0h14–58. Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók.

2017. 01. 18. – 02. 08

Tartalom

Bevezetés

Magyar próza

Lőrinczy György

LUKÁCS BÉLA

MÁRIAFFI DÁVID

K. Mártonffy Imre

Mauksch Kornélia.

MERÉNYI LÁSZLÓ.

Függelék

Bevezetés

Lőrinczy György: TÜZEK A HÓ ALATT. Elbeszélés..Móriczra emlékeztet. LUKÁCS BÉLA nem túl eredeti elbeszélésében néhány román szóval ismerkedhetünk meg. MÁRIAFFI DÁVID: VÁSÁROLT SZIVEK az arisztokrata világba enged bepillantást. AZ AVARFŰ a címére emlékeztet.

Mauksch Kornélia, Mikszáth rokona többet forgolódott írók között, ami észlelhető hangulatos írásain. Lotika – naivan - a betörőket vendének hiszi és kiszolgálja őket. MERÉNYI „Eredeti beszély a székely népéletből.” Mindegyik elbeszélés megüti az olvashatóság szintjét.

Magyar próza

Lőrinczy György

Lőrinczy György: TÜZEK A HÓ ALATT. Elbeszélés. 1921. 15. 174.

Majdnem csonttá fagyott a hó az úton, és mint fehér páncél szorítja le a földet, mintha azt akarná, hogy meg se moccanjon. S a föld engedelmesen elterül. A szán úgy siklik rajta, könnyedén, mint a csónak a tavon. Köröskörül a róna mély csöndje és homálya összeolvad a végtelen hó-palást tompa fehérségével s a hideg és merev téli éjszakával. Az égről a kis álmos csillagok úgy pislogtak le, mintha ők is fáznának. A szánon Bárdy László ül, a kis filigrán feleségével, Tardos Emmyvel. Az új szomszédtól, a szép Blombergnétől hazafelé tartanak, Madár-pusztáról, ahol a dúsgazdag jövevény idegen asszony egyszerre társas középpontot csinált a házából az egész környéknek, örökös, pazar, hírhedt dáridóival. Bárdy dacos_y arccal állja a téli éjszaka metsző fagyát, mintha megszokta volna, és föl se venné ezt a birkózást. Az asszonykája meg szinte elbújik és úgy elvész a prémben, mint az egér a szekrényben vagy a ruhás kosárban. Csak a kis hegyes, finom orra látszik ki a bundákból. A kezecskéi, mintha nem is volnának, úgy elrejtőztek a nagy teveszőr muffban. De a szeme, a két eleven szeme kikandikál és elmélyed a téli éjszaka dermesztő misztikumában. A lovak olykor nagyot horkantanak és fújják a meleg párát, ami szinte mindjárt bele is fagy a szitáló ködbe. Semmi hang, semmi nesz. A széles nagy messziség, az alvó róna tán maga is megfagyott. Csak a kis csengő csilingel félénken a lovak nyakán, de az is elvész a szállongó zúzmarában. Bárdy szivarozik. Néha csöndesen morogva, megszólal. Szinte suttog, amint odahajol az asszony füléhez:

— Jól van betakarva, Pici?

— Akár a csecsemő. Még a kisujjam hegye sincs ki.

— Meg ne fázzék! Kemény hideg van.

— Ej! fitymálja Enimy. Mintha valami kisgyerek volnék!

A férfi sértődötten elfordítja a fejét.

— Még az is terhére van, ha féltem. Ha gondos vagyok!

Az asszonyka durcásan egyet ránt a vállán. Aztán megint elbámul. Be, a havas éjszakába, a zúzmarás fák közé és végig a megcsillanó havas síkon. Nagyot hallgatnak. Láthatatlan árnyékok repdesnek a szán körül. A mélázás titkos denevérei, amiket az éj fantomjai hajszolnak föl, a lélek szunnyadó mélyéről. A szán siklik, mint a gyík. Az egyforma, színtelen és dermedt szánon nem is érzik, hogy haladnak. Mint a tengeren a hajó, vagy fönn, a végtelen magasságában úszó gépmadár utasai. Fölöttük komor fekete öreg varjak eveznek át. S egyszer, az út szélén, két csavargó vánszorog el a szán mellett. Elől a férfi megy, kemény, durva lépésekkel, hogy a fagyos hó csakúgy csikorog a lába alatt. Utána az asszony, a kebelére pólyával kötözött csecsemővel. A hátán az elmaradhatatlan batyuval, alázatosan tipegve, lehúzva a fejét s a két kezét összedugva. A küzdő ember képe. Aki így vonszolja magát végig az életen, elől hátul megrakva a sors terheivel, amiket cipelnie kell az éj örökös sötétjében, a bizonytalanság homályában, míg csak össze nem roskad. Ösztönszerűen, mintha meglepné őket, egyszerre pillant oda Bárdy László is, Emmy is. A férfi majdnem bosszúsan szól.

— Hol az ördögbe járnak? Ilyenkor! Gyerekkel! Ez is élet? Szegény asszony!

A felesége hideg, közömbös hangon felel.

— Én nem sajnálom. Én irigyelem.

— Ezt? Csodálkozik Bárdy. És oldalvást az asszonyra néz. Ilyen szívtelen volna?

— Ezt. Nem látja azt a férfit? Egy bot a kezében. És töri az utat maga előtt. A feleségének. Biztonságosan, tépelődés, habozás, gond nélkül. Mert érzi az erejét. Hogy kész megbirkózni mindennel. Az asszony épp úgy követi. Tán azt se tudja, hová. Nem is gondol rá, mert az a férfi dolga.

— Na, Pici. Ha maga volna annak az asszonynak a helyén!

Emmy habozás nélkül vágott a szavába. Éppen úgy mennék. Az uram után. Bárdy a fejét csóválja.

— Panasz nélkül? Zúgolódás nélkül?

— Nem. Büszkén. Boldogan.

Megint hosszú hallgatás következett. Gondolkoztak. A csengő egyhangúan csilingelt. A szán siklott. A lovak rázták a csótáros fejüket és olykor meghorkantak. Egyszer Bárdy megint némileg kissé indulatosan megmordult.

— Ezt az Isten se érti! Aki még... Az asszony...

— Persze. Persze, hogy nem érti. Kérdezze meg a szép Blombergnét.

— Blombergnét? Én?

— Igen. Az este. Mikor a kezét úgy megszorította. Hiszen láttam. Tíz lépésre voltak tőlem, de oda is hallottam a vékony ujjainak a ropogását. Majdnem éreztem a maga kezének a csontját. Azt hiszem, föl is szisszent a fájdalomtól. Tán a vér is kiserkedt az ujja között. Mégis mosolygott. És én hogy irigyeltem!

Bárdy értetlenül bámult rá.

— De ... Pici . .. Emmy!

- Velem meg mindig olyan puha, olyan alázatos, mint maga a sóhajtás. Mindig dédelget. És kér. És könyörög. Meg aztán... Annak meg összetöri az ujját.

A férfi keserűen elmosolyodott a jégcsapos bajusza alatt.

— Csacsi! Tán jobb volna, ha megverném? A maga édes fehér bőrét! Azt a kis cukorszobrot! Én!

Az asszonyka semmit se szólt. Csakúgy magában azt gondolta:

— Jobb. Inkább azt.

Összehúzta magát a nehéz bundában. Fizikailag is épp úgy elrejtőzött, mint az érthetetlen, a szótalan lelke a férje elől. Mintha csak azt várná, hogy az magától keresse és találja meg a kulcsát annak a fejtelemnek, ami az ilyen kis fehér szív mélyén imbolyog, zavaros öntudatlansággal. Már befordultak a kastély udvarára. A szán csöndesen megállott az almafa alatt. S Emmy fürgén, mint a gyík, bújt ki a prémekből és a lábzsákból. Szinte leestek róla a súlyos ruhák. Aztán szaladt föl, a lépcsőkön. Bárdynak még valami rendelkeznivalója akadt az ispánnal, a cselédekkel. Mikor a felesége után sietett és a hálószobába benyitott, Emmy már az éjjeli toalettjét igazgatta.

Az asszony két szeme még hidegebben nézett a belépő férfire, mint a fehér keble és a fehér karja. Olyan volt, mint az alvó virág, aminek a kelyhébe ismeretlen méz zárkózott. Bárdynak a téli fagy érdessé marta az arcát, de most a szilaj vére elöntötte. Az erek kiduzzadtak rajta és a széles homlokán. Alakja délcegre nyúlt ki az izgalmas vágytól. Szinte dühösen szedte a lélegzetet. Fujt, mint a csataló, mielőtt rohamra ugrik. Fékezni akarta a felindulását, de nem bírt vele. S egyetlen, nem is acélos, de kérlelhetetlen és visszatarthatatlan mozdulattal feszítette ki a két karját és nyalábra kapta a kis, filigrán asszonyt. Aztán magához szorította, szilajon, erőszakosan, mint az ölbeli játékbabát. Az ajakát odaszorította az asszony pici kis szájára. Hosszú, szenvedelmes csók után a karján vergődő csecsebecsét maga elébe tartotta és a szemébe nézett. Lángoló, véres szemében a tigris szerelmes, vad szomjúságával.

— Összetörlek. Széjjelmorzsollak. Minden porcikádat szétmarcangolom. Kiharapom a két égő csillagot a szemedből és a szájadból kiszívom a véredet, a leheletedet, a lelkedet. Míg csak lángba nem borulsz. Míg csak a tűz szilajságával körül nem ölelsz a gyönge gyermekkaroddal, mint a futó rózsa a tornác oszlopát! Te!

És csókolta. A szemét, a száját, az illatos fekete haját. S az asszony égő szeme feléje villant. Az érthetetlen, a megmagyarázhatatlan üdvösség bámész tüze sugárzott belőle a férfi felé. S az arcából és egész kis nyúlánk alakjából is, amint aléltan ringott a férfi izmos karján.

— Szeret? Susogta.

Még sohase kérdezte ezt. Most legelőször. Most ez a kérdés reszketett az égő szemében, a gyönyörtől vonagló ajkán, az egész testén. És Bárdy mámorosan szorította, újra meg újra lecsókolta a suttogó szájacskáját. Szót keresett, amibe föl korbácsolt érzései kitörjenek. Valami viharszerű szót, ami magával sodorja mindazt a gyönyört, amit a karjai között tartott s a mivel nem bírt betelni.

—Szeretlek-e? Csuklotta az asszony felé. Én? Szeretlek-e?

Emmy finom, leányos fehér karja lassan megmozdult. Majd egyetlen, szenvedelmes rándulással görcsösen fonódott a férfi kidagadt nyaka köré. Okos, szép fejét fölemelte és a száját sóvárgó vággyal nyújtotta előre, mint az alélt madár, lehunyva a szemét.

— Nem megyünk többé oda? Nem? Nem?

A kacagás és a zokogás hangja civakodott a szájacskáján. S a meleg kis szobán, a szerelem halhatatlan pillanata suhant át. És Bárdy megérezte azt.

— Nem. Nem. Nem, lihegte az asszony felé. Tőled, sehova!

A kandallóban pattogott a tűz. A kósza hold odakünn, odafönn előbukkant a fagyos felhők közül és bepislogott a megdermedt éjszakából. Az ég egy kis meleget koldult — a szerelemtől.

Lőrinczy György KÖZVITÉZ SZAMÁR. Elbeszélés.1921,18. 210.

Nagy szenzáció történt a kaszárnyában: Póli megbabázott. Póli az ezred szamara, aki a zenekar nagy dobját cipeli, tehát a katonai, vagyis a legénységi állományhoz tartozik. Ámbár hölgy-nemű, a csintalan öreg bakák néha még katonasapkát is nyomnak a nagy, szőrös fejére. Természetesen az újszülöttet is leltárba vették és egyelőre Pólikának keresztelték el. Póli hűségesen húzta a nagydobot, Pólika meg a kaszárnya udvarán rendetlenkedett a rekrutákkal. Megtanulta és néha el is énekelte az anyja egyetlen nótáját, az iá-t. Orrát bizalmasan odadörzsölte a gyakorlatozó bakák háti bornyújához. Olykor el is bámészkodott, mint valami bölcs, aki megfejtetlen problémán töri a fejét, egyébként vígan ugrándozott. Egyszóval, mint a kapitány megállapította, Pólika ép olyan szamár, mint a többi baka.

Ez hivatalosan annyit is tett, hogy Pólikát is a legénységi állományhoz tartozónak kell tekinteni, amely sajátságos fölfogásnak aztán közvitéz Kosa Péter itta meg a levét, még pedig keservesen.

Kosa Péter ugyanis baka volt, persze valahonnan a széles nagy magyar rónaságról. Napsütötte, zömök, keményderekú, pontos és esetlen. A halált kutyába se vette, de a parancsot szentírásnak, akár az őrmester, akár a kapitány adta. Nem is kívánkozott volna közvitéz Kosa Péter a mennyországba se, ha Borbás őrmester, meg a gersli nem lett volna. A gersli azonban megtanította, hogy az ember inkább éhen haljon, mint éhes legyen. Borbás őrmester meg arra, hogy a közvitéz szája csak arra való, hogy befogja. Be is fogta közvitéz Kosa Péter pontosan. Azonban ebben az egyben Pólika különvéleményen lehetett s nyilván kevésbé pontosan ismerte a reglamát is, aminél fogva megint csak közvitéz Kosa Péter járt pórul.

A fiút vártára rendelték ki a magazinokhoz. És Borbás őrmester jól a szájába rágta a dolgát.

— A magazinokhoz közel menni senkinek se szabad. Úgy járjon a szemed, mint a villám, jobbra-balra. Ha embert látsz, a puskához kapsz tüstént: állj, ki vagy! Jelszó, engedelem nélkül se be, se ki. A helyedről el nem mozdulsz. Tizenkét lépés előre, tizenkettő hátra. Megértetted? Közvitéz Kosa Péter szalutált.

— Jelentem őrmester úrnak: meg.

— Aztán nehogy a bagólesőd füstölögjön, te! Mert akkor!

És Borbás őrmester suhintott a széles tenyerével. Az világos, érthető beszéd volt: mert akkor utána pofon következnék. Amiért is közvitéz Kósa Péter jónak látta még egy kockázatos kérdést jelenteni.

— De ha az önkéntes urak…

— Értem. Ha az önkéntes urak cigarettát adnának, azt elteszed a zsebedbe, a sapkádba, a nadrágodba. A várta végeztével bagózhatsz döglésig. Addig pedig kuss.

Közvitéz Kosa Péter megtartotta a parancsot. Rótta a tizenkét lépéseket előre-hátra, a megszabott tempó szerint. Nem bagózott. A szeme jobbra-balra forgott. Embert nem látott a magazinok körül. Sőt nem látta Pólikát se, pedig az ezred ifjú nagy fülűje ugyancsak vígan iázott és ropogtatta a kukoricát. A magazin keleti napsütéses oldalához tudniillik termetes zsákok támaszkodtak, amikben a dohosodásnak indult kukoricát szellőztették és szárítgatták a napon. Természetes, hogy a nyitott zsákokba Pólika sietett beleütni az orrát és végigkóstolgatta a becses csemegét. Kosa Péter pedig csak sétált, büszkén, puskával a vállán. Csak akkor ijedt észbe, mikor Borbás őrmester nagyot ordított a közelében, hogy tán még a mennyországban is meghallották a szegény szentek, akiket a Kosa Péter bűnös fejére lekáromkodott. A pofon, szerencsére, tilos a vártán. De van a kaszárnyában félelmetesebb szó is!

— Rapportra! Kosa Péter! Rapportra!

Kosa Péter reszketett, mint a nyárfalevél. Mert ez a rapport nem olyan rapport, mint a többi. Nem egyes egyedül közvitéz Kosa Péterről van szó, hanem Pólikáról is. Együtt vétkeztek, együtt kell bűnhődniük is. Az ordonánc (beosztott katona) előbb Pétert szólította.

— Közvitéz Kosa Péter!

Közvitéz Kosa Péter összeütötte a csámpás bokáját. Szalutált. És várta a következendőket. Nem sokat teketóriáztak vele. Borbás őrmester tíz szóval fejére olvasta bűnét. Várta volt. És Pólika dézsmálta a kukoricát. És közvitéz Kosa Péter nem látta meg, vagy nem vette észre. Ami teljesen mindegy. Az ítéletet hamarosan a fejére húzták.

— Nyolcnapi kaszárnyafogság!

Ebbe közvitéz Kosa Péter nyomba meg is nyugodott, miután egyebet úgyse tehetett. A tárgyalásnak vége. Az ordonánc már szólította is a következő vádlottat.

— Közvitéz Szamár!

Ez Pólika volt, a katonai nevén. Kosa Péter vezette kötőféken a százados elébe, a rapportra. Igen, de közvitéz Szamár nem tud jelentkezni. Jelentkezni pedig kell. Természetes tehát, hogy helyette közvitéz Kosa Péternek kell elmondania a jelentkezést, a Borbás őrmester parancsa szerint. És Kosa Péter odaáll. Kötőféken fogja a szamarat és szalutál.

Fővárosi képek: Duna-vizes.Teherhordó szamár

— Közvitéz Szamár, alázatosan jelentkezem százados úrnak.

Közvitéz Szamár ugyanabban a bűnben találtatván, ugyanazt a büntetést is kapja.

— Nyolcnapi kaszárnyafogság!

Közvitéz Szamár se föllebbezett. Ő tán még szerencsésebb is volt közvitéz Kosa Péternél: legalább nem értette az ügyet. Tán már a kukoricát is elfelejtette. Nem is a nyolc nap lett volna a legnagyobb baj. Hanem az, hogy a nyolc nap mindenikén, kora reggel, a törvényes időben közvitéz Kosa Péternek a bűntársát kötőféken vezetve kellett megjelennie a rapporton. Nyolc nap, mindennap. Nemcsak Kosa Péter unta meg, hanem Pólika is. Noha úgy kellett a rapportra betuszkolni, hogy fülénél, farkánál fogva húzta, tolta az egész szakasz baka. És Kosa Péternek mindennap el kellett helyette mondania a jelentkezést.

— Közvitéz Szamár, alázatosan jelentkezem százados úrnak.

A százados úr valahogy csak komoly maradt, a fegyelem kedvéért. De a kaszárnya röhögött torkaszakadtából. Nyolc hosszú napig, mindennap. Közvitéz Kosa Péter mindennap beleizzadt. Ellenben közvitéz Szamár közömbösen csóválgatta a nagy, szőrös fülét, mire Péter szalutált és haptákozott.

— Közvitéz Szamár, alázatosan jelentkezem százados úrnak!

Na, de mikor aztán letelt a nyolc nap! Az utolsó rapportról Péter kötőféken kivezette a csacsit az udvarra. Pólika elbámult, végig az udvaron. És Péter eloldotta a kötőféket. Szabályszerűen haladt el a szamár mellett, de mikor a végihez ért, a nyolcnapi méreg egyszerre elöntötte a fiút. Összeszorította a fogát, hogy csakúgy csikorgott. De ökölre szorult a keze is, s úgy suttyómba, hogy észre ne vegyék, a szamarat alaposan oldalba teremtette.

— Az anyád istenit! Miattad voltam nyolc napig szamár!

Valahol nagyon a csiklandós részére vághatott, már úgy a hasa körül, mert a szamár egyszerre összerántotta a hátulsó tomporát. Aztán ijedtében, vagy mérgébe fölrúgott a két hátulsó lábával és közvitéz Kosa Pétert úgy a hátulsó közepén roppantotta, hogy a fiú szinte megnyekkent belé, s majdhogynem kétfelé görbült. Borbás őrmester pedig helybenhagyóan bólintott a fejével.

— Csakugyan közvitéz Szamár vagy te, fiam, Kosa Péter! Ha még annyit se tudsz, hogy okos ember szamárral sose kezdjen ki.

Péter az őrmesteri hangra már valahogy összeszedte magát.

— Jelentem őrmester úrnak: miért?

— Mert az ember csak egy lábbal rúg egyszerre, fiam. A szamár meg kettővel. Hát persze, hogy mindig a szamár győz.

Amely természettani igazságot Pólika is alkalmasint jóváhagyta. Mert csöndes, bölcs szamárflegmával fordult meg és szőrös nagy fejét lóbálva odabődült:

— Iá!. . . Iá!.

*

Lőrinczy György: Üveghegy, Légrády, 1922. Antikvárium.hu

Üveghegy c. könyv tartalma:

Az üveghegy

Imatra**

Kavics a rostában

Az álomlegyező

Ami megmaradt

Hajnácska szobra

Hát érdemes volt?

Közvitéz Szamár

*

Az amerikai régi telepesek azt mesélték, hogy arrafelé üveghegyek, meg kénhegyek vannak, és a tavak olyanok, mint megannyi bugyborékoló festékes edény, vagy egymás fölé helyezett porcelánkádak, melyekben különböző a vizek hőmérséklete. Még egy aranyszínű folyóról is meséltek, meg gőzölgő földből feltörő vízszökőkutakról, és egy olyan erdőről, ahol a kőfákon kőmadarak énekelnek. Mintha egy mesekönyv lapjait olvasgatnánk…

A Yellostone Parkon belül valóban található egy üveghegy, az Obszidián szikla, amely vulkáni üvegből épült fel, és amelyből a soson* harcosok egykor nyílhegyeiket hasították.

A csillagharcosok* egy földönkívüli agresszív harcos faj. Nevük a japán "Yajin" szóból ered, ami vadembert jelent.

**Imatra képei: Tekintse meg azt a 2 065 elfogulatlan képet és videót, amelyeket a TripAdvisor tagjai készítettek Imatra jelentősebb helyeiről, hoteljeiről.

Google

Nyugat 1911. 6. Figyelő · / · Kuncz Aladár: Két novellás könyv, 1. Lőrinczy György: A verdibáli nász

…Lőrinczy novellája most jelent meg, 1911-ben, tekintet nélkül arra, hogy a preromantika lejárt, lejárt a romantika is, a realizmus, a naturalizmus is. Új idők jöttek, új áramlatokban élünk és csodálkozva olvassuk Lőrinczy könyvét és megdöbbenünk azon a bizonyos tényen, hogy nagyon sokan másféle csodálkozással, örömmel, bámulattal, elmerengve és ellágyulva olvassák nemcsak az ő novelláit, hanem sok másét…

Nem lenne semmi baj, ha Lőrinczy novella-modora valami izolált jelenség lenne irodalmunkban, de sokan írnak vele egy stílusban és mindenekelőtt nagy az olvasóközönségük, s így esik meg az a furcsa dolog, hogy az ilyen novellák, melyeknek keletkezésében az életnek nincs semmi szerepe, olvasóikban hatnak magára az életre…

Lőrinczy György (Nagykálló, 1860. december 26. – Budapest, 1941. január 28.) író, a Kisfaludy Társaság (1924) és Petőfi Társaság (1908) tagja.

M. kir, tanfelügyelő, szül. 1860. december. 26. Nagy-Kállón (Szabolcs m.); középiskolai tanulmányait Rimaszombatban (hol atyja L. Endre ügyvéd, a gömöri ev. ref. egyházmegye világi tanácsbírája, lakott), továbbá Eperjesen, Sárospatakon, a jogi tanulmányokat pedig a budapesti egyetemen végezte. 1883-ban a rimaszombati takarékpénztár szolgálatába lépett és mint könyvvezető, 1888-tól mint titkár ott maradt 1895-ig; ez évben a felvidéki magyar közművelődési egyesület megválasztotta titkárává; azon időtől fogva Nyitrán lakott. 1899-ben Komárom vármegye tanfelügyelője lett. Mint a Gömör-Kishont szerkesztője kérlelhetetlenül ostorozta a pánszlávizmust és üldözte a nemzetiségi agitátorokat. Szinnyei

LUKÁCS BÉLA

LUKÁCS BÉLA A bányász condrája*) (Rajz a bányász-életből.) 1872. 16. 194.

*) Condra — az oláh nép által viselt daróc köpenyeg.

Nagyon szegény ember Jovica. Szánja és sajnálja őt az egész vidék, mely az arany-kutatással foglalkozik, s ahol mindig tudva van, hogy kinek a bányája jó s kié rossz, hol kaptak aranyat és hol rossz, haszontalan, értéktelen követ.

Csak reá kell nézni a Jovicza házára, és azonnal megláthatja akárki, hogy bizony aligha jobb állapota van gazdájának, mint a templom egerének. A falak, melyekről lepotyogott a vakolat, olyan összevissza kuszált szögletekbe hajoltak, hogy a geometrikus nagyon nehezen határozhatná meg, hogy minő szögalak; leginkább a tizenharmadfél szöghez lehetne hasonlítani, ha t. i. volna ilyen.

Kert és udvar? No az alighanem a szomszédhoz vándorolt; a vidéken már mindenki azt beszéli, hogy a Jovica kertjében nem fordulhat meg egy kutya úgy, hogy az úgyis lyukas tövis kerítést le ne döntse.

E szűk udvarú rozzant kunyhóban nem dúsgazdag, fösvény, nem is valami cinikus tőkepénzes lakik, hanem egy szegény szerencsétlen bányász, akinek még ráadásul felesége is van, a nem is csúnya, és nem is ostoba Anica.

Jovica az egész hetet a bányában tölti, keservesen dolgozik, de hiába minden erőszakoskodása, a föld belsejében lakó jó vagy rossz szellem mit sem akar arról tudni, hogy Jovicának milyen düledező kunyhója van oda fenn a felszínen; s így Jovica a hét végén még szegényebben tér haza, mint ahogy a bányába jött, mert akkor legalább a tarisznyája tele volt egy heti élelemmel.

De hiszen az még nem volna nagy baj, hogy üres kézzel tért haza. Másokon is megtörténik az, hogy nem mennek minden hét végén megrakodva haza. S azzal könnyen vigasztalhatná magát Jovica, hogy ami nincs meg ma, jöhet holnap, jöhet a jövő héten! De vannak e bányavidéken szokások, amelyekről igen nehéz leszokni még olyan istentől elvert embernek is, mint Jovica. Társai, a vidék többi bányászai szombaton délután összegyűlnek az országút melletti kocsmába, beszélgetni a hét élményeiről; ott meg lehet hallani a különféle bányákban történt különféle dolgokat: hogy melyik bánya javult meg? Hol találtak szabad aranyat? Melyik bányában vesztették el az arany-ért (az ilyen bányától aztán szép lassan elpárolognak a bányászok) és mindezt oly kellemes hallgatni pár meszely pálinka mellett. Jovica, midőn a bánya mélyében egy hétig a száraz málén rágódott és izzadott a verítéket facsaró munka alatt: korántsem érzi annyira a maga nyomorult elhagyatottságát és szegénységét, mint most, midőn társaival versenyt nem tarthatott és nem követhette a vidéknek bibliai állandósággal bíró szokásait. Csak e körülménynél ismerte fel a szegénységnek egész ridegségét, és valójában borzasztó kérlelhetetlenségét.

S aztán mily kínos reá nézve a szent vasárnap is! Társai, a vidék többi bányászai ilyenkor a szent ünnephez méltóan megmosakodnak (az egy heti bányapiszoktól), tiszta ünnepi öltözetben vonulnak a templomba, és délután a Kirnik-hegy tetejére, ahol folyik a zene, bor, tánc és mulatság, kinek-kinek a maga kedve szerint. Akinek ép a keze és a lába, az nem hiányzik innen.

De miképpen mutathatná magát Jovica a templomban, és emberek közt, amikor neki nincs ünnepi öltözéke? A hétköznapi ruhájának sem lehet meghatározni a színét, attól a sok kőpenésztől és bánya-zsírtól, ami reá ragadt a nehéz munka közben. És Anicát sem volna szabad otthon hagyni, volna még neki keletje a táncolók közt is, de mikor az ö egyetlen ruháján is több a lyuk, mint a kelme!

Ilyen gondolatokon tépelődött és törte a fejét Jovica egy szombaton délután, míg társai a kocsmában elmesélgették egymásnak a hét eseményeit, élvezvén az iccék sora szerint azt a szeszpálinkának nevezett nektárt, mely az oláh közmondás szerint egyedül tartja a lelket az emberben. Míg felesége a szomszédba, s onnan ismét a távolabb szomszédba ment, hogy valami ennivalót haza kaparintson, Jovica még egyszer szemlét tartott ruhatára fölött, ami igen hamar véget ért, mert csak maga magát kellett tetőtől talpig megmérnie. Ezen szemléből Jovica azt a meggyőződést merítette, hogy leszámítva a condrát — amit ilyen melegben nem lehet hordani —a többi kosztüm-darab már rég fölmondta a szolgálatot, s csakis különös kegyelmének köszönheti, hogy tagjainak — úgy a hogy - befedésére használtató továbbra is.

Mihelyt erről kétségbevonhatatlanul meggyőződött, fölkereste a helybeli szabómestert.

— Zsüpun — igy szólította meg a magával egy rangba helyezett szabót — látod, hogy meglehetősen rongyos vagyok; adj nekem egy rendbeli ruhát, ami néked sem áll annyi pénzedbe, — nagyon megsegítesz engem.

A szabót — ki egyszerű helyzeténél fogva a nagylelkűséget nem igen ismerte — nem a legkellemesebben lepte meg e kérés. De e vidék sajátságos szokásainál fogva mégsem merte egyenesen visszautasítani Jovicát; mert hiszen az nem volt szokatlan eset e vidéken, hogy a különben jómódú bányász néha zilált anyagi viszonyok közé jutott, de idővel ismét jómódúvá, sőt dúsgazdaggá vált. Képzelhetni aztán, hogy az ily módon ismét vagyonossá vált bányász, mily szemmel nézte azokat, kik őt szerencsétlen napjaiban nem gyámolították, vagy gúny, megvetés és megalázás tárgyává tették ki? Az ilyen ember aztán nem ismert mérsékletet azok irányában, kik szerencsétlen napjaiban ellenségeivé váltak. Jelleménél fogva is az oláh nép a szenvedett sérelmeket nem könnyen felejti és megbántója ellen a bosszúállásban kérlelhetetlen.

Á szabó tehát szemlét tartott ruhatára fölött, kiválogatott belőle néhány olcsóbb darabot s átadta a bányásznak.

— Nem mondom, hogy az isten fizessen meg érte zsüpun — mondja Jovica. — Ha bányáim megjavul, ha pénzre szert teszek valahol — kielégítelek, kifizetlek kamatostul.

A szabó olyan arcot vágott ezen ígérethez, hogy a bányász is leolvashatta belőle, miszerint nem sokat ad az ő szerencsecsillagára. S csakhamar el is felejtette Joviczát tartozásával együtt.

„Falé gale — üres hasnak hívták a Jovica bányáját. Különben hivatalosan Mihály Őrangyal T& lett elkeresztelve, de már e néven alig ismerte valaki a bányát, a vidék kivétel nélkül „Falé gale"-nak nevezte. A szerencsétlenség sokszor gúny tárgya, nemcsak a mindennapi élet körülményeiben, hanem a műveltebb körök társadalmában is. A műveletlen nép Jovica szerencsétlenségét gúny tárgyává tette; látván menynyit dolgozik minden siker nélkül bányájában, s hogy mily nagy nyomorba és szegénységbe süllyedt emiatt: felkapta az „üres has" gúnynevet, mely épen úgy talált a bányára, mint gazdájára.

Azonban a Falé gale egyszerre csak megváltozott és gazdagsága által bámulatba ejtette a vidéket. Jovica egy gazdag arany-érre talált, mely busásan kárpótolta eddigi verítékes munkáját. S a gazdag kincsforrás nem dugult be oly hirtelen, mint a mily hirtelen jött. Heteken át tartott a gazdag arany eső.

*) Zsüpunnak azt hívja az oláh, akinek nem akarja megadni az úr címet.

Jovicának első gondja volt kifizetni a szabónál tartozását. Ez már rég elfelejtette adósát, ki még most is a tőle vett ruhában volt, noha az már meglehetősen elkopott. Jovica kamatostul, pazaron visszafizette tartozását; másodszor meg is ajándékozta, mert — mint monda — szerencsétlen napjaiban a szabó jót tett vele. Aztán megfogadta őt életfogytiglan való szabójának, kikötve mindazonáltal azt a feltételt, hogy művészetének nagyobb szabású tudományát csakis egyedül és kizárólag az ő javára fogja értékesíteni. S hogy művészetét próbára tegye, Jovica meghagyta a szabónak, hogy azonnal olyan ruhát készítsen neki, amelynek párja ne legyen, oly fényes ruhát, amelyhez hasonlóval a király se bírjon.

Néhány nap múlva csakugyan készen volt a ruha, amelyhez hasonló nem is volt a vidéken, amelyhez foghatót távol földön is alig lehetett volna találni. Fehér alba posztóból készült, gazdagon, pazarul kisujtásozva, arany zsinórral. Ilyen aligha volt magának a királynak is, és Jovica gyönyörteljes örömmel fizette meg érte a 150 darab aranyat.

A régi rongyokra most már nem volt neki többé szüksége; meg akart végkép menekülni kín-teljes napjainak e szomorú emlékétől.

— Ablakon doblak ki szegénység! és aranysujtásos ruhája fölötti büszkeségében önelégülten, gazdagságában elbizakodva egymásután kidobta régi rongyait. Utoljára a condrára került a sor, mely kevésbé használtatván, kevésbé is volt kopott.

Új és tiszta ruháiban most már valóban csinos Anica, az asszonyi takarékoskodás ösztönétől vezéreltetve, kiszaladt az utcára, s a condrát — melyet eldobni, nézete szerint, kár lett volna — megmentvén, visszavitte a házba, anélkül, hogy férjének megmondta volna e fukarkodást, melyért az elbizakodott Jovica bizonyára megdorgálta volna.

(Vége következik)

17. 206. Egészen új világ került Jovica házára. Az „üres has" — a vidék lakosságának nagy bosszúságára megcáfolta rossz hírnevét, és belőle újabb meg újabb hírnevekkel megrakodva tért haza Jovica. A gyorsan felszaporodott gazdagság meg is látszott a nemrég nyomorult, szegény, elhagyott bányászon. Mindenki csak úgy él a sors szeszélyes adományaival, ahogy épen tud; azonban valamennyi közt a leginkább könnyelmű a bányász, pedig épen nem mondhatni, hogy ő jut hozzá legkönnyebben. A bányász ritkán hagyja vagyonát fiára, könnyelmű és pazar életmódjánál fogva családjára rendesen nyomort, szegénységet hagy örökség gyanánt. E szokások alól Jovica sem képezett kivételt; pazarul élt vagyonával, de anélkül, hogy kiemelkedett volna azon körből, melyben született. A bányásznép műveletlen osztályához tartozott, s ez még következetesebben ragaszkodik a maga szokásaihoz, erkölcseihez.

Most már nemcsak a vasárnapot, hanem a hétfőt sem töltötte Jovicza a maga bányájában. A hét kezdetén rendesen vásár van Abrud-bányán, s ö ezeknek legszorgalmasabb látogatója volt, noha dolga sem vonta oda. Nem is sokat bajlódott ö a nemzetgazdaság két nagy tételével, a kereslet és kínálat kérdésével. Hanem rendre látogatta a kocsmákat, s ahol ismerőst vagy falujabelit talált: összeültek pár szóra, néhány paretyá-val*) öntvén le a kiszáradt torkot. Nemsokára bebotlottak a cigányok, akik nélkül nincsen teljes mulatság sehol; nem is kellett nekik mondani, tudták már és azonnal rákezdtek Jovicza nótáját:

„Frunza verdje, krasztavetye" (,.Káposztának zöld levele

Ki nem iszik, ki vele.")

A mikor aztán szűk volt nekik a kocsma, sorba járták a pogácsás sátrakat, ahol a bányász nép nektárját: a rozsólist mérik, így tart a dínomdánom késő éjig, a mikor Anica unszolásaira Jovicza is elhiszi, hogy jó volna már hazafelé indulni. Valahogy fel is kapaszkodnak a lóra, miután a kísérlet már néhányszor szerencsétlenül ütött ki; a lóháton aztán kezdődik az egyensúly fenntartási elméletnek gyakorlati megoldása, ami bizony vagy jobbra, vagy balra dűl igen gyakran. Mámoros fővel az ember igen nehezen érti meg az egyensúly törvényét.

Így is aztán még órákon át tart a búcsúzás. Még egynehány meszely pálinka, vagy rozsolis; vagy még egynehány paretya, s még egynehány nóta a javából. Ennek a hosszas boldogságnak aztán az volt az eredménye, hogy Jovicza soha sem tudta, hol töltötte el a hét első napjának éjjelét? Korán kelő utazók rendesen az országút melletti árokban, vagy az út közepén találták heverni. Olyan erős álomba merítette a sok szesz, hogy az ágyúnak is dolgot adott volna felköltése. Amint hazafelé ballagott, útközben lefordult — minden egyensúly fenntartási teória mellett — a lováról, s azt hitte, hogy egy véletlenül, de épen a legjobbkor jött varázslat hirtelen saját ágyába röpítette, elaludt rögtön. Az okos ló le-kanyarodott a buja mezőre, belekapott az illatos fűbe, maga is vasárnapot csinálván magának; bár könyv nélkül tudta az utat

*) „Paretya" egy pár; értsd 1 üveg bor és 1 üveg pálinka

— mert addig is ő hozta gazdáját, akármennyit rángatta is a kantárt másfelé — még sem ment haza, hogy közel legyen, ha gazdájának ismét szüksége lesz reá.

Amikor Jovica végre valahára, valahogy hazakerült, akkor már ki volt fosztva pénzéből, s megkönnyebbült azon sok holmitól is, amit széles jó kedvében a heti vásáron használható, nem használható holmit összevissza vásárolt. De hát olyan rosszul érezte magát, hogy a következő napon sem mehetett a bányába. Az ilyen betegséget Katzenjammernek hívják, sokan, a legkülönfélébben gyógyítják, Jovica néhány üveg újabb rozsolissal orvosolta.

Az ilyen életmódnak gyorsan volt látható eredménye. A bánya gazdag áldása gyorsan fogyott, a nagy vagyon tetemesen apadt.

De a gazdag áldás után Jovica egész háztartása is megváltozott. A bányász nem bírja élvezni szerencséjét, nem bír annak örülni, ha azt nem fitogtathatja. Jovica aranyzsinóros ruhájában, Anica különbnél különb selyemruháiban, alig találja helyét; érzik azonban azt is, hogy oly szegényes, összevisszahajlott kunyhóban nekik nem illik többé lakniuk. Jovica tehát elhatározta, hogy olyan palotát fog magának építtetni, a melynek párja ne legyen e vidéken.

Sok furcsaság van némely vidék szokásaiban; idegen ember megmosolyogja, elfeledvén, hogy ő is talán épen hasonló formaságnak, hasonló eredetiségnek a rabja. Képzelhetjük tehát, hogy nézett ki a Jovica háza, midőn ő azt verte a fejébe, hogy olyan legyen, mely ne találja párját a vidéken.

S ha Jovica a művelt osztályokhoz tartozott volna, ha józan természetes eszét nem ellensúlyozta volna annyira a vidék balgaságaihoz való ragaszkodása, szóval, ha a bányásznép légkörének nem lett volna annyira rabja: berendezte volna házát kényelemmel, Ízléssel, talán fénnyel; de így háza is, csak saját jellemének eredetiségét, s a bányásznép furcsa sajátosságainak jellegét viselte magán.

Lakása kapuja előtt cifrán kifestett vörös kereszt állt. Számos ilyen volt e vidéken, de már cifrább egy sem. A piktor a gazdag honorárium reményében kifejté minden leleményességét, megtestesített ő a keresztfán mindent, a mit lázas képzelme havasi magánjában kigondolni képes volt. S a bibliai történet gyermekded meséi, barátságos egyetértésben tündököltek e képen e vidék babonáival, mondáival és néphagyományaival. Egyfelől a megfeszített Jézus, másfelől a kaszabörtönbe ugró Hóra; itt Mihály arkangyal, a mint puskájával ledurrantja a hétfejű sárkányt, amott a bányarém a mint a Falé galéba viszi az aranyat, mindez hallatlan költői licenciával követi egymást.

E monumentális kereszt mellett egy külön fülkét építtetett Jovica. A vallásos hagyományoknak és babonáknak erős támasza és oszlopa a bányász. Hagyományos szent szokásnak hódolt Jovica, midőn meggazdagodása után elsősorban a bányász rettegett, titokteljes szent szellemének hódolt; az említett fülke pedig a könyörületesség gyakorlására építtetett. Állandó szabály nemcsak a bányászok, de a tehetősebb oláhok közt, hogy a szegényekről sem szabad megfeledkezni: s e humánus érzelemben gyökerezik az úgynevezett „pomána." A Jovica pománás fülkéjében mindig friss, tiszta havasi víz állott készen az utazók szomjának enyhítésére; nem nagy áldozat, nem is sok megerőltetésbe kerülő nagylelkűség ezen a vidéken, a hol csörgedező havasi patakra és kristálytiszta üdítő forrásra talál az utazó minden lépten-nyomon; de legalább megvan a jó és kegyeletes szándék.

Lépjünk be Jovica udvarába és nézzük meg, mily lényeges változásokat okozott meggazdagodása?

A külsőleg is csinos lakás körül mindenféle gazdasági épületek emelkednek. Tovább pedig a zúzda dörömböl, mely szintén némi ízléssel épült, noha technikai szerkezete nem jobb s nem célszerűbb a többiekénél. A zúzda fedett folyosó által van összekötve a lakással, mely egyenesen az emeletbe visz, míg a földszinti helyiségek a különféle bányaeszközök, s a bányából idehordott kövek számára épültek. A zúzda, melyet egy kis patak hajt, szorgalmasan dolgozik éjjel-nappal, Van elég bányakő, amit össze kell zúznia, rettenetes dörömböléssel és morajjal töltve be a vidéket. Ily lármás szomszédságban lakni, nem valami kellemes, de minden a megszokástól függ; a bányász akkor alszik legédesebben, mikor legnagyobb robajt csap a zúzda, — e fültompító lárma az ö altató dala.

A lakás hat szobából áll, ide nem értve a konyhát; de csak kettő lakszoba Jovica és Anica számára; a többi éléskamra, szertár s isten tudja mi minden a sok limlom számára, amit innen is, onnan is összekaparított drága pénzen Jovica.

Az első lakszoba semmiben sem különbözik a tehetősebb oláhok lakásaitól. Párnákkal a padlásig feltöltött ágyak, köröskörül a szobában festett lécezett, melyen cifra agyagedények, kendők, cintányérok, kancsók tarkítanak. Kereszt lábú asztal, kirívó színekkel festett padok s tulipántos ládák. Ezek képezik az első szoba bútorzatát. A második már sokkal cifrább, ilyen fényes úri szoba már nincs több a vidéken. Ha belépünk, nem csekély zavarba jöhetünk. Szemben a falon egy terjedelmes freskó tűnik elénk, mely közös ős szüleinket: Ádámot és Évát ábrázolja a boldogság kertjében, természetesen paradicsomi öltözetben; tovább az év négy szakának sokszor koptatott jelképei. Aztán állatok, szárnyasok merész felfogású képei, végül Jovica és Anica arcképei. Valami kóbor piktort fogott Jovica s azzal állította ki ily fényesen szobáját. Szemben a paradicsomi párral volt egy nagy aranyrámás tükör, mely még megsokszorozta ős szüleinket. - - -

Minden zsáknak van feneke; az embereknek csak egy neme nem ismeri e szabályt, s ez a pénzügyminiszterek faja. A Javica bányájának is volt feneke, ahol már az arany megszűnt. A gazdag ér, mely újabb meg újabb kincsekhez vezetett, hirtelen megszakadt s a bányász meddő kőbe érkezett. Sokáig bolyongott e haszontalan kőzetben Jovica, próbált szerencsét mindenfelé, de hiába, a jó szerencse elköltözött s most még inkább megérdemelte, mint valaha a bánya a „Falé gale" gúnynevet.

A bánya romlása fokonként, meglátszott Jovica háztartásán is. A vagyon nem szaporodván, a meglevőt fogyasztotta nagy mérvben, mert a rossz bánya folytonos művelése temérdek költséget okozott. Erezhető volt e változás annál is inkább, mert Jovica nem tartozott a bányászok azon ritka neméhez, mely a bánya áldásait megtakarítja; ő ősi szokás szerint nem takarított meg semmit; amit a bánya adott, azt el is költötte mindig, s így természetes, hogy csakhamar arra került a sor, amit háza körül fényűzési cikkek gyanánt beszerzett.

A BOLI BARLANG PETROZSÉNY MELLETT. KÉPEK A ZSIL VÖLGYÉBŐL.—Adler fényképei

A bányász nem az az ember, hogy a vagyonszerzés bizonyos pontján megálljon; ö többet s többet akar mindig, s ha meggyengül is bányája: művelését nem hagyja abba, hogy megmentse legalább vagyonuknak romjait; mert erős hite a remény s mindig azzal biztatja megát, hogy még megjavulhat bányája. Ha aztán nem javul meg — igen hamar megy tönkre.

Így történt, hogy kert és föld, amit gazdasága idején Jovica házához csatolt, csakhamar ismét zálogba jutott. Sor került nemsokára a bútorokra is, a szép fegyverekre, melyeket különös előszeretettel összevásárolt. A sok selyemruhára, melyeket patkós csizmával viselt Anica; végre odáig jutott Jovica, hogy kénytelen volt híres díszöltönyeiről is leszedni az arany paszomántot és beváltani, csakhogy beszerezhesse a bánya további műveléséhez hétről hétre szükséges holmikat.

Minden, de minden el volt már adva, vagy zálogba volt téve. Ismét olyan szánalmas helyzetben volt Jovica, mint amikor legrosszabb volt a „Falc gale." Szomorúbb volt most helyzete annyival, hogy a nélkülözéseket ő, az egykor dúsgazdag — még inkább érezte. Házában — most a siralmas nyomorúság tanyája — minden egykori vagyonosságára emlékeztette.

Hitelezni nem akart már neki senki; ruhái foszlányokba mentek. A szép Anica, a sok nélkülözés folytán, néhány hónap alatti megvénült s elvesztette szépségét.

Beállt a csikorgó tél, amikor legnehezebb a szegény embernek. Az egykor szép, selyemruhás asszony száraz gallyak után ment a zúzmarás erdőbe, hogy meg ne fagyjanak otthon a tágas, de üres szobában. Úgy fázott szegény rongyaiban!

És Jovica! — elgondolta, hogy milyen egészen más telet töltöttek ők ma egy éve! Elgondolta, hogy milyen bolond volt ö, hogy legalább egy paraszt daróc condrát nem vett akkor. Milyen jó volna az most a nyúlugrató hidegben! Vagy legalább azt a kopott condrát ne dobta volna ki az ablakon, — amelyet, mint szegény bányász viselt!

S íme — egyszerre behozza neki ezt a econdrát Anica. Amióta elrejtette férje elől, mindig ott hevert a kamarában sok limlom között; sokszor akadt kezébe, de nem tudott attól soha megválni.

Nagyon hideg van künn, — mondta a didergő nő. E régi köpönyeged jó lesz majd, ha bányára mész.

Milyen nagy szerencse a szerencsétlenségben egy gondoskodó asszony! — gondola magában Jovica — s ezerszer áldotta Anicát, aki némán tűri a nyomorúságot, s csak az fáj neki, ha meg nem vigasztalhatja férjét.

Amikor aztán ismét a bányára ment s a fagyos, csípős szél ellen condrájával védte magát: ezerszer áldja meg a köpönyeget, mint legjobb barátját szerencsétlen napjaiban.

S ez a condra hű társa maradt Jovicának élte fogytáig.

--------------

LUKÁCS BÉLA Szül. 1830. febr. 2. Túr-Pásztón Jász-Nagykún-Szolnok megyében. Beszélyeket irt a szépirodalmi lapokba 1892: Vasárnapi Újság 46. sz. Szinnyei

MÁRIAFFI DÁVID

MÁRIAFFI DÁVID: VÁSÁROLT SZIVEK. Regény. R. T. 1900. 17.

Vásárolt szivek - Máriaffi Dávid - Ingyenes Könyv Letöltés

konyv-letoltes.com/vásárolt-szivek_47265.html

I.

A Maros egyik mellékágától átszelt park közepén áll a borándi kastély. Emeletes, kétszárnyú épület, közepén és szárnyain magas kupolával. A múlt század második felében építette Karthali József gróf arra a helyre, hol azelőtt egy négyszögű, tornyokkal és lőrésekkel ellátott várkastély állott, vízzel telt árokkal körülvéve. A védelemre már felesleges árkot részben betöltötték, részben beültették fenyővel, s a megerősített komor fészek helyén egy barokk kastély épült. Az egész kastélyon meglátszik, hogy abban az időben épült, midőn még nem ismerték sem a vasgerendázatot, sem a terra-kotta, gipsz- és cement-díszítéseket, de nem is kellett sem a követ, sem a teret, még kevésbé a munkaerőt és időt kímélni.

A parknak a kastélyt közvetlenül körülvevő része a Le Maitre által a múlt században megteremtett stílben volt rendezve: egyenes allée-k, szabályosan nyírt lombozatfallal és boltozatszerű lombfülkékkel, melyekben mitológiai alakok kőszobrai állottak; majd szabályos négyszögű pázsit-mélyedések, középen egy-egy vázával vagy urnával.

A park többi része angol ízlés szerint volt hagyva; a terebélyes gesztenyék, százados tölgyek, hol ritkább, hol sűrűbb fenyőcsoportokkal váltakoztak. A mesterkéletlen, nyíratlan füves tereken karcsú dámvadak legelésztek, koronként hegyezgetve füleiket, midőn egy-egy kevélyen lépkedő páva valamelyik bokorból rikácsolva előbukkant. A nagy tavon drága egzotikus szárnyasok közt néhány hattyú úszkált, vígan kapkodva a víz alá az apró, csillogó pikkelyű halacskák után, melyek százával sürögtek a tó egyik sarkában magasan fellövellő márvány szökőkút körül. Így volt ez hajdanában.

Az egykori nagyúri fény lekopott, rozsda rágódik a park főkapujának kovács-műremekén; ahol valaha puha gyepszőnyeg zöldellt, ott most durva füvet kaszálnak, a szabályos pontossággal nyírt fasorok összevissza nőttek, a lombfülkékben a pogány istenek szobrai megcsonkítva, vagy feldőlve, sűrű mohával vannak borítva, Apolló feje a lábánál hever, Júnó orr nélkül mered maga elé, Ceres keze a sarlóval együtt hiányzik. - - -Az egykor messze földön híres épület, melyben egykor Mária Terézia királynő is két napig időzött, most a mulandóság képe.

Durva zsindellyel meg van ugyan foltozva a fedele, de a meleg zápor s a lassan szivárgó hó-lé mégis utat talál a mennyezet gerendáihoz. A repedezett nagy lépcsőházban bízvást náthát kapnának a múlt századi hajporos dámák és hímzett selyemruhás urak, ha kriptáikból ismét előjönnének ide; mert a magas ablakok kitöredezett üvegtábláin át szabadon járhat ki s be a szél. Amire különben van is szükség, mert az emeleti karzaton kukoricát szoktak szárítni - - - A freskó angyalkái egyikének szárnya, a másiknak kövér karja kopott le, s bénán veszik körül az allegorikus kép közepén, aranyos trónon ülő Mária Terézia megfakult alakját. Csak a földszinti szobák némileg tűrhető karban levő zöld zsalui árulják el, hogy a kastélyban lakók is vannak.

A kastély előtt egy öreg, görnyedt hátú kertészlegény, ócska gereblyével egyengette az utat, minden lépten-nyomon egyet piszkálva cseréppipáján. Ember, gereblye, pipa, mind a világ mulandóságára emlékeztet.

— Gyuri! — kiált valaki egy földszinti ablakból.

— Gyuri! Süket kend? Repüljön kend a direktor úrhoz és mondja meg Csobotár úrnak, hogy jöjjön már, nincs időm várni! Repüljön kend!

Az öreg Gyuri a földre rakta gereblyéjét és pipáját, s amennyire 78 éves lábai engedték, «repült» a tiszti lak felé. Akit az öreg Karthali János gróf az ablakból harsogó hangon direktornak nevezett, az a borándi gazdatiszt. Csobotár úr pedig a gróf ügyvédje, akit mára magához rendelt a városból, s aki úgy látszik, előbb a tiszttartó úrhoz tért be.

Bent a kastélyban, földszinti ódon bútorzatú szobájában Karthali János gróf hátratett kezekkel sétált alá és fel; néha megállott mindenféle írásokkal telerakott íróasztala előtt - - -

Karthali János gróf magas, szikár alak, hófehér, sűrű hajával élénk ellentétben van majdnem fekete, gondosan kifent bajusza és «á la Henri IV» hegyes szakálla; mélyen fekvő szemei az 59 év dacára még villognak, sas orra s bizonyos dacos vonás arcán jól illik büszke, egyenes testtartásához. Ha könnyű s nem valami kitűnő mester kezéből kikerült nyári ruhája helyett fekete szalonkabát volna rajta, egy kis vörös szalaggal a gomblyukában, hasonlítana valami francia szenátorhoz - - -.

Egy borzas képű inasgyerek nyitott be az ajtón.

— Csobotár ügyvéd úr van itt — jelentette a fiú, esetlenül babrálva az ajtó kilincsén. Minden mozdulatából látszik, hogy soha semmiféle nevelés nem fog belőle komornyikot faragni, csak a szükség mozdította ki pályájáról, mely a szarvasmarhák őrzésénél kezdődött.

— Jöhet! — felelt Karthali gróf.

Egy kopasz, alacsony, széles termetű, 60 év felé járó férfi lépett be az ajtón: Csobotár Illés, a gróf ügyvédje. Kevés haja és Klauzál szakálla sajátságos árnyalatú feketére van festve - - -, balkeze mutató ujján karneolköves rengeteg pecsétgyűrűt hord.

— Alázatos szolgája méltóságodnak! Itt lennék ad referendum - szólt Illés úr, minden kínálás nélkül beülve egyik recsegő karszékbe.

— Már rég várom. Nos tehát, hallani akarom a biláncot (egyenleget), az aktívák és passzívák összeállítását - - -

(Folytatása következik.)

07. 27. (Folytatás.) III.

A 17-es huszártisztek nagy népszerűségnek örvendtek a Maros mentén. Rác-Békásházán a társadalmi élet oly nyomorúságos volt, hogy csak természetes volt Csornay kapitány azon sietsége, mellyel századának tisztjeit a kis városba való bevonulás és megtelepedés után a vidék úri házaiban bemutatta, miután ő maga a korábbi években egy más ezreddel már volt a városban.

A Károlyi huszárezred tisztjei, Lotz Károly festménye

A tisztek mindegyikében volt valami olyan talentum, ami vidéken kettős beszámítás alá esik. Fuhrmann főhadnagy kitűnően zongorázott, és bámulatosan tudta utánozni Paulust, a híres francia népénekest, anélkül, hogy egy szót tudott volna franciául. Ismert valamennyi népdalt és pompásan ferblizett. - - -

A kadét is általános méltánylásra talált. Zongorázni nem tudott, csak egy újjal bírta kikopogtatni a Boci, boci, tarkán kezdetű népszerű szonatát. Kártyázni sem tudott, nem is volt miből, sőt az udvarlása sem ment komoly számba, lévén még alig 19 éves. De hát a kadét, kadét, s ha csak nincs épen lágy feje, bele talál a szalonokba, mint amaz apró székek, melyekről az ember nem tudja, hogy asztalok-e, vagy rá kell ülni, de kitöltenek egy üres szobarészt, s alkalmas helyük van a kandallók körül. De legnagyobb sikere volt a Carillon-Beauclair herceg debut-jének (első fellépő, debütáló). Nemsokára itt is a «kedves ember» volt, mint azelőtt, mielőtt Rác-Békásházára került volna. De hogy is ne? Egy valóságos eleven herceg, a Maros partjain, hol nincs más herceg, sőt egész Erdélyben nincs ilyfajta bennszülött! Amióta Carillon-Beauclair herceg az utolsó keringőt eltáncolta a bécsi udvari bálon, azóta termete vesztett valamit festőiességéből., De még mindig mintául ülhetett volna egy piktornak, ki szép szál huszárt akar festeni..- - -

Azok a sötét szemek, a finom metszésű orr, a nőiesen kicsiny száj, a selyem lágy barna bajusz, a dús hullámos gesztenyeszín hajzat elegendők voltak a női szemeket állandóan delejesen vonzani. Már akár ama bizonyos varázserő miatt, ami a hercegi cím ritkaságában rejlett, akár meri Róbert herceg eddigelé mindenütt a „kedves emberek” közé sorolódott. Annyi bizonyos, hogy Carillon-Beauclair Róbert herceg a Maros partján nemsokára elsőrangú személyiséggé nőtte ki magát. Ennek nemsokára látható jelei mutatkoztak a kis város és a vidék fiatal urain, amennyiben kezdték a herceg sajátosságait utánozni. Róbert herceg nehezen ejtette ki az «r» betűt és a kis Vendrey Tivi báró észrevétlenül a rókát hrókának, a rigót hrigónak kezdte mondogatni. A herceg néha, kivált, ha egy élcet akart mondani, végig simította két ujjával az orrát, és íme Hámor Laczi gróf egy idő óta állandóan dörgöli az orrát, úgy, hogy néha egész vörös lesz. Róbert herceg, a régi jó időkből maradt szokásból, mikor még Chateau la rose és St.-Estéphe járta ebédjénél, most is felmelegítteti a 40 krajcáros piros bort. Bartók Géza egy idő óta a rizlingitől kezdve a karcosig minden borát melegítve issza. De legmesszebb ment a majmolásban Sövényházy Pista, az elegáns árvaszéki ülnök aki a jogot Budapesten végezte, volt párbaja és a kisvárosban az egyedüli volt, ki szmokingot hordott délután és abban ment uzsonnákra és vacsorákra. - - -

A vasárnapi társaság már együtt volt a várföldi kastélyban, mikor a huszártisztek megérkeztek. Csupa tipikus alakok nagy részben ezek a vendégek, amilyenek ma már csak a nagyvilági élettől távol fekvő vidékeken találhatók. A mai kor már nem szül ilyeneket. Csak a «régi jó világban" fejlődhettek, nevelődhettek, vidéken, az ilyen eredetiségek; csak nagyapáink korszaka volt alkalmas az ellentétek, az ugyanegy egyénben megférhetetlennek látszó jellemvonások együttes kidomborítására. A mi napjainkban már nincs idejük az embereknek ilyesmikre, a megélhetés kérdése ott áll már gyakran a bölcsőnél, ha mindjárt selyemmel van is bélelve és aranyos címer ragyog az oldalán.

Mint rendesen, 20 kilométernyiről le és fel a Maros partján, ma is itt van a vidék úri társasága Várföldön, a vasárnapi ebéden. Itt van Vendrey báró és báróné Józsi és Tivi fiukkal. Vendrey báró szenvedélyes gazda, gyűlöli a politikát, de azért országgyűlési képviselő.

Józsi báró elütött az apjától, irtózik a gazdaságtól és kezdettől fogva a diplomáciai pályára szánták. Be is adták a bécsi Teréziánumba*, hogy szélesebb körű és nagyvilági nevelésben részesüljön. De Józsi báró, mint leendő diplomata, már eleve vasfejű természetet árult el, a tudományok vasfején nem akartak behatolni és végre is ismétlések után «consilium abrunditu kapott; Vendrey báró papának pedig nem volt mit tennie, mint diplomatának szánt 16 éves fiát a kis város kollégiumának pedagógusaira bízni. Vendrey báró, a papa, főkurátor volt s Józsi báró itt már a második félévben az eminensek közé jutott. Tivi báró atyjára ütött, a kevermesi határdombon túl megszűnik rá nézve a világ, imádja a falusi életet és 15 éves kora daczára már hajtott hat lovat gyeplőszárból, lőtt medvét, és ha hazajön a szünidőre, első útja mindig Márton gazdához, a ménes-pásztorhoz vezet.

*A Theresianum (eredetileg Collegium Theresianum, majd Theresianische Akademie) Mária Terézia főhercegnő, császárné nevét viselő nevelőintézet, akadémia volt Bécsben, eredetileg nemes származású ifjak nevelésére, amely 1938-ig állt fenn.

Zárday Sándor gróf is eljött, «gig»-gel, két egymás elé fogott lóval. -- -- -- Itt van Kozár Misi Boghátról. Félkezű, a jobb karját 16 éves korában, egy bolond ágyúgolyó elvitte 48-ban. Épen ellentéte Zárday grófnak, irtózik mindentől, ami idegen, otthon Bogháton az asztalára nem kerül semmi, — a kávét meg teát kivéve, — ami túl a Királyhágón termett. Folyékonyan beszél németül, franciául, angolul és olaszul; ha politizálni kezd, a németet szidja, a nagy adótól a szárazságig azt okolva mindenért. -- -- --

A vendégek közt van Gardó Miklós nejével és két lányával. Bérbe adta a birtokát és a félórányira fekvő kis városba költözött. Nagy figyelemmel kíséri a politikai eseményeket, tüzes ellenzéki, szidja a főispánt, alispánt, polgármestert és a városi kaszinó két szolgáját. A szabadságharcban 48-ban már nemzetőr volt. Összeveszett a főnökével és mindig ellenzékieskedik. Egyébiránt pedig állandóan magyar ruhát hord és cs. és k. kamarás ma is itt van feleségével, az egykor híres szépségű Mimi grófnővel, két fiával és két lányával. Stefi gróf gazdag főúr, fényes házat visz, bőkezű adakozó minden közcélra. Mimi grófné és a két grófkisasszony ruhái Bécsben és Parisban készülnek. De saját személyére fukar a végletekig; mikor, mint rendesen évenként, az emsi* fürdőre megy, oly lakást keres, melynek ablakai előtt utcai lámpás van, hogy lehetőleg kevés gyertyát fogyasszon.

Ems) Északnyugat-Németország és Északkelet-Hollandia egyik legjelentősebb folyója és nemzetközi vízi útja.

A szomádi park kapuja éjjel-nappal nyitva van úrnak, parasztnak, szegénynek, gazdagnak. Egyszer egy szegény vándor asztalos legény vetődött be. Egy rend viseltes ruhát akar kérni, mert ilyen rongyosan gyanúval fogadják és sehol munkát nem kap. Az öregember — ki senki más nem volt, mint maga Koltay Stefi gróf — a kastélyig kísérte a vándor asztalos legényt. Egy kopott vadász öltözetet kiválasztva, kivitte személyesen az asztalos legénynek. Időközben Koltay gróf megsajnálta elajándékozott vadászöltönyét, mert pár perc múlva egy inast küldött a vándorlegény után, ki megszeppenve tért vissza, karján a kopott ajándék-ruhával.

Hallja, barátom! — Szólt Koltay gróf a most már épen remegő vándorlegényhez, — az a ruha még igen jó arra, hogy eldobjam, aztán a legkényelmesebb vadászruhám volt. Hanem tudja mit? Adok magának 25 forintot érte, azon vehet magának ruhát. - - -

Eljött, mint rendes vendége a várföldi vasárnapoknak, Nemese Ábris is. Agglegény, a csökönyös fajtából. Híres vadász és e mellett kis birtoka mintagazdaság; más ember örülne talán, ha valahogy baj nélkül megélne e birtokból, de ő talán még félre is tesz jövedelméből, pedig ellátogat Stájerországba zergére és őzbakra, Máramarosba medvére és Veglia szigetére szalonkára. Soha életében nem mondott egyetlen valótlanságot sem, s mégis minden, a mit mond, valószínűtlennek látszik s mosolyognak elbeszélésein. Tudniillik mindent kikeresett szavakkal, magasabb fokban fejez ki. Ha hegyekről beszél, «bérceket» említ, ha azt akarja elmesélni, hogy vadászkutyája megugatta a medvebocsot, azt mondja, hogy: «a vérebem felordított a fenevad láttára». Ha beszédközben a bándi tavat említi, hova kacsázni jár, beláthatatlan víztömegnek nevezi a térképen alig megtalálható kis tavat. S ép ezért inasát, Joszipot, hol komornyiknak, hol fegyverhordozónak kereszteli el.

(Folytatása következik.) - - -

10. 39. (Folytatás.)

Nyugodt lélekkel várhatta a földesurat. Két éve, hogy mint bérlő letelepedett Várföldön, s már nyoma látszik munkájának. Pedig az első év nem volt könnyű. Jó lábon állott zsandárral, finánccal, és mindenféle «Obrigkeit»-tal. De idegen országból, messze földről cseppent ide. A szomszédok azt sem tudták honnan jött, hol a hazája, míg egy napon arra ébredtek, hogy Simi gróf -- a hogy Karthali Simon gróf ő excellenciáját egész Erdélyben intim körben nevezték — magával hozta Bécsből, vagy valahonnan, aztán beültette Várföldre bérlőnek. Ez elég volt arra, hogy spiclinek nézze mindenki. Abban az időben detektív, — legalább Erdélyben — nem volt. A detektív mesterségét mindenféle «ad hoc» gentleman végezte, és spiclinek nevezték őket köznyelven. Aztán nem is holmi csirkefogók után szaglásztak a spiclik, hanem afféle emberek után, akik azt merték kimondani, amit gondoltak, s nem bírtak kibékülni az «Obrigkeit» atyai gondoskodásával. Sőt azt sem akarták megérteni, hogy miképp lehet szépnek tartani egy olyan torzszülött madarat, amelyiknek két feje van; vagy több más ilyen rebellis hajlamuk volt. Az ilyet a spicli kiszaglászta, a többit elvégezte a zsandár, és ettől számítva felfelé, az állami hatalom többi funkcionáriusa.

Hanem lassanként rájöttek a gyanakvó szomszéd földesurak, hogy Gáhrer mégsem spicli, ellenkezőleg, jó lelkű ember, aki segíteni is tud a más ember baján. Egy kis pénzecskéje is látszott lenni, mert szívesen kölcsönzött a megszorult uraknak, a vidéken. Nem sok idő kellett ahhoz, hogy az ismeretlen származású várföldi bérlő némi népszerűségre tegyen szert.

Gáhrer Ferdinánd még egyszer átolvasta ő excellenciája levelét, aztán befogatott és átkocsizott a szomszéd Borándra.

Újságot hozok, Bakó bácsi, — szólt kocsijáról leszállva a borándi gazdaliszti lakás előtt. — Mi légyen az, ebben a felemás világban? — kérdi az öreg gazdatiszt, zsebre rakva kurta-szárú pipáját.

— Vendég jő! Azaz nem vendég, mert hát itthon van, ha ide jő. Ma vettem a tudósítást, e napokban jő.

— Lehetetlen! Haza jő? Végre megengedték! Szegény Jancsi gróf! Hát haza jő végre.

— Ne bolondozzék, Bakó bácsi, — vágott közbe Gáhrer, szánakozó mosollyal pillantva a felvidult vénemberre, — a maga Jancsi grófja még ez idő szerint nem jő haza, hanem Simi gróf, a kegyelmes úr jő le Bécsből pár napra.

Bakó uram Karthali Jancsi grófot, az ő fiatal gazdáját vélte viszontláthatni, aki nem kedvtelésből időzött messze földön, hanem — emigráns volt. Azt is csak nagybátyjának, Karthali Simon gróf ö excellenciájának köszönhette, hogy csak emigráns volt, s nem került valami kazamatába ingyenes lakónak. A császár hű emberének öccsét menekülni engedték, s borándi birtokát sem konfiskálták. Pedig a katonának nevelt Jancsi gróf elég nagydolgot követett el négy év előtt, ép elegendőt arra, hogy ha nem kazamatába dugják, akkor okvetlenül a föld alá bujtatják, golyóval vagy kötéllel. Mert a még csak húsz éves huszárhadnagy egy ködös éjjelen elillant a táborból, otthagyta ezredét, letörte patrontáskájáról a kétfejű sas fejeit, aztán átment a "másik" oldalra, és egy hét múlva egykori ezrede ellen harcolt, mint főhadnagy a honvédseregben. Mikor aztán Világosnál besötétült a magyar láthatár, protekcióval földönfutó lett, menekülni engedték; Simi gróf a nagybátyja valahogyan elért ennyit. Erről a Jancsi grófról vélte Bakó Kelemen, hogy hazakerül.

— Vagy úgy! — szólt a vén tiszttartó lejjebb húzva fején a kalapot. — Az jő? Hát én tőlem jöhet, akár a saját temetésére, a kegyelmes úr!

Bakó Kelemen teljes 43 év óta szolgálja már a borándi uradalmat, még a boldogult Karthali Miklós gróf — Jancsi gróf atyja — idejében került Borándra. Látta Miklós gróf lakodalmát, ott volt a Jancsi gróf keresztelőjén, s kikísérte a borándi sírbolthoz Miklós gróf koporsóját, s az akkor hat éves Jancsi grófot ő vitte ölében fel a hegytetőre, a temetéshez. Aztán ő kísérte fel Bécsbe Karthali Jancsit, mikor tizenkét éves korában a katonaintézetbe adták, hogy generális legyen belőle, mint a nagyapja volt.

Sok idő 43 év, egy helyen eltöltve! Még Borándon is mi mindent látott az utolsó időkben is? Volt idő, mikor azt sem tudta, ki a gazdája. Az özvegy öreg grófnét, Karthali Miklósnét egy reggel szívszélhűdés érte, mikor hírét vette, hogy a fia megsebesült Pákozdnál. Az örökös, Jancsi gróf, felgyógyulva könnyű sebéből, nem jött haza átvenni Borándot, nem is jöhetett, ismét csak lóra ült, s forgatta tovább kardját, míg vége nem lett mindennek. Ha nem volt is látható gazdája Borándnak, az öreg gazdatiszt végezte a dolgát híven, abban a biztos tudatban, hogy valahonnan csak előkerül majd valaki, aki az ő számadásait megnézi.

Aztán látta, mikor az oláh parasztok lakomához ültek a kastélyban, s a csapra ütött harminc éves debrői muskotálytól megrészegedve, az ablakon hajigálták ki a Mária Terézia korabeli francia porcelánt és a metszett cseh kristály poharakat. Trifucz Gávril, a borándi bíró fia, az asztalon táncolta el a «kalugyert», míg egynehány volt jobbágy, kaszából csinált lándzsájával, rendre szurkálta ki a szemét a falon függő ősi arcképeknek. És látta azután a magyar csapatok átvonulását Borándon; ezek, hogy az utánuk nyomuló oroszok ne találjanak semmit, s a rakoncátlan oláh népség is bűnhődjék, felgyújtottak minden takarmányfélét, vele együtt elégett a fél falu. És végezetül látta, mikor az oroszok, másfél napi pihenő alatt, a park fáit vágták ki, hogy platánok és cédrusok lángjánál főzzék a menázsit, a tiszt urak pedig a könyvtár ritka fóliánsaival fűtöttek be a márvány kandallókba.

— Hát aztán mit akar itt ő excellenciája? — kérdi kisvártatva, Bakó uram, nehezen szorítva ki Simi gróf titulusát.

— Azt még nem tudom, talán inspiciálni jő, — felelt Gáhrer.

— No hát, én miattam itt lehet! — mordult egyet, a vén gazdatiszt megvető pillantást vetve az országút felé.

— Jó, jó, értem én Bakó bácsit! — folytatta a várföldi bérlő. Hanem azért jöttem, hogy arra kérjem, nehogy ő excellenciája előtt megelégedettnek mutassa magát.

Bakó Kelemen, most már hátralökte fején a kalapját, aztán csontos ujjaival végig simítva fehér szakállát, szemeit meresztve nézett Gáhrerre.

— Megelégedve én? Apátfalvi Bakó Kelemen? Megelégedve, mikor zsandár lesi a miatyánkom szavát, jött-ment népség veti rám az adót, és spicli szimatol az apámtól örökölt tajtékpipám körűi?

— Nem úgy értem, — vágott közbe Gáhrer,— a gazdaság, a termés, az utak, a rend, a piaci árak, ezekkel ne mutasson megelégedést.

— Vagy úgy! No, miattam nyugton lehet az úr, az én jó voltomból Simi gróf nem fog arany szekerén járni Bécs városában, felelt Bakó uram.

— No, így értjük egymást, — szólt Gáhrer — aztán ismét felült kocsijába.

— És most Isten áldja Bakó bácsi, sietek, mert sok még a dolgom a városban.

— Isten vezérelje az urat is! — felelt vissza Bakó Kelemen uram.

Aztán mikor kifelé robogott a várföldi bérlő kocsija, utána morgott félhangosan magában:

—- Hanem nagy gazember vagy, az is igaz!

Gáhrer pedig még egyszer köszöntve intett kalapjával az országútról, kocsijából.

Egy hét múlva Karthali Simon gróf megérkezett, de nem ment egyenesen Várföldre, hanem megállott pihenni a városban. A „Római császár”-hoz szállott, hol két szoba volt számára rendelve. Előbb «Rákóczy Ferencz»-hez volt a fogadó címezve, de felsőbb parancsra megváltoztatták a cégért.

Alig érkezett meg, látogatást tett nála a városban állomásozó baka ezredes, Ritter von Stupidic, a zsandár kapitány és a finánc komisszár. Ő excellenciája ebéd előtt elindult sétálni a városban; csodálatos alázatossággal köszöntek neki a régi ismerősök, de aztán mind igyekezett mielőbb menekedni közeléből. Ávrám Lukács, az «örmény singes», még nem is köszönt, hanem sietve húzódott vissza a bolt-ajtóból. Simi gróf meglehetős mogorva hangulatban tért vissza a vendégfogadóba.

— Ugyan mit izél édes Tamási, — szólt a vendéglőshöz, látva, hogy külön szobában terítettek számára, — nem szeretem én a parádét, tudok én is ott ebédelni, ahol más, a nagy ebédlőben.

Tamási valamit hebegett, füle tövét vakarva, de nem mert ellent mondani. És ő excellenciája bement az ebédlőbe, s leült egy asztalhoz. Három pincér szolgálta fel az ebédet, nem volt nehéz, mert a magas vendégen kívül egy lélek sem volt a tágas étteremben.

Az ebéd végén a kegyelmes úr széjjelnézett.

— Hát nincs itt soha senki? — kérdi az ajtóban álló egyik kancsal szemű pincérfiútól.

— Igenis, vannak, — felelt ez, — de azt üzente tegnap valamennyi a ténsúrnak, hogy nem gyűnnek ma.

— Miért? — kérdi Simi gróf a buta pincér-gyerektől.

— Hát én nem tom, de aszonta a darabant, hogy a muszkavezető mián, — felelt ártatlan ostobasággal a kérdezett.

Simi gróf villámló pillantást vetett a pincér-fiúra, de annak bambán vigyorgó arca eloszlatta haragját.

— Úgy? Nem baj! — szólt nevetve. Miután pedig Gáhrer Ferdinánd alázatos tisztelete mellett azt üzente, hogy négy lova közül három beteg és így nem tud kocsit küldeni a kegyelmes úrért, Simi gróf bérkocsit rendelt, s a kisvárosi rozoga járművel elindult az alig félórányira levő Várföldre. A két kehes gebe azonban kerek ötnegyed órát botorkált Várföldig.

A bérlő nagy alázattal fogadta, maga segítvén egy cselédnek, ő excellenciája poggyászát leszedni a kocsiról. A máskor elég nagyszámú cselédséget Gáhrer aznap reggel szabadságra eresztette négy napra. Két napot szánt Simi gróf Várföldre és egy napot a borándi uradalom megtekintésére akart fordítani. De már az első nap óráról-órára fanyarabb hangulat vett erőt rajta. Mintha minden, amit itt látott, csak szegénységre, a nehéz viszonyokra, gazdasági pangásra akarta volna emlékeztetni. Igaz, hogy, ha például meg akart volna győződni, hogy miért van a szép rét a száraz időben víz alatt, csak a debrődi berekig kellett volna mennie és megláthatta volna, hogy a patak, melyről Gáhrer panaszkodva mesélte, hogy telve van a medre régi iszappal, tele volt dugva friss kőrakással. A kegyelmes úr által elfoglalt vendégszoba ablakai olyan szellősek voltak, hogy mindjárt második nap a júniusi melegségben is valóságos októberi náthát kapott. Nem is ment át Borándra, hanem átüzent az öreg Bakó uramnak, hogy jöjjön ö át számadásaival.

Bakó Kelemen pedig írt egy alázatos levelet, melyben kérve kérte ő excellenciáját, hogy kegyeskednék mégis átfáradni Borándra, mivel ő nem jöhet Várföldre, három nap óta lévén ágyban fekvő beteg. Erre ő excellenciája olyat káromkodott, mintha az utolsó éveket nem a császárváros fényes szalonjaiban, hanem a Hortobágy környékén, csikósok és kanászok közt töltötte volna el. És harmadnapra bepakolt, jó szerencsét kívánt Gáhrer Ferdinánd bérlőnek és elutazott, váltott lovakkal, meg sem állva Kolozsvárig. Éjjel is utazva, csakhogy mielőbb elhagyhassa ezt az országot. S minél előbb Bécsben legyen a Wollzeilén levő kényelmes lakásában; nincs ott sem bérlő, sem árvizes rét, sem beteg gazdatiszt s nem szaladnak előle az emberek.

Gáhrer Ferdinánd pedig hamarosan szétszedte Várföldön azokat a díszleteket, melyek a szegénység és nehéz megélhetés jelképezésére szolgáltak a Simi gróf előtt eljátszott komédiában. S azután haladt minden a maga rendes útján. Gáhrer Ferdinánd pedig gyarapodott, nemcsak vagyonilag, hanem tekintélyben és közkedveltségben egyaránt. Nem kis része volt ebben annak, hogy a vidéki urak, ha megszorultak forgó tőke dolgában, Gáhrernél mindig segítségre találtak. jó kamatra.

Egyszer aztán úgy 1854 tavaszutóján híre futott a Maros mentén, hogy Karthali Simi gróf ő excellenciája addig járta a bécsi Burg lépcsőit, míg öccsének, a vitéz honvéd emigráns Jancsi grófnak, amnesztiát kapott, s az most már hazajön Parisból.

Ez a hír szeget ütött Gáhrer Ferdinánd úr fejébe. Olyan jól ment már minden. Félig-meddig földesúrszámba vették a vidéken, s a fiát, a ki akkor 15—16 éves ifjonc volt, még az öreg zárkózott természetű Bakó Kelemen is szívesen látta, ha Borándra jött át, kis fakó paripáján. És most egyszerre minden megfordulhat.

— Ha az a szélhajtó volt huszár hazajön, még mindent elronthat. Mert az bizonyos, hogy ő lesz Várföld és Debrőd örököse, ha az a vénember lehunyja a szemét, töprengett magában Ferdinánd úr. De, úgy látszik, gyorsan határozott és nem vesztegette idejét a puszta töprengéssel. Egy reggel kocsira ült, s útnak indult Kolozsvárra. Onnan pedig gyorspostával egyenesen Bécsbe.

— Bizonyosan beteg a vén muszkavezető, s fölrendelte bérlőjét, — mondogatták a meglepett szomszédok.

Pedig a derék Gáhrer Ferdinánd Bécsbe érkezve, korántsem sietett a kegyelmes urat felkeresni. Hanem egy külvárosi szállodában megszállva, másnap bérkocsiba ült s kihajtatott Hietzing*be. Egyik villa rácsos kapuja előtt leszállott, aztán bement a kis kertbe, melynek közepén egy kis, de fényűzéssel épített ó-görög stílusú villa állott. Becsöngetett. És mikor felnyílt az átrium bronzzal díszített ajtaja, otthonosan belépett.

*Hietzing Bécs XIII. kerületének elnevezése. A kerület magában foglalja a Bécsi-erdőt, valamint a schönbrunni kastély parkját.

— Itthon van a kisasszony? — kérdi a komornafélétől, ki bámulva nézte az idegent.

— Ő nagysága itthon van, — felelt németül a lány, — de kit jelentsek be?

— Senkit, csak mutassa az utat! — felelt Gáhrer.

— De bocsánat.

— Csak előre! — szólt parancsoló hangon Gáhrer a megijedt lányhoz, ki e határozott fellépésre, nem mert ellenkezni, hanem a baloldali terem ajtaját felnyitva, egy pompeji falfestményekkel díszített elfogadó-termen át, nehéz függönnyel elzárt ajtó elé vezette az idegent.

Gáhrer be sem várta, hogy a komorna nyissa fel az ajtót, hanem félre emelve a függönyt, benyitott az ajtón.

Kis tojásdad szalonba lépett, melyet egyetlen a kertre nyíló széles ablak világított; a falak keleti szövettel voltak borítva, gyöngyházzal kirakott arabs bútorok képezték a berendezést. A szoba közepén egy perzsaszőnyeggel borított nagy négyszögű kerevet állott, telerakva mindenféle aranyhímzésű és tarka puha vánkossal. A kereveten egy szőke hajú, még elég fiatal nő heverészett, kezében valami divatlappal és ijedten kiáltott fel, midőn Gáhrer belépett.

— Szent ég! Mit akar itt?— kiáltott remegő hangon

— Csak ne izgassa fel magát! — szólt gúnyosan Gáhrer, inden ceremónia nélkül letelepedve egy székre.

Üzleti ügyben jöttem. (Folytatása következik.)

11. 45. — Mikor ezelőtt hat évvel itt Bécsben megismerkedtünk, — folytatta nyugodt hangon Gahrer, — kegyed akkor énekesnő volt egy külvárosi mulatóhelyen, Berger Lizinek hívták és mellékfoglalkozásképpen egy katonatisztnek volt a jó ismerőse.

— Mondja csak, Gahrer, -— vágott idegesen közbe a szép nő — mit akar ismét tőlem?

— Kérem, ne türelmetlenkedjék, — felelt Gahrer, — meg akarom tartani a sorrendet. Ez a katonatiszt vezérkari tiszt volt. De szegény fiú volt s természetes, hogy pénz kellett neki. Én bukott kereskedő voltam ugyan, de pénzem volt; legalább annyi, amennyi érdemes a forgatásra. A pénzért kegyed jött hozzám; gondolom, az első kölcsön 700 forint lehetett. Mikor a harmadik kölcsönnel szolgáltam, akkor Magyarországon fel volt fordulva a világ sorrendje. A vezérkari tiszteknek sok dolguk akadt, de a befolyásuk is nőtt, következéskép a barátnőjük is ért valamit és így én hadseregszállító lettem. Egy egész hadtest az én kenyeremet ette, ha mindjárt sok volt is benne a fűrészpor. Hanem a vezérkari tiszt egy nap megfeledkezett magáról, rám vágott egy korbáccsal, én följelentettem zsarolás miatt, ő vizsgálat alá került. s főbe lőtte magát.

— Szegény Lothár! — sóhajtott elmélázva a hölgy.

— Nyugodjék békével! — egészítette ki Gahrer— Mikor aztán másodszor találkoztunk, már csend volt mindenfelé az országban. Kegyedet pedig Eliza Beraninak hívták, énekesnő, azaz most már színésznő volt és mellék-foglalkozáskép egy erdélyi főúr ismerőse, aki már nem volt fiatal ugyan, de vagyonos. Abban az időben egy alkalmas bérletet kerestem, noha birtokot is vehettem volna; de egy hadjárat után közvetlenül, nem tapintatos a hadsereg élelmezési szállítóinak birtokvásárlásba elegyedni. Egy Stillfried nevű és atléta termetű ügynök útján, ki a kegyed barátja volt, megtudtam véletlenül, hogy Karthali Simon gróf erdélyi birtokait bérbe szándékozik adni; azt is megtudtam, hogy a vén szerelmes néha fukarkodik, vagy legalább is nem oly bőkezű, mint azt kegyed elvárhatná. És én eljöttem kegyedhez. Emlékszik, mennyire örültünk egymásnak? Hogy miképp csinálta, az a kegyed művészete volt, de egy hét múlva összehozott Karthali gróffal a Stillfried útján. Az igaz, nem volt olcsó a közbenjárás. Egy hó múlva bérbe vettem a gróf várföldi és debrődi birtokát, elég olcsón.

— És azután, — szakított félbe idegesen a szép Eliza, elég hálátlan volt, akkor.

— Ne siessünk az eseményekkel, szólt, kezével intve Ferdinánd úr, mosolygó arccal. Igen, mikor ő excellenciája egy napon arra határozta magát, hogy magas állását, az udvar véleményét, szóval mindent, figyelmen kívül hagyva, kegyedet nőül veszi, én ismét felutaztam kegyedhez. Kereken kijelentettem, hogy ha ez a házasság megtörténik, én, mielőtt a bérletet fölmondanám, bemutatom ő excellenciájának a kegyed leveleit, melyből kiviláglik, hogy a bérlet megszerzéséért hatezer forintot fizettem ki a kegyed számára Stillfried kezeihez, kit leveleiben csak «Alfrédem»-nek említ.

— Gazember! — sziszegett a szép Eliza.

— Kérem, négyszemközt ne címezzük egymást! — nevetett Gahrer hidegvérrel. — Kegyed hallgatott a józan szóra, Simi grófot lebeszélte; csak nem voltam bolond, hogy kegyedet, kinek kapzsi természetét jól ismertem, az általam olcsón bérelt birtokok úrnőjévé engedjem tenni. A kegyedhez hasonló nők, ha egyszer hatalmat nyernek, mint asszonyok egykori pártfogójuk vagyoni ügyeibe beleszólni, a legtöbb esetben sárkány módjára őrzik a pénzes ládát, tudva azt, hogy ha az illető tönkre megy, mást nem oly nehéz találni, mintha egy férj megy tönkre. Eddig a históriai bevezetés. Most térek a tárgyra. És azt mondom, hogy most a kegyed jövője van veszélyben. Kegyed 32 éves, Simi gróf 61. Minden valószínűség szerint ő excellenciája fog előbb ama boldogabb hazába költözni.

— No, és? Mit akar ezzel mondani? Simi gróf, kegyeddel kettecskén, többet költ, mint amennyi a jövedelme, következéskép tőkéi felette apadnak; mikorra befejezi földi pályafutását, pénz alig marad utána.

— De az erdélyi két szép birtok.

— Ne siessünk! — szólt a szép Eliza számításába Gahrer— Rövid idő múlva hazajön Karthali Jancsi gróf, ő excellenciája unokaöccse, amnesztiát kap. Azt hiszi, hogy ez a világlátott huszonhat éves fiatalember, ki Simi grófon kívül az utolsó Karthali, nyugodtan be fogja várni borándi kastélyában, míg a szomszéd két ősi birtokot vén bolond titkos tanácsos nagybátyja elpocsékolja, vagy, ha ez be nem következik és Simi gróf halálozik el, kegyedet meginvitálja a várföldi és debrődi birtokok valamelyikén a fájdalom könnyeit hullatni dús életjáradék mellett?

— De hát, ha ez így van, mit tegyek? — kérdi kezére támaszkodva a szép Eliza, komoran nézve a lábán himbáló török félcipő aranyrózsáját.

— Ezért jöttem! — felelt Gahrer emeltebb hangon. Eliza felpillantott Gáhrerre, összehúzta zöldes szemeit, mintha veséjébe akart volna látni.

— Ezért jöttem! — folytatta Gahrer. — Ha addig, míg Karthali Jancsi gróf hazakerül és zavarokat csinálhatna, Simi gróf eladja Várföldet és Debrődöt, kegyed biztosítva van, a pénzre Jancsi gróf a kezét rá nem teheti, a kegyed könnyű gondja aztán ezt a pénzt úgy szemmel tartani, hogy lassanként a szekrényébe vándoroljon, szóval hoppon ne maradjon, ha Simi gróf őseihez vándorol. Ő excellenciáját semmi rokonszenv nem köti hazájához. Ezelőtt hat évvel álruhában menekült meg a karóba húzástól saját birtokán; mikor pedig két év előtt utoljára lent járt Erdélyben, bántódása nem esett ugyan a kegyelmes úrnak, de még a rangja-beliek is hátat fordítottak, ha látták, és a szálloda előtt a kis városkában, hol szállva volt egy napig, zsandár sétált alá és fel, máskép alig maradt volna ott egy ablaktábla épen. Birtokaitól sem lehet elragadtatva: a haszonbér kevés; aztán saját szemével látta, milyen nehezen élek én, a bérlője. Tehát ily körülmények közt nem sok rábeszélésre lenne szükség, hogy ő excellenciája eladja Várföldet és Debrődöt.

— Jól van, ez mind igaz, — szólt Eliza, — de hát ki akadna, a ki oly gyorsan határozná el magát e birtokvásárlásra, hisz ez nem oly kicsiség.

— Ki? Én! — felelt Gahrer Ferdinánd.

Eliza Berani felugrott a pamlagról, aztán ismét fél-térdre ereszkedve a pamlag szélén, hátra vetette fejét és hangosan felnevetett.

Gahrer majdnem zavarba jött e gúnyos nevetésre.

— Ahá, így vagyunk? — nevetett Eliza. — Ez az tehát? Ez a hosszú történet vége?

Most már Gahrer vonta gúnyos mosolyra ajkait.

— Csak nem gondolta, — szólt, — hogy a kegyed jövője aggaszt engem? Vagy, hogy azon tűnődöm, hogy lesz-e ennék a vén bolondnak szemfedőre valója, avagy hogy kegyed öreg napjait ebben a villában, vagy egy csapszékben részeg gyári munkások közt végzi-e be?

A tiszteletre méltó férfiú és a nemes lelkű hölgy sokáig tanácskozott még együtt.

Félév múlva Karthali Jancsi gróf csakugyan hazakerült amnesztiával Borándra. Ugyanakkor írta alá Simi gróf az örökvásári szerződést, mely szerint várföldi és debrődi birtokait eladta Gahrer Ferdinánd volt bérlőjének.

«Pusztulunk!" mondják a melankolikus hajlamúak a Maros-mentén. — «Félt ebben a földben pihenni valaha, a vén gazember muszkavezető!" mondják a megyebeliek. Az ő dolga! jegyzik meg a flegmatikus vidéki diplomaták. — Jó, hogy ez a derék, becsületes Gahrer vette meg a két veszendő birtokot- mondta végre valamennyi.

Mikor pedig kerek tíz esztendőre rá, egy fekete pecsétes levél hírül hozta a borándi kastélyba, hogy Karthali Simon gróf a Bécs melletti Badenben jobblétre szenderült, Karthali Jancsi gróffal együtt utazott fel Gahrer Ferdinánd a várföldi földesúr, amint monda, «régi jó embere iránti kegyeletből'".

— Valóban ritka szépen viselkedett ez az Eliza Berani az öregúrral szemben, — szólt Jancsi gróf Gáhrerhez, midőn ő excellenciája koporsóját kikísérték a badeni temetőbe, — mily ragaszkodással ápolta haláláig, pedig érdek már igazán nem vezette!

— Az ilyenek közt is találhatni nemes jellemvonásokra! — felelt Gáhrer.

Simi gróf után nem maradván egyéb, mint érdemrendjelei, kamarási kulcsa és egy halom ruha. Az öcsnek nem volt oka sokáig időzni a gyászháznál, Eliza Berani badeni villájában, hol nagybátyja meghalt, és így a temetés után Gáhrerrel hazautazott.

Távozáskor mindketten meghatva búcsúztak el Elizától, ki a fájdalomtól lesújtva támaszkodott jegyesének, egy nála tizenöt évvel fiatalabb bécsi nagyfuvarosnak karjára. Az idő kereke, a mindenség kezdete óta mindig forgott, de néha látszólag gyorsabban, mert néha gyorsabban dobta ki magából a feltűnőbb eseményeket. Tizenöt évre rá, hogy Karthali Jancsi gróf amnesztiával hazakerült Borándra, Gáhrer Ferdinánd pedig bérlőből földesúr lett, a vármegye székhelyén a megyebeli urak, kis és nagybirtokosok, posztó- és daróc-ruhás megyei notabilitások, a Hunnia szálloda nagytermében ünnepi lakománál ültek. A harmadik fogásnál az asztalfőn ülő főispán felállott, poharát ürítvén a koronás királyra.

A hivatalos felköszöntőt követő lelkesült éljenzés lecsillapodása után Karthali János gróf állott fel. Violaszín brokát atillájának boglárgombjait simítva kezével, végig nézett a társaságon.

— Uraim! — szólt érces hangján. — Kell-e mondanom, nem tudják-e előre, kit fog e pohár illetni, hisz mindnyájan egynek ünneplésére ültük körül e fehér asztalt.

— Éljen! Éljen! — kiáltottak közbe, valamennyien a szürke szakállú, legföljebb 59—60 évesnek látszó férfiúra pillantva, ki a főispán jobbján ülve egyszerű fekete posztó-atillában, szerényen nézett a tányérjába.

— Egy férfiúra fogom e poharat emelni, ki ma köztünk él, velünk munkál, megyénk dísze, kinek érdemeit hírül vitte a közelismerés a trón küszöbéig, s kinek pedig bölcsőjét a távol idegenföldön ringatták.

Az ősz férfi a főispán jobbján megtörölte szemeit.

— Uraim, e férfi akkor jött közénk, midőn hazánk ege el volt borulva, midőn még reménye sem volt annak, hogy kibukkan egykor a napsugár, melynek melege ma szétárad e hazán. És ő velünk tűrt, szenvedett, nehéz viszonyok közt küzdve fel magát mai magaslatára, hogy onnan aztán anyagi erejének bőségszarujából onthassa hazafias adományait a humanizmus, közművelődés, szóval a nemzet nagy céljaira. És noha tettei, szelleme, lelki világa teljesen egybeforrt alakjává tették magyar közéletünknek, külsőleg is nyilvánítni akarta Gáhrer Ferdinánd, hogy a mienk, hogy közülünk való, midőn ezelőtt egy évvel idegen hangzású nevét magyarosítva, végleg atyánkfiának nyilvánította magát. Csak örömmel, csak hazafi lelkesedéssel ragadhatom meg e poharat, midőn a legelső magyar ember, elismerve a polgári érdemeket, felséges kezével a legszebb jutalmat, a magyar nemességet adományozta e férfinak, kit ez alkalomból ünnepelni idejöttünk. Uraim fel a pohárral! Várföldi Gerend Nándor éljen!

A «Hunnia» nagytermének ablakai majd megrepedtek a tomboló éljenzéstől, mely Kartháli gróf tósztját követte. Mikor aztán lecsendesedett a társaság, s a százhúszunkét terítékes asztalnál mindenki ismét meglelte helyét, mert nagy része elzarándokolt az ünnepelthez koccintani, az öregúr a főispán ellett, a Gerend Nándorrá változott Gáhrer Ferdinánd, lassan fölemelkedett helyéről, kezével csendet intett a tust húzó cigányoknak.

—Uraim! Engedjék úgy mondanom, jóakaró kedves barátaim! szólt felindulást eláruló, vagy azt jelző, reszkető hangon. — Karthali János gróf elhangzott szavaira méltó választ adni, az ő szónoki erejéhez méltóan megköszönni, e meg nem érdemelt nyilvánulásait a baráti elismerésnek, nincs elég erőm. Csak szívem hálaérzetét szeretném feltárni önök előtt egyszerű szavakban. Amit tettem eddig, azt csak kötelességérzetem sugallta, s ha a Mindenható sikerrel koronázta polgári munkámat, ha segített az élet nehéz küzdelmeiben, hozzá száll hálaimám! S e hálaimába zárom koronás uramnak felséges nevét, ki királyi keggyel jutalmazta dúsan egy szerény polgárának érdemül számított kötelességteljesítését. — Én, uraim, — folytatta Gerend Nándor, — földi jutalmaimat már elnyervén, öreg vagyok, érzem az évek súlyát. Engedjék meg egy vénembernek az ajándékok e szép napján, még egy kegyet kérni, engedjék meg, hogy e díszes körből baráti érzületük még egy jelét vigyem magammal. Öreg vagyok, mint mondám, s talán már benn van a naptárban a nap, melyen a legfőbb jutalmazó előtt leszek! Azt a jó indulatot, azt a barátságot, azt a szívességet, mellyel engem elhalmoztak eddig...

E szavaknál Gerend Nándor egy elfojtott könnyet törölt ki szemeiből, aztán a mellette ülő, harminc évesnek látszó fiatalember fejére tette kezét.

—Terjesszék ki Antal fiamra, ki hiszem megfelel a becsületes névnek, melyet neki szereztem!

Ismét felújult az éljenzés, csengett a pohár és a társaság lelkesült hangulatban késő éjig együtt mulatott.

Mikor pedig Gerend Nándort tizenegy év múlva eltemették, már alig emlékezett valaki Gáhrer Ferdinánd bérlőre, még kevésbé az egykori uzsorásra.

Gerend Antal pedig örökölte atyjától a nagy vagyont, a közbecsülést, melynek nem ritkán egyedüli forrása az emberek gyarló emlékezőtehetsége, s hajtóereje néhány ügyes fogás; örökölte nagyravágyását és kapzsiságát.

Egyszer mindennapias emberi érzelem szárnyát szegte számító filozófiájának; beleszeretett egy még nem is nemes, még kevésbé gazdag lányba, s nőül vette. Hogy boldog volt-e ez a házasélet, azt csak Tarján Boldizsár törvényszéki elnök lánya, Tarján Ella tudta volna megmondani, ha a boldog házasság tízedik évében meg nem halt volna. Akik emlékeznek rá, azt mondják, sokat látták kisírt szemmel.

Mikor az egyszerű asszonyt eltemették, Gerend Antal már egész okos ember volt, aki nem tesz semmit, aminek csak belső naiv érzelem a rugója, aki számít, figyel, vet és arat, főleg pedig jól ismeri a társadalom gyöngéit. Lányát a bécsi «Sainte-Incarnation» * arisztokratikus nevelő-intézetbe vitte. Mikor aztán a 17 éves széplány hazajött, az egy ideig zárva volt várföldi park kapui megnyíltak ismét. Az újonnan épült ó-német stílusú várföldi kastély lassanként vonzani kezdte a vidék büszke urait a «parvenü» asztalához.

Ha a tisztelettel körülvett és annak idején nagy pompával eltemetett Gáhrer Ferdinánd az élők közt megjelenne, nagy öröme telnék fiában., Látná, amint Carillon-Beauclair herceg esküszik örök hűséget az ö unokájának a várföldi kastély kápolnájában. Hát még ha azt is tudná, hogy az a fejedelmi vérből származó szép lány, ki amott az első padsorban olyan elmélázva hallgatja az orgona hangjait, ez a szenvedő arcú szép lány nemsokára a várföldi kastély úrnője lesz. Karthali Johanna grófnő egy hét óta a mai örömapának, a gazdag özvegyembernek, Gerend Antalnak a jegyese.

*L'Incarnation est le dogme chrétien selon lequel le verbe divin se serait fait chair en Jésus-Christ-

V.

Lezajlott a várföldi lakodalmi fényes ünnepség. Gerend Antal kitett magáért. Ilyen fényes esküvőt nem látott a Maros-mente száz év óta. Az esketést a dolhányi prépost végezte fényes segédlettel. Tíz év múlva is emlegetni fogják Dolhánytól Kémeséig a Maros mellett ezt a lakodalmat. Ott volt a fél vármegye színe-java. És micsoda pompa, micsoda fényűzés! Két francia szakácsot hozatott le Bécsből Gerend Antal ez alkalomra; a cselédséget is megszaporította, Budapestről hozott külön személyzettel. Tíz hajporos, ezüst rojttal ékített francia szabású bérruhába öltözött lakáj, négy ezüstzsinóros, sujtásos sötétkék ruhában feszítő nyalka huszár, két arany-vállrojtos vadász és egy selyemharisnyás méltóságteljes kinézésű főkomornyik, aranylánccal a nyakában, teljesítették a szolgálatot. A menyasszony kívánságára az urak valamennyien díszmagyarban jelentek meg az esküvőn. Ez nem kis fejtörést okozott az elegáns árvaszéki ülnöknek, Sövényházy István úrnak. Végre is fizetési előleget vett fel a vármegyénél. Abból kifizette Csiszár László szabómesternél szabószámláját. Kiteremti valamiképp ő is a díszmagyar ruhát. Fenomenális alkotás volt és fel is tűnt az esküvőn. Almazöld nadrág, hófehér Attila, violaszín mente és aranypor-szín csizma. Csak a kard, meg az ékszer volt kissé gyanús, a mindenre kíváncsi vidéki közönség nem tudta megfejteni, honnan kölcsönözte ezt ki az elegáns árvaszéki ülnök. Hámor Laci gróf, ki a telet Kolozsvárott szokta tölteni, egész biztosra állította, hogy azt a mentekötőt számtalanszor látta Petur bánon ragyogni, a kardot pedig a Zrínyi Miklós kezében villogni a Kolozsvári Színházban.

A násznagy tisztét Zárday Sándor vállalta magára. Olyan párduc-kacagányos díszmagyarban jelent meg, elől menvén a násznép élén ősi szokás szerint a bokrétás bottal, hogy festeni sem lehetett volna különb magyar leventét.

De nemcsak az úri népség vigadott a lakodalom napján, a malomréten ökörsütés nyerendő egész életére, állhatatlan, csapongó lelkével valóban az átöröklés törvényét látszott bebizonyítani, mert ereiben a híres Szász Móricz grófnak, Lecouvreur Adrienne barátjának, vére folyt. Szász Móricz ugyanis Lecouvreur halála után egy színésznővel kötött ismeretséget, s leánya, kit a szász gróf anyjának, Königsmark Aurórának emlékére Auróra névre kereszteltek, törvényesen is elismertetett, sőt a francia trónörökös-né, ki szász hercegnő volt, szeretettel karolta fel s neveltette. A szép, ifjú Szász Auróra egy előkelő semmittevőhöz, Hoorn grófhoz ment nőül, de ezt nemsokára az egybekelés után párbajban meglőtték s a szép Auróra korai özvegységben maradt. Mint tizenhat éves asszony kolostorba vonult vissza egy időre, majd anyjánál, az egykori színésznőnél élt teljes visszavonultságban úgy. Harminc éves koráig egy férfival se kötött bensőbb ismeretséget. Ekkor ment nőül másodszor Dupinhez, a főbérlőhöz, kit Rousseau is gyakran említ Vallomásaiban. Már hatvan éves, de hajlott kora mellett is franciás finom modorával megnyeri a harminc éves, még mindig igen szép özvegy vonzalmát s házasságuk zavartalan boldogságban telt el. Fiuk egy nem valami jó hírű nővel lép házasságra titkon, s e házasságból született Dupin

Auróra, kiből később az ismert nevű írónő s Musset szerencsétlen sorsának okozója lett. Dupin Auróra atyját korán elvesztvén, egyedül anyja gondjaira bízva maradt. Auróra egész éjszakákat átzokog anyjával, kinek a családi perpatvarban pártjára állt. Valószínű, hogy későbbi nagy izgékonysága a fiatal évek e keserű szenvedéseire vezethető vissza. Tizennyolc éves volt, midőn egy fiatal tüzér hadnaggyal, Dudevant Kázmérral egybekelt, ki úgy megnyerő külsejével, mint nem jelentéktelen vagyonával teljesen megfelelő férjül kínálkozott neki. Auróra maga is bírt némi vagyonnal. Dudevant Auróra sok ügyességgel vezeti a háztartást s a birtok kezelését, igyekezve férjével az élet unalmasságát lehetőleg feledtetni. De ez nem szerette a remete életet a falusi kastélyban, Parisba mennek telelni, de a zajosab b let kiadásait nem győzik. Auróra még attól se riad vissza, hogy varrással, hímzéssel és festéssel szerezzen pénzt, majd fordításokkal tesz kísérletet. A szűnni nem akaró házi gondok lassanként egészen aláásták a család békéjét. (Vége következik.)

22. 84. X. Clarisse mosolyogva ült széles öltöző-asztala előtt, éji toalettjéhez készült, vörösbe játszó dús haját szétszedte a komorna, hogy a könnyű éji coiffure-t elkészíthesse; keskeny hosszúkás lábain piros orosz bőrcipő himbált, csipkével szegélyezett batiszt-ingén kívül csak egy halványzöld selyem rövid szoknya, s egy csipkékkel díszített fésülő-köpeny volt rajta.

Mosolygott, fehér fogai tündököltek a tükörben. Mindig mosoly ült az arcán, ha tükörbe nézett. Szerette magát, csakis magának élt; gondok nem háborgatták. Dúsgazdagnak született, s anyját elveszítve, még az anyátlan árvaság keserűségeit sem volt alkalma érezni. Mikor tízéves korában édesanyját eltemették, a gyereklányka szívén már rajta volt egy keletkező jégburkolat, mely később egészen bevonta ezt a néha alkalmatlanul érzékeny testrészt; már erős természetű volt.

És mikor anya nélkül maradva, atyja fölvitte Bécsbe és egy előkelő nevelő-intézetbe beadta, tiszteletreméltó zárda-szüzek kezeire bízva nevelését, a jó nénikék szeretettel fogadták falaik közé a szegény kis árvát, hisz kettős gondozást, megkettőzött figyelmet igényel azon lánynak nevelése. Ha mint serdült hajadon elhagyja az intézetet, nem vár otthon anyai vezető kéz, s maga magának kell hogy útmutatója legyen. Mikor pedig látták a bölcs nénikék, hogy az a kis lány nem búsul az elhagyott szülei ház miatt, még csak nem is könnyezik, mikor esténként fennhangon elmondja az imát, melybe beleszőtték az édes mama nyugalmáért az éghez szóló fohászt, — azt mondták, hogy «okos kis lány», megnyugszik Isten akaratában.

Hét évet töltött az intézetben. A víg kedélyű lányt társnői szerették, fogékony eszével csak játszadozott a tantárgyakkal. Ha nehézségre akadt, átrepült rajta, mint pillangó a légben úszkáló pókháló-foszlányon, a jó nénikék nem erőszakolták a tanulásra. Minek is egy ilyen gazdag kis lánynak annyi tudomány, mely csak kenyérkeresetre való, Inkább a finom modorra voltak szigorú figyelemmel; de mintha csak a nagyvilági finomság ezernyi furfangjára született volna, egy delnő tehetségei látszottak rejleni a lánykában.

Csak az utolsó évben adta elő magát egy kis kellemetlenség. De szerencsére a bomba akkor pattant el, mikor már egy hét múlva Clarisse elhagyandó volt az intézetet. Clarisse kisasszony hárfázni tanult. Erre volt nagy kedve. De hárfához értő nénike nem levén az intézetben, egy családos, hétgyerekes, teljesen megbízhatónak látszó hárfa-mestert szerződtettek, hogy az intézetbe bejárva, Clarisset e klasszikus hangszerben oktassa - - --

A záró-ünnepély előtt volt hét nappal. Mater Ignazia, a főnöknő, a zenetermek folyosóján sétált végig, az öt terem közül négyből zongorák hangja hallatszott ki. Csak az ötödik zeneterem volt néma. A tiszteletre méltó fejedelemasszony benyitott a terembe. S íme mit kellett látnia!

A hárfa némán állott a falhoz támasztva, s Clarisse előtt ott térdelt az oly megbízhatónak tartott hárfamester! Mater Ignazia felocsúdván dermedtségéből, melyet e nem várt látvány okozott, néma méltósággal vonult vissza; a hárfa-leckéket másnap beszüntette, de hallgatott. Csak mikor az intézetet elhagyta Clarisse, a távozás utolsó percében mondott ennyit Mater Ignazia a leányáért jött Gerend Antalnak:

— Vigyázzon a lányára, s mielőbb keressen neki méltó társat az élet útjaira! Ezzel bocsátom útnak! (Folyt, köv.)

(Vége.) Mikor Clarisse a reggeli után budoárjába ment, leült a pamlagra, s figyelemmel újból átolvasta a levelet, mely így szólt:

«Kedves Clarisse! Meg akartam kegyednek gyónni már napok előtt. De szemei hipnotizáltak mindannyiszor, s torkomon ragadt a szó. Hibás vagyok, belátom; én voltam a kísértő. Ha kegyed hetek előtt enged könyörgésemnek, ma nem állhatnék tiszta homlokkal egy szent érzelem oltára előtt, talán ki kellene tépnem önkezemmel az újból nyílt virágot. De mikor tegnap saját elhatározásából találkát adott, én már akkor nem voltam többé szabad. Képzelheti helyzetemet. Elhatároztam, hogy megvalljak mindent, s kegyed meg fog érteni, be fogja látni, hogy a becsület tiltaná megfeledkezni magamról. De higgye el, remegtem a találkától, aztán olyan nevetségesnek képzeltem magam e ferde helyzetben. Férje, a herceg, megkönnyítette a megoldást. Hogy mi volt célja, midőn szobámban ebéd után fölkeresett, azt leírni hosszadalmas lenne és fölösleges is. De ha egy pillanatra talán tétovázva állottam is életem e fordulópontján, ha a kibontakozás útját homály borította is egy ideig előttem, midőn a herceg kezemet megrázva távozott a szobámból, tisztában voltam magammal és kötelességemmel. Becsomagoltam, s midőn e sorokat bevégzem, előáll a kocsi, melyet a herceg, kérésemre, azonnal megrendelt. Elutazom a ma éjjeli gyorsvonattal. Bocsásson meg, s aztán feledjen. Borsai Miklós.

U.,i. Még egyet. A herceg és köztem lefolyt beszélgetésben kegyedről nem volt szó.»

Mikor Clarisse átolvasta a levelet, egy darabig nézte a betűkkel tarkított papírlapot. Aztán felkacagott, s a kandalló tüzébe lökte a levelet. Leült íróasztalához és egy hosszú levelet írt — párisi szabójának, hisz itt van november, utaznak a jövő héten Bécsbe, s onnan majd Kairóba.

XI.

Nem mindennapi dolog történt Borándon. Szenzációs esemény, milyet csak a lapokban lehet néha olvasni, valóságos ínyenc falat vidéki nyelvekre.

Gerend Antal, a gazdag és tekintélyben élő Gerend Antal irigyelt fiatal felesége, Karthali Johanna grófnő, odahagyta a borándi kastélyt, felutazott Budapestre, s egy ottani híres ügyvéd által benyújtotta a válópert férje ellen.

Karthali János gróf magán kívül volt, nem látott, nem hallott, lelövéssel fenyegette cselédjeit, ha útjába kerültek. Gyászruhát csináltatott, s azt mondta, hogy lánya meghalt, nincs többé Karthali Johanna; az elvetemült nő nem az ő lánya. Átok érje azt, ki e nevet bitorolja!

Felesége, Klára grófné, némán hallgatja kitöréseit, hallgat, mint egész életében, aztán néha lopva letöröl egy-egy könnycseppet.

Gerend Antal, a szerencsés, gazdag úr, megtörve, mogorván járkál a borándi kastély termeiben. Leltárt készíttet, elköltözik Kolozsvárra, mert, mint mondják, irtózik Borándon egyedül maradni, mióta, másnap éjjelén, hogy Johanna elutazott — leégett a Borsai-féle kúria helyére épített szeszgyár, s a falusi népség azt mesélte, hogy az öreg Borsai Dénes lelke ott sétált a füstölgő romok közt.

A büszke magatartású, 58 éves Gerenden egyszerre láthatóvá lett az évek száma. Pedig ép most, ismét öröm várt rá: báró lesz és főrendiházi tag

Egy napon, mikor már a lapok szerint lejárt a nagy port felvert válóper, s a törvény Gerend Antalt és Karthali Johanna grófnőt végleg elválasztotta, Sövényházi, az elegáns árvaszéki ülnök, egy most érkezett fővárosi hírlappal kezében elrohant irodájából, házról-házra szaladva az ismerősökhöz. Az újságban pedig az volt, hogy Borsai Miklós, a kiváló sportember, kit az utóbbi időben a versenytéren nagy veszteségek értek, eladta versenyistállóját, s mint egykori mérnök, összeköttetései révén alkalmazást kapott egy Japánban vasutat építő angol részvénytársaságnál. Vele utazott el fiatal neje is, egy csodaszép erdélyi grófnő, kinek első férjével lefolyt válópere nemrég nagy feltűnést keltett az erdélyi előkelő körökben.

És az emberek még beszélnek, csodálkoznak, botránkoznak, sajnálkoznak, néha nevetnek, és nemsokára felednek.

Carillon-Beauclaire Robert herceg most ritkán fordul meg Várföldön ; Clarisse nyáron át pár hétre lerándul s olyankor az egész vidék ünnepli a «hercegné»-t. A herceg Trouville, Doville és Ostende közt választva, szórakozik a kártyaasztalnál, néha nagyokat veszít, de Gerend Antal gazdag ember, fizethet vejéért. Egyébként a hercegi pár békében él. Mondják, hogy Clarisse-nak most egy szép olasz festő imádója van, a herceg pedig sűrűn változtatja kegyeltjeit.

-----------

K. Mártonffy Imre

K. Mártonffy Imre: AZ AVARFŰ. — Rajz a népéletből — 1891.49. 799.

A rekkenő meleg nyári nap hatalmas zivatarban tombolta ki magát; az eltikkadt, száraz föld ismét újjászületett, az erdő újra zöldült; a fonnyadt virágok fölemelték fejecskéjüket, a nedves fűszálak pedig üdén mosolyogtak az emberek arcába. A levegő tiszta lett, a madarak vidáman csicseregtek és énekeltek, az emberek kiléptek házaikból és tele tüdővel szívták a balzsamos, üde levegőt. A meddig csak szem pillanthatott, mindenütt élénk nyüzsgés keletkezett újból.

A hortobágyi puszta új életre ébredt, a nap hevétől megperzselt avarfű ismét felemelte bágyadt fejét. Levelein ragyogtak az esőcseppek, s ezer színben csillogtak. A nap előjött a felhők mögül és forró sugarait leküldi a megáztatott földre és nyájasan mosolygott.

Zivatar a pusztán. Pataky László rajza

A magaslaton áll egy határkő, melyre lombos cserje vet kevés árnyékot. Alatta pásztorfiú heverész, fejét kezére támasztva; szemeivel pedig álmodozva pillant a messze pusztába. A körülbelül tizenhét éves ifjúnak nemes vonásai szépségre mutattak, s élénk szemében a búskomorság és fiatalos elbizakodottság vegyüléke csillámlott. Magas, nyílt homlokára alácsüngött néhány sötét, dús hajfürt.

A pásztorfiú nagy csordát őrzött, mely tarka tehenekből és juhokból állott. Lábai előtt legelésztek, s olykor-olykor a kolompos megrázta nyakát, ha alkalmatlan legyek háborgatták. A fiú azonban nem látszott észrevenni a legelésző állatokat, mert tekintete a távol vadonban révedezett. Ha a csordától egy-egy marha messze tévedt, odaszólt hű kutyájának, mely a hűsben nyújtózott el, s ez aztán csöndesen visszaterelte. A vén eb évek óta hűségesen betöltötte szerepét. Minden reggel kikísérte gazdáját, a pásztorfiút, a rétre és este hazajött vele. Úgy ismerte a pusztát, úgy tudta a hazatérés idejét, hogy ha néha a fiú elaludt, a kutya összeterelte a csordát, és felkeltve gazdáját, figyelmeztette a hazaindulásra. Bátran rá lehetett bízni az egész falu csordáját, a nélkül, hogy a pásztorok felügyeletére szükség lett volna. A puszta egyike a leghíresebbeknek, melyre a magyar mindig büszke lehet. Vajon ki ne hallotta volna hírét a hortobágyi pusztának? E délibábos rónaságon fekszik Csege. Kis falu, de igen rendes és tiszta. E csinos helységben lakott Gálos Márton gazda, ennek fia pedig a szép pásztorfiú volt: Gálos Bandi.

Egy napon Bandi, midőn csordáját őrizé, merően nézett egy pontra. Könnyek csillogtak szemében és végig peregtek arcán, miközben gondolatában csillogó, játszi képek váltakoztak. Oh, mi szép lehet künn a nagyvilágban, mily pompás élet lehet ott, s ő nem vehet részt ebben az örömben! Összeráncolta homlokát és bánta, hogy őt az Isten csak azért teremtette, hogy itt, e pusztában éljen és haljon meg. Kis korában anyja felvitte Budapestre, ez volt az első alkalom, hogy egy darabkát láthatott a világból. A mit akkor látott, most mind lelki szeme elé tárult, bár csak homályos képet alkothatott magának. Úgy tűnt fel előtte, mintha mesék országában járt volna, hol a talányos tünemények egymást váltják, s hol minden csillog, ragyog és bűvös, csodaszert! élet mosolyog rája. Ilyen volt a világ, melyet neki sohase szabad látnia, pedig hányan vannak, kik látják, mert hisz benne élnek. Hisz a tisztelendő plébános úr, a tanító úr évek hosszú soráig éltek a nagyvilágban! Őket pedig a gyermekek jól ismerik, s példájukat követniük kell.

A világ piacán zsibongás és lárma van, mely a fület nagyon sérti, s igen sok részeg és rossz-lelkű ember támolyog ott, s nem valami dicső társalgást folytatnak. A pusztán is lakott egy iszákos, elzüllött ember, ki iparát abbahagyta, s kit mindenki került. A falubeliek nem törődtek vele, mert tudták, hogy eladta az már a lelkét az ördögnek, s hogy az már ördöggel bélelt és farkassal prémezett. A világ pedig nagyobb Csegénél, de még Hortobágynál is, következésképen több iszákos ember van benne, kiket még jobban lehet kerülni.

Csege, mely Hortobágynak egyik falva volt, úgy tűnt fel a pásztorfiú előtt, mint egy darabka világ. Bandi, mivel atyja is szegény sorsban sínylődött, már kora gyermekkora óta szolgált egy gazdag parasztembernél, kinek nyáját és csordáját őrizte. A falutól félmérföldnyire egy kis erdő terült el: itt képzelte Bandi a világ kezdetét. Keresztül még nem ment rajta, bármint vágyódott volna is, a kötelesség visszahúzta haza. De mit is keresett volna ott, talán csak nem fogta volna el az első embert, ki útjában állt, hogy kérdezze, hol láthatja meg a világot! ——

Egyszer Börsöny János, a falu kántora, és iskolamestere, szép mesekönyvet kölcsönzött neki. Ebben olvasta Bandi a szebbnél-szebb történeteket: Pál és Virginiát, a négy testvért, Grizeldist, a szarvakkal megrakott Siegfriedet* és mást. Ezek mind bejárták a világot, csakis úgy történhetett meg velük annyi mindenféle. De hogyan jutottak a nagyvilágba?

Bandinak Siegfrid volt az eszményképe, égő vágya csak az volt, hogy világot láthasson. Siegfrid kovács volt: ő is az akart lenni. Bandi tovább szőtte gondolatait, végre elhatározta, hogy még aznap este megkéri gazdáját, hogy bocsássa el, mert másnap felszedi sátorfáját, és megy világgá.

*A Siegfried (a kovács alakja) Richard Wagner egyik három felvonásos operája

Látta magát spanyol-, olasz,- Német-, Franciaországban, sőt még Palesztinában is. Majd lovagnak, majd dalnoknak, majd hercegnek képelte magát, pedig hát valóságban csak Gálos Bandi, a csegei* pásztorfiú volt.

Sokáig ült így örömteljes gondolatok közepette, és annyira belemerült az eszmék tömkelegébe, hogy csak akkor tért magához, midőn egyik tehén bőgése kiragadta álmából.

A domb másik oldalán, vizes-butykossal kezében, szép parasztleányka közelgett. A fiúhoz látszott jönni, s minél közelebb ért hozzá, annál jobban lassította lépteit. A fiatal leányka igen kedves jelenség volt, mintegy 14 éves lehetett. Piros keszkenőt hordott fején, s ez még jobban emelte hófehér homlokát és ragyogó, sötétkék szemeit. Arcából jóság és ártatlanság sugárzott. Kis, szabályos orra és cseresznyepiros ajka egészítették ki bájait. Szép, szőke haja hosszú fonatokban csüngött derekáig. Egész megjelenése igen kellemes hatással volt a szemlélőre.

*Tiszacsege város Hajdú-Bihar megyében, a Balmazújvárosi járásban.

A pásztorfiú szeme élénken csillámlott, midőn a leánykát feléje közeledni látta, s elpirult. A leányka megállt előtte.

— Adjon isten Bandi! Anyám küld egy kis harapni valót, — monda és fülig pirult.

Bandi örömmel legeltette szemeit a kedves leányzón.

— Köszönöm Böske, hogy gondolsz rám; de jer, ülj ide mellém, majd együtt falatozunk.

Böske leült mellé, és Bandi elkezdte úti tervét előadni.

— Ma alkalmasint utoljára látsz engem, s utoljára hoztad ki ebédemet!

— El akarsz menni tőlünk, Banai?

— El bizony. Atyád majd talál más pásztorfiút.

— Talán atyádhoz, Márton szomszédhoz mégy?

— Dehogy megyek, hisz tudod, hogy atyám öreg, beteges, meg aztán nagyon szegény!

Oly szomorú hangon monda ezt, hogy a leányka megindult s elkezdett sírni. Vajon nem volt-e ez több puszta részvétnél?

— Elmegyek messze, a nagyvilágba! — folytatta a fiú, — kovács leszek, mint a hős Szegfried volt, s aztán bejárom az országokat.

— Be sok szépet fogsz látni, Bandi!

— Bizony sokat. Elmondok mindent, s ha visszajövök, a legszebb ajándékot te kapod. Szokatlan tűz ragyogott szemében ós folytatta:

— Karikagyűrűt hozok neked színaranyból; jó lesz, Böske?

Böske lehajolt és avarfüvet tépett. Lángvörös lett az arca, hisz nem értette, hogy mire célzott a karikagyűrűvel, vagy nem akarta megérteni, mert még gyermek volt. Bandi hévvel nézte őt, szeme fénylett és vére hevesen lüktetett. Azután felugrott fekhelyéről és a pusztába hatolt.

A hű eb a csorda mellett volt, midőn meglátta Bandit; hozzárohant és a fiú előtt megállva, kérdőleg tekintett annak arcába. Bandi már értette kutyája néma szempillantásait, intett neki, hogy térjen vissza a csordához. Ekkor önkénytelenül Böske felé pillantott, ki javában szedegette az avarfüvet. Nem volt szép tőle, hogy megfeledkezett róla. De vájjon miért lopóztak könnyek szemébe? Hisz nem volt már gyermek vagy leány, hogy pityeregjen. Aztán meg kovács akart lenni! Eh mit! Félre bánat! — Ezzel visszament a leányhoz.

— Böske, — szólt hozzá, — miért nem hívsz? Hisz meghűlt az ebédem?

— Befödtem, s még elég meleg.

A leány meredt szemekkel bámult a fiúra, ki oly büszkén beszélt, mintha már is bejárta volna a fél világot. E közben Bandi elfogyasztotta ebédjét, jót húzott butykosából és odanyújtotta Böskének. A fiú sóvárgó pillantást vetett a leányra, szíve hevesen dobogott, s büszke volt rá. Arra gondolni se mert, hogy feleségül vegye; ö, a földhöz ragadt szegény pásztorfiú? A gazdag parasztember leánya nem neki való volt!

Böske kosarába rakta a maradékot és felkelt, hogy távozzék. Halkan kérdezte:

-— De, ugye, visszajössz megint, Bandi?

A fiú, ki boldogsága tetőpontján képzelte magát, s arra a gondolatra, hogy világot láthat, megfeledkezett a leány szomorúságáról. Vígan felelte:

— Nem én, már miért jönnék vissza? Mit csináljak itt e pusztában?

Böske megrázkódott, szívecskéje összeszorult, megfordult és a falu felé tartott. Könnyű léptekkel haladt, és mégis mily nehéz szívvel! A fiú megbánta, amit mondott, s önfeledten utána nézve kiáltotta:

— Talán, talán visszajövök! A leány azonban már nem hallotta, mert messze volt.

A nap hanyatlani kezdett a nyugati láthatáron. A hortobágyi pusztán magányos vándor bandukol, s keresztülvág a földeken. Messziről jöhetett, mert az izzadtság gyöngyözött homlokán. Gyors léptekkel közeledett egy kis domb felé, melyen határkő állt. Itt földre vetette fáradt testét, és fejét kezére támasztotta. Búskomor pillantást vetett a pusztába, s szemeit ide-oda jártatta a földeken; úgy látszott, hogy érdeklődik e környék iránt. Aztán két kezével befödte arcát és sóhajtotta:

— Minden, minden megváltozott! Oh, kedves, pusztám, mint szerettelek! Gyermekes álmodozásaimban, midőn szerencsémet hajhásztam, megvetettelek, mert te nem nyújthattad azt, mit a világtól reméltem! Oh, most oda vagy te is! — Amint elhagytam szülőföldemet, — folytatta a vándor, — nyár volt, a puszta virágözönben úszott. Most ősz van, s a kies puszta, egész barna, letarolt színben tarkázik. (Vége köv.)

(50. 819.) A vándor elhallgatott, ujjai közt a szeméből könnycseppek szivárogtak ki.

A határkő mellett, hol Bandi, — mert ő volt a vándor, — oly gyakran heverészett gondtalanul, most sötét gondolatokkal terhelve feküdt ott. Az elmúlt esztendők változatos képei mind elvonultak lelki szemei előtt. A nagyvilágban csakugyan sokat látott, csodákat, pompát, bár egész más alakban, mint azt képzelete ifjú álmaiban elővarázsolta.

Böske atyja akkor elbocsátotta, sőt többet tett: ajánlóleveleket adott neki, melyekkel bátran beállíthatott Budapesten az első kovácsmesterekhez. Bandi be is állt egyikhez és három évig dolgozott nála. Aztán legény lett és négy évig folyton vándorolt a külföldön városról városra. Volt Velencében, Rómában, Hamburgban, Bécsben, sőt még Parisban is! Az emberi ész csodás alkotásaival megismerkedett, a nagy városok épületeit, pompáját megbámulta. De nagyobb tüneményeket is szemügyre vett, sokkal fenségesebb alkotásokat, minőkre ember nem képes. E fenséges tünemények: a természet csodái, alkotásai és remekei voltak. Az alpesi havasok ég felé nyúló csúcsait, a festői vidéket, minőket az Isten csak jó kedvében teremtett.

A tengerpartnál lefeküdt a homokba, s a beláthatóan kék víztömeg szeszélyes hullámzásait bámulta néma csodálattal. Az emberek sokat alkottak, de ilyent nem, de nem is szabadna nekik, mert Isten mély titkát, és hatalmát sohase bírhatják. A Duna folyamot, melyről gyermekkorában sokat hallott, s melyről tudta, hogy hazánk főfolyóvize és kedvenc, forrásánál nézte meg, s látta honnét ered. Úgy tűnt fel neki, mintha az ember élete is hasonló lenne a folyók eredetéhez. A Duna midőn megszületik, kis, keskeny patakocska, melyet egy lépéssel átléphetünk, de mindjobban növekszik, gyarapodik és szélesebb lesz. Mint patak vígan ugrál köveken, kavicsokon keresztül, akár az üde, életerős gyermek. Majd mindinkább erősödik, ereje rombolóvá lesz, köveket sodor és hegyeket mos alá. Ilyenkor nagyot esik. Esésében mély medret készít magának, s zabolátlan erővel tör előre. Örvényeket alkot és sodor magával mindent. Később megszelídülni látszik. Alakját változtatja, folyása lassabb és nyugodtabb. Terhet visz a hátán, malmokat hajt és gőzhajót hord. Jótétemény az emberekre, kik mellette laknak. Minél jobban nagyobbodik, annál több hivatalt visel; végre miután sok áldást hozott az országokra, sok fiatalt felnevelt: meghal és beleömlik a sírba, a Fekete-tengerbe.

Bandi hálát adott az Istennek, hogy örökkévalóságát, mindenhatóságát bámulta, tisztelhette és imádhatta halhatatlan alkotásaiban.

Jártában-keltében, vándorlásai között Bandi igen sok leánnyal találkozott. Volt köztük kék és fekete szemű elég, kik érdeklődve pillantottak utána. Hellyel-közzel egy keveset dorbézolt is. De valahányszor oly helyzetbe jutott, hogy valami balgaságot kövessen el, mindannyiszor lelki szeme elé varázslódott egy pár kék szem: Böske nyájas tekintete, ezek megóvták a ballépéstől.

A kék szemek voltak vezércsillagai, ezekre gondolt mindenkor, ezeket kérdezte, mit tanácsolnak neki, ha valamibe kapni akart. Vágyott a pillanat után, melyben a kék szemek az örömtől ragyognak, ha mindent elmesélhet nekik. Hisz e kék szemek az övéi voltak, — ezek siettették hazatérését. Hogy otthon minden megváltozzék, arról persze fogalma sem volt.

Midőn hét évvel ezelőtt Böskétől egy este búcsút vett, hogy másnap nyakába vegye a világot, már reggel nem látta sehol. A leány anyja azt monda, hogy Böske korán reggel kiment az erdőbe fekete áfonyát szedni. Itt akart vele még egyszer találkozni, de hiába, nem látta sehol. Azt nem sejtette, hogy midőn keresztülment az erdőn, a leány, ki látta őt az úton jönni, a sűrűségbe bujt és vastag tölgyfa mellé állva, forró könnyeket hullatott a távozó után.

Bandi a hét év alatt nem hozott magával sok pénzt, de a legfőbb kincse volt, mit magával visszahozott: szerelme szülőföldje és kedvese iránt. A világ benyomásai érintetlenül hagyták, s hálát adott a jó Istennek, hogy ismét e drága földön lehet. Visszahozta magával az elszáradt avarfűszálat is, mely talizmánja volt, s melyet távozása napján szedett a réten. Ez az avar, mely Böske kedvence volt: elmondta szenvedéseit és örömét.

Nem is tudta magának megbocsátani, hogy akkor oly hirtelen elhagyta szülőföldjét; a szegény, jólelkű leánykát mennyi aggodalom és gyötrődés közt hagyta hátra. Sok szemrehányást tett ezért magának a hét év alatt! Most visszatért, forró vággyal és szép reményekkel.

Néma fájdalom vegyült örömtől dobogó szivébe, s a letarolt puszta még jobban szorongatta lelkét. Megváltozott minden, s ő reá nézve pedig örökre elveszett! Búskomorság vett rajta erőt, s feltápászkodott, hogy a faluba menjen. Messziről ide látszott a templom tornya, s fehérlettek az első házsorok.

Végre beért. A sarkon álló ház, midőn elment, még roskatag állapotban volt, náddal befödve, most majdnem városi színezetűnek látszott és kőből épült. Majd beljebb hatolt. Atyja kunyhóját nem találta ott. A szegény öreg már öt éve meghalt, s kunyhóját egy jómódú parasztember egészen újjáalakította. Bandi könnyezve tudta meg mindezt. Mellette szép házikó állt, mely Kéméndi Mátyásé volt.

Bandi jól ismerte Mátyást, ki húsz éves lehetett, midőn ö távozott falujából. Szorgalmas, munkásfiú volt és neki is, atyjának is volt mit a tejbe aprítaniuk. Az ifjú Kéméndi háza igen csinos és tiszta volt, a tágas udvar közepén vén gyümölcsfa állott, oldalt a ház előtt kedves virágos kertecske díszlett; s hátul a gémes kúton túl nagy veteményes kert terült el. Az udvar ajtaja előtt csinos kis leánygyermek játszadozott. Megnyerő arca oly ismerősnek tetszett Bandi előtt. Azok a szemek, — ah mint dobogott a szíve, — hisz ez Katinka, Böske testvére, ki akkor 4—5 éves lehetett, s ki gyakran kijött a pusztába nénjével.

Még jobban szemügyre vette a leánykát. Ez mégse Katinka, hisz az már jóval nagyobb volna, ez legfeljebb hat-hét év körül lehet! E pillanatban karcsú növésű leányka jött ki a kamrából, s bámulva tekintett a vándorra, ki oly behatóan szemlélt meg mindent, — de nem ismerte meg.. Pedig ez volt Katinka. A házban gyermeksírás hallatszott, s Katinka a küszöbön ülő kis leánynak monda:—Eredj be, Bandika! Altasd el

— Bandi? Álmodom? Avagy most ébredtem fel nehéz álomból? Mindez nem álom volt? Sóhajtotta a vándor.

Megzavarodva lépett az ablakhoz, honnan a gyermeksírás hallatszott. Némán tekintett be, s ijedten hátrált. Piros pozsgás fiúcska feküdt a bölcsőben, mellette a földön egy kis leányka, ki most jöhetett be. A bölcsőt fiatal anya ringatta lábaival, — ez ő volt, ezért hátrált Bandi ijedten. Boldogság honolt az anya szép arcán, s nem vette észre, hogy a nyitott ablak mellett valaki néma szemlélője. Szemei gyermekén nyugodtak, s mosolygott a szunnyadó fiúcskára. Bandi úgy állt kívül, mintha gyökeret vert volna lába, mindent látott — és tudott.

Böske, a gazdag parasztgazda szép leánya, elutasította valamennyi kérőit. Nem akart férjhez menni, nem tehette. Az apa dühös lett leánya szeszélyére és nem egyszer szemére lobbantotta büszkeségét. Böske hallgatott. Három évvel ezelőtt ifjú Kéméndi Mátyás újból megkérte Böske kezét, mert szerette és nélküle nem akart élni. A faluban úgy beszélték, hogy Mátyás, ki különben igen rendes és takarékos legény volt, ezt az új házat csak is Böskéje számára építette, s legközelebb feleségül is kapja. A leány atyja nem tett kifogást, s midőn Mátyás másodszor volt háztűz-nézni, odaadta neki Böskét. Nemsokára megtartották a lakodalmat és beköltöztek Kéméndi házába.

Egy év múlva kis leánykájuk született és Julisnak keresztelték, mikor pedig e fiúcska látott napvilágot, Böske Bandira kereszteltette; még most is szerette e nevet és gyakran gondolt a messze idegenbe vándorló fiúra. Boldog volt, mert gyermekei megszerezték neki azt, mit elveszettnek hitt.

Bandi, még mindig az ablak előtt állt, aztán néhány lépést indult kifelé. De megriadt, mert a házból csengő gyermekhang kiáltotta: — Jön az apa!

Mátyás nem ismerte meg Bandit. Felesége felugrott a bölcső mellől, és elébe sietett, hogy fogadja. Bandi mindent látott. Két könnycseppet törölt szét szemében kérges kezével és eltávozott. Elhagyta a falut és vidéket. Elment, neki a nagyvilágnak!

Mauksch Kornélia.

Mauksch Kornélia: MEGFOGHATATLAN TÖRTÉNETEK. 1897. 12. 179.

Az . . . i állomáson már másodszor csöngetett a kapus, és mi utasok, habár egy óra óta türelmetlenül lestük az elkésett vonatot, még mindig nem tudtunk elhelyezkedni.

— Ide tessék, kérem, erre jobbra, — kiáltoztak a kalauzok.

— Kérem, erre, csak utánam tessék, — lármáztak a hordárok.

Az utasok viszont a kalauzokat és hordárokat hívták. Mindenki kiáltozott, ami még zavartabbá tette a helyzetet. Iszonyú szél fújt, a hó vastagon dőlt a sötét felhőkből alá.

Bizony nem tudom, hogy jutottam be egy kupéba s egy pár pillanat kellett, míg a széltől és hótól elvakult szemeim visszakapták látó képességüket.

— Hát csak itt vagyunk, — szólt mellettem egy jó kinézésű vidéki úr, — csak az a kérdés, nem jobb lett volna-e, ha egyszerűen az állomáson maradtunk volna?

— Miért? — kérdezte egy halvány arcú leányka, aki velem szemközt ült.

— Mert félős, hogy hófúvások lesznek, és esetleg vesztegelni kell a nyílt pályán, — felelte az én jókedvű szomszédom.

Egy perc alatt megbarátkoztunk, a beállható közös veszély bizalmassá tett bennünket.

A szomszédom bemutatta magát, hogy ő a lovniki főerdész, mire egy pergő nyelvű fiatalúr szintén bemutatta magát, hogy ő a megyei ügyész Z . . .- ből, aztán egy Gál Béla nevű biztosító ügynök, egy öreg pap, a dornai tiszttartó neje, a fiatal kis tanítóné és végül én magam.

Lassanként úgy bele melegedtünk a beszélgetésbe, hogy el is felejtettük, amiért összebarátkoztunk. A vonat vidáman robogott tova, millió szikrát szórva, minek következtében úgy tetszett, mintha hulló csillagok között, magunk is röpültünk volna.

Egyszerre aztán a vonat lassabban mozgott, meg-megállt, füttyentett, megint elindult, végre egészen megállt.

— Mi az? — szólt a tiszttartóné. Olyan hamar megérkeztünk volna J . . -. re?

— Lehetetlen, — nézte az óráját az ügyvéd,— különben is nyílt pályán vagyunk. — Egyidejűleg zörgetni kezdett az ablakon.

— Kalauz! Hé, kalauz! Mi az? Mi baj van? A kalauzok, csak

elszaladtak az ablak alatt, de feleletet nem adott egyik sem.

Végre vagy egy negyedórai sürgetés után bejött egy kalauz és jelentette:

— Lehetetlen tovább menni, a pályán öles hófúvás van, és remélni sem lehet, hogy nyolc-tíz óra előtt a hóeke megérkezhessen.

Lett erre ijedés, mert bizony nem igen kellemes 22 fok hidegben órákig vesztegelni a nyílt pályán.

Az ügyvéd felhasználva az általános zavart, szószólóvá tette magát és erélyesen követelte, hogy most már hát legalább fűtsenek, de úgy igazán magyarosan.

— Fűtenénk mi, uram, — felelte a kalauz, — csak hogy nincs mivel, szenünk is kevés van, de vizünk meg épen nincs.

Erre a kijelentésre még az ügyvéd is elnémult.

— Hogyan? Se szén? Se víz? Se vacsora? — mormogta az öreg tisztelendő.

— Hát hiszen, kérem, ha szembe mernek szállni a széllel, hóeséssel, — szólt újra a kalauz, — itt van közelében a 124. számú őrház, oda talán bejuthatnánk.

— Akkor előre, uraim, hölgyeim, tessék, induljunk, — vezényelt az ügyvéd.

De mikor kinyitotta a kupé ajtaját, ijedten visszahúzódott.

— Nem, nem, lehetetlen!

— Majd megnézem én, — szólt a főerdész, — én meglehetős ismerős vagyok a legzordabb idővel is!

Egy pár perc múlva visszajött egész lehangoltan. — Mi talán átgázolhatnánk, feltéve, hogy a kalauz tudja az irányt, de a hölgyek nem jöhetnek ki semmi esetre!

— Megkísértjük, — szóltam a tiszttartónéval egyszerre, — mire a fiatal leányka is neki bátorodott és egyszerűen készülődni kezdett.

— No hát Isten nevében induljunk, — mormogta a tisztelendő atya.

A tisztarttóné két nagy kosarat emelt le a rácsról, amit az udvarias ügyvéd ajánlkozott elvinni.

Nem szeretek visszagondolni erre az útra, ez igazán Isten-kísértés volt. A főerdész megolvasta, hányan indultunk el, összesen tizennégyen, néha egész hóhegy tetején voltunk, hogy a másik percben már mélységbe süllyedjünk.

Emberfeletti küzdelemmel bár, de két óra alatt mégis megtettük az öt perc utat. Ki nem mondhatom azt a boldog érzést, ami elfogott, mikor az őr kis szobájába beléptünk. Pedig ez a kis szoba tele volt dohány- és pálinka bűzzel, de a kályha jó meleget terjesztett; mellé is telepedtünk rögtön. Barátságos házigazdánk egy barna kenyérrel kedveskedett, mi látható örömet okozott a társaságnak. Hát még mikor a tiszttartóné kipakolta az egyik kosár tartalmát. Volt ebben főtt sonka, sült pulyka, szalonna, meg más egyéb jóféle ennivalók.

— Csak tessék, — kínálgatott a szíves úrnő,— kislányainknak az intézetbe volt szánva, de szívesen megosztom a társasággal. Van még ott, ahol ez volt, — nyugtatott meg bennünket, — nem szenvednek azért az én kicsinyeim rövidséget.

A bőséges esteli után, kissé nyugodtabb kedéllyel szinte álmodozva hallgattuk a szél zúgását, mely néha sikoltva rázta az ablakrámákat, majd bömbölve tört át a síkon, hogy a másik percben sírva, nyöszörögve húzódjék meg a kéményben.

— Borzasztó éjjel, — szólt az utazó ügynök— mintha az alvilág összes rémei felszabadultak volna.

— Sátánokat méltóztatik gondolni? kérdi az ügyvéd kötekedő, gúnyos hangon. — Talán hisz uraságod efféle jómadarak létezésében?

— Hát ön nem hinne a természetfeletti dolgokban, ifjú ember — szólt zordonan az ügynök, — akkor kérje is a Mindenhatót, hogy mentse meg, nehogy a maga kárán tanulja meg hinni, hogy vannak olyan dolgok, amelyeket nem tudunk, nem értünk, s a melyeket az emberi ész megmagyarázni nem tud.

— Igaz, — szólt a főerdész is, — vannak olyan dolgok, amelyek örök rejtélyeknek maradnak. Azt hiszem pedig, hogy majdnem mindenikünk életében fordultak már elő olyan események, amelyekre csodálattal gondolunk vissza és azért azt indítványozom, hogy amelyikünkkel valami megfoghatatlan dolog történt, mondja el. Ha egyebet nem nyerünk vele, azt mindenesetre, hogy e rossz éjszakát unalom nélkül töltjük el. Ha tehát megengedik, én kezdem meg az elbeszélést.

A kopogó nagybácsi.

Ezelőtt vagy húsz évvel, erdészgyakornok voltam Selmecen*, honnét az édesanyám meghívására hazajöttem a karácsonyi szünidőkre, magammal hozván Sándor barátomat is.

*Selmecbánya (szlovákul Banská Štiavnica,) város Szlovákiában.

Az ünnepek elég kedélyesen teltek el, de hogy is ne? Hiszen összes rokonaink e vidéken laktak, s hol egyiknél, hol a másiknál voltunk.

Minden mulatságok koronájának azonban a Szilveszter-est ígérkezett. Édesanyám nővére, Ágnes néni, egyike volt a legszívesebb háziasszonyoknak, kiket valaha ismertem. Jósága, figyelmessége határt nem ismert. Ő mindig talált arra jogcímet, hogy nekünk, rokonainak, jó barátainak egy-egy jó napot csináljon. A Szilveszter-est meg évek hosszú sora óta találkozója volt nála két vármegye intelligenciájának.

Alig is vártuk ezt a napot. Hanem a Szilveszter csúnyán köszöntött be, már reggel kétlábnyi hó volt, és még mindig szüntelen havazott, a szél meg fújt kegyetlenül.

— No, gyerekek,—kiáltott be az édesapám,— ti ma nehezen táncoltok Ágnes néni bálján; ha így tart az idő, esteiig egy öles hó lesz.

— Hát nem várunk estig, — kiáltottuk mind a ketten, — felkészülünk és átmegyünk rögtön.

Át is mentünk, Ágnes nénémet nagy készülődések között találtuk, de már eljött a dél is, el a délután is, hanem vendégnek még híre hamva sem volt. Estefelé átjött Tóni báró a faluból, nevetve beszélte, hogy ötször dobta be a szél a hófúvásokba. Iszonyú idő ez. Szegény jó Ágnes néném, nem lesz itt ma egy vendég sem, arról jót állok.

— Egy mégis lesz, — mondta Ágnes néni, — az én Gábor öcsém átjön, ha csákányos eső esnék is.

Pedig nem jött el még Gábor bácsi sem; kitekingettünk az ablakon, ámbár reményünk sem lehetett, hogy ilyen időben valaki útnak indulhasson. Szegény Ágnes néném szomorúan

ült az asztalfőn a vacsora alatt; ilyen még nem történt vele életében, hogy az ő híres nyársonsültjei szégyenbe maradjanak.

Vacsora után ott is hagytuk a nagy üres ebédlő szobát, bevonultunk a fiúk szobájába, hogy — mint Dénes bácsi mondta, — egy kis huszonegyet játsszunk.

Hatan voltunk összesen: Dénes bácsi, Dezső és Józsi fiaival, Tóni báró és mi ketten.

A kis kastély — mint a faluban nevezték — egy régi magánosan álló épület volt. Földszinten voltak a konyha- és cseléd- helyiségek, az emeleten lakószobák. A fiúk szobája igen tágas volt, melynek ablakai a kertre nyíltak. Én leheveredtem egy díványra, miután nem szoktam kártyázni és kinéztem a nagy, függönyözetlen ablakon.

A hóesés már megszűnt, kiderült. Oly fényesség, oly világos volt, mint nappal; tisztán kivehettem a tárgyakat, üres volt a mező, mindenfelől a fák egész törzsükkel benn álltak a hóban, körülbelül ember-magasságnyira. No, gondoltam, ide ugyan tavaszig senki sem teheti be a lábát.

Abban a pillanatban valaki megkopogtatta az ablakot.

— Szabad, — kiáltott Dénes bácsi, két fiával egyszerre. Mi pedig örömmel tekintettünk az ajtó felé.

Az ajtón azonban nem jött be senki.

— No, szabad, — ismételte Dezső és ki is nyitotta az ajtót. De az ajtó előtt nem volt senki.

— Én úgy hallottam, bátyámuram, mintha az ablakon kopogtatott volna valaki.

— Bolondság, — mondta az öregúr, — ki kopogtathatna az ablakon, hiszen három öl magasan van a földtől. Többé nem törődve a dologgal, újra a játékhoz fogtak.

Alig egy pár perc múlva, újra hallatszott az előbbi kip-kop, az ablakon.

— Mi az? — kiáltottak egyszerre a nyugtalanná vált játékosok. Igazán úgy látszik, mintha az ablakon kopogtatna valaki. Nyissuk ki és tekintsük meg: ki? Indítványozta Tóni báró.

Figyelmesen körülnéztünk, de a csöndet nem zavarta semmi.

Nem, nem, igazán itt nem járhatott senki. Valószínűleg valami kis madár vergődött a világos ablak felé. Ebben aztán meg is nyugodtunk, ők pedig újra játszani kezdtek.

Egy pár perc múlva újra hallatszott az egyhangú kip-kop-kip-kop. Ekkor mind letették a kártyát és szótlanul néztünk egymás halvány arcába.

Tudjátok mit, — szólt Dezső legelőbb, — mi hárman kimegyünk a verandára, onnét láthatjuk az ablakokat, ti hárman pedig bent maradtok és figyelni fogtok.

Dezső, Tóni báró és Sándor halkan kiosontak a verandára, mi pedig feszült figyelemmel hallgatózni kezdtünk. Újra hallatszott a kopogás, még pedig jóval hangosabban, mint előbb, vagy öt perez múlva újra és míg amazok kint lesték a kopogás okozóját, legalább tízszer egymás után. Csüggedten jöttek elő a fiúk. Még csak halvány árnyékát sem látták semmiféle emberi teremtésnek.

Most már nem tudtuk, mit gondoljunk? Sőt nem restellem bevallani, hogy olyan sajátságos, kínos félelem fogott el mindnyájunkat, hogy lélegzeni is alig mertünk.

Én igazán nem tudtam, hogy jutottam be a Dezső ágyába, a fülemre húztam a paplant, de még így is folyton hallottam, körülbelül öt-tíz percenként: kip-kop-kip-kop; eleinte oly erősen, hogy szinte féltem, hogy az üveg betörik, de később halkabban kopogott, míg végre egészen elcsöndesült.

Világos reggel volt, mikor fölébredtem. Körültekintettem, hogy hol is vagyok? Mind ott aludtunk a fiúk szobájában, ki díványon, ki az ágyon, az én Sándor barátom meg épen a kályha mögött a földön.

Reggelinél elbeszéltük az éjjeli kalandunkat Ágnes néninek, mire ő kétségbeesetten kiáltott fel:

— Szentséges Isten. Ez bizonyosan valami jelenség volt, Jolánkámnak lehet valami nagy baja!

— Anyuskám! — vigasztalták a fiúk, — legyen nyugodt, ha Jolánkának valami baja lett volna, bizonnyal mamának jelentette volna, nem egy lumpoló kártya-kompániának.

Így lassanként megnyugodott, napi dolgaihoz látott. Nem győzött eleget rendelkezni, itt és ott csináljanak a béresek gyalogutat, ami, tekintve az öles havat, nem volt kis dolog. Ott csináljanak helyet a kocsiknak. Végül négy embert kiküldött még a bíróhoz is, hogy a falu népéhez csatlakozva, a dűlő utakat tisztítsák.

Arról szó sem lehetett, hogy haza menjünk, vagy haza hírt küldjünk. Ahhoz napok kellenek, míg a kocsiutak járhatók lesznek. Bele nyugodtunk hát a változhatatlanba és lehető vidáman töltöttük a napot. Estefelé sietve jött fel a bíró az udvarba a kis gyalogúton.

— Nagyságos uraim! — kiáltotta messziről, — a Béty Gábor úr szánja felfordulva fekszik, a dörögi hegyszakadásnál.

— És ő? — A kocsis, a lovak? — kérdeztük egyszerre iszonyú sejtelemtől megkapatva.

— Senkit sem láttunk, — felelte a bíró, — a szánnak is csak egy részecskéje látszik ki a hóból.

Rögtön útnak indultunk. Vagy negyven embert vittünk magunkkal, kik egy pár perc alatt kiásták a szánt, de csak Gábor bácsi bundáját találták meg, alatta.

Vagy kétórai lázas munka után megtaláltuk a kocsist, egy hófúvás közepén a lovakat és végre a hófúvás legmélyén a szegény Gábor bácsit szintén holtan.

Látszott, hogy órákig küzdött szegény; egy-egy hófúvásból kijött, a másikba bele esett; egy helyen, még a pipájából is kiverte a dohányt, talán hogy újra rágyújthasson. Küzdött, küzdött szegény, míg egy olyan fúvásba bele nem esett, honnét nem volt szabadulás.

Kétségbeesve álltuk körül holttestét. Szegény Gábor bácsi! Az ő lelke volt hát az, aki minket segítségül hívott. De mi nem bírtuk azt megérteni!

Azóta sok-sok év telt el, — fejezte be elbeszélését a főerdész, — de ilyen álmatlan éjjeleken, még mindig eszembe jut Gábor bácsi esete, amit az életnek semmiféle józan sivársága sem bír emlékemből eltörülni.

(Folytatása következik.)

1897. 14, 211. A jelenség.

Fivérem P . .-ban jogászkodott, és miután mi P . . -hoz két óra járásnyi Martfán laktunk, minden szombaton beküldtünk érte egy kocsit, melyen ö egy-két barátját magával hozva kijött, s a vasárnapot így kellemesen töltöttük el. Hétfőn korán reggel kocsira ültek s még az előadás kezdete előtt beértek a városba.

Volt ezek között a jogászok között egy Gáspár Dezső nevű ifjú ember, ki fivéremnek testi-lelki barátja volt, miért is a házunknál édesanyámtól kezdve az utolsó cselédig mindenki különösen kedvelte.

Én magam is nagyra becsültem. Hanem azért sokszor vitatkoztunk különféle kérdés felett. Végtelen nagy öröme telt benne, ha sikerült engem meggyőznie. Sokszor engedtem is, csak azért, hogy hadd örüljön, egyetlen egy dolgot kivéve, ha a túlvilági életről volt szó.

Ö azt állította, hogy a lélek a halál után is él, én meg azt, hogy nem. Ebből kemény viták keletkeztek; sokszor az egész társaság részt vett benne. Egyszer megbosszankodott, hogy nem hittem neki, s azt mondta:

— Várjon csak, várjon! Nem tudom még hogyan, de egyszer majd csak bebizonyítom, hogy nekem van igazam.

Be is bizonyította. Úgy, hogy ma is remegve gondolok rá vissza.

Nagyon csúnya, esős, ködös novemberünk volt ekkor. A levegő sűrű volt a nehéz párától, mely szomorítóan, zsibbasztóan hatott a testre úgy, mint a lélekre.

Egy ilyen nehéz sötét éjjelen, nem tudtam elaludni. Az esőcseppek halk koppanással hulltak a háztetőre, hogy összefolyva a csatornába zuhogjanak alá. A szél halkan dúdolt a kert fái között. Máskor ez nekem valami kellemes fél álmot okozott volna, az este azonban valamely megmagyarázhatatlan kellemetlen érzés uralkodott rajtam, mely nem engedte a szemeimet lehunyni.

Úgy hajnal felé aludtam csak el. Álmomban ismét olyan nehéznek, búsnak éreztem a szívemet, figyeltem a szél zúgását, az esőcseppek koppanását s úgy jártam egyik szobából a másikba a vendégek között.

De mintha ezek a máskor oly vidám ismerős arcok, ma mind szomorúak lettek volna, egyik sem szólt, csak úgy halkan elsuhantak előttem. Végre az ebédlőbe egy ilyen szorongó vendégsereg között átmenve, a zongora-szobaajtó elé értem. Itt állott fivérem és Gyula unokabátyám, olyan zavart, dúlt ábrázattal nézve felém.

— Kérlek, eresszetek be engem oda.

— Nem, nem lehet, — mondták egyszerre, és visszatoltak az ajtó elől.

— De igen, — makacskodtam és valami ijesztő érzés dermesztette meg a szívemet.

Erővel benyitottam a zongora-szobába. Ott olyan félhomály-féle derengett, hogy csak nehezen bírtam megkülönböztetni a tárgyakat. Az ablakok közötti kis díványon ült Gáspár Dezső, fejét kezébe rejtve, úgy, hogy az egyik szeme el volt takarva. De a másik. A másikkal rám nézett, hideg, merev mozdulatlan tekintettel.

Félig meghaltam az ijedtségtől, álmomban éreztem, hogy a szívem megszűnt dobogni, vissza akartam fordulni, de nem volt erőm, azért csak úgy kifelé hátráltam, miközben ő tekintetét folyton rajtam tartotta. Mikor valahogy kijutottam a szobából, egy sikollyal összeroskadtam és erre, hála Istennek, fölébredtem.

Fölébredt az én nővérem is, s kérdezgette: Mi bajod? Mi lelt, valamit álmodtál? De percekig nem bírtam szóhoz jutni.

A nővérem gyertyát gyújtott. De ez sem nyugtatott meg, sőt ellenkezőleg; különös módon a gyertya lángja arra az egy szem rémséges tekintetére emlékeztetett.

— Jó lesz fölkelni, — mondta a nővérem, — készüljünk; mama megígérte, hogy reggel bevisz P . . . ba, így gyorsabban oda érünk, és Endrét is még otthon találhatjuk.

Reggel 9 órakor már a lakásán voltunk. Édesanyám azt kérdezte a háziasszonytól:

— Talán még alszik az én lusta fiam?

— Nem kérem, — felelte szapora beszéddel az asszony— hat óra felé zörgetett Gyula úr a kapun, beeresztettük, aztán az ifjú úrhoz sietett és egy pár perc múlva elrohantak mind a ketten; még nem jöttek haza.

— Istenem — kiáltotta anyánk — vajon nem valami párbaj?

Kínos nyugtalanságban töltöttünk vagy egy órát Endre lakásán, míg előjött Gyulával együtt. Épen olyan dúlt arccal jöttek elénk, mint álmomban láttam.

Én úgy megrémültem, hogy kérdezősködni sem mertem, de megmondták ők úgy is, hogy Gáspár Dezső meghalt ma hajnal felé szívszélhűdésben. Az egész város orvosait összehívták, de mind hasztalan, nincs már benne az életnek egyetlen egy szikrája sem, csak a balszemével látszik egy helyre ijesztőn, zordonan tekinteni.

Azt hiszem, még többet is beszéltek volna, de én ájulva a földre rogytam és ezután hetekig tartó ideglázba estem.

Természetesen örök talány marad előttem, az elhunyt befolyásolta-e az álmomat, a véletlen csodás játéka volt-e? Azt csak a jó Isten tudhatja.

A kasztról forgatás. *

Most a kis tanítóné kezdett el beszélni:

Még nagyon pici leányka voltam, mikor a szülőim meghaltak. Úgy maradtam támasz és vagyon nélkül, egy néhány rokonom könyörületére utalva. Egy nagybátyám nevelő-intézetbe adott, hogy majdan nevelőnőnek képeztessem. A nyári szünidőket pedig hol egyik, hol másik rokonom házánál töltöttem.

*a google nem tud róla. G.

Mindig hálával fogadtam a meghívást és amennyire csak tőlem telt, igyekeztem viszonozni a szívességet, segítettem a háztartás körül és lehetőleg hasznossá tettem magamat.

Tizenhárom éves lehettem, mikor Milka nénihez kerültem a szünidőre. Mindig halvány, gyönge teremtés voltam, de ekkor különösen az, mert egy nagy betegség erősen megviselt. Éppen a vizsgálatok előtt, így az a gyakori társaság, az a sok vendég, akik Milka néni házához jártak, épen nem segítette elő javulásomat.

Egy napon rég nem látott öreg rokonunk jött látogatóba. Nagy tudós és magánykedvelő volt a bácsi, valóságos csoda számba ment a látogatása.

Meg is mondta az okát Milka néni kérésére rögtön, hogy én miattam jött ide; ő most folyton a spriritizmust tanulmányozza. Hiszi is, hogy képes lenne szellemeket idézni, ha ehhez alkalmas médiumra tehetne szert. Engemet épen elég halványnak, és törékenynek ítélt erre a nehéz szerepre. Azért kérte Milka nénit, bocsásson hozzá a szünidőkre.

Nagy örömömre azonban Milka néni nagymérvű gyengeségemre hivatkozva, ellentmondott. A szellemidézést bolondságnak tartotta, de azért nagy érdekkel kérdezősködött felőle.

Alig hogy a bátyám felült kocsijára, Milka néni egyet kiáltott. «Holla, gyerekek! (a férjét is így hívta) ide jöjjetek, kasztrolt fogunk forgatni!»

Folyt aztán ez a kasztrol-forgatás reggeltől késő estig. Egy kis gömbölyű asztalkát hozott elő Milka néni, arra körbe felírta az ábécé betűit, középre egy kasztrolt tett, arra pedig én tettem rá a kezeimet. Föltettek egy kérdést, mire a kasztról mozogni kezdett, fülével meg-megállva egy betű mellett. Ezeket a betűket Milka néni leírta és így böngészte ki a feleleteket, melyek sokszor valóban megdöbbentették a társaságot.

Egy úri család jött akkoriban a vidékre lakni. Egy kisebb fajta birtokot vásároltak, hogy, mint mondák, megpihenjenek; a nagy birtokukat az Alföldön bérbe adták. Igen kellemes embereknek mondták őket, a hol csak megfordultak, szívesen fogadták. Az én Milka néném is — midőn egyszer hozzánk ígérkeztek — egész nap sütött-főzött, hogy, mint monda: azzal is kimutassa szívességét.

— Holnap jó dolgod lesz, kicsikém, — szólt hozzám, — egész nap pihenni fog a kasztról, mert az idegen vendégeket csak nem fogjuk a mi bohóságainkkal mulattatni.

Pedig, dehogynem mulattatta. Alig várta, hogy a kasztról bűvös tulajdonságairól beszélhessen. Az idegen úrnőt láthatólag érdekelte ez a dolog, de a férjét bosszússá, idegessé tette.

Különben nyíltan ki is mondta, hogy az egész merőben képtelenség. Könnyű olyan feleletet adni, amit úgyis mindenki tud. A kasztról nem mehet, és nem megy magától, ha csak nem irányítják. Ez csak képzelődés, világbolondítás.

Egy kicsit bosszankodtam; különben is ez az úr, — Csathó Péternek hívták, — éppen nem ébresztett bennem rokonszenvet. Figyelmes, udvarias volt mindenkihez, az igaz, de a szemei, azok a kis, mélyen ülő szemek folyton idegesen tekingettek egyik tárgyról a másikra.

Uzsonna után az urak kisétáltak valami hátas paripát megnézni, ekkor Csathóné, Milka nénihez fordult és esdő szóval könyörgött:

— Édes jó Milka néni! Kérem, engedje meg a kicsikének, hogy nekem csak egy egyetlen kérdésre feleltessen a kasztrollal.

— Szívesen, húgomasszony, — felelte Milka néni és egy perc alatt készen volt az asztalka, rá írva a betűk és egy kicsit kelletlenül a kasztról tetejére tettem a kezeimet.

— Hangosan kell-e feltenni a kérdést? — kérdi Csathóné, — vagy csak gondolatban?

— Gondolni is lehet, — felelte Milka néni — csakhogy ekkor erősen és folyton erre a tárgyra kell gondolni.

Elmúlt egy pár perc, de a kasztról nem mozdult. Végre valahogy nehezen, akadozva megindult, minden betűnél egy pár pillanatig megpihenve.

Milka néni írta az így megjelölt betűket, melyek eredménye ez volt: «Ne kérdezd!»

— De kérdem, sőt követelem, — mondta a halálsápadttá vált fiatalasszony.

Ekkor gyorsan megindult a kasztról, úgy, hogy alig győzték a betűket írni a nagy asztalra. Ott fehéredtek a krétával irt betűk vagyis szavak:

„Mert: férjed hozzátartozott a Borsos Béni bandájához”.

A szegény asszony nem szólt egy szót sem, hanem amilyen nagy volt, úgy esett hanyatt a földön.

A nagy lármára bejöttek az urak. Úgy látszik, Csathó egy perc alatt megértett mindent. Első dolga volt gyors kézzel letörülni a végzetes mondatot, aztán feleségéhez látott, ébresztgette, dédelgette, többé egy percre el nem hagyta. A kocsira is ölében vitte ki, mint valami kis gyermeket.

Egy pár nap múlva az a megdöbbentő hír járta be a vidéket, hogy Csathó öngyilkos lett, vízzel telt puskával lőtte szét a fejét. Természetesen találgatták az öngyilkosság okát, de senki sem tudhatott bizonyost. A cselédek emlegették, hogy e napokban két úr jött Csatóhoz, gyalog jöttek a város felől és még az éjjel Csathó vezette ki őket ismét gyalog az országútra. Ebből amerikai párbajt következtettek. Nekünk azonban más véleményünk volt: «Ki tudja, — mondta Milka néni — nem volt-e valami veszedelmes társasága az Alföldön? Lehet, hogy azért jött már a mi vidékünkre, hogy meneküljön, de rátaláltak, és nem volt más mentsége, csak a halál.»

Józsi bácsi erősen meghagyta, hogy e tárgyról hallgassunk, hát nem is szóltunk felőle senkinek egy árva szót sem. Fél év múlva olvastuk a hírlapokban, hogy Rezes Pista híres rablót elfogták az Alföldön egy másik társával együtt.

A tárgyalásokon kisült, hogy Rezes Pista csak álnév, igazi neve a rablónak: Borsos Béni földbirtokos. Sok köztiszteletben álló embert is gyanúsítottak, hogy társ lett volna vele, de bebizonyítani mit sem lehetett, mert valaki egy kis tollkést csempészett be hozzá, amivel fölvágta ereit, elvérzett a börtönben.

Ekkor csodálkoztunk csak el igazán, s bizonyos lett előttünk, hogy Csathóné azt akarta tudni: miért hagyták ők oda ősi házukat?

Alig végezte elbeszélését a kis tanítóné, mikor a kalauz örömtől ragyogó arccal jelentette:

- Itt a hóeke, itt a hóeke!

Örvendezve szaladtunk ki a ház elébe. A szél elcsöndesült, a nap vidáman ragyogott a fejünk fölött, a kis kert fáinak zúzmarás ágai, mint szép fehér madárszárnyak úgy csüngtek alá. Az eszterág alatt a galambok vidáman turbékoltak.

Feledve lett rögtön mindenféle titokzatos történet és az ezek nyomán kelt borzongás, még egy kissé restelltük is a dolgot. Az ügyvéd pedig vígan lengette kalapját a hóeke elé: — «Éljen a tudomány! Éljen a modern sátán!

Mauks Kornélia LOTTIKA LAKOMÁJA. Nagyanyám emlékeiből. . 1900. 1 0. 147.

Százados hársfák árnyékában, messze az országúttól, a falun kívül volt építve a Váryak ősi kastélya. Nagy kőház volt ez, zegzugos folyosókkal, kis és nagy szobákkal, melyek mind külön nyíltak a folyosóról: az egész egy vendéglő benyomását tette az emberre.

Hiszen régi magyar erény volt a vendégszeretet. A mi házunk is híres vendéglátó hely volt, de olyat, mint a Váryék háza, az egész országban alig lehetett találni.

A ház úrnője, az én jó Ágnes húgom, már korán hajnalban felkelt, felköltötte a szakácsnét, a szolgálókat, hozzá láttak a kalácssütéshez, hogy a vendégeknek a kávéhoz friss kaláccsal szolgálhassanak. Aztán jött a nagy ebéd főzése, később a vacsoráé. Az én húgom minden ismerősének, minden tízedik megyebeli rokonának tudta a kedvenc ételét. Ma egy-két vendégnek, holnap másik kettőnek került kedvenc étele az asztalra; különben is jó ürügy volt ez a vendégmarasztalásra.

— Kedves bátyám! vagy lelkem jó néném — szokta mondani Ágnes húgom, — már kinek hogy illett: — maradjanak még. Az alispán és a consiliariusné* kedvéért pulykapecsenyét és dorongfánkot kell készíttetnem, de holnap a maguk kedvéért levelensültet és malac-pörköltet készítek.

Ha pedig már minden vendégcsalogató érvből kifogyott, előállt a ház kis kedvence, a fekete szemű Lottika, aki egészen ebben a szellemben lévén nevelve, addig kért, addig rimánkodott, míg a vendég ellágyult és maradt.

*királyi tanácsnok

Voltak itt hetes, sőt hónapos vendégek is. Kivétel egyedül a november hónap volt, amikor is az elkésett gazdák siettek az őszi vetést elvégezni.

Nem elég, hogy a vendégségek sokba kerültek, de a gazdaság is el volt hanyagolva. A legjobb takarmányt a vendég kocsisok feletették, úgy hogy a Váry öcsém legyengült lovait és ökreit tavasszal befogni sem lehetett, annyira el voltak nyomorodva. A cselédek után senki rá nem ért fáradni, a gabona sokszor még augusztusban is kint volt a tarlón, és ha késő ősszel kicsépelték, legalább negyedrészét elhordták a cséplők. Eladásra hízó marha soha sem került, mert, azt még borjú korában megették a vendégek

Egyszer aztán annyira felszaporodott a sok ide-oda fizetni való, hogy nem lehetett segíteni másként a bajon, mint eladni a dunavecsei birtokot.

— De hát igazán, minek is az nekünk? Mondta Váry az ő szelíd, mindent helybenhagyó feleségének. Én rá nem érek oda fáradozni, sem a bérlőkkel nincs kedvem veszekedni, eladom, hadd legyen vége a bajnak! El is adta s 30 000 pengőt hozott haza érte a táskában.

Rettentő csúnya novemberünk volt abban az évben, az eső szüntelen esett, sűrű sötét ködbe volt borulva minden, az utakon tengelyig ért a sár, hanem azért Váry öcsém azt mondta a feleségének:

— Ágneskám, lelkem! Bizony igaz, hogy csúf egy idő ez, de épen ezért remélem, hogy olcsón vásárolhatok az alföldi gulyásoktól növendékmarhát, bemegyek én a váci vásárra, sőt ha kedved van, bejöhetsz te is egyet-mást összevásárolni a jövő heti nagy vadászathoz.

Ágnes húgom rögtön a készülődéshez látott és még azon délelőtt elindultak a szakadó záporban, otthon hagyva a szakácsné felügyelete alatt a kis Lottikát, a két szolgálót, a sánta Marci mindenest és a 30 000 forintot a magányos házban.

A kis leány szomorúan nézett a hintó után, kis szívét nem igen vigasztalta meg a sokféle ígéret, lassan visszatért a szobákba. Aztán nagy sóhajtozás között kiment a konyhába, lehajtotta fejét az öreg szakácsné ölébe és lassanként elszunnyadt.

Úgy nyolc óra tájt egyszerre csak nagy lódobogás verte fel az udvar mélységes csöndjét.

— Vendégek! — rikoltotta az egyik szolgáló.

— Vendégek? — kiáltotta Lottika is és egyszerre talpra ugrott. — Hol vannak? hadd látom őket! Gyorsan Erzsi, Panni, világítsatok ki a tornácra!

Az egyik leány kezébe kapta a konyhalámpát, a másik hirtelen gyertyát gyújtott, kisiettek a tornácra és levilágítottak az udvarba.

A kis Lottika a szolgálók között állott s kezét szemei fölé emelve, nagy érdeklődéssel nézett a vendégekre, de egy ismerős arcot sem bírt közöttük felfedezni. Sajátságos egy csoport volt az, melyet a lámpa fénye megvilágított. Az előtérben, vagyis a tornác lépcsői alatt hat lovas állott, sötét, zord arcú emberek, barna posztóruhába öltözve, mely némileg hasonlított az úrfiak vadászöltönyéhez. Jobban a csendbiztosok akkori viseletéhez, ez azonban végtől-végig sárral volt borítva. Kalapjuk, talán hogy arcukat az esőtől védje, mélyen a szemökre volt húzva. A fáradt karcsú lábú, nemes formájú lovak sártól-habtól csapzottan alig állottak a lábaikon, míg gazdáik leugrottak a hátukról.

— Marci! öreg Marci, — kiáltott Lottika a rosszlábú mindenesre, aki mintegy megkövülten, vacogó fogakkal állott az idegen lovasok mellett — segítsen a nagyságos uraknak, nem látja, a lovak is mennyire fáradtak, hamar, hamar vezesse be őket az istállóba.

De már akkor az uraságok két szolgája is bevágtatott a kapun, így Marci fáradsága teljesen feleslegessé vált, különben is Lottika figyelmét most már egészen a vendégek vették igénybe.

A szakadó eső dacára a lépcsőkön eléjük ment, kis kezét barátságosan nyújtotta feléjük:

— Isten hozta, bácsik, Isten hozta. Szülőim nincsenek honn, de azért tessék, jöjjenek be, a mi házunk éjjel-nappal nyitva áll a vendégnek. Tehát Isten hozta, Isten hozta!

Az az úr, aki elől jött fel a lépcsőn és a többieknél majdnem egy fejjel volt magasabb, úgy megzavarodott a leányka szavaira, hogy önkénytelenül hátrált, hanem a társai által, akik sietve utána jöttek, újra mintegy előre tolatott.

Hanem ezt Lottika egészen természetesnek találhatta, mert zavartalanul csevegett tovább, szavait leginkább a magas, villogó szemű idegenhez intézve..

— Erre, erre tessék jönni bácsi, meglássa mennyivel jobb lesz a meleg szobában. Erzsi! — szólt oldalt fordulva a szolgálóhoz, aki tátott szájjal, halálsápadt arccal állott a konyhaajtóban . Menj a gyertyával előre, mert ez a folyosói kis mécs nem ér semmit, és nyisd ki a nagy ebédlő ajtaját.

De a leány nem mozdult, csak bámult mereven, míg a gyertya kiesett kezéből és darabokra hullott.

— Látod, látod, milyen ügyetlen vagy, — szólt Lottika egészen elszomorodva — most már bácsika csak tessék utánam jönni, igaz, hogy sötétes van itt, de azért ne tessék félni. . .

— Hogy én ne féljek? — szólt az idegen úr ezúttal először és hangja lágynak, szelídnek, szinte suttogónak tetszett, ami sehogy sem illett össze hatalmas alakjával és zord, mogorva kinézésével.

Kísérete, mely őt nyomon követte, a kis leány ez utóbbi szavait valami szörnyű jó tréfának találhatta, mert mindannyian nevetni kezdtek. Különös zord, ijesztő, vad kacaj lehetett ez, mert a bátor, bizalommal telt szívű leányka ijedten megállt és mintegy védelmet keresve, a magas úrhoz emelte könnyes tekintetét.

— Csönd! — kiáltotta az rögtön oly erős hangon, hogy szinte a falak is reszketni látszottak tőle.

Hanem már oda is értek az ebédlőhöz. Lottika kinyitotta az ajtót, a nagy lámpa az asztalon égett, élesen megvilágítva a tömör írószekrényt, mely azelőtt a Wertheim-szekrényeket pótolta, aztán a nagy üveg-szekrényt, egészen megtöltve ezüstedényekkel, gyertyatartókkal, az ebédlőasztalt leterítve fehér sávos abrosszal és a lobogó lánggal égő kandallót, melyhez Lottika gyorsan székeket húzott.

— Tessék kérem, tessék itt helyet foglalni, a kandalló mellett, hiszen egészen, át vannak fázva, ázva, bizony még könnyen megbetegszenek. Én most kimegyek és öt pere múlva behozom a friss, forró kávét.

— Kávét főz nekünk? — kérdi a magas vendég, ismét halk, elfojtott hangon.

— Igen bizony bácsi, még pedig meglássa milyen jót, — felelte Lottika mosolyogva és gyorsan leoldta köténykéjéről a kulcstartót, kiválasztotta az ezüstszekrény kulcsát, a többit az asztalon hagyva. Kiszedett a szekrényből ezüst tejes lábast, kávés-kannát, aztán nyitva hagyva a szekrény ajtaját, gyorsan kitipegett a konyhára. Mielőtt azonban még az ebédlő ajtaját betette volna maga után, a vendégek nagyobb része valamely megfoghatatlan okból ismét nevetni kezdett, hanem a barna bajuszú magas úr, — aki nem lehetett valami tréfás kedélyű ember, — az övén lógó pisztoly markolatára tette a kezét és ismét azt az egy szót kiáltotta «csönd», de olyan hangon, hogy a tréfás uraknak rögtön elmúlt a nevető kedvük.

De pillanatok múltán egy alacsony, tömzsi alak felugrott helyéről, kezébe kapta a kulcscsomagot és hangos, jókedvű kacajjal azt kiáltotta:

— No, ez aztán ennivaló egy kis teremtés, mennyire megkönnyíti a szegény ember dolgát.

Ide azokkal a kulcsokkal Bárdos, — dörögte a magas férfi rettenetes dühre fakadva — azt mondom, ennél a háznál egy szögnek, egy hajszálnak sem szabad mozdulni a helyéről, mert aki az én parancsolatomnak ellene szegül, rögtön golyót küldök át az agyvelején.

— Ejha vezér, de érzékeny lettél, — motyogta egy hajlott, sárga arcú, kancsal tekintetű úr a társaságból, lassú, gúnyos hangon. Azért hoztál talán ide, hogy egy érzékeny komédiát játsszunk? Vagy pedig egyébért?

Ha akarod azért, felelte a magas férfi nagyon nyugodtan, és amannak a homlokára célzott pisztolyával.

- Vezér, - kiáltottak a többiek aggodalmasan, bocsáss meg a menyétnek és legyen teljesen a te akaratod szerint!

- Úgy kell lennie, felelte zordonan és leeresztette pisztolyát.

Alig öt-hat perc múlva az ajtón kívül hallatszott a Lottika hangja

— Bácsika! Kérem alássan legyen olyan jó, nyissa ki az ajtót!

A magas vendég oly gyorsan, amint csak hosszú lábai engedték, az ajtónál termett és kinyitotta.

Lottika egy nagy ezüst tálcán hozott tejszint, kávét, kalácsot és süteményt, de már alig bírta tartani, a vendég átvette és szótlanul letette az asztalra.

— Köszönöm szépen bácsi és egyszersmind bocsánatot kérek, hogy ilyen soká hoztam a kávét, a szakácsnén nem is csodálkozom, mert az már öreg is és beteges is, de a szolgálókat nem tudom mi lelte, olyan, de olyan különösek ma este. Nem tudták a kávét megőrölni, sem a tüzet felfújni, kénytelen voltam megkérni a bácsi inasát aki ott ült a konyhán, hogy őrölje meg a kávét.

— Hogy őrölje meg a kávét? Hogy a Keselyű őrölje meg a kávét? Hi hi hi, ha ha ha, no, még ilyet nem látott a világ, — kacagtak a vendégek a nagy bajuszút kivéve, aki úgy látszik, nem szenvedhette a nevetést, mert ismét csöndet kiáltott és mert rögtön meg nem szűnhetett az, öklével akkorát ütött az asztalra, hogy az ezüst kanalak szerte ugráltak.

— Ne tessék haragudni. — kérte őt a bátor kis lány, mialatt az lehajolt és a kis kanalakat nagy gonddal összeszedte, sőt még meg is olvasta. - Tessék, foglaljanak helyet az asztalnál!

Majd aztán ügyes kézzel a kávét nagy poharakba öntötte és minden vendégnek maga vitte el. Nagydarab kalácsokat szelt és azt egy ezüst kosárkába téve, körülhordta:

Tessék kérem, parancsoljanak a friss kalácsból.

Nagyon nem kellett kínálgatni; a vendég urak úgy látszik éhesek voltak. Lottika újra megtöltötte hát a kosárkát és újra elfogyott a tartalma. Hanem a nagy bajuszú, aki az asztalnál a főhelyet foglalta el, csendesen elgondolkozva maga elé nézett és a kanalával a kávét mintegy öntudatlanul folyton kevergette. Lottika észrevette, eléje tette a nagy cukor-tartót és azt mondta:

Bácsika! Tessék bele cukrot tenni, azt hiszem a kávé nem elég édes.

De igen, — felelte az halkan, megindultan, — olyan édes, amilyen édeset én még soha, soha életemben nem ittam.

Feje egészen előre hajolt az asztal fölé s a kis leánynak úgy látszott, mintha két nagy könnycseppet látott volna alá hullani, vagy csak talán képzelte, mert erre rögtön felugrott és nyers parancsoló hangon rákiáltott a társaira.

Készüljetek, megyünk.

— Hová?—Kérdek azok és székeikről azonnal felugráltak.

— Akárhová, de el innét, el innét rögtön. Lottika megkísérelte őket marasztalni:

Bácsik! Kérem szépen ne tessék elmenni ebben a rettenetes időben, úgy szakad az eső, mintha dézsából öntenek, majd készíttetek jó vacsorát és a háló vendégszobákat is befűttetem.

— Kis leányka! szólt a magas úr halkan, szomorúan engedje csak, hadd menjek az én sötét utamon tovább, hadd károgjon fejem fölött az éhes holló csapat, én már most vissza nem térhetek. Maga is, édes jó leányka, menjen tovább a maga útján, nyíljanak virágok a lába nyomán és vezesse jóra az angyalok égi seregbe.

Aztán lehajolt a leánykához, kezét nyújtotta e szókkal:

— Adja ide kicsi kezét, hadd tegye az enyémet jóvá legalább mára. így ni, — aztán egy hosszú sóhajjal fölemelkedett és szinte egy ölesnek látszott, amint villámló szemekkel rákiáltott késedelmező társaira:

— Előre, ki innét, ha mondom!

Ezt aztán többé nem kellett ismételni; a vendég urak úgy látszik tudták, hogy vele nem lehet tréfálni, mert hanyatt-homlok törték magukat a hosszú folyosón végig.

Mielőtt azonban ráugrottak volna a tornác előtt reájuk váró paripáikra, hogy elvágtassanak a sötét éjszakába, a kis leány még egyszer megszólította a magas vendéget az ő szelíd, kedveskedő hangján:

— Bácsika! Kérem mondja meg a nevét, hogy nevezzem meg az édes apámnak.

— Minek az? Minek az? Nem veretne engem az édes apja a csizmája sarkára.

Lottika sajnálkozva nézett utánuk, aztán befordult a konyhába ahol a cselédeket fogvacogva találta.

- Mi bajuk? — kérdi csodálkozva.

— Szent anyám! — felelték reszketve. — Hát Lottika nem félt azoktól a különös vendégektől?

Miért? Hiszen nem bántanak azok a jó urak senkit, felelte mosolyogva, aztán leült előbbi helyére a szakácsné mellé, fejét annak ölébe hajtva, talán, hogy azokról a kis angyalkákról álmodjék, akikről a sötét vendég beszélt néki.

Reggel aztán még alig szürkült az ég, a cselédek kiszaladtak a nagy ostorpattogásra; az uraság érkezett haza. A négy szürke rogyásig kimerülve, alig állott a lábán; a hintó ablakán Ágnes húgom halálsápadt arca lett látható, szólni nem tudott, csak a kezeit tördelte; Váry öcsém meg egyre azt kiáltozta:

— Hát ti éltek, hát ti éltek? Az Úr Isten megoltalmazott benneteket?

Később elbeszélte, hogy már jó késő este volt, mikor beértek Vácra és ott a «Kúria» vendéglőben azt hallották, hogy Patkó, a híres rablóvezér, nyolcadmagával feljött Somogy vármegyéből és most itt kalandozik Pest- és Nógrád megye szélén, már több kastélyt ki is rabolt, tegnap meg épen a südi erdők felé látták őket lovagolni.

Váry öcsémnek, — amint bebizonyult — igen helyesen az jutott az eszébe Vácon, hogy Patkó talán neszét vette az ő 30 000 forintjának és azért az ő háza felé veszi az útját, hogy azt kirabolja.

Szerencsére megmentette azt, Lottika szívessége, nyájassága. Még csak egy kiskanál sem ragadt a rablók kezeihez.

----------------

Mauks Kornélia: A CSÚZYAK BÜSZKESÉGE. 1901. 3. 34,

Nagyanyám emlékeiből. Egy vármegyei gyűlés alkalmával láttam először csallóközi és tiszabürüi (?) Csúzy Pétert. Nem a megyénkben lakott, hanem a Csallóközön, de miután itt is nagy birtokai voltak, illőnek tartotta, hogy részt vegyen a főispáni beiktatáson.

Habár távoli rokon volt, mégis fölkeresett minket megyeházi lakásunkon. Magas, egyenes tartású, negyven év körüli fórfiú volt ekkor. Nagy, fekete szemei a sötét összenőtt szemöldök alól végtelen gőggel csillogtak elő. Kevés embert tartott érdemesnek arra, hogy egy Csúzynak a saruját is megoldja. De hogy is e? Családja története össze volt forrva az Árpádok történetével. Vagyona óriási. Várkastélyai voltak a felső megyékben, szántóföldei a Bánátban, legelői a Tisza felső részén. A tavasz csak azért nyílott ki, hogy a Csúzyak gulyáinak füvet növesszen, eső, napsugár, hogy a Csúzyak gabonáját érlelje, még a Duna is azért folyt végig az országon, hogy a Csúzyak hajóit hordja a hátán.

Legnagyobb büszkesége volt azonban nagyobbik fia, a még alig kilenc éves kis Péterke «sudár hajtása az erős törzsnek,— szokta mondogatni; — nemes, büszke, határozott, éppen olyan, mint az apja. Míg a kisebbik, Palika, gyönge, félénk, alázatos volt, éppen mint az édesanyja.

Ez az édes anya egy szelíd kedélyű német báróné volt, a ki imádta a férjét, de soha sem tudott odáig jutni, hogy vele szembe szálljon, vagy neki a legcsekélyebben is ellent mondjon. Ha a férje haragos volt és mennydörgésszerű hangja végig zúgott a kastélyon, a bárónő a legbelsőbb szobákba húzódott s egész nap nem mert előjönni.

Olykor pedig, ha — mint ő szokta mondani, — törvényt tartott valamely cseléd vagy paraszt fölött, és kihozatta a kastélyudvarra a derest vagy a kalodát, a szelíd nő kétségbeesve rohant szobájába, hogy a jajszó füleit ne érje és addig sírt, addig zokogott a térdeplőn a boldogságos Szűz képe előtt, míg ájultan össze nem esett, a hol aztán a férje megtalálta, karjára vette és életre ébresztette.

Ilyen törvényülések alkalmával a fiúkat nevelőjük, a jezsuita páter kézen fogta s bevezette az iskolaszobába, a kulcsot kétszer is ráfordítván a zárra. Mogorva arccal, hallgatva ült Péter az ablak mellett, halvány könnyes szemmel simult hozzá a kis Palika.

— Péterke Hallod, mint sikolt az a szegény ember?

— Hadd sikoltson. Megérdemli a büntetést. Különben is mit sajnálod, hiszen paraszt!

— De ember, — sóhajtja Palika kezeit tördelve.

— Nem. A paraszt nem ember— felelte a nagyobbik fiú és apjáéhoz hasonló szemei sötéten villogtak az összenőtt szemöldök alatt.

A páter, a ki jól hallotta e beszédet, de tapasztalásból tudta, hogy ebbe a vitába nem szólhat bele úgy, hogy vesztes ne maradjon, kezébe vette a könyvet és kimondta a rettenetes szókat:

Itt a latin grammatika, tanuljatok!

Ha néha-néha a páter panaszt tett az apának, a grammatika vagy a csintalanságok miatt, az ki sem hallgatta, hanem azt kérdezte:

— Lopott a fiú, páter?

— Oh nem; Isten ments!

- Rangjáról feledkezett-e meg? Megverette magát talán a paraszt gyerekekkel?

— Nem, nem.

— Akkor hát nincs semmi baj, tisztelendő páter. Hogy a fiú nem szeret tanulni? Megél a nélkül is egy Csúzy. Hogy felült a legvadabb mén hátára? Jól tette. Nem vethet le a ló egy Csúzyt. Hogy az Icig gyerekeit agyba-főbe verte? Hát miért kerülnek egy Csúzy elébe?

A pap bosszúságát mosoly alá rejtette. Egy dologban azonban mégis kivitte akaratát, t. i. vasárnaponként elvitte a fiúkat magával a templomba. Az inas felöltöztette őket szépen az akkori idők divatja szerint, selyemharisnyába, máslis cipőt húzott a lábaikra, szűk fehér nadrágot, állig begombolt kék frakkot adott reájuk, hat rőf nyakkendőt csavart a nyakukra, és kürtőkalapot, úgynevezett pincset nyomott a fejükbe, s így felékesítve, lassan, ünnepélyesen mentek a templomba.

Egy forró augusztusi vasárnapon, amint ott együtt ültek a Csúzyak vörös bársonnyal bevont imaszékekben, Péterkét elnyomta a buzgóság, vagy talán unalmában, szemeit félig lehunyta, hanem egyszerre kinyíltak azok megint, amint Palika egészen hozzá hajolva, a fülébe súgta:

— Péterke! Láttad-e azokat a szép piros almákat, a grófi kertben a kerítés mellett?

Nem, nem láttam én. Pirosak? Pirosak bizony. Jaj de szeretnék belőlük egyet-kettőt! A páter észrevette a suttogást, s csöndet intett.

Mise végeztével, amint kijöttek a templomból, az ajtó előtt találkoztak a grófi családdal. A fiúk illedelmes pukedlit csináltak, aztán félre álltak. A páter az öreg grófnéval végtelennek látszó beszélgetésbe merült, a fiúk összenéztek s az egyik szempár azt mondta: — Hagyjuk itt! A másik felelte: Jó lesz, nézzük meg az almákat. A gondolatot tett követte, kevés idő alatt a grófi kert alatt állottak, vágyó szemmel tekintve a piros almákra.

— Palika! Én szakítok neked vagy kettőt. Nem, nem, — ijedezett a kisebbik, még meglátna valaki!

-— Dehogy, a népek még a templomban énekelnek, én bizony megkísértem.

Nem csak megkísértette, de meg is tette. Egy perc alatt átmászott a kerítésen, megtömte zsebeit, vissza is jött, csak egy hiba esett: a kürtő kalap az almafán maradt.

Vége volt az örömnek, vissza nem mehetett érte, mert a hívek jöttek a templomból, meglátták volna, siettek hát haza, be egyenesen a szobájukba.

Kis idő múlva jött a páter, kezében hozta a fiú kalapját, keskeny ajkait összeszorítva, alig hallhatóan szólott:

-— Péter, a gróf kertésze megállított az úton, kezembe adta a kalapod, azzal a rettenetes kijelentéssel, hogy látta, amint szaggattad az almákat. Kért, büntesselek meg, de én ezt atyádra bízom!

— Nem, — sikoltja Palika — nem, az Isten nevére, ne tegye azt tisztelendő páter! Én vagyok a bűnös, csukjon engem sötét börtönbe,

- Üssön, de ne mondja meg az apánknak!

Meg kell mondanom, — felelte a pap még jobban összeszorított ajkai közül, és lassan betette az ajtót. Egy pár perc múlva, mely azonban óráknak tetszett a fiúknak, visszajött a pap. Akár azt hitte, hogy kötelességét teljesítette, akár öröme telt benne, hogy azt a kevély embert megkeseríthette, nem látszott az arcán semmiféle indulat, amint mondta:

— Péter, fél óra múlva a cselédek előtt fogsz megbüntettetni.

Lehetetlen az, lehetetlen, — sikoltja Palika. — Oh, édes tisztelendő úr ne engedje Péterkét megverni!

— Én már nem tehetek egyebet kis fiam, mint hogy megmondom a méltóságos asszonynak.

— Szívtelen, szívtelen még anyámat is megszomorítja, — kiáltja Péter és mint egy kis tigris egy ugrással félrelökte a papot s kirohant az ajtón.

A páter átment a bárónő lakosztályába. Először az egészsége után tudakozódott, leírta a grófnék toalettjeit, beszélt az időről, végül elmondta, hogy Péter mit tett s hogy az atyja fogja megbüntettetni.

Óh nagy Isten, ne engedd —- kiáltja magánkívül a szegény asszony, átrohant a hosszú szobasoron, be a nagy szobába, hol az asztal mellett a cselédektől körülállva, ült Csúzy Péter. Péter, én jó uram! Bocsáss meg a gyermeknek- esengett az anya és letérdelt a kegyetlen, gőgös ember lábaihoz, úgy nézett fel hozzá szívszaggató fájdalommal.

— Kelj fel, asszony, — feleli az úr zordonan. — Nem ütöm agyon, csak megbüntetem, mihelyt előkerítik a gyávát.

A bárónő kábult, zavart feje alig értette meg, mit beszélnek az emberek. Úgy tetszett neki, arról tűnődnek: hová bújhatott el a kis úrfi; nem találják se a házban, se az istállókban, de még a kertekben sem. Az a pillanatnyi öröm, hogy nem találják a fiút, lassanként iszonyú aggállyá nőtt az anya szívében; hol lehet annyi idő óta a fiú? S az aggodalom egyre jobban növekedett, mert Péterkét csak nem találták

Végre az elő-tornácból zaj hallatszott, idegen, gyors lépések közelítettek az ajtó felé.

Nem a fiút hozták, csak a ruhácskáit; a Duna partján szétszórva találta azokat a halászlegény. Csúzy Péter meredt szemmel nézte a ruhákat, de egy vonás sem változott az arcán.

A bárónő aléltan rogyott össze s heteken keresztül feküdt magánkívül. Mikor felépült, csendes, közönyös volt, búskomorság vett erőt rajta, férjétől nem félt többé, de nem is bocsátott meg neki. Hogy pedig Csúzy Péter érzett-e lelkifurdalást, marcangolta-e a szívét megbánás? Azt élő ember nem tudhatta, az ő büszke ajka nem nyílt panaszra s nem is vágyott vigasztalásra.

Amit egy Csúzy tehet, azt megtettem,. mondta apósának, aki Bécsből lejött őket meglátogatni, — már most egyéb teendőm nincs, miután a fiú holtteste nem került elő, mint hogy emlékoszloppal megjelölöm kimúlása helyét.

Rövid idő alatt csakugyan ott állott a magas fehér márvány obeliszk a Duna partján. Tetején egy angyal állott kiterjesztett szárnyakkal és összetett kézzel. A márványlap oldalán a Csúzyak címere ékeskedett. Alatta pedig ez a felírás ragyogott:

Nemes nemzetes csallóközi és tiszabürűi ifjú Csúzy Péter emlékére emeltetett, Isten segítse, ha bujdosik, Isten nyugtassa, ha meghalt.

Idők folytán még kevélyebb, még zárkózottabb lett Péter úr, régi szokásait is csak úgy folytatta, mint azelőtt, csupán kisfia, a most már egyetlen örökös nevelésébe nem avatkozott többé.

Estére bemegy a bojtár a gazdához:

Gazduram! Holnap lesz a komáromi vásár.

— Én tőlem lehet, — mordult egyet a gazda. De nekem egy kis pénz kellene a vásárra gazduram.

Pénz? Láttál te már valaha nálam pénzt?

— Én bizony nem láttam — csakhogy nekem most mégis pénz kell, ha törik, ha szakad!

Ne ordíts kölyök, ha pénz kell, ülj fel egy csikóra, vidd el és add el.

Nem mondatta ezt magának kétszer se a nyalka Gyuricza, rávetette a kötőféket egy szép kesely lábú harmadfű csikóra s elvágtatott a komáromi vásárra. Vissza már csak gyalogosan jött. Vállán az újdonat új tulipános szűre, botján a rámás csizma.

Éppen befordul a tekintetes úr négyes fogata a pusztai udvarra, kiszalad elébe a puszta apraja, nagyja. Lassan, nehézkesen száll le a kocsiból a nagyúr, nyoma sincs már az egyenes tartásnak, kétrét előre görnyedt, haja, szakálla galamb-fehér, csak a szemének van a régi büszke nézése, vagy csak talán annak is az árnya.

Fia, az ifjú legényke, könnyen ugrik le a kocsiról, kezet is nyújt a gazdának, amint azt mondja.

— Csikót jöttünk választani, gazduram, még pedig nyereg alá valami szépet.

— Van miből — feleli önérzettel a gazda. Összehajtják hát a ménest a bojtárok, nézik ezt is, azt is, a fiatalúr — mint maga mondja, — nem ért hozzá, a nagyúrnak meg egyik sem elég jó, egyik sem elég szép, végre azt mondja:

— A tavaszon láttam itt egy szép kesely lábú harmadfű csikót, az nekem nagyon tetszett. Merre van az? - - -

*

A dolog pedig így törtónt ezelőtt tizenkét évvel, amint a fiú aztán elbeszélte: Mikor a páter megmondta, hogy a cselédek előtt akarják csúffá tenni, kétségbeesve rohant a Dunához, hogy meneküljön. Még a ruháit is leszórta magáról. Amint a révhez ért, ott találta apja csikósait, akik épen át akartak menni a kompon, a dunántúli legelőkre. A csikósok, akik nem ismerték, maguk közé fogadták.

Szívesen is maradt köztük tizenkét hosszú esztendeig, sohase jutott eszébe visszatérni a szülői házhoz, Neheztelt-e? Félt-e apjától, vagy restellte-e a dolgot? Azt még a drága jó édesanyjának se vallotta be soha.

* * *

Mauks Kornélia (Mohora, 1856. márc. 29. – Horpács, 1924. márc. 10.): írónő. Életét Mohorán, majd sógora, Mikszáth Kálmán családjával Horpácson töltötte. 1871 – 72-től megmutatkozó írói hajlamait Mikszáth támogatta, egyik-másik munkájához előszót is írt. Regényhősnők (1914) c. kulcsregényében saját életük történetét írta meg. – M. Fehér Rózsa és egyéb történetek (Bp., 1905); Zörgő harasztok (Bp., 1909); Képek Mikszáth Kálmán életéből (Bp., 1918); Mikszáth Kálmánról (Bp., 1921) Mikszáth a magyar könyvtárról

*

epa.oszk.hu/00000/00001/00119/pdf/itk_1918_2_226-236.pdf

Képek Mikszáth Kálmán életéből, írta Mauks Kornélia. A nagy közelségénél fogva Mauks Kornélia adalékai Mikszáth írói jellemképe szempontjából érdekes.

Mauks Kornélia: A regényhősnők. Regény fiatal leányok részére. Bp. 1914. Singer és Wolfner. 187 p. 22 megvásárolható és előjegyezhető Mauks Kornélia könyvet talál az antikvarium.hu kínálatában.

* * *

MERÉNYI LÁSZLÓ.

MERÉNYI LÁSZLÓ. Istené ügyem! (Eredeti beszély a székelv népéletből.) 1867. 526….598.

*

Merényi László neve könyvészeti és vidéki kiadványokban fordul elő. G.

*

Párbeszéd két székely ember közt.

A múlt 1866-ik év őszén, a deésfalvi lejtőn, egy zetelaki egészvágás fakó szekér, iramhajtásba fogott a történeti nevezetességű agyagfalvi rét felé. A szekérben ketten ültek: elől a kocsis, egy zetelaki székely góbé, ki egyszersmind a szekér tulajdonosa is volt. Hátul egy obsitos őrmester. Mindkettőjüket irgalmatlanul rázta a vas nélkül készült székely jármű, de azon épen nem csodálkozunk, ha számba vesszük, hogy a vasalás nélküli fakó szekér, vásott kerekeit minden egyébnek lehetett volna nevezni, csak keréknek nem. Ahány fala volt a kopott kerekeknek, annyi szöget alkotott. A fakó szekér egyes kerekeit, tehát minden erőltetett ráfogás nélkül hatszögű keréknek nevezhetnénk. Ezen körülményhez társult még, hogy a hatszögű kerekek a tengelyek szélessége miatt sohasem mehettek a rendes kerékvágásban, hanem azon kívül a kerékvágás párkányain. Ily előzmény után el lehet képzelni, hogy utasaink a deésfalvi lejtőn nem a legkényelmesebben haladtak lefelé. Kényelem? Ismeri is azt a székely? Fáradtsággal, munkával és véres verejtékkel eszi a kenyerét hegyei közt a havasok lábánál; de épen azért edzettek, kemény idegzetűek.

Ott ültek, ha nem is nyugalmasan, de minden esetre keresztyéni türelemmel, mint ahogy jó, becsületes és ügyes székely emberhez illik.

A zetelaki székelynek apja, nagyapja, tán még a szépapja is ily művű szekéren járt, s szállította haza a havas rengetegeiből a maga fáját. Az obsitosnak pedig edzett csontjai és izmai voltak, mintsem egy kis szekérrázástól főfájást, gyomorremegést s egyéb divatos úri betegséget érzett volna. Mindkét székely kemény ember volt, mint a vas.

Egynegyed órai poroszkálás után utasaink előtt föltárult a gyönyörű agyagfalvi rét, a székelyek ez ősi gyülekező helye! Hajdanában itt tartattak a nagy nemzeti gyűlések, midőn valamely fontos, minden székelyt érdeklő közügy fölött kellett tanácskozni s kötelező erejű határozatot hozni. Ha a lármafák*, azon kor telegráfjai, az ismeretes tűzhalmokon vészt, ellenség, török-tatár közeledtét jelezték, s a kérlelhetetlen szükség fejvesztés terhe alatt, a székely szabadság megvédésére, tömeges fölkelést parancsolt! Így, 48-ban is tartatott azon történeti jelentőségű nagy népgyűlés, melyben elhatározta a székelység egyeteme, hogy 48 eszméiért, elveiért, a veszélyezett szabadságért vérét és. vagyonát áldozza fel. A székely nemzet határozott; a székely nemzet be is váltotta szavát férfiasan! Omlott a drága honfivér, pusztult a magánvagyon. S ez áldozatok nagyságát nem szabad a magyarnak felejteni soha, de nem is feledi az azt el soha! De hagyjuk ezt s figyeljünk inkább a székely atyafiakra, hogy mit beszélnek.

*Lármafa. magaslatokon elhelyezett, az ellenség közeledését, a közvetlen veszélyt fény- és füstjelekkel jelző hírközlő eszköz.

(A székely a kocsit is szekérnek nevezi, hacsak nem fedeles úri kocsiról, vagy hintóról, van szó. így van náluk: egészvágás és fél-vágás szekér.)

Ezen felhívásra a zetelaki egyet rántott a kendergyeplőn fityegő cigányzablán, mire a kabolák — engedelmeskedve uruk akaratának — megcsendesítitek s lépve haladtak tovább az agyagfalvi poros úton. Estók bá nem is bánta, hogy lassan haladnak a kabolák; mert azon édes reményt táplálta szívében, hogy a szekerében ülő harcfi ismét folytatni fogja azon édes beszédet, melyet ö étlen-szomjan három napig is édes-örömest elhallgatna, csak folyvást beszélne. Szó szót hoz, gondolta a zetelaki, azért megkezdte a párbeszédet:

— Hány esztendeje már annak, hogy kegyed a császár kenyerét eszi?

— Kiszolgáltam két kapitulációt, — pityóka-szedéskor múlt kerek 16 esztendeje; de kis híján két álló esztendeig a Kossuth kenyerét is ettem ám!

— S attól fogva sohase volt kegyelmed a maga falujában, Gorzsfalván; mert odavaló, amint az imént monda?

— Nem bíz én!

— No, úgy még a pap se ismer kegyelmedre!

— Bizony még idegenül nézik!

— Magam is attól tartok Estók bá; nem ösmer rám senki, még az anyám se! Mert 14 esztendős vótam, mikor beálltam katonának, vagy ahogy akkor nevezték, honvédnek, s 18 esztendeig vótam szülőföldemtől távol idegen országban. Azalatt a bajuszom is megnőtt, meg is barnultam abba az Itáliába, meg aztán ez a vágás az arcomon, mit kiend is láthat, egészen kivesz a formámból.

— De, hogy a farkán ne kezdjem, előbeszélem kegyelmednek az én életem sorát, tövéről hegyére, ha nem lesz unalmára?

— Dehogy lesz, vitéz istrázsa mester úr; az Isten se várja jobban a jótét lelket, mint a hogy én lesem kied szájából a szót.

Miután Palló Mihók, mert így hívták a derék őrmestert, Estók bá ígéretét bírta, hogy szívesen hallgattatik, következőkép folytatta tovább beszédét:

— No, Estók bá, tekintsen kied csára! Estók bá az agyagfalvi rét jobb oldalára nézett.

—1848-ban vót felállítva a katedra, melyből nagyszakállú nemes emberek tartottak cifra beszédet a néphez. En ahajt állottam a Küküllő-marton a csigolyás berekben azon a ponkon! Tudtam is én akkor, hogy mit beszélnek a nemes emberek, mert én az egészből csak annyit értettem, hogy most már mindnyájan katonák leszünk, még én is. A szívem csakúgy repesett örömében, hogy katona lehetek! Cifra tarsolyt kapsz Mihók, cifra csákót nyomnak a fejedbe Mihók, fényes puskát adnak a markodba Mihók, katona leszel Mihók! Szegény árva fejemet így biztatgattam, pedig az egész örömömből semmi se lett! Csúfot láttam; Udvarhelyt nem vettek be katonának. „Eredj haza ecsém; mert még a szádon az anyád teje! — Ezt falum-beliek is hallották. Sírva mentem Udvarhelyről hazafelé, de nem mentem ám be a faluba, hanem ki a suharcra onnan fel a bükkös tetőre s a legsűrűbb ciher közt húztam meg magam. — Ott voltam három napig. - - -

— De ha nem vették be kigyendet katonának, hogy lett mégis Kossuth katonája?

—Majd elbeszélem, csak legyen egy kicsi várakozással! Mert hogy előkerültem a ciherböl, azután sem sokáig maradtam én anyám asszony oldala mellett - - -

— Két álló hétig aztán egyvégtében tanítgattak az ágyúsütögetés mesterségére, — nekem nem vót egyéb dolgom, mint a hogy kilőtték az ágyút, izibe kikotorni. Gyenge karom alig bírta azt a nagy kotrót, de mégis elbírta! Harmadik héten már tűzbe vittek. Így lettem én kezdetben ágyús pumi, ahogy a többiek neveztek csúfnéven. - - -

Az elbeszélés e helyén mindkét székely elhallgatott; a kiszolgált vén katona alkalmasint azért, mivel a lezajlott véres csaták képei, melyekben ö annyi ügyességgel forgott, megújultak emlékezetében; Estók bá pedig tán azon egyszerű okból, mivel eszébe jutott annak a sok ágyúfüstnek hallatára, hogy neki is jól esne, ha egyet füstölne krajcáros fekete pipájából. Nem hiszem, hogy a széles e világon olcsóbb pipaszer volna, mint ezé az Estók báé; mert az egészet kiállította egy krajcárból; de azért a báró sem eresztett különb bodor füstöt török cseresznye-szárából, mint Estók bá abból az ostorménfából, melyet a havason jártában-keltében vágott! Miután vagy két füstöt szélnek eresztett, vette föl ismét a beszéd fonalát:

— Mit kérdek!

— Mit Estók bá?

— Azt monda kigyelmed az imént, hogy 18 esztendeig harapott idegen kenyérbe? — szép idő az; sok víz lefolyt addig a Küküllőn. De hát a szíve nem húzott hazafelé, hogy apját, anyját, testvéreit, vagy az atyafiait lássa, ha vágynak rá?

— Húzott biz az Estók bá, de nem jöhettem, mert a katonának parancsolnak! — különben nekem csak anyám, meg egy húgom van s apámat még a körösi hídnál levágták a muszkák.

— Hát az is katona vót?

— Az vót, Estók bá, még pedig a javából. Apám, meg a társai, mikor körülfogták a körösi hídnál a muszkák s felszólították, hogy adják meg magokat, azt felelték, hogy inkább meghalnak halálnak halálával, mégse adják meg magokat. Le is vágták ő kigyelmöket mind egy lábig, de ők sem maradtak ám adósok, elhiheti kigyelmed, hanem mondom is; drágán adták el éltöket!

— Az Isten nyugtassa meg őket, ügyes katonák valának, de hát az anyjára, meg a húgára, mikor kigyed se vót honjába, ki viselt gondot?

— Az Isten, meg a jó emberek! - - -

A zetelaki azután lovai közé csapván, utasaink csakhamar maguk után hagyták Bögöz és Bikafalva községeket s megálltak a székely-udvarhelyi nagy hídnál. Itt az obsitos leszállt a szekérből, kiemelve abból köpenyét, tarisznyáját és vándorbotját, megindult a Budavára alatt levő azon gyalogösvényen, mely a legközelebbi községbe. - - -

Mi pedig kísérjük öt a hegyek közé, hol reánk az erdők csendje vár, éltető légével, lágyan zsongó szellőjével s csevegő hegyi patakjaival. (Folytatása következik.)

598. (Vége)

Nemsokára minden elcsendesült; mindenki eltette magát a holnapi napra, csak Pallóné szemére nem jött a jótékony álom. Ott repdestek fölötte az álom tündér-szellői, de egy se érintette meg aranyos szárnyaival, egy sem szánta meg. Megolvasta a tíz, tizenegy és tizenkét órát is, mégse tudott elaludni. Az a váratlan öröm, mi ma érte, egyetlen, rég nem látott kedves fiáról szóló hírek, a közel kilátásba helyezett viszontlátás édes tudata, az idegennél levő sok pénz és Marci gyanús tekintete, mit vendégére lövellt, annyira felzavarták, annyira izgatottságba hozták egész lényét, hogy a világ minden kincséért el nem tudott volna szenderedni. Szegény öregasszony! Minden neszre, minden legkisebb zörejre aggódva emelte fel fejét:

— Ha, most jönnek, most ütnek rajta, most lopják el pénzét, most nyúvasztják meg! - - -

— Mi dolog ez, én istenem, — kezdi Pallóné huszadszori megfordulás után, — hogy én ma egyáltalán el nem tudok szundítani! A fejem forró, a nyelvem száraz, jaj, megöl az álmatlanság s úgy forgolódom ezen a pici derékaljon, mintha tüzes szegekkel volna megtöltve és nem fosztott tollúval! No még ily kemény nem vót ez a puha derékalj soha, pedig kettő is van elernyedt csontjaim alatt! Eh, ördög vigye el álmatlanságát, nem nyüszkölődöm tovább ebben a meleg ágyban, hanem fölkelek, kimegyek meghűtőzni a hűs levegőben s iszom egy huzamost.

Ahogy mondta, úgy cselekedett. Fölkelt, kiment a pitvarba, jót húzott a nedűből, s aztán leült a küszöbre, lázas fejét az oszlophoz támasztva, nedvtelen égő szemeivel a csillagtalan égre bámult.

Sötét, terhes felhők vonultak el szemei előtt, melyeknek foszlányai közül a hold sápadt képe tűnt elé koronként, oly búsan nézve le a magasból arra az álmatlan székely nőre, ki unalmában a felhők különféle alakjait vizsgálgatja, hasonlítva azokat különféle tárgyakhoz:

— Ni, az úgy néz ki, mint egy nagy brúgó, még a rézhúr is meglátszik rajta; amaz ott balra pedig, mint egy úszó tutaj

emez itt jobbra, mint egy tarélyos sárkány, kígyó farkkal, denevér-szárnyakkal!.

Ha!., mi ez?., hallga!., zajt, nem, lépteket hallok, szent Isten, ily későn!., valaki matat a csűrkapun, most kinyitja, errefelé jő lassan, mint ahogy a tolvajok szoktak! Tolvaj, gyilkos, haramia!.. Minyá kajátok^ tüzet, tolvajt, gyilkost kajátok, nem - - nem kajátok! Ellesem mit akar!.. Most a Csobán egyet kaffant s aztán az is — elhallgat! odamegyen hozzá s farkcsóválva követi!.Ez nem idegen, ezt ösmeri, de ki lehet ?! Marci? hisz ez a kihalóban van!.. Ni, most rásüt a holdvilág.. . Jézus! hisz ez Marci! de mit akar ? — ellesem!

Az öregasszony most észrevétlenül behúzódott a pitvarba, honnan a szolgának minden mozdulatát szemmel tartotta.

— Errefelé jö az életen ... most idetart, a — katona felé ... valami van a kezében, mi lehet az? ni, hogy fénylik! Jézus! kés— kés! szent Isten, kés van a kezében! — gyilkos szándékkal van! minyá kajátok: tüzet, tolvajt, gyilkost kajátok! De mégse; ellesem, mit akar a tolvaj?

Marci — mert valóban a gazember volt! — az udvaron, mindenütt a ház árnyékában, lábujjhegyen végig sompolyogván, az ablakhoz lopózott hallgatózni.

— Csendesség van; alszanak! Most lássunk hozzá! A feje alatt a pénz, bizonyosan ott van, azt elébb kihúzom s aztán —

az Isten legyen neki irgalmas és kegyelmes, én — nem!

Most a hold halvány, bús világát a gonosz emberre árasztotta; sápadt volt annak arca, mint aki most kel ki a sírból, reszketve egész testében, hogy szinte vacogtak fogai.

— Huh, be hideg van! Fázom s erőm szakadozik. Minyá összerogyok! Csak most ne, édes erőm, csak most ne, csak még néhány szempillantásig ne!

— Gazember! — susogta Pallóné, ki mind jól látta a bűnös önmagával való küzdését, s a hogy fogyott annak ereje, ép úgy gyűlt Pallónéjé s mintha Marci ereje bele költözött volna, görcsösen szorítja össze ökleit. Ej, ha a Marci üstöke most kezében volna!

— Még ne, még ne, tépelődött magával a szolga, — csak még néhány szempillantásig! Facsaró víz a ruhám, mégis fázom! Erőm elhagyott! Odavagyok s elvesztem!

Marci a kapuhoz dőlt — pihenni.

— Gazember! — hallatszott másodszor is Pallóné gondolkozása lassú hangon.

— Valaki nevemen szólít, valaki — ki?

— évődött Marczi, — igen, az ördögök !! Menyek, minyá menyek a — pokolba, csak várjatok! — S aztán tántorgó léptekkel megindult saját szavai szerint a pokolba.

A Csobán szűkölve mindenütt a nyomába volt.

— Valaki jő utánam, valaki kisér ?! Nem, csak enlépteim, meg ez a kutya!.. Hogy megijedtem!

Pallóné most a szemközt jövő Marci elől az ajtószegbe húzódott s így a gaz nem vette észre, hogy minden mozdulatát éber szemek kémlelik.

Marczi most föllépett a tornácba.

A tornác deszkázata egyet reccsent alatta mire visszahúzódott a tornác külső deszkázatához s guggoló helyzetében suttogva monda magának:

Gyáva! Gyáva! még tulajdon lépésedtől is félsz?! Eh, vissza, dologra!

Marci másodszor is a tornácra hágott, de most már makacs elhatározással: lassú, nesztelen lépésekkel, lábujjhegyen oda somfordált az alvóhoz, óvatosan kissé félrehajtotta róla a katona-köpenyt s baljával benyúlt a párnák alá, jobbjával pedig az alvó szíve fölébe emelte gyilkoló vasát.

Egy szusszanás, egy moccaanás és a gyilkoló vas a szívbe merül s kioltja a nemes kebel életét!

E pillanatban, mint a macska prédájára, szökött elé Palióné s mindkét kezével megragadta a gyilkos jobbot, kiabálva:

— Tolvaj! gyilkos! gyilkos tolvaj!

Az obsitos villámgyorsan pattant fel ágyából s mellen ragadta a rossz akaratú embert izmos markaival Jó kezek közt volt, igazán emberére talált! Mert az obsitos óriási erővel kirántva őt az udvarra, úgy sújtotta a földhöz, hogy Marci nagyot nyekkenve, elterült, mint egy földhöz csapott béka. Most a kést kicsavarni, mellére térdelni s karjait kézre keríteni, mindez csak gyermekjáték volt annak az erős székelynek.

— Halál a fejeden beste varas gyíkja! — ordított Palló.

— Kötelet anyám, kötelet, hagy kössem meg ezt a varas békát! bizony még megcsúfol, ha édes anyám — kötelet, hozzon kötelet!

A titok el volt árulva önkénytelenül.

Pallóné sajgó szívvel hallgatta, hogy öt az idegen katona anyjának nevezte, de most nem tudott választást tenni: kötelet hozzon-e, vagy fia ölelésére rohanjon? Oh, de e perc nem volt alkalmas az anyai öröm nyilvánításra, azért csak betipegett a szobába kötélért, de azt sem hozza ki onnan soha, ha Juliska háromszor is a kezébe nem adja, s így valahogy mégis a rég nem látott kedves fiú kezébe kerül a kötél, ki azzal Marcit katonásan bakba kötötte s csak ekkor szólt:

— Istené ügyem, édesanyám! Bizony még megcsúfol ez a hitvány toportyán féreg, ha édesanyám, az én legkedvesebb anyám —

S az obsitos többi szavai az anyai forró csókokban vesztek el, épen úgy, mint elfogyott az én erőm, csekélységem érzetében a bekövetkezett családi jelenet lerajzolásához.

De még egy csepp:

Marci mint katona, gonosz merényletéért még aznap átadatott a legközelebbi hadparancsnokságnak, hogy lássanak felette törvényt és igazságot.

Ifj. Palló Mihók pedig, miután húgát jómóddal férjhez adta, megnősült s még most is élő tehetős székely gazda..

Üdösb Palló Mihóknénak is meghozta az isten jó kedvét s most már nem panaszkodik, hanem mosolyogva, titoktartás pecsétje alatt túszolgatja a faluban, hogy már neki nem sokára kis unokája lészen. Adja Isten!

*

A szöveg nehezen olvasható, mert tele van magyarázatra szoruló (lábjegyzet) kifejezésekkel. Rövidítve is érzékelhető a székely észjárás és beszéd. (G.)

------------

Függelék

KOSSUTH FERENC BETEGSÉGE.

Mai számunkban bemutatjuk a függetlenségi 48-as párt elnökének, Kossuth Ferencnek fényképét a legutóbbi napokból, amikor a Lukács-fürdő teraszán, mint lábadozó beteg, rokona, Ambrozovics Béla nyugalmazott miniszteri tanácsos társaságában, délutáni sétája után megpihen. Kossuth Ferenc hosszas, kínzó csúzos betegségéből, különösen az utóbbi hetekben, a Lukács-fürdőben csaknem teljesen felépült…

KOSSUTH FERENCZ AMBROZOVICS BÉLÁVAL ÉS PALOTAY REZSŐ FÜRDŐIGAZGATÓVAL A LUKÁCSFÜRDŐ PARKJÁBAN Prekatur Józscf amatőr felvétele

Lukács-fürdőben is nagy számban keresték fel rokonai, barátai és tisztelői, külföldiek is, — a függetlenségi párt tagjai pedig körülbelül vagy huszonöten testületileg is kirándultak, hogy együtt töltsenek egy kellemes órát vezérükkel és elnökükkel.

Nyugat 1917. 24.

Ignotus: A politika mögül
Életkérdés

Nemrég, az Andrássy cseh-interpellációja kapcsán, felvetettem a Világ-ban a kérdést, hogy azok a vezérlő magyarok, kik az egyházpolitikában már egy negyedszázad előtt átlátták, a választójog s bizonyos fokig a szociálpolitika dolgában pedig most cselekszenek az átlátás szerint, hogy a magyar nemzeti gondolatot össze kell kapcsolni az államival, az államit pedig a társadalmival: Nem látják-e elérkezettnek az utolsó percet, hogy belekapcsolják a nemzetiségit is, még mielőtt külső világszorítás akarna ránk erőltetni olyan megoldást, mely egyáltalában nem törődik Magyarország történeti határaival, s a magyarságnak történeti jogcímű saját érdekeivel?...

(Sajnos a döntéshozók nem olvasnak Nyugatot. G.)

A bolsevikiek országa.(1921. 17. 204.) Dr. Panajoth Gyula, aki tizenhét hónapig, 1918. tavaszig volt orosz fogságban, orosz földön tett megfigyeléseiről és tapasztalatairól érdekes könyvet adott ki. Tárca-cikk szerűen mond el sok adatot az orosz népről, benne a különböző társadalmi osztályokról, a hadifoglyok életéről, a fogságból való meneküléséről. Szól az orosz bolsevizmusról is, s bár tapasztalatai a bolsevizmus első stádiumáról szólnak, sok bennük ma is érdekes. A könyv jövedelme a váci állami rendőrség jóléti alapja javára szolgál: nyomdai előállítása a váci országos fegyintézetből került ki.

Pótlás

Lakatos László: Történet az életről, a halálról, a szerelemről és a háborúról. (1914. 770-938.) h14–50.

Lakatos László: Ruth könyve. (1916. 1. 2-146.) h14–50.

Lakatos László: Tavaszi játék. (1913. 44. 666—968.)

h14–52.