h14–56. Vasárnapi Újság. Magyar prózát
írók. (Jósika
Júlia –
Krúdy Gyula. )
2016.
12. 09. – 2017. 01. 02.
Tartalom
Bevezetés
Magyar
próza
Jósika Júlia
Kaczián Géza
Kazár Emil
Kele István
Könyves
Tóth Kálmán
Kövér Ilma
Krúdy Gyula.
Függelék
Bevezetés
Nagyrészt rövidebb írásokat válogattam, köztük teljes
művet is. Meghatározó a szerző és a téma. Jósika Júlia az író második felesége.
Kövér Ilma
Jókai gyámolítottja. Krúdy üdítőnek került a
galériába. A szerzők műveinek többsége antikváriumi forgalomban van. Az
írásokban több, ma már kevéssé használt kifejezés fordul elő. Pl. saroglya; kasornya; szeptemvirátus; tízház-gazda.
Kele István: Rajz a régi rablóvilágból (részlet): c. munkáját a MEK URL: http://epa.oszk
gyűjteménybe felvette.
Magyar próza
Jósika Júlia: Egy lövés ára.1885. 146, 154. 162,
169.
Vígan lobogott a tűz a
márványkandallóban; az asztal a szoba közepében reggelire volt terítve, s a
tiszta, de kissé halvány téli nap sugarai, visszatükrözték magukat a
porcelánban, ezüstben és kristályüvegekben. Az asztal mellett, egy mély
karszékben csinos fiatal nő ült, teakészítéssel elfoglalva s néha egy
tekintetet vetve a bronz órára mely a kandallót díszítette.
Mily későn jön ma megint — gondolta —
míg sóhaj birkózott fel kebeléből (sic) s egy árnyalata a komolyságnak vonult
el szép, szende vonásain.
Vajon minden férj úgy bánik-e
nejével, öt, hatévi házasság után? Este színházba ment, mint monda, csak reggel
felé jött haza. Most álmos és rosszkedvű lesz, mint mindig így töltött nap és
éj után; aligha pár szót beszél velem. Pedig mily boldogok lehetnénk.
E pillanatban halk léptek
hallatszottak a mellékszobában, az ajtó kinyílt, s azon egy fiatal, alig
harminc éves ember lépett be.
Jó
reggelt Lionel! — mondja a nő nyájasan, kezét nyújtván férjének, ki azt hideg
közönyösséggel fogadja, alig felelvén neje szavaira- - -
Lionel Osborne,
Ellinor férje, titoknok volt az angol követségnél
Brüsszelben. Apja, ámbár nem idősebb, hanem csak második fia Lord Osbornenak, mégis igen tehetős volt, mivel anyja szép
vagyonnal bírt.
Mister
Osborne igen fiatal korában házasodott meg; de nejét,
kit imádott, pár évig tartó boldog házasság után, gyermekágyban veszté el, mi
öt annyira elkeserítette, hogy alig négy hetes kis fiát, Lionelt, bátyja, Lord Osborne hazához adta, hogy annak csak fél-évvel idősebb
fiával neveltessék, s keletre utazott- - -
BÁRÓ JÓSIKA JÚLIA.
Míg Londonban lakott a fiatal
házaspár, úgy, hogy Lionel mindig Arthur társaságában lehetett, viszony a
nejével a legbensőbb volt; mert Arthur oly ügyesen tudta jó tanácsait előadni.
A kis Anna születése az ifjú párnak boldogságát még növelte.
De Lionelt nemsokára titoknoknak
nevezték ki, az angol követségnél Brüsszelben; és távol Arthur üdvös
befolyásától.
Ellinor szépsége és angyali jósága mellett,
ésszel s műveltséggel is bírt ugyan, de nem azon lelkierővel, mely befolyást
gyakorolhatott volna férjére. - - -
Épen a Rue
de la Loi és a Rue Ducale szögletén voltak, mikor egy csinosan, de igen
egyszerűen öltözött hölgy, az utcán keresztül menvén, a sima havon kicsúszott
és elesett, még pedig oly közel Lionel szánjához, hogy ez, mielőtt a hajtó
képes lett volna a lovakat feltartani, mellette elrobogott s karját súrolta.
Ellinor felsikoltott ijedtében. Bocsásson
meg ügyetlenségemért, Mademoiselle; mond Lionel közeledve; remélem azonban,
hogy baja nincsen. Nincs semmi bajom, uram, — felelt reszkető hangon a leányka,
— csak megijedtem volt; de azért folytathatom utamat. .- - -
Több gyermekekből, kikkel az Isten
megajándékozta e házaspárt, csak legkisebb leányuk, Adrienne
maradt életben, anyjától és dajkájától Josephine-töl,
ki már születésekor Duprat házánál volt, gondosan
ápolva, anélkül hogy elkényeztették volna a kedves gyermeket, ki nem erős
ugyan, de egészséges volt s anyja művészeti tehetségét teljes mértékben
öröklötté.
Mikor egészsége elkezdett gyengülni, Adrienne tizenötödik évében volt, s már több hangversenyben
méltó diadalt aratott. Anyja átlátván, hogy halála után Adrienne
nemcsak magát, hanem atyját is kénytelen lesz tartani saját munkája által,
lassankint arra is szoktatta a kedves gyermeket, hogy zongora-leckéket adjon; s
mikor tizenhatodik évét betöltötte, már nagyobb részét anyja tanítványainak
átvehette.
Alig egy évvel ezután, a gondos anya
mindinkább elgyengülve, rövid betegség következtében a sírban pihent munkás
élete után. Adrienne anyja szerepét vette át;
dolgozott, fáradozott reggeltől estig, hogy a háztartásra szükséges összeget
megszerezhesse; míg atyja járt, kelt, sokat beszélve enyhíthetetlen
fájdalmáról, de mindamellett evett, ivott, igen jól mulatta magát, s észre sem
látszott venni, hogy mint neje ezelőtt, úgy leánya most érette dolgozik,
ahelyett, hogy ő fáradozott volna érettük.
De Adrienne
ezt gyermekkorától fogva annyira megszokta volt, hogy neki fel sem tűnt, és
atyját, ki egyébiránt mindig igen nyájasan bánt vele, a legjobb apának hitte.
Duprat házának egy
részét bérbe adta ki; és annak első, három szobácskából álló emeletében, tíz év
óta már egy éltes asszony lakott, egyetlen fiával. Madame Vanderelst
— ez volt neve — Dupratnénak fiatalkori barátnője
volt, ki egy kereskedőhöz menvén férjhez, özvegy lett, mielőtt férje, igen
derék és becsületes ember, annyit félre tehetett volna, hogy neje s egyetlen
fia jövője biztosítva lenne.
Vanderelstné, látván, hogy adósságok léteznek,
felhagyott a kereskedéssel, férje raktárában lévő minden árucikket eladott,
kifizette az adósságokat, a megmaradt kis összeget biztos helyre tette le, s
annak kamatjaiból élt. A fia nevelésére szükséges pénzt úgy szerezte be, hogy
virágokat csinált, aztán egy keresett divatárusnő boltjában párisi virágok címen adattak el a brüsszeli
elegáns világnak.
Mihelyt fia, Alfréd, tanulmányait
bevégezte, alkalmazást nyert, atyjának egy régi barátjánál. Ő megígérte neki,
hogy könyvelői minőségben lesz alkalmazva, jó fizetéssel.
Adrienne és Alfréd úgyszólván együtt nőttek
fel; előbb elválhatatlan játszótársak voltak, aztán együtt táncoltak és
mulattak azon körökben, hová szüleik bevezették őket. Végre szerelmes pár lett
belőlük, mely Alfréd előléptetését várva várta, hogy házaspárrá váljék.
Hogy mindez szülei beleegyezésével történt, magából
értetik; s ámbár Duprat úr gazdagabb vőre vágyott
volna, mégis elég jószívű volt — minden önzése mellett — a fiatal pár
boldogságét nem gátolni. (Folytatjuk.)
(162.) Adrienne
egy felkiáltásával az örömnek Alfréd karjai közé vetette magát, míg Osborne legyőzvén zavarodását, durva hangon kérdi az
idegent: mit akar házánál?
F bankár megbízásából jöttem önhöz
uram, — felelt Alfréd erőltetett nyugalommal, — s míg az előszobában
tudakoztam, vájjon itthon van-e, sikoltást hallék s arám Duprat
kisasszony hangjára ismertem, kiről tudtam, hogy zongoraleckéket ad leányának.
Kérdem öntől uram — folytatta növekedő indulattal — mit akart ön az arámmal?
Miért kulcsolta be az ajtót, mi által rémítette el Adrienne
kisasszonyt?
Lionel annyira meg volt ütközve, hogy
szavakat nem talált; s átlátván, mily nagyon csalatkozott, midőn azt hitte,
hogy nyilatkozata kedvező választ nyerhet a bájos művésznőtől, Adriennéhez
közelített, hogy bocsánatot kérjen tőle illetlen bánásmódjáért.
Ne közelítse meg arámat, gaz csábító!
— kiáltott fel Alfréd kitörő haraggal visszataszítván Osbornet.
Ily alávaló embernek legkisebb érintkezése is szégyen!
Azzal megfordult, undorral s
megvetéssel telt kifejezéssel férfias arcán, támogatván Adrienne
roskadozó alakját, elhagyta a szobát és a házat.
Mik voltak ezek következései, könnyen
gyaníthatni. Másnap reggel két fiatal angol jelent meg Alfréd szállásán,
kihívást hozván párbajra Osborne részéről, melyet Vanderelst azonnal fogadott.
Ő
is felkérvén tanúnak kettőt barátai közöl, nemsokára rendben volt az egész
dolog, - - -
Másnap reggel Lionel, kinek egészsége
teljesen helyre állott, útnak indult, hogy Vanderelsttel
találkozhasson. Korán reggel távozott, mikor még mindenki pihent; s asztalén
egy levelet hagyott, Ellinorhoz címezve, melyben a
kedves nőt bátorítani s megnyugtatni igyekezett.
Felkereste tanúit, kiknek egyikénél
reggelizett; elbeszélte lord Osborne levelének
tartalmát, s nemsokára a vaspályán szélgyorsasággal repültek a határszél felé.
Megérkezvén a kitűzött helységbe, Vanderelst két
tanújával már azon vendéglőben várakozott, hová az érkezők beszálltak.
Osborne tanúi, ismervén a körülményeket,
lépéseket akartak tenni az ügy békés kiegyenlítésére; de ezt Lionel a történtek
daczára meg nem engedte, mert nem akart semmi áron gyávaság gyanújába esni.
A négy tanú tehát elvégezvén; a
szokásos előzményeket, délutáni öt óra tájban megjelent a két ellenfél a
helységen kívül egy magányos berekben; a fegyverek megtöltettek, a távolság
kiméretett, s Alfréd és Lionel, töltött pisztollyal kezeikben, a tanuk által
kijelölt helyeken szembe álltak. A félrevonult tanuk egyike hármat tapsolt, s a
harmadik taps után a vívók lassú léptekkel egymás felé közeledtek. Pár pillanat
után Alfréd célba vett ellenére sütötte fegyverét s a golyó Lionel kalapját
átfúrta, pedig oly közel fejéhez, hogy kissé bőrét is megsúrolta.
Lionel felbillenté pisztolyát s a
levegőbe lőtt; mert oly mélyen érezte, hogy ezen ügyben egyedül ő a vétkes, s
halálos bűnnek tartotta volna Alfrédra célozni. De ez észrevette a hirtelen
mozdulatot, mellyel Osborne kissé felemelte
fegyverét, s tanúi által kinyilatkoztatta, hogy még egyszer akar lőni.
(Vége következik.)
Lionel tanúi egyelőre megtagadták
beleegyezésüket, de végre kénytelenek voltak engedni, s a két ellenség újólag
szemközt állt. Osborne gyanította, hogy miután ő
Alfréd lövését elfogadta anélkül, hogy azt viszonozza, most Alfréd is követni
fogja e példát. Fegyverét a levegőbe süti el; de azt is tudta, hogy ő maga
kénytelen lesz ellenét legalább színleg célba venni, ha véget akar vetni a
dolognak.
Közeledett egymás felé a két bajvívó;
Alfréd nyugodtan, Lionel belső küzdelmek közt; végre azon percben, mikor Alfréd
már felemelte fegyverét, Osborne, mint valami
hirtelen elhatározás következtében, felkiáltott:
Megálljon ön, megveszem lövését!
Alfréd leeresztette pisztolyát s a
csodálkozás minden jeleivel visszalépett; Lionel pár percig beszélgetett
tanúival, kik aztán kinyilatkoztatták Vanderelszt
tanúi előtt, hogy Osborne
10 000 font sterlinggel meg akarja
ellensége lövését váltani, azon feltét alatt, hogy ő se legyen kénytelen újra
lőni.
Alfréd erre pillanatnyi gondolkozás
nélkül azt felelte, hogy semmi esetre sem fogadja el ezt az ajánlatot. A négy
tanú pedig körülvette öt, s míg a két fiatal angol minden ékesszólását felhasználta,
Alfréd két tanúja öt, anyjára s Adriennére emlékeztette, kiknek jövője tízezer
font által biztosítva lenne. De mind hiába; Alfréd semmi áron sem akart oly
egyezkedésbe bocsátkozni, melyet szégyenítőnek tartott.
Végre
Lionelnek egyik tanúja, ki egyszersmind meghitt barátja volt, s észrevette mily
kínos feszültséggel várja Osborne a dolog
kimenetelét, arra kérte Alfrédet, hogy engedje meg, hogy egy pár szót négy szem
közt szólhasson vele. Vanderelst meg nem tagadhatta e
kérést, s a két férfiú kissé eltávozván, a fiatal angol röviden, de meghatóan
megmondta Alfrédnek mindazt, a mi azon nap óta történt, mellyen aráját Osbornenál találta- - -
Egyszerre kocsi állott meg a ház
előtt, s a csengettyűt hirtelen rántották meg. A két nő összerázkódott: Istenem!
csak nem történt valami baj? — szólt Adrienne rebegő hangon, közelebb simulván Vanderelstnéhez.
Josephine, mormogva a késő látogató ellen,
kissé szaporázva lépteit, felnyitotta az ajtót.
Ön az, Alfréd úr! Kiáltott fel, míg
kedvence látására mogorva vonásai kiderültek. Fizesse ki a kocsi-bért, s
vitesse fel poggyászaimat; — szólt Alfréd hirtelen, de örömtől sugárzó arccal;
s egy aranyat nyomván a szolgáló kezébe, felsietett a hágcsón.
Ez Alfréd hangja! —szól Adrienne, felugorva üléséről s örömittasan kiáltott fel:—
Nekem is tízezer frank jövedelmem van! Adrienne,
anyám! Nincs többé mit tartanunk a vén táncmestertől; épen oly gazdag vagyok,
mint ö — enyém vagy, kedves Adrienne!
S a bámuló leányt átkarolván,
táncolni kezdett vele a szobában, majd elejtvén lábáról Josephine
leányasszonyt, ki az úti málhával lépett be, s ijedt képpel susogta Vanderelstnének: szegény fiatalember; megbolondult bujában!
Igazat szólva, Vanderelstné
is ettől kezdett tartani; meg nem foghatván, hogy gazdagodhatott meg oly
hirtelen az ö fia. Ez észrevéve megütközését, erőt vett magán s végre
elbeszélte a történteket, s hogy még jobban győzze meg hallgatóit a dolog
valóságáról, megmutatta nekik az Oabornetól kapott
váltót, a párbaj árát.
*
Hogy ezen események következtében nem
nagy bajba került a fiatal párnak Duprat
beleegyezését megnyerni, gondolhatja mindenki.
Aggházy Gyula: Lakodalom.
A KÉPZŐMŰVÉSZETI TÁRSULAT TAVASZI
KIÁLLÍTÁSÁRÓL,
*
Aggházy
Gyula (1850. 1919) magyar festőművész, tanár. A müncheni naturalista művészeti
irányzat egyik hazai képviselője. Anekdotikus naturalista zsánerképei közül
sokat a Műcsarnokban állítottak ki. wiki
*
Négy hét múlva megtartatott a
lakodalom s a boldog vőlegény egyik tanúja nem volt más, mint Osborne, ki azon célra átjött Londonból, gazdag ajándékokat
hozva nejétől, a most ismét boldog Ellinortól, a szép
menyasszony számára.
Oaborne
nejével, s leányával, ki nemsokára játszótársat nyert egy kis fiútestvérben,
nagybátyja, Lord Osborne házánál lakott, kinek soha
sem volt oka megbánni a Lionel iránt tanúsított kíméletet, s engedékenységet.
Mintha Arthur szelleme most is őrködnék még szeretett barátja s rokona fölött,
ez nem hagyta el soha többé a jó utat, melyre visszatért.
------------
Jósika
Júlia, családi nevén
báró Jósika Miklósné báró Podmaniczky Júlia (Pest, 1813. – Drezda, 1893. június
10.) író, műfordító, Jósika Miklós író felesége.
Vasárnapi
Újság 1861. 8. sz. arckép., 1893. 25. sz. arckép. (Váczy János), 1894..
Kacziány Géza (Arad, 1856 – Budapest, 1939. december 16.) bölcseleti doktor,
középiskolai tanár, író, műfordító, független párti politikus, publicista,
miniszteri tanácsos.
Cikkei (többnyire névtelenül) többek között a
Vasárnapi
Újságban (1884. költ., 1885. költ. Burns, 1887. Ifj.
Horvát Árpád, 1890. elbeszélés., 1895. költ.)jelentek
meg. Szinnyei
KACZIÁN GÉZA: AZ ELVESZTETT FELESÉG. Víg elbeszélés. 1890. 382;
399; 414.
Vidáman pattogott a tűz a kényelmes,
világos kis ebédlő vaskályhájában. Az asztal mellett gömbölyű öreg pár
fogyasztotta nagy lelki nyugalommal békés reggelijét: dr. Torma Márton és az ő
felesége, akit a városban minden fiatal leány és fiatal férfi. Luiz néninek szólított. Ép úgy szerették örök vidámságáért
s jó szívéért, mint férjét, az öreg doktort, ki harminc év óta kedvence a
városnak.
Gyermektelen, vagyonos emberek, azon
kivételek közé tartoznak, kiket nem értek nagy sorscsapások, anyagi gond se
háborgatta őket, megtartották életkedvüket és jó kedélyüket.
Mikor a reggelizéssel készen voltak,
a doktor rágyújtott kedves pipájára s lapjait kezdte olvasni. Felesége a
cselédet csengette be, hogy a napi parancsot kiadja. - - -
— Ugyan Lujza, ne bomolj azzal a
kártyával, mondja a férje.
— Csak hagyd, édes lelkem, hadd
vessem ki, ne szólj bele a dolgomba. Te ép úgy nem értesz ehhez, mint én a
receptekhez, a miket te szoktál írni.
— Na hiszen, csak az kellene még —
gondola férje, de jobbnak látta ki nem mondani.
— Sok hasznát vettem már én a
kártyának. Tavaly is, mikor számokat álmodtam, megmondta a kártyám, hogy kijön
a nyerő szám.
-— S te még se nyertél semmit, édes
öregem, ugye?
— Igen ám, mert én a budai lottóra
tettem, pedig a brünni-re kellett volna.
Meg volt győződve, hogy csupán azért
nem nyert. Vakon hitt a kártyának, és az álmoknak. Gyakran álmodott számokat, s
ilyenkor mindig a kártyához folyamodott.
Most azt kellett megjövendölnie a
kártyának, jön-e vendég? Elővette szervétája alól, s miután balkézzel háromszor
megemelte magamagának, kirakta nagy türelemmel.
— Nem áll vendég a házhoz, inkább úgy
látszik, mintha előttünk állana út és nagy társaságban lennénk. Látod, itt a
három király, négy dáma, ezek itt társaságot jelentenek, a vörös kilenc
szívességet.
— Jól van, öreg oldalborda, — tehát
mi megyünk el valamerre. Intézkedjél úgy, hogy egy óra múlva útban legyünk
Karámos felé, úgy is régen nem láttuk a tiszttartót. Én megyek az istállóba,
ráparancsolok az öreg Andrásra, hogy gyorsan készüljön el, s aztán ha befog,
megyünk, úgy is nagyon jó szánút van. A kártyának igaza kell, hogy legyen.
Ezzel vette kalapját s kiment.
Felesége pedig öltözködéshez látott.
Egy óra múlva tetőtől talpig prémes
bundába felöltözve, teljesen útra készen vártak, amíg András előáll a szánnal.
De ez csak váratott magára. Öreg, cseléd volt, ép úgy, mint Panna asszony, ki
még Luiza ő nagysága kelengyéjének kiegészítő részét
képezte 32 éve folyvást szolgálatában áll.
A doktorné könnyen kifogyó türelme
véget ért, a doktor kiment megnézni, mi történt az öreg kocsissal, hogy még se
fogott be. Az öreg András pedig nagy lassúsággal fésülgette ki lovai számtalan
fonatokba csavarintott sörényét nagy gonddal, hogy szép göndör legyen.
— Az ördögbe is, András, hát már soha
se lesz kész a lovakkal? Mikor indulhatunk? Már egy óra óta készen várunk a
feleségemmel.
—
Ebben a minutumba megyünk, tekintetes uram, csak még ezt elvégzem, meg a Villám
lábán pucolok egy kicsit- - -
Egy alacsony, fürge kis asszonyka, a
tiszttartó neje fogadta őket, csinos fiatal leányával, s vendégeivel. Nagyon
örült a kellemes meglepetésnek. Csakugyan igaza volt most egyszer a kártyának,
társaságot találtak ott, csupa jó ismerősök, barátokból; öreg urak és
asszonyok, csinos menyecskék. Volt ölelés, csók elég, minek a háziasszony
vetett véget, szilvóriumot, kalácsot hozván, jól esik az ily hideg időben.
Volt aztán sok kérdés- és
felelet-zaj. Örvendeztek egymásnak valamennyien. Az asszonyok a doktornét fogták
közre. A doktort pedig a tiszttartó fogta karra és vitte szobájába, hol már a
kártya-asztal föl volt állítva, a kártya kiosztva. Csakhamar bele merültek, s
nagy tűzzel folyt a tarokk-parti. Volt a társaságban pár öregúr, ezek egyike a
doktor, kik sok baklövést követtek el játék közben. Ilyenkor előbb vitatkoztak,
aztán nevették őket..
A másik szobában is jól mulatott a
társaság. (A nők, ha együtt vannak, nem fogynak ki az érdekes témákból.) Aztán most múlt el a vidám
farsang s csaknem mind leányos anyák 'voltak, kiknek még most is jól esik, ha
társaságban lehetnek s örülnek, ha leányaik jól mulatnak.
Ilyenkor fölmerülnek emlékükben a
régi szép napok, mikor ők báloztak, s vígan lejtették a palotást, az isteni
minétet, galoppot azokkal a csinos, jó táncos huszártisztekkel. Luiz néninek nem volt «eladó leánya», akit társaságokba
vigyen, de azért nem maradt el onnan soha. Csak bálba nem ment egy idő óta, a
mióta egy kaszinó-bál rendezősége takarékossági szempontokból indulva ki, a
terem padlóját «vix» helyett háziszappannal kente be.
A tánc hevében nem vette észre a kis államcsínyt, ép úgy az idősebb férfiak
sem, kik a melléktermekben kártyáztak, vagy a büfében időztek.
. - - -. (Folyt. köv.)
(25, 399.) Kezdetét vette az ebéd,
mely becsületére vált volna bármelyik alföldi jó magyar gazdasszony
konyhájának. Jó hangulatban is folyt le, miben nem kis része volt a háziúr
kitűnő ménesének, a mitől úgy megered a nyelv.
— Marci bácsi — szólalt meg egy
eleven, csintalan, fiatal gazdasági írnok, egyike azoknak a nagyreményű
gazdasági írnokoknak, kikről oly szívesen ábrándozik sok fiatal leány. —
Hallotta már, mi történt minap egyik páciensével?
— Melyikkel,
öcsém?
— Hát a kis
jegyzővel. Felakasztotta magát.
— Biz azt elég hibásan cselekedte
volna, de hát csak nem beszélsz komolyan?
— De igen, aztán azt mondja, hogy Marczi bácsi rendelte úgy.
— Én rendeltem úgy? Én, hogy
felakassza magát? Az az ember megbolondult!
. . .
— Én biztosan tudom az egész esetet,
mert a feleségétől hallottam elbeszélni, a ki leszedte a kilincsről. Elmondta,
hogy férje folyvást betegeskedik, mindent megpróbált már, de semmi se használt,
örökké a gyomrával vesződik. A múltkor egy reggel egyedül volt benn a konyha
melletti szobában; feleségének a konyhában volt valami dolga; egyszerre csak kiabálást
hall belülről s úgy tetszik neki, mintha férje az ő nevét kiáltaná. Szalad az
ajtóhoz, az zárva van, férje folyton utána kiáltoz. Szerencsére a jegyző
szobájához másik ajtó is vezet az előszobából, ehhez szalad, ez nem volt
bezárva. Berohanva, rémülve látja férjét az ajtó kilincsén lógni, melyre
derekánál fogva szorosan rá volt csavargózva.
— Hát a derekánál fogva akarta magát
felakasztani? Miért nem a torkára kötötte a zsineget, ha már meg akart fúlni a
szerencsétlen?
— Dehogy akart, de hadd mondom
tovább. Felesége mindjárt tudta, mi történt. Oda ugrott, hogy legombolyítsa a
félájultat. Marci bácsi |ellátta jó tanáccsal, hogy kösse fel, hogy a derékruha
egyik végén levő köteléket akassza a kilincsre, míg a másik végét csavarja
dereka körül és szorosan csavargózzék bele. De arra nem gondolt, hogy oly
veszettül magasan van az ajtó és hogy a szegény jegyző oly kicsiny emberke.
— No már sok
ostoba emberrel volt dolgom harminc évi praxisom alatt.. De hogy valaki a
prizniccel felkösse magát, ezt most hallom először.
A délután is vígan telt el. A férfiak
még nagyobb tűzzel fogtak a tarokkozásba, közben vadászkalandjaikkal mulattatva
egymást. Az asszonyok is csak most voltak igazán elemükben, mikor a fiatalság
zongoraszó mellett táncra kerekedett, hogy a boldog emlékű farsangtól tánccal
vegyen búcsút. Még Luiz nénit is beugratták, s mikor
a doktor benézett: nem kászolódik-e felesége, ott látta lejteni elhízott
életpárját egy ügyes fiatalember karján.
Télen korán sötétedik. Bármilyen jól
érezték is magukat a tiszttartóék vendégei, mégis készülődniük kellett, ha
elkésni nem akartak. Elsők voltak a doktorék, akik távoztak, hiába volt a
szíves marasztás, kérés, a doktor nem szeretett éjjelre elmaradni, maga ment
kiadni a parancsot Andrásnak, hogy gyorsan fogjon be, nehogy a lovak sörényét
kezdje fonogatni. Az öreg kocsis szót fogadott és csakhamar előállott a szán.
Kezdetét vette a felöltözés, búcsúzás, ölelések, csókok. - - -
— El ne tessék menni, az isten áldja
meg, nélkülem, mert ha még életben lehet találni azt az áldott jó lelket,
előkerítem én azt a föld alul is; hisz itt várja a jó meleg teája is, meg
farsangi fánkot akart még ma süttetni.
Panna asszony szapora bömbölés közben
fordult be a konyhába s kezdte ott a Juci szobalány álmos segédkezése mellett
megdöbbentően változatos ruhatárából a fennebb emlegetett kendőket, szoknyákat,
cipőt és muffot magára hajigálni, s mikorra már egy boglya karcsúságát elérte,
tőle telhető gyorsasággal igyekezett a szánkó felé, mely azonban, mikorra Panna
téli alakja tetemesen megvastagodva megjelent a verandán, régen Karámos felé
járt. Panna asszony kétségbeesve állott ott teljes téli pompájában, míg a
távoljáró szánkó, melyről lemaradt, gúnyos csörgést küldött feléje a sűrű,
hideg levegőn át.
Doktor Torma elmerülve a kétség
tengerében, hogy vajon sikerül-e harminc év óta zavartalanul bírt drága kincsét
újra feltalálnia, mit sem látva, suhant tova, a kis híd mellett nagyot
zöttyenve a kátyúban. Bánatában itt az út melletti hóban fekvő «Krisztuskát» se vette észre. De ha látta volna is, akkor se
gondol volna egyébre, mint hogy gyerekek fektették egymást feszület alakban a
hóba, vagy pedig egy lusta ökör hevert itt egy sort. Dehogy gondolhatta volna
el, hogy élete üdvösségét itt veszítette el. (Vége következik.)
(26. 414.) (Vége.)
Andrásban a Panna rágalma fölötti
bosszúság, és a szolgálati buzgalom versenyezve kergették a lovakat s nem
sokára a szán csengője egészen elcsendesedett. Karámos másfél tucat kültelki
kutyáját a gondolat gyorsaságával állította hadilábra. Vicsorogva, marakodva,
egymáson keresztül hencseregve, de e közben is igaz meggyőződésből és nem
puszta megszokásból csaholva, oly ádázul rohanták meg a csilingelő szánkót, s
midőn András, eddig nagy bajjal lebirkózott mérgét pár velős közéjük csapással
szerencsésen lehűtötte, valamivel távolabb, de azért épen nem «tisztességes
távolságból» kisérték a szánt az ispáni lak kerítése kapujáig.
Persze zárva volt már a kapu, s a
doktor és András, minden rendelkezésükre álló hangszerek s eb-kórus által
kísért, erőteljes bariton-duettjére jött végre a válasz egy álmos hang
alakjában:
— Ki az isten
ostora már az ott?
Lassú csoszogás hallatszott a kapun
belül, majd megnyílt az ispán-erősség kapuja. Ferenc, az ökrök melletti
«ügyeletes» éjjeli béres állott ott vasvillával és lámpával. Megértvén a
balesetet, most már hárman láttak egyesült erővel a házajtó döngetéséhez, míg
végre belül is mindig fokozódó belterjességgel mozdulni kezdett az alvó ház.
Alighogy öt-hat elzárt ajtón
keresztül verekedett a doktor, már is ott állott a tiszttartóék hálószobájában.
— No
Marcikám, mi baj? Leégtetek, vagy csak a száraz mennykő ütött a kéményetekbe? —
kérdi a tiszttartó úr zavartalan hidegvérrel.
— Hol a feleségem? — kiált doktor
Torma kétségbeesetten.
Elszörnyedés és elnémulás volt a
válasz a tiszttartóék részéről.. A csodálkozás csak
egy pillanatig tartott.
— Jézus az atyám! — szállt ki az
ágyból sopánkodva a tiszttartó neje, gyorsan magára kapott pongyolájában, míg
férje dörgő kacagás közt majd kihencseredett (sic) a dunnák közül.
— No
Marcikám, ilyet se pipáltam még életemben.
— De hisz magával vitte, hát hova
tette útközben szegény Luizát?
— Eladta! — kacagott a tiszttartó,
most már szintén papucsban és egyéb pongyolában. — Hát nem veszed észre Emma,
hogy csak farsangi tréfa az egész s Luiz nagysága is
biztosan itt hallgat már a másik szobában.
— Melyikben? — kiált a doktor mohón s
már rohant a mellékszoba-ajtónak.
A tiszttartó alig bírta
visszatartani. Lassacskán aztán kiderült a tényállás, mi azonban sem a doktor
gyászát, se az ispán viharos derültségét nem volt képes csökkenteni. Biz itt
nem volt doktor Torma elvesztett felesége és utóbb se volt más mit tenni, mint
nem hallgatni, nem várni senkire, hanem újra beülni a szánkóba s röpülni
hazafelé, remélve, hátba otthon várja már felesége. A doktor ugyan, mint a
természettudományok művelője, teljességgel nem hitt a csodákban rendes
körülmények között, miután azonban felesége eltűnése előtte a csodával határos
volt, most saját legjobb meggyőződése ellenére is biztatta némi halvány remény,
hogy hasonló csoda tán újra visszahelyezi őt az ősi birtokba.
Azt az egy csodát azonban még
legvakmerőbb álmaiban se merte remélni, hogy esetleges feleségtelen
visszatérése alkalmából Panna asszonynak fokozottabb mértékű bömbölését száraz
szemmel elviselhesse. Nagy bámulatára azonban a szánkára már a kapun kívül várakozó
és megcsillapodtában ifjúi hévvel fölkapaszkodó Panna sötét megnyugvásával a
néma kétségbeesésnek, egy szemrehányó szó és tekintet nélkül hüvelyezte ki urát
a szőrmék tömegéből, és kísérte be a most már néma, de azért jól fűtött
kedélyes lakásba.
Ott voltak a jó meleg, világos
szobák, az ebédlőben a terített asztal, a doktornak azonban nem kellett semmi,
még a jó forró tea sem. Csakhamar le is feküdt, nagyon fáradt volt, Pannát is
feküdni küldte. De az álom kerülte szemeit, hiányzott nagyon öreg életpárja. Úgy
megszokták már egymást a közelben tudni; s amint a
hold fénye megvilágította a jégvirágos ablakokat, s a kályhában fellobogó tűz
csodás árnyakat rajzolt a falakra, oly aggodalom szállotta meg, melyet hiába
igyekezett eltávolítani magától.
Már régen hallott valami különös,
meg-megújuló tompa zúgást-búgást, de nem tudta, mi az; végre harsány zokogásban
tört ki a vihar: Panna asszony siratta a konyhában elvesztett úrnőjét. A doktor
haraggal rántotta meg a csengettyű húzót. Panna teljesen felöltözve lépett be,
le se feküdt még, hanem csak úgy adta át magát bánatának.
— Ugyan Panna, minek bőg úgy, mintha
apját-anyját megölték volna?
— Oh, hogy ne sírnék, nem lesz nekem
soha többé olyan jó asszonyom, mint a tekintetes asszony volt, akit bizonyosan
a farkasok ettek meg...
— No mért
nem már a krokodilusok meg a fókák, — szólt a doktor, de azért maga is
megrémült a gondolatra. — Most már elég volt a pityergésből, menjen feküdni.
Nem kell mindjárt a legrosszabbat gondolni. Majd előjön s azzal vége. - - -
— Igen, mert a
mint a hídon lefelé jöttünk, a szán a kátyúban félre dőlt. Én szundikáltam s
csak akkor vettem észre, mikor már kirepültem a hóra. Kiabáltam aztán András
után, de a csengőktől nem hallhatta a szavamat, te meg persze aludtál. Menni
nem bírtam a nagy bundában, hát leültem az árokpartra, ott vártam, míg majd
értem jöttök.
— Akkor jöttem én arra s felvettem Luiz nénit.
— Jó, jó, öcsém, de mért nem hoztad
haza egyenesen?
A fiatalember
nevetve válaszolt:
— Nem azé a nyúl, aki elveszti, hanem
aki megtalálja, — ugye, Luiz néni?
— Akkor hát nagyon sajnálom, hogy én
meg kárpótlásul valami fiatal menyecskét nem találtam, — nevetett a doktor.
— Sohase bántson a féltékenység, édes
öregem, — szólt a doktorné, — eleget könyörögtem ennek a gonosz kópénak, hogy
haza hozzon, erőszakos látogató lettem az anyjánál. Képzelheted, hogy Máli ott
fogott éjjelre, mert innen-onnan három hónapja, hogy nem voltunk náluk.
— Így már jól van, — szólt derülten doktor Torma, — képzelem,
volt is diskurzus egész éjjel Málival. A baj csak az, hogy az egész város
megtudja a dolgot, s rajtunk fognak mulatni jövő farsangig.
Persze megtudta mindenki, s nem
mehetett a doktor két hétig sehova sem, hogy ezt ne kérdezték volna tőle
legelőször is:
— Doktor bácsi, megkerült-e már az
elvesztett feleség?
------------
Kazár Emil
Kazár Emil
Kazár
Emil: AZ AMERIKAI, 1901.38. 607.
Egy nyomorult kis paraszt fiú minden nap déltájban ott viszi
végig kasornyában (teherhordó háló) az ebédet a két
idősebb testvérének, akik az országúton törik apróra a követ. Azok is
serdületlen kölykök. A harmadik pedig csak pendelyes gyerek, iskolás korban
sincs még. A forró napon futva siet, s még jobban fölmelegszik. Bizony az a kis
teher nem gátolja, de a két bátyja ott várja az útszélen, a ritka akácok silány
árnyékában, az árok bürkös és labodás bozótjában elterülve, fáradtan, éhesen. A
két gyerek egyike a tíz évre sem hágott, a másik alig taposta. A hajlós nyelű
kalapácséval azonban egész nap dolgozni kell attól kezdve, mikor látják, hogy
hova ütnek vele és addig, mikor már nem látják. Az aprózott kövekből támadt
kupacok a bibliai ínség Karmel hegye nekik.
Soha sem kapnak eleget enni attól a szegény asszonytól, aki
az anyjuk, de nincs egyebe a kínszenvedés sóhajtásánál és a fájdalmak
bányájának özönlő termésénél, a könnynél.
A hurcolgató gyereket sokan
megszólítják. Megnézik, mit visz. Aztán kérdezik a fiút:
— Hát az
apátok? Írt már levelet az apád?
— Küldött pénzt Amerikából az apád? Néha egy pár ép szilvát
is kap a gyerek, s aki adja, fülébe súgva mondja;
— Ugye, ti is az apátok után mentek
Amerikába? Mikor mentek? Kit visztek magatokkal?
Akárhányszor megszólítják az
asszonyok és szidják az apjukat.
— Jó madár az apátok. Elszállt! Nem tudtok róla semmit? Pénzt
meg nem küldött Amerikából. Derék ember lehet az apátok. Ej, hej,
Hát ti mit kerestek egy nap? Húszat, harmincat? Adjatok hálát
az Istennek ennyiért is. Bezzeg keres az apátok Amerikában.
A legkisebb gyermek nem tudja, mi az Amerika ós nem tudja, ki
az apja. Borzasztó lehet mind a kettő. Ennyit tud. A két nagyobbik fiú, mikor
szombaton este kikapja a heti keresetét, szivarozni és kuglizni akar. Ezért
összevesz az édesanyjával.
Pethes
szomszéd sokszor átszól a kerítésen:
— Ne búsuljon, szomszéd asszony.
Majdcsak megjön a levél Amerikából. Messziről jön, sokáig jön, de jobbik
világból jön. Ez már biztos. Ne volna csak tört karom, magam is mennék innen,
messze, oda ahol Tahó Dani uram van..
Az elhagyott asszony sokszor még
rántott levest sem tud habarni a gyermekeinek. Fojtós vackort főz, tengerit
pattogtat. De akadnak, a kik biztatják, vigasztalják, hogy majd jön az áldás
Amerikából, sőt irigylik sorsa biztos fordulása miatt. Aggasztja nagyon, hogy a
ház tetején kilátszik a szarufa. Az eső csurgását a szobában már teknővel kell
felfogni. Ő maga is rongyos, mint a vedlő tyúk. A mezőről hozza össze a száraz
kórót. Csak lenne mit főzni nála, és hagynának békét neki, ne faggatnák annyit.
— Még sem lehet az Mari néni, hogy
pénz ne jönne Amerikából.
— Nem bizony. Vagy akkor a faképnél hagyta kelmedet az ura a
gyerekekkel. Habár nem olyan ember volt Tahó uram, de
hát Amerikában, ahol jól megy az emberek dolga, ott lelkem nagyot változhat az
ember is. - - -
Pethes szomszéd bekopogtatott az ablakon. Nagyon
türelmetlenül zörgetett, és lihegve szólt:
— Szomszédasszony! Itt van valaki.
Megjött az ura. Halljátok gyerekek, megjött, az apátok. A községházánál van,
hát nem mentek elébe? Megérkezett Tahó uram,
halljátok?
Az asszony
odaugrott az ablakhoz.
— Az én uram
jött volna meg?
— Hozták bíz azt szomszédasszony. Két
zsandár hozta. Valami történhetett vele. Toloncra került őkelme. De hát nem
tudja az ember hogyan, meg miért. Az asszony nagy gyorsan bekötötte a fejét. A
három gyermek az ablakra bámult, a szomszéd képébe.
— Gyerünk az apátok elé! — kiáltott
az asszony a gyermekekre.
Futottak a községházához. Ott állt
egy csapat ember az utcán.. A kapunál az egyik zsandár
állt; a másik kakastollát a tornácon lehetett látni.
— Az én uramat,Tahó
Dánielt hozták az urak? — kérdezte fulladozva az asszony.
— Azt, azt!
Most adjuk át a jegyzőnek.
— Mit tett az
én uram?
— Megjött Amerikából. Egy krajcárja
sincs, foglalkozása sincs, hát toloncra került. Ez a törvényes rend. A közel
levő emberek, akik hallották ezt a beszélgetést, morogtak.
— Visszajött
Amerikából?
Kinyílt az utcaajtó, s látni lehetett egy rongyos, sápadt
embert. Paraszt ember soha sem olyan rongyos és ágról szakadt, mint a
posztóruhás, akinek kopott, tépett, gyűrött a rajta levője. Tahó
Dániel ilyen ágról szakadt csavargó féle. A lábán rövid a ruhája, az ujján
hosszú. Sehogy sem rávaló, feszül, vagy ráncosodik; a gombok leszakadtak róla,
a zsebek lehasadtak. A horpadt kalap széles karimáját lehúzta a szeméve. De
elég látszik azért a képe szánalmas sápadtságából.
Az asszony, a felesége, nem akarta
megismerni az urát, a csavargót. A három gyermek az anyához húzódott, félénken,
kábultan. A felesége akkor maga mellé fogva a gyerekeket, az ember mögött
elállta az utat, s a vállánál szólt oda az urának:
— Meg sem ismer kend minket. A
feleség ezzel oda igazította a gyermekeket az apjuk jobbjára, baljára. A
csavargó ember fölemelte egy kicsit mind a két karját, mint a törött
szárnyakat. Az asszony arra az oldalra állt ahová csak egy gyerek jutott.
Valami nagy teher súlyosodott a
kíváncsi és ámuló emberekre s a lábuk hirtelen zsibbadozott. Vontatott, nehéz
lépésben mentek odább, de azért követték a szerencsétlen családot, fájdalmasan,
némán és gyötrő kíváncsisággal.
Tahó Dániel végre megérkezett az
udvarába. Hej, be megváltozott az, be kiüresedett. A ház küszöbénél megállt,
fölvetette fejét, fölnézett az égre, aztán ránézett az övéire. A nyomorúságot
látta mindenfelé. Fuldokolni kezdett az ember.
— Haza jöttem! — sóhajtott. —
Magánosan már nem bírtam tovább szenvedni.
A ház előtt sokáig ott állt egy
csapat ember. Böllér Péter sugdosott közöttük.
— Nem hiszem én, hogy hiába járt volna Amerikában. Eltitkolta
a pénzét.
---------
Kazár Emil: A bökkenő. Elbeszélés. 1911. 50.
1012, 1033, 1054, 1076.
A zólyomi hegyek közt, erdők, bérezek közt megelégedetten élt
Encsy Pongrácz a tornyos, ódon kastélyforma
épületben, a hol a felvidék uraságai egykor sokszor összejöttek, dáridóra is,
komoly szóra is és nem csupán vadászni fegyverrel. Most már ritka a vendég a gyetvai kúrián. Inkább járnak Zólyomba, Beszterce-bányára,
a hol mulatni lehet.
Encsy Pongrácz megszokott és megszeretett
itt mindent, úgy a hogy van. Felesége korán meghalt,
második házasságából nem lett semmi; gyermekei nincsenek. Gazdálkodik és vadászik.
Mióta pedig a keresztlánya felnőtt, mindig azon jártatja az eszét, hogyan
adhatná férjhez. Nagyon, de nagyon jól szeretné férjhez adni. Árva lány ez a
Kátai Emma. Sokan emlékeznek, hogy Encsy Pongrácz
valamikor tüzesen járt Emma mamája után, a mikor az még hajadon volt, de a lány
mást választott. Az egykori ismeretségből aztán komaság lett.
— Ez a kis vagyonom is itt van. Mire jut, kire jut, ki
folytatja, — mondogatta többször Encsy a plébánosnak,
a ki bizalmas jó barátja volt. — Ráhagyhatnám a keresztlányomra, de leányágon a
gazdaság nem tenyészik tovább. Volt Encsynek
rokonsága, de távoli. Nem ismerte őket. Egynek hallotta a hírét,, az újságokból is olvasott róla, mert politikus volt és írogatott.
— Azt szeretném legjobban, ha az örökösöm az Emma' férje
lenne.
Ezt is a plébánosnak mondta Encsy
Pongrácz, a ki ezzel az ósdi megoldással és a végrendelettel napról-napra
többet foglalkozott, és ismerőseinek mindig erről beszélt.
— Kedves páter, — szólt egy este fölötte
komolyan a plébánoshoz, akit fölkeresett. Minden nap nyughatatlanabb vagyok. Valami
előérzet szorongat. Mondhatom, gyötör. Azt a zsindelyes házat, a szálas erdőt,
a bokrokat, a lejtős legelőn előtörő szürke kősziklákat, a patakot, meg a
csendet háborgató fűrészmalmot nagyon sajnálom. De hát itt kell hagyni, úgy-e
jó papom? Éljünk, mintha örökké tartana az életünk, de legyünk készen, hogy
holnap már végünkhöz érünk. Erről szeretnék ma este veled beszélgetni sok
mindent. Cibula majd utánam jön, hogy a holdvilágnál
haza kísérhessen.
II.
Pilisi György, 33 éves úr, a
legnagyobb meglepetéssel olvasta Budapesten egy zólyomi ügyvéd leveléből, hogy Encsy Pongrác elhalálozván, gyetvai
ingatlanait (kastély, erdőség, legelő, tehén, juh, szántók, fűrészmalom,
kőbánya) ráhagyta, ő rá hagyta.
Pilisi György nagyon törtető
fiatalember volt, s a politika apró hullámai egyszer-kétszer fölvetették
mármint képviselőjelöltet. Éles ellenzéki cikkeivel tűnt fel. A főváros külső
kerületeiben sok öblös beszédet tartott. Rendesen nagy politikai válságokat
jövendölt, s be is következtek oly válságok, melyek Pilisi Györgyöt sem hagyták
a helyén, átsodorták az ellenkező pólusra, ahol egy kormánypárti kerületben
készült újjászületni. Nem minden izgatottság nélkül olvasta a zólyomi ügyvéd
hosszú értesítését. Újra meg újra elolvasta.
— Most már egészen tisztán emlékezem,
hogy az Encsy név nemcsak az encsi vasúti stációról
ismeretes előttem, — elmélkedett képviselőjelöltségi hazafias gondjai közepette
is Pilisi György a zólyomi közbeszólásról. Encsy a
tiszteletreméltó ősi atyafiság listájából, íme kilép,
testet ölt. Hm, mit is beszél? Gyetvai birtok. Kitűnő állapotban. Csorda,
juhnyáj, fűrészmalom. Összevissza tizenhatezer korona évenként tisztán. Ha az
ember rokon, a gazdátlanul maradó vagyon utoljára is csak megtalálja az atyafiságos
közeledés módját. Encsy Pongrácz atyámfia figyelmét
bizonyosan közéleti szereplésem hívta föl rám.
Csakugyan sokat fáradozott s elég jól
fáradozott. Összeköttetéseinél fogva egy bank jogi tanácsosa lett.
Nagy
Iván Nemzetségi Lexikon
c. munkájából kétségtelenül megállapítván a Pilisi és Encsy
családok atyafiságát, jókedvűen írogatta a leveleket kerületébe. Segített a
levelezésekben jó barátja, Erpáli Peti is, a ki
mindenre ráért, mint háztulajdonos, mellékesen egy pár színdarabot irt, s egy
vígjátéka épen most jól megragadt egyik színpadon.
*
Felsőgyőri Nagy Iván (Balassagyarmat, 1824. június 18. – Horpács, 1898.
október 26.) az egyik legnagyobb hatású magyar genealógus, heraldikus,
történész.
Gyetva (szlovákul Detva)
város Szlovákiában a Besztercebányai kerület Gyetvai járásának székhelye.
*
— Peti pajtás, — így szólt hozzá az
örökös és képviselőjelölt, tájékozásul a zólyomi ügyvéd értesítéséhez, —
tehetnél nekem egy kis szívességet. Engem a választás rabságba vetett, ki tudja
meddig. Boldog emlékű atyámfia, Encsy Pongrácz gyetvai birtokáról fogalmam sincs. De ha már az enyém,
mielőbb szeretnék megtudni róla valami bizonyosat.
— Annyit tudok, hogy Gyetván laknak a világ legnagyobb tótjai, — szólt közbe az
író.
— Na lám! Amíg átveszem az örökséget,
elmehetnél oda Peti, körülnéznél, egyet-mást megtudnál, az értesítéseiddel
csillapítanád a kíváncsiságomat. Menj el barátom Gyetvára.
Erpáli Peti csöppet sem vonakodott, hanem
elment megnézni, hogy mi is hullt olyan könnyen barátja ölébe..-
- -
IV.
Erpáli jót pihent a séta után. Amint
fölkelt és az ablakhoz állt, mindjárt meglátta az öles tótot, aki mintha csak
rá vigyázott volna, rögtön észrevette s kézmozdulatokkal adta tudtára, hogy
valamit akar mondani. A képe most is be volt kötve. A másik percben
bekopogtatott Czibula és elmondta szenvedő hangon,
hogy a vendégszobát már berendezték, a poggyászt is elhozták a stációról.
— Czibula
barátom, mi maga ennél a háznál?
— Minden. Úgy hívják engem: inspektor. Kőbánya inspektor.
Nagyságos úr úgy mondja, káposztakő inspektor. - - -
Az ebédnél csak ketten ültek az asztalnál. Hívatta Sztaricsek a plébánost is, de Czibula
mentegetőzést hozott, rövidet, határozottat: nem jön. Sztaricsek
és Érpáli az ebédnél, főképp pedig ebéd után egészen
összebarátkoztak. Kitűnt, hogy Sztaricsek sokat
járt-kelt a világban, elég ismeretei vannak, Érpáli
Péter pedig hegedülni tud. - - -
— Bátyám, nem rokona magának Kátai
Emma?
— Nem vagyok idegen hozzá, olyan
bácsi féléje vagyok. Szívemen hordom a sorsát. Korán árván maradt, de a
keresztapja gondját viselte, szépen neveltette. Érdemes volna megismerkedni
vele. Alkonyatkor a Garam partján, az erdőszélben sétálnak a nénivel. Ott a
rigó szól, a másik parton pedig a muzsika. Azután elmennek a cukrászhoz.
Bizonyosan ráismerne Emmára az arcképe után. Volt már Besztercebányán, öcsém?
— Nem. Jó, elmegyek a városba, úgyis
szeretném átnézni a budapesti lapokat, hogy mi újság Pilisi Gyurka kerületében,
meg az én vígjátékomról.
— Ha beszél Emmáékkal,
Encsy Pongrácról csak annyit, hogy ismeri. Többet
nem.
— Holnap megnézem a várost. Sztaricsek
egy halom utasítást adott, főkép arra nézve, hogy ha Érpáli megismerkednék
Emmával, mit ne beszéljen.
— Encsy
keresztleánya sokkal jobban érdekli a gazdatisztet. Ki tudhatja az
összeköttetést; de alighanem lappang itt valami, kezdek bizonyos dolgokat nem
érteni. Nagyon a kedvemben járnak nekem, idegennek. Ma pedig, amint sétálgatok,
látok egy papot. Egyszer csak megfordul, és valósággal sietve menekül előlem. A
plébános lehetett. De mért fut tőlem?
(Folytatása következik)
(51. 1033.) V (Folytatás.)
Késő este érkezett vissza a városból Érpáli. Nyugtalanul várta az öregúr.
— Hiszen az nagyon érdekes, eleven,
úri város — szólt Érpáli meleg kézszorítások közt. —
Nem bánom, hogy megismertem. Püspök, káptalan, régi templomok, megyeház,
törvényszék, nagy iskolák, ócska meg új épületek. Képes levelező-lapra való
város.
— És Kátai
Emma kisasszony?
— Az a legszebb. Hanem bátyám, semmi
rossz hírt meg nem mondanék én neki. Nem szeretnék tanúja lenni, hogy sir.
— Beszélt
vele?
— Egész délután. Minden úgy történt a
Garamnál, meg a víz mellett, a nagy, vörös napernyők alatt a kávénál. Először
elmentem a helybeli lap szerkesztőségébe, végignéztem a pesti lapokat. Pilisi
megválasztása több mint bizonyos és épen ennyire több mint bizonyos a bukása.
Elolvastam a program beszédét. Nem értek egyet vele, de neki tömött az
elv-zacskója és jó szónok.
— Személyesen ott van a kerületben
Pilisi György, maga tart beszédeket? — kérdezte az öregúr s megütődés látszott
rajta.
—
Természetesen.
— Teringettét. És mikor tartotta a
program beszédét?
— Három nap
előtt.
— Hm. Kedden,
mikor öcsém érkezett ide?
— Már napok óta utazik a kerületben
és bandériumok fogadják, meg kísérik.
—Én is olvastam. Sok mindent írnak az
újságok. Talán nem is kedden szónokolt, előbb lovagolhattak a bandériumok.
—Mért ne
kedden? — csodálkozott Érpáli.
És ebben a pillanatban, amint az
öregúr képén nézte az érthetetlen megütközést, egyszerre családi
hasonlatosságot fedezett föl Sztrarpcsek és Kátai
Emma közt. Az öregúr kételkedéssel csóválgatta fejét, s látszott, hogy valami
bökkenő zavarja.
— Tehát megismerkedtem Emma
kisasszonnyal, folytatta Érpáli, visszatérve a
kirándulás beszámolásához. A szerkesztő-kollegám kalauzolt. A Garamnál kérdem
tőle, nincs-e a sétálók közt a Kátai kisasszony? Szerencsém volt. Két perc
múlva már bemutatott a kisasszonynak, a szép, szőke Kátai Emmának. Ide
nyújtotta a kezecskéjét, és azt mondta: ismerem én már magát, a színdarabját is
láttam; egy kötete most is ott van az asztalomon nyitva, nagyon örülök.. Egész délután aztán együtt voltunk; egyetlen szót sem
beszéltem Gyetváról, nehogy eljárjon a szám. A
gyászos esethez, a végrendelet históriához. Dehogy okoznék én egy rossz
pillanatot is annak, aki csupa derültség, fiatalság és még meg is dicsért.
Az öregúrnak megint kerekre nyílt a
szeme, mintha mélységesen fürkészne.
— Széplány, derék lány, — így szólt,
de úgy tetszett, nem azt fontolgatja, amiről beszél. — Lám, már ismerte is az
öcsémuram nevét. Érpáli Péter. Nem írói név ez?
—Én úgy tudom, hogy írók, színészek, mindenféle művészek
szabadon szoktak használni mindenféle nevet. Azért kérdezem. Édes öcsém-uram,
megjelent már az arcképe valamelyik lapban?
— Még nem.
— Pilisi Györgynek nincs meg
véletlenül a fotográfiája a tárcájában. Szeretném előre látni a jövendőbeli
uraságot.
— Nincs nálam arckép, — felelt Érpáli
közömbösen. — Én nálam magasabb valamivel. Kifogástalanul elegáns, nyugodt és
udvarias. Mindig a legfinomabb társaságokban szokott megfordulni,
pénzbeliekkel. Ő képviseli a kifogástalan gavallérságot és eleganciát.-- --
--
VI.
Távirat
érkezett.
Sztaricsek gazdatiszt Krivány-Gyetva.
Huszonkettedikén esti gyorsvonatnál kocsi várjon. Pilisi György.
— Tehát holnap estefelé 6 óra 51
perckor, — szólt az öregúr, akit meglepett a gondolkodóba ejtett a
távirat. — Épen most olvastam, hogy Pilisit tegnap megválasztották. A
diadalútját tehát mindjárt felénk veszi. Természetes, hisz örökölt.
Czibula Misu, akinek
szokásos bajuszkötője most hiányzott a képéről, megkapta az utasítást, hogy
nagyságos Érpáli szobáját szépen rendbe hozassa,
mintha menyasszonyt várnának belé. Alkalmasint tartós lesz a vendég. Nagy
csizmáról is gondoskodni kell, mert biz itt a kalocsni nem elég a sár ellen,
kivált vadászatkor- - -
(52. 1054.) VII. (Folytatás.)
A következő nap azzal kezdődött, hogy
Czibula kora reggel elkezdett furulyázni. A másik
eseménye volt a korai időnek, hogy Érpáli
megérkezett. Sétálgatva jött az állomástól idáig s gyönyörködött a szitakötők
sziporkázásában. Az öregúr már jó távolból észrevette az érkezőt.
— Rosszkor jön. Most már igazolni
fogja Pilisit. Csakhogy ő is épen úgy lehet Pilisi, — ez járt az öregúr fejében.
Látszólagos egykedvűséggel állt a kastély előtti fák alatt az öreg, mintha
időtöltése volna. Egy lépést sem ment Érpáli elé.
— Az este hallottam, hogy az örökös megérkezett, — szólt Erpáli a kézszorítás után. Bicsérdinél vacsoráztam. Ma kora reggel
útnak indultam, hogy találkozzam Pilisi barátommal.
— Mondja meg Erpáli
úr becsületszavára, hogy ez az úr, aki az este jött, aki itt van odabent,
csakugyan Pilisi György? — kérdezte erélyes kemény hangon az öreg.
— Mért ez a kérdés, bátyám? Mért
kételkedik? — csodálkozott Érpáli.
— Azért, mert én szentül azt hittem,
hogy Erpáli Péter voltaképpen Pilisi György — beszélt
haragosan az öreg. — Pilisin kívül senki más nem tudta, nem is tudhatta, hogy Encsy Pongrácz kit szemelt ki örökösének.
— Mint barátjával közölte velem —
mondta ámulva Érpáli, kinek csak most villant meg a
fejében, hogy némely dolgokat feltűnőnek talált itt és egyszerre kellemetlenül
érezni kezdte, hogy tévedést okozott.
— Én elfogadom Érpáli
Péter öcsém-uramat Pilisi Györgynek, de azt a másikat nem, — fakadt ki az öreg.
— Encsy
Pongrácz akarata döntött, — viszonozta Érpáli, ki nem
bírta megérteni az öreg határozott kinyilatkoztatását.
— Nincs is semmi reménység, hogy maga
öcsém Pilisi György lehessen?
Érpáli csodálkozó mosolygással adta meg a
választ, hogy erről szó sem lehet.
— Akkor még ma okvetetlenül
elintézünk mindent, — szólt az öreg kategorikusan. — Erpáli
barátom, nem tartom tovább vissza, hogy barátjával találkozzék, — fejezte be
szavait elég hidegséggel s mindjárt el is vált Érpálitól.
Kiderült, hogy a mai napra kitűzött
okvetetlenül elintézni valók sok készülődést, rendelkezést, kocsisnak,
cselédnek, szakácsnénak adott utasítást, sürgetést, Czibula
folytonos lótás-futását, kapkodást, levélírást kívánnak
előzetesen s a ház egész felfordulását követelik.
Czibula megfejthetetlennek és
kitalálhatatlannak tartott mindent. Az öreg az utazáshoz használni szokott
ruháját vette föl s ekkor a helyzet képe tökéletesen visszaadta azt az
állapotot, mikor útra készülők óraütést hallanak s hatalmat nyer fölöttük a
vonatról való lekésés félelme.
Végre az öregúrnak úgy tetszett, hogy
kimerítette az idetartozó feladatokat s nincs már egyéb hátra, mint néhány szót
mondani az örökösnek.
— Uraim, egy pár órára távozom, —
szólt az öreg. — Méltóztassanak, rendelkezni. Talán már délre vendégek
érkeznek, feljön a zólyomi ügyvéd is. Azt hiszem, mindent elintézhetünk.
Alighanem itt lesz Encsy keresztleánya is, akit Érpáli úr már ismer. Ennek a lánynak a végrendelet nem
testál semmit, Tanú lehetek rá, hogy Encsy
gondoskodni akart a keresztlányáról.
— Jaj Sztaricsek
barátom, ez nem elég, - szólt nyugodtan Pilisi. Tanú maga a végrendelet. Várom
is a hiteles másolatát.
— Meglesz! — mondja megihlett
lendülettel az öreg.
Pilisi jobban
kitárta az ablakok szárnyát.
— Ezek az apró ablakok' nem adnak
elég levegőt. Úgy érzem, dohosak a falak.
— Encsy
Pongrácznak az ablak is, a fal is jó volt és nem betegeskedett, mondta az öreg,
mélységből háborgó érzéssel Encsy emléke iránt.
— Én pedig túladok rajta. A birtokot
sem tartom meg. Erről is beszélni akarok. - - - -
(52.. 1076.) X. (Vége.)
Érpáli szeretett volna megtudni valamit s
makacsul a fejébe vette, hogy Czibula Misutól tudja meg, mástól úgy sem kérdezősködhetett. Ezt a
nagydarab embert azonban lehetetlen volt megközelítenie távolodó természete
miatt. Olyan óvatos, mint a túzok. Jobbra-balra nézett, kerülőkkel járt az
udvarban, ha pedig meglátta Érpálit, egyszerre
megfordult. A szerencsétlen Góliátot megbolondította a fogfájás és űzte,
folytonosan űzte. Hanem Érpáli lesbe állt a folyosó
végén. Czibulának ugyanis sokszor be kellett menni az
ebédlőbe a vendégekhez. - - -
— Épen most jött meg az úr, — motyogta.
— Barátom, Czibula,
— folytatta Érpáli, útját állva a szabadulás rését
kereső szorongatott daliának. — Mondja meg nekem, hol temették el Encsy Pongrácz nagyságos urat?
Czibula összerántotta magát, jaj-jajt
sóhajtott s a két keze úgy bánt a fejével, mint a szitával szokás. Érpáli ismételte a kérdést.
— Jaj! A família kriptájába temetik
az Encsy urakat. Messzire. Jaj!
Most már sikerült a fájdalomtól űzött
Czibulának odább állani, a nélkül, hogy Érpáli megtudhatta volna tőle, amit akart. Érpáli az éléskamra előtt meglátott kosarat a karjába
öltötte, lement az udvarra a virágok közé és szedte, metszette a virágokat.
— Az öregúr virágai. Koszorút kötök
belőlük a sírjára.
Az utolsó órák benyomásai után jól
esett átengedni magát a virágoknak és a poétikus hangulatnak. A kosár már kél
szer is megtelt. Akkor kiment virágot tépni az erdőbe, a mezőre. Föl se nézett.
Egészen a pap lakásának közelébe jutott már.
A színek márványos egyvelegében
karcsú alak, lenge világos batiszt ruhában, egy leány, a fiatalság, üdeség,
szépség. Csend vesz körül mindent, szilaj sebességgel szállnak a könnyű felhők.
— Ah
misztérium, pompás misztérium, — kiált Érpáli,
felugorva. — Térdre kellene ugyan borulnom előtte, de én még hódolóbb
helyzetből, a virágok közül, tőlük felmagasztalódva köszöntöm.
— Jó kedve van, — szól Emma, kezét
nyújtva.
— Véletlenül épen nem gondoltam
semmire, — szólt Érpáli s a kosárból kiválogatott
néhány szál erdei virággal kedveskedett. - - -
Az öregúr, Kátai Emma, az éltes
asszonyság csak egy pillantásra méltatták az örököst. A plébános és a két
fiskális ismeretlenül néztek rá.
— Skrobák
Tihamér köz- és váltóügyvéd vagyok Zólyomból —- szólalt meg egy nagy tömegű úr,
kinek hangja magába vette a pályáját elözönlő kellemetlenségeket, s ha
megszólalt, kellemes dolgokat senki sem várhatott tőle és ilyen hangtól.
Egész lénye hústömegbe burkolózott,
két orcáját is szalonnás kéreg takarta, mint a sült fenyőmadár mellét. Járásra
nem emlékeztető mozgással jutott el a középen álló asztalhoz, a hol hengerszerű
alkata megrövidült, mert székbe süppedt. Az asztalon kitárt papírokra tette a
kezét és recsegve szólalt meg.
— Pilisi György úr, akinek volt
szerencsém átadni Éncsy Pongrácz végrendeletének
hiteles másolatát, most van szerencsém közölni és bizonyítani, hogy a
végrendelet kelte óta nagyságos Encsy Pongrác örökbe
fogadta Kátai Emma tizenkilenc éves hajadont és vagyona egyedüli örökösévé
tette.
A két hölgy nagy meglepetéssel kapta
föl a fejét. Pilisi kirántotta a kellemetlen zólyomi kezéből az írást ós végig
futtatta rajta mérges tekintetét.
— Miféle játék ez? — kiáltott kevély
haraggal. — Ez az örökbefogadási nyilatkozat máról kelt. Encsy
meghalt és kifogástalan, korrekt intézkedéssel engem tett örökösévé. Komoly
emberek közt vagyok, remélem. Hát mit csinálnak?
— Még azt is meg kell mondanom, —
kellemetlenkedett folytonosan az ügyvéd, nem mutatva se kedvet, se gonoszságot,
— hogy Encsy megsemmisítette első végrendeletét,
amely Pilisi urat érdekli. Tessék megnézni a közjegyzői hitelesítéssel együtt.
Ekkor átadott egy hosszában
kettéhajtott írást. Pilisi György gyorsan morogta a papirosról: «Egyedüli
örökösöm Kátai Emma, jelenleg hajadon. » Aláírva a mai nap, aláírva Encsy Pongrácz.
— Nem ördöngösség, — magyarázott az
ügyvéd és balul nézett Pilisire. Bizonytalan, nem igazolt hírek mondták, hogy Encsy Pongrácz meghalt. Mindnyájan tévedhetünk, mindnyájan.. Én, Skrobák Tihamér ügyvéd is,
aki e hírek után egyrészt gyászos fájdalommal, másrészt hivatalos örvendezéssel
önt képviselő úr az örökségről értesítettem. Íme Encsy
Boldizsár itt van köztünk épségben, jó egészségben, mindnyájunk örömére.
A gazdatisztnek ismert öregúr fölállt
s bemutatta magát Pilisi Györgynek, aki jobbra-balra nézett, bámult, magánkívül
volt, s úgy elvörösödött, mintha a guta akarná megütni.
— Ízetlenség! Miféle komédia! Merem
mondani, haszontalan játék, — mérgelődött Pilisi és csattogott a szava. —
Honnan merítették a bátorságot, hogy játékot űzzenek velem, ismeretlennel, egy
törvényhozóval.
— Jót akartam, mindent akartam, csak
meghalni előbb nem akartam, — szólt Encsy izgatottan,
— míg kalkulust nem próbálok.
— Tehát csakugyan igaz, mit itt
elmondtak? — kérdezte nyugalmat mutatva Pilisi s arca hidegsége ellenére
megnyúlt.
— Encsy
Pongrácz bizonyos körülmények hatása alatt megsemmisítette végrendeletét.
Gyakori eset, — szólt az ügyvéd fagyosan.
— És a meghalási komédia? — kérdezte
szigorúan és nem is minden imponálás nélkül Pilisi.
— Bocsánatot kérek ezért nagyérdemű
atyámfia, — válaszolt Encsy Pongrácz. — A
legeslegjobb véget szántam a cselekedetemnek és kalkulusomnak. Jószívűen
tettem, meg szeretettel. Nem ismerem a világot, másnak gondoltam az embereket.
Biztosítani szerettem volna egy pár lénynek egy kis jámbor udvart, tanyát,
gyönyörűséget. Itt hagyjam a tűzhelyemet, az ereszemet és ne törődjem vele, ki
költözik bele? A falusi fejemmel kezdtem gondolkozni, de a kis húgom, a
keresztleányom mindig beletolakodott a gondolataim közé.
Pilisi volt oly udvarias, hogy
meghajtotta magát Emma előtt.
—. Néném, — szólt ekkor Emma
elfogódva és zavarodottan, — talán nem szükséges, hogy tovább itt legyünk. Pilisi oda lépett Emmához.— Fájó, hogy a
pillanatnyi kezdet után nem lehetek szerencsés további ismeretséghez és hogy ez
a pillanat szakítás. Mint száműzött távozom, s a kisasszony emlékezetét becsben
tartom..
— Képviselő úr, — válaszolt a
gavalléros szavakra Bicsérdiné, úriasszonynak való
fejbólintással, finoman becsukva a szemét és ódon pukedlivel hajtván meg magát.
Szimfóniát hallottunk most öntől, pedig macskazenétől féltünk. Sokszor eszünkbe
fog jutni. Menjünk drágám.
A hölgyek távoztak. Bicsérdiné az ajtóban még egy pukedlit produkált.
— Rusztikus házasítási kísérletről
volt itt szó, — e szavakkal fordult Pilisi a jelenlevőkhöz, — s épen a fő és
kedves személy, aki diadalra vihette volna a szándékot, Emma kisasszony
hiányzott az utolsó pillanatig.
— A szegény kis árva tacskó, minden
hozomány nélkül, — szólalt meg Encsy fejcsóválással.
— Hogyan tetszhetnék meg valakinek, akinek semmi sem tetszik.
-— Már eleget tudok, — szólt hirtelen
Pilisi és egészen fölmagasodott. A házasítás az imádandó, Emma kisasszony
hibáján kívül nem sikerült. Én a magam részéről lelkemből sajnálom, de hogy
bele juttattak ebbe a naiv krédóba, — bocsássanak meg uraim, — köszönet nélkül
kell távoznom. A hölgyeket már biztosítottam tiszteletemről. Uraim, nem merem
mondani: a viszontlátásra.
Pilisi után nehéz igézet maradt és
némán nézték, hogy ép oly magasra tartott orral távozott, mint ahogy jött.
— Pongrácz, rósz taktikusnak
bizonyultál, — szólalt meg először a plébános, szemrehányón.
— Mégis úgy tetszik, hogy a közbejött
események annyi bökkenő után jóvátették az én makacs szándékomat. Nagy
optimista voltam és szentül számítottam rá, hogy valami váratlan történik.
Kedves páterem, úgy érzem, hogy most már valami jól kezdődik itt.
Czibula megjelent az ajtóban.
— Kérem
szépen, teríthetünk ebédnek?
— Hányan is vagyunk? —kérdezte a
házigazda és név szerint kezdte felsorolni a vendégeket.
— Érpáli
után mondva mindjárt az Emma nevét, és egymás mellé tegyék a tányérjaikat, —
szólt a plébános. — Czibula gazda, nekem is
teríttessen.
Az udvaron kocsizörgés hallatszott.
Pilisi távozott. Az urak elhagyták az ebédlőt, a folyosóra mentek ki, ahol már
terített asztal várt, palackokkal, ásványvizekkel, szivaros ládákkal és egyéb
késői ebéd előtti holmikkal.
Érpáli a folyosó lépcsőjén állt és a távozó
kocsi után nézett.
— A kocsit én rendeltem meg magamnak Czibulánál még reggel, — szólt a plébánoshoz, aki hozzá
lépett.
— Mindeneknek kiméretett a magok
útjuk, — monda kegyesen a pap. — Meglátja, milyen jó vadászatok esnek itt. Én
sem töröm mindig a fejemet filozófiai tételeken.
— Öcsém, Péter, áthívni a szomszédból
a hölgyeket, mert mindjárt ebédelünk, — kiáltott vezénylő hangon Éncsy.
Érpáli boldogan sietett a pap lakása felé.
Időközben megállt a réten és jegyzőkönyvecskéjének frazeológiája közé beírta:
„Hősünk reménysége vágyainak gazdag és érett aratását
várhatja.”
---------
KELE ISTVÁN
mek.oszk.hu/16200/16246/cimkes.html
Kele
István: Rajz a régi rablóvilágból (részlet): MEK URL: http://epa.oszk
*
KELE ISTVÁN. RAJZ A RÉGI RABLÓVILÁGBÓL (1881. 660,
677, 692, 709, 728, 740. 756, 772. 789, 808, 820.
(42. 660) Híres ember volt a maga idejében, nem csak egy
városban, nem csak egy megyében, nem csak a Tiszán túl s a Tisza mentében;
hanem fél országban, széles nagy vidéken, nemes Kele
István. Sokan kárhoztatták, némelyek átkozták, de kerültek olyanok is, akik
áldották.
Az Alföld népe, régi időktől fogva, de még a közelebbi múlt
időben is, a feltűnő jó vagy rossz tulajdonokkal bíró, nagy, merész, kalandos
vállalatokba ereszkedő tolvajt, rablót, betyárt nevezte híres embernek.
Fájdalom, az ország nagy részében,
még gyakran fordulnak elő embertelen kegyetlenséggel végrehajtott
rablógyilkosságok; a csalások, zsarolások, sikkasztások leírása tetemes részét
foglalja el a napilapoknak, s nemcsak az alsóbb osztályok emberei, de a felsőbb
körök tagjai közt, a kisebb, a nagyobb, sőt a főhivatalokat viselők közt is
kerülnek, akiket méltán nevez a nép tolvajnak.
Midőn az efféle embereknek hosszas
életrajzát, életmódját, családi körülményeit, sőt némelyiknek a siralomházban
vagy rabsága alatt irt leveleit, ostoba verseit is, a közönség elébe tálalják,
talán lesznek, akiket érdekel, hogy a régi betyár milyen volt? Mennyivel több
költészet, romantika vegyült ennek zajos életébe, melyből még a sivár büntettek
sorozata sem bírta egészen eltörölni az erkölcsi alapot.
Egy betyár életét rajzolják e sorok,
a ki nem oly régi időben élt. Épen ezért álnéven nevezem a betyárt, álnéven
minden embert, akiről e rövid egyszerű elbeszélésben. Megjegyzem, hogy mind élő
emberek voltak, akikről írok, mind megtörténtek, amiket leírok. .
Híres ember volt Kele
István, lehetett is híres; hiszen háromszor ítélték halálra. Először még a múlt
század végén, éspedig kerékbe törésre, másodszor a folyó század első
évtizedében, harmadszor a negyedik évtized kezdetén. A két utóbbi alkalommal
hóhér pallosára. És mégis természetes halállal múlt ki.
Kele István tősgyökeres magyar városban,
Hódoson született.
( Béltekhodos (Hodișa), Románia, Szatmár megye területén. Google). Jobbágy földön lakó nemes ember, iskoláztatta, végeztetett
vele egy pár latin osztályt. Mikor a fiú az iskolából kinőtt, a tanyára került,
s itt nem csak felügyelt, intézkedett és parancsolt, hanem dolgozott is a
béresekkel együtt. Tizennyolc esztendős korában már elől kaszált nyolc részes
közt a sugár magas, de széles vállú, izmos legény.
Míg apja élt, egész éven át egyszer
kétszer, ha fordult meg a városon, de amint apja elhalt, gyakrabban kellett
haza járnia, s többet kellett otthon időznie özvegy anyja mellett.
A táncban kedve telt, s csak úgy nem
fáradt ki benne, mint a kaszálásban. Az eladó lányoknak, ifjú menyecskéknek nem
lehetett rá panaszuk, sorban táncoltatta őket, nem volt válogatós.
Édesanyja
gyakran kérdezgette:
— Szemeltél-e már ki feleségnek
valót, édes fiam?
— Nem én, édes anyám, még rá sem
gondoltam.
Ez volt a rendes válasz. Hanem egyszer egy lakodalomban, hol
édes anyja is jelen volt, már az első táncnál szemébe tűnt Istvánnak egy másik
legénnyel táncoló könnyű, karcsú leány. A második táncot már ezzel járta,
azután alig táncolt mással hajnalig.
Másnap
kérdezte tőle édes anyja:
— Tudod-e fiam ki az a lány, akivel
annyit táncoltál, hogy a lakodalmas nép az egész álló éjszakán csak rólatok
suttogott?
— Tudom, — válaszolta István, —
megkérdeztem a nevét. Az lesz az én feleségem édes anyám!
— Az isten mentsen meg attól! Nem
hozzád való az, orgazda, tolvaj volt minden nemzetsége; azért is maradt az
otthon ekkoráig; de meg, édes fiam idősebb is nálad.
István megzavarodott, de nem szólott
semmit. Anyja is abba hagyta, remélte, hogy majd kiveti István a fejéből.
Ha későbben Keléné más leányt
emlegetett s dicsért fia előtt: kérőleg emelte reá szemeit István: «Ne bántson
kegyelmed, hadd gondolkozzam».
— Gondolkozzál, gondolkozzál édes
fiam! s vesd ki a fejedből azt a rosszat.
Hiszen gondolkozott is István, annyit
gondolkozott. Ki is vetette volna a fejéből; de nem ott volt, a szívében volt,
és onnan nem tudta kivetni, s volt még más valami is, ami megkötötte.
Egyszer ő
szólította meg édes anyját.
— Édes anyám! Sokat gondolkoztam, de
nem tehetek másként, elveszem azt a leányt.
Szegény anyja újra meg újra felhozta
ellene, amit csak felhozhatott. István mindig azzal felelt: Nem tehetek
másként.
Sírva fakadt a
szegény asszony.
— Jaj ! ha apád élne, dehogy engedné meg. Nem engedem én sem;
megverne az isten. Nem engedhetem meg.
— Ha apám élne is, ha nem engedné is:
mégis csak elvenném. Nem tehetek másként, édes anyámasszony.
— Azért neveltelek isten félelmében,
hogy így sötétítsed el nemzetséged fényét, hogy ilyen gyászt boríts anyád ősz
fejére? Eddig az irigység sem tudott rád rosszat, minden ember becsül, s most
mégy a gyalázatba! Aki ebbel lakik, ebbé kell lennie. Orgazda, tolvaj, majd
gyilkos lesz belőled, nem szabadulsz meg a hóhér pallosától.
— Ne eméssze magát édes anyámasszony!
Óh, ne jövendöljön! Esküvel esküdtem neki, hogy elveszem, esküvel esküdte, hogy
feleségem lesz. Nem tehetek másként.
— Jaj, hova kell lennem? Hátul tűz;
elől víz! Jaj melyikbe haljak? Az esküszegőt is isten
átka sújtja!
Zokogva borult Keléné fiának kebelére. István megragadta, s
szaggatottan nyögte: «Nem tehetek másként!»
II.
Keléék a lányos házhoz, násznagynak nem
kérték fel valamelyik idősebb s előkelőbb rokont, mint ez szokásban volt; maga
kérte meg Kelé István Férgedi Katit. Kati is, apja
is, anyja is, szívesen fogadták Istvánt, alig lelték helyét. Nehezen várták
már, féltek, hogy elmarad. István megvallotta nyíltan, hogy édes anyja ellenzi
a házasságot, hogy vele egy födél alatt, egy kenyéren nem maradhatnak. Ezen sem
ütődtek meg..
— Nem baj az, fiam István! Azonnal a
kezetekre adom, az uraságnál is Katira iratom az egyik tanyámat, — monda, — s
az alatt, míg jegyben jártok, házat is veszek neki a városban. Most pedig
lakjuk el a kézfogót. El is lakták még az nap este. Pedig nem ez lett volna a
szokás.
Három hét múlva haza vitte Kelé
Istvánt a felesége, másik három hét múlva meg az öreg Kelénét vitte haza a
sebesen sorvasztó búbánat a temetőbe. A menye siratta leghangosabban. Kati
mindent elkövetett férje vigasztalására, mindig azon törte fejét, hogy lelhesse
jobban kedvét, mindig mellette sürgött-forgott.
Nem csak szerelmet, hálát is érzett
már István neje iránt, hitte szentül, hogy nem találhatott volna jobb, hívebb
feleséget, hogy szegény édes anyja tévedett. Az első telet a városban
töltötték, tavasszal a tanyára költöztek ki. Ipa, napa, sógorai, ott is, de itt
még gyakrabban látogatták Istvánt. Sütött, főzött a menyecske.
Eleinte csak maguk jöttek a rokonok, későbben
hoztak magokkal idegeneket is, egy-egy túlatiszai, túladunai jó barátot. Mind
szívesen látták. Eleinte nem is igen érezték a vendéglátás terhét; hisz az
asszony tanyája, meg az István öröksége is — mely még értékesebb volt — jól
jövedelmezett. Hanem a szalonna is csak addig nem fogy, míg meg nem kezdik.
Istvánoknál is kezdett jelentkezni a szükség, hol egyben, hol másban.
A Férgediék
túlatiszai, túladunai jó barátai Istvánéknál is
bizodalmasok kezdtek lenni, eljöttek Férgediék nélkül
is, néha ökörrel, néha lóval. Eleinte azt mondták, vásárról jönnek, s itt
esteledett rajok. Kimondták nyíltan, hogy nem vásárról hajtják a jószágot,
hanem messziről jön, fáradt; egy-két napig pihentetni kell.
Most vette már észre István, hova
jutott; de későn volt már, aztán meg Kati sem hagyta soha magára.
Egy este, egyedül és gyalog jött
Istvánokhoz a vén Férgediné. Meglátszott rajta, hogy
kétségbe van esve. Kati felsikoltott: «Mi baj van, mi lelte, édes kedves
szülém?» A vénasszony egy darabig csak sovány kezeit törte, azután pityeregve
suttogta:
— Jaj lelkem
gyermekeim! Az öregemet, apátokat behívatta a fiskális úr. Az uradalmi ügyész
volt ez. Nagyúr volt ez: élet-halál ura. Pallosjoga volt az uradalomnak.
— Lelkem gyermekeim! — folytatta a
vénasszony, — azt mondta az öregemnek, hogy ha két hét lefolyása alatt be nem
visz neki tízezer forintot, az akasztófán szárad meg két fiával együtt: így
pedig megteszi, hogy kérdés alá se veszik őket. Eladtuk már lelkeim! mind a két tanyánkat, de hogy rögtön kell a pénz, felét sem
kaphattuk az igazi árának, senkihez sem fordulhatunk széles e világon. Egyedül
te benned vetjük reménységünket édes fiam István!
Mire az utolsó szót kimondta a vénasszony,
már átölelte Istvánt a menyecske, zokogva kérdezte: "Szeretsz-e még
István, szeretsz-e igazán? Ha nem szeretsz, meghalok!»
István még napa beszéde alatt
átgondolta, hogy az előtte ismeretlen bűnben azok is lehettek ipának,
sógorainak bűntársai, a kik nála is megfordultak, s bele keverhetik őt is a
bajba. Csorgott a verejték homlokáról. Idő telt bele, mig
megszólalt. Mintha a föld alól jött volna hangja.
— Szeretlek asszony, szeretlek kígyó!
Bár soha ne láttalak volna, bárcsak tudnálak nem szeretni. Megejtettél kígyó!
Ördöge a lelkem. Nem hallgattam az angyal szavára, a jó édes anyám esdeklő
szavára! Most teljesedik már, amit megjövendölt, mind beteljesedik, a mit
megjövendölt. Csak egyetlenegy nem. Gyilkos nem leszek. Orgazda már vagyok! Tolvaj
is, rabló is leszek tán! De gyilkos. nem, soha!
Olyant dobbantott lábával, hogy
megrendült a ház.
— A pénz meglesz, édes napám asszony.
Majd a kezére juttatom én magamat a hóhérnak, ipam uram helyett, sógorom
helyett. Hiszed-e már asszony, hogy szeretlek? Hanem ezen a kigyón kívül, akihez
eskü köt, szemem elébe ne kerüljön többet senki a nemzetségből.
Nem bírta tovább talpon a nagy, erős
ember, leborult az asztalra. A felesége ráborult. Nem lökte el.
(Folytatása
következik.)
43. 677. )
III.
Tolvaj, rabló lett Kelé István, cimborákat
könnyen talált. Egy sötét este lóra ült, hajnal előtt visszajött a tanyára.
— Itt a pénz, asszony! a lelkem ára, — monda Kelé István, amint a szobába belépett,
nagy csomó bankót adva át feleségének.
Kati
mosolyogva ugrott a nyakába.
— Kedves jó Istvánom! Tudtam, hogy
megteszed értem.
Ekkor már eltaszította magától. Kati sírva fakadt.
— Ne pityeregj!
— mondta neki Kelé. —
Ha rabló felesége vagy, még pedig
olyané, a kit a te álnok két szemed tett azzá: ne vegyél zokon semmit. Különben
ne félj, nincs természetemben a gorombáskodás. Hanem arra sincs semmi szükség,
hogy epedő szerelmes képeket vágj előttem, hogy nagy szerelemről locsogjunk,
fecsegjünk. Csak hűséget kívánok, mint a cimboráktól. Hűséget, holtig való
hűséget esküdtünk egymásnak az isten előtt, ezt a szent fogadást még erősebbé
teszi most az ördög rablánca, mely ránk csavaródott. Hát vígan ezentúl! Csak el ne felejtsd soha, mit kötöttem ki. Gyilkos
soha sem leszek, senki kedvéért sem. A tolvajságban, rablóságban már benne
vagyok, s haladnom kell tovább, beljebb-beljebb. A vörösházi
pénztárban csak 7000 forintot találtunk, nem tudom, mennyi híja van apádék
váltságának? Csak tíz-tíz forintot adtam át áldomásra a cimboráknak. Az ő részüket
hát majd csak ezután keressük meg. így megy már ez tovább, a meddig vihetjük.
Most már rabló felesége vagy szép szemű galambom! Ügyes, okos légy, mint a
kígyó.
Befogatott Kelé István. Egy béres az
asszonyt vitte el az apjához, másik kettő meg a hátas paripát nyúzta meg, amely
a nagy hajtás miatt, alig hogy leszállott róla a gazda, kiadta páráját. E
helyett is másik kellett, és más forma, a cimborák se voltak még jól ellátva,
fölszaporodott a szükség. Utána is láttak.
Hanem azért egy szegény ember jármát hámját sem hagyták üresen. A vásárra járó
mesterembereknek sem állották útját, csak a gazdag nagy urak, leginkább a
püspökök gulyáját, ménesét tizedelgették; mert a mint
Kelé István — kinek felsőségét cimborái elismerték — mondogatni szokta:
«kibírnak ezek ennyi kárt». Leggyakrabban rabolták ki a tehetősebb községek
pénztárát s a gazdag templomokat. «Mert látjátok" — oktatta Kelé pajtásait
— azokból az ezrekből, amit egyik másik pénztárból elemelünk, kevés jut egy-egy
lakosra, egy-két-garas a szegényre, öt-hat forint a gazdagra, s ezt csak
kiparancsolja nekik az isten. A templom meg templom marad, az arany, ezüst
csecsebecsék nélkül is; de meg a gazdag püspök, vagy az áhítatos hívek, megint
csak beszerzik azt, a mit mi a sarkantyúnkhoz verünk.»
Nem tudok többet két esetnél, hogy
Kelé István egyes nem rengeteg nagy vagyonú embert rabolt volna meg, pedig a
mit Kelé Istvánról tudok, egy országosan elismert kriminális-tától tudom, a ki
ott ült a törvényszéken, midőn az öreg Kelé előtt az utolsó halálos ítéletet
felolvasták.
Messze földeket bekalandozott a Kelé
társasága, a Tisza Duna közét, Túl a Dunát, a Nyírséget, becsapott Erdélybe is.
De Kelé István, mikor csak lehetett,
otthon a városon, a maga vagy a felesége tanyáján szeretett tartózkodni. Saját
tanyáját ugyan egyszer, midőn kártérítésre került a sor, minden ingó-bingóságával
együtt elkótyavetyélték; de még ezután is megvonhatta magát, mikor üldözés
alatt volt, egy-két órára, ha a régiekről leszámoltak vele, évekig is az
asszony házánál és annak a tanyáján, a hol bőségben volt minden.
Tolt idő, mikor egyik nap egyik, másik
nap másik megyében virradt fel, mikor az ő és társai fejére 500 forinttól 1000 frt-ig terjedő díj volt kitűzve, amint élve vagy halva,
csak magát, vagy társaival együtt szolgáltatják kézhez.
De még ilyenkor is haza-haza nézett a
vakmerő ember, meg-meglátogatta feleségét és gyermekeit, s hét számra
meghúzódott a határban, egyik-másik csárdában vagy az orgazdáknál.
IV.
Egyszer mikor még nem állott üldözés
alatt, a városból indult ki Kelé István, három pajtásával együtt, hogy gyanúba
ne vegyék, nem lóháton, hanem kocsin, mely elébe egy széltében fogták a 4
paripát. A nyergek és fegyverek széna alá voltak rejtve, s pokróccal letakarva
a kocsiderékban.
Amint a városból kiértek, beszéli
egyik cimbora, hogy egy fuvaros ember igen jó négy lovát minden éjjel kinn
legelteti a nyomáson, s nyelére egyenesen fölszegezett kaszával és töltött
puskával őrzi. Ő tudja, mely tájon szokott tartózkodni, jó volna elvenni azt a
jó négy lovat.
— Hogy rontanád meg te, gazember?
Annál egyebe sincs — mordult ki Kelé István. — Hanem hajts arra mégis, hadd
beszélek vele.
Ráakadtak a fuvarosra. Talpon állott
lovai mellett. Csakugyan vállán volt a töltött puska, kezében az éles kasza.
Megszólította Kelé István.
— Jössz te elő
egy szóra.
A fuvaros puskájához kapott, de Kelé
rákiáltott.
— Azon módon jöjj elő, amint vagy. Szót fogadott az ember.
— Add oda a pajtásom kezébe azt a
kaszát, az enyémbe a puskát. Oda adta.
— Most vedd ki a béklyóból,
kötőfékezd föl s vezesd ide a négy lovadat.
Megtörtént.
— Kösd a saroglyához.
(a szekér hátsó záró-rácsa. Nagyszótár)
Sírva fakadt a fuvaros, rimánkodott,
hogy csak kettőt is hagyják meg.
— Kösd oda mindjárt! — mordult Kelé. Zokogva engedelmeskedett
a szegény ember.
— No most
jöjj ide elém, — szólott Kelé szelídebb hangon. — Mire való az
éles kasza? Mire való az a
töltött puska? Mit érnek azok a te kezedben, ostoba? Hát nem elvihetnénk most a
lovaidat? Meg is érdemelnéd, hitvány ember! Gonosz szándékot forraltál, hogy majd
agyonvágod, lelövöd, a ki a lovadat el akarja lopni. Ezer szerencséd, hogy fel
nem emelted ellenünk a kezedet. De ha bátrabb volnál, ha lelőnél vagy agyon
vágnál egy lókötőt: elbírná a lelked? Nem tudod, hogy égre kiált a kiontott
vér? Semmire való! Rossz ember vagyok, ezek a pajtásaim se nagyon jók, de nem
lövök rá, amíg velem lesznek, még a pandúrra se, hacsak
elkerülhetjük. Úgy látszik a társaknak is szólott a lecke. Te meg, hitvány
ember, vért ontanál?
A szegény fuvaros reszketett,
zokogott; könyörögni se mert.
— Oldd el a lovadat — mondja Kelé egy
kis szünet után, — kell is nekünk szegény ember keserves keresménye. Nesze! itt a kaszád, itt van a puskád is; de többet ki ne merd
hozni egyiket se. Bottal is elkergetheted a tolvajt, valamire való ember meg
mért nyomorítana meg téged?
Elhajtottak. A szegény ember sokáig
bámult utánuk, s ha talán nem kívánta is Kelének, hogy az Isten áldja meg, de
nehezen is lehetett volna rá venni, hogy tanúbizonyságot tegyen ellene, vagy
nyomába utasítsa üldözőit.
V.
Keményebb leckét kapott Kelé Istvántól a várzugi jegyző.
Hivatalos ügyben utazott ez a helység négy lován, s a «Szárítkozó» csárda
mellett vitt el útja, mely Hódas határában, közel a
Tiszához, az országútként szolgált töltés mellett, nádas, gyékényes rétből
kiemelkedő partos helyen épült.
Most már a helyét is csak a régibb
nemzedék ismeri a hajdan legnagyobb árvíz idején is szárazon állott csárdának.
Magát a csárdát régen eltakarította a szabályozott víz, a
mint sepregeti már s elfogja seperni a legvirágzóbb s a legmagyarabb
községeket, a melyek, mig fel nem duzzasztotta az árt
a tudomány, nagyon könnyű szerrel bírtak védekezni.
Meg fog ez történni. Add meg magad rossz sorsodnak, szegény
magyar Alföld. Nem azért hívták ám be a külföld jeles szakértőit s nem azért
költötték rájuk az ezreket, hogy tanácsaikat — melyeknek követése téged megmentene —
bevegyék. Sok érdekbe, nagyon sok érdekbe ütköznek azok a tanácsok, befolyásosabb
érdekekbe, mint a te egzisztenciád. Ti ismeritek legjobban ez érdekeket. Én
csak ennyit jegyzek meg:
a hazai szaktudomány méltósága megköveteli, hogy az irányt, melyben megindult,
ne változtassuk. Eszembe jut itt, mit hallottam egyszeregy iparostól.
Szórói-szóra így nyilatkozott: Tudnék én jó munkát tenni, de nem vagyok bolond;
hiszen a mit jól megcsinálok, nem kell reparálni; pedig többet jövedelmez nekem
a foltozás, tatarozás, mint az az uj munka..- - -
Mikorra a kocsis befogott, a csárdás
is elővezette Kelének délceg paripáját, a csárdásné kihozta a pisztolyokat,
fokost, karikást. Kelé István a pisztolyokat a tokba, fokosát a nyeregkápán
levő karikába dugta, karikását nyakába vetette, s ez alatt a nyereg és kantár
minden csatját megszemlélve, nincs-e valahol hiba, — lován termett, s szólott a
kocsisnak: «Mehetünk.»
Vagy félmérföldnyire szótlan lovagolt
a kocsi mellett, amint egy keresztúthoz közelítettek kikanyarította nyakából a
karikást, s úgy rá durrogatott a jegyzőre, csak úgy repült róla a kabát. Majd
rákiáltott a kocsisra:
— Megállj egy szóra! No, nótárius uram, megelégeltem, nótárius uram
talán sokallja is; hanem hát kellett ennyi a leckéből. Most rám hallgasson, s
el ne felejtse amit búcsúzóra mondok. Minden ember a
maga mesterségét folytassa, abból éljen meg, ne legyen minden lében kanál.
Értette? Az eddigiről tisztán megszámoltunk, ha több rossz fát nem tesz a
tűzre, nótárius úr tőlem nyugodtan alhat, s bátran járhat-kelhet, éjjel úgy,
mint nappal. Te meg kocsis! Nem láttál, nem hallottál semmit. Érted-e? A
hivatalviselő embernek szüksége van rá, hogy tiszteljék, becsüljék, s a
nótárius ur te ellened nem vétett. Ha nem állhat a cibere
a nyárson, — ha el találna járni a szád: nem nótárius úrral, hanem velem gyűlik
meg a bajod. El ne felejtsd! Most isten hírével!
Mint a fecske suttyant el mellettük
Kelé István, s egy szempillantás alatt eltűnt. Hogy merre? Még tán akkor sem
tudhatták volna meg, ha utána mertek volna nézni.
(Folytatása következik.)
(47. 740.) (Folytatás.)
Míg a nép közt haladtak, Marczi meg
Peti úgy tartották ki, egyik jobbra, másik balra s úgy hordozták a pisztolyt,
hogy mindenik azt gondolhatta ö rá céloznak, s közben-közben mordultak is
egyet-egyet.
Hamar beérték a betyárok a lovasokat,
elnyargalhattak volna köztük; de az ügyes, okos ember előre néz. Rajok kiáltott
Kelé István:
— Az út közepén járjatok előttünk. Ne
féljetek, nem lövünk rátok, hanem haladjunk!
Ti meg durrogassatok! — súgta hátra.
— Majd egyikőtök a falu alatt egyet lő, de csak fölfelé.
— Azt teszi az, öcsém: csak a puffanásáért,
— magyarázta Marczi Petinek.
A durrogatásra hátra-hátra villogtak
a lovasok. Kelé István vigasztalta őket.
— Ne féljetek, csak a lovaitokat
ébresztgetik azok, hogy egy kicsit jobban haladjunk.
A nép a falu végén, látva, hogy lovaikat,
mint a csordát hajtják, iszonyú rémülettel szétszaladt, s bujt, ki merre
tudott. Végig szaladt a falun a jajveszékelés, s midőn az előre megrendelt
lövés eldördült: majd lehullottak a lóról a lovasok.
A falu széléről végig tekintett Kelé
István a széles, egyenes utcán, s látván, hogy egy árva lélek sem mozog rajta,
rákiáltott a lovasokra: «Most félre előlünk!» Hátra szólott: Szorítsd! Vigyázz!
Lesből támadhatnak.
Keresztülvágtattak a falun. Midőn már
jót haladtak kinn a gyepen, megszólalt Marci:
— Lassúdhatnánk is tán egy kicsit,
bátya! Ha utánunk jönnek sem érnek már utói, azon a szecskán, főtt ételen
hizlalt lovon. Most az egyszer átugrottuk az árkot.
— Híre is lesz
ennek, — jegyzetté meg Peti.
— De nem is maradhatunk ám meg ezen a
tájékon — monda Kelé István. —Haladjunk még egy darabig jó bátran torony
irányában. Majd ha elhagyunk egy pár falut, szoríthatunk a nyergen; mert nem
állunk ma meg, míg be nem sötétedik. Akkorra tán Arad körül leszünk, vagy meg
is haladjuk. Azután Várad fejé vegyük az utat. Addig meggondolom, hol
tanyázzunk majd meg állandóbban.
XI.
A hortobágyi pusztára vette magát a
három betyár. Hol egyik, hol másik cserénynél napoltak, s napolhattak bátran a
tágas síkságon, melyen szükség esetére egy-egy rakás, nádas mocsár is volt
imitt-amott.
Véletlen meglepetéstől nem igen
tarthattak, előre tudhatták: mikor, hol fordul meg a vármegye. Nem is oly nehéz
volt ezt előre tudni; hiszen a nyomorult bérű pandúrok közt mindig volt
fizetett emberük, a ki, ha megtudta, hogy arra szándékozik a csendbiztos, a
merre a szegény legények tartózkodnak, hírt adott nekik előre, néha olyan ember
által, a ki maga sem tudta, miben jár. Ha pedig útközben sejtette meg a
csendbiztos szándékát, ki tudta azt téríteni útjából, nyomába vezetvén valami
birka-vagy sertés tolvajoknak, akiknek nem állott a zsoldjában. S ki tudja, nem
a szegény legények rendes adójából szerzett-e nagy vagyont egynémely
csendbiztos is?
Még főszolgabíró is volt ekkor
tájban, a kinek pamlagán és öblös tajtékpipájából nem egyszer eresztgetett
bodor füstöket Kelé István, szürcsölgetve a feketekávét, vagy a gazdag pince
legnemesebb borát.
Igaz, amit írok, s épen azért nagy
árnyékot vet a korra, melyről írok. De kivétel, ritka kivétel volt ám ez a
főszolgabíró, s bár úgy tudta intézni dolgát, hogy még csak vizsgálat alá sem
került soha: csak két tisztújításon tarthatta meg állását; pedig a harmadikra
többet elköltött, mint a mennyit egész hivatalnokoskodása alatt összehordtak
neki. Nemcsak az teljesedett be vagyonán: ebül gyűlt, ebül dűlt; hanem az is, hogy
a hamis keresmény az igazat is elviszi.
Ha csak annyi sikkasztó hivatalnokról szólanának mai nap a
hírlapok, mint a mennyi afféle tisztviselő került ama korban; ha oly nagy
kisebbségben volnának most is, mint akkor az alsóbb és a legfelsőbb.
(49.
772.) XVI.
Régen kiszabadult már
a három ifjú, sokszor váltakoztak a börtön lakói, mikorra a 15 év lejárt s Kelé
Istvánt és Petit kibocsátották.
Tarjáni Marci nem érte
meg. Ő már régen deszkát árul. Rabsága derekán ragály ütött ki a börtönben, sok
rabot kiszabadított onnan idő-előtt; Marci is belehalt.
Kelé István haja, mely
midőn bekerült, még fénylő fekete volt, őszbe csavarodott, arca fakó lett,
megsárgult, az izmos termet megsoványodott, de egyenes maradt.
Az ifjan bekerült
Petit se viselte volna úgy meg 20 esztendő, ha fáradtság, törődés, baj és
veszély között, de szabad levegőn tölthette volna el.
Midőn a várnagy Kelé
Istvánnak tudtára adta, hogy idejét kitöltötte, s most már szabad ember, a
galambősz s már megroskadt káplár hátra maradt s szívesen nyújtotta kezét a
kiszabadult rabnak:
— No, István, én
tudom, nem zárom már rá kendre többször ezt az ajtót, majd engem zárnak már le
a koporsóba. Ne adja az Ísten hogy más is rázárja. Míg
élek, szívesen emlékezem kendre; a lelkem is örült neki, hogy mindig jóra kerté
kend a többit.
— Olyan voltam, édes öreg
uram, mint a haszontalan rossz pap; jót prédikáltam, de magam nem éltem igazán.
— De másként legyen
már, kend is megöregedett már. Adjon az irgalmas isten mindkettőnknek nyugodt
vénséget, csöndes, könnyű halált!
— Köszönöm, kívánom.
Úgy zokogva formán
mondta a kemény ember ezt a két szót.
Alig bírta elereszteni
egymás kezét a két öreg.
A börtönépület külső
kapujánál, melyen már Petivel együtt lépett ki Kelé István, egy fiatalasszony
kapta és csókolta meg Kelé István kezét.
A most szabadult két
rab nagyot nézett, az előttük egészen idegen nőre.
— Nem ismer, ugye,
kedves István bátyám! Hogy is ismerhetne? Hisz soha sem látott. Én sem láttam
ugyan, de én megismertem; másutt is megismertem volna, annyit beszélt róla
János bátyám, meg az uram. Szerepi Jánosnak a húga vagyok én, Bakonyi Istvánné.
Itt van az uram is, itt van bátyám is, meg az öregebbik uram, Bakonyi János; annak
meg Vida Ágnes a felesége, az is itt van. Tudtuk, hogy ma van az István bátyám
szabadulása napja, számot tartottunk rá, nehezen is vártuk. Oh, csak hogy
elhozta az irgalmas isten. Eljöttünk mind. Itt vannak mind nem messzire egy
háznál, ott van a fia is István bátyámnak, kocsival jött érte. Mindnyájan ott
várják, de szívesen várják. Én meg már nem maradhattam, én akartam legelőször
meglátni, s hozzájuk vezetni a jó István bácsit. Azt akartam, hogy én tőlem
hallja meg legelőször István bátyám, hogy mind boldogokká lettünk a nagy
szomorúság és sok szenvedés után. Mennyit is szenvedtünk, én édes istenem! Jaj
de jól esik a boldogság utána! Mert boldogok vagyunk. Van nekünk mindenünk, a
mi csak szükséges szegény paraszt háznál, s békességben élünk jó egyetértésben.
De áldott uram van! Nem keserű annak még az epéje sem, olyan a bátyja is, mint
egy falat kenyér. Vida Ágnessel is oly nagyon jól vagyunk, mintha csak egy anya
szült volna bennünket. János bátyám meg most van nap alatt, a volt mesterének
derék, szép, jó, gazdag, egyetlen leányával. Kaphatott volna feleséget régen, s
akár minden ujjára egyet-egyet; de az öreg Daru Tamás meg a felesége mindig
arra kérték: Várd meg, édes fiam, mig a lányunk
felnő, várd meg, mire válik? Nagyon óhajtanánk, hogy te légy gyámolunk, öreg
napjainkban. Tudom, nem is bánja meg János bátyám, hogy megvárta, de nem bánja
meg még Daru Zsuzsika sem, de még az a két jó öreg cseléd sem...
Hej, de sokszor elbeszéljük, hogy soha sem jutottunk volna ily boldog órákra,
ha össze nem vezérelte volna a jó isten azt a három fia talt
István bátyámmal, akkor, amikor a legboldogtalanabbak voltak, mikor mi is a
legszerencsétlenebbek voltunk. Mi lett volna belőlük vigasztalás, jó oktatás
nélkül? Mi lett volna aztán szegény fejünkből is. Elemlegettük ezt, sokszor,
nagyon sokszor; sokszor megáldottuk s imádkoztunk érte; csakhogy megláthattam,
kedves István bátyám!
Útközben csicseregte
ezt a kis menyecske, s úgy lebegett ott a szálas öreg oldalán, mint a pacsirta,
mikor azt mondja róla a paraszt, és a paraszt után a költő: hogy szánt.
Csak akkor eresztette el az öreg
kezét, mikor az utcaajtót kinyitni előre szaladt. A
mint ezt kitárta s visszafordult, szemébe tűnt Peti, kit eddig nagy örömében
észre sem vett, aki pedig viseltes szűrben, zsírba főtt gatyában, egy nagy
vászontarisznyával a vállán, nyomukban ballagott.
Más rendtartás uralkodott még akkor a
tömlöcöknél; nem tartottak fizetett mosónőket a rabok mellett, nem volt
előírva, hogy a rabnak nyoszolyát, szalma derékaljat, párnát, takarót télre meleg,
nyárra könnyű pokrócot kell adni, későbben hozta be ezt az újítást a civilizáló
Bach-kormány, mely bizonyos természeti törvénynél fogva — melyre más népnek is,
a magyarnak is van több közmondása — nagyon vonzódott a tömlöc töltelékhez.
Ennek a nyomán és szellemében haladva, rendelte meg későbben a magyar
igazságügy-miniszter, hogy jó téli öltönyöket és lábbeliket kell tartani minden
községházánál, a téli időben tovább szállítandó csavargók — díszesebb új
nyelven toloncok — számára, melyekkel aztán a szerencsétlen csavargó-kísérők
tartoztak visszajövet beszámolni. Megtörtént aztán, hogy hóban-sárban két-három
felöltőt és lábbelit emelt vissza a szegény kísérő s beteg is lett bele,
némelyik meg undok ragályok csiráit vitte haza családjába.
A nyoszolyák, derékaljak, párnák,
nyári, téli pokrócok, bundák, lábbelik beszerzésére fordított, vagy e címen
fölszámított pénzből, és a csavargók kiséréséért járó, úgynevezett toloncolási
díjból, dologházak építésére kölcsön fölvett tőkéket törleszthetnének a hatóságok
és községek. A jól berendezett dologházak mellett kevesebb ember süllyedne
barommá. Egyik-másik különben örökre elveszett ember még haszonvehetővé is
válhatnék. Kevesebb lenne a rongy, a szemét és undor a városok piacain és
közhelyein; s hogy talán egyesek is, kik a csavargókat a nemzet legnagyobb
szégyenének, a munkás közönség s a föld legnagyobb terhének tartják, adakozásra
és áldozatokra volnának bírhatók. Erre nem gondolnak, sem a miniszterek, sem a
kor színvonalán álló humanisták.
Hát ha gondolnak? Csak hogy magasabb
pontokról szélesebb, kiterjedtebb, tisztább a látókör, mint például a megyeház
ablakából, vagy a lapos síkon lassacskán haladó eke szarva mellől; csakhogy nem
boldogulhatni a mai komplikált viszonyok közt egyoldalú paraszt fölfogással.
Kevesebb lenne ám ekkor a depó, nem élhetnének meg, nem szaporodnának el,
kivált falukon, nem vándorolnának be ezrivel a teljesen kiélt Lengyelországból,
a kik kiélték, s még szomorúbb eredménye lenne a népszámlálásnak. De a szeszadó
is kevesebbet jövedelmezne az államnak. Mindjárt kevesebb fináncra lenne
szükség, s hova alkalmaznád ezeknek ezreit? Te egyoldalú, szűk látókörű
paraszt! Vagy tán ezeket is a dologházaidba vinnéd be? Bírnál is olyan
tágasakat építeni. De még talán majd zsandárra sem lenne szükség; megtenné a
régi civil rendőrség is; s maradnánk e részben is ázsiai állapotban
Egy kis szalma almon, vagy a börtön
kövezetén hált a rab, subájából, szűréből telt ki derékalja, takaródzója, s a
kemény zsíros kalap volt a fő alj. Azért említek csak subát, szűrt, zsíros
kalapot, mert nem adott még akkor a művelt elegáns osztály oly nagy kontingenst
a tömlöcöknek, mint most.
1
A börtönben Irányi Sándor vázlata után,
rajz.
Ha volt a rabnak, aki mosson rá: ez
elhordta a szennyest, behordta a tisztát, s ha egy kis pálinkát vitt a
tömlöc-katonának, beadta ez a rabnak a tisztájával együtt az élelmiszert,
italfélét. Kelé Istvánra volt gond onnan hazulról, őt jó tiszta ruhában
tartották az egész idő alatt, s abban lépett ki a tömlöcből is.
Szegény Petinek apja, anyja még kis gyerek korában elhalt, ő csak bitang módon
nevekedett föl; házasságra még nem gondolt, életmódja mellett nem is
gondolhatott, a szeretője meg és az orgazdák, a kikre keresett, amióta csak
felcseperedett, úgy gondolkoztak, hogy vagy jön az ki többet, vagy sem. Eléri
mártotta Peti forró zsírba a fehérneműjét, mint azt akkoriban a pásztorok s a
tanyákon egész esztendőn át kinn lakó béresek is szokták, a drótos tótok máig
is teszik.
A Peti megpillantásán egy kissé
megütközött Bakonyi Pistáné, kiszalasztotta a
kérdést: hát ez az ember mért jön velünk?
— István bátyámtól akarok elköszönni,
cimborája voltam, nem válhatok meg tőle köszönetlen; de még eddig nem juthattam
szóhoz, — válaszolta a neki pirult Peti.
— Ha cimborája volt, nem lehet rossz
ember, úgy jöjjön be velünk, — hívatta a menyecske.
— Csak olyan rossz biz az, mint a cimborája.
Hanem jöjj be, Peti, együtt menjünk haza.
Peti, mint mindig, most is szó nélkül
engedelmeskedett Kelé Istvánnak.
Alig tették be lábukat az udvarba, könnyező
örömmel fogták körül Kelé Istvánt a rá várakozók. A fia legutoljára juthatott
hozzá. Talán nem is sietett úgy, mint a többi.
A parasztház nagyobbik tiszta szobájába vezették be, melyet a
háziak egészen vendégeiknek engedtek át, magok a kisebb szobába vonultak, hogy
ne legyenek láb alatt. (Folytatása következik.)
(52. 820.) (Vége.) XX.
Várzugon a törvényszók termében
találkozunk Kelé Istvánnal. Haja nagyon megőszült s megritkult, pedig még egy
hónap sem telt el a temetés óta.
A bakodi rablás felett folyt a
vizsgálat. Nagyobb bűnügyekben gyakran a törvényszék tartotta meg a
vizsgálatot.
Kelé István makacsul tagad, hitelt
érdemlő becsületes emberek tanúzására hivatkozik, hogy a rablás idejében otthon
volt. Híjában fenyegeti az alispán, hogy elő-kísérteti a hódosi
uradalmi tömlöcből Lőrincz Gyurkát s a két Csikós testvért, a kik már mindent
bevallottak, s ezek szemébe fogják mondani, hogy együtt követték el a rablást.
Kelé István azt felelte rá:
— Kitelhetik tőlük, hogy szemembe
mondják, de nem mondanak igazat.
— De szemébe mondja kendnek a serfőző
is, s az itt jelen van.
— Attól még jobban kitelhetik,
tekintetes uram! de az sem lesz igaz.
— Jöjjön be a káros, — parancsolta az
alispán.
A serfőző belépett s reszkető kézzel
rámutatott Kelé Istvánra.
— Ez a gyilkos volt ott, ez kapta el
tőlem a puskát, ez vette el tőlem a kulcsot, ez szedte ki a ládából a pénzt.
— Hazudsz szemtelen! Soha sem voltam
gyilkos.
— Ez volt nagyságos vicispán úr!
— Meglehet, hogy ilyen volt; de én
nem voltam.
— Épen ilyen volt-e? — kérdezte az
alispán, a ki tudta, hogy Kelé István csak a közelebb múlt hetekben őszült meg
ennyire.
— Egészen ilyen volt, csak a ruhája
volt másforma, s a haja nem volt ilyen fehér. Ez, épen ez szedte ki a ládából a
nyolcvanezer forintomat.
— Szemtelen rosszlelkű! Hiszen
negyvenezer sem volt.
A mint ez kiszaladt száján: homlokára
ütött Kelé István.
— Megfogtad magad, vén szamár!
Csakugyan igaz, hogy a vénembernek a lába szárába szál az esze. Tekintetes
törvényszék, én voltam, ez igaz, de az hazugság, hogy nyolcvanezer forint lett
volna. Mered még mondani te hitvány, hogy a negyvenezer is megvolt egészen.
A serfőző
reszketett.
—Bocsánatot kérek, tekintetes
törvényszék, megtévedtem, csakugyan hija volt a
negyvenezernek.
— No lássa a
tekintetes törvényszék, semmi szüksége se volna rá, mégis hazudik. Eddig is
nyolcvanezer forinttal dicsekedett ez, űzőnek futónak fecsegte-locsogta, hogy
annyija van s nemességet vesz rajta. Az okos azt is titkolja, a mije van; az
ilyen bolond meg azzal is dicsekszik, a mije nincs. Sok szegény ember meg gyarló,
tekintetes törvényszék, úgy gondolkozik, miért heverjen az a sok pénz egy ilyen
hencegő zsugorinál, s nagyra veti a fejét. Kivirágzik aztán az akasztófa olyan
emberekkel, a kik isten előtt nem alábbvalók ennél a cudarnál. A te lelkedre
halunk meg, ha meg kell halnunk. Tudod-e, mi négy ember élete? te szemét ?
— Elég! — szólott közbe az alispán, a
ki eddig is csak azért hallgatott, hogy hadd zárja el maga előtt Kelé István a
visszavonulási utat.
— Köszönöm, hogy eddig is tűrt a
tekintetes törvényszék. Csak azt engedje még meg, hogy mentségemre szólhassak
egy pár szót. Azután diktálom én, úgy, a mint volt.
— Hát csak röviden, István! És csak
mentség legyen ám, ne a más korholása, a mit mond.
— Ott penészedhetett volna én tőlem az a pénz. Csak azon
háborodtam fel, hogy magyar nemességet akar rajta venni, ez a
... Nem mondom tovább tekintetes törvényszék nem élek vissza jóságukkal.
Tessék írni tekintetes jegyző úr!
Halkan, hogy írhassa utána a jegyző,
elmondta Kelé István az egészet, s a sörfőzőhöz fordulva kérdezte— Úgy volt-e?
— Igen is, —
válaszolta a sörfőző.
— Most már elhiszem, István — mondta
az alispán — csak két kérdésre feleljen még. Hol van a pénz? s
kié volt a cséza és a három ló ?
Az első kérdésre a szegény Agyas
Ferke felelhetne meg, tekintetes törvényszék, ha életben volna.
Elmondta ezután Kelé István, a mit a
feleségének elbeszélt volt. A cséza és a lovak is az Agyas Ferkéé voltak, azé
volt a paraszt kocsi is, a melyen haza jöttünk.
Soha sem jött nyomára sem a megyei
törvényszék, sem az úriszék, hogy hova lett a pénz? A nép beszéli, hogy abból
állana a Cirbusék máig is nagy vagyona. Nem régen
halt el Hódason egy öreg ember, a kinek magának nagy
vagyona nem volt; de gyermekei, a mint szárnyukra
bocsátotta őket, mindjárt nagyon vagyonosokká lettek. Hanem ezek mind igyekező,
szorgalmas emberek. Ezekről is suttog az irigyek gyanúja. Azt is sokan hiszik,
hogy oda ment az a pénz, a honnan a cséza került. A csézáról pedig sokan azt
állítják, hogy a hódosi egyik egyház azon időbeli
főgondnokáé lett volna. Annyit nagyon bizonyosnak mondanak, hogy az a
főgondnok, mindaddig, mig az egyházhoz nem került,
ismert orgazda volt, de vizsgálat alatt soha sem állott. Az meg egészen
bizonyos, hogy ez az ember öregsége felé, míg abba a tisztes hivatalba nem
jutott is, uri öltözetben s csézán szokott járni.
Haláláig nagy vagyona volt, de halála után egyszerre elpárolgott az, senki sem
tudja, hogy és hová? Sokat beszélnek; de ki tudná, mi igaz van benne?
Kelé Istvánnak, Lőrincz Gyurkának semmije sem volt, ő rajtok
semmit sem vehettek a két Csikós testvérnek volt egy telek jobbágy földje. Ezt
eladták, s ennek az árát, valami 1000 váltó forintot, kapta meg a serfőző kára
fejében
XXI.
Ismét a törvényszék
előtt áll az öreg Kelé, nehéz vasban, mellette kétfelől, csákóval, mentésen,
tarsolyosan, kivont karddal két tömlöc-hajdú. A főjegyző komoly arccal, tiszta,
érthető hangon olvassa a megye, a királyi és hétszemélyes tábla ítéleteit.
Valamennyi latinul van fogalmazva. Minden szem Kelé Istvánon függ; de egy sem
vehet észre arcán változást. Az alispán megszólal:
— Tudom, hogy ért
deákul, Kelé István; de hogy egészen tisztán megérthesse az ítéleteket,
elmondom magyarul is
— Ne fáradjon, tekintetes alispán ur,
szóról szóra megértettem. Hóhér pallosára ítélt a tekintetes törvényszék, s ezt
az ítéletet helyben hagyta a tekintetes királyi tábla s a méltóságos szeptemvirátus* is- - -
Jó ideig elbeszélgetett az öreg, most
már nyugalmazott káplár. Figyelemmel hallgatta végig a csapások sorát, melyek
Kelé Istvánt érték, s az Istenben vetett erős hitből származó bizonyossággal
vigasztalta Kelét.
— Jó volt kendhez az isten,
szenvedések által megtisztította a kend lelkét még e földi életben. Bízzék kend
István véghetetlen irgalmasságában.
*hétszemélyes ítélőtábla
* * *
Nem telt bele két hét, mikor ismét
egymás mellett volt a két öreg, a várzugi temetőben. Egy délelőtt Kelé Istvánt
rabtársai vitték ki oda; ugyanaz nap délutánján az öreg nyugalmazott káplárt
kísérte ki nagy közönség.
* * *
Sűrű fű nőtt a két öreg sírján, s
tavasz kezdetétől fogva hideg őszig mindig mosolygott különféle színű sok fajta
vadvirág.
Három férfi és három nő imádkozott egyezer az öreg Kelé
István sírjánál. Egy közülük soha sem látta az öreget, mégis eljött a sírjához
a többivel. A három nő hintette be mind a két sírt szénamurvával, hogy ne
legyen olyan elhagyatott.
------------
www.nimrod-mohacs.hu/content/leghíresebb-betyárok-áttekintése
*
Kazár Emil, (Nagyvárad, 1843. június 23. – Budapest, 1922. május 15.) hírlap- és
regényíró. 1872-ben a Vasárnapi Újság
és ennek társlapjai (Politikai Újdonságok, Képes Néplap, Világ-Krónika)
szerkesztőségébe lépett. Munkásságának legnagyobb része e lapokra esik; ezeknek
egyetlen száma sincs, melybe ne dolgozott volna… google
KAZÁR EMIL: ÖSSZEVISSZA - MEK - Országos Széchényi
Könyvtár
mek.oszk.hu/14800/14834/14834.htmV.
Könyves Tóth Kálmán
h14-16. 1891. 14.
218. KÖNYVES TÓTH KÁLMÁN: SAUL ÉS DÁVID.
h14. 31. 1911. 3. 42. Könyves Tóth Kálmán: VISSZA A
MÚLTBA!
Könyves Tóth
Kálmán (Debrecen, 1837. augusztus 31. – 1924. július 16.) író, református
lelkész. A Vasárnapi Újság munkatársa.
KÖNYVES TÓTH KÁLMÁN.
Könyves Tóth Kálmán: Két hitestárs. Elbeszélés.1891. 251,
266, 283.
Hivatkozott
Mária Terézia a magyar nemzet hűségére. Nem is hiába, mert oly lelkesedéssel
siettek a trón védelmére a magyarok, mintha mindegyik egy-egy Herkules letolna.
Es egymást követték a győzelmes csaták. Olcsó volt az élet, csakhogy azt az egy
drága életet, aztán meg azt a tündöklő koronát megmentsek.
Mikor aztán az örökösödési háborúnak
annyi sok vérontás után elvégre mégis csak vége szakadt s 1745 dec. 25-én az
úgynevezett drezdai békesség megköttetett: mindenki szabadabban lélegzett. Igaz
ugyan, hogy ezt a békét is csakhamar kettévágta H. Frigyes, de annyi pihenőt
mégis engedett, hogy a hiányzó lelkeket számba vegyék. Bizony! hiányoztak ott elegen. Ki tudja megmondani, hány magyar ifjúnak
ástak idegen földön sírgödröt, s ott nyugszanak jeltelenül.
Az volt a bökkenő, hogy miként vegyék
hát számba a hiányzó lelkeket? Abban lett utoljára is a megállapodás, hogy
házanként írják össze a távollevőket, s ha egy év és egy nap alatt nem jelentkeznek,
a hazai törvény értelmében holtakul nyilváníttatnak. Debrecen város nemes
tanácsa is elrendelvén az összeírást, lótottak-futottak a tízház-gazdák.
Tanács uraimék a városháza előtti térségen,
tiszteletes prédikátor uraimék a
szószékből nyilvánosan deklarálták, hogy a kik egy év és egy nap leforgása után
személyesen nem bizonyítják be, hogy élnek, azoknak neve az élők lajstromából
kitöröltetik s olybá tekintetnek, mint a kiknek az élethez nincsen jussok.
Vagyonaikon az örökösök megosztozkodhatnak, akiknek az asszonyok közül férjeik
nem jelentkeznek, özvegyekül tekintetnek.
Sokan nehezen várták a kitűzött
határidő elforgását. Bele kapaszkodtak volna az idő kerekébe, hogy gyorsabban
forogjon, a kik örökség után vágyakoztak, mások pedig összetörték volna, hogy
álljon meg egy időre. Ezek közé tartoztak azok, a kik őszintén siratták
távollévő kedveseiket. De az a kérlelhetetlen idő sem egyikre, sem másikra nem
adott semmit sem. Fölvirradt a nagy nap, a mikor, meglehet, a bölcs tanács és
tiszteletes prédikátor uraimék élőket is
eltemethetnek.
No hiszen meg is telt most zsúfolásig
minden templom. A debreceni áhítatos gyülekezet egyik fő jellemvonása volt,
hogy lelkipásztorát folyvást feszült figyelemmel hallgatta, hogy az otthon
maradt családtagoknak a lelki kincsekből egy pár drágakövet haza vihessenek.
Most azonban alig figyelnek a püspök uram meg a másik nagyhírű egyházi szónok
kenetteljes igéire. Azt várta mindenki, hogy kiket temet el ez a nap? Végre
felolvasta lassú, ünnepélyes hangon Tatai Ferenc püspök úr a nemes tanács
rendeletét s aztán következett a halottakká deklaráltak névsora. Mindegyik
névre ugyanannyi elfojtott tompa zúgás hallatszott. A felolvasás volt a halotti
prédikáció, az a tompa zúgás az utolsó gyászdal. Különféle érzemények tükröződtek
az arcvonáson. Egyes öreg asszonyok mindegyik név elmondása után szemükhöz
vitték zsebkendőiket, mintha azzal akarnák letörölni azt a könnyet, melyet a
halott emlékének szerettek volna áldozni. Ha a könny nem csordult is ki a
szemből, legalább legyen meg a látszat.
Mindjárt
a szószékkel szemben egy közepes idejű férfi vonja magára figyelmünket. Igazi
daliás termet. Nem is ül, mint a többiek, föláll, úgy könyököl, előre dugja
fejét, hogy annál figyelmesebben hallja a neveket. Amint az igehirdető egy nevet
kimond, utána számolja: ötödik, hatodik..., tízedik, s
mindannyiszor kedvetlenül rázza fejét s csaknem hallhatóan susogja: «Még sem
az, hátha levelet küldött. Türelmetlenül sodorgatja bajuszát s a jobboldali
szék felé tekintget, a hol a nők ülnek. Tekintetének iránya azt is
elárulja, hogy szeme kit keres föl. Egy gyászba
öltözött ifjú asszony az. Halvány ábrázatához olyan jól illik a koromsötét haj,
az a bársony szempilla, mely szendén lesütött szemét árnyékolja. Mindenesetre
feltűnő jelenség. Észreveszi ugyan a férfiú reá szegzett tekintetének delejes
erejét, de szándékosan más irány felé néz, nehogy bárki is sejtse, hogy az a
tekintet neki szól, s többet fejez ki, mint egy hosszú prédikáció.
— Tizenhetedik! — mormolja magában
lázas türelmetlenséggel. Most nyomatékosabban hangoztatott egy nevet Tatai
Ferenc uram, s egy kevés ideig megállott. 0 is, de meg az egész gyülekezet is,
most felváltva arra a közepes idejű férfiura s arra a halvány nőre nézve.
A férfiú most már nem könyökölt,
nagyot lélegzett, mintha több mázsányi kő esett volna le a szívéről, midőn
Ebesi Sándort is eltemették. Nem titkolhatta el e fölötti örömét, szeme
ragyogott. Szerette volna kimondani az egész gyülekezet hallatára, hogy a
szószékről nem hangzott még oly kedvére való ige, mint az, mely Ebesi Sándort
odasorozta a halottak közé.
A halovány asszony pedig
zsebkendőjébe rejtette arcát, hogy a feléje lövellő tekinteteket kikerülje. Az
a nő, a ki közvetlenül mellette ült, érezte, hogy szomszédja megreszketett,
hallotta a kebelből feltörő lassú sóhajt, de azt, ha vájjon a halovány asszony
ejtett-e csak egyetlen könnyet is, azt bizony nem láthatta meg.
Ez
a halovány asszony volt eddig Ebesi Sándorné, mától fogva pedig annak özvegye.
Ismeretes volt az egész városban, hogy a szép Arvai
Esztert nem a szíve vonzotta férjéhez. Érdekházasság volt, s szüleinek parancsa
előtt hódolt
meg, mert az Ebesi-család a
legtekintélyesebbek közé tartozott s tagjai rendszerint bent ültek a nemes
tanácsban. Akkor pedig a szenátorság nagyobb dicsőség volt, mint ma pl. egy
törvényszéki elnökség. A tanács csaknem korlátlan hatalommal intézkedett a polgárok
ügyeiben. Hát meg a főbíró? Ez után a zsoltárt mindig hajdú vitte- - -
(266.)Teltek az évek, dúlt a háború, győzelmek híre
szárnyalta be a hazát, majd vesztett csatákról szólottak a hazabocsátott
rokkantak. Egyes családok kaptak olykor-olykor kedvező vagy kedvezőtlen hírt
övéikről, de Ebesi Sándorról még azt sem tudták, melyik ezredben szolgál.
Egy-ízben azt rebesgették, hogy átszökött volna a poroszokhoz. Mindez csak
kósza hír volt.
Eszter híven megtartotta esküjét. Oly zárkózott életet
folytatott, mintha gyászoló özvegy lett volna. Azt mondták felőle: «No lám! mégis szerette ez az
asszony a maga férjét, bizony, még halálra búsulja magát érette, pedig az az
ember egyetlen könnyet sem érdemel; táncolhatna örömében, hogy megszabadult
tőle!» Csakhogy senki sem tudott arról az esküről, melyet nejétől a kegyetlen
férj erőszakkal kicsikart. De mégis tudott egyetlen egy ember, de az ugyan ezt
a titkot el nem árulta volna senkinek. Ez az egyetlen élő lény Márki Ferencz
volt. Eszter nem törte meg esküjét, midőn egykori megmentőjét, a
visszautasított kérőt, levélben kérte föl, hogy kerülje őt, ha annak a kis
leánynak s egyúttal az ő nyugalma bír előtte némi súllyal. Célzott a tett
esküre is, mely öt férje rabjává láncolta.
Márki Ferencz volt Eszter első szerelme. Nem is titkolták ezt
a világ előtt, úgy ismerték őket, mint jegyeseket, mikor a tekintélyes
tanácsbeli föllépett. A vagyon, a tekintély a szülék szemét elkápráztatta s
hiába esenkedett leányuk, azzal vigasztalták, hogy a jó mód mellett majd
beletörődik. Bégen láttak még oly fényes lakodalmat, mint a minőt Ebesi Sándor
tartott, de régen láttak ám oly szomorú menyasszonyt, mint a minő e lakodalom
ünnepeltje volt. Inkább halottnak kellett tekinteni, mint menyasszonynak, a
lakodalmas menetet pedig gyászkíséretnek. Márki Ferencz csakugyan temetésnek
nézte ezt a lakodalmat. Akkornap gyászt tűzött a kalapjára s ott hordja a gyászt
folyvást, a bánatot pedig szívében. Az ő számára nem nevelt édes anya leányt. A
kalap elkopott gyászát sokszor meg kellett újítania, a szívében borongó gyász
egyre sötétebbé vált, míg hajszálai fehéredni kezdettek, pedig még az élet
nyarán sem volt túl.
Egy szó szemrehányással sem illette Esztert. Ha ezerszer
szemére lobbantotta volna is, hogy nem tudott ellenállni szülei
kényszerítésének: azzal úgy sem lett volna már segítve a bajon. De bár nem
mutatta is, a szegény asszonyt folyvást őrszemmel kísérte, így jutott
tudomására, hogy Ebesi Sándor elraboltatta volna feleségét. Jószágvásárlás
ürügye alatt küldte el feleségét az erdélyi részekbe, s itt törtek rá. Ekkor
mentette meg Márki Ferencz. Csak annyit szólt hozzá: «Váljék el attól a gyűlölt
férfiútól, boldoggá teszem!»
— Nem tehetem, Ferencz! —
mentegetőzött Eszter, — maga is, kis leányom is elvesznének, várjunk
türelemmel, bízzunk Istenben!
— De így elhervad, leroskad az
iszonyú szenvedések alatt, — hozta föl Ferencz.
— Nem tehetem, Ferencz, ősz szüleimet
vinném a sírba, nincs még a családunkban emberemlékezet óta oly eset, hogy
egyik vagy másik tagja külön élt volna.
Meg kell jegyeznünk, hogy abban a
korban rendkívül szigorúan ítélt a közvélemény az elválások felől. Az ilyenek
homlokán lángbélyeg égett.
Tehát minden abban maradt. Márki
folyvást megújította a gyászt, a szépasszony egyre halványabbá lett. Ebesi
Sándor még a tanács előtt is bevádolta Márkit a kalapján viselt gyászért, de
hiába keresgéltek a bírák a törvénykönyvben, nem leltek olyan pontot, mely a
gyászhordozástól Márkit letilthatta volna.
Évek teltek, évek jöttek, a
szalmaözvegyet még Isten házában sem látták. Mennyire feltűnhetett azért, mikor
férjének halottá nyilvánítása alkalmával ő is megjelent ott, gyászruhában,
halvány orcával.
Azonban ne higgyük, hogy szíve megszabadult
volna a reá súlyosodott tehertől. Halva volt törvény szerint az ő férje, de
voltaképpen az-e hát? Vájjon fel van-e ő oldva esküje alól? A halott irányában
nem tart kötelezettsége, de hátha él, hátha visszajön egyszer s számadásra
kéri? Ily gondolatok közt sietett az Isten házából hazafelé, mikor háta mögött
egy ismerős hang szólal meg:
Eszter! ?ost már nem köthet az eskü!
Több esztendeje nem hallotta e
hangot, de ráismert volna tízezer közül is.
Márki Ferencz volt. Kalapja mellől hiányzott a gyász. Még a
templomban leoldotta, akkor, midőn gyűlölt vetélytársát halottá nyilvánította az öreg
püspök- - -
(283.) A tanácsülés másnap tartatott
meg. Meghívták e rendkívüli ülésre a híres történettudóst, Szilágyi Sámuelt,
továbbá a püspök urat is, hogy bölcs tanácsaikkal támogassák a város atyáit,
mert utoljára is ez nem mindennapi eset. Össze kell tenni a sok észt, hogy
valami jó határozatot hozhassanak.
Három napig hányták, búvárolták a törvénykönyveket. Tény volt
az, hogy Ebesi Sándor haza került, tény volt, hogy halott és mégis élő.
Elvitathatatlan igazság volt az is, hogy Márki Ferencz uram házassága
törvényes, de ugyanakkor érvénytelen, mert az az elvetemedett Ebesi
visszakövetelheti feleségét, s akkor annak a szegény asszonynak az életéről nem
felelhetnek, pedig mily nyugodtan, boldogan élt.
— Legtanácsosabb lesz őket, — jegyzi
meg Szilágyi Sámuel uram, — valahogy kibékéltetni, hátha az a lerongyolódott,
mindenéből kipusztult Ebesi ráállana az egyezségre, s akkor ne vinnők feljebb
az ügyet. Csak arra kell rábírni, hogy ne apelláljon.
Mindnyájan beleegyeztek. A közbenjáró szerepet Szilágyi uram
vállalta magára. Először is Ebesivei beszélt. Ráijesztett,
hogy azért a fenyegetésért, melyet neje előtt tett, ellene újból pert
indítanak, aztán a város újból fölveszi a lázítási pert; kitudódott ellene az
is, hogy az ellenséggel cimborált. Ettől ijedt meg legjobban Ebesi, mert ebben
érezte magát a legbűnösebbnek, holott Szilágyi Sámuel ezt csak úgy találomra
vetette oda. Egyszóval elősorolt minden érvet, a mi az elvetemedett embert
lefegyverezhette. Ha a kard meg nem ölte, majd megöli a fiskális tolla.
Mikor így előkészítették az ügyet, a tanács ismét összeült
Domokos Lajos elnöklete alatt. Beidézték a Márki-házaspárt, felhozatták a még
mindig letartóztatott Ebesit s Domokos főbíró uram ünnepélyesen felszólította a
halovány asszonyt: nyilatkoztassa ki, hogy a két élő és törvényes hitvestársa
közül szíve szerint melyiket választja. Eszter nem szólott, de szemei Ferenczen
nyugodtak meg s kezét annak kezébe illeszti.
— Értjük, — monda a főbíró, — a második férjet választja.
— Ezt én is értem, nagy jó uraimék,
— vágott közbe a bozontos Ebesi, — de hátha már csakugyan így kell lenni a
dolognak s én az esküszegő ellen nem léphetek föl, hát nekem is volna valami kívánni
valóm. Vagyonomat elvesztettem, az igaz, kezemet, lábamat szintén elvesztettem,
az is igaz, de hogy én volnék Ebesi Sándor, azt bebizonyíthatom, s akkor
Esztert visszakövetelhetem. Én azonban a jó béke kedvéért, mivel már úgy sem
igen sok gyönyörűségem volna a házas életben, beleegyezem abba, hogy ez a házaspár
együtt lakjék, ha engem halálomig eltartanak, tisztességesen, becsületesen; ha
kiadják számomra az élelmet és az italt, úgy, hogy fogyatkozást semmiben sem
látok. Isten neki! Hadd maradjak halott a törvény előtt, csak aztán kijárjon
rendesen a borocskám, mindennap a két tál étel s aztán tanács-uraimék
is megígérik, hogy azt a pert a szegre akasztják.
A tanácsnokok összenéztek. Ugyan mi
puhította így meg ezt a kőszívű embert? Nem cserélték-e ki az éjszaka? Hátha
csakugyan igaz, amit egy-két ember állít, hogy Ebesinek csak az írását lopta
el, titkait csalta ki valami katonapajtása s hasznot akar húzni a titokból.
Csak Szilágyi Sámuel uram nem csodálkozott. Nem feledte el,
hogy ez az ember mennyire elsápadt, mikor csak úgy ügyvédi fogásból említett előtte
pár szót az ellenséggel való cimborálásról. Aztán a fiskális tolla rémítette
meg. Kitudja nem azért egyezett-e bele az alkuba, hogy titkos bosszútervet
forraljon?
Már akárhogy lett légyen is a dolog,
ez a váratlan esemény könnyebben igazodott el, mint főbíró uram s a tanácsnokok
sejdítették. Lett volna ebből olyan hosszú per, hogy a végét talán a harmadik
főbíró köti be, s közben a perlekedő felek kihalnak, de a per mégis folyik,
mert Eszternek Márki Ferenctől két kis örököse született. Hogyne örültek volna
hát mindannyian, mikor Ebesi Sándor kijelentette, hogy halott marad ha Márkiék gondoskodnak eltartása felől.
Eletében most az egyszer nézett első férjére jó szemmel
Eszter, Márki Ferencz pedig megragadta a béna ember ép kezét, s ott a tanács
színe előtt átölelte halálos ellenségét.
— Csak azt az egyet kötöm ki, — szólt
vontatva, — hogy Ebesi uram a város túlsó felén lakjék. Ha erre rááll,
csináljuk meg mindjárt a szerződést.
— Nem bánom én, csak be ne ázzék az a
szoba, ahol nekem lakást fogadnak, mert nem jó lenne ám, ha a szoba beáznék,
magam meg eláznám, — s élcének jót röhögött.
A főnótárius tolla gyorsan percegett. Csakhamar készen lett a
szerződéssel s hitelességnek okáért még Szilágyi Sámuel professzor úr is
ellenjegyezte.
A bonyodalmas ügy így nyert
megoldást. Hogy miért egyezett bele ez alkuba Ebesi Sándor, az csakugyan
rejtély maradt. Évek multával olvasta aztán a tudós professzor úr a hadi
tudósításokból, hogy egy ütközet alkalmával valami sebesült az ellenség előtt
elárulta a hadállást, s ezért jól megfizették. Valószínű, hogy más ízben is
járt így el. De a nevét nem tudták ki. Szilágyi Sámuel uram kész lett volna rá
hitet tenni, hogy ez a sebesült Ebesi Sándor volt.
Élt még aztán egypár évig. Odújából
nem jött ki. Ha már halott, hadd legyen eltemetve. Étele, itala kijárt
rendesen. Néha-néha azért zsörtölődött, hogy nagyobb itcével
mérjék borát. Ilyenkor aztán fenyegetőzött, hogy ő felségéhez apellál. A
kibővített itce újból lezárta ajkát. A Márki házaspár
pedig élt boldogan. A tanács bölcs ítélete folytán nyugalmuk biztosítva lett.
Ebesi Sándornét, holott első hites férje élt, mindenki úgy tisztelte, mint
Márki Ferencz polgár törvényes feleségét, mert amit a tanács bölcsen
elhatározott, azt köteles tiszteletben tartották.
Ekként ítéltek a kétes perekben még a
múlt század végén is a hazai nagyobb királyi városok atyái. A törvényeket a
szív és becsület diktálta, s nem nyűgözték lelkiismeretüket a büntető
törvénykönyvek cikkelyei.
És ez nem mese, kevés változtatással megtörtént tény, miről
jegyzőkönyvek tanúskodnak. Lehet-e ember, kiben érző szív dobog, ki a tanácsnak
ez érdemben hozott ítéletét kárhoztatná?
Könyves Tóth Kálmán: A félkegyelmű 1894. 279, 294.
(17.
279.) Az ilyen szerencsétlenek lelki világa ködös reggeli szürkülethez
hasonlít. Fátyolozottan látják a tárgyak körvonalait. Félhomályban zajlik le
egész életük. Cselekedeteik nem esnek beszámítás alá. Pedig ők is szeretnek,
éreznek, okoskodnak a magok módja szerint, úgy amint a félkegyelmű megengedi.
Ilyen
félkegyelmű volt Árva Pista is, kinek elhalt szülői szegről-végről rokonságban
állottak Marton Sándorhoz, a pálfalvai jómódú
gazdához. A félkegyelműt kegyelemből házához fogadta. Elfért ott a béresek
istállójában. Nem lopta e napot, nem ette hiába a gazda kenyerét. Tavasszal
őrizte a libákat, kertet öntözött, télen fát vágott. Összes bére az volt, hogy
Marton Juliska saját kezűleg szedett virággal bokrétázta föl kalapját. Hű volt
gazdájához, mint az eb. Télen nagy bundába burkolózva ott hált a tornácon.
Juliska volt a falu legszebb leánya. Bomlottak is utána a legények. Csak úgy
özönlöttek a kérők, de gazduram csak a fejét rázta: «nem adom ki a házból, rá
érünk még, hadd tanuljon sütni-főzni. De ez csak tisztességes kifogás volt. Gazduramék a leányuk helyett válogattak. Nem adják oda a
leányt mindjárt az első szóra. Majd csak ők szemelik ki leendő vejüket. Nem bízzák
a választást a tapasztalatlan gyerekre. Elfeledték, hogy ők is voltak valamikor
fiatalok, mikor nem az ész, de a szív parancsolt.
Juliska
könnyen belenyugodott szüleinek határozatába, míg az ő szíve is meg nem
szólalt. Haza került a katonaságból Deli Gyuri, aki igazán méltán viselte
nevét. Szemre-főre nem volt nála szebb szál legény a vármegyében. Aztán
becsületes, dolgos, csakhogy félszessziós. Az a félszesszió is az anyja nevén
volt, míg az öregasszony be nem hunyja szemét. Juliska nem a földet nézte,
szívesen hozzá ment volna a legényhez. De szülői nem az ő szemével néztek, nem
az ő szívével gondolkoztak. Gyurinak is kiadták az utat. Juliska sírt,
könyörgött, de könny és könyörgés nem lágyította meg Marton Sándor gazdát
— «A szív rossz tanácsadó, —
okoskodott a gazda, — nem tudja a lány a maga javát, Deli Gyuri nem neki való,
az én két szesszió földem nem illik az ő örökségéhez. Jött egy másik kérő. Nem
holmi sült paraszt. Urasági erdész, tanult úri ember, csinos, jó módú, jó
fizetéssel, ügy törte a magyar szót; onnan a szászok közül került Hartman Adolf úr, a ki még kasznár is lehet. Maga a gróf úr
vállalta el a násznagyságot. No, már ilyen tisztességet nem lehetett
elutasítani. Juliska helyett az apja mondott igent, a lányka válasza a szeméből
ömlő könnyözön volt.
— Jó férj mellett majd elfelejted a
sírást, engesztelte lányát az édes anya.
Meg is ülték a lakodalmat. Húzta a cigány,
de mintha temetési dalokat csaltak volna ki hegedűjükből. Erőltette ott mindenki
a jó kedvet. A menyecske arca fehérebb volt, mint a fővárosból hozatott hófehér
selyemruha.
S no, még az kellett ehhez, hogy még
a babona is megtegye a maga szolgálatát. Esküvés közben elborult az ég s jéggel
vegyes eső hullott. Egy-egy jégcsepp oda koppant a gazda szívéhez is, mintegy vaskalapáccsal
ütötte meg lelkiismeretét. Hátha a temetőbe kíséri most az ő egyetlen leányát.
Megeredt a szóbeszéd is, mint a jégeső. Az öreg asszonyok száját betömni nem
lehet. — Meglássák, ezt a házasságot elveri a jég.— «Hová
is tették gazd'uramék a
jobbik eszüket. A vak is látja, hogy az a magyar lány nem szereti azt a
németet. — «Deli Gyuri még a faluból is kiment, hogy ne is lássa a lakodalmi
menetet. Így ment ez szájról-szájra. De legerősebben kitört a félkegyelmű
haragja. Úgy sandlított a cifra ruhás erdészre, hogy
majd felöklelte szemeivel. Mikor Juliskát a házból elvitték, hogy az esküvőre a
templomba menjen, oda állott a kapufélfához, s torkaszakadtából kiáltotta: «Ne
menjen el Juliska, Pista is meghal, Deli Gyuri is meghal!» Az erdész összeráncolta
homlokát. Juliska összerezzent. Csak az öregek nem vettek észre semmit sem. A
rang eltakarta szemük világát.
Árva Pistát nem lehetett kiengesztelni.
Haragudott, hogy az idegen betolakodott hozzájuk. Észrevette, hogy Juliska
jókedve oda lett. Ezelőtt mindig szakított neki virágot, maga tűzte föl
kalapjára a bokrétát. Azóta nem virult Pista számára virág. Nem is kellett
azokat többé öntözni. Hadd hervadjanak el.
Az új menyecske
napról-napra haloványabb lett. Azt híresztelték, hogy az erdész félti Deli
Gyuritól. Rá is mordult a legényre, hogy az erdőben ne kóboroljon, mert könnyen
belebotlik valami puskagolyóba.
A kékes gyűrű mindegyre nőtt az ifjú
asszony szeme körül. A jég csakugyan elverte boldogságát. Beszélték, hogy
Márton gazda járt is már a papnál, hogy beszéljen az erdész lelkére. De az még
a fényes napot is letagadta az égről. Juliskára hárított mindent. Deli Gyurit vádolta,
hogy ez a házasságrontó mindig a felesége után jár. Gyurinak ez a vád fülébe
jutott. Ha csak maga lett volna a szóban, mit sem törődik, de azt az ártatlan
asszonyt szívéből sajnálta.
— «Nem állok magamról jót, — így
szólt többek hallatára a korcsmában, — ha azt a jó lelket az az ember még
sokáig kínozza, egyikünknek a föld színéről el kell pusztulni.
Volt egy kis bor a fejében. A bánattól
pedig csordultig volt a szíve.
— «Nagy szó az, pajtás, — jegyzi meg
egyik barátja, — kár ilyeneket kibocsátani a szádon, mert megütheted a lábadat.
— «Mit bánom én, — vágott az asztalra
dühösen Gyuri, — szavamnak állok, azt csak nem nézhetem el, hogy az ártatlan
asszony miattam hervadjon el, istenemre, előbb megölöm a gyilkosát. Árva Pista
mindezt a szegletbe húzódva hallgatta. Szemei vadul villogtak. Sajátságosan
röhögött. Helyben hagyóan integetett a fejével. Szája ízére beszélt Gyuri,
hiszen ő is úgy gyűlölte az erdészt, mióta Juliskát a háztól kiadták, kerülte
Márton gazda háza tájékát is. Deli Gyurihoz szegődött. Ennek segített, ezzel
kapálgatott. Hiába csalogatta Márton gazda, a félkegyelmű hátat fordított. Addig
esett ott jól a kenyér, míg azt Juliska szelte, addig ízlett a leves, míg a
tésztát Juliska gyúrta. Az eb is megérzi, ki adja szívesen a kenyeret. A félkegyelműnek
is maradt még annyi esze, hogy ezt megítélhesse.
— «Nincsen már virág kegyelmeteknél,
feléjük se nézek,» — ezzel fizette ki Marton gazdát.
Nem
került bele két hónap, Juliska zokogva vetette magát szüleinek lábaihoz, hogy
szabadítsák meg kegyetlen férjétől, mert tovább nem bírja ki! Hiszen még meg is
ütötte. Ráfogta, hogy az erdőben Deli Gyurival találkozott. Pedig ebből egy szó
igaz sincs. A legény kerüli őt, de azért férje mindenütt ott látja. Ha az
ablakon kinéz mindjárt azért szidja, hogy Gyurit
keresi. Ha sóhajt, utána sóhajtozik. Ha egy virágot szakít, azt mondja, hogy
azt a legénynek szánta. Nincsen se nappala, sem éjjele.
Késő est volt, mikor Juliska mindezt
szüleinek elpanaszolta. Ennyi panaszra elvégre is megesett a szívok. Nemcsak az
ajakon tört az ki, rá volt írva a szegény asszony egész lényére. Tüzét
elveszítette a szem, karcsú termete meghajolt: a pár hónap alatt hervatag
virággá lett. Ott állott előttük az áldozat, a féltékenység vértanúja, vádolva
férjét s egyúttal szülőit is, kik e gyilkos kezébe adták őt.
Az ablak alatt egy árny vonult meg.
Akárki volt is, a nyitott ablakon keresztül mindent hallhatott.
— «Feküdjél le, én édes
gyermekem, — engesztelte anyja, - az álom enyhülést ad...
holnap megidéztetjük azt a rossz embert s válópert
indítunk... ne félj, nem hagyunk tovább szenvedni.
A menyecske reszketett. Dúlt városain
a félelem ült.
— «Nem, nem, inkább így szenvedek —
nyögte fájdalmasan,—férjem megesküdött, hogy ha válópert indítunk, elébb Deli
Gyurit öli meg' aztán engem, csak így válik el tőlem. Miért hozzak én halált
arra a szegény fiúra, hiszen mióta innen elkerültem, rám sem néz megutált.
Hogyisne utálta volna meg azt, a ki ilyen csontvázzá lett, mint én... hejh! de másként volna minden,
ha...»
— «Ne beszéljünk erről, kedves
leányom, eső után köpenyeg, még minden jóra válhat, jó az Isten, rosszból is
jót hozhat", békíti anyja. Az árny, mely ott járt- kelt a ház előtt, úgy
látszott, mintha járó kereszt lett volna kiterjesztett két karjával. Lassan
vontatva ment tovább, mígnem alakja a sötétben elmosódott. Még a kutyák sem
vonítottak, úgy járt, mintha valami sírból kikelt kísértet lett volna.
(Vége következik)
(18.
294) Alig pitymallott még, mikor két csendőr a Deli Gyuriék
kapuján zörgetett. Édes anyját verték föl hajnali álmából.
— Hol van Gyuri? kérdezték a szemeit
dörzsölő asszonyt.
— «Korán reggel kiment a földre krumplit
ásni, legalább tegnap este oda szándékozott.»
— «Aligha kereket nem oldott, —
jegyzi meg az egyik csendőr. Merre van az a föld, nénémasszony?»
— «A nagy eperfa melletti dűlőn
jobbra, — válaszolt az öregasszony, — de hát, mi közük az uraknak az én
fiamhoz, nem dezentor az, nem is ártja magát semmibe, obsitja van a királytól.
— «Majd megtudja annak idejében»,
szólt a csendőr lóra pattanva, s vágtattak a kijelölt irány felé.
Gyuri nem illant el. Még csak félbe
sem hagyta a krumpli-ásást, amint a lódobogást hallotta. Sietett a dologgal,
mert még napkeltekor szántani is akart. Aztán Árva Pista most nem kísérte el.
Az is korán kelt. Az ásót az adta kezébe. Azt hitte, ide jő ki a mezőre, de biz
az otthon maradt.
— «Jó reggelt, öcsém! gyere elő csak, egy pár szavunk lenne», — szólítja meg a
csendőr.
— «Adj isten, — viszonozza Gyuri, —
mi jóban járnak az urak?»
— «Téged keresünk, tedd le az ásót;
tiszteltet a szolgabíró úr.»
— Mán, hogy engem, — kiáltott föl
meglepetten a legény, — velem nincsen számadása, talán tévednek csendőr uraimék.
— Azt majd a szolgabíró úr intézi el,
mi csak azt tesszük, amit parancsolnak.
— Jó van hát, megyek, — szólt
nyugodtan Gyuri, vállára vetve az ásót.
Az első napsugarak megpihentek az
ásón. A csendőr szemei szintén oda vetődtek.
— Add ide, öcsém, azt az ásót; jobb
helye lesz annak nálam.
— «Itt van,
ni, legalább nem cipelem.»
— «Micsoda folt az ott a
lábravalódon, öcsém?»
Gyuri odanézett. Vérfoltokat vett észre.
— «Tán csak nem vágtam meg magamat? kérdezte megütközve.
— «Hát az a
másik folt az ingeden?"
— «Ni, bizony még ez is véres! Talán
az akácosban szúrtam meg magamat.»
— «Az ám, hé, — szólt oda a csendőr,
— az ásódtól lettél te véres. Hol jártál te Gyuri, ezzel az ásóval? Úgy-e az
erdőben? Várj csak, — szólt, leszállva a lováról, mig
a másik csendőr felhúzta fegyvere ravaszát, — várj csak, tegyük össze szépen a
kezünket, úgy sem imádkoztál még ma.»
A legény véres
kezeit összekötözte. Gyuri ámult-bámult. Álmodik-e vagy ébren van? Honnan
kerültek azok a vérfoltok? Ezen töprengett az egész úton.
A szolgabíró
ott volt már hivatalában.
— «No, Gyuri, — e szavakkal fogadta a
legényt, — te ugyancsak hamar ura lettél a szavadnak.
— Micsoda szavamnak? kérdezte megütközve.
— «Ejnye, fiú, — szólt a szolgabíró,
— nem jól áll neked a színlelés, nem emlékezel, mit fogadtál a kocsmában?... ugyan rövid eszed van.»
Gyuri bátran
nézett a szolgabíró szeme közé.
— «De emlékezem, tekintetes uram, a
mit mondtam, annak ura is vagyok, meg is tettem volna, de még nem jött el az
ideje.»
— "Talán túl is estél már rajta,
miért is tagadnád ... nézzed,
ezek a vérfoltok ugyancsak kiáltanak.
— «Nem értek én, tekintetes uram, az
egészből semmit sem.»
—
«Nem értesz, — folytatta a szolgabíró, — várj, hát majd én segítek neked.
Megesküdtél, hogy azt az erdészt megölöd, ha rosszul bánik Marton Juliskával. A
szegény asszony elpanaszolta neked tegnap, hogy az ura megverte. Aztán hazajött
a szüleihez... te pedig meglátogattad az erdészt.
Lesbe állottál... mikor aztán kijött a házából, azzal
az ásóval, melyet tőled elvettünk, kettéhasítottad a koponyáját. A tárcájából
kivettél mindent, de a tárcát igen okosan ott hagytad, hogy azt gondolják,
valaki rablási szándékból ölte meg. Aztán úgy véresen kimentél a
krumpli-földre. Nem volt időd átöltözködni. Idejében elcsíptelek, mert hallod,
az a fenyegetés régen a fülembe jött s szemmel tartottalak. Nézd csak, milyen
véres vagy. Nos, nem úgy van?»
Gyuri sehogy sem tudott magához
jönni. Hátha igazat mond a szolgabíró? Az ásó véres, ruhája szintén. Nem az
akáctüske vérezte meg. Hátha csakugyan ő ölte meg az erdészt? Hátha alvajáró, s
a gonosz szellem adta kezébe az ásót!
— «Tekintetes uram, — kezdé aztán hidegvérre], — én sem vallok, sem tagadok,
hiszen látom, hogy minden ellenem vall. Nem mernék magam mellett megesküdni.
Fogjanak el, kiállóm a büntetést, de azt hiszem mégis, hogy ártatlan vagyok... esküszöm, hogy semmire sem emlékezem. Véres ásóm, véres ingem ellenem vallanak... még a
szándék is megvolt bennem ...»
— «Hát a tárca tartalmát hová tetted?»
— kérdezte a szolgabíró.
Erre mintha parazsat tettek volna
alá, olyat toppintott Gyuri, mérgesen, dühösen.
— «Micsoda! hát
még rablónak is tartanak? Mindent rám kenhetnek, de a rablást nem. Meg tudtam
élni még a magam kenyerén tisztességesen, nem vágyódtam senkinek a kalácsa
után, nem fájt a fogam soha a máséra.»
Hiába faggatták, nem vehettek ki
belőle egyetlen szót sem. Alibijét nem bizonyíthatta; még anyja sem vallhatott
mellette. Pista tanúsága szintén érvénytelen lett volna. De meg a félkegyelműre
a gyilkosság híre oly megrendítően hathatott, hogy a faluból még akkor reggel
megszökött. Ugy félt az istenadta a vértől, hogy ha
egy tyúkot öltek is, szaladt onnan messzire, hogy ne láthassa a szegény állat
vergődését. Ment, a merre a szél vitte.
A vizsgálat erélyesen igyekezett
lebonyolítani a gyilkosság elrejtett szálait. Még az asszonyt is gyanúsították,
hogy ő bujtotta föl kedvesét. A tárcza tartalmát
Mártonoknál keresték. De semmi sem vezetett e tekintetben nyomra. A bűnjelek, a
halálos gyűlölet, fenyegetés mindmegannyi vádló tanú Gyuri ellen. Teljesen meg
volt a felől győződve a bíróság mindegyik tagja, hogy a vétket más nem
követhette el. Még az özvegy is Gyurit sejtette gyilkosnak. Az éjjeli őr
vallomása is fontos volt. A gyilkosságot előző éjjelen látott valakit a Martonék háza előtt föl s alá járni, s ez a valaki Deli
Gyurihoz ment be.
Védő ügyvéde is csak az enyhítő
körülményekbe kapaszkodott. Bűntelen előélet, elkeseredés a miatt, hogy
kedvesét kegyetlenül kínozta az erdész és több efféle. Gyuri hónapok óta ott
ült már a börtönben, mikor egy reggel a szolgabíró a temesvári rendőrségtői
levelet kapott, melyben értesítik, hogy egy hülyét
tartóztattak le, ki faluról-falura kóborolt. Kivallatták, hogy hová való illetőségű.
Most hát haza toloncoltatják. A mint azonban
megmotozták, találtak a zsebében többféle irományt, vagy százforintnyi
bankjegyet s egy női arcképet. Ezt a levéllel együtt küldi, holnap a hülye is megérkezik.
A szolgabíró mindjárt fölismerte az erdész
irományait s Juliska arcképet.
— «Hogyan kerülhetett ez a hülye
kezéhez?» kérdezte magában, s egyszerre, mintha a
sötétben világosság gyúlt volna ki, megoldva látta a rejtélyt. De nem szólt
semmit, megvárta, míg a hülye megérkezik.
Jelentették másnap, hogy Árva Pista a
tolonc-levéllel megérkezett.
— «Hol kószáltál, Pista? kérdezte a szolgabíró.
— "Odajártam, kenyeret keresni,
felelte az egykedvűen.
A szolgabíró
intett hajdújának s így szólt:
— «János! küldje
be csak az erdész urat, hadd rakja meg Pistát, a miért az ásóval fejen kólintotta.
Pista félénken a szegletbe
húzódott. Elhalványult, reszketett. Volt még annyi esze, hogy az élőtől jobban
féljen, mint a halottól.
—
«Ne bocsássák be, — nyöszörgött, — azért vágtam fejébe a Gyuri bácsi ásóját,
mert hallottam az ablak alatt, hogy Gyuri bácsit is, Juliskát is meg akarja
ölni... azokat ne ölje meg... nem ütöd meg többet... az erdőre mentem... kijött, az ásó
nálam volt... a fejére esett... úgy kell neki, ne
bántsa Juliskát, a ki Pistának virágot szedett. Megijedtem, hogy megvernek, a mint az ásót hazavittem, elszöktem... ne
bántsanak, én sem bántok senkit.»
A
félkegyelmű ölte meg az erdészt. A véres ásót Gyuri a sötétben vette magához s
úgy ment ki, nem látott semmit sem, így keveredett a gyanúba. Senkinek sem
jutott eszébe, hogy a vértől iszonyodó hülyét is
kérdőre kellene fogni. Gyuri visszanyerte szabadságát s félév múlva meg is
ülték a menyegzőt.
---------------
Kövér Ilma
Kövér Ilma: Csak tréfa volt. Elbeszélés.
1890. 447, 466, 478, 511.
Senki se tudott róla, csak a kis
patak, a szomorú űz, mely bizalmasan terjeszti föléjük földig érő ágait, s az a
kis pad, a melyen boldog perceiket töltötték.
Senki se sejté, senki se gyanítja e
boldogságot! Minek is? A szerelemnek nincs szüksége senkire, mert egy világot
talál föl egymásban két szerető szív, s számára nincs többé világ, nincsenek
emberek, nincs senki, semmi!
Így mondotta ezt Aladár úrfi, a
földes-asszony, a büszke báróné fia. És Mária, ölében összekulcsolt kezekkel
hallgatta azt a sok csodaszép dolgot. Nagy beszédes kék szemeit az ifjúra
függeszti és piros arca még jobban kigyulladt, szíve hevesebben vert és szép
szemei különös fényben ragyogtak. Maga se tudta Miért? Mitől?
Aladár pedig
egyre beszélt. Aztán ő is elhallgatott, által karolta a szép leányka karcsú
derekát és szó nélkül merült el abban az azúr csillagpárban.
— Nos, Mária, felelj: hiszed-e, hogy
szeretlek?
— Hiszem, — suttogta Mária, alig
hallható, remegő hangon; s arca még pirosabb lett, szemei még fényesebben
ragyogtak; — hiszem!
Aladár egy forró csókot lehelt a
leány tiszta homlokára. De az a csók nagyon is forró lehetett, mert égő vörös
lett tőle Mária márványhomloka. A leány egész testében megremegett és — mint a
félénk őz — felszökött ülő helyéből.
— Bocsásson, bocsásson! Ha az apám
jönne, vagy ha édes anyja, az öreg méltóságos asszony látná…
— Azt látná, amit úgy is meg fog
tudni: hogy szeretlek, Mária; és rajtad kívül soha se fogok szeretni mást; hogy
nőm leszel, és senki más a kerek világon!
Újra maga mellé vonta a kis padra, és
a leány öntudatlanul és akaratlanul engedett.
— Nincs az a hatalom, Mária, mely
elszakíthatna tőled!
— De látja, Aladár úrfi, maga gazdag
— báró én pedig egy szegény földműves paraszt leánya vagyok. Higgye el, hogy az
öreg méltóságos asszony soha se nézne reám jó szemmel.
— Ne hidd, Mária! — és ha úgy lenne
is: mit törődöm vele! Én szerelmemen kívül nem ismerek senkit, semmit! Te vagy
mindenem.
Minden este találkoztak. Mária,
mintegy delejes vonzásra, önkéntelenül is sietett a kitűzött időre, rendes
találkozási helyükre, oda a kis patak szélére, melyet egy kis hegyecske szegett
körül s melynek partján már rendesen ott várt reá szerelmese.
Mária atyja szokás szerint csak jóval
napeste után tért haza, néha még akkor sem, már amint a munka engedte. A
szegényes kis gazdaságot egyetlen gyermeke, Mária vitte, mert felesége még
ennek születésekor meghalt és András gazda nem házasodott meg újra. Míg Mária
kicsiny volt, András gazda anyja vitte a házat, az nevelte a kis árvát. De —
mint aki kötelességét jól végezte — ezelőtt négy évvel meghalt s magára hagyta
a kis anyátlant. Mária akkor tizennégy éves volt. András gazda szerette
gyermekét, már úgy, a maga módja szerint; de gyöngéd, szeretetteljes szót soha
se hallott az anyátlan leány. Nem volt anyja. Életéből hiányzott a napfény, hiányzott
a melegség. Azonban, amit most érzett szívében, az oly forró érzelem volt, hogy
izzó parázsként égette lelkét. Mint valami ismeretlen rossztól — ösztönszerűen
— félt ez érzéstől, de amellett oly ellenállhatatlanul vonzotta, oly hatalmas
erővel csábította, amely egészen elnémította a hideg ész szavát. Mária még soha
sem szeretett, soha sem hallott a szerelemről. Azt tudta, hogy ő már 18 éves,
férjhez kell mennie. Volt kérője is, a tönkre ment paraszt nemes: Kükülley Máté; csak előbb katonai kötelezettségének kellett
eleget tennie. Mária nem szenvedhette Mátét, mert rút volt és vad szavú;
hallani se akart róla. Annál többre tartja András gazda a szerencsét, hogy leánya
nemes ember felesége lesz, s neki nemes unokái lesznek. Máténak még csak pár
hónapja volt, melyet le kellé szolgálnia s őszre haza kerül.
Aladár rendesen a legnagyobb
izgatottsággal várta Máriát. Fekete szemei annyi gyönyörrel, annyi sóvárgó vággyal
tapadtak az útra, melyen a leány közeledik. Mária apró lábai alatt alig hajlott
meg a buján fakadó fűnek egyetlen szála is.
Arany hajával a pajkos szellő
játszadozott. Rövid szoknyácskája öntudatlan,
keresetlen kacérsággal volt feltűzve, hogy az
akadozó bozót ne állja útját, ne csimpaszkodjék ruhájába, ne tartsa vissza egy
percig onnan, a hova dobogó szívvel sietett. Hófehér ingválla alól gömbölyű
vállai és karjai látszanak ki. Oly bódítóan szép volt, annyi természetes báj
ömlött el egész lényén, amely megbűvöli, elkábítja a várakozó ifjú nagyurat.
— Jöjj, jöjj szerelmem! Jöjj egyetlen
gondolatom! Lelkem egyetlen imádsága, jöjj! — suttogja ittasult hangon és
hévvel ölelte magához a bájos leánykát.
Leültek a kis padra és Mária szótlanul merült el a vígan csobogó
kis patak nézésébe, ezer és ezer virág balzsamos illatát szíva és a fülemüle
édes csattogását hallgatva. Soká ültek ott s megértették a természet minden
hangját, mert az csak egyről regélt: a szerelemről. Aladár hirtelen megragadta
Mária kezét és reáfüggesztette égő szemeit. Az ifjú arca még halványabb volt a
szokottnál, s hangja egészen érctelen lett:
— Mária! Te nem szeretsz! Nem
szeretsz, mert nem hiszel, mert kétkedni tudsz szerelmemben!
— Nem, nem! — de én nem merem ezt
elhinni! — nyögi töredezett hangon a leány.
— Nem mered? Oh, leány, hát nem tudod a Megváltó szavait:
«Higgy, remélj és — szeress.» Nem mersz hinni? Oh! Mária, ha így van: miért is
láttalak meg! — Közelebb vonta magához a remegő leányt és suttogó hangon folytatta:
— Emlékszel-e első találkozásunkra,
ott a hegytetőn? — te apád nyáját őrizted, én pedig — aki addig a város unalmas,
egyhangú fásultsága közepett éltem — a természetet bámultam, megláttam annak
legszebb alkotását: tégedet Mária! Ennek már két hónapja. Te a tavasz első
virágából fűztél koszorút fejecskédre és midőn megpillantottál, úgy álltál
előttem, földre szegezett szemeiddel, hogy lelkem is megremegett és fejem
elszédült látásodtól! Oh! de te is érezted már akkor
is, amit magad se tudtál; lelked megsúgta, amit ajkad még most se akar
kimondani, — hogy te az enyém leszel!
— Nem, nem,
soha!
— Soha? — Oh! hát
akkor miért kínzol? Miért jössz ide már két hónapja — mindennap?
Miért? Erre nehéz lett volna
felelnie. Erre a miértre, még Máriánál, az egyszerű, tudatlan pórleánynál,
sokkal okosabb teremtmény sem tudna válaszolni. Miért ébred a természet —
önkéntelenül, akaratlanul — a tavasz-ébresztő szavára?
A leány hallgatott; de annál többet
és szebben beszélt a fiatal báró. Mária feje szédült a soha nem hallott szép
beszéd hallatára; arca égett; égette az a két tüzes szem, amely az ő szemén át
lelkét is csaknem szétperzselte. Szíve összeszorult. Úgy szeretett volna futni
tőle! messze, messze elfutni! De nem volt reá ereje,
mert ha csak pár lépésnyi távolságban volt tőle, azt hitte, hogy egy világ dőlt
közéjük. Égette az a két tüzes szem, hogy szinte elhamvasztja egész szívét, de
ha nem látta: fázott, mint a legdermesztőbb téli fagyban.
Egy szót sem felelt. Mit is felelhetett volna: ő — a szegény
pórleány, annyi bűbájos szép szóra? Mit mondhatna ö — a természet, a vadon
leánya? Hisz voltaképpen ő nem is értette e csodaszép szavak értelmét, oh! de érezni érezte mindeniket. — Érezte, hogy a szerelem a
természet törvénye és hogy ő is egyik teremtménye, kinek meg kell hajolnia e
törvény előtt, amely azt mondja: «Élő lény vagy, alávetve a nagy mindenség
hatalmának, amely azt rendeli: ember vagy, van lelked, van szíved s arra vagy
teremtve, hogy — szeress!»... És Mária szeretett!
(Folyt, köv.)
(466.) II.
Forró szeptemberi este volt. Fáradtan
dőlt le a munkás, félre téve szerszámait és vastag ingujjával törli le porlepte
arczárói a napi verítéket, azt mormolva, hogy: tán már vége se lesz ennek a
nyárnak! Azonban a hulló levelek arról tanúskodtak, hogy ez csak amolyan
csalóka hőség, csak végvonaglása a nyárnak, mert azért már beköszöntött a mezők
igazi aratója: az ősz, és leszárította, letarolta a rétet, kifonnyasztotta a
virágokat; még a kis patak is megapadt a nagy hőség miatt.
— Nagyon meleg nap volt ma, — szólt Aladár, midőn Mária mellé
leült a szokott helyre, levéve kalapját, finom, illatos kendőjével törülte le
homlokáról a verítéket. Régen vársz reám? kérdi a leánytól.
— Régen. Mikor ideültem, akkor ütötte
el a hetet a falu templomának tornyában.
— Én Máriám! egy
egész óráig várakoztatattad hálátlan kedvesed! — újra homlokát törülte, mialatt
szeme folyton kerülni látszók a leány fürkésző
tekintetét.
— Talán valami bajod van? kérdi aggódva Mária.
— Nincs, nincs szívem! Csak a mai
nagy hőség.
— Ma reggel láttalak, mikor elkísértem
apámat, a szomszéd határig, ahol két hétig fog dolgozni — anyáddal ültél a
kocsiban s a város felé mentetek.
Aladárnak igen melege lehetett, mert
örökké halvány arca egy percre bíbor-vörös lett, s így válaszolt:
—Bánhalmay gróf volt nála. Mária,
holnap ne várj reám: néhány barátommal vadászatra megyek, csak holnapután jövök
el ismét.
Mária
bánatosan suté le szemeit. Aladár keblére vonta, s a leány
vonakodás nélkül dőlt, az erős férfi védő szíve fölé.
Érezte, hogy ott van az ő támasza,
védelme. A gyönge leánynak ott kell oltalmat keresnie és találnia, mert hisz
azt ígérte, hogy: bármi vihar fenyegesse, az ő szívén mindig biztos menhelyet
talál. Hiszen már jegyese volt. Aladár már régebben elhozta a szép arany
gyűrűt; de még nem szabad viselnie, mert a méltóságos anyja még nem tudja szerelmüket, de egy napon meg fogja tudni, s azon a napon
nem is lesz ellene szava.
Ő így mondta, s amit mondott, abban Mária
megbízott. Bizalmasan rejti aranyos fejecskéjét Aladár keblére ós halvány arcát
— mert a kiállott sok félelem letörülte onnan a tavasznak rózsás csókját: az
ifjúság első hajnalpírját, — még színtelenebbé tette a bánat.
Ezen az estén nehezebb volt a búcsúzás,
mert nem mondhatta: viszontlátásra — holnap!»
Másnap nem jött el Aladár. A harmadik
nap nagyon hosszú volt Mária előtt; azt hitte, hogy soha se lesz vége. Pedig
ennek a rettentő hosszú napnak nem volt miért várnia a végét, mert Aladár ez
este sem jött el. Mária hiába várt reá.
Egész éjjel nem tudott aludni a
szegény leány, s ha egy-egy pillanatra elnyomta is a kimerültség, a
legborzasztóbb álmok rezzentették fel. Azt álmodta, hogy Aladár vadászatra
ment, ahonnan másnap az a hír jött, hogy kedvesét egy óriási róka szétmarcangolta.
Majd meg zúzmarás téli tájat látott, egy rengeteg vadont, hol őt, ki kedvese
keresésére indult — szaggatta szét egy róka, amelynek épen olyan ábrázata voltr mint
Aladáré.
Mária nagyon korán felkelt. Ragyogó
szemeinek fényét egészen megtörte a virrasztás. Egészen egyedül volt. Kis
házuknak csak egyetlen szobácskája volt, melyben senki se lakott — rajta és
atyján kívül. — Atyja nem volt otthon. Ez gyakran meg esett a munkaidőben.
Mária, ha máskor így egyedül maradt, rendesen áthívta valamelyik szomszédjuknak
leányát; de egy idő óta mintha kerülte volna őket: zárkózott lett.
Minden este kiült, — már egy hét óta,
— a kis padra — várt! Hej! de még mindig hiába! Óra
számra elüldögélt ott, elnézte a csörgedező kis patakot s úgy elgondolkozott:
vajon hogyan is került oda az a kis hallgatag víz, amely keskeny ágyában alig-alig
mozgatja lomha tagjait? Talán az ő fajtájú bánatos leányzók sírták bele
kiapadhatatlan könnyeiket, s abból keletkezett ez a néma, titokzatosan susogó,
bánatos tekintetű víztükör, amely olyan szomorún nézett vissza az ő halvány
arczára? A szomorú-fűz is-oly hidegen terjeszti felé zöld lombos karjait, mint
amily hideg ölelése lehet egy olyan kedvesnek, akinek szívéből már kialudt a
szerelem tüze. Szinte megborzongatta a jeges érintés. Könnyű szellő búgott át a
halványzöld lombokon, mintha valami fájó szív panasza sírt volna rajtuk
keresztül. Óh! mert ez se volt már az a játszi pajkos
szellő! A szél erősebben kezdett fújni és szétnyitotta a buja lombokat,
amelyeken át mint valami tolakodó kíváncsi, —
beleskelődött a kandi hold. Mária kezeibe rejti arcát: érezte, hogy nincs
szüksége sem a földiek, sem az égiek vizslatekintetére.
Az öröm, a boldogság, oly
közlékennyé, bizalmaskodóvá teszi a lelket, míg a bánat zárkózottá és
bizalmatlanná minden s mindenki iránt.
Még csak ezelőtt pár héttel is, mily illatosak voltak mezők
tarka virágai, és most balzsamos illatuk mind elenyészett,
csak szúró tekintetük maradt meg, mely mind ö reá szegezi szemeit. A fű, fa,
virág, sőt a sárguló gyep is úgy nézett rá, mintha lelkében akarna olvasni.
Eddig minden mosolygott felé; a madár oly víg dalt csattogott, hogy mindenből
csak e kérdést vélte hallani: «Ugye boldog vagy? — lásd, mi azok vagyunk! — ugye
szeretsz? oh! mi is szeretünk
... De ma csak azt olvassa ki a természet kandi szeméből, a madár egyhangú
csiripeléséből, az előtte elterülő patak lassú mormolásából: «Mária, mi bajod?
Mária, miért vagy oly szomorú?» Semmi, hisz ő nem szomorú! Befutott a házba.
Ott, a négy falhoz több bizalma volt, mert könnyei ott már megeredtek — visszatarthatatlanul.
Semmiben sem oly kitartó a lélek,
mint a bánatban, a fájdalomban; úgy látszik, ehhez ért az ember legjobban. A
boldogság csak olyan áprilisi csalóka fény, amelyet egy pillanat ad s a
nyomában következő már érette jő, hogy elvigye. A boldogság olyas valami, amit
várunk, míg el nem érhetjük; siratjuk, mikor elvesztettük, de időt se ad rá,
hogy tudomására jöjjünk, hogy bírunk vele.
Alig öt hónapja, hogy először látta
őt. Akkor olyan együgyű, olyan tapasztalatlan leányka volt; de fogékony lelke e
rövid idő alatt úgy átalakult, hogy már alig lehetett benne ráismerni az
egyszerű pór leánykára. Milyen nyugodt, gyermekes, semmivel törődő volt akkor,
és most — most?...
Épen két hete, hogy minden este
hasztalan vár Aladárra. Két hete már, hogy utoljára beszélt vele. Azóta nem
jött; még csak távolról se láthatta; pedig a kastély oly közel volt az ő kis
viskójukhoz, hogy a dombtetőről könnyen odaláthatott. Talán beteg? de hisz annak hallaná hírét; ámbár nem mert volna
kérdezősködni utána.
Mária már két nap óta — öntudatlanul
— ott tévelygett a gyalogúton, mely a kastély felé vezetett; a harmadik napon
már csaknem a kapuig ment. A negyedik nap éjjelén, a sötétben — mikor senki se
láthatta — egész a kastély kertjének rácskapujáig lopódzott; ott lerogyott:
nagyon kifáradt, pedig hát nem tett odáig valami nagy utat...
Egyszerre Aladár hangja üti meg füleit. A városból érkezett meg és ott szállt
le lováról, rendeleteket adva ki. Alig ismert rá Mária Aladár hangjára, pedig
az ő hangja volt; de volt abban a hangban most valami csodálatos, félelmes,
hogy a leány összerezzent hallatára. A világ kincséért se merte volna
megszólítani, habár oly közel állt hozzá. Aladár nem egyszer mondta neki,
hogyha csak messziről közeledik is felé, az ő szíve ezt megérzi. Most ott
feküdt, csaknem lábai előtt, — hej! de ő most még sem
érezte meg!
Mikor az ifjú báró bement, Mária
hirtelen felszökött helyéről és futott a kastélytól, messze, — azt se tudta:
hova? Azt se tudta: miért? (Folyt, köv.)
(478.) III.
Ezerféle gondolat feszítette Mária
kétségbeesett agyát. Végre abban állapodok meg, hogy a báróné bizonyára megtudta
szerelmüket és elidegenítette, eltiltotta tőle kedvese szívét. De nem, nem! Ezt
nem volt szabad tennie! ezt nem is tehette, hiszen az
a szív az övé és az is maradr ahhoz a szívhez neki több jussa van,
mint bárkinek a világon, több mint a méltóságos bárónénak magának... .
A báróné ott sétálgatott fia karján a
kastély parkjában, habár a hűvös esti szellő meglehetős csípős volt. A
fel-felkelő szél erősen kavargatta előttük a száraz leveleket, ezeken oly büszkén lépdelt át az ifjú báró, mint egy
szerelmi bánatában elfonnyadt, megtört szíven a semmivel sem törődő világfi. A
nagykapu felé irányozták lépteiket s várni látszottak valakire. A báróné arcán
megelégedés ült. Aladár egyetlen örököse megboldogult atyjának és egyetlen
büszkesége a gőgös özvegynek. Az anya valósággal rátartós volt az igazi nemes
sarjra, kinek a Dárfalvy bárók vele kihaló nevét kell
fenntartania.
A kanyarulónál, a platánok alatt, egyszerre megálltak a
sétálók, mert szívszaggató zokogással borult a báróné elé egy zilált hajú,
színéből kikelt, kétségbeesett pór leányzó; szemei a sírástól egészen vörösek
voltak, ruhái hanyagul csüngtek rajta és kezeit tördelve, kétségbeesett
tekintettel függesztette könnyben úszó szemeit a bárónéra. Ajkai mozogtak
ugyan, de egy hang se jött ki azon, csak omló könnyei mosták még halványabbra, a
halotthalovány arcát.
— Mi az? mit
akar e leány? — kérdi bámulva a báróné.
Aladár épen
úgy tett, mintha soha se látta volna.
— Azt ígérte, hogy feleségül vesz! —
tördeli nyöszörögve Mária, befejezve egy mondatot, melyből — ez utolsó pár szón
kívül — egy hangot se lehetett megérteni.
A báróné megütközve nézett rá s aztán
részvéttel szólt:
— Mit beszél e
szegény leány? Ah, talán őrült?
— Nem, nem vagyok az, méltóságos
báróné — oh! de az leszek, ha nem hallgat ki, ha nem
lesz irgalmas hozzám, ha nem engedi meg, hogy a fia engem . . .
— Ej! gyerünk anyám! — vágott közbe hirtelen a fiatal báró.
— De hát mit
akar tőlem ez a szegény gyermek?
— Szeretem a méltóságos asszony fiát
és ő is szeret és meg is esküdött, hogy...
— Aladár! — kiáltott fel elszörnyedve
a báróné. Miféle éretlen tréfa ez? Csak
nem hiszem, hogy te bátorítottad volna fel e kis arcátlant? Ha arád — Bánhalmi grófnő — hallaná! Az égre, Aladár...
— Ej, anyám! szót
sem érdemel! Na, eredj haza, kis ostoba: most már vége a bohóságnak, mert
házasodom. Eredj, ne mutasd magad e tájon! No menj,
menj, te kis ügyetlen ! Tudod, anyám, — folytatta gúnyos mosollyal anyjához
fordulva, — az ilyen kis buta minden szót komolyan vesz.
A báróné szigorún szavába vágott:
—
De hát mégis ....
— Eh! semmi, semmi, anyám! az egész csak tréfa
volt! . . .
Egy jajszó se jött erre a leány
ajkára. Kővé dermedve nézte, amint az ifjú báró egész hideg méltósággal
elhaladt előtte anyjával.
Ott maradt. Nem bírt mozdulni. Senki
se nézett rá, senki se vette észre ottlétét. Az éj leszállt és a parkban néma
csend lett. Egy pár megkésett holló szárnyát csattogatva húzta meg magát a fa
tetején, melynek tövénél Mária térdelt, csaknem önkívületben. Távoli zene
hangja törte meg a síri csendet, mely a kastély felől jött, de Mária azt se
hallotta, mert erre se figyelt. Végre egy pár oda tévedt szolga észrevette a
szerencsétlen leányt.
— Hát ez miféle csavargó leány? —
szólt az egyik, ki épen a kapu bezárása miatt jött oda.
— Bizonyára valami naplopó a faluból,
aki a báró úr kézfogójára jött ide, hogy kolduljon — vagy inkább lopjon, — vetette
ellen a másik.
— Takarodj innen ki, te kis tolvaj!
Az volt: tolvaj! mert úgy jött be, mint a ki lopni
akar! Hej, pedig az igazi tolvaj ott fent volt, táncolt, mulatott, míg a
kifosztott áldozatot — itt lenn — kiutasították, mint valami tolvajt!
Mikor András gazda hazaérkezett a
munkából, leányát lázban találta. A jó szomszédok ápolták a szegény Máriát. A
leány eszméleten kívül volt és egyre félrebeszélt. Összefüggéstelen, tagolatlan
szókat dadogott, de mindent ezzel végezett, keserves zokogásba törve ki: «de
mikor — tréfa volt!»
Kükülley Máté haza került a katonaságból és
első gondja volt felkeresni András gazdát s eszébe hozni adott szavát, hogy
neki adja Máriát. András gazda semmiről se tudott és odaígérte, de Mária — mindent
bevallott Máténak. Kükülley Máté — megbocsátott
Máriának mindent! Szép egy pár hold nézett András gazda leányára, és Máté csak
azt nézve, szemet hunyt a többi előtt.
Máté pár hét múlva elvette a szép
Máriát, aki nem tudott meghalni, pedig milyen buzgón imádkozott azért
védszentjéhez — a legboldogabb asszonyhoz, a legboldogtalanabb leány! Kükülley Máté kegyetlenül bánt feleségével, annyival is
inkább, mert András gazda alig pár hóra összekelésük után meghalt: megfázott az
öreg, mikor Dárfalvy bárónak segített a hurcolkodásnál,
mert kiköltöztek a kastélyból, mihelyt az ifjú báró megtartotta benne
lakodalmát. Mintha istenverése lett volna Máté házasságán: szegény Máriának
négy gyermeke közül csak a legöregebb maradt meg, mert a többi csak úgy egymást
váltotta fel. Azt a legidősebb leányt pedig egy cseppet sem szívelhette apja — Kükülley Máté. Sokat gyötörte, kivált olyankor, mikor
részegen jött haza a korcsmából, és olyan dolgokat mondott a kis leánynak
ilyenkor, amit a gyermek — szerencsére — nem értett meg. (Folyt, köv.)
(511.) IV. (Vége)
Alig két hónapja, hogy megnyíltak
báró Dárfalvy Aladár kastélyának kapui az uraságnak húsz évi távolléte után, és már is az orvos fogata robogott
be azon, kit az apa nyugtalanul várt lenn a lépcső aljánál.
Dárfalvy Aladár gondtelt vonásait még dúltabbá
tette a nyugtalanság és szürkülő fejét lehorgasztva állt egyetlen gyermeke betegágyánál
és a legnagyobb aggállyal vizsgálta időnként az orvos arcvonásait.
— Nos orvos ? kezdé,
midőn elhagyva a beteget, saját dolgozó szobájába vezette az orvost.
Az orvos vállat vont.
— Én a betegséget meg nem állapíthatom, csupán rendkívüli idegbántalmat
konstatáltam, ami végzetessé is válhatnék, ha ....
— Az égre orvos, csak ezt ne! —
hörgött kétségbeesetten a báró. — Már négy gyermekemtől fosztott meg Isten rám
súlyosodó keze. Csak egyetlen fiamat hagyta meg számomra a kegyetlen végzet,
egyetlen gyermekemet, akit imádok, s a kiért meghalnék! Az isten nevére,
barátom, mentsd meg őt! — Alig egy éve, hogy legidősebb leányom, — egy rangján
aluli ifjúhoz akarván nőül menni, amit én elleneztem — öngyilkossá lett! Oh! bár ezt ne tettem volna ! Mit ér a rang, a vagyon, édes öreg barátom, ha
az ember oly boldogtalan, amilyen én vagyok már 12 év óta! Hisz te vagy
egyetlen, legmeghittebb barátom, tudod: mily kegyetlen csapásokat mért reám a
sors. Anyám halála után, házasságunk nyolcadik évében nőm, rútul megcsalva,
elhagyott, gyermekeivel együtt, meghurcolva nevemet és saját becsületét. Ne
többet erről: a bűnös nő már nem él — és anyja volt gyermekeimnek. Oh! de most már nincs senkim a világon, Andoromon kívül, — hagyd
meg őt nekem, kegyelmes Isten!
— Csillapulj, barátom. Bízzunk a
Mindenható végtelen kegyelmében, s amit ember tehet, tegyük meg. Fiadat valami
rendkívüli ideg-rázkódtatás érhette, a mi tekintettel korára...
Hány éves Andor?
— Nem régen múlt 19 éves. Ö legidősebb gyermekem. Ugye őt
meghagyja nekem az én Istenem?
— Szólj csak, barátom, nem vettél-e észre valami jelt, mely
arra mutatna, hogy e fiatal szív tán megszólalt és...
Dárfalvy báró elkomorodott, fejét
lehorgasztotta, amit az orvos észrevéve, félbe szakította beszédét s egy ideig
szünet állt be, melyet a báró tört meg:
— Mondd, — szólt hosszas önküzdelem után az apa, — mit szólna
a világ, ha egy Dárfalvy báró egy — pór leánynak
nyújtaná kezét?
— Nem értelek;
kérlek, szólj világosabban.
— Nos tehát, tudj meg mindent. Alig
jöttünk ide, húsz évi távollét után, midőn Andor
fiamon — a ki most látta először e tájat, miután, mint tudod, születése óta a fővárosban
élt, — oly különös változást vettem észre, a mely megdöbbentett; sokszor
napokig nem láttam, de eleinte azt hittem, hogy a városi egyhangúsághoz szokott
ifjú kedélyre tán a szabad természet látása tesz ily különös hatást. Sokszor
órákig el-üldögélt mellettem, mélázva és maga elé merengve. Sokat faggattam,
végre tegnap bevallotta, hogy egy pór leányka kötötte le szívét, s hogy vagy e
leányt veszi nőül vagy senkit a világon. Képzelheted meglepetésemet! Előbb ifjúságára hivatkoztam,
hogy: alig múlt 19 éves, de ő azt felelte, hogy ha szavamat bírja, türelmesen bevárja
az időt, melyet házasságára kijelölök. Mikor láttam, hogy ily komoly a dolog:
szigorúbban kezdtem beszélni, úgy annyira, hogy a leghevesebb jelenet fejlődött
ki közöttünk, amelyet a fiam azzal végzett, hogy ha e leány nem lehet a neje,
húga nyomdokát követi és — öngyilkos lesz.
— Ismered e
leányt?
— Nem; nem ismerem, nem is láttam.
Tudod, hogy én nem igen mozdulok ki, mint a bagoly a fészkéből. Csakis azért
jöttem újra e kastélyba, hogy zilált anyagi viszonyaimat így jobban
rendezhessem. No, de most szólj, édes öreg jó barátom, tanácsolj.
— Ez kényes kérdés; de mivel orvos
vagyok és főleg, mert barátod vagyok, őszintén fogok felelni.
Késő éjfél volt, midőn báró Dárfalvy még mindig ott tanácskozott az orvossal. Majd a
jószágigazgatót hívatta.
— Mondja csak, édes Ábrái, — szólt a
báró, a belépő jószágigazgatóhoz, — miféle leány az, akivel ön — mint már nekem
több ízben is említette — beszélgetni látta fiamat, Andor bárót.
— Bocsánat méltóságod, de alig két
héttel foglaltam el állásomat méltóságod megérkezése előtt s így senkit se
ismerek a tájékon; csak annyit tudok, hogy egy pór nő leánya, aki ott lakik az
úgynevezett kis dűlőn túl. Az anyja özvegy, mert férje már régebben meghalt delírium tremens*-ben. A leány igazán gyönyörű szép s a mellett olyan, olyan... senki se mondaná, hogy paraszt
leány.
A tanácskozás azzal végződött, hogy a
báró ily rendeletet adott ki a jószágigazgatónak:
*súlyos alkoholmegvonásos tünet-együttes
— Hívassa ide azt az asszonyt, Ábrái,
mindjárt holnap reggel.
A báró parancsa teljesítve lőn, de azt a feleletet hozták reá, hogy— «Nem jő; semmi
dolga a kastélyban!»
Dárfalvy báró ez üzenetre dühbe jött, de a
beteg válságos állapota annyira kétségbe ejti, hogy csakhamar elfeledte,
miszerint egy jobbágy, egy pórnő így ellent mer szegülni, neki, a környék
leghatalmasabb urának!
Az orvos nem sok jóval kecsegtette,
hacsak valami váratlan öröm nem adna fordulatot; mert
— a mint monda — a tudomány itt már
nem tehet semmit, csakis a természet segíthet.
*
Épen huszadik éve, hogy Dárfalvy Aladár báró utoljára járt azon az utón, melyen
most halad a jószágigazgató kíséretében. Akkor alig volt 28 éves. Az a húsz év
megháromszorozta korát: annyit szenvedett az egykor nagyon is könnyelmű ifjú.
Mióta utoljára itt járt, igen
megváltozott az egész környék; tömérdek apró házacska, kunyhó épült az egykori
beláthatatlan rónaságon. Azt se tudta: merre jár, úgy átváltozott itt minden.
Egyedül az öreg fűzfa görnyedezett
még ott régi helyén. Azt is nagyon megviselte már az idő, azt az emlékezetes
füzet. Emlékezetes? Vajon emlékszik-e még rá a méltóságos úr? Ha eddig nem is,
most alighanem eszébe jutott, mert egy percre megdöbbent, midőn kísérője kérdi,
ha ne üljenek-e le?
Dárfalvy báró újra ott ült azon a kis padon,
újra látta a kis patakot s úgy rábámult arra a megapadt kis vízre, mintha azt
kérdezte volna,
— azóta először! — attól a kis csendesen mormoló víztől:
«Mi lett abból a szerencsétlen
leányból? Talán meghalt? tán engem átkozva halt meg?
Megfogott az átka!»
— Nézze, báró úr, — szakítá meg a csendet az igazgató, valószínűleg itt szokott
találkozni a szerelmes pár, mert itt a padba van vésve a fiatal báró neve:
Andor, — emitt meg Mária. Hej, méltóságos uram, mégis csak szép az a fiatalság!
A báró nagyot sóhajtott és még jobban
elkomorodott. Hirtelen felkelt, mert úgy érezte, hogy ez a pad nem adhat neki
pihenést!
— Menjünk!
Szótlanul haladtak s alig pár
lépésnyire megálltak a kis paraszt ház előtt, melyet a jószágigazgató kijelölt.
— Itt vagyunk, méltóságos uram. Ott voltak tehát. A gazdag,
büszke báró remegve lépett be a paraszt viskóba. Nem, nem a nagyúr, nem a
büszke báró: az apa volt az, aki egyetlen gyermeke életéért remegve, minden
egyebet elfeledett.
Egy éj szemű leány fogadta, aki
csakhamar kisietett, hogy majd beszólítja a künn dolgozó anyját.
—
Ez
az a leány, méltóságos uram. Úgy-e, hogy csodaszép?
A báró nem felelt. Kimerülve rogyott
egy székre és homlokán kiült a veríték a nagy belső izgatottságtól. Egy kis
negyedóra telt el így, néma csendben, melyet, az igazgató
nem mert s a báró nem bírt megtörni. Végre szólt Dárfalvy
báró:
— Épen semmit sem tudott meg e leány
családi körülményeiről tegnap óta Ábrai?
— Semmit,
méltóságos úr.
— Tehát atyja, amint monda, nem él,
csak anyja, egy öreg pórnő.
— Úgy van,
báró úr.
— Amint látom,
igen szegények lehetnek.
— Valószínűleg, méltóságos úr. Ma reggel beszélt róluk az
erdőkerülő s azt mondja, hogy e leány atyja már ezelőtt nyolc évvel meghalt,
miután kis vagyonukat elpazarolta egészen s az anya kénytelen volt leányával
zsellérházba költözni, miután a sajátjukat el kellett adniuk.
A báró nem felelt, de nem is volt
ideje, mert belépett az, akihez jöttek, akinek szavától a hatalmas bárónak
boldogsága függött: az ajtóban megjelent a pórnő.
Az asszony arcán a barázdákat nem
annyira a kor, mint a szenvedés metszette be. Haja már csaknem egészen fehér
volt, csupán szeme, tekintete nem változott; az a bánatos kék szem az első
pillanatra elárulja benne — Máriát.
Dárfalvy Aladár ráismert. Egy hang se jött
ajkára, csak némán intett az igazgatónak, hogy hagyja magára, s az távozott.
Egyedül maradtak. Szó nélkül, de szilárd
tekintettel állt az egyszerű, a szegény pórnő a báró előtt s a hatalmas úr
lehajtott fővel várta, hogy megszólítsa őt.
— Mit kivan,
méltóságos úr? törte meg végre a csendet Mária komor
hangon
— Mária! fiam szereti leányodat! tördeli a
báró,
— Az Isten
óvjon attól! kiáltott fel Mária, rémülten.
— Értelek, értelek! — hörgi a báró ; — de légy nyugodt, ha beleegyezel: fiam nőül veszi
őt.
— A báró egy — pór leányt? — kérdi
Mária keserű gúnnyal.
— Nem, Mária; figyelj reám. Van egy
előkelő barátom, Dáras orvos, kinek nincs gyermeke, ő
örökbe fogadja leányodat, és egy év múlva fiam az orvos leányit veszi nőül.
Beleegyezel?
— Nem! —
kiáltott fel erélyesen Mária.
— Nem! De leányod is szereti fiamat s
e két szegény szív megszakad, ha elválasztják őket.
— Hej, méltóságos uram, — tört ki
Mária keservesen és a munkától érdes kezét szívére szorítá;
— szívós pórtéka a szív, nem szakad az meg olyan könnyen. Megbízhat a
szavamban, méltóságos uram, nem szakad az meg. Nem, nem báró úr! és fejét tagadólag rázta.
— Gondold meg,
Mária, fiam meghal, ha jó hírt nem viszek számára
— Ej, dehogy, méltóságos uram! az
csak afféle nagyúri kedvtelés. Azután erélyes hangon így folytatatta: de jó
hogy, tudom! A leányt még ma elküldöm egy távoli helységbe, ahol az apja testvérnénje
lakik; magam is oda szándékozom, mihelyt pénzzé teszem ezt a kis
szegénységemet.
— Mária! Ez nem te vagy! hisz te nem beszéltél soha így.
— Nem ám, méltóságos úr! — majd
gúnyosan hozzátéve: A báró úr is másként beszélt egykor.
— Vigyázz Mária, te is anya vagy! vigyázz, mert itt nemcsak az én fiam, de leányod szíve
— Méltóságos úr, — Mária
kiegyenesedett és fakó arca egy percre kipirult; — a leány az enyém s azt
teszem vele, amit akarok.
— De ...
— Még egy óra eltelte előtt elküldöm
nénjéhez; — vágott közbe erélyesen — és soha többé nem lesz a méltóságos báró
útjában. Isten legyen méltóságoddal, aki minket most irtózatos
szerencsétlenségtől óvott meg.
Mária elhagyta a szobát, s a báró
megsemmisülve rogyott egy székre.
VI.
Feketére volt bevonva az egész
kastély udvara, amely tömve volt, mert a rokonok, barátok és ismerősökön kívül
az egész falu népe kikísérte Dárfalvy Andor
koporsóját az örök pihenés helyére.
A kastély parkjában temették el; így
kívánta ezt az öreg báró. Mikor a sírt megásták, mikor a hulló rög tompa
dörömböléssel kopogtatta a koporsó ércfedelét, mintegy üdvözölve az érkezőt,
mintegy így szólva: «porból lettél, porrá levél; Isten hozott körünkbe újra!»
De a sír szélén állók keserves zokogása, főleg a kétségbeesett apa
szív-szaggató sírása, annál inkább akarta volna marasztalni a drága távozót.
Elföldelték Dárfalvy
báró utolsó gyermekét, — nevének utolsó örökösét. A résztvevők, a vigasztalók —
kiknek részvéte csak fájóbb, vigasza csak kétségbe ejtőbb — félrevonultak. A
megtört apa egyedül maradt ott, hogy még egy végső Istenhozzádot mondjon, egy
utolsó imát küldjön elköltözött földi boldogsága után.
Már épen összekulcsolta kezeit és szemeit
az égre függeszté, — oh! mert
bármennyi csapás jött is onnan felülről: a vigasznak is csak onnan kell jönnie,
midőn egyszerre egy halott halvány nőt pillant meg maga előtt, kinek arcán nem
volt földi vonás, csak a fájdalom kifejezése árulta el rajta, hogy élő lény.
— Mária! — suttogta öntudatlanul a báró. Mária fejét
csüggedten bólingatva szólt:
— Ej, ej, méltóságos báró! ez a tréfa sokkal komolyabb volt, mint az, melyet Aladár
űzött egykor Máriával; mert azt csak ember űzte emberrel: semmi — a semmivel! De itt a
büntető, a bosszúálló Isten űzött nagyon is kegyetlen tréfát, midőn szerelmet
öntött a testvér szívébe
testvére iránt.
--------------
*
Kövér
Ilma (Pest, 1862. –
Budapest, 1928. április 26.) magyar írónő. Kövér Lajos drámaíró és Kövérné Komlóssy Ida színésznő leánya.
Magyar
Irodalmi Lexikon, 1963. Kövér Ilma. Egyik másik regényéhez Jókai Kór írt
előszót. Ő buzdította az írásra. Főbb művei: 4 cím
Krúdy Gyula.
Krúdy Gyula. EGY CSÚNYA LEÁNY ÁLMAIBÓL. Elbeszélés.
1907. 918.
I.
A Fehérvári-úton két lovag poroszkál Buda felé. Nyári
alkonyat van, a budai tornyokat aranyporral hinti be a búcsúzó nap és a
tornyok, midőn fejük már aranyos lett az alkonyatban, alakjuk többi részét
sötét bíborba borítják. A nap a hegyek felett úgy vérzik, mint egy megölt
óriás. A hegyek ormáról lepatakzik vére a Duna felé.
A lovagok az aranyfejű tornyokat
nézik és a tornyok közül kiszemelnek egyet, a hol az éjszakát óhajtják tölteni.
Persze a legszebb és legnagyobb tornyot választották.
— Ott tán maga a király lakik — mondja az idősebb lovag, a
kinek hosszú szürke szakálla és szürke arca volt. Az öltönye is szürke volt.
Mintha finom hamu szitálta volna be tetőtől talpig a lovagot. A másik lovag ez
ó-ember mellett fiatalabbnak látszott, bár a hamuszürke szín ellepte őt is. Ám
a szeme fekete volt és benne szenvedélyek ragyogtak. Sastoll volt a süvege
mellett és törökkendő volt a derekára kötve, mint a fiatal leventék viselték
háromnégyszáz esztendő előtt.
Most megszólalt a fiatalabb lovag:
— Én azt mondanám, Miklós bátyám,
hogy hagyjuk a pihenést akkorára, a midőn már
dolgunkat elvégeztük. Otthon, Muraközben
pihenhetünk majd eleget.
Az öreg lovag, a kit Miklósnak
nevezett társa, csendesen csóválgatta a fejét.
— Ti mindig csak elsietitek a dolgokat, heves fiatalemberek.
Mintha bizony elvinné előled valaki Csákfia
Erzsébetet?
— Már hogyne vinné el, — heveskedett
a fiatalabb lovag. — Három kérője is volt mostanában egyszerre. Meg aztán
otthon az öreg Jutka is megálmodta, hogy varjúk és sasok harcoltak a muraközi
vár felett. Bizonyos, hogy ez az álom veszedelmet jelent. Még az éjjel
nyergembe emelem Erzsébetet, aztán megvédelmezem az egész világtól.
— A világtól igen, — dörmögte az öreg.
De a királytól nem. A király kolostorba csukatja, a
azokat a leányokat, a kik elszöknek a szülei háztól.
— Csákfia
kedves embere a királynak — ellenkezett a fiatalabb lovag.
— De nem kedves embered neked.
Haragjában tán még a leányát is feláldozza, hogy megbosszulja magát.
A fiatalabb vitéz lehajtotta a fejét.
Hosszasan gondolkozott, majd csendesen mormogta:
— Akkor átmegyek a Murán. Török
leszek.
Miklós lovag haragosan zörrentette
meg a fegyvereit, mintha egy csomó rozsdás kulcs csörögne a derekán.
— Arról majd még beszélünk. Most
pedig igyekezzünk, mert még a váron kívül lep meg az éjszaka.
Megsarkantyúzták szürkéiket — a lovak
is szürkék voltak — és az alkonyatba merült Buda felé nyomultak.
II.
Ugyanezen időben Budán, a várhegy
alján egy modern palotában, amely régi váracsot ábrázolt, a kényelmes erkélyen,
szalmaszékben hátradőlve regényt olvasott egy kisasszony. A regényben középkori
lovagok harcoltak szerelmükért és öreg szerzetesek segítették frigyükhöz a
menekülő párokat, öreg várurak tomboltak bősz haraggal és a csendes zárdákból
az apácák esti zsolozsmája hallatszott. Talán nem is a világ legnagyobb írója
írta a regényt, amelyet e csendes estén a budai kisasszony olvasott,
mindenesetre ez óra kedvezett az írónak és a kisasszony térdére eresztve
könyvét, félig behunyta a szemét és a lovagokat látta jönni a fehérvári-úton.
Igen, ugyanazok voltak ők, akik a Szentföldön a pogánnyal verekednek. Ők ölik
meg a gonosz Detriket és a királyok egyebet sem
tesznek, mint azon gondolkoznak, hogyan tűntessék ki e szerény és visszahúzódó
férfiakat.
A kisasszony fenn az erkélyen, azon
kisasszonyok közül való volt, akik zsenge gyermekkoruktól várják a lovagok
megjelenését. Némely nőket arra rendelt a természet, hogy csak epedjenek, mindig
epedjenek, anélkül, hogy vágyaikat valaha elérhetnék. A mi kisasszonyunk
tanítónő volt és szegényke a végzettől annyi tudományt kapott, hogy poggyászába
nem fért el többé semmi: csinos hangocska vagy beszédes szempár. A háztartási számtan és a politikai földirat nem
engedte érvényesülni még azt a bajuszkát sem, amely talán más nőnek az ajka
fölött kedves, kívánatos és érdekes lett volna. A bajusz ez alkalommal nem
tudott kitenni magáért és viselőjének sok bánatot okozott. A háta mögött őrmesterinek
hívták a budai kisasszonyt, pedig szelíd volt és jó volt.
Az alkony szürke fátyla alatt halkan
közeledtek a szürke lovagok a várhegy alatt. Néha-néha csodálkozó pillantást
vetettek a háromemeletes házakra.
— Minek a királynak ez a sok palota? — kérdezték halkan.
Miklós lovag, a ki fiatalabb korában
testőr volt Budán, a vállát vonogatta.
— Öcsém, a király nagyúr, annyi
palotája van neki, ahány ujja.
De később Miklós lovag is bevallotta,
hogy nagyot változott a város, a mióta utoljára benne volt, még az emberek is
másféle gúnyát hordanak.
— Gyerünk, gyerünk, —
türelmetlenkedett a fiatal lovag. — Nem azért jöttem Budára, hogy a házakat
bámuljam. Csákfia az erdélyi hadaknál időz, Erzsébet
egyedül van otthon. Ha szeret, velem jő e hölgy és nyargalvást hagyjuk el a
várost.
Szürkén, nesztelenül, mint az árnyak
lovagolnak végig az úton és senki sem látta őket más, mint a nő az erkélyen.
Dobogó szívvel látta őket közeledni. Igen, most világosan érezte, amire már
sokszor gondolt, hogy miért nem ismerte meg eddig a férfit? Mert a végzet arra
rendelte, hogy várjon, mindig csak várjon valakire, aki valaha el fog jönni. Egy
valaki háromszáz esztendő előttről, a regényekből, az álmokból. Hiszen az lett
volna a rettenetes csapás a kisasszonyunkra, ha a mai silány, léha és
közönséges férfiak közül rendelt volna valakit számára a sors. Gyakran
vigasztalta magát azzal, hogy háromszáz év előtt, mikor még a férfiak mások
voltak, bizonyosan neki is akadt volna párja. Sőt bizonyos, hogy volt, van
valaki, aki abból az időből szereti, mert a mi kisasszonyunk, (felfogása
szerint,) minden században visszatért egy darabig az életbe. Ott volt Spártában
a hősleányok között, Rómában a katakombákban mártír
volt, a középkorban várkisasszony és a francia forradalomban márkinő. Minden
addigi élete között a középkori tetszett legjobban. Mert volt, kellett, hogy
legyen egy lovag, aki holdas éjszakákon megjelent a vár alatt. Az óra, amely a
kisasszony középkori élete számára a sorstól adatott, lepergett; lepergett
azelőtt, mielőtt a lovaggal találkozhatott volna a vár alatt. De a kis tanítónő
tudta, hogy a lovag egyszer, két vagy háromszáz esztendő múlva, eljön,
bizonyosan eljön. Felébred valahol még a sírjában és eljön érte.
Dobogó szívére szorította kezét, és
úgy várta a közeledőket, a szürke árnyakat.
III.
— Itt lakik Erzsébet, — mondta a
szürke lovag szürke társának az erkély alatt, ahol lovaikkal megállottak.
Megállottak és az esti szél lengette
alakjukat, mint a légvonat lengeti a kulisszákat a nyári színkörökben. Á kis
tanítónő odafönn arra gondolt, hogy az órák, a melyek a századok folyamán néki
életül adattak, eddig mindig kegyetlen gyorsasággal leperegtek, azért ez
alkalommal nem sokáig tétovázott. Kendőjét vállára dobta és sietve az utcára
indult, ahol a lovagok állottak.
— Erzsébet! — rebegte a szürke lovag,
mint mikor a szél lengeti a faleveleket.
— Itt vagyok!
— sóhajtotta a leány.
A lovag kezét nyújtotta és Erzsébet a
következő percben már ott ült a nyeregben a lovag háta mögött. A szürke lovak
nesztelenül vágtatni kezdtek. Miklós, az öreg kissé elmaradt a fiatalok mögött.
— Ne siessetek, — kiáltotta utánuk. —
Éjfél még messzire van. Addig régen elérjük a sírboltot várunkban.
A budai tornyok az est sötétségébe
merültek. Éjszaka, sűrű éjszaka volt. Csupán a Dunán ragyogott egy-két kis
lámpás az éj tengerében.
IV.
A kis tanítónő boldog volt, nagyon
boldog volt. Másnap, midőn az iskolába indult, magában arra gondolt, hogy vajon
hány századnak kell elmúlni addig, a míg újra olyan
boldog lesz, mint az elmúlt éjszaka?
Krúdy Gyula: A PÁPA. Elbeszélés. 1910. 33. 686.
A folyó, amely akkora hegyek között
vándorolt messzi célja felé, amely hegyek már szinte olyanoknak látszottak,
mintha bizonyos részüktől kezdve nem is a földhöz tartoznának. Hanem a ködhöz,
felhőhöz és vállukon a téli éjszakában élesen szikrázó csillagok üldögélnének.
A folyó, mondom, bizonyos helyen megvált az öreg baráti hegyektől és egy vidám,
jó kutya hűségességével és fürgeségével futkározott el a vörös téglafalu kolostor
mellett, a mely üres ablakaival megvakult öregként bámult arra, valamerre Szent
Péter-falva felé. A folyó sem volt közönséges folyó, mint vénapjai nem, a
hegyek, de a kolostor különösségében, magányosságában és vénségében messzi
földön nem találhatott volna párjára. A folyó félig-meddig körülölelte a
vénséges vén falakat és havas jégtáblákat szállítván lengyel tájak felé,
gyorsan megbeszélte az újságokat a széltől búgó keleti toronnyal, ahol senki sem
lakott, csak a vak barátnak kísértő szelleme.
Majd sebesen tovakanyarodott és többé nem látott mást, csak nagy hasú
hegyeket és szálfát szánkóztató tótokat. A kerek tornyon, a félig összedőlt
tornyon, csupán a csókák maradtak, amely madarak úgy megszaporodtak, mintha a
hópelyhekkel együtt hullottak volna alá, valamint ott maradott a vak barát,
hogy tovább kísértgessen, mint már ez ötszáz esztendő óta rossz szokása.
Odabent a falak mögött, a kolostorban, amely terjedelem és
vénség dolgában leginkább egy középkori várhoz hasonlított, csak a pápák laktak
és a barátok. A pápák huszonnégyen voltak, a barátok hárman. A pápák többnyire
kecske szakállt és rövid bajuszt viseltek, mint akár a középkori
zsoldos-katonák, piros kabátjukra és aranyos fövegükre vastag port rakott száz esztendők
során a visszhangos folyosó. A kapu felé hetyke Borgiák függtek megfakult
rámákban és hideg pillantással néztek szomszédjaikra. Majd Sándorok jöttek bús komoly
magatartással, néhány szelíd Incze, a sort egy haragos tekintetű, szinte zordon
képű, aranykeresztes pápa zárta be, akinek fekete, hegyes szakálla, szúrós
szeme és fenyegetően felemelt jobb keze szinte azt látszott jelképezni, hogy ő
a legnagyobb úr ebben a kolostorban és ő utána üresen maradtak a falak.
Még az idő is respektálni látszott ez
utolsó pápa ruházatát. Vörös köpenyege élénken villogott a homályban,
fejfedőjén csillogott az arany és a szúrós szeme messzire követte azokat, akik
a folyosón végigbandukoltak. A három barátra vigyázott ez a szigorú pápa, név szerint
Gergely, de hogy a hányadik e szép nevű fejedelmek között, azt már senki sem
tudta a kolostorban.
Különben is a pápákra mostoha sors virradt, mióta a kolostor
elnéptelenedett. Senki sem törődött többé velük és a barátok, ha lehetett, egy
mellékfolyosót választottak ahhoz, hogy az étkezőbe vagy egyéb helyekre eljussanak
a rengeteg épületben. György barátegyedül lakta az üres emeletet, és ha kedve
tartotta, egy hétig sem kelt fel az ágyból. A vicerektor, Murgai úr valahol a
ház legtávolibb sarkában húzta meg magát és körül-belől öt esztendő előtt vélte
érdemes dolognak a megszólalást. Fehéredő fejét a két kezére támasztotta és
tenyerével eltakarta szemét, mialatt az ebédet végigette az ürességtől kongó
étkezőben, ahol mindenféle rejtélyes fali szekrényekben álldogáltak a boros
palackok. György barát is csak az ebéd vége felé kezdett magában dünnyögni,
habár ő soha sem haragudott sem a pápákra, sem a világra. Körülbelül tizenkét
esztendeje haragudott meg utoljára, amikor ebbe az eldugott kolostorba büntetésből
elküldték. Ebből a kolostorból csak ritkán szoktak visszatérni a világba –tudni
illik más kolostorokba, - az internált barátok. És György pap eljutott arra az
álláspontra, hogy neki a legjobb ezen a helyen megmaradni. Van enni-inni valója,
cipőt is kap, ha cipője elszakad, a csuhával pedig a rendnek kell törődnie, nem
pedig neki. Ebéd végzetével tehát eldünnyögte néhányszor valamely régen hallott
nóta töredékét, amire az őszfejű vicerektor méltatlankodva eltávozott és csupán
a házfőnök maradt az asztal-főn, aki addig az újságokat böngészte. A házfőnök
fiatal, fényes szemű és rózsás arcú barát volt, akit ugyancsak azért küldtek a
messzi kolostorba, hogy kissé megöregedjen. De a házfőnök még nem adta be a
derekát. A haját minden hónapban lenyíratta és- a homlokánál elválasztotta,
körmét fényesítette és a pesti újságokat mindennap elolvasta. A szigorú pápával
nem törődött, de nem félt a többi képektől sem, a melyekkel a középkorban tele
aggatták a házat. Könnyedén, fiatalosan és mosolyogva jártkelt a vén falak
között, mint a ki teljesen bizonyosnak látszott lenni abban, hogy egykor jön
megváltás a messzi nagyvárosból és újra a színházban ülhet, ahol a primadonna a
*Rip pártiját énekeli.
*Sötétben Világító RIP Feliratú Koponya Álarc
György barát, a ki korban nem igen
különbözött a házfőnöktől, néhány taktust mondott tehát, a mire Stefániusz megcsóválta a fejét az újság felett:
- Jobbra nézz! Jobbra nézz! - mondta röviden
György úrnak, amire György pap önkéntelenül lesütötte a szemét.
Az ebédlő jobboldali faláról ugyanis
a szigorú pápának egy második képe tekintett alá az engedetlen szerzetesekre,
mintegy örökön emlékeztető gyanánt, hogy a büntetéseket ő találta ki e rend
számára.
György barát csak elmenőben szólt
vissza a maga dünnyögő hangján:
- Mi történhetik velem? Tovább már nem küldhetnek. A legrosszabb
helyen vagyok már. Az volna a büntetés,
ha innen elhelyeznének. Most pedig megyek egy kicsit aludni.
A házfőnök békét intett fehér
kezével, aztán egyedül maradván, lehunyta a szemét és budapesti
villanylámpákról álmodozott.
György barát nem aludni ment a
kolostori étkezőből.
A folyosón végigsurrant és a világért sem mert volna szembenézni a vörös kabátos
pápákkal, akik e kései szegény szolgájukra itten hivatalból vigyáztak. Gergely
nem szólalhatott meg, csak szúrós szemét meresztette, a szelíd Inczék és Leók
talán a fejüket csóválgatták, a Borgiák a kapu felé hideg előkelőséggel néztek
el az egyszerű szerzetes feje felett. György barát végig sietett a hosszú
folyosón és a kapunál emelte fel csupán lesütött szemét. A kolostor havas
kertjén keresztül vágott, - - hej, hogy zúgtak a vén fák, a melyek alatt néhány
szentté lett régi szerzetes egykor csöndben sétálgatott, - - aztán a
vöröstéglás falon nyomott meg egy kis ajtót. A fürge fekete köpönyeges alakról
bizony nem lehetett volna e percben feltenni, hogy esztendők óta ágyban szeret
ebédelni, mert a felkelés munkával jár, -- borotválkozni pedig csak akkor
szokott, amikor a házfőnök és a pápák együttesen reáparancsolnak. A kis ajtón
túl az országút fehérlik, míg odalenn a jégszállító folyó folytatja serényen a
kereskedelmet. (Pisztrángot és jeget visz egyik országból a másikba.) György
barát az országútra lépett.
Az országúton - - nem messzire
a kolostortól -- egy ház fekete körvonalai emelkedtek ki az éjszakából. A
padlásablakból gyalu-forgácsot ringatott kifelé az éjszaki szél. A barát a
hátulsó kapunak került. Fészerek és istállók között jutott el a ház hátulsó
szobájába. A szobában lámpa égett és a falról a vadász temetése című kép
nézegetett alá. Az asztalon barátságosan piroslott az abrosz és egy
nagyszakállú ember hosszú nyakú üveget állított az asztalra.
Mikor az ajtó a nagyszakállú ember
mögött bezáródott és a barát egyedül maradt, a hosszú-nyakúból a savanyú bort a
poharába töltötte, szemét boldogan lehunyta és felsóhajtott.
— No most gyere Temesvár, Szeged, Budapest ... Újra nálatok
vagyok, újra bennetek vagyok!
A barát lehunyt szemmel üldögélt és
lassan-lassan eszébe jutottak ama régi dalnak sorai, a melyet rendes
körülmények között csupán töredékeiben tudott. Lámpafényes városok,
emberfejekkel teli színházi nézőterek, majd egyéb titokzatos képek suhantak el
lelki világa előtt. Mintha a rozoga barna ajtó helyén valami óriási színpad
állana, a hol a nagyszakállú emberen kívül mindenféle régi és kedves képek,
alakok is megjelennének hébe-korba.
Amíg a kolostor tornyában az óra egyszerre
éjfélt ütött és az ajtóban megállott Gergely pápa piros kabátjában és aranyos
sapkájában. A mutatóujját felemelte és odakünn egyszerre hallani lehetett a
gyors folyó mormogását, a keleti torony sajátos bugását. György barát hazafelé
indult. A pápa rendet csinált.
*
Krúdy Gyulától
a Vasárnapi Újságban 34 elbeszélés és 2 regény jelent meg. (Galambos:
Repertórium)
Függelék
Könyves Tóth Kálmán: A
NŐK ÉS A TERMÉSZET-TUDOMÁNYOK. 1887. 8. 134.
Bármint tagadnák is
egyesek: kétségtelen tények igazolják, hogy a nő valóságos nagyhatalom. Igaza
volt ama lacedemoni (Spárta) nőnél, aki azt mondta:
«mi adunk életet a férfiaknak, méltányos, hogy felettük uralkodjunk." Alig
képzelhető a társadalmi életnek oly viszonya, hol a gyöngéd nő érvényesíteni ne
tudná a maga sajátságos varázshatalmát. Uralkodói jogarát kicsiny kezében tartja
a gyermekszobában; nyájassága, tekintetének bűvereje, szívjósága, édesen
csengő, bíztató hangja, határtalan áldozatkészsége képezik csodás hatalma
szilárd alapját. E szelíd uralom életünk ösvényein mindenütt védőszárnyaival
kísér. Világot rendítő események hátterében a színfalak mögött, majd mint tényező, majd mint láthatatlan igazgató működik a
nő.
A férfi, ki büszke
önérzettel nevezi magát a föld urának, meghódol a gyönge lény előtt s
legbájosabb eszményképeit is nőalakokban rajzolja maga elé, mintegy remélve,
hogy ekkor fáradhatatlanabb kitartással küzdhet azok valósításaiért.
Hajdankorban a tudományok művészetek jelképei: a múzsák, mint p. o. Klió,
Thália, Melpoméné és a többiek hódító női tündérek
voltak.
A nők nemcsak szent
ihletet leheltek a dalnokok szívébe s ajkaira, de ők magok is pengették a lant
húrjait s leszboszi Sapphótól egészen korunkig minden
nemzet mutathat föl koszorús költőnőt. A gyönge kebelt
nem egyszer szorítá vaspáncél, hímzőráma helyett nem
egyszer villant meg élesre köszörült kard a kicsiny, fehér kézben. Jeanne
d'Arc, az orleánsi szűz, Zrínyi Hona, Rozgonyi Cecília
ádáz csaták bősz viharában kivívott babérkoszorút érdemeltek halántékaik körül.
S hogy a diplomáciában, a bonyolódott politikai ügyek vezetésében sem egészen
járatlanok; kétségtelenül tanúsítja ezt a történelem s bámulnunk kell egy II.
Katalin, Roland asszony, Bornemisza Anna és Mária Terézia lángelméjét.
Egy téren azonban még sem méltatták a női nemet kellő
figyelemre, t. i. a természettudományoknak
változatosan gazdag mezején. Itt látszólag minden nevezetesebb fölfedezés,
találmány, minden egyes vívmány a férfiú kizárólagos dicsősége, elvitázhatatlan
előjoga. Úgy látszik, mintha e birodalomban a női hatalom nem emelhetné föl
követelő szavát. Pedig dehogy nem!
A hitregék tündérvilágában a
természettudomány legelső képviselői bájos női jelmezben vonulnak el szemeink
előtt. Közhit szerint női istenségek kegyelme őrködött a természet tárházának
szentelt küszöbén. Egyiptomban, az emberi művelődés bölcsőjében már jóval a Fáraók
kormányzása előtt a gyönyörű lzist imádták
oly istennő gyanánt, a ki a természet titkos könyvét lapozván, gyógyít, éltet
és ápol.
Több mint valószínű, hogy ez az
istennő, mielőtt a hálás kegyelet ily magas polcra emelte volna föl, a
természettudományban s különösen a gyógyászatban lehetett járatos. Tudós,
jótékony nő s csak későbben dicsőíttetett a természet istennőjévé. így lett a
holdnak s a Nílus folyónak jelképévé, sőt mint minden anyagnak főforrása, ö
képviselte magát a földet is.
Mihelyt azonban a hitrege tündérfátyolát
sikerül kibontanunk: e dicső nő, mint a legszebb lelki tulajdonokkal
felruházott jótevő közeleg felénk, ki férjével, Ozírivel
karöltve munkálta népe javát. Izisnek, e
természettudós nőnek nevét s emlékét késő évezredek multával is emlegetik.
A görög hitrege csodás világában Izissel párhuzamos rokon-alak Rhea, ki különösen a
beteg gyermekek s hasznos háziállatok gyógyítása által vívta ki hírnevét. Az
egészség istennője gyanánt Aesculáp hírneves orvos
tudós leányát, Hygeát (öle származik a higiénia elnevezés) tisztelték, kit korának elsőrangú természetbúvára, az ö
édes apja, avatott be a tudomány mély titkaiba. A rómaiak Hygeát
Salus, vagyis Jólét néven
imádták s tiszteletére oltárokat emeltek, pénzt verettek.
Az ó-kor történetében nevezetes
szerepet játszik két nő, u. m. Midiit és Ciree.
Hírnevük a természettudományban való jártasságuknak tulajdonítható.
Kiváló tekintélyre emelkedett az V. században Hgpathia. A világ egyik legnevezetesebb
főiskolája volt azon időben Alexandriában. A tanács egyhangúlag választotta meg ez ifjú nőt a csillagászat és
természettudományok tanárául.
II. Fülöp spanyol király neje, Erzsébet, tudós i
csillagász hírében áll, Schiller «Don Carlos» című színművében tette
halhatatlanná nevét,
A XVII. század orvosai közt Löben
Ilyes az első helyen áll, de neje. Mitriu meg
o nála is nevezetesebb. Nem annyira óriás nyelvismerete, ügyes festése, mint
inkább a csillagászat terén kivívott érdemei örökítik nevét. Több éjszakát
töltött álmatlanul s számítások között a távcső mellett, úgy hogy az asszonyok
azt lobbanták szemére: «Ijiihenne jobban ismeri
az égboltozatot, mint kicsiny szobáját, hol meg a nappalt is éjszakává
változtatja". Csillagászati nagy művet, melyet egyszerre latin i német
nyelven írt, 1654-ben 111. Ferdinándnak ajánlotta.
A jelen század csillagászai között kiváló helyet érdemel Soinmervlle Mártit. Apjával, a tudós
tengerésztiszttel utazgatott a tengereken s utazása közben is folyvást
tanulgatott. Soinmerville tudorhoz menvén nőül, most
már tudományos kísérletekkel is foglalkozott. Figyelmet ébresztő tanulmányt irt
a napsugarak vegytani s delejes hatásáról. A közhasznú ismeretek terjesztésére
alakult társulat egyenes megbízásából Laplace munkái hói készített kivonatokat.
Majd 1832-ben adta ki önálló megfigyelések után az Égboltozat térképét; ezt
követte a természettudományi földrajz s több nevezetes tanulmány
Gálvani, e- világhírű természettudós, igazán szerencsésen
házasodott: neje dr. Galeazzi leánya volt. A
természettani kísérleteknél mindig neje segédkezett s Galvani beismerése
szerint ez élénken figyelő nő vette volna először észre a villámgéphez közel
helyezett s egy késpengével érintkező békalábszár rángatózását, minek
következtében aztán férje mindjárt behatóbban tanulmányozta ama tudományt, mely
később az ő nevével azonosult. Lavoisier vegyész neje szintén
tudományosan képzett nő volt s nemcsak férje természettani kísérleteiben vett
részt, de a művéhez szükségelt ábrákat ö metszette rézbe.
Rövidre mért terjedelmünk korlátoz, hogy több példát
soroljunk elő, de ezekből is levonhatjuk a szükséges tanulságot. Bebizonyított
tény, hogy nőink a természettudományok mezején is méltán követelhetik az őket
megillető jogokat
Hiába igyekszik némely tudós, az élettan önkényesen fölvett
adataira hivatkozva, kiokoskodni, hogy a nő nem alkalmas az egzakt tudományok
elsajátítására: a felhozott példák a tudósok elméletét megdöntik.
A NOBEL-DÍJ NYERTESE. CURIENÉ (KÉMIAI DÍJ).
Maria Maria Skłodowska-Curie (Varsó, 1867. november 7. – Passy, 1934. július 4.) lengyel származású francia fizikus és kémikus, a radioaktivitás úttörő kutatója. Ő volt a párizsi egyetem első női professzora, elsőnek kapott kétszer Nobel-díjat, a fizika, illetve a kémia területein végzett munkájáért. 1903-ban Henri Becquerellel és férjével, Pierre Curie-vel megosztva kapta meg a fizikai Nobel-díjat, majd 1911-ben (egyedüliként) a kémiai Nobel-díjat.
őnek kapott kétszer
Nobel-díjat, a fizika, illetve a kémia területein
végzett mu-ban Henri Becquerellel és ,
majd 1911-ben (egyliként)
a kémiai Nobel-díjat.
*
www.chemgeneration.com/hu/women/a-nők-szerepe-a-természettudományokban.