baljóslatú kiáltás hangzott. A vezető kinyitotta az ajtót, többen oda rohantak, kivonták és elválasztották egymástól a dulakodókat.

— Gyilkos! gyilkos! kiabált a szürke úr.

— Nem igaz, ö a gyilkos! kiabált a középkora kopasz úr.

— Ö sütötte rám a pisztolyt! kiáltott a szürke úr.

Egy pandúr, kellő gorombasággal nyakon ragadva a kiabáló ellenségeket.   Kötelet ide, emberek! Akadt azonnal egy pár kötőfék, s a szürke és a kopasz ur csakhamar hátrakötött kezekkel állt az udvaron, a szörnyűködő néptömeg közt.

— Előre gazemberek! monda a pandúr, hivatalosan hátba lökve a középkora kopasz urat s megrúgva a szürke urat.

— A csomagjaim! kiáltott kétségbeesetten a középkorú kopasz úr, amint látta, hogy féltett csomagjait egymásután hányják ki a kocsiból, s a tolongó tömeg keresztül-kasul jár rajtuk.

— Azokat majd zár alá tesszük jó madár, monda a pandúr. Sok szép lopott holmi lehet bennük. Előre! A vonat ezalatt elkészült, az utasok beszálltak, az ajtókat becsapdosták, a csengettyű hármat kongott, a gép sivított és tovább száguldott.

— Nem érkezünk ma Gyomára! kiáltott gúnyosan a szürke úr fogolytársára, amint hátrakötött kezekkel a falu felé haladtak.

A szolgabíró ur épen nekivetkőzve ebédelt, azért meglehetős mérgesen fogadta a kellemes hírt, hogy két gazembert hoztak a vasútról. Be kell csukni, majd holnap kihallgatja, csak nem fogja emésztését megzavarni két jó madár miatt! Másnap reggel aztán maga elé vitette a vádlottakat s megkezdte a kihallgatást. - - -

A szolgabíró igen gyanúsnak találta a dolgot, s hosszú két hétbe került, míg végre teljesen kiderült a középkora kopasz ur ártatlansága, és szürke útitársával együtt visszanyerte szabadságát. Sietett a vasúthoz, aggodalmasan töprenkedve, hogyan engesztelje ki a hosszas várakozásért menyasszonyát? Az állomáson leendő apósával találkozott.

— Csakhogy megtaláltam! kiáltott rá a leendő após. Hogy mert elmaradni az esküvőről és cserben hagyni leányomat?

— Be voltam zárva, monda Gálicz úr. De most jóváteszem mulasztásomat. Minél előbb megtartjuk az esküvőt.

— Meg ám! monda keserűen a leendő após. Ha volna kivel.

— Az istenért, hova lett menyasszonyom? kérdi rémülten Gálicz úr.

— Miután önt hiába várta az esküvőre, másnap megszökött az írnokommal. Most is őket keresem, monda a leendő após. És mindennek ön az oka. Ha el nem késik, leányom most az ön felesége volna.

— Köszönöm, jobban szeretem így, monda a középkorú kopasz úr

                                          --------

 

(36. 554.) II. A pénzes tüsző.

A vonat csengettyű zúgás, fütyülés, kiabálás, sípszó mellett cammogott be ünnepélyesen a fedett pályaudvarba. Az ajtókat kinyitották, az utasok egymásután ugráltak ki, csak Csató úr nem szállt ki kocsijából, hiába ajánlotta ablaka alatt csábító hangon egy hordár szolgálatát.

 

 

 

1872. évi A VASUTI MOZDONY   TÖRTÉNETE

 

Kétségbeesve nézett ki ablakán, szemeit, melyekből még alig törülte ki jóformán az álmot, rémült bámészkodással jártatva a nyüzsgő embertömegen. Nyakkendője ki volt oldva, kabátja, mellénye föl volt gombolva, szája tátva-nyitva állt, mintha az ijedt sikoltás után, mely néhány perc előtt kitört rajta, többé nem tudta volna becsukni. Végre eloszlott némileg a tolakodó embertömeg, a kocsik ajtaját kezdték újra becsapkodni, midőn Csató úr annyira magához tért tompa ámulatából, hogy az állomási főnököt magához kérette.

A tisztviselő nemsokára megérkezett s nem a legnyájasabb tekintetet vetette az ablakon kinéző köpcös, szürke hajú utazóra.

— Tessék kiszállni, — monda mogorván. A vonat nem megy tovább.

— Addig nem szállok ki, — monda kétségbeesetten Csató úr, — míg hivatalosan és tanuk előtt nem konstatáltuk a tényeket.

— Micsoda tényeket? monda — haragos bámulattal az állomásfőnök.

 — Megraboltak, — monda Csató úr.

 — Lehetetlen! — kiáltott az állomásfőnök.

— Fájdalom, nagyon is lehetséges, — monda Csató úr, vigasztalan arccal tapogatva széles derekát. — Nincs itt!

— Mi nincs ott? — kérdi az állomásfőnök.

— A pénzes tüsző, — monda nyögve Csató úr. — Tízezer forint volt benne. Eltűnt.

— Hová? — kérdi haragosan az állomásfőnök.

— Ha én azt tudnám! — sóhajtott a kifosztott férfiú. — Főnök úr, ez a pénz nem volt az enyém, földesuramnak hoztam fel, és azért szeplőtlen becsületem érdekében addig ki nem szállok a kocsiból, míg hivatalosan és tanuk előtt jegyzőkönyvet nem vesznek föl a megtörtént rablásról. Tessék egy rendőrbiztost és két tanút hívatni.

— Jól van, — monda az állomásfőnök, fölébredt kíváncsisággal. — Az egyik tanú én leszek, a másik az ellenőr. Itt van a biztos úr is, tessék elmondani esetét.

Csató úr kinyitotta a kocsi ajtaját.

— Tessék besétálni, — monda udvariasan.

— Hát a kocsiban vegyük fel a jegyzőkönyvet? — monda mogorván a biztos úr.

— Tessék kívül maradni, de én szeplőtlen becsületem érdekében addig innen ki nem szállok, míg hivatalosan és tanuk előtt nem konstatáltuk a rablás tényét, — monda izgatottan Csató úr.

— Rajta hát, — monda haragosan a biztos úr, kit épen egy pohár sör és pörkölt mellől hívtak el. Régi törvény, hogy a felsőség mindig a publikum rabszolgája legyen. A pörkölt ugyan semmit sem ér fölmelegítve, az állott sör sem kitűnő ital, de a rendőrnek az is jó. Csak rajta!

E hivatalos fölhatalmazás után, Csató úr, kihajolva a kocsi ablakán, megkezdte fontos vallomását, mialatt a törvényes bizottság az ajtón kívül foglalt helyet a kocsi lépcsőjén.

— Mi a neve? — kérdi mogorván a biztos úr. - - -

— Tegnap este, — monda Csató úr reszketve, — sürgönyt kaptam a földesúr ő nagyságától, hogy haladék nélkül tízezer forintra van szüksége az uradalmi pénztárból. Épen vacsoránál ültem vendégeimmel, mert feleségem névnapját tartottuk, a kit Juliannának hívnak. Van még több keresztneve is, de ezt szoktuk megtartani, mert nyárra esik és a vendégek könnyebben megjöhetnek vacsorára.

— Ugyan végezze be már vacsoráját és menjen tovább, — kiáltott türelmetlenül

a biztos úr---

— Nem lehet kérem alássan, mert itt történt, — monda lázasan Csató úr.

— A nagy irodában vagy a kicsiben? — kérdi az állomásfőnök.

— A kicsiben, — monda izgatottan Csató úr. — A pénztárnok kiolvasott tíz darab ezrest; mind a tízet összehajtva a tüsző négy zsebébe raktuk. Azután — követem alássan — levetkőztem, a tüszőt csupasz derekamra csatoltam, fölöltöztem, begombolkoztam, és mind a hárman visszamentünk az ebédlőbe. Csak tessék tovább mulatni — mondom vendégeimnek — de nekem mennem kell, mert a vonat félóra múlva indul. Még egy pohár bort a szerencsés megérkezésre, mondja a jegyző, ki soha sem mulasztja el az alkalmat, ha tósztot lehet inni. Megtöltöttük tehát a poharakat.

— Igya már ki poharát és menjen tovább, kiáltott haragosan a biztos úr, félben hagyott pohár sörére gondolva.

— Kiittuk a búcsúpoharat — folytatta Csató Bernát úr részletes vallomását — megcsókoltam feleségemet, kezet fogtam a vendégekkel, befogattam és kihajtattam a vasúthoz. Velem jött a kasznár és két uradalmi írnok, kik az egész úton énekeltek, hogy távol tartsák a rablókat. Az állomáson a kasznár azt tanácsolta, hogy külön alvó-kocsit vegyek, mert úgyis egész éjszaka útban leszek, s legalább nem kell félnem, hogy tolvajokkal kerülök össze. Az egyik uradalmi írnok tüstént a pénztárhoz ment jegyet váltani, a másik a kocsiba vitte táskámat, aztán mindketten fölsegítettek, szerencsés utat kívántak, a kasznár még egyszer utánam kiáltott, hogy vigyázzak „ama bizonyosra" — nem mervén a tüszőt fennhangon említeni ennyi ember hallatára — a konduktor becsapta az ajtót, harmadikat csengettek és elindultunk. - - -

— Tisztán emlékszem, s a kasznár és a két uradalmi írnok is látta, hogy Ligeten mind a két ablakot felhúztam és a függönyöket lebocsátottam, — monda izgatottan Csató úr. — S midőn ide érkeztem, a két ablak még mindig fel volt húzva s a függönyök le voltak bocsátva.

— Honnan jött hát a léghuzam? — kérdi gyanakodó fejrázással a biztos úr.

— Bizonyosan, mikor a rabló kinyitotta az ajtót, — monda az állomásfőnök,

 

(37. 586.) A pénzes tüsző. (Vége.) Heveder úr nagy lelki gyönyörűséggel dörzsölte kezét, amint e mélyreható kombinációk végére ért, s türelmetlenségében azonnal hozzá fogott a további eljáráshoz. Először a vezetőt vitette maga elé.

— Hol lakik a szeretője? — kérdi tőle minden előleges kérdés nélkül, jól tudván hosszas gyakorlatából, hogy a makacs bűnösöket legkönnyebben ily hirtelen oldaltámadással lehet zavarba hozni. Sikerült is e cselfogása, mert a megzavarodott gonosztevő szégyenkezve azonnal megvallotta imádottjának nemcsak lakását, hanem nevét és társadalmi állását is. Selymes Lottinak hívták, és benső szobalány volt Rosenstock Adolf úrnál a dob utcában.

— Eleget tudok, visszamehet börtönébe,— monda diadalmas mosollyal a vizsgálóbíró, — s azonnal rendelést adott, hogy Selymes Lotti leányzót haladék nélkül kísérjék be s kutassák ki minden holmiját. Nemsokára eléje vezette egy rendőr a megrémült leányt, egyszersmind jelentvén, hogy minden holmiját kikutatták s ládájában több rendbeli ruházaton kívül hét forint huszonöt krajcárt találtak, melyeket a törvényszéki épületbe szállítottak.

— Jól van, — monda Heveder úr, — elmehet. — Aztán a reszkető leányhoz fordult s szigorúan szemébe tekintve folytatta:

— Hol van a többi?

— Micsoda többi, csókolom kezét? — monda sírva Lotti kisasszony.

— A 9992.- forint hetvenöt krajcár, — monda szigorúan a vizsgáló bíró.

— Nem tudom, csókolom kezét, — monda még nagyobb sírással Lotti kisasszony.

— Nem? Majd mindjárt segítek emlékező tehetségén, — monda szokott szarkasztikus modorával Heveder úr. — Honnan érkezett meg ma reggel?

— Hazulról, Gyarmatról, otthon voltam édes apámnál, — felelt Lotti kisasszony. - - -

— Határozottan gyanús, — monda magában Heveder úr, miután a sikoltozó és zokogó leányt elvezették. De most lássuk a másik asszonyt. Hozzák elő Csató Bernátot. Csató úr tökéletesen meg volt törve, midőn a vizsgáló bíró elé vezették. Heveder úr tisztán láthatta beesett szemében, reszkető ajkán és borzas haján a tetten ért bűnös gyáva csüggedését. Nem is kerülgette tehát sokáig a kérdést, hanem hirtelen megrohanta szokott oldalvágásával:

— Kivel van viszonya?

— Viszonyom? — monda elbámulva Csató úr. — Micsoda viszonyom?

— Szerelmi viszonya, — monda Heveder úr. - - -

— Hol lakik hát az a nő? — kérdi új oldaltámadással a vizsgálóbíró.

— Micsoda nő! — kiáltott elképedve Csató úr, csaknem eszét vesztve e gyorsan váltakozó kérdések kereszttüze alatt.

— Résen áll a megátalkodott gonosztevő, — gondola magában Heveder úr. — E kitanult tolvajjal nem oly könnyű elbánnom, mint a tapasztalatlan konduktorral.

Heveder úr valami új, meglepő oldaltámadásra készült, midőn az ajtó kinyílt s a hivatali szolga egy sürgönyt adott kezébe. A ligeti szolgabírótól jött és így szólt: Csató Bernátnét csendben és feltűnés nélkül elfogattam s vasútra tettem. Holnap megérkezik.

— Jól van, — monda halk elégedett hangon a vizsgálóbíró. — Megvan a második asszony; ennek segítségével majd rájövünk a harmadikra is. Addig vezessék vissza börtönébe a vádlottat. Csató Bernátné asszonyságnak hatalmas tenyere volt, csípője sem volt a vékonyak közül, hangja gyengesége ellen sem panaszkodott soha senki, akinek alkalma volt e tisztes asszonysággal valaha szóba állni. E hatalmas öklöket szorította hatalmas csípőire, midőn másnap reggel két rendőr Heveder úr irodájába vezette, és e hatalmas hang legmagasabb létráján kérdezte meg e nagytekintélyű jogtudóst, hogy micsoda dolog az, hogy minden ok nélkül, szabad országban, saját házában így megrohannak egy tisztességes tiszttartó nejét a hajdúk. Vasútra pakolják, és idegen városba viszik, törvény elé állítják, anélkül hogy megmondanák, miért? Muszka országban élünk-e vagy mi, hogy így mernek bánni egy tisztességes nemes asszonysággal, azt szeretné tudni!

— A nemesség kiváltságai eltöröltettek, mindnyájan egyenlők vagyunk a törvény előtt, — monda ünnepélyesen Heveder úr, és élesen szemügyre vette a „második asszonyt".

Csató Bernátné asszonyság igen tekintélyes és tisztességes hölgy volt s a legjobb konyhát tartotta három vármegyében, de arcán az ötven tavasz rózsái némileg elhervadtak, s több volt rajta a gödröcske, hogysem határozottan szépnek lehetett volna mondani. Heveder úr éles szeme és merész kombináló szelleme egy pillantással belátta, hogy ily asszonyért senki sem fog tízezer forintot lopni, s benne csak áldozatot láthat, de nem bűntársat. Ehhez képest tehát szánakozó tekintetet vetett a termetes asszonyságra, s bús-komoly hangon monda:Tessék helyet foglalni.

— Azért hozatott-e pandúrok közt idáig, hogy leültessen? — monda Csatóné asszonyság székre ülve s harciasan körülnézve az igazság templomában.

— Asszonyom, — monda részvéttel Heveder úr, — legyen készen a legrosszabbra. Meg van csalva.

— Micsoda? — kiáltott Csatóné asszonyság felugorva székéről. — Meg vagyok csalva?

— Gyalázatosan, — mondta Heveder ur gyászos fejrázással.

Heveder ur taktikája furfangos volt és nagy lélektani ismereten alapult. Fel fogja használni e terjedelmes hölgy féltékenységét s ez által jő a „harmadik asszony" nyomára. E tervéhez képest még gyászosabb arccal nézett Csatóné asszonyságra s búsan rázta fejét.

— Igen, meg van csalva gyalázatosan, — monda Heveder úr, — és pedig férje által, kinek titkos szerelmi viszonya van egy rosszhírű nővel.

— Csató Bernátnak? — kiáltott a termetes asszonyság.

— Igen, — monda a vizsgáló bíró.

— A ligeti tiszttartónak? — kiáltott a meglepett hölgy.'

— Igen, — monda vészjósló hangon Heveder úr.

— Lehetetlen, — monda megvető fejrázással az ötven éves asszonyság; — tavaly ültük ezüstmenyegzőnket. Lehetetlen!

— Fájdalom, annyira lehetséges, hogy férje tegnap külföldre szökött kedvesével, magával vitte a tízezer forintot, melyet földesura számára hozott fel, — monda nyomatékosan Heveder úr.

— A tízezer forintot! — monda nagy meglepetéssel Csatóné asszonyság. — Hiszen azt nem is hozta magával.

— Micsoda? — kiáltott elbámulva Heveder úr.

— Ott felejtette a kis irodában, — mondta Csatóné asszonyság. — Kicsit sokat ivott és siettében elfelejtette felcsatolni a tüszőt, azt hívén, hogy már derekán van. A pénztárnok másnap reggel vette észre és azonnal sürgönyözött a földesúrnak.

— Lehetetlen! — kiáltott haragosan Heveder úr.

— Tessék megkérdezni Saraglyai Dénes ő nagyságát, — monda Csatóné asszonyság.

Heveder úr a nagy szellemek találékonyságánál fogva tüstént belátta, hogy a két vádlottat asszonyaikkal együtt alaptalanul vette gyanúba. De nagyobb óvatosság kedvéért azonnal személyesen sietett Saraglyai úrhoz, s meggyőződve a termetes asszonyság szavainak igazságáról, egy pillanatig sem habozott tényálladék hiányánál fogva szabad lábra bocsátani a vádlottakat, név szerint Csató Bernát urat, a vasúti vezetőt és Selymes Lotti kisasszonyt.

— Rendszerem fényesen igazolta önmagát, — monda Heveder úr, szellemi fensőséggel tekintve végig Írnokán és a hegyes szakállú, hajlott orrú héber ifjún. — Keresd az asszonyt, mondják a franciák; találd meg (keresd) az asszonyt, mondom én. Megtaláltuk az asszonyt, s íme azonnal megtaláltuk az egész rejtélyes bűneset kulcsát is.

                                              -----------

 

Csíksomlyói Csiky Gergely (Pankota, 1842. december 8. – Budapest, 1891. november 19.) drámaíró, műfordító, a Kisfaludy Társaság másodtitkára, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. Róla nevezték el a kaposvári Csiky Gergely Színházat.

 

*

 

Szerző nincs jelölve (Cím szerint sorolva)

 

EGY ÉJJEL A RABLÓTANYÁN  (1892. 534, 551, 566.) Abban az időben, mikor még a könyvnyomtatás nem volt feltalálva, a 15-ik század utolsó felében, a szép Burgundia és Németország határán, két könnyűvérű suhanc ballagott jókedvűen a poros országúton, melyet haragos zöld karcsú jegenyék szegélyeztek, mindkétfelől.  Az egyiknek vállára vetett íja, puzdrája, s könnyű barettjén lengő sastolla elárulták a katonát, ki a hadi szolgálatból tér meg, hogy viszontlássa rég nélkülözött szülőföldjét. A másik, még alig serdült ifjonc, vállára omló szöghajjal, oldalán könnyű gyíklesővel, melyhez nem épen illő ellentétet szolgáltatott a hátára vetett batyu, inkább valami vándordiákhoz hasonlított. Az is volt, egy hollandi művésznövendék, homlokán még az édesanya csókjával, szívében merész ambíciók vágyával, gyalog indult el Rómába, hogy mint íródeák és betűfestő tegyen szert halhatatlan hírre. Azoknak az ódon kódexeknek révén, melyeknek merész és művészi iniciálé rajzai ötszáz év múlva is csodálkozásunkat keltik föl.

Útközben találkoztak, s mert útjuk iránya egy volt, összebarátkoztak. De nemcsak a fiatal kor gondtalan kedve hozta őket össze. A hosszú háborúk folytán megvadult erkölcsök, a fölbomlott állami rend legkevésbé sem tette bátorságossá az időben az egyedül utazást. Útonállók garázdálkodtak minden lépten-nyomon az elhagyott utakon, megtámadták az arra menő kalmárokat, s kifosztották portékáikból. Gergely a diák már csak ezért is örömmel fogadta Dénes, a katona ajánlatát, hogy útjuk hátralevő részét együtt tegyék meg s egy kancsó bor mellett megkötötték a baráti frigyet.

Leszállt az este, mielőtt még a két pajtás elérte volna azt a kis városkát, hová legközelebbről igyekeztek. Az országúton az «Esti csillaghoz» címzett fogadóra bukkantak, ahol Dénes csinos leányzót pillantva meg az ajtó előtt, felkiáltott: Ez tisztességes helynek látszik s útjukat a konyha felé vették.

 

 

VADÁSZ MIKLÓS RAJZAIBÓL FRANCZIA KORCSMA BELSEJE

 

Vacsorát rendeltek, amit minden nehézség nélkül kiszolgáltattak, csupán a fogadós követelte, hogy előre fizessenek. Nos, ez elég megmagyarázható kívánság a világ minden részéhen, de mégsem éppen szokásos, azért Dénest bosszantotta a dolog s kissé dölyfösen markolt erszényébe s kivett belőle egy aranyat.

Váltsa fel és pedig gyorsan, — szólt a fogadóshoz, — maguk fogadósok hamarább kizsebelnek engem, mint én magokat.

Mialatt a vacsora készült, Dénes eltűnt s csak véletlenül talált rá Gergely az udvaron, amint Manci szolgálónak segített vizet meríteni s mindenféle bókokat sugdosott fülébe. Gergely zsémbelt s visszament az ebédlőbe, de Dénes jó negyedóráig nem ment utána. Vacsora közben a lány szünetlen ki s bejárt, kacérul kacsintgatva rájuk, de főképp Dénesre, s utoljára, a mikor lehajolt, hogy elszedje a tányért, egy szót súgott fülébe, mire Dénes bólintással felelt.

Alig szedték el az asztalt, Dénes fölkelt s az ajtó felé tartott.

— Soká maradsz ki? kérdi Gergely.

— Nem én. De mit tehetek? Két fajta meghívás van, amit az igaz burgundi sohasem utasít vissza.

Amint kiment, egy alakot látott a kútnál ülni. Manci volt. De a helyett, hogy úgy fogadja, amint joggal várhatta tőle, meghívása után, csak szepegett. Kérdezte, mi a baja? Szepegett. Mit tehet róla? Szepegett.

A jószívű Dénes, kinek nem sok kellett, hogy a szép esze elhagyja, vigasztalásul köréje fonta karjait. A lány durván eltaszította. Nincs kedvem bolondozni, szólt és tovább sírt. - - -

A rejtély kezdett bonyolódni s Dénes megunva a hiábavaló faggatózást, hallgatott. Most, hogy senki sem kérdezte tovább, a lány tusakodást érzett magában. Végre elszánta magát és hangosan fölkiáltott:

— Igenis! A Szűz anya erőt ad nekem. Mit bánom én, ha megöl is, ha ő már meghalt. Katona, a fogadós elment hazulról!

— El-e?

— No igen; vagy azt hiszed, ilyen éjszakán a fogadósok magukra szokták hagyni fogadóikat? Nézd, milyen zivatar! Mi itt fedél alatt vagyunk, de ott túl orkán fúj.

Dénes semmit sem szólt.

— Elment a bandát összehozni.

— A bandát? Miféle bandát?

— Azt, amelyik el fogja metszeni torkodat és el fogja venni aranyaidat. - - -

 

(551.) Az ajtó felöli oldalon egy szekrény állott az ajtó és ablak között. Dénes kinyitotta a szekrény-ajtót, s Gergelyt egy székre állítva, mögéje rejtette.

— «Ha az ágy felé közelednek, vágd őket nyakszirten. Ilyen kardcsapás mindig öl, vagy legalább harcképtelenné tesz.»

Miután elrendezte az ágyat és cipőiket, úgy, hogy a távolról nézőt megtévessze vele, lebocsátotta az ágyfüggönyöket. Gergely elfoglalta helyét a szekrényajtó mögött. Dénes elfújta a gyertyavilágot.

— «Most hallgatnunk kell.»

De idegeik roppant feszültségében úgy tetszett nekik, mintha a leggyöngébb neszt is hallani volnának képesek az ajtón kívül Olykor-olykor egymás szíve dobogását is hallani vélték. - - -

Dénes nagyokat horkolt időközönként. Egy lépés neszét hallották a konyhában s azután ismét minden elcsendesedett. Dénes újra horkolni kezdett. Azután elfoglalta helyét az ajtó mögött. De az, vagy azok, a kik a sorsot húzták, úgy látszik, hogy nem akarták a bőrüket kockáztatni. Nem siették el a dolgot.

Mikor már majdnem jéggé fagytak a várakozás közben, a lépcsőajtó halkan megnyílt ós újból bezáródott. Semmi több. Újra feszült csend állt be. Akkor egy könnyű lépés nesze a lépcsőn és semmi több. Majd világosság ömlött be az ajtóközön és semmi több.

Most halk kaparás támadt, fél oly hangos sem, mint, amit egy egér okozhat, az ajtó sarka lassan kitárult s a függőleges nyilason gyertyafény világított be.

 A gyertyát egy férfi keze tartotta. A küszöbről nézett szét s megelégedve látta, hogy az áldozatok már ágyban voltak.

Belopózott a szobába, de már első lépésénél a szekrény és szék között akadályra talált. Nem merészelt tovább menni, letette a gyertyát a földre, s lehajolt, hogy a szék alá nézzen. Miközben teste meghajolt, egy vaskéz ragadta meg vállait s egy tőr döfte át nyakszirtjét oly erővel, hogy hegye torkán jött ki. Egy mukkanást sem hallatott- - -

Nem is csökkentette a hold fénye a hulla irtózatos világolását (sic). Sőt inkább fokozta annak kisértetiességét (sic), mert a test a holdsugár irányában ült, mely élesen metszette át vállát és fülét. Kísérteties kék színben tündökölt azon világítás mellett, melyben az arc, a szemek és a fogak ragyogtak. De Dénes nem merészelt arra tekinteni. A hold széles sávot vetett az ajtóra, arra meredtek szemei. Egyszerre megszólalt:

— Gergely!

Gergely rátekintett s kivonta kardját. Bármily figyelmesen hallgatóztak is, már jó ideje nem hallottak neszt a lépcsőn. De most az ajtókilincsen ujjak tapogatóztak, s mivel az ajtó nem engedett, lassan, végtelen lassan és óvatosan elkezdtek kaparászni a nyílás között, míg egyszerre a holdsáv irányába értek. Az ujjak láthatókká váltak, de a kéz és csukló még sötétben maradt.

 

(566.) Dénes lassan fölemelte íját és hosszan célzott. Gergely dobogó szívvel várt. Végre a húr elpattant, s a kéz az ajtószárnyhoz szegezve marad. A fájdalom sikolya hangzott fel az éji csendben. «Vágd le!» súgta Dénes gyors elhatározással s Gergely fölemelt kardja lecsapott s két könnyű ütéssel leszelte a csuklót. Künn egy test zuhant le nyöszörögve. A kéz belül maradt mozdulatlan, az ajtóhoz szögezve, vér patakzott alá a falon. A nyílvessző keresztülment rajta s mélyen befúródott az ajtó fájába.

— Kettő: számolta Dénes fagyasztó cinizmussal. Fölfeszítette íját s újra letérdelt leshelye mögé.

—Most az Apát fog következni. A sebesült megmozdult, levánszorgott társaihoz s a konyhaajtó bezárult mögötte. Többé mit sem hallottak egyebet érthetetlen zümmögésnél. Az utóbbi eset elárulta az ostromlottak által használt fegyverek halálos jellegét.

— «Kezdem azt hinni, hogy az Apát marka nem olyan nagy, mint teste!» — szólt Dénes. Alig ejtette ki e szavakat száján, mikor a következők történtek egy pár pillanat alatt. A konyhaajtó robajjal nyílt meg, s egy nehéz, de fürge járású férfiú tartott felfele a lépcsőkön, minden titkolódzás nélkül. Egyetlen ütés nemcsak, hogy kifordította az ajtót sarkából, de egyenesen rádöntötte végig a szobán Dénesre, kit majdnem agyon lapított. Az ajtó közben állott a kolosszus, villogó bárddal- - -

A fogadós váltig erősítette, hogy hiábavalósággal tölti az időt. — «Mi, szegény kocsmárosok bűnös teremtések vagyunk az igaz. Hamis mértékkel mérünk és vízzel kereszteljük a bort. Kénytelenek vagyunk azzal; a törvény nagyon szigorú hozzánk. De gyilkosok nem vagyunk. Hogy merészelnénk megölni vendégeinket? Csapjon belém a tüzes istennyila, ha egyéb csontot találsz itt, mint ami a konyhából került. Esküszöm Isten szent anyjára, szent Pálra, szent Domokosra és Dénesre, kegyes védszentemre. - - -

Adjatok egy zsinórt! szólalt meg most Dénes. Átfűzte rajta sorban a koponyákat s aztán a sötét bűn e rémes jelvényeit a fogadós nyakába akasztották. Azzal megragadták s a konyhába taszigálták, hol már megjelent a hatóság küldöttsége s ép az egyik katona tanúvallomását vette be. A komoly polgárok meglepetve látták a borzasztó nyakláncával feléjük közeledő elvetemült bűnöst, de Dénes nyomban ott termett s pár szóval megmagyarázta a történteket.

 

 

Turkomán­* rabló kapitány. Vámbéry rajza után

 

— Kössétek meg, mint a többit! — parancsolta a bíró, s míg kezeit kötözték, a nyomorult csak azon esengett, hogy áldozatainak nyakán lógó csontjaitól szabadítsák meg. Ami a foglyokat illeti, kihallgatásukat elhalasztották addig, míg a szolgáló leánnyal szembesíthették őket. Még le sem szállt az est, s a rablóbanda úgy az élők, mint a halottak, a bűnjelek és bizonyságok a törvény kezei közt voltak. A fogadó kiürült s magára maradt elhagyatva, egy rettenetes emlék némaságával falai közt.

                                         -------

*Vámbéry közép ázsiai átázásában gyakran találkozik az olvasó a turkománok vad népével. A turkománok országa Közép - Ázsiában a Kaspi-tenger és Bohhára, a perzsa Khoraszszán és az afgánok által meghódított Türkisztán között fekszik. A turkománok legnagyobb része földjük természeténél fogva mintegy arra van utalva, hogy rablásból éljen, s e részben valódi isten ostorai a szomszéd perzsa népeknek. Semminemű fegyelem és alárendeltség köztük nem található. (A képhez csatolt szöveg. G.)

 

*

Híres - vagy inkább hírhedt  hely  a spessarti fogadó! Mintha az erdei utak csak idáig vezetnének. Sok utas száll meg itt, és sok bizony soha nem jut haza.

Wilhelm Hauff meséjén alapuló történet. google

 

 

 

 

Eötvös Károly  

 

 

Eötvös Károly: Aki örökké bujdosott. Igaz történet.   1879.  6, 22, 34, 50, 66, 83. 98, 114, 131, 147, 166, 187, 203, 219, 234, 254, 267, 283, 298, 315, 331, 346, 366,378, 397, 410, 430.

 

(1879. 1. 6.) Az 1843-ik évi szeptember hónak egyik napján — meleg, csaknem nyári napon — három koldus ballagott a gradasáci úton Kuseto fele, Boszniában. Mind három öreg, rokkant férfiú. Bajuszuk és szakálluk ősz, arcuk tele redővel, termetük előre hajlott. Éhségnek, szomjnak, fáradságnak, éveknek s tán sok szenvedésnek súlya alatt meggörnyedve. Ruhájuk szenny és foszlány, lábbelijük nincs, törökös nadrágjuk egykor kék, övük egykor sárga s mellényük egykor fehér lehetett. Fejük piszkos kendövei turbán módjára van bekötve. Fegyverük nincs, kezükben bot.

Francia nyelven beszélnek maguk között keverve szláv és török szavakkal. Ha valamely török jön velük szemközt: azt török nyelven 8 keleti taglejtéssel üdvözlik. Különben szótlanok igen gyakran egymás közt is. A nap nyugvóban van, mire beérnek Kusetóba. Itt gondosan kérdezősködnek a hálóhely után, betekintenek háromba is, s végre megtelepednek a harmadikban. Ez a Szávára néz s egy utcának vagy inkább marhacsapásnak kellő közepén fekszik. Roskatag faépület rozzant falakkal és tetővel. Mellette nyitott félszer falábakon, foszladozó nád és gallytető alatt. Itt telepednek le mind a hárman, leülvén a porba és szemétbe. Van ott egy pár ökörszekér is, szegény bosnyákok fogata. Néhány bosnyák is ott guggol és hentereg és eteti ökreit s dohányoz és beszélget valamennyi. A három koldus csakhamar megérti a beszélgetésből, hogy a bosnyákok valamely távoli faluból katonaság számára szállítottak valamit Kusetóba, még pedig kényszerfuvar képen.

A koldusok közül egyik föláll, oda megy a bosnyákok közé s romlott szerb nyelven kérdi őket, miként lehetne átmenni a Száván? E kérdésre egyik se tud felelni. A koldus erre a házba megy s visszajővén, társainak azt mondja, hogy a Száván nem lehet átmenni, a révet a katonák kezelik, mert a bosnyákok szökdösnek, nekik pedig se útlevelük, se pénzük az őrök megvesztegetésére.

Két társa nagyot sóhajt, de fektéből nem kel föl egyik is. Sőt a harmadik is melléjük fekszik. Éjfél felé, mikor a bosnyákok és hánbeliek már mind mélyen aludtak s mikor a három koldus az övéből elővett kukoricapogácsát megette, felállt mind a három, zajtalanul lement a folyó partjára S a folyó mentében vigyázva ballagott lefelé.

Tovább ballagtak már egy óránál többet, s a várost messzire elhagyták, midőn a folyó nádas partján egy helyütt egy csónakot kikötve s a csónak előtt a bozótot letaposva találták. Egyik fölment a partra, körülnézett, nem látott senkit, nem vett észre semmi gyanúsat, s aztán visszament társaihoz, intett nekik, mind hárman bele ültek a csónakba, eloldozták a kötelet s befelé iparkodtak a tiszta vízre.

Zaj nélkül nem tehették. A víz loccsanásának hangjára fölébredt valaki a parton, s erős, durva hangon törökül és szlávul is kiabált a menekülők után, kiket nyilván tolvajoknak tartott.

 

 

ALKONY A DUNA PARTJÁN

 

A zajra három lovas zaptie ugratott oda valahonnan, s midőn a fényes holdvilágnál a menekülőket a bozóton belül megláthatták, mind a háromra lövöldözött. Ezek siettek a bozót árnyékába húzódni, azonban sikertelenül, mert a víz lefelé sodorta csónakjukat, a bozót pedig nemsokára egészen megszűnt.

A veszedelem így vagy amúgy bizonyos volt. Az egyik menekülő, midőn a bozótot eltűnni látta, egész határozottsággal monda társainak: „evezzünk a víz közepére." Megkísérelték. A golyók újra mellettük fütyöltek el. Kétségtelen volt, hogy mielőtt a túlsó partra átjuthatnának, mindannyian le lesznek lövöldözve. Gyorsan kellett határozniuk. Néhány szót szóltak egymás között s azzal mind a három kiugrott a csónakból a vízbe. Az első belekapaszkodott a csónak kötelébe, a második megkapta az elsőnek, a harmadik pedig a másodiknak lábát. Így ringatta őket a folyó lefelé, a csónak mind a hármat megmentvén az elmerüléstől. Még néhányat lőttek utánuk, de bizonytalanba, mert csak fejük állván ki a vízből, többé céltáblául nem szolgálhattak a homály és távolság miatt.

Egyszer az, ki a csónak kötelét fogta, érezte, hogy lábát eleresztette társa. Visszanézett s társait bukdácsolni látta. Kiáltott nekik, de azok nem feleltek. Észrevette azonban, hogy a vízszínen a messzeségből egy csónak sebesen közelit felé. Ő is elereszti tehát a kötelet s egész erővel sietett kifelé úszni a túlsó partra. Szerencséje volt ez ötlet, mert az üldöző csak a csónakot tartván szeme előtt, mellette észrevétlenül evezett el. Végre utolsó erejének megfeszítésével partot ért. Kevés pihenés után a partnak vizes fövenyén felült, mert a felálláshoz nem volt ereje. Merőn nézett széjjel s kereste társait. Midőn már az üldöző csónak elmerült szemei elől: egész erővel kiáltotta:

— Jean, Jean, Charles, Charles! - - -

 

(11. 166.) Utazásuk a folyam mentében lefelé történt, A nyugati szárazföld, ahol a kalmük fiú őrizte ménesét, szintén csak sziget, noha nagy sziget volt. Délre végét érték s új folyamágra bukkantak. Egész nap és egész éjjel haladva s még vagy négy folyamágon áthatolva, végre nyugat felé egy óriási vízre bukkantak, melyet eleinte valamely tengernek véltek, miután határait, partjait alig látták. Ez volt az igazi Volga, a Volgának nyugati fő ága. Szélessége itt megközelíthette az egy mérföldet.

A franciák is folyton nyugat felé tartva csakhamar észrevették, hogy folyó vizén úsznak. S miután jól emlékeztek, hogy a kalmük fiú ez irányban mutatta Jenotajevszket: egész erejükkel eveztek folyton nyugat felé. Néhol az óriás folyam oly zátonyos, oly csekély vizű volt, hogy a tutajt az evezők segélyével tolni, taszítani lehetett. Késő éjjel érték el a partot, most már az igazi szárazföldet.

A következő napon kellő pihenés után Henri vezetése alatt hatan kimentek a szárazra utat keresni, falu vagy város után nézni, emberrel találkozni. Nemsokára a parton találtak is egy nagy, széles, járt országutat, mely nyugatról vonult kelet felé. Henri nyugat felé tartott s nemsokára összejött néhány, gyalogszerrel utazó orosz paraszttal. Henri a szokásos üdvözlés után azt kérdezte, hogy micsoda falu vagy város esik ide legközelebb. Az oroszok nyilván koldusoknak vélték a franciákat, mert a kérdésre nem is felelve, iszákjukat elővették s szegényes árpakenyerükből egy egy kis darabkát adtak mindegyik franciának.

— Köszönjük az isten nevében, monda Henri, de mi nem koldusok vagyunk, hanem szerencsétlen utazók; nem tudjuk: merre járunk, mondjátok meg: hol érünk mi legközelebb várost s merre menjünk Jenotajevszkbe?

— Jenotajevszk messze van — monda az egyik paraszt — hanem ha ezen az úton egyenesen mentek, nemsokára Kirdába értek.

— Kedves testvérek — monda Henri a szokásos orosz megszólítással — adjatok tanácsot, mitévők legyünk. Mi szegény mesteremberek vagyunk, munkát keresünk, ti, látom, jó keresztények vagytok, minket egy kalmük kirabolt, nincs semmink, mondjátok meg, hol találhatunk munkát? Az isten megáld benneteket, Szent György és Szent Miklós segítségével.

— Mi nem tudunk munkát adni, se tanácsot — monda az orosz — mi is szegény emberek vagyunk, most pedig Asztrakánba megyünk halásznak elszegődni. Hanem menjetek Kirdába, menjetek ott a pópához, én vagyok Petrov, a pópa pedig az én testvérbátyám, az majd ad jó tanácsot.

Az oroszok tovább mentek s már jól elhaladtak, mikor Henrinek valami jutott eszébe. Azt gondolta, hátha a tutajt el lehetne adni az orosz parasztoknak.

Rögtön megfordult társaival s utánuk sietett az oroszoknak. Utánuk sietett és utánuk kiabált. Az oroszok végre megálltak s Henri beérte őket.

— Kedves testvérek, szólt hozzájuk, miért mentek gyalog Asztrakánba, nekünk van tutajunk, mi oda adjuk azt, ha valami csekélységet adtok érte.

Az oroszok összenéztek, tanakodtak s elhatározták, hogy megnézik a tutajt. Most már valamennyien együtt haladtak a Volga partján egész addig, ahol a tutaj feküdt a rajta hagyott franciákkal.

Az oroszok jól megvizsgálták a tutaj fáját s megvallották őszintén, hogy ők azt Asztrakánban 4—5 rubelért eladhatják ugyan, de ők azért annyit nem fizethetnek, mert annyi pénzük nincs, hanem adnak fejenként 20 kopeket s miután heten vannak, összesen 140 kopeket, három tarisznyát és három kenyeret. A franciák megcsinálták az alkut, csak hogy még egy tarisznyával s még egy kenyérrel többet csikartak ki vételár fejében.

A tutajról a tarisznyákat megrakták sült hallal és szilvával, az oroszokat a tutajra vezették, tőlük elbúcsúztak s útnak indultak Kirda felé. Volt most már pénzük is, igaz hogy csak fejenként 10 kopek, s volt kenyerük is. Szegényes árpakenyér, de mégis útközben oly jól ízlett nekik, mint a legfinomabb sütemény. Hiszen oly régóta nem ettek már kenyérfélét.

A nap már lenyugodott, noha még meglehetős világos volt, mikor a franciák a kirdai pópához betértek. A pópa a lakóház tornácán iddogált egy másik orosszal s a szeszes ital már meglehetősen meglátszott rajta. A franciák alázatosan hozzá járultak s kezét egyenként megcsókolták.

— Szent atyám, monda Henri, mi szegény, vándorló mesterlegények vagyunk. Szaratovban egy kis pénzt kerestünk, de egy kegyetlen kalmük kirabolt bennünket, s egy puszta szigetre kitett. Majdnem éhen vesztünk, míg megszabadultunk. Most munkát keresünk, adj nekünk bölcs tanácsot, hol keressünk munkát? A te testvéred, a jó Petrov, akivel útközben találkoztunk, ide küldött bennünket jó tanácsért.

— Ni ni, igaz az! kiáltott fel az az ember, akivel a pópa együtt iddogált. Ez a tarisznya a Petrov tarisznyája, jól ismerem a madzagjáról. Ezek a csavargók bizonyosan megölték és kirabolták Petrovot. A franciák közül egyik elnevette magát, a másik megijedt, valamennyien zavarba jöttek a képtelen gyanúra. Legelőbb tért észre Henri s azt monda a pópának:

— Isten mentsen szent atyám, mi jó emberek vágyunk, Petrovnak és társainak egy tutajt adtunk el, ezért adtak heten 140 kopeket és négy tarisznyát.

— Hazugság az, kiáltott az idegen ember, hol vettétek a tutajt? Henri elmondta a szigeti kalandokat, a tutajkészítést, s a menekülést.

— Tehát ezek az emberek, mondta az idegen, kirabolták a beteg szigetet is, s elpusztították a betegek házait. Hé, hé, emberek, jertek csak ide! — kiáltott be a konyha felé.

 Egy házi szolga előugrott a kiabálásra.

— Eredj, fuss csak Ilia a községházhoz, s hívd ide a községi szolgákat.

A házi szolga elfutott s néhány perc múlva két fegyveres hivatalszolgával jött vissza. Ezen időt Henri és társai arra használták, hogy a pópának könyörögtek s isten oltárára minden pénzüket oda adták.

— Jól van gyermekeim, monda a pópa, zsebbe csúsztatván az apró pénzt, az majd enyhítésére lesz bűnös lelketeknek. Én nem segíthetek rajtatok, a törvény rátok tette kezét.

Az idegen, aki senki se volt más, mint a község második elöljárója, a megérkezett hivatalszolgáknak azt parancsolta, hogy kötözzék meg a franciákat. Szegény menekülök nem állhattak ellent, este is volt már, lehetetlen volt az önvédelem. Megkötözve egy ólba hurcoltattak s ott kellett tölteniük az éjt fázva, dideregve, kopasz földön. Szomorú éjszaka volt ez. Egész éjjel szemüket se hunyták be. Újra erőt vett rajtuk a kétségbe esés, mint akkor, midőn a kalmük kitette őket a puszta szigeten. Már-már lábadozó, szerencsétlen betegjeiket újra elővette a kór és erőtlenség.

Béggel két lovas kozák őrizete mellett elkísértettek. Akik menni tudtak, azok gyalogszerrel, a betegek rozzant fakó kocsin. Délben egy kis darab rossz kenyeret kaptak ebédre s így hurcoltattak be estére. Tenotajevszkba, a járási főnöknek, iszpravniknak, börtönébe. - - -

 

(7. 98.) A franciák még azon a napon a herceg elé állíttattak. A herceg nevüket, lakásukat s életkorukat kérdezte. Csodálkozott, midőn a 40— 45 évesnek látszó franciák legidősebbje is csak 35 évesnek vallotta magát.

— Ti Napóleon katonái voltatok?

— Igen, kegyelmes úr.

— Ismertem egykori uratokat, s küzdöttem ellene. Derék katona volt. Ti pedig igazolványt kaptok tőlem, s szabadon mehettek Nizsny Tsirszkájába (?). Ha ott is jól viselitek magatokat: remélnetek szabad a fölséges cár további kegyelmét.

Ezzel elbocsátotta őket, utasítást adván szárnysegédjének, hogy mindegyik franciának igazolványt és tíz rubelt adjon.

Elvégre tehát szabadok voltak Orenburgban. Ismét volt a kis csapatnak mintegy ezer rubel pénze, amelyhez még a dologházon kívül maradottak műszereinek, s fölösleges ruháinak ára jött. Most már a biztonság érzetével szabadon utazhattak tovább. Mégis Dulemba tanácsára a dologházi ruhákat közönséges orosz paraszt ruhával kicserélték.

Így indultak el 1824-ik évi júniusban Uralszk* felé, s július elején szerencsésen oda értek. Itt már végkép elhagyták az Urál hegyeket, oly sok átélt szenvedésnek emlékeit s elhagyták az Urál folyó partjait is. Egy heti pihenés után gyalogszerrel útnak indultak Szaratov felé s minden baleset nélkül augusztus közepére oda értek. Pénzük ide érkezésük alkalmával volt még vagy

hatszáz rubel.

 

*Uralszk. Terület Orosz Közép-Ázsia Ny-i részében, Szamara, Orenburg, Turgaj-vidék az Aral-tó, Transzkaspia, a Kaspi-tenger és Asztrakán közt.

*

 

Szaratov, a Volga partján, már európai városnak tűnt föl előttük. Házai, utcái, ipara, kereskedelme s különösen német lakosai azon csalódásba ejtették a franciákat, hogy ők most már Európa közepén vannak. Valóban itt az eddigi egyetértés, mely oly sok veszélyből kimenté s oly sok szenvedésben megnyugtatta őket, felbomlott közöttük.

A kis társaság egy része ugyanis eddigi megállapodásuk és szerepük szerint a Volgán lefelé akart utazni a Donhoz és Törökországba, a másik része azonban rettegett attól, hogy a Volgán újra visszatérjen Ázsiába a vad nomád népek közé. Egyenes úton akart Franciaország fele menekülni Voronyezsen át. Számítást tettek, hogy ha egyenes úton is negyedfél száz mérföldnyire vannak Franciaországtól, s ha mindig akadálytalanul mennek is, három hónap előtt nem érik el hazájuk határát. Vajon mily utat kell még tenniük, ha a Don és Törökország felé kerülnek?

— Barátim, monda Monteau, ha valamennyien az egyenes és száraz utat választjátok: én veletek tartok. De ha csak négyen, öten jöttök is velem: én a volgai utat választom. Nem a vad emberektől félek én, hanem a szelídektől. Nem az orosz paraszt, nem a vad kirgiz és kozák ijeszt engem, hanem az orosz hatóság. Kirgiz és kozák legföljebb pénzemet, ruhámat vagy életemet veszi el, bár mind ezekre vigyázhatok. De a hatóság elveheti szabadságomat és visszavihet oda, ahonnan elmenekültünk. E gondolat rosszabb előttem, mint a halál, mint az elkárhozás. Emlékezzetek a dalmatovi jólelkű barátra. Megmondta az, hogy Európa felé ne meneküljünk, mert ha száz igazolványunk volna is, fölfedeztetés esetén minket, franciákat, Napóleon katonáit soha nem eresztenek haza, hogy mi Európának uráli szenvedéseinket, s fogságunkat el ne mondhassuk. Ez az ember volt szomorú utunkban a legelső igaz barátunk és én ennek jó tanácsát akarom követni.

E szavakra elszántan kiáltottak föl néhányan:

— Monteau, veled tartunk!

De másokban mégis megmaradt a kétely. Különösen Harvey szentül hitte, hogy Dulemba jóságú emberek másutt is, minden városban találhatók, s minél közelebb jutnak Európához: annál inkább. P mégis csak jobb szeretne Lengyelország felé menekülni.

Ez alkalommal nem lett eldöntve a kérdés.

A következő napon a két lutheránus francia elment az evangélikus püspökhöz, hogy tanácsát, kegyességét és segedelmét kikérjék. A püspök jó szívvel hallgatta meg hit-rokonainak panaszát, de hivatalos érzülete mégis azt tanácsolta a franciáknak, hogy csak oda menjenek, ahova a fölséges cár kegyelme parancsolta őket.

— Ha azonban, utána tette némi gondolkodás után, Lengyelország felé akartok menni, én ne legyek az, a ki lebeszél benneteket a szabadulásról, sőt vikáriusom által ajánló levelet is adok hitsorsosainkhoz.

Ezzel jöttek vissza a lutheránusok Monteau-hoz és társaihoz.

Ez döntött. Harvey és társai végleg elhatározták, hogy ők az európai és száraz utat választják. Voltak pedig, akik ebben egyetértettek, tizenheten.

Harvey és társai nem is sokáig késlekedtek. Egy napot töltöttek még ott, hogy útjuk irányát bizonyosan megállapíthassák. Fölkerestek külön-külön mintegy tíz lutheránus német kereskedőt, hogy tőlük a biztos utat, az útba eső városokat és folyóvizeket név szerint és egymás után megkérdezhessék s maguknak följegyezzék. Útjuk Voronyezs és Kijev felé lett megállapítva s azt állították, hogy Kijev oda Szaratovhoz 700 verst távolságra van s hogy egy hónap alatt oda érnek. Édes remény táplálta őket, hogy új évre láthatják Franciaországot. Oly bizton, oly jól, oly nyugodtan érezték magukat, mintha már semmi baj és viszontagság sem állana előttük. Az égő vágy és a lázas képzelet semmi nehézséget föl nem fedezhetett. Monteau is elhallgatott intéseivel és aggodalmaival, semmi nem zavarta álmodozásaikat, öröm sugározta be szemeiket és arcuk vonásait.

Együtt ültek mind a harmincöten egy este egy vendéglőben, mely a Szlobod nevű külső városon kívül Szaratov nyugati részén egy vásártérnek használt puszta területen feküdt. El akartak egymástól még ez estén búcsúzni, hogy Harvey és társai korán hajnalban szó nélkül tovább indulhassanak.

Azonban lefekvésről szó sem lehetett, aludni úgysem tudtak volna. A bajtársak, kik tizenkét év előtt hagyták el hazájukat, kik tizenkét év alatt száz meg száz bajtársukat temették el Mohilevtől Szentpétervárig, Szentpétervártól az uráli bányákig és onnan Szaratovig, s kiket tizenkét évnek közös nyomora elválaszthatatlan testvérekké tett, nem tudtak egymástól könnyű szerrel elbúcsúzni. - - -

 

(27. 430.) (Vége.)

A borongós, ködös őszi napot felhasználták a minél gyorsabb menekülésre. A hárem illatos levegője után jól esett nekik a nedves, őszi lég nyers tisztasága. És jól esett a szabadság, mint a vadnak, mely elhagyhatja ketrecét. A tobzódás egész éjjelén nem aludtak semmit, s izmaikat mégsem érezek fáradtaknak. Gyorsan lépkedtek az izmidi úton, melynek magaslatairól előbukkant a tengernek kéklő tüköré. Kadiköiben csak addig állapodtak meg, amíg néhány darab pogácsát, süteményt vettek. Ez volt egész napi élelmük. Estére Bujukliba, egy kisded városkába értek. Inuk itt már ernyedni kezdett. Itt meg kellett hálniuk. A hánt elkerülték, oda be nem mentek, hanem egy jó lelkű öreg muzulmánnál kértek éjjeli tanyát és vendégszeretetet. A muzulmán azt sem kérdezte: kik, azt sem kérdezte: mi járatban vannak. Vöröshagymával, olajbogyóval s vajban sült hideg hallal megvendégelte őket s nagy szívességgel adott éjjeli tanyát. A háremi nyalánkságok után jól esett a franciáknak a kezdetleges, jóízű parasztétek. Mély álom és teljes nyugalom után korán hajnalban fölkeltek, a reggeli imát és mosdásokat házi gazdájuk kedvéért elvégezték s gyorsan útnak indultak.

E napon minden különös esemény nélkül Jarinjáig értek. Itt épp úgy szállásolták el magukat, mint Bujukliban. Különös ötletük volt a nyilvános vendéglők helyett szegény muzulmánoknál venni igénybe a szívesen felajánlott vendégszeretetet. Jarinjai házigazdájuk sajátságos észrevételt tett, midőn tőle reggel elbúcsúztak. Ez sem kérdezősködött sem nevük, sem utazásuk célja felől, hanem midőn Henri kora reggel, búcsúzás után azt monda:

— Mi rokonok vagyunk, messze földről jövünk, nagy kárunk esett, de nyomán vagyunk a kártevőnek s azt keressük, — e szavakra a jó muzulmán egészen komolyan azt felelte:

— Jól van jól, nem kérdeztelek benneteket, tehát nem szükséges, hogy nekem olyan dolgot mondjatok, ami nem igaz. Jól látom én, hogy ti jövevények vagytok, s jól tudom én, hogy ti a Nagyúr háreméből jöttök és halálra kerestek valakit, aki onnan elszökött. De ez nem az én gondom, hanem a tiétek és a szökevényé. Allah vezéreljen benneteket.

A franciák csak néztek egymásra és a muzulmánra. Mi jutott ennek eszébe? A muzulmán bizonyosan észrevette belső ruhájukat, s fegyverüket, bizonyosan ismeri a háremi eunuchok egyenruháját s bizonyosan erre alapítja sajátságos feltevését. Lehet, hogy tegnapi házigazdájuk is így gondolkodott. Lehet, hogy ez az oka a különösen szíves és az előzékeny vendégszeretetnek. Bármiként legyen, e vén török észrevétele biztos útlevélnek látszott számukra. Szükség esetén csakugyan segíthetnek magukon azzal a mesével, hogy ők titkon egy háremi szökevényt keresnek.

Szinte megörültek a franciák e fölfedezésnek. Nyugodtabb lélekkel folytatták útjukat. Önbizalom támadt bennük, noha kellő óvatossággal elhatározták, hogy e meséhez csak a szükség esetén folyamodnak. Izmidben egy pillanatra sem állapodtak meg, hanem tovább folytatták útjukat a tengeröböl mentében. Esős, hűvös napok és éjszakák jöttek, de ők csak siettek előre. Nyolc vagy tíz nap múlva a szökés után Lampszakiba értek a Dardanellák partján, ott, ahol a tengerszoros csaknem legkeskenyebb.

Itt hosszas tanácskozás után elhatározták, hogy a szoroson át Európába áteveznek. Sokáig tanakodtak: ne menjenek-e Szmirnába*, vagy a szent földre, ahol tán európai s tán francia hajót is találhattak volna, de még se volt bátorságuk hónapokon át nagy hidegben és vékony ruhában utazgatni Kis Ázsiában és a törökök közt. Azt hitték, Európában könnyebb lesz sorsuk a keresztények között. Pedig ebben aligha nem megcsalódtak.

 

*İzmir (régebben Szmirna; görögül: Szmirni [Σμύρνη]) Törökország harmadik legnagyobb városa és Isztambul után a második legnagyobb kikötője.

 

Lampszakiból egy török halász csónakján jöttek át az európai partra egy Galata nevű kis falucskába, melyben törökök és görögök vegyesen laktak. Itt már nem egy jelenségből azt vették észre, hogy azon szíves vendégszeretetre, melyben oly bőven volt részük az ázsiai törököknél, többé nem számíthatnak. Elhatározták szerény pénzkészletüknek, mely alig rúgott nyolcszáz piaszterre, szaporítását s e célból jatagánjaikat akarták eladni Galipoliban. Kísérletük azonban csaknem veszedelmükre vált. Mind a görög, mind a török kereskedő, akinél eladásra jelentkeztek, visszautasította az üzletbe bocsátkozást. A török azt monda, hogy inkább ő fizet, csak azt a kardot meg ne kelljen vennie; a görög pedig egyenesen kimondta:

— Ti istentelenek, bizonyosan loptátok azt a fegyvert!

A franciák egészen megrémülve siettek a fegyvert köpenyük alá rejteni, de egyúttal Galipolit is minél előbb elhagyni. Itt jól ismerték a háremi fegyvereket.

Daczára a kegyetlenül hideg télnek, folytatták a menekülést, mindenütt a tengerparton. Vendégszeretet hiányában gyakran a rossz, szellős, piszkos fogadókban kellett szállást venniük. Az 1843-ik január közepe táján mégis eljutottak Prohusztába, egy görög városba, a hol arra a nem épen vigasztaló meggyőződésre jutottak, hogy ezentúl mindent pénzen kell megfizetniük s a görögök közt munkát se igen kaphatnak.

Furcsa álomból ébreszti fel a franciákat e tapasztalat. Bár ők már rég mohamedánok: mindemellett az az ábrándos képzelet élt bennük, hogy a keresztény népek majd méltányolni fogják az ő egykori keresztény vallásukat s azon szomorú körülményt, amely miatt nekik Jézus Krisztustól ideiglenesen el kellett pártolniuk. Néhány göröggel való értekezés s az utálatnak és megvetésnek azon jelenségei, melyekkel a görögök épen nem fukarkodtak kivált a renegátnak felismert mohamedánok irányában, annak belátására kényszeríti a franciákat, hogy az idő még egyáltalán nem érkezett el rájuk nézve: múltjukat fölfedezni. Mint mohamedánok itt a szultán uralma alatt a keresztény vallásra vissza nem térhettek. Ez nagy feltűnést keltett volna s fogságot, fölfedeztetést, szökésük büntetését s a halált alig kerülhették volna el. De másrészről kereszténységükkel se dicsekedhettek, mert ebben a muzulmán nem érdemet, a görög pedig annak elhagyásában halálos bűnt látott. Mindezt meggondolva s a muzulmánok vendégszeretetére is számítva: a franciák lemondottak arról a tervükről, hogy menekülésüket Görögország felé folytassák, hanem e helyett sokkal célszerűbbnek látták, ha útjukat északnak, muzulmán lakta vidék felé fordítják.

Februárban minden különös eset nélkül elérték Üszküböt. Csak a nagy hideg miatt kellett sokat szenvedniük. Az albán urak megvették tőlük mind a jatagánokat, mind a pisztolyokat. Ideje is volt már, mert pénzecskéjük teljesen elfogyott. Itt már a háremi fegyverekre senkise ismert rá, de nem is mondhatták magukról, hogy ők háremi szökevények titkos, de hivatalos üldözői.

A nagy hideg és a nagy hófuvatagok miatt Üszkübből nem mozdulhattak ki április elejéig. Bubájuk itt már szennyes és rongyos szint öltött s a fegyver se levén kezük között, mely árulójuk lehetett volna, valóban nem kellett félniük a fölfedeztetéstől. Különböző tudakozódás és értekezés után célszerűbbnek vélték nyugat felé Szkutarinál kimenni az adriai tenger partjára, s ott bevárni valamely olasz vagy francia hajót, mely őket hazájukba szállítsa.

 

 

SKUTARI VÁR FOKÁN, ÉSZAK-ALBÁNIÁBAN.

 

 Reményük azonban nem teljesült. Szkutariba és Dulcsinóba ugyan baj nélkül érkeztek, de francia hajó több héten át nem érkezett s a kikötőkben nem is biztatták őket, hogy hamarjában érkezni fog. Az oda jövő olasz, angol és osztrák hajók pedig útlevél és drága pénz nélkül nem vették fel őket. Nem egyszer csodálkozó, sőt gyanúsító megjegyzéseket kellett a matrózoktól hallaniuk, hogy ily piszkos, koldus, vén törökök mit akarnak Ankonában, Dieppében vagy Triesztben keresni.

Szomorúság töltötte el a franciák szívét. Íme Európában vannak és keresztények között, ahova lelkük vágya harminc éven át vonzotta, kergette, íme szomszédságában vannak Olaszországnak és Olaszország szomszédja Franciaországnak, az ő hazájuknak, és mégis ép oly nehézségek állják útjukat, mint a kirgiz sivatagon vagy a Volga partján vagy Trebizond háremében. Pénzük is fogyatékán volt már, s a munkát se bírták úgy, mint hajdanán, mint huszonöt év előtt az orosz városokban. Lehajtott fővel, csüggeteg lélekkel, kialudt ábrándokkal s hanyatló reménnyel fordultak vissza a tengerpartról, hogy bujdosásukat a szárazföldön, Mohamed követői között folytassák.

Kéregetve, fáradtan, kimerülten töltötték napjaikat s bolyongtak a Csardágh sziklái közt. Nem az üldözéstől féltek immár, hanem attól, hogy reményük fogytával erejük is fogy a további küzdelemre. Oly közel Franciaországhoz, két hét alatt otthon lehettek volna már, s most ismét eltávozni a tengerpartról s évekkel löketni vissza a céltól, s ötven éves korral tévedezni fél vad népek között! És mégis mentek előre, hogy elérjék a Szávát, mely két bujdosó franciának megadta a nyugalmat: a halált.

A lakompaki* úriszéken eddig tartott az öreg franciának elbeszélése. Az elbeszélés folyamában gyakran könnyek jöttek szemeibe, gyakran elszorult szíve, gyakran csak ajkai remegtek, de szólni nem tudott. Szomorú emlékeknek rettentő terhe alatt gyakran görnyedett lelki ereje. Utolsó két bajtársának elvesztése volt legfájdalmasabb vesztesége.

 

*Lakompak (németül: Lackenbach,) mezőváros Ausztriában, Burgenland tartományban.

 

Szemtanuk azt állítják, hogy Henri arca teljesen hasonló volt Szent Péter arcához, amint az az Utolsó Vacsorát ábrázoló képen festve van. Sovány arc, mélyen ülő okos és kedélyes szemek; rövid haj, bajusz és szakái — mind teljesen ősz. Kissé hajlott sovány termet, az arc tele redőkkel.

Sopron megye táblabíráira mély benyomást gyakorolt az örök bujdosónak szomorú elbeszélése. Szavait elhitték egyetlen egy táblabíró kivételével. E kivétel volt az úriszék érdemes elnöke, az ősz, öreg Badicz Endre táblabíró. — Már én nem hiszek ennek a németnek. Vándorló legény ez, nem más, — minket csak bolonddá akar tenni ezzel a sok haszontalan mesével. Ki hinné azt el, hogy ez francia létére még a török császárnak is eunuchja lett volna. — Urambátyám, mond a fiskus, arról meggyőződhetünk, hogy csakugyan eunuchnak való ember-e? Rögtön behívták a vármegyének ott jelen volt fizikusát, hogy az öreg csavargót vizsgálja meg s vizsgálatának eredményéről adjon nyomban jelentést. Henrit a vármegye katonája egy szomszéd szobába vezette s ott a főorvos rögtön megvizsgálta. A szemle igazolta, amennyire igazolhatta, a francia előadását.

— Mit csináljunk most már veled? — kérdi az elnök.

— Én nem tudom, felelt Henri, én Franciaországba, hazámba akarok visszatérni.

— De mit akarsz? Hogy akarsz oda jutni útlevél nélkül?

— Uraim, én harmadfél év óta vagyok Magyarországon. Voltam koldus, voltam szolga, voltam munkás, beteg és egészséges, végig jártam az országot, találkoztam katonával, pandúrral, bíróval, szegénnyel, gazdaggal, de én tőlem soha senki nem kért útlevelet vagy igazolványt, Azt gondolom : Ausztriában és Németországban sem kérnek, kivált ha a francia követséghez juthatok.

Henrit kiküldték a teremből. A táblabírák tanácskoztak. Szívük megesett a szegény öreg francián. Két módja volt a segítségnek. Az egyik: a vármegye és a helytartótanács útján intézkedni, hogy a francia hivatalos úton küldessék hazájába..

A másik módja volt az, ha Henrit mint rendes lakhely nélküli csavargó franciát az úriszék egyenesen Bécsbe a francia követséghez átkíséri s a követségnek figyelmébe ajánlja. E javaslat elfogadtatott. A tanácskozás alatt a főügyész kiment Henrihez s azt monda neki:

— Maradjon ön Magyarországban. A kegyelmes herceg gond és munka nélküli kényelmes életet biztosit az úriszék fölterjesztésére.— Uram, köszönöm a kegyet. Én Franciaországba óhajtok menni. Ha a nyomor és a halál fenyegető keze vissza nem riasztott, a kényelem nem tud utamban meggátolni.

Az úriszék tagjai két pandúrral s kötött levéllel elkísértették Bécsbe, hol gróf Flahault francia nagykövetnek adták át. Szegény öreg francia. Könnyek közt, zokogva emlékezett meg társairól, kik Szibéria bányáiban, a kirgiz sivatagon, a kalmükök közt, Trebizondban s a Száva habjain hunyták be örök álomra szemeiket. A lakoma, melyet a követségi személyzet az örök bujdosó üdvözletére adott, az elhunyt bajtársak emlékének volt szentelve, de egyszersmind a nagy csiszár emlékének is. Henri itt kérdezte meg élénk kíváncsisággal s itt hallgatta meg élénkebb figyelemmel honfitársainak ajkáról az elbai és szent Ilonai nagy száműzött hősi történetének utolsó részleteit.

De az örök bujdosó mégis meglátta Franciaországot. Vájjon fölismerték-e otthon öt azok, akik egykor szerették, harminchat évi szenvedés után? Vájjon elhitték-e neki életének hihetetlen történetét?

                                                    -----

 

 

Eötvös Károly: A kivágott arckép. Elbeszélés.1879.  796, 813, 822

Borcsa néninek nevezték valamennyien. Magam is csak annak neveztem, midőn kis gyermekkoromban kezet csókoltam neki. Vezetéknevét csak sokkal később, meglett férfikoromban tudtam meg, a mikor már ő régen ott hamvadt az akácfák alatt, a szép árnyékos, pázsitos temetőben.

Termete magas, arca halvány, haja fehér volt. Nem nevetett soha, lassan lépkedett és keveset beszélt. Fekete ruháját soha le nem tette. Társalgásba ritkán bocsátkozott; barátságba, még nőkkel is, sohasem. Mi gyermekek nagyobb tisztelettel és elfogódással bámultunk rá, mint a tisztelendő úrra. Ott lakott a faluvégen. Kisded nemesi házban, melynek cserép volt a födele s melynek udvarán és utcára néző ablakai alatt diófák és eperfák bólingattak a szélben. Az utcára nem is igen látszottak ki ablakai.

 

 

Bélányi Viktor: Özvegyasszony

 

Léckerítés volt az utcaszinten, s azon belül sűrű jázmin-, lonc- és orgonabokrok. Csak a galambok és verebek és néha a baromfi tartották fenn a nagyvilággal a közlekedést. Ezeknek szabad volt a ki- és bejárás. Ajtó, kapu, rendesen el volt zárva, mint apácazárdánál. A vén, füstös-szőrű komondornak ritkán akadt dolga valakit megugatni. Nem is féltünk tőle, mint a többi utcabeli kutyától.

Két unokahúga lakott vele. Mind a kettő agg szűz, miként ő maga. Mind a kettő igen öreg, de mind a kettő sokkal fiatalabb, mint ő. Mind a három kegyes, istenfélő, templomba járó, szegényistápoló, jótékony teremtés volt. A faluban úgy hívták őket: az öreg kisasszonyok. Azt beszélték róluk: gyűlölik a férfiakat. Igaz volt-e, nem volt-e, nem tudhattam meg saját tapasztalásomból. Mikor én ismertem őket, akkor már nem igen lehetett okuk akár gyűlölni, akár szeretni a férfiakat. Hallottam, hogy ha néha, ritkán, férfi vendég volt náluk, rokon vagy hivatalbeli: utána gondosan kiszellőztették a szobát, s ha a kalapot vagy felsőkabátot az ágyra tették, rögtön kimosatták az ágyterítőt. Meglehet, az ily beszédben több volt a pajkosság, mint az igazság. Mikor jöttek a faluba lakni: kevés ember tudta megmondani bizonyosan. Lehetett annak már negyven éve is, sőt talán még több is. Kis birtokuk volt, melyet mindig bérbe adtak. Beszélték azonban, hogy Borcsa néni igen gazdag s túl a hegyeken, a Bakony másik oldalán, nagy birtoka van. Igaz, hogy néha a túlsó félről, a felső vidékről jöttek, hozzá emberek. Talán pénzt hoztak vagy talán osztályos atyafiak voltak. Én mint kis gyermek, mint Borcsa néni keresztfia, kétszer vagy háromszor voltam náluk Borbála napján, megköszönteni a keresztmamát s fölvenni az ilyenkor kijáró három lázsiást* és három csókot. A lázsiásnak örültem, a csóknak nem örültem, hanem a szemem mindig megakadt egy képen, mely fekete keretben ott függött a szép, fehérre meszelt falon, Borcsa néni ágya fölött. Gyermek-ésszel sajátságosnak tűnt fel ez a kép én előttem. Két szép férfiarc, hajadon fővel, pelyhedző bajusszal, nagy, bátor szemekkel. Ruhájuk olyan volt, aminőt én élő emberen soha sem láttam. Magas nyak, fülig tekert fehér selyem nyakkendő, nagy hajtókás fekete kabát. Most már tudom, hogy ilyen ruhát ötven-hatvan év előtt viseltek a nemes ifjak.

 

*A lázsiás népi ékszer, melyet főleg a Duna-mentén készítettek és viseltek.

 

A két arc összetekintett. De az elhelyezés aránya világosan mutatta, hogy a két kép között kellett lenni harmadiknak is. A harmadik arckép ki volt vágva s helye fekete papírral beragasztva. Nő- vagy férfiarc volt-e a középső, elgondolni nem tudtam, Borcsa néni pedig meg nem mondta sem nekem, sem másnak.

De nem is sokat törődtem vele. Elfeledtem a képet is, elfeledtem az öreg kisasszonyokat is. Éveken át távol voltam a falutól s meg sem lepett, midőn egyszer haza menve, azt hallottam, Hogy az öreg kisasszonyok egymás után rövid idő alatt, mint elbúcsúztak e világtól, s kiköltöztek oda, ahol többé nem alkalmatlankodott náluk egyetlen férfi is. Borcsa néni minden vagyonát a szentegyházra hagyta.

 

 

Bosznay István: Fatornyú templom

 

Ruháit a halála előtti napon ép elmével, világos öntudattal s nyugodt lelkiismerettel a szegények közt felosztotta s unokaöccseit és a tisztelendő urat megkérte, hogy az ágya fölött függő arcképet minden esetre a koporsóba, kihűlt szívére tegyék, s vele együtt eltemessék. Ez volt utolsó akarata s ezzel örökre behunyta szemeit, hogy magasba röppenő lelkét ne láthassa. Az a kép! Az a közepén kivágott arckép eszembe jutott most. Hogy bámultam én azt gyermekkoromban! Mennyi gyermekemléket támasztott az fel halottaiból lelkem élénk szemei előtt. Vajon ki lehetett az a két szép férfiarc, azokkal a bátor szemekkel, s azzal a fülig tekert fehér selyem nyakkendővel? És ki lehetett a harmadik, a középső, akinek csak fekete helyét láttam a keretben?

E kérdés megint éveken át pihent emlékezetemben. A falut ismét elhagyva, a kivágott arcképre ismét nem gondoltam. Évek múlva azonban megtaláltam a feleletet. De az a felelet csak puszta sejtelem volt. Egyik messze lakó nagybátyám halt meg. Valamikor régen gondnoka volt apátlan és anyátlan árváknak, s halálával a rég nagykorúvá lett árvák holmi iratok, könyvek és emlékek visszaadását követelték. Oda utaztam az átadásra. A keresett iratok egy csomóban voltak, a könyvek a padláson hevertek. Könyvnek, iratnak nem volt egyéb híjjá, csak amit belőlük az egerek megőröltek s az időnek foga elpusztított. Minden akadály nélkül megtörtént az átadás.

A könyvek közt azonban egy hármas arcképet találtam. Keretben volt a kép, kerete valamikor aranyos lehetett, üvegje össze volt töredezve, papirosa tele volt sárga és szürke foltokkal. Esőnek és penésznek és sok esztendőnek nyoma volt a képen. Először félrelöktem, mint valamely értéktelen ócskaságot. De mintha valami súgta volna, hogy újra megtekintsem. Mély csodálkozásomra a kivágott arckép mása volt ez, melyet ott láttam Borcsa néni ágya fölött. Csakhogy ezen a középső arc nem hiányzott. Ez az arc fiatal nőnek arca volt, csodálatos régi hajdísszel és mélyen kivágott ruhával, mely a hattyúnyakat, a szép melleket és karokat látni engedte. Az arc elmosódott, de képzeletem fényénél rendkívül szép és ifjú nőarcnak kellett lennie. Hogy került ez ide? Minő összefüggés lehet e kép és Borcsa néni arcképe között? Nagybátyámnál sokszor voltam, de e képet soha nem említette. Az ő tulajdona nem lehetett, különben nem vetette volna fel a padlásra idegen emberek könyvei közé. Hogy került hát ide?

Kérdeztem az árvákat: van-e tudomásuk e képről? Nincs. Kérdeztem: kívánják-e maguknak e képet? Nem kívánják. Kérdeztem: honnan erednek a könyvek, melyek közt a képet találtam? Ok e könyvet apjuktól örökölték, aki azokat szintén úgy örökölte egyik testvérbátyjától, aki virágzó ifjú korában tele erővel és életkedvvel egy napon örökre eltűnt és soha nyomára nem akadtak. Homályos és fájdalmas esemény volt ez — mint mondák — a család történetében, melyről öreg emberek még most is beszélnek. Az eltűnt ifjúnak Csóthy Miklós volt a neve.

Ennyit tudtak az árvák, nem többet. Ennyiből pedig én sem a képnek eredetét, sem az eltűnt ifjú történetét meg nem tudhattam. A képet magamnak tartottam.

Újra és újra megnéztem azt. E képnek érdekes és szomorú története van. E fölött nem lehetett kételkednem. E képnek mását ágya fölött tartotta Borcsa néni, míg élt, s elhamvadt szívére tétette, mikor meghalt. Az a csodaszép ifjú leányarc tán Borcsa nénié lehetett egykoron. A két ifjúnak arca közül egyik tán az ő mélységes szerelmét sugározta vissza. De melyik? Ki lehetett az egyik, ki lehetett a másik? - - -

 

(51. 813.) Utam messze, Erdély szélére vezetett. Kisded, szegény faluban rám jött az est. Rossz út, rossz idő, fekete sötétség s a vidéknek nem ismerése megállásra kényszerített. Vendéglő nem volt, s a falusi kocsmáros piszkos lakásában kellett szállást fogadnom. Kérdeztem a kocsmárost: lakik-e a faluban vagy közelében valamely úrféle ember.

— Itt uraság nem lakik, felelt a kocsmáros, itt csak maga az öreg Ghecsey van, papon, jegyzőn, mesteren (kántortanító) kívül, akit úrnak lehetne nevezni.

— Ghecsey, Ghecsey! Miféle Ghecsey lehet az? Öreg. vagy fiatal?

A Ghecsey-család közel rokonságban, úgynevezett osztályos atyafiságban, állott az én családommal. Felötlött a gondolat: hátha e kényelmetlen szálló helyett kényelmes tanyát, mulatságos estét s eddig ismeretlen jó rokont fedezhetnék föl. Kérdőleg tekintettem a kocsmárosra.

— Öregember az, uram, szólt a kocsmáros, nem tudja azt senki, hány esztendős lehet már.

— Szívesen látna-e engem, ha éjjeli tanyát kérnék tőle? A korcsmáros elnevette magát.

— Ahogy tetszik uram, én nem a magam hasznáért beszélek, biz ez az én korcsma szobám nem úri embernek való, de az öreg Ghecsey úrhoz nem szokás vendégnek szállni; hanem azért csak tessék megpróbálni.

— Mért nem szokás hozzá szállni, csak nem él emberhússal?

— Azzal nem él, sőt messziről se szereti az embereket látni. Azonban tessék megpróbálni.

Gondolkodtam. Végre is a kísérlet, ha nem használ, nem is árt. A név ismerős, esetleg atyafi is lehet, ki tudja, hátha szívesen lát?

Kértem papírt s irónnal a következő levelet írtam rá:

„Kedves urambátyám! Vagy idegen vagyok, vagy ismeretlen atyafi vagyok, de mindenesetre itt rekedt utas vagyok; idő is rossz, út is rossz, a korcsmáros tanyája is rossz: ha tán még egy embernek való szobája, szívesen felajánlom magam vendégnek egy éjszakára."

Nevemet belül, a címet kívül ráírtam a papírra s a levelet elküldöttem.

Félóra múlva megjött a válasz. Igen piciny öreg emberke jött nagybottal és nagy kézi lámpával és térdig sáros csizmával. Elém állott s azt monda:

— Ha az ur az idegen utas, jöjjön velem, Ghecsey úr várja vacsorára.

Néztem azt a piciny emberkét, nem volt magasabb tizenkét esztendős gyerkőcnél; apró szemei, kicsinyke ősz bajusza, borotvált álla s arcának és homlokának szapora redői furcsa alakká tették.

— Hát maga öreg barátom, maga is Ghecsey úrhoz tartozik?

— Én vagyok a Ghecsey ur szakácsa, lehetett volna az urnák annyi meggondolása, hogy korábban jelenti magát vacsorára. Mikor leszek én most már készen a konyhával?

— No majd e fontos kérdésről otthon tartunk tanácskozást, én mehetek.

Elindultunk. Az öreg elül, én hátul. Nagy botját nekem adta a kutyák ellen. Végigmentünk a sáros utcán s a faluvégen elértük az öreg Ghecsey bagolyvárát.

Sajátságos tanya volt ez. Kőfal kerítés az utca felől, bezárt kapu a kerítésen. A vén szakács egy igen nagy és hosszú kulccsal kinyitott a kaput. Amint beléptünk, öt vagy hat óriási szelindek rohant ránk, mint oroszlán. A vén szakács lámpája és füttyentése állította meg őket. A vén szakács elmondta, hogy két eb a kaput őrzi, két eb a folyosó-bejárást őrzi, két eb pedig folyton az öreg Ghecseyt őrzi. De nem azért ám, mintha az öreg Ghecsey félne valakitől, hanem azért, mert senkit látni nem akar, s különösen  nem szabad asszonynak hozzá közelíteni.

Különc volt az öreg Ghecsey: ezt bizonyította minden jelenség. Az épület hajtott épület volt. Belső oldalán zárt folyosó vonult az épület hosszában. Széles helyiség, kőoszlopokra fektetett félkörű ívekkel s minden oszlopköz gondosan beüvegezve. Az egész folyosó, fúró és faragó eszközökkel, kisebb-nagyobb fűrésszel, gyalupaddal, esztergával, rokkákkal, kerekekkel s kisebb-nagyobb fahasábokkal és deszkákkal volt tele, mintha ács, bodnár, asztalos dolgozna itt egy csomóban. Embert vagy asszonyféle népet sehol látni nem lehetett.

Az öreg Ghecsey az ebédlőben várt bennünket. Előtte terített asztal állott. Ott ült az asztalfőnél és csak egyedül maga ült ott. Hatalmas fő, nagy szemek, bozontos szemöldök, hosszú bajusz és térdig érő gazdag szakáll. Szemöldök, bajusz, szakáll és haj hófehér. Jó és rokonszenves arc, melyet a homlok két redője rideggé törekedett tenni. Mély, vastag és érdes hang, mely megfelelt a széles vállnak és hatalmas termetnek. Lábai térden alul vastag, bolyhos pokróccal voltak gondosan betakarva. A köszöntést csak fejbólintással fogadta. Amint felső ruhámat letettem, intett, hogy baloldalán foglaljak helyet, hova időközben a kis szakács széket és terítéket tett. Fürkésző szemeivel tetőtől talpig méregetett.

— Honnan való vagy, fiú? — kérdezte. Elmondtam apám, anyám, eredetem, származásom, birtokom, atyafiságom lehető röviden.

— Öcsém vagy, monda, apádat jól ismertem kis gyerek korában, öregapáddal együtt vertük ki a dragonyos tiszteket ezelőtt hatvan esztendővel a vármegyeház udvaráról. Öregapád jó barátom és jó rokonom volt. Itt maradhatsz nálam, ameddig tetszik.

— Köszönöm bátyám, tovább kell mennem, hanem egy napig itt maradok. Mi már magát, bátyám, régen halottnak tartottuk. Apám úgy beszélt Ghecsey Bálintról, mintha gyermekkora óta se ő, se más soha hírét se hallotta volna.

— Az meglehet fiú. Én e házból és ennek udvarából és kertjéből ötven esztendő óta ki nem mozdultam. És most már ki sem mozdulhatok. Négy év óta nem bírnak lábaim. E két láb két darab hulla, úgy lóg rajtam, mint két kölönc. Borzadály futott végig gerincemen. Rettentő titok lehetett ez aggastyán életében. Miből állhat az?

A vacsorát elköltöttük. Csak a vacsora végén vettem észre, hogy az öregnek jobboldalán is van egy teríték; és egy szék, de a széken senki sem ül s a terítéket senki sem használja. Kíváncsi voltam, kié volt ama teríték. Oda mutatva mondám:

— Nini, édes bátyám, most veszem észre, hogy másik vendégje elmaradt.

Az öreg összeráncolta szemöldökét. Egyetlen villám cikázott át szemein, midőn e szavak után rám tekintett s azután szemeit behunyva mély, dörgő, nyugodt, de parancsoló hangon monda:

— Arra fiú semmi gondod. Oly hidegen ejti ki e szavakat, oly mély benyomást tett rám e szavak hidegsége, hogy agyam zsibbadni kezdett. Lehetetlen volt e tárgyat tovább folytatni. Vacsora után még sokáig beszélgettünk. Az öreg nem beszélt múltjáról, de nagyon sokat beszélt gyümölcsös kertjéről. ígérte, hogy másnap mutat egy almát, melynek párja sehol nincs a világon s melyet ő keresztezés által ötvenévi türelmes kísérlet után termesztett. Azt azonban nyugodtan hallgatta, ha én vidékem családjairól, fiatalokról és öregekről csevegtem.

Végre visszavonult hálószobájába. Ide én nem mehettem be. Nekem az ebédlőben készítettek fekvőhelyet. Még pedig maga a kis szakács készített. Csak most volt időm és figyelmem körültekinteni. Az ebédlő nagy terem volt. Falai fehérek, de üresek. Sem kép, sem tükör nem lógott rajtuk. A fal mellett köröskörül lócák és székek, s néhány kis asztal. Minden bútordarab durva faragvány minden festék és fényezés nélkül, mintha egyiket se igazi mestere készítette volna. Hanem ágyam csakugyan olyan volt, aminőben még sohasem feküdtem. Az ökölnyi szakács behozott egy koporsó-alakú ládafiókot, azt telerakta fenyőfa-forgáccsal, vánkosnak belé tett valamely kiszáradt zsombékot vagy farost-csomagot, az egészet végig terítette durva pokróccal, s készen volt a fekhely. Az igaz, hogy nem rossz fekhely; vadászember még rosszabbal is beéri néha, de az is igaz, hogy nálunk a halottak alá szoktak ilyen derékaljat készíteni.

— De csak födele nem lesz ennek a koporsónak? — szóltam mosolyogva a kis szakácshoz.

— Ha parancsolja az úr, — felelt — hogy hozzak, azt is hozok.

— Nem, ne hozzon öreg barátom, azzal még majd csak várok néhány esztendeig.

Lefeküdtem, jól aludtam. A nap már régen fölkelt, mire én fölkeltem. Házigazdám még nem jött ki hálószobájából. Kimentem, megnéztem az udvart. Az tele volt nekivadult ifjú és öreg fákkal, akár egy erdő. Benéztem a gyümölcsösbe. Gyönyörű húsz-holdas ültetvény volt könnyen lejtő sima hegyoldalon. Völgyén patak folydogált a patakon, kisded őrlő- és fűrészmalom. Mindkettő állt, szabad zúgóján mindkettőnek szabadon csattogott le a patakvíz. A kis szakács azt beszélte, hogy a malmokon idegeneknek őrölni és  metszeni nem szoktak. Mindkettőt maga bátyám saját kezeivel csinálta s az egyiken is, másikon is csak önmagának dolgozik, s ha dolga nincs, malmai állnak. - - -

 

(52. 833.) A vita hevében és a vihar morajában és a villámok rettentő harcai közt őrült, kárhozatos gondolat villant meg elmémben.

— Miklós, kiáltok, állj oda a fa elé és én is ide állok a fa elé s a legelső villámfénynél lőjük egymásra fegyverünket. Aki életben marad: legyen üdvözült.

— Jól van, áldjon meg az isten e gondolatért. — Ezt felelte s ment a fához, fegyveréhez. Én is mentem s azt gondoltam: én nem fogom őt célba venni.

Fölemeltük fegyverünket s egymás felé irányoztuk. Egyetlen pillanatig így álltunk szemközt egymással.

A másik pillanatban iszonyú fény és dördülés terített le a földre. Szemem világa elveszett s agyamat szédülés lepte meg. De felugrottam rögtön s kerestem Csóthy Miklóst. Ő nem állt helyén.

Mint örült, agyamhoz kaptam s hajamba markoltam két kezemmel. „Miklós, Miklós, hova lettél?" Oda rohantam a szakadék szélére. Az iszonyú mélység színig volt már rohanó árral s a jeges zápor fejem fölött csattogott, de a fájdalmat nem érezem. A szakadék szélén megállottam. Észrevettem Miklóst. Arccal a föld felé feküdt a tisztás gyepen az óriási fától néhány lépésnyire. A fa lobogó lánggal égett, mint torony. Istennek haragja lángolt a rettenetes tűzben.

Mi volt ez? Visszarohantam fegyveremhez. A fegyver ki volt lőve, öntudatlanul kellett kilőnöm. Újra a szakadék szélére rohantam a hű barát nevét kiáltozva. Ő ott feküdt s borzadva láttam, hogy mellőle a gyepen véresen folydogál lefelé a zápor árja. Őrjöngve, vadállati dühvel és erővel ugrottam a szakadék árjaiba, hogy átmehessek. Sziklák, ledöntött szálfák törték össze tagjaimat. Az ár lesodort, de azért keresztültörtem rajta. Száz ölnyire az iszonyú tett színhelyétől az ár kilökött a túlsó parton. Össze voltam zúzva, erőm elhagyott, négy kéz-láb másztam fel iszonyú kínnal barátomhoz. Még mindig ott feküdt, de már az alóla kifolyó víz nem volt véres. Arcát fölemelem, s nyakán nyílt ajkú sebet láttam akkorát, mint egy golyó szokott vágni.

Elordítottam magam. Felugrottam, kerestem fegyverét, hogy magam agyonlőjem. E pillanatban föld-renditő harsogással ledőlt az égő, óriási bükkfa s iszonyú lángjaival és zsarátnokával eltemette egyetlen barátom holttestét. Ezt még láttam s aztán az eszméletemet elveszítettem.

Midőn eszméletre tértem, éjszaka volt körülöttem. Gyönyörű, enyhe, hűvös éjszaka. A csillagok mosolyogva ragyogtak az égen s az erdei rigó gyönyörű dalt énekelt a lombok között. Villám nem csattogott, ár nem zúgott, vihar nem tombolt többé. De én lázban voltam s nem volt erőm lábra állni. A fának lángja elhamvadt már, s Miklós holttestét nem találtam. Az égi tűz fölemésztette azt. Lázban, kínnal, tört-zúzott tagokkal vánszorogtam lefelé a völgynek. Meddig jutottam: nem tudtam meg. Eszméletem újra elhagyott. Jó emberek találtak meg s hazavittek. Csak otthon, az ágyban, kiállott iszonyú betegség után, hetek múlva jöttem magamhoz. Anyám és Dóra volt mellettem. Az életet visszaadták, de a boldogságot nem tudták visszaadni. Én lőttem agyon a barátomat. Ettől a gondolattól nem tudtam szabadulni. Ez a gondolat megölte szívemet. Midőn már lábra tudtam állni, hónapok múlva meglátogattam Dórát. Kezét megkérni nem volt bátorságom. Szentségtörésnek tartottam volna ezt meggyilkolt barátom emléke ellen. Dóra eltalálta gondolatom. Oh, ő keresztüllátott lelkemnek sötétségén s édes, szelíd, fájdalmas szavakkal, melyek lelkem összetépték, monda:

— Édes barátom, én nem tudom, én nem kérdem, hova lett Miklós, hanem amikor ő majd előjön, s esküvőnknél jelen lehet: akkor neked adom kezem. Addig csak szívem legyen tiéd, mely élni fog eltávozott barátunk emlékének fájdalmával. Adjon neked az élet enyhülést.

— Oh Dóra, én nem akartam megölni Miklóst!

Ennyit tudtam mondani s aztán eltántorogtam onnan. Elhagytam azt a vidéket, elhagytam apám és anyám és sohasem tudtam többé visszamenni. Több mint ötven éve hordom és táplálom e nyomorult élet kínjait.

Az aggastyán kimerült e beszéd alatt. Minő élet s mekkora fajdalom volt az övé! Beszéde végén már csak suttogni tudott.

— Itt vagyok, fiú — szólt — e vérszínű ágyban. Mindenütt és mindig — ha lefeküdtem — azt a vért láttam, mely egyetlen barátom melléből szivárgott a szakadék partján, a zöld gyepen.  E vérszínű ágyban legkevésbé látom azt!

— Te vagy fiú, az első ember, ki abból a világból, melyet én örökre elhagytam, ide jöttél. De te sem jössz többé és más sem jön.

— Te hoztad fiú, az első örömhírt, te mondád, hogy Dóra szívére tétette a halálban azt az arcképet, melyen az enyém is ott volt. Ez a hír volt ötven év óta egyetlen boldogságom. Ezzel megyek a sírba. Azt az arcképet, fejem fölött, te is szívemre tedd.

— De oda tedd. Egy óra múlva ott legyen. Szólni akartam, de az öreg behunyta szemét. Én alig tudtam könnyeimet visszatartani. Most már tudtam a kivágott arckép történetét. Még egyszer felnyitotta szemeit, melyekben már nem az a fény lángolt, mely a földieké.  Elhaló hangon monda:

— Fiú, szívemre tedd a képet.

Többé nem szólt és nem mozdult. A nap már lealkonyodott. A kis szakács lámpákat hozott be. A kis szakáccsal bejöttek az ebek is. Azt hittem, alszik az öreg. Az ebek oda mentek hozzá, megnyalták kezét s szomorúan el kezdtek üvölteni. Az öregnek megszűntek szenvedései. Most már ott nyugszik a gyümölcsös fák alatt, melyek minden tavasszal virágot hoznak, s a kivágott arckép ott nyugszik szíve fölött, mely többé nem hoz virágot soha.

                                          --------

 

 

Eötvös Károly: Aki örökké bujdosott. 1880. 6 – 167.

 

 

Ráczkevi Eötvös Károly (Mezőszentgyörgy, 1842. március 11. – Budapest, 1916. április 13.) politikus, ügyvéd, író, publicista, országgyűlési képviselő. Korának egyik legnevesebb ügyvédje és legismertebb közéleti személyisége.

 

 

 

 

Erdélyi József 

 

 

Erdélyi József: Villám Bandi, a rengeteg fia. 1859.  3, 15, 26, 38, 51.

I.

Hogy a rengeteg fia nem afféle szilaj alföldi betyár volt, ki türelmetlen paripáján versenyt repül a szellővel, s csupa vad szeszélyből a ragyogó délibábot kergeti, ez nagyon természetes. A szíves olvasót most a délibábok vonzó országa helyett a Mátra vadregényes bércei közé vezetem, hol oly költőileg susog a szellő, zug a szél, mennydörög a vihar, s hol oly vigasztalóan kong az ős templom harangja. Hol a természet óriás nagysága, boldogító vallásra, a szikla tetején búsuló várrom nemzeti önérzetre, s a bárány-felhős ég, — mely itt közelebb van a földhöz, — vigasztaló reményre oktat.

Itt született Villám Bandi. Itt ringatták bölcsőjét a tisztes anyókák, kik már rég/elmentek pihenni az akácfás temetőbe, mely a szűk völgy egyik pontján hirdeti a halandóságot.

 

 

Poll Hugó: Hazafelé. A KÉPZŐMŰVÉSZETI TÁRSULAT TÉLI KIÁLLÍTÁSÁRÓL

 

Itt játszadozott szalmás-viskós falu keskeny utcái porában; itt rabolta ki az óriás bükkfák madárfészkeit; itt mászta meg, mint kövi gyík a sima sziklákat, súlyos fájdalmára a szerető anya-sasnak, mely a vakmerő gyermektől megrettenve, a rom porladozó ablak fejfájára röppent, s onnan nézte vérben úszó szemekkel, mint fosztják meg kedves serdülő fiaitól, örömeitől, s talán reményeitől.

Itt kezdett járni a korcsmába, hol vasárnaponként összegyűltek a falu szemérmes leánykái, s villogó szemű kacér menyecskéi, azután meg azok a fekete arcú elmés cigányok, kik oly andalítóan tudnak muzsikálni, meg azok a kedves felejthetetlen gyermekkori pajtások, kiknek társaságában oly kedves a sorvasztó ittasság. Itt szívta szívébe a szerelmet, e veszélyes nagy betegségét a léleknek, mely keresztül üldözi az embert az életen, s a sírban sem hagyja megpihenni. Itt szerette meg Sugár Katát. Itt lett rögeszméjévé, hogy Sugár Kata többet ér a világ minden koronájánál; és hogy Sugár Kata nélkül, kivel együtt játszott a porban, andalgott az erdőben, térdepelt a templomban, s táncolt a csapszékben. E sok szépséggel bíró élet elviselhetetlen.

— Minek is éljek én, — gondolta egy szép alkonyatkor, midőn magas botjára támaszkodva nézett a magas szikláról a völgybe, hol az egyszerű falu fehérlett, s egy tiszta tágas udvaron Kata leányasszony dolgozgatott; — minek bámuljam ez örökké egyforma vén napot, ha Sugár Kata enyém nem lehet. Pedig e leány enyém nem lehet. Sugár Mihály a leggazdagabb ember a faluban; mindenki tisztességgel köszönti és féli. Azután Sugár Mihály büszke, rátartó, és sokkal fentebbjáró gondolata, hogysem leányát ily hányt-vetett árvának vesse. Másnak adja. Illőm Petihez erőszakolja; én meg majd leugrom e szikláról a bozótos mélységbe; vagy ha halálom óráján meg talál kísérteni a gyávaság, betörök a lakodalomba, halálos birokra ingerlem Illőm Petit, s mielőtt szerelmemet megalázhatná, úgy agyon szorítom, hogy az Isten sem ment meg az elkárhozástól. Ezt fogom tenni! Ezt fogom tenni!

E gondolatnál szemei vadul forogtak, s arcának rémületes kifejezése teljes bizonyságot tett arról, hogy Illőm Petinek meg kell halni, ha Villám Bandi előtt lábatlankodik. A nyáj lejjebb haladt a bércről, valamint a nap az égről, s midőn a nap a kékes hegyek hátánál lenyugodott, a nyáj a falu keskeny utcáján vert sűrű porfelleget.

Sugár Kata az ajtóban állt, s midőn Villám Bandi mellette elhaladt, s vallásos komolysággal „Adjon Isten jó estét!' mondott, a szegény leány szívét elszorította a bánat, s a helyett hogy „Fogadj Istent!" felelt volna, a szomorú juhász után sompolygott, reszketve fogta meg annak reszkető kezét, s a legmélyebb bánattal kérdezte : Mit vétettem én kend ellen?

Villám Bandi megállt, végig nézett a gyönyörű hajadonon, s a kétségbeesés tompa hangján felelte: — Minek jöttél utánam? Minek kísértesz engem? Ha apád meglát, agyon szid, vagy talán meg is ver. Pedig én ezt nem akarom.

— Édesapám nem bánt engem. Vigasztal, ha sírok, mert sokszor sírok. — Nem bánt engem kenden kívül senki a kerek világon.

— Már hogyan bántanálak én, szegény jó Kata? Hova beszélsz, az Isten áldjon meg!

— Bánt, nagyon, nagyon bánt. Tudja-e, mit mondott Mindenszentek estéjén édesanyám sírján?

— Azt, hogy csak téged szeretlek a világon.

— Hát akkor mit mondott, midőn Sugár Rózsi néném a takács fiával esküdött?

— Az mondottam: hogy Istenem! Ha én is így esküdhetném te veled!

— S kend mégis kerül engem. Táncra is csak néha-néha hí. Most is úgy ballagott el mellettem, mintha most láttuk volna egymást először.

— Szegény, jó Kata! Lásd, én másképp nem tehetek. Tudom én jól, hogy apád téged másnak szánt. Tudom, hogy sok átok, sok keserűség érne téged, ha én utánad járnék; miattam pedig sohase átkozzanak, sohase üldözzenek.

— Nagyobb az én átkom minden átoknál, nagyobb az én keserűségem minden keserűségnél, mert kend nem gondol az én életemmel, nem gondol az én üdvösségemmel. Azt akarja, hogy annyira meglepjen a búbánat, hogy beleőrüljek, s magamat kivégezzem.

— Szegény Kata! Szegény jó Kata! Te nagyon el vagy tévedve. Azért kerüllek én, hogy egyetlen hajad szála se görbüljön meg. De te nem tudod a dolgot meghányni; nagynak látszó szerelmedben nem tudsz gondolkozni. Azt hiszed, hogy elég, ha szeretjük egymást; hogy a szeretet egyszersmind megzavarhatatlan boldogság. Nem gondolsz arra, hogy mennyire kicsinylenek minket szegény, szerencsétlen szolgalegényeket a gazdák. Lásd, jó Kata! ha Illőm Peti, vagy Szabó Marci beül a korcsmába, a szegény szolgalegényeknek ott megmaradniuk sem lehet, hacsak a vármegye kezére nem akarnak kerülni. Úgy tekintenek bennünket, mintha bélpoklosok volnánk, pedig sokkal tisztábbak vagyunk náluknál, kik nagy dölyfösségükben az Istenről is megfeledkeznek. Vagy mondd csak, mikor történik az, hogy egy apád-féle nagygazda, leányát szolgalegénynek adja? Soha!

 

 (3. 26.) V.

Illőm Peti sehogy sem tudott megbarátkozni azon gondolattal, hogy a szép, gazdag s jámbor erényű Sugár Kata, a vagyontalan Villám Bandié fog lenni. Semmiképpen sem találta ezt lehetségesnek, miután egész év alatt sem tudott másról képzelődni, minthogy mennyire szép és eszes leány az a Kata, s mennyire el van látva mindenféle földi értékekkel. Mindig előtte állt a kedves merengő gyermek, s a két-kéményű, hó fehérségű kőház, melynek öt-holdas gyepes udvarán kövér tarka tehenek, három-négy mázsás hízók, s pajkos gömbölyű csikók játszadoztak; mindig előtte állt a gazdag kert, mely tele volt ültetve a legnemesebb gyümölcsfákkal, s mely annyi zöldséget termett, hogy elég lett volna akármelyik érseki udvarba. Egyetlen pillanatra sem tudta feledni a szép szántóföldeket, virágos kaszálókat, s buján termő szőlőket, melyek mind, mind az ö birtokai szomszédságában feküdtek. Az ö szántóföldei, kaszálói s szőlői is terjedelmesek voltak, de a Sugár Mihály szomszéd birtokai nélkül oly keskenyeknek látta azokat, mint a legvékonyabb cérnaszálat. Sehogy sem tudta tehát elhinni, hogy e kedves birtokokat, melyeket már az ö birtokaival képzeletében oly rég egy tagba vágott, s magáénak tekinteni megszokott, egy hitvány árva gyerek tőle elragadhassa. Sehogy sem tudta elképzelni, hogy Sugár Kata másé legyen, miután ő a leggazdagabb s legjobb famíliából való ember a vidéken. Magát szép legénynek is tartotta, ámbár olyan törpe volt, mint a gubacs, s olyan ragyás, mint a jég verte szőlő leve.

Azáltal tehát, hogy Sugár Kata magát Villám Bandival elkendőzte, s hogy előtte is kivallotta, miképpen csak Villám Bandit szeretheti, legkevésbé sem hagyta magát megzavartatni. Dölyfös képzelődésében az egész eseményt csak játéknak tekintette; olyan féle cifraságnak, mint a buborék, melyet a legkisebb lehelet is megsemmisíthet.

— Álmodik - gondolta magában— csalfa földi boldogságról álmodik. Csak egy gyenge rázás tőlem, s ö fel fog ébredni. S ha ez ostoba álomból felébred, ha jól meghányja-veti a dolgot, olyant mond annak a bitangnak, mint a pinty. Szegényke kissé el van vakulva, de ha lebillentem szeméről azt a boszorkány-hályogot, minden bizonnyal engem választ.

Az emberek csodás önbizalma szerint így gondolkozván a törpe nemes legény, nem egyszer leste ki az alkalmat, midőn Sugár Katával találkozhatott. Ilyenkor azután cifrábbnál cifrább hízelgések között elmondta, hogy Bandi már teméntelen sok ártatlan leánynak el van kötelezve; hogy szerencsétlenné lett hajadonok átka kíséri az oltárhoz; s hogy soha sem fog boldog lenni Bandival, mert az elhagyottak átkai felhatnak a magas egekbe. Hogy Bandi zsíros kezű szakácsnékkal cimborál, házsártos kántornékat szeret, s hogy őt is csak vagyonkájáért kedveli. Hogy csak egyedül ő szereti öt igazán ezen a haszonleső földön, mert ő gazdag, nincs szorulva a más segítségére, s hogy a választottat kizárólagosan csak személyéért kedveli.

De a leány mindezekre azt felelte: Hogy hiába rontja a lelkiismeretit, mert ö egy hangot sem hisz abból, amit ö beszél; hogy hiába fondorkodik, mert minél jobban fondorkodik, annál nemesebbnek tűnik fel előtte Villám Bandi.

Midőn tehát Illőm Peti átlátta, hogy cselszövényei sikertelenek, s hogy Sugár Kata, Villám Bandival a következő nap reggelén már csakugyan össze esküszik, kisétált a legnagyobb rengetegbe s a sziklás bérezek között felkereste a legszerencsétlenebb, s legelszántabb szegénylegényeket. A szegénylegények mohos sziklaoldalban hevertek, s a lobogó pásztortűz melengető fényénél - mely megvilágosította a sötét eget. s a rengeteg óriás fáit — kísérteties eseményeket meséltek. - - -

— Hát mit kivan kend, Illőm Peti? tette fel a kérdést a mogorva betyár.

— Nem sokat, mindössze is csak annyit: hogy — üssük agyon Villám Bandit!

— Akár százszor! Illőm bácsi — dünnyögte egy nyúlánk vak legény, kinek egyik szeme is elégséges volt arra, hogy az embert teljesen elrémítse; — no már ezt azután szívesen megtesszük, Illőm bácsi. Mert lássa, ez a Villám Bandi szörnyű nagy akadály ebben a szűk világban. Tőle lopni sem lehet. Vagy ha valamit mégis véletlenül elcsenünk, rögtön rajtunk üt, s addig meg nem nyűg szik, míg a lopott marhát tőlünk ki nem kunyorálja, a gazdájának vissza nem viszi. Én bizony tiszta szívből agyonütöm, ha mind a heten úgy akarjuk, merthogy öt agyonüthessük, ehhez hetünknek kell lennünk, mint a gonoszaknak.

— Én sem bánom — hallata egy hideglelős képű suhanc; — hanem jól neki lássunk ám, mert különben összetör, mint mozsár a borsot.

— Össze a kutyát! — hencegett Illőm Peti; majd megmutatom én neki, hogy kicsoda Illőm Peti. — Hej abból ugyan nem eszik, abban ugyan nem kopik a foga. —Éjfélkor meghal, holnap eltemetik, holnapután elfeledik. Utánam, csillagos öcséim,  az ormon majd elbeszélem, hogy mint fogjuk őt megtámadni.

A betyárok felkerekedtek, a tüzet eloltották, azután tántorogva haladtak lefelé a sziklák között.

A rom düledező falain, halálmadarak visítottak a sötét villamos éjszakában, s a betyárok szívét némi félémmel töltötték el a kísérteties hangok. (Folytatása következik.) - - -

 

(5. 51.) VII.

Villám Bandi, ki az előbbi nap éjjeli óráiban még bírni vélte a föld minden szépségét, s a jövendő minden áldását, a következő nap alkonyán elhagyottan, s vigasztalhatatlanul ült sötétes tömlöcében. A reménység csalfa tündérei legkevésbé sem kecsegtették őt, miután józan értelmével teljesen átgondolta, hogy nagy bajából szabadulnia nem lehet. Nagyon jól tudta ő, hogy vagy halálra ítélik, vagy hosszas rabságra; e büntetések közöl pedig inkább választotta a halált, mint a hosszas rabságot. Ily helyzetben Villám Bandi végkép lemondott reményéről, s szigorúan elhatározta, hogy magát előre eltökélt szánt-szándékos gyilkosnak nevezi. Midőn tehát a derék becsületes nyomozó bíró maga elé hívatta, s a tényállás indokairól kikérdezte, magasan emelte fel fejét, s a legnemesebb hangon felelte:

— Isten! ki mindenütt jelenvaló, legjobban tudja, hogy ártatlan vagyok. De magam nem menthetem; mert ha menteném, még súlyosabb lenne az én büntetésem. Én halni akarok. Én Illomi Petit előre eltökélt szándékkal ütöttem agyon. A nyomozó bíró előtt megfoghatatlan volt e vallomás, miért is beszólította azokat a tisztes embereket, kik nagy szomorúan az ajtó előtt várakoztak. A falu bírái s tisztes vénei megjelentek, s nagy alázatossággal hajtották meg magukat a fekete posztóval bevont asztal előtt, mellyen, két égő viaszgyertya között, mintegy halálkoponyából kinőve, magas vasfeszület emelkedett; azután a főszolgabíró előtt hajtották meg magukat.

— Villám Bandi — kezdette beszédét a nyomozó bíró; — egyrészről magát ártatlannak, másrészről pedig szántszándékos gyilkosnak vallja. - - -

— Csipkét keresek, Bandi bácsi; édes csipkét, mert a csipke nagyon jó, mert nagyon éhes vagyok. Meg virágot is keresnék, ha volna; de mind elfagyott, még a pora sem látszik. Pedig szeretnék vinni Katicának, az én kis Katicámnak, ki már olyan halvány, mint a ködbe borult csillag. Meghal szegény, meg biz a. Meghal miattam való szerelmében.

— Mit beszélsz, szegény Misi?

— Azt, hogy olyan sárga, mint a kikirics, és hogy nem sokára megtartjuk a temetésit.

Bandi elgondolkodott. — Hátha ez a bolond ember igazat beszél?

E pillanatban megkondult a lélekharang, s oly búsan hangzott végig a rengetegen, hogy a levegő reszketni kezdett.

— Bandi bácsi, hallja-e? — dadogta Misi; — neki harangoznak. De elmegyek én virágot keresni, mert meg akarom virágozni fehér koporsóját.

Bolond Misi elszaladt, s egy szomszéd szikla-oldalból leste, hogy mit fog tenni a haramiának nevezett Villám Bandi. Villám Bandi pedig magában ezt susogta: Hátha csakugyan neki harangoznak,! De hiszen ott ült a kőlócán, s azután felkerekedett, s ha jól láttam ismét leült.

A harang egyre zúgott; a szél megzörgette az óriás bükkfák gallyait, s Bandinak ezt súgta: Menj be! menj be! mert többé nem fogod látni. És Bandi neki indult a keskeny ösvénynek, s kíntól gyötörve haladt lefelé!

Míg Bandi az ösvényen lehaladt, az alatt Bolond Misi, ki legkevésbé sem volt bolond, hanem csak azért vette magára ez alakot, hogy munka nélkül megélhessen, a szomszéd faluba nyargalt, itt fellármázta a pandúrokat, s elmondta, hogy Villám Bandi, Sugár Katánál mulat. Hogy látta öt az oromról, a nagy kőházba bemenni.

A pandúrok felfegyverkeztek, azután a szomszéd falu felé tartottak. Amint Villám Bandi a nagyszobába belépett, az öreg Sugár Mihály gyermeke ágya mellől, hol térdepelt, felegyenesedett, mint mozgó fehér szobor; Bandihoz lépett, s halkan mondotta: Isten hozott Bandi öcsém, ebben a szerencsétlen órában.

Bandi nem felelt, hanem oda térdepelt a haldokló leány ágyához, kinek arcát pár perccel azelőtt olajozta meg a szentatya. Megfogta annak imára kulcsolt kezét; s alig hallhatóan susogta: Ismersz-e még Sugár Kata?

A haldokló fátyolos szemeit Bandira emelte, sárga arcát égő pirosság borította el, hideg ajkai mosolyogni kezdtek, de szólni nem bírtak. Sugár Mihály az ablakhoz tántorgott, s hogy könnyeit eltitkolja, a szomszéd falu felé nézett.

Egyszerre sebesen közeledő pandúrok tűntek fel előtte. Sugár Mihály Bandihoz lépett, s annak e szavakat súgta: Itt jönnek a pandúrok. Kertem széléből a rengetegbe lépsz. Én hiszem, hogy ártatlan vagy. Menekülj! Még megmentheted magad.

Bandi meg sem rendült, meg sem mozdult. Nem akarta elhagyni kedvesét, mellette akart lenni a halálig. A pandúrok a házat körülfogták. Sugár Kata egyik kezével megszorította Bandi kezét, másikkal az édesatyjáét, azután mosolyogva meghalt.

Midőn Bandi meggyőződött, hogy kedvese nem él, hirtelen, mint a zivatar felkerekedett, puskáját felragadta, s a szobából kirohant. A pandúrok rálőttek, de nem találták. Bandi a rengeteg felé szaladt. Itt, hol a mohos sziklák között megmenekülhetett volna, megállt, s ezt kiáltotta: Csatárai. A pandúrok harminc lépésre mentek hozzá, itt elsütötték fegyvereiket, s Villám Bandi szívét három golyó fúrta.

*

Erdélyi József, megyei főjegyző, szül. 1827-ben Egerben, meghalt 1869-ben. Munkája: Erdélyi József színművei. A rajongók, Villám Bandi, énekes népszínmű. Eger, 1863. (Szinnyei)

 

 

 

Forrai József 

 

Forrai József: A császár fogadott leánya. Elbeszélés a római időkből. 1881.

JÚLIUS 3.  420 -501. (Másodközlés)

 

https://library.hungaricana.hu/hu/view/Békésmegyei Közlöny_1881. január /?pg=263. „A császár fogadott leánya." Elbeszélés a római időkből. Írta Forrai József

 

(27. 420,) I. FEJEZET. A lázadás.

A hajdani Alexandria, szemközt Pharosz szigetével, felséges öböl partján, mely tömve volt, a tengerész-népek minden hajóival, a világ legszebb és leggazdagabb városai közé tartozott. A 253-ik évben, a közönséges időszámlálás szerint, több mint fél millió lélek lakta. Különféle nemzetbeliek telepedése után inkább világvárosnak volt mondható, mint egyiptominak.

Nagy Sándor halála után, ki e város talpköveit letette, a Ptolemaidák királysága alatt, a görög katonasággal és udvari tisztviselőkkel nagyon elszaporodott a görög nemzetiség. Caesar és Augusztus győzelmei után Egyiptom római tartomány levén, megnyílt a rómaiak előtt. Kereskedelmi fekvése s jó réve a keleti kereskedés rakodó piacává tette.

Mindamellett a régi egyiptomi népszokások, a vallás s a régi nemzeti élet, az idegen hatalom uralkodása alatt semmi változást nem szenvedtek. A papság megmaradt a régi tisztelet, a régi jogélvezet háborítatlan birtokában. Ápisz, a derék fekete bika, csak olyan szent volt és ép oly gondos ápolást nyert nagy földbirtokainak jövedelméből, mint azelőtt. A kutyák, macskák, íbiszek, az ichneumon* és krokodil, a Nílus e nemzetőrsége, a régi tiszteletben részesültek, természetesen csupán az egyiptomiak részéről.

 

*Az egyiptomi mongúz más néven közönséges ihneumon, vagy Farai-patkány.

 

Memphiszben, a halottak szent városában, megvolt engedve ezután is, hogy a jámbor polgárok magukat csak vendégekül tekintsék saját földi házaikban. Azokat csupán vendégfogadóknak tartsák, s a szent folyó túlsó partján építsenek holttetemeiknek költséges palotákat, egy egész halálvárost, melyben háborítatlanul végezhette tisztét a halotti jegyző, s felvághatta a halottak baloldalát.

Futhatott a régi szokás szerint a taricheuták előtt, kik a halottnak fölvágóját kőzáporral üldözték ugyan, de nélküle a balzsamozás munkáját nem teljesíthették. E szent embereknek szabad volt agyonkövezni az élő, kitagadott paraszkitát, akik a halottnak fölvágását igen bűnös dolognak tartották, noha tudták, hogy csak az teszi lehetségessé a bebalzsamozást.

A negyvenfejű bíróság leülhetett félkörben a bebalzsamozott holttest körül, s kihallgathatta a halottnak vádlóit, s megengedhette vagy megtagadhatta az ünnepélyes eltemetést. A hitelezőknek szabad volt föllépni követeléseikkel az adós halott ellen, s az unokának szabad volt nagyapja múmiáját elzálogosítani. E szokás eltörlése miatt nem egy világpolgár panaszkodott.

A polgári ügyeket a nemzeti harmincfejű bíróság ítélte el a régi szent könyvek szerint, melyeket a bölcs Mnevisz kezdett megírni, azután Száschich, Szeszosztrisz, Bochavisz és Amászisz folytattak és Dárius perzsa király zárt be.

Szabad volt a prókátorokat a törvénykezésből, mint merő izgága népet kizárni. Ellenben a tolvajok fejedelmének immunitása meghagyatott, s minden tolvaj most is tartozott a lopott jószágokkal e derék fejedelemnek lelkiismeretesen beszámolni, aki az érték egy negyedének pontos levonása után a lopott tárgyakat a jelentkező károsultnak emberségesen visszaszolgáltatta. A tolvaj is megélhetett a maga módja szerint üzletéből, a károsult is visszajuthatott birtoka egy részéhez. Jóllakott a kecske, de a káposzta is megmaradt.

Ezek igen humánus törvények voltak. Nem szerették a hipokrításkodást (képmutató, álszent), s tudták, hogy akasztófákkal a tolvajlást megszüntetni nem lehet. Az nem való egyébre, mint a tolvaj elméjének finomítására. Aztán csakugyan jobb a tett kár három negyedrészéhez jutni, mint semmi részéhez, amint ez napjainkban szokás, a rettentő költséges rendőrség mellett. A mi törvényeink a tolvajban lehetetlenné tesznek minden becsületességet; mert valóban neki lehetetlen a megkárosultat a kár nyomára vezetnie, s kénytelen hagyni a lelkén száradni az egész kárt. - - -

Ekkor egy új ellenség lépett föl. Megtámadta valamennyit különbség nélkül. Nem válogatott. Jó volt neki mindenki, a kit előtalált. Ez volt a döghalál. De nem lépett föl minden előzetes bejelentés nélkül. Zörgetett, csak hogy nem az ajtók, hanem a föld rendült meg belé. A megrázott föld itt-ott megrepedt, s kénes vízzel borította el a völgyeket. Az alvilág felszínre hányta a halottak mosdó vizét, s megfertőzte a levegőt, az megtelt a halál leheletével, s aki beszívta, belehalt.

Felbomlott minden társadalmi rend. A júliusi solstitium (napéjegyenlőség)

felől azt mondták az asztrológusok, hogy megijedt a föld rettenetes képétől, s visszafordult. Még a római hadseregben is fölbomlott a régi vasfegyelem; a hadtestek felmondták az engedelmességet a fővezérnek, s a fővezér a császárnak.

Csak egy kis, elnyomott, üldözött társaság volt, amelynek kebelében nem változott semmi. Ez hozzászokott a sírboltokhoz. Itt tartotta isteni tiszteletét. Itt gyülekezett össze a koporsók körül. Egy koporsó volt oltára. Erre rakta szent könyveit és szent edényeit. Itt imádkozott. Itt végezte misztériumait. Ez volt a krisztiánok (keresztények) gyülekezete.

(Folytatása következik.)

 

(30. 468.) V. Gallienus triumphál. (G. győzedelmeskedik.)

Gallienus császár (218 – 268)

Két futár érkezett ismét Rómába. Az egyik jelenté, hogy Aureolus, a katonák által kikiáltott illyr császár, megindult Mediolanum felé. — Nos, hát csak jöjjön — volt a válasz. A másik jelenté, hogy Bizánc elfoglaltatott, a rendtörő katonákat mind kivégezték. Erre Gallienus mesés triumphalis ünnepet rendezett.

A rend, a birodalom lelke, győzött. Továbbá Odenátusnak a perzsák fölötti győzelme szintén megérdemelte a figyelmet. Természetesen a triumphátor mindig a szerencsés császár, kinek auspiciuma alatt, mint szokták mondani, aratják a vezérek diadalaikat. Pedig Odenát Gallien tudta nélkül végezte harcait egészen saját erejével, saját ösztönéből. Gallien mindezek ellenére erősen állott császári jogainál és ö triumphált.

Nem is akart ő egyebet, mint a derék római népnek, ha nem «panem» legalább «circensest» adni. Ez pótolja gyakran az előbbit. A népnek szórakozás kell: akkor nem beszél nyomoráról s a gyáva fejedelem zsarnokságáról. Mulat, nevet, s megszűnik félelmes lenni.

Az út a császári palotától a Capitoliumig rózsákkal, virágokkal volt behintve.

Egész Róma talpon volt. Az ünnepélyes menetet megnyitották a főnemesek. Ezt követte a lovagrend, az «Ordo Equitum». A két nemesi osztályt fehérbe öltözött katonaság választotta el egymástól. Azután jött a nép. A nép hosszú sorát ismét cserkoszorús katonaság zárta be. Most jöttek Róma ragyogó virágai, a tisztes matrónák és deli szüzek ragyogó virágkoszorúja, égő viaszfáklyákkal. A szépség és fény hordozta a világosságot.

A császár elmés világfi volt, s nagyon is jól tudta, hogy a mi fény és világosság vagyon az emberi életben, az a hölgyek körében csillan föl; csak az a kár, hogy a fehér viaszfáklya oly hamar kiég, s az égi fény, a mennyei varázs elenyészik.

Azután jött a császár fényes bíbor-palástban, papok által környezve. A világ urát carpentumok (kocsik) hosszú sora követte, művészet és ipar jelvényes alakjaival földíszítve és megtömve, melyek csudás dolgokat mutogattak.

Ezek után jöttek sorban az öklözök. Most ezer gladiátor következett hasonlíthatatlan fényben. Ismét katonaság következett ötszáz arany sasos zászlót és száz más katonai signumot hordozva, melyek megannyi külső társulatok jelvényei voltak, arany sárkányok, s a templomok és tartományok és légiók jelképei.  - - -

Gallien följutva a Capitoliumba, Jupiter Feretrius szobra előtt foglalt helyet bíbor mennyezet alatt, környezve Róma legszebb hölgyei által, kik büszke patriciák, haragos szemmel néztek a szőke aranyfürtös Pepára. Barbár hölgy létére a császár mellett, a bíbor mennyezet alatt ült le aranyos székre, most már igaz gyöngyökkel beragyogva, miknél csupán szépsége volt tündöklőbb.

A papok előlépve megkezdek a hecatombét, a százökrös áldozatot.  Ekkor hirtelen megrendült a föld oly erővel, hogy körösleg a templomok megrepedeztek, s párkány díszítményei lehullottak s Merkúr szobra achitrabjáról aláhanyatlott. Mindenki megrémült, csak Gallien nem.

- - -

Végre Jao örvendetes hírrel szaladt lélekszakadva eléje a kikötőből:

— Domina! hajó, hajó, megyünk Domina!

— Hová derék Jao?

— Rómába, Brindisibe.

Szemei ragyogtak az örömtől az öreg négernek.

— Jao öreg, Jao addig él, míg Flavia meglátja a nagy urat, aztán Jao lefekszik aludni sokáig, mindig.

— Hát akkor Jao, hogy hálálhatom én meg neked jóságodat, hívségedet? Elhagynál engem Jao, mikor tudod, hogy úgy szeretlek?

— Tudom, mindig szerette Jaót Flavia. Jao ki van fizetve régen, nagyon. Flavia mindig szerette Jaót, az öreg fekete Jaót.

Másnap Flavia és Jao már Brundusium felé vitorláztak, s midőn a révbe befutott a hajó, ott hallották, hogy Gallienust megölték, s az új császár a köztiszteletben álló Claudius lett, a ki Mediolanum alatt táboroz és Aureolust ostromolja.

(Folytatása következik.) - - -

 (31. 484.) VII. Régi ismerősök.  (Folytatás.)

Szerencse: Fortuna. A régieknél istennő volt, természetesen női szeszéllyel. Később, midőn az okos és becsületes emberek megfosztották isteni méltóságától, oda szegődött a gazemberekhez és ostobákhoz, s amazokat hagyta nyomorogni. Megbosszulta magát, mint a nők, akik ritkán kegyelik a jellemes embereket, s bekötött szemmel osztják kegyeiket, természetesen a késő bánat fejében, a mi szintén ritkán marad el.

Caljturnius méltó kegyence volt e dicső istenségnek, a szerencsének. Könnyű volt benne minden, nem volt nehéz fölkapni pillangó szárnyaira. Csélcsap, hízelgő, minden alkalmat megragadó, kedves, vakmerő. Ami sokszor nélkülözhetetlen kellék a sikerhez a női istenségek körül.

Aurelianus érezte önbecsét, komoly, magába vonult jellem volt. Nem kereste a szerencsét. Megvetette. Egy ideig kereste a halált, az is kikerülte. Most elhatározta nem keresni semmit. Gyakran mélyen elgondolkozva, a tábor körvonalán kívül fölsétált napszálltakor egy pompás fákkal beültetett halomra, s onnan bámulta az örökszép havasokat. A természet képei híven megőrzik ígézetüket, s abban különböznek a művészet remekeitől, hogy színezetüket változtatják, s bebizonyítják, hogy élnek. A vászon remekei csak múmiák. Most is ott ült csendesen elmerengve néma magányában. A helvét jégormokról visszanéző nap végső sugarai terültek el a vidéken. A csalogány egy távoli bokorban meghatva az általa ápolt virágokra visszanéző nap szerelme által, megkezdi csudálatos dalát, melyre senki sem tanította, csupán parányi szíve, s e szív, költői erővel bírva, képes volt az érzelmeket hangokkal festeni. Megszülettek az élő, vérző hangképek, melyek ezer édes emléket vernek fel álmaikból az ember-kebelben. - - -

 

 Cedite Fatis. Fatis dii quoque cedunt.

 

Jól van, meghajlunk előtted, de nem fogjuk szeretni soha. Szívünk irtózik e rideg hatalomtól, melynek nincs szeretete, csak igazsága.

Csendes, messze elborongó mélájából váratlanul párbeszéd zaja ébreszti fel.

Néhány fügefa választja őt el a beszélőktől.

— Mit cselekszel itt, szép hölgy, e fekete szerecsennel?

— Egyetlen barátom a földön, egy másik világrészből vezetett idáig hűségesen, mint egy őrszellem, itt erőt vett rajta öregsége, gyengesége, s ím elhagyott: meghalt.

— Minő hang ez? — kérdi magától Aurelian. — E hangot hallottam én valaha. Ez a hang boldogságom ezüst harangja volt egykor. E hang az ő hangja lehet csak, csak az övé.

— De íme esteledik, s te, szép hölgy, itt nem, messze a tábortól e holttetem mellett nem töltheted az éjt. Jer velem. Én Calpurnius, a castrorum praefectus

(senior commander of the Roman legion) vagyok. Én megvédhetlek. De kérlek, vesd félre fátyolodat, hadd láthassam szép arcodat, s ha az oly szép, mint alakod, bizton számíthatsz hajlamaimra- - -

(Vége következik.)

 

 (32. 500.) IX. A császárnak szép napja volt.

Másnap alig hajnalodott, hívatja Claudius a castrorum prefectust.

— Claudia leányomtól levelet kaptam Kérdezősködik jegyese állapota felől. Nos, mit feleljek?

Claudius leánya Calpurniusnak pár hét előtt jegyese lett, s a menyegző a háború végeztére volt határozva.

—Leghőbb üdvözletemet, s igaz, változatlan szerelmem bizonyításait küldöm az isteni Claudiának.

— De hát mitévők legyünk Flaviával?

— Miféle Flaviával? - kérdi zavarodottan Calpurnius.

— Azzal a tegnapi nővel, kit kivenni akartál Aurelián oltalma alól.

— Lovagi túlzás volt, bevallom, részemről, de a tribun fejére törvényt kívánok láttatni a fegyelem nevében.

— Meglesz. Csakhogy előbb ama hölgyet is ki kell kérdeznünk. így hozza magával az igazság. — Ezzel fölemelte a sátor bíbor függönyét, s intésére előlépett Flavia, a császárt nyájasan üdvözölve.

— Ismered leányom ez ifjú nemest?

— Igen, egykori jegyesem, Calpurnius.

— Mit mondasz? hiszen ő Claudia leányom jegyese.

— Tehát azért hagyott el engem? És talán azért is, mivel szép nílusi birtokunk elveszett?

— Az már megkerült leányom, azt már visszaadom. Íme, itt az arra vonatkozó okmány. Most ismét gazdag vagy, s én lettem szegényebb. Calpurnius! Íme itt áll teljes szépségében első szerelmed. Vagyona visszaadva. Akarod-e kezedet neki visszaadni?

Flavia megrémült, s Calpurnius végtelen zavarba jött.

— Egy Augusta kezét, kit imádok, áldozzam-e fel?

— De Flaviát is imádtad, s neki előnye van. Határozz. Apa vagyok. Leányom életnyugalma van e kérdésben.

— Határoztam: maradok halálig Claudia mellett.

— Én is határoztam. Egy oly férfiúnak, ki első szerelmét oly gyáván megtagadja, leányom kezét nem adom soha. Távozz ezennel.

Flavia föllélegzett. Hála legyen a halhatatlan isteneknek- - -

A tribun térdre borult a császár előtt.

— Én a római birodalom császára, leányom kezével kínáltalak meg. Elutasítottál. Ezt ugyan más kívüled nem tette volna, s most egy koldussá lett hölgy után akarsz futni, innen a táborból, tribun, az ütközet napján? Ki értheti ezt meg? A császár méltóságos komolyság alá rejtve örvendezését, kedvtelve nézte a tribun zavarát.

— Íme, folytatta kis vártatva, — a hölgy, akit te megmentél, fogadott leányom, és ö téged szeret nemes magaviseletedért. Hagyj föl tehát a régi álmokkal. Légy férfiú! Hogy vitéz vagy, azt tudom. És épen ez az oka, hogy rokonságodat óhajtom.

A tribun térdén esengett némán, esdeklően emelve föl jobb kezét. Másodszor mosolygott felé a magas császári kegy. A világ ura rokonsággal kínálta meg az egyszerű tribünt és az folyvást habozik. A császár arca csudálatos fényben úszott. Oly nagy volt, hogy az elutasítás sem bánthatta meg.

A nagy császár, úgy látszott, most talált méltó ellenfelére. Egy férfiura, ki a neki ajánlott fényt, hatalmat elutasítja magától, s egy elhagyott lány után kész indulni a világba. Claudius végre meghatva monda:

— Kedves leányom! Tegyünk még egy kísérletet e vas szívű tribun meghódítására. Hiszen ő még arcodat sem látta, pedig azt a Horák kegyeikkel elhalmozták. Távoztasd el, kérlek, egy pillanatra ama felhőket arcod szép egéről. A fátyol ellebbent,  s  Flavia könnyben és örömben úszó bűbájos arca sugárzott, a valóban sóbálvánnyá változott Aureliánra.

— Flavia! — kiáltott föl elragadtatva Aurelián.

— Fogadott leányom, — jegyzi meg atyai indulattal Claudius. — Most is elutasítasz, tribun?

Aurelián megragadta a császárnak feléje nyújtott kezét, és hálás bensőséggel csókolta.

— Nem! Nem távozom árnyékodból soha! Kérlek, rendelkezz életem fölött e pillanatért, dicső Auguste.

— Rendelkeztem. Íme eljegyzem neked fogadott leányomat, Flaviát. Légy oly boldog, mint a minő becsületes vagy. Légy barátom, légy fiam.

A császár keblére öleli a meghatott tribünt. A császárnak szép napja volt.

                                         ----------

 

Forrai Józsefet nem sikerült azonosítani. G

­*

https://library.hungaricana.hu/hu/view/Békésmegyei Közlöny_1881 január /?pg=263. „A császár fogadott leánya." Elbeszélés a római időkből. Írta Forrai

József

 

*  *  *

 

Publius Licinius Egnatius Gallienus, általánosan elterjedt néven Gallienus császár (218 – 268). A Római Birodalom császára volt: 253-tól 260-ig apja, I. Valerianus társcsászára, majd 268-ig egyedül császár. Elődeinél jóval hosszabb ideig tudott a trónon maradni, sok katonai győzelmet aratott, de állandóan trónkövetelők léptek fel ellene. A harmadik századi válság sajátossága volt, hogy az egymást követő császárok csak rövid ideig tudták megtartani a hatalmat. Gallienus kivétel. Nem a terjedő kereszténységhez, hanem a régebbi antik hagyományokhoz nyúlt, anélkül hogy a keresztények üldözésébe fogott volna.

Mindig a központi területek légióira támaszkodott. Nagyobb központokat hozott létre a hátországban, ez rugalmas védekezést biztosított, míg a határnál kisebb egységeket különített el. (Google)

 

 

 

Gonda Dezső 

 

Gonda Dezső, hírlapíró, szül. 1867. aug. 15. Pesten; jogi tanulmányait Budapesten végezte, miközben az Egyetemi Lapokat szerkesztette. (Szinnyei)

Munkácsynál tett látogatásáról a Függelékben olvashatunk.

 

 

Gonda Dezső: MEGNÉZTE…. (1888. 375, 390, 406.)

 

(23. 375,) Azt önök nem tudják, hogy az öreg Enyedi Gáspár fia, a Zoltán, hazajött! Az a halovány képű, magas fiatalember, a ki Pesten tanult és ott olyan nagy-nagy úri házakba járt, mintha valami hercegnek lett volna a fia. Dehogy, dehogy volt pedig az. Mert az öreg Enyedi Gáspárnak nem állt tornyos palotája a Tisza melléken, Inokán, — hanem inkább, a milyen szál ember volt az öreg — az Enyediek mind olyan sudár termetűek, az öreg meg épen fél fejjel nagyobb a fiúnál — a milyen szál ember volt, mondom, ugyancsak le kellett hajolnia, ha belépett a naptól, széltől megvetemedett pitvarajtón, hogy bele ne csapja a fejét az alacsony szemöldökfába.

Hanem a hogy épen most belép rajta, még se veri bele fejét. Nagyon legörnyedt a jó öreg.

Milyen jó, mikor az ember abba se fárad, hogy minduntalan hajlongjon, hanem a bú lefogja a derekát, s úgy fogja, mintha sohase nézte volna az Isten egét, hanem örökre a földön keresne valamit, — a mit még se lát meg, talán azért, hogy a szeme most is, mindig is homályos a könnytől.

Egy szóval: az öreg Enyedi nem ütközik most fővel az ajtójába. Pedig, ki tudja, talán jól is esnék ez egyszer, ha megesnék rajta; legalább úgy elkábulhatna az ütésétől, nem tudna egy darabig semmit se magáról, se másról. Csak bemegy az öreg.

Mikor a belső szoba ajtaját lassan beteszi maga után, megáll, mintha idegenbe tévedt volna. Nem csoda, hogy nem ismer a maga szobájára, mikor a teljes napvilágról jön be, idebenn meg olyan sötét van. Az öreg Enyediné minek borítja be mind a két ablakot nagykendővel?

Eresszétek be a világosságot. Mikor a szegény ember egyetlen kincse a fényes napvilág. Ez a finom aranypor, mit a levegő hord. Hanem ezzel aztán pazarul is bánik. Az egész szobát elárasztatja vele, befogatja vele azt a pár ina-roskadt széket, a hasadt asztalt, almáriumot. Még a meszelt falára is arany karikákat rajzoltat vele, a minél szebben semmiféle festő azt be nem írná olyan olcsó áron.

No, az öreg Enyedi szemének már most, ehhez a derengő világhoz is hozzá kell szoknia. Meg is szokja lassan-lassan, akkor aztán láthatja, hogy a szoba túlsó sarkában áll a felesége és csöndre inti. A felesége is olyan öreg, mint ő, olyan szálasnak is tetszik, mint az ura. Eleinte azt hiszi az ember, hogy arra a pléhes mosdótálra hajlik úgy le, a mit az alacsony szapuló-székre állított, hogy valami vásznat csavargasson a vizében. De mikor az ura jöttén bánatos arcát megemeli, s néhány lépést tesz az ajtó felé, akkor látszik meg, hogy ő is úgy belehajlott abba a nagy teherbe, a minek a szívben van a nehezéke. Alacsony emberen alig hogy észrevenni, ha valamibe úgy belehajlik; a magas ember meggörnyedten szomorú látvány.

Hát még az ilyen egy pár szál ember, mint az öreg Enyedi meg a felesége, a kit még az öregség is hiába próbált hajtogatni. Milyen szép is volt azt látni, mikor ez a két ember vasárnapon a templomba együtt elindult. Mintha csak az a két sudár jegenye a házuk előtt kelt volna ki a tövéből, hogy elinduljon a nagy utcán végig az inokai istenházába. Hanem az régen volt, annak már három hete. Azóta egy nagy vihar az egyik jegenyét is kicsavarta tövéből. Csúnya idő is járt akkor, az nap, hogy Zoltán fiuk hazajött. Akkor haza hozta a szíve, s most innen is el akarja vinni máshová, ami még messzebb esik, mint Pesttől Inoka.

Az öregasszony jól kifacsarta a pléhes tálba azt a vásznat s megindult vele az ágy felé, mely ott áll jobb kézre az ajtó felől. Útközben is lengeti még a vászonkendőt, hogy hideget tartson. Az ágy bontva van. Szomorú az, mikor szegény ember házánál napközben lebontják az ágyat. Azt jelenti, hogy beteg van a háznál. Mert a szegény ember éjjel alszik, nappal dolgozik: éjjel nem ér rá dőzsölni, nappal nem ér rá heverni, mint az urak. Hát az a nappali vetett ágy csak beteget jelent, — többet: nehéz beteget.

Kivált amelyik úgy áll bontottan három hosszú hete, mióta Zoltánt haza hozta a szíve. Zoltán fekszik abban az ágyban. Az öreg Enyediek egyetlen fia, szemefénye akit Pesten taníttatott az öreg, hogy különb ember váljék belőle az apjánál. Akinek a nagy eszét Pesten is megcsodálták.  Azt persze az öreg Enyedi nem is sejtette, hogy az ilyen nagy ésszel, tanári diplomával éhen is lehet veszni Pesten. Mikor az emberek rosszabbak a mészárosnál és egy lat csodálat mellé száz font száraz csontot adnak nyomtatékul! Zoltán is ezeken a száraz csontokon rágódott Pesten. Vagy ami még a csontnál is keményebb kenyér: a nevelősködés, ez jutott Zoltánnak is osztályrészül.

Ezért járt hát ő azokba a nagyúri házakba, mintha valami herceg fia lett volna. Tanította a nehézfejű fiatal urakat és azokat a csíntalan becézgetett úri kisasszonyokat. A nehézfejű fiatal urakat csak hagyján! Tanítgatta volna kínos keservvel, — csak a nagyúri babákat ne bízták volna a gondjára! Vagy ha már azokat is, csak azt az egyet ne láthatta volna meg soha, aki fekete fejecskéjét ráemelte a vaskos könyvből és azzal a nagy okos szemével arcán feledkezett, mikor épen a Nouvelle Heloise*-ról beszélt neki, vagy Werther keserveit magyarázgatta a német irodalomból.

 

*Jean-Jacques Rousseau, published in 1761.

 

Ne engedjétek meg soha, hogy egy halovány képű fiatal ember üljön oda szemtől-szembe, nap-nap után, órahosszat egy fiatal leánnyal, akiben minden csupa sejtelem; csupa rejtett, de már sarjadozó érzés. Aki mint virág, bimbaját veti már, s nem kérdi, honnan jön a sugár, mely érleli; aki még a fúvó szél csókjától is édesen összeborzong, és nem tudja, miért? Akinek lelkén még ott gomolyog a gyermekkor rejtelmes köde, de ez a köd kavarog, szakadozik s varja a hajnalt, melytől tovatűnjön.

És e ködből először egy halovány képű fiatalember válik ki, aki odaül mellé, magyaráz Saint-Preux-röl és Wertherről, és sápadt arcán, homlokán kigyúl a szellem tüze, csillog a szemében, átrezeg a hangján. Ilyen volt Zoltán, mikor Fehérberki Malvinnak magyarázgatott. Ilyen, ilyen. Csakhogy az a vér, amely arcát pirította ilyenkor, azóta mind leszaladt a szívére, s az arca már most annál sápadtabb lett utána.

Ha nem fájna annyira az öreg Enyediné szíve, mikor a nedves-hideg kendővel oda hajlik a fia ágya fölé, hogy lassan megmondja: Ébren vagy lelkem fiam? Hozom a borogatást, jót tesz arra a fájó sebedre. Akkor eszébe jutna, hogy ebbe a sápadt szép arcba, amit az apró-virágos párna egészen körülfog, nem csoda, hogy a méltóságos tanácsos úr Malvin leánya is beleszeretett — legalább egy darabig.

Hanem olyan az anya: mindig elébb azt látja meg a fia arcán, hogy sápadt, hogy beteg — s nem azt, hogy milyen veszedelmes az asszonyokra nézve!

— Alszol édes fiam?

Zoltán felvetette a szemét, s hogy az édes anyját meglátta, mosolyogni is megpróbált. Mintha azzal megcsalhatná akár a fájdalmát, akár az édes anyját, hogy ő most mosolyog!

— Talán már nem is kell az a hideg vizes kendő, édes anyám! A sebem nem sajog többé, hogy az orvos urak kivették a golyót belőle. Igazán nem fáj!

Lám az ember még ilyen nagy betegen is nem restéi hazudni azok előtt, akiket nagyon szeret, azokért, a kiket igen szeret! Zoltán, hogy megmutassa, mennyire nem fáj már semmije, megpróbált felülni. Hanem közben görcsösen odaszorította a kezét a baloldalához, a szíve táján, hogy annak a sajgását csitítsa. Mire felült, az arca kétszerte sápadtabb volt, mint előbb. De az öreg Enyedinét nem tudja megcsalni. Kérő szóval az csak rávette fiát, ezt az egy borogatást hadd tegye fel még a mellére, jó az mindenféléről!  Azután rá is tette azzal a reszkető két kezével, olyan ügyesen, olyan vigyázva, amint azt csak nő tudja oly csodálatosan, — s kétszerte az édes anya. Férfi — még ha orvos is — nagyon ügyetlen az ilyesfélében! Nincsen párja a nőnek az ápolásban.

Zoltán azonközben körültekintett a szobában az édes apja után. Az öreg még ott állt azon helyben, ahogy belépett s nézte szótalanul a fiát, a feleségét.

Zoltán mosolyogva intett neki s mikor újra visszafeküdhetett a virágos párnára, szelíden megszólalt:

— Apám!

Az öreg nem felel, csak odalép az ágya mellé.

— Be jó hogy megjött, apám! Vártam.

— Az orvosnál jártam, Zoltán.

— Mit mondott?

Enyedi Gáspárnak elfogódott a hangja, pedig úgy szeretne valami vigasztalót mondani a fiának, meg a feleségének ott az oldala mellett. Zoltán be se várta a feleletet; hirtelen mást kérdezett

— Ugye három hete ma annak, hogy ez a dolog megesett?

— Annyi, fiam.

— Akkor hát ma van a napja.

Szóval se mondott többet, befordult volna a fal felé, mintha aludni akarna, hanem amint a szemét behunyja, hogy a könnye csillogását rejtse vele, az lesz az árulója. Az összecsukódó szempillák gömbölyű cseppben szorították ki a könnyet szeméből.

Annak a láttára aztán az öregek szeme is harmatos lett. Tudják ők azt, hogy minek a napja. Fehérberki Malvinnak, a méltóságos tanácsos úr leányának van ma Pesten fényes esküvője valami nagyúrral. - - -

(24. 390.) És mégsem adták a csomót (több küldemény egy csomagban) postára.

Hogy miért nem? Annak is megvan a maga története. Hanem attól tartok, hogy ezt bajjal fogják önök elhinni; pedig nincsen benne szó hazajáró lélekről, vagy más boszorkányságról, amilyet csak a falusi vén asszonyok tudnak kigondolni.

Tiszta igaz ez az utolsó betűjéig.

Bajos is azt elhinni, hogy egy ősz öregember, aki a fia sírjáig is csak nehezen tud elvánszorogni, egyszerre csak felszedelőzködjék, elmenjen fél napnál hosszabb útra, vasúton, amin azelőtt sohasem ült. Odahagyja ilyen vén létére azt a csöndes falut, Inokát, felkeresse Pestet, azt a nagy rengeteget, ahol olyan könnyen eltévedhet a járatlan ember. Ott hagyja bogárhátú kis házát; s azt a fehérhajú, törődött öregasszonyt.

És az öreg Enyedi Gáspár mégis csak elment Pestre. Nagy oka volt rá. Azt a lekötött csomót vitte el, amit Zoltán fia adott át neki a halálos ágyán, hogy tegyék a postára, majd ha ő már nem lesz az élők terhére és az az úri asszony nem mondhatja el róla, hogy szemrehányás akar ez lenni attól a halvány fiatal embertől, hanem inkább el fogja gondolni, hogy az a szegény nevelő is tudja, mi a férfi-becsület!

Zoltán, igaz, ezzel bízta az öreg Enyedi oltalmára; de az öreg nem hisz a postának. Mit tudja az a részeges postamester, mi van abban a csomóban?

Azt is csak úgy beledobálja a zsákba, mint a többit, pedig abban valami féltő kincs lehet, amivel csínján kell bánni. Mért is őrizte másért a fia annyira; mért lett volna ez az utolsó gondja, hogy miatta még az édes szüleitől sem ért már rá búcsút venni!

S ha már a postamestert meg is kérné szépen: Tekintetes uram, kérem, ne bánjon úgy ezzel a csomóval, mint a többivel, hogy valami baja ne legyen, mert — így, amúgy; tudja, a lelkem-fiam szegény! Ott van más egyéb: míg az a postás kocsi Pestre ér, feldűlhet, kirabolhatják. Ő persze azt vélte a jó lélek, hogy az a postás kocsi visz fel Pestig!

Így mondta Enyedi Gáspár a feleségének is. De nem mondta el, ami a szívét lakta, a rejtett vágyakozását: hogy elmegy ő Pestre; megnézi, milyen lehet az az asszony, akit az ö fia úgy tudott szeretni, de aki az ő fiát, Zoltánját, nem tudta szeretni, hanem tudta megölni. Meg egész életében volt egy vágyakozása; mindig mondta: nem hal ő meg addig, amíg Pestet nem látta. Ahol 200 ház van egy soron, amint hogy már ezt is tudta.

Öregember, ha útnak indul, mindentől úgy elbúcsúzik, mint aki nem tudja, látja-e többet, a minek búcsút mond most, vagy sem? Van valami az öreg ember búcsúzgatásában a végrendelkezésből.

Enyedi Gáspár lassan kikerül az utcára. A kapuban azután ráborul még az ősz hajú asszony, s úgy sírnak ketten, összeborulva, hogy az árva jegenye nem győzi eléggé susogni. Eredj már, vén Enyedi Gáspár, mert ha nem mégy, bizony végkép itt találsz maradni, — akkor pedig mi lesz abból a csomóból?

 Hát csak elment. - - -

 

(25. 406.) Az pedig, hogy öreg este van, nem tartja vissza a vén Enyedit. Hát nem akárhányszor átballagott estenden az inokai kastélyba a nagyságos asszonyhoz, ha vinni valója volt? Pedig Inokán nincs az a tengersok lámpa, ami itt. Miért is világítana másért, mint azért, hogy az emberek könnyebben járhassanak egymás házához? Rá is talált arra a házra. Talán mégse jó helyütt jár itt? 200-ik szám csakugyan. De hisz ennek a nagy épületnek minden ablaka fényesre ki van világítva. Zene hallatszik ki a kapuján, mint valami lakodalmas helyről.

Amint kétkedve nézegette, a kapu alól egy jegesmedve-féle teremtés reámordult:

— Mit bámészkodik erre? Vagy tán kendet is a vendégségbe hozta az a két vén paripa? Bizony utóbb ajándékot hoz abban a csomóban.

Ejnye be tréfás állat az a jegesmedve. A kapu alatt két cifraruhás inas jót is nevet a portás úr szavának. Enyedi Gáspárt ez most nem bántja.

— Követem szépen, jó helyütt járok-e a 200-ik szám után? Fehérberki Malvin ö nagyságát keresem.

A kapus rácsodálkozott. Hisz az a báróné leánykori neve.

— Ez az, a palotája. Hanem jókor jön öreg, csak nem akar felmenni a fényes vendégségbe?

Enyedi Gáspár megrázta a fejét. Alighanem eltévedt. Még mindig a képzelődése tartotta fogva.

— Arra kérem az urat, mondja meg, bizonyra tudja, hogy itt lakik az az úri asszony? Mert a kit én keresek, az most már nem mulat, vendégeskedik, hanem az bánkódik, mert vár valamit, mi csak nem akar jönni a postán.

— Hát bolondnak néz, öregember? Azt ne tudnám bizonyra, hogy az én tulajdon úrnőm, Tárnoki báróné, a Fehérberki tanácsos leánya, itt lakik-e? Aztán hogyan búsulna, mikor most is nagy vigasság van nála?  Azért csak jobb lesz, ha tovább kerül egy házzal.

Enyedi Gáspár belátta, hogy ha be akar jutni, már csak meg kell mondania, kinek az apja és mi járatban van. Hanem ezzel tette be igazán az ajtót maga előtt. A kapus ijedve szólította oda a két inast, hogy valahogy be ne ereszszék ezt az embert, mert ez apja annak a bolond fiatalembernek, a nevelőnek, aki a méltóságos asszony miatt meglőtte magát. No, hiszen az volna drága dolog, ha ez most oda a vigadozó nagy urak közé betoppanna.

Az öreg Enyedinek hiába gördült végig a könny a két arcán, hiába kérte: engedjék meg neki, hogy valami rejtett zugból rátekinthessen csak egyszer arra az asszonyra, akit a fia úgy szeretett. Mind hiába! A zajra még néhány inas vetődött a kapu alá. Azok közül egyik csodálkozva ismert rá az öregre:

— Maga az Enyedi Gáspár uram? Hogyan került ide Pestre?

Inokai ember volt: Jóljárt Sándor, akit valaha az öreg Enyedi szerzett be az inokai urasághoz kertésznek. Hogy felvitte dolgát az Isten! Ennek aztán elmondta Enyedi Gáspár a szíve óhajtását:

— Látod, Sándor fiam, nem akarok én többet, csak hogy valami rejtett zugból, ahol nem látnak meg azok a fényes úri vendégek, csak egyszer rápillanthassak arra az asszonyra, akinek az én fiam utána halt. Nem akarok én többet, hanem ha ezt meg nem tehetném, éreztem en azelőtt is, érzem én most is, hogy a szívem szakadna meg utána. Tedd meg nekem ezt az egyet, édes fiam, Sándorom!

Olyan szépen tudott kérni, hogy a jeges-medve formájú kapusnak is porszemet fujt hirtelen szemébe a szél. Sándor elgondolkozott:

— Isten neki, megpróbálom, Gáspár bátyám, ha szerit ejthetjük. Jöjjön utánam. Mert ha most nem látja meg, holnap már amúgy se. A báró elviszi a nejét Parisba, ott laknak ezentúl, nem Pesten. Búcsúra van ma ez a fényes vigasság.

Felvezette az öreget a hátulsó lépcsőn, által a folyosón, egy-két termen keresztül. Valami fülke félében állott meg vele, amelynek lehulló, nehéz függönyein csak egy-egy derengő sugár verődött által. Az úrnő csöndes imádkozó helye volt, amint némely nagyúri háznál divatos, ha soha senki nem jár is oda imádkozni.

Ahol egy helyen a függöny elvált a faltól, Sándor odamutatott az öregnek.

Az öreg Enyedi lélegzetét fojtva nézett, nézett. A második teremben megindult a tánc. Az andalgót járták a nótára: Szeress egyet, hogy legyen szép, Hogyha szenvedsz, hadd legyen miért.. .

 

 

A KÉPZŐMŰVÉSZETI TÁRSULAT. Karlovszky Bertalan: Női arckép.

 

Szép volt, oly szép a nő, akit Jóljárt Sándor mutatott az öreg Enyedinek. Sem magas, sem alacsony, mint azok az asszonyok, akikről nem tudjuk, serdülő gyermekeknek nézzük-e őket, vagy inkább óriás babáknak. Az ember szinte fél hozzájuk nyúlni, s ha meglátja, mégis egy világot odaadna azért, ha egyszer átölelhetné. Fekete fejecskéjét negédesen félrehajtotta a vállára: ami olyan szép két szín egymás mellett: az a fekete fő meg a ruha selymének halvány kékje. - - -

Az öreg Enyedi Gáspárral egyet fordult a világ. Ezzel az utolsó cséppel túlcsordult a szíve. Ezért, ezért a sírba tekintő, roskadt, kopasz meg ráncos emberért tudta elölni az én fiamat, Zoltánt, akinek sudár termetre párja nem volt az egész környéken. Minden izma, mint a szívós gally. Az a sűrű fekete haja, tiszta homloka. Az a jó szívű, nagy eszű ember!

Csak szakadozva beszélt az öreg a lelke nagy háborgásától:

— Köszönöm, Sándor, a jó-voltodat. Vezess most innen. Ezt a csomót pedig csak add át az asszonynak. Mondd, hogy a postán jött. Isten áldjon meg!

Mikor kijutott az utcára a vén Enyedi, ment, mint a kit ostorral hajtanak. A zeneszó, ami lehangzott az utcára, űzte onnan. A kapu alól a jegesmedve utána bámult.

Az utcai hűvös levegőtől aztán lassan-lassan megcsöndesedett. Eszébe jutott már az is, mit mondott neki otthon az árendás, aki vásárra járogat fel Pestre, hogy hová szálljon. De már most nem megy oda se. Egyenest kimegy a vasúthoz, megvárja a reggeli vonatot, aztán megy vissza Inokára a feleségéhez, fia sírjához. Eleget megnézte azt az asszonyt, eleget megnézte Pestet is.

A katonaformájú goromba ember útba igazította megint. Az öreg pedig ment csöndesen a pislogó lámpák alatt. Fejét sok, sok gondolat általjárta, azoktól egészen megcsillapodott, megenyhült.

Levette a kalapját, a csillogó lámpásokon túl megtalálta fent a ragyogó égi őrtüzeket, a csillagokat; egy darabig csak elnézte őket, mintha keresne valakit ottan, kérdezni valamit tőlük, aztán csöndesen felsóhajtott:

— Én édes fiam, mégis csak jobb volt tenéked meghalnod!

                                    -------

 

A Békésmegyei Közlöny 1881. 90- szám. is közölte.

 

*  *  *

 

Gonda Dezső: A harmadik lövés 1893. 106, 126,

(7. 106.) Nagyon is korán találtunk kiérni a vadgalamb-lesre. Úgy gondoltam, hogy egy darabig majd kódorgunk a kukoricásban a nyúl után; hanem az ugrifüles ma nem akart mutatkozni és így jóval korábban értünk az erdő tisztására, az ér mellé, a melynek parti jegenyéin vert fészket a galambraj. Napnyugtakor ott kellett elhúznia fejünk fölött, de még most vígan csipegette valami messzi búzatarlón a hullott szemeket.

— Legjobb lesz, öregem, ha leheveredünk itt alkonyodóig, — biztattam az uradalmi vadászt, a ki vendéglátó gazdám adott mellém.

— Tessék a tekintetes úrnak, majd én csak így maradok állva, legfeljebb, ha a puskámra támaszkodom egy kissé.

Hanyatt dőltem a tisztás gyepére. Néztem a nagy kék kupolát fölöttem, az ér partján nyúló jegenyéket, a miknek zöldes-fehér sűrűjéből ki-kibarnállott a vadgalambok kusza fészke. Az öreg vadász ott állott fölöttem, puskája csövére támaszkodva. Öreg ember volt már, amolyan hetvenes, a haja sárgás-fehér, de az arca olajos-barna, marcona, napsütötte, vihar-mosta. A szeme szelíd, mint egy szarvasé, bár a szeme héja össze volt csíptetve, a szemöldök izma orrtőben összevonva, mint az olyan emberé, a ki sokat néz nap ellen, messze ki a lapályra. Egyszerű emberek szokása ellenére nagyon magába mélyedt, s mint egy-egy könnyű hullám suhant végig csaknem cser-fakó arcán a váltakozó érzések tükörképe.

Az ajka is meg-megrebbent, mintha mondani készülne valamit s ilyenkor kitetszettek még erős, bár kissé feketés fogai.

Egyszer csak odafordul hozzám az öreg és azt mondja:

— Könyörgöm, tekintetes uram, ha zokon nem venné, volna egy kérdésem.

— Mi az, Zsíros gazda?

Lassan, egyszerűen, szóvirág nélkül kezdte; eleinte el-elgondolkodva.

El-elakadt az öreg, a keze fejét nézte, a hogy rá volt nyomva puskája csövére. Aztán végighúzott vele egyszer-kétszer a homlokán.

— Hát csak ki vele, mit is akar jó öregem?

— Hej, csak nehéz azt kimondani, nehéz. No, de ha már benne vagyunk: Isten neki. Mikor úgyis nagy teher a lelkemen.

— Könnyítsen rajta bátran, öregem.

— Ha vájjon könnyebb lesz-e utána? Hát úgy, azt kérdezném, arra kérném, mondja meg nekem tekintetes uram, hogy ha egyszer én ki találok nyújtózni, mondhatja-e rám valaki igaz szívvel, igaz szóval: kinyújtóztál, te vén gyilkos!

Meglepetve néztem föl az öregre.

— Magáról, Zsíros?

— Rólam, tekintetes uram.

— De ugyan már miért mondaná azt valaki?

— Miért mondaná? Épen azt akarom elbeszélni a tekintetes úrnak.

Megint ráfeledkezett a keze fejére, megint végigtörülte a homlokát és hallgatott sokáig. Mintha rendbe szedné az emlékezete szálait, hogy jól egybe vetéljenek, hogy ne kötődjék rajtok.

Fenn a levegőben egy szürke varjú húzott végig rekedt sikongatással. Utána nézett az öreg, hogyan vész bele a magas messzeségbe. - - -

Csíkosban egy kövér ember volt az állomásfőnök. A leányát Mártának hívták és egy szóval gyönyörű teremtés volt. Szerette a gazdám, becsületes szándékkal. A leány is becsületes volt hozzá. Hanem azt is tudom én, hogy a vörös hajú is erősen rávetette a szemét. Maga is fölvetette szóközben úton-útfélen. De Isten engem úgy segéljen, nem volt becsületes a szándéka. Esett is e miatt nem egy szó közte és a gazdám között.

Legutóbb az este is, mikor oda jöttünk, még pedig azért, hogy a vörös hajú megcsípte künn az állomáson Márta orcáját. Hallottam, mikor a gazdám félreszólította Kempe Tamást és azt mondta neki.

— Te, Tamás, róvjad eszedbe már, hogy az a lány annyi, mintha menyasszonyom volna.

— De nem menyasszonyod még.

— Azt mondtam, annyi, mintha már az volna.

— No, majd meglássuk! Nekem tetszik az a lány, s ha nem is vagyok olyan bolond, hogy Kempe Tamásnét tegyek belőle, én sem haragszom az ízes gyümölcsre. És azé az alma, a kinek hamarébb hull az ölébe.

Jánoskának úgy villámlott a szeme ettől a szótól.

— Azt mondom, Tamás, ne játssz; mert valamelyikünknek az életével játszol.

— Annál érdekesebb a játék. Tudod, hogy szeretem a vabankot.

— Jó, hát legyen vabank!

Es azzal ott hagyta a faképnél. A vörös hajú még utána vihogott:— Vigyázz, öreg, fuccs ne légy! A hazárd-játékhoz hidegvér kell...

Ebből láttam, hogy mindenáron törőre akarja vinni a dolgot.

(Vége következik.)

(8. 126.) Másnap este együtt ültek az urak a fáraónál. Nagy pénzbe ment a játék. Neki volt hevülve megannyi.

Én az ajtóban álltam, mert valamennyi vadász között csak én nekem volt ez a szabadságom. Az uram akarta így. Hanem úgy láttam rajta, mintha terhére lennék ez egyszer s jobb szeretné, ha ott nem volnék.

Csak játszottak, hol csendesen, hol zajosabban. A gazdám, láttam, nagyon türelmetlen, mintha elé akarna állni valamivel.

Egyszerre csak minden ok nélkül fölkel. Sápadt nagyon, a szeme meggyulladt. Szembe ült neki a vörös hajú. Nézte az már egész este vigyorgó pofával, szemtelenül. Tudtam, hogy a gazdámat ez a nézés pattantotta föl helyéből.

Oda vágta a kártyát az asztalra és keményen ropogtatta a szót a vörös hajú felé:

— Az ilyen emberrel én tovább nem játszom.

— Miért, miért? — kérdezték az urak össze-vissza, fölugrálva.

— Mert Kempe Tamás úr olyan kártyával játszik, amit jól ismer, azért!

Pedig tudom, amit tudok, tekintetes uram; nem szerettem a vörös hajút soha, de értek a kártyához és az igazság szerint csak azt az egyet mondhatom, hogy Kempe Tamás becsülettel játszott. Nem is a kártya volt a hibás, csak hogy itt fakadt ki az a mérges seb, a melyik a lány miatt mérgesedett el annyira.

Persze nagy zavar támadt, de az urak elcsítitgatták valahogy s aztán nem volt több szó róla.

Hanem az éjszaka a gazdám soká fönn volt a szobájában, sokat irt; egyszer-egyszer odament az ablakhoz, nézte, hogyan pelyhedzik a hó szüntelen, szüntelen. Mikor lefeküdtem, hallottam, a mint sóhajt, hánykolódik. Szerettem volna szólni neki, de jobbnak láttam úgy tenni, mintha aludnám.

Hát csak hallom, hogy a sötétben leszáll az ágyról, odajön az enyémhez; hallgatja sokáig, alszom-e mélyen; s mikor azt hitte, hogy úgy van, a hogy ő gondolja, akkor lehajlott hozzám és hogy valahogy föl ne érezzék, gyöngén megcsókolta a homlokomat. Akkor már ezzel is jobban tudtam, hogy valami nagy dolog készül.

Reggel aztán elővesz a gazdám, levelet ad a kezembe, hogy vigyem át sietve hozzánk a szám-tartóhoz. Még hozzá is tette szóval, hogy:

— Azért küldelek téged, Zsiros, mert pénzt kell hoznod. Nagyon szerencsétlen voltam tegnap a kártyában, mind odaveszett, a mit elhoztunk. Már pedig ma újból hozzálátunk és nem szeretném, ha csúfot vallanék a pesti urak előtt.

Jól van, jól, gondoltam magamban, ez csak olyan kifogás, hogy ne legyek itt láb alatt, ha valaminek kell történnie.

Azért csak elindultam. Láttam, hogy az ablakból utánam les a gazdám, csakugyan rátértem-e a hazavivő útra. Mentem azért jó messzire; vissza se néztem, ameddig csak láthatott volna. De mintha fogóval húztak volna vissza. Megálltam, megvonultam egy fa mögött, a honnan beláthattam a Kempe Tamás portájáig nyújtózó országutat. Azt tettem, a mit életemben soha, sem azelőtt, sem azután nem tettem másra, csak vadra: leskelődtem. Jó félórával az elmenetelem után, mikor már nekem messze kellett volna járnom a befagyott Körös alatt, fordul ám ki egy könnyű szán a Kempe Tamás udvarából a hótól ropogós országútjára és jön felém.

Rajta ültek nyolcan, mind fegyveresen. A vörös hajú hajtotta a lovat, mellette ült a csáki zsidó doktor. Benn a kocsiban a gazdám, a pesti urak, meg a csíkosi körorvos. Mintha vadászni indultak volna. - - -

Másodnap este váratlanul, mielőtt kikerülhettem volna, szembe találkoztam Bende Jóskával a csősszel. Megszólított.

— Hol kódorogsz erre Zsiros ? Keresett ám a gazdád.

— Jól van, jól; majd hazamegyek.

— Talán nem is tudod, micsoda nagy dolog esett Csíkoson ?

— Nem én — hazudtam neki.

— Hát az, hogy szétment a vendégség nagy hirtelen. A vörös hajú pórul járt a vadászaton. Sokat ivott a pesti urakkal és mikor reggel kimentek vadászni, a vörös hajúnak elsült a fegyvere és a vad helyett a gazdája fejébe fúródott. Volt is nagy ijedtség. A gazdád majd elmondja apróra; ott járt vele ő is, a pesti urakkal meg a felcserekkel. Mind azt vallották egy-értelemmel, hogy az Iharosban történt, s így történt a dolog. Csak mindig szerencsétlenség esik a mi uraink között az farosban, ugye Zsiros?

Most mondja meg nekem, tekintetes uram, gyilkos vagyok-e én vagy sem?

Felelni készültem, de mielőtt szólhattam volna, egy csapat vadgalamb szállt süvítve a tarlók felől a jegenyéknek

 

 

Egy vadgalamb karikázva zuhant oda a lábam elé.

 

Az öreg Zsiros fölkapta fegyverét és beledurrantott a vadgalamb-csoportba.

Abban a pillanatban a szép kékes állatok egyike kivált a többi közül, és szárnyát csapdosva, karikázva zuhant oda a lábam elé.

                                             -------

 

 

 

Gyarmathy Zsigáné

 

 

 

Gyarmathy Zsigáné Az Akasztófa. Néprege.  1889. 347. 362.

 

Jelige.

Honnan az agg anyának bánata?

S a szép virág el miért hervada?

Ki napjaim ép e tájon élem,

Töredezett hangon elregélem.

Hory Farkas

 

I.

Akkor, mikor még a hegyeket tündérek lakták, a várakat pedig azok a zordon szívű atyák, akik minden kétségen kívül csak azért születtek, hogy leányaikat eltiltsák szívük választottjaitól, akkor azt a különálló hegyet, mely Magyar-Valkó és Magyar-Gyerő Monostor között emelkedik, még sűrű fenyves borította és Feketedombnak nevezték. Most pázsitos oldalait vadvirágok tarkítják és "Akasztófa” a becsületes neve. A tündérek, ha eltűntek ormáról, legalább nagyon kevesen vannak, akik úgy látják, mintha holdfényes éjjeleken egy fehér sugárból való híd — úgy, mint hajdan — a fehérlő Vlegyásza* csúcsától e hegyig húzódna. A sugárhídon fehér habruhás tündérek szállnának, míg ruhájuk hab fodrát a felhők tépik, úgy, mint hajdan a fenyőtüske tépte azét a fehér, szép menyasszonyét, aki e hegyre menekült, hogy innen aztán .... De hadd mondja tovább a néprege a maga bűbájos költészetével ezt a szomorú történetet, mert ki tehet arról, hogy az ilyen regék mind szomorúak?

                                         *  *  *

A tündérek mindig a Vlegyászáról jöttek a hegybe, valamint a Vlegyásza jégbarlangjaiból jöttek azok a tüzes sárkányok is, akik máskülönben elvadult leventék voltak, de velük volt a «rossz» s így sárkányalakot is ölthettek. A tündérek vagy bodros hátú fellegen, vagy tarka szivárványon mindig el tudtak menekülni épen akkor, midőn a sárkány átölelte volna őket. Csak egy tündér nem tudott a fellegeken elszállni, talán mivel ez az egy inkább volt leány, mint tündér. A vidék jó tündérnek nevezte, különben pedig a hatalmas várúrnak, Valkó Pál ő kegyelmének volt az egyetlen leánya. A havasok sárkánya az a híres asszonyrabló volt, akit kard nem sebesített, golyó nem járt, sudár volt, mint a jegenyefa, erős, mint az acél s tüzes, mint az óbor. Tódor Villámnak nevezték és félt tőle minden asszonyszemély három megye határán.  A Feketedombbal szemben emelkedett a tornyos, sötét, nagy Valkóvár: olyan sötét volt, mint a legsötétebb terhes felleg s úgy is rettegett tőle a környék népe, mint a legsötétebb fellegtől, amely után elvert határok maradnak.

 

A *Vlegyásza- (Vigyázó-) hegység (románul: Masivul Vlădeasa) az Erdélyi-középhegységben található Bihar-hegység északi része.

 

A sötét várban örökös volt a vigalom, s a vad dorbézolás még akkor sem szűnt meg, midőn a várúr egyetlen gyermeke, Gizella, bájos hajadonná fejlődött. Sőt akkor érte el a netovább-ját, mivel hogy a várúr ekképpen nyilatkozik:

— Annak adom, azé lesz a lány és a vár, aki győzi a vigalmat, a bort, a vadászatot, mint magam, a hatvan éves férfi; de születésre se legyen alábbvaló nálamnál, aki vőm akar lenni!

Erre vette aztán csak igazán kezdetét a szilaj dőzsölés, mert nagy volt a híre az aranyhajú várleánynak. Minden levente vágyott a kezére. A leány gazdagságánál csak szépsége volt nagyobb, szépségénél csak jósága.

Jöttek is a fényes leventék minden felöl, még Lengyelországból is, s habár azok tudtak inni és mulatni is, még sem tűrte a vár ura, kiadta nekik az utat: Csak tiszta magyar vér szállhat versenyre az ő lánya kezéért!

Gyűltek a szép deli leventék; megkezdődött a verseny, szilaj kedv verte fel a sötét vár minden zugát. Hol a fenyvesben búgott a tárogató, koccant a serleg, üvöltött a «hajrá!», hol a vár öles falai visszhangoztak a dőzsölök lármás vígságától.

Már száz nap és száz éjjel folyt a tivornya, midőn a vár ura azt kezdte észrevenni, hogy korcs fajzat az mind! Nem ilyen volt az ő fiatalsága! Ezek közül a melyik győzné a dőzsölést, annak vagy a törzse nem előkelő, vagy a saját termetében van fogyatkozás: potrohos ez, cérna-lábú az; egyik igen sokat nevet, mintha tort ülne a másik; emez mindig cseveg, mint a szarka, hallgat amaz, mint a hal és mindnyáján felette hamar megtetszik, ha csak négy-öt kupa bort felhajt.

— Nem vagytok hozzám való vők, takarodjatok!

  — Abból bátya semmi sem lesz! — dörögte egy tüzes, délceg ifjú. — Nem járt    kegyelmed semmiben előttem!

Fel csak a kupával, lássuk ki a legény!

— Ezt, épen ezt is vártam tőled öcsém Gyerőffy! Csak próbára akartalak tenni, de előre tudtam, hogy te leszel a győztes. No nézd csak ezeket a korcsokat!

A márvány padozaton, valamint a tölgykaros padokon eldőlt leventék horkoltak. Gyerőffy felemeli serlegét:

— Utánam bátya!

— Jól csinálod öcsém! Tied a lány!

II.

A szomszéd faluban lakott kis sziklavárában ifjú Gyerőffy János. Ugyancsak ott, M. Gy. Monostoron lakott ifjú Kemény Simon is, akit Gizella szeretett. Hogy mikor kezdődött e szerelem, azt egyikük sem tudta volna megmondani, mert soha sem volt az úgy, hogy ők ne szerették volna egymást, és arra sem gondoltak soha, mintha egymás nélkül is meg lehetne élni. Mikor özvegy Kemény Ferencnének szép, deli fia meghallotta, hogy mik történnek a valkói várban, vállára csatolta gyémántos mentéjét s egyéb köntösén is tündökölt a skofium (ezüst-, vagy aranyszál, hímzéshez). Kezet csókolt édes szülőjének és egy negyed óra multán már ott állott Valkó, vár hatalmas ura előtt, de nem egyedül álla ott, mellette volt Valkó Gizella; szép szőke haján gyöngyös párta csillogott, de kék szemének tündöklése elhomályosított minden más tündöklést.

— Kegyelmes bátyámuram! — kezdi ifjú Kemény Simon, — hozzám való jóságát meg ne tagadja: mi szeretjük egymást Gizellával, becsülettel kérem házastársul - - -

(23. 362.)

Valkó várban búgnak a tárogatók, zúgnak a harangok, harsog a lakodalmi zene. A Fekete domb kétszeres visszhanggal veri vissza a harsonát. A harangok egyes kondulása elhallszik Gyergyó Monostorra is. Ifjú Kemény Simon szürke paripájára pattan. Szürke és minden ék nélkül való az öltözéke is, mert aki menyasszonyt akar rabolni, annak nem való a csillogó boglárdísz: a szürke szín nem lesz feltűnő az üldözők előtt. Kiér a faluból s már a Köves tetőn csattog a paripa patkója, a hova élénken hallszik a lakodalmi zaj. Mind a két harang kong, tehát most teszik a fátylas pártát a szép menyasszony szőke fejére. Ettől számítva néhány perc múlva ott lesz, ahol találkozniuk kell. Felette nagy őrizet alatt van a menyasszony, de egy pillanatig mégis csak egyedül hagyják esküvője előtt imádkozni. Ez az imádság köti őket majd össze örökre, tehát gyorsan előre! De e pillanatban paripája sántítani kezd három lábára, „mivelhogy a sátán elküldi a gonoszt, hogy ezt művelje.” Ifjú Kemény Simon felkiált, szívéhez kap. Jó lova már egyet sem tud mozdulni: gyalog is elérne a kitűzött időre, csakhogy gyalog meg nem mentheti a leányt. Gyors elhatározással, mint a villám fut vissza a faluba, istállójában a legelső lovat megragadja, nyereg nélkül ráveti magát és száguld ki a faluból. Hej! Késő az már! A híres menyasszonyrabló Tódor Villám épen a kellő időben jelent meg. A szép menyasszonyt nyergébe kapta és «a sárkány repült, mint a fekete fellegből való szélvész.» A várban rémes lárma kél, s a megrendítő hír akkora erővel csap a vár urához, hogy nyomban földhöz sújtja: szörnyet hal a méregnek miatta.

IV.

A vőlegény egyenesen rohan Monostor felé! a «Köves» hegytetőn összetalálkoznak Kemény Simonnal, aki szőrén ülve fehér ménén száguldott Valkó felé:

— Megállj rabló, gaz, megállj! Mondd, hova loptad a menyasszonyomat?

Tehát elrabolták a szelíd, szép leányt? Nyilallott át ifjú Kemény szívén, aztán felkiáltott:

— János! Ha elrabolták Gizellát, akkor induljunk utána közös erővel; neked menyasszonyod, szerelmem nekem.

— Ej! Engem el nem ámítasz! Félre az utamból leány-rabló! — és szilaj dühében úgy csapott a Kemény fejére, hogy a deli, szép levente halva fordult le a lováról. A sárkány röpítette az alélt menyasszonyt. Rengeteg mélyén, sötét fenyvesek vadonában, sziklahegyben volt bevésve a Tódor Villám palotája; a szobák falai arany patkókkal voltak kiverve s a mestergerenda kristályüvegből való volt: úgy tündöklött minden zug, mint napkeltekor harmat a bokrokon. Arany tulipános karos padra helyezte a rabló Gizellát, és fölébe hajolva imigyen szólt:

— Gyönyörű virágszál, tudd meg, hogy te vagy a tizenharmadik menyasszony, akit esküvője napján ide ragadtam, de te vagy az első, akit igaz szívből meg is szerettelek, azért te egyedül leszel a feleségem. Ne félj tőlem szép leány, jobban lesz mellettem dolgod, mint lett volna Gyeröffy oldalán. Aztán mi kifogásod lehetne ellenem? Hiszen Tódor Villám derék, szép legény, aranya van annyi, hogy lábad nyomát arannyal veretheti, s arany ernyőt tarthat föléd. E fényes sziklapalotában nem lesz más akarat, csak a te akaratod s mind ezek fejébe most egyelőre nem kívánok mást tőled, mint egy édes csókot! - - -

Hanem Tódor Villám sem rabolt több menyasszonyt, mert még azon a nyáron utolérte a törvény keze és a Király azt rendelte, hogy a Fekete dombtetőn a legmagasabb fenyőfánál is egy singgel magasabb akasztófát állítsanak, arra húzzák a rablót, s ott hagyják temetetlenül elszáradásig. Sok-sok esztendőn át lógott a fekete tetem a legmagasabb fánál is egy singgel magasabban, míg a sudár fenyők megsokallták a dolgot, és összesúgtak: ezt a gyalázatot nem tűrhetik már tovább, s így elpusztították magukat. Egyszerre egészen kopár lett a Fekete domb: soha egyetlen fa sem zöldült többé rajta. Egyedül az akasztófa állott a tetőn feketén. Most már azt az egy fát is elkorhasztotta az idő, de a hegy maga megmaradt Akasztófának.

És az Akasztófa s a Vlegyásza havas csúcsa között néha, holdfényes éjjeleken, most is ott lebeg a fehér sugárból való híd, melyen tündérek járnak; hab-ruháikról leszakítanak egy fehér rózsát, és oda dobják a fehér menyasszony szikla sírjára. Ledobják, utána néznek és szánó könnyeikből harmathullás lesz a völgyben.

Ilyenkor mindig azt sajnálják, hogy miért is nem tudott az a szép menyasszony a bodros hátú fellegeken hozzájuk menekülni, ahol örökkévaló a fiatalság és a szerelem.

                                            --------

 

 

Gyarmathy Zsigáné A keményszívű. Elbeszélés. 1890. 334, 350, 366.

I.

 Csak tizenöt éves volt, midőn szolgálatba hajtotta fejét és tízzel korosabb, mikor örökre felmondta a szolgálatot. Gyönge, halvány leányka volt, s midőn az édes anyja megtudta szándékát, így szólt hozzá:

— Maradj még itthon, kicsi Kata. Gyönge vagy te az idegen kenyérre, úgy tartják, hogy sós és kemény is az a kenyér!

— Elmegyek, édes anyám!

— Gátat nem rakok elődbe, ha így van elrendelve, akkor úgyis menned kell, valamint elment szegény édesapád is, aki egyedüli gyámolunk vala. De hát a jó Isten a mindnyájunk erős támasza, ha magához szólítá szegényt, akkor meg nem feledkezik meg rólunk sem.

De a kis Kata, bármily vallásos érzelmű volt, mégis úgy hitte, hogy nem lesz felesleges, ha valamivel ő is támogatja gyönge édesanyját, akire immár rászakadt minden teher. Bár legalább a házacska és kert adóját tudnák leróni! Aztán egy-egy darab ruhát vehetne nyomorék testvérének, akinek úgysincs az életben más gyönyörűsége, mint a szép ruha. Ezt a nyomorékot úgy nevezik a faluban, hogy a «szép kis szikra.» De mivel éppen annyira volt szép, mint szikra, soha senki meg nem tudná fejteni, hogy miért kapta ezen elnevezést. De a nyomorékságának az okát minden ember tudja.

Úgy történt, hogy a szomszéd éppen nagy haragban volt: valami kóbor kutya mindig elzavarta a tojáson ülő kotlót, míg a végén ennyivel be sem érte és a tojásokat is megette. Erre bosszú tervet forral Jancsi gazda. A terv épen akkor érlelődött meg, midőn odaát a szép kis szikrai, más nevén: Pál Erzsók, elhatározta, hogy utána néz a fekete tyúknak: lopva tojik valamerre, hát csak kilesi az útját. A piros lábú fekete tyúk előbb karicsál, aztán megfürdik a napfényes homokban, kissé tájékozza magát a felső régiókban, ami annyiból áll, hogy fél szemét behunyja, fejét bölcsen félrehajtja s nyitott fél szemével felnéz a mélységes azúr kékségbe. Azután csillagászati elmélkedését bevégezve, vedlő mellét még egyszer a porba mártja, feláll, szárnyaival lecsapkodja magáról a port, és óvatosan megindul a kert felé. Erzsók nyomban utána. A tyúk gyanútlanul sétál át a hajdani sövénykerítés helyén, ahol rózsaszínes tövisgombák kukucskálnak ki a csalán közül és átlép a szomszéd csűrös kertjébe. Gyanútlanul követi Erzsók. És amint a szalmakazal mellett megmozdul valami, János gazda leshelyéből azonnal odalő, talál és a leány sikoltva terül el a kazal alatt.

— Hát nem a kutya vala? — kérdi János gazda, miközben füle tövét megvakarja, különös nyugalommal teszi hozzá: — pedig én a kutyát akartam meglőni.

A leánynak jobb karját és csípőjét érte a golyó, úgy, hogy örökre megsántult és jobb kezébe tűt vagy sarlót soha sem foghatott többé. A szomszéd még egyszer kijelentette az összegyűlt népség előtt, hogy ö a tojásevő kutyát akarta lelőni. Jószántából adott a leánynak két piculát — húsz egész krajcárt! — És ezzel a dolog befejeztetett, anya és leány teljesen ki voltak elégítve, mert amint állították: hallottak ők már olyan esetet is, hogy egyik ember egészen meglőtte a másikat és még sem fizetett egy krajcárt sem. Így hát legyen hála a jó istennek, hogy a «szép kis szikrát» nem találta halálosan a golyó! Senki sem volt ezért hálásabb, mint a Kati és senkinek sem volt erre kevesebb oka, mint neki.

 

 II.

Tehát a kis Kata szolgálatra hajtotta a fejét, be is szegődött a szomszéd városba; a «gúnya» már be van csomagolva a hófehér tarisznyába, holnap hajnalban indul az útra. Az a nagy út egy órányi gyalogjáró föld haj! A végében ott van az, ami leszakítja szülőfalva otthonától! Az utolsó nap nagyon szomorú és mégis olyan gyorsan röpül, mindjárt a négy mögé búvik az áldott nap és még sok minden áll előtte. Kapja a korsót és gyorsan halad előre azon hely felé, mely előtte minden gyönyörűség fogalmát összpontosítja. A szántóföldek közé ékelve van nekik egy parányi rétjük. A rét közepén egy óriási vad körtefa terjeszti szét terebélyes ágait. Egyetlen fa a határon, s mint minden kivételes helyet foglaló régi fa Erdélyben, úgy ez is a «Rákóczi fája». Erről is, mint annyi társáról, azt állítják, szájhagyomány után, hogy Rákóczi fejedelem alatta pihent, mikor megsebesültén Várad felé tartott. A pihenés üdülést adott, és ennek emlékére a fejedelem itt hagyta azt a gyönyörű keleti szőnyeget, melyen akkor pihent, s mely most a kicsi templom úrasztalát fedi.

Tehát a barna szántóföldek között az a parányi zöldellő rét olyan most április közepén, mint egy aranycsillagokkal hímzett zöld bársony úrasztal terítő. Közepén a fehér virággal borított körtvefa, mint egy óriási virágbokréta, a fa bronz színű törzse, az antik kehely hozzá.

A rét keskenyen kiszögellő sarka két szikla közül előbuggyanó forrásba végződik. Kata megmeríti korsóját és visszamegy a «Rákóczy-fa» alá; körülötte az egész határon folyik a szántás. Átellenben lankás domboldalon a temető; egy egészen új fejfa kimagaslik a többi közül. A fiatal leány szelíd kék szemeit arra az új fejfára függeszti, aztán mélyen felsóhajt. Háta mögött erős ostorpattogással csá Mozsár! kiáltás hallszik. Egy hetyke legényke, Mihály Marci Andris, úgy fordítja ekéjét vissza, hogy ökrei az özvegy rétjét tapossák. Ostorpattogás, cságatás, s a frissen hasított barázdák párája tölti meg a léget és e tavaszias zajt, illatot egésszé teszi a pacsirták kedves éneke. A fiatal leány szíve egészen megtelik ezzel az őserejű gyönyörűséggel, és melle sebesen hullámzik, életkedve átöleli az egész mindenséget: jó istenem, milyen szép a te világod!

 - - -

(22. 350.) IV.

Kevés ember van a világon olyan, a kinek valami úgynevezett bolondja nem volna: egy túlságba menő kedvenc foglalkozás, valami állatnak, növénynek vagy egyénnek szerfelett nagy szeretete. Ki tudná mind elősorolni azt a különböző sok furcsaságot, mi a szenvedély és hivatottság közötti nagy tért betölti. Valami olyan hivatottsághoz hasonló szeretet volt az, a mi egészen eltöltötte Mihály Andrist egy dolog iránt. A faluban azt mondták, hogy a sulykok* bolondja, mert ha módját ejthette, még a mezei munkáról is haza szökött, hogy különbnél különb sulykait faraghassa; híre is terjedt a kútfői «hímes» sulykoknak, s országos vásárok alkalmával csak úgy kapdosták a vidékbeli szép leányok. A legény hova-tovább inkább beleélte magát a hímes sulykokba, és ha egy fa mellett elhaladt, csak akkor tekintett végig rajta. Ha tudta, hogy az kemény fajta fa, akkor szeretettel végig simított rajta és kezdte számítgatni, hány sulyok telne ki belőle s egyszerre csak odaképzelte mindannyira azokat az érdekes motívumokat, melyeket majd rá hímezne. El lehet képzelni, mily vágyódó izgatottsággal szemlélte a vidék legnagyobb fáját, a Rákóczi-fát. A körtvefából legszebb a sulyok, legcifrább rajta a vésés.

 

 

PAÁL LÁSZLÓ: VÍZPARTJA.

 

*Egyetlen darab fából készült, markolattal ellátott ütőszerszám. Pl. ruha sulykolás a patak partján.

 

Igyekezett lebeszélni magát erről a kísértő gondolatról, de nem ért semmit, egyre erősebb vágy hajtotta a fa felé. Istenem, milyen nagyra is növeled ezt a fát, — gondolta, mi közben tapogatta, simogatta felpattogzó vastag kérgét, — négyszer olyan vastag, mint az én derekam, kitelnék belőle ezer sulyok, — ki, még felül rá kettő is. Azt a kettőt majd el lehetne ajándékozni is. De aztán kinek ajándékozná? Az egyiket odaadná a szomszéd Borinak, mert a sulykok után mégis csak ahhoz érez legnagyobb hajlandóságot; igaz, hogy nem akarják neki adni, na de a sulyok mégis csak Borit illeti. Hát a másik sulyok, az ezerkettedik, kié legyen? Azt majd odaadja a kis Katinak, mert az olyan háládatosan tud nézni. Milyen jónak fogja majd ezért nevezni! És akárhogy is, nem esik az rosszul az embernek, ha valaki nagyon jónak tartja. Egészen a fa alatt felejtette magát; az ezer sulyoknak, meg a kettőnek is, ott lebegett előtte a kihímzett tulipánja, szegfűje, körtvéje és minden cirádás dísze; végre is ebben nincsen semmi lehetetlen: meg fogja vásárolni a fát az özvegytől, vagy ha pénzért nem adja, kidolgozza felében, ez csak elég lesz annak a szegény asszonynak!- - -

Eljött az idő, hogy Andris kikerült a sor alól és most már komolyan beszélt leendő anyósával. Az özvegy el volt erre készülve és nyugodtan szólt:

— Andris, még nem kötöd le egészen magadat, még van időd visszalépni; ismerem szándékodat, tehát, hogy csalódás, késő megbánás ne érjen, megmondom igazán a dolgot: nézd, itt van ez az írás, párját is készíttetek neki; az pedig le van téve a maga helyére. Az van ebben az írásban, hogy halálom után a nagy fámat ki ne merészelje senki vágni, átok alatt hagyom ezt s nincsen a világon az a prókátor, aki elforgathassa ezt a dolgot, úgy meg van az írva!

A legény tekintetét elfutotta a vér, merőn nézett maga elé és az ezer hímes sulyok, meg a kettő, ott táncolt előtte, előbb szikrát szórtak, aztán lángoltak, végre üszőkké és hamuvá porlódva összeestek. Mit tegyen? Mit szóljon?

Az özvegy látva ezt a töprengést, kiment a szobából és beszélgetni kezdett a nyomorékkal, a ki cifrán öltözködve, ott ült egész nap a tornácon, hogy az utcán járók gyönyörködjenek az ö gúnyájában.

Tehát a fát ki nem vághatom soha — gondolta Andris — de az még sem lenne jó, hogy az egész világ megtudja, miért akarta elvenni Pál kis Katát. Különben egyszer meg is kell házasodni. Borit nem adják, úgy van miért is ne venné el azt, a ki ezért olyan hálás lesz egész életére, elveszi!

— Hát ha így rendelte a jó Isten — mondta búcsúzóra az özvegy — megnyugszom szent akaratában.

De azért sehogy sem tetszett neki ez a dolog, és egész éjjel sírt. Egy országos vásár közeledése nagyon kicsi dolog annak, a ki sok fáradságának gyümölcsét, reményének megvalósulását nem attól a vásártól várja. A kis Katának az a nap, mikor egy pártát vehet, volt a megelégedés várva várt napja. Asszonya mosolyogva azon a forró vágyon, szíves szavakkal adta át bérét.

— Helyesen, Kata! ideje már magadra is gondolni, szegény teremtés, mindig másokért szolgáltál s különösen nagyon elkényeztetted a nyomorékot, minek annak annyi cifra ruha?

— Hát instálom, úgy sincs neki az életben semmi gyönyörűsége.

És mennyi volt neked! — gondolta az asszony — azután pedig figyelmeztette, hogy eszén járjon, menjen addig a piacra, míg be nem jönnek az atyafiai. A kis lány szelíden mosolygott:

— Jaj, instálom, a pártáról le nem mondok; álló nyolc esztendeje, hogy mindég csak azt forgatom a fejemben. Azt, hogy eddig odaadtam minden keresetemet, nem bánom, még jól esett nekem, hogy segíthettem édes anyámasszonyomat.

Amint Kata a piac felé vette útját, egyszer csak édesanyja toppan elé a szomszédasszonyával. Az özvegy végtelen rossz színben volt, s szemein az éjjeli sírás nyomai nyilván látszottak. A leány szívét mély részvét és erős aggodalom fogta el az édes anyjáért; csak most érezte, hogy mennyire fájna, ha őt szenvedni látná:

 — Mi a baja, édes anyámasszony? Az anya nem vallotta volna meg, hogy épen őt sajnálja, s azért bánkódik, hogy milyen pokol lesz az élete s kitérő feleletet adott;

— Van annak oka a bánatra, kinek nyomorék az egyik gyermeke!

— Valami baja esett Erzsók nénének? — kérdi szorongva Kata. A szomszédasszony megböki könyökével: — Hát nem elég baj az, ha valakinek csak úgy adnak, mint a vaknak? Már most is mind attól retteg a boldogtalan, hogy hát ha nem veszel neki piros csizmát?

Az édes anya nem is sejtette, hogy mit akar leánya venni a pénzzel és nagyon természetesnek találta, hogyha van miből, egy piros csizmát vásároljon, annak a szerencsétlennek. Míg két oldalán is beszéltek a nyomorék jogos kívánságáról, a szegény leánynak a szívébe nyilallott, és látta a ragyogó égből aláhullni a fehér gyöngyös szalagos pártát: hiszen az a párta, meg amaz örömteljes pillanat, mikor a pap rájuk adja áldását, ugyanegy fogalom volt előtte.

A csizmás-sátrakhoz értek, anya és szomszédasszony kiválasztották a legdrágább piros csizmát, karjukra is akasztották és odaszólították Katát, hogy fizesse már ki. A leány összerezzent, tehát csakugyan vége mindennek és kábultan nyújtotta oda anyjának minden pénzét. A sátor, a vásári tömeg forgott szemei előtt és közel volt az elaléláshoz. A szomszédasszony magához térítette:

— Na, gyere szolgám a másik sátorba, szegeltesd meg a csizmát.

Erre a leány magához jött, szelíd vére fellázadt és ingerült keserűség váltotta fel elzsibbadását és megrázva vállát, oda kiáltott:

— De már szeget nem veszek rá! Aztán csodálkozva erélyességén, gyorsan hazament. S mikor asszonya szelíd szemrehányással fedte, akkor is megmutatta, hogy milyen erélyes tud lenni:

— De már szeget nem vettem rá! — mondta egész hősi elszántsággal, — azt nem vettem!

(Vége következik)

 

(23, 366.) VI. Néhány nap múlva az özvegy ismét elment lányát látogatni, újból arról akart beszélni, hogy gondolja jól meg a sorát, mert nem lesz boldog élete azzal a legénnyel, akinek olyan rossz szándéka volt az áldott koronás fával. A leány újból félbeszakította anyját és nyugodt mosollyal erősítette, hogy jobb szívű legény nincsen a világon, ezt ő bizonyosan tudja, így hát hozzá is fog menni.

— Hát, édes gyermekem, ha úgy van elrendelve, én semmit sem tehetek ellene; de egy nagy kérésem lenne hozzád, nem tudom, megteszed-e?

— Mindent megteszek édesanyám, csak azt nem, hogy Andrist elhagyjam.

— Nem kívánom, hogy Andrist elhagyd, csak arra kérlek, hogy szolgálj még egy esztendeig. Látod, a kis házikónk fedele olyan már, mint a rosta, szolgálj csak addig, míg befedetjük, hogy ne csorogjon a víz a nyakunkba. Ha igazán szeret Andris, ennyi időt szívesen elvár. Édes apádurad — az isten nyugtassa meg, — három álló esztendeig várakozott reám, mivelhogy nem akartak addig odaadni, míg a nénédnek is szerencséje nem akad. Úgy tartották, hogy nem jó a baglyát alulról kezdeni meg. De hát őkelme igaz szívből szeretett és szívesen várt.

— Andris is igaz szívből szeret, — szólt közbe Kata és elgondolkozott, hiába volt minden eddigi keresetem, ha most elengedem, hogy nyakukba roskadjon a ház, ezt meg kell értenie Andrisnak is, és meg is fogja érteni az ő áldott szíve.

— Édes anyám egy esztendő nem is olyan sok, hiszen ez is csak úgy elrepült, mint egy szép nap. Andris jó szívvel elvár annyit, meglátja, édes anyám, hogy elvár.

— Bizony jó lélek vagy te, kis Kata és ugyancsak nem volt igaza nénédnek, mikor keményszívűnek nevezett.  

— Hát annak nevezett? kérdi a kis leány erős megdöbbenéssel.

— No hát nem húzhatja fel boldogtalan feje a piros csizmát az ünnepen, mivelhogy nem szegeltetted meg s ezért nagy búnak adta magát s amit elkeseredésében mond az ember, az sohasem igazságos. - - -

 

 VII.

A kis Katát, mintha felülről egy erős ütés érte volna, olyan összezúzódást érzett, külsőleg, belsőleg. Hát hogy történhetett ez? Hiszen ha Andris hozzá jő és elmondja az állapotát, hogy anyja halála miatt gyorsan kell a házhoz az asszony, ő sem lett volna olyan keményszívű, hogy ne hajoljon. Miért nem jött, miért nem beszélte el az állapotát? Hogy tudott vele ilyet cselekedni?

Nagyon szomorú napok következtek ez után. Olyan napok, mikor a szívnek nagy szüksége van a tiszta vallásosságra. A szegény leány szelíd természete megadásával magába fojtva, tűrte szenvedését, és ha néha mégis valamelyik gyermek sírva találta s e miatt faggatni kezdte, mindig ezt vallotta:

— Minden bajom a keményszívűségemből ered, azért lelkeim, maguk ne legyenek soha, soha keményszívűek.

És hosszú, kínos éjjeleken gyötrődött azzal, hogy attól a pillanattól kezdődött az ő szerencsétlensége, midőn először mutatott keményszívűséget. Keményszívű volt előbb a szegény nyomorékhoz, azután Andrishoz! Mikor a nap sütött, s áldó hatása az érzékekre egészségesen hatott, akkor nem érezte magát nagyon hibásnak és nyugodtan tűrte bánatát, de az éjjelek kínjai nagyon nehezek voltak. Egyszer aztán kezdte valami érdekelni. Az a család, akiknél előbb szolgált, s akik hozzá nagyon rosszak voltak, nyomorra jutott. Férj és feleség elhaltak, s a két gyermek minden rokon és vagyon nélkül az utcán maradt. Ha egyik-másik helyet is adott nekik, de rövid időn belül túladtak rajtuk, nem szerette senki a boldogtalan két csúnya gyermeket. Mikor ennek nyomára jött Kata, ismét kezdett egy parányit érdeklődni az élet iránt. - - -

*

Mikor az úrnő elhajtatott a Katáék háza előtt, s meglátta a nyomorékot kövéren, pirosan, piros csizmában, piros szalagos köténnyel, egyszerre csak erős keserűséget érzett s haragra gyúlt, a nevető arc és cifra ruha láttára; erős hangon kiáltott oda:

— Hallod-e, Erzsók! A húgod, a keményszívű kis Kata, ott fekszik a nagy fátok alatt meghalva. És a kerekek zörgése nem nyomhatta el azt a hangos jajveszékelést, mellyel a nyomorék nyomban felverte a falut.

— Hát csak sírj! — mondta halkan az úrnő, tőled igazán megérdemli, hogy sirasd.

                                             ------

 

 

Gyarmathy Zsigáné: A GYANÚ. Elbeszélés a kalotaszegi népéletből. 1894. 311, 330, 346, 363, 378,

I.

Az új, tornácos nagyházban is, az ól melletti kis viskóban is még világosság van; itt is, ott is beteg asszony hánykódik nehéz küzdelemben.

Az éj zimankós; a kutya fel-felvonít. Ilyenkor Bács István összeborzong és még nehezebb léptekkel járja útját a tornáctól a csűrig. Eláll a szélvész, kiragyognak a csillagok és az ól melletti viskóban eloltják a gyertyát. — «Az már túlesett rajta,» — gondolja István és a tehetős paraszt büszkeségével teszi hozzá: — «de hát ugyan mire is jó az ilyen nyomorultnak a gyermek?»

Végig megy az udvaron, belép a tornácba, izmos fiatal alakja félve hajol az ajtóhoz: Szegény Erzsók felette rosszul van. Szívesen magamra vállalnám a szenvedését!

Nagyon szereti, nagyon szánja a feleségét. Azt a másikat nem szereti, nem szánja senki s mégis könnyebben átesett rajta. Visszafordul, végig megy az udvaron, megáll a viskó ablaka alatt: itt már minden csendes. A rozoga falon egy fényes csík fut végig; a tornácos ház ajtaját kinyitották, onnan szökött ide az a fény és onnan jő az új hang is, mely áttörve a hideg őszi légen, megérinti az apa szívét.

A tágas szoba padlóján, karos padjain szét van szórva az a teméntelen ágynemű, mely máskor a padlást verő ágyak dísze szokott lenni. A nyitott tűzhely lobogó lángja bevilágít minden zugot. Egy nagyobb halmaz ágyneműn széttárt karokkal alszik egy két-éves kövér piros fiúcska: bizonyosan az édes anyja mellől került a hevenyészett ágyra. Piros orrú, fényes arcú öregasszony, a falu bábája, múmia-divatra pólyázott új szülöttet tart az édes anyja elé:

— «Fiú?»

— «Fiú; de nem ez a fő, hanem hogy ép, ezért adj hálát a jó Istennek, Erzsók!»

Az elgyöngült fiatal anya kérdő tekintettel néz az öregasszonyra: a másiknál nem mondta ezt, most mért mondja?

Belép a gazda, az öregasszony nyomban hozzá viszi a gyermeket:

— «István, adj hálát az istennek, hogy ép gyermekkel ajándékozott meg.» . . .

—«Ennek is azt mondja, de hát miért mondja?» Gondolja a beteg és elgyöngült idegeinek finom hallását egészen arra fordítja, hogy kivegye, mit suttog a bába. - - -

II.

Már vége felé járt a tél, midőn Erzsók kezdett öntudatra jutni és felkelegetni. Amit lázaiban látott, abba teljesen beleélte magát. Annak a borzalmas éjjelnek minden mozzanatát ezerszer végig élte. A kutya vonítása, a bába sugdosása és a rémálmok kétségtelenné tették előtte a dolgot, és a gyermekcserében erősen hitt. Elhatározta, hogy nem szól senkinek, csak midőn egészen nyilvánvaló lesz a dolog, akkor mondja meg az urának.

Hogy a menyecske élet és halál közt lebegett, a gyermeket beadták az özvegyhez, hadd szoptassa, úgy sem fizetett még házbért, mióta ide befogadták. Valami kóbor fényképésznek volt a felesége, az ura itt halt meg néhány hó előtt, s úgy maradt a Bácsék nyakán az özvegy. Bács mind várta, hogy Erzsók mikor fog gyermeke után tudakozódni, de azt ugyan várhatta: az anya mindig Jánoskát kérdezte, mintha az a másik a világon sem lett volna. Mikor felkelt, keresztül ment az udvaron, István azt gondolta, hogy most már a viskóba fog menni a gyermekéhez. Szegény menyecske, csak azt várja, hogy jártányi ereje legyen és maga kereshesse fel a kis ártatlant. De a menyecske elhaladt a kunyhó előtt és a csűrön átmenve egyenesen a kertvégnek tartott, tekintete félő kutatással futotta végig a sövényaljat. Egyszerre csak elsápadt, remegni kezdett: itt, itt van elásva az a szegény kis csoda! Ha felbontaná ezt a túrást, akkor megbizonyosodhatnék: az a ruhadarab, amelybe betakarták, megmondaná az igazat. De most nappal nem teheti, a szomszédok is ide látnak, az ura is ott áll az udvaron, hátha kijönne éjjel? Összeborzong, a fogai vacognak- - -

 

(21. 346.) V.

A gyermeket az első bánat mély érzékenységével hatotta át a néne halála. Kis szívének némi enyhülést adott a haldokló fölfedezése, s mikor odaát a szomszédban a kereszt-anyjáéknál, — Mátééknál — részvéttel célozgattak az ő megkülönböztetett állapotára, most már nem okozott olyan nagy fájdalmat neki, mint eddig: hiszen az édesanyja azt gondolja, hogy idegen hozzá, akkor hát nem is lehet csodálni, megmondta ezt az a szegény néne, be jól tette!

Az anyát, amint gyanújában megingatták, ismét jobban szenvedett és a felzavart izgalom csaknem őrületbe ragadja a szegény kétkedőt. Most már minden reménye a bábában összpontosul, csak az tudja az igazat. Ettől kezdve nincs az az érdeklődő örökös, a ki nagyobb hévvel tudakozódjék a kedves nagybácsi egészségéről, mint Bácsné a bába állapotáról. Csak úgy véletlenségből akkor megy az utcára, mikor az öregasszony éppen arra jár és beszél neki olyan orvosságról, melytől a haldokló is életre tér; csak el ne mulassza Jancsiné érette küldeni, mikor egyszer rosszul lesz.

Egyszer azonban egész váratlanul, hirtelen megütötte a guta a bábát, mire Bácsné kétségbeesve elkezdett átkozódni:

— Legyen, legyen átkozott a vén boszorkány, hogy miért vitte magával azt a titkot, melyet azon a borzasztó éjjelen megérintett! Másnap, midőn a temetési menet csendesen haladt a kapu előtt, Bácsnét elragadta az indulatja: ott, abban a bezárt koporsóban viszik az ő rémséges nagy titkát és eltemetik örökre! Vad tekintettel rohan az utcára; jámbor ura rögtön sejti e kétségbeesés okát, megragadja karját és úgy tartja megfeszített erővel, míg a menet elhalad.

— Csendesülj, Erzsók! Csendesülj!

— Majd lecsendesülök akkor, midőn úgy visznek a koporsóban! Ha vissza nem tart Pista, bizony mondtam volna egy pár szót annak a vén boszorkánynak, aki így megrontotta a lelkemet!

Bemegy a szobába; az első szülött szalonnát nyomkod egy darab puha kenyérre, minden órában tömi magát a kövér fiú, — a kisebb egy ostornyelet farag. Egymás mellett állnak a szoba közepén, az anyjuk szorongó érzések között vizsgálja őket: nincs már senki, aki bizonyosan tudná a dolgot. Ha valami hasonlatot fedezhetne fel! Nem, ne is legyen hasonlat, mert az is borzasztó lenne, összerontaná azt a sok keserűséget, melyet már egész mohósággal dédelget, s mely szorosan összenőtt a kertvégi tövisgallyal. Beszédet is kezd Pislával; a szava is idegen, de mindezek felett idegen a szíve; s mire a temetésre szóló harang utolsó kongása azt jelenti, hogy immár a sírt felhantolták, az arca már megállapodásra jő és elhatározza, hogy ő tisztán tudja a dolgot, nem fog többé kétkedni soha. Oh, csak lenne hozzá ereje, hogy legalább a világ szájáért úgy tudjon tenni, mintha igazán az övé lenne az a kis idegen!

 

(23. 378.) (Vége.)

Édes anyámasszonyban pedig felgerjed az indulat, mikor fia előadja a hajnali jelenetet. Jól van; majd beszél ő azzal az elkapott leánnyal! És még az nap beszélt is. Előadta cikornyás paraszt tempóban, hogy a fia mennyire szereti. A leány szép arca hamiskás mosolytól derült:

— Én is mindig úgy tudtam, hogy az egyik fia nem idegen tőlem, és . . .

Az anya siet elárulni, hogy melyik fiáról van szó.

— Istenem uram, Erzsók néne, be meg is tudja változtatni az emberek szívét egy kis örökség ! Aztán ott hagyja az asszonyt, a gőgös bírónét magára, aki bosszúságtól eltelve immár egész anyósi hangulattal morogja: — «Utálatosa! Azért mégis az én menyem lesz!»

A leány vízért fut, és amint korsóját oda tartja a csurgó alá, szép arczára árny borul: az az asszony erőszakolni fogja azt a gyönge fiát és akkor... Én istenem, hogy is lehet az a Pista olyan, mint a lágy viasz? Oda hajthatja az anyja, ahova éppen akarja! És a leány lelkét elfogja a kétség; aztán haragot érez a természetellenes anya iránt s fellázad Pista ellen is. Nem kellett volna, katonának sem kellett volna, hogy elmenjen! Most is úgy fog cselekedni, amint kívánják! Felhevülve ugrik talpra, kapja a korsót és kiönti a vizet. Jól van, ha most is enged, nem bánom, nem bánom! Összerezzen, széttekint: vajon nem látta-e valaki ezt a kitörését?... de hát nem tehet róla. És ha Pista ismét viaszból lesz, soha, soha sem néz rá többé! Pedig nagyon szereti... csak jönne már haza és tekintene rá azzal a szelíd, ragyogó szemével. Eh! akárhogy tekint azzal a szép fekete szemével, mit ér az, ha nem tud férfi lenni, ha nem tud akarni! Ismét a csurgóhoz hajol s már rég tele a korsó és a víz, mint egy gyöngyös fátyol úgy borítja el az edényt s még nem tudja elhatározni, hogy hát mi lesz akkor, ha Pista engedni talál? Annak kell az útját elvágni.

De hogyan? Menetére hagyja a dolgot. De akkor az erőszakos, szív nélkül való anya kényszeríteni fogja azt a szegény fiút! Na, most már tudja, mit tegyen: rögtön elmegy a bírónéhoz és megígérteti vele, hogy nem beszél Pistával erről a dologról addig, amíg ketten nem találkoznak. És ha nem ígéri meg? Akkorra fog ijeszteni, hogy egyik fiára sem néz soha többé; majd megígéri erre. De hát miért is nem mondta ezt meg már előbb is? Hiszen Pista minden percben betoppanhat, kiszolgálta az idejét. Jaj! hátha otthon is van már? Az anyja bizonyosan tudta, hogy jő és azért is beszélt ma vele. Azóta rá is vehette a lemondásra: van annak valami különös hatalma Pista felett! Anna nem hisz a boszorkányságban, de hogy ez nem tiszta dolog, az már szent igaz!

Egy felhő odaveti árnyát a zöld pázsitra éppen a leány lába elé, erre a szíve nagyot dobban és úgy érzi, hogy előtte Pista áll, az ő árnya rajzolódott oda és különös izgalommal emeli fel tekintetét: egy lélek sincs a közelben. Hogy lehet az, mikor ő még a lélegzetét is érezte? Olyan lelkiállapot ez, melyet el lehet nevezni előérzetnek, telepátiának, de azért, hogy mi, bizony még nem tudja egyikünk sem. A leány tisztán érzi, hogy sietnie kell, nem is megy az utca felé, átcsap a kerteken, majd úgy fog egyenesen a bíróék kertjén bemenni az udvarra. - - -. Hogy a mamlasz fekete mert ellentmondani, rendkívül meglepte az anyát; de az meg, hogy ismeri az ő rejtegetett titkát, egészen felzavarta. Megdöbbenve szédelgett néhány napig és kábultságában nem tudta, hol kezdje, mit tegyen? Pedig a dolog sűrgős, Jánoska érdekeit nem lehet kockáztatni. Már világos, hogy a jó szerencse Pistára néz, most tehát ismét Csüdöm Borinak kell hálót vetni, mert még ilyen sincs több a faluban. El nem tűrhetné, hogy az ő házában előbb üljön lakodalmat a kisebb fiú, az idegen, mint az igazi. Sikerült is neki összeboronálni őket, de hogy ezt a cselekedetét később meg ne bánta volna, ezt ugyan nem állítja senki, maga pedig legkevésbé.

Mert ha van is a faluban néhány hamis menyecske, de mind messzi elmaradnak Bori mögött, mert hát egyik sem tud oly igazán kikapó lenni és egyik sem tudja oly igazán kínozni a háza népét. Csak az apósa nem szenved tőle, aminek alkalmasint az lehetett az oka, hogy a jámbor ember idejekorán elköltözött oda, ahol nem kell mindig attól rettegni, hogy mikor nyitják meg előtte a börtönajtót, még ha a kisebb fiát állította is elő a nagyobb helyett. De a mint az após ilyenképpen kikerült, azt busásan megkapta az anyós. És még ha a drága egyetlen fia jó lett volna hozzá, ha nem okolta volna őt a szenvedéséért!

—Bizony csak rossz anyám kend, hogy ekkora égedelembe (sic) vitte! Ne csodálja, ha a kocsmának adom magam, éppen, mint az édes apám! S az a körülmény, hogy fenyegetőzését teljesítette, épen nem tette gyöngédebbé az anya iránt.

Az összes szomszédság, atyafiság vigasztalni akarja. — «Ne búsuljon, Erzsók néne, mert ha az egyik fia mostoha is kendhez, annál jobb a másik, mert csak olyan jó gyermeket adjon az isten minden anyának, mint Pista! De ugyan, hogy is nem megy oda lakni, mikor a menye is szívesen hívja?»

Ilyenkor megrázza ősz fejét és mélyen hallgat, magában pedig elgondolja, hogy mégis csak különösek az emberek: azt hiszik vigasz az neki, ha az idegen fiú jó hozzá és nem az édes gyermeke, s hogy örömét leli abban, ha a feketét nem csalja a felesége, de az ő drága szülöttjét igen! Különben hát hadd tévedjenek, és ne tudják azt meg soha, hogy mi történt azon a borzasztó éjjelen, s hogy aki akkor született, az a szegény kis csodaszörny, ott ül most is a mellén, s hogy a szederjes szájacskák folyton beszélnek hozzá. Ne, ne tudja ezt meg soha senki!

                                               -------

 

GYARMATHY ZSIGÁNÉ: ASSZONYOKRÓL ASSZONYOKNAK - MEK

TARTALOM

ELŐSZÓ.
A DAJKA.
AZ ELSŐ ÉS UTOLSÓ UTAZÁS.
KITÉPETT LEVELEK.
A HELÉN NEVELTJE.
A GYANU.

 

 

Gyarmathy Zsigáné: Zudorék. (1896. R. T. 2.-102.) h14-50

 

 

 

Györkönyi Károly

 

Györkönyi Károly Klára naplójából. Elbeszélés R. T. 1895. 117, 125, 129, 133.

Batlár, 1889. június 20.

Két hete, hogy eltemettük szegény papát. Kálmán csak épen a temetésre ért haza. A házunk udvarán már együtt volt az egész kis eklézsia, az öt pap akkor lépett ki a konyhaajtónkon, a kántor rákezdte az éneket. Kálmán még az utcán leszállott a szekérről, levett kalappal, azon lucskosan az esőtől, mely az egész úton verte, odaállott közénk, izzó szemét reá meresztve arra a fekete, dísztelen koporsóra.

Nagy fájdalmam közepette, könnytől homályos szememmel is láttam, hogy Kálmán egész lelkében meg van rendülve. A sötét, szigorú arc, máskor is tíz évvel idősebbnek mutatta, mint a mennyi volt. Ma, mikor egész sárga színt váltott, mikor mély redő vésődött szeme köré, akár negyven esztendősnek tarthatták volna. Szívem szerint megsajnáltam szegényt és meg nem állhattam, hogy, amint egymás mellett haladtunk a temető felé, lecsüggő kezét vigasztalásul meg ne érintsem. Borzadva vontam vissza kezemet; hidegek és meredtek voltak az ujjai, akár a halotté.

Temetés után elbúcsúztak a papok, eltávoztak az egyházi elöljárók, szétoszlott a sok siránkozó parasztasszony. Egyedül maradtunk a házban: a mama, Kálmán és én. Szótalanul ültünk a papa dolgozószobájában, néma bánatban mi ketten, magában sírdogálva szegény mama. Egyszerre szeme elé csapta a kezeit és hangosan elkezdett zokogni:

— Mi lesz belőlünk! Mi lesz belőlünk! Gondoskodtál a magad örök üdvösségéről, te legszentebb ember, de a feleségedet, a leányodat nyomorban hagytad. Rémülten ragadtam meg anyám karját.

— Az istenért, ne káromold drága halottunkat, az én édes, jó atyámat!

Szilajon lerázta magáról a kezemet. - A te jó atyádat? Aztán ugyan miben volt olyan nagyon jó? Abban, hogy ide kötötte magát ehhez a koldus kis eklézsiához, ő, a nagy szónok, a tudós, a minden keresztényi erény foglalatja; ő, akit az ország első szószékére hívtak számtalanszor? Abban, hogy ebből a nyomorult jövedelméből is többet fordított a mások színlelt nyomorának az enyhítésére, mint a saját családjára? Abban, hogy az örök világosságot ígérgetve, elvonta tőlünk a földi örömök minden parányi sugarát? Hirtelen elhallgatott. Kálmán hosszú, sötét alakja állott előtte, jobbja tiltakozó mozdulattal feléje emelve.

— Ne úgy, anyám — monda mély, zengő hangján. — Kétségbeesésed mentse rettenetes beszédeidet, de ne folytasd. Ne kárhoztassuk őt, sőt hálát rebegjünk a jóságos teremtőnek azért, hogy sorsunkat az övéhez kötötte. Örök dicsőségünk és nagy díszünk ez minékünk, mely fölötte áll a világ minden fényességének!

Olyan volt Kálmán, mint amilyennek a haragos arkangyalt képzelem.  Mikor felindulása kissé lelohadt, odaült mama mellé és nyugodtabban folytatta:

— De nincs is oka a kétségbeesésre, anyám. Ott van a batlári bácsinak a háza. Tudja, hogy nyitva áll számunkra.

— Igen, a kegyelemkenyérrel.

— Nem, édes anyám, nem azzal! A batlári lelkész kegyelemkenyerén nem fognak élni, akármily szívesen, akármily könnyen adná is. Arról majd teszek én, akit az én atyám kiemelt a testi, lelki nyomorúságból, magához vett, fiakép vett a szívére! Nem emlékezem, hogy a Kálmán arcát valaha olyan szépnek láttam, mint ebben az önmagában bízó büszke percében. A következő pillanatban azonban már letűnt arczárói a pír.

— Bocsásson meg, mama; bocsásson meg a drága halott is, hogy ily elbizakodottan kifakadtam. Csak azt akartam fölemlíteni, hogy magam is, Isten segélyével, képes leszek majd annyit keresni, amennyire drága mamának és Klárának szüksége lesz. - - -

Szívem csordultig telt az érzés mézével. Éreztem, hogy szememet megtölti a könny.

— Kálmán!

Feléje nyújtottam mind a két kezemet. Fölkapta a fejét, rám pillantott, de aztán, úgy látszik, megijedt a tekintetemtől. A hangja alig rezgett mikor megint megszólalt. — Nem sürgetem elhatározásodat, Klára. Mi értelme is lenne? Félig még gyermek vagy. Évek telhetnek bele, míg oly állásra juthatok, hogy, család alapítására gondolhatnék. De kötelességemnek tartottam, hogy atyánk végső akaratát veled közöljem, - - -

A Frida nagy engedékenysége azonban veszedelmem lett, mikor negyednapja találkát állapítottunk meg a nagy erdei tisztáson, ahova Fridának a Juci pónin kell megjelenni. A kis Stefi lovászgyerek volt csak vele. A fejembe vettem, hogy én lovagolni akarok. Hogy azt az embernek csak akarnia kell, abban nem volt kétségem. Hiába könyörgött az én kis komteszkám*, ki csak akkor látta, hogy kelepcébe került, álljak el a kívánságomtól, baj lesz! Hiába ugrált előttem a kis Stefi, hogy ő, már, mint lovász, eltilt engem a lótól. Fridát azzal a hazugsággal nyugtattam meg, hogy tanultam lovagolni, a sárgacsizmás gyereknek pedig egyszerűen a markába nyomtam a kengyelt. Tartsa! Csudálatosképp fel is kerültem a nyeregbe, tán el is helyezkedtem volna benne, ha a kezembe vett pálcával véletlenül meg nem ütöm a lovat. A különben jámbor Juci megijedt, egyet szökött, én pedig lecsúsztam a földre. A bal lábam bokája megroppant és engem a rétről bizony szekéren szállítottak haza. Így kerültem ebbe a keserves szobafogságba, a melyben annyira reá érek naplózni. A naplót az utolsó születésnapomra kaptam szegény papától, ki ugyancsak lelkemre kötötte, hogy abban minden erősebb érzésemről, gondolatomról lelkiismeretesen számot adjak magamnak.  (Folytatása következik.)

*grófkisasszony

 

(125.) Éjfél után.

Abbahagytam az írást és lefeküdtem, mert a grófnő feljött és szintén lenyugodott, én pedig nem akartam ébren maradásommal feltűnni. Ámde aludni nem tudok. Meggyújtottam az eloltott lámpát és befejezem, ami nélkül nincs nyugtom. Kálmánt nem értem! Sohase szólt egyetemi tanulmányairól. Pedig hát lehetetlen, hogy már elébb is ki ne tűnt volna egyszer-máskor. És a papa se tett ilyen említést. A múlt tavasszal nyerte meg az akadémia díját. Talán bizony már a zsebében volt a temetéskor. És az egész világ gratulált neki. Híres ember volt és mi nem tudtunk semmiről! Végtelenül röstellem a dolgot.

 május 12.

Szenvedélyemmé lett a lovaglás. Az öreg James Wood, a gróf idomítója abból az időből, mikor ez még verseny-istállót tartott, azt állítja: a véremben van. Lehet, mert valamennyien csudálják, mily gyorsan lettem, ha nem is kiváló, de teljesen biztos lovassá. Eleinte a sétalovaglásaimon Frida elkísért, addig míg az útról legfeljebb a James kísérete mellett volt szabad letérni, a sík legelőre egy kis szolid galoppra.

 

 

LÓCSÍSZÁR. - Jankó János festménye.

 

Ámde, mikor James «felszabadított», mikor Maiflower megérkezett és a Stefi gyerek az én parancsomra is felnyergelte, mikor lehetőleg keresztben kezdtem járni az országúton, minden árkot szélességre megmértem, irányul csak a faluk tornyait vettem, akkor Frida hamar megunta a mulatságot és odahaza maradt.

Niki grófban most társam akadt. El volt ragadtatva, mikor a szokásom felől értesült. Épen ez neki is a kedvenc szórakozása. Megvallom, jól mulatok a gróffal. Korántse oly unalmas, mint amilyennek azzal az örökös szürke ruhájával és mosolyával látszik. A friss reggel határozottan előnyösen hat reá. Élénkké lesz a modora, a beszéde. Mulatságosan cseveg társas körének a dolgairól.

szept. 15.

Az öreg grófot megintette a reumája. A fővárosba készülünk, hol valami specialistája van a köszvény ellen. Vége a reggeli lovaglásoknak és szeretem, hogy vége van, legalább a Niki gróffal. Keserű utóízük maradt a számban. Tegnap a gróf, mikor a kanca megint kezdett előre nyomulni, egész izgatott lett. Keményen szorította szegény Abdult. Megütközve csettentettem. Akkor meg fogcsikorgatva épen a karomat ragadta meg.

— Nem eresztelek, Maiflower! — sziszegte villogó szemekkel. Mégis eleresztett, mert a lovagló-ostorom gombjával védekeztem. Fridával felváltva rakosgatjuk kezére a jeges borogatást, minek folytán a daganat már szép zöld színt váltott és leapadt diónagyságra. Frida és öregatyja a sértés okául egy erdei fa ágának állítólagos csonkáját tudják, melybe a sebesült beleütötte a kezét.

szept. 16.

Ma reggel, mikor a szobámból kijöttem, mar kint ült a zárt verandán, fájós lába gondosan betakarva. Korán volt még. A cselédek közül se pillantottam meg mást, mint a gróf inasát, amint kikanyarodott a kertbe. Az öregúr határozottan rósz színben volt. Őszinte megindulással kérdeztem hogylétét. Bágyadt mosollyal megfogta a kezemet.

— Üljön ide mellém, kedves kis Clarisse, — monda méla hangon, mely annyira elütött szokott modorától. — Nem jól érzem magam. De nem első sorban a testi fájdalmak miatt. Ön okoz nekem gondot!

— Én? — kérdem nagy csodálkozva.

— Igen, ön! Ön oly tapasztalatlan, oly gyanútalan, Clarisse, és én annyira szeretem Önt, akár az unokámat engedje meg, hogy intsem. Óvakodjék a mi haszontalan fiataljainktól, amint jó lett volna óvakodnia ettől a Nikitől is. - - - -

(134.) március 10.

Édes naplóm! Hűtlen lettem hozzád elhanyagoltalak. Tudom, hogy hálátlan vagyok, de bocsáss meg! A jó barátok közös sorsára jutottál: szerencsénkben, boldogságunkban megfeledkezünk azokról, kik sanyarúságunkban annyiszor voltak egyetlen vigasztalóink. Aztán úgy is tudod, kinek áldoztalak fel. De ha jól meggondolom, minden hűségedért busás, sőt bizony meg sem érdemelt jutalmat is nyertél, mikor Kálmán végig forgatta lapjaidat, mikor a soraid olvasásán sötét, komoly szeme nem egyszer megtelt a megindulás könnyével, meg a kacagó jókedv csillogásával. Ma is csakis azért szánom neked az estét, mert Kálmán óhajtotta, hogy leírjam annak az egyetlen napnak a történetét is.

Kálmán megérkezése utáni reggelen — zavaros álmú éj után — úgy éreztem, hogy a vesztőhelyre kell mennem. Tükrömből sápadt arc, kék karikás szempár meredt felém. Tagjaimat alig bírtam. Végtelen szánalom fogott el önmagam iránt. Mikor beléptem a nagyszobába és Kálmán a reggeliző-asztal mellől vidáman üdvözölt, a nyomorúságomon való részvétlenség e jele miatt se bírtam megharagudni. Csak bánatos tekintetben tudtam vele megértetni keserű szemrehányásomat. Szótlan oda ültem a hangos család körébe és nagy nehezen legyűrtem a kávémat, melynek az elfojtott könnyektől oly keserű volt az íze.

Reggeli után a szobámba vezettem Kálmánt és leültettem magam mellé a kis kemény szófára. Kezemet ölemben összefontam és fölnéztem reá könnybe lábadt szemmel.

— Mindent megírtam, Kálmán. Ott vagyok, hogy csakugyan elhagyott Isten, ember. Hívtalak; segíts! Úgy éreztem, hogy minden szó után hangos, szívszaggató zokogásra kell fakadnom.

Kálmán megilletődve hallgatta a keserves panaszomat.

— De hát mi a nagy bajod? Miben segítsek? Tanácsot adjak, hogy elfogadd-e a gróf ajánlatát?

— Ugyan, Kálmán,— mondám röstelkedve,— azt csak megérthetted, hogy azon túl vagyok!

— Akkor miért hívtál? Éreztem, hogy teljesen meg kell adnom magamat.

— Kálmán, azt mondd meg, de igaz lelkedre, végkép elítéltél-e?

—  Hogy én elítéltelek-e, Klára? És vajon miért ítélhettelek volna el?

— Azért, amit tettem! Azért, amivé lettem!

   -Ugyan, szegény leány, hát mit tettél? Mikor fény-sóvár lelkedet felfakasztotta a tavasz verőfénye, akkor kitörtél abból a rideg, sötét világból, melyben gyermekéveidet eltöltötted. Szétbontottad ragyogó szárnyaidat és fürödtél a napsugárban. Azt tetted, a mire a természet örök törvénye rendelt. És mivé lettél? Szegény bűnbánóvá, ki a helyett, hogy keresné ifjú élete boldogságát, képzelt vétekért vezekel.

 

 

Renoir: Fiatal leány

 

Boldogan fölsóhajtottam. Azt hiszem, halvány mosoly volt az arcomon, mikor tovább kérdeztem.

— Ha nem ítélsz el, akkor tán a testvéri hű szívedből sem vetettél ki teljesen?

Valóban nem tudom, én hajoltam-e közel hozzája, vagy Kálmán vont-e magához, csak az bizonyos, hogy a következő pillanatban Kálmán két keze közé fogta a fejemet, én pedig nyakát átfontam a karjaimmal.

— Nem vetlek ki a szívemből, édes! Hiszen utánad szakadna! De belezárlak, mint egyetlen kincset, mint szent ereklyét. Szeretlek, Klára, szeretlek!

És elhalmozott forró csókjaival.

 

 *  *  *

Most pedig egyelőre ismét búcsúzzunk, hűséges krónikám! Nem tudom, mikor kapcsolom megint ki a záradat. Nagy gond tölti el a lelkemet: a menyasszony édes, mesés nagy gondja. Hogyan készül el a százféle drágaság, a leendő asszony legfőbb büszkesége, melynek minden egy darabján rajta lesz, rajta kell, hogy legyen a saját kezem nyoma, hogyan készül el a menyasszony kelengyéje egy rövidke hó alatt? Pedig, kedves barátom, több időt egyetlen nappal sem engedett az a türelmetlen zsarnok!

 

*  *  *

 

Györkönyi Károly ügyvéd-író. Arnhold Károlyként látta meg a napvilágot 1853. április 17-én, Györkönyben. Apja, Arnhold Mihály, a falu kántortanítója.

A bíztató fellendülés után hamarosan végleg megtörik írói pályája. Novelláit vezércikkek váltják fel.  1906. február 4-én hunyt el.

 

Györkönyi Károly emlékezete

 

 

Függelék

 

Szent-Gellérthegy. Evva Lajos. (1875. 5. 73.) 377 körül Kr. u. Kéve vezérlete alatt jelentek meg először a hunok a Gellérthegy alatt. Detrik és Matrinus római vezérek ellen indultak, kiket a Tárnokvölgyében tönkre vertek ugyan, de vezérekkel együtt nagyobb részük ott veszett a harcban. E vitézek a Gellérthegy alatt tömlőkön úsztattak át a Dunán, s a földet, hol a túlparton sátort vertek, az átkelésről Kelés- vagy Kelem földjénck, a hegyet Kelény bércnek nevezték el. A magyarok megtelepedése után „Pesti hegy" nevet kapott, mert a Duna mindkét partján fekvő részek e néven neveztettek. Ez maradt neve 1047-ig. Ez évben I. Endre uralkodása alatt a régi pogányhithez szító magyarok írtó-háborút kezdtek a kereszténység ellen. Midőn sz. Gellért csanádi püspök a lázadás elnyomását kérendő a királyhoz sietett, a lázadók által a Rákoson elfogatott, és megköveztetett. A felbőszült tömeg vérszomja azonban ezzel még nem volt lecsillapítva; a félholt püspököt felvitték a hegy csúcsaira, s onnan szögekkel kivert hordóban letaszították. Némelyek szerint egy könnyű szekérbe ültették, s azt eresztették le a meredek begyoldalon; Oláh Miklós püspök pedig azt írja, hogy két lóhoz kötötték, s azokat riasztották le a hegyről.

Sz. Gellért a hegyről össze-zúzva leérvén, mivel még némi életjelt adott, egy lándzsával átdöfetett. A holttest először a kispesti (a Kelen-földön) Mária kápolnában temettetett el, honnan a csanádi apát és nemesség által András királyhoz intézett kérelemre a nevezett vértanú által szűz Mária tiszteletére épített csanádi zárdába, 1400-ban pedig (Mabillon* ,,Szentek élete" szerint) Velencébe vitetett, a szent Donát egyházába, mivel Gellért velencei származású volt.

*Jean Mabillon (1632–1707)

 

Az esemény emlékére a helyszínén, a hegy csúcsán, mások szerint a hegy alján a Kispest nevű külvárosban maga András király egy templomot épített a vértanú tiszteletére. E templom plébánia volt, csak a megyés püspöknek levén alávetve, s rövid idő alatt búcsújáró hely lett, mert a nép szent Gellértet különösen dögvész és ragályos betegségek ellen hívta segítségül, miként Jovius mondja, oly nagy sikerrel, hogy a templom falai megteltek ama képekkel, hálaadományokkal, medvéket a meggyógyultak aggattak föl, a segélyül hívott szent püspök hathatós közbenjárásáért hálájukat fejezendők ki. A templom fekvését azonban egész bizonyossággal már nem lehet meghatározni; későbbi sorsát sem tudjuk. Annyi valószínűnek látszik, hogy a törökök által romboltatott le. Egyébiránt még a múlt században volt Budán egy Szent-Gellért kápolna, amint az esztergomi érsek által kiküldött egyházvizsgáló jelentéséből kitűnik. Ez azonban valószínűleg később épült, miután az eredeti templom leromboltatott.

Egész Buda visszafoglalásáig fennállott, s később az osztrák vezérek által újra fölépíttetett. 1814-ben végkép eltűnt a hegy ormáról.

Buda környékén alig van egy talpalatnyi föld, melyet Mátyás király föl nem használt volna fővárosa díszítésére. Így a Gellérthegy is részes volt azon pompában és fényűzésben, mely a nagy király idejében Budát a világ egyik legelső városává tette. Ugyanis a hegy nyugati oldalán voltak, vagy csak itt kezdődtek Mátyás híres kertjei, melyekben szökőkutak, s árnyas lugasok, szobrok es állatsereglet, köztük két oroszlán, melyek a monda szerint egyszerre múltak ki Mátyással. A hegy tetején egy ezüst tetejű villa állott, melyben Mátyás vitatkoztt az udvarában élő tudósokkal.

Nemsokára elkövetkezett a török hódítás kora. A Gellérthegyen török félhold ragyogott, s 1529-ben a nagy Szolimán a hegy északi oldalán, a mai Tabán fölött ütötte föl sátorát. Innen nézte a Mátyás által elhíresült Buda várat, mely nemsokára török uralom alá került. A szultán sátra mellett állott az utolsó nemzeti király Zápolya János hűbéres sátra is, körülvéve magyar és török főurak sátraival.

1540-ben a Buda ellen küldött Rogendorf császári hadvezér a Gellérthegyen tartotta fő-hadi szállását, s itt állíttatta föl az ágyukat, is, melyekkel a várost lövette. 15 napig bömböltek az ágyuk.

A török 145 évig tartotta hatalmában Buda várát; 1686-ban lotharingi Károly herceg szabadította fel. A pesti egyetem részére egy csillagda építtetett a hegy tetején. A csillagda két kerek toronyból állt, s az ezek közt levő teremből. 1818-ban egy lakóházat építettek a már kész intézet mellé. 1849-ben a vár ostroma alkalmánál az épületek egészen tönkre mentek, s a csillagászati szerek is nagyrészt hasznavehetetlenekké váltak. Jelenleg az egyetem lomtárában hevernek cél és haszon nélkül. A csillagvizsgáló két torony, melyek közül az egyik forgatható fedéllel volt ellátva, meg a jelenlegi fellegvár fölépítése után is meghagyatott egy darabig. Az érkező gőzhajók jelzésére használták. A 60-as években azonban végkép eltűnt, részint egészen lerontatván, részint más használatra alakíttatván át.

1849-ben ismét élénk részi vett a Gellérthegy a magyar történetben. Tetején jelentek meg először a magyar huszárok s a diadal előérzetével tűzték ki a nemzeti zászlót a még álló csillagvizsgáló tornyon május 3-án. Ugyanazon hó 17-én már négy ágyú volt a hegy tetején fölállítva, mely még aznap megkezdte a tüzelési a Henczi által védett vár ellen.

Az ötvenes évek elején egy erős citadellát építettek reá, mely ágyukkal megrakva, félelmes ellenőre volt sokáig a magyar hazafiságnak és szabadságnak. A fellegvár áll most is, miután a csillag-vizsgáló tornyot egészen eltemette.

Mátyás kertjeinek helyét most szőlők foglalják el, melyekben régebben vidám szüretek tartattak. A Gellérthegy nyugalmát a húsvéthétfői, századok óta tartott népünnep sem fogja többé háborgatni. A városi tanács árnyas fákat ültetett a hegyoldalba s nehogy ezeknek kára essék, eltiltotta az egykor zajos ünnepélyt.  A Gellérthegy más hivatásra lett kiszemelve: séta-helyet akarnak belőle csinálni. Tetejére már a nagy Széchenyi tervezett egy üdvleldét; újabban pedig az az indítvány merült föl, hogy a magyar honfoglalás ezredéves ünnepélyének emlékére nemzeti mauzóleumot építenek oda. Kívánjuk, hogy mire az meglesz, ne idegen nyelv legyen az úr a fővárosban, a magyar szó hangozzék a Gellért-hegy minden oldalán.

 

 

MUNKÁCSY MIHÁLYNÁL. Látogatás a mester párisi műtermeiben. GONDA DEZSŐ (1890. 23. 373.) A mester csaknem mindennap reggel kilenc óra felé kiment Neuilly-be, a párisi erődítéseken túl félóra járásnyira fekvő külvárosba, a melynek fás, és lombos, avenue-i műtermek, nyaralók és lakóházak sorait osztják tetszetős csoportokba. Ide szólított engem egy Parisban nem ritka enyhe januári napon a mesternek meghívása. «0tt vagyok reggeltől estig» — írta — «és mindenkor szívesen fogom látni!»

A mester lejött a lépcsőn s fogadott. Arányos termetét sötétes kék ruha födte, a mi jól illett fehér hajához és szakállához - - -

 

 

*  *  *

 

 

A GELLÉRT-HEGY. (1906. 30. 483.)  Város, a melynek a fejlődése erősebb lendületű, gyorsabb és merészebb lenne, mint Budapesté, alig van Európában. Ez a háztenger oly hamar és oly széles terjeszkedéssel nőtte ki az eredeti medrét, hogy immár azt se lehet tudni, hogy melyik is volt hát ez az eredeti medre. A fejlődésnek állandó és rohamos dagálya szinte negyedszázadonként megduplázta ezt a várost, terjedelemben is — magasságban is. A földszintes házak helyén emeletes paloták teremtek és mindig több három- meg négyemeletes házat kellett építeni, mint a hány földszinteseket lebontottak.

A bal parti város, a lapos földön épült pesti oldal nőtt, tágult, terjeszkedett, házzal borítva el mezőt, homokos síkot, mocsárföldet. A hullámos földű, hegyek oldalára kapaszkodó Buda a fejlődésben nem tudott lépést tartani vele. A pesti oldalon már szinte végtelen rendekbe sorakoztak a sokemeletes, tornyos paloták: Budán még háborítatlanul szerénykedtek a mohos tetejű, régi apró házak, a Gellért-hegy lejtője meg tisztára falu volt, szórványosan meghintve félig a sziklába ásott törpe vityillókkal. Mintha csak aludt volna az egész hegy; a fején is ott volt a hálósipka: a citadella.

 

 

RÉGI VISKÓK A HEGYOLDALON. A GELLÉRTHEGY KÖRNYÉKÉRŐL. — Balogh Rudolf fényképe

 

Buda egyszerre csak versenyt kezdett épülni Pesttel és a Vár-hegy mellett a szomszédos Gellért-hegyet is munkába vette a haladás. Preparálták arra, hogy város legyen belőle. A Dunára néző meredek oldaláról a veszedelmesen kiugró sziklatömböket, amelyek közül néha egy-egy le is szokott zuhanni — leberetválták. Északi lejtőjén az erdőt ligetté fésülték és a zöld hegyoldalt szelíd emelkedésű szerpentin-út fehér szalagjával ékesítették. A hegy tövében hatalmas, díszes karos lépcső alján gyönyörű park termett, amelyet immár az elhordott viskók helyén emelkedett paloták szegnek. A mesterséges vízesés fölött, félkörbe sorakozó oszlopok körül Szent-Gellért szobra tekint a körüle támadó új világra, a melyet a két új híd táplál élettel, elevenséggel.

A Gellért-hegy régi, bozontos egyszerűsége, elhagyatottságának vadsága és falusias romantikája nagy részében immár a múlté. Ami még megvan belőle, azt is nagy falatokban nyeli el a jelen. A Gellért-hegy megszűnt táj lenni: immár város lett belőle. Töretlen hátára ráül az egyre terjeszkedő Budapest és elborítja a maga mozgalmasságával, elevenségével.

 

 

 

KIVÁNDORLÓK AZ ELLIS ISLANDON.(1907. 46. 929.) Az Amerikába kivándorló honfitársak nemcsak idehaza okoznak kormányoknak és ható-: Ságoknak sok gondot, hanem Amerikában is, még pedig már partra szállásuk előtt. Mert ismeretes, hogy a kivándorlót, mielőtt rálépne Amerika földjére, mindenféle szempontokból gondosan megvizsgálják s csak akkor eresztik szabadon, ha minden föltételnek tökéletesen megfelel.

Az e vizsgálatokra, melyek sokszor több napig is tartanak, a New-York előtt fekvő kis sziget, az Ellis Island van kijelölve. Nagy hivatalnoki szervezetet és a célnak megfelelően óriási helyiségeket létesítettek itt a kivándorlók, — azaz amerikai szempontból nézve bevándorlók — fogadására. Hogy mekkora szervezet ez, kitetszik abból, hogy napjában átlag ötezer leendő amerikait tudnak itt elintézni. Az első dolog, a mint a bevándorló az Ellis Islandra lép, az, hogy enni adnak neki. És olyan jól gondoskodnak róla, hogy megszokott nemzeti ételeivel kínálgatják, az olasz kaphat spagettit meg makarónit, a német gombócot, — zsidóknak meg külön főznek, rituális ételt.

Aztán a vizsgálóterembe kerülnek az utasok. Ez egy óriási nagy terem, amely drótfallal apró fülkékre van osztva. Mindenkinek be kell lépni egy-egy ily fülkébe, itt az orvosok megvizsgálják a szemüket, nincs-e trachomájuk, azután testük többi részét nézik meg, nem szenvednek-e ragadós betegségben, nem nyomorékok-e?

 

 

A KIVÁNDORLÓK VESZTEGLŐ INTÉZETE. FÉRFIAK HÁLÓTERME

 

A kikre az orvos kimondja, hogy egészségesek, azok mehetnek tovább, akiket tüzetesebben meg akarnak vizsgálni, vagy hosszasabban megfigyelni, azokat egy szomszédos helyiségbe küldik. A kiket elbocsátanak, azok mehetnek utána nézni a poggyászuknak, s megvehetik a tovább utazásra a vasúti jegyet, de még előbb igazolniuk kell, hogy van annyi pénzük, amennyit az amerikai törvény megszab, vagy amerikai lakos jótállójuk kell, hogy legyen.

Külön helyiség van, ahol Amerikában lakó ismerőseikkel vagy rokonaikkal találkozhatnak. a kik elébük jöttek, hogy jótálljanak értük: ezt a helyiséget csókolózó fülkének nevezte el az amerikai humor. Ebben a helyiségben a bevándorló egy drótkerítés elé áll s megvárja, amíg a jótállója igazolja magát az illető hivatalnok előtt, s akkor aztán a karjaiba borulhat.

Van az Ellis Islandi épület födelén kert is, amelyről le lehet tekinteni New-Yorkra és az öbölre s ahol üdülhetnek azok a bevándorlók, akiket valami oknál fogva visszatartottak. A ki t. i. a föltételeknek nem felel meg, azt könyörtelenül visszaküldik a legközelebbi hajóval, de addig lakást és ellátást adnak neki. Hogy milyen a hálóhelyiségük, azt láthatni egyik képünkön. Ha valaki betegen érkezik vagy megbetegszik, kórházba kerül.