h14–61. Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók.

2017. 04. 14.- 05. 03.

Tartalom

Bevezetés

Magyar próza

Pajzs Elemér

Pákh Albert

Palotás Fausztin

Papp Dániel

Pásztói

Petelei István

Rákosi Viktor

Függelék

Vasárnapi Újság Blog

Bevezetés

Eddig megkíméltük az olvasót, hogy ódon írást közöljünk. Pákh Alberttel kivételt teszünk. Írását „novella beszély-alakban”

műfajként jegyzi. A férfi-gyűlölő nemes Biri különös története, Petelei Istvántól. ALKONYATI KÉPEK, ugyancsak Peteleitől kidolgozatlannak tűnik. csak egy részét közöljük. Rákosi Viktor gördülékeny elbeszélő.

Két, ide felvett szerzőről írt a Nyugat.

Magyar próza

Pajzs Elemér: GYEREK. Elbeszélés. 1920. 3. 32

Pákh Albert: Egy városi írnok szerelme. (Novella beszély-alakban.) 1870. 602

Palotás Fausztin: Martonyosiné csókja. Rajz a népéletből 18881. 33. 516; 34.

533.

Papp Dániel: A ZSÁRKOVÁCZI TÖLGYEK. Bácskai történet. 1900.33. 543.

Pásztói: A HÁLA. Rajz az elmúlt időkből. 1898. 9. 135.

Pásztói: PISTA BÁCSI. Rajz. 1903. 41 674.

Petelei István: A NEMES BIRI HARAGJA. — RAJZ. — 1882. 38. 598.

Petelei István ALKONYATI KÉPEK. 1889. 16. 251.

PETELEI ISTVÁN JÁTÉK.1904. 49. 830

Rákosi Viktor KORHADT FAKERESZTEK.* 1899. 11. 166. – 169.

Rákosi Viktor. AMERIKAI UTAM. Humoreszk. 1903. RT. 73.

Rákosi Viktor: A Bazilika mögött. 1913. 986, 1006, 126. l.

Pajzs Elemér

Pajzs Elemér: GYEREK. Elbeszélés. 1920. 3. 32.

A rétek szagára már csak a könyvébe préselt vadvirágok emlékeztették. Ott múltak el fölötte a napok a nehéz levegőjű mosókonyhákban,

melyeknek ablakait ködösre izzadta a gőz. Könyökig vájkált a forró szappanos lében, lúggal maratta a kezét és etette fával, szénnel a kemencét,

hogy csak úgy piroslott az oldala. Reggel pálinkázott, mint a ráncos képű öreg mosónők, este a tagjait fájdította. A pálinka meg a lefekvés

közé eső időben tornászott, hajladozott a teknő mellett, kétségbeesett dühvel gyúrta, tépázta a ruhát, talán így akarta levezetni a lelkébe rekedt

fájdalmat. Húszegynéhány éves volt és már oly mélyről kotorta elő az emlékeit, mint a kályha mellett mesélő ezüsthajú nagymamik. Csak a

borús napok vágtak a hangulatához, mikor tintaszín felhőkaraván vándorolt az égen, a derű nem kellett, a derű fájt, a napsugarak szúrtak,

mint az éles tűk és fölfakasztották a szundikáló múltat. Mar nem várt, nem álmodott, szinte jó volt ez a taposómalom, ahol kedvére robotolhatott,

hol az áthatolhatatlan, tompító gőz fallal védte az emlékektől, nem adott magára, lompos lett, elszélesedett. Pedig ha olykor vasárnap komótos

léptekkel elriszált a templomtér akácai alatt, el-elköhintették magukat a legények, srófoltak egyet a bajszukon és ravaszul csippentettek a

szemükkel. Mert hát így, kimosdottan, nagyon gusztusos volt a mosónő; húsos, dús melle kidagasztotta a szatén blúzt, szemöldöke félholdja

oly feketén ívesedett a gömbös szemgolyók fölött, mintha korommal javította volna oda. De ő nem szívelte ezeket az éhes tekinteteket;

még mindig a régi férfi volt belerajzolva a lelkébe, a citromszín nyápic ifiúr, akit úgy gyűlölt, hogy meg tudta volna fojtani és úgy szeretett,

hogy a lábát csókolta volna. Hányszor akarta már kitépni a lelkéből, mint ártalmas gazt a virágos kertből! De nem lehetett. Nem lehetett.

Nagyon mély gyökeret eresztett. És kétszeresen is megvolt. Ott volt mellette a kicsinyített mása: a gyerek.

A gyerek. Akit elvettek, elloptak tőle, akinek kis száját letépték a melléről. Ellopták tőle a gyerekét. Hányszor kiáltotta be a kastélyba

torkaszakadtából. „Tolvaj! tolvaj!" És mit nyert vele? Elkergettették a cselédekkel.

Hogy is volt? A gyereket elvették, őt kiebrudalták, pénzzel vakították, ó, nagyon kedvesek voltak: segítettek batyuba kötni a vackait és

udvariasan kitárták előtte a kaput, hogy mennél gyorsabban becsaphassák. És ő ment, mert vérében volt az engedelmesség. De hányszor visszanézett,

nagy ég! A nyaka is belefájdult. Ó, mennyit ólálkodott a park vasdárdái körül! Órákig el tudta nézni a kiskocsit, amint tologatták a gondozott utakon,

pedig össze volt húzva a függönye. Hányszor elmaradt a napszámból, mikor a gyerek tipegni, gőgicsélni kezdett, jár a baba jár. Mit nem adott volna,

ha egyszer kedvére összecsókolhatja! Hány éjszakát töltött álmatlanul, mikor a szemüveges doktor könnyű csézája az oroszlános kapu elé gurult.

Aztán már nem bírt magával, pesztonkának akart szegődni a teste gyümölcse, a gyereke mellé. De nem fogadták föl. Pénzt kínáltak, sok pénzt,

legyezőt formáltak a bankókból, úgy tolták az orra alá, hogy pusztuljon onnét, takarodjék a pokolba, akárhova, csak el a gyerek közeléből.

Aztán egy kis szőke asszony költözött be a kastélyba, talpig csipkébe, virágos hintóba és ettől a naptól ő vezette a gyereket kézen fogva.

Ez most az anyja, ez csókolja, (vagy üti) ez köti elébe a szalvétát, hogy le ne csöppentse a ruháját. Mond neki mesét, hogy álomba ringassa,

ez ad rá tisztát, ha maszatosra kente magát. Ez öleli is, a gyerek is ezt öleli, ezt az idegent. Hogy lehet ezt kibírni? Hogy bírhat el ennyit egy

gyönge szív? Hát mért raknak két vállra ennyi, ennyi terhet? Össze kell roskadni, el kell dőlni belé. A gyerek nőtt, fejlődött, mint a fa,

amelyre vigyáz a kertész. Már iskolatáska púposodott a hátán, matrózblúz ölelgette a kis derekát, tengerészsapka pántlikája csiklandozta a

fülét. A nap megpirította, barna volt az arca, mint egy kiszítt tajtékpipa. Lelkem, kis lelkem! Sóhajtozott a mosónő fájdalmas gyönyörrel,

valahányszor meglátta. Egész az apja. És most eleven-élénken előtte állt a férfi, az isten, akkor cingár siheder még. Fűszeres nyár eleji éjszaka:

a parkban álmodtak, az orgonák és a csillagok szemet hunytak, hogy ne lássák, amint belopakodik a kis kamarába, amelyben lázban várta valaki

Mint valami álom! Ha nem lenne itt az élő bizonyíték, a gyerek, talán el se hinné, hogy igaz volt. De itt van, nyílik, mint egy rózsa. és ni, gyűrűt

kapott a szívem, gyűrű fénylik a kicsi ujján. Igen, bejött a kamarába, egy nyaláb orgonát szórt a pallóra. Egymás szájából ették a cukrot,

az ezüstpapírból golyókat gyúrtak, dobálóztak vele. A mosónő követte a fiát, mint az árnyék. Elkísérte az iskolába, csöngetéskor várt rá a kapuban.

És beszélgetett vele gondolatban: Hogy aludtál szentem? Jól fölmondtad a leckét? És melléje szegődött, súrolta a testével, megérintette a ruhája

szövetét. Ha a doktoréknál, bérlőéknél szép almát kapott tízóraira, eltette a köténye zsebébe és kifényesítette a blúza ujján. Neki akarta adni, neki,

a fiának, de nem volt hozzá mersze. Mikor így kísérgette az utcán, a büszkeség szinte szétvetette a mellét, ki szerette volna kiáltani a világba:

Ez a gyerek az én gyerekem! Mennyit szenvedtem, amíg kihordtam! De az enyém; az én gyerekem.

Egyszer már nagyon kikívánkozott belőle a szó, megérintette a gyerek karját:

— Pubika!

A gyerek fölnézett és ő lázasan beszélni kezdett; elharapta, lenyelte a szavakat, mindent egyszerre akart elmondani, mindent, ami évek alatt

felgyülekezett benne.

— Pubika, szép drága szentem, nézzen egy kicsit rám, nevessen egy kicsit rám, adja ide a kicsi kezét. Pubika, szép drága, tudja ki vagyok én:

ugye nem ismer, mi, mondja? Én vagyok a maga... a maga . . . Itt elakadt. Az utolsó nagy, gyönyörű szó nem fért ki a torkán. És kis szünet

után így fejezte be:

— Én vagyok a maga dadája.

A gyerek lenézőn, hitetlenkedve nézett rajta végig:

— Maga? Egy ilyen vörös kezű? Menjen innét!

Az anya megnézte a kezét, mintha kíváncsi lett volna, tényleg vörös-e, odatartotta a szeme elé és rásírt a vörös kezére és, és mégis boldog volt.

*

Pajzs Elemér (Tolna, 1894. április 28. – Budapest, 1944) író, kabarészerző, műfordító, újságíró.

Nyugat 1915. 23.

Szabó Dezső: Pajzs Elemér: Cirkusz Dick Manó, Budapest.

Pajzs Elemér könyve igen kedves jelenség. Ez a szokatlanul fiatal ember nézi a vidéki életet, azután látni próbálja, s ez annyira fáj neki, hogy

kénytelen irodalommá mosolyogni. A próbálkozó mozdulatok közt igen sok jó ígéret van. Természetes, hogy a fióka, még ha sas-fióka is,

még tele van ráragadt tojáshéjjal. Így pl. neki a viharos ég még hasonlít egy haragos archoz (vagy megfordítva?) etc. De a belső gépezet

meglátásában néha rendkívüli érettséget mutat, s ami fő, van szánalma, ami még nem művészet, de ami nélkül nincs művészet

Pajzs Elemér huszonegy éves s az ő generációja új világot fog gyúrni. Ez a könyv nem mond ellent annak a reménynek, hogy ő is derekas részt fog venni ebben a munkában.

Pákh Albert: Egy városi írnok szerelme. (Novella beszély-alakban.) 1870. 602.

Pákh Albert (Rozsnyó, 1823. március 11. – Pest, 1867. február 10.) ügyvéd, az MTA levelező, valamint a Kisfaludy Társaság rendes tagja, a Vasárnapi Újság alapítója és szerkesztője. A Magyar Tudományos Akadémiában: A magyar hírlapirodalom-ról akart székfoglalót tartani, azonban a halál megakadályozta.

*

Első fejezet.

Mely bizonyos okoknál fogva megelőzi a másodikat, s melyből kitűnik, hogy nagyszerű szenvedélyek gyakran igen szomorú körülmények között születnek. Hogy pedig azután gyakran igen szomorú kimúlással végződnek, az majd az utolsó fejezetből fog kiviláglani, amit azonban kár volt mindjárt itt elárulni.

Mandzsur érzelgős kórjelei a városi íródeákon.

A história, melyet el vagyok mondandó, egyszerű és talán nagyon mindennapi. Azonban hogyha a mindennapiság nem előadásomban, hanem az általam rajzolandó jellemvonásokban, szív- és tárgyhelyzetekben találtatnék, csak az fogna történni, mire törekszem. Én — és e tekintetben bizonyosan az emberek legnagyobb részével értek egyet — jobban szeretem a szív életének közönséges és mindennapi, de épen azért valóbb és könnyen érdeket, rokonszenvet ébresztő rendes lüktetéseit látni és hallani, mint olvasni a mesterségesen felizgatott, sátoros ünnepszerű, rendkívüli szívállapotok leírásait. Egyébiránt bocsánat, hogy kiindulási szempontot bátorkodtam kimutatni olvasóimnak.

*

Egy hónapja lesz körülbelül, hogy Pesten egyik előkelő kereskedőnek fiatal leánya meghalt. A szegény leány szülői házának egyik fiatal távoli rokonára is bízatott a temetési pompa elrendezésére, kinek kötelessége vala, a többi között 12 halottkísérőt összeszerezni. Ily célból szólítá ő fel az általa kávéházilag ismert, magyarosított nevű Krajczer Hektor városi írnokot, lenne egyike azoknak, kik a szerencsétlen kimúltat végső nyughelyére illendően elkísérjék.

Alkalmat veszünk magunknak itt e városi írnok fő jellemvonásait röviden elmondani. A városi írnok oly emberek közé tartozik, kik legalább is 12 esztendős korukban születtek e világra, azon korban, melyben üdvözítőnk az írástudókkal első ízben vitázott; annyi igaz, hogy már csecsemő-korban roppant vén tehetséget bámult benne nagyapja, édes apja feleségestül és az egész sógorság hol párosultan, hol puszta egyedüliségben. Hektor és ehhez hasonló számtalan keresztnevei mutatják, hogy mindezek talentumát már akkor is észrevették rajta, mikor a keresztvizet öntötték lágy fejére, amely megkeményedvén az idő folytán s a természet rendje szerint, a benne s a test egyéb részében lappangó tehetségek nem maradtak kiműveletlenül. Hektor tanult rajzolni, vívni, úszni, táncolni. Mivel zongorája nem volt, a hegedűt is nyakravalója mellé tűzte néha; tanult több olyfélét, ahol olcsó pénzen hozzájuthatott, amit Pesten fölnevelkedett s legfeljebb is Budára s onnan visszautazott fiatalembernek nem tanulni nem szabad, hogy annak idejében a vidékről betóduló számtalan tolakodó fickót elhomályosítván, a fővárosi szépek előtt „mint egy férfi álljon, érc karokkal győzni a viszályon." Hogy azonban a mi Hektorunk mindezen tanulmányokból csak igen keveset bírt a világnak felmutatni, mióta iskoláit bevégezte s szüleitől különválva él és lakik, minduntalan írnokoskodik, ami hat évnél aligha rövidebb idő, miután ö már a 26-dikba jár.

Krajczer Hektor inkább német, mint magyar; inkább érzelgő, mint búskomor természetű; közlékenység kevés van benne, de annál több fogékonyság, ami különösen feltűnik nők irányában, minthogy alig van nála az évnek összesen két olyan hónapja, melyben szerelmes ne volna valakibe, pedig tisztán, mélyen, mondhatatlanul, ámbár azt ki lehet ő és Istenén kívül soha senki nem tudja meg. Szóval: neki a bátorság leggyöngébb oldala. Azt fogják az írnokokra, hogy rendesen büszkék, felfuvalkodottak; lehet, hogy hivatalos foglalkozásaiban Hektor is olyan, ezt mi azonban egészen érintetlen hagyjuk, csupán magánéletére levén itt figyelmünk, melyben az igaz, hogy nem szereti, ha Írnoknak esnem kancellistának nevezi az ember, azonban szeretetreméltóságán kívül egyébbel soha sem büszkélkedik. Magasabb vágyai neki nem is valának soha.

S hogy ezek után ismét felfogjuk elkezdett beszélyünk fonalát, el kell mondanunk, miképpen Hektor a temetési felszólítás által kissé elkedvetlenedett ugyan, mert kedélye mindig fellázadt arra a gondolatra, hogy sem az ázsiai, sem az európai kényelemmel nem egyeztethető szűk magyar nadrágba és topánba kell szorulni; mindazáltal a halál gondolata erősebb minden más gondolatnál. Elképzelte magának az érző szívű Hektor, mily jói esnék majd neki is, ha majdan lelke elhagyott sátorát (sic) harcias hangzású kardcsörtetések között kísérnék csendes nyughelyére. S ezt azért képzelte így magának, mert a jámbor azon mindennapi teremtések közé tartozott, kik hajlandók elhinni, hogy nem halhatatlanok, s tudják, hogy lakjanak bár a kilencedik emelet magasságában, vagy a torony harangjainak szomszédságában, végtére mégis csak kénytelenek kiköltözni a magas szállásból s amolyan elhagyott földi lebujban bérelni „kvártélyt." De azért minden ilyes kedélyessége mellett sem szeretett volna még felpénzt adni a lebujra.

Teljesítette tehát a felszólító halott rokon kérését, s a kitűzött nap délutánján magára ölté ama teveszőr zsinóros és gombos ruhadarabot, melyet Magyarország fiai rendesen akkor szoktak felöltem, midőn törvényeket hoznak és bontanak, midőn magasabbak előtt bókolnak, s midőn temetnek (egy szóval: midőn valakit vagy valamit temetnek). -- -- --

Hasonló rendeltetésű és állapotú társát már ott találta, érzéketlen arcokkal csörtetve kardjaikat a többi érzéketlenek s azon vigasztaló sereg között, mely a fölötte érzékeny csapás alatt görnyedő rokonok fájdalmát betanult frázisaival igyekszenek csitítani. Pedig oly sebet kapának a rokonok, melyet az időn kívül semmi sem képes megvigasztalni.

Sírás, zokogás és vigasztaló szavak hangzottak mindenfelől a sötét, búskomor szobában, mi oly regényes fájdalmat lehelt Hektor szívére, hogy, minden vasgyúró páncélozottsága dacára is, közel volt szintén a sírásra-fakadáshoz, mit ö sohasem szégyellt, mert úgy okoskodott, miszerint az isten nem csupán azért teremtett a férfi szemébe is könnyeket, hogy legyen egy kis nedv, mely tubákolás és tüsszentés alkalmával előjöjjön.

Igen jól esett tehát Hektornak, midőn a 12 gyászvitézt, köztük öt is, csakhamar a mellékszobába szólította egy nő. E szobában négy-öt ismeretlen csinos leányt találtak, s egy asztalon fátyolt, bokrétákat, viasz fáklyákat, kesztyűket, mikkel ők voltak halottkísérőkhöz illően fölpiperézendők. Párosan kiállottak tehát a vitézek a szoba azon helyére, hol szék, ágy és asztal nem gátolták őket, s a leányok elkezdek munkáikat: bokrétákat kötnek, kinek jobb, kinek bal karjára, s széles fehér fátyolszalagot tüzének vállaikra, mely mellükön, s hátukon keresztbe bokáikig futott le. Csendes és egyhangú volt minden, nem váltatott egy kis mosoly sem; komorak és némák voltak a gyászba öltözött kötözgető hölgyek, mintha a mesés világ életfonalát sodró és metsző Párkait látták volna hivatalos foglalkozásukban a kardosok.

S e komor alakok közé egyszerre egy nem egészen gyászba öltözött gyönyörű hölgy lépé be. A többi hölgyek kissé zavarodva s csodálkozva tekintenek feléje, mintha kérdezni akarták volna, hogy mit keres itt? Zavarukból azonban csakhamar kisegítette őket a bájos ismeretlen. -- -- --

A bokrétakötés után következett a fehér fátyolszalag vállra tűzése. „Kérem önt, hajoljon meg kissé," - csendült meg ismét a bájos hölgy szép hangja, s e hangra lehetetlen volt, hogy Hektor azonnal szíves örömest el ne engedjen túlságos hosszúságából annyit, hogy arca a hölgy arcával egyforma magasságban legyen a tenger színétől, s hogy az kényelmesen működhessék vállán.

És Hektor oly közel volt a hölgy arcához, köztük csak oly csekély űr létezett, minőt egy jó hosszú csók tökéletesen betöltött volna. Maga előtt látta összegét mindannak, minek látásánál a férfivilág azt szokta mondani, hogy… Vagy nem szokott semmit sem mondani. Tovább ballag, ha épen útban van, vagy haza megy, otthon pamlagára vagy ágyára dől s bodor szivarfüst hullámzása közben titkos-édes gondolatok, gerjedelmek bölcsőjében ringatva képzelődését, dáriusi kincsesláda fölött is kénytelen megvallani maga és a világ előtt, hogy még valamit szeretne bírni, hogy még valami igen nagy híjával van, amikor azután könnyen Vörösmarty versével hagyja el álomképeit:

„Vaj, kinek virít e mennyből szállt tavasz? Istenem, be boldog, boldog ember az!" -- -- --

Valamennyi gyászvitéz fel lett szerszámozva. Hektort illetőleg, még mindig a szobazug volt „bánatai s reményei tanyája," amint a nem annyira úgy nevezett, mint inkább úgy sóhajtott Ida még egyszer feléje lépé, egy futólagos pillanattal átnézendő, rendben van-e minden, s ,nincs-e valami igazítani való rajta?

(Folyt. következik)

614. Első fejezet. Folytatás.

Hektor nem bírt tovább indulatával. Szíve csordultig tele volt, s hogy romboló árvizével el ne öntse keble búzaföldjét, meg kellett nyitni torka zsilipjét. Szemeinek holdvilága túlvilági képen fürdött, s eloszlatván annak szempilla-udvarát, megereszti annak minden kitelhető fényét s egy erejétől kitelhető lépéssel a leány elé lépett, bal lábát előre, jobb lábát balra feszítve. Megragadta a villany-érintésű kacsót, szenvedélye megzendült és a kancellista elolvadt fagylaltként a csésze határán átömlő lelkesedéssel két szót flótáz ki, fuvola és más fúvó szer nélkül.

E két szó pedig nem volt sem több, sem kevesebb, mint: „Örökre tied!' -- -- ---

„Meg tudsz-e bocsátani, Gábriel?

Oh, ha tudnád, mily kimondhatatlan boldog vagyok én!"

„Mit beszélsz, Hektikám?" — kérdezi a semmit sem gyanító Gábor, s amint szintén szelíden Hektor szemei közé akart pillantani, egyszerre neki ugrik kucsmájának s ijesztő arckifejezéssel leragadja azt illatos fürtéiről.

-- --- Kucsmájának drága kócsagtolla meggyulladt, ügyetlenül tartott fáklyája lángjától-e, vagy keblének fejéig elhatott tüzétől? Nem tudom. Annyi igaz, hogy a lobogó lángokat Gábriel őrangyala oltotta el, azután ismét fejére tolta a kucsmát, s Hektor, kócsagromokkal ugyan, de szerelmének egészen új épületével, helyet foglalt a koporsó körül. -- -- ---

(Vége.)

638. oldal. Második fejezet harmadik része, melyben bennfoglal tátik az írnok szerelmének és a sors haragjának vége.

Mindezeknél fogva csak becsülnünk lehet a két írnokot, hogy a fentebbi szívre ható jelenet teljes bevégezte után, csakhamar felkészülvén, elindulnak a magyar színházba, mit ez egyszer azon különös véletlenségnek köszönhet a nemzet, hogy Gábor íródeák, alkalmasint valami szabadjegyes városi elöljáró szívessége által, ingyenjegyekre tett szert. Útközben az egészen megjuhászodott s kiengesztelt Gábor sokat beszélt összevissza, amiből azonban nem sok fért szerelmes Hektorunkba, mert ő ismét színig volt megtöltve Idája emlékével. Fej-lesütve menetelt inkább, mint ment, Pest utcáin keresztül, melyekben ily tájban legélénkebb a zsibaj: a nappali madarak ilyenkor takarodnak nyughelyeikre, az éjjeliek ilyenkor suhognak elő rejtekeikből, mely fontos fölfedezést egyébiránt nálamnál sokkal fontosabb kapacitások tevék először. S mily ellentét voltak ezek az utcák az ö lelke utcáihoz! Ezekben minden néptelen és csendes volt, bennük minden szellem fel nem riasztható mély álmot aludt; csak egy elmosódott halvány alak járt benne fel s alá, kísértetiesen, gyönyörű léptekkel, félig gyászba borulva, virágbokrétával s fehér fátyolszalaggal kezében, Hektor felé nyújtván jobbját, s ajakát, s minduntalan ezt énekelvén: „örökre tied!" amit nemrégiben o maga kiáltott -- -- --

A színház nem volt oly tele, hogy ne lehetett volna benne sétálni. Szerelem-üres szívvel máskor nagy örömet szokott Hektor az ily sétálásokban találni, minthogy voltak percei, melyekben igen természetesnek találta, hogy a szépnem szemei rajta megakadnak. -- -- --

Jelenleg azonban az ő sétálása nem volt ilynemű sétálás: mintha dróton rángatták volna oly lelketlenül lépett ö egyik helyről a másikra. Látni pedig, épen nem látott semmit; a pápaszem, mely mindenkor orrán nyargalt, most tökéletesen haszontalanul állott szemei előtt. És a színház hölgyeit illetőleg Hektorra nézve valóságos napszaporodás és holdfogyatkozás uralkodott. Hogy is ne? Az ő szeme kölcsönzött fényű sötét-bolygó csillag volt s ezen planéta előtt állott szüntelen a ragyogó nap, Idája, roppant na>ry formátumban, mely árnyékát nemcsak egyre, de a színház valamennyi holdvilágaira veté, habár nem voltak is valamennyien holdvilágképek. A természetben ugyan ilynemű fogyatkozásokat nem látni, de bocsásson meg a természet, Hektor urnái a természet csakugyan igy állott. Napján kívül minden egyéb láthatatlan volt előtte. Szerelme minden egyéb iránt vak volt; s vak volt e roppant szenvedély azért, mert a szűk test, melybe záratott, annyira szoritá azt minden felől, hogy lassanként csupa tyúkszemeket kapott, a melyek, mint tudjuk, nem szoktak látni semmit. --- --- ---

S ezzel a színház ajtajának rohant; de hiábavaló igyekezet volt ez, mert Hektor első boldog kirohanásában vissz-jegyet (retur) nem vett, s most a boldogtalan, gyászvitézre reá nem ismernek. „Oh, Istenem! még ez is!" — kiáltott, megfordult, kirohant a csarnokból, az utcákon néhány lába ügyébe eső vargainast elsodort, csakhamar szállására ért, a harmadik emeletbe fellihegett, szobája ajtaját szenvedélyesen becsapta, gyertyát nem gyújtott, ruhástul az ágy párnája közé temetkezett s egyszerre minden csendes lett. Néhány perc múlva lágyon panaszló hang szólalt meg az ágyon: „Idám! Örökre a tied!" De rögtön utána egy ijesztően dörgő hang ordította ki az ágyból: „Oh undok asszonyi hűtlenség!"

Másnap 9 órakor Hektor Gáborral a legszebb barátságban volt együtt a városházán. Azt mondta, hogy a múlt éjjel nagyon megterhelte gyomrát s rosszul aludt,

S most ismét egy hasonló új szerelemnek néz elébe.

Egy könnyet a szegény Hektor számára, szép olvasónőim!

------------

Palotás Fausztin

Palotás Fausztin (Szeged, 1855. február 15. – Szeged, 1922. április 2.) katonatiszt, író. A magyar nyelv és irodalom, történelem tanára volt a Ludovika Akadémián (1891–1896) és a nagyváradi hadapródiskolában. Írt a Vasárnapi Újságba.

Palotás Fausztin: Salve Regina [Magyar Elektronikus Könyvtár ... - OSzK

*

Palotás Fausztin: Martonyosiné csókja. Rajz a népéletből 18881. 33. 516; 34.

533.

Azt tartja a szóbeszéd: «nem zörög a falevél, ha a szél nem fújja.» Pedig dehogynem. Hát ha azt a levelet vagy lombot rosszlelkű emberek göröngyökkel hajigálják!

Martonyosi János, mióta gazdasorba lépett, aztán arany legénységének az oltár előtt örökre búcsút mondott: jóformán még az utcán se nagyon mutogatja magát. Komoly, egyenes gondolkozású emberhez illő módon, — aki megérti, fölfogja a családi élet minden nemes gyönyörét, szíve meleg érzésével szereti fiatal feleségét.

Báli Julcsa nem tud hová lenni nagy boldogságától. Hadd lássák, ismerjék meg mások is: fölső, alsó szomszéd, koma-, sógorasszony s a kiterjedt rokonság. Minden nap látogatóba indul, fiatal menyecskék bevett szokásaként csak a «hékám» gyöngédségéről, válogatott kedveskedéséről folyik a dicsekedő beszéd. Megelégedés, öröm sugárzik rózsapiros arcáról, csak cáfolásképpen fitogtatja jókedvét azok előtt, kik őt leány-korában e házasságról válogatott pletykákkal, ezer ráfogással rémítgetve lebeszélni akarták.

Azok a kedves jóakarók, mások háza előtt söprők, mit is pengettek akkor? Hogy a Martonyosi Jánossal dűlőre senki ki nem jöhet. Nyelves, indulatos természetű, ujjat húz tulajdon édes anyjával is. Akit a szomszédok füle hallatára nagy hangon letromfolt, amiért az ő akarata ellenére Baliékhoz a gyűrűt elküldte. Persze hogy inkább szerette volna. Táncosék örökbe fogadott lányát! Akivel már egészen hírbe esett! Aztán meg mire vetemedett? Egész jegybejárása alatt csak a korcsmát lakta, s teli torokkal mindig csak azt a cifra nótát énekelte, hogy:

Édes anyám, adjon isten jó estét!

Haza hoztam a szép barna menyecskét.

De nem azért, hogy talán megszerettem:

Szegény vagyok, gazdagságát kerestem

Egy árva hang sem igaz az egészből. Báli Julcsa ezt legjobban tudja. Az igaz, hogy Martonyosi János keveset tréfálkozik, haszontalanságokat nem beszél, komoly, csak ritkán mosolyog: de hisz ez a vérében fekszik! Hanem csak azt látná valaki, midőn együtt kettecskén vannak! Viseletéből kitetszik, szeméből sugárzik igaz szeretete. Szelíden átkarolja, szépen megcsókolja. Evés alatt, ha egy jó falatot lát, azt is neki szánja: igaz hűségéért áldja meg az isten, mikor nem is várja.

Az öreg Martonyosiné is meg tudja becsülni a menyét. No nem a gazdagságáért, sem pedig a sok szép menyasszonyi hozományért, mit hat kocsira is alig bírtak fölrakni! Ilyesmit csak irigykedők állíthatnának. Szereti szép menyét pusztán jóságáért, mit azzal is bizonyít, hogy úton-útfélen alig telik be a dicséretével. Boldog egyetértés, erősbül általa a családi élet drága köteléke.

A szél pedig azért csak „tovább zörgette azt a könnyen ingó falevelet”

«Jaj annak, kit az isten hiszékenységgel és vaksággal vert meg. Merő átok az élete. A Martonyosi Jánosé meg csalás, képmutatás. Hazug teste-lelke, tettetés a jóindulata, szerelme. De nagy kár, hogy ezt az elbódított menyecske megérteni, észrevenni nem tudja — vagy hát nem akarja!

Kósza hír, legyen bár a pletyka vagy az igazság szülöttje, gyanút kelt a szívben. Oda furakodik a szeretet mellé, megtépi a hitet, a bizalmat: lassankint megöli az édes nyugalmat. A szegény menyecske liliom karjával átkapta a Martonyosi János fejét, aztán csaknem sírva vonta a keblére.

— Hallanád csak, a faluban mi mindent beszélnek te rólad. Hogy engem nem szeretsz, lépten-nyomon megcsalsz. Hogy aki után legénykorodban epekedtél, most sem tudod elfelejteni. A Tánczos Örzsit még most is kerülgeted, este a malomból haza kísérgeted. Ugye csak ráfogás, rossz lelkek pletykája: kik még a lélekveszedelem támasztásától sem irtóznak vissza. Martonyosi János kurta felelettel csitítgatta az aggódó menyecskét.

— Nevess a szemükbe, lelkem. Hiszen csak azt akarják, hogy megkeserítsék napjaidat.

A menyecskének se kellett több; beérte e vékony vigasztalással. Egyszerre földerült a képe, mint az ég, ha terhes felhőitől megszabadul. A bizalom erejét a gyanú, a kétkedés meggyöngítheti, de meg nem törheti.

Es Báli Julcsára nézve oly sebesen teltek a verőfényes napok: igaz szeretete hasztalan marasztalta a szárnyas idő rövid óráit. Javában virágzott a rét, pompázott a természet, midőn a jegygyűrűt ujjára fölhúzta: most már hidegebb a nap mosolya, fojtó, hervasztó köd tarolgatja a vidék ezer szépségeit. Már hét hónapos menyecske!

Beköszöntött az ősz. Martonyosi János fölfedte felesége előtt a szándékát.

— Nyakunkon a sok dolog, többféle munka. Itt van az őszi szántás ideje, a széna-szalmatakarítás. Két-három hét is bele kerül, míg a tanyáról haza jöhetek.

— Hát én is veled tartok. Ahová te mégy: ott van az én helyem is. János elkomolyodott, csaknem indulatosan válaszolt.

— Miért törnéd magad? Maradj itthon édesanyámmal, akad a ház körül is elég foglalatosság. — Aztán szelídebben utána vetette: még azt mondanák, egészen a nyakamba vagy varrva.

A menyecske elfordította fejét. Ne is lássa az ő férje ura, hogy kitérő beszéde milyen rosszul esett a lelkének. Hát legyen úgy. Aztán szó nélkül a készülődésekhez fogott.

Hanem mialatt néhány darab ágyneműt csomóba kötött, az öblös tarisznyát pedig elemózsiával tele rakta: olyan nehéz gondolata támadt, a szívét pedig úgy tépte, úgy marta valami.

— Mért nem visz magával egy hétre, vagy csak egy napra is? Mért változott át az ábrázatja, mikor tőle ezt kértem? Tán titkos terve van. Hogy szabadabban dotálhasson, összejöhessen a régi szeretőjével, Tánczos Örzsével, azzal a gyalázatos teremtéssel?

A szegény menyecskének úgy remegett keze, mikor a szükséges holmikat a kocsira fölrakta. Martonyosi Jánost pedig úgy látszott egészen elöntötte a jókedv. Máskor szavát is alig lehetett venni, most meg a béresgyerekkel is beszédbe ereszkedett, a Villám meg a Tündér nyakát szinte dalolva simogatta végig. A menyecske mindezt jól látta. Mit magyarázzon ki mindebből. Nem azt a szent igazságot-e, hogy az ő ura örömmel, jókedvvel hagyja el a hajlékát, szerető feleségét? Hogy igaz lehet a régi hír a képmutató hűségről, a titkos szeretőről? Bosszú, harag, gyűlölet, a jó ég tudja mi minden lázongott a szegény asszony szerető szívében.

Mikor a kocsi az udvarból kifordult, s később a falut is elhagyta: Báli Julcsa még mindig a kis kapuban álldogált, lehorgasztott fejjel, nehéz bánatával, hulló könnyeivel.

(Vége következik.)

34. 533. (Vége.)

A szép Martonyosi Jánosné félselyem kendővel kötötte be a fejét, sima, magas kontyra, mint az egy szemrevaló fiatal menyecskéhez illő. A csipkés kötő is előtte virított, s a mi fő, csattos cipőt húzott formás lábaira.

Napamasszony méltó csudálkozással tipegett, topogott körülötte. Csak ugy szakadt le nyelvéről a sok kérdezősködés, tudakozódás.

— Hová készülsz, drága menyem, ilyen szépen fölcicomázva, ünneplő ruhában?

A menyecske nagyot nevetett. Felrántotta a jobb vállát, egyik bogárszeme a másikat mintha fölül akarta volna múlni — a hamiskodó pislogásban.

— Hová? Hát szeretőt keresni!

Az öregasszony szinte megorrolt e szavakért.

— Ej haj! de tréfás lettél egyszerre.

— Nem én, napamasszony! Vagy talán azt hiszi, belerekednék a csalogatásba, hívogatásba, özönnel kéne a szép szavakat szórnom: halljátok legények, van-e jó lelketek, szerető szívetek, a Martonyosi Jánosné csak ilyesmit keres, ilyesmire vágyik.

A menyecske most már megmutatta az igazi arcát. Eltűnt arról a tettetett mosolygás, — csaknem lekiáltott a bánat, a szenvedés.

— Négy hete, — folytatta keserűn — hogy elment az uram! Azt mondta, hogy a tanyára.

Könnyen hívó a szeretet. Azóta hírt sem adott maga felől, nem izent egy árva szót, nem tudatja állapotát, épen mintha senkije sem volnék. E helyett folyton hallom, az egész falu rebesgeti, szavahihető emberek erősítik, hogy az én drága uram felé sem néz a gazdaságnak, csak a Táncosék tanyája körül lebzsel... ott tölti az egész szent napot a régi szeretőjével.

Az öregasszony lehorgasztott fővel egyet sóhajtott. Nehéz, mély sóhajtás volt, a Martonyosi Jánosné ezt kész válasznak vette. Aztán megragadta a napa kezét s elfojtott méreggel beszélt tovább.

— Ugye, kegyelmed is tudja mindezt. Kegyelmed is igazságnak tarja. Hát akkor mért ölték meg a lelkemet, mért nem mondták meg, hogy Martonyosi Jánosnak más a választottja, más a szerelmese? Mért nem vallották be, hogy én csak az édes apám vagyona miatt vagyok feleségnek való: most nem volnék ebben a napban, nem érné szegény fejemet a gyalázkodás, a szégyen, meg az örök csúfság.

Az öregasszony már nem tűrhette tovább szó nélkül e szemrehányó beszédet. Kirukkolt ő is csaknem torkaszakadtából.

— Hát ha úgy lenne is, ki ennek az oka? Talán én, vagy a fiam? Egyedül magad! Mutatott-e a János valami nagy hajlandóságot irántad? Hitegetett, vagy hízelkedéssel vett körül? Ugye nem? De te folyton kerülgeted, üzengettél, küldözgettél utána. Azt mondtad istenember előtt, hogy ha Martonyosi Jánosné nem lehetsz, elföldeled magad. Bele szerelmesedtél. Tűrd hát a sorsod békével!

A menyecske mintha szólni akart volna, de csak ajkai remegtek mély felindulásától. Aztán hátat fordítva napának, sietve tartott az utcaajtó felé.

Most már nem hallott semmit, nem érté az öregasszony ismételt kérdezősködését, de annál jobban érzi szívének erősbülő dobbanását, maró szenvedését, sújtó fájdalmát. Csak sietett, majdnem futott az utcákon végig; egyenesen a faluból kifelé.

Alkony volt. A nap egy óriási homokfelhő mögé bukott s vérszínű sugarait lassan-lassan vonta maga után. Az égboltról már néhány csillagocska pislog le, a homályba burkolódó faluból pedig-csöndes szellő röpíti szét az esti imára intő kis harang busán csengő hangját

Martonyosi Jánosné keresztet vetett magára. Talán megborzadt föltett szándékától, mit elkeseredése vagy bosszúja tanácsolt? Talán megijedt annak a gondolatától, hogy ő, ki még eddig a légynek sem vétett, most a gonoszság révén akarja elveszett nyugalmát, boldogságát visszaszerezni.

És mégis olyan szilárd az akarata, változhatatlan a terve. Szíve melegével, lelkének minden igaz érzésével szereti azt az embert; azért kívánja, hogy hozzá visszatérjen, s rajta kívül más asszonyt vagy leányt ne kedveljen, ne szeressen.

Végtelen gyűlölettel, s haraggal eltelve, összeszorított ököllel halad a szegény menyecske az éj homályában tovább!

— Jaj neked Tánczos Örzsi, ha igaz, amit felőled állítanak, ha bebizonyul, amit rád mondanak! De ezerszer jaj: ha a Martonyosi János ölében talállak! Fogadom az égre, ez lesz az utolsó csókod, mosolyod, bűnös ölelésed!

A menyecske százszor is megfogadta ezeket, esküvel is erősítette, míg hosszú útján, az éj csöndjében, a Táncosék tanyája közelébe ért.

Azon túl még néhány parittya-hajtásnyi dűlő, aztán a Martonyosi Jánoséhoz is eljutott. Ki tudja, talán most is együtt vannak, kigúnyolva, megcsalva a szerető, elfeledett feleséget.

Báli Julcsa, ha csak erre gondol: nem érez semmi fáradtságot. Pedig istenem! Milyen nagy járóföldet tett meg! A kakasok éjfélt hirdetnek már, a Göncöl szekér hajlott rúdja pedig ugyancsak elhagyta a Fiastyúk pislogó csillagait. Folyton gyengébb a tücsök cirpelése, a Szent János bogárkák világát pedig mintha a folyton hulló harmat egyenkint oltogatta volna ki.

A menyecske lassan, minden neszt kerülve halad a Táncosék tanyája felé. Csak észre ne vennék! Az épület jól látszik, lombos fákkal, sűrű cserjéssel van körülvéve, még a falevelek susogása is hallszik, csend van itt is — édes álom, boldog nyugalom! Alig tett azonban néhány lépést előre, midőn hirtelen döbbenve megállott. A bejárat széles útja láthatóvá tette az egyenes hosszú lakóházat, melynek összes ablakai ki voltak világítva.

És egyszerre nagyobb tápot nyert a menyecske iszonyú gyanúja!

— Úgy van, itt, együtt vannak, — suttogta vadul. — Vendégség, öröm, vigalom; no majd akad mindjárt valaki, a ki ezt betetézze, megkoronázza.

A legnagyobb óvatossággal ért a nyitott kapu elébe. Aztán némi habozással az udvarba lépett. Sehol egy lélek, mintha itt minden élő kihalt volna. Nyitva a konyhaajtó is — hát akkor nem is tekint be az ablakon. Minek leselkedjék? Belép bátran, nem tolvaj, de vendég módjára. És mégis úgy fél, úgy remeg. Reszkető kezével a köténye alá nyúl. Ott van, meg van, nem veszett el, érzi az éles késpenge hidegségét. Megborzad tőle, ej! mindegy, s Báli Julcsa a következő pillanatban ott állt a nyitott szobaajtó küszöbén.

És mintha szürke hályog borulna a szemére attól a várva várt, mégis úgy rettegett látványtól. A tágas szoba közepén ravatal van fölállítva, azon pedig virágokkal, gyertyákkal körülvett fehér koporsó. Nincs rá borítva a szemfedő, az ajtóból is meglátszik, hogy fiatal leány, Tánczos Örzse a halott, hogy azt a viaszsárga beesett arcot a jó anya nézi, bámulja, sírva csókolgatja, ríva simogatja.

A ravatal mellett egy kicsi bölcsőben parányi magzat hánykódik, nyögdécsel. Egy eltorzult ábrázatú ember lassan csitítgatja, feje alját igazgatja — csendesen ringatja — az édes jó apa!

Martonyosi Jánosnénak pedig mintha a szívét szakították volna ki a helyéből. Hová tűnt egyszerre a harag, a bosszú, a gyűlölet? Hát hová űzi a nap áldó sugara a fojtó ködöt, s a borzasztó hideget? Oda tántorgott a koporsóhoz, kivette a szenteltvíztartó zöld gallyát s arra a hideg arcra néhány cseppet hintett belőle. Tán a szeméből is hullott néhány könnycsepp utána.

Aztán ráhajlott a bölcsőre; először annak a parányi teremtésnek, aztán a Martonyosi Jánosnak csókolta meg hévvel, szeretettel az arcát. És ettől a csóktól három szív melegedett fel egyszerre. Együtt volt abban a szánalom, részvét, kiengesztelődés, megbánás, bocsánat — az odaadó vigasztalás, — az örök szeretet.

Papp Dániel

Papp Dániel: A ZSÁRKOVÁCZI TÖLGYEK. Bácskai történet. 1900.33. 543.

Zsárkovác el van rejtve, kis falummal bizonyára nem törődik senki. Nem tudják róla, hogy ott most hull a mandula-virág, de utána mindjárt ébredezik az orgona-bokor, mivel a természet jó barát és mindig hoz valami ékességet a vén kúriáknak. A lelkem sír, hogy ugyanezt a ragaszkodást már nem lehet elmondanom a vakolatról. Az ugyanis hullik a vaskosarak alatt, hullik, hullik szomorúbban, mint a mandulavirág és a világ bizonyára ezt sem tudja Zsárkovácról. A világ csak a nagy latifundiumokkal foglalkozik, a kis nemes-falukat ellenben csupán a telekkönyvvezetők emlegetik: «A zsárkováci betétekhez megint új C-lapokat kell fűzni.» Valóban így vérzik Zsárkovác a telekkönyvezetők vékony tűszúrásaitól, s ilyenkor tavasszal egészen el is van alélva a mandula-fák, az orgonabokrok alatt.

A nemes urak sem kurjongatnak, hogy fölébresszék. A nemes urak ugyanis már megitták az újbort, Szent-Mihálytól húshagyó keddig bezárólag. A nemes urak csöndesek, holott szép őket hallgatni, midőn beszélnek e szálas bunyevácok. Noha nem egészen tökéletes a nyelvezetük, mert a «nemes »-t például lemes»-nek mondják, szavaikból mindazonáltal sok új fogalmat szerezhetnek a jövevények. A falu bíráját például kapitánynak hívják ők, az esküdteket továbbá tanácsosnak. A kisbírónak már szerényebb az elnevezése: az «hadnagy». De alapjában véve mindent szeretnek nagyítani e kékruhás nemesek, a Sinitsek, Pataricsok, Kándicsok és Burkovicsok, valamint nejeik és leányaik, akik fejkendőben, de kesztyűsen és napernyősen járnak. Múltjukat, amely a török háborúk idejében egyszerű határvédelem volt, véres küzdelmek gyanánt emlegetik s mivel predikátuma egyiküknek sincsen, a «nemes-zsárkováci» predikátumot valamennyien hordják. Jelenük továbbá csupa sommás visszahelyezésekből és lejárt kötelezvényekből áll, de ők nagy birtokperekről szólnak. Szóval: mindent nagyítanak, a faluházát is magisztrátusnak hívják. Csak a fűszerkereskedőt kicsinyítik. Azt úgy nevezik: zsidó.

A nagyítást azonban nem csupán a saját viszonyainkra és élő vagy meghalt személyekre alkalmazzák a zsárkováciak. Ez erős fajt ugyanis mindig bőkezűség vezérelte. Pazarul ontják ők a nagyító jelzőket és névszókat a külvilág legkülönbözőbb tárgyaira is. Most például, míg sárga májusi tábláikkal még nem pompáznak a repceföldek, míg színeit nem gondolta ki a mező, csak kicsiny facsoportokat, rügyező gallyakat látni a falu körül; öt-hat fa van egy helyen, jobbára csőszkunyhók vagy vályogból épült tanyák körül. De ezeket a facsoportokat úgy hívják a zsárkováciak, hogy az erdőn. Tagadhatatlan, hogy ebben van a legnagyobb nagyításuk. Az a négy fa például a vasúti töltés mellett, az a «plébános erdeje», a másik a Duna felé a «kapitány erdeje» és így tovább, minden nemzetségnek megvan a maga erdeje Zsárkovácon. Hajdan egyszerű akácokból, gömbölyűre nyírott fákból, avagy vén eperfákból vagy jegenyékből álltak ezek az erdők. Még fűzek is akadtak a Duna felé, a réten. Ma ellenben csak tölgyeket látni mindenfelé, hármat-négyet, ötöt-hatot egy csoportban. Nyáron, ha elhajt még fiatal lombjaik alatt az akácok,fűzek és eperfák országában, bizonyosan azt kérdezi az utas: «Hogy kerül ide a csipkés-levelű germán tölgy? Mit keres itt az arbor Jovis, a Jupiter fája?!» «Csupa tölgyfa, csupa tölgyfa. Mit akarhatnak a zsárkováci nemesek a tölggyel?»

Valóban sajátságos e dolog, sőt bizonyos tekintetben rejtélyes is, de szerencsére összefüggésben van a régi és az új C-lapokkal. Mert a zilált birtokviszonyokból eredt számos zsárkováczi tölgy s ami a zilált birtokviszonyokkal van összefüggésben, azt sajnos, nem lehet eltitkolni. Ezt igen jól tudta már huszonöt esztendő előtt Patarics Vincze, a szalma-komiszárus.

Most huszonöt esztendeje tudniillik még csak az ő kis tanyáján voltak tölgyek. Három gyönyörű szál tölgy volt az, méretekben kifejezve nem is tudom, milyen hosszú és kétségtelen, hogy csak véletlenül kerülhetett ide az idegen fák közé, mert sem makkot, sem tölgyerdőt nem találni ott négy-öt óra járásnyira. A bezdáni kamarális erdészek bizonyára nem értek rá egyenesen Zsárkovácra utazni elültetni három tölgyet. A három tölgy azonban szakemberek ápolása nélkül is naggyá lett és egyenessé. Patarics Vincze, a szalma-komiszárus, természetesen nem foglalkozott velük. Mit neki a tölgyek?

A komiszárus apró, gömbölyű öregember volt, a háza előtt szokott pipázni és földre szegezvén pillantását, föl se pillantott, ha valaki csak azt mondta: «Jó napot adjon Isten!» Csak akkor nézett föl, ha a köszöntés így szólt: «Jó napot adjon Isten, nemzetes úrnak!» Az Isten után mindjárt a nemzetes úrnak kellett következni, hogy a Patarics Vincze fölpillantson.

Különben azóta, hogy a hatvanhatodiki háború előtt utoljára gondoskodott szénáról a Kress-svalizséreknek*, Patarics Vinczének többé semmi köze sem volt a nagyvilághoz. Két fia, két leánya el volt látva, ő meg a feleségével megélt a földecskéjéből, sőt ha pénz kellett, akkor is akadtak jó emberek, keresztények vagy izraeliták, a kik fölkeresték Patarics Vinczét a vén kúriában és előre megvették a termést, sőt még kölcsönöket is adtak neki. Patarics Vinczének tehát abszolúte nem kellett mozognia. Nem is igen mozgott ő, kivévén azt a pár lépésnyi utat, mely a kiskaputól vezetett a konyhaajtóig. Azt azonban megtette igen gyakran. Ha az országúton cseresnyés kocsi jött, azt Patarics Vincze megállította bizonyosan; nagy vászonzsebkendőjét meg a zsebeit is tele vásárolta cseresznyével, aztán bevitte a gyümölcsöt a konyhába:

*könnyű fegyverzetű lovas katona.

— Hoztam befőzni való cseresznyét, anyjuk! Azután kisvártatva jött egy

baranyai szekér érett sárgabarackkal. Világos, hogy Patarics Vincze megint televásárolta a zsebét, mondván benn a konyhán:

— Hoztam lekvárnak való barackot, anyjuk! Továbbá jött egy sváb kocsi lépésben és a házak mellett gyalog ment egy sváb asszony, óvatosan benézve minden kapu alá, hogy nincs-e valahol finánc. No, ezek dohányt árultak és a szalma-komiszárus természetesen elmulaszthatatlan kötelességének tartotta, hogy abból is vásároljon egy-két fontot.

— Hoztam a padlásra való dohányt, anyjuk — mondta aztán a konyhán.

Végül jött egy üveges tót, a kitől színes üvegeket és porcelánbögréket kellett venni a szekrény tetejére. Vásznakkal és kanavászokkal is kereskedtek a trencséni házalók arrafelé és Patarics Vincze különösen szerette a viaszkos vásznakat. Mely műipari tárgyakat, valamint a föntebbi fogyasztási cikkeket is mindig kurzuson fölül fizetvén meg Patarics Vincze, a legjobb példát mutatta ő arra, hogy a szegény ember miképp szórhatja el pénzét anélkül, hogy a nagyvilágban kellene forgolódnia. Elég ahhoz kiállni a kiskapuba. És csak előnyére válik e törekvésnek az, ha az embernek olyan páratlan felesége van, amilyen volt Pataricsnak; olyan szorgos, törekvő asszonyság, aki megvetve költséget, fáradtságot, folyton süt és főz, gyümölcsöt párol, szárnyas állatokat öl, finom szörpöket, likőröket és piskótatésztákat készít és egyetlen ambícióját abban keresi, hogy minél többen és minél távolabbi ismerősök lakjanak jól az asztalánál. És pedig a napnak legkülönbözőbb szakaiban és sohasem tévesztve szem előtt azt, hogy legjobb, ha a vendégkoszorú ebédre hivatalos, de csak vacsora után búcsúzik el a szíves háziaktól.

Ilyen körülmények közt tehát aligha szükséges hosszasabban bizonyítanunk, hogy Patarics Vinczének negyven holdas tanyája csakhamar végrehajtás alá került a három tölggyel együtt. Sőt a ház is és a házban található ingók is végrehajtás alá kerültek, minélfogva a nemzetes asszony sírva mondogatta:

— Még a citromfacsaróm is föl van írva.

És tördelte kezét, mely száraz volt már és kérges a sok főzéstől. A citromfacsarójára ugyanis nagyon büszke volt, mert azon időben még az alispánnénak sem volt a konyhán citromfacsarója. Ahol pedig volt, ott az árverést is íme előre lehetett látni.

— Holnap lesz a licitáció — folytatta az öregasszony.

— Hadd legyen — felelte mogorván Patarics Vincze — Nem szégyen. Azt szégyelljem, hogy holnapig nem tudok kétezer forintot előteremteni? Szégyelljék a gyermekeim — mondta nagy keserűen.

Azzal kiment a kiskapu elé és nagyokat fújt a pipájából. A pillantását is szokása szerint a földre szegezte, de ezúttal még akkor sem nézett föl, mikor a parasztok a nemzetes urat mindjárt az Isten után emlegették. Nem gondolt többé erre a sorrendre titkos büszkeséggel, mert látta, hogy Patarics Vinczétől mégis csak igen messze van az Úristen: igen messze van, és nem akar csodát tenni a kétezer forintra vonatkozólag.

Künn a tanyán bizonyosan szomorúan susogtak ekkor a tölgyek. Susogott, mozgott a három tölgy, óriási sudár törzsüket a vasútról is meg kellett látni. A keskeny töltésről, ahol két arany-paszomántos tengerésztiszt ült az eszéki gyorsvonaton.

— Az admirális most már bizonyosan Kanadába küld majd minket, mert a tizenhét európai tölgyfajta nem terem akkora árbocot, amekkora méltó volna egy császári jachthoz, — mondta az egyik tiszt, akinek meggyszínű kabát-ujján látszott, hogy hajóépítő mérnök.

—Pedig ebben az országban nagyon bíztam,— mondta a másik, akinek derekán apró kamarásgombok ékeskedtek. — De úgy látszik, a tölgyfák is olyanok itt, mint a szolgabírák. Messziről nagyoknak mutatkoznak és hatalmasoknak, de

közelről észrevenni, hogy derékban bizony meghajolnak.

A Patarics Vincze három fája most tompa, sivító hangot hallatott a pusztán. A szél a vasút fele fordította koronájukat és csipkés leveleik odabeszéltek az első osztályú kocsi nyitott ablakába. Komolyan, dicsekvően:

— Nézzetek már ide, ti urak, ha tölgyet akartok látni.

A tölgyek beszédét íme meg is hallották a tengereszek, vagy talán az Isten hallotta meg, ki — úgy lehet — még sem volt messzi a nemzetes úrtól.

— Hurrá — kiáltott föl a vörös posztós mérnök — oda nézzen, gróf úr, arra a három csudálatos tölgyre.

A másik odaállt az ablakhoz.

— Nagyszerű csakugyan — mondta. — No ebben a fészekben kiszállunk rögtön.

A zsárkováczi állomáson csakugyan szekérre ült a két tengerésztiszt öt perc múlva. Onnan először is a tölgyekhez hajtattak és egy pár percig nagy gyönyörűséggel nézték és méregették valami egyenes plé mértékkel a fákat. Akkora volt a három fa épen, amekkorákat Tegetthoff kívánt árbocnak az új császári jachtra, amekkorákért már öt hete utaztak is a tisztjei Magyarországon. (Tudniillik valóban históriai esemény a Patarics három fája.)

Egy óra múlva aztán már a szalma komiszárus háza előtt voltak a tengerészek a falu jegyzőjével. (A nemzetes úr akkor sem nézett föl a köszöntésre; úgy kellett megrázni a bekecsénél fogva.) Még egy negyed óra múlva már el is adta nekik Patarics Vincze kétezer forintért a három tölgyet. Mit mondjunk hát, mi következett ebből? Elmaradt az árverés természetesen, de ez csak szárazabb oldala a dolognak. Sokkal szebb az, hogy a nemzetes asszonynak megmaradt a citromfacsarója.

Ez történt Zsárkovácon most huszonöt éve. Három tölgy volt akkor csak a határon és kivágták azt is, de a jövevény most mégis csupa tölgyet lát a falu körül, csupa tölgyet a fekete bácskai földben. És méltán kérdezi ő: «Hogy kerül ide a csipkéslevelű germán fa, mit keres itt az arbor Jovis, a Jupiter fája? Csupa tölgyfa, csupa tölgyfa. Mit akarhatnak a zsárkováczi nemesek a tölggyel?»

Mit akarnak a zsárkovácziak a tölggyel? Azt akarják, hogy a mióta Patarics Vinczét az árveréstől mentette meg a három tölgye, azóta buzgón ülteti és ápolja a tölgyet minden zsárkováczi nemes, a ki csak el van adósodva. Mert nem lehet tudni, nem lehet tudni, hátha még egyszer erre járnak majd azok a tengerészek. Persze a szalma-komiszárus esetéből csak azt volna szabad következtetni, hogy Patarics Vincze megszabadult az adósságaitól csuda által: de a zsárkovácziak azt következtetik belőle, hogy Patarics Vincze megszabadult az adósságaitól tölgyek által.

Az akácokat és fűzeket kitúrta huszonöt év alatt Jupiter fája. Huszonöt év alatt egyre-másra nőtt a sok új «erdő». A repceföldek szélén, a rét felé, a tanyák előtt. A babona óriási. S a C-lapok rettentő állapotban lehetnek, mert a zsárkováczi tölgyek még ma is folyton szaporodnak.

*

PAPP DÁNIEL. (1868—1900.) 1900. 33, 549.

A lap közli PAPP DÁNIEL képét.

Novemberben lesz egy éve, hogy Perczel Dezső, a képviselőház elnöke, Papp Dánielt kinevezte segédnek az országgyűlési napló szerkesztőségébe. Ebből az alkalomból ismerkedtem meg vele, s csakhamar megtanultam őt becsülni és szeretni. Komoly, kötelességtudó s rendkívül érzékeny ember volt, tele ideálizmussal, tettvággyal, álmokkal. Agya mindig égett, szíve folyton lobogott. Sápadt arcából, mélytüzű szemeiből ki lehetett olvasni egész végzetét. Mozdulatai szinte cikáztak az idegességtől, hangjában a lemondás és megadás fájdalma zengett. Sokat tudott és szakadatlanul tanúit. Minden csekélység érdekelte, amivel ismereteit gyarapíthatta. Nem volt olyan tárgy, amihez alaposan, megbízhatón hozzá ne tudott volna szólni. Azok közé a becsületesen naiv lelkek közé tartozott, akik eszményi törekvéseik mellett szinte megfeledkeznek a praktikus életről, s csak úgy beleálmodják magukat a valóságba. Ragyogó tehetségének, úgy rémlelt, játék volt a munka. Sokat, sokfélét és gyorsan dolgozott. Tele volt gondolattal, eszmékkel s minden aprósága rávallott az előkelő íróra. Tudásával, sokoldalú ismeretével sohasem tüntetett; természetesen ömlött belőle a szó, a beszéd, ahogy a patak folyik. Szerény és félénk volt, de mindig erős meggyőződések vezették. Csak a kimondott szó vagy a leirt betű után fogták el aggodalmak: nem lőtt-e túl a célon? nem értik-e félre? Ez már vele járt a betegségével. Mert beteg volt ő már régóta nagyon. Barátai nagyon féltették. Én úgy éreztem magamat vele szemben, hogy nem lehetek iránta eléggé gyöngéd és figyelmes. Szép szálas volta mellett is törékenynek sejtettem. Hatalmas, de megromlott fizikumának minden rángása kínosan hatott rám. Gyakran voltak lappangó lázai s többször, csekélységek miatt, elájult. Ismeretlen utcán még fényes nappal sem mert járni, ilyenkor mindig kocsiba ült. Semmiségek napokra kihozták a sodrából.

Jogásznak készült s később Jeszenszky Danó közjegyzői irodájában dolgozott. Innen lépett aztán a hírlapírói pályára s több előkelő lapnak rendes munkatársa volt élete végéig, Különösen elbeszéléseivel, tárcáival nyerte ki pályatársainak és a közönségnek elismerését.

A magyar szépirodalom nagyon sokat vesztett vele. Az újabb nemzedékben nincs egyetlen egy sem, aki több készültséggel lépett volna pályájára, mint ö. Önálló, erős egyéniség, kellemes elbeszélő és kiváló stiliszta. A «Rátóthyak» című regénye s a «Tündérlak Magyarhonban» című és többi novellás kötetei csak sokat Ígérő kezdet, de hátrahagyott dolgozataiból még kikerül egy-két kötet, mely azokat túl fogja szárnyalni. A saját csapásán haladt mindvégig. Nem állt be szecesszionistának, nem majmolta a külföldi módit. Magyar író maradt ízről-ízre széles, nagy látkörrel s erős megfigyeléssel. Vidám bácskai történetei, melyeket annyi szeretettel írt, — hiszen bácskai születésű volt - modern elbeszélő-irodalmunknak java termékei közé tartoznak. Közéletünk minden ágára kiterjeszkedő krónikáinak egész halmaza megannyi kis mestermű, kabinetdarab a maga nemében. Egy nagy gondolkodó veszett el benne, egy jó és becsületes ember, akit nemes ambíció, tiszta álmok emeltek a magasba s mostoha sors tört össze legszebb férfikorában, mint villám a sudarat. A nagyközönség nem igen ismerte. Munkásságának nem voltak zajos sikerei. Irodalmi társaságoknak nem volt tagja. Magányos lélek volt s büszkén hordta az élet súlyát és szegénysége terheit. A siker másokat keresett fel, de aki az ő munkáival foglalkozik s olvasgatja műveit, látni fogja, hogy a sikernél tehetségéhez méltóbb koszorú jutott neki osztályrészül: pályatársainak feltétlen elismerése, az érdem legszebb koszorúja.

Endrődi Sándor.

Pásztói

Platthy Adorján (írói nevén Pásztói), orvosdoktor és földbirtokos, szül. 1847-ben Nagyváradon (Biharm.); orvos-sebészdoktori és szülészmesteri oklevelet 1870-ben szerzett Pesten és Bécsben. 1873 óta Pásztón (Heves m.) lakik, hol virilista földbirtokos. Költeményeket és elbeszéléseket írt a Vasárnapi Ujságba (1861-77., 1901. elb. János regénye 1898., Pista bácsi 1903.), a Koszorúba (1879. költ.) sat. Munkája: Pásztói (Platthy Adorján) költeményei. Bpest, 1887. (Ism. Egyetértés 92., 312., Vasárnapi Ujság 42. sz.). Főszerkesztője a Pásztó és Vidéke c. vegyes tartalmú hetilapnak 1902. nov. 30. óta. (Szinnyei)

Pásztói: A HÁLA. Rajz az elmúlt időkből. 1898. 9. 135. (Tördelési hibák. G.)

Pásztói (1861 ? - ) Vas. Újs. Platthy Adorján, Álnév Lex. 1978.

Nagyanyám mesélte ezt az elmondandó kis történetet; beteg ágyamon mulattatott vele, mikor még kisgyermek koromban a doktorok örökre elrontották egyik lábamat és sokáig feküdnöm kellett.

Az ő édes apjával történt, aki a század elején Biharban volt tisztviselő.

A vármegye akkor is a saját házában látta szívesen mindazokat, akik a társadalom rendje ellen vétettek. Így ismerkedett meg az öreg, Zöld Marcival, ki akkor még a hírnévnek és dicsőségnek csak legalsóbb lépcsőfokán állhatott. Valami birge* (birka)- vagy malac-csempészet miatt volt a vármegye vendége.

Az olyan rabok, kik jól viselték magukat, akkor is szabadabban jártak-keltek a vármegyeház kapuján belül. Ők voltak a tisztaság őrei és előmozdítói. Az irodahelyiségeket söpörték, a leszállt port törülgették; télen fűtöttek s a szomjas diurnistáknak, patvaristáknak vizet hordtak szomjat oltani vagy kezet mosni.

A véletlen úgy hozta magával, hogy az öreg helyiségeit épen Zöld Marci gondozta abban az utolsó esztendőben, melyet még a vármegyén kellett eltöltenie. A szelíd, tréfás öregúr sokszor elbeszélgetett egyről-másról Marcival és soha sem eresztette őt el üres kézzel. Mindig volt egy-két pipadohány a tilalom ellenére is; de még bővebben termett a bagó, a pásztor emberek legkedvesebb csemegéje.

Nem győzött eleget hálálkodni Marci. Sokszor töprenkedett és felsóhajtott:

— Soha se bírom meghálálni a tekintetes úrnak irántam való jóságát!

— Hagyd el fiam, csak viseld jól magad, légy becsületes ember: akkor nekem megháláltál mindent, magadnak pedig a legnagyobb hasznod lesz belőle, — biztatta az öreg Marcit nagy jóakarattal.

Egy esztendő hamar leperdül az idő rokkájának kerekén. S egyszer csak felmondta a vármegye Marcinak a szállást, ő pedig e felmondást meg nem föllebbezte, hanem igyekezett a már fél év óta szögön függő cifra szűrét mennél hamarább nyakába kanyarítani; azután beállított az öreghez, illendőképen elbúcsúzni tőle, egyre azt hajtogatva:

— Csak meghálálhatnám valamikor tekintetes uramnak irántam való jóságát!

Azután kiment a megyeházból, a városból s vissza nem nézett volna egy világért. Neki vágott a Sárrétnek, Hortobágynak s eltűnt a síkság kék levegőjében.

Az öreg sokáig nem hallott felőle semmit, de nem is törődött vele, rá se gondolt. Egyik év ment a másik után nagy egyformán. A vármegyén fogyasztották a tintát, füstölték az illatos ártándi* dohányt. Egyszer aztán furcsa szél kezdett fújni, Kecskémét, Kőrös felől végig a nagy alföldi síkságon.

Majd itt, majd ott tűnt föl egy tíz, tizenkét emberből álló, futó betyár csapat, sok borsot törve három-négy vármegye csendbiztosságának az orra alá, leginkább pedig azzal, hogy nem hagyták magukat kézre keríteni. Fakó Dániel, Kurucz Benedek, Tót Farkas - mind a legnagyobb betyár-ellenségek -"hiába eszeltek ki utolérhetetlen furfanggal módokat kézre-kerítésükre: azok fittyet hánytak nekik. Mikor Tiszántúl keresték őket, Tiszán-innen voltak; mikor Tiszán-innen keresték őket, Tiszántúl voltak. De nehezen is ment ám az akkori időkben egy ily elszánt csapat megfékezése, hát még kézre kerítése. Az országnak több négyszögmérföldjére alig jutott egy pandúr, az is családos ember, aki nem azért viselt hivatalt, hogy életét kockáztassa, hanem azért, hogy legyen családját miből eltartania. Nyakig érő sárral, járhatatlan utak. Bizony kényük-kedvük szerint elbánhattak az utasokkal a zsiványok.

*Ártánd község Hajdú-Bihar megyében, a Berettyóújfalui járásban.

A szegedi, debreceni, ceglédi nagy vásárok alkalmával száz megrakott szekér is ment egy hosszú sorban, talán hogy baj esetén így inkább segíthessenek egymáson.

Történt pedig, hogy az Úrnak valamelyik esztendejében, akkor, mikor Zöld Marci dicsőségének és hatalmának tetőpontján állott: megérkezett az augusztusi debreceni vásárnak az ideje. Az öregúrnak hogy, hogy nem, eszébe jutott a vásár. El is határozta, hogy elmegy a vásárra, mert már a szabolcsi, szatmári rokonokat régen nem látta, szeretne velük ott találkozni, tudj' Isten, mikor lesz rá megint alkalom.

Elindult hát komájával s útközben maguk mellé vették az —i tiszteletest, hogy többen legyenek. A tiszteletes pedig örvendett a jeles társaságnak, melyben megteheti a hosszú utat, ami úgyis szándékában volt. Fiának kellett valami kondíció a jövő iskolai évre; mert bizony az —i eklézsia jövedelméből nem igen tellett a tudományokra. Ősi szokás szerint négylovas ekhós szekéren indultak neki a sárándi és debreceni nagy erdei homok-tengernek. Volt a kocsin minden, ami ilyen nagy útra kellett. Egy kis csutora, egy pár nagy kulacs finom érmellékivel; sódar, sült csirke, sült lúd elegendő, hogy éhen-szomjan ne vesszenek valahogy. Mert hát azt sem tudja az ember, hogy hol történhetik valami baja? A csárdákban pedig a jóhoz szokott gyomor koroghat ugyan, de be nem veszi, amivel azok szolgálnak. Megérkeztek ők azonban minden baj nélkül Debrecenbe. Jöttek-mentek, s ki hogy tudta, elvégezte dolgát. Harmadnap visszafelé indultak; még pedig legjobbnak találták a délutáni és éjszakai utazást, mert hát bizony az a síkság kánikulában Debrecen körül az ő feneketlen homokjával vetekedik a Szahara sivatagjával. A kóbor afrikai beduin otthon találhatná magát nyár derekán rajta. A holdvilág épen telesében volt, az is kedvezett az éjjeli utazásnak. Az éjjeli friss, harmatos levegő, mennyei élvezettel kínálta őket a tikkasztó hőség után. A vásár javában oszlott s így bíztak benne, hogy a száz számra együtt haladt vásárosokat senki sem meri megtámadni. Ott húzódtak a «Nagy-erdőn» hosszú sorban, mint egy óriás kígyó, kocsik egymás után. — Itt ének, ott harsány kacaj vegyült a csöndes zúgásba... Ugy próbálták az időt agyon csapni, ahogy tudták. Alkonyodni kezdett.

Még ugyan ontotta tűzfényű sugárit a nap, de már nem volt oly égető, mint előbb s megaranyozva a fák leveleit, a szállongó fűszálakat: méltóságosan ballagott mind lejjebb a föld koronája felé.

Már tartott az utazás egy pár óráig, mikor az öregúrnak eszébe jutott, hogy jó volna falatozni, hiszen déli tizenkettőkor volt az ebéd. — Társai bele egyeztek örömmel s előkerültek az élvezeti cikkek.

Az öreg nagy megelégedéssel nyúlt zsebébe s diadalmas mosollyal húzott ki belőle egy vadonatúj bicskát, az egyetlen vásárfiát, mellyel maga-magát megörvendeztette. Régen vágyott már arra, hogy ilynemű bicska tulajdonosa lehetett. Később is sokat emlegette, hogy milyen kitűnő bicska volt az, amilyen még nem volt és több nem is lesz.

Falatozás közben szóba került Zöld Marci.

— Sohse hittem volna, — szólt az öreg, — hogy az a szelíd kinézésű, jámbor, csinos fiú ily vakmerő betyárnak nője ki magát. Hogy megígérte nekem, mikor tőlem elbúcsúzott, hogy azután becsületes ember lesz halálig. No, csak kerüljön még egyszer szemem elé: úgy összeszidom, hogy még a ruha is lehull róla, amiért szavát nem tartotta!

— Tekintetes úr! — mond a tiszteletes, kinek a rablók emlegetése kissé megborzogatta a hátát, — nem jó az ördögöt a falra festeni. — Ugyan mit gondol, tiszteletes uram? Szégyen a puszta árnyéktól is mindjárt megijedni; én egy cseppet sem félek tőle! De nem ám! Különben nem hiszem, hogy az a Zöld Marci volna az, a kit én ismertem. De így is úgy is állunk elébe! — Az öregúr kezében csak úgy csillogott a kedves bicska, amint falatozott vele.

Egyet villant még a nap, azután eltűnt egy végtelen nagy pirosas viola színű tengerben. Olykor-olykor hallatszott a húzó darvak és vadludak szaggatott kurjantása. Egy-egy tavacska felett a vadruca süvöltő repüléssel csapott el. Egyszerre a szekerek előtt nagy lódobogás, káromkodás, kiabálás támadt. «Megállj!» hangzik imitt-amott, -- -- --- Majd egy kicsit magához térve a gazda, levette kalapját s törülgetni kezdte izzadt homlokát.

— Nini, — szólt most a haramiavezér, — hisz ez az én régi jó gazdám —i Lajos úr. Áldja meg az Isten! Csak menjenek maguk bátran, nem lesz semmi bántódásuk. Ezzel füttyentett. Ketten is oda ugrattak.

— Palkó, ezt a kocsit ezekkel az urakkal elkíséred Sárándig. Életeddel felelsz, ha valami baj éri őket addig!

Alig bírták a sorból valahogy kivonszolni a kocsit; mert bizony utasaink szeme még most is káprázott a rémülettől. Betyár fedezete mellett értek Sárándig. Hanem a többi vásárost Zöld Marci és legényei egytől-egyig mindet kifosztották, anélkül, hogy az egy pár száz ember közül valaki csak megkísérelte volna az ellenállást.

Az öreg reggel felé megérkezett komájával Nagy-Váradra. Kérdezősködtek tőlük az ismerősök, hogy mulattak, mit láttak, de mind a ketten mélységesen hallgattak a történtekről. Csak az öreget bántotta nagyon a bicska. A szekeret fölfordíttatta, az ülést szálanként szétszedette, minden zsebét újra meg újra kikutatta, a zacskókat, tarisznyákat széthasogatta: de a kedves páratlan bicska nem került elő többé, úgy eltette ijedtében.

Nem sokára azután Zöld Marcit több társával együtt felkötötték Fegyverneken.

Mikor az öreg meghallotta, elmordult. Ügy kellett a semmire valónak! Bizonyosan elveszett bicskája jutott eszébe.

Pásztói: PISTA BÁCSI. Rajz. 1903. 41 674.

Persze régen volt. Ilyen fajtájú emberek a mai világban már nem teremnek. Rendszerinti esküdt és tiszteletbeli szolgabíró volt mind, mióta a just elvégezte. Nem vitte soha többre, mert ambíciói ábrándjaival együtt ködpárává foszlottak, amióta eszményképe nem ő neki, hanem szolgabírájának nyújtotta kezét De hát, ha mint boldog férj nem lehetett Lillájának oldalán, legalább naponként légkörében élhetett és hallhatta bájos hangjait különféle kitöréseiben, a szerint, amily kedélyhangulatban volt imádottja. És őt ez az állapot tökéletesen boldogította, kielégítette.

És teltek az évek. Lilácskából Lilla néni Pistikéből Pista bácsi lett. Sőt Pista bácsinak idővel még vezetéknevét is elfelejtették. Megye-szerte csak Pista bácsinak hívták. Még a generális restaurációkkor is az adminisztrátor ama kérdésére: ki legyen rendszerinti - esküdtté? Egyhangúan rivallták rá a tekintetes karok és rendek:

— Éljen Pista bácsi!

Így vénült meg Pista bácsi nőtestvérével egyetemben, mindenkit biztosítgatva arról, hogy egymás kedvéért mondottak le a házasélet örömeiről.

Már jól bent voltak az élet alkonyában, midőn az 1848/49-iki események mindent felforgattak Magyarországon. Az elnyomatás korszakában, mint jó hazafihoz illett: visszavonult szegényes hajlékába a közélet teréről, többi tisztviselő társaival együtt, bármily sanyarúk voltak is viszonyai. No, de ezt ő azért mind könnyen tűrte; mert így is mindennapos lehetett Lilla néniéknél. Az előtt is a Lilla néni férje helyett az ő vállaira nehezedtek úgy a hivatal terhei, mint a külső gazdaság gondjai. Most a hivatalnokoskodás megszűnvén, annál nagyobb buzgalommal láthatott hozzá eme dolgok vezetéséhez, miáltal nagy lelki gyönyörűségben volt része, hogy imádottjának jólétét gyarapíthatta.

Az igaz, hogy egyes szórakozások elmaradtak, különösen a deres melletti foglalkozás. Mert hát szolgabírája oly nyúlszívű volt, hogy végig nem nézett volna egy botozást tíz főispánságért sem, azért ezt is Pista bácsinak kellett elvégeznie. De ő sem állott szemben soha sem a négylábú alkotmánnyal s hátat fordítva olvasta a puffanásokat 1-től 6-ig vagy 12-ig, mikor is nagy vitézül elkiáltotta: «megállj», vagy «elég»!

Csodálatos törvénykezés is volt az akkor. Az apróbb kihágásoknál eltartott egy szál mogyoró-favessző évekig, most pedig rizsma számra fogy a papiros és ömlik a tintaáradat; s csak az az egy bizonyos eredmény mutatkozik, hogy akkor is voltak rossz emberek, mint most is vannak, de csak az öregek tudnák megmondani, ha föltámadnának, hogy javult-e azóta a világ vagy sem?

Szomorú időket ólt az ország. Pista bácsi is oly kimért és egyhangú volt, mint egy százesztendős láncos falióra/Délben pont tizenkét órakor ment Lilla néniékhez ebédre, hét órakor vacsorára. Kedveskedett a kisebb gyermekeknek egy ós más csemegével, osztogatta bölcs tanácsait ós ontotta még bölcsebb megjegyzéseit. Tán meg is lettek volna a honfi-bánaton kívül elégedve a világ folyásával. A többi régi cimborák borba fojtották a keserűséget, melyet a német okozott nekik, Pista bácsi azonban délben és este a maga meszely borán kívül többet meg nem ivott senki kedvéért, bármit csináltak volna is vele.

Egyszer a sok korhelykedés volt szolgabírójának, a Lilla néni férjének megártott és úgy leüt a lábáról, hogy többé fel sem állott s egy szép őszi délután néhány heti betegeskedés után örökre lehunyta szemét.

A Tisza partján egy kis községben volt a nemesi kúria, az elhunyt kedvenc tulajdona és tartózkodási helye, mely Szolnoktól egy órajárásnyira van. Számos komposzesszor* lakott még ott akkoriban e kis községben, kik mind atyafiak voltnak.

*A nemesi közbirtokosság tehát a közös vagyon (szántóföld, rét, legelő, erdő és nádas) birtokosainak a társulása.

Midőn a régi jó szolgabíró lehunyta szemeit, összegyülekezett az egész rokonság ós azon tanakodtak, hogy mi légyen a teendő?

Nos, hát elhatározták, hogy az öreg Palkó kocsis befog és Pista bácsi azonnal üljön kocsira, menjen Szolnokra, vegyen koporsót és mindent, ami szükséges a temetéshez. Szolnok! Szolnok! Mily nevezetes, érdekes kis fészek voltál te mindig, feneketlen sártengereddel, méltóságos, kanyargós, fűzfákkal árnyazott partú szőke Tiszáddal, halászbárkáiddal, örmény, görög boltosaiddal, kik valóban nagy merkantilisták voltak. Mindent árultak és roppant találékonyságot fejtettek ki az üzlet körül, elannyira, hogy midőn egy úr friss töltésű parádi vizet keresett megvételre, a görög eme furfangos mondással igyekezett kívánságának eleget tenni:

— A legmélyebb sajnálatomra friss töltésű parádi vízzel nem szolgálhatok, hanem igen finom trieszti ostornyeleim vannak!

Tehát e jeles kereskedelmi központba kellett volna Pista bácsinak berándulnia, hogy a temetés végbemehessen.

De mikor értésére adták, határozottan tiltakozott a terv ellen, hogy ő Szolnokon valami fogadóban megháljon; mert őt ott, — jajgatott sopánkodva, — megeszik a poloskák.

— Hanem igen is — monda,— fölkelek éjfél után s mire megvirrad, ott leszek, s mindent rendbe hozok! így nagyon szívesen!

Mit volt mit tenni? az atyafiak belenyugodtak, annyival is inkább, mert már megszokták, hogy minden efféle dolgot Pista bácsi végezzen el.

Kiadatott tehát a parancs az öreg Palkónak, hogy hajnali két órakor előálljon fogatával. Az öreg csak mondogatta:

— Nem jó lesz, nem jó lesz! De Pista bácsi reá mordult:

— Igenis jó lesz! Érti kend?

Palkó még egyszer megcsóválta őszbecsavarodott, bozontos üstökét s elballagott, hogy az útnak neki készüljön.

Pista bácsi pedig nyugalomra dőlt azonnal és hamarjában úgy hortyogott, mintha ő fújná az Arkangyal feltámadási trombitáját, hogy felköltse örökre elaludt barátját.

Szeptember vége felé járt az óv, midőn az éjszakák igen szépek, de már nagyon hűvösek.

Éjfél után két órakor, mint parancsolva volt, az öreg Palkó előállott. Pista bácsi pedig már készen várta elhunyt barátjának szépapjáról maradt száz esztendős krispinjében, úgy nézve ki, mint egy kapucinus, aki koledálni megy.

— Jézus segíts! — sóhajtott az öreg kocsis és megsuhintotta ostorát s a két vén, szelíd arab kanca könnyű léptekkel ügetett tova a jól ismert úton. Palkó is lovainak ezen jó tulajdonságára bízta magát, mivel szegénynek úgynevezett farkas-sötétje volt, mely baj következtében az illető naplementétől napfölkeltéig úgyszólván semmit sem lát; de ezt a körülményt szolgálata érdekében jónak látta az öreg kocsis eltitkolni.

Útjuk Szolnokig majdnem mindenütt a Tisza ártere és a Tószegi-tó mellett vitt el, hol úgy az ártérnek, mint magának a folyónak jobb partja két-három öl magas s ez a részlete a Tisza mentének örök időktől fogva árvízmentes.

Közeledett a hajnal. Távoli falukból éles kakas-kukorékolás járta be a rónát, melynek rikácsolása csodás borzongást keltve verődött vissza a bástyaszerű padlatokról.

A magasban káprázatos fénnyel sziporkáztak a csillagok, míg egy-egy közülük lehullva, fehér vonalakat írt a kék menny boltozatára. A Tószegi-tóra és a Tiszára fátyolszerű lomha köd ereszkedett, mely mind sűrűbbé vált s majd a partokon túl is kezdett terjeszkedni. Csípős szél zizegette meg a fűzek leveleit s a tó partján lévő káka és nád sásait.

Egyszerre a kocsi nagyot zökkent. Sötétebb lett, mint mikor elindultak.

— Ugye megmondtam, hogy nem jó lesz tekintetes uram! — sóhajtott Palkó.

Pista bácsi csendesen szundikált s rá sem hederített Palkóra, ki már ekkor megállította járművét.

— Tekintetes uram! Csönd és némaság.

— Tekintetes uram, csak nem halt meg? Ismét semmi felelet.

— Tekintetes uram! — ordít Palkó torkaszakadtából.

— No, no, mi baj? — eszmél Pista bácsi egykedvűen. — Mit háborgat kend?

— Tekintetes uram, baj van! A ködben eltévesztettem az utat!

— Az nem lehet! — szól Pista bácsi felháborodásának érces hangján. — Olyan híres kocsis, mint kend, az utat el nem tévesztheti!

— Nem, Isten engem úgy segéljen, nem látom az utat. Könyörgöm, szálljon le a tekintetes úr, jobban lát, mint én, vezessen nyomra, mert különben nem állok jót semmiért!

— Én? Leszálljak? Azt már nem teszem! — emelte föl tiltakozó szavát Pista bácsi.

— Akkor legalább fogja meg a gyeplőt, míg én valahogy a nyomot megtalálom!

— Én? A gyeplőt megfogjam? Soha életemben nem próbáltam! Nem teszem!

— De az Istenre kérem, tekintetes uram!

— Miért adja a kocsist kend, ha nem tudja mesterségét? Szólítsa kend a lovakat, majd nyomra találnak.

Alig végezte mondókáját, abban a pillanatban Pista bácsi, Palkó, kocsi és lovak repülni kezdettek és meg sem állottak három öl mélységig, a Tószegi-tó padlatának kiszáradt aljáig.

Nagy zuhanás és recsegés zavarta meg a távozni készülő éj nyugalmát és egy percig újra halotti csend következett. Azután velőkig ható jajgatás, a lovak nyögése, fájdalmas nyerítése és Palkó kocsis siránkozása rémítette meg a tópartján szunnyadó bibiceket, melyek megrettenve, nagy sivalkodással keringettek a sötét levegőben.

— Mit csinált kend velem, vén semmirevaló? Koldussá tett, kitörte a nyakamat jaj, jaj, jaj! Végem van! Mi lesz a temetésből?

Palkó pedig Pista bácsit vádolta, hiszen ő az oka mindennek. Ha megfogja idejében a gyeplőt, nem történt volna semmi baj.

— Most már menjen be kend Tószegre, közel a falu, hozzon más szekeret, melyen visszamehessünk haza — parancsolgatott Pista bácsi.

— Dejszen, tekintetes uram, én nem mehetek tapodtat sem, míg meg nem virrad, mert én nem látok.

Mit volt mit tenni, meg kellett várniuk a virradtát. Palkó azután lóra kapott s csakhamar visszajött szegény Pista bácsiért, akinek valóban karja eltört és kificamodott, míg az öreg kocsisnak és a lovaknak hajuk szála sem görbült meg.

A halottas háznál épen reggelinél ültek a virrasztók és az atyafiak, midőn egy üres, zörgős szekéren beállítottak utasaink. Rémülve szaladtak ki a folyvást jajgató Pista bácsinak segítségére s megértvén a szomorú valóságot, mást delegáltak a szolnoki útra, ki a temetéshez való kellékek beszerzésében azután sikeresebben járt el.

Természetesen a család a sérültet azonnal kezelésbe vetette a falusi felcserrel, kinek tanácsára felküldtek Pestre, hogy Pista bácsinak testi épsége visszaszereztessék.

Abból azonban nem lett semmi. Egész életére nyomorék maradt, de azért bölcs megnyugvással tűrte végzetét. Lelkiismeretes pontossággal eljárt az özvegyet vigasztalni s bár az szabad volt: sem régi, folyton tartó szerelméről, sem egyéb érzelmeiről egy világért említést nem tett volna. Az igaz, hogy már mind a ketten a hatvanasban jártak.

A természet rendje szerint Lilla néninek sem jutott örökélet osztályrészül és a szeretett férj halála vigasztalhatatlanná tette s ő is nem sokára utána ment.

Pista bácsinak még megmaradtak szeretett szolgabírójának és Lillájának rokonai. Azoknál keresett vigasztalást s azoknál volt minden napos. De, bizony öreg emberek életében a megszokás óriás szerepet játszik s a nagy változásokhoz már nincs elég lelki erejük. Ha pedig a lélek megbetegszik, az a gyönge testnek fölbomlását jelenti. És Pista bácsi azonképpen elment szerettei után, hogy a másvilágon — mint erősen hitte — Lilla néni társaságában élje át az örökkévalóságot.

Petelei István

Petelei István: A NEMES BIRI HARAGJA. — RAJZ. — 1882. 38. 598.

.

A kutya ugatott kinn s Biri kisasszony felült az ágyában. Figyelt, és óvatosan fölkelt. A neszre a homályos nagyszoba szögletéből valaki megszólalt: Miért kélsz fel, néni? «Aludj Edit — mondta csöndesen — semmi baj.» Nagy kendőjét magára öltötte, nesz nélkül ment végig a nagyszobákon s kilépett a tornácra!

Halványlila színre festette meg a felkelő nap, a faluval szemben nyugovó hegyeket s fehér fodrok csúsztak végig a tiszta kék égbolton. A hűvös őszi levegő miatt összefogta Biri szorosan a kendőt sovány nyakán.

Minden csöndes volt körül, egy levél sem mozgott (a félhomály a tornáccal szemben pihenő cselédházon úgy nyugodott, mint álom az alvón), csak a kutya ugatott s ugrott a kert léces kerítésének. Biri óvatosan húzódott tova a fal mellett s halkan szólította a kutyát.

A cselédház ablakán a szolga vigyázva nézett ki s álmosan dünnyögte: «Nini, a kisasszony szilva-tolvajokra leseget. Jobb lenne bizony, ha pihentetné ilyenkor a vén csontjait.

Biri kisasszony körülnézett s ajakáról halkan lebbent el: «Harmadik reggel, harmadszor jár az az alak a kertben.» A fű teljesen nedves volt. A bő harmattól úgy csillogott, mint a mesebeli üvegmező, melyen csak gyémántpatkós táltos állhat meg.

A léces kertkapu előtt, szemben a házzal egy nagy fekete foltot taposott valaki a harmatos gyepben s a bokrok közé fel a hegynek egy fekete szalag szaladt. Ember lábnyoma vágta azt a csíkot.

Biri óvatosan nyitotta meg a kertajtót s az ösvényre lépett. Egy elé hajolt mogyoróbokor vizes leveleivel megütötte az arcát, mintha mondta volna: Figyelem. Biri megnézte s aztán a letaposott fűből formált szalagon futott tova a szeme. A dombtetőről nagy fenyők néztek le a völgyre, melyeknek alja kopár volt. Ott elveszett a nyom. Úgy tetszett azonban, mintha testük mögött valami titok lenne, mintha valaki rejtőzködnék ott fenn s merőn figyelné Birit.

Csupa titok volt egyébiránt az egész kert. A hajnal szendergése fél álom, melynek ébredtével vihar lesz-e? napfény-e? Ki tudná. A káposztafej — amint levelei szorosan, fényesen, simán borulnak egymásra — csupa rejtély. Féreg emészti-e belül vagy épség dagasztja: ki sejthetné? A mák kopogó feje inog a szellőben. Be van zárva. Szorosan szedi ráncba lila szín ajkait, a bokor ágai egymásra hajolnak, levél levélen pihen..

Csupa hallgatás, csupa titok. Ingerli Birit ez a némaság s szaporábban indul a hegynek a fenyves felé, minthogy azoknak a háta mögött az ő élete titkának kell rejtőznie. A kavicsos ösvény ropog lábai alatt, mintha fájna neki a teher.

Mikor felér a dombra, tisztán látja a férfialakot, aki egész nyugodtan halad le a völgybe. Kissé biceg a jobb lábára, hanem azért könnyedén veti át magát a sövénykerítésen. Biri megáll, összeszorítja az ajakát s merőn néz utána.

Alant az udvar élénkül. A cselédházból nyúlánk fiatal parasztlegény jön ki s bekopog a végső ablakon. «Ki az?»

«Én vagyok, Jóska vagyok. Kelj fel Klára, mert a kisasszony már kinn kódorog a kertben. Szilva-tolvajokat leseget.

Azt is elvétette a Jézus — szól ki egy álmos hang. — Nem is fehérnép az». Ugorj csak Klára, mert itt csikordul meg mindjárt a nyelve a füled mellett. Aztán a leány is kijön, nyújtózkodik, rávág tenyerével Jóska legény vállára, ásít s indulnak kézen fogva a majorság felé. Biri csak áll a hegyoldalon s vékony ajaka közül halkan rebben ki az eltávozó alak után: Ki vagy? Kiáltás akar lenni ez a két szó, de csak sóhajtás lett.

Majd visszatérül s körülnéz a nyomok után, «Itt járt,» súgja. Boldog mosoly deríti föl ráncos arcát. A nap beküldi sugárszálait a hajnalba s világosodni kezd. Madarak pityegnek s egy helyütt a sűrű mogyorós előtt a nagy macska lapul meg, vágyó tekintettel lesve az ágak közt csicsergő verébre.

Biri rádob egy követ a leselkedőre. Aztán kerülőt tesz s a hársfák szélében, ahol a nemesek csontjai pihennek a hantok alatt. Egy nagy rózsatőt kerül meg. Sovány ujjaival végig simogat két bimbót, halkan mondja: «Még ezek is kinyílnak. Kissé megborzong a hidegtől s szaporán megy a régi nagy ház felé. Azt lehetne hinni, hogy nem lát, mert a cselédek mellett megy el és nem szól semmit.

«Jé Klára — fakad ki a csodálkozás a legényből — nem dolgozik a malom. Láttál ilyen csodát?»

A legény gondolkozva lép be Biri kisasszony szobájába és halkan mozog. A világosság elönti a régies nagy cserfa-bútorokat s az ágyban szendergő fiatal leányt, ki a lépések neszére felnyitja nagy fekete szemeinek takaróját. A karjait elnyújtja, puha ajkait kelletlen mosolyra vonja s kérdi:

Hol jártál néni ilyen hajnalban?

A kertben Edit. Almos vagy?

Nem, — feleli elnyújtva (úgy hangzik, mintha igent mondana) — de mit keresel te a kertben? Olyan jó itt benn.

Biri kisasszony nem felel. Matatgat s önkénytelenül nyílik szóra az ajaka: Ki is lehetett volna más?

Biri kisasszony s kicsattanva mondja: Ne figyelj reám. Ingerült lesz, kimegy a szobából s becsapja maga után az ajtót. Mindenben rendetlenséget lát ott kinn, mindenütt hibát talál. A férfinép rest, rosszindulatú, dologtalan — akivel folytonos a vesződés. Dologtalan és csaló. Mindenben csaló. Arra tartja az asszonyt, hogy legyen akit kínozzon, gyötörjön. Soha sem állhatta egyiket sem Biri kisasszony, azt tudja mindenki, sőt távol tartotta magától az egész fajzatot, nem titkolva megvetését.

A Nemesek ősrégi kúriáján egyedül élt, mint utolsó maradéka a híres, erős, nagy famíliának, melyből az egyik Róbert királyt fedezte testével a Havasalföldön, a másik Kemény Simon oldalánál harcolt a Kenyérmezőn, a harmadik Apafi uramnak volt édes jó tanácskozó társa.

A nagyteremben, hol egyszer öreg Rákóczi fejedelem mulatott át egy éjszakát. A régi székben, melyet „Uram székének” hív minden nemzedék, belerejtette kicsi testét Biri s büszkén mondta a kérdezőnek: «Nem kell férfi mellém, van erőm, hogy megállják a magam lábán. Utálom mindnyáját »

Gyermekkorában sem állhatta. Egyedül a szomszéd kistelkes Berkes Bence fiával, ha játszott, ezzel is tán csak szánalomból, minthogy Simon beteges, gyenge fiúcska volt s a mellett még bicegett is a jobb lábára. Azt lehetett tenni vele, amit az ember akart.

Úgy látszott, irigyelte Biri, hogy mikor annyi hitvány ember lehet férfi egyedül, annyi arra méltó között őt tette nővé a sors. Untalanul hallhatta: Ki tartsa fenn a Nemes famíliát? Ki? Hát senki-e Nemes Biri?

Haragudott minden férfira — de Simonra miért haragudott volna. Simon gyengébb, szemérmesebb volt minden leánynál. Csak kérni tudott s engedelmeskedni. Átkiáltott utána, ha elmaradt reggelenként s haza kergette, ha megunta.

Egyszer aludva lepte meg. Ráhajolt, megcsókolta a homlokát s azzal hajrá! Futni kezdett a hegyen föl. Simon bicegett utána, s ott maradt a fenyőágak alatt, vággyal nézve a leányra, ki mint a mókus úgy kúszott fel a fára.

Gyere le, édes Birike, gyere le hozzám, kedves Biri. Te férfi, te gyáva, — kiáltotta le megvetéssel Biri — jöjj ide, ha tudsz. Ne kínozz, Biri — riadt fel a gyermek — ne merészelj kínozni.«No hát — rikkantotta Biri s egy ugrással a földön volt. Hát hadd lássalak, te hős. Mersz-e hozzám nyúlni. Te férfi!

Hitvány a férfi. Simon is az. Játszani jó volt, de rá sem nézett, rá sem gondolt Biri, hogy az a botrány esett, amin az egész falu kacagott.

Már akkor nagyok voltak s vakációra jött haza Simon a városból, hol az iskoláit végezte. Egy délután nagy zörgéssel robogott egy városi szekér be a Berkes Bencze udvarába s valami cifra dáma ugrott ki belőle, ölében egy csipkés pólyába takart leánykával:

«Ez a Simon úrfié, — mondta szemtelenül, — ott felejtette a városban.» Valami Kellner-leány volt s majd elrepült a sok csipkétől meg a szalagtól, ami a köntösén libegett. «Editnek hívják — mondta a babára mutatva, ki mosolygott, — ugye szép név? Én választottam.

"Az én fiamé, az enyémé — kiáltotta az öreg Berkes. — Hazug a nyelve a kisasszonynak. Az én csendes jó fiamé.

Nohát — felelte hegyesen — botlott az a csendes fiú. -- -- --

Biri élesen kacagott fel, futva futott végig az ösvényen, haza a Nemes kúriára. A férfi! Hitvány mindegyik. Nem is akart Biri tudni róluk. -- --

Biri mindenkihez rossz volt. Haragos és veszekedő, akit minden sért, aki mindenkit sért, — egyedül Edithez gyöngéd. Amíg kérők kopogtattak az ajtaján, csúfolkodott velők. Meghallgatta érzelmes gagyogásaikat s szemük közé nézett s kérdezte: «Aztán?» Úgy felkapta begyesen ennek a szónak a végét, mintha mondta volna: «Aztán mit adsz te cserében azért, amit tőlem kérsz, te férfi?» A kérők is elmaradtak s Biri egyedül töltötte a napokat, egyformán mindegyiket. Néha benézett a nagy terembe, bele rejtette kicsi termetét az Uram székébe, melyben egyszer öreg Rákóczi pihent s az ősrégi képeket nézte. Ha valaki lett volna körülötte, hallhatta volna, mint sóhajt fel, s mint súgja kérve, a falról letekintő hatalmas alakoknak: «Haragusztok rám? rosszul teszek-e?»

«Mit vár— mondták az emberek — miért olyan utálatos? Bolond!» Az! Mindenki erről beszélt. -- -- --

«Szerencsebogot kötünk, néni — hallszik a szava — még csak egy szál sás kell. Én már tettem is fel valamit, gondolj te is.»

A napfény becsap az ágak között s foltokban ragyogja be a zöld gyepet. Távolról hallszik a tó körül sürgölődőknek a zsongása, egy-egy madárhang és a legelőre eresztett állat bőgése bong végig a némaságon.

Biri áll és várja az ő leányát. A csöndet egy halk, ijedt sikoltás szakítja meg, mely a bokrok közül jön s Biri, mint a szél, úgy csap át a sűrű ágak között. A leány remegve áll egy helyben. Mi lelt? mitől ijedtél meg?

«Néni — felel Edit s a Biri vállához simul szorosan, odamutatva ujjaival egy nagy korhadt fűzfa mellé, — néni ott valaki aluszik. Egy férfi.» «Férfi?»

A moháktól lepett üres belű görbefa mögül két láb látszik s egy elég széles váll, melyet színtelen kabát fed.

Menjünk innen, néni. - Edit utat tör magának a bokrok sűrűjén s húzza maga után Nemes Birit, ki úgy áll, mintha meg sem mozdulhatna.

A "férfi" fölemelkedik a földről. Elfáradtam, — mondja hebegve — s itt aludtam el. Bocsánat. Ki voltam merülve, Nem tudtam, nem akartam.» Biri előre lép s egész tekintetével belenéz a beszélőbe. A bokor sem zörög s tán közelebb jött az ég a földhöz, mert nyomását, súlyos terhét érezni véli mindenki.

Biri kisasszonynak az ajaka remeg: Mért, mért jött? súgja. «Nem akartam, — mondja alázatosan kérve a férfi hang, — de sokat szenvedtem s sokat akartam elmondani. Azt hittem, el is felejtettek már. Akkor, akkor — nem mertem szólni, nem mertem a szeme elé kerülni, de sokat szenvedtem s nem veszhettem úgy el, hogy ne lássam még egyszer. Biri kinyújtja mind a két kezét.

Edit megfogja s ijedten szól: Mit csinálsz, néni? Hát ismered-e ezt az embert, hogy kezet adsz neki?»

Nemes Biri ráborul az ő leányára s rebegi: Reád vártam, az apádra, Edit. Aztán visszafordul s minden boldogsággal, ami a szívén át szóba férhet, mondja a lesütött fejű alázatos férfiúnak, Berkes Simonnak: «Reád vártam»

--- --- ---

Petelei István (Marosvásárhely, 1852. szeptember 13. – Kolozsvár, 1910. január 5.) erdélyi magyar szépíró, hírlapíró. Életművét nagyban meghatározta a korszak, amelyben élt: a 19. század utolsó harmadában és a századfordulón a szépírói pálya összefonódott az újságírói hivatással.

PETELEI ISTVÁN: AZ ÉLET - MEK

Petelei István ALKONYATI KÉPEK. 1889. 16. 251.

A vén nemes. Ófalusi Kardos Dániel úr, minekutána harminc esztendeig látogatásokat tett volna — igen elfárad ott. A Mezőség kopár hegyei megnőttek előtte, és még az agyagos út göröngyei is. Szürke volt; kopott volt; gyenge, szomorú volt. Kecőn a fordulónál, mely Barátosra vezet, megállott s így tűnődött:

— Jártam-e itt tegnap, vagy csak akartam?

Kissé össze volt zavarodva. Egy tény világos volt: az, hogy nem akart messze menni e vidékről. Ott született túl a hegyen, a barátosi nagy udvarházban. A hegyoldalba temették őseit száz esztendőkön által. Aki a Kardosok közül való, és igen vénember, az nem szokott messze távolodni e vidékről.

Dániel sokat járt. Egyszer volt egy tavasz, akkor ment ő el hazulról, minthogy a haza hívta. Még tele voltak azon időben drága besszarábiai paripákkal az istállók; ezüsttel, drágaságokkal a termek; gabonával a gabonások s a selymes mezők fehér gulyákkal. A haza kérte mindenét — és oda adta. Soha se bánta meg.

Egy egész századot öltöztetett fel. Kemény, lelkes, szép gyerekek voltak. Vívtak Piskinél és Segesvárnál; a «Kardos fiai»-nak neveztettek. És mintha a barátosi nagy ebédlő faláról az aranyos rámából egy komoly levente szállott volna ki, olyan volt előttük Kardos Dániel. Méltóságos és tüzes; okos és vakmerő; pajtás és parancsoló.

Bujdosván pedig a dicsőséges napok után, haza jött és szétnézett. Mit se találván sem a hajlékban, sem a gabonásokban, sem a rétekben vagy erdőkben, amit magáénak mondhatna, így szólt: «Nem nekem vannak rendelve» és habozás nélkül elindult, hogy meglátogassa a szentléleki kastélyban lakó egyik jó barátját. Ott töltvén néhány napot, átkelt a hegyen, hogy Sükösdre szálljon a Kovácsiakhoz.

Senki kifogástalanabb, figyelmesebb, diszkrétebb lovagot nem ismert nálánál. Sem a méltóság, sem a nyájasság ellen nem vétett. Idegen volt ajakától a hazugság, a rágalom; szívétől a nemtelen indulat, az irigység vagy harag. Történetei voltak a hölgyek számára, véleménye a társaságokban.

A sükösdi kőfallal kerített bástyás udvarházból a Maros völgyébe indult. Ma itt pihent, holnap amott vadászott az urakkal, fecsegett az asszonyságokkal. Az erdei vadak fortélyát ismerte s a lovak fajtáit.

Kapun ki, kapun be a rónaságokon, a hegyes vidékeken, a székelyek országában és a színtelen alföldön. Kik a kastélyokat lakják, a nemes házakat, a Kardosoknak ismerősei voltak. Hajdan fegyvertársai, atyafiai avagy barátai. Benyitván ajtaikon, otthonába nyitott. Harminc esztendeig. Talán jó a népnek, hogy hajléka vagyon, tűzhelye, télen lángoló fahasáb ropog, s kisded porontyai. Az ágyékából való ivadék, kiben tovább él. Homloka verejtékezik s tenyere feltörik a munkában hazáért, véreiért. Azonban a nemes ember a nagy hagyományok súlya alatt inkább bolyongjon hajléktalanul, nélkülözzön és fázzék, de ne alázkodjék le addig, hogy pénzért fárassza magát. A dolog kötelessége a szolgáé;a parancsolás az úré.

És Kardos Dániel nem dolgozott, nem is gondolt rá, hanem járt, járt kellemes, nyugodt tempóban, látogatásról látogatásra. Harminc esztendővel utána azonban egyszer igen elfáradván, a két tó vidékéről, mely születni látta, elválni többé nem szándékozott. Felment a sükösdi udvarházba, s leszállt a kecei nemesekhez, aztán a szentléleki kastélyban látták néhány napig. És így körben látogatta a völgyet, melynek közepén Barátos vén kastélyának kaputornya ügyeli a kalász-termő mezőket.

Szeme meggyengült, dereka meggyengült, lábai meggyengültek s a feje is bizony. Azonban a romlandó test hadd változzék. Mindennek egyszer vége vagyon. Csak az ősi erénynek ne ártson se idő, se erő. Nem árt! A házak ajtai csak oly vendégszeretően nyílnak fel előtte, mint hajdanában. Soha se tapasztalt több előzékenységet a fogadásban, nyilvánvalóbb szívességet az ellátásban.

Elejébe mennek, kényeztetik. Megkérdik: hogy van? Nem gyenge-e? Dicsérik a színét, ruganyos járását. Megkérdik, hol volt utoljára, s hová megy? Ételékkel szívesen látják el s erős, jó italokkal. Milyen bort szeret? Tán az ürmöst, tán az édes rózsamálit? Tán tüzes Maros-mentit? (heg embernek jó a kávé. Forrón, bőven nyújtják. Meg az ebédnél így szólnak: «aztán látogasson meg ismét minket.» Senki se mondja, hogy maradjon, de mindenki emlékezetébe ajánlja magát. Megkínálják kocsival. Menjen azon a szomszédig. Ne fáradjon el az öregember, bárha Dániel maga az erő, az egészség.

Az, az; Dániel mosolyogva bókol a hízelgő szóra -- -- --

PETELEI ISTVÁN JÁTÉK.1904. 49. 830

Derült júniusvégi délután, amint kutyával, puskával ballagok fel a vízmosáson, egy kis parasztleány ér utol.

Mezítlábos, nagyon felpakolt utas volt; karján lógatva a csizmáját; átalvető a hátán; széles szalmakalap a keszkenője felett; csinos, kissé szeplős arcú; fényes szemű; elég erőstestű, de leányosan lágy, hajlékony, jó ízű fehérnép. Gyorsan elcsapva mellettem, megállítottam:

— Hova, leányom, ily sietve? Tán szolgálni indulsz?

— Dehogy, — vetette oda — haza megyek.

— Elfúlsz, ha így sietsz a hegynek fel.

— Hát aztán? (A vállát könnyen megrántotta.) Jó dolga van annak, aki sétálhat.

— De úgy futsz, mintha kergetnének. Mosolyogva az incselkedő hangra, meglassítja a lépését és félszemet vetve reám, így szól:

— Szököm is. Szép búzavirág szeme, ragyogó fogai, könnyen ringó, üde, tiszta fiatal teste szinte kihív arra, hogy folytassam a szót.

— Szöksz? Haza?

— Haza az édes apámhoz; — hazulról, az uramtól.

— Mit tesz az? Otthagytad az uradat? Előle szöksz?

Megállott s halkabban mondta:

— Megvert.

— Meg-e? Az hiba. Rászolgáltál tán? —- Én? Megindult és könnyen legyintett.

— Bolond, hogy kezét tette rám. Hát mivel szolgáltam volna rá?

— Vagy tán megunt? Gyorsan visszafordult s hegyesen vetette oda:

— Hogy engemet megunt volna? Hiszen csak a tavaszon esküdtünk meg. Tán megcsúfultam volna? Nem. Tiszta bolond volt. Aztán most lássa ő.

— Nézd csak. Haza mégy. (Megállott.) Az apád odahaza a kapu előtt meglát s így kiált reád: «Te, Kati» ... így hívnak?

— Nem. Jusztin a nevem.

— Tehát: Jusztin, mit tekeregsz itt? Hol az urad? Itt a helyed? és ő kelme is meg talál cibálni. Mit mondasz akkor apádnak?

Egy rigó fütyölt valahol a szeretőjének a cserfák közt, unszoló, csalogató hangon, mely élesen csengett a csendben. Jusztin messzire elnézett gondolkozva s így szólt:

— Nincs időm az ácsorgásra. Én sietek, mert elsötétedem, ha nem igyekszem. Itt marad maga?

Gyönyörű idő volt. A vízmosás bokrai megszínesedtek. A kövér sötétzöld lomb felett, az ágak hegyén, égő piros színben sütkéreztek a friss levelek. Vadrózsa elnyílt szirmai szállongtak le a finom gyepre. A borsvirág édes illata lengett a meleg szellőn s a lóhere meggyszín bojtja ittasan hajolt le a jó szagú gyepre. A harangvirágok bólintanak hosszasan, amint a siető menyecske szelet ver rájuk. Utána kiáltok, hogy megállítsam:

— Nem talált valami hamisságon az urad, Jusztin? Nem néztél-e félre? Az urad tán azért bántott?

Megállott s csengve riad rám:

— Miket beszél? Hogy mer affélét beszólni? Miféle hamisságon talált volna? Az nem igaz, tudja?

Azalatt beérem csendesen az ösvényen.

— Ne haragudj, leányom ok nélkül; ha tiszta a szíved.

Az aztán tiszta, tudja... De amennyi férfi, az mind lelketlen. Rosszat szeret mondani az árva fehérnépről. Igen, de magának már több esze lehetne, mert őszül a haja. Az én szívem tiszta... tudja ... S ő ma reggel mégis azt mondja nekem: «A tegnap a táncban ugyan megropogtatta a derekadat Sándor Pista; jól esett neked?» «Jól esett» —

Azt mondom truccból vissza, pedig nem is volt igaz. Arra kiment a házból és úgy becsapta az ajtót, hogy a gerendáról leesett a biblia. S látom, mint sétál a bolond az udvaron. Én se mentem ki, csak nem vagyok bolond.

De aztán később bejön, hogy ismét belém kössön... Reám se néz, de azt mondja: «Adtál-e vizet a tehénnek? «Adjon — azt mondom — akié.» Arra elém szökik. «Így beszél velem itt valaki?» «Ugye?» azt mondja és szidta a Krisztust ok nélkül, mert ő káplár volt, tudja, a 62-eseknól. De itt nincsenek sarzsik... tudja.

Jusztin ajaka ellágyult s a hangja remegni kezdett. A kutyám leült a hangváltozásra, felnézett a menyecskére s megtaszította első lábával.

— Menj el — kiáltott a kutyára Jusztin — most nincs kedvem. Arra nem szólt hozzám az uram délig, hanem dúl-fúl, mint egy farkas. Akkor bejön, felkönyököl a terített asztalra, s azt mondja: «Mikor dőlsz ismét Sándor Pistára? Én mit szóljak? hanem mérgesen elfordultam s felkelek az asztal mellől. Erre ő rácsap az asztalra s a nagy poharat el is törte, amit az én édesanyám vett a vásárhelyi vásáron egy ezüst forintért. «Szegy élje magát» — mondom — s arra odaszökött hozzám és meg . . . megütött engemet. . . Oh, milyen utálatos, milyen gyalázatos. Soha, soha, sohase szóljon hozzám. Aztán, most itt vagyok, lássa. Hát nem gyalázatos ő? — mondja?

Sírt. Illett neki a sírás. A könnyet kitörülte az öklével. A melle úgy hullámzott, mint a tömött búzamező, ha a szél bolygatja.

— Megvert... de soha én többet a lábamat a házába nem teszem. Nem. Még ha térden kérlelne is. Úgy utálom, tudja, mint a bűnt. így bánni egy szegény árva asszonnyal, hát van-e lelke az olyannak?

— Hát árva vagy, Jusztin?

— Én? — megállott s mindjárt kiragyogott a szeme, mosolygott és ártatlan kacérkodással megtaszította a vállamat — én? nem vagyok én árva, de azt, tudja, úgy szokták mondani. Hanem maga, látom, nem tudja: mily gyalázatos dolgot tett az uram.

És mintha restelkedett volna az búsulásán, bizalmaskodva megfogta a puskaszíjamat és sürgetni kezdett:

— Menjünk, menjünk. .. siessünk odább... Nem akarom, hogy utolérjen valaki az útban. A szégyen megölne, ha nem érnék előbb haza, mielőtt valaki utolérhetne az útban.

És a benne lakó logika szerint, ledobta a csizmáját, átalvetőjét, keszkenőjét és leült hirtelen egy nagy vándorkőre a vízmosásban.

— Nagyon elfáradtam — mondta magyarázóan. . . Estére úgy is haza érkezem. Maga idevaló valahonnan? ugye? aztán maga elmarad tőlem, s én tovább megyek az utamon.

Mintha e kegyes elbocsájtásban egy adag hamiskás meghívás volna.

Félj az alkonyattól, Jusztin. Mosolyogva nézett rám:

Tőlem nem fél senki sem, tudja. Hangyák lótottak-futottak a lábánál; a kutyám melléje telepedett.

— Menjetek a dolgotokra, — mondta duzzogva, fölvetette fejét és felugrott.

— Mintha ismerős szekérzörgés hallanék. — csippent fel és kutatva nézett ki a bokrok közül, a völgyre ügyelve. A kacskaringós út alján csakugyan

egy kis parasztszekér gurult lefelé.

Elnyújtva, hosszasan felsóhajtott, felpirult egészen a homlokáig. Hirtelen megigazította a keszkenőjét, föltette a tetejébe a kalapját, megsimította

a haját, felkapta az átalvetőjét s felrántotta a csizmáját.

— Az uram — rebegte. — Ni, hogy űzi a lovakat. Nézze. Úgy-e, bolond? ... Az uram szekere. Futhatsz bolond. Hadd menjen tovább s

fussa a bolondját. Reám nézett, mintha e percben vett volna észre s így szólt: — Maga menjen el. Az uram bolond ember, még ki tudja, mit gondolna,

ha meglátná magát.

S míg ő előre sietett, a kezével visszaintett reám. A szekeret sebes iramban hozták a lovacskák felfelé és mire Jusztin az élén sötétlő cseréig felért,

az alkalmatosság is a hegytetőn volt. Jusztin megállt egy öreg cserfa dereka mellett és kikukucskált a fehér útra. A lovak zihálva állottak meg;

a gyeplő a hátukon hevert.

A nagy csendben — a levegő reszketett a nagy melegben — egy gyenge koppanás hallatszott. A szekéren ülő ifjú férfi fölemelte a fejét. Egy

tavalyi makkszem pattant vissza a sáros kerékről. A férfi a sűrűség felé fordult. Egy makk ismét egyenesen az arcát érte.

Mogorván mondta: «ki az?» de arra mindjárt elfordult és a könyökére támasztva a fejét, a túlsó oldalra facsarodott. Akkor egy egész marok

makk csapódott a fejéhez. A kalapja meglebbent. A fickó meg se mozdult. A lovak megindultak magukra. A fickó hirtelen megkapta a gyeplőt: —

«Ho, no, hova a farkasokba mentek?» — morgott a lovakra.

Még a falevelek is mozdulatlanul ügyelni látszottak. Egy hang se volt.

Nagy későn egy mély szó hallatszott: «Van-e tán ott valaki?» Senki se mozdult.

A fickó lustán lemászott a szekérről. A sűrűségtől elfordulva, a lovak mellé állott és simogatta megizzadt szőrüket. A csendben egyszer egy

szalmakalap gurult át a levegőn, mint egy nagy madár. A Jusztin virágos kalapja volt A férfi megfordult:

— Te vagy ott, Jusztin — mondta komoran.

Választ nem kapva, a fickó néhány lépéssel a sűrűség felé fordult. Messziről hallom a szót.

— Miért jött ide?

— Te vagy ott?

— Nem én vagyok. Hívta ide valaki magát? Akkor a kutyám, az idegen szóra, ugatva iramodott meg a lábam mellől.

— Csiba te — hallom, — hát nem is egyedül vagy ott, Jusztin? Vadász valaki reád? Ismét fogtál valakit magadnak?

Éles szó cseng fel:

— Ismét? — kiáltja Jusztin, — ismét. Utánam jössz bolond és már mocskolsz?

A férfi erre áttört a bokrok sűrűjón és kutatva nézett körül. A kutyám morogva vonult a lábam mellé.

— Valaki van veled te, — kiáltja érdesen.

— Oh, te! mily utálatos ember vagy! mily szégyen nélkül való vagy ! ... így beszélsz te hozzám ? — S a következő percben — látom — amint

felemelkedik a cserfa dereka mellől a menyecske, nekiugrik az urának s pattog a tenyere az arcán ...

— Ismét? — lihegte — ismét. Hát így bántasz engemet? Nézd meg. Egy öreg vadász bácsi, aki az útban talált reám, az kísér s te így beszélsz velem?

Oh, te buksi — buksi... Ezért kaptad a pofont.

De ott a szemem előtt a férfi derékon kapja a feleségét: lefogja mind a két kezét s végigcsókolja kacagva a kipirult arcot s magasra emelve

a könnyű édes terhet, nagy lépéssel kiviszi az útra és mint egy pelyhet, feldobja az ülésbe. Aztán mindjárt utána szökött ő is, átszorítva tartja a

menyecske derekát — bizonyosan azért, hogy el ne fusson — megfordítja a szekeret és rácsap a lovacskákra.

Aztán rohant lefelé a szekér. Az aljban már szépen ültek egymás mellett.

A vén vadász bácsi… Füttyentek kedvetlenül a kutyának s fáradtan ballagok visszafelé. Ah! Mint eltelik az idő.

Nyugat 1910. 2.

SCHÖPFLIN ALADÁR: PETELEI ISTVÁN

A magyar novella a nyolcvanas évek terméke s a napisajtó kifejlődése hozta életre. Elhatalmasodott, hogy a legtermékenyebb és legfontosabb írói műforma lett…

Vajon ilyenek-e az erdélyi kisváros és az erdélyi falu emberei s ilyen-e az életük? Bizonyára nem, de bizonyára vannak köztük ilyenek s Petelei csak ezeket látta meg, szeme csak ezekre volt beigazítva. Ezek találtak az ő egyéniségéhez, ezekkel tudott együtt érezni, ezeknek története visszhangzott a lelkében. Apróra kidolgozott, részletező, látszatra teljesen objektív rajzába beleszövődik az egyéni vonás. Csak azt tudta újraalkotni, amivel rokonságot érzett. Objektív formáinak felszíne alatt líra rejlik. Nem véletlen, hogy Petelei alakjain oly gyakran lehet konstatálni bizonyos idegrendszerbeli abnormitásokat, - neki magának is, tudjuk, idegbaj tette élete nagyobb részét kínossá. Nem véletlen az sem, hogy a színekben gazdag Erdélyből leginkább a télbe forduló őszi ködben borongó tájakat látja meg, s éppen az hiányzik tájképeiből, ami az erdélyi tájban a legjellemzőbb: a változatosság…

Rákosi Viktor

Nyugat 1930. 23.

Móricz Zsigmond: RÁKOSI VIKTOR Összegyűjtött munkái - Révai

….Aki az embereknek mosolyt tud adni, a A Révai Testvérek most huszonnégy kötetben kiadták Rákosi Viktor összes műveit. Kívánom, hogy gyermekeinek haszna és az olvasóknak öröme legyen belőle nagy ajándékot ad…

*

Rákosi Viktor KORHADT FAKERESZTEK.* 1899. 11. 166. – 169.

* A szerző hasonló című, most megjelenő könyvéből

*

Sokat járkáltam szerteszét a világban. Álltam a San Gennaro templom erkélyén, bámultam a dicső Nápolyt s kék tengeröblét, az olthatatlan tüzű

Vezúvval, Sorrento sötétzöld olajfaerdőivel, Castellamare és Posilipo piros-fehér házaival beszegve. A Szent Péter templom tetejéről

hallgattam a harangok zúgását, melyek a feltámadást hirdették az örök város lakóinak. A Mont-Martre csúcsáról bámultam le a világ fővárosának

lázas nyüzsgésére. A norvég fjordok közt hallgattam az éjszaki szél üvöltését, mely tán azért fájdalmasabb ott fent, mert a szélvész testét az

éles sziklák megtépik. És mégis, és mégis. Mikor hazatértem csendes otthonomba, éjszakai álmaimba nem lopóztak be Nápoly szépségei,

Róma nagy emlékei, Paris gyönyörei s Norvégia vad tájai. Ébren, emlékemben sokszor visszavarázsoltam a napokat, melyeket ott töltöttem.

De álmaim máshová vezettek. Évekkel ezelőtt a Hargitán, a nagy székely havason utaztam keresztül. Teljes pompájában állt az erdő, az

ég felhőtlen volt s a hálás madarak legszebb dalukkal dicsérték a teremtőt. S mikor lassan kapaszkodtunk fölfelé, egyszer csak egy

sírdombot pillantok meg, korhadt fakereszttel. Azután egy másik sírdomb, harmadik sir . . . negyedik sir . . . kereszttel vagy anélkül ... A kocsis

megemeli a kalapját.

— Micsoda sírok ezek?

— Honvédsírok.

— Kik vannak alattuk eltemetve?

— Ki tudná a nevüket megmondani? Negyven esztendeje annak, uram. Elestek a forradalomban.

Isten nyugosztalja meg őket haló porukban. — Ámen.

Hallgatagon haladtunk odább, a vadvirágos sírok elmaradtak.

És mikor a Branyiszkó csúcsán átkeltem, megint csak ott láttam a vadvirágos, elhagyott, besüppedt sírokat, a korhadt, félredőlt fakereszttel.

A fuvaros megemelte süvegét és keresztet vetve magára, imádkozott az ismeretlen halottakért.

Hallgatagon haladtunk tovább, a vadvirágos sirok elmaradtak.

Elmaradtak ébrenlétem óráiból is, de álmaimban ezek kerestek fel s nem a boulevardokon, a korzókon és a galériák alatt, hanem elhagyott

temetőkben és széttaposott sírok közt bolyongtam álomvilágomban.

Egy holdvilágos tavaszi estén Nagykátáról Pándra mentem parasztszekéren. Szalmán fekve szundikáltam, mikor a kocsi megállt.

— Hol vagyunk?

— A Tápió hídja előtt.

Ott álltunk a tápióbicskei csatasíkon. A hold sárga fénye vonta be két oldalt a mezőt. És a mint fölemeltem a fejemet, a sárga fényben újra

megjelentek a korhadt fakeresztek, a behorpadt sírok, egy, tíz. S mikor felugrottam és szétnéztem, szemem előtt, jobbra és balra,

előttem és mögöttem a névtelen halottak keresztjeinek százai, ezrei sorakoztak egymás mellé .-. . mintha tekintetem előtt megnyúlt volna a

határ,a végtelenségbe láttam . . . az egész ország megnyílt előttem . . . s a meredek- bércekről, a csöndes völgyekből, erdők alól, patakok és

zuhatagok mellől néptelen fakeresztek tárták felém száraz, fekete karjukat . . .

És akkor megértettem, hogy mit mondanak ezek a fakeresztek.

Az ismeretlen hősök, a névtelen vértanuk, az elfeledettek emelik felém száraz csontkarjukat.

Azok, a kik ezrével hullottak el a mezőn s jeltelen sírokban alusszák örök álmukat. Azok, akik kimentek, a hír, a dicsőség legkisebb

reménye nélkül . . . csak szenvedés, csak halál várt rájuk ... de a nemzet becsületét megmentették. Azok, a kiknek csontjaiból emelkedtek a

hadvezérek és államférfiak nagyságát hirdető emlékoszlopok s a kiknek a dicsőségéről talán csak az esti szellő tud, mikor a sírjukon fakadt

virágokkal suttogva játszadozik.

És akkor fölemelkedtem, levettem a kalapomat és két ujjamat a sápadt holdvilág felé emelve megfogadtam, hogy a mi tehetséget Isten belém adott,

azt a tehetségemet arra fogom használni, hogy az utolsó nemzeti eposz kicsiny alakjainak egy szerény monumentumot fogok állítani.

így született meg ez a könyv. Vannak benne való történetek, poros aktákból, egykorú levelek megsárgult betűiből, még élő kortársak szóbeli

előadásaiból kihámozva. Vannak benne fantasztikus históriák, melyekkel az akkori emberek szilaj lelkét óhajtottam jellemezni . . . Némelyik történetben a

magam merész álmait regélem el . . . Itt-ott vidámabb hurok pendülnek meg a mindennapi tábori életnek, a jókedvű, egyszerű katonafiúk, nemzetőrök

gondolkozás-módjának ecsetelésére . . . Szívemből jött. Fogadják a szívükbe.

A sztrecsnói piros virágok.

Sztrecsény (1899-ig Sztrecsnó, szlovákul Strečno) község Szlovákiában a Zsolnai kerület Zsolnai járásában, Zsolnától 10 km-re délkeletre a Vág bal partján. 2011-ben 2562 lakosából 2486 szlovák volt.

I.

Néha valami nagy szomorúság fog el. Mikor a gyerekeim vidám szemébe nézek és együgyű fecsegésüket hallgatom,

eszembe jut, hogy oly szép az élet és oly rövid. Megszületünk, kimászunk egy kicsit a melegre sütkérezni, aztán rögtön visszatérünk a

megsemmisülésbe. Mikor holdas éjjel elkésett madarakat látok a hold-sugáron átsurranni, mindig az emberi élet jut az eszembe. Az is ilyen.

Jövünk a sötétségből, egy pillanatra föltűnünk a világosságban, aztán megint elnyel a sötétség. Honnan jöttünk, hová megyünk: ezt a két titkot nem

tudjuk kideríteni.

De vannak fáradt és unott pillanataim, mikor az életet hosszúnak találom és szeretném, ha már én is ott volnék abban a végtelen fekete zarándoklatban,

mely örökkön-örökké a temető felé önti meg nem apadó tömegeit. Mikor megunom a ziháló mellel és sápadt arccal futkosó embereket. Megunom

ezt a hideg kövárost, beteg pompájával és örökös, kábító zajával.

Ilyenkor eltűnök innen és senki sem tudja, hová lettem. Kifekszem Lagosta sziklás partjára s a kék Adria mélységébe bámulok. Vagy elbújok

a délibábos róna egy kis fehér tanyájába s barna parasztokkal egy tálból eszem a csillagos ég alatt. Vagy fölhatolok a Kárpátok legmagasabb ormaira

s hallgatom az erdő zúgását, a vízesések moraját és a sasok éles kiáltásait.

És ezekről a helyekről elfeledett, régi történeteket hozok haza. Sohse tudom, hogy a tenger mormolásából értettem-e ki, a zúgó erdő mesélte-e el,

vagy öreg pásztorok zümmögték a fülembe holdas éjszakán.

Ezt is így hallottam, vagy talán álmodtam?

II.

A Kárpátok közt barangoltam. Nagy hegyeken hágtam át és embertelen vidékeken rejtőztem napokig.

Es egy napon egy tetőre értünk, melyet mély út szelt keresztül és vezetőm, az öreg szepesi polgár, Zimmer Krisztián, lemutatva a völgyekre, szóla:

— Nézd, uram, az ott Lengyelország. Itt állunk Magyarország határán.

Sokáig kalandozott tekintetem az idegenben, végre kifáradt és visszaesett a közelre. Akkor láttam bámulva, hogy a tető, a melyen heverünk, csupa piros virágot terem.

— Nézd öreg, ilyet még nem láttam, ezen a hegyen csupa piros virág terem.

— Bizony nincs abban egy szál sem fehér, kék, vagy sárga.

— És te ezen nem csodálkozol ?

— Nem.

— Tudtad ?

— Tudtam. És te nem hallottad volna soha hírét a sztrecsnói piros virágoknak?

— Nem. Valami történetük van?

— Van.

Az öreg a földet piszkálva a hosszú botjával, aztán csak úgy magában morogva, folytatta:

— Ti urak, kik a nagy kőházakban egymás fölött laktok, nem ismeritek a földet. Azt hiszitek, hogy annak nincs is esze . . . Pedig van. A föld tudja, mit csinál. A mi falunkban a temető kétfelé van osztva. Az egyik felibe csak gyereket temetnek . . . Ebbe a felibe tavasszal csupa fehér virág terem. Olyan szép ilyenkor a temető, mintha friss hó takarná ... És egész nyáron ilyen marad. Mig rá nem esik a hó. És a télben is olyan, mintha tele volna fehér virággal. A tiszta ártatlan lelkek mi nálunk örökké fehér halotti lepel alatt alusszák álmukat . . . Mikor én kis gyerek voltam, a sztrecsnói tetőn is mindenféle színű virág megtermett, de most nem tud más színű teremni, mint piros, mert ezt a földet nagyon sok vér öntözte.

— Tovább, tovább!

Oda csúsztam eléje, rászegeztem tekintetemet és ő lassú, töredezett hangon tovább beszélt.

IIl.

A sztrecsnói tetőt őrizte Szeredai János kapitány hetvenkét honvéddel és egypár száz rosszul fegyverzett nemzetőrrel.

Két lovas volt velük, ezeket Szeredai leküldte a lengyel völgyekbe, hogy hamar hírt hozzanak, ha onnan valami baj közeledik.

Már akkor az ország az orosz betörést várta. Egy reggel sebes vágtatva érkezik a két lovas és jelenti Szeredainak, hogy a töméntelen orosz elöntötte a völgyeket és lassan emelkedik fölfelé. A reggeli ködön át távoli trombitajelek és erős zúgás hatoltak föl a tetőre.

Jönnek !

Szeredai összegyűjtötte a nemzetőröket és így szólt:

Barátaim, ezennel megparancsolom, hogy menjetek haza, görbítsétek helyre a kaszátokat, tegyétek el fejszéteket, rejtsétek el a puskátokat. Nektek feleségetek, gyermekeitek vannak, nem tarthatlak itt benneteket. Fordulj, indulj!

A nemzetőrök elvonultak. A százados csak egy öreg parasztot tartott ott. Aztán riadót fúvatott a kürtösökkel s a front előtt így szólt: Fiaim! Hetvenhárman állunk e helyen és onnan alulról, a ködből, százezer orosz közeledik ránk. De nekünk szembe kell szállnunk e haddal, nehogy a büszke cárnak azt jelentse a vezére, hogy kardcsapás nélkül nyomult át Magyarország határán. Nekünk meg kell őket állítanunk . . . meg kell nekik mutatnunk, hogy csakúgy tudtak behatolni c haza földjére, hogy mindnyájunkat fölkoncoltak. Hadd lássák, hogy olyan nemzettel lesz dolguk e hegyeken túl, mely meg tud halni a szabadságáért.

... A fiatal gyerekekből álló kopott csapat égő tekintete a kapitányra tapadt.

— Fiaim! A mi hazánknak vége. Oly erővel jönnek ránk, hogy el kell hullnunk.

Az örökké vidám Farkas Balázs, a barna arczu sárospataki diák, türelmetlenül megdöngette puskájával a földet és belekiáltott:

— Kapitány uram, ne cifrázd. Fiuk! Éljünk-e tovább haza nélkül, vagy meghaljunk a hazáért?

Haljunk meg a hazáért! kiáltott a kis csapat.

— Fiaim! — folytatta a kapitány megindultan, — ti bár vén katonák, de fiatal legények vagytok. Az egész élet előttetek van még ... a ki el akar menni, ezennel elbocsátom ... a legtöbbnek közületek öreg édesanyja, édesapja van otthon, soknak menyasszonya, testvérei. A ki akar, elmehet. Senkit nem ér a gyávaság vádja, hisz száz csatában megmutattátok, hogy hősök vagytok.

Senkise mozdult.

— Fiaim! — szólt Szeredai, — akkor búcsúzzatok el szeretteitektől. Ezt az öreg parasztot itt tartottam, hogy a leveleiteket elvigye.

És a tizenhét-tizennyolc éves diákgyerekek leültek és borjújukra fektetett papiroson megírták utolsó levelüket. Az a barna arcú fiú a sárospataki kollégiumhoz címezve megírta sebtében, hogy most készül meghalni a hazáért Szeredai János hetvenkét társával. Azután beleírta valamennyinek a nevét, rátette a dátumot és beragasztotta a levelet. De még ráért öt-hat más levelet is írni nehézkezű paraszthonvédek helyett is és olyan szépen megírta, hogy ne sirasson édes szülém, mert én hazámért estem el, de ne feledje el, hogy engedelmes jó fia voltam és imádkozzék érettem.

Szeredai pedig kiállt az oromra és messze-látójával a völgyeket kémlelte . . . Most szakadtak ott szét az utolsó ködfelhők ... az aranyos nap betűzött egyszerre a mélységekbe és — ott állt alant csillogó fegyverben ezernyi,ezer katona.

A honvédek riadója megállította őket, támadásra készültek.

— Készen vagytok?

— Készen. Márton!

Az öreg paraszt, a ki folyton a szemét törülgette, oda jött. A fiuk nagy bőrtarisznyájába rakták levelüket.

— No most, Márton, sebes léptekkel, egy-kettő, hogy kendet is itt ne szorítsák.

Nem maradhatnék én is itt, kapitány úr? kérdi gyönge hangon.

— Nem, — felelt kurtán Szeredai, ezzel hátra vonszolta, egy összekötözött hajcsomót, az óráját, a gyűrűit s egy levelet adott át neki, — ezt a feleségemnek adja át. Előre, gyorsan!

Az öreg lehajtott fejjel botorkált le a dombról s eltűnt az erdőben.

— Vigyázz ! Mozognak ! kiáltott az őr az ormon.

Mindenki hű puskájához nyúlt s gondosan megvizsgálta. Azután^; -a patrontáskára került a sor : hány orosz halála rejlik benne.

S mialatt az oromra állított dobosok és trombitások teljes erővel verték és fújták a honvéd-riadót, a kis csapat lekúszott a mély útba, melynek a lengyel határ felé eső torka kövekkel, nagy szálfákkal el volt torlaszolva.

Egyszerre csak megszólaltak az alsóbb dombokon az orosz bombavető mozsarak s a lövegek ott robbantak szét a sztrecsnói tetőn. A riadó elhallgatott. A két dobos jóformán gurulva érkezett a csapathoz.

— Hát a trombitások ? — szólt Szeredai.

— Meghaltak, — felelt az egyik dobos s puskájával fölfelé mutatott.

Odanéztek. Az egyik trombitást futtában ütötte le a halálos szilánk s úgy bukott előre, hogy feje az út peremén át lógva, lenézett bajtársaira. A halál eltorzította arczát, nyitott szájából vér csöpögött, szemei tágra nyitva meredtek a honvédekre, mintha arra vigyázna, hogy meg mernek-e azok is úgy halni, mint ő.

A gyerekek sápadtan néztek össze.

— Vigyázz ! kiáltott a sárospataki diák, a ki az út peremére fölkapaszkodott, — gyalogság jön az úton. A torlaszon kiki elfoglalta a helyét.

S míg fönt a dombon robbantak a bombák, előttük mennydörgő hurrá harsant föl s egyszerre száz meg száz szürke kabátos katonát láttak feléjük rohanni.

— Tüzelj! — kiáltott Szeredai.

A fegyverropogás után sürü füst borult rájuk.

— Tölts, tüzelj ! hangzott Szeredai szava.

Ujabb fegyverdördülés. A hurráh elnémult. De az ágyúdörgés és a bombák süvítése egyre hallatszott.

A sárospataki diák már fönt hasalt a tetőn és onnan kiabált le a szorosba:

— Az oroszok futva hátrálnak, éljen a magyar! A tisztek megállították, rendezik őket. Ágyúkkal jönnek, a többi ágyút is erre igazítják. Vigyázz . . . Átkozott kutya . . .

A fiatal diák véresen gurult közéjük.

— A puskámat! — szólt rekedten, — valami kartácsforgács a balkaromat találta, de ezt visszaadom nekik ... A puskámat . . .

Szeredai megnézte. A bal válla volt átlőve. Félrehúzták.

A diák hörögve folytatta:

— Jönnek ... Ne törődjetek velem ... a puskámat . . . vizet adjatok, vizet . . .

A dobos megitatta és megmosta az arcát.

— Vigyázz! — kiáltott a torlaszon az őr.

A honvédcsapat két sortüzet adott. Egyszerre a torlasz megrendült, majdnem fölrobbant, egyúttal a csapat feje fölött két bomba pattant szét. Az oroszok szembe is ágyúkat raktak, meg a bombavető mozsarakat is a torlasz ellen igazították.

Sűrű füst borította a szoros utat. Szeredai végigtapogatta magát. Semmi baja sem volt. Lábainál egész

csomag ember vonaglott és jajgatott. A kapitány fölfelé kapaszkodott, hogy jobban lásson. Az oszló füstön keresztül látta, hogy az oroszok szembe nem támadnak, csak robbanó golyókat lőnek a torlaszba . . . Ellenben az erdők tisztásai tele voltak szürke köpönyegekkel. Ezek a megkerülő csapatok voltak.

— A ki él, kapaszkodjék föl a tetőre! — ordított le, — mert itt fojtanak bennünket az útban. Rajta fiúk!

A fölhívásra valami harminc bódult, puskaporfüstös alak mászott föl. Leghátul vonszolta a két dobos a sárospataki diákot, a ki lázban égő szemekkel hol puskát, hol vizet kért.

Alig hagyták el a szorost, az orosz ágyúk a szétszórt torlaszt fölgyújtották . . . s a tűz pattogásán és az ágyúk dörgésén keresztül a rettenthetetlen csapat borzadva hallotta a lent maradt, súlyosan sebesült honvédek kínos jajgatását, mely lassan-lassan elhalt. Ott égtek!

A tetőn egymásnak vetett háttal álltak a haldoklók.

Egyszerre köröskörül az erdőkben megzendül az orosz czári himnusz, a zenekarok fújták, az ezredek üvöltötték. S a tető alatt, az erdőszélen, köröskörül szuronyerdő jelenik meg. Hatalmas hurrá-kiáltás reszketteti meg a levegőt s a szuronyerdő sebesen megindul fölfelé.

Alig voltak harminc lépésre. Ekkor egy aranysisakos, fényes tábornok vágtat ki a tömegből s kardjával intve, éles hangon ezt kiáltja:

Sztoj!

A roham megállt. A tisztek a tábornok mellett teremnek. A tábornok a maroknyi magyarra mutat. Egy tiszt oda lovagol:

— Adjátok meg magatokat!

— Cél, tűz ! — felel Szeredai.

A magyarok sortüzére köröskörül egy fülsiketítő roppanás következik s mikor a füst szétoszlik, nem áll a tetőn senki. Az oroszok lassan közelednek.

A tábornok oda megy a holttestek közé.

— Mind meghaltak? — kérdi az adjutánst.

— Egy él, csak a bal válla van szétroncsolva. De az is el van ájulva.

— Hivd az orvost s úgy kell vele bánni, mintha a mieink közül való volna.

— Tábornok úr, megfújathatjuk a győzelmi himnuszt?

— Ne fújjatok semmit, — szólt a fényes katona elgondolkozva, — a győzelem ezeké a néma halottaké. Ellenben a tilsiti ezredből kétszáz embert rendelj ki, hogy tisztességesen eltemessék őket.

A tábornok jelt ad, az orosz csapatok pedig megkezdték a bevonulást Magyarországba.

IV.

Az eperjesi orosz kórházból egy sebesült hivatta a papot és a polgármestert. A sebesült Farkas Balázs

sárospataki diák és honvéd volta kit az oroszok hoztak magukkal és ápoltak gondosan.

— Hallottak valamit a sztrecsnói harcról? — kérdé Farkas.

— Hallottunk. Már az elbocsátott nemzetőrök beszélték, hogy Szeredai kapitány ott maradt hetvenkét honvéddel. Aztán egy Márton nevű öreg paraszt is beszélte, a ki a leveleket hozta. De legtöbbet az orosz tisztek beszéltek.

— Ezt akartam tudni. Maradt valaki bajtársaim közül életben ?

— Nem. A tilsiti ezred tisztjei hetvenkét halottat számláltak meg.

— Tehát én vagyok az egyetlen, a ki megélt ?

Jó. Most kérem tisztelendő ur es polgármester úr, hallgassák meg és jegyezzék föl, hogy fogadta meg Szeredai János és hetvenkét társa, hogy meghal és hogyan tartotta meg fogadását.

És a két tiszteletreméltó férfiú könnyes szemekkel, borzongva hallgatta a sápadt diák deliriumos előadását a sztrecsnói harcról.

Este újra hívták őket a sebesülthöz. Haldoklott. Letépte kötelékeit. Vére elfolyt, szétroncsolt válla üszkösödni kezdett. Töredezett hangon igy szólt:

— Megfogadtam. Követni kell bajtársaimat. Várnak. Gyáva volnék. Ne ... nem maradhatok e . . . egye . . . dü—dül. Isten! . . .

Meghalt.

Rákosi Viktor. AMERIKAI UTAM. Humoreszk. 1903. RT. 73.

Életemnek egyik igen boldog napja volt, mikor a szerkesztő megkérdezte tőlem:

— Van-e kedve Amerikába menni!

— Hogyne volna.

— Akkor ön fogja lapunkat képviselni a chicagói kiállításon. Szerezzen magának útlevelet.

Ekkor jutott eszembe, hogy mit fogok csinálni a feleségemmel? Etelka nagyon ideges, sok olyan regényt olvasott, melyekben az emberek

hajótörést szenvednek s az amerikai viszonyokról sincsenek tiszta fogalmai. Azt tudja, hogy Kolumbusz fölfedezte, de a fölfedezés után következő

esztendőkből már csak néhány iszonyú szerencsétlenségekre emlékezett. Őt gondosan elő kell készítenem.

Elsősorban tehát a feleségem nagybátyjához, Guszti bácsihoz mentem. Őt szemeltem ki az előkészítő szerepre. A felesége előtt

nem szólhattam, mert tudtam, hogy időnek előtte kikottyantja a dolgot. Intettem tehát az öregnek s félrehívtam a dolgozószobájába.

— Kedves bácsi, egy kényes ügyben valami szívességre kérném.

— No, mi az?

— Amerikába készülök.

Az öregnek a szájában nagyot roppant a szopóka.

— Mi a gutát?

— Igen, a kiállításra. Tudja, az útnak megvannak a maga veszedelmei, de hát én szembe szállok. Csak a szegény feleségemet sajnálom.

Ő nem is sejti.

Guszti bácsi halálsápadtan ült előttem. Odaugrottam.

— Mi baja, bácsi? Hozzak egy pohár vizet?

— Nem, ne bántsd. Mennyi időre mégy ki?

— Nem tudom. Azt hiszem, két hónap alatt megteszem az utat.

- Úgy?

— No ugye, bácsi, lesz szíves Etelkát előkészíteni az útra, ő olyan ijedős.

— Hát őt is viszed?

— Dehogy viszem, csak azzal a gondolattal békéltesse meg, hogy én elutazom. Megteszi? — Meg.

Megszorítottam az öregúr kezét, s elsiettem. Egyenesen föl a belügyminisztériumba, hogy kivegyem az útlevelemet.

Az útlevélosztályban igen udvarias emberek vannak s amint megmondtam, hogy útlevél kell, egy szőke fiatalember tüstént

beleütötte tollát a kalamárisba.

Név, foglalkozás, mind ment szép rendben, mikor megkérdezték, hová tetszik, örömrepesve kiáltottam:

— Amerikába.

A fiatalember úgy fölugrott, mintha megcsípték volna. Szembe állt velem és jól megnézett.

— Akkor nem lehet.

— Miért?

— Tessék illetőségi bizonyítványt és rendőri igazolványt hozni.

— De borzasztó idő, míg én azt megkapom.

— Nincs ismeretsége itt a belügyminisztériumban? Ha van, tessék azokhoz fordulni.

Három ismeretségem is volt: egy méltóságos, egy nagyságos és egy tisztelt úr. Az első engem tegezett, a másodikkal kölcsönösen

tegeztük egymást, a harmadikat én tegeztem. Legelőször is a méltóságos urat kerestem föl.

— Szervusz! Miben lehetek szolgálatodra? Mindig szívesen.

— Egy kis protekcióért esedezném.

— Hivatal? Hm ... hm ...

— Óh, nem.

— Szubvenció a lapnak? Hm ...

— Legkevésbé se. Csak erkölcsi protekció.

— Ah, nagyon jól van. És mi az?

— Igazolni kell a személyazonosságomat.

Ö méltósága arca kiderült s tüstént fogta a kalapját.

— Gyerünk le az útlevélosztályba. Azonnal eligazítom.

Lementünk a földszintre. A folyosón már az ajtó előtt így szól méltóságos barátom:

— Hová is akarsz menni?

— Amerikába.

— Úgy? Hm.

Ezzel megállt, nyakig begombolta a kabátját, zsebre rakta a kezeit s vontatott hangon monda:

— Nagyon messze van.

— Az igaz.

— Van rendőrségi igazolványod?

— Nincs.

— Hja, barátom, nélküle én se tehetek semmit. Előbb szerezz egyet.

Azzal otthagyott faképnél. Bámulva néztem utána s bementem az én nagyságos barátomhoz. Igen szívesen fogadott, leültetett, szivarral kínál

t s végre megkérdezte, hogy mit akarok. Kirukkoltam vele s ő azonnal föltette a hímzett házi-sapkáját, hogy majd lejön velem az útlevélosztályba.

Tanácsosnak véltem azonnal kirukkolni, hogy Amerikába utazom.

— Amerikába? — kérdi s az íróasztalhoz csapta a házi-sapkáját.

Egy darabig mormogott magában, aztán hangosan így szólt:

— Magam nem igazolhatom a személyazonosságot. Keressen még valakit. (Tíz év óta pertu voltunk.)

Hamar leszaladtam a tisztelt úrhoz, aki távoli rokonom volt. Amint a fiú meghallotta, hogy miről van szó, azonnal izgatottan közbevágott:

— Kérem, én pályám kezdetén vagyok, ne avasson bele engem ilyesmibe. Én semmit se láttam, semmit se hallottam. Menjen a rendőrségre.

Azt hittem, hogy a boldogtalan fiatalember megháborodott. Ott is hagytam rögtön ezt a furcsa minisztériumot s mentem át egyenesen

a főkapitányhoz. Ő meghallgatott, fölvette az alapadatokat, behívatott egy fogalmazót, suttogott vele, miközben többször rám mutatott s végre

elbocsátott.

A kapuban két civilemberrel ütköztem össze. Hazafelé menet még kétszer találkoztam velük s többször láttam őket ablakaim alatt elsétálni.

Mit akarnak ezek?

A nap hátralévő része nyugodtan telt el. Másnap reggel még édesdeden szunnyadtam, mikor betoppannak hozzánk apósom és anyósom.

Öleltek, csókoltak bennünket. Anyósom sírt is egy verset. Apósom pedig, amint felöltöztem, azonnal bevonszolt dolgozó-szobámba.

— Károly! — szólt, — mennyi összegről van szó? És lehet-e még pótolni?

— Nem értem.

—Két-háromezer forintot hoztam. Még ugyan-annyit össze tudok szedni.

De minek? Az ég szerelmére, magyarázza meg rejtélyes szavait.

A zsebébe nyúlt, s a következő táviratot mutatta:

Károly Amerikába készül. Az istenért, siessetek föl megmenteni őt. Guszti.

Így készítette elő Guszti bácsi a feleségemet. Falrengető hahotára fakadtam. Apósom nyugtalanul vizsgált.

— De kérem, ugyan hogy gondolhatnak ilyet. Becsületszavamra mondom.

— «Becsületszavadra?» — kérdi apósom gúnnyal és bizonyosan idézőjelek közé rakta e szót.

— De hisz nem kezelek én pénzt, közel se jutok hozzá.

Tekintetem az utcára tévedt: ott állt, szemét ablakomra függesztve, az én tegnapi két emberem. Világos, ezek titkos rendőrök. Fele se tréfa.

Apósommal először is a szerkesztőhöz siettem s tettem neki a következő nyilatkozatot:

— Uram, nem utazom. Lehetetlen. Egész életemben nem tudnám kiheverni, hogy Amerikában jártam.

Aztán elmentünk a főkapitányhoz és leráztam a két titkos rendőrt a nyakamról. Máshoz nem mentem, de mélységesen hallgattam arról,

hogy volt életemnek olyan huszonnégy órája, melyben Amerikába készültem. Valahányszor méltóságos, nagyságos és tisztelt barátaimmal

találkozom, mindig meglepetve néznek rám. Hát ez még mindig Európában van?

Rákosi Viktor: A Bazilika mögött. 1913. 986, 1006, 126. l.

Ádler Géza harmadik emeleti hónapos szobájának nyitott ablakában ült és egy pompás angol pengével vakargatta le arcáról az illatos krémet. A fiatalember rendkívüli gondot fordított arra, hogy földi porhüvelyét a hivatalba menésre s általában az aznapi társadalmi szereplésre előkészítse. Mert ő bankhivatalnok volt, még pedig nem a külvárosban, hanem a Cityben, a Lipótvárosban és tudta, hogy az ő köreiben az elegancia kötelező, megkívánja ezt a karrier és a pozíció. A reggeli öltözködést majdnem kínos gondossággal végezte. A bank-béli munkáját minden megerőltetés nélkül el tudta intézni, ellenben a toalett-részletek megállapítása kifárasztotta öt, ami azt bizonyította, hogy ez nála több agymunkával járt. Tudta nagyon jól, hogyha valaki divatosan öltözködik, az még nem jelent mindig eleganciát. Azt is megsúgta neki az egészséges érzése, hogy a túlzott divatosság ízléstelenség és ép az okozott neki reggeli öltözködés közben nagy fejtörést, hogyan kerülje ki ezeket a veszedelmeket, és miképp tartsa meg a kellő határokat.

Az a ház, melyből ez az ablak a nagyvilágba nyílt, a Bazilika mögött, valahol a Sas-utca környékén terpeszkedett szét komoran és idomtalanul, egy sötét utcában, mely tele volt raktárral és irodákkal. Szembe vele egy másik háromemeletes ház állott, melynek lakói kora tavasztól késő őszig, ha kedvük tartotta, Ádler Géza öltözködésének minden mozzanatát figyelemmel kísérhették. Ebből aztán egy kis csetepaté támadt. A szemben lakók közül sokan névtelen levélben és apróhirdetések útján fölszólították Ádler urat, nem is a maguk, hanem a közszemérem nevében, hogy ne öltözködjék, helyesebben ne vetkőzzön nyitott ablaknál. -- -- -- Egyszer aztán egy fiatal házaspár került oda, s az ifjú férjet természetesen roppantul fölbosszantotta ez a kacér öltözködés. Pláne mikor észrevette, hogy kedves neje szintén fölháborodik ugyan az illetlen ifjú ellen, de csak miután gukkeren hosszabb ideig tanulmányozta az öltözködését. Ez az úr aztán azt találta ki, hogy az utcán keresztül naranccsal igyekezett megdobni Ádlert, aminek következménye természetesen az lett, hogy bedobott néhány második emeleti ablakot. Ebből csinos kis botrány keletkezett, melynek egyes elemei rendőri feljelentésben és tettleges inzultusok, párbajra való kihívásban öltöttek testet. Mikor a bíróság két és fél év múlva Freund és Mocsnik urakat párbaj miatt öt-öt napi fogságra ítélte, már senki se sejtette, hogy ők is Adler Géza nyitott ablakának késői áldozatai. Ádler Géza a borotválkozás után kölni vízzel megmosakodott és háromféle púderrel megszárítkozott. Ha muszáj volt, sok mindenféle szükséges dologról le tudott mondani, de rózsaszín, fehér és halványkék púder nélkül nem tudta az életet elképzelni. Ebből -- -- -- azt lehetett volna következtetni, hogy ő talán költséges és pazar életet él. Nagy csalódás. Adler Géza szerény, majdnem igénytelen fiatalember volt, de bölcsen tudta, hogy mitől döglik a légy. Tisztában volt vele, hogy a jól felhasznált külsőségek és az ügyesen berendezett külszín milyen nagy szerepet játszanak karrierje szempontjából. Különösen a Lipótvárost látta annak a területnek, melyen ilyen politikával sikereket lehet elérni. Ezt az őszinte és goromba külvárosiak egyszerűen flancnak nevezik, de a Lipótváros ezt a kifejezést már száműzte, ott már a smokkot is megfosztotta kenyerétől az előkelő sznob. A flanc bizony egy ostoba és nevetséges dolog. Ádler Géza oly ügyesen és ízléssel tudta csinálni, hogy nem jöttek rá, s az ő köreiben általában komoly fiatalembernek tartották. Tisztelt barátunk nagyon jól tudott takarékoskodni ott, ahol nem látták, ellenben ott volt majdnem minden Vígszínházi premieren, néha megmutatta magát az Operában és a filharmóniai hangversenyen. A Sirály evezős klub háziversenyein oly előkelő meztelenséggel mutogatta izmait, hogy mindenki el volt ragadtatva.

Az ilyen élethez persze jóval több pénz kellett, mint amennyivel a Magyar Szlavón Bank Ádler Géza működését jutalmazta, s így ő, takarékossága ellenére, háztartásában állandó deficittel dolgozott. Minden hónap 21-ikéig még csak ment valahogy a dolog, ekkorra azonban teljesen kifogyott a pénzből és kölcsönökből élt. De ezt is különös ügyességgel csinálta, a mennyiben megválogatta, hogy kiket pumpol meg. Hitelezői mindig ugyanazok az emberek voltak, ezt a megállapított társaságot soha át nem lépte, adósságait pontosan visszafizette, úgy, hogy renoméjában semmi hiba sem esett. Minden gondossága dacára, az egyensúly néha megingott és takarékpénztári kölcsönökkel kellett segíteni. Ezek az összegek az évek folyamán fölszaporodtak kétezer koronára, amit családi összeköttetései révén a sárbogárdi takarékpénztár oly előzékenyen kezelt, hogy Ádler pesti barátainak és a fővárosi hitelintézeteknek soha tudomására nem jutott.

Adler Géza fölállt, nagyot nyújtózkodott, tükrébe egy búcsúpillantást vetett, s az éjjeliszekrény felé fordult, hogy pénztárvizsgálatot rendezzen. Mert kritikus nap volt, április 21-ike. Csak a kabát hiányzott még és készen volt az élet küzdelmeire. E pillanatban megkopogtatták az ajtót, s egy női hang megszólalt: - Ádler úr kérem, küldhetem a kávét ?

- Jó reggelt kívánok Málcsi kisasszony! Igenis, kérni fogom.

Az ajtó kinyílt és egy nagy darab parasztlány jelent meg, tálcán hozva egy nagy pohár gőzölgő kávét két kiflivel. Ádler ugyanis takarékosságból otthon reggelizett, ami legalább négy forinttal kevesebbe került neki havonként, mintha kávéházba járt volna. Minőség és mennyiség dolgában is nyert, mert itthon a kávéja fölött egy szerető lélek, nem pedig egy közömbös lény őrködött. Ez a szerető lélek Málcsi kisasszony volt. Málcsi kisasszony Fried Adolf raktárfelügyelőnek egyetlen leánya volt, akit a jó Isten egy csodálatos tulajdonsággal áldott meg: mindig abba a szobaúrba volt szerelmes, aki náluk lakott. Gépírónői állást foglalt el egy bankban és alkalma nyílt számos úriemberrel összejönni, de sohasem történt meg vele, hogy belebolondult volna egy idegenbe. Ellenben az ő szobauruk könnyen hevesebb dobogásba hozta a szívét. De mikor aztán a szobaúr odébb állt, Málcsi szíve is hűlni kezdett, s lassan-lassan az új lakó felé fordult, Málcsi úgy okoskodott, hogy ha valaki, úgy ez az úr lehet az, aki őt feleségül veszi, ez az úr, akinek alkalma van őt úgy házi körben, mint hivatalában megfigyelni, s akit állandóan bájainak varázsa alatt tarthat. De akárminő ügyesen manőverezett is, eddig egy lakójuk sem esett bele a kelepcébe. Ádler meg pláne észre se vette a kis lány játékait, persze nagyralátó terveibe egy ilyen gyönge kis házasság sehogy sem passzolt bele.

- Rozi, itthon van Fried úr? — kérdi a belépő cselédet.

- Igenis, még itthon van.

- Mondja meg neki, hogy kéretem egy szóra, mielőtt elmegy.

A pénztárvizsgálat eredménye ugyanis az volt, hogy Ádler Géza magánvagyonának érc-alapja nem több, mint egy korona hetvenkét fillér, a bankjegy pedig semmi. Következik tehát, mint a bankban mondani szokták, kirándulás Pumpéjibe. Ennek az utazásnak első állomása Fried bácsi volt, minden hó 21-én ő rá tíz korona lévén kivetve, amit a következő hó 2-ikán pontosan visszakapott, kamattal: Ádler Géza jövedelme az utóbbi években emelkedett, de annyira nem tudta vinni, hogy a 21-ike és elseje közt tátongó űrt betölthesse. A hold nem fogyatkozott el oly szabályszerűen, mint az ő pénze. Újra kopogtattak az ajtón és megjelent a főbérlő. Egy valaha szebb napokat látott öregember, aki nem szűnt meg emlegetni, hogy ő egykor Simontornyán a maga boltjában milyen úr volt. Bizonyos szomorúság, törődöttség látszott rajta, amit már itt szedett magára, ebben a nagy, bús kaszárnyában, ahol idegen emberekkel összezsúfolva, egy szűk lakásban szorongott, ő, aki fél életét, mint szabad ember. a maga kis verandás házában, baromfiudvarán és gyümölcsfás kertecskéjében töltötte el. Mikor valakire rátekintett, úgy tetszett, mintha keresztülnézne rajta, szeme a távolban kutatva, a múlt képeiben gyönyörködnék. Fő-törekvése volt annyi pénzt megtakarítani, hogy falun egy kis parasztházat vehessen magának, s ott fejezhesse be életét. De hát ez nehezen ment, mert üzlete nem volt, csak hivatala, s nem is volt már ereje és bátorsága hozzá, hogy ebből az állapotból kivergődjék. Bizony, ez nem élet egy kereskedőre nézve, aki egykor szabad és független ember volt. Sokszor mondta is, mikor szomorúságának okát kérdezték: a magunkfajta ember abban a pillanatban befejezte életét, a melyben le kell mondania arról, hogy vagyont szerezzen.

- Tudja-e Fried bácsi, hogy már 21-ike van? — kiáltott Ádler a belépő felé.

— Hja, az idő vasfoga gyorsan eljár, — felelt az öreg, aztán minden további szó nélkül elővett egy tízkoronást és átadta Ádlernek, — hát még mindig nem tudja magát úgy ranzsirozni,* hogy ne legyen rászorulva ezekre az apró kölcsönökre?

*Anyagilag rendbe jönni

- Nem lehet Fried bácsi, nem jövök ki a fizetésemből.

- Nem csudálom, a maga úri passziói mellett.

- Az én úri passzióim? Engedje meg Fried bácsi, hogy ezen nevessek. Hisz maga tudja legjobban, hogy én milyen szerényen élek, s ha tudom, hogy nem látják, még a számtól is elvonom a falatot.

- Ezt a bolondságot nem értem. Koplal, csakhogy tavasszal két hetet Abbáziában tölthessen.

- Hát ebben az egyben van egy kis igaza. De csak egy kicsi. A többi, amit maga úri passziónak nevez, az nálam mind rideg számítás. Sőt még ebben az abbáziai extravurstban is van egy kis számítás. Mert nem azt mondják rám az emberek, hogy pazarló vagyok és szeretek urat játszani, hanem azt, hogy ennek az Ádlernek bizonyosan van egy kis családi vagyonkája, a mit mindenki előtt titkol, és lássa, ez aztán emeli a hitelemet és fokozza a tekintélyemet és a renomémat. Nem ismeri maga az életet, Fried bácsi.

Az öregember arcán szomorú mosoly jelent meg.

— Lehet, hogy elmaradtam a világtól és a maguk modern életét nem ismerem, mióta megszűntem ember lenni és mint gép tespedek itt a hivatalban, de az mégse megy a fejembe, hogy egy ilyen praktikus pályán működő fiatalember két hétig adja a grófot Abbáziában, aztán hazajöjjön és ötven hétig húzza az igát a büróban.

E szókra mintha a fiatalember arca is el-komorodott volna, csak egy pillanatra, mint mikor a futó felhő árnyékot vet a rétre.

- Hát megvallom magának őszintén, Fried bácsi, hogy e két hét nélkül, mely alatt szabadnak, függetlennek, igazán úrnak érzem magamat, nem tudnék az év többi részén át dolgozni. Tudja, mint mi valamennyien, én is azt remélem, hogy egykor gazdag ember leszek és akkor nagyszerűen fogom az életemet berendezni. No hát ezt a két hetet úgy tekintem, mint előleget abból a jövendő finom életből. Annyival is inkább ragaszkodom hozzá, mert hátha álmaim megcsalnak, és sohse lesz belőlem gazdag ember. Tudja Fried bácsi, ez a két hét nekem olyan, mint mikor a szegény napszámos szombat este jól berúg és elfelejti minden földi nyomorúságát.

Erre a szóra, földi nyomorúság, az öreg egy mélyet sóhajtott és csak ennyit felelt:

— Magának van igaza, öcsém. Gyerünk az ólombányába.

Megfordult és kifelé ballagott, de még egyszer visszafordult és így szólt:

— De azért azt még sem értem, hogy nem, mint független kereskedő ember keresi a gazdagság útját. Ott csak hamarabb megtalálja, mint a bankban. Látja, énnekem az élet nem sikerült és öreg napjaimra nem tudtam annyit szerezni, hogy szerényen, de gondtalanul megélhessek. De azért boldogan gondolok vissza a régi időre, amikor nem parancsolt nekem senki, s olyan úr voltam a boltomban, mint akárcsak egy földesúr a maga birtokán.

— Még csak egy kérdést engedjen meg, mely már régen fúrja az oldalamat. Honnan a fészkes fülemüléből veszi maga a pénzt erre az abbáziai farsangolásra? Tíz koronánként szedi össze tőlem és egyéb emberektől?

— Oh dehogy, erre én és Karapancsy barátom évközben tartalékalapot szervezünk. Tizenegy hónap alatt összespórolunk négyszáz koronát, nincs olyan nap, hogy néhány fillért vagy hatost vagy koronát, ahogy jön, hozzá ne tegyünk, s ezt az összeget két hét alatt elpucoljuk. A maga tíz koronájából aligha megy hozzá valami, abból először is egy másik hitelezőmet elégíteni ki, akinél ma lejáratom van, ami megmarad, az kell a napi életre. Hej, bátyám, nehéz élet ez, alig várom már, hogy kirúghassak a hámból és felejthessek mindent.

Az öregúr vállat vont, kiment az előszobába, Ádler követté. Málcsi kisasszony már ott állott a falitükör előtt s a kalapját tette föl, mert ő is a hivatalba indult, mint az urak. Az ismerősök közt volt egy fiatalember, aki, igen találóan, úgy jellemezte Fried Málcsit, hogy bujdosó bájú leány, mert Málcsinak voltak napjai, mikor nagyon jól festett és voltak napjai, mikor csúnyának lehetett mondani. Eredeti volt a japánvágású szem és szája két oldalán két gödröcske, melyek azonban csak akkor mutatkoztak, mikor nevetett. Málcsi ezt tudta és azért sokat nevetett, s ezzel a társaságot végre is idegessé, gödröcskéit pedig banálissá tette. Málcsi különben jövő reményeinek nagy részét ezekbe a gödröcskéibe helyezte, mert egyszer azt mondta neki egy tapasztalt barátnője, hogy vannak emberek, akik ezért meg tudnak bolondulni. Fájdalom, az eddigi szobaurak nem tartoztak ezek közé. Málcsi nevetésének még egy hibája volt: nagyon kimutatta elől egy aranyfogát, amit a legtöbb ember nem igen tart valami esztétikus látványnak. Ádler nagyot köszönt Málcsi kisasszonynak és elvágtatott mellette. Bármily aranyos mosollyal fogadta is Málcsi az ő köszönését, eszébe se jutott felajánlani neki, hogy együtt menjenek a hivatalba. Mindég egyedül szokta elhagyni a nagy háromemeletes házat, mert ez neki egy kis diadalt jelentett. A fess szobaúr ugyanis népszerű volt a házban. A gangon klopfoló szobalányok szemtelenül a szeme közé nevettek. Az épen kint levő asszonyok utána fordultak. Még Rápolty Csibi, színművésznő udvari szobájának ablakán is megmozdult a függöny, ami annyit jelentett, hogy ő nagysága is szíveskedik egy pillantást vetni a fess ifjú után. A rokonszenvnek ez az élénk megnyilatkozása nagyban emelte Ádler Géza önbizalmát, s megelégedettséggel töltötte el. Büszkén emelte föl a fejét, — nem nézve senkire, gyors léptekkel tova tűnt. Málcsi kisasszony pedig nagyot sóhajtott, s apja társaságában hagyta el a házat.

(Folytatása következik.)

A Magyar Szlavón Bank szecessziós házának kapuja alatt megkondult az öreg harang, nem az, melyre a bukott bankok tartozásuk kifizetését szokták bízni, hanem az, a mely a nagyfejűek megérkezését jelenti. A kondítás ezúttal Török Sándornak, a vezérigazgatónak szólt, akit a tisztviselők maguk közt csak muftinak szoktak nevezni. Mindég korán jött, majdnem ő volt az első az épületben. Könnyű neki, őt nem fenyegeti az a veszedelem, ami a kisebb tisztviselők feje fölött lebegett, akiket kollégáik rögtön strébereknek neveztek, mihelyt pontosan jártak a büróba. Török Sándor itt már följebb nem igen mehetett, ezt se tudták megbocsátani neki a pukkancsok. (Bankbéli intim nyelven így hívták az irigységükben pukkadozókat.) Zuglóban volt neki egy kis szövetkezete, mint ennek a megteremtője és igazgatója kezdi e pályafutását. Ha ez a szövetkezet követte volna azt a szokást, hogy az állatvilág köréből választ magának valami szimbólumot, nem a Méh, nem is a Hangya, hanem inkább a Pióca felelt volna meg működésének. Nem mi mondjuk ezt, hanem Tornavári Miklós szerkesztő úr, akinek volt egy kis zuglói hetilapja, melyet ő a becsületes emberek gyávaságára és gyámoltalanságára alapított. Ha ezt a lapot az ember a kezébe vette, rögtön rájött, hogy nem hiába gyártják a papirost rongyból. A lap vakmerő volt és szemtelen és jó pénzért mindent megirt, amit azonban ellensúlyozott azzal, hogy ugyancsak jó pénzért mindent el is hallgatott. Mindég gyanús, ha egy lap nagyon lármás, mert csak azért tatja el a száját, hogy betömjék. Az igazság iránt nem volt semmi érzéke: annyira hazudott, hogy még az ellenkezője sem volt igaz annak, amit irt. Török Sándor bankalapítása nagyszerű prédája volt Tornavári Miklósnak, mert az ilyen intézetek különösen érzékenyek a nyilvánosság iránt. Török Sándor akkor fiatal és erőteljes ember volt, aki bikaviadori allűrökkel ment neki az életnek, s nem szokott kitérni a küzdelem elől. Eleinte Tornavári Miklóssal szemben is így akart eljárni. Még akkor nem jött rá, hogy az e fajta embereket nem a fülüknél, hanem a nyelvüknél fogva kell megragadni. Végre beleunt abba, hogy Tornavári lapja minden héten Rózsa Sándorhoz és egyéb jó nevű betyárokhoz hasonlítsa és kiegyezett a jeles úrral. Az eredmény rögtön mutatkozott. - - -

A Zugló akkoriban nem sok kilátással kecsegtetett. Első települői jobb módú hivatalszolgák és egy kissé megtollasodott postások voltak, akiket, többnyire faluról beszármazott emberek lévén, az a vágy kergetett ide, hogy mint elődeik, ők is a maguk házában lakhassanak. Nem élt bennük nagyobb ambíció, mint a fecskében, csak annyi, hogy erre a helyre, a büszke főváros homlokzatára, egy sárfészket tapasszanak, de az aztán az övék legyen. Ez a vágy, melynek lángját különben a függetlenségre való vágy is táplálja, szinte beteges erővel él az e fajta szegény emberekben. Lelkűk tele van félig elmosódott képekkel, apjuk, nagyapjuk kicsi hajlékáról és kedves környezetéről. És kegyetlen szívóssággal, páratlan elszántsággal tudnak küzdeni azért, hogy egy tenyérnyi földön ezt újra megvalósítsák. Ezt az álmot kergetve, menekültek ki a rideg kőházak tömegéből, a sötét pince-szobákból, hol levegő híján már-már fulladoztak. És boldogan koplalták össze a költségeket, mert újra szabadoknak, falusiaknak, maguk gazdájának érezhették magukat.

Ebbe a beteges vágyba, elszánt törekvésbe és szívós szorgalomba eresztette bele gyökereit a Zuglói Polgári Bank és nem csalódott. Mert ezek a szegény emberek jó fizetők voltak, s a fölvett kölcsönöket pontosan törlesztették. Ha pedig elesett valaki a küzdelemben, a bank abban sem károsodott, mert a telket megkapta. Mikor a Zugló szélesebb köreiben is népszerű lett, s vagyonosabb emberek, sőt telek-spekulánsok is megszállták, akkor ott már a Polgári Bank uralkodott, s ő irányította az üzleteket. Az ő beleszólása nélkül egyetlen telek se cserélhetett gazdát, így aztán természetes, hogy virágzásnak indult.

Török Sándornak jobb keze a munkában Stuncz Domokos volt, kit legjobban úgy jellemezhetünk, ha azt mondjuk róla, hogy egy elzüllött finánc-zseni. De sok nálunk a félbe maradt tehetség, akiket a kicsinyes, szegényes viszonyok fejlődésükben megállítottak és elgémberítettek. Stuncz Domokos elméjének néha olyan villanásai voltak, mint aminők a lángésznek szoktak lenni, s ezt főnökei igen ki tudták aknázni a maguk javára. Egyáltalán nem értett ahhoz, hogy önmagát adminisztrálja. Azzal se törődött, ha mások zsákmányolják ki az ötleteit, ő megelégedett azzal, hogy egy-egy pénzügyi kombinációja alatt az alkotás gyönyörűségét élvezze. Nem volt nagyravágyó, se hiú, se hatalom, se pénz őt nem izgatta, már azt is sikernek tekintette, hogy mindenben tanácsát kérték és terveit meghallgatták. Török Sándor bankjához úgy került, hogy egyazon túladunai városból származtak Budapestre. Stuncz úr sokkal idősebb volt, majdnem apja lehetett volna főnökének. Nagyon szerették, mert megértették egymást. Török Sándornak, maga is okos és tehetséges ember lévén, rendkívüli érzéke volt Stuncz Domokos eszméi iránt, s nagyon ügyesen tudta azokat értékesíteni. A két tehetség közt olyan viszony volt, mint a kagyló és az ékszerész között: a kagyló termi a gyöngyöt, az ékszerész pedig elkészíti, megmunkálja, földolgozza, s ezzel diadalra juttatja. Akik ezt a hasonlatot nagyon sántának találják, azoknak mondunk egy másikat: olyan viszony volt köztük, mint a hadvezér és a vezérkari főnök közt. A vezérkari főnök csinálja a tervet, a hadvezér pedig vezeti az ütközetet, de ad beléje a maga tehetségéből is.

De Stuncz Domokos nemcsak a bankban volt segítőtársa Töröknek, hanem az élet minden körülményei között tanácsadóként állt mellette. A legnagyobb bensőség uralkodott közöttük, s Török Sándor még társas-életi szereplésében is Stuncz úr utasításaihoz alkalmazkodott. Mikor aztán a bank pénzes-zacskói már duzzadni kezdtek, s a két fő körültekintett, hogy merre kellene az üzlet körét kitágítani: egyszerre beütött a szerencse. Az ötmilliós városi kölcsön ügyében a bankdirektorok maguk közt egy titkos ankétet tartottak, s ezen Török Sándor egy pár odavetett eszméjével olyan feltűnést keltett, hogy a bankfejedelmek egymásra néztek és tekintetükkel azt kérdezték egymástól, ki ez a gólya és micsoda bankja van neki? A csudálkozás még nagyobb lett, mikor a gólya zsebére ütött és abban a legszolidabb aranykészlet csendült meg. Ennek első következménye az lett, hogy Török Sándort rögtön beválasztották egy úgynevezett előkészítő bizottságba, melyben kívüle két olyan ember volt, akit Európa összes tőzsdéin tisztelettel szoktak emlegetni. A három közül ő lévén a legfiatalabb, őt bízták meg, hogy a tervezett pénzügyi művelet előadója legyen. Ennek a feladatnak Stuncz úr segítségével oly fényesen felelt meg, hogy egyszerre híres ember lett belőle. Három hónap múlva megkínálták a Magyar Szlavón Bank vezérigazgatói állásával, melyet elfogadott, de azzal a kikötéssel, hogy Stuncz Domokost is magával viheti. Ettől kezdve a Zuglói Polgári Bank úgy szerepelt, mint a Magyar Szlavón Bank fiókja és alapítása.

Stuncz Domokos a vezérigazgató úr fogadóterme mellett dolgozott, nem nagyon előkelő állásban, de igen jó fizetéssel. Új hivatalában is tovább játszotta a véka alá rejtett világosság szerepét, s továbbra is csak Török Sándor előtt nyilatkozott meg. A bankban csak annyit tudtak róla, hogy vezérigazgató, de nem sejtették, hogy milyen viszony áll fenn kettőjük között. Meglehet különben, hogy más ki sem tudta volna Stuncz-ból hámozni a zsenit, erre csak Török Sándor volt képes a maga éles eszével, amit a sokévi együttműködés gyakorlata is elősegített. Ők ketten tettek egy egész embert, még pedig igen kiváló embert.

Török Sándor, kinek a bankba való megérkezését ezen az április 21-ikén a portás a szokott két kondítással jelezte, ezúttal még sem az első volt a hivatalban. Stuncz Domokos volt az, aki megelőzte. Stuncz úrnak ugyanis megint volt eszméje Török Sándor számára, ilyenkor mindig korábban jött a büróba, ott elszívott egy úgynevezett gondolkodási pipát, mely alatt gondolatait rendbe szedte, mikor aztán a dupla kondítást meghallotta, behívta Jackó szolgát, s beüzent a vezérigazgató úrnak, hogy tiszteletét óhajtaná tenni. Soha Stuncz úr a formákat meg nem sértette s mindig megtartotta a kellő distanciát, melynek a vezérigazgató és a szerény hivatalnok között fenn kell állania. Török akármit csinált is, nem tudta erről leszoktatni. Az öreg azt szokta mondani: a hivatal az más, és a barátság az megint más. Ha a barátságot átviszik a hivatalba, abból konfidencia lesz. Ennek pedig nincs helye a vezérigazgató és alantasa között. Most is megvárta, míg Jackó visszajött a jelentéssel, hogy a vezérigazgató úr szívesen látja. Levetette dolgozó kabátját, fölhúzta a redingotját (ruhadarab) és átment Török Sándor hivatalos szobájába. A napi munkára vonatkozólag néhány kérdést intéztek egymáshoz, aztán az öreg hirtelen megszólalt:

- Te Sándor, az arcod fakó és a tekinteted bágyadt. Van valami bajod?

- Nincs nekem öregem semmi; persze a rendes idegességen kívül.

- Tudod-e, hogy már április 2l-ike van?

- Mit akarsz ezzel mondani?

- Abból, hogy nem találod ki, látom, hogy az életfilozófiában még mindig gyönge vagy. Maholnap vége a tavasznak és te szeptember óta szakadatlan itt robotolsz.

— De mikor nincs szükségem a pihenésre.

— Neked talán nincs, de szüksége van a pozíciódnak.

Török Sándor elnevette magát, nagy barna szemei megvillantak s kezét szeretettel tette az előtte ülő szürkülő fejű ember vállára.

— Kezdelek érteni, öregem. Már megint nagyon nyárspolgár vagyok és elhanyagolom a külsőségeket? Mi?

- Úgy van. Dolgozol, mint egy ló és nem teszel semmi koncessziót a világnak. Ez nem megy így fiam, a hogy te gondolod. A karrier útjából nemcsak a nagy sziklákat kell félre hengeríteni, hanem az apró kavicsokat is le kell kotorni. Az ember úgy is kitörheti a nyakát, hogy elcsúszik egy narancshéjon. Szóval az utat tisztán kell tartani és minden apróságra ki kell terjedni a figyelemnek.

- Úgy beszélsz, mint egy görög bölcs. Van valami terved a számomra?

- Persze, hogy van. Feltétlenül szükségesnek tartok kétheti Abbáziát.

— Brr! Brr! Nem tudsz valami mulatságosabb helyet?

- Nem lehet. Legalább egyelőre nem. Három év múlva úgyis Nizzába foglak kergetni. Egyelőre azonban meg kell elégedned azzal, hogy elhelyezzelek Budapest tavaszi kirakatában. Mégpedig az egész családoddal együtt.

—Nem valami családi összeesküvés eredménye ez a terved?

— Nem. Famíliád nem is sejti.

— No, őket boldogabbá teszed vele, mint engem. Előre is jósolom, hogy a lányaim össze fognak csókolni érte.

— Hát beleegyezel?

- Furcsa kérdés. Hát tehetek én valamit a te zsarnoki hatalmad ellen? Igazán kezdem hinni, hogy az Úristen őrangyalnak rendelt mellém. És ha már ennyit megtettél, végezd el azt is, hogy telefonálj a feleségemnek a nevemben, hogy három nap múlva utazunk, és azonnal fogjon az előkészületekhez.

—Két szobát rendelek a Palace Hotelben és hálószakaszt a vasúton.

Ezután megint hivatalos dolgokról kezdtek beszélgetni. Ekkor már a nagy épület zúgott, mint egy teljes munkában levő méhkas. A szolga jelentette, hogy már öt ember van az fogadó teremben, mire Stuncz rövidesen búcsúzott és kotródott. Még az ajtóig sem ért, mikor Török utána kiáltott:

- Hallod-e öregem, még egy megnyugtató szót várok tőled.

— Micsodát?

- Remélhetőleg a nyaramat békén hagyod?

- Nem ígérhetek semmit fiam. Úgy látszik, Pomázzal fel kell hagynod. Számításom szerint az idén a Tátrában kell nyaralnotok.

- Szentséges Isten! - - sóhajtott a vezérigazgató, de tovább nem folytathatta, mert Stuncz úr nem állott kötélnek, hanem eltűnt a puhára kárpitozott hatalmas ajtó mögött.

A vezérigazgató hátradőlt karosszékében és elmélázva tekintett maga elé. Meghatottan gondolt erre a különös emberre, aki meleg szívével és puha kezével mindig segítően állt mellette, életének nagy és kicsiny momentumaiban egyaránt, a döntő sikerek pillanatában ép úgy, mint mikor a savoir vivre (élni tudni kell) ravasz kis ötleteiről volt szó. Török Sándor három éves korában elveszítette az édes anyját, ezért nagy szüksége volt erre a meleg szívre, mely kora ifjúsága óta őrködvén fölötte, gyakran megóvta öt a féktelenségtől, melyre tehetsége és túláradó temperamentuma bizonyára elragadta volna. A jó Domokos bácsi! Milyen megfigyelője és milyen mélységes ismerője lehet az életnek és az emberi léleknek, hogy ilyen dolgok is eszébe jutnak, mint ez az abbáziai kirándulás. Neki bizony esze ágába se volt, sőt a nyarat is Pomázon akarta tölteni, abban a diófák közt rejtőzködő tornácos házban, melyet már évek óta bérel. De hát nem lehet.

Stuncz bácsi azt mondja, hogy ez most már derogál neki és ő kénytelen lesz elhinni és aszerint cselekedni. A Magyar Szlavón Bank direktora nem nyaralhat Pomázon. A Magyar Szlavón Bank vezérigazgatója csak olyan helyen nyaralhat, melyet az újságba a személyi hírek közé ki lehet tenni. Minő hálával tartozik ennek az embernek. El se tudta képzelni, hogy miképpen rója le ezt a nagy tartozást. De gyakran tett fogadást magában, hogy apjaként fogja szeretni ezt a sajátságos férfiút, aki egészen fölolvadt az ő érdekeinek szolgálatában. És életének egyik föladatául tekintette, hogy gondtalan és boldog öregséget biztosítson Stuncz bácsi számára. Egy óra múlva Stuncz bácsi valami okmányokat hozott be aláírás végett a vezérigazgató úrnak, s egyúttal azt is megmondta neki, hogy telefonált haza.

- Nos, mit szóltak? - Csak Bibi volt otthon, a ki örömében egy nagyot sikoltott, aztán megcsókolta a telefon kagylóját, s azt mondta, hogy ezt küldi nekem a jó hírért jutalmul.

Bibi a kisebbik Török lány volt, Stuncz Domokos úr kedvence, abban a kiállhatatlan korban, melyben naponként heves küzdelmeket vívott nénjével azért, hogy ő is hosszú szoknyát kaphasson. Török Sándor nagyot sóhajtott és szólt: — A kocka el van vetve, a família föl van biztatva, így hát a visszavonulás lehetetlen.

- Bizony fiam, lehetetlen. És jegyezd meg, hogy most már csak előre mehetünk, de visszafelé nem. Vagyis most már Pomáz végkép a sutba kerül. Mit szólna a világ, ha Abbázia és a Tátra után megint a pomázi vityillóra kerülne a sor?

- Talán még a papírjaink is esnének, — felelt nevetve Török.

- Bizony nem is mondasz olyan abszurdumot, — felelt Stuncz bácsi és egy cseppet se nevetett hozzá. Azzal összeszedte az irományokat és eltávozott.

Valljuk meg, hogy Török Sándor röstellte egy kicsit ezt a komédiát, amibe Stuncz úr olyan könnyen beleugratta. Ügy érezte, hogy nem nagyon méltó komoly emberekhez, akik felelősségteljes pozíciókat töltenek be. Egyszer, valami hasonló esetben, meg is mondta ezt Stuncznak, a ki erre nagyon elkomolyodott és így felelt:

- Igazad van fiam, de mi kénytelenek vagyunk megalkudni a mi kisvárosi viszonyainkkal. Te olyan vagy, mint egy cápa, aki a városligeti tóba került: alkalmazkodnod kell ehhez a tócsához, azt hiszed, hogy ez másutt nincs meg? Dehogy nincs, csakhogy más formában. Emlékszel, mikor a párisi Bois-ban egy hírneves színésznőt láttunk autózni. Mindenki suttogta körülöttünk, hogy melyik bankárnak a szeretője. Nos, ott ez tartozik a bankár pozíciójához, hogy összeköttetésbe hozzák a legnépszerűbb primadonnával. Mi még nem vagyunk ennyire, de apró csalafintaságokról már nekünk is kell gondoskodni, hogy a világ szemei előtt forogjunk. Hát csak nyugodjál bele.

(Vége következik.)

III.

Ádler Géza a bankban szobatársa volt Karapancsy Lorándnak. Karapancsy Loránd a korszellem áldozata volt, mely azt trombitálta az úri családok fülébe, hogy adjátok fiaitokat vagyonszerző szabadpályára, melyen munkájuk a maguk javára kamatozik s ahol vállalkozó kedvüknek tág tere nyílik. Ezért az érettségi után fiát nem a jogra, hanem a kereskedelmi pályára adta, utána rögtön beszervezte a Magyar Szlavón Bankhoz. Karapancsy Loránd a lemondás bús mosolyával lépett be ebbe a hivatalba. Abban az életkorban, melyben összes barátai a jogi egyetemen bálokat rendeztek, párbajoztak és politikai mozgalmakat rendeztek, ő már naponta hét órát töltött a büróban. De hála Adler Gézának, akivel, mint ők magukat kifejezték, egy gályapadhoz kötözve, húzták az evezőt, gyorsan beletörődött pályájába. A két fiatalember hamar megértette és megszerette egymást. Együtt dolgoztak, együtt lumpoltak és együtt szőtték álmaikat, melyek részint véres forradalomban, s az összes bankdirektorok lenyakazásában csúcsosodtak ki, részint a Karapancsy és Adler bank megalapítása körül forogtak. A bankalapítás rendesen a hó elején került szóba, ellenben a forradalmat megdöbbentő következetességgel, mindig a hónap vége felé tervezgették. Zilált pénzügyi viszonyaikban is rendületlenül támogatták egymást, bölcsen úgy okoskodván, hogy a semmi akkor se lesz kevesebb, ha kétfelé osztják. Két fajtájú magyar találkozása volt ez, olyan két fajé, mely ha ebben az országban mindig és mindenütt megtalálná egymást, és vállvetve küzdenének, az valóságos szerencse volna Szent István birodalmára nézve. Mind a kettő a hazai talajból fakadt, hivatását csak itt találhatta meg és rendeltetését csak itt tölthette be. Az egyik, aki gyökereit a múltba eresztette, képviselte az őserőt és a szilárdságot, a másik, aki erős karjait a jövő felé tárta, képviselte az életrevalóságot és a mozgékonyságot. Az első, a pesszimista bús magyar, aki ha bajba kerül, elcsügged, azzal vigasztalja magát, hogy több is vészelt Mohácsnál, anélkül, hogy igyekeznék a csávából kimászni. A másiknak, ha bajba kerül, az a csatakiáltása, hogy lesz még szőlő lágy kenyérrel, aztán kidolgozza magát a hínárból és újra talpra ugrik.

Ezen a bizonyos április huszonegyedikén, nemcsak Adler, hanem Karapancsy napja is komor felhőkbe burkolódzva emelkedett a hegyek fölé. Ő is sokat elsajátított már Adler életfilozófiájából és a szegénység ellen való berendezkedéséből, de mégis nehezebben tudta az örvényeket megúszni. Különösen nagyszámú hitelezőinek rendben tartása okozott neki sok kellemetlenséget Mennyi bosszúságot szereztek neki az adósai! Mert természetesen adósai is voltak. Gentleman ellenes és inkorrekt eljárásnak tekintették, ha Karapancsy őket a tartozásukra figyelmeztetni merte, így tehát a visszafizetés oly bizonytalanul és rendetlenül történt, hogy az államháztartás egyensúlya szempontjából semmi fontossággal nem bírt. Adler Géza segítség nélkül nem is tudta volna a veszedelmes szirteket rejtő vizeket megúszni.

A mai napon tehát mind a ketten fanyar kedvvel jelentek meg a hivatalban, de mindent egyszerre elfelejtettek, mikor a postás eléjük tette a három legutolsó abbáziai kurlistát (árjegyzék) és az ott rendezendő mulatságok prospektusát. Ezt a tavaszi abbáziai kirándulást ugyanis együtt szokták megtenni s az erre szükséges költség, 400 korona, már együtt is volt a takarékpénztárban. Az áldott könnyelműség kedves tündére egyszerre levette a vállukról a napi gondokat, s nagyuraknak érezték magukat, akik senkivel se cserélnek a földön. A listákból egyszerre előböngészték a régi ismerősöket. Ott van kedves barátjuk, Csetvertinszky Ciril herceg. kinek két orosz trapperével ők is kucsirozni szoktak. Ott van az olasz operett társulat, melynek tagjaihoz szoros barátság fűzte őket. Ott van az az amerikai család, melynek két szép virágszálával teniszezni és vitorlázni szoktak. A program szerint lesz jachtverseny, teniszverseny, virágkorzó, tavaszi bál, regatta, Metternich hercegné által rendezendő garden-parti, szóval tánc, zene, flört, virágillat, bimbófakadás, szerelem, tavasz és ifjúság. Ragyogó arccal tervezgettek s csak akkor szálltak le egy kicsit a verőfényes magasságból, mikor Karapancsy egy pakli legolcsóbb trafik cigarettát vett elő, mely újságpapirosba volt csomagolva. Ez a látvány egyszerre visszaszólította őket a földi nyomorúságba. Tudnunk kell, hogy ez a trafik-cigaretta náluk azt a végső szükséget jelentette, mely a hajótörötteknél is csak akkor áll be, mikor kockát vetnek, hogy melyiket egyék meg maguk közül. Rágyújtottak, de puszta megszokásból, élvezetük nem volt több, mint a kéményé, mely közömbösen okádja a füstöt.

- Van pénzed? — szólt Karapancsy.

- Van. A Fried féle rendes tíz korona. Hát neked?

- Ne is kérdezd, IV. Béla óta ily nyomor nem volt hazánkban.

— Számokban kifejezve?

- Tizenhét fillér.

- De a garderobnak nincs híja?

- Semmi. Koplalok, le ahhoz nem nyúlok. Különben hogy mehetnénk el Abbáziába? Igaz, mit viszünk magunkkal?

- Mindent. Frakk, szmoking, redingot, teljes sötétkék ruha. tiszta fehér ruha, lakk-cipő, tenisz-cipő és sárga lábbeli.

- És mennyi az abbáziai tőkénk?

- Négyszázhét korona és tizenöt fillér, a kamatokkal együtt. Csak elég lesz tizennégy napig, ha pedig nem, a tízedik napon haza vitorlázunk.

- Így van, — szólt Karapancsy, -- és mikor indulunk le?

A két cimbora zavartan nézett egymásra. Két hete beadták már a vezérigazgatóhoz kérvényüket, melyben azt kérték, hogy szabadságukat most vehessék ki. Azóta semmi hír. Csak most jutott eszükbe, hogy hátha meg se kapják a kért vakációt? Nagyon könnyen megeshetik, mert munka most nagyon sok van a bankban, s a fiatalságot nem igen szokták ilyenkor elereszteni.

- A mufti már tavaly nagyon csóválta a fejét, — szólt Ádler, — s figyelmeztetett rá, hogy mennyivel kellemesebb lesz majd nyáron elmenni március helyett. Azt hiszem, hogy el se eresztett volna bennünket, ha közbe nem jön a svihák Bindernek az esete.

- Miféle eset?

- Ez az ember a legzseniálisabb ürügyek alatt el meg tudta fogni a hivatalt. Többek közt tavaly két hétig elmaradt, azt hozván fel okul, hogy a gyerekei sarlachban szenvednek, s ő nem jöhet be a bankbéli családapák közé, nehogy azok innen haza hurcolják a ragadós betegséget. Aztán kisült, hogy a gyerekei csak valami ártatlan bárányhimlőben szenvedtek. Nos, ezzel mi oly kitűnő, lelkiismeretes és pontos tisztviselőknek tetszettünk, hogy a mufti mást gondolt és megkaptuk a szabadságot. Tudod mit, Lóránd? Eredj fel hozzá és érdeklődjél a dolog iránt.

Karapancsy tagadólag rázta meg bozontos fekete haját.

- Hogy én tizenhét fillérrel a zsebemben a vezérigazgató elé álljak és abbáziai szabadságomat sürgessem: no, ekkora szemtelenség csakugyan nincs bennem.

- Ugyan ne pózolj. Ki tud a te tizenhét filléredről? Én, te, meg a magyarok Istene. Ez pedig elég diszkrét társaság, bízhatsz benne. Meg aztán ki beszél Abbáziáról? A mufti arról nem tud semmit és nem is kell neki tudnia róla. Ne felejtsd el, hogy mi Sárbogárdra utazunk, hetven éves, beteges édes anyám meglátogatására, kinek ilyenkor tavasszal szoktak a krízisei lenni. Te pedig, mint jó barátom, elkísérsz és nálunk töltesz két hetet.

Karapancsy engedett végre a rábeszélésnek és bejelentette magát a vezérigazgatónál. Egy negyedóra múlva bosszús ábrázattal tért vissza és dühösen az asztalára vágta a kalapját.

- Befuccsoltunk komám. Tárnái, ez a nyavalyás, tegnap beadta neki a maszlagot, hogy osztályunk nyakig ül a restanciában, ezért most nem mehet el senki. Sárbogárdra azt mondta, hogy az elég közel van, akár minden szombaton lemehetsz. Ostobán csináltuk a dolgot, sokkal jobb lett volna Stuncz bácsit megkörnyékezni.

- Igazad van, — felelt Géza, — és ezt a föladatot magamra is vállalom.

Néhány perc múlva már bekopogtatott Stuncz bácsi szobájába, előadta kettejüknek a kérvényét és melodrámai hangon érintvén az öreg Adlerné betegségét, Stunez úr támogatását kérte. Stuncz úr szelíd, szürke szemét áthatóan a fiatalemberre szegezte.

- Maguk ketten tavaly tavaszkor is szabadságot kértek.

- Igenis, mert tetszik tudni, a tavasz az az idő…

- És aztán -- vágott a szavába Stuncz, a szabadságukat Abbáziában töltötték?

Adler Géza nagyot nyelt ijedtében, ez az ember mindent tud. Igaz volna, hogy ő a banki emberek tetteinek ellenőrzésére fönnálló titkosrendőrség feje? Nem, nem lehet, ennél sokkal becsületesebb képe van. Nyugodtan állottá ki Stuncz úr tekintetét, mely jóakarata mosolygással nyugodott rajta és zavartalanul így felelt:

— Oh kérem, az egészen véletlen volt. Van egy közeli rokonom Abbáziában, akinél ingyen lakhatom, hát mért ne ragadjam meg néha az alkalmat ?

Stuncz úr csöndesen nevetett.

- Maga nagy stratéga, Ádler. Magának minden veszedelmes ponton áll valakije. Az egyik helyen beteg, öreg édes anyja, a másikon egy közeli rokona. Megjegyzem, hogy én nem szemrehányásként említem ezt az Abbáziát. Alihoz igazán semmi közünk sincs, hogy a tisztviselőink hol töltik el a szabadságukat. Mondhatom, hogy magam is nagyon szívesen lemennék, ha ráérnék. No de lássa, én csodálkozom azon, hogy két ilyen fiatal szeleburdi, mint maga és Karapancsy, ezen a nagyképű helyen jól érezzék magukat. Nem unatkoznak?

- Egy cseppet sem, - - felelt buzgón Ádler, — először is a szezon most veti a legmagasabb hullámokat, azután mi mindenkit ismerünk és mindenben részt veszünk.

Itt észrevette, hogy egy kicsit túloz és szerényen hozzátette:

- Tetszik tudni, a rokonom, akit említettem, beíratott bennünket a fürdői kaszinóba és Karapancsynak is van ott egy nagybátyja, egy nyugalmazott generális.

- Ö is ilyen jól be van rendezve? - szólt Stuncz úr, különösen megnyomva az is szócskát.

De Ádler észrevette, hogy Stuncz úr szórakozott és nem ott jár az esze. Úgy is volt. Stuncz úr Török Sándorékra gondolt, vagyis arra, hogy a Török-család szórakoztatása szempontjából ennek a két ügyes fiúnak valami hasznát lehetne venni Abbáziában. Először mennek oda, kérdés, hogy találnak-e ismerősökre, ez a két fiú mindenesetre alkalmas lenne arra, hogy a mulatságokba elkísérje őket.

- No jó, Ádler, még ma beszélek a vezérigazgató úrral és pártolom az ön kérését. Ha azonban megkapják a szabadságot, rögtön menjenek el, mert két-három hét múlva a maguk osztályából vidékre delegálunk egy pár embert, s akkorra már itthon kell lenniük.

Ádler Géza mint a forgószél rohant vissza Karapancsyhoz.

— Minden készen van fiam, azonnal fogj a pakoláshoz!

- Megkaptuk a szabadságot?

- A fejemet teszem rá, hogy egy óra múlva itt lesz írásban, nem csak megkaptuk, de valósággal unszolt, hogy rögtön szíveskedjünk elutazni. Hiába, Stuncz úr kitűnő ember. Hogy tévedt ez az ember egy bankba, mikor ennek az országos szeretetház igazgatójának kellene lennie. Ezennel gazembernek nyilvánítok mindenkit, aki azt meri állítani, hogy Stuncz bácsi a muftinak a spiclije. Lehet, hogy ő mindent tud, legprivátabb dolgainkat is, de ezt nem használja fel senki ellen.

- Egy nagyon gyanús passzus van a szabadságoló levélben, melyet célzásnak is lehetne venni.

- Mi az?

- Hallgasd meg ezt a passzust: Szabadság idejük ma, este hat óra 35 perckor kezdődik.

— Nos?

— Nos, a fiumei gyorsvonat pont hat óra 35 perckor indul. Úgy látszik, a felsőbbség teljesen tisztában van velünk.

— Azaz Stuncz úr, ez pedig egészen más dolog.

Ádler gondolkozva nézett maga elé.

- Reméljük a legjobbat, de nekem balsejtelmeim vannak.

Tévedések kikerülése végett még csak annyit jegyzünk meg. hogy az a két kifogástalan angolsággal öltözködött ifjú gentleman, a ki aznap este hat órakor a keleti pályaudvaron közfeltűnést keltett, nem a közép afrikai tavak ki-kutatására kiküldött brit misszió tagja volt, hanem a két bankszittya, Karapancsy és Adler. Úgy voltak öltözködve, mint a tropikus klíma hősei Lengyel Menyhért drámáiban.

- Sárbogárd egy perez! — üvöltött a rekedt kalauz és a vonat megállt.

- Te Géza, nem furdal a lelkiismeret ?

- Miért?

- Gyorsvonati sebességgel robogsz el a fiúi kötelességek helye mellett. Nem jut eszedbe szegény beteg, öreg édes anyád?

- Dehogy nem, a lelkiismeret azonban nem furdal. Először is az édes anyám nem is olyan öreg, másodszor az Ádlerek anyai ágon nyolcvan, kilencven esztendőt szoktak megérni, s biztosra veszem, hogy az én jó anyám még legalább két-három évtizeden keresztül részesíteni fog anyai szeretetében. Harmadszor, olyan egészséges, mint a makk, s valósággal lelke és összetartó ereje a mi családunknak. Vele szemben semmiféle mulasztás nem terheli a lelkemet.

- No hát akkor gyerünk, konduktor, — felelt Karapancsy, végigfeküdt az ülésen, s a két ifjú csakhamar az igazak álmát aludta.

IV.

Undine, a forrás tündére, ez volt a címe annak a nagy tavaszi ünnepnek, mely hivatva volt Abbázia fáradt idegzetű és elnyűtt tüdejű közönségét szórakoztatni. Az ünnepséget az abbáziai munkanélküliek és éhező iskolás gyermekek számára rendezték, noha a lakosság sugárzott a jóléttől s a szenvedők eme két kategóriájának nyoma se volt a városban. Az ünnep valóságos világkongresszusa volt mindama sablonoknak és banalitásoknak, melyeket valaha fürdő-biztosi elmék Biaritz-tól Bivaly-Füredig kitaláltak. Még konfetti dobálás is volt, virágcsatával egybekötve s végül következett az Osztrák-Magyar Monarchia nemzetiségeinek hódolata egy páncélba öltözött asszonyság, vagyis Ausztria előtt, melynek kiemelkedő mozzanata az volt, hogy eredeti sziú-indiánok csárdást táncoltak. Ezt a látványosságot a magyarok kedvéért szőtték be, nem is sejtve, hogy minő sületlenséget követnek el vele. De hát honnan sejthették volna, mikor ezek a jámbor magyarok a külföldön mindent lenyelnek, és sohasem panaszkodnak.

A virágcsata különös élénkséggel folyt a Palace Hotel előtt, melynek ablakaiból néhány vasút- és bányakirály nézte a sokadalmat. De lehet, hogy ezeket is csak a fürdőigazgatóság szerződtette. Különös föltünést keltett egy fölvirágozott automobil, melyben az olasz színtársulat két csillaga foglalt helyet, két hófehér ruhába öltözködött elegáns fiatalember társaságában, akik állítólag Rockefeller-nek, a világhírű milliomosnak unokaöccsei voltak. Mi azonban megsúghatjuk, hogy ez a két ifjú Karapancsy és Ádler volt. Az autó nagyon népszerű volt és százával zúdultak rá az apró virágbokréták, a temperamentumos olasz hölgyek visítozva röpítették vissza.

A Palace Hotel előtt egy virágbokréta úgy találta fejbe Ádlert, hogy ijedtében a lélegzete is visszaszaladt a tüdejébe. A dobást egy tiszta szívből jövő, csengő, üde lánykacaj követte. Érezni lehetett, hogy aki ezt a skálát végig kacagta, soha életében nem búsult öt percet. Akkor is legföljebb az elhunyt kanáriját siratta.

- Szent Isten micsoda meglepetés! Azon a földszinti balkonon a mufti családját látom.

- Nyugalom, a mufti nincs ott - - felelt Karapancsy - - ezt a dobást revansíroznunk kell. (viszonozni)

Mielőtt azonban munkához foghattak volna, a balkonra nyíló nagy duplaajtó fényáradatában megjelent Török Sándor magas alakja.

— Előre sofőr! — adta ki a parancsot Ádler s az autó meglapult hőseinkkel tovább illant.

Gyakorlott és sok megrendeléssel elhalmozott novellisták az ilyen helyzetekre egy nagyon találó hasonlatot tartanak készen és azt habozás nélkül le is írják. Részint azért, mert jobbat nem találnak, részint azért, mert nincs is idejük újat kigondolni. Azután meg vannak meggyökeresedett frázisok, melyeket mint régi jó ismerősöket a közönség is mindig szívesen üdvözöl. Ez a hasonlat a következő volt: Mint a derült égből lecsapó villám, úgy hatott a fiúkra a vezérigazgató jelenléte. Első pillanatra érezték, hogy ezzel az ő abbáziai vidám életüknek vége. Úgy nem élhetik végig ezt az abbáziai kis kirúgást, hogy a vezérigazgatójuk észre ne vegye, ha pedig meglátja és megtudja, hogy ők miket csinálnak, akkor örökre vége van az ő komoly hírnevüknek, és ezzel a banknál való karrierjüknek is. Tudták ugyan, hogy Török Sándor nem rosszmájú ember, aki ezért könyörtelenül elítélné és üldözné őket, de bizonyos, hogy magában rosszalja hogy ők megbízhatatlan és könnyelmű fráterek. Ez pedig baj. A távolság köztük sokkal nagyobb volt, semhogy megmagyarázhatták volna neki, hogy ez egy teljesen ártatlan jellegű kirándulás. Sokkal ártatlanabb, mint a lóverseny, vagy a kártya. Az egész kedvük elment a mulatságtól, felültettek két olasz színészt az autóra, ők pedig beültek egy korcsmába búsulni.

- Ismernek bennünket a Török lányok? — szólt Karapancsy.

- Nem lehetetlen, hogy Ismernek úgy, mint mi ismerjük őket: látásból. Miért kérded?

- Mert ha a mulatságunk fuccs és ők még nem vettek észre, hát akkor szökjünk haza.

- Gondolkozzunk.

- Mert megjegyzem pajtás, hogy arra én nem vagyok hajlandó elkölteni véres verejtékkel szerzett négyszáz koronánkat, hogy a világtól visszavonulva, két hétig a strandon unatkozzam, miközben a vezérigazgató a távolból atyailag legeltesse rajtam a tekintetét. Mi bajod Géza, hogy úgy magad elé meredsz? Megállt az eszed?

— Meg, de csak azért, hogy svungot vegyen. - Ihletre van szükséged? Ehhez fiam, nem elég a sör, pincér, egy üveg pezsgőt.

Ádler nem ellenkezett, csakhamar ott állott előttük a gyöngyöző ital, Karapancsy szeme ragyogni, Ádler fülcimpája vörösödni kezdett. Ez jelentette, hogy a lelki motor működni kezd. Ádler volt az első, aki megszólalt:

- Világos előttem, hogy a vezérigazgató és családja jelenlétében nem járhatjuk el rendes tavaszi kankánunkat.

De az is világos, hogy minden szó nélkül nem szökhetünk el, mert hátha észrevettek. Holnap délelőtt tehát találkoznunk kell vele, azután illa berek, hazafelé fordítjuk a szekerünk rúdját.

- A ménkű üssön bele a szerencsénkbe, szólt elkeseredetten Karapancsy, — ki álmodta volna, hogy dicsőségünk ilyen hamar véget ér? És most visszamegyünk Pestre?

- Dehogy megyünk. Hát Sárbogárd mit vétett? Most kezdődik a kugli-szezon.

— Csak? Ez nekem kevés. Hát tűzoltó-majális nem lesz? Azt a keserű rézangyalát ennek a cudar világnak! Ha az a tükör olyan nagy nem volna, Istenuccse belevágnám ezt a pezsgős üveget.

- Helyes, legalább egyszerre megszabadulunk a négyszáz koronától. Halt! Türelem fiacskám, majd Sárbogárdon. Ott magasabb színvonalon állnak a vendéglők, mert tükörfogyasztásra is be vannak rendezve. Ne keseregj azon, amin már változtatni nem lehet.

A pezsgő egy kissé lelket vert beléjük s aztán lementek a mólóra, hogy az úgynevezett velencei éjszakában gyönyörködjenek, mely abból állott, hogy hatszáz darab papiros-lampiont meggyújtottak a vízen és a parton. De bármerre jártak, mindenütt gondosan körültekintettek, nehogy véletlenül a vezérigazgatójukba beleütközzenek. Természetesen az ismerőseiket is kikerülték, hogy valami zajos mulatságba bele ne keveredjenek.

Éjfélkor mindenki hazatakarodott és Abbázia elcsendesedett. Csupán azok a magyarok voltak ébren, a kik a Quarnero kávéházban alsóztak. Másnap reggel Ádler és Karapancsy legkomolyabb ruhájukat vették föl, melyben a fekete színek domináltak. Úgy festettek, mint egy küldöttség, mely Kajászó Szent Péter számára járásbíróságot kér a minisztertől. Ilyen módon elkészülve, kimentek a strandra, azzal a szándékkal, hogy a vezérigazgatójukkal találkozzanak. Nem is sokáig kellett várakozniuk, ott jött Török Sándor, még pedig egyedül. A fiúk nagyot köszöntek és úgy tettek, mintha tovább akarnának menni. De Török Sándor természeténél fogva nyájas és közlékeny ember volt és megállította őket. Pár közömbös szó után Adler így szólt:

- Nem volt időm vezérigazgató úrnak megköszönni a szívességét, mert édes anyámat sürgősen le kellett hozni Abbáziába és otthon nem volt senki, a ki ide kísérje.

— De csak nincs valami komoly baj?

- Úgy látszik, ez a gyors eljárásunk elejét vette a nagyobb betegségnek. Most már szembetűnően jobban érzi magát.

- No bravó. És hol laknak?

- Voloszkában van egy nagyon jó és olcsó szanatórium. Abbázia nekünk nagyon zajos és őszintén megvallva, nagyon drága.

Ebben a pillanatban az ügy még kedvező fordulatot vehetett volna, ha Török Sándornak eszébe jut a fiúkat felszólítani, hogy maradjanak a társaságában s így aztán bemutathatta volna őket a családjának. De úgy látszik, Adler Géza túlságosan melodramatikus hangon exponálta szenvedő édes anyját, így aztán Török Sándornak nem jutott eszébe őt e nemes feladattól elvonni és a maga társaságához csatolni, így estek kútba Stuncz Domokos úr számításai is. Lehet különben, hogy Tőrők Sándor úgy vélekedett, hogy majd találkoznak még. Denique az lett a vége, hogy udvariasan köszöntek egymásnak, a vezérigazgató úr ment jobbra, a kajászószentpéteri küldöttség pedig balra.

Valami két hét múlva egy gyönyörű májusi reggelen óriási zenebona uralkodott a sárbogárdi vasúti állomáson. Sárbogárdon ugyanis pár nap óta Maszlagi Dömötör belső-somogy-tolna-baranyai egyesült színtársulata tartott előadásokat, itt vendégszerepelt Rápolthy Csibi, a magyar színművészet egyik legközelebbi reménye. Őnagysága előtte való este búcsúzott el a Nebántsvirágban, amire fáklyásmenet, bankett és táncmulatság következett, mindez a primadonna tiszteletére, reggel aztán Sárbogárd intelligens ifjúsága Csibi kisasszonyt zeneszóval kikísérte az állomásra, mert neki a gyorsvonattal Budapestre kellett utaznia. Az ifjúság vezérei természetesen Adler és Karapancsy voltak. A cigánybandát egy négyökrös szekérre rakták, ugyanez vitte a primadonna koszorúit is, a szekér után következett egy csomó kocsi az aranyifjúsággal és a színtársulat férfi- és nőtagjaival. Leghátul megint egy szekér, melyen a Fehér Bárány pincérei jégbehűtött pezsgőt hoztak. Az állomás első osztályú várótermében a társaság rögtön táncra perdült s vígan lejtettek mindaddig, míg a gyorsvonatot jelző harang meg nem kondult. Ekkor a cigány belefogott a Rákóczi-indulóba, mindenki egy tele pezsgős poharat ragadott föl s Csibi kisasszony kíséretében kitódultak a peronra. A vonat dübörögve robogott be s egyre lassabban mozgott. Ekkor Adler Géza fölemelte a kezét, az ordítozás megszűnt, ő pedig elkezdte:

- Szép csillag a honszerelem, gyönyörűségesen ragyog, szegény hazám te, neked kevés van ilyen csillagod, mint Rápolthy Csibi őnagysága, akit az Úristen sokáig éltessen.

Iszonyú ordítozás és vad zenekáosz keletkezett. A vonat megállt, a hálókocsi első osztályú fülkéjének egy ablaka nagy robajjal leszaladt és kidugta a fejét Török Sándor vezérigazgató úr. Adler és Karapancsy épen térdre akartak ereszkedni Csibi őnagysága előtt és búcsúcsókot készültek lehelni bársonyos kacsójára — de ez a látvány megdermesztette őket. Csak a szemük forgott s tekintetük hol egymásra, hol a vezérigazgatóra esett. Török Sándor nyájasan így szólt:

- Örömmel látom, hogy a kedves mama már egészen jól érzi magát.

- Valóban egészen jól — hebegte Adler.

- Úgy látszik, Sárbogárdon korán kelnek az emberek.

- Valóban nagyon korán - - visszhangozta bután Adler.

Ekkor Karapancy arcán halvány mosoly jelent meg. Úgy látszik, valami mentő ötlete támadt, s Adler rémülten nézett reá, mert tudta jól, hogy a barátja mentő ötletei rendesen az ötlet szülőjét szokták fejbe kólintani. Karapancsy így szólt:

- Áthelyezték a főszolgabírót, azt búcsúztatjuk.

Szerencsére a kínos jelenet ezzel véget ért, mert a vonat megmozdult és csakhamar tovarobogott. Adler dühösen a földhöz vágta a kalapját.

- Ennek a fene embernek mindenütt ott kell lenni! Hát látott már valaki ilyen pechet!

Karapancsy pedig mélabúsan megszólalt:

Urak és hölgyek vége a mulatságnak. Gyere Géza pakolni, este utazunk Pestre.

Mikor a következő hó elsején Adler Géza 100 korona külön tantiemet kapott s a vezérigazgatótól egy privát levelet, melyben az írta, hogy ezt a pénzt a főszolgabíró áthelyezési költségeinek a fedezésére kapja, vidáman így kiáltott fel:

— No pajtás, most már nem félek semmitől, mert ebben az emberben van humor, tehát nem lehet rossz ember.

(Vége.)

Függelék

Vasárnapi Ujság Blog

vasarnapiujsag.blog.hu/

2014. júl. 15. - A Vasárnapi Ujság hetenkint egyszer nagy negyedrétben 1 ½ ívben jelenik meg. Előfizetési díj Buda-Pesten házhoz küldve vagy postai úton.

Üdvözlő cikk Kedves Látogató!

Az alábbi blogot a Magyar Természettudományi Múzeum Könyvtára működteti.

A blogon keresztül szeretnénk megmutatni a nagyközönségnek, hogy mi történt a mai napon csak több mint száz évvel ezelőtt a dualizmus korabeli Magyarország e lebilincselő világában. Valamint egyéb érdekes ismeretanyaggal szolgálni az akkor világ mindennapjairól. 

Kellemes olvasást kívánunk! 

röviden...

A Vasárnapi Ujság 1854-től 1922-ig megjelenő képes, ismeretterjesztő hetilap. Olyan - igen sikeres - néplap, amelynek célja a nemzeti szellem ápolása, a nyelvművelés és a közhasznú (köztük a természettudományos) ismeretek közreadása volt.