30. 478. III.

Ezerféle gondolat feszítette Mária kétségbeesett agyát. Végre abban állapodott meg, hogy a báróné bizonyára megtudta szerelmüket és elidegenítette, eltiltotta tőle kedvese szívét. De nem, nem! Ezt nem volt szabad tennie! Ezt nem is tehette, hiszen az a szív az övé és az is marad. Ahhoz a szívhez neki több jussa van, mint bárkinek a világon, több, mint a méltóságos bárónénak magának..

A báróné ott sétálgatott fia karján a kastély parkjában, habár a hűvös esti szellő meglehetős csípős volt. A fel-felkelő szél erősen kavargatta előttük a száraz leveleket, melyeken oly büszkén lépdelt át az ifjú báró, mint egy szerelmi bánatában elfonnyadt, megtört szíven a semmivel sem törődő világfi. A nagy kapu felé irányozták lépteiket s várni látszottak valakire. A báróné arcán megelégedés ült. Aladár egyetlen örököse megboldogult atyjának és egyetlen büszkesége a gőgös özvegynek. Az anya valósággal rátartós volt az igazi nemes sarjra, kinek a Dárfalvy bárók vele kihaló nevét kell fenntartania.

A kanyarulónál, a platánok alatt, egyszerre megálltak a sétálók, mert szívszaggató zokogással borult a báróné elé egy zilált hajú, színéből kikelt, kétségbeesett pór leányzó; szemei a sírástól egészen vörösek voltak, ruhái hanyagul csüngtek rajta és kezeit tördelve, kétségbeesett tekintettel függeszti könnyben úszó szemeit a bárónéra. Ajkai mozogtak ugyan, de egy hang se jött ki azon, csak omló könnyei mosták még halványabbra, a nélkül is halotthalovány arcát.

— Mi az? mit akar e leány? — kérdi bámulva a báróné.

Aladár épen úgy tett, mintha soha se látta volna.

— Azt ígérte, hogy feleségül vesz! — tördeli nyöszörögve Mária, befejezve egy mondatot, melyből — ez utolsó pár szón kívül — egy hangot se lehetett megérteni. A báróné megütközve nézett rá s aztán részvéttel szólt:

— Mit beszél e szegény leány? Ah, talán őrült?

— Nem, nem vagyok az, méltóságos báróné, oh! de az leszek, ha nem hallgat ki, ha nem lesz irgalmas hozzám, ha nem engedi meg, hogy a fia engem… - Ej! gyerünk anyám! — vágott közbe hirtelen a fiatal báró.

— De hát mit akar tőlem ez a szegény gyermek?

— Szeretem a méltóságos asszony fiát és ő is szeret és meg is esküdött, hogy...

— Aladár! — kiáltott fel elszörnyedve a báróné. — Miféle éretlen tréfa ez? Csak nem hiszem, hogy te bátorítottad volna fel e kis arcátlant?

— Ej, anyám! szót sem érdemel! Na, eredj haza, kis ostoba: most már vége a bohóságnak, mert házasodom. Eredj, ne mutasd magad e tájon! No menj, menj, te kis ügyetlen! Tudod, anyám, folytatta gúnyos mosollyal anyjához fordulva, — az ilyen kis buta minden szót komolyan vesz.

A báróné szigorún szavába vágott:

— De hát mégis ....

— Eh! semmi, semmi, anyám! az egész csak tréfa volt!

Egy jaj szó se jött erre a leány ajkára. Kővé dermedve nézte, amint az ifjú báró egész hideg méltósággal elhaladt előtte anyjával. Ott maradt. Nem bírt mozdulni. Senki se nézett rá, senki se vette észre ottlétét. Az éj leszállt és a parkban néma csend lett. Egy pár megkésett holló szárny csattogatva húzta meg magát a fa tetején, melynek tövénél Mária térdelt, csaknem önkívületben. Távoli zene hangja törte meg a síri csendet, mely a kastély felől jött, de Mária azt se hallotta, mert erre se figyelt. Végre egy pár oda tévedt szolga észrevette a szerencsétlen leányt.

— Hát ez miféle csavargó leány? — szólt az egyik, ki épen a kapu bezárása miatt jött oda.

— Bizonyára valami naplopó a faluból, aki a báró úr kézfogójára jött ide, hogy kolduljon, vagy inkább lopjon, veti ellen a másik.

— Takarodj innen ki, te kis tolvaj! Az volt: tolvaj! Mert úgy jött be, mint aki lopni akar! Hej, pedig az igazi tolvaj ott fent volt, táncolt, mulatott, míg a kifosztott áldozatot — itt lenn — kiutasították, mint valami tolvajt!

Mikor András gazda hazaérkezett a munkából, leányát lázban találta. A jó szomszédok ápolták a szegény Máriát. A leány eszméleten kívül volt és egyre félrebeszélt. Összefüggéstelen, tagolatlan szókat dadogott, de mindent ezzel végezett, keserves zokogásba törve ki: «de mikor — tréfa volt!»

Kükülley Máté haza került a katonaságból és első gondja volt felkeresni András gazdát s eszébe hozni adott szavát, hogy neki adja Máriát. András gazda semmiről se tudott és oda ígérte, de Mária — mindent bevallott Máténak. Kükülley Máté megbocsátott Máriának mindent! Szép egy pár hold nézett András gazda leányára, és Máté csak azt nézve, szemet hunyt a többi előtt. Máté pár hét múlva elvette a szép Máriát, aki nem tudott meghalni, pedig milyen buzgón imádkozott azért védszentjéhez, a legboldogabb asszonyhoz, a legboldogtalanabb leány! Kükülley Máté kegyetlenül bánt feleségével, annyival is inkább, mert András gazda alig pár hóra összekelésük után meghalt. Megfázott az a jó öreg, mikor Dárfalvy bárónak segített a hurcolkodásnál, mert kiköltöztek a kastélyból, miután az ifjú báró megtartotta benne lakodalmát. Mintha istenverése lett volna Máté házasságán: szegény Máriának négy gyermeke közül csak a legöregebb maradt meg, mert a többi csak úgy egymást váltotta fel. Azt a legidősebb leányt pedig egy cseppet sem szívelhette apja, Kükülley Máté. Sokat gyötörte, kivált olyankor, mikor részegen jött haza a kocsmából, és olyan dolgokat mondott a kis leánynak ilyenkor, amit a gyermek — szerencsére — nem értett meg. (Folyt, köv.)

32. 511.IV. (Vége)

Alig két hónapja, hogy megnyíltak báró Dárfalvy Aladár kastélyának kapui, az uraságnak húszévi távolléte után, és már is az orvos fogata robogott be azon, kit az apa nyugtalanul várt lenn a lépcső aljánál. Dárfalvy Aladár gondtelt vonásait még dúltabbá tette a nyugtalanság és szürkülő fejét lehorgasztva állt egyetlen gyermeke betegágyánál, és a legnagyobb aggállyal vizsgálta időnként az orvos arcvonásait.

— Nos orvos? Kezdi, midőn elhagyva a beteget, saját dolgozó szobájába vezette az orvost. Az orvos vállat vont.

— Én a betegséget meg nem állapíthatom, csupán rendkívüli idegbántalmat konstatáltam, ami végzetessé is válhatnék.

— Az égre orvos, csak ezt ne! — hörgi kétségbeesetten a báró. Már négy gyermekemtől fosztott meg Isten rám súlyosodó keze. Csak egyetlen fiamat hagyta meg számomra a kegyetlen végzet, egyetlen gyermekemet, akit imádok, s akiért meghalnék! Az isten nevére, barátom, mentsd meg őt! Alig egy éve, hogy legidősebb leányom, egy rangján aluli ifjúhoz akarván nőül menni, amit én elleneztem, öngyilkossá lett! Oh! Bár ezt ne tettem volna! Mit ér a rang, a vagyon, édes öreg barátom, ha az ember oly boldogtalan, amilyen én vagyok már 12 év óta! Hisz te vagy egyetlen, legmeghittebb barátom, tudod: mily kegyetlen csapásokat mért reám a sors. Anyám halála után, házasságunk nyolcadik évében nőm, rútul megcsalva, elhagyott, gyermekeivel együtt, meghurcolva nevemet és saját becsületét. Ne többet erről: a bűnös nő már nem él, és anyja volt gyermekeimnek. Oh! De most már nincs senkim a világon, Andoromon kívül, hagyd meg őt nekem, kegyelmes Isten!

— Csillapulj, barátom. Bízzunk a Mindenható végtelen kegyelmében, s amit ember tehet, tegyük meg. Fiadat valami rendkívüli ideg-rázkódtatás érhette, ami tekintettel korára... Hány éves Andor?

— Nem régen múlt 19 éves. Ö legidősebb gyermekem. Ugye őt meghagyja nekem az én Istenem?

— Szólj csak, barátom, nem vettél-e észre valami jelt, mely arra mutatna, hogy e fiatal szív tán megszólalt és...

Dárfalvy báró elkomorodott, fejét lehorgasztotta, amit az orvos észrevéve, félbe szakította beszédét, s egy ideig szünet állt be, melyet a báró tört meg:

— Mondd, szólt hosszas önküzdelem után az apa, — mit szólna a világ, ha egy Dárfalvy báró egy pór leánynak nyújtaná kezét?

— Nem értelek; kérlek, szólj világosabban.

— Nos tehát, tudj meg mindent. Alig jöttünk ide, húszévi távollét után, midőn Andor fiamon — aki most látta először e tájat, miután, mint tudod, születése óta a fővárosban élt, — oly különös változást vettem észre, amely megdöbbentett. Sokszor napokig nem láttam, de eleinte azt hittem, hogy a városi egyhangúsághoz szokott ifjú kedélyére tán a szabad természet látása tesz ily különös hatást. Sokszor órákig elüldögélt mellettem, mélázva és maga elé merengve. Sokat faggattam, végre tegnap bevallotta, hogy egy pór leányka kötötte le szívét, s hogy vagy e leányt veszi nőül vagy senkit a világon. Képzelheted meglepetésemet! Előbb ifjúságára hivatkoztam, hogy alig múlt 19 éves, de ő azt felelte, hogy ha szavamat bírja, türelmesen bevárja az időt, melyet házasságára kijelölök. Mikor láttam, hogy ily komoly a dolog, szigorúbban kezdtem beszélni, úgy annyira, hogy a leghevesebb jelenet fejlődött ki közöttünk, amelyet fiam azzal végzett, hogy ha e leány nem lehet neje, húga nyomdokát követi és öngyilkos lesz.

— Ismered e leányt?

— Nem; nem ismerem, nem is láttam. Tudod, hogy én nem igen mozdulok ki, mint a bagoly a fészkéből. Csakis azért jöttem újra e kastélyba, hogy zilált anyagi viszonyaimat így jobban rendezhessem. No, de most szólj, édes öreg barátom, adj tanácsot.

— Ez kényes kérdés; de mivel orvos vagyok és főleg, mert barátod vagyok, őszintén fogok felelni.

Késő éjfél volt, midőn báró Dárfalvy még mindig ott tanácskozott az orvossal. Majd a jószágigazgatót hívatta.

— Mondja csak, édes Ábrái, — szólt a báró, a belépő jószágigazgatóhoz, — miféle leány az, a kivel ön — mint már nekem több ízben is említette — beszélgetni látta fiamat, Andor bárót.

— Bocsánat méltóságod, de alig két héttel foglaltam el állásomat méltóságod megérkezése előtt s így senkit se ismerek a tájékon; csak annyit tudok, hogy egy pór nő leánya, aki ott lakik az úgynevezett kis dűlőn túl. Az anyja özvegy, mert férje már régebben meghalt delírium tremensben. A leány igazán gyönyörű szép, s amellett olyan, olyan... senki se mondaná, hogy paraszt leány.

A tanácskozás azzal végződött, hogy a báró ily rendeletet adott ki a jószágigazgatónak:

— Hívassa ide azt az asszonyt, Ábrái, mindjárt holnap reggel.

A báró parancsát teljesítették, de azt a feleletet hozták reá, hogy «Nem jön; semmi dolga a kastélyban!»

Dárfalvy báró ez üzenetre dühbe jött, de a beteg válságos állapota annyira kétségbe ejtette, hogy csakhamar elfeledte, miszerint egy jobbágy, egy pórnő így ellent mer szegülni, neki, a környék leghatalmasabb urának!

Az orvos nem sok jóval kecsegtette, hacsak valami váratlan öröm nem adna fordulatot; mert — amint monda — a tudomány itt már nem tehet semmit, csakis a természet segíthet.

Épen huszadik éve, hogy Dárfalvy Aladár báró utoljára járt azon az úton, melyen most halad a jószágigazgató kíséretében. Akkor alig volt 28 éves. Az a húsz év megháromszorozta korát: annyit szenvedett az egykor nagyon is könnyelmű ifjú. Mióta utoljára itt járt, igen megváltozott az egész környék; tömérdek apró házacska, kunyhó épült az egykori beláthatatlan rónaságon. Azt se tudta: merre jár, úgy átváltozott itt minden.

Egyedül az öreg fűzfa görnyedezett még ott régi helyén. Azt is nagyon megviselte már az idő, azt az emlékezetes füzet. Emlékezetes? Vajon emlékszik-e még rá a méltóságos úr? Ha eddig nem is, most alighanem eszébe jutott, mert egy percre megdöbbent, midőn kísérője kérdi, ha ne üljenek-e le? Dárfalvy báró újra ott ült azon a kis padon, újra látta a kis patakot s úgy rábámult arra a megapadt kis vízre, mintha azt kérdezte volna, — azóta először — attól a kis csendesen mormoló víztől:

«Mi lett abból a szerencsétlen leányból? Talán meghalt? Tán engem átkozva halt meg? Megfogott az átka!»

— Nézze, báró úr, — szakította meg a csendet az igazgató, — valószínűleg itt szokott találkozni a szerelmes pár, mert itt a padba van vésve a fiatal báró neve: Andor, — emitt meg Mária. Hej, méltóságos uram, mégis csak szép az a fiatalság!

A báró nagyot sóhajtott és még jobban elkomorodott. Hirtelen felkelt, mert úgy érezte, hogy ez a pad nem adhat neki pihenést!

— Menjünk!

Szótlanul haladtak s alig pár lépésnyire megálltak a kis paraszt ház előtt, melyet a jószágigazgató kijelölt.

— Itt vagyunk, méltóságos uram. Ott voltak tehát. A gazdag, büszke báró remegve lépett be a paraszt viskóba. Nem, nem a nagyúr, nem a büszke báró: az apa volt az, a ki egyetlen gyermeke életéért remegve, minden egyebet elfeledett.

Egy éj szemű leány fogadta, a ki csakhamar kisietett, hogy majd beszólítja a künn dolgozó anyját.

— Ez az a leány, méltóságos uram. Úgy-e, hogy csodaszép?

A báró nem felelt. Kimerülve rogyott egy székre és homlokán kiült a veríték a nagy belső izgatottságtól.

Egy kis negyedóra telt el így, néma csendben, melyet, az igazgató nem mert, s a báró nem bírt megtörni. Végre így szólt Dárfalvy báró:

— Épen semmit sem tudott meg e leány családi körülményeiről tegnap óta Abrai?

— Semmit, méltóságos úr.

— Tehát atyja, amint monda, nem él, csak anyja, egy öreg pórnő.

— Úgy van, báró úr.

— Amint látom, igen szegények lehetnek.

— Valószínűleg, méltóságos úr. Ma reggel beszélt róluk az erdőkerülő s azt mondja, hogy e leány atyja már ezelőtt nyolc évvel meghalt, miután kis vagyonukat elpazarolta egészen, s az anya kénytelen volt leányával zsellérházba költözni, miután a sajátjukat el kellett adniuk.

A báró nem felelt, de nem is volt ideje, mert belépett az, akihez jöttek, akinek szavától a hatalmas bárónak boldogsága függött: az ajtóban megjelent a pórnő.

Az asszony arcán a barázdákat nem annyira a kor, mint a szenvedés metszette be. Haja már csaknem egészen fehér volt, csupán szeme, tekintete nem változott; az a bánatos kék szem az első pillanatra elárulja benne Máriát.

Dárfalvy Aladár ráismert. Egy hang se jött ajkára, csak némán intett az igazgatónak, hogy hagyja magára, s az távozott. Egyedül maradtak. Szó nélkül, de szilárd tekintettel állt az egyszerű, a szegény pórnő a báró előtt s a hatalmas úr lehajtott fővel várta, hogy megszólítsa őt.

— Mit kivan, méltóságos úr? törte meg végre a csendet Mária komor hangon.

— Mária! fiam szereti leányodat! tördelte a báró,

— Az Isten óvjon attól! kiáltott fel Mária, rémülten.

— Értelek, értelek! — hörögte a báró; — de légy nyugodt, ha beleegyezel: fiam nőül veszi őt.

— A báró egy — pór leányt? — kérdi Mária keserű gúnnyal.

— Nem, Mária; figyelj reám. Van egy előkelő barátom, Dáras orvos, kinek nincs gyermeke, ő örökbe fogadja leányodat, és egy év múlva fiam az orvos leányit veszi nőül. Beleegyezel?

— Nem! — kiáltott fel erélyesen Mária.

— Nem? De leányod is szereti fiamat s e két szegény szív megszakad, ha elválasztják őket.

— Hej, méltóságos uram, — tört ki Mária keservesen és a munkától érdes kezét szívére szorította; — szívós pórtéka a szív, nem szakad az meg olyan könnyen. Megbízhat a szavamban, méltóságos uram, nem szakad az meg. Nem, nem báró úr! — és fejét tagadólag rázta.

— Gondold meg, Mária, fiam meghal, ha jó hírt nem viszek számára.

— Ej, dehogy, méltóságos uram! az csak afféle nagyúri kedvtelés. Azután erélyes hangon így folytatatta: de jó hogy, tudom! A leányt még ma elküldöm egy távoli helységbe, ahol az apja testvérnénje lakik; magam is oda szándékozom, mihelyt pénzzé teszem ezt a kis szegénységemet.

— Mária! Ez nem te vagy! hisz te nem beszéltél soha így.

— Nem ám, méltóságos úr! — majd gúnyosan hozzátéve: A báró úr is másként beszélt egykor.

— Vigyázz Mária, te is anya vagy! vigyázz, mert itt nemcsak az én fiam, de leányod szíve…Mária szeme csodálatosan villant föl és jelentőségteljesen vágott közbe:

— Nem féltem. Furcsa leány az, méltóságos uram. Több esze van, mint mindannyiunknak hanem a szíve na, az nem ütött az anyjáéra. — Van annak más módos kérője oda át a nénjénél.

— Mária! — kiáltott fel kétségbeesetten a báró; ne öld meg a fiamat, mert…

— Méltóságos úr, — Mária kiegyenesedett és fakó arca egy percre kipirult; — a leány az enyém s azt teszem vele, amit akarok.

— De ...

— Még egy óra eltelte előtt elküldöm nénjéhez; — vágott közbe erélyesen, és soha többé nem lesz a méltóságos báró útjában. Isten legyen méltóságoddal, aki minket most irtózatos szerencsétlenségtől óvott meg. Mária elhagyta a szobát, s a báró megsemmisülve rogyott egy székre.

VI.

Feketére volt bevonva az egész kastély udvara, amely tömve volt, mert a rokonok, barátok és ismerősökön kívül az egész falu népe kikísérte Dárfalvy Andor koporsóját az örök pihenés helyére. A kastély parkjában temették el; így kívánta ezt az öreg báró.

Mikor a sírt megásták, mikor a hulló rög tompa dörömböléssel kopogtatta a koporsó érc fedelét, mintegy üdvözölve az érkezőt, mintegy így szólva: «porból lettél, porrá levél; Isten hozott körünkbe újra!» De a sír szélén állók keserves zokogása, főleg a kétségbeesett apa szívszaggató sírása, annál inkább akarta volna marasztalni a drága távozót.

Elföldelték Dárfalvy báró utolsó gyermekét, nevének utolsó örökösét. A résztvevők, a vigasztalók, kiknek részvéte csak fájóbb, vigasza csak kétségbe ejtőbb — félrevonultak. A megtört apa egyedül maradt ott, hogy még egy végső Istenhozzádot mondjon, egy utolsó imát küldjön elköltözött földi boldogsága után.

Már épen összekulcsolta kezeit és szemeit az égre függesztette, oh! mert bármennyi csapás jött is onnan felülről: a vigasznak is csak onnan kell jönnie, midőn egyszerre egy halott halvány nőt pillant meg maga előtt, kinek arcán nem volt földi vonás, csak a fájdalom kifejezése árulta el rajta, hogy élő lény.

— Mária! — suttogta öntudatlanul a báró. Mária fejét csüggedten bólingatva szólt:

— Ej, ej, méltóságos báró! Ez a tréfa sokkal komolyabb volt, mint az, melyet Aladár űzött egykor Máriával; mert azt csak ember űzte emberrel: semmi a semmivel! De itt a büntető, a bosszú álló Isten űzött nagyon is kegyetlen tréfát, midőn szerelmet öntött a testvér szívébe, testvére iránt.

Kövér Ilma (Pest, 1862. június 25. – Budapest, 1928. április 26.) magyar írónő. Kövér Lajos drámaíró és Kövérné Komlóssy Ida színésznő leánya

Több rajzot, tárcát és elbeszélést írt, a Képes Családi Lapokba (1890–1891), a Vasárnapi Újságba (1890), a Pesti Hírlapba (1893. 65. sz., 1895. 357. sz.), a Magyar Salonba, (1894), a Fővárosi és más lapokba.

Mihályfi Ernő

Mihályfi Ernő: BALTA JÁNOS. Elbeszélés. 1921. 01. 04.

Balta János hazatért a mezőből. A lovakat beállította az istállóba, szénát vetett oda nekik és benyitott a házba. A rácsos pitvarajtót lassan támasztotta be maga után. Szürkület volt. Belülről mintha ablak csapódást hallott volna. Tempósan lekanyarította a tarisznyáját, felakasztotta a szögre. Az ajtóhoz lépett, széles kezét rányomta a kilincsre.

Barna, tagbaszakadt ember volt Balta János. Egytestvére a nehéz barna földnek. Arcán a barázdák testvérei azoknak, amiket ő tépett. Rá volt írva arra az arcra minden bibliás beszéde a földnek. Mert vele beszélgetett elégedett fölé hajolással kora virradattól minden napon. Nyugalmas szemeivel magába nézte a földnek minden végtelen bölcsességét. Tág kék szemei voltak. Szelídek. Olyan volt a nézésük, mint egy kiteregetett kék lepedő. Álmában mindig mosolygott Balta János.

Benyitott. Jó estét köszönt. Kis kényelmes kövér lány gurult elébe. Piros kerek arcában az apja szemei. Az apja fölkapta. Magához karolta, megcsókolta.

— Mi újság Ancsurka? Jó voltál?

— Vendégünk volt, édesapám. Egy bácsi. Az ajtón jött és az ablakon ment ki az elébb.

Balta János visszatette a lányát a földre. Körülnézett. A felesége a lócán ült a falnál. Hozzálépett.

— Jó estét, anyjuk.

Az asszony megvacogott, nem bírt szólni.

— Meg se csókolja az embert. Ráeresztette a vállára a kezét.

Az asszony felállt. Engedelmesen, gépiesen. Átkarolta az urát és megcsókolta. Visszaroskadt.

— Ehetném. Van szalonna?

— Van.

De nem mozdult az asszony. János kifordult az ajtón. Az asszony szemére kapta a kezét. Mire az ura bejött, felállt, kenyeret szelt. Széles rágással ette Balta János a szalonnát és kenyeret. Szólt.

— Ma jó volt a szántás.

Az asszony sápadtan ült mellette. Szája szélét rángatta a sírás.

— Igen?

Ancsurka az apjához szaladt. Az anyja elhúzta. Az orrát kezdte törülni. János kínálta.

— Ancsurka nem eszel szalonnát?

— Ne adjon neki, evett már. Ancsurka lefekszik.

A férfi kinézett az ablakon.

— Ne még, korán lesz, hadd játsszon. Csönd. Ancsurka a macskához futott, a kemencéhez. Megfogta és visongott hozzá.— Megfejtél már?

— Nem. Megtörülte a kését.

— Bemegyek a faluba. Beszélgetni egy kicsit. Nem leszek soká. A tehén alá szórj szalmát. A lovakat majd megitatom én.

— Hová megy édesapám?

— Cukorért.

Kiment. Az asszony csendesen pityogott a padon. Az asztalra zuhant a feje. Görcsösen rázta a zokogás. Ancsurka hozzászaladt, Ijedten nézte, aztán sírni kezdett,

— Rossz voltam édesanyám?

Vidáman lépett az utcán. Lába körül kis felhők vágódtak fel a porból. Kétoldalt fehér házak mosolyogtak.

Szemben a Csirkehegy mögé csúszott a nap. Egyre sűrűbb fekete fátylaiból pirosan integetett búcsút. A hegy hátán — éles sziluettet vágva a vöröslő égen — egy eke húzódott. Az izmos állatok ököri belenyugvással tagolták az utat. A felvágott göröngyök kirojtozták az eget. Az ember nagy, békés léptekkel ballagott. Árnyékuk messze áthúzódott a falun. Balta János tudatlanul együtt ringott a mozgásukkal. A hídon legények álltak. Néha nyers kacagás szabadult ki közülük. Az egyik beszélt. A híd karfáján támaszkodva kimagaslott. Balta János elkapott egy-két mondatfoszlányt:

— valahogy korábban jött haza ... gyorsan az ablakhoz —

Odalépett. Kezet fogott mindegyikkel. Elsőbb a beszélővel. Melegen szorította meg a kezüket.

— Adj Isten jó estét, gyerekek. Mormogtak.

— Ista.

Kettő összevillogott a háta mögött. Beszélgettek.

— Szép időnk van.

— Szép.

— Holnap szél lesz. Vörös az ég Virágos felett.

— A Dudás Jóska még mindig kint van a földön. Lenyúzza azt a két marhát.

— Tegnap húszezer pengőt kínált értük az egresi zsidó. Harmincat kért.

Messziről jött harangszó lebegett el felettük.

— Harangoznak Bercelen. És idehallik. Eső lesz.

Az egyik halkabbra fogta a hangját.

— Balogh Andris jár a Kovács Annushoz. Vendégségre elveszi. A másik kicsit irigy fontoskodással:

— Jó test, de nem dolgos. Úri kisasszony szeretne lenni. A sziráki grófoknál szolgált, ott tanulta.

A disznócsorda röfögve futott szét a faluban. Egy tehén hosszan felbőgött valahol. Balta János hazaindult. Mosolyogva fogott kezet. A szemei jók voltak. Nagy, nyugodt béke volt a szívében. Nem régen az olasz golyók zsongásában járt így. Ő meg nem halhat. Hiszen ki hallott olyat, hogy meghal a föld, a meleg, ölelő barna föld. És ő egy vele. Valami ősi primitív helyeslés lakott benne. És nem is tudta, hogy ez a legnagyobb jóság. A kapujuk előtt valaki a karjára tette a kezét.

- János bátyám.

Hátrafordult. A hídon beszélő legény volt.

— Gyere be édes fiam. Előre tessékelte.

— Ülj le.

Az asszony nem volt bent. Ancsurka aludt. Megsimogatta.

- Mi jót hoztál fiam? Belépett az asszony. Halkan sikoltott. Révedezőn jártak a szemei. Senki se tudott szólni. Ráborult az ura mellére.

- Nem csaltalak meg, nem csaltalak meg.

— Tudom.

A legény felpattant.

— János bátyám, én rosszat akartam. De nem tettem semmit. A felesége ártatlan. Be se akart ereszteni. Bejöttem és rövidre rá érkezett János bátyám. Kiugrottam az ablakon. Nem történt semmi. Most eljöttem. Üssön meg, ha akar. Megérdemlem.

Az asszony halkan vergődött az ura mellén. Simogatta a fejét. A másik keze a legény erős vállára tévedt.

— Hát így volt?

Ancsurka felült az ágyban. Mosolygott. János szelíd nézése összeölelte őket. Az asszony lassan elcsitult. A legény lehajtott fejét szomorú megbánás fátyolozta.

Olyanok voltak, mint napszálltakor a vadrózsa összeboruló szirmai.

Nyugat 1920. 13-14.

Mihályfi Ernő: Egyszerű vers

Mária parasztlány,
anyja a föld és apja az isten,
(szeretném testvéremnek mondani)
kemény és izmos, mint a tavasz,
a haja omló nyári zápor
(gyermeköröm ázni alatta)
a teste ázott, boldog, termő nyári föld,
melle hullámos ringó búzatenger
(mint én két karomnak nagy ölelése)
gőgös, mert fiatal
(mert szent gőg a fiatalság)
ajka tiszta forrás körül piros virággal
kristálykacagás csordul belőle dúsan
(jó a partján nagyon vidáman ülni)
és a szeme
dacos és büszke, mint az erdő,
alázatos, mint a rét
(amikor semmi nem volt, volt egy szem,
- mint a Mária szeme -
és ebből lett erdő, rét, föld, ég, nap, csillag,
ember, szarvas, fülemile, akarat, szeretet,
vágy, öröm és bánat)
most vidám, mint a vidámság,
boldog, mint a boldogság,
szomorú, mint a szomorúság.
Lelke, mint gyermekimádkozás,
(amikor Istennel telik meg a csend)
én szeretem.
Mária parasztlány,
de szép, de szép az élet!

Nyugat 1920. 13-14.

Mihályfi Ernő: Mária ének…

Mikszáth Kálmán

Mikszáth Kálmán A fekete fogat. Elbeszélés. (A mi külön meséink.) 1904. 674, 695, 711, 73o.

A mi falunk csak nekünk édes, akik ott születtünk, másnak, mindenkinek borzalmas, mert a temető bent van a házak között.. Ebből aztán az következik, hogy nálunk több a kísértet, mint egyebütt. Aki az ablakon kinéz éjjelente, egyszer is másszor is lát valamit, kivált télen, a ködből kihasadó árnyakat, és különféle rémítésre alkalmas alakzatokat. Csakhogy mi nem félünk. Sőt bizonyos fokig meg is becsüljük a saját kísérteteinket, és haragszunk a rektor uramra, aki ki akarta őket gyomlálni a mostani emberpalánták fejéből. Hagyja csak Kataki Márton uram, hagyja csak. Szép, hogy a holtak feljárjanak és végezzék a saját misztikus dolgaikat. Hiszen babona, babona, de sikeres küzdelme a fantáziának a halál ellen, a teljes elmúlás ellen!

Megszoktuk már, hát nem kell őket bántani, a temetőt is azért hasították eleink közel a házakhoz, hogy ha már hazajárnak a halottak, ne kelljen messziről fáradniuk. S ahol az élők ily gyöngédek, ott a halottak se lehetnek rosszak; nem rémíteni járnak fel fehér lepedőkben zörgő csontokkal, hanem eligazítani egyet-mást, igazságot tenni ebben vagy abban, figyelmeztetni a családot, községet valami nagy veszedelemre, csapásra. No már aztán ilyen viszonyok közt, ahol jó az élő, a hol jó a halott, maga a halál is enyhébb: csak a nappalokra szól. Igen is hazajárnak a halottaink éjjelente.

De mindez sokkalta kedélyesebb, mint másutt. Már maga a temető se olyan zord. A közepén óriás kőrisfa lombsátora kínálkozik heverő-helynek. A fél falu elférne alatta. Nyáron hétköznap ott játszanak a környékbeli gyerekek, vasárnap ebéd után az öregebbek szundikálnak árnyékában, az asszony a fejében keres az urának, aki a kellemes babrálás alatt elalszik, de a pipáját ki nem ereszti az agyarából, amit pedig álmodik ilyenkor, azt mind a holtak szövik és súgják. Aztán az a különös szokás is megvan (legalább sehol se láttam másutt), hogy a sír fejéhez nem szomorú fűzfát ültetnek vagy fenyőt, hanem cseresznye- vagy almafát s ami alma terem mondjuk például a Szuhánszky Borbála sírján, azt halottak napján szétosztják a Szuhánszky-rokonság közt kóstolóba, hogy azt a Borcsa küldi.

S azok a látomások! Szines, buja képzelődéssel megalkotott groteszk dolgok. Egy tüzes kocsikerék, mely némely évben kétszer-háromszor végigszalad a falun, s aki látja, meghal abban az évben. A keréken Nyikola Mihály ül, egy öreg szűcs (ezelőtt százötven évvel élt) a ködmöneivel hozta be Szklabonyára annak idején a kolerát, amely érdeméért a halál inasának fogadta fel a kimúlása után, és most őt küldözi néha napján embert akvirálni (szerez), de egyszerre csak egynek mutathatja meg magát. Történik, hogy némelykor egy-egy ismeretlen fehér kutya jön, honnan, honnan nem, isten tudja, odaszegődik valamely házhoz, kíséri a gazdát mindenüvé, míg egyszer csak kikapar a lábával valahol egy fazék ezüst-arany pénzt, ami a földbe volt beásva, s azzal dicsértessék a Jézus Krisztus, eltűnik örökre. Más alkalommal egy fekete tyúk kerül a házhoz, amelyet a gazdasszony soha se látott, ott gubbaszkodik, ott totyog egy darabig a többi baromfi közt, végre pedig felmegy a ház fedelére és ott sétál, ami figyelmeztetés a háziaknak, hogy rögtön assekurálják be (biztosít), ami eléghető van, mert tűz lesz. És hát ezzel a tyúk bevégezte küldetését, visszamegy megint a temetőbe, mert hiszen a vak is tudja, hogy a fehér kutya, meg a fekete tyúk elhalt lelkek voltak a hozzátartozóik közül.

Látni továbbá holdvilágos éjféleken két lábas serpenyőt szaladni a temetőből a falu felé, vagy a falu felől a temetőbe. Látta már ezt a jelenséget Kapocskay Mihály, Szalonnás Józsefné, Kary Appolonia és Filtsik Rozália. Hogy mi van a serpenyőkben, isten vagy ördög a megmondhatója, de csak emelgetik a három lábukat, szaladnak, szaladnak magoktól veszett módon, és az olyan kísérteties és borzadályos, Pedig hát semmit se különböznek a közönséges használatra való lábasoktól, aminőkben a pecsenye sül.

Még ennél is sajátosabb kísértete falunknak a fekete fogat Ezt ugyan ritkán látni, de régibb idők óta. Már a múlt században is látták a falu határában idegenek is. Hol-hol megmutatkozik egyeseknek, nemcsak éjjel, de nappal is. Olyik ember látja, a mellette álló ellenben hiába meresztené a szemeit. Az egyiken végig fut a borzadály és fogvacogva figyelmezteti társát.

— Látod?

— Mit?

— A fekete szekérkét.

— Nem látok semmit.

— Amott száguld, ni. Most befordult a mezőkre, hallod a lovak csengőit?

— Látni nem látok semmit, ellenben hallok valami csengés-félét, de azt hiszem, hogy csak a fülem cseng.

A fekete fogat pedig ott vágtat szélsebesen. Fekete kis szekérbe három fekete ló van befogva; egy elől, kettő hátul, a bakon fekete kocsis ül, fejetlenül, bal kezében tartja a gyeplőt, jobb kezében pedig a saját fejét, és rohan a három lobogós sörényű fekete ló árkon-bokron szilajon neki vadulva, míg végre szétfoszlik a levegőben, mint a füst, mint a pára; egy szempillanat, és nincs az úton semmi.

Különböző legendák fűződnek a fekete fogathoz, amelyeket unalmas volna elősorolni. Fulventius Báskó a Balassák kékkői várában a XVIII. század elején élt barát hosszú krónikában jegyezte fel a szklabonyai határban száguldó fekete fogatnak, mely se port nem ver fel, se nyomot nem hagy, különböző históriáit, amint azok a nép száján forogtak. A krónika végére oda jegyezte a páter: Magam subscriptus is láttam e tsodálatos kotsit die Decembris 27. 1718. éjjel, mely fekete vala, miként a szurok. Nota bene, non nox fuit nigra, sed curriculum et eques. (Megjegyzendő, nem az éjszaka volt fekete, hanem a kocsi és a lovak).

Azt hinné az ember, hogy az efféle fogatok, melyeket a gonosz álom-látás vagy beteges fantázia hoz létre, legalább maradandók, a kocsi kerekeit nem kell ráfoltatni, a három fekete lovat nem kell patkoltatni. Az egész készség ott áll valahol az ördög vagy a halál kocsiszínjében, és nem kopik a fantasztikus utakon, melyeknek célját emberi elme kifürkészni képtelen. A nagyanyám, Turtsányi Zsuzsanna, már úgy látja a fekete kocsit, hogy a hátulsó bal kereke hiányzik, de azért csodálatos módon le nem ül a tengelye, és villámsebességgel hajt a fejetlen kocsis. Suhog a rémletes jármű a levegőben. Aztán minden kísértet-látónak a negyedik kerék híjával mutatkozik. Így vallja Kisméti Márton bíró-viselt szavahihető ember, Vargha Juliánná csősznek neje hasonlóképen, item Fodor Ambrus és nemkülönben Galandáné javasasszony. Denique nincs meg a negyedik kerék többé. Furcsa, hogy a kísértetek jószága is kopik! Hát nem akadna a túlvilágon kerékgyártó?

Így volt ez egészen a forradalomig. Annak a végnapjaiban Bédeky Tamás szolgabíró regnált a falunkban. Kövér köpcös ember volt vérbe borult szemekkel, bozontos szemöldökkel, ajka körül és a homlokán a kegyetlenség jellegével. Hiszen azért is lett szolgabíró. Aki szelíd, jó ember volt, az mind szétfutott, letette a hivatalát. Most már nem lehetett szentelt vízzel rendet tartani. Minden szétesőben volt. Kemény, kegyetlen kéz kellett.

Rédeky púpos ember volt; azért nem vehetett részt a csatákban, pedig az ütni-vágni volt az eleme. Rendes dolog, hogy az ember az után sóvárog legjobban, a mi legtávolabb esik tőle. A rút ember, a kit az asszonyok kerülnek, rendesen mély szerelmekben hányatódik, a ferde testű nyomorék, a ki nem lehet katona, épen a halál szérűjén szeretne dolgozni. A városi ember, a kinek földje nincs, a mezők művelését tartja az élet poézisének, és így tovább.

(Folytatása következik.)

695. (A mi külön meséink.)

Szóval valóságos zsarnok volt a kurta nyakú Bédeky. S ha már katona nem lehetett, ahol embereket apríthatna, kisebb hatalommal is beérte. A szerencse kedvezett neki a szabadságharc vége felé. Az eddigi szolgabíró, Horváth Pál bement egykor a templomba, hol is a tulajdon testvér öccse, Horváth Domokos volt a prédikáló pap, ki a következő textust választotta aznap ünnepi beszédje anyagául:

Legyen az Istennek hála,

Hogy nincs az országnak királya.

Ez a debreceni függetlenségi nyilatkozat hírének hatása alatt volt. Szép paprikás beszédet vágott ki, mellyel megríkatta és feldühítette hallgatóságát. Hát még a könyörgés! Könyörgök hozzád Úristen, hogy ne segíts a németnek, mert bizony megjárod vele.

Nem lehet egyébiránt folytatni, mert Horváth Pál szolgabíró uram is bedugta a fülét, kirohant a templomból, aztán becsomagolt, kocsira ült és meg sem állt, csak mikor már túl volt az ország határán. Otthon csak egy levelet hagyott, hogy «csináljátok a többit magatok, én már nem kérek belőle.» Ahhoz a többi csinálni valóhoz választották meg aztán az üres helyre szolgabírónak

Bédekyt, így csöppent a hatalomba, ami után teljes életében sóvárgott. A hatalom és parancsolás volt a szenvedélye. A hatalomból pedig sohase jutott annyi egy-egy embernek, mint most. Olcsón is adták, s nem igen korlátozta azt most semmi. A parancsolás azonban nem volt könnyű, mert nem volt, aki engedelmeskedjék. A feloszlási processzus nagyon előre volt már haladva, a hadsereg züllőben, a vármegye romokban. Nem volt már semmi földi tekintély, semmi felsőség, se Kossuth, se Görgey. Még a pénz se. A pénzben se hittek. Ez már a világ vége.

Kiki a saját felelősségére dolgozott. Apró diktátorok támadtak, akik fölött nem állt más törvény, csak a saját akaratuk. Voltak, akik már nem bíztak a magyar ügyben s siettek a bőrüket biztosítani, voltak ellenben, akik még mindig tovább szőtték a nagy nemzeti álmot. Majd csak történik valami. Nem lehet az, hogy az Isten teljesen elhagyjon. Hiszen azért Mindenható, hogy ilyenkor lépjen közbe valami csodatettekkel. Talán felajánlják a koronát egy muszka főhercegnek? Talán Andrássy hozza el a törököt segítségül?

Rédeky is a rajongókhoz tartozott s nagy buzgalmában fölfegyverezte járásában a férfiakat, ki dárdát kapott, ki kopját, ki lándzsát, még a gyerekek is fegyver

alá soroztattak, s egész nap gyakorolták magukat a réteken. Rédeky is a rajongókhoz tartozott, s nagy buzgalmában fölfegyverezte járásában a férfiakat, ki dárdát kapott, ki kopját, ki lándzsát, még a gyerekek is fegyver alá Boroztattak s egész nap gyakorolták magukat a réteken, de ők maguk se vették egész komolyan. Csak mosolyogtak rajta. Bosszúság fogta el Rédekyt, hogy a fegyelmet sehogy se bírta fenntartani, elhatározta, hogy drákói szigorral lép fel annak meglazítói ellen.

Egy nyári délután künn a kertjében csibukozott, eltakarva híres hársfája lombjaitól s hallgatta, amint a gyakorlatról hazatérő paraszt csapatok katonás ütemű léptekkel elhaladnak a kert mellett. Tetszett neki, hogy oly szépen taktusra dobban a föld, mintha igazi katonák taposnák. «Ez az én művem» gondolta eltelve kevélységgel.

Szemben a falusi nemzetőrökkel kékkői tótok jöttek, asszonyok, férfiak vegyesen s alkalmasint Gyarmatra igyekeztek a másnapi vásárra. Köszöntötték a nemzetőröket:

— Dicsértessék a Jézus Krisztus!

— Mindörökre Ámen! — fogadták a mi fegyvereseink.

Rédeky dühösen ugrott fel, hogy a hadnagyot, Blavinka segédtanítót összeszidja, amiért nem tudja katonáit ülendő köszönési formára tanítani, de egy kis párbeszéd kerekedett a tótok és a milícia közt.

— Miféle istennyila az a kezetekben, hé? — kérdezte egy hang tótul.

— Dárdák, atyánkfia, — felelte a helybeli katonák egyike.

— Uccu hopp, és mire való az kenteknek ?

— Találja ki kend!

— Hát jó lesz rajok békát tűzdelni, — nevetett a tót

Mire nagy röhej támadt a nemzetőrök és a tót leányok, asszonyok közt. De ott benn a kerítés mögött vérbe borult Rédeky szeme. Hej, ki meri a magyar fegyvereket gúnyolni? Odafutott a kerítéshez, mint egy ugrásra kész tigris és nyomozni kezdte indulatosan:

— Ki mondta azt, hogy békát fognak tűzdelni a dárdákra? Ki mondta?

Szuhánszky János nemzetőr tisztelgett a dárdájával, s rámutatott egy hórihorgas öreg tótra, a ki gereblyéket és lapátokat vitt a vállán.

— Ez mondta, uram.

— Fogjátok meg és verjétek vasra, — parancsolta zordonan.

A nemzetőrök a mutatott alakra rohantak, hogy legyűrik. De az egy csöppet se ellenkezett. Olyan jó, türelmes ember volt, mint az aludttej. Hagyta lefolyni a dolgokat a maguk medrében. Lesz, ami lesz. A szolgabíró olyan, mint a végzet, annak az akarata ellen úgy sincs patika. Hát vigyetek be, no hadd lássam, mi lesz ?

A többi társai eloldalogtak és csak félénken suttogva mesélték a szomszéd házakból összefutott asszonyoknak, hogy mi történt.

— Egy kis tréfát eresztett meg a mienk Janó Kobolnyik s ezért mostan elfogták.

— De egy tréfáért!

— Hja, az ördög tudná mikor, mitől forr fel a nagy urak epéje!

Mind elszéledtek a tótocskák, csak egy szép szöszke leány maradt az öreg tót mellett, kérő -leg téve össze kezét s tekintetét a szolgabi ró ra mélyeszté, ki a kerítés mellett állott.

— Ne tessék bántani, kérem alássan. Hiszen se nem lopott, se nem rabolt az én szegény apókám.

Rédeky dühösen förmedt rá:

— Csitt, ne csipogj! Hozzátok be azt az áruló gazembert, hadd végezzek vele.

Ezzel megindult a kancellária felé, a két dárdás pedig közbül vette a tótot és kísérte utána.

Az egyik dárdás szemet vetett a csinos lányra, aki nem maradt el mellőlük, — megkérdezte a fogolytól:

— A kend lánya ez?

— A vak is láthatja, hasonlít hozzám.

— Mint a tulipán a bocskorhoz.

— Mi a neve? — kérdi a másik nemzetőr, Bente József nevű.

— Borka.

Hát kendnek mi a neve?

— Én is János, Isten is János, — tréfálkozott a rab, — vagyok a Kobolnyik János.

— Ej, ej, Kobolnyik János, jobb lett volna kendnek vakon születni, mintsem a mi szolgabírónk kezébe kerülni.

— No, már azt nem szeretném, — kedélyeskedett tovább Kobolnyik, — már akkor inkább csak a kendtek szolgabírája születhetett volna siketnek.

— Pszt! Kendben az ördög lakik, — pirongatta Bente. — Elhallgat mindjárt! Nem látja, hogy ki megy ott elől? Hátha meghallja?

— Bánom is én, — felelte vállvonogatva Kobolnyik, egyet rántva a rézkarikás tüszőjén, mely a hasát bontotta.

Ily beszélgetésben mentek végig az udvaron, hol a nagy eperfánál ott állt még a régi kaloda (a mogyorófa pálca mellett a legszükségesebb közigazgatási szerszám), a folyosón meg a deres terpeszkedett, a szolgabíróné leanderjei társaságában. (A kellemes és a hasznos egymás mellett)

Kobolnyik János látta útközben mind a két mesterséget, s szerette volna eltalálni, melyikből lesz része. Hiszen körülbelül egyre megy. Mindeniknek vannak kellemes és kellemetlen oldalai. A kaloda nem nagyon fáj, de hosszadalmas. A deres nagyon fáj, de nem tart soká.

A folyosóról nyílott a kancellária, hol egy cifra hajdú ácsorgott, aki ajtót nyitott először a szolgabírónak, azután a két nemzetőrnek, akik leeresztették dárdájukat s úgy kisérték be a rabot, mikor azonban a Borka is be akart menni, intettek neki, hogy nem szabad.

— Te künn maradsz, húgom.

— Vigyázz a lapátokra és a gereblyékre, — szólt hátra az apja, ledobván hátáról az árukat. Borka tehát leült az ámbitusra, hogy megvárja, míg az öreggel végeznek. Szomorú is volt, mérges is volt. Szidta magában az öreget, hogy minek olyan szabad szájú, ni most is milyen galibába keveredett s ezt el is panaszolta a hajdúnak, aki részvéttel volt iránta és megbiztatta:

— Ne félj, hisz meg nem eszik.

Hogy mi folyt bent a kancelláriában, nem lehetett tudni, hír onnan ki nem jött. Egyszer egy fiatal esküdt kinyitotta félig az ajtót (hallani lehetett a tollak percegését) s kiszólt a hajdúnak

- Eredj András a hadi törvényszékért!

— Jaj mi az a hadi törvényszék? — kérdezte Borka aggódó arccal.

— Az a hadnagy, Hlavinka, meg a helybeli szűcs, most őrmester, meg a Virgonc kertészlegény, most káplár.

Nehéz kő esett le a Borka szívéről, megkönnyebbülten sóhajtott fel.

— Hát ezek emberek?

Ő azt hitte szegény, hogy valami kínzó eszköz, a minőket a kékkői várban látott.

A hajdú épen indult már, mikor maga a szolgabíró lépett ki az ajtón, utána kiabálva :

— Megállj! Azonnal jöjjön ide a Leppencs cigány is.

— A hegedűjével?

— Szamár vagy.

Nemsokára visszajött a hajdú (de Borkának ez tengernyi idő volt) aztán egyenkint szállingóztak be a meghívott alakok. A hajdú magyarázta Borkának: Ez a hadnagy, ez a káplár, ez, az őrmester. De hát az mind csak olyan bohóságnak látszott, mert nem volt rajtuk katonaruha. (Folytatása következik.)

711. Borka egy darabig csak elbeszélgetett az öreg hajdúval, elmondta neki, hogy holnap új ködmönt kap apjától a vásárban, mert férjhez megy mindszentkor a szlatinai juhászhoz.

— Milyen ember? —kérdezősködött a hajdú.

— Nyolcvan juha van. Gyönyörű, szemenszedett anyabirkák és kosok.

— Ej, te golyhó, úgy látom, hogy inkább a kosokhoz mégy férjhez, mint a juhászhoz.

— Mit csináljon egy szegény zsellérleány?

— No és a juhász milyen? A leány vállat vont.

— Hát csak olyan, mint amilyen szokott lenni a juhász. Két szeme van, meg egy bajusza, egy nagy báránybőr sapkája. Ez az egész.

Inkább csak a ködmönt színezte ki Borka, hogy milyen lesz, gubacs színű, piros tulipánokkal kivarrva, közbe egy-két fehér szegfű. Az ősi nemzeti viselet leginkább a hegyek közt maradt fenn; most is zöld szoknya van Borkán piros galandokkal átkötve a darázs vékony derekán, hozzá a fehér ingváll, meg a hátul félig felhajtott felső szoknya alul kilátszó «rubács» kiadják a vörös-fehér-zöld színeket.

— Nekem is épen ilyen lányom van, — monda a vén hajdú, amint elnézegette a szép, kedves arcát, szelíd szemeit.

— Az is férjhez megy?

—- Már férjnél van. Helyrevaló, takaros, pípes menyecske.

— Mi a férje?

- Az a mi én, hajdú.

— Kinél?

— Egy kicsit nagyobb úrnál, mint én, — dicsekedett a hajdú — a kormánybiztosnál, gróf D. Károlynál. Szép dolog az, húgom.

— Már micsoda? A grófság? — kérdi Borka mosolyogva.

A hajdúság, szívem. Borka fitymálóan fintorította el ajkszéleit, úgy hogy a fehér rizskása foga is kicsillant. ~ - - -

— És azután? — szólt hüledezve a leány.

— Azt már csak a pap tudná megmondani, hogy azután mi történt vele, a pokolba ment-e vagy a mennyországba?

E pillanatban újra kinyílt a kancellária ajtaja s roskadozva, halálos verejtékkel az arcán, kitántorgott Kobolnyik János a két dárdás ember kíséretében. Utánuk vonultak a hadnagy, az őrmester meg a káplár.

Révetegen tekintett szót az ámbítuson, különben is sűrű köd gomolygott a déli eső után, úgy hogy észre se vette Borkát, csak mikor az eléje lépett.

— No ugyan soká tartott, — szólította meg. Az öreg fázékonyan rázkódott össze e hangra s rekedten hörögte:

— Felakasztanak Borka. — Azután kiterjesztvén karjait, fájdalmasan kiáltotta: Ne engedj, Borka!

Csak ez az egy lény volt, aki őhozzá tartozott, ehhez fordult, ehhez fohászkodott.

— Ugyan ne bomoljék kend, édes apám! Hiszen az lehetetlen! No, mért nem szóltok hát jó emberek, hogy nem úgy van? Mit meresztitek rám a szemeteket?

A hadnagy tartotta illőnek megszólalni nagy pátosszal.

— Nyugodj meg leány, a dolog úgy van, a hogy mondatik. Példára van szüksége a népnek, elrettentő példára, meg kell halnia, mert megcsúfolta fegyvereinket, mert ellensége a hazának. Isten legyen neki irgalmas.

— De hiszen két testvérbátyám szolgál a honvédeknél, — szólt a leány kigyulladt arccal — hadd lássam hát, ki az, a ki ezt az ítéletet merte kimondani? Vagy csak tréfálnak velem? Halálra nem szoktak senkit sem ítélni egy pajkos mondásért Elmegyek én magához a királyhoz is, ha kell.

A segéd-tanító hadnagy felhúzta a szemöldökét.

— Leány, te magad is vétkezel, de én bedugom a füleimet. Tudnod kellene, hogy nincsen király.

— De van Isten! — monda a leány.

— Csakhogy az nem veletek tart, te kutyaházi — förmedt rá a szűcs-őrmester. (Vége következik)

730. vége. Egy nyers kövekből készült nehéz vasajtóval ellátott épület állt az udvaron, eltakarva százados kőrisfa lombja által; valaha magtár volt, mikor még zsidó nem volt (a kinek most előre adják el gabonájukat a Rédekyek). Ez idő szerint börtönnek használják, sőt ezúttal a siralomházat fogja pótolni. Ide kisérte a két dárdás Kobolnyikot, a kit végkép elhagyott a bátorsága, összeroskadt, elájult menés közben, úgy hogy a földről kellett fölszedni s úgy szólván ölben vinni a sötétkamrába, a hol emberségesen megkérdezték, nem akar-e papot? A fejét rázta, hogy nem akar. Hát egy kis dohányt vagy mit? Azt se akart, hanem a helyett elkezdett hangosan sírni, mint egy kis gyerek. Pedig milyen jó kedélye volt a szegény öregnek, mikor a veszély még kicsi volt.

Ép ellenkezőleg történt a leánnyal; az addig nyafogott, míg nem hitt a bajban, most a halálos veszedelemmel szemben egyszerre olyan bátor lett, mint egy párduc-kölyök. Valóságosan szétlökte az ajtónál álló nemzetőröket.

— Ereszszenek be ahhoz a vérszopóhoz, hadd nézzek a szeme közé!

Berontott a szobába ós feltette mind a két kezét csípőjére, a hogy otthon Kékkőn látta a kardos asszonyokat.

Hanem a kinek ezzel imponálni akart volna, az behunyva tartotta a szemeit, csendesen elszunyókált a zsöllyében. Csibukja le volt támasztva a karszékhez és még füstölgött. Ez az ember el tudott aludni egy kimondott halálítélet után!

A ruha-suhogásra fölnyílt az egyik szemének a pupilla nélküli tokja s egy vérrel befutott, de a mellett mosolygó kék szem bámult a leányzóra.

— Ki vagy? Mit akarsz fiacskám? — kérdi félálmosan és a másik szemét is kinyitotta.

Borka egy dühös szörnyeteget képzelt s egy nyájas öregurat talált.

— Én vagyok a Kobolnyik leánya és azt kérdezem a tekintetes úrtól, miféle ítélet az, amit az apám fejére mondott?

— Ah úgy? — szólt konfúzusan s megrázta lomha testét, míg kurta, kövér karjával a csibukja után nyúlt. - Föl fogjuk akasztani az öreget. Minden indulat nélkül felelte ezt, mintha csak valami közönséges napi teendőről volna szó.

— Hát van a tekintetes úrnak lelke, ilyet tenni? — kérdi a leány érzékeny hangon.

Bédeky uram megtörülgette kettős tokáját s minden harag nélkül felelte:

— Az ember nem a lelkével dolgozik, hanem az eszével.

— Ítélete égbekiáltó, — kiáltja a leány, a karjait fölemelve.

— Megengedem, de hasznos.

— De az Istenre kell gondolni.

— Az a papok dolga, én az országot szolgálom.

A leány mondani akart valamit, szép piros ajkai rángatózni kezdtek, addig-addig igazgatta őket, hogy egyszer csak elborították arcát a könnyek, a térde megcsuklott s oda vetette magát a pufók úr elé - - -

— No hát eredj be Kobolnyik Borka, végezd el a dolgodat, megvárlak.

Vagy egy negyed óráig volt odabent a leány aztán visszajött, de már színes volt az orcája, mint a feslő rózsáé.

— Jót végeztél, Kobolnyik Borka?

A leány mondani akarta, hogy Áldja meg az Isten, amiért idehozott, de csak mégis elharapta, hátba nem jó volna Istent említeni a fekete kocsisnak, mert ki tudja, hogy van, mint van, azért aztán csak inkább némán intett a fejével, hogy jól végezett, és megint felült a kocsira.

Megindult újólag a kocsi, alig okozva némi neszt. Elimádkozott három hiszekegyet, mire a harmadiknak a végére jutott, otthon volt a fekete kocsi s egyenest behajtott a Bédeky szolgabíró udvarára. Épen estére harangoztak a veres fedelű toronyban. Hátul pedig az udvaron ácsok az akasztófa felállításán dolgoztak.

Borka leugrott a szekérről és egyenesen a kancelláriának tartott. András hajdú beeresztette, miközben jelentősen hunyorgatott a szemével. Benyitott tehát egyszerűen és ott találta a szolgabírót az esküdtjeivel, a pap is ott várakozott egy feszülettel.

— No, megint itt vagy? — vágott eléje a szolgabíró. — Mit akarsz megint? Amit mondtam, megmondtam.

A leány nem felelt semmit, csak kezdte a pruszlikját a mellén kigombolni (a fránya esküdtek szeme tüzes karikát hányt). Egy kapocs pattant, másik kapocs is utána, valami igéző látvány volt, jaj, csak még a harmadikat is kioldaná, de biz az most benyúlt a kezével, valami suhogott ott bent, egyszerre kihúzott egy papirost és átnyújtotta Bédekynek.

Az bele pillantott, megtörölgette a pápaszemét, elolvasta, ajkába harapott, hogy nem álmodik-e?

— Kegyelmi levél a kormánybiztostól, Kobolnyiknak, — dadogta. — Hát, hogy lehet az? (Szitakötő szemei csodálkozva meredtek a leányra.) Megfoghatatlan. Hol vetted ezt, te leány?

— A hol kaptam, ott vettem, — felelte a leány felülkerekedve.

— Szécsényben lettél volna? Igen, itt az áll, hogy kelt Szécsényben.

— Hát ott voltam.

— De hisz az lehetetlen!

— De ha mégis ott voltam, — feleselt a leány nagy bátran.

A szolgabírót köhögési roham lepte meg, arcizmai kidagadtak, halántékai lüktettek. Így mesélték ezt, mikor gyerek voltam; mondták, hogy mivel Kobolnyik Borka, a szlatinai juhászné e kocsin nyert el ártatlan atyjának kegyelmet, hát nem is lehet az a gonosztól való.

— Ott van, — ordította, jobb kezével oda mutatva és aztán némán, holtan zuhant kövér, nehéz teste a földre — szélhűdés érte. A jelenlevők ijedten szaladtak az ablakhoz, hát csakugyan ott állt a kísérteties kocsi, de már négy fekete ló volt eléje fogva, a negyedikre, a frissre épen most tette rá a kantárt a fejetlen kocsis.

... És azóta is, gyakran megmutatkozik a kísérteties kocsi a mi falunkban, egyik-másik látja, de azóta már négy ló röpíti, — mivelhogy Bédeky uram lelke a negyedik, az ostorhegyes. Csak a vén András, az egykori hajdú mosolygott ilyenkor befelé: mondta is egyszer-másszor: (Jobban tudnám én azt, hogy miképp volt, ha beszélni akarnék. Beszélni ellenben csak akkor akart, ha becsípett, de hiába akart, mert ilyenkor nem tudott; a nyelve nem forgott, az esze pedig összevissza szaladgált a tárgyakon, mint a mennybéli villámtüzes madzagja, nem lehetett annak a velejét kihámozni, — csak egyszer szólt némi világossággal, mondván a pipája hamuját megnyomkodva:

— Menyecske van a dologban, minden dologban menyecske van.

— Ej, miket beszél kend András bácsi, hát ugyan mi köze lenne a fekete kocsinak valamely menyecskéhez?

— Ej, hátha nem is kellett volna a Borkának arra a fekete kocsira felülni? Hátha, tegyük fel, a gróf épen akkor a mi falunkban lett volna, teszem fel kalandon valamely menyecskénél, ámbátor ha úgy vesszük, hogy egy vagy más, hát inkább nem is szóltam.

Mikszáth Kálmán: KOZSIBROVSZKY ÜZLETET KÖT. Elbeszélés. 1905. 01. évf. 3., 19., 34., 51., 66., 82., 98., 114., 131.

Önök alkalmasint ismerik Kozsibrovszky grófot. Ha máshonnan nem, az én elbeszéléseimből. Hol alul van, hol fölül van, de mindig gentleman marad. Egyszer eltűnik évekre, azt mondják letört, vége van, valami orosz hercegnél élősködik, efféléket mondanak, aztán egyszerre csak föltűnik megint régi fényében, a klubokban, a versenytereken, a politikusok közt, Krakkóban, Bécsben vagy Budapesten.

A minap (valami két esztendeje), mikor Grácban ütötte fel tanyáját, a penzionált öreg emberek városában, azt jósolták, akik ismerték rejtekhelyét: "No, de Most már csakugyan a temetőben van a víg csont, a mi Kozsibrovszkynk. Egy cégnek az ágense, mely ingatlanok, leginkább villák eladásával foglalkozik. («Kruse és Társa, a természet megszépítői». Hauptstrasse Nr. 11.) Ágens és Grácban! Borzasztó vég. Ebből nincs többé feltámadás.

Pedig hát mégis feltámadt.

De hogy ő feltámadhasson, annak a bekövetkezéséért meg kellett előbb valakinek halni. Ez a valaki nem volt más, mint az ő egykori öreg dajkája, valami lembergi Schrammel Aloyzia nevű asszonyság, aki csinált virágok készítéséből későbbi éveiben némi vagyont szerzett, s gyermektelen létére közeledni érezvén végóráját, megemlékezett a kis kópéról, akit egykor saját emlőiből szoptatott, reá hagyta húszezer forintnyi készpénzét és a boltját, mely tele volt csinált virágot tartalmazó dobozokkal.

Kozsibrovszky értesülvén a történtekről, legott elutazott Lembergbe, s bekapta a véletlenül jött örökséget, mint kutya a legyet. Végre is, kleine Fische gute Fische (a kicsit is meg kell becsülni). Szegény jó öreg Aloyzia, ő szépen járt el és egészen logikusan. Mikor teje volt, tejjel látta el a kis Kozsibrovszkyt, most pedig egy kis aprítani valót hagyott a tejbe. Igaz hogy a tej és a beleaprítani való közt egy nagy időbeli hézag tátongott, — de így is jó az.

A pénzt átvette a nemes gróf, a bolthoz azonban, minthogy az örökségi formalitások miatt egy egész hétig kellett Lembergben tartózkodnia, ráért egy csinos trafikos kisasszonyt keresni, akinek gavallérosan odaajándékozhatta.

Tárcájában érezvén ezt az égből csöppent összeget, így beszélt Kozsibrovszky önmagához Magyarországba menet, a vasúton:

«Most légy okos Kozsi! Most vigyázz Kozsi! Ez az utolsó szalmaszál, amit neked a sors lehajít, hogy ebből fond meg szerencséd szakajtóját. Ne menj kártyázni, azt mondom. Hanem okosságoddal, ügyességeddel szerezd vissza régi fényes pozíciódat. Hallgass rám, Kozsi! Sokat tanultál Kruse és Társától, vedd hasznát.»

És hát csakugyan szót fogadott magának. Meg sem állott Zemplén megyéig. Ott azután kiszállt és megvett nyolcvanezer forinton egy birtokot. Épen olyat, aminő neki kellett. Neki pedig olyan kellett, ami a kutyának se kell.

Legyen benne egy nagyerdő, amelyhez ne lehessen jól hozzá férni, legyen hozzá egy nagy vadászkastély, azután lehet hozzá föld is, az nem árt, sőt még használhat is, kivált, ha valami zöld terem rajta, nem szükséges annak épen zabnak lenni. Ne legyen az ember túl követelődző.

Zemplénben pedig vannak ilyen istenverte domíniumok. Hozzáférhetetlen helyeken tornyos öreg kastélyok, régi oligarchák építették, hogy ott az ellenség rájuk ne találjon, ha oda beveszik magukat. Vagy csinos vadászkastélyok, azokból az időkből, mikor még dúvadak tanyáztak az erdőben.

Ez a trimóci birtok is ilyen volt; valamelyik protestáns egyházi gondnok bírta eredetileg, s arra a célra használta (hiszen azért is lett fő-gondnok), hogy mint közjótékonyságáról ismeretes főúr szerepelhessen, minélfogva szinte türelmetlenül leste, hogy hol ég le egy-egy falu, nyomban épületfát ajánlott fel a tűz-károsultaknak a trimóci erdőből, még pedig felekezeti különbség nélkül. (Hej, micsoda derék emberek voltak azelőtt!) Persze tehette, mert az egész dolog voltaképpen csak az újságokban fickándozott elméletben. A gyakorlatban elég volt annak a szegény tűzkárosultnak, hogy a háza elégett, azt már nem lehetett tőle kívánni, hogy az ingyen épület-fával még a saját életét és a megmaradó barmaiét is kockáztassa tetejébe. Életveszélyes volt onnan csak egy gerendát is lehozni, illetve lecsúsztatni és többe is került, mintha akár a homonnai patikában rendelte volna meg.

Ez a trimóci birtok az áldozatkész méltóságos úr harmadéve bekövetkezett halála után egy okos unokaöccse kezébe került, akinek teljességgel semmit sem jövedelmezett. Kínálta fűnek-fának, kinevették, már éppen azon a ponton állott, hogy a FMKE-nek ajándékozza, mikor magjelent nála Kozsibrovszky, akivel különben pertu pajtások voltak, s nyolcvanezer forintot ígért a «dominiumért» (bírtok).

— Talán valami aranybányát fedeztél fel öregem?

Kozsibrovszky rejtélyesen mosolygott.

— Hát az majd kitudódik.

Megírták rövidesen a szerződést. Kozsibrovszky odadobott húsz darab ezerkoronás bankjegyet fél-pénznek: «a többit hozom». Ezzel aztán kezet fogtak és megitták rá az áldomást, ahogy ez szokásban van, úgy Magyarországon, mint lengyel földön.

— De már most igazán valld meg barátocskám, mit szándékozol ezzel a Patagóniával?

— Hát mindenekelőtt fölszerelem.

— Az erdőt? — csodálkozik ez.

— Az erdőt is, — felelte bizonytalan hangon.

— És mivel szereled fel?

— Ej hát, amivel szokás. Elő és holt instrukcióval.

— És aztán?

— Aztán kicsinosítom a kastélyt.

— És aztán?

— Azután következik a többi, majd meglátod.

Állt pedig a birtok mintegy ezernyolcszáz magyar holdnyi erdőből és vagy négyszáz holdnyi úgynevezett egyéb földből, mely igen alkalmas lett volna példának okáért vályogcsinálásra. Hogy egyébre is alkalmasnak mondta volna valaki, arra nincs adat. Kövek is voltak ott, de nagy számmal, építkezés esetén felhasználhatók, de azokat említeni sem akarjuk, ha a vályogot említettük. Mert ha már vályog van, vagy a kő felesleges, vagy a vályog. Minek csináljanak egymásnak konkurenciát? Felséges vízi források csergedeztek innen-onnan. Nagy érték volna ez Budapesten, borzasztó érték volna. De itt ezen a vidéken még emberek se laknak. Csak a madár iszik itt, aki nem tudja megbecsülni, mert neki a harmat is elég jó a falevélről.

Hanem hiszen vannak még derék, becsületes emberek a világ egyéb részeiben, akik meg tudják becsülni. Kozsibrovszky innen egyenest Homonnára hajtatott, ahol megalkudott a pallérokkal a kastély kicsinosítására. Majd betért egy ócskavasakkal kereskedő zsidó boltjába a piacon. Ott helyet se találtak az előkelő öltözetű úrnak.

— Mivel szolgálhatok, kezét csókolom.

— Tudna-e maga nekem öreg szarvas-agancsokat szerezni?

A zsidó csodálkozva tekintett fel a grófra, hogy nem tréfál-e, de hirtelen a homlokára ütött.

— Szobadíszítéshez ugyebár, — szólt örvendezve, hogy kitalálta.

— Olyas valamire, igen is.

—- Hát mért ne tudnék. Krámer Miksa mindent tud. Krámer Miksának sok apró gyereke van. (Krámer mindig harmadik személyben beszélt magáról). A szegénység a legjobb professzor.

— Hát szerezzen és minél előbb.

— Mennyi kellene körülbelül? — kérdi a kezeit dörzsölgetve.

— Vagy hat szekérrel, — felelte Kozsibrovszky.

Krámer Miksa meghökkent, összecsapta kezeit.

— Oh, jaj neki! (Tudniillik, jaj Krámer Miksának). Hisz annyi szarva nincs a szarvasnak.

— Bolond maga Krámer; egynek persze hogy nincs, de soknak sok van. (Ezzel kinyitotta tárcáját és egy százast tett le Krámer elé). Fogja ezt serkentőnek. Jól megfizetem, ha mind meglesz. Lehet az öreg, nagy, kicsi, kétágú, sokágú; mindegy, csak szarv legyen. Március közepén eljövök és elvitetem.

(Vége következik.)

02. 19. Krámer végre is megígérte, hogy a kívánt szarvak meglesznek időre s ezzel Kozsibrovszky nyugodtan elutazott Budapestre. A természet megszépítőinek egy szép levelet irt innen Grácba, hogy nem kér immár többet a mulatságból, mert ő a maga ura s magyarországi domíniumát óhajtja személyesen kezelni.

Hozzá is látott nagy sebbel-lobbal, szerzett egy szép négyes fogatot, valahol árverésen megvett egy csomó használhatatlan gazdasági gépet potom áron (de olyan gépeket, amelyek nem jártak és nem is voltak már kijavíthatok) azokat elvitette Trimócra; a kastély elé. Szerzett ugyancsak árverésen két muskétás ágyút, azok nagyszerűen veszik ki majd magukat a bejáratnál.

Szorgalmatosan feljárt a kaszinóba, leült nap-nap után az öreg Vágrányi gróf mögé gibicelni, aki szenvedélyes fogadó volt. Minden harmadik-negyedik szava volt: ki fogad erre? Kozsibrovszky egyszer kilesett egy kedvező témát, valami lehetetlen állítást (nagy volt ezekben Vágrányi gróf) és kételkedni kezdett.

— Hát fogadsz velem? Kérdi Vágrányi, szokott hevességével.

— Az a kérdés, hogy mibe, — felelte szerényen Kozsibrovszky.

— Akármibe! A mibe akarsz.

— Hát jó, — hagyta rá Kozsibrovszky — fogadjunk harminc zsák eleven nyúlba.

Vágrányi elmosolyodott, de azért belevágott a Kozsibrovszky tenyerébe és elvesztette a harminc zsák eleven nyulat. Mikor fizetségre került a sor, Vágrányi szerette volna a nyulakat átváltoztatni pénzre, de Kozsibrovszky nem engedett, neki nem kell a pénz neki, elevenen kellenek a nyulak. Akár nevetséges, akár nem, mégis csak természetben kellett kiszolgáltatni a tapsifüleseket s ráírni az alföldi uradalmának az igazgatójára, hogy azok előteremtessenek. Mihelyt véget ért a tél és az «isten tehénkéi» kezdtek az első tavaszi napfénynél sütkérezni, a rögök alól, Kozsibrovszky hozzálátott a birtok felszereléséhez. Kicsinosíttatta a kastélyt, a hét szekér szarvas agancsot lepedővel letakarva éj idején Trimóezra szállították Homonnáról. Másnap munkásokat fogadott, mindenik szekérhez négyet, mire a szekerek megindultak az erdőség részeibe.

— No gyerekek, — biztatta a napszámosokat, — lássatok hozzá, hajigáljátok szót az agancsokat.

Azok rá néztek csodálkozva:

— Mitől lesz az jó, méltóságos uram? Kozsibrovszky nevetett.

— Ha szarvval vetjük be a talajt, szarvasok fognak nőni benne. (És hamiskásan hunyorított a szemeivel.) Egyenletesen szórjátok el, ne egy helyre. Aztán egy kis harasztot kell rá borítani, mert maga a szarvas is így szokta bekaparni.

Bolond egy föld ez! Nem örül ez semminek a világon, csak a tavasznak! Annak is csak vagy két hétig. De akkor felöltözik a legpompásabb ruhájába, a páfrányok ellepik a mezőt s derékig érnek, farkas fejek, buja cickányok kinyújtózkodnak. Aki szétnéz a mezőn laikus szemmel, azt hinné egy zsírosabb, gazdagabb földrészre jutott. Gyönyörű az! Embermagasságnyi zöld szőnyeg a vörhenyes földön. Akit ez el nem bájol, az rossz ember. Akit pedig elbájol, az szamár ember. Mert ez a zöld növényzet semmire se jó a világon, csak a szemnek kellemetes. A trimóczi föld olyan, mint a lusta ló, szétjátssza magát, ugrál, ficánkol, kelleti magát, de ha hasznos munka végett hámba fogják, a Herkópáternek se mozdul. Biztathatod azt, trágyázhatod, szánthatod, boronáltathatod, azt mondja tótul, hogy «nye mozsem» (nem lehet).

Hanem hiszen jól tudta azt Kozsibrovszky, hogy mitől hízik a lúd, s tavasz elején Berlinbe utazván, vevőt keresett a birtokra az ottani arisztokrácia körében. És talált is. Mert Németországban minden bőven van, csak föld nincs. Maga a császár az első földbirtokos mintegy 80 ezer hold földdel, melyen vagy negyven kastély és város áll. A szeszkirály a második földbirtokos tízezer holddal és húsz kastéllyal, a többi domínium is mind ilyen kurta lélegzetű. Kertileg megdolgozott, keresztül-kasul turkált és csatornázott földek A nagy kultúra is nevetséges. Csak épen hogy már nem szitálják a földet. De nincs is már ott semmi poézis. Állat csak a vadaskertekben látható és a menazsériákban. Ha itt-ott vadon ugrik ki egy-egy nyúl talán, le is fotografálják a német képeslapok.

Valami báró Knopp Sebestyén gazdag bankár és gyáros keresett akkoriban egy vadban dús birtokot valamelyik szomszéd országban. Kozsibrovszky megismerkedett vele s mikor neki is előhozta a kívánságát, vontatottan felelte:

— Hát azt nálunk lehet találni. Nekem magamnak is van egy eladó jószágom. Értékes szántók és pompás erdőség. Ha jobbat nem tud a báró, nézze meg egyszer, ha arra jár.

— Hm, az a kérdés, hogy van-e benne vad? Mert lássa, kedves gróf Kozsibrovszky, nekem nagy üzleti összeköttetéseim vannak magas, legmagasabb személyiségekkel, a kiknek én nem viszonozhatom a szívességüket egyébbel, mint hogy évenként egyszer-kétszer meghívnám őket vadászatra. Tehát egy vadászkastély a fő és lőni való vadállomány.

Kozsibrovszky fitymálva rázogatta a jobb kezét.

— Akkor aztán nem igen csinálunk üzletet kedves báró Knopp, mert az én birtokom nem afféle ráadás a nyulakhoz, nem vadállatok fundúsa. Az egy kultivált Európa, egy kis paradicsom a maga nemében, ahol a vadászat csak másod- vagy harmadsorban említhető. Egyébiránt erre a célra is elsőrangú hely.

— Azt hiszi?

— Tessék, nézze meg egyszer. Ámbár mondom, e tekintetben nem fektetek rá valami nagyobb súlyt.

— Ön nem vadászik? — csodálkozott a báró.

— Soha. Fiatal koromban meglőttem egy suhancot, egy hajtót. Nem valami ügyetlenségből, hanem szándékosan. Gyerek voltam és feudális nagy család sarja, bolond középkori eszmékben nevekedve. Apám először vitt ki vadászatra a litvániai erdőkbe, s hallottam, amint a jáger jelentette neki, hogy annyi meg annyi zerge és nyúl esett el, megsebesült két hajtó. Hohó, gondoltam magamban, hát hajtókra is vadászunk, s minthogy restelltem, hogy még eddig semmit se lőttem, megcéloztam egy tőlem nem messze ácsorgó suhancot és meglőttem. Sebe és kínos jajgatása meghatott akkor, fölfogadtam magamban, hogy sohase megyek többé vadászatra és máig is megtartottam.

— Ön erős karakter, gróf Kozsibrovszky, — vélte a porosz. — És milyen vad van az erdőben?

— Azt hiszem, mindenféle.

— Akkor hát megnézem a birtokot.

— Mikor?

— Akár mindjárt. Kozsibrovszky elgondolkozott.

— Most egy pár napig nem érek rá, de ha önnek kedve lesz, úgy jöjjön el húsvét táján.

A báró megnézte a tárca-naptárát.

— Április 24-én indulok, 26-án ott leszek a délutáni vonattal. Alkalmas ez önnek?

— Ott fogom várni az állomásnál. Ebbe maradunk.

Szép tavaszi napra ébredett április 26-ikán Kozsibrovszky gróf az ő elátkozott kastélyában. Csak négyen lakták: egy vén csősz, egyszersmind majordomus, aki a tehenet is gondozta, a kocsis, akinek négy parádés ló volt a keze alatt, egy szolgáló, aki főzött és a gróf maga, illetve titkárja, voltaképen maga is lengyel gróf Styiriverszky, de a grófi titulust levetette ez idő szerint és mint Baptiste szerepelt a trimóezi uraságnál.

Kozsibrovszkynak szokása volt az ágyban reggelizni, forralt tejet pirított kenyérrel, azután kiszíni egy csibukot.

— Baptiste, — tömd meg a csibukomat és hozd ide.

— Várj, — felelte Baptiste, — míg megfőzöm a reggelimet. Gyakran esett úgy is, hogy Kozsibrovszky volt a Baptiste inasa, mert a szerencse forgandó Lengyelországban.

Baptiste előhozván a csibukot, fél könyökére dőlve szipákolt az ágyban, miközben kedélyesen beszélgetett.

— Ma nagy napunk van Baptiste. Ma dől el, hogy mi lesz velünk. Milyen csend van most itt. Majd meglátod, mekkora élet lesz itt délután. (Az órájára nézett). Ha a klepsidra jól mutat, akkor még egy óránk van. Azután kezdődik az előadás. Megjön a szakács Pestről a kuktákkal és az élelmi szerekkel a fél tízóraival. Te majd átszaladsz Okiadra Baptiste, ahol már itt vannak a hajtók. Az éjjel meg kellett érkezni a 30 zsák nyúlnak. Te magad mégy a bájtokkal és elrendezed, hogy e derék támogatóink kellő helyen, módon és időben hagyják el vászonbörtöneiket. Aha, valami zörög az ablak alatt. A fogadott ekék érkeznek. Szamarak. Mit akarnak? Mondtam nekik, hogy csak délután fogjanak bele. Oh jaj, Baptiste ! — Nagyon kiköltekeztem Baptiste. Ha ez a dolog nem sikerül, el vagyunk veszve. (Vége következik.)

03. 34. Általában zajos nap virradt fel Trimóczra. Míg Kozsibrovszky a csibukját szítta, elevenedni, népesedni kezdett az egész udvar. Szekerek jöttek mindenféle holmival, livrés cselédek innen-onnan. Egy csomó hintó és homokfutó üresen. Baptiste ki-kiszaladt ós váltig jelentette, hogy ez jött, az jött.

— A kölcsönkért hintók, — morogta Kozsibrovszki.

Ezeket egy társzekér követte, megrakva gyönyörű paraszt leányokkal, egy másik szekér férfi népet hozott, egy harmadikon cigány-banda szorongott brácsával, hegedűkkel, cimbalommal.

-— Hát ezek mire valók? -— kérdi Styiriverszky.

— Ezek az udvari cigányaink. Vidd be őket a kamrába, ott vannak a ruhák, amiket a bukott kassai színtársulat árverésén vettem, öltöztesd fel őket. De most már ideje, hogy fölkeljek. Lassan, óvatosan öltözködött. Miközben borotválkozott, ki-kitekintett az ablakon, mert minden percben történt valami. Mintha egy színdarab folynék odakünn, ahol az előre kicirkalmazott jelenések, felvonulások kellő időben történnek.

— Ah, — szólt megelégedetten az ujjait petyegetve, — megjött a földművelésügyi miniszter.

De már erre Styiriverszky is odaugrott az ablakhoz. Egy miniszter Trimóczon nem olyan közönséges dolog, hogy az embert fel ne izgassa.

— Hahaha, — nevetett Styiriverszky, — hisz ez a Szlamcsik fiskális Homonnáról.

Az volt, a Szlamcsik fiskális; de már akkorra be is nyitott és kirázta a nagy szakálláról az útközben ráragadt port, békanyálat s egyéb oda nem való gezemicét. Szépen volt öltözve, ünneplő feketében, mintha templomba jött volna.

— Jó reggelt grófocskám, dusicskám, itt vagyok pontosan, mint a szmrty, mint a halál. Adjon az Isten jó munkát!

— No hát ülj le Leopold és igyál egy kis szilvóriumot. Aztán láss hozzá a dolgok elrendezéséhez, süssetek, főzzetek, míg én a vasúthoz megyek a vendégért: _ _ _

92. III.

Asztalnál ülve találjuk Gazdag Miklós uramat leányával, éppen midőn végezték a rövid magyaros vacsorát. Miklós gazda a leánya által számára kitöltött bort épen szájához emelte, midőn hirtelen kutyaugatás, csengettyűszó, s lovak prüszkölése vonták magukra figyelmét s gátolták a bögre tartalmának kiürítésében.

— Menj csak Julcsa fiam, nézz ki, micsoda kutyaugatás az, talán valami idegen érkezett.

— Alighanem Kun Péter bátyám, a csengőről gyanítom, — mond kifelé indultában Julcsa, — de midőn az ajtót nyitni akarná, azon Kun Péter deres bundája tolakodott befelé.

— Kend az Péter bátyám? Be megijesztett deres bajuszával, meg azzal a nagy kucsmával.

— Én biz édes húgom. Adjon Isten jó estét, édes Gazdag Miklós uram!

— Adjon Isten, adjon Isten! — mond a házi gazda szokott derült arccal, midőn elébe ment. Mi jó vagy rósz szél hozta ebben a hideg időben, melyben még a kutya sem kívánkozik ki? Tegye le azt a bundát. Ejnyje, ejnyje, csak egy kevéssel jött volna hamarább, épen most fogyasztottuk el a vacsorát. Na, de semmi, lesz még ott valami. Menj csak Julcsa, készítsetek valamit, de szilajon ám.

—Ne fáradjanak biz ott, hiszen nem rég az ideje, hogy eljöttem hazulról, otthon pedig kevéssel azelőtt falatoztam.

— De bizony csak megpróbáljuk, hanem kerüljön már beljebb, üljön le.

A két ember helyet foglalt a szegletben levő festett lócán a rózsás asztal mellett. Julcsa pedig kifordult a szobából s nem sok idő múlva valami sistergés hallatszott a konyhából, ami az éhes emberre nézve valami kedves hang, kivált ha még reménye is van hozzá, hogy részesül azon valamiben, ami ezen sistergő hangokat adja.

Míg a konyhában sistergett az a valami, addig embereink közönyös dolgokról beszélgettek; időjárásról, a következő tavaszról, gazdálkodásról, cselédekről, midőn Julcsa, kezében párolgó tállal jelent meg s a tál tartalmának szaga előbb ért Kun Péter uramhoz, mint maga a tartalom. Előre jelenté, hogy az a siralmas sistergés a konyhában nem származott egyéb okból, mint egy nagy szál kolbásznak ő rettenetes megsütéséből. Letétetvén a tál az asztalra, Kun Péter uram minden nagy kínáltatás nélkül hozzáfogott dús tartalmához s jó ízűen falatozott, Gazdag Miklós uram a kínálgatási szerepet vitte, Julcsa pedig észrevétlenül kivitte a megürült bögrét s kevés idő múlva telve hozta vissza azt, szemérmesen tolta oda Kun Péter uramnak, mondván: hogy igyék is már, ne csak egyék!

— Köszönöm húgom! Bizony jól is fog esni. Adja az Isten, hogy a farsangon párta helyett főkötőt tegyünk a fejedre édes húgom!

— Jaj, Péter bátyám, ne mondjon olyanokat — mond szemlesütve a szégyenlős leányka.

— Hiszen csak úgy mondtam én azt tudod tréfából, tán csak nem haragszol érte.

— Ej dehogy haragszik, nem haragszik ő, csak egy kicsit szégyenlős a lelkem — mond leánya helyett Miklós gazda.

- Majd nem lesz az úgy, ha a legényeket kezdi szeretgetni.

Julcsa pedig csakúgy irult-pirult ezek hallatára, s míg az asztalt fölszedte, majd kicsattant a képe, olyan piros volt, s talán elolvad, ha még tovább ott kell lennie, de szerencséjére ki kellett vinni az edényeket s így menekedett meg az izzasztó fürdőből.

- Igyunk Kun Péter uram ebből a karcosból, azért adta az Isten, hogy tisztességesen fogyasszuk el.

— Hanem édes Gazdag Miklós uram, én csak itt ülök, csak itt beszélgetek, s még sem térek át a dologra, azaz, hogy voltaképpen mi szándékkal jöttem én kegyelmedhez. Nekem kegyelmeddel, mint igen bizodalmas jó emberemmel, egy kis beszédem volna négyszemközt, ugyanazért Julcsát jó lenne eltávolítani, nehogy valamit megtudjon.

— Nem bánom, legyen kegyelmed akarata szerint. Julcsa te, gyere be csak!

— Mit pára? — mond a lány belépve az ajtón.

— Elmész-e ma a fonóba?

— Igen, ha elereszt kend.

— Hol lesz ma fonó?

— A szomszédban Nagy Rébék néném-asszonynál.

— Sára asszony elmegy-e?

— Elmegy ökelme is.

— Jól van, elbocsátalak, csak aztán valami baj ne legyen.

— Dehogy lesz édes apám, dehogy lesz— mond a leány — s kis bundáját magára vévén, kerekes rokkáját hóna alá kapván, magára hagyta a két embert.

Gazdag Miklós uram pedig közelebb tolván a bögrét Kun Péter uramhoz, egy-egy jót húztak a karcosból. Mivel pedig titkos dolgokról akarnak beszélni s nekünk nem illik hallgatóznunk, pillantsunk be egy kicsit a fonóba, hova Julcsa ment Sára asszonnyal.

Nagy Rébék néni szegény sorsú özvegyasszony volt Karcagon; jó szívéért igen szerette öt az egész város, mert ha valakinek valami baja volt, csak ö hozzá ment, ö tudott tanácsolni, segíteni, különösen sebek orvoslásához igen értett. Szerette öt nagyon az ifjú nép, leányok legények, s a téli estéken rendesen ö nála gyűltek össze fonni. Ma este is itt találjuk a szomszédbeli lányokat, legényeket. A lányok fonnak, a legények a legártatlanabb nemével a játéknak mulattatják őket: dalolnak, mesélnek, enyelegnek, nevetgélnek. Itt aztán feltalálja mindenki a maga párját, szeretőjét. Itt látjuk Gazdag Juliskát is fonással foglalkozva, mellette egyfelől az öreg Sára ül, más felöl egy legény, jobbját erősen Juliska dereka körül fűzve, enyelegve a fonallal, mit Juliska ereszt. De talán nem is Gazdag Juliska az, kit az a legény átölelt, hiszen azóta már tízszer is pofon csapta volna; talán nem is Gazdag Juliska az, kinek fonalát az a legény el meri szakítani, hiszen Gazdag Juliska azóta tán kiásta volna szemeit, s az a lány nem ássa ki, dehogy ássa, még simogatja a legény képét. Már az a leány pedig Gazdag Juliska, a szép kun leány, a szőke angyal, karján szeretőjének. De az a szemérmes, szégyenlős leányka tudna-e szerelmes lenni? Már miért ne tudna, az ő szíve sincs tán köböl alkotva? Hiszen mi az élet virág — és a szív szikra nélkül, s mi könnyebb, mint a szív pislogó szikráját lángra gyújtani. Így gyúlt lángra a Juliska szívében lappangó szerelemnek pislogó szikrája is Nagy Pista iránt, ki egyetlen fia volt Nagy Rébék néninek. Szépfiú volt Pista, sudár, mint a cédrusfa; deli testalkata, dús csigákban aláhullámzó haja a vidék legszebb, legdeliebb legényévé tevék őt. Szegény volt az igaz, de dolgos, szorgalmas és józan életű. Az volt Juliskának kedves legénye s Juliska viszont Pistának kedves szeretője. Ritkán találkozhattak ők egymással, mert féltek, hogyha Julcsa apja megtudja e viszonyt, meg fogja azt szüntetni. Nem is igen tudta azt a háznál senki más, csak az öreg Sára asszony, ö pedig sokkal jobban szerette Julcsát, mint hogy ez ártatlan viszonyt akadályozni akarta volna. Ment hát a fonó esténként, s midőn gondolták, hogy már ideje volna hazamenni, haza takarodott ki erre, ki arra. Most is haza indultak, megelégelvén a munkát.

Midőn Julcsa hazatért, embereink még akkor is fenn voltak; ágyat vetvén a tornyos nyoszolyákban, jó éjszakát kívánás után magukra hagyta őket s ment a hátulsó szobába az öreg Sára asszonyhoz. Miután pedig az első házban a gyertya kialudt volna s ott a két ember horkolásánál egyebet nem hallunk, akár illik, akár nem, hallgatózzunk egy kicsit a hátulsó szoba ajtajának kulcslyukán, vajon mit beszél az a szép kis szőke lány a jó öreg Sára asszonnyal.

— Sára néném, nem tudja kend, minek jött most ide Kun Péter bátyám?

— Bizonyosan nem tudom, hanem mégis gyanítok valamit.

— Mit gyanít kend?

— Hát azt gyanítom, hogy nem más dologban fárad ö kegyelme, mint abban, hogy téged férjhez akar kérni; régen suttognak már ilyesmiről s most is aligha nem arról tanácskoztak.

— Ugyan menjen már kend, tán csak nem bolondult meg az a vén ember, — oh uram bocsásd bűnöm, hogy azt kell mondanom nem maga, hanem fia Lőrinc számára.

— Ej ne beszéljen olyanokat Sára néném, hova gondol, hiszen Lőrincz úrfi rá sem néz az ilyen magam forma lányokra, kisasszony kell neki.

— Már akár néz, akár nem néz, meglásd, az öregek úgy akarják, s annak úgy kell lenni.

— Bajosan lesz abból valami, Sára néném.

— Már miért lenne bajosan?

— Azért, mert én Kun Lőrinchez sem mennék feleségül.

— Már miért ne mennél?

— Azért, mert én Kun Lőrincet nem szeretem, nem is tudnám soha szeretni.

— De ha apád kényszeríteni fog?

— Ha kényszeríteni fog? akkor, akkor kész leszek inkább …

— Értelek gyermekem — szakítja félbe a jó öreg Sára — értelek; hiába fognak kényszeríteni, a szívnek parancsolni nem lehet, magam tapasztalásából tudom én ezt gyermekem; de hagyjuk el ezt, mint amiről még úgysem tudunk bizonyosat, aludjunk az Ur szárnyainak védelme alatt; holnap talán többet tudhatunk majd.

— Én igen félek a holnapi naptól, csupa félelem szállotta meg a lelkemet.

— Hagyd el már, aludjunk. Jó éjszakát.

— Jó éjszakát Sára néném; — susogta a szőke gyermek s csend lett a szobában. A csendet csakhamar megzavarta Sára asszony hathatós horkolása, míg Juliska sokáig nem tudott elaludni, sokféle gondolat járt keresztül-kasul szép fejében, míg végre az alom öt is karjaiba vette, s álmodott szépeket, igen szépeket arról, kiről éjjel nappal gondolkozott, álmodott az ö Pistájáról.

A hajnal legelső sugara rásütött a Gazdag Juliska rózsás ablakára s csókjaival fölebreszté szép álmaiból az alvó leányt.

(Vígé következik.)

102. (Vége)

IV.

Másnap reggel Kun Péter uram jó villás reggeli után derült arccal hagyta el Gazdag Miklós uram udvarát, ki azonnal behívta leányát.

— Édes leányom Julcsa! — így szólította meg leányát — meghallgasd azokat, melyeket most fogok neked mondani, mert azok nem haszontalan dolgok. Jövendő boldogságod függ azoktól, miket most fogsz hallani tőlem. Mi itt Kun Péter urammal tegnap este jövő boldogságodat forgattuk eszünkben, azaz, hogy nemcsak te, hanem az ő Lőrinc fia is beszédünknek tárgya volt, Felgondolván mi azt, hogy Isten kezébe van letéve hamar elmúló életünk s nem tudjuk, mikor szólít ki a végzet bennünket, hogy jó állapotban hagyjunk benneteket s nyugodtan halhassunk meg. Itt az este barátságos úton azt határoztuk el, hogy minél hamarább úgy láthassunk benneteket, mint egy párt. Én oda adtam kezedet Kun uram fiának Lőrincnek, remélvén, hogy nem lesz kifogása ez ellen leányomnak, s ugye édes lányom, ez így rendén vagyon? Lakodalmat csapunk még az idei farsangon.

— Jaj édes apám, ezt nem jól cselekedte kend —- mond Julcsa határozott hangon — én Kun Lőrincnek felesége soha sem leszek.

— Mit kell hallanom? Hát ez a gyermeki szeretet? Hát azért neveltelek én fel, hogy ne engedelmeskedjél apádnak? Ezt kellett nekem megérnem, mi?

— Hogy mindig engedelmes gyermeke voltam, azt tapasztalhatta. De ebben az egyben, megengedjen édes apám, nem engedelmeskedhetem, tiltja szívem — szól mintegy esdekelve Juliska könnyes szemeit kötényébe rejtve.

— Tudom már, mi itt a bökkenő — szól apja bosszúsan, — hallottam már felőle valamit, elbolondította már szíved Nagy Pista; de biz abból semmi sem lesz, egy kolduskölyök csak nem fog lányom után ólálkodni, Csakhogy tudom, már most kijelentem, hogy én adott szavamat többé vissza nem vonom, úgy lesz, amint én akarom, s a leányasszony Kun Lőrinczné fog lenni.

— Ne öljön, ne gyilkoljon meg, oh édes apám, hogy menjek én ahhoz feleségül, kit nem szeretek, kit utálok, gyűlölök — eseng zokogva Juliska. De apja többé nem hallgatott rá, hanem otthagyta bosszúsan lányát bánatával.

Kun Péter uram, amint haza ért, ö is rögtön egyetlen fiának esett; előadta, hogy már megházasította s megmutatta, hogy szent az ö akarata. Itt volt még csak a nagy patália! Lőrincz úrfi amint ezeket meghallotta, rettenetes dúlást vitt véghez a háznál, tört, rontott mindent, azt gondolta, hogy az talán fog valamit használni. De biz az nem változtatott semmit a dolgon. Apja megmondta és annak úgy kell lennie. Végre nagy nehezen mégis eszére tért, s ami nagy csoda. Illően kijelenté apjának, hogy biz ő nem bánja, lemond a fogadós lányáról s örömest elveszi Gazdag Juliskát. Hiszen ő is sokat hallott a szép kun leányról, s a szép kun leánynak roppant gazdagsága mellett elbújhat a fogadósnak cifra lánya. Azután így okoskodott: mit ér a cifra asszony a háznál? A főzőkanál nem illenék kezébe. Aztán meg hogy fogna hozzá a sütéshez, főzéshez, mikor egyszer nincs szokva ezekhez. Hát a fonást, szövést, varrást ki végezné el, ha leány korában nem tanulta? Mindezek agyában a mi Lőrincünknek szépen megfordultak, s fogadós Lízinek ezekhez nem értő finnyás személye egészen a semmiség homályába merült előtte. Gazdag Miklós szőke szép leánya volt minden gondolata. Nem is várt Lőrincz sokáig s kézfogóra mentek Karcagra.

Nagy volt a kézfogó, hét országra szólott. Jelen volt ott szegény, gazdag; boldog boldogtalan. Hanem Kun Lőrincnek szép szőke mátkája igen szomorú volt, nem tudta senki, hogy mi baja. Nem lehetett öt felvidítani, nem használtak semmit vőlegénye szép szavai sem. Hogy is volt volna víg szegény Juliska mikor kényszerülve tette kezét Lőrincz kezébe. Hogy is volt volna víg, mikor oly emberhez kellé férjhez mennie, akit ő nem szeret. De búskomolyságát aztán föl sem vették. Leányszokás — így szólnak —s hozzá még ki is nevették. Hej, pedig im beláttak volna szívébe, láthatták volna, hogy nem szokásból tette ö azt.

Végre, mint minden hosszúnak meg van a maga vége, a kézfogónak is vége lett. Elnémult a zene Gazdagoknál, a vendég elszéledt. A násznép is elment másnap haza Madarasra. A szép kun leánynak két piros orcája, hej de meghalványult a kézfogó óta!

A kézfogó után mintegy harmad napra átment Juliska a szomszédba Nagy Rébék nénjéhez. Átment, hogy fölvidámítsa szomorú szívét s megláthassa már három nap óta nem látott Pistáját. De mit kellé látnia, mit kellé hallania, midőn a kisded szobába belépett? Kedvesének anyja sir jajveszékel, könnyei záporként ömlenek alá orcáján.

— Jaj Juliskám — mond zokogások közt — jaj nekem. Nincs már többé fiam, oda van egyetlen gyermekem. Amint megtudta, hogy a másé lettél, elbujdosott messze a széles világba. Elment katonának s ebben az életben soha többé erre a vidékre vissza nem tér.

Amint e szavakat hallotta Juliska, még fehérebb lett már most is halvány arca. Nem tudott egy szót sem szólani, egyszerre összerázkódott s egy nagyot sikoltva eszméletlenül rogyott össze.

A sikoltásra többen jöttek be, dörzsölték, locsolták s ugyan sok munkába került, míg magához hozhatták valamennyire. Hazavitték, ágyba fektették, melyből ö többé föl nem kelhete. Igen nagy betegség lepte meg a szegény leányt s még nagyobb szomorúság a jó édes apát. Meg is bánta már tettét, s ha lehetne, egyetlen leányát be örömest megmentené, kerülne bármibe. De már késő, leánya közelebb van a sírhoz, mint az élethez. Beteg gyermeke ágyánál ül a jó apa és nagy szomorúsággal szomorkodik s nagy bánatában így szól a beteghez:

- Ne búsulj, gyermekem, Isten nem hagy el, meggyógyít ö még tégedet. Ne halj meg, ne halj meg, ne hagyd szegény jó apádat magára. Haza jön Nagy Pista nemsokára, hozzá adlak feleségül, csak ne halj meg. A beteg erre kétkedve rázta fejét.

Nem telt bele egy hét s Gazdag Juliskának rózsás ablakára utolsó sugarait vetett a búcsúzó nap s Gazdag Juliskának halvány orcája nem pirosodik meg többé. Amikor a nap lehunyt, ő is becsukta szemeit örökre, kiszenvedett, meghalt. Nagyszerű volt a temetés; jelen volt az egész város, s nem volt szem, mely könnyet ne ejtett volna koporsója felett.

Jó apja nem sokáig gyászolta öt, szíve nem hordozhatta sokáig a nagy bánatot, elment leánya után. Roppant birtoka, mivelhogy rokonai nem valának, a városra és a környék szegényeire szállott, kik aztán még sokáig áldották a jó adományozó emlékét. A szép birtoknak csakhamar nyakára hágtak, s igen szegény, boldogtalan állapotra jutottak.

* *

Ez volt története a szép kun leánynak. Még mintha most is látnám azt az ezüsthajú öreg bácsit, akit mi vasárnap délutánonként, mint gyermekek körülvettünk, s szájtátva hallgattuk a történeteket, melyeket ö híven elő tudott adni, mindig hozzá tette a végén: nem mondanám, ha nem tudnám, de lássátok, ezek mind az én fiatalkori éveimben történtek.

Ő tőle hallottam a szép kun leány történetét is, amit itt elbeszéltem. Hallottam én tőle még igen sok szép történetet, melyeket elbeszélek majd, ha Isten éltet.

A jó öreg bátya is már a karcagi temetőben alussza örök álmát.

Milesz Béla: Szent Péter és az Ur. (Mese.) 1873.5. 71.

Szent Péter egykor az Ur elébe lépett s így szólott:

— Engedd meg nekem, hogy egyszer a földre lemenjek, hogy ott barátaimmal mulassak, s a kedvetlenséget elűzzem magamtól. Úgyis éppen farsang van ott lent.

Az Úr monda:

— Egy heti időt engedek; mulass az emberekkel, de a kiszabott időre visszajöjj.

Ezzel Péter alászállott a földre barátaihoz. Nagyon szívesen fogadták. Barátai borhoz, tánchoz vezették s annyi örömben és gyönyörben részeltették, hogy az égről csaknem egészen megfeledkezett. Csak egy hónap múlva, midőn már feje fájt a sok tobzódásban, tért vissza az égbe. Az Ur elébe ment, s igen barátságosan fogadta.

— Miért jössz ily későn, Péter? — kérdi.

— Ah, Uram, — feleli ez — nagyon vígan voltunk. Bor, gyümölcs, étel, minden bőven volt. Vidámság, zene, tánc, játék uralkodott a földön, s csaknem elfeledtem, hogy a földi paradicsomot el kell hagynom. Erre így szólott az Ur:

— Na, mondd meg már most nekem, hogy az emberek jóllétükben, a kezeimmel bőven adományozott ételek és italok mellett megemlékeztek-e rólam?

— Uram, — viszonzá Péter — az egész országban bizonnyal egyetlenegy ember sem gondolt rád, csupán egy öreg asszony, kinek háza és majorsága leégett, ő könyörgött hozzád, de mindenki csak nevetett rajta.

— Na Péter, — monda az Ur, — menj most ismét az ég kapujához s őrizd azt szorgalmasan, mint eddig.

A farsang ismét eljött. Péter az elmúlt évi vigalmakra gondolt, s az Úrtól egy hónapi szabadságidőt kért.

Az Ur engedett kérésének s kívánta, hogy épen oly jól mulasson, mint a múlt farsangon. Midőn Péter a földre szállott, így gondolkozott magában: most már nem megyek oly hamar vissza, most legalább is elmulatok egy pár hónapig barátaim közt. Lejött a földre, de mennyire egészen másként talált ott mindent. Bor, gyümölcs, gabona nem volt sehol; a szegény nép csaknem éhhalált halt; dögvész, háború dühöngött; rablás, gyilkolás, tűzvész volt mindenfelé: Senki sem mulatott, minden ember szomorúan ült házában s az időt sóhajtozással és sirassál töltötte. Péter három nap múlva dohogva és bosszúsan tért vissza az égbe. Az Ur nyájasan fogadta s monda:

— Ej, Péter, hát ily hamar visszajössz? Mondd csak, hogy van ez? A múlt évben nem jöttél meg ilyen hamar.

Péter most elbeszélte, mennyire gyötörtetik a föld népe, mily nagy szomorúság és szükség uralkodik mindenfelé. — És az Úr kérdi:

— Gondolnak-e most rám az emberek? Péter felelte:

— Uram, ifjú és vén reggeltől estig és estétől reggelig szüntelen hozzád fohászkodik. Szüntesd meg haragodat, hiszen ők oly kegyes és alázatos lélekkel esedeznek hozzád. Az Ur viszonzá:

— Péter, figyelj csak. Ha én szelíd kezemet felnyitom s a népnek bort, búzát, mindent bőven adok s ehhez még jó egészséget és békés napokat: akkor elfelejtkeznek rólam és jótéteményeimről az emberek. Azért kell őket éhség, háború és halál által fenyegetnem, hogy bűneiket megbánják és hozzám térjenek.

Péter erre visszatért az ég kapujához.

És ha most lejönne hozzánk farsangolni, ugyan mit vinne hírül rólunk az Urnak?

Milesz Béla 1843. szeptember 8-án született Mezőtúron. 11 éves korától a karcagi református gimnáziumban tanult. 1858-ban a sárospataki főiskolán folytatta tanulmányait. Tanulmányai végeztével Putnokon lett tanító, később pedig Alsó-Szuhán, a Bónis családnál nevelősködött. Rendszeresen publikált a Néptanítók Lapjában. Alapítója volt a Tisza vidéki Régészeti Egyletnek, amelynek működését több mint három évtizedig az ő tevékenysége határozta meg. A később Múzeum és Közkönyvtárrá vált gyűjtemény munkájáról évente nyomtatott jelentést adtak ki. Milesz Béla régész, könyvtáros és író munkáját elismerve Tiszafüred 1912-ben megfestette Milesz Béla portréját. 1908-ban a tiszafüredi fiúiskola igazgatójává választották, 1912. május 30-án hunyt el. Tiszafüreden helyezték örök nyugalomra.

www.zounuk.hu/hu/wiki/milesz-bela

Miskolczl Henrik: A HÁLAADÁS ÜNNEPÉN. Amerikai történet. Egy clevelandi szerkesztő elbeszélése nyomán 1890. 759, 775.

A debreceni híresebb céhek között, mint a tímárok, gubások, szűrszabók, szűcsök, szappanfőzők érdemes céhei, az első nagy, gazdag és tekintélyes céh volt a csizmadiák céhe. Hazafiasságban, tisztes magyar erkölcsökben, vagyonban és tekintélyben egyenlően kivált a debreceni csizmadia céh. Ott a Csapó-utca részen a csizmadia-színnek nevezett hatalmas terjedelmű, cicomátlanul fehérre meszelt óriás árucsarnok is abból az időből maradt fent. Több ezer ember kényelmesen forgolódhat egyszerre ebben az iromba, de célszerű áruházban. Megkopott árupadokon, vaskarikákról csüngő diófa rudakon csalogatják a vásáros magyart azok a jó hírű debreceni csizmák. Minden héten friss csizmák újítják fel az évszázados bagaria illatot. Egy darab Kelet dacol itt a gyárkémény füstös jellegtelen szürke Nyugattal. Gyári portékák közönséges tömegével szemben a férfiaknak nehéz, kemény karakteres lóbőr csizmákat, a fehérnépnek selyempuha, kecses kölyök csizmácskákat sorakoztatnak itt pogányos magyar hadirendbe a debreceni csizmadiák.

A piros' muskátli virág nem fogyott ki a debreceni csizmadia műhelyek ablakaiból. Hej, hát még a mikor nemzetes Böszörményi István uram kormányozta a debreceni nemes csizmadiacéhet, mindenik csizmadiaháznak virágos kiskertje is volt. A rezeda, papucs- és tátogóvirág tarka-vörös török szegfűvel, tulipántokkal, liliomokkal színesen, szagosan bokrétázták fel a portát. A műhelyben nótaszó mellett folyt a munka. A kiskert méhecskéi is vidáman duruzsoltak, hűségesen szállították az édes mézet a gyékényfonatú kasokba. Nemzetes céhmester uram a virágos orgonabokor alatti padon a biblia olvasgatására is ráért. Megengedhette magának az ilyen elmélkedést, békés pihenő órákat Böszörményi István céhmester úr, hisz kellőképpen és becsületben megvénült már. A 1800-as évek első felében a céhnek is negyedszázadnál tovább volt bölcsen kormányzó céhmestere. Az Úr kegyelméből a szent házasélethez is szerencséje volt. Hű feleségével Somodi Klára asszonnyal ötven szép esztendőt megértek együtt. Az aranylakodalmat is megtarthatták az öregek. Nyolc élő gyermekük negyvennégy unokával és tizenhat dédunokával örvendezett körülöttük a kedves napon, amidőn az aranylakodalmas házaspár törődött testével a csöndes kopogóst is eltáncolta. A nemes városban ismerte, becsülte minden polgár a céhmester urat. A városi nagytanácsnak, a közgyűlésnek is tagja volt Böszörményi István, sőt az egyháznak is belső szolgája volt. Nagyságos és főtiszteletű szoboszlói Papp István magyar vallása püspök uram oldalán, mint kurátor szolgálta a debreceni református egyház ügyeit. Mivel pedig a világi javakban bővelkedett Böszörményi István úr, már inkább régi jó hírének fenntartásáért folytatta a mesterséget. A vásárokra nem is dolgozott, csupán a barátai, az ismerős házakhoz megrendelésre, új lábbelik előállításában, mint viseltesek javításában szorgoskodott a tőkénél két mestere, illetve öreg segédje. Maga a céhmester úr inkább csak lelkes szemlélője volt hűséges két segítőembere szorgoskodásának. Mihelyt szerét ejthette, lelkének épülésére a Szent Biblia olvasgatásában merült el. Némelykor annyira belemélyedt az írások könyvébe, hűséges feleségének, a nemzetes asszonynak, az ebédnél, a vacsoránál háromszor, négyszer is meg kellett ismételni a hívogatást: - Idea apjukom elhűl az ítél.

Böszörményi István céhmester úr mindig imádság és éneklés közben ült az asztalhoz. Mindamellett a sestakerti*- meg a kágyi borocskát sem vetette meg a nemzetes úr. Midőn estenként az Úr nevével elnyugodott, az éjszakát csendes alvásban szokta átpihenni. Annál inkább megháborgatta és nyugtalanította a nemzetes asszony lelkét, hogy egy időtől a vetett puha ágyon sokat forgolódott és folyton felébredezett az ő hűséges öreg gazdája. És bár életében ahhoz tartotta magát a nemzetes asszony, hogy a feleség csak akkor meséljen, ha az ura kérdezi, most az aggodalom kihozta belőle az első kérdő szót- ídes apja, kedves társam, mi oka lehet a kigyelmed lelke ilyen megváltozásának? Hogy érted ezt asszony? - hangzott kedvetlenül a sötétből.

*Debrecen Sestakert városrésze

Régen figyelem a kigyelmed nyughatatlan alvását, és már nem tűrhetvén tovább, ídes uram engedelmével, megkérdezem, miért vagyon ez így? Azt is kimondom, hogy azért háborgatja ez az én lelkemet, mert az a jóságos Jehova szent Úristen minekünk mindeneket megadott, amelyekkel földi embert boldogíthat. Most tehát nyugtassa meg kigyelmed az én lelkemet is.

Böszörményi nemzetes úr figyelemmel hallgatja az asszonybeszédet. A szokatlan kérdésre nagyot sóhajtott, majd felnyögdécselt a sötétből:

- Ídes anyja, hűsíges öreg élettársam, lelkem mélyéig hatott beszíded, különösen a Isten ű szent felsége áldását beszílted. Mert igazságod van. Mindezt tudom én is. Mégis az én lelkem ugyannyira fel van háborodva, hogy talán bizony meg is háborodom!

- Én jó Istenem, az öreg nemzetes asszony rémülten ugrott ki az ágyából. Az ő komoly és okos férjének ez a zavaros beszédje megrendítette. Gyertyát gyújtott az asszony és aggodalmasan az ura ágyának végére ült. -No, mi a baj? Csak ki vele ídes uram! Kedves öregem, mi baja?

- Mi a baj ? Nagy az én bajom, az öreg mester bús-komolyan szögezte szemét feleségére, -ídes anyjukom, haj, azon tépelődik az én lelkem, hogy lészen-e feltámadás vagy nem lészen? Eljutunk-e az örök élet forrásához vagy sem?

A nemzetes asszony összecsapta a kezét: — Ejnye, ejnye ídes uram ! Kű verje meg azt a szent bibliát. Tudtam, hogy ilyen lesz a vége. No de talán még nem késő? Eddig én mindig feleltem kigyelmednek, most hát majd én kérdek kigyelmedtől valamit?

A céhmester megütődötten emelte fel fejét a tekintélysértő beszédre. Hummogott egyet:

- Hallgatlak asszony. Ki vele, de okosan!

- Jól van no; lehet tán mán nekem is egyszer ?

A nemzetes úr nagyot nyelt:

- Hm. Lehet. Megengedem.

- Ugyan ídes apja, — a nemzetes asszony hamiskásan az urára villantott, — mondja meg nékem, hogy tudna-e a nagyságos püspök úr egy pár gordoványi új csizmát varrni?

A céhmester sértődötten fortyant fel:

- Ostoba beszéd ez anyjuk. Hogy tudna, amikor nem tanulta! Amikor még a talpalást is hozzám küldi.

- Ha pedig ez így van ídes apja, - - a nemzetes asszony feljebb csattantotta a hang¬ ját, - - úgy-e bizony az is igaz, hogy kigyelmed sem tanulta azt a papi dolgot?

- Ejnye, - - Böszörményi István ámultan pislantott a feleségére, aki mondókáját tovább folytatta:

- Nohát, ha így áll a dolog és kigyelmednek lelki gondjai vannak, fáradjik be ídes apjukom reggel templom után a püspök úrhoz, aztán kérdezze meg űkigyelmét, mint lelki dolgokhoz értő embert a háborgásai felől.

- No, annyok! - - az öreg céhmester kitörőt kiáltott, - - igaz, hogy az a gyönyörű ősz hajad mostan is olyan hosszú, mint aminő bogárfekete korában volt, tudod akkor? No, húzódj közelebb, - amikor az utca-kapuban először megcsókoltam. Azonban most mondom, amit mondok, igazán okosat beszéltél. Ez az első eset, hogy szót is fogadok neked.

II.

A magyar kálvinista nép szereti, becsüli a papját, ha a tiszteletes úr, mint ember is jóravaló. A szikár, borotvált arcú Szoboszlói Papp István debreceni magyar püspököt is szerették a hívei. Nemcsak maga élt családi körében példás erkölcsi életet, hanem híveinek tiszta erkölcsi életmódját is olyannyira ellenőrizte, hogy háta megett pápistának is elnevezték. A buzgó keresztyén Böszörményi Istvánnak is szeretett példányképe volt ez a meleg lelkű öreg pap. Bizodalmasan bejárogatott a püspök úr házához, és mivel abban a régi világban még az emberek személyválogatás nélkül szívesen lenyeltek «gargarizátum» gyanánt, reggelenként egy-egy kis pohárka asszonyfőzte gyümölcspálinkát, a jó gazda polgárok nemcsak a püspök uramat, hanem a többi nagytiszteletű prédikátor urakat és tanító embereket is bőven ellátták ilyen «naturálékkal». Nemzetes Böszörményi István céhmester úr is hogyne lett volna bizodalommal az ő püspökéhez, első papjához, hiszen egy-egy üveg kis-üstön főtt illatos szilvaszeszt, tiszteletének bizonyításául, minden esztendőben küldött az ő püspökének.

Böszörményi István mostan is tehát hitves társának tanácsa szerint, a szentegyházban megtartott reggeli könyörgés után, bizodalmas szeretettel kopogtatott be a nagyságos püspök úrhoz. A püspök örömmel és barátságos kézfogással fogadta régi kedves emberét.

- Tessék helyet foglalni, — mint öreg embert leülésre is megtessékelte s a hogy illik, hamar kérdezte is: - talán szent házasságot jött jelenteni Böszörményi uram ? Vagy mi másnak köszönhetem a kedves látogatást?

Böszörményi úr szégyenlősen, zavarodottan szorongott a bőrös karszékben, majd keserves sóhajtással így szólt:

- Nagy baj van nagyságos uram! Nagy baj! Igen nagy baj!

A nyugtalanság az öreg püspök szívét is megrezzentette, ijedt arccal kérdezte:

- Isten őrizz! Talán csak nem a nemzetes asszony halálos beteg?

- Nem! Nem! Nem ő, hanem én ...

Mi a szösz! - - a püspök vidámabban pillantott öreg híve rózsás arczára, - - hiszen kigyelmed olyan egészséges, mint a makk. Kővel sem lehetne agyonverni kigyelmedet; de hát no! Mi az a baj? Ha csak lehet, segítünk rajta! Azonban hé, hé Zsuzsi, - - a püspök kikiáltott az ajtón, - - Zsuzsi jöjj be !

- Parancsoljon főtiszteletű uram, — Zsuzsi, a szolgáló leányzó, kopogós csizmáival belépett.

- Itt a pince kulcsa, — szólt a püspök, de várj csak! Hadd nézzem meg a lajstromot . . . Jól van! Lemégy a pincébe és felhozod a huszonötödik számú üveget a szélső sorból.

Zsuzsi hamar hozta a cédulával számozott karanna lepecsételt pálinkát. Miután kötőjével letörölte a poros üveget és két kis metszett, talpas pohárkát is állított az asztalra: Tessék használni, kedves italukra, Zsuzsi leányzó fejhajtással távozott.

Ismeri ezt Böszörményi uram? - - kérdezte a püspök.

- Ismerem, — felelte a céhmester, -- kegyes engedelmével én küldöttem ezt az üveget, de nem tudom, hogy melyik esztendőben?

A püspök elmosolyodott:

- Az aranylakodalomkor.

- Úgy? Akkor már négy esztendeje annak. Haj, négy esztendő nagy idő egy öregember életében.

A felbontott üvegből, a színültig töltött pohárkából illatosan áradozott a nemes szilva-szesz zamatja. A vén püspök az almáriumból egy tányér tepertős pogácsát is előkeresett:

- Tessék nemzetes uram! Nyomtassuk le, azután vendége mellé ült a püspök, mert, bárha nem mutatta, aggodalmaskodott öreg híve beszédjén, — no, Böszörményi uram, most mán rátérhetünk a panaszos dolgára. Miről is van hát itten szó?

- Nagy lelki gond ez főtiszteletű uram,

Böszörményi István ékes bibliai szavakkal cifrázva, hosszan nyújtott beszédben feltárta az ő lelkének az örvénylését. A püspök mélyen gondolkodva hallgatta végig az egyszerű jóember emésztő gondolatait; majd mikor bevégezte beszédjét, elébe állott, vállára tette kezét és tiszta kék, okos szemével az öreg csizmadia nyugtalan tekintetébe mélyedt:

— No, Böszörményi István uram, meghallgattam kigyelmedet! Most már hallgasson meg kigyelmed is engemet.

- Hallgatom, - szól a vendég.

- Két kérdést adok fel, de jól meggondolja, hogy mit válaszol rá?

- Eszemen leszek.

Az egyik kérdésem az, kedves Böszörményi uram, ha hiszi kigyelmed, hogy feltámadás lészen, és mégis nem lészen feltámadás, lészen-e akkor kigyelmednek abból kára?

- Mán hogy lenne! Nem lészen nekem! - az öreg csizmadia bátorságosabban rázta meg ősz fejét.

- Most pediglen a kérdést megfordítom. Ha nem hiszi kigyelmed, hogy feltámadás lészen és mégis lészen feltámadás, akkor lészen-e kigyelmednek kára?

- Hogy lenne?

- No látja kigyelmed, - - derűsen sugárzott a vén püspök szeme, közben jól meg is rázta öreg híve vállát, — még annyit is mondok, hogy máskülönben a feltámadást akár hiszi kigyelmed, akár nem hiszi, a papbért csakúgy meg kell ám fizetni. . .

Isten úgyse' hiszen mán, az öreg céhmester jóízűen felnevetett, -- hanem annyit én is mondok nagyságos uramnak, bolond beszíd az, hogy az asszonynak hosszú haja: rövid esze, mert ha az én hosszú hajú, de most is szép ezüstfehér fejű feleségemnek a tanácsát jelenleg is meg nem fogadom, talán meg is bolondultam volna?

* Négyszögletes üveg.

**A magyar kálvinistáknál az volt a szokás, hogy a házassági esetet, a násznagy, a halálozást a funerátor jelenti be a papnak.

Móricz Pál: (Hajdúnánás, 1870. október 4. – Budapest, 1936. március 30.) író, újságíró, a Petőfi Társaság tagja

Móricz Zsigmond: Éjjeli szállás. Rajz. 1911. 476,

Rám esteledett egy nyírségi kis faluban. Szegény legény voltam, vándordiák, népköltési gyűjtést csináltam a Kisfaludy Társaságnak. Gyalogszerrel utaztam, kocsmákban, papoknál, tanítóknál, parasztoknál háltam. Ez a kis nyírségi falu rossz hely volt, a nép oláhból magyarrá lett, de megmaradt benne valami kellemetlen, vad, gyanakodó észjárás és nem látott szívesen még a tanító sem. Már nem nemzetiségi, csak emberi összeférhetetlenség volt köztünk.

Restelltem egy szóval is kérni s mivel eleresztett, sötét este kinn maradtam az utcán harapós kutyák és idegen nézésű emberek közt, szállás nélkül.

Sok kunyorálás után elutasítottak végre egy házhoz, ahol «utasok szoktak megszállni». Koromsötétben, híg tavaszi sárban nagy keservesen találtam rá arra a házra, kinn a faluszélen, az országút mellett. Be se tudok jutni a dühös kutyától, ha egy irgalmas szomszéd segítségemre nem jön. Az isten áldja meg, most is úgy emlékszem rá, mint egyik legnagyobb jótevőmre ez életben.

— Jó estét, — köszöntem be.

Az alacsony, mestergerendás tágas szobában egy kis petróleumlámpa mellett többen üldögéltek. Bizalmatlanul, sötét szemmel néztek a késői vendégre.

— Ki az — szólt ki a gazda, aki nagy, deres fejű öreg volt, s már ágyban feküdt, félig takarózva a jó meleg szobában. Úgy kiáltott rám, mintha az udvarra kurjantana ki, s nem látna szemével. Elmondtam, mit akarok, szállást az éjszakára. Az asztal mellől felállott, s idegesen lépett a szoba közepe felé egy kis köpcös asszony, mintha mindjárt ki akarna tuszkolni. Az ura barátságosabb arccal elébe vágott: — Jó jó! Uram! de hát mán itt van ez a két jóember, ezek se idevalósiak, mán befogattuk üket hálásra. — Nem lehet itt, nem térünk, — morgott az asszony. — Ugyan! Csak nem löknek ki éccakára! Elmennék Bátorba, de sötét van, az utat se tudom. Hát mit csináljak! — pattantam fel. — Nono, — szelídített a gazda, — nem térünk, nem térünk! Egy éccaka nem a világ, majd csak megleszünk. — Na hál istennek, — lélegzettem fel. Mindjárt otthon éreztem magamat. Lehetett is, mert a kit a paraszt befogad éjjeli szállásra, azzal mintha mindjárt atyafi lenne.

Még vacsorát is kaptam: teát, bundapálinkával, utána rántottát, avas szalonnával. Azért az is jó vacsora volt.

— Hát osztán mit szed az úr, — kérdezte a gazdám.

— Nótát, mesét.

— A nehézséget!

— De bizony azt.

Megcsóválta a fejét. Még ilyet se hallott. Két becsületes kupec volt az éjjeli vendég, azok is egyszerre előre hajoltak, s piros képükből kíváncsian csillogott ki az apró kék szem.

Az öregasszony különösen bizalmatlanul pislogott rám, pedig már lassan megbékítette velem, hogy megettem a vacsoráját. Kövér kordován barna arcából gyanakodó bogár szem villogott felém.

— Hát tán mán még arra is adót vetnek! — mondta ingerülten.

—Affenét! — szólt rá okosan a gazdája s megmagyarázta a dolgot. — Az úr olyanféle vásári nótás. Itt összeszedi a nótákat a falukon, osztán felviszi Pestre; ott istóriába rakják, oszt mikor megint lejön, akkor eladja.

— Úgy — értette meg az asszony. Le is szelídült. Én pedig örültem, hogy becsületes mesterségem van, legalább most már mégis valaki vagyok!

— Az is sovány kenyér lehet, — szólt részvéttel a jó asszony.

— Sovány, — szólt a gazda s nevetve rúgott egyet az ágyon. — Sose féltsd te az urakat. Ingyen kapja a nótát, oszt pízért adja...

— Ej ha a tinót lehetne így fordítani! — nevetett az egyik kupec.

— Hát maguk kupecek? — kérdeztem.

— Ezek csak olyan jóemberek, — szólt magyarázva a házigazda. — Kocsordiak. Hónap vásár lesz Bátorba, oda igyekeznek. Hát űk olyan becsületes emberek, hogy megveszik reggel az ócsó kis hornyúkat, kis tehénkéket, oszt délire eladják. Ha csak egy ötöst, tízest nyernek is rajta, űk azzal is megelégszenek.

— No de feküdjünk, — mondták a kocsordi magyarok. Feltápászkodtak, s mint akik ismerik itt a dürgést, szalmát hoztak be kívülről, lehányták a kemence tövében, s gubástól beleheveredtek. Néztem, hogy nekem is melléjük kell-e vackolni.

Nem, engem megbecsültek. Az asszony nekem bontotta meg a saját ágyát, s nemsokára ott feküdtem a vastag, zsíros tapintású dunnák közt. Jó tarka ciha volt mindenen, «a min nem látszik meg semmi». De mennyivel jobb volt, mint valahol kinn a szép, tiszta csillagok alatt! A derék asszony elfújta a lámpát, aztán bebujt az ura mellé, a fal felel, mert belől van az asszony helye.

Kiki elhelyezkedett, nyújtózkodtak nagyokat, ropogott a csontjuk, aztán megeredt a beszéd. A falusi ember csak gyertyaoltás után, az ágyban elterülve tud beszélgetni tiszta szívvel. Ilyenkor, a kellemes meleg szobában esik igazán jól a diskurálás. Ilyenkor tárgyalja meg az ember az asszonnyal a holnapi vásárt, a jövő esztendei vetést, a jövő heti trágyahordást, a kisebb fiú házasságát, a nagyobbik menyem cudarságát. Ha vendég van, kiki a maga egész élete sorát. Sorra jár a szó, senki se kottyan bele a más beszédébe, mindenki megvárja a maga históriájával a másikénak a végét, akkor osztán kipakolja ami benne van, csendesen, rendesen. Nem is lehet máskor kedvére beszélgetni az ember fiának csak ilyenkor. Nappal dolog van, de ha nincs is, egész másképp fordul az ember esze kereke, ha felfele tartja a fejét, mintha szép vízszintesen pihenteti. Nappal nem ér rá, mert ha egyéb dolga nincs, legalább pipázik, olyankor nem illik minden bolondságot kitálalni. De mikor itt a hosszú éjszaka, amit alig győz átaludni az ember, akkor jó meglopni a csendet. Úgyis megfájdul az ember dereka reggelre!

— Hej atyaisten, — sóhajtott fel az egyik vásáros, egy csendes beszédű, szónyögő ember, — s kinyújtóztatta minden tagját a zizegő szalmában, — hát hónap ugyan nem ér-e olyan szerencsétlenség, mint a múltkori vásárkor?

— Mi vót a! — kérdezte biztató hangon a házigazda, s nem recsegtette tovább az ágyat.

— Hát, elfizettem egy öt-pengő forintost! — mondta panaszos kesergéssel a kupec. — Annak is a kedves komám az oka, hányjon hegyet alatta a főd! Nem is megyek többet vele vásárra. Mert akkor is mondtam neki, hogy Miska! Nem jól van-e, ha mondom. Hogy van-e Miska! Nekem még egy ötös bankómnak kell lenni, oszt nincs. Oda adtam én azt annak az asszonynak, mikor visszaadtam neki a két darab százkoronásból. De mán akkor messze járt az asszony. Mentem én utána, de leesküdte az asszony. Pedig olyan jól emlékszek rá, mintha most, ebbe a szempillantásba vóna, hogy odaattam neki: egy tíz-pengő forintost, meg az öt-pengő forintost, (azt nem kelletett vóna!) meg három tallért, meg négy koronásat, meg ötven pízt apróba, még abbul is tudom, hogy kettő hatos vót, három öt pízes, a többi vas. Húsz forint vót az egész, a nyavaja törje ki, meg ötven grajcár, mégis letagatta az asszony, hogy aszonta csak tizenöt vót. . . Hej, az én jó istenem segéjjen rá, hogy még valaha visszafizessem neki.

— Nem adta vissza az ötöst?

— Nem, hogy pozdorján égessék meg, hamva se maraggyon. De még neki állt fejjebb, mert aszongya, hogy aszongya: meddő a tehén! Hogy vóna meddő, mondok, mikor most is borjas. (Ojan borjas vót a, mint én!) De ű látja. Ha látja, minek vette meg. Hát aszongya: jobban is értek hozzá, mint kend a pízhez; mert ha értene hozzá, tudná, hogy nekem nem adott ötöst.

— Jól mondta.

— Jól! De azér épúgy nála van az én ötösöm, mint a hogy meddő vót az a tehén. Nem sajnálom ütet, mer elvitte az ötösömet!

— Így is jól járt, hogyha túladott a tehenén.

— Hásze jójárni jójártam, de azt az ötöst nem felejtem el, míg élek.

— Hadd el, én még többet hántam el akkor, — szólalt meg pattogva a másik vásáros a sötétben.

— Hogy-hogy? — biztatta szóra a házigazda.

— Hát, sora van annak, — szaporázta az ember. — A sógorommal vótam ott, búzát hozott be, én meg egy bornyút. Jó ára vót mindeniknek. Eladtuk, megvót. Gyere be Jóska, aszongya a sógor, igyunk meg egy deci pájinkát. Nem megyek én, mondom. — Mér nem. —- Csak! Nem szeretem én délbe a pájinkát.) — Nem jössz aszongya, mert félsz az asszonytúl. — Fél a fene! — Nem érzi meg, csak egy decit iszunk! — Hát én nem huzakodtam tovább: gyerünk. Bementünk

Hozatott egy fél litert. Megittuk. — No, aszongya, Jóska sógor most mán gyerünk. — Várjál, mondok, én is hozatok egy fél litert. Azt is megittuk. — No hát mennyünk, mondom. De akkor meg ű hozatott egy liter bort. Hát mit csavarjam, este ültünk szekérre. Jókedvünk vót. Hazamegyünk. — No sógor, mondok a Bertinek, gyere be hozzánk, harapunk valamit. A Berti csak nevet. — Mit nevetsz? — Nem mersz hazamenni. — Mér ne mernék? — Félsz. (Az igaz, hogy réfes nyelve van a feleségemnek.) Bejött velem. Az asszony morgott, de enni adott. Hanem szerencsétlenségre ott vót ez az én áldott napám, a feleségem anyja, e tátotta fel a száját. Nem szeretem a sok beszédet, — s izgett mozgott az ember a szalmában, — hát megmondtam neki szép csendesen, hogy: hajjá kend! menjen haza, míg szépen van. Tudja, hogy egy kicsit ittam, ilyenkor nem vagyok jó ember. Menjen haza szépen, oszt jöjjön el hónap, akkor mesélhet amennyit akar, nem haragszok meg De nem hagyott ám békét, felhánta még az öregapámat is, aki valamikor ócska negyvenbe az ű öreganyjának azt mondta, hogy ződlajbi. Megfogtam oztán úgy csendesen, osztán felemeltem, osztán kivültettem szegényt az ajtón. Hát szalad haza a jólélek, küldi az urát. Az meg olyan bolond, mint jómagam, azt teszi, amit az asszony akar. Jön nagy brakhummal: hogy mertem én az ű feleségét kilökni? — De még kendet is kilököm, csak ne nyughassék! Nekem legalább van annyi eszem, hogy ha az asszony nem látja, nem verem falba a fejem, de ez a vénember úgy ugrált, mintha az ő sarkába ment vóna a tövis, amibe a felesége lépett. Mit csináljak, őkelmét is kipenderítettem az ajtón. Csak úgy jó szívvel, hogy kár ne essen a tojásba. De ott hurcolta az ördög a suttyó fijúkat, oszt a kis kokas nekem jött. Mondhatom annyi rossz szándék nem vót bennem rájuk, mint a templomi szentségre, de akkor úgy eltángáltam azt a négy személyt! (Mert az anyósomnak vissza kellett jönni, meg a feleségem se szívelte el szótalan a fajtája vesztit), hogy a falu összegyűlt rá. Máig is úgy emlegetik csak, hog: mikor Józsa Jóska megverte a famíliát!

— No ez jó Ez jó! — nevetett mindenki a sötét szobában.

— Iszen nem is lett vón rossz, csak a Berti sógor bele ne ütötte vón az orrát, de neki is be tanáltam szakítani a fejét, oszt kaptam érte egy hónapot.

Jóízűen, de csendesen, élettapasztalattól meghiggadt nevetéssel fogadták a történetet.

— Mi az, egy hónap — szólt a házigazda. — Én öt esztendőt ültem Illaván.

— Maga! — kiáltottam fel meglepetve. — Miért?

— Egy rossz rektorért, — szólt egyszerűen az öreg, mintha nem volna mit olyan nagyon dicsekedni vele.

— Mit! Megütötte!

— Meg.

— Meghalt?

— Ha megütöttem!

— Igazán meghalt? — kérdeztem hitetlenül.

— Meghiszem azt. —- Borzasztó.

— Hát bizony borzasztó volt; azt mán nem lehetett tűrni. Ő vót a cudar, oszt még meg se billenti a kalapját nekem.

Ideges düh lobbant fel a hangjában. Az ágy nagyot reccsent, amint egyet vetett magán. A koromsötétben kimeredt szemmel bámultam feléje, látni véltem, hogy most is kész volna arra az ütésre.

— Én tettem be a tanítóságba a nyavalyát; bíró vótam akkor; az esperesig mentem a faluval, hogy csak ű maradjon itt. Nem vót nekem se ingem, se gallérom, sose ismerte semmiféle fajtám, de idejárt a nyakamra, mintha az apja lettem vóna. Meg is lett. De azután felnyílt bezzeg a szeme, mint a macska-kölyöknek. Vót egy tüzes gépünk hármunknak, nekem, a Farkas komának, meg neki. Úgy egyezkedtünk, hogy egyik esztendőn egyiknek, másikon másiknak hordjuk be először a termését, közösen. Hát kirimánkodta, hogy első esztendőn ű legyen az első. Legyen úgy. De a másikon is jön, hogy ez, meg az, legyen ő megint az első. A fenébe, mi lesz ebből. De hogy neki csak egy kicsi van, — hát jó. Behordtuk. A harmadik esztendőn már csak én lettem vón első; reggel várom a szekereket, ahogy előre megbeszéltük: a tanító nem küldi. Üzenek neki, nem jön. Újfent izének, hogy rögtön itt legyen, mert baj lesz! Azt izeni, hogy kilép az egyességből. Már hordatja is a búzáját a maga szekerével, meg a harangozóéval más géphez. Megdühödtem, de nem szóltam. Jól van rektor, én tettelek emberré, vigyázz!. Elmegy a nyár, nincs semmi baj. Látom én, hogy az én rektorom aprehendál. Jól teszed! De nincs semmi baj. Került, mint az ördög a tömjényt. Jön az ősz. Kinn vagyok a szőlőbe. Már szüret következett. Eccer csak látom, hogy jön a rektor. Hát csak gyere. Én nem haragszok. Eljön, odaér. Mellettem kellett elmenni neki a maga szőlejéhez. Hát elmegy, és oda se néz, de még inkább elfordul, nem köszön. Na hát kutya dühbe jöttem. Utána kiáltok: Hé, tanító úr! Hun a kalap!. Nem szól. — Rektor! (igazgató tanító) kiáltom újra, — ez a becsület, te sehonnai, te cudar, én csináltam belőled valamit, te pondró, így köszönöd meg! Kiléptem a szőlőbül az útra, hát a nyavalyás megijed és elkezd szaladni. Ez vót a baj. A kezembe került egy szőlőkaró, utána ugrottam. Van ott egy cseresznyefa, — két lépés az egész, — búbon vágtam.

Nagy csend lett.

— Meghalt? — kérdeztem.

— Rögtön. Csak azt szántam, hogy három gyereke maradt.

Soká hallgattunk, mindenki elgondolkozott.

— Ejhaj, — mondta végül az öreg, a gazda, aludjunk. Mingyán virrad.

Nehéz álmom volt. A többiek egészségesen, mélyen horkoltak. Reggel már a szalmát ki is hordták a vásárosok, mire én fölébredtem. Az úgy dukál. Rendbe hagyták a házat maguk után.

— Mit fizetünk? — kérdezte az egyik ember.

A gazda komolyan, nyugodtan, üzleti hangon szólt.

— Négy krajcárt szoktam szedni.

— Négy krajcárt? — mondta az ember, ki az anyósát megverte. Érzett a hangjában, hogy sokallta.

— A multiba Kis Andrásnál hármat fizettünk, ugyi te? — mondta a másik is, a ki az öt pengőt siratta.

A gazda szóra se méltatta a beszédet. Nincs alku.

— Hát én mit is fizetek — mondtam búcsúzóra, mikor én is rendben voltam, meg is reggeliztem. — Az éjjeli szállásért, vacsoráért, reggeliért.

— Nem lesz sok egy hatos, — szól komolyan a gazda.

Nem sokalltam, többet akartam adni.

Kicsinyelve nézett végig rajtam.

— Nem kell nekem az úr preentje, hanem adja ide azt a beretvát, akit az elébb használt, megadom az árát. Az úr vehet másat Pesten.

Móricz Zsigmond (Tiszacsécse, 1879. július 2.– Budapest, Józsefváros, 1942. szeptember 4.)

Murai Károly

Murai Károly: APRÓ BAJOK. ELPANASZOLJA EGY ÁRTATLAN EMBER.1896. 52. 867-870.