h14–60. Vasárnapi Újság. Magyar prózát
írók.
2017.
03. 13. – 04. 10.
Tartalom
Bevezetés
Magyar
próza
Molnár Ferencz
Nagy Endre
Nagy
Lajos
Oláh
Gábor
Függelék
Bevezetés
Molnár
Ferencnek inkább színműveit nézzük, prózája olvasása helyett. Nagy Endre
konferálásban jobb. Elbeszélései szokványosak. Nagy Lajos különös, néhol
borzongató novellái a nagyváros forgatagát mutatja be. Oláh Gábor szenvedélyesen
ír a lengyel-magyar barátságról. AZ ÁTOK MEG A TALYOG két gebe. Az utóbbi
szenvedését és „öngyilkosságát” olvashatjuk. Mintha ember lenne.
A
Függelékben találunk egy mondatot 1907-ből, amelyet M. Proust is írhatta volna,
akinek hétkötetes műve, 1913-1927 között jelent meg
Magyar próza
Molnár Ferencz: Rabok.
Regény. (18 képpel) R. T, 1906. 1-81.
Nagy Endre: A
szénapadlás tündére. Elbeszélés. Karácsony, 1905. 23-25.
Nagy Endre: Blazsik a gyáriparos, 1906. 563. A két műnek (Szénapadlás; Blazsik)
csak a címe olvashat.
Nagy Endre: A
MISOKAI FÖLDKIRÁLY. Elbeszélés. 1906.
R. T. 85., 89., 93
Nagy Endre: A magyar nép Budapest vidékén.
Rajz. 1906. 29. 474.
Budapest fejlődése, (1906. 29. 476.)
Nagy Endre. INTERWIEW A
FAVÁGÓVAL. Elbeszélés. 1907. 8. 146.
Nagy Endre: BEFALAZOTT
ABLAKOK. Elbeszélés.(1907. 34. 677.)
Nagy Lajos: A vacsora. Elbeszélés (1909. 33. 686.)
Nagy Lajos: Szeretet. Elbeszélés, (1910. 19. 395.)
Nagy Lajos Az utolsó
kaland. Elbeszélés a férj a feleségének (1914. 510.)
Nagy Lajos: Vasúti kaland. Elbeszélés. (1917.755.) h14- 03 Csak címek
Nagy Lajos: Utasok.
Elbeszélés. (1918. 651.) h14-03
Oláh Gábor: TAR MIHÁLY VÁLIK. Elbeszélés. (1910.
18. 375.)
OLÁH GÁBOR HOLDVILÁGOS ÉJSZAKA. Elbeszélés. 1914.
4. 68.
OLÁH GÁBOR: AZ ÁTOK MEG A
TÁLYOG. Elbeszélés. 1918. 33. 481.
*
Nyugat 1908. 18. Nagy Lajos: Mariska és János
Kompolthy Jób tengerészkapitány: DSUNKA-HAJÓVAL
KÍNÁN KERESZTÜL. Sanghai, jún. 27. 1906. (1906. 34, 555.)
*
Molnár Ferencz
Molnár Ferencz: Rabok.
Regény. (18 képpel) R. T, 1906. 1-81. A h14- 50. fejezet a regénynek csak a
címét közölte. Itt a teljes mű olvasható.
1. SZÁM. 1906. 1. oldal
I.
A pályaudvar
érkezési oldalán a hordárok nagy koffert tettek föl egy fiáker bakjára. A hó
sűrűn, nagy pihékben esett, és ezért a kocsis szeretettel takarta le a bőröndöt
egy nagy pokróccal, s elhelyezkedett a bakon azzal a kiváló akrobata-érzékkel,
amely a pályaudvarra járó kocsist olyannyira jellemzi. Csak városi kocsis tud
ily békésen megférni kis helyen egy nagy bőrönddel, amelyről lelóg a lába, s amely
mellett oly szerényen húzódik meg, mintha nem is neki csinálták volna a kocsi
elejére a bakot.
A nagy
üvegcsarnokból egy kövér öreg hölgy szaladt bele egyenesen a kocsiba, s helyet
foglalt benne. Aztán egy csöpp lány került elő, meg egy fiatalember. A fiatalember
besegítette a csöpp lányt a kocsiba, szépen köszönt és ezt mondta a kocsisnak:
— A régi
fogházhoz hajtson.
A kocsis
ránézett, mintha nem jól hallotta volna, de aztán belenyugodott ebbe a furcsa
adreszbe és nekivágott a havas útnak. Benn a városban, a pályaudvar körül
szépen, városi módon bántak el már korán reggel a hóval. Kupacokba rakták az út
szélén, tisztára söpörték az utcát, úgy, hogy ami most hullott, az csak valami
nagyon finom, nagyon vékony fehér lepelhez hasonlított, amit mintha épen most
teregettek volna szét a szürke kövek fölött. Ez nem volt az igazi hólepel, amely
puhán, vastagon fekszik a földön, felfogja a kocsik neszét, s az emberi hangnak
is valami kedves, kellemes csengést ad. Úgy tompítván a kiáltást, mintha az
egész utca valami puhára kárpitozott nagyszoba volna, és mindenki ebben a
szobában diskurálna szelíd, csendes hangon. Ez még városi hó volt, amelyből
hiányzott a kedélyes elem, az igazi téli hangulat.
A kislány
behúzódott a kocsi sarkába, fehérkesztyűs kis kezével tisztára törült egy kis
foltot az ablak üvegén és kinézett.
— Itt nem kedves a hó, — mondta gyerekes szomorúsággal, — ezt nem
szeretem. Úgy szép, ha nagy mezők vannak tele hóval, mikor az ember mindenfelé
csak csupa fehéret lát, amerre néz.
Az öreg
hölgy nem is felelt. Az ilyesmi iránt elveszti az ember az érzékét a korral. Az
öregember már csak a szép időt szereti. Hát csak tovább hallgatott, mint aki
megszokta, hogy valami komolyan nem veendő lény fecseg körülötte. A kocsi pedig
vágtatva ment kifelé, a falvak irányában. Lassanként elmaradoztak a nagy házak,
elfogyott a kövezet a kerekek alól. Most már puhán jártak és a hó is
rendezetlenül fehérlett mindenfelé, úgy ahogy a jó Isten a földre hintette.
— Ez már
más! — mondta a kislány, és ez úgy hangzott, mintha elismerését fejezte volna
ki a természetnek, amiért eltalálta az ő gusztusát. — Ez már az igazi hó. Olyan, amilyennek én szeretem. Ugye szép,
Mari néni?
Mari
néni álmosan pislantott ki a nagy fehérségbe. Neki e pillanatban fázott a lába,
s nemcsak hogy örömet nem érzett a természet fehér játékán, hanem bosszankodott.
A szegény rokonok örök elégedetlenségével konstatálta magában, hogy mások
mindig épen akkor örülnek, mikor neki fáj valamije. Tehát ismét nem felelt.
Most már
szántóföldek nyúltak el mellettük, meg veteményes kertek, amelyekben egy-egy
alacsony üvegház aludt a hó alatt. Vékonyka füstszálak szállottak az ég felé. A
kertészek fűtöttek a szélesen terpeszkedő üvegházakban, valami finom virág
tiszteletére. Aztán ezek is elmaradtak. Szőlők következtek, meg végtelenbe
nyúló földek. Nálunk hamar vége szakad a városnak. A határnál egyszerre
következik a végtelenség, átmenet nélkül. Nem kisebbednek fokozatosan a házak,
hanem nagy palotával végződik a város. Négyemeletes nagy házak állnak őrt a
határon, mintha a város gazdagsága állította volna őket oda, mint a grófok a cifra
portást a kapuba. Hogy megijedjen tőle a szegény ember és ne kapjon kedvet
bemerészkedni oda, ahol csak a nagyuraknak áll a világ. Majd letért a kocsi az
országútról, és nekivágott egy kisebb útnak. És ekkor a távolban, kopasz fák
között feltűnt egy nagy, sárga ház. A kis leány merően nézett abba az irányba.
Ez az? —
kérdezte az öreg hölgytől. Az öreg dáma most már megszólalt: Ez az, — mondta
csöndesen.
— Kár, —
szólt a lány. Mari néni ránézett.
-
Mi kár?
— Hogy
már itt vagyunk, olyan szép volt ez a havas vidék.
Az öreg
nő most úgy nézett rá, mint ahogy az ellenségeire néz az ember.
—
Hogyan? — mondta szörnyűködő hangon. — Egy esztendeje nem látta az édesapját,
most végre megjön az idegenből, mindjárt ott lesz, mindjárt a nyakába fog
ugrani, és nincs egyéb gondja, mint ez a hóborított szántóföld?
Azzal
ismét visszabújt a kendőjébe, mint aki nem is találja érdemesnek, hogy az ilyen
Istentől elrugaszkodott teremtést tovább korholja. De a kislány se törődött
vele. Megszokták már egymást. Nemcsak az olyan emberek szoknak könnyen össze, akiknek
egyformán dolgozik a képzeletük. Abban is van kapcsoló erő, ha két ember éppenséggel
nem érti meg egymást. Mindenki beleburkolózik a maga igazába, és nyugton hagyja
a másikat. Megnyugtatóbb az olyan lénnyel való állandó együttlét, akiről
biztosan tudjuk, hogy sohasem fogjuk a magunk képére formálni, mint az olyannak
a társasága, akit el lehet téríteni a felfogásától. Az ilyennel baj van. Az
ilyet meg kell győzni, mert az okos érvelésnek megadja magát. És ez fárasztó.
Már pedig az ember nem szeret fáradni sem az útitársával, sem avval, akit egy
életen keresztül kísér, mint ahogy például ez az öreg hölgy kísérte ezt a csöpp
lányt.
Most már közel voltak a nagy sárga házhoz. Innen már lehetett látni,
hogy a sárga épület nem egy ház, hanem sokféle különböző építmény, amit idők
folyamán építettek ide egy rakásra, egyiket szorosan a másik mellé, úgy, hogy
azt a hatást tette, mintha a sok kisebb-nagyobb emeletes, földszintes ház
valami veszedelemtől való félelmében bujt volna össze. A ferde tetők egymásra
borultak, egymásnak feküdtek, a falak szorosan csatlakoztak egymáshoz, sehol
semmi köz, semmi udvarféle nem volt köztük. Szinte félelmes volt itt a végtelen
síkság közepén ez a nagy házhalmaz, amelynek nem lehetett az udvarába látni,
mintha valami titkolni való dolog számára építették volna. Az udvar körülötte
volt. A nagy háztömeget nagy kőfal vette körül, mely széles körben kanyarodott
köréje, tisztes távolban magától a háztól. Még így, a fehér takaró alatt is
barátságtalan volt a fogház. A végtelen téli csöndben némán meredt ki a fehér
földből és semmi jelét nem adta annak, hogy élő emberek laknak benne.
Mikor a kocsi megállott a kőfal rácsos vaskapujánál, a kapu mögül egy
szuronyos ember dugta ki a fejét. Csak úgy félvállról nézett n kocsira, de a
mikor meglátta a bakon a bőröndöt, és az üveg mögött azt a csodálkozó kis
lányfejet, amely tágra nyitott szemmel nézett a titokzatos rács felé,
egyszeriben kinyitotta a kaput, a kocsihoz ugrott, és onnan bekiáltott az
udvarba:
— Hé,
Szabó! Jöjjenek csak ki! Vegyék le ezt a ládát. Itt a kisasszony!
És
barátságos mosollyal segítette ki a hölgyeket a kocsiból. A Szabó nevű egyén is
előkerült. Ennek is egyenruhája volt és ez is barátságos arcot igyekezett
vágni, mikor a kocsissal nekiestek a koffernek. A hölgyek bementek az udvarra,
aztán eltűntek a házban. A kocsis meghatottsággal kérdezte, mialatt zsebre vágta
a pénzét:
— Ezek a
hölgyek itt laknak?
— Igen,
— mondta Szabó, — ez az igazgatónak a lánya.
— Ja szó? — mondta a fiákeres, és megnyugodott a
magyarázatban. Látszott az arcán, hogy az egész úton ezen a kérdésen törte a
fejét. Az már más!
Felült a
bakra, még egyszer benézett a szomorú udvarra, aztán elhajtott. Finom, előkelő
fiákeres volt. Nem szerette ezt a házat, ahol rabok laknak. Ez egy kicsit
messze volt attól a gumikerekű világtól, amelyben ő oly vidáman élt. És egy
pere múlva már nem is lehetett látni, elkanyarodott az országút felé,
bemenekült a szép városba ez elől a gondolat elől. Csak a finom, vékony, úri
keréknyom maradt itt, a friss hóban, jeléül annak, hogy megfordult erre felé
egyszer egy olyan vidám, előkelő, kedélyes jószág is, aminő egy elegáns Gizella
téri fiáker.
És most újra csönd borult a nagy házra, megint elnémult körülötte
minden. Csöndes kis reggeli szél járt a mezők fölött, szelíden ringatta a kövér
pihéket. A kopasz fákról egy-egy hó-csomó puffant le a földre. A házból semmi
nesz nem jött. Mélységes nyugalom áradt belőle, nem mintha megelégedett, pihenő
emberek laktak volna benne, hanem annak a gondolatnak a nyugalma, hogy itt
vastagok a falak, hogy innen nem lehet elmenni, mert ide csak jönni lehet, hogy
itt nagy a biztonság és a rend, és hogy itt mindenki hallgat. Ez a gondolat
tükröződött az őrök arcán, ez nézett ki a Szabó szeméből, ez érzett ki a
kapuzár csattanásából, ez fojtotta olyan nagyon csöndesre magát a csöndet is, ami
itt honolt. És épen az a gondolat, hogy ez a ház semminek sem a kezdete, hanem
mindennek a vége. Ide nem jön az ember, hanem hozzák. Itt a nyugalom nem
megnyugvás, hanem beletörődés valami változhatatlanba. Itt a csönd nem a
néptelenség vagy az üresség kongó csöndje, hanem hallgató emberek némasága. Éppen
ez tette, hogy ez a ház semmihez sem hasonlított olyan nagyon, mint épen egy
temetőhöz. És ezen a friss fehér téli reggelen, ebbe a házba jött lakni Eimmer Lenke, tizenhét éves korában, egy csomó érzelmes
német kottával, több rend hófehér és rózsaszínű ruhával, néhány Marlitt regénnyel, és néhány igen lányos és nagyon meleg
gondolattal arról a fiúról, aki a pályaudvarnál azt mondta a kocsisnak, hogy
hajtson a fogházhoz. (Folytatása következik.)
3. oldal (Folytatás.)
Lenke
kilenc éves volt, mikor a gyermeki tisztaság szent nemtörődömségével vette
tudomásul, hogy az a valaki, akit egy fekete kocsin kivittek a házból, az édesanyja
volt. És tizenhárom esztendős volt azon a napon, mikor az apja beleült vele a
vasúti kocsiba, hogy elvigye Drezdába, egy híres, jó leánynevelő intézetbe, ahonnan
csak nemrégen érkezett meg Radovszky Klára, a
törvényszéki elnök leánya, aki hasonló körülmények közt indult el annak idején
Drezdába, ahová az egész világ anyátlanul maradt leányai mennek anya nélkül
nevelődni. Ennek az egész nagyvilágnak az árvaháza ez a tiszta és komoly német
város. Apák, akik érzik, hogy nem fogják tudni emberséggel fölnevelni az
anyátlan lányukat, akiknek nincs valami rokonuk, akire a gyermeket rá mernék bízni.
Komoly, érett férfiak csődülnek oda a világ minden részéből, a karjukon egy-egy
sápadt kis teremtéssel, aki nagyra nyitott szemmel néz ebbe az idegen világba,
nem értve az egészből semmit, s nagyokat sír az első éjszakán, mikor felébred
és nem a régi megszokott festésmintát látja az ágya mellett a falon. És a nagy
penziók tulajdonosnői érzik ezt a hivatásukat. Komolyak, szigorúak és szemüveget
viselnek. Méltósággal játsszák a pótanya szerepét és anyai fösvénységgel
kezelik a zsebpénzecskéket, amiket a szomorú apák pontosan küldenek minden
hónap elsején. Innen jött Eimmer Lenke, egyenesen a
fogházba, ahol az apja már egy fél esztendővel ezelőtt kirakatta a rabokkal az
irodai holmit egy kis szobából, amelyet— ámbátor a lánya soha nem lakott benne,
— állandóan a lányom szobájának nevezett. Ez a magányos, komoly ember szinte
gyermekes türelmetlenséggel várta vissza a kislányát, akit esztendőnként csak
egy-egy hónapra látott Kecskeméten, ahol a nyarat, illetve egy hónapi
szabadságát töltötte. Lenke egyenesen idejött Drezdából, a rokonaihoz, és vele
egy napon szokott érkezni az apja is. A fogházdirektor szándékosan kerülte,
hogy a lánya a vakációját a pesti fogház épületében töltse. Lenke ezt a házat
még nem is látta soha. A német intézetbe egy erdélyi városból vitték, ahol
akkor az apja fogházfelügyelő volt. Egy évvel azután az apját Pestre helyezték,
s itt legényember módjára rendezkedett be. Nem is számított egyelőre arra, hogy
valaha a lánya is itt fog lakni. Ügy gondolkozott, hogy tizenhét éves koráig
külföldön tartja, addig minden évben egyszer hazajön a kislány a rokonokhoz
Kecskemétre, s amikor majd végleg hazakerül, akkor arra a néhány hónapra, míg
férjhez adja, berendez neki egy kis szobát, — Isten neki — a fogházban. Mert
kész tervvel hozatta haza Lenkét. Minden levelében, amit a lányának irt,
beszámolt valakinek az előmeneteléről. Ennek a valakinek a jó mondásai, a
sikerei, a vizsgái, az üzenetei állandó témái voltak ennek a levelezésnek.
Miklós kitüntetéssel tette le a vizsgát. Miklós belépett egy kitűnő ügyvédi
irodába, majd Miklós közmegelégedésre tette le az ügyvédi vizsgát, úgy hogy az
összes nagyfejűek gratuláltak neki, és majd hogy ki nem világították aznap
Budapestet az ő tiszteletére. Miklós az összes levelekben szerepelt, abban a
végtelenül naiv világításban, amellyel az apai szív ragyogja be az ifjút, akit
leányával meg akar szerettetni. Az apák ebben a tekintetben évezredek óta nem
változtak Nem tanulták ki ezt a mesterséget, nem okultak. Még most is ott
tartanak, hogy fiatal leányoknak ugyanazokkal a szavakkal ajánlanak egy ifjút,
mintha valami öreg barátjuknak ajánlanák, bizonyos igen nagy komolyságot
igénylő állásra. De Lenke oly fiatal volt, hogy megértette ezeket az öreguras
leveleket. Ez nem tréfa: csak nagyon öreg urak, és nagyon fiatal lányok
szeretik a rettenetes komolyságot az ifjúban. A temperamentumot csak ez a két
emberfajta nézi le: az egyik azért, mert még nem ismeri, a másik azért, mert
neki már nincs. És képzeletében úgy élt Csáthi Miklós, mint a világ
legkomolyabb férfija, s amennyivel a levelek csökkentették az illúziót, annyit
kellett minden nyáron Miklósnak személyesen pótolnia a szívében, lévén Csáthi
Miklós történetesen éppen arra a hónapra meghívva a kecskeméti rokonokhoz,
amikor Lenke és az apja ott volt.
Négy
nyáron ismétlődtek meg rendesen ezek a találkozások. Mind a négy alkalommal
pontosan megérkezett Kimmerék után Miklós is, és mind
a négy alkalommal egy nappal az ő elutazásuk után ő is csomagolt.
Ami itt
a gyerekek közt történt, az nem nagyon érdemes a részletezésre. Az emberi
életnek azokat az édes és minden szenzációnál nagyszerűbb közhelyeit élték itt,
amelyek egyszerű szócskára is hatalmas erővel rezonálnak a mi szívünkben.
Ezeknek a semmiségeknek a költészete oly véghetetlenül finom valami, oly
pókhálószövetű emlék, oly csudálatosan halk kis melódia, hogy összetörik és
banalitássá durvul, ha részletezni kezdi az ember. A leghosszabb mondat, amelyben
ezekkel foglalkozni szabad, egy rövid sóhajtás. És ez a sóhajtás is csak azé, aki
sóhajtja. Más ember abból ugyan édes-keveset érez ki. Alapjában véve pedig gyerekség
az egész, mint minden, aminek nem veszi hasznát az élet. Jobb is, ha nem
beszélünk róla.
A kis
szoba tehát, amelyben Lenkének be kellett rendezkednie, s amely, hála a rabok
lelkiismeretességének, oly tiszta volt, mint valami kis kápolna, ideiglenes
fészek volt. Erről a dologról nem beszéltek, ez természetes volt, mint az evés
meg az ivás. Miklós neve úgy csengett a beszédjükben, mint valakié, aki a
házhoz tartozik, mint valami olyan név, amiből már kikopott az érdekesség, a
titokzatosság, az előttünk ismeretlen emberek örök érdekessége és
titokzatossága.«Miklós» —ez úgy hangzott a leány és az apa ajkán, mint a
sokszor énekelt nóta, amelyből kipárolgott az édesség. A muzsika is úgy szép,
ha csak félig-meddig ismerjük. A teljesen kiismert embert és az agyon énekelt
nótát egyazon sors éri: az, hogy megszokjuk. Szomorú sors embernél is, nótánál
is. Mikor már nem azért kell, mert nincs, hanem azért, mert régóta van. Holott
a mi szegény életünk egész tartalma az az édes és halhatatlan nyugtalanság, amivel
egy dal fordulatait várjuk, és amivel új emberek és új esztendők szemébe
nézünk.
Megszokták
Miklóst, és azt a gondolatot, hogy Miklós feleségül fogja venni Lenkét. Az apa
az érett férfiak nyugodt örömével örült ennek a tervnek, a leány pedig a
tudatlan és engedelmes gyermek amaz érzésével, hogy «megint jó voltam, megint
valami nagyon tisztességeset, nagyon rendeset, nagyon derék dolgot követtem el ...» Ez nem azt jelenti, hogy kötelességszerűen szerette
Miklóst. Vannak gyerekek, akiket igazán boldoggá tesz az, hogy megtanulták a
leckét. Akik még oly kicsinyek, hogy a boldogságukat még egy másik ember
mérlegén mérik. Akik az apjuk lelkén keresztül megelégedettek. Akikben még nem
fejlődött ki a saját érzéseik kritikája.
És így,
az apja arcából tudta meg a kis Kimmer Lenke is, hogy
ő tulajdonképpen boldog és hogy szereti Miklóst. Ez neki elég volt, ezzel ő meg
volt elégedve, ennél több az ő szűk kis lelkének egyelőre nem is kellett. És
mikor a lányom szobájában egy széken állott, nagy komolysággal vervén a falba
egy szöget, amelyen a drezdai igazgatónőtől örök emlékül kapott Schiller
Frigyesnek kellett majdan lógnia, a világ legtermészetesebb hangján szólt le az
apjának, aki emléksorokat olvasott le egy intézeti emléklegyezőről:
— Tudod,
apa, csak hogy valami kedvesség legyen ebben a szobában, hiszen ősszel már
úgyis kiröpülök belőle.
Mari, a
szegény rokon, hátul állott és szemrehányóan csóválta a fejét. Az egészből csak
annyit érzett meg az ő rokoni szíve, hogy ősszel megint csak ő lesz az, akinek
a kárpitossal veszekednie kell az új lakásban, mialatt a fiatal pár valahol
Olaszországban kóborol. Ez már szinte öröme volt neki: kiválasztani azokat a
pillanatokat, amelyek a jómódú rokonnak kellemesek, neki pedig ugyanakkor
kellemetlenséget jelentenek. Talán nem is tudott volna velük egy időben örülni.
Szeretett az örömeivel úgy, mint bosszúságaival magára maradni, így mind a két
esetben mártírnak érezte magát és elvégre is ez volt a cél.
— Mit
szól ehhez, Mária? — kérdezte ragyogó arccal az öreg Kimmer.
— Hallotta, mit mondott?
— Hallottam.
—
Elmegy, kirepül. Csak ilyen egyszerűen mondja ezt a haszontalan.
A leány
nevetett a széken. Az apja boldogan nézett fel rá.
— Itt
hagysz? És még ki is nevetsz? Mari megszólalt váratlanul:
— Mit akar? Azt akarja, hogy sírjon?
Most
mindketten Marira néztek és kinevették. Mari kiment a szobából, becsapta az
ajtót és pityeregni kezdett az előszobában. Most meg volt sértve, hát boldog
volt. A leány pedig megfogta Schiller Frigyest arany rámájánál fogva, a falnak
támasztotta, meghajolt előtte és mély, komoly hangon ezt mondta neki:
— Szervusz, Frici.
(Folytatása következik.)
III.
Az a
fiatalember, aki a hölgyeket a kocáiba segítette, még egy ideig nézett a fiáker
után, aztán behúzta a nyakát a télikabátja gallérjába s nekivágott a
Kerepesi-útnak. Úgy körülbelül a tót templom mellett befordult egy kis utcába,
majd a kis utcából a másikba, még kisebbe, és csak akkor állott meg, amikor
elérkezett a Kóré-féle cukrászbolt elé.
Még a
legszegényebb ember is látott a Kóré-féle cukrászboltnál előkelőbb ilynemű
üzletet. Szegény Kóré hiába próbált magán aranyos betűkkel segíteni, az üzlet kopott
maradt. Hiába írta ki a cégtáblára, alája, föléje, melléje a legelegánsabb
szavakat, amiket egy cukrásznak megengedtetett a maga felmagasztalására a
közönséggel szemben használni, nem volt a boltja finom helyiség. Sőt mondhatnám:
lerítt a piszkos ajtóról a «cukrászda», a «confiserie»,
meg a «conditorei» és a többi gyönyörű szó, amivel
Kóré úr felcifrázta magát, mint valami szerecsen, aki olajszagú fekete testére
a legcifrább csillogó rongyokat akasztja. Biz ez nem volt egyéb, mint csak az,
ami volt: a meggazdagodott, sőt kapuk alján meggazdagodott cukorárus kis
parvenü-boltja, ahová a környék legcsekélyebb jelentőségű színésznő-vendékei és
legszegényebb jogászai jártak ozsonnázni, néha külön-külön, néha együtt.
Miklós ez
előtt a bolt előtt állott meg, mint azon a környéken mondták volna, a «Kóréba
ment». A szerény üvegajtó fölött megszólalt a kis csengő, és Kóré úr, aki
föltett szemüveggel olvasta az újságot a pult mögött, fölriadt. Ez szokatlan
dolog volt a «Kóréban». Délelőtt tíz órakor még aludni szokott a kis cukros-bolt.
Ilyenkor itt nem volt szezon.
Mikor
meglátta Miklóst, levette a szemüvegét és elébe ment. Talpig fehérben volt Kóré
úr, és ez nagyon tekintélyessé tette a külsejét. Beszélhetnek a fekete ruha
komolyságáról, és a harci jellegről, amit a díszmagyar kölcsönöz az érett
férfiúnak, nincs a világon tiszteletet parancsolóbb valami, mint a fehér ruhába
öltözött férfi. Ezt érezte Kóré úr, s ezért nem vált meg az üzletében soha a
fehér ruhájától. Igaz, hogy tiszta fehér volt mindig. És úgy viselte, mintha
valami papi köntös lett volna, valami titkos és nagyon komoly vallásnak a papi
köntöse. Szertartásosan lépkedett benne s állandóan ott lebegett ajkán valami
leereszkedő és mégis nagyon tekintélyes mosoly, mely mintha azt mondta volna:
Ti nem értitek ennek a komolyságát, ti nem tudjátok, ki vagyok én, ti nem is
sejtitek, kivel beszéltek, mikor én szóba állok veletek. Az igazi cukrászról el
lehet mondani, hogy vagy elasszonyosodik, vagy elpaposodik a fehér gúnyában.
Kóré úr már a termeténél fogva is csak ebbe az utóbbi csoportba tartozhatott. S
így tehát kenetes is volt a hangja, mikor Miklósra mosolyogva ezt mondta:
— Tudom,
mélyen tisztelt doktor uram, miért méltóztatik jönni. Miklós kedélyesen felelt:
Nem tudja, miért méltóztatom jönni.
— Dehogy nem.
— Hát meg fogja látni.
Azzal letette a kabátját, leült egy kis
asztalhoz, mely bádogból volt, de márványt mutatott, és ráütött a bádogra:
— Kérek egy pohár császárkörtét.
Most már
komoly volt a helyzet Kóré úrra nézve, mert a császárkörte volt ez órában a
legdrágább ital. Hátrasietett tehát a pult mögé, és benyúlt a legszebb szekrénybe,
melyben egymás mellett álltak a különböző pálinkák és egyéb drágaságok, szépen
a színük szerint csoportosítva.
— Az már
más, — szólt most már nem kenetes, hanem tisztán üzletszerű cukrászi hangon és
elővette az üveget. Gondosan belöttyentett egy kis pohárba ép annyit, amennyit
kellett, s aztán visszatette az üveget, arra gondolva, hogy ha most nem volna
itt senki, a legnagyobb kéjjel nyalná le az üveg nyakáról azt a csillogó
csöppet, amely rajta ragadt, de most nem tehetvén ezt meg, kevéssel beérte,
mindössze csak a tekintetével nyalván le az édes csöppet, mely ilyenkor ki
szokott rekedni az üvegből. Letette az asztalra Miklós elé. Aztán várt. Miklós
pedig rámosolygott és a mellette levő székre mutatott.
— Üljön
ide mellém, Kóré úr. És hadd beszélek egy kicsit okosan magával.
Kóré úr nevetett.
— Úgy-e, kitaláltam?
— Körülbelül.
— A Rizáról van szó.
— Arról.
— Nahát akkor, — mondta most már teljesen elkomolyodva Kóré
úr. — jobb lesz, ha el sem méltóztatik kezdeni, tisztelt doktor úr, mert ez az
egy dolog az, amiben a Kóré nem ért tréfát. A Riza úgy akarta, hogy így legyen,
nem én vagyok az oka, hogy tönkre teszi magát.
— De hiszen…
— Ne is
tessék szólni. Bocsánat, hogy a Kóré belevág a szavába, de itt jobb nem is
tárgyalni, mert mi lehet a vége? A Kóré még jobban dühbe jön, ós még kevésbé
enged. A dolog különben is tiszta munka. A Riza visszaélt a bizalommal, a Riza
lopott, hát csukják be a Rizát. Én a pénzemet úgyse kapom vissza, a háromszáz
pengőnek fuccs, most már jöjjön az állam és zárja be a Rizát. Arra való az
állam. Mind ez a sok rendőr, akit az utcán tetszik látni, arra való, hogy ha az
ilyen Rizák pénzt lopnak az ilyen szegény Kóré bácsiktól, akkor jöjjenek és vigyék
be a fegyházba. Mert ha a Rotschild lopta volna el a
pénzemet, nem mondom, megtéríti, rendben van. A Kóré nem az az ember, aki bosszúból
a börtönbe juttat egy szegény elvetemült teremtést. A Kórénak van szíve és ő
meg tud bocsátani, persze, ha visszaadják neki a pénzét. Csak hogy épen ez a
világ sora, ügyvéd úr, hogy a Rotschild, aki vissza
tudná adni a pénzt, az nem lop; és a Riza pedig lop, és nem tudja visszaadni, amit
sikkasztott.
Miklós
megint megpróbálta megakasztani ezt a szóáradatot:
— De
nézze, Kóré úr, — mondta szerényen. A cukrász nagyot ütött az asztalra.
— Kérem,
— kiáltotta, — most már a hatodik ember jön és mondja, hogy hagyjam, hadd
szaladjon a Riza. Az egyik azt mondja, hogy azért hagyjam, mert keresztény
ember vagyok. A másik hosszú prédikációkat tart, hogy nincs szívem, ha a
dutyiba juttatom ezt a szegény leányt, mert ott elzüllik, és így még lehet
belőle vidéken tisztességes lány. Aztán jönnek az asszonyok és azt mondják,
hogy úgy se kapom meg a pénzemet, hát minek üldöztetem a törvénnyel a Rizát,
hogy hagyjam békében, majd ő szerez magának valami keresetet és abból lassan ki
fogja fizetni azt, amit ellopott. De hát kérem, ügyvéd úr, maga intelligens
ember, hát nem tetszik gondolni, hogy ez mind a legnagyobb szemtelenség, amit
csak lehet mondani egy ilyen szegény kárvallott embernek? - - - És hogy
visszafizeti? Hogy várjak, amíg állása lesz és visszaadja a pénzemet? Hát
kérem, azért lopta talán, hogy visszafizesse? És mit ad ő nekem, hogy én biztos
legyek a pénzem felől? Talán írást ad? Nem tetszik gondolni, hogy ezen meg
lehet pukkadni a nevetéstől? Vagy talán váltót ad? A Riza? Ki hallotta valaha,
hogy a tolvajok váltót adnak a pénzről a mit elloptak?- - -
A cukrász befejezte a nagy tirádát és dühösen pislogott. Benne volt a
hévben, hát szeretett volna még egyet-mást hozzátenni, de érezte, hogy ezúttal
mindent elmondott, ami csak nyomta a szívét. Hát nem szólt. Fölkelt, visszament
a pudlija mögé, újra elővette az újságot, nézte, nézte, de érezte, hogy nem
akar a szemébe ragadni egyetlen betű sem. Mindenik fölött elsiklott a
pillantása, mert tele volt méreggel, a maga kis polgári igazságával, az ő
életének egyetlen nagy felháborodásával. És e pillanatban ez talán jól is esett
neki - - - Ez volt az első megtakarított pénze. Ez volt talán az alapja egy
másik, belsőbb városrészben nyitandó üzletének, az egész vagyonának, a jövőjének,
az egész életének.
Durcásan
nézett az újságba, és ellenségét látta Miklósban, aki szerény vendégéből
egyszerre hivatalos személlyé lépett elő, mikor a sikkasztó lány védelmét
elvállalta. Aki csak a lány érdekében szólt, mindenkiben személyes ellenségét
érezte, mindenkiben csalót látott, aki mindenféle jelszavakkal és egyéb
csinosan hangzó hazugságokkal el akarja őt bolondítani. Aki mind azt akarja,
hogy ő megbocsásson, s ha megbocsátott, mind a markába nevet, és megszünteti az
ilyen alkalmakra való szép szavak használatát. - - - Az önző kisemberek örök
nagy gyűlöletét érezte a szép szavakkal szemben, ami jogosult dolog, s méltó
büntetésük a csalóknak. A sokszor kihasznált, elbolondított, megcsalt és végül
kiábrándított szegény embernek ez az egyetlen elégtétele.
(Folyt, köv.)
4. szám, 17. oldal (Folytatás.)
A nagy ablakon, mely talán az egyetlen ablak volt
ebben a szomorú házban, amelyet nem védett vasrács, a januári dél kedves
napsugara sütött be. Tiszta fehér sugarak jönnek ilyenkor, mindenünnen a hó
ragyogó palástja veri vissza a napfényt, s mintha átitatná valami friss
hideggel, úgy hogy szinte fázik tőle a szem.
Üldögéltek, csöndes-boldogan ettek a nagy asztal
mellett ebben a téli verőfényben, s most már mindenkit érdekelt a Nagy Riza
története. Ennek a bűnös lánynak az esete mintha az ő dolguk lett volna, mintha
Riza nem is idegen személy lett volna, hanem ennek a becsületes családnak
valami rossz útra tévedt tagja. Azzal, hogy Miklósnak ez volt az első védelme,
mindnyájan enyhítő körülményekről gondolkoztak, és még maga a szigorú Mária sem
ítélte el a megtévedt leányzót, pedig ő ugyancsak hamar készen szokott lenni az
Ítélettel.
— Talán el kellene menni ahhoz, aki följelentette, —
mondta nagy bölcsen.
Miklós
udvariasan felelt:
— Már voltam
nála.
— Nos?
Ezt Lenke kérdezte. Itt meg kell vallani, hogy Lenke
kissé kegyetlen volt abban a dologban, amire most gondolt. Ő nem óhajtotta a
panasz visszavonását. Ez azt jelentette volna, hogy a lány megszabadul, de
egyszersmind útját vágta volna annak a gyönyörű védőbeszédnek is, a mellyel
Miklósnak a hírnevét kellett megalapítania. De a szerelmes lánynak ezt a
gyermeki kegyetlenségét semmi más nem árulta el, mint az a csöppnyi aggodalom,
amely ebben a «nos»-ban csengett.
— Ott voltam, — mondta Miklós, — de tudni sem akar
az az ember róla.
Az öreg Kimmerből
kikívánkozott a jogász:
— Hány éves az a lány?
— Tizenkilenc.
— Micsoda? — kérdezte meglepetten a kislány, — ilyen fiatal? Én azt hittem, valami rosszképű öreglány.
— Nem az. Sőt nagyon is jóképű teremtés. Talán ez
okozza a vesztét.
— Hogy-hogy?
Most már kezdett érdekes lenni az eset. Nagyon is
sok érdekes körülmény merült fel Nagy Riza körűi. Nemcsak mint védenc volt
figyelemreméltó, hanem mint emberi lény is.
— Ezt el kell mondania,— szólt Lenke olyan arccal, aminővel
a kis gyerekek a mese kezdetét várják. Szinte nekiült az érdekes történetnek,
közelebb húzta a székét az asztalhoz és várta, hogy Miklós elkezdje.
— Hogyan? — mondta az öreg Kimmer,
aki félt, hogy az eset nem lányoknak való. — Az okozza a vesztét, hogy szép? De
hisz ez akkor valóságos regény!
És titkos pillantást vetett Miklósra, mellyel megkérdezte,
hogy hallhatja-e Lenke ezt a regényt. A fiú mosolygott.
— Ez a lány, — mondta, — a szemefénye volt a
Kóré-féle cukrászboltnak. Valahonnan Miskolcról jött, ahol kaszírnő volt egy
éjjeli kávéházban. Az öreg Kóré akkor azt mondta, hogy ő nem is venne más lányt
a cukrászboltjába, mint csak olyat, aki katonavárosból jön. Mindig azt
hajtogatta, hogy csak ezek tudnak kellően bánni a vendégekkel, különösen azzal
a publikummal, a mely az ő cukrászdájába jár. - - - Kellett valaki, aki
békítsen, pletykázzék, akinél leveleket lehessen hagyni, akinek bánatokat
lehessen elpanaszolni. Egyszóval, óriási volt a várakozás. És egy napon aztán
Kóró mester a szenzációs levelet lobogtatta. Ebben a levélben már az volt, hogy
küldjön neki pénzt az útra, mert holnapután már indulni akar. És holnapután el
is indult, — Kóré mester küldött neki pénzt, igaz, hogy feleannyit, a mennyit
kért, — és egy szép napon végre meg is érkezett.
— Gyújts rá, — mondta Kimmer
és szivart nyújtott Miklós felé.
— Nem! — mondta Lenke, és elkapta a fiú felé
nyújtott szivart. — Csak mondja tovább.
Még annyi időt sem akart a fiúnak adni, hogy
rágyújtson. Most már fogta az érdeklődését ez a lány, most már kellett kíváncsi
gyerekfejének ez a történet,
mely abban a világban játszott, amelyről neki halvány sejtelme sem volt. Minél
több részletet akart és mindent szórói-szóra, pontosan, úgy ahogy megtörtént.
— Jó, —
mosolygott a fiú, — mindent elmondok. Csak türelem.
— Tehát
megérkezett, — szólt a kislány nagyra nyitott szemmel, az asztalra könyökölve.
— És aztán mi történt? Különben ne azt mondja, hanem onnan mondja, amikor
betette a lábát az ajtón. Miklós eközben orvul rágyújtott.
—
Megérkezett, — folytatta, — és aznap délután annyian voltunk a Kóréban, hogy
néhányan állva itták a kávét a pult mellett. Az új kisasszony pedig ott
ragyogott a pudli mögött, hófehér kötényben, édes mosolygással, és elégedetten
konstatálta, hogy kellő feltűnést kelt a törzsvendégek között. Az a néhány
idegen, aki ezen a napon betévedt a boltba, furcsállotta a hangulatot. Persze,
ők nem értették, miért oly ünnepies ma itt minden. Miért oly nagy a csönd a kis
boltban, mely máskor hangos volt a vitáktól, a veszekedésektől. - - -
— És
milyen volt?
Ezt
megint Lenke kérdezte.
— Csinos
volt. Sőt ennél is több volt: csinosabb, mint hittük. Dús, omlós fekete haja
volt és a termetében volt valami kedélyes. Olyan formás, igénytelen, házias
teremtés volt, se nem magas, se nem alacsony, úgy, hogy se nem imponált, sem
lenézni nem lehetett. És pompásan illett a pult mögé. Az egész bolt
megváltozott azzal, hogy ő sürgött-forgott a sütemények között. Addig — tudja
Isten, — valami bizalmatlansággal vettük a kezünkbe Kóré úr süteményeit. A
férfi keze nem illik ezekhez a habos, édes dolgokhoz. De a finom cukorporral
behintett piték, a gyönyörű fánkok valósággal megnemesedtek a Riza kisasszony
kis fehér kezében. Gusztusosabb volt minden. Nem is lehetett szebb látványt
elképzelni, mint azt, mikor Riza kisasszony megjelent a kis bádogasztal
mellett, s fényesre pucolt tálcán hozta a habos csokoládét, melyen az ő
idejében hatalmasan fel volt púpozva tejszínhab. És ennek a sok szegény fiúnak
és bolondos lánynak a képzeletében Riza kisasszony ruhafodrai, olcsó csipkéi is
csupa cukornak, csupa finom, könnyű tejszínhabnak tűntek fel. Ezt mindenki
érezte, de kifejezni csak egyedül Stebfi tudta, aki
mindnyájunk érzését tolmácsolta, amikor kijelentette, hogy Riza kisasszony
«azonosítja magát a bolttal." Ez ugyan mint stílus
nem volt valami elsőrendű, de mint érzés és megfigyelés a világ legkitűnőbb
ilyfajta termékeihez tartozott. Az áhítat azonban nem tartott sokáig. Ennél a
népségnél egyáltalán nagyon rövid ideig tart mindenféle áhítat. Két-három nap múlva
a cukrászbolt fölvette régi képét, megint ugyanazok ültek délutánonként a kis
pléhasztaloknál, megint megindultak a viták - - - Lassan Riza kisasszony is
beleszokott ebbe a társaságba. Egy hét se telt belé, már név szerint ismerte az
összes törzsvendéget, már tudta mindenkinek a baját, már ismerte mindenkinek a
titkos vágyait, a reményeit, ami azt jelenti, hogy őket magukat ismerte, mert
hisz valamennyi nem volt egyéb, mint vágyaknak és reményeknek a földi
foglalatja. Ez se az én ötletem, ezt is Sebfi mondta
először, s akkor nagy sikere is volt ennek a kijelentésnek. Azt mondta: vágyakat
ebédelünk, reményt vacsorálunk, mégis megélünk!»
— Ez
szép, — mondta Lenke. — Ilyet költők szoktak írni, versben. Ez a Sebfi talán költő is.
(Folytatása következik.)
5. SZÁM. 1906.21. oldal
(Folytatás.)
A
szigorú Mária elérkezettnek látta az időt, hogy egy kis humort szőjön a
beszélgetésbe. Csöndesen mondta:
— Talán pénzköltő!
Mire
váratlanul akkora nevetés támadt, hogy még a kevésbé érzékeny lélek is észrevette
volna, hogy itt nem a tréfán nevetnek, hanem azon, aki mondta. És most teljes
volt a boldogság, mely Máriát e napon érhette, s amely az emésztését is
bizonyára nagymértékben segítette elő: ismét meg volt sértve, ezúttal, úgy
érezte, vérig, halálosan. Tehát fölkelt, kiment és bevágta az ajtót.
—
Szóval,—mondta tovább Miklós, jelezve, hogy szóra sem érdemes a szigorú Mária
haragja, — szóval belenőtt Riza kisasszony ebbe a környezetbe. És körülbelül
erre az időre esik az, hogy egyszer vacsora után Sebfi
eljött a lakásomra, ahol egy barátommal a magánjogot bifláztuk, és megkért,
hogy menjek el vele sétálni, mert mondani akar valamit. Én rögtön sejtettem,
hogy miről van szó. Elhurcolt a Duna partra és ott bevallotta, hogy halálosan
szerelmes Riza kisasszonyba, olyannyira, hogy el se merte még mondani neki. Mindenféle
terveket kovácsolt, és az összes bolond terveit elmondta nekem. Előadta, hogy
feleségül akarja venni Riza kisasszonyt, aki oly tiszteletreméltó és
tiszteletet parancsoló nő, hogy más gondolattal, mint ezzel, nem is szabad
közeledni hozzá. De azért Sebfi nem volt könnyelmű
ember, mert mint mondta, irt egy színész barátjának, aki Miskolcon énekelt a
karban, hogy kérdezősködjék Riza kisasszony felől. A levél már elment és Sebfi másnapra várta a választ.
És akkor
valami nagyon furcsa érzést éreztem. Valami olyat, ami egy kicsit
megdöbbentett. Sebfi beszélt, beszélt, kissé izgatott
volt és sok olyat mondott, aminek nem volt értelme. Alapjában pedig, a sok
értelmes és értelmetlen beszéde mélyén az rejtőzött, hogy az ő elhatározásán ez
a válasz nem fog sokat változtatni. Ahogy sétáltunk a nagy víz partján, a
csöndes, elhagyatott korzó repedezett aszfaltján, észre se véve, hogy a Lánchídnál
vagyunk-e, vagy a Petőfi-téren, folyton ő beszélt. Előre lerontotta ennek a
levélnek az értékét, mintegy sejtve, hogy az nem lesz valami nagyon kedvező
Riza kisasszonyra nézve.
Az öreg Rimmer nagyot szippantott a szivarjából, aztán hangosan
köszörülte a torkát. A történet kezdett érdekes lenni, de az öreg attól tartott,
hogy nagyon is érdekes lesz, olyan érdekes, hogy talán jobb volna, ha Lenke nem
hallaná a többit. Most csönd lett rövidke időre és Miklós megint rámosolygott
az öregúrra. Aztán csöndesen mondta:
— Nagyon
egyszerű a történet. Nem kell tőle megijedni.
Lenke nagyot nézett:
—
Hogyan? — mondta. — Nem is tudom, miért kellene megijedni tőle.
— Hát —
szólt az apja, és újra a szájába vette a szivart. Vállat vont. A lány csillogó szemmel várt. Kis öklével dobolt a fehér
asztalon:
—
Mondja, mondja, Miklós! És Miklós mondta tovább:
—
Gyönyörű szép éjszaka volt. Meg-meg-állottunk és átnéztünk Budára. De Sebfi, aki pedig költői lélek volt, ezúttal nem mondott
szépeket az éjszakáról. Csak belenézett a Gellért-hegybe, olyan erősen, olyan
mélyen, olyan szúrósan és olyan sokáig, mintha alagutat akart volna belé fúrni
a tekintetével. Nagyon izgatott volt. Azt mondta: «Nem tudok aludni, doktor úr,
nem tudok aludni.» És szakadozottan, gyors beszéddel, izgatottan mesélte el,
hogy hogyan szeretett bele Riza kisasszonyba. Nem volt egyszer pénze ebédre.
Aztán másszor se volt pénze ebédre. Sebfinek
egyáltalán sohasem volt pénze ebédre és azért gyakran mégis ebédelt. Amikor
azonban nem ebédelt, mert nem ebédelhetett, akkor korán ment el a cukrászboltba,
ahol volt hitele, és már fél háromkor megitta a nagy csésze kávét és megette
hozzá a nagy vizes zsömlét. Akkortájt nagyon rosszul ment a sora és a boltban
egy vidám legény akkor azt mondta, hogy Sebfi
gyökerekből él, mint az erdők mesebeli remetéi. Hát egy délután, mikor már fél
háromkor ott ült a kis bádogasztal mellett, s a mikor ő volt az egyetlen vendég
a cukrászboltban, beszédbe ereszkedett a kisasszonnyal. A kisasszony oly jó
volt hozzá, oly barátságosan kérdezősködött a viszonyai felől, oly melegen
érdeklődött a pályája iránt, hogy szegény Sebfi, aki
a kóbor kutyánál is árvább lélek volt, majdnem sírva fakadt. De ezzel még nem
volt kimerítve a kisasszony jósága. A beszélgetés végén Riza kisasszony
suttogni kezdett és olyanforma dologra tett célzást, hogy az esetben, ha Sebfi nagyon nagy nélkülözések közepette vergődnék, hát ő —
mármint a csipkés-kötényes kisasszony — szívesen adna kölcsön neki — mármint a
rongyos ifjúnak — néhány forintot, mert van némi megtakarított pénze. Ekkor
azonban Sebfi kirohant az üzletből, s mint maga
mesélte, egy negyedóráig szaladt a Kerepesi-úton céltalanul, ok nélkül, csak
azért, mert rettenetesen szégyellte magát De ettől a naptól kezdve észrevette,
hogy szereti ezt a szép, egyszerű, tiszta lányt. Fölfedezett a szemében valami
furcsa villogást, amire szerette azt mondani, hogy ez a titkolt szenvedély
belső tüzének a visszfénye. És akkor Sebfi átmenet
nélkül egyszerűen megbolondult, egyszerűen, mondom, és őszintén, a hogy a
hozzája hasonló rajongó lelkek meg szoktak bolondulni. Kezdte rendbe szedni a
haját, meg a nyakkendőjét. Mert ez a két elem volt rajta a legművészibben
rendetlen. Sokat sétált egyedül, sokáig titkolgatta magában az új érzést, de végre
aztán — mint mondta — nem bírt vele és engem választván ki bizalmasának, a Duna
parton mindent elmondott. Azt mondta: azért fordult hozzám, mert én nem
tartozom az ő világához. Nem vagyok művész, hanem, azt mondta: józan polgár vagyok,
akinek elég hideg az agyveleje ahhoz, hogy az ilyen merész vállalkozást bölcsen
és az élet törvényei szerint ítélje meg. Mert a barátai, azt előre tudta,
minden habozás nélkül azt mondták volna neki: «Vedd el, Sebfi,
azonnal vedd el» — mint ahogy ők is azonnal és habozás nélkül vették nőül a
leányokat, akik mélyebb hatást tettek rájuk. De Sebfinek
a lelke tele volt kétségekkel, ő valamivel több volt, mint a barátai,
értékesebb anyag, gondolkodóbb ember.
Most
egyszerre ketten szóltak közbe, a leány is, meg az apja is.
A leány ezt mondta:
— És
maga mit tanácsolt neki? Az apja meg ezt:
— És mi
volt a miskolci válaszban? Miklós pedig rendre felelt mind a kettőnek:
— Én —
folytatta — bevallom őszintén, nem azt tanácsoltam neki, amit magam tettem
volna az ő helyében.
— Miért?
— Mert nem tudom elképzelni, hogy bármely körülmények között is, ha
valaha beleszerettem volna hasonló teremtésbe…szóval,
én rögtön azon kezdtem volna, hogy mily kár, hogy ezt a leányt nem lehet feleségül
venni. Nálam az ilyennek a lehetősége volt kizárva. De mikor rajta végig
néztem, s az ö életét végig gondoltam, elöntött a szabadelvűség. Azt mondtam
neki, győződjék meg arról, hogy érdemes-e ez a leány egy tisztességes fiú
szerelmére, és ha érdemes és valóban olyan nagyon szereti, vegye el. Elvégre
nem azért élünk ezen a világon, hogy a többi emberek ne pletykáljanak rólunk,
hanem azért, hogy boldogok legyünk. A világnak úgysem áll meg a szája, az a
nagy malomkő, mely az embernek jó hírét őrli, úgyis örökké forog, hát miért
rontsa el az ilyen szegény, amúgy is kevéssé komoly lélek az élete boldogságát
azzal, hogy olyan dolgokra van tekintettel, amelyeket a társadalom a grófok és
bárók, meg a jobb módú polgárok számára talált ki.
—
Miskolc, Miskolc! — sürgette az öregúr.
— Mi volt a levélben?
— A
levél megjött másnap. És itt kezdődik a tragédia.
— Tragédia?
— Az.
— Hát rossz volt a válasz?
— Nem.
Még annál is rosszabb. A válasz olyan rossz volt, amilyen rossz csak lehetett.
Az volt benne, hogy Riza kisasszony volt a város úgynevezett éjjeli életének a
központja. Hogy a kis kávéházat, a melyben alkalmazva volt, ő lendítette fel.
Hogy miatta jártak oda a tisztek, s hogy a kisasszony reggelig pezsgőzött
velük. Hogy a kisasszonyt be akarták csukatni erényes apák, akiknek a jogász
fiuk adósságokba verte magát a Mexikó-kávéházban a kisasszony miatt. Hogy
minden mulatós ember sírt és minden apa, anya és feleség örvendezett, mikor
megtudták, hogy Riza kisasszony elmegy a fővárosba. A kávés vörösre sírta a
szemét bánatában és szokatlanul nagy összeget kínált Rizának, ha ott marad. De
Riza minden ajánlatot visszautasított azzal, hogy Pestre megy új életet kezdeni.
- - - A kisasszony egyre azt-hajtotta, hogy a fővárosban új élet
kezdődik számára, s hogy ő férjhez akar menni, nem bánja, ha valami tisztes
iparoshoz is, de ebből az életből elég volt.
Az öregurat
elfogta az engedékenység. Megint vállat vont, mondván:
— Hisz
ez nem is olyan rossz. És Lenke szívből mondta:
— Ez
nagyon jó. Ez nagyon szép. Miklós pedig folytatta.
— Nagyon jó és nagyon szép nekünk. De nem volt se jó, se szép szegény Sebfinek. Ő nem a végét nézte, a szép, okos, becsületes
elhatározást és azt a komolyságot, a mivel Nagy Riza az új életnek neki indult,
hanem az elejét, ami nagyon lesújtó volt Rizára nézve. Harmadnap eljött hozzám.
Akkor már csak a lelkét kiönteni. Most már úgy volt, hogy biztosan meg fogja
kérni a kezét. Hiszen az ilyen tudakozódások sohasem arra valók, hogy a
szerelmes ember függővé tegye tőlük valamely elhatározását, hanem csak arra,
hogy kínozza magát velük.
A cseléd
jelent meg a küszöbön. Le akarta szedni az asztalt. Fölkeltek tehát és bementek
Lenke szobájába, a szép, fehér „lányom szobájába”, a fehér függöny mögé és ott
helyezkedtek el. Itt hangzott tovább a csöndes elbeszélés, amelyhez, látva az
érdeklődést, egyre nagyobb kedvet kapott Miklós. Most már őt is jobban
érdekelte a Nagy Riza története, most már ő is gondolkozott fölötte, így,
beszédközben, ahogy emlékezetébe idézte az ügy epizódjait. Elhelyezkedett a
kanapé sarkában és tovább mondta:
—
Történt egyszer aztán egy szép napon, hogy megtörtént a nagy eset. Sebfi kiöltözött, s frissen borotvált arccal, púderes állal
megjelent a cukrász-boltban, délelőtt. Egyenesen oda lépett Riza kisasszonyhoz,
a ki a kis kirakatban rakta keskeny üvegpolcra a süteményeket és komoly arccal
szólította meg: «Nagysád, komoly beszédem volna kisasszonnyal.» Ezeket a
dolgokat mi, törzsvendégek, szórói-szóra tudjuk, hiszen hetekig egyébről sem
volt szó a Kóréban, hetekig erről tárgyaltunk a kisasszony nyal, Sebfivel, sőt magával az öreg Kóréval is, aki azonban
bizonyos közömbösséggel fogadta az ügyet. — A nagysád-kisasszony rámosolygott Sebfire, letörölte a cukorport a keféről és aztán leültek
ketten az üres bolt egyik asztalához. Az öreg Kóré nem volt otthon. És Sebfi bevallotta Rizának, hogy szereti, s hogy feleségül
akarja venni. A kisasszony — mint meg van állapítva — egyre csak mosolygott és
hagyta beszólni Seb-fit. Nem felelt neki. Sőt még akkor sem felelt, mikor Sebfi a szónoklata végén azt mondta neki: «Most pedig várom
feleletét, kisasszony.» Nem felelt és Sebfi már akkor
látta, hogy az ő élete végig boldogtalanság lesz és szenvedés. Vannak ilyen
pillanatok, a melyek hirtelen végig világítanak egy egész életen, mint a hogy a
világító tornyok forgó' lámpása végig villantja sugarát a tenger sötétjén. És
Sebfi akkor már oly biztosra vette a tagadó választ, hogy nem is akart rögtön
feleletet hallani. (Folytatása következik)
--- ---
---
57-58.
X.
(Folytatás.)
A sáros
országúton bevergődött valahogy az egyfogatú a városba Sebfivel
meg Bella kisasszonnyal. Egymás mellett ült itt a finom selyem és a kopott
posztó. A kisasszony kiöltözködött arra az alkalomra, hogy misszióba ment
polgári házhoz, Sebfi pedig már napok óta
porolatlanul, keféletlenül hányta magára a ruhát.
És most igazán
jellemezte a helyzetet ez a két ruha. A Bella kisasszony finom selyme, suhogó
alsója, tollas kalapja képviselte itt az előkelő diplomáciát, a Sebfi daróca pedig a nyers és bolond őszinteséget. És úgy
is beszéltek, amilyen ruha volt rajtuk. Szeretném azt mondani, hogy Bella
kisasszony csupa selyem-dolgokat mondott, Sebfi meg
darócosan beszélt.
Azt mondta a kisasszony:
— Csak
ne ajtóstul a házba, kedves barátom! Csak óvatosan!
— Sebfi meg
dühöngött:
—
Legjobb volna, ha revolvert vásárolnék. Majd ezt mondta a kisasszony, a
helyzethez
és a finom
selyemruhához illő mosollyal:
— Ön
kissé túloz, kedves barátom! Ha sikert akar elérni, okosnak, tartózkodónak kell
lennie.
A daróc pedig ezt felelte rá:
— Semmi
óvatosság! Itt most már csak törni-zúzni lehet! Majd megmutatom én!
A
Népszínháznál kiszálltak. Bella kisasszony bement a kis kapun, megnézni, hogy
elkezdődött-e már a próba. Mert órája egyiknek se volt Vannak emberek, akik még
ebben a nagyvárosban is kénytelenek a csillagok járása után igazodni idő
dolgában, s ami a legszomorúbb, még nappal is.
Örömtől
sugárzó arccal jött ki a kisasszony:
— Még nem kezdték.
— Mikor kezdik?
— Félóra múlva.
— Akkor...
Itt
elharapta a mondatot a fiú. Kibámult a Kerepesi-útra, ahol aranyos napfényben cammogtak
a kocsik, s ahol már sárgállott, piroslott egy-két virágcsomó a sarkon. Tudja
Isten, honnan bújik elő ez a sok furcsa, városi virág így az első sugarasabb
napon. Mintha a házak, a kövek közt korábban nyílnék a virág. A mező még kopár
ilyenkor, de mi már virággal járunk. A megvásárolt, vasúton hozott tavasz ez.
Hirtelen
megfordult. De olyan hirtelen, hogy a selyemkisasszony megijedt tőle.
—
Nagysád! — mondta. — Nekem támadt egy bolond ideám.
— Halljuk.
— De
szükségem van az ön teljes diszkréciójára.
— Megkapja, barátom.
— Sőt
ennél sokkal többre is. Az önfeláldozására is.
— Azt is megkapja!
Bella
kisasszonynál — az ő fajtájánál — ez még talán kevesebbet jelentett, mint a
teljes diszkréció. Egy kis önfeláldozás... mi az ?
Ezért ugyan nem érdemes a szomszédba menni. Akad ez otthon is, bőven.
A fiú a karjába kapaszkodott:
— Jöjjön, járjunk egyet a színház körül.
— Jó.
— Majd
én elmondom, mit akarok. Sétáltak, köszöntgettek a színészeknek, meg
a
kóristáknak, a kik a próbára érkeztek. És Sebfi
titokzatosan, rejtelmesen beszélt, mint a hogy a drámákban az intrikusok
szoktak beszélni, mikor vad, elszánt nőkkel szövetkeznek valami rettenetes
tervre.
— Nézze,
kérem — mondta — itt most már csak egy dolog segít rajtam.
— Micsoda?
— Az, ha én beszélhetek azzal a leánnyal.
— Melyikkel?
— Miklós
menyasszonyával. - Bella kisasszony
megállott, hírtelen.
— Ugye meglepi? — kérdezte Sebfi.
Az
igazat megvallva, Bella kisasszony azért állott meg, mert ép e pillanatban
gördült a színház elé egy elegáns fogat, amelyből egy kócos kis hölgy szállt
ki. És a meglepő ő reá nézve az volt, hogy íme, a kócos kis hölgy, név szerint
Somogyi Rózsi, magánfogaton jött a próbára. De azért — miért ne legyen meg
szegény Sebfinek az öröme, — ezt mondta:
— Biz'
ez nagyon meglepő! Sebfi folytatta:
— Mert
mi a helyzet? A helyzet az, akármint tagadjuk is, hogy nemcsak Riza szerelmes
az ügyvédbe, hanem az ügyvéd is kezd érdeklődni Riza iránt. Én láttam. Én
tudom. Én érzem. És ahogy én Rizát ismerem, ő most már küzdeni fog ezért az emberért
a végsőkig. Észrevette, hogy Bella
másfelé néz.
— Nem figyel?
Bella
hirtelen elkapta a pillantását a magánfogatról.
— Dehogy nem.
— Hát
akkor figyeljen. Tehát: nekem azzal kell szövetkeznem Riza ellen, akinek
természetes érdeke, hogy ebből a szerelemből ne legyen semmi. Logika dolga az
egész: kinek a természetes érdeke ez? Kimmer
Lenkének. Igazam van?
— Igaza van.
Most
kezdett csak figyelni Bella kisasszony. De egyszersmind olyan arcot is vágott,
mintha azt mondaná: „Önnek igaza van, de mi közöm nekem ehhez az egész
bonyodalomhoz?” De alapjában véve mégis megtisztelve érezte magát, hogy
beavatták ilyen regényes ügybe, hát figyelni kezdett.
— Beszólni akarok vele! — mondta Sebfi.
— Igaza van.
—
Beszélni akarok vele, még pedig az ön segítségét kérem ehhez.
— Az enyémet? De hisz én . . .
— Ne
szabadkozzék. Ön már ismeri, ön beszélt vele, ön már volt nála. Az én kedvemért
megint el fog menni hozzá és e fogja nála érni, hogy beszélhessek vele.
— Oda akar menni?
— A világért sem.
— Hát?
—
Találkoznunk kell valahol. A kisasszony elmosolyodott:
— Maga
bolond, Sebfi. Hát maga azt hiszi, hogy ez az úri
kisasszony úgy első hívásra majd randevút ad magának valahol a városligetben?
— Azt hiszem.
— Ugyan, ugyan .
. .
— Ön ezt
nem érti. De nem baj, hogy nem érti, mert nem is kell, hogy értse. Vagy
megteszi azt, amire kértem, vagy nem. De arra igazán semmi szükségem nincs,
hogy ön előadja a saját külön aggodalmait. Ha nem akar velem találkozni az a leány,
az az én privát bajom, és az ő privát baja. Egyébként pedig leharapom a
fejemet, ha első hívásra nem egyezik bele a találkozásba! Ez is olyan mondás
volt, amelyet mintha Sebfi számára találtak volna ki.
Sebfi mindig leharapta a fejét.
A
színházból, a kis kapu felől éles, berregő csengő szólt. Kezdték a próbát
— Be
kell mennem, — mondta Bella kisasszony.
Sebfi megkapta a karját:
— Hohó!
— Mi kell még?
— Nem
szökünk meg. ígérje meg, hogy elmegy ahhoz a leányhoz az én érdekemben.
— Megígérem.
— Mikor?
— Holnap.
Jó?
—Dehogy jó!
— Hát mikor kell?
— Ma!
Bella
kisasszony fordult egyet, kikapta a karját a Sebfié
alól és beszaladt a kapu alá. Onnan kiáltotta:
— Mégis
csak szamár maga, Sebfi! A fiú keserűen nézett utána.
— Ez is
elhagy — gondolta. — Engem mindenki elhagy. Magamra vagyok utalva. Egyedül
állok, mint a magányos tölgy a bérezek vad viharában!
Összeszorította
az ajkait, dacosan vetette fel a fejét, kicsit ki is düllesztette öntudatlanul
a mellét, mikor ezt gondolta. S valóban, e pillanatban olyan volt, mint a
magányos tölgy a bércek vad viharában. Legalább ő azt hitte, hogy a hogy most
itt áll, nem is lehet őt mással összetéveszteni, mint valami viharral dacoló
igen magányos tölggyel.
Aztán
gondolt egyet és elvágtatott a színház tájékáról. A szárnyas kabát lebegett
rajta, ahogy ment, szinte bukdácsolva sietett a Kerepesi-úton. Az első
kávéháznál megállt. Bement, tintát-tollat kórt és
lázasan irt meg egy hosszú levelet. Mikor készen volt a levél, elolvasta, nagyon
meg volt elégedve vele, — aztán újra elolvasta és még egyszer elolvasta, aztán
a világ legnyugodtabb arcával tépte ezer darabra.
Majd
némi rágása után a tollnak, újra nekiült és irt vagy négy sort. Ezt is
elolvasta vagy ötször, abszolúte nem volt megelégedve vele, mert fanyar arcot
vágott hozzá, de ezt aztán borítókba is tette, meg is címezte és el is küldte
egy hordárral.
Ami
benne volt, az nem volt érdekes. De a levél borítékjára ez volt írva:
Őnagysága Kimmer
Lenke kisasszonynak Saját kezébe. Régi fogház.
A hordár
elnyargalt a levéllel. Nagyokat lépett, úgy tett, mintha sietne. Sebfi pedig gőgös mosollyal nézett utána.
— Haha —
mondta halkan — ott viszik a levelet! Mindjárt ott is lesz. Mindjárt olvasni is
fogja!
Gyönyörködött
abban a gondolatban, hogy a levél egyre távolodik tőle, s egyre közeledik
Lenkéhez. Még nézte egy ideig a hordárt, aztán csöndes félhangon ezt mondta:
— Sebfi, most
alája gyújtottál a máglyának.
És lelki
szemei előtt már meg is jelent ez a képzeletbeli máglya, házmagasságra
fellobogó piros lángokkal, amelyek meg fognak emészteni minden ellenséget, s amelyekből
megújhodva fog kiemelkedni az ő szelleme.
Ilyen cirkalmasan
gondolta ezt Sebfi. A hordár pedig, miután eltűnt a
szemhatárról, szép lassan kezdett cammogni és arra gondolt, hogy negyven
krajcárt fog-e kapni ezért az útért, vagy ötvenet.
(Folytatása
következik.)
77.-78.
oldal
És
Miklós izgatott, nagyra nyílt szeme megpihent ezen a látványon. Éppenséggel nem
gondolt most arra, hogy mint ügyvéd mondta azt, amit mondott. Az ő saját
legbelsőbb válsága nyert most megoldást azzal, hogy szíve szerint kibeszélte magát.
Itt most a törvényszéki terem, a bíró, ügyész, a panaszos, a hallgatóság mind
csak staffage volt ahhoz a magánügyhöz, amely
kettejük közt volt, s az ő szemükben mindez most nem volt egyéb, mint alkalom
arra, hogy ami megtörtént, megtörténhessék. De mindez csak kertelés. Magyarul
ez így van: Miklós szerelmet vallott Rizának.
(Folytatása következik.)
--- ---
---
81-82.
vége
Nem
tellett sok időbe, a bírák szobájának ajtaja kinyílott. Most csönd lett a
teremben. A bírák ismét elfoglalták helyüket, s az elnök, hogy egy kis szünetet
tartson, lapozgatni kezdett az aktákban. Aztán csöndesen kezdett beszélni, mint
aki tudja, hogy most ő a legfontosabb személy ebben a szobában és akármily
halkan beszél, mégis figyel minden szavára mindenki. De azért mégse lehetett
minden szavát érteni. Ez csengett ki a motyogásából:
— Ő
Felsége a király nevében . . . Meg aztán a vége felé
valami ilyen: hét hónap . . .
Aminek
értelme az volt, hogy mialatt király Ő Felsége e szép, napfényes tavaszi délelőtt
Bécs környékén, a schönbrunni parkban szelíden sétált
a nyírott bokrok közt, azalatt az ő nevében hét
hónapra ítélték el Nagy Rizát. Az ügyész megnyugodott az ítéletben. Riza
felállott, s hogy mindenki jól értse, jól hallja a hangját, fennhangon, mint
aki a leckéjét mondja, így szólt:
—
Megnyugszom az ítéletben. Le akarom ülni a hét hónapot! Miklós erősen a szemébe
nézett. Nem várta ezt a különös kijelentést, de ő volt itt az egyetlen, aki értette.
Ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy ez volt Rizának a lovagias válasza arra a
védőbeszédre, amelyben ő megvallotta a szerelmét Rizának, s amelyben elmondta
neki, hogy ő érti, annyira érti, hogy már nincs is megbocsátani valója. Ebben a
beszédben szakított a menyasszonyával, ebben a beszédben kötött mindennél erősebb
kötést egy szegény leánnyal, akit a társadalom az élet útjának a szélére söpört,
az élet egyéb hulladékai közé. Ebben a beszédben szállott el mindenki fölött, a
bírák, az emberek fölé. És Riza most felelt erre. Itt csak így lehetett felelni.
Itt nem mondhatta ezt:
—
Szeretlek, amiért bátor voltál, szeretlek, amiért a szemembe mondtál mindent, amit
csak bátor és erős emberek mernek egy asszonynak a szemébe mondani, ha az
asszony olyan, mint én. És mert szeretlek, most megmutatom, hogy nem spekuláltam
veled, hogy nem szabadítónak akartalak felhasználni, nem kis célok szolgálatába
akartalak szegődtetni, hanem szeretlek úgy, mintha én volnék kettőnk közül a
gazdagabb, az erősebb, a szabadabb, a tisztább! Megmutatom ezt azzal, hogy
elszenvedem a börtönt, nem tűröm tovább, hogy lépéseket tégy az érdekemben, s e
pillanatban megszűnt közöttünk minden olyan kötelék, ami nem szerelem.
Megszűntél az ügyvédem lenni, megszűntem a pártfogoltad lenni. Úgy veszlek, ahogy
vagy, de neked is úgy kell venned engem, ahogy én vagyok. Te készen vagy a
házasságra, hisz vőlegénye voltál egy tiszta teremtésnek. Az én házasságra való
készségem nem titok: tisztaság dolgában egy kósza élet minden viszontagsága;
hozományom hét hónapi börtön. Ha kellek így, itt vagyok! Nem mondhatta
el ezt. Hát csak ezt mondta: megnyugszom az ítéletben. De talán semmi nem volt
ebben a percben ezen az egész, nagyvilágon olyan tiszta, olyan világos, olyan
magától értetődő, mint hogy ez a rövid mondat ama hosszú beszédet jelentette.
Miklós föllebbezett. Formaságok következtek, aztán a tárgyalás véget ért. Rizát
elvitték jobbra, Miklós elment balra.
Elmentek,
mind a ketten egyazon érzéssel a szívükben. Mind a ketten tudták, érezték, hogy
ez itt nem törvényszéki tárgyalás volt, hanem alkalom arra, hogy ők ketten
kiöntsék egymásnak a szívüket. És oly kicsinek, oly végtelenül kicsinek látták
ez órában az egész emberiséget, a maga komor bíráival, törvényszéki szolgáival,
börtöneivel, bűnvádi perrendtartásaival, hogy szinte mosolyogni volt kedvük azon,
hogy valami ilyen kicsi és ilyen jelentéktelen is lehet.
Nagy,
mély és szent titok, hogy ebben kinek volt igaza. Az emberiségnek-e, mely lenézi
és gyűlöli az ilyen felülemelkedést, vagy nekik-e, akik elrúgták maguktól az
emberiséget. Nagy, komoly, véres titok ez még ma, a titkok titka, mely a
sötétségben alszik. Évszázadok, talán évezredek ébresztik majd fel. Néha ugyan
most is úgy tesz, mintha ébredeznék, de ez nem más, mint a lomha embernek az a
mozdulata, a mellyel legjobb álmában a másik oldalára fordul, hogy még jobban,
még mélyebben, még édesebben aludjék.
Künn, az
Alkotmány utcában két ember várta, mi lesz a tárgyalás vége. Egyik
se mert bemenni a terembe. Az egyik sarkon Sebfi állt
sápadtan, a másik sarkon Mária, az izgatottság minden külső jele nélkül.
Mikor
Miklós kijött a kapun s szemét lehunyva, arcát a meleg napsugár felé
fordította, mind a ketten megmozdultak Egy-egy lépést tettek Miklós felé.
Miklós előbb Sebfit látta meg. Elsiklott fölötte a
tekintete, mintha meg se látta volna. De ez nem az a bizonyos, ismert tekintet
volt, amelyet komisz emberek arra használnak, hogy egymást megsértsék vele. Ez
valami nagyon bátor, cselekedetre elszánt embernek a lenéző pillantása volt
olyan emberrel szemben, aki a többi kicsinyekhez, a kicsinyesekhez tartozik,
aki egy azok közül, akik ezt soha, de soha nem fogják megérteni.
Aztán,
hogy a fejét félrefordította, Máriát látta meg. Mária a szemébe nézett. Az ő
számára is volt egy pillantása Miklósnak. Őt sajnálta. Mintha ezt mondta volna:
— Szegény,
katonás, szigorú asszony, aki azt hiszed, hogy bátor és erős vagy, milyen
gyávának, milyen rongyosnak, milyen szegénynek és milyen megalázottnak látlak e
pillanatban!
Úgy
határozta még fönn, a lépcsőn, hogy kocsiba ül. De hogy ezt a két embert
meglátta, elment a kedve a kocsitól. Nem akarta, hogy azt higgyék: szökik
előlük. Hát kiment az utca közepére, a kocsiútra, melynek egyik oldaláról Sebfi bámult rá, a másik oldaláról pedig Mária nézett feléje,
zavartan. És végigsétált közöttük, lassan, méltósággal, mint a régi időkben
írták: Scylla és Charibdis között. Aztán eltűnt az
egyik fordulónál.
Scylla
és Charibdis* pedig egymásra néztek. Aztán mind a
kettő megmozdult. Egymás felé rohantak az utca közepén s hangos, izgatott
beszédben törtek ki.
— Mi volt ez?
— Fölmentették?
— Elítélték?
— Magának se köszönt?
Egy
boldog öregúr állott meg mellettük. Kóré úr volt. Ezt megrohanták:
— Mi törtónt?
— Rizát ... —
kezdte az nagy lomhán.
— Fölmentették?
—
Dehogy! — mondta Kóró úr. — Van még igazság ezen a földön. Elítélték.
— Óh.
Ezt a
szörnyű «oh»-t Sebfi
mondta. Kóré úr diadalmas arccal folytatta:
— Hét
hónapra ítélték el! És most beszéltem az ügyésszel, aki derék, tisztességes és igazságos
ember. Azt mondta, hogy hiába föllebbezett a védő, mert ez tiszta ügy, ez a hét
hónap rajta marad.
— Borzasztó! — mondta Sebfi.
— Ez baj! — mondta Mária.
Mind a
kettőnek fájt ez az értesülés, más más okokból. Kóré
úr gőggel nézett végig rajtuk. Kóré úr nem szerette azokat az embereket, akik
más véleményen voltak, mint az ügyész.
Scylla and Charybdis, in
Greek mythology, two immortal and irresistible monsters who beset the narrow
waters traversed by the hero Odysseus .
*
Rizát
még aznap kiszállították a régi fogházba. Eimmer
Lenke nem látta, mert Kimmer Lenke abban a félórában
csomagolt, hogy a kecskeméti rokonokhoz utazzék néhány hónapra. Nem volt ott
más, mint Szabó, az őr, Jermák, az irodatiszt, és a
kövér Vogelné, a női rabok felügyelője.
A
rabszállító kocsi mögött egy bérkocsi állott meg a kapu előtt. Miklós szállt ki
belőle. Jelen volt az irodában, mikor Rizát átadták új gazdáinak. S a mikor az
egyik ajtón ki akarták vezetni Nagy Rizát, a másik ajtó nyilasában megjelent az
öreg Kimmer. Becsületes, komoly arcán egy mozdulás,
egy rezzenés nem árulta el, hogy mit érez, mire gondol e pillanatban. Itt most
a fogház igazgatója volt, fehér sapkával a fején, s Miklós nem volt Miklós,
hanem az ügyvéd, a fellebbezés alatt álló fogoly érdekeinek jogi képviselője.
Miklós a
szemébe nézett. Aztán gondolt egyet és minden póz nélkül, alázattal,
tiszteletteljesen, szerelemmel, kezet csókolt Nagy Rizának. Elkísérte a cellájáig.
Be is nézett a kis zugba, ahol Riza most lakni fog. És akkor egyszerre úgy
érezte, hogy e szűk négy fal között van minden szabadság. A gondolatoknak, az
érzéseknek, az igaz emberi erkölcsöknek forradalmi felszabadulása. Mindaz, ami
e négy falon kívül esik, az mind börtön, s akik ott künn felemelt fővel,
büszkén járnak, akiket megbocsátásra hiába tanított a Mester, akik porkolábjai
a rab gondolatnak, a rab érzésnek, és a rab
szeretetnek, azok a derűs arcú, megelégedett, ficánkoló emberek, azok a rabok.
-------------
Nagy Endre.
Nagy Endre, 1900-ig Grosz Endre
(1877–1938). A magyar politikai kabaré,
a konferanszié műfaj megteremtője, megújítója volt.
Lásd még
h14- 03.
Nyugat 1931. 9.
MÓRICZ
ZSIGMOND: NAGY ENDRE
Köszöntő,
a Nyugat-barátok Körének
Nagy Endre-lakomáján.
Egy
kedves barátunkról akarok szólani abból az alkalomból, hogy itt van köztünk:
dacára annak, hogy negyedik hónapja, tizenhatodik hete, századik napja, tízezer
feketét fogyasztottunk el, hogy mi legyünk az ő közelében.
Én
nem tudom, van-e még egy párja ez világon, hogy van-e ma még egy ember, aki
ennyi embert meg tud mozdítani és napról napra ugyanabban az órában délutáni
álmából és egész napi kétségbeeséséből fel tud ébreszteni, hogy maga körré vonzza.
Bizony mondom, könnyebb volt a mese fuvolásának és könnyebb volt a legendák
szentjének a patkányokat és a farkasokat és a madarakat magához hívni, mint a
mai döglődő gazdasági viszonyok mellett becsalogatni az embert az édes ige
hallgatására.
Nagy
Endréről akarok beszélni.
Óvakodom
attól, hogy a pillanat adta eszmetársításra bízzam a gondolatok szeszélyes
hullámát, ahogy ő teszi napról napra. Íme, olvasom rögtönzésemet, s írás közben
látom különös ajkának moccanását, ahogy annyiszor figyeltem, mikor a
legváratlanabb fordulatok úgy bugyognak ki rajta, mint a parasztkorsóból a
forrásvíz, egyet loccsanva s egyet elakadozva, hogy aztán édesen és
folyamatosan dőljön belőle az élet legüdítőbb itala: az élőszó.
Húsz
év óta áll itt előttünk, mint varázsvessző a vizek fölött, vízkereső faág:
beleszúrva a legszárazabb és legüresebb talajba, a pódiumba
és íme, húsz év óta gyűl és torlódik felé a közönség, mint a szép híves
patakra, hogy üdülést nyerjen az ő szavai forrásának csergedező csobogásán…
Hogy
mondjam meg késő koroknak, hogy volt itt köztünk egy író, aki úgy süvöltött
fel, hogy nevetésbe fullasztott minden könnyet s mégis a felviharzó kacagás
helyén a könnycsepp harmatát hagyta vissza. A késő koroknak csak azt mondhatom,
hogy sajnálhatják, hogy nem voltak jelen s nem hallották akkor Nagy Endrét, aki
egy szóval sebeket gyógyított és ugyanavval a szóval sebeket ütött: gyógyító
sebeket ugyanazokon a lelkeken.
A
seb, amit gyógyított, mindig az embernek az a fájdalma volt, hogy az emberi
kultúra csökevényes és a seb, amit gyógyultan hagyott az volt, hogy az emberi
lélek minden szépre és jóra fogékony.
Ez
a varázs varázslat volt s ezt a varázslót köszöntjük ma. Minden varázslónak ezt
a legnemesebbikét, aki egy életet szánt arra, hogy az emberi idealizmus örök dicsőségét
hirdesse és éltesse mindazoknak lelkében, akikhez szól.
Nagy Endre: A szénapadlás tündére. Elbeszélés.
Karácsony, 1905. 23-25.
A
Vasárnapi Újság 52-ik számához mellékelve.
Nagy Endre: Blazsik a
gyáriparos, 1906. 563. ( A tartalom szerint ez a lelőhely, de itt nem található
Blazsik.)
Nagy Endre: A MISOKAI FÖLDKIRÁLY. Elbeszélés.
1906. R. T. 85., 89., 93.
ELSŐ FEJEZET
A klub
kertjében három gavallér üldögélt melankolikusan, amint azt ez az időszak
megköveteli. Megkezdődött már a kánikula, és ez az itthon maradt világfiaknak
szomorú ősz.
A
Stefánia-úton egy-egy fiáker robogott el ismeretlen alakokkal, akiknek arcán
látszott az elégült öröm, hogy végre ők vehetik birtokukba ezt az előkelő
sétautat. A három gavallér arra sem tartotta érdemesnek őket, hogy feléjük
forduljon. Sőt az egyik, napsütötte, csinos fiatalember fesztelenül üldögélt a
szék magas támláján, hátat fordítva az utcának.
A másik,
nyírott bajuszú tömzsi úr valami érdekes históriát beszélt el, és a harmadik,
szikár, előkelő monoklis gavallér áhítatosan hallgatta. Persze, ez a história
is úgy végződött, mint a többi kártya-história: a hős a végén megint csak
visszavesztette minden nyereségét. A szikár gavallér fiúsan sóhajtott föl:
—
Szomorú idők! Néha úgy érzem, hogy a világ vége következik. Istenem, micsoda hanyatlás!
Minő dekadencia! Ma már ott tartunk, hogy ezer forintos veszteségeket kiírnak
az újságokba és szenzáció, ha milliomosok forintos vízivel játsszák a ferblit!
A tömzsi
úr dühösen harapott bele a szivarjába, és most ő folytatta a sopánkodást.
— Hej,
mikor én egy éjszaka háromszázezer forintot keféltem le egy angol grófról! Akkoriban
ez még köznapi história volt. Ostoba voltam, hogy vissza nem húzódtam ezzel a
pénzzel parasztnak. Hiszen ha sejtettem volna, hogy valaha még ilyen időket
kell megérnem! Neked persze könnyű, Niki. Te még fiatal vagy, te belészülettél
ebbe a korba.
A
fiatalembernek keserűen félrehúzódott a szája, azt hitte, hogy ingerkednek
véle.
— Igazad
van, Miska. Nekem átkozottul könnyű. Van még az örökségemből ötvenezer
forintom. Ezzel bevárom a lóversenyeket, és ha marad még valamim, azt elviszem
Monte Carlóba. Akkor aztán végleg rendben leszek. Eh, úgyis mindegy!
A szikár
gavallér gúnyosan mondta:
— Amíg
megvan az ötvenezer forint, addig mindenki úgy beszél. De ha elúszik az utolsó
fillérig, akkor látja csak az ember, hogy kisebb summa is megváltás volna neki.
Hát arra nem gondoltál, hogy ha majd elvész minden pénzed, mihez fogsz akkor?
A
fiatalember hevesen válaszolta:
— Óh. ne
féljetek, én akkor sem fogom a ti példátokat követni. Nem maradok itt félszeg
figurának, szánalmas kalandornak, hanem letépem magamról ezt az úri ruhát és
beállok béreslegénynek, kocsisnak, vagy bánom is én, akárminek! Higgyétek el,
hogy szinte vágyom már rá. Unom ezt az örökös renyheséget, ezt az örökös
lebegési. Tegnap délután, amint fölébredtem, rajtakaptam a legényemet, hogy
vacsorázott éppen. Ekkora zöldpaprikát evett szalonnával és úgy megirigyeltem
tőle, hogy kikaptam a kezéből. Uh, be jó volt. De amíg ettem, arra gondoltam
folyton, hogy hát még milyen jó volna, ha nekem is úgy ízlene, mint ennek a
parasztlegénynek. De hát persze, ahhoz sok minden kell. Első sorban az, hogy ne
legyen úr az ember és ne legyen semmije! A kis tömzsi úr jót nevetetett ezen a
rajongó beszéden.
— Te
Viki! Nem is rossz ez a te eszméd! Szép népszínműi jelmezt csináltatsz magadnak
á la Göndör Sándor: tulipános szűrt, lobogós ujjú
selyem inget, harmonikás lakkcsizmát, aztán meghódítanád a misokai
földkirály leányát. Istenuccse, elég csinos legény vagy hozzá!
— Misokai földkirály? Hát az kicsoda?
— Hát
sohasem hallottad hírét Markos Bálintnak, a misokai
paraszt nábobnak? Ami Amerikában a petróleum-király, az Misokán
a földkirály. Csakhogy persze az ő milliárdjai krajcárokban számítódnak. De ha
értesz a matematikához, láthatod, hogy így is csinos summa jön ki belőle.
— Eh, ismerem
már ezeket a legendákat a paraszt nábobokról. Ha a parasztnak tíz hold földje
van: jómódú. Ha száz holdja van: akkor gazdag, és ha kétszáz holdja van, akkor
parasztmágnás. Hanem azért az igazi mágnásnak a parkja is nagyobb, mint az ő
egész földbirtoka!
—
Dejszen, Markos Bálint egy csöppet sem legenda! Azt már én tudom a legjobban! A
mi családi birtokunk is az ő kezére került, azaz hogy még az apjáéra. Biz az
régen volt egy kicsit!
— Hát
már az apja is olyan gazdag ember volt?
Meghiszem azt! Csudálom, hogy mégis meghagyta
a fiát parasztnak.
Hiszen
nem is hagyta, ö magától csinálódott vissza paraszttá. Érdekes története van
annak. Az öreg Patakon, a kollégiumban neveltette fiát és nagyra volt vele, amikor
letette az érettségit. Aztán Debrecenben volt huszár-önkéntes és csak úgy dőlt
belőle a pénz amerre járt. Az öreg bőségesen ellátta. és nagyokat nevetett
magában, amikor gatyás paraszt létére karonfogva sétált végig a főutcán a
nyalka huszár önkéntessel. vagy francia pezsgő mellett mulattak a Bikában.
Nem is
volt az akkor igazi paraszt, csak kosztümös különc.
— Ej
dehogy nem! Sohasem leheteti rávenni, hogy jégbe hűtve igya a finom francia
pezsgőt. Hanem megfőzette fahéjjal, paprikával borlevesnek. Azt mondta, hogy
csak így jó az.
A három
gavallér összenevetett. A kis tömzsit fölvillanyozta ez a siker és most már
élénkebben folytatta az elbeszélést.
Persze,
nagy tekintélye volt a huszár-önkéntesnek városszerte. Főként a lányos mamák
ábrándoztak róla. Már mind beszerezték a pontos információkat, hogy Markos
Bálint kétezer holdat kap az apja életében; az apja halála után pedig megkapja
a többit: még két ezret.
A szikár
gavallér nagyot káromkodott: Ej a kutyafáját! Ennek a
fele se tréfa!
— A
fele? Kétezer hold, — Isten bizony, egyikünknek se volna tréfa. Sejthetitek
már, hogy Markos Bálint nem a naiv néphit szerint nábob, hanem igazi mágnás. Különben,
ez volt a véleménye Feilingnénak is, egy ezredes
özvegyének. Az úrinő leányával a férje nyugdíjából és az adósságaiból élt, de
oly nagy lábon, mintha ők ketten akarták volna fönntartani az osztrák-magyar
hadsereg presztízsét. Nos, e presztízs érdekében, amelyet erősen fenyegettek
már a hitelezők, anya és leánya összeesküdtek Markos Bálint ellen. A haditerv
nagyon egyszerű volt. A leány erősen kacérkodni kezdett a gyerek-ifjúval, aki a
vidám pataki diákemlékek hatása alatt könnyen ment bele minden kalandocskába.
Különben is gyönyörű szép volt a leány, és a mi fő, teljesen ellentétek. A fiú
köpcös. széles arcú legény volt, igazi paraszt típus, a leány pedig magas,
karcsú, fehér arcú. fekete hajú. Igazi nagyvilági hölgy. Az ember a láttára
önkéntelenül is melléje képzelte a hintót és a fehérnadrágos lakájokat. A leány
is ilyen lélekről álmodozott. Nos, elég az hozzá, a cselvetés könnyedén
sikerült. A leány módot ejtett rá. hogy egyedül lehessen a fiúval a szobában,
de persze, a szomszéd szobában lesbe tartotta az édesanyját és a nagybácsiját,
egy öreg tüzér-őrnagyot. Hogy volt, mint volt, azt még az indiszkrét pletyka
sem árulta el. Elég az hozzá, a csel pompásan sikerült. Az anya és a tüzér őrnagy
ép a kellő pillanatban rontottak be. Az anya jajveszékelt, az őrnagy pedig
komoran követelt elégtételt a család becsületén esett csorbáért. Pedig nem is
volt az csorba, csak foltocska; picinyke főtt: egy suhanó csók lehelet-szerű
nyoma a leány arcán. Markos Bálint okos fiú volt, rögtön átlátott a szitán. De
azért nem húzódozott sokat, hanem ott mindjárt megkérte a leány kezét és a boldog
anya áradozva, gyöngéd szemrehányással adta oda neki: Maga rossz fiú! Csak az
volt a furcsa benne, hogy a vőlegény folyton átkozottul jókedvű volt. Folyton
jó ízűeket kacagott magában valamin és egy csöppet sem volt elfogult, amint az
ifjú vőlegényhez illő. A mama azt mondta, hogy a nagy boldogságtól van ez, a
menyasszony pedig nem is ért rá pszichológiai rejtélyek találgatására, mert öt
teljesen elfoglalták a jövő boldog gondjai. Szép lakást szemelt ki a főutcán,
valóságos termekkel és naphosszaid azt tervezgette, hogy hogyan fogja
bebútoroztatni. Azt is remekül kieszelte, hogy Norvégiába mennek nászútra, két
hónapra. Addig a mama majd szépen berendezi a lakást, hogy olyan nem lesz a Degenfeld grófoknak sem.
Markos Bálint fej-bólintva hallgatta mindezt, és arczárói el nem tűnt az
ördöngös, pajkos mosoly. A menyasszony meg is neheztelt érte és sértődve
mondta:
— Ugyan
menjen! Maga nem is veszi ezt komolyan!
De a
vőlegény kacagva válaszolta:
— Dehogy
nem! Csak hát olyan szép ez, hogy önkéntelenül is fölvidulok rajta.
Még az
oltár előtt is mosolygott és mikor aztán az ifjú pár a lakodalmas dínom-dánom-ból kimenekült, hogy útra készülődjék, azt
mondta az újdonsült férj:
—
Meggondoltam a dolgot. Nem megyünk mi Norvégiába nászútra, hanem haza. a
birtokra.
Az
asszonyka kelletlenül fogadta ezt a kijelentést, de aztán hamar
megvigasztalódott:
— A
kastélyba megyünk?
—
Hahaha, igen, a kastélyba. Hát nem lesz az szép? Hahaha!
Az
asszonyka maga is belátta, hogy saját kastélyban tölteni a mézesheteket nem is
utolsó dolog. A helyi lapok meg is fogják írni: „Az ifjú pár esküvő után a misokai családi kastélyba vonult vissza boldog mézeshetekre.”
Elutaztak hát, és a menyasszony útközben ezernyi apró kérdést intézett a
férjéhez, amelyekkel elárulta kedélye érintetlen naivitását: hogy van-e a
vadaskertben őzike? Hogy az istállóban vannak-e pony
lovak? Hát csibék csipognak-e a majorságban? Markos Bálint türelmesen,
jókedvűen válaszolt minden kérdésre. A menyasszony csak akkor kezdett elképedni
egy kicsit, amikor a vasútnál megpillantotta az apósát, aki a kis falusi
pályaudvaron várakozott rájuk. Hát bizony, az öreg egyenest a mezőről jött ide
és azt hitte, hogy annál meghittebb lesz a fogadtatás, minél keresetlenebb
ruhában várja őket. Háziszőttes vászongatya és szurtos hétköznapi mándli volt
rajta. Hanem azért nem sokat teketóriázott, hanem magához szorította a menyét,
a gyönyörű szép delnőt és cuppanós csókot nyomott az arcára, amelyet liliom-tejjel
mosott meg minden reggel az asszonyka. De még sokkal nagyobb lelt az
elszontyolodása, amikor beültek a zötyögős parasztszekérbe, amely elé azonban
pompás két deres paripa volt fogra. Maga az öreg hajtott. Azt mondta, hogy
ilyen munkaidőben kár a cselédséget elvonni a komoly dologtól. A fiatal férj
egész úton jókat nevetett, amint a szekér nagyot zökkent a kátyúkban. Ámbár az
asszonyka egy csöppet sem találta ezt ilyen mulatságosnak. No es végül beértek
a kastélyba: a fatornácos tanyai házba; ahol az örömanya várta őket finom
táskalevessel, ami ott párolgott már nagy cseréptálban, az asztalszék közepén.
Négy fakanál volt benne, mindenkinek egy-egy; csak az hiányzott, hogy
körülüljék és neki lássanak a nász vacsorának. A kis tömzsi diadalmasan hallgatott
el. Ő már befejezte a történetét és örült, hogy ilyen sikeresen esett át rajta.
De az. ifjú nem elégedett meg ezzel a befejezéssel.
Türelmetlenül kérdezte:
— Nos és
aztán?
Aztán?
Eddig van. nincs tovább. Markos Bálint megmagyarázta a feleségének, hogy ő itt
szándékozik leélni az egész életét és innen ugyan el nem mennek sem Norvégiába.
sem Nizzába. Hanem majd országos vásárkor bemennek Szatmárra, világol látni.
Úgy mondják, az asszonyka sokat sírt-rítt eleinte, de csak beletörődött később,
mert egyébként gavallér ember volt Markos Bálint és kéretlenül fizette ki az
anyósa adósságait. Most tehát boldogan élnek, ha meg nem haltak. Azaz biztos,
hogy meg nem haltak, mert épen a múlt héten írta az öcsém, hogy Markos Bálint
már megint megvásárolt egy négyszáz holdas úri birtokot. Előbb-utóbb az egész
vidék az övé lesz már!
A
fiatalember elgondolkozva szítta a cigarettát, de aztán megint megszólalt némi
félénkséggel:
— De te
egy leányról is beszéltél az elején.
— Hja igen! Egyetlen gyermekük született, egy leány. De bizony
erről nem beszélhetek bővebben. Sohasem láttam, nem is hallottam róla, mert hát
akármilyen gazdag is, azért mégis csak paraszt és nem fordul meg az úri
társaságban. Hanem annyi bizonyos, hogy ő ma a legjobb parti az országban. Egy
parasztleány, mindenféle igények nélkül, aki négyezer hold földről aratja a tejbe
aprítani valót, hehehe! Hiszen csak volnék fiatalabb tíz-húsz-harminc évvel,
hehehe!
A szikár
gavallér is nevetni kezdett, jobban mondva, hortyogott néhányat az orrán
keresztül, ami nála a nevetést helyettesítette. De a fiatalember fölötte komoly
maradt. Idegesen eldobta a cigarettáját, megnézte az óráját és valamit
motyogott, hogy sürgős dolga van valahol. Megbillentette a kalapját könnyedén
és elballagott ő is, teljes magányosságra hagyván a két öreg gavallért.
A kis
zömök megvárta, a míg végkép eltűnik a szemük elől,
aztán epésen mondta: Micsoda savanyú fiú! Hihetetlen ez a mai ifjúság!
A szikár
gavallér megigazította a monokliját és megvetően válaszolta:
-
Ma is különb vagyok náluk!
És
hetykén szemügyre vett egy kifestett arcú, szőke dámát, aki roppant
előkelőséggel robogott végig fiákerjén a nyári Stefánia úton.
MÁSODIK
FEJEZET.
Viktor
zavaros fejjel lépett ki a klub kertjéből az utcára és ügyet sem vetve a
sétálókra, sem a kocsisokra, akik még kalap-levevéssel ajánlkoztak,
elgondolkozva lépegetett hazafelé. Ez a délutáni bolond beszélgetés válságos
erővel plántálódott a lelkébe, és rohamos gyorsasággal kezdte ott kibontani
zsenge-zöld hajtásait.
A végső
kétségbeesésen még innen volt, de már jóval túl a józan reményeken, amelyekre
fiatalember komoly akarattal szokta jövőjét fölépíthetni. Végtelen űrt érzett
maga körül, amelyben árván, céltalanul lebegett, mint a véletlen pillanatok
bitang prédája. Mint ahogy egész, vagyonát mindig magával hordozta kis
utalvány-könyvében, szintúgy magával hordta mindig összes élet-törekvéseit. És
mint ahogy hajlandó volt bármely pillanatban egyetlen kártyán kockáztatni egész
vagyonát, szintúgy hajlandó volt bármely kósza ötletre, vagy pillanatnyi
szeszélyre rátenni egész életét.
Valami
megváltásra, kalandra, változásra vágyott, amely kiragadja öt abból a szörnyű,
tespedő semmiből. És épen most kellelt fölbukkannia ennek a bolond históriának!
Vajon véletlen volt ez, vagy fatális ómen? Mint minden kártyás, inkább hajlott
ez utóbbi hitre és babonásan ragaszkodott hozzá.
Átvedleni
paraszttá, új éleiét kezdeni a nehéz földszagú barázdákon, megszabadulni mostani
társasága szórakozásaitól, amelyeket egész gyomrával megutált már és
megszabadulni mostani állapota ezernyi gondjaitól, amelyek szinte megfojtották
már. Ez a gondolat egészen fölvillanyozta.
A kis
tömzsi elbeszélése pedig fölizgatta képzeletét. Gyönyörű vadászás: útra kelni,
végig üldözni, tőrbe csalni, prédául ejteni Magyarország leggazdagabb leányát.
És nem ám finom beszéddel, angol ruhával, előkelő modorral, hanem paraszti tempóval,
napsütötte arccal, őserővel Oly izgalmas, oly pikáns volt ez neki, mintha íjjal
megy medvék ellen a huszadik század szenvedélyes vadásza.
Most már
a diadalában is bízott. Erezte, hogy szép, erős, fiatal és rokonszenv sugárzik
belőle. És ha nem sikerül is, megmarad egy mulatságos kaland emléke és azt, amit
most készül itt hagyni, akkor is elég jókor fogja újra megtalálni.
No meg
egyszerre rég elfelejtett színek, hangok, illatok összekeveredve ébredtek föl
benne és lelkébe varázsolták gyermekkora emlékét, a nyájas kúriát, a meghitt
kis parkot, a széles mezőségeket és az eleven majorsági udvart. Hej, ha azt
soha ott nem hagyta volna, minden másképp lett volna! Hiába
no, onnan, a mezőségről a fővárosi zajba nagyon is nagy még az ugrás: egy
generáció nem bírja azt ki. Minél közelebb ért a lakásához, annál erősebb lett
az elhatározása. Mikor inas legénye, Pista kinyitotta előtte az előszoba,
ajtaját, szinte gyűlölettel nézett végig az ízléses, csinos bútorzaton, amellyel
legényotthonát benépesítette.
Bement a
dolgozó szobájába, a melyben sohasem dolgozott, de amelyben pompás borszékek
voltak a munka utáni édes pihenésre. Az egyikbe be is dőlt, hogy tovább
folytassa álmodozását, de aztán eszébe jutott Pista és élénk vágya támadt, hogy
elbeszélgessen véle. Pista falujabeli parasztlegény volt, ott nőtt föl az ö
apai birtokán, amíg dobra nem került az ősi gazdaság. Akkor aztán a megmaradt
néhány ezer forinttal együtt Pistát is fölhozta magával Budapestre, mint az
apai örökség megmentett roncsait. Az első csöngettyű szóra megjelent Pista az
ajtóban katonásan összeverte a bokáját.
-Parancsoljon,
nagyságos uram! Viktor még csak most kezdeti gondolkozni rajta, hogy mit is
mondjon neki.
-Ma itthon
vacsorázom. Pista. Majd felhozod a kaszinóból a vacsorámat.
-Két
személyre, nagyságos uram?
-Nem. Pista,
csak magam vacsorázom ezúttal.
(Folytatása következik.)
89. old. (Folytatás.)
A legény
aggodalmasan kérdezte:
— Talán
beteg a nagyságos úr?
— Nem,
nem vagyok beteg. Azaz hogy, nem a legjobban érzem magamat. De mondtam már.
Pista, hogy nem szeretem, ha olyasmit kérdezel tőlem, amihez semmi közöd.
— Igenis
nagyságos úr!
A legény
hátra fordult, de Viktor utána szólt hirtelen:
— Mondd
csak, még nem is kérdeztem tőled, hogy tetszik-e néked ez a budapesti élet?
Pista
kelletlenül megvakarta a füle tövét.
— Hát
hiszen, nagyságos uram, ne essék zokon, de én sehogy sem vagyok ezzel az új
élettel.
— És mi
nincs itt ínyedre?
— Azt
csak a jó Isten tudná megmondani! Én csak azt érzem, hogy egyre hánykolódom,
mint a beteg ember az ágyán. Otthon mégis csak voltam valami, de itt nincs az
embernek semmi becsülete sem!
Viktor
elfordult tőle és szomorúan bámult ki az ablakon. A legény azt hitte, hogy
megnehezteltek rá, nyomban kisomfordált hát a szobából. Pedig hát dehogy
neheztelt, dehogy neheztelt, dehogy! Sőt inkább akkora lelki közösséget érzett
ezzel a legénnyel, hogy szívesen magára vállalta volna a testi mivoltát is. És
miért ne? A legénynek bizonyosan megvannak még a ládájában a régi ruhái, amelyeket
olyan kelletlenül cserélt föl az inas-egyenruhával. Aztán az íróasztala
fiókjában ott vannak a legény írásai is, amelyekben a község és az állam
hivatalosan elismeri, hogy Veres István huszonkét éves, devecseri
illetőségű, kálvinista hitvallású, nőtelen férfi egyén tényleg ez világon
találtatik.
No lám,
csak a ruháját kell magára öltenie, csak ezeket a papirosokat kell zsebre
dugnia és Alsó-Selső-Decséri Decséry
Viktor hivatalosan is átalakul Veres Istvánná, akinek társadalmi állapota:
„mezőgazdasági munkás.” A nagy elhatározások az apró részleteken szoktak
elakadni. De viszont szerencse az apró részletekben: a nagy elhatározásokra biztat.
Viktor sem tétovázott most már, sőt valóságos lázas mohósággal készült a
kalandra, mint valami diákcsínyre. Elkérte Pista motyóját, amely szép takarosan
volt egymásra rakva a zöldre festett katona-ládában. Volt benne viseltes gúnya
hétköznapra, szép fekete posztóruha vasárnapra, aztán háziszőttes fehérnemű
épen annyi, hogy ne maradjon ing nélkül az ember, amíg mosásban a másik.
Persze,
a hétköznapi gúnyát vette magára: a buggyos szájú inget, ezer
ráncú gályát, erősen vedlett lajbit, amelynek megvolt az az előnye, hogy
visszájáról is lehetett viselni, nehogy nagyon kopjék a színe. (Az angol szabóművészek
valami ilyesformát találtak ki a múlt évben.)
Összeverte a bokáját, amint így belenézett a tükörbe. Olyan igazi
parasztlegény volt, mintha ott termett volna valahol a falu végén. Csak most
látta, hogy mily kevéssé volt úrias az arca. Barna, csontos arc volt az, a haja
sötét szeg-szín, de a bajusza se szőke, se barna, hanem olyan semmilyen színű
paraszt-bajusz, szinte fehérnek látszott a napsütötte arcon. Csak a keze volt
gyanúsan fehér, no de majd hozzá barnul az is a többihez, ha nem óvja kesztyűvel.
Hanem a fogása igazi erős, kemény, érdes parasztfogás volt; nem hiába volt
elsőrendű bajnok az atlétikai klubban. Az evező és a labdaverő végeredményében
ép úgy megkérgesíti a kezet, mint az ekeszarva.
Pista
majd hogy föl nem kurjantott, amikor meglátta. Azt hitte, hogy maskarabálba
készül az ura. Viktor jókedvűen megkérdezte tőle:
— No Pista, jól van így?
— Akkurátusan,
nagyságos uram! Olyan paraszt a nagyságos úr. hogy nehéz volna párját keresni!
— Annál
jobb! Hát most ide figyelj, Pista. Elutazom néhány hónapra.
- Néhány
hónapra?
— Már
annyira, amennyire. Neked semmi közöd hozzá. Pista!
— Igenis
nagyságos uram!
— Te
addig itt maradsz és őrzöd a házat. Itt ez a pénz. ebből elélhetsz. Ha akarod,
haza is utazhatsz néhány hétre.
— Az
Isten áldja meg, nagyságos uram!
— No jól van, jól! És ha valaki kérdi, hogy merre járok,
mondd, hogy Monte-Carlóban vagyok. Megértettük egymást?
— Meg,
nagyságos uram?
— No akkor most már indulhatok is szép lassacskán a vonathoz.
— Hozzak
Sakkért?
— Szamár
vagy Pista! Már hogy ülnék be parasztlegény létemre a gumikerekűbe? Majd csak
gyalog fogok kibandukolni.
— Hát
legalább a ládát majd viszem én.
— No még csak az kéne! Parasztlegény, aki után vadászruhás
inas cipeli a pakkot! Ej dehogy! Majd elviszem magam.
Nyomban
föl is kapta a vállára a zöld faládát és elindult véle. Az ajtóból
visszaköszönt még:
- No Isten megáldjon, Pista!
Pista
furcsa arccal nézett utána, amíg le nem ballagott a sötét lépcsőn. Aztán biztos
kézzel belenyúlt a cigarettás skatulyába, kivett egy finom egyiptomi cigarettát,
rágyújtott és kényelmesen hátradőlve egy bőrszékben, gondolkozni kezdett némely
nagy urak különös hóbortjairól.
Nyári
alkony volt, a
rekkenő melegben mindenki az utcára menekült. A nagy sokaságban észrevétlenül
haladt Viktor és nagyokat verejtékezett a faláda súlya alatt. Amint a
múzeum-kőrúton átvágott a Kerepesi útra, egy gyors fiáker majd elgázolta. Egyszerre
keserű méltatlankodás fogta cl a szívét. Hogy ezek a kocsik ilyen vadul
kanyarodnak be a másik utcába! Mintha gyalogos ember nem is volna a világon!
Hát igazság ez? Eszébe sem jutott, hogy tegnap még kocsiban ülve ép ily keserű
méltatlankodással szidta a gyalogosokat. Hogy az ember még kocsin sem haladhat
elég gyorsan! Hogy azok a cudar gyalogosok folyton ott cammognak a lovak előtt!
Hát igazság ez?
A
Kerepesi úton szinte lehetetlen volt előrehaladni, inkább valamelyik párhuzamos
mellékutcát választotta hát. De itt is úgy erezte, mintha mindenünnen
csodálkozó, meglepett pillantások szegződtek volna rá:
— Nini! Decséry Viktor paraszt ruhában. És az a faládika egyre
nagyobb teherré vált. Lám az atlétikai klubban ő volt a súlyemelés első
bajnoka. Most pedig majd összeroskad e kis faládikó súlya alatt. Viktor e
pillanatban megtanulta azt az igazságot, hogy egészen más dolog súlyt emelni az
atlétikai klubban és más koffert cipelni az utcán.
Vén,
rozoga hordár csoszogott mellette. Óriási koffert vitt kötéllel a hátán és a
kis öreg olyan fürgén tipegett, mintha csak rózsaszínű szerelmes levelet vitt
volna. Igazán érthetetlen volt, hogy honnan veszi az erőt hozzá. Mosolygós
kartársi bizalommal szólította meg Viktort:
— Meleg
van, mi? Hehehe! Most jó volna egy pohár sör mellett üldögélni, hehehe!
Viktor
még sohasem látta erről az oldalukról a hordárokat. Neki mindig hajlongó,
nevetséges figurák voltak. Nini, hiszen ez valóságos atléta, gentleman, kartárs!
Most már
új erőre kapott ő is és vidáman lépdelt az öreg mellett. Úgy vitte a faládikát,
mint a pelyhet. És az öreg együgyű rajongása átragadt ő reá is: be jó volna egy
pohár, habzó friss sör! Hogy ő ezt eddig sohasem tudta!
Barátságosan
elbeszélgettek, aztán egy utcasarkon az öreg hordár rövidesen elbúcsúzott tőle:
— No, jó
estét! Én arra megyek!
És már
ment is. Kicsi töpörödött alakja beléfurakodott a sűrű nyáresti gőzbe és Viktor
egész megilletődve nézett utána. Szent fogadást tett. Ha visszajövök, házi hordárommá fogadom. 237
volt a száma, ezt megjegyzem magamnak.
De
sajnos, a következő utcasarkon hiába iparkodott már visszaemlékezni erre a
számra. Különben is az utca végén, villamos izzólámpák ragyogása közepett ott
meredt már magasba a pályaház.
És Viktor
csak most vette észre, hogy mily impozáns, szívet dobbantó épület ez, ha
gyalogosan, koffert cipelve törekszik feléje az ember!
A harmadosztályú
váróteremben a lócákat. asztalokat, a pallót ellepték az ezerféle utazózsákok,
ládák, tarisznyák, csomagok, zsákok összevissza, garmadában hevertek. Sűrű
füst. ételszag, gőz töltötte meg a levegőt. Anyák a földön ülve szoptatták a
csecsemőjüket, némelyek tarisznyából vacsoráztak, mások a szűrükön heverve
aludtak. Egy sarokban egy szabadságolt huszár ivott előre a szabadság örömeire.
Sorra kínálta a leányokat, menyecskéket, akik hagyták magukat összevissza
ölelgetni, de ezért nagyokat sikoltoztak az illendőség kedvéért.
Viktor
tétován keresett egy darabka helyet, ahol letelepedhessék. A huszár ő belé is
belebotlott. Vígan kiáltotta:
— Látom,
hogy te is katona voltál, pajtás! Hová utazol?
-Misokára.
— No akkor együtt utazunk Ladányig!
Hát csak add ide a humit, hadd teszem a magamé mellé,
aztán igyál pajtás. Mindjárt jobban megy, ha kettesben isszuk!
HARMADIK
FEJEZET.
Szolnok
után megüresedett a hosszú harmadosztályos kocsi. Most már csak négyen voltak
benne: a huszár, egy diák, a ki vakációra utazott haza és jó ízűen alva kucorgott
a sarokban. Viktor és egy kanász fiú, akit roppantul meghatott egyrészt a
gőzös, másrészt a huszár.
Már
Viktor is lecsukódó szemmel áhítozott az alvás után, de a huszár fáradhatatlan
volt. Fejét hátravetve, két sarkantyús lábát szétnyújtva ült a kemény fapadon
és úgy danolt torkaszakadtából. A kanász fiú megilletődve nézte tiszteletteljes
távolságból, de egyszerre közelebb húzódott hozzá és egyre bátorságosabban
belézümmögött a nótájába.
No és
aztán boldogsága tetőpontra ért, amikor a huszár táncra perdült és
fölszólította őt is. A kanász fiú komoly áhítatos ambícióval verdeste össze
bocskoros lábát és híven leste mesterének útmutatásait. A huszár most
észrevette az alvó diákot.
— Ejnye,
hát ez már örökösen alszik. Odaállott melléje és hajlós nádpálcájával nagyot
csapott a padra. Olyat szólt az, mint a puskalövés. Szegény diák álmos szemmel
riadt föl, és amint a huszárt meglátta, első pillanatban a katonai brutalitások
jutottak az eszébe, amikről imitt-amott olvasott az újságokban. Rémülten
rebegte:
— Kérem
szépen, én szegény diák vagyok, egész éjjel, egész nap tanultam.
— Hát
akkor mulass te is, ha olyan sokat tanultál! No nesze, igyál!
Odatartotta
neki a pálinkás üveget, amely valóságos csudafiaskó volt. Egész úton mindenkit
kínált, ő maga is folyton szopogatta, — mégsem akart kifogyni.
A
legközelebbi állomáson a kanász fiú szomorúan szállott ki. Neki ez volt a
legszebb napja egész életében. Aztán Karcagon kikászálódott a diák is, aki még
mentében is aludt. És Püspökladányon végre a huszár is kiszállt és fölverte a
csöndes pályaudvart a nótázásával. Most már egyedül maradt Viktor a kocsiban,
de nem volt tanácsos elaludnia. A hajnal már ott derengett a szemhatáron és
reggelre Misokára ér a gőzös. Inkább kibámult hát az
egyhangú, de mégis szép vidékre. Elnézte a végtelen síkságot, amelyből csak
itt-ott nőtt ki egy-egy falu tornya, vagy egy-egy gőzmalom bádog-kéménye.
Addig-addig nézte, amíg belekábult egészen. Lelkében kavarodni kezdtek a
benyomások, a fekete síkság átváltozott óriási teremmé, a sejtelmes napraforgók
a tengeri-szárak frakkos urakká, báli ruhás hölgyekké. Egészen összerezzent, amikor
a kalauz Misokát kiáltotta és bizony nagy fáradságába
került, amíg meg tudta értetni magával, hogy mit is keres ő itt a harmadik
osztályban, ebben a paraszt gúnyában.
Sebtében
lekapta a polcról a ládáját és kiugrott a peronra, a melyen csak egy vasutas és
néhány munkás álldogált dideregve, álmosan. Éhes is volt és rengetegül álmos.
Nem sokat tűnődött hát, hanem elindult a falu irányában és mindjárt az első
kanyarulatnál, a vasúti ház közelében kicsi korcsmát látott. Ide be is tért
egyenesen.
A kocsmáros
már ébren volt és épen a reggeli toalettjével foglalkozott. Ez pedig abból
állott, hogy vizet vett a szájába, ezt olykor-olykor a tenyerébe köpte és
szétmázolta nagy prüszköléssel az arcán. Ennek aztán kettős haszna volt: egyrészt
meg is mosakodott, másrészt pedig az agyagos pallót is föllocsolta Vele szép
cifrán. Olyan ötvenes szép szál magyar ember volt. Látszott rajta, hogy csak
amatőrködésből űzi a korcsmárosságot, és a maga földjén
gazdálkodik. Előbb meg kellett várni, a míg
befejeződik a mosakodás, akkor aztán megszólította Viktor: - Jó reggelt adjon
az Isten! Kaphatnék-e valami früstököt és pihenőhelyet? Egész éjszaka utaztam.
A kocsmáros
önérzetesen válaszolta:
— Már
hogyne kaphatna! Akar-e kávét? Mert az is van!
— Akar
ám az ördög! Nem vagyok én vénasszony!
— No akkor annál jobb! Legalább velem tarthat. Mert én is most
früstökölök (reggelizem).
Bement a
söntésbe és egy lapos üveget hozott ki valami piros folyadékkal telve. Az üveg
alján meg volt vetve szépen a pálinka ágya, paprikával, citromhéjjal,
szegfűszeggel, és mindenféle jóval. A kocsmáros először maga jót húzott belőle,
aztán megtörölte inge-ujjával az üveg száját és barátságosan odakínálta
Viktornak.
—
Meggy-szesz!
Viktor
nem jól játszotta volna a szerepét, ha elhallgatta volna az ilyenkor
elmaradhatatlan élcet:
— «Megy»
ám!
Most a
kocsmáros egy rúd szalonnát és egy barna kenyeret tett a kecskelábú asztalra.
Evőeszköz nem szükséges, mert hát minden jóravaló rendes ember magával hordja a
bicskáját. Nyájasan megkínálta hellyel.
— Nohát csak üljünk hozzá! Ez a magyar kávé!
A
szalonna már avas volt egy kicsit. De hát ilyenkor a legjobb az épen. Ez az ő
igazi íze. Csak finnyás emberek mondják, hogy megavasodik a szalonna. Dehogy!
Csak megjön neki az íze! Früstök után fölállott a 'kocsmáros és elbúcsúzott.
— No én most kimegyek a mezőre.
— Hát én
hol pihenhetnék le? Mert már nagyon alhatnám vagyok!
— Csak
heveredjék le itt a gyékényre, az ajtó elébe. Legalább vigyázni is fog a korcsmára,
hogy el ne vigyék, amíg nem leszek itthon.
— Hátha
ivóvendég jön addig?
— Nem
jön ide hétköznap senki. Nyugton elalhat itten. Különben is, akkor majd
bekiálthatja a feleségemet. Künn a hátsó kertben szedi az uborkát.
Viktor
most már nem sokat akadékoskodott, hanem jó ízűen végigfeküdt a gyékényen. A
szűrét a feje alá gyömöszölte párnának és el is aludt volna abban a minutában,
de még eszébe jutott valami. Utána kiáltott a kocsmárosnak:
— Hé gazduram! Hát a früstökért kinek fizessek?
A kocsmáros
visszakiabálta:
—
Pálinkás früstök egy embernek négy krajcár! Tegye csak oda az asztalra! .
Most
aztán igazán elaludt Viktor, és valóban, nem is háborgatta délig senki sem. .
Akkor kiment az udvarra, és jól megmosakodott a kútnál. A cselédleányra rábízta
a ládáját, hogy vigyázzon rá addig, amig vissza nem
jő érte és megkérdezte tőle:
Mondd
csak, húgom, merre van a Markos Bálint birtoka?
A leány
meglóbálta közbe a karját, amely vörös volt, mint a cékla:
— Erre ni, köröskörül.
— Az mind
az övé?
— Hu-hu!
Meg még annál több is!
— Hát a
tanyája merre van?
— Arra
rátalál, csak forduljon be a dűlőúton jobbra. Aztán menjen, menjen, amíg oda
nem ér.
Viktor
hála-képen jól megcsipkedte a leányt. Amiért aztán kapott tőle egy hátbavágási
útra valónak. Hát bizony, egyéb útravaló is elkélt volna erre az útra. Késő
délután lett, a mikor a tanyába ért. Pedig pihenés nélkül gyalogolt.
Rengeteg
tanyai udvaron vezetett át az út. Hosszú magtárak, csűrök, szérűk, kukorica-górék
szegélyezték az udvart. Egyfelől pedig fatornácos ház állott; ez volt a
«kastély». Végtelen sorban állottak a szénás szekerek az utón és a béresek
fürgén rakták kazalba az új szénát, amelyet most gyűjtöttek be a rendből.
Kossuth-szakállas, köpcös ember vigyázott a munkájukra. Kicsi törpe orra alatt
hatalmas, torzonborz bajusz deresedett; jól táplált testén egyszerű, porlepte
mándli volt.
Viktor
megszólította:
— Markos
Bálint uramat keresem!
— Én
vagyok.
Viktor
meghökkenve nézett rá. Ez hát a hatalmas nábob, a föld királya, az egykori pataki diák,
a debreceni huszár-önkéntes! Elfogultan szólalt meg:
— Fontos
beszédem volna, ha ideje engedné.
— Hát
akkor állj csak félre, fiam és várd be, amíg számon veszem ezt a szénát.
Mindjárt elvégzem, és akkor majd beszélhetünk.
(Vége következik.)
93. old.
(Vége.) Viktor úgy drukkolt, mint a diák a vizsgáján. Konok, átható pillantással
szegződött a fatornácos lakóházhoz, hátha ki tudná lesni a titkát. De a kicsi,
sötét ablakok elzárkóztak előle hidegen. Csak egyetlenegy áruló jelre akadt,
amely azt hirdette, hogy itt asszony-személy van a háznál. A tornác fakorlátján
egy cserép muskátli állott és pompázott tűzvörös színben. Aki ezt gondozza,
öntözgeti, annak nincs úri ízlése. A muskátli falusi virág. Kényes dáma
elájulna a szagától, ideggörcsbe esnék haragos pirosságától.
Markos
Bálint odament hozzá.
— Melyik
tanyáról jössz, fiam? Mi hírt hozol?
Viktor
zavartan hallgatott. Nem értette ezt a kérdést.
— Hát
nem az én emberem vagy? Azt hittem, valamelyik tanyámról jössz üzenettel.
Viktor
elszontyolodott. Hisz ez a földkirály igazi király, aki nem is ismeri
személyesen az alattvalóit. Egyszerre megrendült minden bizalma, mivel
kalandjához ragaszkodott eddig. Bizonytalanul válaszolta:
— Nem ide
valósi vagyok. Azért jöttem, hogy szolgálatba álljak.
Jaj,
fiam, csakhogy nehezen megy az most nagyon. Annyi az emberem már is, hogy
inkább sok. mint kevés.
Viktor
erre az eshetőségre is jó eleve kieszelt egy kis históriát. Most előállott
véle:
— Hiszen
nem is cselédnek jöttem én, nem is vagyok rászorulva. Hanem úgy van a dolog,
hogy én Veres István vagyok Devecserböl. Az édes apám
most egy esztendeje elhalálozott és ketten maradtunk a birtokon a
testvérbátyámmal. De hát közös lónak túrós a háta, a gazdaság kárát vallotta a
közös gazdálkodásnak. A testvérbátyám tehát készpénzben fizette ki a részemet,
itt van ötezer forint a lajbim bélésében. Már most csak földet keresek, amelyet
megvehessek, amelyet művelhessek. De addig is mondok, minek henyéljek, minek
fogyasszam a pénzemet. Inkább beállok ide belső cselédnek ingyen. Legalább
tanulok is valamit ebben a nagy gazdaságban. Vén itt
elég tanulni való. No és rám fér bőven!
Markos
Bálint buzgón bólogatott erre a beszédre.
— Ezt
nagyon okosan teszed, fiam! Azt szeretem benned, hogy a munkát se veted meg, a
pénzt is megbecsülöd. Várj csak, fiam! A feleségem úgyis nyaggat, hogy parádés
kocsist szerezzek neki. ne járassam örökké igás székéiben a leányunkkal együtt.
Hátha megtennélek parádés kocsisnak? Te fogod majd vinni őket, ha ide-oda
mennek. Marad elég időd, hogy nézelődhess a gazdaságban.
Viktor
majdhogy föl nem ujjongott örömében. Ő maga sem kívánhatta volna jobban. Mintha
csak az apa segítőtársának szegődött volna titkon. Hálásan rebegte:
— Ez
lesz a legjobb! Nincs az a csikó, amelyet az én kezemre ne lehetne bízni!
Kocsisnak lenni, lóval bánni! Ez ép a kedvemre való mesterség. Csak még egy
kérésem volna.
— No mi az, fiam?
—
Szeretném, ha gazduram megőrizné addig a pénzemet és az írásaimat. Félek, hogy
lába kél nálam! Ki is vette a lajbiija belső zsebéből a kis csomagot, amelyet
elhelyezett gondosan, előre. Markos Bálintnak most már minden aggodalma
elmúlhatott. Nyájasan mondta:
— No várj, majd írást adok róla. hogy számon kérhesd tőlem.
— Óh,
nem kell nékem írás gazduramtól. Markos Bálintot meghatotta ez a naiv
bizodalom.
— Nono,
pénz dolgában mindig kell az írás mindenkitől, még éntőlem is.
Kivette
nagy notesz-könyvét, annak egyik lapjára ráírta az elismervényt: Én Markos
Bálint ezennel elismerem, hogy Veres Istvántól ötezer forintot megőrzés végett
átvettem.
Viktor
ezt a nyugtái is átadta neki:
— Hát
akkor tessék ezt az írást is megőrizni a többivel együtt. Mert nálam ez is elkallódhat.
A
földkirály elmosolyodott. Hm, együgyű a legény, de becsületes és jóravaló.
Elvezette az egyik fészerbe és rámutatott egy könnyű bricskára, amely porlepetten
állott a gazdasági gépek, ekék, boronák között.
— Ezt ha lemosod, még elég csinos alkalmatosság lehet. Aztán
holnap vasárnap van. Menj át a komiéi tanvára és válogass ki két lovat
magadnak. Ne nagyon tüzeset, mert a leányomnak majd kedve jön néha, hogy ő maga
hajtson. Abbód pedig nem sok jó lesz!
Aztán
elvezette a hosszú istállóba.
-No itt meg elalhatsz. Jó kocsisnak a lova mellett a helye még éjszaka is.
Aztán este hét órakor a cselédházban friss vacsorát főznek. A nappali porciót
majd ott adják ki minden reggel.
Most már
ott is hagyta. Nemes alsó- és felső-decséri Decséry Viktor fölfogadtatik parádés kocsisnak. Fizetés semmi,
lakás az istállóban, koszt a cselédházban.
Különben
ez a koszt: tejfölös krumplileves, túrós csusza átkozottul ízlett neki egész
napi koplalás után. Rájött, hogy sohasem evett még ilyen jóízűen, mint
mostanság. Reggel avas szalonnát, este pedig krumplilevest kapott, a béresek,
béres-asszonyok, cseléd-leányok társaságában.
Este
korán elpihent a lánya. Viktor is ágyat vetett magának illatos szénából az
istálló ajtaja elé. Oh be jó lesz itt végig heveredni
a csillagos ég alatt és a szűrbe takarózni, ha hűs lesz az éjszaka! De sokáig
nem tudott elaludni. A házat nézte sóváron és néha úgy rémlett neki, mintha egy
rab-királyleány panaszos sírását hallaná onnan belülről. Igen-igen, ott lakik rabságban a gazdag királyleány, ö pedig a
királyfi, aki álöltözetben férkőzik hozzá, szerelmesen átöleli, viszi magával
ki, a szabadba. A nagyvilágba. Ezzel a szép gondolattal aztán el is aludt.
Kora
reggel ébredt föl, azaz hogy fölébresztették a kakasok, tyúkok, kacsák és egyéb
baromfiak, amelyek mind hangos szóval követették a
reggelijüket.
Odament
a kúthoz, hogy rendbe hozza friss hideg vízzel gyűrődött ábrázatát. Hát amint a
ház felé nézett, nagyot dobbant a szíve. Csinos fiatal leányzó jött ki a házból
és tipegett végig az udvaron. Úgy látszik, a faluba készült vasárnapi
istentiszteletre. Pisze orrú, széles arcú parasztleány volt. Egészséges piros
színű: gesztenyeszín haja ragyogóan odakenve lapos homlokára és vékony,
pántlikás fonalban körülcsavarva a fején. Tarkavirágos, átkötős kendő volt
fehér ingvállán, ringó csípőjén pedig ezer-ráncú babos szoknya. Kezében
tartotta csipkés zsebkendőjét és egy szál virágot. (Vajon ki fogja azt
elrabolni tőle?)
Viktorban
megszólalt az a bizonyos sejtelem, amely a hagyomány szerint él a
regényhősökben:
— Ez az!
A földkirály leánya!
Alaposan
szemügyre vette és megelégedve gondolta: Nem valami úrias fajta, igazi paraszt.
No de annál pikánsabb. És legalább ennek nem nagy virtus lesz elcsavarni a
fejét! Első pillanatban mindjárt utána is akart settenkedni, de aztán eszébe
jutott, hogy jó lesz várnia, amíg elhozza a kocsmából a holmiját: a harmonikás
csizmáját, vasárnapi mándlit, darutollas kalapot.
Egy öreg
béres ment arra. attól megkérdezte: Ki volt ez a leány? Az
la? Zsuzsi, a belső szolgálóleány!
NEGYEDIK
FEJEZET.
Ami
késik, nem múlik. Délután már megláthatta az igazi leányt Az anyjával ült be a
kocsiba, hogy bekocsikázzanak egy kicsit a faluba. Ez ugyan gyér mulatság volt,
de ennél nem kínálkozott különb.
Viktornak
be kellett vallania, hogy nem ezt várta. Ez a leány igazi királyleány volt, akiért
a világ első lovagja is szívesen öltöznék álruhába Valószínűleg hasonlított az
anyjához, legalább Viktor rögtön visszaemlékezett róla a kis tömzsi gavallér
leírására. A ruhája valami furcsa, de fölötte bájos keveréke volt a legújabb
divatnak és az elmaradt tanyai ízlésnek.
Hanem az
anyja már egészen pusztai asszonnyá vedlett. Bő pongyolában, durva
szalmakalapban indult a sétakocsizásra. Ó már alaposan kitapasztalhatta, hogy
ezen a vidéken úgy sincs senki sem, akiért érdemes volna neki
öltözködni.
Franciául
beszéltek, hogy ne kelljen feszélyezni magukat a kocsis előtt. Minél fogva
Viktor ugyancsak vigyázott, hogy el ne árulja magát.
— Voilá un joli garcon, ce cocher (Csinos fickó ez a kocsis!)
— Vraiment! On ne peut pas apercevoir,qil soit un simple paysant! (Az
ám! Meg se látni rajta, hogy közönséges paraszt!)
Viktor
elégülten csapott a lovak közé. Tehát az első benyomás kedvező volt. Ez
biztatás a jövőre. Erre a napra elég is volt ez az eredmény és egész éjszaka
ábrándosan merengett el azon az ablakon, amely előtt a muskátli állott.
Bizonyosan ez az ő ablaka, a mögött alussza álmát a gyönyörű leány és kósza
álmában talán fölbukkan egy pillanatra a kergetőző képek között a csinos új
kocsis alakja is. -- -- ---
Ezüst
fényű hold kélt föl a majorsági házak romantikus tetőzete mögül; ezüst fényű
hold, az ébredő szerelem élesztő napja! A leány megszólalt halkan:
— Maga
az. Pista? Maga hegedült olyan szépen?
Viktor
válasz helyett melléhez szorította a hegedűjét. Sok szerelmes kalandban volt már
része, de ezt a szorongó, gyönyörűséges kint nem érezte még soha sem. Mintha a
mesék világába szakadt volna hirtelen. Hiszen a vakmerő ábrándok nem is
valósulhatnak meg ilyen gyorsan, csak a mesében.
A leány
megszólalt újra, miután óvatosan körülnézett, hogy nem látja-e meg valaki:
-Maga első
látásra fölkeltette a bizalmamat. Mára nem látszik olyannak, mint a többi.
Viktornak bizony nagy erejébe került, hogy le ne leplez/e magát. De nem. Hadd
legyen majd ez a végső, a döntő meglepetés. Amikor már szívük összeforrott,
hadd tudja meg a leány, hogy kire tékozolta szerelmét: egy nemes úrra. hódító
hírű világfira.
— Valami
bizalmas mondanivalóm volna. Pista és remélem, hogy nem fogok csalatkozni
magában.
Óh,
kisasszony, az életét is rám bízhatja!
—
Tudtam! Tudtam, hogy maga az az ember, akire én gondoltam! Holnap délután két
órakor ki fog kocsikázni velem a kis erdőbe. De erről senkinek sem szabad
tudnia! Érti Pista? Senkinek!
Viktor
áradozó hévvel suttogta:
— Senki
sem fogja megtudni!
— Ha
édesapám kérdezni találja, hogy hol jártunk, mondja csak neki. hogy bementünk Misokára. Vagy mondja neki egyszerűen, hogy körül kocsikáztunk
a földeken, megállás nélkül.
A könnyű
árnyék meglibbent még egyszer. A leány nyájasan jóéjszakát intett a fejével, aztán
eltűnt, mintha csak látomás lett volna.
Viktor
túláradó boldogsággal vetette magát a szénára. Ez hát a leggyönyörűbb
legteljesebb diadal. Íme. két napos ismeretség után találkozóra hívja a leány.
Titkos találkozóra, a kis erdőbe, — hát lehet-e fönségesebb kerete a kezdődő
szerelemnek?
A szénán
hanyatt fekve, óh mily sóváran várta az éjszaka
múlását. De a kakasok hallgatagon gubbasztottak a fákon és sehogy sem akarták
fölébreszteni a hajnalt.
Másnap
ebéd után oda állott a kocsival a ház ajtaja elé. Csakhamar jött a leány is,
szépen kiöltözködve, a mint szerelmes találkozóra
illik. Zavart pirulással mosolygott Viktorra, miközben beült a hátulsó ülésre,
odasúgta:
— Tehát
titoktartás!
Mikor már
künn voltak az utón, a leány előrehajolt és nyugtalanul mondta:
— De
gyorsan hajtson ám, Pista, hogy idejére visszakerüljünk!
Hiszen
nem is kellett Viktornak sok biztatás. Csak most bánta meg, hogy miért nem
válogatott ki két fiatal csikót, a mikor módja lehetett volna benne. No de így
is jól megzabolázta lovait, futottak, a hogy csak tőlük tellett.
A
messzeségből már rámosolygott a kerek kis erdő, a mely a nyílt rónaság közepén
olyan volt, mint valami sötétlő titok. Szinte hallotta is már a sűrű lombok
suttogását, szinte érezte is már az avar süppedős puhaságát. Az árnyékkal
betakarja, ez ölelésre nógatja: És hátulról megismétlődött az aggódó biztatás:
— Csak
gyorsabban, Pista!
Mintha
lélek szállott volna a lovakba is, mintha egyetlen sóvárgó vággyá változott
volna ez az egész alkalmatosság, a mely száguldva, repülve villámlott volna át
a rónán.
A kis
erdő közelében tajtékozva, remegve állottak meg a lovak és a leány is egészen
kihevülve szállott földre a kocsiból. Viktor izgatottan leste most. hogy mi lesz. Legjobb lesz. ha
leszáll ö is.
A leány
újból aggodalmasan fordult hozzá:
— Tehát
ne felejtse el a titoktartást. Pista! Erről senkinek sem szabad tudnia!
Viktor
meg akarta csókolni a kezét, de a leány szelíden visszahúzta.
— Sohse
bántsa! . . . Most maga itt fog maradni Pisla és nem fog látni semmit. Érti?.. . No itt van, ezt mayának adom.
Egy
ötforintos bankót nyomott a kezébe és gyorsan előre indult az úton. A másik
oldalról lovas ifjú érkezelt, csinos, elegáns, úri fiú, — valószínűleg a vicispánnak,
vagy valamely más helyi potentátnak a fia. A lovát odakötötte a fához, ő maga
pedig a leány elé szaladt és hevesen átkarolta.
— Édes
egyetlenem!... Csakhogy eljöttél.
Viktor
pedig nézte, egyre nézte azt az ötforintos bankót a kezében. A szép kalandnak
lehal ez a gyümölcse: öt forint hallgatási díj.
Körülnézett
szomorúan. A szerelmes pár most fordult le az útról az erdőcske leié, a honnan
gilicék bugása hallatszott epedőn. Egyébként csönd volt az egész síkságon, a
melyei most Viktor sivárnak, kétségbeejtőnek látott, mint valami óriási
temetőt. A szem-haláron, jegenyefák közeiből a misokai
pályaház sárga fala kandikált ki és mellette merev telegráf-póznák sorakoztak
végtelen vonalban, — belé a nagyvilágba.
Viktor a
szekerét félre terelte az árnyékba, aztán megindult gyalogszerre a vasúti ház
felé.
Ezt a
kocsit visszafelé már nem ő fogja hajtani!
----------
Nagy
Endre: A magyar nép
Budapest vidékén. Rajz. 1906. 29. 474.
Abaposztón
skarlát-folt: ez Budapest Magyarország mappáján. Mindenütt másutt mérföldek
távolságából érzi az utas, hogy metropolisba fog érkezni, de Budapest majd
minden átmenet nélkül emelkedik ki, a búzaföldek között A
négyemeletes paloták tövében még ott suhog a búzakalász és a tengeri bóbitája.
Tudós mérnök urak nekiesnek a széles határnak és sugárutakat, egyenes oldalsó
utcákat, hatalmas körutakat rajzolnak raja. Az utak mentét kiszegik lámpásokkal
és azokkal a kis gömb-fejű fákkal, a melyek inkább szimbólumok, mint fák. Hanem
aztán tavasszal jön a szántó-vető és az utca-közöket fölszántja, beveti termő
maggal. Nehéz munkája közben rágyújt egy-egy nótára is, és míg nem messze tőle
a bérkaszárnyák udvarán népszerű operett-melódiákat játszik a kintorna, dörmögő
hangon énekli: «Vagyok olyan legény, mint te, — Vágok olyan rendet, mint te!»
Közvetetten
közelből így duellálnak egymással a városi és mezei
hangok. Hogy melyik győz? Hát egyik sem. Mindegyik megnyesegeti a másikat
itt-ott és így születnek azok a felemás, torz ábrázatok, a melyeket egyforma
mulatsággal és tanulsággal figyelhetni meg a pestvidéki magyarságban. Például
végignéztem most a gödöllői országos vásárt. Ugyanez időben voltak a sorozások
is és mámoros nótázással járták be a vásárt a katonasorban lévő legények.
Párosan
összeölelkezve lépegetnek. Az egyiken még rajta van a rámás csizma, zsinóros
nadrág, háziszőttes ing. Hanem a másik belekóstolt már a városi módba, és
készen vett gavallérruha van rajta, amit csak a kalapja mellé tűzött bokrétás darutoll
enyhít egy kissé.
Valami
furcsa népdalt énekelnek, amely ott született meg, a Városliget «csibész»-lakta homokjában és a melynek a refrénje:
«Nem nyomja fejemet a bú!»
Hát
persze, az élelmes nóta-árus sűrűn eljár ide a portékájával, és minden jóravaló
legény kötelességének tartja, hogy a két krajcáros füzetekből kitanulmányozza,
«mi az új nóta Pesten.»
A
legények után az öregeik lépegetnek lassan, megfontoltan és a fiatal vér
bolondságairól beszélgetnek. Az ünneplő mándli van persze rajtuk, de az egyik —
uramfia: — gömbölyű keménykalapot nyomott a fejébe. A mi úgy illik oda,
mint a gólyafészek a Mátyás-templom ormára.
Maga a
vásár is érdekes ám annak, aki még csak a Tisza menti vásárokat látta.
A
legelső sátor a cirkusz, amely öklömnyi betűkkel hirdeti, hogy sikerült neki a
nagy Buffalo Bill legvonzóbb attrakcióját rövid
vendégszereplésre megnyernie.
A
vásárba vezető út szélén gyékény terpeszkedik, amelyen a hagyományos
jövendőmondó cigányasszony guggol De immár nem tenyérből mondja a jövendőt,
hanem — óh időknek siralmas változása! — valóságos villanyos
masina van mellette, amely egy krajcárért csöngetve, berregve veti ki bárki
jövendőjét. Mindjárt mellette kis asztalon megint villanyos gép van, amelynek
tulajdonosa harsányan kiáltja:
— Hölgyeim
és uraim, tessék villanyoztatni!
Akad is
rá vállalkozó elég. Ép egy pirospozsgás leányzó markolta meg a két fogantyút és
nagyokat sikongat, amint a villamos áram meg megrándítja. De azért tűri, mert
hiszen tudvalévő, hogy nagyon jó ez az egészségre. Ámbár, aki végignéz
gömbölyű, izmos formáin, rögtön látja, hogy nem igen volna szüksége ilyen
egészségügyi intézkedésekre. Biztos is, hogy beéri ezzel az orvossággal — jövő
vásárig.
A sátrak
között mindössze egyet láttam, amely kékfestőé volt, a többi már Pesten készült
«divatos» ruhát árult és a cégtáblája szerint hol «Áruház», hol pedig
«Divatcsarnok» volt a hivatalos neve. De micsoda ruhák! Micsoda sohasem látott
színek és formák! Valósággal furfangos művészet, ahogy a divat és a népies ízlés
összekeveredik bennük.
Hanem a
legszomorúbb a változás a lacikonyhák tájékán. Hej, pedig kívánatos illatok és
kedves hangok emléke támad bennem a lacikonyhák gondolatára. Cincog a
vályogvető cigány hegedűje, kurjongatnak az áldomásivó vásárosok, és a nyílt
tűzhelyen kerek tepsiben illatozva sistereg a piros, ropogós cigánypecsenye.
Fehér cipó foszlós belébe temetve, felséges étel az !
Jól esik rá a könnyű vinkó, amely hosszú nyakú fiaskókba mérve áll már a polcon.
De bezzeg nem sustorékol a lacipecsenye! Helyette
valami ravasz formájú bádog-bödönben forr a víz, és mint a fölírás hirdeti: Itt
friss bécsi virsli kapható.
Bécsi
virsli a lacikonyhában! Még ha nem is egészen bizonyos, hogy igazán bécsi, de
az kétségbevonhatatlan valóság, hogy igazán virsli. Nem is bort isznak rá,
hanem sört, korsószámra.
—Kérek
egy krigli sert! — mondja a besnyői juhász és búsan
szemére húzza a kalapját. Hát a cigány cincog-e? No, annak sem igen akad
keresete itten. Hanem azért mégse vagyunk teljesen muzsika híján. A homályos
sarokból kitátog a gramafon réz-tölcsére és
nyikorogva recsegi a vendégek mulatságára:
«Bob úrfi, hej, legény a talpán!»
És amint
nyekergi, nyekergi, akad egy-egy áldomásozó, akiben a sör is fölgyújtotta a
nótázó kedvet és nekibuzdulva dörmögi a masina után Bob herceg dicséretét.
De itt
sem hiányzik a vásárok megszokott epizódja. Két nehéz léptű csendőr föltűzött
szuronnyal kísér egy lehorgasztott fejű atyafit, akinek a ruháján látszik, hogy
budapesti fajzat. Két kezét vékony acéllánc kulcsolja össze, ámbár nyilvánvaló,
hogy ez is fölösleges vigyázatosság, mert olyan cingár őkelme, hogy mukkanni se
merne a két fegyveres csendőr előtt.
Két
fiúcska bámészan nézi ezt a menetet. Az egyik vászon-gatyás gödöllői gyerek, de
a másik matrózruhás városi úrfi. Azt mondja a gödöllői:
Nini, ahun viszik
megkötve az embört! A városi bölcsen megjegyzi rá: Bizony,
mert lopta a sok pénzt.
*
Technikai
okok miatt Budapest fejlődése lejjebb olvasható.
-Bizony, mert lopta a sok pénzt.Bizony, mert lopta a sok
pénzét.
---- --- --- |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Budapest fejlődése, (1906. 29. 476.)
…Lakosság
tekintetében elevenebb fejlődés csakis a XIX. században észlelhető, mivel a
XVHI. század elején Pest lakossága alig haladta meg a kétezerét. Buda
volt még a XIX. században is a hivatalos Magyarország központja, s habár
épületeiben és lakosságában jóval felülhaladta Pestét, az évtizedek során
folytonosan' mögötte maradt, amíg a népességi és históriai alakulások egészen
háttérbe szorították 1720—1787-ig lakosságának abszolút többségével Budára
esett a vezetés súlypontja
Az
Országos" Statisztikai Központ kiadta Budapest főváros 1905. évi életéről
egybegyűjtött és gazdag adatokkal bővelkedő kötetét. Ebből vettünk át.
Az 1838-iki árvíz idején 4680 ház találtatott
Pesten, de ezeknek több mint felét az árvíz romba döntötte, a megmaradtak közül
pedig alig pár száz maradt sértetlen állapotban. Az egész fővárost majdnem alapjában
újjá kellett építeni, ami meg is törtónt, mert az 1844. évi statisztika Pesten
4894 házat mutatott ki, mellyel szemben a budai oldalon 3110 ház állott. A
negyvennyolcadiki mozgalmak alatt ismét sokat szenvedett a főváros, különösen a
budai részek és a pesti oldal Duna parti és lipótvárosi része. Utcákat és
házsorokat döntöttek romba a Hentzi ágyúi, de öt év
múlva a lelketlen romboló munkának semmi nyoma sem volt, mert 1855-ben a házak
száma jóval 5000-en felül emelkedett. Ilyen arányokat látunk az utcák szaporodásában
is. Ráth Péter 1804-ben 135 utcáját jegyzi fel Pestnek, 1827-ben ez a szám
180-ra nőtt, a következő évben Tomola 174-et,
1831-ben Blaschnek 145-öt mutat ki, a kapitányi
hivatal ellenben 200-at. 1850-ben 250 körüljár a pesti utcák száma, ma ellenben
a budaiakkal együtt az 1500-at is meghaladj a. A XIX.
század kezdetén Pest nyilvános terei, sétahelyei a mai Angol királynő,
Kálvin-tér és a belváros ama pontján húzódtak, hol most a Klotild- és a Királyi
palota emelkednek. 1831-ben ezek a terek is megszaporodtak s az Új Vásártéren
(ma Erzsébet-tér) és Városház-piacon kívül a Kirakó-, József-, Teátrum-,
Szerviták-, Barátok-, Hal-, Rózsa-, Sebestyén-, Szeminárium-, és Széna-piacok
(Kálvin-tér) is ismeretesek voltak
A
közönség üdülésére pedig a nagy költséggel kicsinosított Városerdő és Zugliget
szolgáltak. Legérdekesebb azonban a régi Pest köz- és magánépületeinek
gyarapodása. Ráth Péter, mikor a XIX. század eleji Pest gyönyörűségeit
elősorolja, legszebb palotának a mai Angol királynőt jelöli meg, melyet kétszer
is átalakítottak ugyan, de eredeti formáját mindig megőrizte. Abban az időben Kemnitzer ház, majd Kemnitzer
kávéház néven volt ismeretes és csodájára jártak az emberek, mert úgy
tartották, hogy a kontinensnek ez a leggyönyörűbb kávéháza. A Károly-kaszárnya,
Ürményi ház Orczy ház, Jankovich,
Károlyi, br. Brudern, Csekonics házak, Harmincad utca és Sóhivatal, Egyetem,
Kórház, ezek az épületek, melyekkel az egykori fővárosi krónikás eldicsekszik.
E házak közül ma már alig egy-kettő áll fenn, az Orczy ház pedig, mely a
legnagyobb híressége volt valamikor Pestnek, a körülötte emelkedő palotasorok
között immár ódon relikviává degradálódott.
Az
ötvenes évekbeli fővárosi krónikás sok tekintetben a Ráth Péter és Pattasich repertoárjával dolgozik, de vannak újabb
látványosságai is, melyeket érdemesnek tart a közönség figyelmébe való
ajánlásra. A Nemzeti Múzeum, Nemzeti Színház, Lánchíd, Vigadó, Képviselőház,
Nemzeti Lovarda, az új pályaudvarok, a Trattner ház,
mind olyanok, melyek 1830-tól, 1850-ig terjedő időben épültek fel s megannyi
szenzációi voltak Pest utcai életének. A hetvenes évekig nagyjában ezek az
épületek Pest főlátványosságai. A körutak rendezésével, az Andrássy út
kiépítésével és a belváros szabályozásával kezdődik Pest életében a
nagyobbszerű fellendülés, s ez az idő volt az, mely alatt megtízszereződött
épületekben és kiterjedésben a főváros fejlődése. Ebben a nagyarányú és
rendkívüli hazafias munkában a buzdító, izgató és lelkesítő feladatot írók,
költők és zsurnaliszták, mindannyian a legderekabb magyar emberek, végezték. Az
ő lelkes szellemük tette termékennyé évtizedek munkájának eredményét, a mai
Pestet olyanná, minőnek Széchenyi 1834-ben Magyarország fővárosát elképzelte.
*
Nagy Endre. INTERWIEW A
FAVÁGÓVAL. Elbeszélés. 1907. 8. 146.
I.
— «Nyisz-nyisz» — hallatszik napestig a hátsó
udvarból a favágó fűrészelése. Amint az ösztövér emberke ott áll a nagy farakás
mellett, eszembe jut a mesék haragos tündére, aki szintén ilyen keserves
feladatokkal szokta megbízni hőseit: — Ihol ez a hombár tele búzával, nosza szemeld ki belőle a konkolyt!
Hanem az
én favágómon meg se látszik, hogy unja ezt a dolgot. Gépiesen húzza-vonja a
fűrészt a fatönkön és egykedvűen nézi a fűrészport, amely a nyomában lassan
lehulldogál.
Délben
abbahagyja a munkát, kiveszi a tarisznyájából a kenyeret, szalonnát és
falatozni kezd. Én pedig odaülök a közelébe.
Sehogy
sem tudom kitalálni, hogy hány éves lehet. A hajában még egyetlen ősz szál
sincsen, de csontos arca tele van redővel. Apró víz-színű szemével rám pislog
olykor, de tekintetében nincs semmi kíváncsiság. így nézne akkor is, ha valami
kóbor kutya ülne szembe véle. Megszólítom, csak hogy mondjak valamit:
— Nagy
meleg van! Ilyenkor nehezen megy a munka!
— Mindenkor
nehezen megy az annak, aki meg nem szokta.
— De maga
csak megszokta, bácsi, ugye?
—
Megszoktatott a muszáj! Majd csak elkínlódok már valahogy, amíg el nem
földelnek!
— Úgy
látom, maga se valami nagyon szereti az életet, bácsi!
— Csak
úgy, mint ő engem. Már mi ketten ki nem békülünk soha.
— Hát
mit vétett magának az élet, hogy úgy haragszik rá?
— Nem
vétett ő nékem semmit, hanem inkább én vétettem neki! Elvettem tőle a legszebb
rózsaszálát. Csodálkozva, értelmetlenül húzódtam közelebb hozzá. Ő megérezte
érdeklődésemet és egy falat szalonnát tömve a szájába, folytatta:
— Úgy
bizony! Én tettem! Elvettem az élettől az ő legszebbik rózsaszálát. Nincs is
nékem nyugodalmam! Azt kérdhetné az úr, hogy minek élek, ha úgy utálom. Hát
csak azért, mert félek a másvilágtól! Amíg a fűrészt húzogatom, csak elvagyok valahogy,
hanem aztán este! Hát, még ha majd jön az örökös pihenés! Nem is tudom, volt-e
valaha ember, aki olyat tett, mint én tettem.
II..
Megebédelt
már a favágó, pipára gyújtott és most már könnyebben ment a beszéd is.
—
Péter-Pálkor volt három éve, éppen Péter-Pálkor volt. Együtt laktam még akkor a
fiammal, az Isten nyugosztalja! Olyan fiút nem látott még az úr, de talán senki
se látott. Nem is fiú volt az, hanem valami szent! Más fiú, amint két ágba
válik a pendelye, már szoknya után futkos. Hanem az én fiam már húsz éves volt,
de azért rá se nézett asszonyszemélyre. Pedig olyan fiú volt, hogy akárki
megnézhette. Olyan kerek képe volt, mint a gömböc, olyan haja volt, mint a
kefe, olyan foga volt, mint a rizskása. Nagyon szép egy fiú volt! Hanem olyan
erkölcse volt neki, mint valami lyánynak. Még én sokszor el is évődtem véle.
Azt mondom neki:
— No fiam, ha asszonyt kapnál, tudnál-e vele bánni?
Erre ő
azt mondja:
— Ejnye,
édes apám, már hogy is beszélhet ilyenekről!
Még el
is vörösödött és úgy elröstelkedett, hogy nem is mertem neki többet beszélni
róla. A favágó újból kezébe vette a fűrészt, és az egyhangú riszálás közben
folytatta a gyónást:
— A
szomszédságunkban lakott Mihók Vera. Kacéros lyány volt, de másképpen elég jó
állású. Mikor úgy illegette magát, hát még nekem is tetszett. Aztán pénze is
volt neki, mert jussa volt az apjától. Mindig átjárogatott hozzánk
egyért-másért, már a jó Isten tudja, miért. De valahányszor jött, az én fiam
mindég kisompolygott a szobából, mintha valami sürgős dolga volna. Hanem azért
Vera csak átjárogatott, és mindig úgy illegette-billegette magát, mint aki nem
fér a maga bőrében. Egyszer aztán, mikor nem volt otthon a fiam, megsimogatja
ezt a szőrös pofámat Vera és azt mondja:
— Mihály
bácsi, mondanék ám valamit, ha kettőnk között maradna!
Azt
mondom neki:
— Hát
csak ki vele! Tudod, hogy nem vagyok én lyukas csobolyó, megmarad bennem a szó.
Erre
aztán ötöl-hatol, pironkodik, hanem bevallja mégis, hogy ő nagyon szereti ám az
én fiamat, és ha már férjhez menne, hát csak ilyen ember kéne neki. Nem mondom,
hogy rosszul esett ez a beszéd, de azért azt mondom neki:
— Hát
aztán mit tehetek én ebben? Hiszen ismered a fiam erkölcsét. Nem néz az semmi
lyányra! Kellesd magad neki, én nem bánom, hisz jó lyány vagy te, Vera!
Erre ő
azt mondja:
— Hát még ha a menye leszek, akkor milyen jó leszek! Az édes
anyja se gondozta magát úgy, mint a hogy én tenném. De a maga fia rám se néz!
Mindig elmegy, ha én jövök! Azt hiszi, én nem látom?
Azt
mondom neki:
— Jaj,
édes lyányom, ha te magad nem tudod magadhoz fordítani a szívét, én még úgy se!
Nem vagyok én javas asszony!
Vera
hallgatott egy kicsit, hanem aztán megint elkezdte szégyenkezve, hogy hát azt
mondja:
— A maga
fia nem is fog sohasem szeretni senkit, mert mindig a földön a szeme. A ma született
borjú sem akar mindjárt szopni, pedig éhezik a tejre! Rá kell vinni az ízére,
majd magától is rájár aztán!
Még azt
hittem először, hogy rosszul értettem a szavát. Azt mondom hát neki haragosan:
— Vezesd
rá magad! Te jobban tudod a módját!
Hanem
erre még megharagudott. Azt mondja:
— Ejnye már mire nem gondol Mihály bácsi! Bizony sajnálom is,
hogy átjöttem! És mert ríva is fakadt, hát megvigasztaltam. Mondok neki:
— Nono!
Hiszen nem esett le a királylány koronája! Szóból ért az ember. Mondd hát, mit
akarsz tőlem? Ha tehetem, meg is teszem, ne félj!
Erre
aztán el is mondta rendjén, hogy hát:
— Ha
Mihály bácsi ráparancsolna, azt mondja, akkor rögtön szót fogadna.
Azt
mondom én:
— Már
hogy én ráparancsoljak? Hát mi vagyok én?
Erre meg
épen ríva fakadt Vera. Hiszen tudja, hogy asszonynépnél milyen könnyen megy ez.
Akkor sírnak, amikor akarnak. Azt mondja.
— Hát
olyan lyány vagyok én, hogy nem adhatná nékem a fiát jólélekkel? Aztán meg nem
is kívánom én ingyen. Adnék a bácsinak tíz forintot, ha kicsinálná, hogy engem
vegyen el a Gyuri feleségül.
Azt
mondom én.
— Még
hogy ilyet mersz nékem ajánlani! Elmenj innét, de ne is kerülj többet a szemem
elé!
Szívből
haragudtam ám. Vera meg ötölt-hatolt, hogy ad tizenötöt is, ha keveslem, de rá
se hallgattam. Pedig szegény ember vagyok és sok pénz nagyon az a tizenöt forint.
Három öl fát kell fölvágni azért. De hiszen inkább fölvágok tíz öl fát is,
minthogy a szerelmetes fiam szívét vágjam össze!
Hanem
hát úgy egy szombat este találkoztam a komámmal. Azt mondja:
— Nem
jön kend holnap a vásárra? Azt mondom:
— Hát
aztán mit csinálok én ottan? Azt mondja.
— Majd
csak veszünk egyet-mást, ami kell, aztán elmulatunk egy kicsit. Azért, hogy
szegény emberek vagyunk, nekünk is dukál a mulatság!
Azt
mondom neki:
—- Nem
megyek én! Nincs énnékem erre pénzem!
El is
váltam a komámtól, de azért egyre motoszkált bennem a vásár. Hej, mégis csak nagydolog
az a nincstelenség! Az ember úgy él, mint az állat, és ha kedve jön egyszer egy
kis mulatságra, még egy pohár borra se telik neki. Aztán odahaza, amint
megláttam a fiamat, eszembe jutott, hogy bizony neki is jobban menne a sora, ha
elvenné Verát. Egy kis pénze is van a lyánynak, meg egy kis földje is, mindjárt
másképp van így az ember. Azt mondom a fiamnak.
-— Te
Gyuri, tudod-e, mire gondoltam?
— Majd
megtudom, ha megmondja kend! Azt mondom.
— Itt
volna az ideje, hogy megházasodjál. Tudok is már valakit. A szomszédék Verája épen hozzád való volna.
Erre ő
azt mondja.
— Verát?
Soha, édes apám! Azt mondom.
— Hát
aztán miért nem? Azt mondja:
— Csak
azért, mert nem!
Már erre
kezdett kivörösödni a fülem. Hiszen ha nem makrancoskodott volna, neki is jó
lett volna, meg nekem is. Ö jó feleséget kapott volna, én pedig mehettem volna
másnap a vásárra. Azt mondom neki:
— Ebadta
kölyke, hát így kell beszélni az embernek az édes apjával? Hát erre neveltelek
én téged? Még azt mondja, hogy csak azért! És az én szavam semmi?
Szó jött
szóra és az lett a vége, hogy borzasztóan megdühösödtem, és a botom után
kaptam. A fiam elkezdett kiabálni:
— Jaj,
meg ne üssön édes apám! Inkább mindent megteszek, ha maga olyan nagyon akarja!
Erre már
leeresztettem a kezemet. Azt mondom neki szelíden:
— No látod, így már szeretlek, édes fiam! A gyerek szót
fogadjon a szülejének, a szentírás is azt mondja!
Mentem
is rögvest a Verához. Bekocogtam hozzá és azt mondom:
— Hát
megcsináltam! Beszéltem a fiú fejével. Bizony nehezen állott kötélnek. Másnak
meg se csináltam volna, de te olyan jó lyány vagy, Vera!
Vera
majdhogy a nyakamba nem ugrott. Adott is mindjárt tíz forintot, azt mondta, a
többit majd a menyegző napján adja. De hiszen jó volt nekem az a tíz forint is
akkor!
Hát
mégis csak elmentem a komával a vásárra. Magamnak semmit se vettem, de a
fiamnak vettem egy darutollat a kalapja mellé. Hiszen őt illette meg voltaképpen
az a pénz. Aztán betértünk a komával a lacikonyhába és elmulattunk estig. Olyan
vígan mentünk haza, hogy majd fölvertük az utcát. Összefogóztunk a komával és
danoltunk egész hazáig. Még akkor én is sok nótát tudtam, meg a koma is.
Mikor a
kapu elé értem, elővettem a darutollat, hadd lássa a fiam, hogy nem jöttem üres
kézzel. Bemegyek a házba, üres. A sötétben azt mondom:
— Gyuri,
alszol már?
Mert
mindig a tyúkokkal szeretett feküdni a fiam. De nem válaszolt.
— Aha! Bizonyosan
odaát van a mátkájánál! Hiszen hamar összeszoknak a fiatalok, így van ez már, amióta
világ a világ.
Átnézek
Verához és azt mondom:
— Nem
láttad a fiamat? Azt mondja.
— Láttam
délben, de olyan szomorú volt.
— Hát
nem láttad ?
— Nem
én, bizony nem igen keresett! Valami a szívemet szorongatta. Azt mondom:
— Hol
lehet az a fiú? Nem szokott az elkóborolni sehová!
Visszamentünk
Verával és bejártuk az egész udvart. Egyszerre a szénapadlásra néztem és azt
mondom:
— Nézzük
meg, hátha itt van!
Fölkapaszkodtunk
mind a ketten. Lassan botorkáltunk a sötétben. Olyan csönd volt, mint a
temetőben. Isten bizony, megborzongtam. Vera pedig úgy didergett, hogy
hallottam a foga vacogását. Hát amint a padlás végére értünk, ahol bederengett
a lyukon az esteli világosság, ott lógott a fiam egy szál istráng-kötélen. A
teste hideg volt, mint a jég. Egy makula élet se volt már benne.
Hej,
hogy kigőzölgött akkor a fejemből egyszerre a bor! Örökre kigőzölgött.
Nagy Endre: BEFALAZOTT
ABLAKOK. Elbeszélés.(1907. 34. 677.)
Városkánkban
az egyetlen emeletes ház a zárda volt. Sárgára meszelt, szabálytalan alaprajzú
épület volt, amelytől rideg építésze még egy kis párkány-díszt is megtagadott.
Csak az esővíz rajzolt rá fantasztikus vonalakat és a zsindelytetőt a moha
festette be bársonyos zöldre.
Most,
hogy megint a szülőhazámban jártam, egy kis változást láttam a zárdán.
Tudniillik a patikárus-utca felé néző homlokzaton mind megvakultak az ablakok.
A kőműves befalazta valamennyit és befestette sárgára, hogy egyenlő legyen a
fallal.
Biz ez
nem nagyon szenzációs, de ott, ahol évekig megmarad a kerékvágás az utcán, ott
ennyi is szembeötlik hamar. Megkérdeztem hát, hogy ki és miért falaztatta be az
ablakokat; így tudtam meg, hogy milyen érdekes története van ennek.
Mindössze
két barát lakott a zárdában: Albert és Péter. Visszavonultan, igazi szerzetesek
módjára éltek, alig lehetett az utcán látni őket. Legfeljebb ha az ember
bekukucskált a magas deszkakerítés résén, akkor láthatta, amint ingujjra
vetkőzve munkáltak a kertben, vagy pedig könyvükkel a kezükben elmerülve
sétálgattak a zöldséges ágyak között. Albert már idősebb volt, de Péter még
egészen fiatal lehetett. Tonzúrás fején még nem volt ősz hajszál és friss arcán
nem látszott még a borotválkozás nyoma. De csak a korban volt különbség köztük.
Egyébként mindketten egyformán higgadtak, szelídek és ájtatosak voltak.
Szemben,
a patikárus-utcában pedig Vékony János asztalos-mester lakott. A műhelyből
egész nap hallatszott a fűrész szorgalmas zaja, alkonyatkor pedig, amikor vége
volt a munkának, a korai vacsora után kiültek valamennyien a ház elé, a kis
lócára, beszélgetni, nézelődni, élvezni az esti pihenést. Ott ült az asztalosmester,
a felesége és hajadon leánya, Juliska.
Juliska
piros arcú, barna hajú leány volt és szépségével vetekedett lelki jámborsága.
Minden vasárnap szorgalmasan átment a barátok kápolnájába, ájtatosan végig
hallgatta a misét és a prédikációt, amelyet egyik héten Albert atya tartott,
másik héten pedig Péter.
Olykor
megesett, hogy Péter kiment a mezőre a vetés megszemlélése végett és menetközben
benézett Vékonyék udvarára, ahol Juliska a virágokkal babrált. Nyájasan
megszólította a leányt:
— Mit csinálsz, édes leányom?
A leány
tiszteletteljesen válaszolta: Ezeket a szegény virágokat öntözöm egy kicsit.
Nagyon megszomjaztak a hőségben.
— Hát szereted a virágot, édes leányom?
— Bizony nagyon szeretem őket!
— A
virágok szeretete nemes lélekre vall. A virágok tanítanak meg bennünket
gyöngédségre és irgalomra.
Aztán
olykor bement az udvarra, hogy közelebbről is megnézze a virágokat. És mivel
valóságos művész volt a kerti dolgokban, sok hasznos tanácsot tudott adni abban
a részben, hogy miként lehet a virágot gondos ápolással nemesebbé, teljesebbé
nevelni.
És mert
e látogatások mind gyakoriabbak lettek. és mert folyton mégsem lehet csak a
virágokról bt szelni, tehát beszéltek sok más egyébről is. Hogy miről, azt
talán ők ketten sem tudták, bárha arcuk folyton úgy pirult, mintha vétkeztek
volna egymás előtt. Elég az hozzá, hogy egy napon Péter odasúgta a leánynak:
—
Mondja, Juliska, mit szólna hozzá, ha én magát feleségül akarnám venni? Hozzám
jönne?
Juliska
ijedten nézett rá:
— Már
hogy is mondhat ilyet! Hiszen lehetetlen az!
—
Lehetetlen, amíg benn vagyok a zárdában, de hátha kilépnék!
— Tán
csak nem tesz ilyet, értem?
— Pedig
megteszem bizony! Megtenném, még akkor is, ha maga visszautasítana. Nem nekem való
élet az. Megfulladok ott! Ha tudná, hányszor nézek ki az ablakon, mintha rab
volnék, aki a szabad levegőre vágyakozik! Odabenn a halál magasztos csöndje
van, én pedig az életre teremtődtem, érzem. Lám Albert testvérnek soha
sincsenek ily gyötrelmei, óh mennyire irigylem őt! De
én nem tudnék megmaradni ott tovább.
— És ha kijönne, mi lenne aztán?
— Nem
félek én attól. Eleget tanultam, kapnék valami kis hivatalt a községházán.
Aztán majd csak megsegítene az Isten valahogy, hiszen az Isten nem haragudnék
rám. Ő oltotta belém a vágyódást az élet után és az ő utasítása szerint
cselekszem.
Miután a
leánnyal megegyezett, az apával kellett megbeszélni a dolgot. A mester nem is
ellenkezett valami nagyon. Tetszett neki a tanult fiatalember, aki dísze lesz a
családnak. Az se nagyon búsította, hogy nem valami dús keresete lesz a vejének.
A műhely jól eresztett, volt a háznál mit aprítani a tejbe. Módos ember volt az
asztalos és Juliska volt az egyetlen gyermeke.
Albert
elsápadt, a mikor Péter elbeszélte neki a tervét. Hevesen mondta:
— Te benne
vagy még abban a korban, amikor a szív tele van kísértéssel. De meglásd, ha
most sikerül elfojtanod, örökre zavartalan lesz a nyugalmad!
Péter
lesütötte a szemét és dacosan válaszolta.
— De én
nem akarok elfojtani semmit és nem akarom az örök nyugalmat! Én élni akarok.
— Akkor
hát menj és adja Isten, hogy sohse bánd meg tettedet!
Albert e
naptól kezdve egyedül maradt a zárdában. Senki se vett volna észre rajta
változást, most is oly nyugalmasan dolgozgatott, vagy olvasgatott, mint
azelőtt. De ha jött az alkonyat, akkor odavonult a zárda ama szárnyába, amely a
Patikárus-utca felé volt és óvatosan az egyik ablak mögé állva, kibámult a
túlsó oldalra. Most már megnépesedett a lóca; három helyett négyen ültek ott alkonyatkor.
Péter
ugyanis amint kivetkezett a csuhából, bejutott a községházára valóban. A jegyző
fogadta maga mellé segítségnek és megígérte, hogy ha kitanulja a mesterséget,
jegyzőséget is kaphat valahol, valami szomszéd községben. Hivatal előtt és hivatal
után pedig most már ketten öntözték a virágokat Juliskával. Meg is volt a
gondozás látszata a virágokon, egyre teltebbek lettek. És mintha Juliska is
ilyen virág lett volna, zsenge hajadonból pirospozsgás menyecske lett. Mert
nemsokára megvolt az esküvő. Albert eskette őket és a hangja nem is rezgett,
amikor rájuk adta az áldást.
Hanem
esténként mindig ott ült az ablak mögött és komoran, merően bámult át a túlsó
oldalra. Péter Juliska derekát átfonva üldögélt a lócán. Nem igen beszéltek,
csak elnézegették az eget és az utcán szállongó porfelhőket. Olykor a
pillantásuk a zárdára tévedt és ilyenkor elmosolyodtak. Albert pedig ijedten
hátraugrott, mintha észrevették volna a leselkedését.
Valószínűleg
nehezére esett az egyedüllét a nagy épületben, az étvágya megromlott, az arca
pedig egyre sápadtabb lett.
Aztán
jött az ősz és a tél, amikor a kertet térdig érő hó födte és a tűz panaszosan
sírva égett a rozoga cserépkályhában. Az ablakok poros üvegtábláit ellepték a
bolondos alakú jégvirágok, amelyek fantasztikus ábráikkal elfödték előle a
külső világot. Az egyedüllét e sivár idejében, a könyvekben és a
lelkigyakorlatokban keresett enyhülést, de gyakran rajta kapta magát a gyarló
gondolaton, hogy vajha Péter megcsalódva, kiábrándulva, meggyötörve kopogtatna
a zárda kapuján, hogy eresztessék be alázatos vezeklésre. Néha meg is rengett a
nehéz tölgyfa-kapu és ilyenkor Albert azt hitte, hogy kívánsága teljesedett, de
aztán szomorúan látta, hogy csak a fagyos szél rakoncátlankodott.
És ha a
tél gyötrelmes volt, még ezerszerte gyötrelmesebb volt a rákövetkező tavasz. A
jégvirágok elolvadtak és a meleg napfény ismét beragyogott az ablakokon. Odaát
az asztalosmester udvarán az udvar ismét megnépesedett virágcserepekkel, amelyekben
zsenge palánták rügyeztek. Péter fején szalmakalappal, szájában füstölgő
pipával foglalatoskodott körülöttük. Az arca megbarnult, az állát benőtte a
pihés szakáll, a teste megizmosodott. Néha pedig megunta ezt a szelíd munkát,
és fűrészt, gyalut ragadva, serényen dolgozgatott a fenyődeszkán. Hozzá pedig
vidáman fütyült. Albert a nyitott ablakon meghallhatta azt is, hogy milyen
nótái fütyül:
Nekem olyan asszony kell,
Ha beteg is, keljen fel!
Főzze meg a vacsorát,
Úgy várja haza az urát.
Albert
egész nap fogadkozott, hogy ezután kerülni fogja a Patikárus-utca felé néző
ablakot, de azért minden este ott volt pontosan. És ha növekedett is tőle lelke
kínja, megvigasztalta magát, hogy annál dicsőségesebb azt leküzdenie. Egy este
aztán, amikor kinézett az ablakon, hirtelen a szívéhez kapott és
hátratántorodott. De megint csak visszasompolygott az ablakhoz és könnybe
borult szemmel nézte tovább az új képet, amely meglepte.
Odaát a
kis lóca megint meggyarapodott. Juliska ugyan nem volt ott, de ott volt Péter
és egy fehér pólyába burkolt csecsemőt szorongatott a melléhez. És ugrált, kacagott,
mintha hirtelen megbolondult volna. Albert ez estén nagyon sokáig ott ült az
ablaknál és később sem bírt elaludni. Másnap pedig elhívatta a kőműveseket és
befalaztatta valamennyi ablakot, amely a patikárus-utca felé nyílott.
Azóta
vakok ezek az ablakok és talán sohse nyílnak meg többé.
Nyugat 1919. 4-5.
Nagy
Endre: Ady anekdota
…Egy
este édesanyjával eljött a kabarémba. Egy vers-ciklusát adattam elő akkor
először. Mikor rá került a sor, kiszaladt a folyosóra. Utána mentem.
-
Hát meg se nézed?
-
Nem, nem! Félek! Minek is erőszakolod!
Hisztériásan
szorongatta az öklét, a haját markolászta, riadozva fülelt, füttyszót, gúnyos
üvöltözést, fölháborodást várt. Aztán mikor vége volt, az egész közönségnek
egyszerre csattant a tapsa. Falat ostromló hozsannázás volt az.
Boldogan
megragadtam a karját.
-
Bandi! Hallod ezt a tapsot? Szégyelld magad! Te! te. Zerkovitz! Akkor egy pillanatra örömöt láttam az arcán.
Azt
hiszem, mikor hazament, nagyon megszidhatta magát érte.
*
Nyugat 1926. 1. Nagy Endre: Rezonanciák (Szabó Dezső
új regénye: Segítség. - Genius-kiadás)
Éljen Szabó Dezső szeretett képviselőjelöltünk!
Az
ezeroldalas regényhez tízoldalas előszót írt Szabó Dezső. Tágas piacokat
betöltő harsány tenor ennek a program-beszédnek a hangja, néha igazán a
próféták ereje röpíti szerte a gyönyörű szavakat. Nagyratörő akarások tüzelnek,
elbájoló ígéretek világítanak bele. És e tízoldalas program után jön az a másik
ezeroldalas beváltás.
Valóban,
Szabó Dezső a született képviselő-jelölt.
Nagy Lajos
Lásd
részletesen a h14-03 fejezetben.
Nyugat 1933. 2. szám Babits Mihály:
Könyvről könyvre
…S
ha már a karácsonyi örömöknél tartunk, hadd említsek meg két könyvet itt, ami a
magyar olvasó karácsonyfája alá hullott. Az egyik nem is könyv, csak egy
könyvben egy novella; szerzője Nagy Lajos. Címe: 1919. május. Kényes téma:
történeti elbeszélés a legégőbb magyar közelmúltból; mi mindent éltünk át!
Lehet-e hálásabb tárgy a regényírónak, mint a forradalmak emberi
összevisszasága, mindent föltáró gátszakadásai, s ahogy mondani szokták:
«fölszabadult indulatai»? Van-e hálásabb, s egyben veszélyesebb? Külső és belső
veszélyekkel fenyegetőbb? Nagy Lajos a művészet teljes fölényével és
elfogulatlanságával nyúl a kényes tárgyhoz, egyetlenegy pillanatra sem veszíti
el objektivitását; miliőrajza és figurái egyformán meggyőzőek, tökéletes
mérséklettel, realitással és elevenséggel, gazdag megfigyelésekből «fölépítve».
A novella kitűnő a maga nemében, s oly képességeket árul el, melyek egy
elsőrangú korrajzoló regényíróhoz volnának méltóak.
*
Nagy Lajos: A vacsora. Elbeszélés (1909. 33. 686.)
Badacsonyi
András a délutáni hivatala után egy nagyot sétált a Városligetben. Szép lassan,
öregurasan. Azután elment haza. A lépcsőn is komótosan lépdegélt föl a második
emeletre, és mosolygott. Csak mikor a folyosóra befordult és látta, hogy a
konyhában is, a szobában is sötét van, csak akkor jutott eszébe, hogy Janka, a
felesége, ma este nincs itthon. Még tegnap megmondta, ma délben pedig
megismételte, hogy átmegy Budára a nővéréhez, magával viszi az Annuskát is.
Gyümölcsöt főznek be télre, segít neki, s ott marad vacsorára. Majd este
villamoson fognak hazajönni, kilenc-féltízre itthon lesznek. A vacsora a
konyhában, a sütőben lesz kikészítve. A konyhaszekrényben van szőlő is, azt is
egyen.
Mindezt
pontosan elmondta az asszony, de Badacsonyi egészen megfeledkezett a dologról,
s amikor hazafelé ballagott, már előre mosolygott azon, hogyan fog majd Janka
kacagni, ha elmondja neki, amit sétaközben látott.
Egy
öregasszony ült egy kávéház teraszán, épen a sarokasztalkánál és újságot
olvasott. Igen furcsa öregasszony volt. Egészen ősz hajú, ráncos képű anyóka, -
- mégis kanárisárga ruha volt rajta és zöld kalap a fején. Fekete pápaszeme is
volt egészen az orrához emelte az újságot és igen furán mozgatta a fejét, amint
olvasott. Mellette, egy másik széken, egy kis fehér kutya feküdt és szundikált.
Egészen apró állatka. Hát amint ott olvasott az öregasszony, egy pajkos, vásott
fiú, - - valami bolti gyerek, - - nagy komolysággal szemlélte, majd hozzálépett
és megkérte az öregasszonyt, hogy legyen szíves, adjon egy kis vizet, mert nagyon
szomjas. «Néni kérem» - - így mondta, ő is hallotta. A néni fogta a tálcáról a
poharat és jó szívvel odanyújtotta a fiúnak. A fiú ivott belőle egy kortyot, látszott,
hogy nem is volt szomjas, és a többit mind ráöntötte a szundikáló kis kutyára.
Azzal gyorsan letette a poharat az asztalra, — mindez egy pillanat műve volt, —
és egész nyugodtan lépdegélt tovább. Nahát azt látni,
hogy hogyan ijedt fel a kis kutya, hogyan ijedt meg a mami, és azt hallani,
ahogy kiabált a fiúra, olyan kacagtató volt, hogy ő az egész úton, ha az eszébe
jutott, kénytelen volt nevetni.
Ezt
látta Badacsonyi András sétaközben és ezt akarta a feleségének elbeszélni.
Hazafelé menet tervezgette az elbeszélést, hogy milyen szavakkal, milyen
hanglejtéssel mondja el, és előre örült a felesége jóízű nevetésének. Mert Badacsonyiné minden mulatságos histórián, amit az ura
elbeszélt, - - akár mulatságos volt az, akár nem, - - jóízűen és hosszan nevetett.
Annyira, hogy még a könnyei is potyogtak, épen úgy, mintha csiklandozták volna.
Nem is az volt a döntő, hogy a história
mulatságos volt-e, vagy nem; hanem hogy Badacsonyi vidáman, kacagva adta elő,
és ez maga elég volt Janka asszonynak ahhoz, hogy igen jól mulasson és ő maga
is kacagjon. Az egymás jókedvének, derűjének örültek ők, egymás kacagásán kacagtak.
Csak meg kellett volna próbálnia Badacsonyinak, hogy vajon milyen lesz a hatás,
ha például azt beszéli el kacagva, hogy séta közben sok embert látott. Voltak
köztük férfiak, nők és gyermekek, azután házakat is látott, meg fákat is
látott, - - és meggyőződött volna arról, hogy a neje ezen is igen jól elmulatott
volna, ezen is úgy kacagott volna, hogy még a könnyei is kicsordultak volna.
Ezért
most Badacsonyi, amint meglátta, hogy sötét a lakás, nincs itthon az asszony, egészen
elkedvetlenedett. Elesett a gyönyörűségtől, amelyre már türelmetlenül várt.
Pedig már ott a helyszínen is azért mulatott olyan jól, mert Jankára gondolt. No,
azért nem baj! Majd elmondja neki, ha hazajön. Ezen az eseten még Annuska is kacagni
fog.
Kinyitotta
a konyhaajtót, gyufát gyújtott, bement a szobába és meggyújtotta az asztalon
álló petróleumlámpát. A kalapját föltette az ajtón levő drótfogasra, majd
lassú, kímélő mozdulattal levetette a felöltőjét, a jó öreg, kopottas és fakó
felöltőt, s azt is fölakasztotta a fogasra. Még pedig pontosan a kalap alá, bár
még két ága volt a kis drótfogasnak, s mind a kettő üresen, várón kanyarodott
ki a dróttörzsből, így kívánta ezt a rend! Ha valaki más akasztotta volna föl a
kabátot és nem pontosan a kalap alá akasztotta volna, akkor Badacsonyi
odalépett volna a fogashoz, megcsóválta volna a fejét és kiigazította volna a
hibát. Azután a lámpára nézett Badacsonyi, melyet az imént gyújtott meg. Ezt is
így kell csinálni! A petróleum-lámpát sohasem tudja az ember pontosan eltalálni.
Csak rá kell nézni pár perc múlva, ha már meggyújtotta az ember, és rögtön
látni, hogy vagy nincs eléggé felsrófolva és gyengén ég, vagy túl erősen lobog
a láng, füstöl a lámpa és nemsokára elpattan majd az üveg. Most is egy kicsit
följebb kellett srófolni a lámpát.
Az
asztal a szoba közepén állott és a két egymásmelletti ágy végéhez simult, félig
le volt terítve fehér asztalkendővel, azon egy szalvéta összehajtogatva; pohár,
kés, villa, keresztbe téve; kenyér-kendővel letakarva.
Badacsonyi
kiment a konyhába. Gyufát gyújtott. Ott állott a gyertyatartó a konyhaasztalon,
benne gyertya. Gondosan volt az odakészítve, még a bél elégett vége is le volt
csípve. Meggyújtotta a gyertyát, a sparherdhez ment, kinyitotta a sütőt. Ott
volt a vacsorája. Hideg marhasült rizskásával. Délről maradt. Egy fehér porcellán
tányérban volt, egy másik fehér porcellán tányérral lefödve. Badacsonyi kivitte
az egészet, elfújta a gyertyát és bevitte az ételt. Leült az asztalhoz és
falatozott. Az evése is, mint a járása, lassú, nyugodt, úriasan komótos volt.
Evett és nézte maga előtt a sárgán égő petróleumlámpát, figyelte annak sercegését,
mely halk bugáshoz, kis röpülő állatka zümmögéséhez hasonlított. Végtelenül gyors,
szorgalmas és erélyes kis hangocska volt. Kissé gyönge volt a lámpa világítása, de így
igen passzolt a szegényes kicsi szobához, a jó öreg, egyszerű, barna
bútorokhoz. Szegény emberekhez nem is illik a nagy világítás. Valami lármás
karaktere van annak. Olyan formát mutat, mintha nagyon költekeznének.
Badacsonyi
megette a húst és a rizst. Jó étvágya volt, mind megette. Vizet inni kiment a
vízvezetékhez. Azután kivitte a tányért és piszkos evőeszközöket a konyhába,
lerakta őket konyhaasztalra. Újra meggyújtotta a gyertyát, kinyitotta a
konyhaszekrényt, hogy szőlőt vegyen magának. (Azt mondta az asszony, hogy szőlő
is van, ott van a konyhaszekrényben.) A konyhaszekrény ebédlőszekrény volt,
csak annyiban volt konyhaszekrény, hogy a konyhában állott. Valamikor ebédlőjük
is volt Badacsonyiaknak, az a szekrény az ebédlőben állott, sőt díszlett, mert
nagyon szép, mutatós bútordarab volt. Az ebédlőből a szűk konyhába került a
konyhaasztal, a tűzhely, a fásláda szomszédságába, mintegy hű mutatójául a gazdái
sorsának, akik az ebédlős nagy lakásból a szoba-konyhás kis fészekbe jutottak,
az életnek valami kis bútor elrendezése következtében.
A szőlő
ott állott a szekrényben. Annak egyetlen polcán, egy nagy, hosszúkás porcellán-tálon,
pecsenyés-tálon. Badacsonyi kivette a tálat és a szekrény márványlapjára
helyezte. A tál több helyen meg volt repedezve és erős, vastag drótozás
tartotta össze. A drótozás régebbi, megszürkült, megbámult, drótozás volt, nem
fényes, acélos csillogású új drótozás. Tehát nagyon beteges, öreges volt ez a
tál. Szinte illetlen volt, hogy olyan egészséges embereknek, mint Badacsonyiak,
ilyen beteg táluk legyen. A szőlőhöz meg igazán teljesen méltatlan volt ez a
tál. Nem csak azért, mert pecsenyés tál volt, hanem mert a szőlő gyönyörű,
friss és egészséges volt, nedvtől és erőtől duzzadt, egész a kipattanásig. Szép
nagy hamvas szemei csillogón, színesen mosolyogtak. Olyan volt ez a szőlő,
mintha lelke lett volna.
Badacsonyi
valami tányért keresett, hogy arra pár fürtöt vegyen. Álltak ott tányérok,
sokan, fehér sorban egymásra rakva, s ő már le is akarta venni a legfelsőt, de
akkor szemébe ötlött egy gyümölcs-tányér. Szép, cifra üveg holmi, állványos,
csipkeszélű. Ott állott a szekrényen. Szögek, olló, tűk, gyűszű, vas- és
rézapróságok voltak benne. A régi finom ebédeken és vacsorákon állandóan szerepelt
ez a tányér, rajta papírdísz, e fölött drága gyümölcsök. Akkor virág szokott
lenni az asztalon, két üveg virágtartóban. De most már a gyümölcsös-tálra sem
volt szükség. Ha néha pár almát ettek, azt egyszerű porcelán tányéron adta fel
az asszony. Nem is illett volna az ő ebédjükhöz vagy vacsorájukhoz az a
csillogó, csipkés üvegtál.
Badacsonyinak
hirtelen nagy kedve szottyant az üvegtálra. Abból akarta a szőlőt enni. Ügy
vélte, hogy ehhez a finom szőlőhöz valami finom edényre van szükség. Olyan szép
szőlő, hogy még szebb, mint régente szokott állani az asztalukon. Még azt is
gondolta, - - és ezt már csak mentségül, mintegy kényszerűségből gondolta, - -
hogy nincs is itt más alkalmas edény, amire a szőlőt tehesse. Kiöntötte tehát a
vas és réztárgyakat a szekrény márványlapjára, - - vigyázva, nehogy valami
elguruljon - - a tálat megmosta a vízvezetéknél, letörülte és pár fürt szőlőt
tett rá. Úgy vitte be magának. Egy kistányért is vitt be, hogy arra vegyen
egy-egy fürtöt az üvegtálról. Az üvegtálat az abrosszal leborított asztalrész
közepére helyezte, a kistányért maga elé tette és leült, hozzáfogott a szőlő
evéséhez. Édes, jó, szomjúságoltó volt a szőlő, csámcsogva, lassan, minden
szemet kiélvezve ette. így esznek a jó étvágyú és jó kedélyű emberek, akik még
a friss, ruganyos kenyeret is tudják élvezni, akik soha nem tömték túl magukat
gyönyörűségekkel, s akiket a kegyes sors soha nem halmozott túl fájdalmakkal. Badacsonyi
evett és gyönyörködött az üvegtálban. Az üvegtál a lámpa mellett állott, annak
sugaraiban csillogott-villogott Vidám, pajzán volt ez a csillogás.
Badacsonyinak egészen fölfrissült a kedélye, a hogy ezt a csillogást szemlélte.
Valami ünnepies jelleget is adott az asztalnak az üvegedény. És Badacsonyinak
eszébe jutottak a régi asztalok, és vágy támadt benne, hogy egy csillogó edényekkel,
poharakkal, borral, piros és sárga boritallal teli asztalt lásson maga előtt,
és egy hosszú, több fogású vacsorát egyen végig. Mintha újból éhes lett volna!
Pedig jókora darab húst evett meg. Sok-sok csillogásra vágyott, színekre vágyott.
Ezért szeretett volna még egyet-mást előkutatni, amit fölrakhasson az asztalra.
Jó lenne, — gondolta — ha még meg volna az a két üveg virágtartó. De tudta,
hogy nincsenek meg. Régen eltörtek azok.
A
lámpavilág sehogy sem volt most kielégítő. Jó lenne egy kicsit több világosság
-- Az embernek szinte élénkebben pezseg a vére, üdébbnek, fiatalabbnak érzi
magát a jó, erős világosság mellett. Ennek a lámpának kevés a fénye, és így
kissé szomorú a szoba. Pedig hát ördög vigye a nyomorúságot! Valami nagyobb
lámpa kellene ide. És most Badacsonyi egész komolyan kezdett azon gondolkozni,
hogy azt a nagy, mozsáralakú lámpát, mely a ruhaszekrény tetején állott,
leveszi és meggyújtja. Épen csak az tartotta vissza, hogy nagyon körülményes
dolog lett volna. Lehet, hogy nincs is benne bél. Nincs is benne petróleum, s
ha önt bele, piszkos lesz a keze, meg kell mosni. Így aztán elmaradt a
kivilágítás. Pedig igen jó dolog lett volna! A nagy lámpában kör alakban ég a
bél, cilinder van rajta, kétszer-háromszor akkora világosságot ad, mint ez a
szimpla.
Badacsonyi
tovább töprengett, hogy mit csináljon. Mert valamit kellene csinálni, - - ezt
érezte. Felvillanyozta az ördögi üvegtál Arra a kaján csillogásra az ember
szemei megvillannak, és mindenképen úgy hat ez a csillogás az emberre, mint valami
villanyfényes játék. Még a test is megérzi, mint a villamos áramot. És elkezd a
lélek mozgolódni és az ember emlékében előtűnnek a régi terített, feldíszített
asztalok. Régi, kedves csillogások támadnak fel az ember lelkében. Ez meg aztán
olyanformán hat, mint egy pohár erős bor. Ilyenkor muszáj valamit csinálni! S
mit is csinálhat az ilyen öregember, az ilyen józan, nagyon pontos,
megelégedett ember? Csakis valami ártatlan, naiv, mosolyra indító gyerekséget! És
Badacsonyi szinte maga is mosolygott hirtelen, furcsa és bolondos ötletén.
Kinyitotta a fehér-neműt tároló szekrényt, előkereste egy régi kék,
sárgahímzésű sapkáját, egy puha, cifra házi sapkát, melyet soha nem szokott
használni. Kézimunka volt, kedves emlékként őrizte. Ezt a sapkát föltette most
a fejére, visszaült az asztalhoz és úgy evett tovább. Olyan pózban ült ott az
asztalnál és oly mozdulatokat végzett a kezével, mintha udvari ebéden lenne.
Mikor a
szőlő elfogyott, Badacsonyi átült a karosszékbe. Kényelmesen elterpeszkedett.
Most következett a dohányzás. No, hanem most egy jófajta szivart kellene
elszívni! (Különben hölgycigarettát szokott szívni, két darab három krajcár.)
Okvetlenül kellene egy finom szivar! Legalább ez is legyen, ha már volt üvegtál
és házi sapka! Szinte reménykedve nyúlt a tárcája után, pedig tudta, hogy nincs
benne szivar. Elővette. Kopott, régi jószág volt. Pár darab hölgycigaretta volt
benne. Finom szivar, - - az nem volt benne. Ez már egy kicsit rosszul esett
Badacsonyinak. Ez már egy kicsit sok volt. Valami bánatos érzés szaladt át
rajta. Haragudott is egy kicsit. Inkább nem ezt gondolta. És el is tette a
tárcát, hölgycigarettástul, mindenestül, de nagyon kívánta a dohányzást. S a
friss, egészséges vágyakozás hamar legyőzte azt a kis beteges szentimentalizmust.
Hiába, csak az emlékeink élnek a múltból, a reményeink legelésznek a jövőn, de
az érzékeinkkel a jelenben, csakis a jelenben gyökeredzünk! Badacsonyi újra elővette
a kopott tárcát, rágyújtott egy hölgycigarettára, szívta, fútta maga elé a
szürke füstöt és gondolkozott. Jól esett ez így is. Jól esett a hölgycigaretta
is, szegényes, ócska holmi, két darab három krajcár.
Nagy Lajos: Szeretet. Elbeszélés, (1910. 19. 395.)
Mikor a
kapun kifordultam, beleütköztem valakibe. Nem láttam őt, de valami fájó megakadás
érzése ömlött el egyszerre az idegeimen, és nehéz, izzadságos emberszag csapott
meg. Később fölbukkant az agyamban egy ingó, barnás-vöröses fej, s egy kopott,
lecsapott szélű kalap. Ó, hisz' a kalap piszkos széle majd hogy nem a szememet
horzsolta!
Siettem.
A kis utca világos-szürke volt. Üdén koppantak rajta az emberléptek. Szemközt
láttam a kék és fényes eget. A jobb házsorra rézsút ömlött a délutáni nap friss
fénye; egy-egy ablak -- sorra egymásután, amint előre törtettem -- ujjongón
villant meg.
Emberek
jártak. Szaporán, buzgón, munkára siettek, vagy haza a munkából. Egy totyogó, még
így totyogva is nagyon siető öregembert láttam. Szabályosan kopogott botjával a
száraz trachit kockákon. Leányokat is láttam, bolti,
irodai leányokat, még gyermekek voltak, asszonyvirágok tömör bimbói, üdén
siettek, sok-sok csalfa reménnyel a szívükben. De — mégis -- acélos erők
áramlottak a tiszta levegőben, és ígérő, meleg fényességgel csillogtak a nap
sugarai.
A
Nagy-kőrúton áradatban folyt az ember-sokaság, ez volt az első tiszta tavaszi délután.
Egyenként láttam siető embereket. Lassan sétáló párokat is láttam. Hármas
csevegő csoportot is láttam; távolabb nyüzsgő emberfoltokat is láttam. Nagy,
kövér, lompos asszony került elém. Hirtelenül és szinte ijesztően; kis
gyermeket vitt a karján, némileg haragos is volt az arca, ahogy elém toppant
törtetésében, és bosszúsan kerülgetett, és engem, is megbántott. Elhaladt, de
szótalan mormogó hangokban folyt belőlem valami tárgytalan rosszallás, és —
csúnyán és oktalanul - a kis karon ülő gyermekére sem gondoltam szeretettel.
(Köröskörül a tavasz, kékség, napsugár, tiszta hangok, és hiába! Valami erő, jóság,
néhány igaz ígéret is, - - mégis a lelkem nyugtalan tavának felszínét, mint
sötétzöld olaj, öntötte el valami sűrű keserűség). Egy nagy kalapú,
szürkekabátos asszony gyönyörűen büszke, ringó járással lejtett egy egészséges,
nyugodt férfi oldalán. Lám: szép testes emberpéldányok, erős idegűek, büszkék
és értelmesek! Egy csinos, divatos úr sietett velem szembe, pompás volt a
ruhája, engem is inkább vidított, mint bántott, csillogott a lakkcipője, a gomblyukában
kis ibolyacsokor volt. Épen velem szemben jött, egészségesen mozgott, ügyesen
került ki, könnyűgondú volt az arca.
Gyorsan
is, lassan is jártak emberek. Munkára is siettek, meg sokan sétára is indultak.
Nyugtalanított a sétálók tömege. Kísértések pedzették az akaratomat, aztán - -
orvul belecsapódtak a képzeletembe nagy, homályos irodaszobák és szigorú akták.
Hiszen már kifelé is lehetett menni, fakadtak már a fák bimbói, száradó
lehetett a ligeti talaj, szelíd és éltető a tavaszi földszag. Mintha gyenge
tavaszi illatok is áramlottak volna az Andrássy-úton a liget felől. Most
szemközt ragyogott a nap tűzkorongja, - - befelé mentem. A folyékony, szelíd
fényben sárgán tündökölt az aszfalt. . . (Aggodalmas arcokat is lehetett látni;
tágas úton, szabad ég alatt nehéz szobák rabjait lehetett látni). A járda szabad foltjain a feszesen lépdelők
hosszú árnyai lomhán mozogtak. Szép tiszta női kabát súrolt. Később lágy, meleg
kezet is érintettem. Egy álmos, borús ember meglökött. Fölszisszentem, de
siettem tovább. Mégis némely új, bántó gondolat villant meg.
Első a
kötelesség! Vaserejű és kérlelhetetlen. Szigorú, talán soha sem rosszakaratú,
néha talán megnyugtató is, — de nem vonzó. Vonzó és csábító az élvezet.
Kirakatok
sima üvegei tükrözték alakomat és törtető járásomat. Nem szerettem nézni
aggodalmas és aggasztó arcomat. Újra végigszaladt bennem a gondolatfolyamat: Első
a kötelesség! Néha talán megnyugtató is, - - de nem vonzó. Vonzó és csábító az
élvezet.
Könnyű
lovak fényes kocsikat röpítettek. Nyitott kocsit is láttam. Szép életű emberek
indultak sétakocsizásra. Nők, hárman voltak. Vágtató lovak egy bámész cselédet
majdnem elgázoltak. Jött a fogat, ő meg maga elé bámult. Kis híja, - - véletlen
szerencse, hogy a lovak alá nem került. Az ostoba! Az embert fölingerli az
ilyesmi. Szülők ilyenkor remegő fölindulásukban megverik a gyermeküket! Szépen és könnyedén járnak némelyek. Mindenfelé
néznek, tudnak vigyázni. Jól ki tudják a szemközt jövőket kerülni. Most is egy
otromba ember akadt elém, gátol a sietésemben. Pedig ő nem siet, lassan cammog.
Ingerülten sziszegtem. Már három óra! Későn van. Nagyon kell sietnem. Ó, mily
boldogok most a nyugodtan sétálók! .A
Fürdő utcán még sűrűbb volt az emberár. Pompás nők jöttek velem szemben. Én
rohantam. Már úgy is elkéstem, kellemetlen lesz nagyon, - - így aggódtam. Aztán
a végletekig feszült idegekkel, ügyesen, óvatosan, mint a kígyó, surrantam az
emberek közt. Mégis néha fönnakadtam, megzökkent a sietősem, - - ezért már
forrongott bennem a gyűlölködő indulat. És mindig valami támolygó, nehezen
mozgó alak! (Kellemetlen érintésű!) Az Ördög vinné el! Borzasztó! És szinte
csodálatos, hogy ennyi. (Mintha örvendtek volna a körültem hullámzók, mintha a
szemük szegletében gúnyos mosoly ficánkolt volna) De már csakhamar elfordulok. Kikerülök
ebből a gyűlöletes tömegből. Mily otrombák is az emberek. S milyen gonoszak!
Hogy küszködnek egymás ellen! Mindig egymás ellen, így van! Mikor törtetsz
előre, amikor küzdesz valamiért, ezret találsz szemben magaddal. S
gyűlölködnek, irigyek, gúnyosak, mormogok, rosszallók. Mind, mind. Hirtelen egy ütést éreztem a mellemen. Megrázkódtam.
Iszonyú érzés rohanta meg az idegeimet. Egy tompa, ostoba, kerek arc meredt rám.
Vörös és ráncos, és a szemhéjai véresek voltak. Egy pillanatra elkábultam.
Dobbant a szívem, megfeszült a karom. A torkom megvonaglott, és már-már izzó és
rémes szavak voltak kitörőben, amikor valaki oldalról megérintett. Gyengén,
újheggyel érintette meg a mellemet. Mintha a szívemet érintette volna meg. És
egész testemben, az elmémben is, megéreztem az érintést. Hasonlatos volt a villamos
áramhoz, mégis jó, meleg és megnyugtató volt, - - mintha szelíd és illatos kék
fény hullt volna rám. Elakadt az indulatom és minden gyorsan, szépen elsimult.
Valami lágy kiengesztelődés öntött el. Az ostoba kerek arc olyan szomorú volt.
A véres héjú szemek mintha kénytelenül, lassan sírtak volna. Mellettem állott,
aki megérintett, és nézett rám. Homályosan láttam csak az alakját - -
valahogyan tán elborultak a szemeim, vagy talán egyszerre nedvesek is lettek, -
- a feje azonban tisztán meredt előttem. Szép szőke hajú fej volt, körszakállas
és kékszemű, szelíd arcú fej, -- így láttam, így vésődött szilárdan,
mindörökre az emlékezetembe. Nyugodt arcával és két kék szemével olyan volt,
mint maga a jóság, a szeretet. Azután halk, nagyon tiszta hangon szólt, - - a
hangját csak én hallottam: - Látod: mind szegények, fáradtak, búsak és
megöklözöttek. Légy mindig szelíd és türelmes.
— Tudom,
tudom már, — rebegtem, és pár pillanatig megbűvölten álltam. Azután már csak
ismeretlenek jártak körülöttem. Elindultam.
Nagy Lajos Az utolsó kaland. Elbeszélés a férj a feleségének (1914.
510.)
De csak ezt az egyet! Mert nem szép, ha a férj a feleségének legénykori
kalandjaival dicsekszik. Ezt az egyet elmondom, mert ez nem dicsőség, hanem
kudarc volt. Tehát, emlékszel úgy-e, hogy estónként együtt sétáltunk hűs utcátokban
és csöndes, megértő beszéd árjában ömölt egymásba a lelkünk. Néha már a
házasságra is gondoltunk, de olyankor mindig egészen másról beszéltünk.
Olykor-olykor pedig elhallgattunk és bizonyára mind a ketten boldog
melankóliával viseltük hallgatagságunk terhét, mert már szívünkben hordoztuk a
gyönyörű bizonyosságra vezérlő indulatokat. Egyszer, — talán erről a neked
jelentéktelen, de nekem emlékezetes estéről is tudsz még, — igen lehangoltan,
bánatosan, nehezen vettem tőled búcsút; másnap aztán vidáman, habozás nélküli
hangon, mintegy bilincsek alól feloldódva megkértem a te drága kezed.
(A férj
megcsókolja az asszonya fehér kezét és innentől fogva az elbeszélés végéig
meleg szeretettel tartja a jobbjában, a balkezével néha lágyan megsimogatja.)
Megvallom
neked, bár szerettelek, feleségül elvenni mégsem akartalak. Legalább is haboztam,
valamennyi sétánk után latolgattam a házasság mellett és a házasság ellen szóló
érveket. Az akkori lelkiállapotomat leghívebben megértetem veled, a sokszor
használt, de még mindig jó hasonlathoz folyamodom: gondolj a mérlegre, még
pedig a gyógyszerész könnyű kis mérlegére, mellyel a pehelynyi súlyú finom
porokat is pontosan leméri. Az ón lelkem akkor egy ilyen mérleg volt,
elhatározásomat parányi okok is jobbra, vagy balra billenthették.
Azon a
napon, amelynek estéjén oly lehangoltan és nehezen vettem tőled búcsút, — talán
arra is emlékszel, hogy faggattál és én enyhe rosszulléttel mentegettem magam,
— azon a napon elhatároztam, hogy nem veszlek feleségül. Elhatároztam, hogy ha
komoly szerelemmel szeretlek is immár, kitépem lelkemből a feléd törő érzést,
megmaradok a szabad és változatos legényélet gondtalan barangolójának, semmi
esetre sem hajtom fejemet a házasság igájába.
Azt
mondtam ugyebár, hogy abban az időben bármilyen kicsiny ok is jobbra vagy balra
szökkentette ki reszketeg elhatározásomat. Nos, a mérleg azon a napon balra
lendült; a parányi súly, amely a mérleg bal kis serpenyőjébe hullott, egy
asszonyi tekintet volt... A körúton jártam aznap
délután, a mikor megpillantottam egy éltesebb úr karján egy gyönyörű, fiatal
asszonykát. Első tekintetre csak annyit láttam, a mennyit a szemem egyszeriben
felfogott, hogy a nő szép és kívánatos és csak azután ismertem meg őt. Életem
legpompásabb nője volt, a legkülönb azok közt, a kiket valaha boldog
szerelemmel szerethettem. Igen, az a remek asszony valamikor az enyém volt, de
rövidesen el is veszítettem őt, mert a könnyű szívű kalandhajhászók módja
szerint komiszul bántam vele. Haraggal váltunk el, a nő nem is fogadta többé a
köszöntésemet. (Az asszony kíváncsiságtól űzve megtöri a férje szavát és az
asszonyról kérdezősködik. A férj könnyed kézmozdulattal hárítja el a kérdést.)
Ahogy
hosszú idő multán akkor újra láttam őt, férjének oldalán, meglepődve erősen
megnéztem. Ő is meglátott engem. Az arca nyugodt maradt, sem haragról, sem
meglepődésről nem beszélt, mindössze szemeinek egy bársonyos pillantása esett
rám. Az én emlékezésemet fölriasztotta ez a pillantás és régi órák
gyönyörűségeire gondoltam. Izzó képek jelentek meg előttem és megejtettek:
minden friss óhajomat belemagyaráztam abba az egyetlen egy pillantásba. Azt
hittem, hogy beszélt az a pillantás, boldogtalanságról, meddő sóvárgásról
panaszkodott; úgy láttam, hogy abból a röpke pillantásból is fájdalmas
szemrehányás szállt felém.
És az
asszonyi pillantás elég volt akkor arra, hogy egyszerre gondoljak a legényélet
minden gyönyörűségére, és hogy dicsőségnek tartsam a szerelmi kalandok mennél
hazárdabb sorozatát. Hirtelen, mint sivár börtöntől, kétségbeesetten riadtam
meg a házasság gondolatától. Nem, nem vagyok férjnek való — ezt állapítottam
meg, — nem tehetek boldogtalanná egy kedves jó nőt az által, hogy sorsát a
magam fékezhetetlen csapodárságához kapcsolom.
Ez
történt velem azon a napon, a melynek estéjén oly lehangoltan váltam el tőled.
Azt hittem, hogy válásunk egyúttal szakítás is és ez a gondolat bizony
szomorúvá tett. Másnap vidám hangulattal jártam-keltem és ezt nem veheted tőlem
ma sem rossz néven, mert hiszen én veled semmit nem közöltem, elhatározásomat
tehát még meg is másíthattam és így csupán mintegy feltételes szabadságban
állónak éreztem magamat.
(Az
asszony boldogan mosolyog, mert hiszen mindenen diadalmaskodott, némi kényszeredettség
azonban mégis van a mosolyában. A férj áradozva szorongatja az asszony kezét.)
Egész
délután sétálgattam, mondjuk próbálgattam legújabb szabadságomat. Kimentem a
Városligetbe is, mindenütt kutatva, büszkén néztem szét és merészen kapcsoltam
bele tekintetemet a szemközt jövő nőt pillantásába. Kimondhatatlanul kellemes
kíváncsiság kezdett izgatni, hogy vájjon ki lesz izzó rajongásaim új tárgya,
milyen lesz a nő — ezerféleképen gyönyörű seregéből a nőknek, — a kit szeretni
fogok.
Betértem azután egy katonazenés kávéházi teraszra. Szombat délután volt,
a terasz tele volt vendégekkel. A székek csaknem közvetlenül egymás mellett
állottak, a vendégek oly zsúfoltan ültek, hogy bizonyos messzeségről nézve úgy
látszott, mintha egymást érintve, egymásnak feszülve ülnének az asztalaik
körül. Egy kevéske, úgyszólván csak egy talpalatnyi üres helyet találtam, oda
egy külön kis asztalkát helyeztettem a pincérrel, mialatt a katona-zenekar az uzsonnázó
zajos sokadalomnak Casino panaszos, síró szerelmi
áriáját fútta a Bajazzókból. (Ez éppen megfelelő zenekíséret egy nehézkes
kávéházi elhelyezkedéshez.)
Leültem
a kis asztalhoz és körülnéztem a vendégek sokaságán, persze csinos női arcokat
kutattam. Egyszerre csak megpillantottam a gyönyörű asszonyt, egykori kedvencemet,
akit előtte való napon a körúton láttam. A férjével
jött, megálltak, ő a homlokát összeráncolva ideges bosszúsággal futtatta
keresztül a tekintetét a teraszon, nyilván helyet keresett és nem talált. A
tekintete rajtam is átsiklott, talán meg is akadt egy pillanatra,'de
mindenesetre közönyös maradt és lendült tovább.
(A
hallgató asszony most kissé előre hajol és nagyon komoly arccal figyel.)
A szívem
erőset dobbant, éreztem, hogy egy kicsit el is sápadok. Kalandra törtetőknél ez
rósz jel! Pedig nekem már merész gondolatom támadt, hirtelenében minden
feladatnál fontosabbnak toppant a fantáziám elé: őt újra meghódítani, szeretni,
vele boldognak lenni. Nincs nő, — vélekedtem, — aki fölérhet vele! Eszembe
jutott a tegnapi bársonyos pillantás ós ón mindenben, a mit arra a pillantásra
ráfogtam, szentül hittem.
Fölütöttem
a fejem, mintegy jelentkezőn és az asszony figyelmét magamra hívón. Ugye láttál
már ilyen pózban férfit és úgy-e utálatos volt, hasonlatos a szimatoló kopóhoz?
Fölütöttem a fejem, de vereség ért Mert az asszony-kereső tekintete tovább íveit
ide-oda, szállongván a nyüzsgő fejek fölött, az enyém fölött is, a leghidegebb
közönyösséggel.
Nem
értettem a dolgot. Mi volt hát a tegnapi pillantás? Talán semmi, csupán képzelődés?
Talán ő még most is haragszik rám, gyűlöl, megvet, — vagy ennél is rosszabb,
közömbös vagyok neki, nem törődik velem, még egy lesújtó tekintetre sem méltat?
Vállalkozásom
annál kitűnőbb, minél nehezebb a feladat, minél nagyobb ellenállást kell
legyőznöm, — állapítottam meg. Ha közönyös marad, majd felverem a
közönyösségét, ha gyűlöl, majd kiengesztelem.
A
szépasszony arca egyszerre földerült. Oh, nem rám nézett, hanem egy asztalra, a
terasz szélén, a melynek vendégei felállottak és távozni készültek. Kedves
mosollyal szólt hátra az urának, az komoly arccal bólintott és megindultak az
üres asztal felé, úgy, hogy elől — úttörőnek — a férfi haladt;
Útjuk épen az ón asztalkám mellett
vezetett el. Közöttem és a szomszédos vendég között egy keskeny szabad hely
maradt átjárónak. Én a hölgy közeledtére talán egy kissé remegtem is. A férj,
vékony létére, oldalt fordulva, szép simán átsiklott a kis szabad helyen, az
asszony azonban, mivel hogy molett volt, nem fért el, utat kellett nyitnom a
számára. Ő rám nézett és nagyon bájosan elmosolyodva mondta:
— Szabad?
Én
gyorsan, de ügyetlenül és kapkodó mozgással álltam fel, hogy utat nyissak neki;
a székemet is félre toltam. Arcom egészen az ő arca közelébe jutott, ő
szemérmesen a földre nézett. Engem forróság öntött el és reszketve súgtam
fülébe a banális szavakat:
— Hogy van, drága Magda?
Ö
elvonult, a kérdésemre természetesen nem felelhetett, de nem is reagált rá
semmiképpen, azaz, hogy igen, mert a mosolya egyszerre elállt, mintegy
lehullott az ajkairól.
Az üres
asztalhoz jutottak, leültek, ő úgy ült, — bár láttam: nem szándékkal, hanem
mert úgy került a helye, — hogy épen, szembe jutott velem.
Én
föllélegzettem, egyelőre még meg voltam elégedve mindennel, mert hiszen a
legelső lépést a közeledésre reszketve epedő kérdésemmel megtettem. De vajon
miért szűnt meg hirtelen a mosolya? Feléje fordultam és vártam, hogy
tekintetünk egybe kapcsolódjék és meginduljon szemeink beszédének édes árja. Ő
sokáig nem nézett föl, azután fölnézett, szétjártatta a tekintetét, engem
azonban nem ajándékozott meg a pillantásával.
Nyugtalanul
fészkelődtem a helyemen, mozogtam, bosszankodtam és tépelődtem. Ő ismét
fölnézett, előre, el a fejem mellett, mintha a fejem helyén csak levegő lett
volna. Egy mukkot nem értettem most már semmiből, ami mindeddig köztünk
történt.
Mereven
bámultam a szép és érthetetlen asszonyra, hogy így vonjam magamra a figyelmét.
Talán nem hallotta volna a suttogásomat? Ez lehetetlenség! Hallania kellett.
Oly szépen, tisztán kérdeztem:
—Hogy van, drága Magda?
A
«Magdát» valósággal énekeltem. Érzelmesen, mint a hogy az ő «drága» nevét
énekelni illik. A mosolya egyszerre megszűnt! Pedig oly kedvesen, szinte kínálkozóan
mosolygott. Érthetetlen dolog!
Kínomban mind merevebben és merevebben, sőt bizonyára már egész bambán
bámultam feléje és gépiesen suttogtam el újra és újra a nevét, hogy: «Magda.»
Hasztalanul. Minden ágálásomnak csupán egyetlen egy eredménye lett, egy
tekintet, még pedig nem haragos vagy gyűlölködő, hanem a legtökéletesebb, a
felülmúlhatatlan megvetés tekintete. Ettől a tekintettől kijózanodtam. És ez
jót tett nekem, mert hirtelen eszembe jutott (oh, most szörnyűködj el!), hogy
őt nem Magdának, hanem Editnek hívják. Editnek! Magdának pedig egy egészen más
nőt hívnak, egy egészen mást a volt barátnőim közül. Rettenetes!
(Az
asszony elkezd kacagni, csak úgy rázkódik a nevetéstől és a könnyei csurognak.
Legalább tíz percet nevet. A férj türelmesen vár, amíg az asszony nevetése
alább hagy.)
Elismerem,
hogy komikus ez a csattanó, de én még ma sem tudok rajta nevetni. Hihetetlenül
rút dolog: elfelejteni valakinek a nevét, akit szerettünk
és aki a mienk volt.
Az a
megvető asszonyi tekintet egyszerre porig sújtott, egyszerre hamuvá perzselt.
Fizettem, elsiettem, valósággal rohantam, menekültem. Nincs szó, amellyel szégyenérzésemet
leírhatnám. A kudarc óriási volt. De ebben a kudarcban, a szégyenérzésben, a
bűntudatban megvilágosodott az értelmem, egy új nézőpontot adott az a kudarc, amelyből
gyalázatosan silánynak, rútnak és nevetségesnek találtam a férfi folytonos
kalandhajhászását, nők után való futkosását.
(Az elbeszélés utolsó szavait az ura beszédébe
vágya az asszony mondja el:
— Ismét egy női tekintet volt az a parányi súly, legalább egy mázsácska,
amelyik belehullott abba a bizonyos kis mérlegbe és a maga elhatározását
végérvényesen jobbra billentette.)
Nagy Lajos: Vasúti
kaland. Elbeszélés. (1917.755.) h14- 03
Nagy Lajos: Utasok. Elbeszélés. (1918. 651.) h14-03
Nyugat 1908. 18. Nagy Lajos: Mariska és János
Oláh Gábor
Eddig
Oláh Gábortól: h12- 05; 07; h14- 03. fejezetekben olvashattunk.
Oláh Gábor: TAR MIHÁLY VÁLIK. Elbeszélés. (1910. 18.
375.)
Mióta a nagyfiú hazajött Pestről, szokatlan csöndesség borult Tarék
házára. Addig mindennap káromlással hasított hajnalt magával sem békés Tar
Mihály; esti lefekvőre is pogány átok feketeségével takaróztak. A nagy leányt
számkiűzte portájáról, mint hajdanta elsőszülött fiát. Elszólotta tőle a
kérőjét, a leány szemére hányta, Tar Mihály kizavarta a házából.
A nagyfiú hazatoppanása megzavarta a rettenetes indulatú ember lelkét.
Szégyellte magát előtte, mint a hogy apa szégyenkezhetik fia előtt. De köveket
mozgató makacs erkölcse hajthatatlan ágaskodott benne tovább is.
— Nem, nem törtök meg, ha ötezren volnátok sem! Megmutatom, hogy vagy az
én akaratom áll ennél a háznál, vagy világgá megy mind!
Zápult mérgével ment ki a szőlőbe. Egy kis földjén rozzant nádas pajta
őrizte a határt. Az öreg csősz, Balog bácsi. inkább őrizkedett, mint őrködött.
Megüti az embert az idő keze, bele kornyad, a puska
is csak úgy fityeg a vállán, mint a kútostor a pusztuló gémen. Sok a semmiházi,
az éjjel barangoló, még halálra bakkantanák szegény
Balog uramat, ha alkalmatlan időben bötyörészne a
dűlők mentén. Őrizte hát otthon a maga pajtáját. A többi pajták is őrzöttek a
maguk eresze alá tartozó földbirodalmat.
Nehézlelkű Tar Mihálynak a föld ad békességet. Mikor kidobog ide, a kis
pofon-csapott pajtába, s megáll az ajtónál: úgy tekint át nyilas szőlején, mint
az ősz hadvezér a táborán. Végtelen egyedülvalóság szakad sivár lelkére.
Sokszor erős cseppekben sajtolódik sós könnye, sokszor megcsuklik erős melle és
sir a rettenetes ember. Elpanaszkodik Balognak, aki a szőlőjét művelgei.
- Hej, aki istenelte...
megbántottak, megháborítottak. Mindent úgy kigondoltam magamban, hogy lesz
jobb, mint lesz jobb, már uram bocsa' - - az Isten sem jobban, osztán mégis! Mégis elgázoltak! A «tekintetes úr» is hazajött.
Hm. Az is rám támad. A kedves anyját pártolja. Mind ellenem! Egy sincs mellettem!
Hogy fordíthatta úgy el az asszony tőlem gyermekeim szívét? Hogy fordíthatta
úgy el? Kicsi korukban a karomon hordoztam őket; most, hogy felnőttek, csak nem
imádkozhatok nékik! Hát én hogy nevelkedtem? Mint a kivert kutya. Az anyjuk elkényeztette,
meghódította valamennyit! Hej, Baog uram, fáj ám ez
nékem, azt csak én érzem.
Balog uram
azt mondta, hogy nem szólt semmit. Pipált szakadatlan és lassú tempóban kapálta
a Tar Mihály nyilasát.
Tar
Mihály a pajta előtt ül, faderékon. Zaklatott lelke úgy imbolyog, mint a célra
nem lelő iránytű. Elmúlt dolgokon hánytorog, amikre
nehéz jobbító balzsamot találni. Első fia szerencsétlenné lett, nem becsülte
meg magát, azért elvette kezéből a kenyérkeresőt. Most ott nyögi a jármot a
vasútnál. Szurtos, rongyos, mint a legutolsó munkás. Véres verejtékével keresi
kenyerét. Tar Mihály szíve egyet facsarodik:
- Ezt
sem így akartam én! Nem így akartam én!
A
legnagyobbik leány fiatalsága botlásának hordozza gyötrelmes keresztjét. Nem
élet az, amit társával él. Egy időben kitagadta az apai házból, de azután lágyul
a szív, hisz a kő is lágyul. Visszafogadta, segítette is őket. Nem ért semmit!
Szerencsétlenné van téve teljes életére. Tar Mihály megint felsóhajt:
- Nem
így gondoltam én, nem így. Kocsijával járó fiatalabb kölykei is kirúgnak a
hámból, nem úgy járják az életet, ahogy
ő szeretné. Minek fiákeresnek a kravátlis ing? Minek a nyakkendő?
Táncokon? Ördög. pokol? Hiszen az ő idejében még -- jaj. jaj!
Csak száraz kenyeret ehettek volna napjában! S ezek a nyomorultak, ezek a rongyosak,
magukra szednék az eget csillagostul! Megálljatok, mindenkinek megfizetek a
maga érdeme szerint!
- Eladom
a kocsit, lovat, elcsapom azt a két zsiványt. Élek a magam kedvére! A Jehova
kárhoztassa lelkét akasztófára való kölykökért.
És az asszony! Akivel harmincöt keserves esztendő törte össze! Hát az is
nem elfordult tőle! A kölykeihez húz, nem hozzá. Hányszor mondta pedig neki:
vigyázz, megbecsüld magad, velem tarts, nem bánod meg.
Nem
tetszett a jó tanács? Jó. Keserves lesz még ennek a leve!
- Elválok attól az ...
Tar
Mihály lelke megint összefacsarodott. Fiára gondolt, a tekintetes úrra. Ő
csúfolta így, pedig érdeme szerint illették ezzel a címmel. Ez is hazajött
Pestről, kitanulta rendre az iskolákat, úr lett belőle. Elfajult az apjától, csak
az anyját dédelgeti, tutujgatja. Hm. Hát ki által lettek a világra? Csak én
általam. És mégis, mégis…A nehéz lelkű ember csatázott
rátámadt lelkével.
Ekkor a
pajta ereszében megszólal egy kis madár. Kis barna, okos szemű teremtés. Odafészkelt
nehéz lelkű Tar Mihály ereszébe, ott gügyögött kis fiának édes altató, megnyugtató
hangokon. Vagy talán a magában hangosan töprengő ember szavára szól vissza?
Talán azért eseng, hogy ne bántsák kis bogarát, ne verjék le pici kis tanyáját?
Tar
Mihály oda figyel. Szereti, a ki hozzá húz. Szereti ezt a bolond kis madarat
is, aki fészkelhetett volna tekintetes Binder tanár úr szép lakásába is, és
mégis csak a szegény Tar pajtája ereszébe költözött.
Lám,
ebben az oktalan állatban is van jó érzés. Az ösztöne vezérli, s bizony nem rosszra
vezérli! Ha Tar Mihály rossz ember volna: rakott volna-e fészket pajtájába az a
madár? Nem, bizony nem! Ha annak az asszonynak jó érzése volna, húzhatna-e
máshoz, mint hites társához? Óh nem, bizony nem! Rossz
lelke, hamis lelke van annak az asszonynak! Tanult ravasz fia, a tekintetes úr
tanítja ki. Azóta mer sarkat vetni Tar Mihály korlátot nem ismerő akaratának.
Néki! Az az asszony! Hát született a világra az Istennek olyan teremtése, aki
vele ujjat merne húzni? Hol van az? Ki volna az?
Tar
Mihály fejét elöntötte a vér. Az a rettenetes, zuhogó folyású Tar vér, amely
vitte akaratát, mint a dühös, bezárt gőz a szörnyű vastömeget. Mit? Hát hozzá
volna ő láncolva ahhoz az asszonyhoz? Megesküdtek templomban. Eskü? Mi az? Szó,
puszta szó. Annyiszor törjük meg, ahányszor kiejtjük. Odakiált Balognak:
— Hé, Balog! Ma idekint ebédelünk
Azután csak úgy maga elé dörmögte:
- Nem
eszek többet annak az asszonynak a keze-főztjéből. Nem én, míg élek! Nem halok
én meg egy asszony nélkül. Egészen nekivadult ennek a gondolatának. Bemegy a
pajtába, keresgél, kotorász a lengő polcon, hol volna valami harapni való. Tészta
féle, paprika, só. A héten hoztak ki mindent, kényért is. Nem hiába szolgált
erősnyakú Tar Mihály a Don Miguelek-nél, de megtanult katonásan főzni is. Tüzet cserdít, a bográcsban vizet
forral, sót, paprikát, zsírt hány bele, azután a fehér szütyőből száradt
tésztát. Olyan levest kavarít délre, hogy Balog uram is kiveszi szájából szutykos
pipáját és kanalaz belőle Istenesen.
- Ugyi hogy
jó? — kérdi fennjáró hangon Tar Mihály.
Balog
nem szól semmit, csak rásunyít a fejével és halámol
tovább. Tar Mihály boldog:
Hehe!
Elválok az asszonytól! Magam kenyerén is elélek holtomig.
Kocsit, lovat eladok, a pajtát felépíttetem, kiköltözök, itt élek a magam
örömére. A tekintetes úrék hadd rágják egymás fülét.
És
hetekig nem megy haza Tar Mihály. Külön kenyérre kap. Mikor a heti készség fogytán,
legkisebbik fia, Jóska, akit még szível, hoz hazulról újabb rakományt:
kenyeret, oldalszalonnát, sót, paprikát, hagymát, mi egymást. Csapnak erős lagzikat.
Csak úgy okádja a füstöt a kis kémény. A szomszédok is suttogják: Tar Mihály
válik a feleségétől. Balog uramnak mindegy, ő csak eszik; kiét, miét? Az neki
nem fontos. Hanem egyszer, unalmában, mégis kipöffentett ennyit:
- Ejnye, be jó tiszta volt ez. Ki
gyúrja ezt, Tar Mihály uram?
Tar
Mihály rábámul. A tészta is kipottyan kanalából:
- Ki? Hát - - az asszony. Balog uram nem
szólt többet, csak böfögött, dohogott befelé, amit csendes kacagásnak
szoktak mondani az indiánoknál.
OLÁH
GÁBOR HOLDVILÁGOS
ÉJSZAKA. Elbeszélés. 1914. 4. 68.
A kis Tar László félt az éjszakától. Csábította ez a titkokkal takarózó
hatalom, de sötét rejtelmességétől megdöbbent. Gyermek-fantáziája, mint a
fáradhatatlan művész, örökkön-örökké teremtett. A holdfény elmosódó,
derengésében óriás szemekkel bámultak rá a megarcosított házak. Az árnyékba
hanyatlott zugok és kapualjak agyrázó rettenetek tanyái voltak neki. Az
utat szegő hatalmas jegenyék éjjeli zúgásából elevenen eltemetett asszonyok és
gyermekek siralma sirámlott. (sic) Ködös időben a
messze pislogó gázláng sajátságos fényudvara barangoló boszorkánytüzek képét
öltötte magára. Távoli, határozatlan kiáltásokból halálos sikoltozásokat
sejtett. Ha valaki sokáig kísérte: rablógyilkosra gondolt, s fogvacogva várta
meg, míg valami jámbor cselédlány elkocogott mellette. Ha fekete kutyára
bukkant, minden hajszála az égnek állt, úgy, hogy majd leesett a kalapja. Téli
éjszakákon, ha vendégségben voltak valahol, nem mert egyedül kibotlani az
udvarra, mert a hidegben szinte szikrázó csillagok döbbentő szellemekként
néztek le rá. Rettegett a villámlástól és a menydörgéstől; s mióta egy cselédtől
megtudta, hogy csillaglefutáskor mindig meghal valaki, nem mert fölnézni az
égre, hogy hulló csillagokat ne lásson.
Egy
este, kilenc órai harangszó után, egyedül sietett hazafelé. Éjjeli pillangókra
vadásztak az erdőn, tanári parancsolatra. A déli szél futó
fellegeket űzött a hold előtt; a sápadt csillag, mint valami koronás király,
fásult unalommal tartotta szemléjét az elvonuló csapatokon. Sokszor egészen
elveszett fenséges arca a hatalmas hadak rávetett gyászában, s ilyenkor a
földön is feketén úszott tovább a mennyei gárda levetett árnyéka.
Tar
László még messze volt hazulról. Félelem ült a hátán, aggodalom szaladt előtte.
Üresen kongó zug-utcán surrant végig, a maga kopogásától, rémüldözve. Mikor
elbújt a hold, mintha valami imbolygott volna előtte a semmiségben. Szégyellte
magát, hogy negyedik gimnazista létére félni tud, azért halk fütyörészéssel
riogatta a ránehezedő ijedelmet.
Ahogy a
sarkon befordul: egy nagy fekete kutya bukkan rá. Egyenesen neki tart a bestia.
Eljajdul a gyermek és hátrahőköl; a kutya meg kanyarodik
és nagy ívben átsodródik a másik oldalra. De néz rá rettenetesen.
— Mars!
Mars! Takarodj! — kiáltja maga bátorítására László. Egy görönggyel ráágyúz a
boszorkányos ellenségre, s mikor azt hiszi, már elriasztotta: ijedező sebességgel
fúrja magát a sötétségbe. Jó darabot elszaladt, míg
hátra mert nézni. Nem látott semmit, a kutya eltűnt. Alig hogy fellélegzik
szabadulásában: a földből, a pokolból, vagy honnan, a fekete kutya újra ott
vicsorog rá. Most már nagyobb és rettenetesebb; felborzolt szőréből mintha
szikrák sziporkáznának, a szeme zöld tűzben ég; de hangja nincs, néma.
Lászlónak egyszerre odalett minden bátorsága; szűkölve húzta válla közé a fejét
s maga körül forogva, sokszor hátrálva, sokszor oldalfutással igyekezett a
rémet elhagyni. De a fekete kutya nem tágított; egyre szűkülő körben nyargalta
körül a diákot, némán, de rettenetes bűvölettel. Tar László fejében a
megemésztetlen Sherlock Holmes-kalandok egész fergetege zúgott; az a gondolat
csillámlott be kis lelkébe, hogy ez a kutya Alderan,
a titkos rendőrség kutató kutyája. Borzalmas titkokat hozott már napvilágra ez
az amerikai hős. Olyan szimata van, hogy öt méter mélységben is megérzi az eltemetett
testet. A bűnösöket arcukról, vagy a szagukról ismeri meg. S akit egyszer
foghegyre kapott: azt el nem ereszti élve. Egy szempillantás alatt zúgott ez
keresztül a kis diák fején; s elalélva érezte: hogy száll le rá, lelket
legörnyesztőn, a bűnösség tudata. Valami régen elkövetett s elfeledett bűn
tudata. Most egy gondolat gyúlt ki benne: Menekülni!
Soha még
oly álom gyorsan nem szegte könnyű testét a süvöltő levegőnek, mint most. Soha
még ilyen iramodással nem nyerte meg az alsó osztályú gimnazisták százméteres
díját.
Kalapját
lekapta, úgy vágott neki a néptelen semmiségnek. Futott, libegőn, remegőn,
nekivadulva, egész lelkével, minden porcikájával, kétségbeesve, sziláján.
Leimádkozhatatlan hosszúnak tetszett ez az út, mintha már órák óta futna.
Hirtelen visszanéz. Seregek egy Istene! A fekete kutya ott rohan a sarkában.
Hajrá! Még veszettebbül, még rémségesebben. Most már hátratekinteni sem mer;
ott érzi maga mögött, alig két lépésre, a babonás rémet. Jajszó buggyan fel a
torkán, a szíve olyan őrülten dobog fel a nyakáig, hogy majd megfullad. Előre!
Előre! Ott már a ház. Három nekiiramodással eléri kapuját. Rázuhan az
ajtókilincsre, szinte beszakítja az ajtót, a roppant lendülettől a földre
vágódik.
A fekete
kutya, keresztülugorva rajta, iszonyú csaholással száguld be az udvarra.
A tornácon
lámpa. Egy kedves, szinte szomorúan szép hang megszólal: — Mi az? Mit akarsz
Bodri? Tar László, az éjjeli rémületek kis hőse, ámulatából nem tud hova lenni.
Egy vidám arcú, valósággal kacagó állat nyalja meg az arcát: az ő bolondos
Bodrijuk. Ezzel a szelíd háziszolgával futott hát ő kísérteties versenyt? Elszégyelli
magát nagyon; rávág a táncoló Bodri hátára, leporolja a nadrágját, a könyökét,
kiegyenesíti kalapját és kacagó idegességgel újságolja el anyjának:
—
Képzeld, anyuskám, a Bodri egy fekete boszorkány képében megkísértett Anyja
édes csöndességgel neveti:
— Az én
nagy fiam! Az én bátor fiam! Ügy látom, a magad árnyékától még nem ijedsz meg,
de már a Bodriétól igen. László elpirult:
— De
anyám, nem is hiszed, milyen borzasztó az.
Anyja
maga mellé vonta a tornácon búsongó vén díványra, balkarjával átölelte fejét, a
jobb kezével a fiú jobb kezét fogta:
— Mi a borzasztó?
— Az, hogy
az ember többet sejt, mint amit lát. Nem szeretem a sötétséget, mert olyan
félelmes.
— A
sötétség, kis fiam, csak a természet szem-lehunyása. Ha te behunyod a szemedet:
rosszabb vagy, félelmesebb vagy?
A
gyermek akaratlan behunyta szemét és különös, meg-megriadó hangon szólt:
— Ha
behunyom a szememet, ezer apró tűzmadarat látok. Mintha valami vöröses- sárga
ködben rezegnének, röpdösnének. Egyszer csak szétoszolnak — és tudod, mi támad
a helyükön? Egy emberarc. De olyan csodálatos arc, hogy se nem férfi, se nem
asszony. Ha esténként magam vagyok: be sem kell hunynom a szememet: megjelenik
a falon, vagy az udvar sötétjében és mindig rám néz. Rám néz. Én tudom a
fizikából, hogy ez csak olyan izé — semmi, de mégis kényelmetlen egy picit. És
olyan rossz gondolatokat támaszt az emberben. Azért szeretlek téged nézni,
anyuskám, így, ilyen közelről, mert a te arcod olyan szép, olyan jó.
Átfogta
két karjával az anyja nyakát, mosolyogva bámult a szemébe; halkan megcsókolta
az ajkát, azután megint hosszasan nézte és megint megcsókolta, és megint nézte.
Tar
Lőrincznének pedig valami balsejtelem húzott át a lelke taván, őszies
szomorúsággal, mint fekete madárcsapat. Fia, bár remekbe teremtett gyermek
volt, kicsi korában is sokszor fel-felriadt valamitől. Mostanában pedig ilyen
különös látomásai vannak. A szomorúan szépasszony egy léleksuhanással
visszaálmodta magát házasságuk tavaszidejére. Próbálta emlékezetének
elhalványult, színes köveiből összerakni azt a képet, amely fiának földre szállásakor
őt, a fiatal anyát és őt, a fiatal apát jelentse. Nem törtónt-e akkor
valamelyikükkel valami? Magát fehérnek tudta, akármeddig tűnődött is. De hát az
ura? Lőrincz? Oh istenem, milyen kárhozat, hogy ez a
gondolat csak föl is támadhatott benne! Ellene, az ura ellen! Hirtelen megrázta
fejét, mintha a rászállni akaró sejtelmet riasztaná messze; szorosabban
kulcsolta ölébe fiát; megsimogatta lágy haja selymét és azt mondta neki
vidáman:
—
Csacsiéig kis madaram, csacsiság! Bizonyosan elrontottad a gyomrodat. Vagy
talán sokat olvastál, valami rémhistóriát? Ugye? Ugye? Aha, látod, látod. Itt a
dolog bibéje.
No hát,
gyermekem, egy jó darabig nem veszel könyvet a kezedbe, hanem tornázol. Ugrálsz,
futkosol a szabad levegőn. Akkor elrepülnek ezek a tüzes madarak. Sőt a Bodri
is felhagy a boszorkánysággal. Mosolygott hozzá és lágyan megcsapkodta fia arcát.
Vacsora
után kinn maradtak a romantikus holdfénnyel világított tornácon; Tar Lőrinczet
várták. Bodri lent hevert a lépcső alsó fokánál, nyugtalan mozdulatlansággal
bámulta a bujdosó holdat. Mátyás, az udvari gólya, fenn ült a kis deszka-szín
tetején s piros csőrével megkoppantotta az oda néző ablakot, László kis szobájának ablakát.
— Nézd,
anyus, Mátyás azt hiszi: odabenn vagyok. Kopogtat a huncut, hogy ne tudjak
aludni. Oh, te gonosz madár! «Sohse nő ki tollad, ne várd!»
S azzal
elkezdte szavalni az Arany költeményét.
Édes
anyja hangtalanul nevette. Tudta, hogy fia, meg a gólya nem jó lábon állnak
egymással. Mátyás úr sokszor belecsípett a gyermek posztójába, de úgy, hogy a
húst is odafogta; László meg bosszantani nem fáradt el a méltóságos madarat, a
kit az apja vett két éve a zsibvásárban, egy csomó ócska könyvvel együtt.
A kutya
hirtelen felütötte fejét, a kapu felé fordult és elvakkantotta magát. Odakinn
férfihangok döngöttek, kongottak, sajátságos monoton dongassál, a csöndes
éjszakában.
— Apám! — mondotta László.
— Valaki van vele, — gondolta Tar Lőrinczné.
Az utcaajtó csikordult, Lőrincz mester szava zengett: «Előre, előre!» Rá egy
borízű bariton torok kacagott, gyermeki nembánomsággal.
László
kihajolt a tornác könyöklőjén, rögtön megismerte Levinszkyt,
az újságírót. Odasúgta nevét hirtelen az anyjának.
A két
vidám ember megállt a lépcsők előtt, levették mind a ketten a kalapjukat,
Lőrincz mester bemutatta vendégét:
— Levinszky barátom, a lengyel magyar. A fogoly lengyel, vagy
micsoda. A feleségem... Ez meg a fiam. Levinszky udvariasan meghajolt és igen mély, igen rozsdás
hangján ezeket mondta:
—
Bocsásson meg, nagyságos asszonyom, hogy ilyen későn alkalmatlankodom. De az én
mesterem hajthatatlan. Erővel elhozott. Egy lengyel ugyan soha nem enged az
erőszaknak, de ez, ez kedves erőszak volt, mert a magam akaratával egy irányban
haladt. Igazán sajnálnám, ha valami módon…
— Kérem,
tessék helyet foglalni. Igen örülünk a szerencsének.
És Tar
Lőrincznének olyan hangja volt, olyan mosolya volt, hogy a legmarconább
férfinak is édes anyja jutott hirtelen az eszébe. Levinszkyt,
bormámorának ködén át is, szíven csapta ez a hang; elérzékenyülve dongta: Az
anyám, az anyám hangja.
Lőrinc
mester eltűnt, mint Mefisztó a föld alá, s néhány perc múlva már borral jött vissza.
Letelepedtek a tornác asztala körül. Tar Lőrinc Lászlóval a díványra húzódott,
a férfiak az asztalra könyököltek és ittak.
Levinszky sohasem
volt komolyan részeg, de józan sem. A mámornak örökkön azon az összekötő hídján
tántorgott, a mely a fásult öntudatosság és a boldog beszámíthatatlanság között
lengett. Neki épen olyan különös képsorozat volt az élet, mint másnak, csak az
arányok zavarodtak össze előtte. Neki minden kicsi nagy volt, a nagyságok pedig
kicsiségek. Soha nem búsult a maga nyomorúságán, pedig lett volna rá oka. De a
mások szerencsétlensége kihozta sodrából és ütött. A hogy ő mondotta: benne
«nemzetfájdalom» ólt; nem tudni biztosan: a magyart, vagy a lengyelt értette-e
nemzet alatt. Egy napilapnak volt a főmunkatársa. Soha józanul egy sort nem
irt; azért nem lehetett csodálkozni rajta, ha három hónap alatt tizenkilenc
sajtópört akasztottak a nyakába. A vármegyét, az egyházat vezette a híreken
kívül; de igazi zsánere a vezércikk volt. Ha jó lábbal kelt föl: itt nagyszerűt
adott. Vakmerően irt, gúnyolt és sértett a felháborodásig. Sok párbaja volt, de
nagyon szerette a bőrét kockáztatni. Ülni is ült eleget, mert fizetni sohasem
tudott. Gyakran változtatott szerkesztőséget a város öt hírlapját szép rendben
kétszer szolgálta már végig. Mindig császár-kabátban jár, irt, ivott s feküdt a
sárban; Petőfi-szakállt viselt, még az Adám-csutkája is olyan Petőfisen nagy
volt. Ennek az embernek is lángolt a lelkében valami különös álom. Lengyelország
fölszabadításának álma. Ezt itta a savanyú homoki borban, a keserű sörben, ezt
álmodta a szerkesztőség szivarfüst-ködfátyol képeiben, ezt dúdolgatta odahaza
kis leányának, ezzel ölelte feleségét, ha vasárnapot ütött az órája.
Emlékezetének szabad kőtáblájáról lemosott az alkohol-eső már mindent, csak
egyet nem: Lengyelország történetét nem. Mikor elhanyatlott hazájáról beszélt:
megnőtt és megszépült; ellumpolt hangjában szomorúan zokogott valami
szláv-bánat, amely a Mickievicz Ádám szonettjeiből
olyan ismerős. Levinszkyben volt valami ős
kutya-természet: „lelkével vonított a tele holdra”, ahogy ő szokta mondani. A
magyar égnek ez a melankolikus, vándor szimbóluma így szabályozta a lelkét,
mint a tenger árját; földagasztotta és lecsendesítette.
A
bujdokoló hold most már kiért az ég sík tengerére; ezüstös arca sejtelmes
pompával ragyogott. Levinszky háttal ült rá, nem
látta, de érezte. Ittak. Elgondolkoztak. Azután megszólalt a lengyel duruzsoló
mély hangja:
—
Lengyelország, Lengyelország... Mint a kimondott szó:
ha kiejtjük, elragadja a szél. Az északi szél, Szibéria havas vihara. Vigyázzatok
magyarok, egy átok verhet benneteket is velünk. Minek álmodoztok? Minek
ábrándoztok? Nem jobb volna ezer sóhajtásból egy akaratot kovácsolni? Acél
akaratot! S megforgatni, suhogtatni, hogy az a barbár Góg
és Magóg-csorda visszahőköljön előtte, vagy veséig verje bele a szügyét. Nem
igaz Lőrincz mester? De igaz. «Az idő eldönti, ha nem az.» Mi?
Lőrincz
mester pedig, a teli holdba bámulva, eljövendő dicsőségének rakta bizarr
Bábel-tornyát. Fehér ragyogó kövekből épült ez a torony s oly magasan fúródott
a mennyei kékségbe, hogy a vándor-csillagok csak, a dereka táján úsztak el
halvány pislogással. És zengett a mindenség szentegyháza; ezer és ezer Memnon-szobor fogta föl a hajnalok rejtelmes fuvalmát s
diadalmi himnusz hirdette az eltemetett, magyar dicsőséget. Nem is igen
hallotta Levinszkynek a szavát; a lelke halálos
messze járt. Levinszky ránézett a szórakozott szobrászra.
Hármat szippantott durva cigarettájából, s mintha magával beszélt volna,
folytatta:
— A
hold. Hm. Persze, a hold... A nagy Mickievicz
is szerette a holdat. Hazám láng-lelkű poétája! (S jobb kezével úgy tett,
mintha búcsút intett volna valamely mennyben lakozónak.) A lengyel erdők mélyén
morajló Njemen folyóban is meg szokta magát nézni a
hold. Ugyanez a hold, asszonyom, — szólt az árnyékban hangtalan háziasszonyhoz
fordulva — ez a magyar hold, ez a világ-hold. Ej, nagy kozmopolita ám az öreg!
Ott is van, odahaza, nálunk, zöld lugas; árnyékot vető jázminok között illan a
beszédes kis patak; foszló halvány felhőkben jár az ezüstös rém, a csodás hold.
Tar
Lőrincz erre, mintha csak egy gondolatmederben hömpölyögne álmodozásaik,
rajongásaik árja, fölvette a beszéd fonalát:
— A
magyar is olyan, mint az Eiffel-torony lába alatt álló paraszt: nem látja a
nagyszerű csoda tetejét! És nem is hiszi! Elrúgnak bennünket, útmutatókat és
hanyatt-homlok rohannak az ingoványba. Minden külföldi név: varázsige, zsebeket
és szíveket nyit meg. Minden magyar név: temetői fejfára irt név, nincs jelene,
nincs jövője. Barátom, ha van lelked, ezt írd meg valaha: ez az igazi, turáni
átok.
Levinszky a maga
lován ült, hát azt nyargalta tovább:
—
Lengyelország és Magyarország: testvér ország. A két nemzet: testvérnemzet; hiszen
a nóta is azt mondja: «Magyar és lengyel: jó barátok!» Mind a kettőnket
balkézzel vert az öreg Isten; mind a kettőnknek egy az ellenségünk: a
porosz-osztrák sas, meg az orosz sas.
Sírt és
ivott. Ivott és leült. Bozontos fejét két öklére hajtva, ingatta jobbra-balra,
nem bírva szóval kifejezni már, ami a lelkét elöntötte. Tar Lőrincz is pengette
a magáét, feszített íjjal.
—
Michelangelo! Rodin! Meunier! Ez mind csoda? Egy Tar
Lőrincz nem csoda? Nyomorultak. Hitványak. Zsiványok. Megmutatom, mi a magyar
géniusz! A Rhodoszi kolosszus magyar mását faragom
ki, te, lengyel! Hallod? Ide hallgass, aki Istened van. A magyar Szabadság
szobrát vágom a szemébe ennek a bitang, rabszolga nemzetnek. Olyan szobrot
csinálok, hogy az anyák, ha meglátják terhes korukban: hősöket szülnek! A világ
nyolcadik csodáját állítom a Duna-partra, ha nyugalmat ad egy pár évig a
Jehova, meg a hitelezőm. Tar Lőrincz egy beomlott bánya; most tócsa áll
felette; de ha egyszer kibontják: arany, arany, aranyfolyam lesz a lelke! Igen!
Ezt úgy hiszem, mint Izrael a maga kiválasztottságát. Addig is, míg eljönne az
órám: haragod borát iszom, magyarok Atyaistene!
Felvette
színig töltött poharát és üresen tette le. Feleségének, az árnyékban rejtező
fehér szobornak, szomorú mosolygás suhant el finoman ívelt ajakán. Magában
sajnálta, sőt egy kissé meg is vetette ezt a táborszájú embert. Kis fia, mintha
egy lélek volna vele, átvette mosolygását, ránézett anyjára, s ez a nézés azt
mondotta:
— Ugye,
milyen furcsa kis ember az atyus? Levinszky pedig
történelmi emlékeinek mély kútját ásta tovább. Kimutatta a magyar-lengyel
érintkezéseket:
— A ti
Gézátok leánya, Judit, a mi Boleszlávunknak lett a felesége. Ez egy. A másik
Boleszláv, a Szemérmes, a ti IV. Bélátok leányával, Kunigundával lépett Szent
József házasságra.*
*Szűzi házasság, melyben a házasfelek
Szt József és a Boldogságos Szűz Mária példáját követik.
Haha!
Milyen bolond volt ez a bolond. Pedig lengyel anya szülte. Azután: A ti
Róbert Károlyotok a mi Ulászlónknak, a kurtának, Erzsébet leányát vette el. Nem
igaz? Te nem tudod, de Levinszky tudja. Levinszkynek Lengyelország: itt van! (Jobb keze kis ujját
mutatta.) Magyarország meg: itt vari! (Bál keze. kis ujját mutatta.) A ti Nagy
Lajosotok Hedvig leánya: a mi szent királynénk volt. A szent! Az erőskezű! A
bölcs! A bátor! Személyesen vezette a lengyel hadakat Halics
ellen, barátom! Mit szólsz ehhez? Ellenetek vezette az igaz, de nem szent-e ez
az asszony? Mi? A ti bősz Zsigmondotok 208 ezer aranyért zálogosította el a
tizenhat szepesi várost a mi Ulászlónknak! Hé! A királyok is csak olyanok, mint
az újságírók: ha megszorulnak, a szomszédba mennek kunyerálni. Hát még a nagy
Báthory István! Micsoda diadalmas csatái voltak! Páter Patriae
— ezt a nevet adtuk neki. Jaj, csakhogy vele szállott le Lengyelország napja!
Azután jött az orosz ármány. Kosciuszko! Apám, apám ott az egekben: pillants
ide rám! «A Maciejovici-csatatéren én vezettem
rohamra a népem; sirat engem lengyelek hazája. Az én nevem Kosciuszko.
Emlékszel-e rája?» Oda van Prága! Varsót feldúlták! Látom falán vad üldözőmnek
vérrel irt nevét. Azután — Osztrolenka!* Osztrolenka! Bosszúálló fénnyel jár előttünk Osztrolenka véres csillaga! Hallod, hallod, te magyar? Te
vad ázsiai? Nem sírsz? Hát nem bőgsz? Én sírok, nézd! Mert a sorsunkat siratom.
Lengyelsors — magyar-sors. mind a kettő átok! Átok! Átok! Földhöz vágta
poharát, hogy csak úgy porzottak az üvegszilánkok. Bodri feljajdult hirtelenijedtében, felugrott
és elhúzódott a kapu alá.
*Osztrolenka
magyarországi híre Petőfi Sándor versének, Az erdélyi hadseregnek köszönhető.
Laci is
megrettent az átkozódva síró embertől. Anyja, mint az árnyék, besuhant véle a
belső szobába. Amazok észre sem vették. Odabenn levetkőztette már álmosodó
fiát, egészen olyan gügyögő anyaszeretettel, mint pici korában. László boldogan
engedte magát oda a gyöngén ölelő karoknak; s míg elnézte anyjának arca előtt
lehajtott szép fejét, olyan jóleső érzés öntötte el a szívét: «ez a szépasszony
az én anyám». És ezt a gondolatát csókban lehelte az arcára. Anyja mosolygott; megpacskolta
fia meztelen lába szárát; most, hogy a gimnazista úr csak egy szál ingben volt:
egészen gyermeknek látszott; úgyis bánt vele az anyja, mint ölbeli gyerekkel.
Felölelte, ágyába vitte, betakarta könnyű kék paplannal és megcsókolta,
háromszor egymásután.
—
Aludjál, kicsi fiam, jól. Álmodjál szépeket.
— Te is, anyuskám, te is.
Mikor a
másik szobába belépett, hirtelen valami különös érzés borzongatta meg Tar
Lőrincznét.
— Mi ez?
- suttogta maga elé meredve. Úgy érezte, hogy a szíve alatt megmozdult
valami.
Leszögezve, édes rémülettel állt a szoba közepén sokáig. Mélyen felsóhajtott; a
bizonytalan jövő mártíromsága, hosszú hónapok megpróbáltatása; szomorú-vidám
színekben folyt össze előtte.
— Istenem, édes Istenem. Hát csakugyan!
Tíz
évvel ezelőtt egy kis leány szállt be hozzájuk; de úgy látszik, megbánta, hogy
a földre leszállott: pár hét múlva visszament angyaltársaihoz. Azóta
virágtalanul állt a családfa. És most, jó tíz év multán, új tavasz, új fakadási
ígér. A nyugtalan asszony azonnal meg akarta súgni édes titkát az urának. De
azután elhessegette ezt a gondolatot; két ittas ember tréfájának hogy tegye ki magát?
Nem ment hát ki á tornácra, hanem lepihent és könnyekkel esőzte be párnáját.
Sírdogált szép csendesen; maga sem tudta: miért?
Odakinn Levinszky az asztalra borulva aludt. Tar Lőrincz pedig
határtalan komolysággal magyarázta neki: mi a lángész? És a saját életéből vett
rá számtalan példát Az újságíró nem mondott ellent.
A hold
már lecsúszott az égről. Szürkés gyász borongott az alvó városon. Hajnalra járt
az idő. Hűs szél borzongatta az udvarban az eperfa leveleit Távolról egy kakas
hajnalébresztője zengett hosszan, múló módon.
Levinszky csak aludt. Lőrincz mester csak
beszélt tovább.
-------------------
OLÁH GÁBOR: AZ ÁTOK MEG A
TALYOG. Elbeszélés. 1918. 33. 481.
Kétszáz
darab juhot vertek be a Csere alól az öreg Matkó
juhász kerítése aljáig. Egész felhőtábor feküdte meg a vonuló csapat útját;
Bacsó bácsi, a vén bojtár, köpködött is eleget, anélkül, hogy szutykos pipáját
kivette volna a szájából. Negyvennyolcban verlek ilyen port a muszkák, —
vetette oda kis gazdájának, Matkó Gergelynek, aki
száraz tengelyű taligáján kísérte a sereget. Gergely nem szokott beszélni, csak
ha iszik; most bánatosan józan volt, nagy koporsófejű kesely lovának nézte a
fülét, s néha-néha oldalba suhintotta ostorával.
A
juhokat Átok vezette, a bölcs szürke szamár. Sok ezer fiatal birgét hazairányított már ő a Csere aljáról. Nem mai
gyermek volt. Füle tövén őszbe csavarodott a feje. Matkó
uramék mindenre felhasználták: egyszer kolompos
vezérnek, másszor hátas szamárnak, néha bizony a taligába is beragasztották
Tályog mellé, segítőnek. Átok bölcs türelemmel viselte sorsát; csak olyankor
jött ki a sodrából, mikor a vén kesely Tályog jobbjára fogták be taligahúzónak.
Ki nem állhatta ezt a csipásszemű vén buta lovat. Méltóságát sértette, ha egy
sorba állította vele a Gondviselés, aki Matkó uram
képében morgott körülötte.
Most jó
dolga volt: csapatot vezetett. Ez legjobban belevágott a hivatásába. Pompás
kormányzó ösztönnel áldotta meg a természet; tudta, mikor kell pihenőt tartani,
mikor lehet itatni, mikor szabad tempót változtatni. Ha nagyon pásztásan,
szétszórva követte a nyáj, megállott és megrázta kolompját. Csutka, a kis
lompos nyájőrző kutya, tudta már, hogy ilyenkor baj van; zárkózott csapatba
csaholta az elmaradókat, a fáradt kis bankákat. Átok komolyan állt a középen,
megvárta, míg rendbe szedelőzködik a karaván, a hepciáskodó, kitanult kosokat
jól oldalba rúgta, a jerkéket a másik oldalba térítette, azután megindult. A
debreceni vásáron vett kolompja bánatos egyhangúsággal dobolta a négylábúak marsát. Öreg estébe hajolt az idő, mire megérkeztek a Matkó gazda kapujáig.
Matkó Mihály,
a kis pukkancs ember, akinek egy a széle, egy a hossza, kitárta sarkig a
hátulsó kaput. Elkezdett iszonyatosan kiabálni, acsarkodni: Hé, he hő, hó, ide
térítsd, te, pásztoritsátok balra azt a nyájat, hé!
Gergely, István, ne szamukláljatok! Hé, aki
megáldotta az anyátokat!
A nyáj
megijedt s elkezdett kavarogni. Hiába ásított rájuk a nagyszájú kapu, hiába
rázta Átok szamár bemenőre a kolompját: a buta kis bárányok vissza akartak
szaladni. Tályog, a vén kesely, megállt a taligával, s ott álltában elaludt.
Eddig a rúdon ült, félig az istrángra tehénkédéit. Gergely, a hajtó, lepattant
a deszkabakról, segített Bacsó bojtárnak beterelni a nyájat.
A
vezérürü egyszer vaktában beszaladt a kapun, a többi bolond juh utána.
— Milyen
marhák, — gondolta a szürke, okos szamár, — ezek nem értenek a szóból, csak
majmolják az oktalan kosokat.
A
parányi, alig pár hetes barikák vékony hangon bégetve szaladtak az anyjuk után,
be az udvarra. Egy perc alatt odabenn
nyüzsgött a tábor Csak a szamár, meg a taligába fogott ló maradt az utcán.
A szamár
észrevette, hogy a csipásszemű kesely alszik. Gúnyosan, megvetően nézte jó darabig.
A nagyfejű állat, gondolta magában, elfáradt; hogy nem sül ki a szeme, itt,
álltában aludni. Én a hortobágyi csárdától egy szuszra szoktam bekocogni a
gazdám házáig, pedig az, egy napi járó. Étlen, szomjan. Mégse fáj a fejem. Ez telieszi
magát, mint egy dob, pihenőt tart minden tanyaszélen, mégis odavan. Rongy
népség, nem adnék érte egy harapás tengeri kórót. Hogy megvetését még jobban
kifejezze, háttal fordult a keselyre. Azután a borona tövébe állt, kicsit
legelt a papsajtokból és elgondolkozott. Egy szép feketébe hajló nyakú kanca—szamarat
látott a múlt héten, éppen a Látókép előtt, nagyon megtetszett neki. Olyan
gyönyörű nyaka van, kedves arcocskája, szép vékony, formás lába. Miért is nem
szolgálhatnak mind a ketten egy gazdánál? Miért is kell kárhoztatnia lelkét
ilyen holt-buta gebe mellett, mint ez a toprongyos Tályog? Szomorú az élet.
Odabenn ezalatt válogatják a vásárra menő juhokat, mint a sor alá
kerülő legények elejét. Itt is vannak bélyegesek és bélyegtelenek. Matkó gazda csak rámutat egy-egy kipécézettre: azt ni! Bacsó bojtár beleakasztja kampós pásztorbotját és
magához rántja a mekegő vagy a gyenge jerkét. Eget verő hűhó, lárma kíséri ezt
a dulakodó mulatságot. A kis Gönczöl is fenn van már az égen, mi korára rendbe
verő ének.
Gergel, a
kisgazda, kaput nyit a taligának; fölveri Tályogot édesded álmából és benyöszörögnek
az udvarra. A szamár szó nélkül megy utánuk; csöndesen röhögött magában, mikor
Gergely odasózott a Csámborgó keselynek. Ügy kell a nyavalyásnak.
Mind a kettőjüket
bekötötték az istállóba. Friss szagú lucernát ölelt elébük a gazda:
—
Egyetek, a fene egye ki belőletek.
A kesely
elkezdte halámolni a szénát, mintha soha életében jól
nem lakott volna. Csámcsogott szuszogott, köhögött, nyögött, hogy az Átoknak
borzasztó volt hallani.
— A
paraszt! Gondolta lenézőn. Elveszi undok pofázásával az ember étvágyát.
Ő maga
finoman foghegyre vette a lucerna-szálakat, úgy abrakolt,mint
egy művelt szamárhoz illő.
Gyönyörű
holdas éjszaka volt. Matkó gazdáék, vacsora után, a juhász
bundára heveredtek az udvaron, a lepihent juhnyáj közepébe. Kívánatos nyitva
tartani félszemét az embernek ilyen éjszakán, mert a rosszban járók neszét veszik a kétszáz darab jószágnak s hamarosan elkötnek belőle
tíz-tizenkettőt. Az éber Csutka kutya a kapu alá hasalt, fél füle untalanul az
utca zaját neszelte. Arrafelé már a mezőség pusztasága nyílik. A juhászok a
csillagos eget nézték. Öreg Matkó Mihálynak eszébe jutott
az a sok szép éjszaka, amit odakinn a Csereszélben vagy a Hortobágyon
virrasztott át a nyáj mellett. Nyelve megoldódott és álmatag, duruzsoló hangon mesélt:
—
Október táján taligáztam kifele a Cserére. Az Apa fája erdő alatt mentem. Olyan
éjszaka volt, hogy harapni lehetett a sötétséget. Ahogy az Akasztófa-dombnál
kocogunk a Tályoggal: hát csak meghűl bennem a vér, az akasztófa rám ugatott. A
kesely, még akkor virágjában volt, megugrott, megbogárzott, majd felfordította
a taligámat. Van ott valaki, hé? Kiáltottam az akasztófára. Újra rám ugatott.
Hű, a hajam minden szála égnek állott. Miatyánk egy Isten, segíts! Közzé vágtam
a lónak, fele idő alatt künn voltam. Azóta nem az Akasztófa-domb felé járok,
hanem kikerülök a kettős halomnak.
A
bojtárok hümmögtek, elgondolkoztak. Az istálló nyílt ajtaján kihallott a jószág
lucerna-ropogtatása. Az ég tetejéről egy nagy fényes csillag hullott le. Bacsó,
a vén bojtár, egyet lökött magán, ki sem vette szájából a pipát, úgy beszélt a
pipaszár mellől:
— Kinn
háltunk a Hortobágyon. Meleg nyár-középi éjszakán. Heten feküdtünk egy szóltéban,
juhászok. Egy hajításnyira ment tőlünk az országút Csege felé. Nagyon borult
idő járt. Az ember alig látott, az orra hegyéig. Nem aludtunk. Csak úgy
darvadoztunk ott, szótalanul. Egyszer, úgy éjfél táján, arról Csege felől, nagy
hűhó, szekérzörgés, lánccsörgés hallik. Egyre közelebb, egyre közelebb. De
hiába feszítem neki szememet a sötétségnek, nem látok semmit. Mikor úgy velünk
egy irányba jutnak, azt mondja valaki nagy, tiszta szóval: «Hó, megálljatok,
eltört a tengely!» A lánccsörgés megszűnik, a zörgés megáll. De nem látni
semmit. Akkor azt mondja az a valaki: «Ott fekszik hét legény egymás mellett,
eredj szolgám, a túlsó szélsőnek vedd ki a balszár csontját, az jó lesz
tengelynek; egy évre hét napra visszahozzuk. Üm! Az
irgalmas Jehováját, a túlsó szélső én vagyok. Botom a markomban; gyere, ha
ördög fiadzott, leütlek. Várom, várom, nincs semmi. Kis idő múlva újra
lánccsörgés, ostorpattogtatás, hűhó, szekérzörgés. Elmentek. A hideg borzongatott
egy kicsit, de nevettem. Nem vették ki mégsem a balszárcsontomat. Jól aludtam
rá. Reggel, fel akarok tápászkodni, hát barátom, a bal lábam csak összelottyan,
nem birok felállni. Tapogatom: kivették belőle a csontot. Vitetem magamat
javasasszonyhoz, kentem-fentem, nem ér az fabatkát sem. Odavoltam. Egy esztendő
hét nap multán megint kifektettek a tetthelyre, várom a Sátán szekerét.
Éjféltájt jönnek ám a Kondoros felől; lánccsörgés, ostorpattogás, hűhó,
szekérzörgés. Megállnak. A szívem úgy dobogott, hogy hallottam. Vártam. De nem
éreztem semmit. Idő múlva elmentek. Nem tették vissza a csontomat! Csak úgy
vaktában fel akarok állni, hát kifeszül a ballábam, de gyönyörűen. Olyat rúgtam
vele, hogy az aziránt fekvő Businak félrerúgtam az
állkapcsát. Azóta olyan kificamodott pofájú. Hanem, barátom, azóta hiszem, hogy
van ördög.
— Nagy
sor, — mormogta Matkó gazda, aki hiti a rossz
szellemekben; mert igy ízben vörös disznó képében kísértette
meg a sátán. A fiatal Gergelyt már hitetlenebb bordában szőtték:
—
Álmodta azt kend, János bácsi, mikor fenekére talált nézni a literesnek.
Bacsó bojtár nem szólt többet egy árva hangot sem. Aki hiszi, üdvözül, aki
nem hiszi: üljön a farkára. Az álom seregestül járatta már körülöttük táborát.
A nyári éjszakának különös, messziről támadó hangjai elzsongították a pusztaság
embereit. Hunyora nehezült a szemük pillája. Egyet-egyet sóhajtottak és
megadták magukat a lebírhatatlannak. Odafenn a magasságban szinte lángolt a
Fias-tyúk bokorcsillaga.
A vén kesely is letette fáradt csontjait a zizegő alomra. Zabálásig
evett, azért igen rémeseket álmodott; fetrengett jobbra, balra. A finom szamár
nem tudott tőle pihenni; átkozta az isten butája gebét s olykor-olykor jól
fülön harapta. A Tályog felnyikkant, kicsit sajgott a harapás, de hamar álomba
veszett és nyögött tovább. Odakinn csönd volt. Az idő egy percre megállott.
Csak az ülőn gunnyasztó kakas beszélt álmában. Egyszer valaki megmozdul az
udvaron. Óvatosan fölemeli fejét, körülvizslat. Mindenki pihen. Ekkor fölül és
vár. Nézi a csillagok állását. Hallgatózik, mintha távoli neszre fülelne,
lassan fölemelkedik, föláll. Keresztüllép egy testen, megy a kapu iránt. A
juhok föl se rezzennek lépése halk zajától. Hanem a lompos kis kutya, a Csutka,
felüti fejét; de már vakkantani nem ér rá, két vasmarok belefojtja a hangot.
Zörrenés nélkül kilép a pusztaságba nyíló utcára, a megfojtott kutyát belöki a
száraz árokba. Az ajtó behajol a háta mögött. Kiáll az út közepére, gyufát
gyújt és tűzkarikát csóvál a levegőben. Nem messziről hasonló jel felel rá.
Egy perc múlva lovas ember válik ki a holdfény homályos ködéből. Lova
patkója nem dobog, posztóval van bevarrva. Előtte egy mezítlábos óriás talpal:
Sehonnai Nagy Gábor, a Matkó Mihály harmadik
szomszédja. Mikor a kapuban álló emberhez ér, egy mukkot sem szól, csak
fölemeli kezét a lovasra: megállj. Az megáll. Az óriás paraszt a jeladóval
együtt belép az udvarra, ahol kétszáz darab juhcsapat közepén Matkó juhász alszik a fiával. Amit azután művelnek, olyan,
mint az álom; gyors, tüneményes és nyomtalan. Tizenkét jó bárányt gúzsba
szorítanak, a szájukba pecket vernek és párosával felakasztják nyolcát a nagy
csontos lóra, négyet pedig az óriás Sehonnai Nagy Gábor billent a nyakába. Kezet
ráz az árulóval, azzal usgyé, mint a buti
boszorkányok, úgy tűnnek el a nyúlási pusztaság irányában. Az áruló fülel, vár.
Egy percig a kilincsen a keze. Ha most ébred valamelyik Matkó:
ő kiáltja el a tolvajt. De a két juhász füle botját sem emelinti se zajra, se
bajra. A Csutka már csöndes állat.
Az ember
átlépked az alvó juhokon, át az alvó embereken, leheveredik a maga helyére;
bundájába takarózik és leteszi a csendest. Hamarosan elalszik; ideje, mert
közeleg a hajnal
Hajnal percenet táján a szürke szamár azt álmodja, mintha rossz
emberek szétszednék a kerítést, az ól falát és hajtanák a Matkó
gazda gyönyörű juhait álnok utakon. Ijedtében fölébred, szívdobogást érez s
elkezd nyugtalanul kiáltozni: «I—á, i—á, i— áá!»
Gergely felmordul álmából:
—
Nyavalya törje ki ezt a vadszamarai, hogy iázik. Tán esőt érez.
Azzal a
másik fülére fordult és aludt tovább. Reggelre
kelvén, Matkó gazda bevizslatja a nyájat; majd
sóbálvánnyá válik, mikor észreveszi, hogy tizenkét címeres báránya hiányzik.
Eget hasogató káromlással költi az alvókat:
—
Keljetek fel, hé, megloplak bennünket megint!
Bacsó
bojtár talpra perdül, szemére gyűri zsíros kalapját, a kampós bot pereg a kezében,
nekimenne most az édes apjának:
—
Csutka, ne! Kis kutya, ne! Te is elaludtál? Hova tűnt az én szolgám? Nézzed
már, nézzed, valami bitang elherdálta az én kutyámat is.
Keresik
a nyomot: odakinn megtalálják. Kerékvágás, mezítláb nyom, lópata-hely. Merre
mehettek a zsiványok? A böszörményi úton belevész a keréknyom az ezer szekérvágásba.
Gergely rábukkan a megfojtott kis
kutyára:
— Itt a
kend szolgája, Bacsó! A vén bojtár ölbe veszi az állat tetemét, nézi,
nézegeti
szomorúan, megsimogatja gubancos szőrét és a porba ereszti:
— Ez már nem kél fel többet. Hej, gazduram,
jobban sajnálom én ezt, mini a kelmed tizenhét bárányát. Ejnye, Csutka, de
megszomorítottál.
— Még
jó, hogy a lovamat el nem kötötték az ólból, meg a szamaramat, — vigasztalja
magát Matkó gazda.
Gergely megcirógatta a csöndes csacsit :
— Ez az
állat észrevett valamit, mert nagyon nyikorgott hajnal felé. Figyelmeztetett.
Kár, hogy akkor nyeregbe nem kaptam. Sarkantyújára hágtam volna a betyárnak.
— Ünnep
után kántáltok? — acsarkodott az újra méregbe vesző juhász. Aló, hajtani ezt a
nyájat a mondott helyre, míg el nem lopják a felét.
Bacsó
kaput nyitott és kiterelte a pihent sereget a nyúlási vásártérnek. Matkó meg a fia búsan bandukolt utána. A szamár otthon
maradt a lóval. A vén kesely nem akart fölkelni; nagyokat nyögött és
hengergőzött. Elrontotta tegnap este a gyomrát. A feje zúgott rettenetesen.
Átok, a finom szamár, undorodással
nézte.
— A
paraszt. Dögig falja magát, azután felfúvódik, mint a pukkancs-bóka. Semmi
haszna, csak a szénát, zabot fogyasztja. A szamár észrevette, hogy valami baj
van. A gazda kiabált. Azt gondolta, a vén kesellyel nincs megelégedve. Nem is
fogták taligába, pedig elmentek a bégető juhok. Még jobban lenézte a csontos
csípőjű nagyfejűt s eltökélte magában: soha többé nem húz vele taligát.
Gyötrelem
volt egy levegőt szívnia Tályoggal; addig-addig ráncigálta a kötőféket, hogy
kioldódott a kötés. Méltóságosan kivonult az udvar hátuljára. Megállt a borona
mellett és gondolkozott mozdulatlanul. Egy kis csibe fellibbent a hátára s
megülte, mint a fészket. Átok nem haragudott érte. Ő csak a vén lovat nem
állhatta ki.
Matkó gazda
túladott a juhokon. Délre már hazajött a fiával. Bacsó bojtár még odakinn
maradt, s mikor tiszta lett a levegő, besomfordált a Nyulas csárdába. Sehonnai
Nagy Gáborral megitták a tizenkét szép bárány áldomását. Fele ára a vén bojtár
markát ütötte. Búcsúzóra kezet ráztak:
— Becsületes
ember segíti a másikat. Így szokták ezt a mai világban.
Gergely,
a fiatal gazda, másnap reggel befogta a lovat, meg a szamarat a nyikorgó taligába,
hogy megy vissza a Cserére. Amint a kapun kikanyarodik, az arisztokrata érzelmű
szamár csak megbicsakolja magát, fart vet a hámfának s megáll. A kólikás
kesely, akinek nyűg és kárhozat volt már az élet, igazodik hozzá szívesen: ő is
pontot tesz az útja végére. A kis gazda csak vár, mikor indul neki a két lőkös állat. De Átok nem indít, Táljog pedig leül a rúdra.
Az ostor el kezd munkálkodni, csihé, puhé, gyűhé! Hanem a felemáspár
csak áll, lába leragadva. Az öreg Matkó, aki a kaput
akarta betenni, látja a gyalázatot: fia elakadt a száraz földön, üres taligával,
két igással. Zörgős mellében megáll a lehelet, süvege alá szökken a vére s
elkezd kiabálni:
— A
fejét, te! A vékonyát, te! Ne sajnáld! Még csúffá tesz ez a három jószág.
Harmadiknak busman fejű fiát értette.
Gergely
megharagszik, boldogabb végét fordítja az ostornak, úgy biztatja a csökönyös
szamarat, meg a lusta gebét. De azok csak nem értenek a szép szóból.
— Nem megyek evvel a vén piszkossal egy tapodtat sem tovább, ha
agyonvernek sem, — füstölgött magában a szürke szamár. — A gazdámnak vagy van
esze, vagy nincs esze. Ha van, belátja, hogy nem bírom a rangomon alul eső
társaságot. Eh, te buta pofa, be nagyon utállak.
Hullott,
kopogott már a pásztorbot tompa ütése is, mint a jégeső. Tályog sírt
fájdalmában, de a megátalkodott szamár miatt nem bírt indítani. Átok
lekonyította nagy fülét s úgy állta pisszenés nélkül a fejére hulló zuhatagot. Mit
volt mit tenni, keselyt kifogták a hámból, hátha
magában húz a bolond szamár. Átok ajka
finom és gúnyos mosolyra vonult, mikor elérte célját. Ló nélkül megindul, és
csöndes kocogóban viszi taligáját, taligáján kis gazdáját a Csereszélbe. A vén
kesely beteg bambasággal bámult utána.
Matkó gazda bevezette s végigmustrálta:
— Hát
ezt mire vettem? Mire tartom, ha még taligába sem jó? Hogy az ág rogyjon erre a
táltos csikóra.
Jól
megrakta az öreg négylábút, hogy csak úgy zörgött a csontja. Azután bekötötte a
jászolhoz, rávágta az ajtót, felé se nézett egész nap.
Szegény
Tályog tizenhat éve szolgálja gazdáját; nagyon zokon esett neki ez a szívtelenség.
Hiszen igaz, hogy nem bírja már a nagy utat, a lélegzete hamar eláll, fulladozik;
inai bizony megrokkantak, a szeme sem a régi már, bal fülére is nagyot hall egy
kicsit. De azért nem lett volna szabad Matkó gazdának
így beteggé verni; hiszen híven szolgálta, ereje fogytáig, inaszakadtáig. öreg
lónak fáj már az élet. Nyugalomba kellene küldeni valahogy. Hej, sok bádog
tejet hazazötyögtetett a Cseréről, a Hortobágy-szélről! Hány patkót elrúgott azóta! Milyen rosszul esik most ez a pogányság. Ezelőtt nem
verte, nagyon is megbecsülte a gazda. Mióta ez az agglegénynek maradt szamár
behízelegte magát a kegyelmébe, azóta a Tályog jó napjának vége. Hej, be
szomorú ez az élet öreg könnycseppek görögtek végig csontos arcán. Lefeküdt a
puszta földre, mert még aljat sem vetett alá a kis hörcsög-ember. Kiálló
csontját törte a kemény ágy, sajgott minden porcikája; de olyan fáradtság lepte
meg, hogy nem volt lelke felállni. Csak pihenni, pihenni. Az öreg kesely az
állatok proletár sorsát görnyedezte, mióta rúd mellé fogták a csikói sorból. Soha
nem volt egy pihenő napja, egy csendes vasárnapja; mindig
gyí hő, mindig hajrá. Egy időben homokot tengelyezett a Kincses-hegyről a
városba; máskor hátaslova volt a gazdának; azután lejhordó taligába fogták,
óriási utakat kellett begyalogolnia. Ekét húzott, mikor a tengeriföldet
szántották. Keringő-malomban is taposta a földet sokáig. Mindenre jó volt,
minden kitelt tőle. Ügy szeretett volna néha kiszabadulni a zöld mezőre, ahol
úri lovak futottak versenyt a széllel; olyan jól esett volna meghengergőzni a
nyári meleg homokban, vagy begázolni a folyóba, mikor magas volt a vízállás. A
lelke fájt, mikor mások vidámsága, boldogsága kacagta szembe az ő szakadatlan
robotját. Hát soha mm nyerítheti már
ki magát a jó szagú mezőkön? Hát soha össze nem dughatja nyakát valamelyik
kedves ismeretlennel, mikor úgy bizsereg a vére? Hogy áhítozta a drága zabot, s
mindig csak lucerna, vagy korpás tengeri volt a mindennapi kenyere. Pedig ő nem
lázongott, soha föl nem emelte lábát ura ellen, mint más, szocialista érzelmű
lovak szokták; még sincs hűségének semmi jutalma. Eh, jobb volna már nem lenni.
Ez a rongy élet így kibírhatatlan. Fájdalmasan nyöszörgött az öreg ló. Eszébe
jutott fiatalsága, fiatalságának egy ábrándja: mikor valami nagyúr meg akarta
venni kisfia számára hátas paripának. Milyen közel állott akkor a boldogsághoz!
Ezt, is elütötte kezéről a véletlen. Nem volt a szőre fekete, hanem csak olyan
pej. Neki soha nem sikerült semmi az életben. Mire vár még? Így, levénülten,
letörve, lezüllve? Hogy egyszer kidőljön a hámból és ott verjék agyon az
árokparton? Inkább szakadjon vége életének még ma. Ha felkel a nap: jön a hencegő
szamár, csúfolja, rugdossa, meggyalázza; s még csak bosszút sem állhat rajta,
mert a nagy fülű sokkal erősebb, mint ő. Fázott és irtózott ettől az undok
szolgatársától.
Reménytelenül
csüggesztette le csontos fejét. Rossz volt a szája íze, nyála csorgott, a
gyomra ki akart szakadni; felfúvódott. Érezte, hogy baj van. Ha így marad
holnapra is, patkós csizmák rugdossák, ostorszíj vágja az arcát véresre. Meg
kell dögleni. Mentől hamarabb, annál jobb. Fájdalmas nyihogással bocsátotta el
utolsó átkát a világra.
Azután
elkezdett vergődni. Jobbra vetette magát, balra vetette magát. A kötőfék szára
lassan rácsavarodott nyakára, fojtogatta. Nem igyekezett belőle kibontakozni,
hanem még jobban bele vergődött. A feje fennakadt a kötélen, teste pedig egész
súlyával húzta lefelé. Elhomályosult előtte az istálló, véres ködbe borult
minden; az agya lüktetett, mintha szét akarná vetni a vér. Szakadozva hörgött
föl rossz melléből a lélegzet, egyre távolabb, egyre messzebb maradt mögötte
minden: a gazda, a taliga, a gonosz szamár, a kolompos juhok, az élet. Sokáig
kínlódott, sokáig hörgött még. Azután lassan elcsendesedett; megkínozott párája
átrepült a lovak paradicsomába. Megfojtotta magát. Matkó
gazda csak másnap vette észre, hogy nem szuszog a Tályog. Elkáromkodta
keserűségét, egyet rúgott az öreg jószágon és ennyit mondott neki búcsúztatóul:
— Evett volna meg a fene.
Mikor a szürke szamár hazajött
fordulóra a Csereszélből, Matkó juhász odaszólt a
fiának:
— Kötözd
fel ezt a dögöt a taligára, vidd ki a sintérházba, hadd nyúzzák le róla a bőrt.
A zsidó majd ad érte valamit. Gergely nekifohászkodott és a taligához láncolta
a kimeredt néhai keselyt. Négy lába az égre kapált.
Az Átok
csak nézi, csak nézi a dolgot. Mi leli ezt a bolondos kehes gebét? Tempózik?
Vagy kiadta a páráját?
De jól
jártak mind a ketten, ha megdöglött. Soha ki nem állhatta. Még a szagát sem
szerette. Undok, paraszt egy állat volt teljes életében. Egyebet sem tudott,
csak falni, falni. Hanem azt a gyalázatot semmi eső le nem moshatta róla, hogy
neki kellett kicipelni néhai társát a sintértelepre. Egy napig beteg volt utána
az undorodástól.
----------
Nyugat 1914.
7.
Ady Endre:
Szegény magyarok (Regény)
(Szegény
Oláh Gábor)
Ignotusszal
sírtunk egyszer össze Debrecenben a Kollégium kriptás könyvtárában, hol is Oláh
Gábor volt a mutogató vezetőnk:
-
Nem az a baj - valahogyan ezt mondta Ignotus -, hogy Debrecen talán
kulturálatlan hely. Sajnos, van múltas kultúrája (Csokonai-ereklyéket néztünk
éppen akkor), s e kultúra reménytelen az igazi kultúra számára.
Oláh
Gábor Debrecené, s most már bizonyosan tudom, elolvasván két vastag kötetes
regényét, hogy vigasztalanul Debrecené marad. Ez az "izmos
fél-talentum", mint valaki egyszer nevezte, izmait most beledolgozta ebbe
a siratnivaló dolgozatba. Pamflet, mondjuk, lírai pamflet, s ami olyan
szörnyűséges, Oláh Gábor ebben mindent el akart mondani, s el is mondott
mindent, amit tud. Ahol járt, amiket tanult, amiket éhezett, akiket irigyelt,
akiket látni vélt, amiket óhajtott, mindent és megrázóan semmit. Én is benne
vagyok (bizony isten ez a legkisebb baj), te is benne vagy, mindnyájan benne
vagyunk e titánkodó műben. Mi kiheverhetjük ezt a szerepeltetést valamennyien,
de Oláh Gábor, akit szeretek és sajnálok, bajosan. Így beszél álmában, s árulja
el magát a gyermek, avagy hogy ellenem szívesen szegzett Oláh-hasonlattal
éljek, így beszél a borból az igazság. Csődös, vagy csak képzelt s már
képzeletben meghalt szerelem, haláljáték babra, magyar sorsról szóló nóta, melyet
Gabriel Oláh együgyűen énekel el művelt füleknek, mint Gabriel, ille Hungarus, ha jól emlékszem a
magyar krónikásnévre. Sírni szeretnék, ha elgondolom, hogy az irodalom, mely
csak igaziaknál élet és igazság, sőt több, mennyire megvadíthat egy derék s még
neuraszténiához is jogtalanul, igazságtalanul jutott debrecenit. Egyszer azt
írtam Oláh Gáborról, hogy közibe vág az egy lónak és úgy robog: szegény ló,
most már bőrön fölül viseli nyugtalan bordáit. Mióta magamat nem sajnálom,
szeretek idegen sorsokon sajnálkozni, de alig sajnáltam még embert emberebben,
jobban, mint a "Szegény magyarok" íróját.
*
Függelék
Kompolthy Jób tengerészkapitány: DSUNKA-HAJÓVAL
KÍNÁN KERESZTÜL. Sanghai, jún. 27. 1906. (1906. 34, 555.)
Kínának
legnagyobb, de legnehezebben hajózható folyamát, a tengerszéles Yang-ce-Kian-got a múlt ősz és tél folyamán hajóztam végig
hivatalos küldetésben. A Sárgatenger végső kikötőjétől Chinkiangtól
indulva, egész Kínán át Chung-Kingba vitt utam, a
tibeti határig. Az út 64 napig tartott és ezerhatszáz mértföldet tettem meg.
Az alsó Yang-ce-Kiang a
tengertől Jehangig még gőzhajóval hajózható; s ez az
út mindössze 20 napig tart. Innentől kezdve azonban a 4—5 kilométer széles
folyam tele van kiálló sziklacsúcsokkal, vízesésekkel, örvényes kataraktokkal s a partokat óriási, 4—5 ezer lábnyi magas
sziklák képezik. Ezen a veszedelmes folyamrészen csak az erős építésű khínai dzsunk vitorlás hajó bír
felhatolni, s ár ellenében persze vontatni kell. E célra minden dzsunka hajó
20—30 vontató kulit visz magával, kik az erős sodrású vízeséseken át, hosszú
bambuszkötelekkel vontatják a dzsunkát, a parti sziklafalakba vágott szédületes
ösvényekről. Néhol még ennyi erő sem képes a hajót átvinni a zuhatagokon s
akkor a partvidéki szegény nép is beáll vontatóknak, s néhány rézpénzért
(fejenként két krajcárért) órahosszat vontatják a hajókat.
Ichangtól Chungkingig való 44 napos utam alatt három embert
vesztettünk a 30 főnyi vontató csapatunkból.
A legnagyobb esésű s így legveszedelmesebb zuhatagok
a Ching-tan, Ich-tan és
Yen-tan nevű kataraktok. A zuhatag alján horgonyt
vetve, a vontatókat s a tíz matróz közül ötöt partra tettünk, kiadva nekik a
karvastagságú vontatókötelet. Azok belekapaszkodtak a kötélbe, s a vezető hajcsár
ütemes üvöltése s korbáccsal való püfölése közt, iszonyú ordítás, átkozódás
közt megindult a vontatás.
Derékszög-kanyarulat miatt a folyam közepe felé
kormányoztuk a hajót; a kormányt én és a kínai kapitány fogtuk erős kézzel.
Másnap
elölről kezdtük a mulatságot, de akkor a zuhatag alján bevártunk egy utánunk
jövő katonai dzsunkot, s ennek a 40 főnyi legénysége
is segítségünkre volt. Vagy 20 partlakó kuli is beállt vontatóknak. A dobos a
vontatók sorai közt elkezdi az ütemes dobolást tram-tram,
tratatam, s a három bambuszkötelet 90 ember feszíti
feljebb-feljebb. A hajó lassan-lassan, törtet a zuhatagnak, orra kiemelkedik a
vízből, a
parton a vontatók még jobban ordítva húzzák a köteleket s most a hajónak már
egyharmada áll ki a vízből! Ez volt a krízis! Még egy erős rántás a köteléken s
a hajó a felső plató vizébe zuhant.
Erről a szomorú helyről, ahol egy embert
vesztettünk, 6 álló napig nem mozdulhattunk. Kontraszél, mely olykor orkánná
fajult, örökös zápor s a Yang-tze-kiang.
Örült áradás kényszerített az itt maradásra s e
közben még arra sem volt mód, hogy a nem messze fekvő falucskába mehettünk
volna. Amint az ár nőtt és nőtt, 3 óránként közelebb és közelebb kellett
hajónkat a part felé vinni s újból lehorgonyozni. A hetedik reggelen végre kisütött a
nap. Partra
vitettem az egész hajószemélyzetet, s nagy vígan bevonultunk a faluba.
*
Horvdlh Janka : GYERMEKKOROM EMLÉKEIBŐL. (1907. 34. 678.)
Néha egy
pár szó, mint villanyfény világítja meg egész tárházát rég elraktározott, már
el is felejtett emlékeinknek, a feledés sötétsége eloszlik tőle s világosan
látjuk magunk előtt rég lefolyt idők eseményeit…(Lásd: M. Proust
Madelaine-effektus)