h14-63. Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók. 

 

 

2017.  05. 26. – 06. 11. 

 

  Tartalom 

 

  Magyar próza

 

 

  SCHMIDT SÁNDOR: A NUMERO 4-ES. A vasúti életből. 1891. 23. 366.

   Sebők Zsigmond: A KÁSZONHÁZI TANÍTÓ. Elbeszélés.   1909. 48. 907- 999.

   SEBŐK ZSIGMOND: MISSZISZ KULCSÁR. Elbeszélés 1911.1. 3-6

  SEBŐK ZSIGMOND:.A GÁLYARABOK Elbeszélés. 1914. 1. 8. 

  Senki Pál: A BÖRTÖN. Elbeszélés. 1901.36. 575.

  Senki Pál. A TIRUSI EMBER. Elbeszélés.1919. 13. 148.

   Senki Pál. HAJNAL ELŐTT. Elbeszélés. 1919. 16. 179.

  Senki Pál AZ ÖT KIRÁLYOK Elbeszélés.1919. 21. 237..

   SOMLAY KÁROLY A GERGELY PIPÁJA.  Elbeszélés. 1914. 24. 470.

   Szabó Géza ANDRIST MEGSÉRTETTÉK. Elbeszélés. 1921. 2. 8.

   P. Szabó Géza TAPASZTALATOK A TAMBURA KÖRÜL. Elbeszélés.   1921.11. 125.

   Szabó Márton: A pásztorlegény. (Beszély.) 1855. 297 – 326

 

  Függelék

 

   KRASZNAHORKA. 1891. 7. 107.

   BUDAPEST -VILÁGVÁROS. 1912.49. 994

  A hálóról levett dokumentumok

 

 

  Magyar próza

 

 

 SCHMIDT SÁNDOR: A NUMERO 4-ES. A vasúti életből. 1891. 23. 366.

Kovács inasnak adták, csakúgy, mint a rossz gyerekeket. Pedig a fiú ügyes volt és szeretett tanulni. Hanem a szegény ember nem költhet sokat a gyermekeire, kikből rendesen annál több van, mentől nagyobb a szegénység maga, Az egyetlen fiú, a későbbi kapós örökös, majdnem csak a gazdagoknál járja,

A gyerek jól viselte magát, s csakhamar megtanult kovácsolni. Ez is olyan dolog, akárcsak a Kolnmbus tojása, addig üsd a vasat, a míg meleg — ezen fordul meg az egész. Lehet, hogy a dolog nehézsége épen ez egyszerűségében rejlik. Denique ő már értette a legény vagy a mester kalapácsának a nyelvét, mellyel az üllőn beszélgetni meg parancsolni szokás. Mikor a tüzes vasra a súlyos öreg kalapácsokból szép taktusban hárommal is vernek, a negyedik, szépen csengő kis kalapács zengi, hogy: no még egyet, most még kettőt, ez már elég. A ki sétaközben nem restéi egy-egy kovácsműhely előtt is megállni, kivált úgy estefelé, mikor a szikrák olyan szépen pattognak jobbra-balra, érdekkel nézheti végig.

A kovácsolás után jött a reszelés. Ez is egyszerű és bajos dolog, mert a bonyolódott munkákat ma már könnyen megtanulja bárki. A reszelővel csak szép sima, egyenes lapot kell csinálni, ennyi az egész. Sok verejtékkel ebbe is megokult. És így tovább, a mint kamaszodott, mindinkább jobb kovácsnak vált.

A vasárnap meg az ünnep csak annak igazán valami, ki más napokon dolgozik mindig. A szabad délutánkor a kovács inas is királynak vagy pláne mesternek képzeli magát. Ételben-italban vagy más valakiben nem sok kárt tehetnek, legfeljebb magukban, tehát szabadjára hagyják őket. Zsebök ürességénél a kedélyük gazdagsága nagyobb. Szeretnek elsétálgatni oda a mezőre. Megkeresik a patakot, árkokat ugrálnak, kergetődznek, birkóznak és szabályszerűen kifárasztják egymást. Jó pihenő ilyenkor a vasúti töltés árnyékos, füves oldala, hol még egy-egy vágtató vonatban is lehet gyönyörködni. A ki vassal dolgozik, azt érdekli minden, a mi vasból való. A vasúton pedig annyi mindenféle van vasból, legkivált maga a gép.

Ez megtetszett a fiúnak is, úgy, hogy mikor csak tehette, mindig azon a szilaj gőzösön járt az esze. Megbabonázta egészen, ő olyan gépre vágyott. Az öregeknek nem igen tetszett a dolog, de mikor rájöttek, hogy a fiu se így, se úgy, egyaránt semmibe sem kerül, hát belenyugodtak, legyen tehát ezután lakatos. Az igaz, hogy holmi kopott ruha, elnyűtt lábbeli a kovács inason kívül a lakatos inasnak is kell, hanem szerencsére ez a beruházás már megvolt. Azután ez a pályaváltoztatás ért legalább annyit, mint az, mikor hajdanában a bukott diák elment a preparandiába és tanítónak készült.

A lakatos már finomabb valami ám, mint a kovács. Ezt ugyan kevésbé finom leckékben tanulta meg, hanem aztán tudta is. Elpusztult zárat kinyitni vagy fás pincék ócska, rossz lakatjából újat csinálni jól tudott. Küldték is mindenfelé, hanem a gőzöst azért nem feledte el. Szép titokban össze is tákolt egy szövevényes valamit, ő gépnek gondolta, de hiába csodálta meg az apjuk, a mester még is megrakta érte. Így azután ember kezdett lenni. És mivel a világ rendje azt hozza magával, hogy a lakatosinasból is egyszer csak legény legyen, ő sem állhatott ellen. Tehát felszabadult, mehetett ezután bátran a világnak. Hanem hát egy kissé mégis megállapodott, mert a lakatos meg a gépész között még van egy árok. Ott a géplakatos tanyázik. Ez pedig már tudós, ki csak úgy mosolyog az ártatlan kulcsos lakatoson. Kezdhette a dolgát harmadszor is majdnem elölről újra. A szerencse azonban nem hagyta el, csekély napszámért felfogadták a gépműhelybe mégis. Mivel pedig a tanulékony, ügyes ember a géplakatosok között is ér annyit, mint egy elismert jó táncrendező úgy farsang idején, öt is megszerették és mikorra katonasor alá került, körülbelül tisztában volt már a dolgával. A katonaságnál másféle gép mellé adták, mint minő a vasút iramló gőzöse. Ágyút kezelt, mely tudvalevően a villám-vonatnál is gyorsabban szállít, lefelé vagy fölfelé, mennyországba vagy akár a pokolba is. Ez a gép azonban nem igen tetszett neki, pedig szívesen marasztották, mikor ideje letelt, de a káplár úr csak visszakívánkozott az ő gépje mellé.

Végre mégis csak elérte célját, gőzösre került, természetesen előbb csak fűtőnek. De a gépésze el nem cserélte volna senki fiával sem. Csak úgy ragyogott minden csap meg fogó azon a gépen, melyet ő tisztogatott.

Azt mondják, hogy az önérzetet igen neveli az is, ha bottal járunk, de sőt, ha csak magas sarkú lábbelink van is. A magas tetejű kalapban is különbnek erezi magát az ember, mint valami lapos fejfödő alatt. De ha a lovas mindezeket jóval fölülmúlja, úgy hogy jogosan beszélhet csak úgy félvállról a gyalogossal: akkor biztosan mondhatom, hogy a vasút gőzös gépén mindenekfölött valami hatalmas büszke érzet támad föl bennünk. Azoknak a füstös embereknek van is önérzetük, annyival inkább, mert az életükkel játszanak mindig.

A gépet ismerni kell, de ismerni kell a pályát magát is. A ki vasúton jár, minduntalan láthat a sínpárok mellett jelző oszlopokat, melyeknek félrecsapott tábláin afféle mérnöki abrakadabrák vannak. A gépész mindezekre ügyel, mert intőjelek, nehogy megfenekedjen, vagy a sínekből ki ne ugorjék a vonat. Mert hát kis vigyázatlansággal ez utóbbi is könnyen megesik és akkor azután ki ide, ki oda.

Ma már azonban tökéletesebb a vasúton is minden. Ha a kellőnél gyorsabban megy a vonat, vagy ha gyorsan meg kell állani, a gép szabályozója mellett egy kis fogót nyit ki a gépész, és íme a vonaton minden egyes kereket egyszerre, rögtön fékez. Hanem a jó gépészt is csak az neveli, ha mentől többet jár a gépen. Az a gép valósággal beszél neki, mikor az avatatlan pokoli lármát vagy össze-vissza zakatolást hall rajta. A rendes járáskor minden kotyogás jelzi, hogy nincs hiba sehol, még a kicsinyke bajt is a fülével látja meg útközben a gépész. Dobogás, szuszogás, vartyogás, sípolás, csoszogás, pöfögés, pattogás és még sok más egyéb hang az, melyből — össze van rakva ez a különös nyelv.

Az újdonsült fűtő tizennyolc hónapig tanulta mindezt, míg  a diploma után nézhetett. Mert a gépész sem lehet el oklevél nélkül. Egy komoly bizottság előtt kell kiállani a sarat, úgy, hogy csak kemény munka és még keményebb szorongások révén adják ki a nagy pecsétes írást. De ezt is megkapta és így végre valahára a kezdet végéhez jutott.

Az egészben csak egy volt a bökkenő, az a bizonyos fóka meg eszkimó história. Sok a gépész, de kevés a gőzös. Hanem hát meglett volna már ő így is, mert ugyan a műhelyben dolgozott újra, de már mint kisegítő kisebb-nagyobb utakra is eljárhatott. Beteljesedett az álma.

Itt volt már az idő, hogy szétnézzen kissé a világban. Az öregeket már elemésztette a sok baj. A szegény munkás ember rendesen előbb pusztul el, mint mikor a 40 éves munkában elsatnyult hivatalnokot penzionálni szokták. De kell e tökéletesebb nyugdíj azután annál, mint amelyet a circumdederunt örökké szép dallamával osztogatnak!

A szülői házat hiába kereste volna, mert ez ő náluk luxus. Ha poétának nevelik, nem kétlem, hogy szépen megénekli igaz elhagyatottságát, így is ép oly kevéssé volt talán elhagyatott, mint akár a kesergő költök. Volt mindenekelőtt pénze, sok, tekintélyes összeg. Kerekszámban kétszáz forintja. Tizennyolc havi 1 frt-os napibérből ennyit megtakarítani csak az igazán szegény tud. Pedig Ő nem koplalt és ruhája is volt alkalmatos. Hanem a mértéket mindenben kedvelte, így gyűlt garasokból a forint, mert a pénz is párjával jön vagy megy, akár csak a galamb. Egy luxusnak még sem tudott ellenállni, ünneplő sapkát vásárolt. Nem aranyosat, minőt rendesen azok viselnek, kik restellik foglalkozásukat, — hanem olyat, melynek a rózsája helyén egy kis vasúti gőzös képe volt kiverve. Nagy örömére szolgált, mikor a serdülő gyerekek újjal mutogattak az ö gépjére, legalább mindenki látta, hogy micsoda mester.

Meg is látták a nagyobb gyermekek is, kivált azok, akiket azután ha szegények, rendesen gyorsan megöregít az élet, a lányok. Egy azonban nemcsak a sapkáját, de saját magát is jobban szemügyre vette és nem sok időbe került, míg megismerték egymást. Az egyszerű emberek nem parádéznak annyit, mint az uraságoknál szokás. A legény rendes, munkabíró, a leány dolgos, erkölcsös és ilyenkor a mátkaság csakhamar megvan, mikor a gépnélküli mozdonyvezető is gyönyörűségesebbnek látja a világot. A leány ezután vár, míg csak el nem jő az ö idejük is. A szegény ember ugyan oktalanul nem egyszer szokott cselekedni, hanem hebehurgyán alig. Ez a várás mindkettejüknek csak az öröm további forrása lett. Tervezgettek ők is. Ott laknak majd a vonal mentén és hangos füttyel adja tudtul, mikor a vonattal el- vagy haza robog. Azután lesz ott hely a réten egyébnek is, legalább nem kell majd a kicsinyeknek messze járni a jó levegő után. Nem úgy, mint neki, még kovácsinas korában.

Mikor azután a diskurzus idáig jutott, a mátkája csak úgy duzzogott a nagy szégyenkezéstől. Hanem azért csak kibékülve váltak el, a mint szoktak egy egész hétre. A munkás nem ér rá úgy nap nap után vizitelni. A műhelyben örömhír várta. Ideiglenesen gépre osztották be, mert a vonalat javítani, kavicsolni kellett és a kavicsbányákba rendkívüli vonatokat indítottak.

Ha az utazó közönség tudná, hogy gyakran mily kockázattal utazik, aligha jövedelmezne annyit a zóna. A vonatok rendes forgalmában fennakadásnak nem szabad beállani, itt csak a lehetetlenség az, mielőtt meghátrálhatnak. A vonatok forgalma egy lüktető edényrendszerhez hasonlít, zavarjuk azt meg bármely pontján, nagy távolságban is megérzik azt. Ezért a rendes forgalom, de regula nem szünetel soha. Manapság már annyira megy a dolog, hogy a pályatestbe nem egyszer hidakat is építenek ugyan, de a vonatok azért zavartalanul járnak tovább. A vezető mérnök őszül olyankor, mikor tudja, hogy 20 perez múlva ez vagy amaz a vonat fog a pályán elhaladni, hol a rémesen lobogó fáklyák világánál dolgoztat a sötét éjszakában. Ha azután a rögtönözve betolt és ismét kiemelt műben hiba támad, akkor arat csak a nagy kaszás igazán. Az elővigyázat ilyenkor rendkívüli nagy ugyan, úgy hogy az efféle szerencsétlenség a legnagyobb ritkaság, hanem a kockázat ezért csak megvan. A kavicsoló vonatok járása sem tréfadolog. Mikor a pályatest szabad, gyorsan, néha csak alig egy egérútnyi idő alatt vontatják a csilléket a kavicsbányákba és szintúgy osonnak a kellő helyre, hol gyorsan lerakják a terhet és valamelyik kitérőbe kell szaladni a közeledő vonat elől.

Egyébként ez a szolgálat gépésznek nem terhes, unalmas inkább. Mérföldek helyett csak néhány kilométert járni, utasok helyébe kavicsot vinni: bizonyára nem egy. Ha kissé képzelgős a gépész, könnyen a leláncolt Prometheusra gondol, ha ugyan hallott vagy olvasott róla. De a kisegítő gépésznek még ez a szolgálat is kedves. Csak olyan gonddal néz a gépjén végig, mint az újdonsült orvos a legelső betegjén. A gépész meg a gép valami sajátságos atyafiságban vannak. A gépész ezt legalább érzi. Neki a gép élő valami. Az előtt még inkább így volt, mikor a gőzösöknek neveket is adtak. A Villám vagy Hortobágy ért annyit, mint a Bodri vagy a Báró szokott. Ma már csak a prózai számok járják.

Nro 4. Ez volt a gép neve. Szép kis alkotmány, tökéletes, a mennyire csak a mai mozdony lehet. A gépész keze ügyében minden; a gőz-szabályozó, fékező, a síp. Öröm volt látni, amint elment a kavicsbányában várakozó kocsik elé.

Katonásan köszönté az elbocsátó forgalmi tisztet, egy jó hangosat fütyült és megindult lassan. A szabályozót jó marokra fogta és a sürgős útnak megfelelően nyitotta ki. A magas töltésről messze belátott a rétre, ahol a szorgalmas földnépe sürgött-forgott. Örömtől dagadó kebellel szívta be a léget, mit a gyors haladás arcába hajtott, nem is ment már, inkább repülni látszott. A jámbor parasztok ámulva néztek utána.

De rövid volt az öröm s megbosszulta magát. A repülőgép a szilárd sínekről ím a pályatestre szökkent. A talpfákhoz zökkenő kerekek nem dobogtak soká, mikor a fiatal gépész úgy volt, mint a kezdő vadász, ki a legelső nyúltól j maga ijed meg nagyon, mert néhány pillanat után a gép a töltésről lezuhant.

Mikor azután odasiető emberek nagy sokára valahogy keservesen megemelték a gépet, csodálkozva látták, hogy az gépész  összezúzott megmeredt ujjai még mindig a teljesen kinyitott szabályozót szorították körül.

Messze földön jártam, mikor az esetet megtudtam. Hazatérve, legelső utam erre a vonalra volt. A vasúti töltésen, de meg a földön is nyoma sem volt a katasztrófának. A vonatok jártak, csak úgy, mint előbb, rendesen. Napszállta már közeledett, s az őszi szél metszőn fújt be a kocsi ablakain hozzám. Keserűséggel éreztem át a sors kegyetlenségét, pedig semmim sem volt a szegény fiú nekem. Az elárvult mátkáról meg nem is beszélek. Az igazi fájdalom szegénynek, gazdagnak csakugyan egyaránt közös. Azt csak érezni lehet.

                                                                            ----------

 

 

Sebők Zsigmond

 

Sebők Zsigmond: A KÁSZONHÁZI TANÍTÓ. Elbeszélés.   1909. 48. 907- 999.

- Ma eljönnek a szomszéd tanítók, mondotta a házigazdám, aki egy alföldi nagy tanyai területen öntözgette a tudomány szerény plántáját.

- Kik jönnek?

- Az ásotthalmi, a feketeházi meg a kászonházi.

Már nem tudom, névnapja volt-e a házigazdámnak vagy egyéb ünnepi alkalmatosság adott titulust a vendéglátásra.

- Messziről jönnek? -- kérdeztem.

— No, az ásotthalmi nem. Az, ha jól lépeget, tíz órakor indulhat, hogy ebédre itt legyen. A feketeházi is megérkezik idején, ha mindjárt útnak eredt, amint letette a bögrét, melyből a reggelijét kanalazta. Hanem a kászonházi! Annak ugyan meg kell hajszolnia az apostolok lovait. Annak már hajnalban kell indulnia. Az a hely, ahová a vendéget várták, tanyai iskola volt. Egyszerű zsindelyes ház, előtte feszület meg harangláb. Vasárnap volt, hát mély csend borult az iskolára. No, ilyenkor hétköznap sem épen hangos, mert a mezei munka idején otthon fogják a gyereket. Most, vasárnap, mintha minden aludnék a pusztán. A homokos út érintetlen szűz folyó gyanánt fehérlett s a buckai szőlőből elhagyatottan sötétlett ide váza a csőszállványnak. Nem hallatszott egyéb a nyárfalevelek föl-fölzúduló zörgésénél, mikor a kósza szélben egyszerre úgy megindultak, mintha világgá akarnának repülni. Nem sokkal dél előtt kiállt a házigazdám a líceum-sövény elé és beárnyékozván kezével a szemét, szót kémlelt a laposságon:

— Jönnek már, — mondotta.

Csakugyan érkeztek. Három felől. Az egyik keletről, a másik nyugatról, a harmadik valahonnan délről. Hanem én meg nem látom őket, ha a gazdám nem figyelmeztet rájuk.

- Látja, ott, a hármas jegenyénél azt a vékony árnyékot? Olyan, mintha lebegne a levegőben, vagy mintha apró fehér felhőcskéken járna. Az az ásotthalmi kolléga. Az a fehérség alatta a kamáslija. Arra délről a feketeházi ballag. Ott, az a mozgó kis szürke gomba! Csupa fej, azaz paraplé, mert az parapléval sétál. No, ezek már közel járnak. Hanem ott nyugaton, szinte az éghajlatnál, csak egy kis fekete pont látszik. Az is ember. Azaz, hogy nem épen ember, (tette hozzá kesernyés tréfával) csak tanyai tanító. Az a szegény kászonházi. Hát annak van még egy kis sétája idáig.

Az ásotthalmi tanító lassankint megnőtt, az árnyék testté sűrűsödött és látni lehetett, hogy mint gázolja a homokot. Hosszú lépéssel, jókedvűen. A kalapja is félre volt csapva. Amint egy-egy tanya mellett elhaladt, úgy tetszett, hogy valami láthatatlan ellenséggel hadakozik. Hosszú botot körben forgatott maga körül. Olykor le is guggolt, aztán hirtelen fölemelkedett, mintha ugrásra készülne. Nyilván ijesztgetett valamit.

 — Hehe -- nevetett a házigazdám -- bajban az atyafi. A tanyai kutyák pályáznak a kamáslijára.

Amint közelebb ért, hallani lehetett a kutyák csaholását. Egyik tanya eb-társadalma a másiknak adta át az embert. Három-négy árnyék kísérte a tanya széléig, ahol már hivatalos komolysággal várta a szomszéd tanya csaholó népsége, így közeledett folytonos zenebona közt, akár valami potentát. Csak épen hogy kutyaugatás kísérte mozsárdörgés helyett.

  - Ép-e még az ikrád? — kiáltotta elébe a házigazdám.

- Csaknem ép, - - felelte vissza vígan az érkező. - - Csiba te! (Az utóbbi fölszólítás a mi komondorunknak szólt, mely szintén élénken érdeklődött a botrányt okozó lábszárvédő iránt.)

Kicsi arcú, fekete bajszú, sovány fiatalember volt. Az ádámcsutkájára - - amint mondani szokták — kulacsot lehetett volna akasztani. Hanem gavallérosan öltözködött. A kis, kackiás kabátja alig ért a háta közepén túl és a kockás nyakkendője óriási csokorba volt kötve. A cipőjéről elegáns mozdulattal leverte a homokot, hogy a következő percben még vastagabban ellepje.

 — Van-e kártya? -- kérdezte.

 — Van.

 - Hát savanyúvíz?

 — Az is akad.

 - Hát a tekintetes asszony hol van?

 - Kicsoda te? -- csodálkozott a házigazdám, a ki legényember volt. Öreglegény.

 - A tekintetes asszony. Csak megházasodtál, a mióta nem láttalak?

  — Volt eszemben. Ki temetkezne el ide hozzám, a homokba?

 Az ásotthalmi tanító kárvallottan nézett a fehér kamáslijára. Azt bizony ezután is csak a tanyai ebek fogják méltányolni.

 — Mit csináljak én ebben a sivatagban, ha egyikőtök sem házasodik meg? - dohogott. Aztán kissé megvigasztalódott hangon tette hozzá: Hát elengedem az asszonyt, hanem lássuk az ebédet!

— Mindjárt itt lesz a többi is. Amott jön már Gábor a Feketehátról, meg Radnyai KászonházáróL

Hát jöttek. Egyszer csak megszólalt egy hang a sövény mellett:

- Dicsértessék!

Ott állott a szürke paraplé alatt a feketeháti tanító. Kis, köpcös ember. Ragyavert arc. Elhanyagolt öltözet Homlokán mint valami koszorú csillog az izzadság gyöngye. Liheg.

 -Van-e savanyúvíz? —kérdezte levegőért kapkodva. Van.

 — Hát kártya?

 — Akad az is.

- Azért aztán visszahoztam a könyvet is. A lányom küldi. Már elolvasta.

Rongyos táblájú könyvet vett ki a zsebéből és átadta a házigazdámnak. Degré Alajosnak valamikor az ötvenes években megjelent regénye volt.

A ház előtt, az árnyékban, kis asztal volt meg szék. A köpcös alak letelepedett a székre és ott zihált egy darabig. Szemét végigjártatta rajtunk és valami fény csillant meg benne.

— Csakhogy megint emberek közt vagyok! - morogta. — Három hónapja nem láttam intelligens embert a lányomon kívül. A lányom pedig… Legyintett a kezével.

— Hát persze, hogy elkeseredik szegény. Persze, hogy a nyakamon vénül. Ki is koptatná a cipőjét a szegény tanyai tanító háza körül? János öcsém se mutogatja a kamásliját nálunk.

János öcsém hirtelen lesütötte a szemét és szemérmesen igyekezett eltüntetni a kacér lábszárvédőit

— Oh, kedves bátyám, én oly gyakorlatlan vagyok hölgytársaságban, — rebegte — aztán sok a dolgom . . . tudja, a kötelességtudó pedagógus . . .

A feketeháti nagyot nevetett.

- Jól van, jól van, öcsém. Igazad van. Bár én se sétáltattam volna a kamáslimat a lányos házak körül anno valamikor.

Épen az ebédhez ültünk, mikor szinte észrevétlenül belépett a kászonházi tanító. Szelíd arcú, alázatos ember. Poros volt és bizonyosan fáradt (mert hiszen hajnal óta talpon volt), de nem nagyon látszott rajta. Inkább elevennek, fölindultnak és szinte boldognak tetszett.

- Hálás vagyok, tisztelt kolléga — mondta házigazdámnak - - hogy szíves volt meghívni e nagyra-becsült vendégkoszorúba. Ez életemnek a legszebb emléke lesz.

Látnivaló volt, hogy a kászonházi tanító cikornyásan szeretett beszélni. Egészen az ötvenes-hatvanas évek stílusában. Hogy jobban szemügyre vettem, láttam, hogy minden olyan ósdi, szinte penészesen avult volt benne: az arca, a viselkedése, a hangja. Pedig nem volt épen öregember. Úgy az ötvenen túl járhatott néhány évvel. De, úgy látszik, ott, az ő pusztai iskolájában, abban a nagy egyedüliségben megrekedt az ifjúkori olvasmányainál és azokhoz idomult a lelke és a külseje is. Mindenkor örömmel látjuk, Radnyai bácsi, — mondotta a házigazdám. - - Üljön csak ide mellém. Ide ni! Ide, ide!

A kászonházi tanító ugyanis mindenáron az asztal végére akart telepedni és csak karhatalommal lehetett a korát megillető helyre hurcolni. Egyre mentegetőzött:

- De kérem, tisztelt kolléga, nagyon is tudatában vagyok én csekély szerénységemnek. Oh, oh, hiszen én a népnevelői karnak a legérdemetlenebb tagja vagyok, a legelmaradtabb tagja . . . míg önök . . . önök . . .

Mikor végre, leültették, feszesen és szinte mozdulatlanul ült helyén. Csak épen, hogy a kezét nyújtotta ki, mikor a tálból vett, amire különben legalább is kétszer kellett nekibátorítani. Akkor is a legkisebb és legkevésbé kívánatos falathoz nyúlt. Nagyon keveset evett. Hanem a szeme mégis oly megelégedett, szinte jóllakottan boldog volt, mintha nem is a madarászi tanyai iskola, hanem valami hercegi palota asztalánál lakmároznék.

- Mikor volt a városban, Radnyai bácsi? — kérdezte a házigazdám.

Öt éve nem voltam, könyörgöm, öt éve, -- felelt.

 — Az ugyan nagy idő. Nem kívánkozott oda?

- Oh, dehogy nem. Mindig vágyódtam a kultúra empóriumaiba (templomi bútor része), de én ott már oly idegenül érzem magamat. . . azok a magas kő-paloták elszorítják az ilyen egyszerű keblet. Közel harminc éve oktatom a zsenge nemzedéket a pusztán, elszoktam a nagyvárosi forgatagtól. És a gyerek miatt sem mehetnék.

— Hát nem tért vissza az asszony magához? Nem, könyörgöm. Nem. . . Hívtam gyakran, de nem jött... És nem is vádolom miatta.

A kászonházi tanító mellét áruló sóhaj emelgette. De ezt a fölindulást egy szerény mosollyal igyekezett elpalástolni.

- Hogy is érezte volna magát jól odakünn, elzárva a társadalom éltető világától?— Hiszen, könyörgöm, milyen boldog voltam ma én is, mikor végre, két év óta most először, ismét tanult emberek közé siettem! Az egész úton azt ismételtem magamban: Érteni Vicát, értem Vicát, igaza volt Vicának!

Két esztendeje nem látott kaputos embert Radnyai bácsi?

Bizony, két esztendőnél régebb ideje.

Nem Vica a hibás, hanem én, mert nem is ifjú fővel, hajótörött életemhez láncoltam őt.

A gyerek állapota nem javul? - kérdezte házigazdám.

-Nem, könyörgöm. Szegényke most is csak úgy fekszik az ágyban, mint mindig ama régmúlt, szívrendítő nap óta, midőn lezuhant a fáról.

-De már tud beszélni?

Tud, tud, de csak én érteni meg a szavát. Ez okból sem hagyhatom magára. Ma is csak azért távoztam el kórágya mellől, mert ő maga is unszolt raja, és mert olthatatlan vágy vonzott e fennkölt szellemű körbe.

A fennkölt szellemű körben ugyan alig hallatszott egyéb e kurta mondatoknál: «Told közelebb a savanyúvizes üveget, «No, még ebből a rétesből". «Ej, nincs az a szénás szekér, amire még egy villával föl nem fér», de a kászonházi tanító úgy hallgatta, mintha valami ritka zene lenne. Úgy láttam, hogy nem is a szavakra figyel, hanem a hangra, arra a hajlékonyabb, kifejezőbb, lágyabb hangra, melytől tanyai népe közt annyira elszokott Mely visszavarázsolta a preparandia padjai közé. Mely úgy repesett körülötte, mintha a fiatalságát hozná vissza szárnyain. És mintha valami olvadozna a szívében. Valami elrejtőzött, rég nem érintett érzés. A barátságnak oly sokáig tárgyatlan érzése.

Az ebéd végével a társaság kártyához ült. A kászonházi tanító azonban nem. Csak nézte a kártyázókat magafeledten, elmerülten. Aztán egyszerre megrázkódott. Kivette az óráját és hirtelen fölkelt.

— Már megyek, - - mondta.

- Ugyan már, Radnyai bácsi! - - szólt a házigazdám. -- Hiszen alig egy órája, hogy érkezett.

- Nem, nem. Már mindjárt két órája. Éjfélig sem vergődöm haza, ha nem indulok. A gyerek is nyugtalankodnék. Bocsánatot kérek, hogy megbontom e kedves társas kört.

Oly szerényen távozott, mint jött. Néhányszor még emlegette a keblében lángoló hálát, aztán nekiindult a napfényben szikrázó homoki útnak.

Benn a szobában tovább folyt a játék. Olykor emlegették:

- No, most már valahol a Neszürj-hegynél vagy Levelesnél ballaghat Radnyai bácsi!

Uzsonna táján elbúcsúzott a feketeháti tanító is, míg az ásotthalmi estig koccintgatott velünk. Most már ketten találgatták, hogy merre járhat a kászonházi vagy a feketeháti kolléga, aki nem sajnálta a hosszú utat, hogy kaputok közt töltsön néhány rövid órát.

Azután útra kelt az ásotthalmi is. És a pusztára ráborult az est homálya, melyet csak könnyű ezüst permeteg gyanánt derített föl a hold világa.

Valahol tűz világolt, melynek pirosló udvarán bíborszínű kóbor hajócska gyanánt úszott át valami gém vagy gólya

 

 

 

 SEBŐK ZSIGMOND: MISSZISZ KULCSÁR. Elbeszélés 1911.1. 3-6

A Zsuzsi egyszerre csak elkezdte itatni az egereket, még pedig nemcsak egy verset sírt, ami nem ritkán esett meg vele (mert olykor egy kis futó záporesőt megkívánt az egészsége), hanem állandóan ontotta a könnyet, hol csöndes zokogással, hol viharos szenvedéllyel. A házunkban, melyben Zsuzsi már öt esztendeje viselte a szárazdajkái tisztet, ez a dolog nagy feltűnést keltett, különösen, mert Zsuzsiból nem lehetett kiszedni bánata okát. Ha kérdezték, mi a baja, sóhajtott, de nem felelt.

— Ez a szegény Zsuzsi alighanem beteg, — vélte a feleségem. Az öreg szakácsné más véleményen volt.

— Persze, hogy beteg, mondta nevetve. Csakhogy alighanem a szerelem-hideg leli.

A sógorasszony, akinek szintén előterjesztették az esetet, egyik felfogásban sem osztozott.

Dehogy beteg, dehogy szerelmes, — mondotta. — Föl akarja srófolni a fizetését a galambom. Most készíti elő a talajt és hát alaposan megöntözi ezt a talajt, hogy bőven teremjen. Oh, ismerem én ezeket a szimptómákat.

A Zsuzsi azonban sokkal betegesebbnek, sokkal szerelmesebbnek és sokkal pénzvágyóbbnak bizonyult, mint gondolták. Csakhogy az ő betegsége nem járt köhögéssel, az ő szerelme tárgyának nem volt férfi-alakja. Egy napon a feleségem elé állt és miközben a zsilipeket teljesen kinyitotta, ezt nyöszörögte:

Nagyságos asszony, kezét csókolom, ne tessék haragudni, de én elutazom.

— Hova, Zsuzsi?

— Messzire.

— Haza?

— Sokkal messzebbre.

De talán csak egy pár hétre?

    — Sokkal többre.

— Csak nem akar, Zsuzsi, megint férjhez menni.

— Isten mentsen! Még ennél is keservesebb dologra adtam a fejemet.

Zsuzsi, tudniillik noha még fiatal volt, már özvegyi sorban járt. (Teljes neve: özvegy Kulcsár Istvánné, Nagy Zsuzsanna.) Azután egyszerre teljes zenekarral zendített rá a sírásra.

— Kezét csókolom, nem tehetek róla . . . én . . . én . . . Amerikába megyek.

Hát, persze, nem tehetett róla a szegény Zsuzsi, mint ahogy nem tehet róla a falevél, ha letépi a szél a fájáról és elsodorja a messzeségbe. Mint ahogy nem tehet róla a szúnyog-milliárd, ha csendes nyári estén feltűnik, a távolból fénylő lámpa ellenállhatatlan erővel ragadja magához. A szél a hibás benne, mely a nemzet fájáról seregével szaggatja le a levelet, meg az a messze, messze ragyogó óriási lámpa, mely titokzatos fénnyel ég az óceán túlsó partján és csábítja magához a szúnyogok, bogarak és lepkék mámoros rajait. Zsuzsi egy napon felült a zsolnai vonatra és belerobogott az éjszakába, a sötétségbe, a bizonytalanságba. Repült ő is a kivándorlók nehéz szívű, de könnyű szárnyú rajaival a csudálatos igézetű nagy lámpafény felé.

Idehaza egy ideig erősen éreztük a Zsuzsi hiányát. Egy ideig el sem tudtuk képzelni, hogyan fog a világ, — már ez a kopott vén Európa, — forogni Zsuzsi nélkül s különösen a gyerekek voltak kétségben az iránt, hogy fölkel-e a nap másnap, ha nem a Zsuzsi köszönti rájuk a jó reggelt. Hanem hát a nap reggel még is csak fölkelt, csakúgy beküldte arany pántlikáit a szobába, mint mikor a Zsuzsi húzta föl az ablakredőt és a Zsuzsi mosdatta, öltöztette őket, meg mesélt nekik az aranyhajú királykisasszonyról és az ezüst-sarkantyús királyfiról. És valahányszor fölkelt a nap, mindig jobban kiszívta a színeket a Zsuzsi emlékéből.

Nem úgy Zsuzsi. Ő nem feledett ilyen könnyen.

— Egy napon, — talán három hónappal a távozása után — ezzel a kérdéssel állított be a levélhordó.

— Ismerik itt, kérem, misszisz Kulcsárt?

— Kicsodát?

— Misszisz Kulcsárt, Amerikából, Pittsburgból.

— Miért kérdi?

— Mert nem tudom, ide szól-e ez az amerikai levél?

A borítékon, az észak amerikai köztársaság elnökének arcképe mellett, mely a levélbélyegről kéklett felénk, ezt a ravasz címzést lehetett olvasni:

 (Adassék levelem a nagyságos asszonynak, Budapesten, szép Magyarországban, egészséggel és tisztelettel küldi Pittsburg városából, Amerikából, a rettentő tengeren túl misszisz Kulcsár.

Teringette, hiszen ez a misszisz Kulcsár a mi Zsuzsink! Hát persze, hogy ismerjük. Hát persze, hogy nekünk szól a levél, ámbár még ma sem értem, hogyan akadt ránk a levélhordó a Zsuzsi cifra címzéséről.

No, hanem a levél nagy esemény volt. Az egész ház összefutott arra a hírre, hogy a Zsuzsi levelet írt, még a szakácsné is az ajtóba plántálta magát egy nagy fakanállal, mintha azzal akarná fölhabzsolni Zsuzsi levelének az izgató tartalmát. (El is sült, el is főit aznap az ebéd a misszisz Kulcsár levele miatt.)

Szólt pedig a levél ekképpen:

«Kívánom, hogy levelem egészségben találja a nagyságos asszonyt, a nagyságos urat, az Andor úrfit, az aranyos Klárikámat és az aranyos Magdikámat, úgyszintén Packó Jánosné asszonyt (ez volt a szakácsné), akit tiszteltetek és a babos kendőmet a szekrényben felejtettem, a kék blúza alatt, a harmadik fiókban, azt küldje haza az édes anyámnak. Én hála Istennek, egészséges vagyok, amit kívánok tiszta szívemből a nagyságos asszonynak stb. (Az előbbi névsor egész terjedelmében megismétlődött, csak a szakácsné neve mellé került ez a változat: A babos kendő még sincs a szekrényben, hanem a mosdó fiókjában.”

«Az úton — folytatódott a levél, — nagyon szerencsés voltam, kezét csókolom, drága nagyságos asszony, nem történt semmi bajom, csak majd meghaltam a tengeri betegségtől, és nem ettem egy falatot, nem aludtam egy órát azon a szörnyű nagy hajón, csak mindig jajgattam. És láttam olyan szárnyas halakat, hogy elállt a szemem-szám a csudálkozástól. Ha nem jajgattam, hát ezeket a csudálatos halakat néztem, így aztán egészségesen megérkeztem Amerikába, csakhogy majd azt hittem, hogy a temetőbe visznek, olyan gyenge voltam.

Kedves nagyságos asszony, már két hónapja misszisz Númannál vagyok dajka egy villában. Két gyereket dajkálok, az egyiket William-nak hívják, a másikat Dézinek. Nagyon kedvesek, de még sem olyanok, mint az otthonvalók . . . (Az irás itt el volt mosódva, a Zsuzsi nyilván megeresztette kissé a csatornákat.)

Misszisz Núman áldott jó asszony, jobbat sem lehet kívánni, és engem mindig misszisznek szólít. Igen, ő a misszisz Núman, én vagyok a misszisz Kulcsár. (A Zsuzsi tolla itt meglehetős vastagon fogott, valószínűleg, a büszkeségtől.) Csak az volt a baj, hogy nem értettük meg egymást. Ha misszisz Núman azt akarta mondani, hogy fektessem le a gyerekeket, hát úgy mutatta meg, mit tegyek, hogy lefeküdt a díványra és behunyta a szemét, ha miszter Núman, a gazdám, a ki ügyvéd, azt akarta tudtomra adni, hogy a vadásztáskája, a mit kerestem, a padláson van, menjek a padlásra, hát ezt úgy mutatta meg, mintha a falra akarna mászni. Egyszer pedig misszisz Núman így szólt hozzám:

— Te, misszisz Kulcsár . . . venige...

Venyige? gondolom. Hol találok én itt venyigét? Aha, tudom már. A kertben volt egy szőlőlugas, hát tördeltem arról egy nyalábbal venyigét s bevittem misszisz Númannak. Hát az asszonyom, a mint meglát engem, elkezd nevetni és úgy nevetett, hogy minden gombja lepattogott a ruhájáról.

— No, misszisz Kulcsár, no venige, — mondotta.

Ezzel kézen fogott és bevezetett a spájzba s ott levette a polcról az ecetes üveget. Mert a venige itt Amerikában ecet — csípje meg a kakas.

No, de már most tudok egy kicsit angolul és ne nevessen ki drága, nagyságos asszony, ne szóljon meg érte, de én itt kalapban járok, meg úri blúzban, merthogy itt így muszáj járni minden misszisznek. Jaj, ha így látnának odahaza, Libádon, meghalnék szégyenemben. Aztán megismerkedtem miszter Grownnal, ez, kézit csókolom, bóz, vagyis munkavezető egy csavargyárban. Özvegyember. Egy falumból való ismerősömnél találkoztam vele, mert oda jár. Ez egy szemtelen amerikai, aki mindig azzal bosszant, hogy a magyarok odahaza sátor alatt laknak, mint a cigányok. Tessék megkérdezni a nagyságos urat, nem lehetne-e megmondani otthon a minisztériumnak, hogy büntessék meg érte.

Kívánom, hogy ez levelem stb. (Lásd, mint fentebb.) Aláírás: misszisz Suzie Kulcsár, Amerika. God báj.

A Zsuzsi második levelét jó fél esztendővel kaptuk meg az első után. így hangzott:

Kívánom, hogy ez a levelem stb. (Lásd, mint fentebb.) Én itt nagyon jól érzem magamat, kézit csókolom, csakhogy nagyon lefogytam és sokat sírtam. Meg is kérdezte a misszisz Núman:

— No, misszisz Kulcsár, mi fáj neked? Ugye, a honvágy?

— Nem, misszisz Núman, — mondok szomorúan. — Nem az.

 — Hát mi fáj?

 — A koszt.

Misszisz Núman oda volt csudálkozásában. Aszongya, hogy neki van a legjobb szakácsa egész Pittsburgban. De az én természetem nem veszi be az amerikai kosztot. Igaz is, kézit csókolom, hogyan is tudná megenni a jóravaló keresztyén a nyers húst, a rebarbara-banán főzeléket, meg a többi kotyvalékot.

— No, misszisz Kulcsár, — mondja miszisz Núman — azért ne búsulj. Hát főzz magadnak magyarul.

Azóta, kedves nagyságos asszony, én külön főzök magamnak, a szakács nagy mérgére, a ki eleinte nem is mert felém szagulni, mikor főztem, mert azt hitte, hogy a töltött káposztám bomba, ami föl fog robbanni. Az első magyar ebédemen az egész család körülfogott és bámulta, hogyan eszem meg a töltött káposztát, meg a túrós csuszát, de egyik sem merte megkóstolni. Másnap azonban hozzám törleszkedett a konyhában a kis Williám, meg a kis Dézi s azt kérdezték:

  Mi az a piros, misszisz Kulcsár?

  — Az, angyalaim, gulyás.

 — Adj nekünk is belőle, misszisz Kulcsár!

—  Szívesen, gyöngyöcskéim, — mondok én örvendezve, — ettől erősödik, meg szépül a gyerek.

A kis Williám meg a Dézi úgy jóllakott a paprikásból meg utána a jóféle káposztás rétesből, mint a duda. Hanem hát odabenn, az urak asztalánál már nem tudtak enni semmit sem. Persze, kisült, hogy miféle ételen lakoztak, hát uramfia micsoda ijedelem lett belőle! Misszisz Núman azonnal ágyba fektette a gyerekeket, miszter Núman pedig elhívatta az orvost. Azt hitték, megmérgeztem a kicsinyeket. Az orvos eljött, megnézte az ételmaradékot és a fejét rázta. Este megint eljött, megint a fejét rázta, de főleg azért, mert a gyerekeknek kutya bajuk sem volt. No, hanem hát ettől fogva a gyerekeket kötéllel sem lehetett többé az angol kosztra fogni, csakis a misszisz Kulcsár főztje ízlett nekik. Azóta velem ebédelnek. Meg is híztak a magyar koszton, olyanok, mint a mangalicák... pedig az orvos most is egyre rázza a fejét, ha látja őket.

Az a bizonyos miszter Brown, a bóz, nagyon csalogat a csavargyárba munkásnőnek. Nem tudom, menjek-e. Azt is szeretné, ha meghívnám egyszer töltött káposztára. Abban ugyan nem vásik a foga a nyavalyásnak.

Vagy egy esztendeig hallgatott a Zsuzsi, míg egy szép napon megjött a Zsuzsi levele, de ezúttal nekem címezte. Felbontom a borítékot, hát egy kék hasú dolláros bankjegy hullott ki belőle.

Ej, ni! Mi ütött Zsuzsihoz, hogy pénzt küld nekem? Nohát, mindjárt megtudjuk a levélből, a mely rendes cifrázatot elhagyva, így szólt: «Kezét csókolom nagyságos úr, ne tessék rám megharagudni, hogy soraimmal zaklatom, de tetszik tudni, én most a csavargyárban vagyok és ez a hitvány bóz, a miszter Brown, mindig azzal keseríti az életemet, hogy Pittsburgban szebb házak vannak, mint Budapesten, a mi gyalázatos hazugság. Forr bennem a méreg, valahányszor találkozok vele az utcán és olyan kevélyen néz végig a rongyos pittsburgi házakon, mintha azt vágná a szemembe: Nektek nincs ilyen várostok, te sohasem láttál ilyen szép palotákat! No, mondok magamban, nem nézem tovább, hogy így hencegjen ő kelme és inkább rászánok a keservesen összespórolt pénzemből egy dollárt, hozatok rajta Budapestről képes levelező-lapokat, s majd az orrához dörgölöm: Nézd, büszke amerikai, nekem is van olyan városom, mint neked! Pukkadj meg! Hát most arra kérem a nagyságos urat, ne vesse meg a kérésemet, küldjön azért a dollárért szép budapesti képes lapokat, már alig várom, hogy megmutassam annak a hoznak, mert hej, nehéz sor ám elviselni békén, hogy mindig úgy nézzenek az emberre, mintha csak olyan ágról szakadt lenne, a kinek se országa, se hazája!»

Nagyon meghatott a Zsuzsi elkeseredése és postafordultával megküldtem neki a kívánt anzixokat egy budapesti képes kalauz kíséretében. Hadd lássa az a tar Brown, hogy Zsuzsi sem olyan szegény, mint a milyennek látszik, rendelkezik ö is olyan városokkal, mint akármilyen amerikánus, ha nem is hordja oly fennen az orrát, mint az ő felhőkarcolóik.

  A válasz nem is késett.

Zsuzsi áradozva köszönte meg a képes lapokat és a könyvet és drámai színekkel festette le, hogy láttukra miszter Brown mennyire összezsugorodott, eltörpült, szinte megsemmisült. Most már bezzeg alázatosan beszél, és nem kötözködik többé vele, de nem is tanácsos, mert az anzixok és könyv kézről-kézre jártak a gyárban és mindenki bámulja, hogy misszisz Kulcsair milyen szép országot hagyott Európában. Még miszter Núman is üzent hozzá, hogy mutatná meg neki az ö gyönyörű városát.

Így állította helyre Zsuzsi Pittsburgban a magyar nemzet becsületét. Azután sokáig hallgatott. Végre bosszú szünet után megérkeztek szarkalábjai s a borítékról az amerikai elnök kéklő arcképe mellől ez a címzés tekintett reánk :

«Adassék levelem a nagyságos asszonynak, Budapesten, szép Magyarországban (X. utca, X. házszám.) egészséggel és szeretettel küldi Pittsburg városából, Amerikából, a rettentő tengerentúl, Misszisz Brown!

Alig hittünk szemünknek, de ha volt is kételyünk, eloszlatta a levél, melyben a betűk úgy el voltak mosva, mintha csakugyan a rettentő tenger valamely hulláma csapott volna át rajtuk. A Zsuzsi ugyancsak itathatta volna az egereket, amíg megírta nekünk, hogy ne gondoljunk rosszat róla, ő nem tehet róla, de az a miszter Brown addig duruzsolt a fülébe, addig kérte, amíg beleegyezett, hogy a felesége lesz. Hát most már ő missziz Brown. De higgyük el, hogy miszter Brown nem is olyan rossz ember, mint a milyennek gondolta, nagyon józan, nagyon dolgos, szép keresete van és megígérte, hogy ellátogat vele Magyarországba s megnézi azt a gyönyörű Budapestet, meg a Zsuzsi kis faluját, melynek egy kis szalmafödeles háza valamikor az egykori misszisz Kulcsárt kibocsájtotta az élet és az óceán hullámaira.

Hát bizony, annak a nagy lámpának az igézetes fénye, mely ott csillog csábítóan a tenger ködbe vesző túlsó partján, a mi Zsuzsinkat örökké ott fogta. De mivel a Zsuzsi misszisz Brownná változott, nincs többé jogosultsága annak, hogy ezt a történetet — melynek misszisz Kulcsár a címe — tovább folytassam.

 

 

 

 SEBŐK ZSIGMOND: A GÁLYARABOK* Elbeszélés. 1914. 1. 8. 

 

* Mutatvány a szerző Ifjúkor címen most megjelent új könyvéből.

 

Két gályarab ül egymással szemben. Jó szél lévén, a vitorlákat fölvonták és az evezést abba lehetett hagyni. Ilyenkor a gályarabok is leülhetnek padjukra és beszélgethetnek, ha kedvük van hozzá. Most nem hallatszik az ötvenkét darab öt öles lapát ritmikus dörgése, amint a vízbe csobban, sem pedig a lánc sírása, mellyel a rabok a padhoz vannak béklyózva És a tisztek sem járnak, korbáccsal a kezükben, az evezőpadok utcáján föl-alá.

De nincs kedvük beszélgetni. Elszoktak tőle. Meg aztán nincs miről. Némelyik húsz-harminc éve van odaláncolva a gályához, s ami beszélni valója volt, már szétfosztotta régen vékony szálakra. Inkább alszik ilyenkor a nyomorult emberbarom. Amint behúzza az evezőt, viharverte, födetlen feje rácsuklik a meztelen, durva mellére és elalszik.

A Marmara-tenger (Márvány-tenger) feketés-zöld hullámai halkan emelkednek és iramlanak tova, amerre a szél vesszeje kergeti őket. Fehér habturbánjukra olykor gyémántot és gyöngyöt tűz a napfény. A vitorlák repesnek és duzzadnak: a főárboc hegyén arany félhold, jeléül, hogy a szultán hajója fut a vízen.

Csak két rab nem alszik. Ezeket ébren tartja valami különös dolog. Tudniillik magyar hangok ömledeznek alá hozzájuk a gálya födélzetéről, ahol egy kis csoport áll és vizsgálja az eget és a tengert. A csoport középpontja egy deli férfiú, a szomorúság méltóságával arcán. Nem öreg még, van nála korosabb is a csoportban, de úgy tetszik, valamennyinél idősebb, azzá teszi komoly, kiábrándult, de Istenben való megadással teljes lénye.

 — Hallja kend! — szól az egyik rab.

 — Hallom, — felel a másik, akinek a feje már fehérbe fordult. (A társáé még csak szürke.)

 — Huszonöt esztendő óta nem hallottam magyar szót.

 — Én harminc esztendő óta.

 — Vajon kicsodák? Igen tekintetes urak lehetnek, hogy a császár gályája ment értük.

 — Azt mondják, hogy Rákóczi-fi. Rodostóba utazik a népével.

 — A Tököli uram mostoha fia? — kérdi a szürke fejű.

 — A' lehet.

A rabok elhallgattak. Fülük issza az otthoni hangokat, de nem nagyon mohón, inkább valami fáradt emlékezéssel. Nem kíváncsiak arra, miről beszélnek, vérük nem pezsdül hevesebben, eltépett bennük minden közösséget a múlttal a tenger és a korbács. Csak épen a megnyugodott szomorúságuk közös azzal a nemes alakkal, ki a tengerzöld hullámdandárjait követi szemével. Meg, hogy a rég nem hallott hangok nem hagyják aludni őket. Mint mikor a szél megrázza a magános pusztai nyárfákat.

Az urak odafönn a hajón, találgatják, Rodostóba érnek-e esthajnalra. Vagy mikorra?

— Soha — mondja mérgesen Forgách gróf, a generális. — Soha, én mondom. Meglátja nagyságod, rászed minket a török. Nem Rodostóba visznek bennünket, hanem Nikodómiába vagy messzebbre.

— Kegyelmed már megint farkast kiált, mikor a nyomát sem látja — felel szelíd gúnnyal a fejedelem.

— De látom. Itt van az Insula Principum. Mi dolgunk van arra? Miért megy arra a hajó? Nem Rodostó a mi utunk vége, hanem Ostorod, óh uram!

— Az anagrammákat hagyja kegyelmed Bercsényi uramnak. Nincs semmi okom arra, hogy kételkedjem a porta szavában. Hiszen ha Nikodémiába akart volna vitetni a szultán, azt is megmondhatta volna — higgye el kegyelmed — nem küldhettem volna rája ezért a veres huszáraimat.

A fejedelem ezzel visszavonult, mint mindenkor, mikor haszontalan beszéddel zavarták lelkét. Kajütjében elővétette a bibliát és fölolvastatott belőle magának. Az urak pedig tovább vitáztak. Forgách uram, mint rendesen, mikor fölindult, pipafüstbe temette a mérgét (a mit eddig, a fejedelem jelenvolta miatt, nem cselekedhetett meg,) a többi bujdosó pedig még a füstnél is lengébb matériába burkolózott, a nagy politikába és az álmok világába. Mert, hogy mozog mái-Európa. Igaz, hogy a francia régens allianciát (szövetség) kötött a némettel, az ősi ellenséggel (azért is nem felelt az ebadta, a fejedelem leveleire!) de az nem baj, mert az ánglius meg a spanyol viszontag most már kénytelen lesz a törökkel szövetkezni. Akkor aztán fölvirrad megint a nemes magyar nemzet szabadsága és behegednek vérző sebei.

A míg a bujdosók csoportja a gyanú, remény és fantasztikus álmok sötét és csillogó ködében bolyong, senki sem veszi észre, hogy lenn, a gályarabok bárkájában, kétszázhúsz félmeztelen, nyomorult keresztény nehéz feje hajlik a mellére, mint a tört gally. S e nagy tömeg szerencsétlen közt két magyar is csörteti a láncot. Csak egyikük veszi észre az emberi nyomor e tanyáját. Egy vidám, gondtalan arcú, kissé ösztövér legény, akinek ajkán állandó a könnyű, fullánktalan gúny filozófiája. Fényes szeme, melyben egy megláncolt költő pihen, nemcsak a zágoni csillagot keresi és látja, (hej, pedig gyakran keresi!) hanem meglátja azt is, ami a bujdosás szürkeségében csillog. Az életet, a valóságot, az embert — az idegen nyomort.

Kelemen diáknak most is, hogy a bibliából fölolvasott néhány verset imádott fejedelmének és a neki oly kedves robotolásból elszabadult, nem a világpolitika az, mely érdeklődését leköti, hanem az a kétszázhúsz ember, aki kétszázhúsz béklyón csüng egész életében. Amint ott áll, nekidőlve a hajó korlátfájának, már születik a fejében a nénjének Konstantinápolyba írt levél, hogy „Kedves néném! Micsodás igen szomorú zörgést hall az ember, amikor a gályát vonják”

Egyszerre fölneszel, mert a szürke csapatból magyar beszéd ütődik a füléhez. A két magyar rab beszélget. Ez nem nagyon lepi meg Mikes Kelement. Még nincs messze az az idő, mikor ezrével hurcolták Törökországba a magyar rabot, és hajh, mégis volt már idő, mikor visszakívánta a magyar a török világot. Most is készek a bujdosók kardot rántani a török lófarkak alatt, hogy az ősi ellenségre menjenek, s íme, itt, az eltűnt régi török időnek ez a két romja mily kegyetlen árnyékot vet föl az ábrándok egére.

— Magyarok? — szólítja meg a gálya rabszolgáit.

— Ühüm. Azok volnánk.

— Hová valók?

A két ember nehezen felel, mint mikor berozsdásodott zárt nyit föl valaki.

— Szögedre — mondja vontatottan az egyik.

— Bácskába — így a másik.

— Nem kívánkoznak haza, atyámfiai? A lisztes fejű halkan morogja:

— Nem.

— Minek? — teszi utána a deres.

A szegény költő-krónikás, aki Zágonnal fekszik és Zágonnal ébred, és aki ezt az esetet följegyezte Törökországi Leveleiben, mintha csak hirtelen egy nagy mélységbe pillantana alá. Szívét fagy dermeszti el. Mintha egyszerre megértené mérgező természetét a lomha török őrnek, mely az ide kivert magyarnak kifosztogatja még az emlékeit is.

 — Mikor estek rabságba?

— Régen, uram, nagyon régen. Talán nem is igaz, hogy valaha másképpen volt.

 — Katonák voltak?

Hallgattak egy kissé, mint mikor valaki nagyon mélyre nyúl le a láda fenekére, hogy megkeressen ott valamit, ami már csak álomnak tetszik, hogy ott volt.

— Én az voltam — mondotta az öregebbik. — A Zrínyi Ádám ezredében szolgáltam.

 — Aztán, hogy került a török kezébe?

— Megnyomtak a szadai malomnál. Olyan volt az, jó uram, mint a nehéz álom. Reggel hóka paripa, este örök rabság.

 — Családja volt-e?

— Nekem nem, csak egy feleségem, de már az is meghalt bizonyosan. Hanem a pajtásomnak volt három családja.

— Kettő — szólt zsibbadt, fás hangon a másik.

 — Mi lett belőlük?

— Ki tudhatná? Talán elpusztultak valami sövény alatt. Mert még gyámoltalanok voltak. Ha ugyan el nem ragadozta őket a tatár.

— Hát az asszony? Arról sem hallott semmit?

— Nem én, soha. Egyszer ugyan — mondotta szemét mereven a derékvastagságú, vassal pántolt, durva evezőlapátra szegezve, melyről még alápergett a víznek egy-egy borsószeme — egyszer Galipoliban, mikor a gálya a parton vesztegelt, mintha láttam volna az asszonyt, de a pajtásom azt mondja, hogy az csak köd volt, nem asszony.

— Az volt, uram — mondotta az öreg. — Az ilyen világba veszett rab sok mindent lát a ködben eleinte. Kezdetben én is megláttam a ködben, hol a feleségemet, hol egy katonapajtásomat, hol meg a kedves lovamat. Egyszer, mikor Ázsia partján húztuk a gályát, Izmilben, Tököli uram ő nagyságát is láttam kegyes asszonyfeleségével, Zrínyi Ilonával. Úgy láttam őket, amint a gályánkat nézték szomorúan, mintha igaz, eleven maguk lennének. Pedig csak a köd incselkedett, a köd. De már ez is elmúlt. Most már nem látok semmit. Aztán jobb is az így.

Egy kicsit sóhajtott, de nem nagyon elkeseredve. Inkább beletöpörödve lélekben a változhatatlanba.

— De ember! — kiáltotta Kelemen — igazán nem kívánkozik kend vissza?

— Mit csinálnék én otthon? A templom grádicsára térdeljek olvasót morzsolni? Itt legalább kenyerem van.

— De hiszen istentelen nehéz kenyér az evezővonás, láncban, bilincsben!

— Nehéz, nehéz, uram. De megszoktuk. Csak jobb itt a lapát, mint otthon a koldusbot.

A szél elült. A vitorlák szárnya csüggetegen ereszkedett alá. Süvöltve hangzott föl valami török parancsszó. A rabok felugráltak, csörgött a lánc, s az ötvenkét evező iszonyú rándítással zuhant a vízbe, mintha egy világ szakadna a tengerbe. S mintha kiszakadna velük annak a kétszázhúsz rabnak a karja.

Az esthajnal leszüremkedett a tengerre. Kelemen diák ott állt a hajó orrában, elmélázva a homályban és ajkán szomorkodott az ő szerény, békés, bölcselkedő mosolya. A messzeségből vigasztalanul pislogtak elé Rodostó árva kikötő fényei.

 

*

Sebők Zsigmond: Bajcsányi de eadem

Részlet a kötetből (antikvárium)

Nagy esemény volt, mikor a káposztás hajók megérkeztek. A Duna hajlatában, az Istenhegy mögül szakadatlanul előbukkant az érkező káposztás hajó orra, lassan leereszkedett a többi mellé, kikötött s csakhamar végtelen sorban barnállott a sok vizi alkotmány a part mentén. Egy egész új város. Egyetlen rengeteg utcából való és vizén lapuló népes város. Eleven, tarka, mozgalmas és fölötte nyájas.
Ilyenkor már őszre járt az idő. Szeptember vége felé. A nap még meleg fényben fürdette a világot, de az estének már foga volt. A föld is puhább, ragadósabb volt. A csizmát szívesen marasztalta. A sárba sárga levél keveredett s a száradó kórót mintha dér ezüstözné meg. Reggel fehér köd gubbasztott a folyamon és az este korán leszakadt. Nem hosszas átmenettel és álmos pislogással, mint nyáron, hanem szinte egyszerre, mint mikor a gyertyát hirtelen elfújják. Az ősz csöndje és mélasága úszott már a világon, a közelgő nagy nyugalom hirdetője…

 

 

Nyugat  1910. 1. szám FIGYELŐ
IGNOTUS: BAJCSÁNYI DE EADEM

Halkan, öregesen, násznagyosan ír Sebők Zsigmond, s ez nála nem öregség (nem is lehet, még jóval innen van az ötvenen), hanem természet. Olyan természetű ember lehet s lehetett mindig, aki, bár tudja értékét s távol tudja magától tartani az embereket, viszont távol is marad tőlük, nem vegyül el az életbe s nem avatkozik bele sietséges részvéttel sem…

Elbájoló zengzetesen. Történéstelen történetei olykor a muzsikaszó nélkül valóságával hatnak. Ami nem azt jelenti, hogy szavai ne volnának inkább hajszálig pontosak, s kiszámított szerkezeten belül az eltolhatatlanságig biztosak…

 Bajcsányi de eadem a címe új novellás kötetének, melynek szálaiból ezt a képet össze próbáltam szőni. Nemes írás, arra való, hogy, mint ahogy Chopint magának játssza az ember, bezárkózzanak vele szobájukba s csöndesen olvassák, talán fél lángra srófolt lámpa mellett. Vagy talán olyankor, mikor valami kedves betegűnk ágya közelében virrasztunk s odamegyünk megsimogatni szép, komoly s a szenvedéstől előkelő arcát, mikor egy szép és komoly és előkelő novellát végigolvastunk. Furcsa. Ezek a novellák káposztás hajókról szólnak, falusi kis gyerekekről, leromlott vagy igénytelen kis emberekről, bérházak negyedik emeletéről s általában szűk világról s ezen felül is igen kevés fajta emberről, még kevesebb valóságos élményről. És mégis gazdagok és szépek és komolyak és előkelőek. Miért? Alkalmasint, mert költőtől valók.

*

Sebők Zsigmond: Maczkó úr utazásai Magyar ... - MEK - OSzK

Sebők Zsigmond: Dörmögő Dömötör és a labdarúgók ... - MEK - OSzK

 

 

Senki Pál

 

Senki Pál: A BÖRTÖN. Elbeszélés. 1901.36. 575.

 

I.

Az öreg Csiger végre haza került Pestről. A vonat megjött már délután a gelsei állomásra, de ő ott bujkált valamerre estig s csak sötéttel, lopva ment be Rajkra. Odahaza alig akartak neki ajtót nyitni, csak akkor hitték el, hogy mégis ő az, mikor mérgesen elkáromkodta

magát.

Az asszony kedveskedni akart volna neki, örvendezni visszatértének, de ő félrelökte magától és nem szólt egy szót sem. Még vacsora sem kellett neki. Szó nélkül szítta a pipáját, aztán lefeküdt aludni.

így tartott ez három álló napig. A gazda, mintha megnémult volna. A negyedik nap reggel — vasárnap volt épen, — végre megszólalt:

— Asszony!

— No, csakhogy megszólal kend. Azt hittem már, ott maradt a nyelve Pesten.

— Ne karattyolj, hanem idehallgass. Zsuzsáról szólok. Azt a leányt oda nem adom másnak, csak olyannak, a ki be volt már csukva legalább két hétre.

— Ugyan már micsoda bolond beszéd ez? Hát tolvaj vagy rabló legyen az ura a lányunknak?

— Ne legyen se tolvaj, se rabló. Becsületes ember legyen. De olyan legyen, aki ült már a börtönben.

— Hallom, hallom a szavát kendnek, — mondta erre hüledezve az asszony — de csak nem tudom megérteni.

— Nem is azért mondom, hogy megérted. Azért mondom, hogy úgy is legyen. Az én vőm ne vethessen semmit a szemire az ipának.

Csiger gazda kicsit kanyargós eszű ember volt, de ha egyszer valamiben megkötötte magát, ökörrel se tudták volna kimozdítani belőle. Az asszony is hiába perelt, lármázott, könyörgött, sirt, hiába segített neki Zsuzsa is nagy jajveszékeléssel, — nem használt semmit. A gazda, mikor megunta a nagy lármát, kiment a ház elébe, ott álldogált nagy mogorván, alig billentve meg kalapját egy-egy köszöngetőnek.

Az ember azt hihetné, csakugyan meghibbant az esze egy kicsit, ha ilyen dolgokat hall róla. Pedig hát jobban belelátva a dologba, kiderül, hogy még sem olyan nagyon bolond ő kelme.

Az történt tudniillik, hogy az őszön Budapestre kívánkozott Csiger uram.

A kovács sógornak volt ott egy rokona, unokaöccse, vagy mi, — hivatalbeli ember, szolga a vasútnál. Egyszer lenn is járt Rajkon a feleségével. Ennek íratott Csiger uram levelet a kovács sógorral, hogy hát hogy is volna az a pesti utazás, mennyi időbe telik, mennyi pénzt vigyen magával, ha egy hétig akar maradni, meg mi egyéb. Meg is jött a válasz, hogy: csak jöjjön Csiger uram, szálljon egyenest hozzánk, úgyis rokonok volnánk, hát csak nem megy

fogadóba. Így is lett. Csiger gazda fölült a vasútra s nem telt bele fél nap, ott volt Pesten. A vasútnál ott várta Pál István úr, a hivatalszolga, hát még csak el sem tévedhetett.

Hogy mulatott, merre járt ebben a nagyvárosban, azt nem mondom mind el. Az Ötödik napon volt, estefelé. Pál Istvánnak a hivatalba kellett menni, hát Csiger uram egyedül merészkedett ki az utcára. Annyira, amennyire már tudta a járást, s ha el találna is tévedni, majd útbaigazítják a rendőrök, hordárok s más egyéb jóindulatú emberek. Így került a Kerepesi útra, még pedig, mivel nem tudta megállni, hogy itt is, ott is fel ne hörpintsen egy pohár bort vagy sört, nem is lehetett volna azt mondani róla, hogy egészen józan volt.

Csak ődöngött a széles utcán; nem győzte bámulni a villamost, milyen gyorsan jár, hol csönget, hol megáll, az emberek föl-leszállnak benne, a lámpái csak úgy ragyognak és nem lát az ember semmit, ami mozgatná. Milyen furcsa masina; nem csoda, ha vállalkozó szellemű ember, kivált, ha egy kis bor is van benne, megkívánja, hogy ráüljön Csiger uram oda is állt a sín mellé s amint jött egy nagy kocsi, integetett, kiabált neki:

— Álljon meg hé! Hadd szállok fel!

A kocsi azonban suhant tovább, nem is hederített rá, csak a végéről kiabált le egy nagy táskás ember:

— Nincs itt megállóhely, bácsi!

Még három kocsi szaladt így el mellette, a harmadikról még ki is nevették. No, ezen fölmérgesedett Csiger uram. Odaállott a két sín közé, szétvetette a lábait és várta a következő kocsit. Jött is mihamar. Már messziről csöngetett, mind erősebben, ahogy közeledett, az elejéről kihajolt egy ember, kiabálva, integetve:

— Takarodjék már onnan a sínekről!

Csiger uramnak azonban csöngethetett, kiabálhatott, ő rendületlenül állt ott tovább. Még a gyalogjáróról is nógatták, hogy menjen félre, jókora csődület támadt körülötte, de ő ügyet se vetett rá. Végre is a kocsinak kellett megállni; kis híja, hogy el nem gázolta. Le is ugrott róla egy kék kabátos és kiabált rettentő haragosan:

— Bolond kend, vagy részeg? Mért nem megy az útból?

Csiger uram se hagyta ám magát s ki tudja, mi történik, ha oda nem jön egy tekintélyes külsejű rendőr.

— Mit csinál itt? Mért nem megy a dolgára? — rivallt rá Csiger uramra.

— Ott állok, a hol akarok, — felelt Csiger.

— Nohát, majd megmutatom én, hol álljon. Jöjjön a kapitányságra.

Megragadta Csiger uram karját s vonszolta félre a sínekről.

— Megyek no. Ne ráncigáljon, — felelt Csiger uram, aki most már jobb szerette volna, ha el se kezdi. A kapitányságtól nagyon megijedt. Szó nélkül ment a rendőr mellett. Egy darabig még elkísérte egy csapat gyerkőc, de aztán egy mellékutcában ezek is elmaradtak. Ekkor végre Csiger megszólalt:

— Eresszen el, rendőr úr, nem vagyok én rossz ember.

— Már én csak beviszem. Majd megmondja a kapitány úr, milyen ember kend.

— Eresszen el, megszolgálom, — kérte tovább Csiger és két ezüstforintost csúsztatott a rendőr markába. A rendőr megnézte a pénzt, eltette és aztán így szólt:

— No hallja kend, ugyan befűtött magának ezzel a két forinttal. Pedig nincs is olyan nagyon hideg.

Csiger uram még jobban megijedt; csak akkor mert megint megszólalni, mikor egy vörös lámpásos ház elé értek s a rendőr megmondta, hogy ez a kapitányság.

— Hát bevisz?

— Be én.

— Hát akkor legalább a két forintom adja vissza.

— Majd visszaadja a kapitány úr.

Így került Csiger gazda a kapitány elé. A rendőr jelentést tett az esetről, nem feledve a két forintot sem. A kapitány jól leszidta az alázatosan sunyító Csigert. Beszédéből két szó ütötte meg leginkább a fülét, mert ép ezeket nem értette:

— Utcai csendháborítás. Megvesztegetési kísérlet.

Most már tehát tudhatja mindenki, mért került Csiger gazda két héttel később haza, mint amikorra várták. És látható az is, hogy nem csupa bolondság, mikor azt kívánta, hogy a veje se legyen különb nála: olyan legyen, aki szintén be volt már csukva legalább két hétre.

 

 

II.

Zsuzsa, szegény, egyebet se tett, mint sírt egész nap. Még ha dolgozott is, csak pergett a könnye csendesen. Egyszerre azonban kezdett neki vidulni. Sokat suttogtak-búgtak együtt az anyjával, az apjuk háta mögött.

Közeledett a karácsony ideje. Szép, hideg, havas téli idő volt, a milyennek örül az ember, ha belülről nézi, a meleg szobából. Csigereknél nagyban készülődtek disznóölésre, a szomszédokat, rokonokat is meghívták, a Jani gyereket is kikérték az iskolából. Csigerné bevásárolt már minden szükségeset, egyebek közt egy pár üveg pálinkát. Kínálgatta is belőle erősen az urát ölés előtt való nap vacsora után. Nagydolog volt ez, mert máskor egy hétig elpörölt vele, ha valamelyik nap elidőzött kissé a kocsmában. Ivott is Csiger, de az eszét még se itta el. Kell az holnapra is: meg aztán gyanús is volt neki ez a nagy szívesség. Ő rajta ugyan nem fog ki sem asszony, sem pálinka. Józan fővel feküdt le, el is aludt rögtön. De nem sokáig aludt, mert fölébredt rá, hogy az asszony fölkél mellőle, felöltözik és kimegy. A pitvarban suttogott valakivel: a Zsuzsa volt.

Csiger gazda figyelt, de jó darabig nem hallatszott semmi. Egyszerre csak halk lódobogás ütötte meg a fülét, mint mikor kocsi közeledik a hóban. Erre már fölkelt és kinézett az ablakon. Csakugyan: kocsi állt a kapu előtt, a fiatal Gáspár Péter kocsija.

— Hm, ennek a lány kellene — tűnődött magában Csiger gazda, a míg magára kapkodta a ruhát, csizmát. — Eleget legyeskedett körülötte. De már csak nem lopja el.

Várt még egy darabig, halkan kinyitotta az ajtót félig és kinézett az udvarra. Sötét volt, csak az alakok körvonalait lehetett látni, azt is csak azért, mert világított a hó. így látta meg Csiger, hogy egy férfi, ez a Gáspár, meg egy fehércseléd, no, ez a Zsuzsa, nyitogatják erősen az ól ajtaját.

— A hízóm! — mormogta Csiger, káromkodva magában. — De ott leszek ám én is.

Megvárta, a míg azok ketten kipiszkálták a hízót az ólból s végig cammogtatták az udvaron, a kapu felé. Erre már Csiger gazda fölvette a subáját s kilopódzott a pitvarra. Hát a kapu tárva-nyitva, a kocsinál meg ott áll az asszony, vigyáz a lovakra. Csigernek kedve lett volna szétütni közöttük, mert az már mégis csak istentelenség, hogy az asszony meg a lánya maguk segítenek a tolvajnak. De türtőztette magát, meg akarta várni, míg a disznót fölteszik a kocsira. Hadd erőlködjenek kicsit, Mikor aztán a disznó ott szuszogott a kocsin, előállott az oszlop mögül a gazda.

— Szerencsés munkát adjon Isten, Péter öcsém, — mondta nagy barátsággal.

Péter úgy meg volt ijedve, hogy majd lefordult a kocsi ülésről. A két fehércseléd meg ki a kocsi mögé bújt, ki a kapu mögé.

— Hát lopod a disznót, Péter öcsém? — kérdezte a gazda nyájasan.

— Lopjuk, gazduram, — nyögte Péter elszántan, hogy: no, most már mindegy, akármi lesz is.

— De bizony az enyémet nem lopjátok. Vigyétek csak vissza szépen. Magamnak hizlaltam.

Még segített is a disznót leszabadítani a kocsiról. Szépen, a hogy jött, visszahajtották az ólba. Az asszonyok bemenekültek a szobába s magukra zárták az ajtót nagy rettegéssel.

— No hát, jól megdolgoztál, Péter öcsém. Most már gyere be egy pohár pálinkára.

— Sietős az utam, gazduram.

    — Már hova sietnél ilyen éjszaka? Gyere csak be.

A ködmöne ujjánál fogva ráncigálta befelé. Zörgetett az ajtón.

— Nyisd ki, asszony.

    — Nem bánt? — kérdezte kétkedő hangon az asszony.

— Nem én.

— A Zsuzsát se?

— Azt se.

— Mondja, hogy Isten úgyse?

— Nem bántalak, no, Isten úgyse.

Hát kinyitották az ajtót és meggyújtották a lámpát.

— No asszony, ide azt a pálinkát. Igyál Péter öcsém, hideg van odakinn.

Péter megivott egy pohárral, de szólni nem szólt volna a világért. Az asszony meg a lánya még kevésbé. A gazda meg csak mosolygott magában.

— Hát aztán olyan nagyon kell neked az a disznó? — kérdezte csendes gúnnyal.

— Nem a disznó kellett nekem, hanem a Zsuzsa.

 — Én mégsem őt tetted a kocsira.

 — Hát ha gazduram úgy akarta.

— Már hogy én akartam, hogy lopj? Nem vagyok én olyan istentelen ember.

— Nem is úgy gondoltam én, hanem hogy majd visszalopom a disznót. Csak épen, hogy becsukjanak.

— Nohát ezt nem jól főztétek ki. Tolvajnak nem adom a lányomat. Még ha tréfából lopott is.

 — Hát akkor hogy csukassam be magamat?

— Az már a te dolgod, öcsém, ha a lányt meg akarod kapni.

Erre aztán Péter felkészült, merthogy a lovai tán meg is fagytak már. Nem is igen marasztalták.

 

  III.

A rajki segédjegyző kifelé ment a hegyre. A rajki segédjegyző nem olyan akármilyen segédjegyző ám, hanem nagy gavallér, a környékbeli bálok táncrendezője. Télen kamáslit hord, nyáron zergeszakállas kalapot és sárga cipőt. Az úri kisasszonyoknak kezet csókol, a parasztlányokat megcsipkedi, — már t. i., ha hagyják magukat. Csakhogy nem igen hagyják.

Tehát kifelé ment a hegyre. Csiger Zsuzsa meg befelé ment a faluba; ebédet vinni volt az apjának. Szomorú volt, mivelhogy tél is elmúlt, el a tavasz is és íme, Gáspár Péter csak nem tudott semmi olyat tenni, a miért becsukják.

A segédjegyző már messziről nézte a lány nyúlánk alakját, könnyű lépteit, csinos arcát. Amint nézte és látta, hogy a fején nagy kosarat visz, nyilván az ebéd maradéka van benne — eszébe jutott, hogy így könnyű volna megcsókolni. Csakhogy Zsuzsa még idején lekapta a fejéről a kosarat és kisiklott a segédjegyző kezéből. Ez azonban nem hagyta annyiban, elkapta a leány kezét s át akarta fogni a derekát.

Meglátta ezt Gáspár Péter, mivelhogy nem messze, az út mentén volt a földje. (Zsuzsa is alighanem ezért ment erre, — hiszen mehetett volna, rövidebb úton, másfelé is.) Felkapott Péter egy husángot és nagyokat ugrálva futott feléjük. Zsuzsa, amint meglátta, elsikította magát és belekapaszkodott a husángba. Féltette Pétert, hogy agyon találja ütni a segédjegyzőt. Péter eleresztette a botot és puszta kézzel állt a segédjegyző elé.

Ezt a lányt ne bántsa, vicenótárius uram.

-Mi közöd hozzá? — förmedt ez rá dühösen.

— Hát csak az, hogy leütöm, aki hozzányúl. A segédjegyző csak azért is a lány keze után kapott, de elébb félrelökte Pétert is. Ebben aztán kitört a harag, melyet eddig úgy ahogy magába fojtott. Nekiment a nótáriusnak, olyat ütött ököllel a fejére, hogy megtántorodott belé, de hamar összeszedte magát és nekiment Péternek. Nem sokáig tartott a viadal, a nótárius csakhamar a földön hevert, Péter meg rátérdelt és még ott is gyomrozta, amíg csak moccant. Akkor fölkelt róla és azt mondta Zsuzsának:

— Eredj, hozz egy kis vizet. Hadd locsoljuk fel.

Zsuzsa hozott a patakról a leveses tálba s ketten locsolták, mosogatták, amíg magához tért. Mikor nagy nehezen fel tudott tápászkodni, azt mondta neki Péter:

— Fogóddzon belém az ifjú úr. Hazavezetem.

A nótárius rábámult, de mivel maga csakugyan nem tudott volna hazavánszorogni, rátámaszkodott Péterre és vezettette magát. Közben azonban, amint szólni bírt, szidta, fenyegette, hogy így úgy, csendőrökkel fogja elfogatni, nem nyugszik, amíg be nem csukják legalább félévre.

— Tyűh! — kiáltott erre Péter. — Hallod-e, Zsuzsa?

— Hallom, Péter, — örvendezett pirulva a leány. Kedve lett volna összecsókolni a jegyzőt.

Mikor estére Csiger gazda hazafelé ballagott, már hallotta az eset hírét. Eleinte dühös volt, a segédjegyzőre persze, aztán elnevette magát. Akkor is nevetett, mikor Péterrel összetalálkozott.

— Hát megverted? — kérdezte tőle.

— Meg.

— Becsuknak ám érte, Péter.

— Be, hála Istennek.

      — No hát jól van. Ha kiülöd, eljöhetsz hozzánk. De amíg a dutyit meg nem ülöd, addig nem lesz lagzi. Amit mondtam, megmondtam.

 

 

 

Senki Pál. A TIRUSI EMBER. Elbeszélés.1919. 13. 148.

A jeruzsálemi részeges fafaragónak, Sohámnak, fiatal felesége, Abija, az érett fügét szedte meg a szőlőben. A kis szőlőben csak három fügefa volt, de ezeken ebben az évben annyi édes gyümölcs termett, hogy színültig megtelt Ábijának mindkét hátikosara. Abija a kosarak fölé hajolva a kezével egyengette a fügéket, nehogy majd menet közben leguruljon egy is, mikor a mély útból egy idegen ember közeledett a garád (kerítés) felé. Az idegen egy szamarat vezetett, a fülénél fogva. Az ember, úgy látszik, igen értette a szamarak természetét, mert nem ütlegekkel biztatta azt a haladásra, hanem simogatta s valami vidám nótát fütyült a csacsi nagy szőrös fülébe. A csacsi azt a fülét, a melyik szabadon volt, váltig mozgatta, hol egyenesen előre vágta, hol hátra rántotta, hol oldalvást lógatta, a mi messziről nézve is igen mulatságos volt. Abija asszony mosolyogva nézte a csacsi fülének ezt a játékát, a mely azt árulta el, hogy a csacsinak tetszik is a dolog, de egy kicsit aggodalmaskodik, mégis, hogy a kedveskedések nem valami gonosz szándékot rejtenek¬e. Az asszony mélyfekete szeméből a mosolygás akkor se riadt el, mikor az idegen a csacsival egészen odaért a garádhoz, ott megállt s felszólt az asszonyhoz:

— Nem a tiéd ez a csacsi?

— Nem, nem az enyém. A Jótám özvegyének a szamara ez.

Az idegen, kiről ruházata azt mutatta, hogy azon tirusbeliek közül való, akik az új templom építése körül szorgoskodtak, ahelyett hogy továbbment volna, csak ottmaradt állva s csak nézte Abija asszonyt, aki a kissé mély út felett a garádon olyan volt, mint valami szép eleven kép. A tirusbeli ember, aki pedig már olyan negyvenes lehetett, gyerekes tekintetű kék szemeivel szinte simogatta az asszony sudár alakját. Ettől a nézéstől nyugtalanság fogta el Abiját s mintha ezt a varázsló tekintetet el akarta volna magáról hessegetni, hátrább lépett. Az idegen azonban csak nem ment tovább, sőt eleresztette a csacsi fülét s közelebb lépett a garádhoz. A csacsinak, úgy látszik, annyira megtetszett ez a füttyös ember, hogy saját elhatározásából s nem a vezetés kényszerének engedve, ő is lépett egyet¬kettőt s az idegen ember mellé állva, ő is felnézett az asszonyra, mint a tirusbeli ember. A csacsinak ezt a bölcsességét látva, az idegen elkezdett kacagni s kacagott hangosan, a szívéből, úgy, a hogy Jeruzsálemben, a szigorú Istennek szent városában soha se kacagott még senki. Az óriási nagy új templom, melyet Salamon király építtetett az Ornán szérűjén, ott, a hol Dávid király a harmadnapi döghalál idejében az Urnák Angyalát látta állani a föld és ég között, kezében mezítelen tőrrel, a tirusbeli kacagásától nem dőlt össze, sőt, mintha a cédrusfából való oszlopok aranyos díszei/i vígan táncoltak volna a napsugarak. Az Ur háza felszentelésének ünnepei csak holnapután kezdődnek, lehet, hogy azért mertek még a napsugarak ilyen pogány gondtalansággal vigadni.

A tirusi ember, mikor már annyira volt, hogy a kacagástól beszélni tudott, felszólt az asszonyhoz:

— Látod, szépasszony, két vén csacsit megbabonáztál!

Abija erre nem tudott mit mondani. Nagy zavarából hangos jajveszékelés mentette ki. A mély útból nagy jajgatások és átkozódások között jött felfelé Jótám özvegye. Mikor a vénasszony meglátta a szamarát, már messziről elkezdte azt szidni, hogy milyen bitang, milyen csavargó. A csacsi az ismerős szidalmak hallatára mélyen lehajtotta fejét s a két fülét kétfelé eresztette, úgy, hogy a nagy fülek olyan élettelenül lógtak, mintha a guta ütötte volna őket. A csacsi maga volt a megtestesült bűnbánat, megalázkodás és töredelem. A tirusi embernek se kellett több s erre megint elkezdett nevetni, hogy Abija fegyelmezett mosolygása akaratlanul is hangos kacagásba csendült ki. A vén asszony szúrós fekete szemével ránézett Abijára, aki ebből a tekintetből észrevette a rendre¬ utasítást és hirtelen komolyra akarta erőltetni arcvonásait. Ez azonban olyan furcsán sikerült, hogy az idegen ember Abija kínját látva, még harsányabban kezdett kacagni s mint a gyerekek szokták, ha nagyon kacagnak, a két térdét verte a két tenyerével.

A vénasszonyt ez már kihozta a hitéből s rikoltozni kezdett:

— Mit röhögtök, utálatosak, azt hiszitek, szabad így nevetni a más kárán, azt hiszitek, hogy én nem tudom, hogy ti mit csináltatok itten, ketten.

Abija szinte megtántorodott a vénasszony szavának ütésétől, az idegen pedig elvörösödött s odaugrott a vénasszonyhoz, elkapta a fél vállát s megrázta.

— Hallgass, vén szipirtyó, mert kirázom a lelket belőled! Hogy mersz így beszélni. Látok egy szamarat csavarogni, megfogom, hogy majd a gazdájához vezetem. Most járok ezen az úton életemben először, most látom ezt az asszonyt életemben először s te mindjárt pletykázni akarsz? Mi?

A vénasszony megriadt a harag kitörésétől s mindjárt más nótát kezdett.

— Jaj, ne haragudj, jó ember, de az ijedelem elveszi az embernek az eszét. Ez a dög egyetlen vagyonom, s mert nem tudom eltartani, kihozom a határba legelni, s ha a melegben egy kicsit elnyom az álom, minduntalan elszökik a gyalázatos. Eladnám már én szívesen, de nem kell Jeruzsálemben senkinek. Ismerik itt már. Vén is, lusta is, csavargó is. Talán most, hogy az ünnepekre máshonnét is idesereglenek az emberek, túladhatok rajta.

A tirusi ember visszakapta jókedvét s mosolyogva nézte a szamarat, mely most már úgy billegette a füleit, mintha attól tartott volna, hogy a róla szóló beszédből egy szót el talál szalasztani.

— Ha én a te helyedben volnék, nem adnám el a szamarat, mert egy ilyen tréfás szamár éppen a szegény embernek nagy kincs; de ha már szabadulni akarsz tőle, tudod mit, megveszem én a szamarat tőled.

Ezzel az idegen ember benyúlt a tarsolyába, kivett egy csomó pénzt és olvasatlanul odaadta az öregasszonynak, aki a sok pénznek úgy megörült, hogy erőnek erejével meg akarta csókolni a jókedvű adakozónak a kezét vagy a ruháját. A Tirusból való idegen ijedten hátrált.

— Hó, hó! Vigyázz, nem vagyok én se pap, se főember. Hanem tudod mit? azért, mert ostoba beszédeddel megbántottad ezt a jó asszonyt, büntetésül segíteni fogsz neki a kosarakat hazavinni, még pedig úgy, hogy a kosarakat felkötjük az én szamaram hátára, s te fogsz elől menni, utat mutatni. Jó?

A vénasszony szája mosolygásra rángatódzott. Abija asszony sem tiltakozott a terv ellen, hiszen ha húzódozott volna, a vén banya azt gondolhatta volna, hogy csakugyan szerelmeskedtek az idegen emberrel s azért nem mer most vele s a szamarával a városba menni. Felkötötték tehát a kosarakat, általvetve, a szamár hátára. A vénasszony a szamár előtt botorkált, Abija és a tirusi ember pedig a szamár mellett, jobbról és balról ballagtak a város felé. Ahogy a két kosár a szamár oldalán himbálódzott, egy¬egy füge bizony lepergett a porba. Abija közelebb ment tehát a kosárhoz s megfogta annak a karimáját. Az idegen szeme rátapadt az asszony formás kezére s addig¬addig nézte, míg egyszer csak szép csendesen átnyúlt a szamár hátán, szelíden megfogta az asszony kezét, az ajkához kapta s csókolta, csókolta az asszony kezét s ameddig érte, a karját, úgy, hogy Abija szinte elalélt a csókok forróságától s annyi ereje sem maradt, hogy visszahúzza a kezét.

A csacsi úgy látszik, megérezte, hogy a háta mögött vagy inkább a háta felett valami történik s hirtelen megállt. Abija ekkor csöndesen visszahúzta a kezét. Az idegen, hogy a csacsit s a vénasszonyt félrevezesse, beszélgetni kezdett.

— Sok füge termett az idén?

— Igen, bő termést adott az Ur.

— Te sem tudtad még, úgy¬e, mind leszedni, maradt még betakarítani valód?

Abija fülig elpirosodott s halkan azt válaszolta, hogy: igen, pedig három fügefájának egész termése ott lógott már a két nagy kosárban, a szamár oldalán.

Mikor a Salléketh kapuhoz értek, a tirusi ember azt mondta:

— Már most én elválok tőletek.

A vénasszony riadtan kérdezte, hogy hát akkor mit csináljon ő a szamárral?

— Tudod mit? oda adom neked tartásra az én szamaramat. Nesze, vegyél neki jó abrakot.

A tirusi ember megint egy csomó pénzt vetett az öregasszony markába, rendesen elköszönt s lassan elindult a felmenő pádimentumos úton.

Sohám, a faragó, mint minden este, ezen az estén is leitta magát. Mikor részegen ledőlt éjjeli vackára, Abija kiment a házból s leült a pitvar elé. A holdvilág fehér fényessé¬ gében ott állt előtte Jeruzsálem. Az apró házacskák, a főpapok, főemberek házai, a nagy ünnepekre idesereglettek részére való sátrak, odébb Dávid idejéből való. királyi ház, melyhez a cédrusfákat Tirusból hozták s a legelső helyen a megfaragtatott és fűrésszel megfűrészeltetett kövekből épült csodálatos új templom, mind, mind, mintha megfagyott ezüstből való lett volna. Az Ur házának kapu csarnokából mintha kitündökölt volna a két negyven sing magas koronás1karikával s a hálóhoz hasonlatos módon csinált gombokkal ékes oszlop, jobb felől a Jákim, bal felől a Boáz. Abija sokáig, nagyon sokáig nézte a szent házat s elmerengve sokszor úgy érezte, hogy a jobb felől való oszlop a tyrusbeli ember, a bal felől való oszlop pedig ő maga s az Ur őket egymás mellé rendelte minden időkre. És a pitvar előtt a langyos éjszaka csendességében édesen aludt hajnalig a szerelmes asszony, akit eddig borgőzös ura mellől nem tudott elcsábítani se az ifjak mézédes beszéde, se a vének titokban felkínált drága ajándéka.

Délelőtt a szomszédasszonyokkal Abija felment az új templomhoz. Az egyik szomszéd ugyanis, aki pallér volt, kimódolta, hogy a felszentelés előtt a felesége s ennek barátnői kedvükre megnézhessék belülről a templom csodálatos szépségeit. Délig alig tudtak betelni az asszonyok a gyönyörűséges dolgok látásával. A cédrusfa deszkával bélelt tornác, a templom drága márványkövekből megrakott pádimentuma, a Párvaimból való arannyal beborított gerendák, ajtófélfák, a falak, a legszentségesebb helynek házában a gyermek formájára csináltatott két aranyos kerubinok. Az arany láncokba helyezett díszek, a kék, veres, fehér és bársonyszínű selyemből való kárpitok, a tíz egymáshoz hasonlatos arany gyertyatartók a rézoltáron, a száz arany pohár, az áldozati üstök, a tizenkét ökrök által tartott öntött tengerkép, a sok aranyba és rézbe metszett pálmák és nyíló virágok, mind, mind az Ur dicsőségének hirdetésére készíttetett. Abija mégis úgy érezte, hogy az ő lelke a szépségek varázslatában nem az Úrhoz, hanem a tyrusbéli emberhez száll.

Mikor hazafelé mentek az asszonyok, természetesen a látott csodákról beszélgettek. Csak Abija hallgatott. Egyszer odafordult hozzá a paliérné:

— S neked mi tetszett legjobban.

— A Jákim. (Jákim férfi keresztnév)

— Miért épen a Jákim, hiszen az épen olyan, mint a Boáz.

— Épen azért.

A paliérné nem értette meg ezt a választ, de nem is igen törődött vele s tovább pergette a nyelvét a többi asszonnyal együtt.

Délután Abija vette a kosarat s indult a szőlőbe fügét szüretelni. Tudta, hogy a fákon nem maradt egy füge sem, de azért emelt fejjel ment ki a városból. A szőlő garádján, mire Abija odaért, már ott ült az idegen ember.

— Már vártam reád.

— Honnét tudtad, hogy eljövök?

— Hiszen tegnap azt mondtad, hogy még van megszedni való füge.

A tirusi ember pajkosan nevetett, Abija pedig hebegve próbált védekezni.

— Úgy látszik, a lopók leszedték s én már most mehetek vissza üres kosárral.

— Az csakugyan lehet, hogy a lopók leszedték, de nem vitték el, nézd, itt hagyták.

S csakugyan a tegnap megszedett fügefa alatt egy kosárra való feküdt a földön egy halomba.

Abija csodálkozva nézett az idegen emberre, ez meg elkezdte megint a nevetést.

— Honnét hoztad ezt a sok fügét?

— Hát a szomszédoktól minden fáról loptam egy keveset.

 —Érettem loptál?

— Igen, hiszen te meg tegnap én érettem hazudtál.

Mind két tetten ért rossz gyerek, hallgatagon leültek egymásmellé a földre. A hegyen ott állt előttük az új templom. A tirusi ember kisvártatva megszólalt:

— No, most már legalább erről az oldalról is megnézhetem a templomot. Tegnap is azért jöttem erre, hogy megnézzem, de azután elfelejtettem odanézni.

— Tetszik neked ugye az új templom?

— Ma még igen, de ha behunyom a szememet, már szebbet érzek.

Abija önkénytelenül a tirusi emberre nézett, aki lassan lehunyta a szemét.

— Máris látok valamit, de még nem látom egészen. Tornyokat látok, melyek tetején valami jel van, aranyból való, de még nem látom, inkább, inkább csak érzem. Valami szelídebb, jobb, békességesebb Úrnak a házáról álmodom, aki a szeretetnek prófétája s aki megbocsát azoknak, akik nagyon szeretnek.

A tirusi ember felvetette a szemét s szelíden a keblére vonta a gyönyörűséggel reáomló asszonyt s forró csókokkal csókolgatni kezdte annak a haját, a szemét s az ajkát.

A szeretkezés öleléseiből rikácsoló hang riasztotta fel őket. A vénasszony ott állt a garád alatt, a szamárral.

Hát mikor viszed már el a szamaradat? — kérdezte a banya, a kinek utálatos tekintetében a káröröm ragyogott, hogy most már vádat emelhet a Bírák előtt s kérheti, hogy rendeljék el azok, a parázna asszony megkövezését.

— Holnap napkeltekor hozd ide a szamarat s kössed ehhez a fához.

— De már holnap kezdődnek az Ur házának szentelő ünnepei.

— Mindegy, tedd, amit parancsoltam!

A vénasszony elment a szamárral. A tirusbéli magához ölelte Abiját.

— Holnap korán reggel jöjj ide s elviszlek tégedet az én gyönyörűséges szép hazámba.

Másnap, az Ur háza szentelésének ünnepén, már hajnalban hangos volt a város. Peregtek a dobok, harsogtak a rézfúvók és a hegedűk és cimbalmok Izrael népe régen várt ünnepének ujjongó örömét hirdették. A nép seregestül elindult a felsőváros felé. Abija is elindult hazulról, de nem a felsőváros felé, hanem a szőlő felé vette útját.

Alig haladt valamennyire, egy öregasszony jött szembe, a ki egy fiatalabb asszonnyal és egy leánnyal igyekezett a felsőváros felé. A vénasszony, a mikor felismerte Abiját, már messziről rikoltozni kezdett.

— Te vagy-e az a parázna asszony, akit Jótám özvegye rajtakapott a szőlőben? Te utálatos, te elvetemedett, te parázna!

A fiatalabb asszony, akinek lelkében a vágyott gyönyöröktől való megtartóztatás sok öntudatlan fanyarsága kesergett, szintén vetett felé egy¬egy megvető szótő, leginkább azért, hogy a vénasszony előtt ezzel a maga lemondássál megőrzött tisztességét bizonyítsa, a fiatal leány pedig részvéttel és szinte csodálkozással nézte Abija asszonyt. Ez pedig szó nélkül ment tovább s nem is gondolt arra, hogy védje magát a vád ellen, amelynek a vádló mellett tanúja nem is volt.

A szőlőben a tirusi ember nagy örömmel fogadta Abiját.

— Már megint én voltam itt előbb, de ma nem loptam figét. Ha megkívánjuk, majd szedünk az útfélen, ott, a hol találunk.    — De én nem mehetek veled.

— Nem jöhetsz velem? Miért nem jöhetnél, ha szeretsz?

— Azért, mert Jótám özvegye beárult már engem, s ha én most veled mennék, valamikor azt gondolhatnád, hogy csak azért követtelek, hogy a Bíráktól s a_megkövezés által való haláltól szabaduljak. És ha te erre gondolnál, vége lenne a te örömeidnek s vége lenne az én örömeimnek.

Az Ornán szérűjén épített dicsőséges templom falai közül kizendült a hálaadás éneke s a rézfúvók, hegedűk és cimbalmok hangjaival egybefolyva az égő áldozatok illataitól terhes levegőben, zengésével betöltötte az egész határt. A tirusi ember pedig lecsókolta Abija asszony szeméről a könnyeket, megsimogatta a haját.

Ekkor bukkant elő a vénasszony a szamárral. A tyrusi ember keze szinte akaratlanul megmozdult, mintha le akarná ütni a vén boszorkát. Abija szelíden megsimogatta a bosszú vágyától megindult kezet.

— Pusztulj a szemem elől, rút banya!

A vénasszony elillant riadtan s otthagyta a szamarat, mely a tirusi ember haragos szavának a nagy fülek tanúságtétele szerint megörült, megértvén, hogy a szidás nem ő neki szól, hanem annak, a kitől a világéletében csak szidalmat kapott. A vénasszony azonban nem ment messzire, a közelben alkalmatos búvóhelyre talált s onnan leselkedett. Ezzel Jótám özvegye az erkölcsnek tisztaságáért mindenesetre igen nagy áldozatot hozott, mert így nem láthatta a szentelés első napjának mesébe illő ünnepségeit, de ez az áldozat, bőségesen megteremte gyümölcsét, mert nyolcad napon a király felséges személye elé parancsoltatott. Salamon királynak ugyanis az Ur háza felszentelésének örömére rendelt ünnepek hetedik napján eszébe jutott, hogy miután az Urnak házát elkészítteté, s a szövetség ládáját a Papok és Leviták által a legszentségesebb helyre, a Kerubinok szárnyai alatt elhelyezteti, nem lenne vétkes dolog, ha immár a maga királyi palotaházának építése felől is tanácskoznék a tirusból való Hirámmal, akit maga Tirus királya ajánlott neki. Aki az Ur házának csodálatos szépségeivel igazán bebizonyította, hogy valóban „bölcs, tudós és értelmes férfiú és tud művelni kőből, vasból, fából, aranyból, ezüstből, rézből, bársonyból, kék, fehér és veres selyemből és tud mindenfele metszést metszeni és gondolni minden találmányt. Salamon király tehát másnapra magához hívatta Hirámot. Másnap azonban Hirám helyett Elihófer, a Sisának fia, az íródeák állott a király elé.

— Uram, királyom, Hirám mestert sehol sem találtam.

— Elment? Elrejtőzött?

Salamon király arra gondolt, hogy talán bosszús lett a mester, mert bizony híres¬ nevezetes művének szentelési ünnepén, nem jutott eszébe, hogy valahogy megtisztelje ezen értelmes férfiút, a ki, a míg a templom el nem készült, folyton csak azzal foglalatoskodott s ebben találván nagy örömét, étellel, itallal, baráttal és asszonnyal nem törődött. A király lelkében a költő lelke hét napig aludt.

Elihófer megszólalt:

— Ímhol ez özvegy.

Jótám özvegye előlépett s elmondta Abija és a tirusi ember történetét, eleitől kezdve. A végét is el tudta mondani.

— A triusi ember azután megsimogatta a garád szélén ülő asszony orcáját s hallottam tisztán, azt mondta neki: „Kelj fel én Mátkám, én szépem és jöjj hozzám!" Azután felvette az asszonyt az ölébe, úgy emelte fel a szamár hátára, azután átölelte karjával az asszony derekát s elkezdett valami vidám nótát fütyülni a szamárnak s elindultak lefelé a mély úton és elfordultak Tirus felé.

Salamon király szótlanul hallgatta végig a beszédet s elbocsájtotta a színe elől Jótám özvegyét. Elihófernek is csak ennyit mondott, hogy erről a dologról pedig egy szó se kerüljön bele a krónikába.

Elihófer pedig bemenvén az íróházba, megírta a Krónikába a szentelés hét napjának történetét. Hirám és Abija történetéről azonban a király parancsa szerint semmit sem jegyzett fel. Elihófer egy darabig forgatta a fejében a kérdést, hogy miért tiltotta meg Salamon király ennek a történetnek megírását? Azért-e, mert a király azt tartotta, hogy az ilyen ébren is álmodó, pénzszóró, szamárnak fütyülő, fügét lopó, kacagó és gyerekszemmel néző Hirám-féle mesterek más ítélet alá esnek, mint a rendes emberek vagy azért, mert talán a király is látta olykor, mint ő, Abiját, mikor a Kidron patakban a gyolcsait mosta? Elihófer az emlékezéstől tűzben csillogó szemekkel sokáig nézett a semmibe s lassan, lágyan simogatta nagy fehér szakállát.

Mikor pedig egyedül maradt Salamon király s elgondolta, hogy Hirám mester az asszonnyal, mint a szabad madár, milyen boldogan megy most valahol az ő hazája felé.

Amelynek határai az égszínű tenger közepette vannak, ahol a Libánusról hozott cédrusfából csinált árbócoknak egyiptomi külön¬különféle színű selyemből való vitorláit és a hajóknak az Elisa szigetről csérélt sárga és szederjes színű selyemből készített portékáit meleg szellők lobogtatják.

A szigorú király lelkében felébredt a költő és szívében, megértvén a másik művészt, gondolatában megcsendült az Énekek Éneke: „Mert íme a tél elmúlt, az eső elmúlt és elment, szép virágok láttatnak a földön, az éneklésnek ideje eljött és a gerlicék szava hallatszik a mi földünkön. A fügefa megérlelte első gyümölcsét és a virágzó szőlők jó illatot adnak. Kelj fel én Mátkám, én szépem és jöjj hozzám!"

*

Tírusz az ókorban föníciai város a Földközi-tenger keleti partvidéke mellett. Egy sziklaszigeten épült.

 

 

 

Senki Pál. HAJNAL ELŐTT. Elbeszélés. 1919. 16. 179.

Mikor Sós Pál a száldobosi állomáson lemászott a vonat tetejéről s a síneken átbotorkálva a pályaudvarról kijutott a kocsiútra, valahogy nagyon idegennek érezte magát az otthoni világban. Az ég tele volt csillagokkal, az úton térdig ért a sár s az út menti fák kopasz ágait ríkatta a novemberi szél, éppen úgy, mint három esztendővel ezelőtt, mikor a pápaszemes katonadoktor ítélete következtében Sós Pál, a ki életének negyvenkettedik esztendejéig csöndes, békességes, templomba járó s újságokat nem olvasó paraszt volt, mint B. osztálybeli népfölkelő, bevonult a regimenthez. Három esztendővel ezelőtt az útszéli fák keserves sóhajtásai között búcsúzott el az otthona felett ragyogó csillagoktól és az országút sarától a folytonos munkában megtörődött ember és most, hogy hazafelé tartott az országúton, szíve szerint igazában nem is örült annak, hogy épkézláb hazakerült.

Sós Pál úgy érezte, hogy belőle valahol valami elveszett, vagy hogy valami belopta magát a lelkébe, a mi ezelőtt nem volt benne. Azzal egészen tisztában volt, hogy ámbár nem embernek való dolog egy heti gyaloglás után három napig a vonat tetején utazni, mégsem a fáradtság az oka annak, hogy nem tud a hazaérkezésének örülni. Ahogy a sáros úton baktatott a faluja felé, az a gondolat is keresztülvillámlott a fején, hogy nem jobb lett volna¬e, ha valahol ottmaradt volna Galiciában, a nagy földhányások alatt? Azok, akik ott maradtak, elvégezték a dolgukat egészen, s azoknak lesz nagyón nehéz az élet, akiket a nagy forgószél gyökerestül kirántott a helyükből s meghentergetve őket fagyban, sárban, forróságban, idegen országok sziklái és tengerei között íme most közönyösen és könyörtelenül visszasepri őket a régi helyükre. Sós Pál megriadt magamagától és azzal próbált vigasztalódni, hogy talárt azért kísértik ezek a gondolatok, mert még nem heverte ki egészén azt a történetet azzal a bizonyos gránáttal, mely másfél esztendővel ezelőtt úgy vágta a földhöz, hogy három hónapig feküdt a kórházban.

A vasúti állomástól jó másfél órát kellett gyalogolnia, míg beért a faluba. Másfél óra alatt nem tudta megtalálni magában azt a régi embert, a ki lelkének nagy békességében művelte a földet, aki nem tudta, hogy mi az aszfalt, a villamos, a kávéház, a kórház, a fedezék s a halál. Aki idegen népekről és városokról nem is álmodott, aki a telefonról soha sem hallott s aki repülni csak varjút és verebet látott, amikor elhessegette őket a vetésről vagy a kazalról.

Mikor a szélső soron a falusi kutyák kötelességszerűen elkezdték az ugatást, Sós Pál ezt úgy hallgatta, mintha valami idegen faluban valami idegent ugattak volna a kutyák. A Vad Péterek nevezetesen rekedt hangú Bundás nevű kutyájának hangját határozottan megismerte ugyan, de erről is az jutott az eszébe, hogy milyen furcsa dolog az, hogy minden másképp van a világon, csak a Bundás ugatása a régi. A saját portája előtt azonban új hang fogadta. A Bodri nyilván megdöglött s új kutyát szereztek; még pedig igen kis kutya lehetett ez, mikor ide került, mert még igen fiatalosan ugat. Pál megkocogtatta az ablakot és beszólt:

— Én vagyok. Megjöttem!

Mialatt az asszony odabenn feltápászkodott s kijött az ajtót nyitni, Sós Pál arra gondolt, hogy milyen hazugsággal jött meg. Azt mondta „Én vagyok", pedig aki megjött, nem ő volt, hanem egy idegen. Az a Sós Pál, a ki három esztendővel ezelőtt elment innen, jámbor paraszt volt, mert annak született, s mert nem is gondolt arra, hogy más lehetne s máshol is és másképpen is élhetne. Ez a Sós Pál, a ki most bezörgetett, nagy darabot bejárt a világból: fényes  városok kápráztatták, koldus vidékek romba dőlt kalyibái szomorították s az élet nagy világosságait s bús, mély sötétségeit látta a szemével s a lelkével.

Az asszony csendes örömmel fogadta, félszegen megölelte, megcsókolta s egy kicsit sírt is.

— No jöjjön; majd én megyek elől, mert sötét van. Nincsen petróleum egy csöpp sem.

A sötét szoba hideg és elhasznált, savanyú levegője eleinte fojtogatta Sós Pálnak a torkát.

— Hát a gyerek, meg a lány?

  — A gyerek? Hát nem kapta meg a kártyát?

— A tavasz óta nem kaptam kártyát.

  — Meghalt szegény lelkem, még májusban. Besorozták szegényt, de a tüdeje nem bírta ki a sok strapát s a vérhányásba belepusztult, Szegeden a kórházban.

Sós Pál némán hallgatva a gyászhírt, de megdöbbenés és igazi szomorúság nélkül. Talán jobb is, — gondolta — ha az ember tizennyolc esztendős korában kerül a föld alá, mintha meglett ember korában kicserélődik a lelke és elevenen pusztul el a föld felett. Mialatt a sovány, elszáradt asszony siránkozva mesélte a gyerek bús történetét. Sós Pálnak azon járt az esze, hogy vájjon hazaértek¬e a századból a többiek, akik akármerre jártak, mindig csak haza gondoltak, az otthoniakról beszéltek s akik az őrálláson, a fekete éjszakának rémítő csöndességében sem a világ dolgaira gondoltak, hanem arra, hogy milyen lehet a vetés otthon s hogy üszőt, vagy bikaborjút ellett¬e a tehén? És arra gondolt, hogy vájjon életben találták¬e minden családjaikat ezek, a kiknek lelke ablakán nem lopódzkodott be az a világosság, a mely ő előtte üressé, rideggé, reménytelenül szomorúvá, cél és tartalom nélkül valóvá tette a paraszti életet.

— Hát az Erzsi?

— Pesten van.

— Pesten?

 — Eleintén én hordoztam fel a tojást, vajat és más egyebet, mert nagyon jól fizettek, azután Erzsi járt be a városba. Eleinte minden héten kétszer, háromszor. Azután azt mondta, hogy valami jó uraságoknál nagy fizetésért igen jó helyre kifogadták.

 — Úgy?

Az asszony valami kitörést várt; azt hitte, az ura legalább is gyanakszik, hogy az Erzsi dolga nem egészen tiszta dolog.

 Ő maga sem tudott ugyan semmi bizonyosat, de ez a bizonytalanság tette előtte bizonyossá, hogy az Erzsi nem jó úton jár. Szinte jó, esett volna az asszonynak túlesni ezen a nehéz kérdésen.

 — Hát ez a Pest már olyan; a sok mozi, a tánc, a könnyebb élet, a pénzkeresés az viszi oda az embereket. Nem lehetett már vele bírni. A Szabóék leánya is ott van. Az én időmben azt sem tudtam, hogy merre van Pest, de ezek most mind utálják a falut és a paraszti munkát.

Sós Pál csak hallgatott. Az asszony azt gondolta, hogy ura nagyon fáradt.

— Hát pihenjen le kend, bizonyosan igen törődött.

Sós Pál lepihent, de nem tudott elaludni. Amint ott feküdt az ágyon, a sötétbe néző szemmel, eszébe jutott, hogy három esztendővel ezelőtt, ha a napi munka végeztével fáradtan ledőlt, nyomban elaludt. Mostanában pedig mindig ezerféle dolog jár az eszében. Egyszerre csak rámeredt annak a muszkának a szeme, akit először hasba szúrt, a legelső rohamnál. Arra gondolt, hogy milyen lehetett a nézése azoknak a soha nem látott embereknek, akikre az árokból lövöldözött és a kiket az ő fegyvere küldött a halálba. Vájjon parasztok voltak¬e azok is, otthon? Olyan parasztok, akikről azt hiszik a másféle emberek, hogy azok mind egyformák: egyforma a szokásuk, az eszük, a szívük, a vérük!

Sós Pál megfordult az ágyon, mintha azt remélhette volna, hogy a gondolatok elmaradnak tőle, háta mögött. De nem lehet azoktól elfordulni, olyan nyugtalan nyüzsögnek azok az ember fejében, mint a hangyák, ha esőt éreznek. Egyszerre csak itt van az Erzsi dolga. Hát az Erzsi is más lett. Azt is kitépte a háború gyökerestől a faluból. Bizonyosan elzüllött és rossz lány lett belőle. Három esztendővel ezelőtt megölte volna ezért és most nem tudja elítélni. Mikor az egész világ megveszett, nem csoda, ha Erzsi is megveszett. Talán nem is ő a hibás. Eddig békében aratott, tengerit tört, tollat fosztott, mosott, disznót etetett. Miért nem hagyta meg a világ a maga lelki békességében? Miért vitte őt olyan kísértésbe, a melynek nem lehet ellenállni? Hiszen ő maga is, a ki addig idegen asszony után sohasem vágyott, reszketett, mikor az a kékszemű, szőke ápoló asszony a kórházban odaült az ágya mellé, megsimogatta a fejét és megfogta a kezét. Iszonyú kín volt az és iszonyú boldogság. Az életét odaadta volna egy csókjáért. És minden pénzét odaadta Lembergben annak a kövér utcai leánynak, akivel, vérének szilaj lobogásában, két napig együtt élt valami lebujban, ahol meleg volt, világosság volt és jó illatok voltak a szobában. Itten pedig hideg van, sötét van, s az hallik, hogy a másik ágyon alvó elfonnyadt, beteges asszonynak sípol a tüdeje. Odakint a bús fekete éjszaka ráfeküdt az elalélt sovány földekre, melyek keskeny szalagokra feldarabolva, szinte félve várják az embert, a ki viaskodni jön egy kis termésért, hogy meglegyen a mindennapi kenyér és az adó. A rideg istállóban fázósan szundikál a két gyönge lovacska, melyekkel együtt kell húzni az igát az embernek, annak reménye nélkül, hogy láthatja még a fényes városok ragyogását, tengereknek és szikláknak csodálatosságait, s mindazt, a mi világnak mondatik.

*

Sós Pál csütörtökön éjszaka érkezett haza: pénteken reggel, úgy hét óra tájban egy pesti lebujban nagy sikoltással ijedt fel egy leány.

— Mit bőgsz Erzsi? ripakodott rá az a másik leány, akivel egy szobában aludt.

— Jaj Istenem, meghalt az apám!

— Menj a fenébe, látszik, hogy babonás paraszt vagy!

Teljesen érthető, hogy valaki dühös lesz, ha az átdorbézolt éjszaka után pihenéséből felriasztják, de azt gondolom, mégse lehet az ilyen megérzésre ráfogni, hogy csak parasztbabona, mikor az állat is megérzi a halált. A Sós Pál kutyája, csütörtökön éjszaka, mikor Sós Pál hazaért, olyan fiatalosan ugatott, pénteken nem látta, hogy a gazdája még hajnalodás előtt bement a kamrába s egy pár perc múlva mégis elkezdett keservesen vonítani. Vonított mindaddig, amíg az asszony fel nem ébredt s be nem ment a kamrába, ahol a gerendára felakasztva, csakugyan holtan találta a régi Sós Pál testében az új Sós Pált, aki, mert a régi életét nem tudta ott folytatni, ahol három esztendővel ezelőtt elhagyta, az új élet útját pedig magára hagyottan nem tudta megtalálni, hát cselekedetre és tűrésre gyönge lelkével, hajnal előtt elmenekült a másvilágra.

 

 

 

Senki Pál HZ ÖT KIRÁLYOK Elbeszélés.1919. 21. 237.

Ámbár az Emureusok öt királyai nagy seregeikkel s rettenetes erővel szállának táborba Gibeon ellen, Josué minden hadakozó népével együtt nagy hamarsággal úgy rájuk ment s a fegyvereknek élivel úgy megrontá őket, hogy a vereséggel való verést látván, a nap megállt Gibeonban és a hold megállt az Ajalon völgyében.

Az Emureusok öt királyai megfutamodtak s elrejtőztek Makkedában egy sziklabarlangban Egy darabig nagy csendességgel voltak a sötétben, de Jáfia, Lákis királya mégis csak kisettenkedett a barlang szájához, szét¬nézni egy kicsit. Jáfia az egész határon nem láthatott egyebet, csak az ő hadakozó népeikből megholtak nagy sokaságának holttesteit. Jáfia király megborzadva és megrettenve fordult vissza a barlangba s nem vette észre, hogy Josuénak egy fegyverese, az úton járókat üldöző seregtől elmaradva, elszakadt sarujával ott bajlódik egy szikladarab mellett. A fegyveres ember, Mákir, meglátta a királyt az ő karmazsinszínű és viszált fehér selyemből való köntösében s ügyet se vetve tovább a maga elszakadt sarujára, sietve sietett le Gilgálba és ott megjelentette, hogy Lákis királya s vele bizonyosan a többiek is, hol rejtőznek. Josué megparancsolta, hogy éjszakára hengergessenek nagy köveket a barlang szájára s fegyveresek menjenek fel a rejtőzők őrizésére.

Mákir és a fegyveresek óvatosan fellopták magukat a sziklaúton a barlanghoz s három felől három nagy szikladarabot olyan hirtelenséggel úgy odahengerítettek a kőlyuk szájához, hogy bizony a sziklatömlöcből nemcsak az öt királyok, de még a legkisebb denevér se tudott kijönni. Az így jól elvégzett munka után, az egész nap tartó hadakozásban megfáradt harcosok lepihentek a barlang bezárt szája körül s álomba szenderedtek. Csak Mákir nem tudott sokáig elaludni. Egyre arra gondolt, hogy : vájjon mi járhat most a fogoly öt királyok elméjében?

Az éjszaka csendessége lassan ráborult a világra; fényes csillagok csillogtak a magasságban és egy sem lett azok közül haloványabb a miatt, hogy az öt királyok közül egy sem láthatja most az ő fényességüket. Mákir addig¬addig nézte a földi hatalmasok sorsával nem törődő csillagokat, hogy végre maga is elaludt. Szürkületkor azonban felserkent, mert úgy tetszett, mintha beszélgetésnek hangjai szűrődnének ki a barlangból. Mákir csendesen még közelebb csúszott a barlang szájához és figyelt.

Csakugyan beszélgettek odabenn az öt királyok.

— Én, ki legvénebb vagyok és legrégebben ülök Járműt királyi székében, bizony-bizony mondom néktek : a mi dicsőségünknek és a mi életünknek már most vége vagyon!

— Hogyan mondhatod ezt te minékünk? — kérdezte egy másik az öt királyok közül.

— Azért mondom, mert a királyoknak a szikla halálokat jelenti. A sziklát hasztalanul simogatod; hasztalanul ékesíted drága szőnyeggel, hasztalanul borítod be a te aranyaiddal : a szikla meg nem lágyul, valamiképpen meg nem lágyulnak az emberek se, ha egyszer a vállat a vállhoz vetve, mint a sziklafal, úgy állnak a királyok ellen!

Mákir szinte lélegzetvétel nélkül hallgatta Pireámnak, Járműt királyának szavait, a ki így folytatta tovább:

— Annakokáért azt mondom néktek, hogy mert ez már nem másképpen, hanem így vagyon, kiki készüljön a halálra s tisztítsa meg az ő lelkét a többiek előtt. Mondd tehát Débir, mi van a te lelkedben?

— Semmi sincsen az én lelkemben — felelt Débir király — a mit én magam bűnnek mondhatnék. Király lettem az apám után és nem cselekedtem mást, csak a mit a főemberek kívántak.

— És nem forgattad meg az ő tanácsaikat a te elmédben?

— Nem én, igazán nem, vagy lehettem volna¬e én bölcsebb, mint népemnek bölcsei? ..

Az öreg Pireám ezután Adonisédek királyt kérdezte s' ez így felelt:

— Az én népem kincseket és gazdagságot szerető nép. Én mindent megtettem, hogy gazdagodjanak és megsokasodjanak az ő kincseik! Háborúságot is kezdtem, ha a hadakozás bő zsákmányt ígért.

— És a te országodban mindenki gazdag volt s ott nem voltak szegények?

— Szegények? Én igazán nem tudom. Én nem láttam ilyeneket, nekem ilyenekről nem beszéltek, nekem szegényeket senki sem mutatott. De hát mi dolga volna a királyoknak a szegényekkel?  

A harmadik király Hohám, igen megtört hangon beszélt:

 — Én a fegyveres emberekkel tartottam mindig; az ő jóvoltukra sarcoltam mindig a népeket és most az én fegyvereseim elhányták kezükből az éles kardjukat és elfutamodtak tőlem. Bennük való bizalmamban bizony megcsalatkoztam, de kire építhettem volna az én hatalmamnak házát, ha nem azokra, a kik erősek voltak és hadakozni tudnak?

Lákis fiatal királya szinte elcsuklott a sírástól, a míg beszélt:

— Vigasságtevő szerszámok zengése mellett a legtüzesebb borokat ittam, a legízesebb étkek falatjait ettem, a legillatosabb olajokkal kenettem magamat és drága szőnyegekkel ékes házamban a legszebb asszonyi állatokkal mulatoztam. Világ életemben soha semmi más egyebet nem csináltam, így hát, úgy¬e, tisztának érezhetem magamat és senki semmi bűnnel nem terhelhet engemet.  Egy kis szünet után megint megszólalt az öreg Pireám és most magamagáról beszélt.

— Én tudtam, hogy sok sok ember élt hatalmam alatt, a kik erősebbek s bölcsebbek voltak, mint én s a kik többet tudtak a kormányzáshoz és a törvényekhez, mint jómagam. Mindazonáltal bármi bolondot mondtam vagy cselekedtem : az egész nép hangos dicséretekkel dicsért; ha rúgtam egyet rajta, a sokaság örvendezett kimutatott kegyelmemnek ; ha utálattal leköptem őket, sietve siettek haragomat porig való alázatossággal megbékíteni és minél jobban megvetettem őket, annál feljebbvalónak, annál kitűnőbbnek és felségesebbnek mondtak ők engemet.

Tovább nem hallhatta Mákir az öreg Pireám király szavait, mert a hegy lába felől kos szarvából csinált kürtnek riadása harsant. Josué parancsára sok kopjások jöttek fel a hajnalodásban. A kopjás katonák, parancs szerint, elhengergették a barlang szájától a sziklaköveket, előhozták az öt királyokat és egymáshoz szíjazva, kopják között, levezették azokat a hegyi úton Gilgálba, Josué elébe. Mákir együtt ment lefelé a csapattal, s míg a többiek szemében a büszkeség kevélykedett, hogy íme, ők királyi foglyokat kísérnek, ő valami hideg józansággal nézte az öt királyokat, kiknek beszédétől az ő szemei megnyíltak! Mákir már arra sem igen volt kíváncsi, hogy mi történik majd a királyokkal s a helyett, hogy a felgyűlt sokasággal Josue elé ment volna, szépen haza ballagott.

Másnap reggel Makirnak a szomszédja újságolta el, hogy Josué bizony az öt királyokat felakasztatta, s az öt királyok ott lógtak a vízfolyás mellé ültetett öt fákon, késő estig. Erre a híradásra Makir elméjén átsuhant az a gondolat, hogy talán még is meg kellene jelenteni Josuénak, hogy az öt királyok szájából ő olyan mondásokat hallott, melyek méltók volnának arra, hogy azokat, minden királyoknak és minden népeknek okulására Josué az ő Könyvébe felírja, de aztán még is csak elhagyta Mákir a jelentést s otthon maradt. Tudniillik a saruja egészen ronggyá szakadt s a megokosodott Mákir azt gondolta, hogy hiába is próbálkoznék, mert rongyos saruban vagy kivált mezítláb, úgy se bocsátanak őt Josué és a főemberek magas színe elé. Ilyenformán hát egy pár rongyos saru az oka annak, hogy a megokosodott Makirnak még a neve is ismeretlen maradt mind e mai napig és hogy Josué, minden királyok és népek okulására, nem írta fel az ő Könyvében, hogy a halálok előtt való hajnalon Makirnak füle hallatára micsoda mondásokat mondtak az Emureusoknak barlangba zárt öt királyai, pedig, ha felírta volna, talán sok minden másképen történhetett volna azóta a világon.

 

 

Matkovich Pál, Matkovics, írói nevén Bús Vitéz vagy Senki Pál (Kiliti, Somogy vármegye, 1836. február 22. – Budapest, 1887. február 25.) magyar író, humorista, lapszerkesztő, publicista, műfordító.

 

 

 

 

   Sincerus.  (több író álneve az 1880-as évekből) A CÖLÖP .(Rajz.) 1881. 25. 391.

 

 ITT NYUGSZIK GARAGOS JÁNOSNAK AZ KOPORSÓJA.

 

Ez vagyon fölvésve a k**i temető egyik félrehajtott fejfáján. De mindjárt mellette áll egy másik fejfa, amelyre is föl vagyon vésve, hogy

 

    ITT NYUGSZIK GARAGOS JÁNOS Ő KEGYELME MAGA.

 

— Hogy lehet az, sírásó barátom? Hát ez a szegény ember külön fekszik a koporsójától?

— Hja jó uram, nagy sorja van annak — feleié az öreg, — holmi rövidebb szuszra nem is lehetne azt elmondani. De ha az úr megkínál egy pipa dohánnyal, hát leülhetünk itt erre a gyepes sírhantra ni, aztán a míg a pipában tart, elmondhatom a rendit, ha már olyan nagyon kíváncsi rá az úr. Ötven esztendeje élek én már a más ember halálából, ötven esztendeje csinálom itt a kvártélyt azoknak, a kik megunták a föld fölött való lakozást; de még ilyen eset nem adta magát elő, a mióta itt hivatalnokoskodom. Akár az újságba is kiírhatja az úr, nem süti rá senki, hogy nem való igaz; akár húszezer embert állíthat rá tanúbizonyságul.

Az öreg a földbe szúrta az ásóját s megtömve pipáját a finom verpelétiből, letelepedett a Garagos uram koporsójának a sírjára, én meg magáéra Garagos János uraméra, s elkezdődött a história.

— Garagos uram ő kegyelme jeles csizmadiamester volt a városban. A Gyuri meg a Miska inasnak csak úgy ropogott a dereka a hajló rúd alatt, mikor ötven pár csizmát kellett kicipelniük rajta a piacra. Derek kőháza volt neki az alszögön, szőlőcskéje, szántója, — no csak jómódú ember volt őkegyelme. Egyszer azonban senki se tudja, mi a manó ütött az öregbe, elég az azon, hogy szörnyű mód neki adta magát az italnak. Pedig bizony nem volt rá oka. A mestersége jól ment, a gazdasága is szépecskén hozott, a fia derék asztalosmester lett, meg is házasította, menyecske lányának már két szép porontya is volt, szóval elégedett ember lehetett volna és még se volt az. Megszállta a nagyravágyás ördöge: követ szeretett volna lenni. És hogy kinevették a példálózgatásaival, hát elbúsulta magát s olyan korhely lett belőle, hogy még az üveg-poharat is megrágta a korcsmában. Én magam is láttam, a mint ott ropogtatta a foga közt s olyan apróra őrölte az üveget, akár csak a lisztet. Mikor aztán jó kótyagosan hazabotorkált a korcsmából, első dolga volt azt a jó élete párját kiráncigálni az ágyból s végig kenni a csati fával, akár a kétfenekű dobot.

Pedig bizony nem szolgált rá a szegény teremtés. Áldott jó asszony volt. Garagos uram csak ő neki köszönhette, hogy egy esztendő alatt ki nem pusztult mindenéből. Ő tartotta rendben a legényeket, ő járt el a vásárokra, ö viselt gondot a gazdaságra. De hát egyszer kiejtette azt a veszedelmes szót a száján, hogy «nem kendnek való az a követség!" s az a bántó szó mindig ott motoszkált az öreg fejében, valahányszor pityókás volt. Pedig minden este az volt. A jámbor asszony tehát minden este kikapta a maga porcióját, úgy kijárt neki, mint a mindennapi falat kenyér. De nem panaszkodott, csak a kék foltok panaszkodtak a testén. Legfeljebb sírva fakadt s tudakozta a szomszédokat, hogy hát csakugyan olyan égbekiáltó nevetség lenne az, ha az ö urát mégis csak megválasztanák követnek? Ő nem hiszi, hogy nem lenne ott az ö uránál hitványabb ember is.

Erről aztán kitalálták a szomszédok miféle kutya van a kertben. Hallgatták is az estenként kihallatszó puffogást, sírást és káromkodást s mindenki szívéből sajnálta a jó asszonyt s némely szánakozó szívűek már arra is rágondoltak, hogy üsse kő! válasszuk hát meg követnek Garagost, legalább megmentjük tőle azt a nyomorult vászoncselédet. Még agyon találja verni, ha itt hagyjuk a nyakán.

Bizony kevés híja, hogy komoly dolog nem lett belőle s hogy az országgyűlés annál az oknál fogva nem kapott egy honatyát, mert a feleségét veri. El is ment Garagos uramhoz a deputáció, hogy felszólítsa a követségre. Garagos uram erre mindjárt elő is terjesztette a programját: levágatott egy hízót, kihengerített egy gönci hordót s csapott olyan mulatságot, hogy hét határra szólott.

De mért szólott hét határra? Hát azért, hogy a mint javában lakmároznak, Tályog Mihály uram, szép szavú ember, nagy kortes, fölkapja a kancsót és azt mondja: «Hogy a mi szíves házigazdánkat », — Hajtó Péter uram fölvégi tímármester folytatja: «a mi követünket az úr isten sokáig ne éltesse» — erre aztán következni kellett volna a befejezésnek, hogy «arról ugyan szó se legyen».

De még mielőtt idő lett volna elmondani a befejezést, Garagos uram el kezd kékülni-zöldülni s mint kibe a mennykő csapott, úgy fordult le a székéről.

A vendégsereg oda rohant nagy rémülve, el kezdik locsolni hideg vízzel, dörzsölik a halántékát gyöngyvirág ecettel, kenegetik nyakát kezét spiritussal: mind nem használt az semmit, Garagos uram oda se nézett neki, megmerevedett, mint a darab fa. Megütötte a guta ijedtében, hogy ím nem várta be a felköszöntés végét, s azt gondolta, hogy a kik öt a követséggel megkínálni jöttek, voltaképen csak csúfolódnak vele. Ez volt a közönséges hiedelem.

Hát biz ott a vendégségnek vége lett azonnal. A kortesek szétoszlottak, Garagos uramat kiterítették, betakarták szemfedővel, a megboldogultnak az asztalos fia a maga kezével gyalulta meg s verte ki sárga szeggel az édes apja koporsóját, — a kortes lagzi maradékát pedig összetakarította a síró özvegy; jó lesz a halottas torára a szegény lelkem uramnak.

Másnap aztán rá is szögezték a halottra a koporsó födelét. Nagytiszteletű uram gyönyörű búcsúztatót mondott, valamennyi harangot meghúzták fölötte, én megástam a sírgödröt, ezt ni, a melyiken ülök, s vonult a gyászoló nagy gyülekezet a temető felé. Hat céhbeli emelte a koporsót a vállán, minden száz lépésnél más hat által váltva föl. Hát a mint a zsidó-templom mellett befordulnak, ott van beverve a sarkon egy cölöp, arra a végre, hogy a szekér el ne hordja a zsidó-templom szögletét. Nem látta-e, vagy mi, elég az hozzá, Kerti Molnár Bálint céhmester, aki épen fejtől vitte a halottat, bele botlik a cölöpbe, elbukik, a koporsó lehengeredik, recsegve-ropogva fölszakad a födele, Garagos uram kigurul, felül és bámészkodva tekint körül.

A kísérő nép sikoltva menekül mellőle, a felesége elájul, ő maga pedig el kezd kibontakozni a fehér lepedőből s jó borízű hangon el kezd kiabálni, hogy hát mit szaladnak kendtek? ha már neki biztattak a követségnek, hát menjünk, atyafiak, tisztelt polgártársak.

Azt hitte szegény, követnek viszik. A nép is magához kezdett térni ijedtségéből, a bátrabbak hozzá szállingóztak, meg is tapogatták s akkor látták, hogy hisz ennek kutyabaja. Amint később kisült, pulykacomb akadt a torkán, attól szédült le a székről; most, hogy a koporsóból kiejtették, a pulykacomb leszaladt a gyomrába s neki megjött az elszorult szusza.

0 maga is elcsodálkozott eleinte azon a fura állapoton, a melybe jutott; körül nézte a szemfedelét, meg a szép koporsóját, — azután odament a feleségéhez, elkezdte vigasztalni s végre megszólalt nagy hangosan:

— No lássátok, atyámfiai, mégis csak nagy dolgokra vagyok én kiválasztva istentől. Kicsibe múlt, hogy meg nem haltam.

De a nyitott sir széléről visszaszólított a gondviselés, mert a szent honhazának szüksége vagyon az én személyemre.

De ezt a koporsót én vissza nem viszem, s nem tartogatom a padláson, hogy engem örökké halálomra emlékeztessen. Úgyis benne vagyunk már, ne hagyjuk a sírt egészen hiába várni, temessük bele az üres koporsót. Azután meg szívesen látom a halálom miatt gyászoló, de föltámadásommal megvigasztalt gyülekezetet szegény házamnál. Lássák meg kegyelmetek, hogy mulat a nagyokra hivatott ember a saját torán.

Hát úgy is lett. A koporsót szépen eltemettük, Garagos uram maga vetette rá az első marok földet. Ezt a fejfát is a tulajdon kezével plántálta ide később. Este nagy tor volt Gararagoséknál, csak a léféle volt hétféle s torkig lakhatott boldog-boldogtalan. Oly szorgalmatosan azonban senki se hajtogatta a kancsót, mint maga a halottaiból föltámadott Garagos uram. Az utolsó hat szál vendéget már saját kérges tenyerével segítette ki az ajtón, úgy hajnal felé s aztán elővette a feleségét, és úgy eltángálta a szerencsétlent még azon melegében, hogy az öt hétig feküdt bele szegény s a doktor szerint csuda lesz az életben maradása.

Hanem a követséget, azt bizony elkántálta a funerátor. Úgy látszik, a koporsót mégse üresen temettük el, benne volt a megbízó levél. Garagos uramat ez nagyban keserítette. Gyűlölni kezdte a világot s már csak magában ivott. Szegény feleségét el kellett szállítani mellőle, mert félő volt, hogy csakugyan agyon veri. Az aztán elment a menyecskeleányához s csak akkor nézett el az ura háza tájára, mikor tudta, hogy az ott fekszik a kamarában, s nem tud magáról.

Garagos uram aztán ezen az utón odáig jutott, hogy siralom volt rá nézni is. Nem egyszer úgy emelték ki az árokból, a hova valami tivornya után bele hengeredett. Gyalázatot hozott családjára, nyomorúságot maga magára. A legjobb embere is szidta Kerti Molnár Bálint atyamester uramat, mért is nem vigyázott jobban, ne botlott volna el a cölöpben, most nem lenne annyi veszedelem.

Egy reggel aztán megszűnt a veszedelem. Megelőző este Garagos uram még belopódzott a lánya házába, előkereste a feleségét és elkezdte fojtogatni, gyomrozni; alighogy sikerült elevenen kiszabadítani a szegény teremtést az ura markából. S reggelre meg fúlva találták egy útszéli pocsolyában. Most már meg volt halva jól. A doktor is megvizitálta s kiadta írásban, hogy biz ezt elföldelhetjük bátran, nem támad föl másodszor.

Megadták neki az utolsó tisztességet emberül. Sok nép gyűlt össze a temetésén, mert hát ritka dolog, hogy valakit kétszer temessenek el.

A halál kedvéért elfelejtették, hogy úgy alászállott s mindenki csak a régi becsületes Garagost sajnálta benne.

Megint elparentálta nagytiszteletű uram s megint a céhbeliek emelték vállukra a koporsóját, úgy vittek kifelé. Nem hozzák többet vissza.

Csak a szegény özvegy nem bírta meg egészen elhinni, hogy az ura igazán meghalt volna. Aki egyszer föltámadhatott, mért ne eshetnék még azon ez a csuda másodszor is? S a mint ott haladt sírva a koporsó mögött, minduntalan arra vigyázott, nem hallatszik e a koporsóból valami kopogás. úgy szorongott szegény teremtés, mint a megriadt madár. Maga se tudta, mit kívánjon inkább. Ha azt kívánja, hogy ura ne legyen igazi halott, de támadjon föl megint: csak a maga fejére gyűjti a parazsat, mert akkor holtig se lesz nyugodalmas perce. Ha pedig azt kívánja, hogy de bizony csak maradjon halottnak: talán olyat kivan, a mitől az ö istenfélő keresztény lelke el is kárhozhat.

A gyászkíséret most oda ért a zsidótemplomhoz s épen a fordulóhoz jutottak, ahol épen ma egy éve az a föltámadás esett. A szegény asszony szíve itt egészen elszorult s látva, hogy megint Kerti Molnár Bálint atyamester uram viszi a halottat fejtől, nagy lelki szorongattatásában meghúzta a kabátját s oda szólt neki:

— Vigyázzon kegyelmed, itt a cölöp. Mégis csak tartott tőle, hogy megint megesik a tavalyi szerencsétlenség. No, nem esett meg. Kihozták a halottat, el is takarítottuk jámbor keresztényi szokás szerint s most itt fekszik ö kegyelme a tulajdon koporsója mellett maga is. Az úr épen rajta ül.

Egy esztendőre rá az asszony is meghalt. De ez meghagyta a testamentumában, hogy valamiképp az ura mellé ne temessék, mert senki azt nem tudhatja, a másvilágon mi történik. «Hát ha még ott is folytatná a lelkem uram a hozzám való annyiszor tapasztalt szeretetét.»

Nem is temettük melléje. Ott a temető másik szélén tettük örök nyugalomra, — nagyobb biztonság okáért.

És ez uram, — itt róla a bizonyíték a két sírhalomban, — szorul szóra megtörtént dolog.

 

 

  SOMLAY KÁROLY A GERGELY PIPÁJA.  Elbeszélés. 1914. 24. 470.

Ősz volt. A tar mezők és a fonnyadó rétek felett már nem bogarásztak a fecskék. A deresedő fák gallyai közül már látszottak az üres madárfészkek. A legelőről jászol mellé fogták a gulyát és a határnak, ennek a nagydarab ősföldnek a pusztai kútgémen unatkozó szürke sas lett a gazdája.

A Körtés-domb palotája — a Pók Imre csőszkunyhója — is üres. A csőszi szegődés György naptól Mihályig levén érvényes: a hogy a pocsolyák szélein barnulni kezdett a mocsári bükköny és a vizenyős pástokon lila fejét kidugta az őszi kikerics, Pók Imre beköltözött a faluba a gölöncsér-korong mellé. Ősztől tavaszig szilkéket, és más agyagedényt mesterkélt a vén kányakirály.

A határ-mezsgyéken túlról a Hernád zúgása hallatszik, a melyet a borsodi rónaság felől lihegő vonatok robogása tompít el néha.

A lokomotív izgatott villanással suhan el a kis falu mellett. Pillantásra se érdemesíti a vályogházikókat, amelyek itt a berek alatt már vagy háromszáz év óta morogják a vétót a glóriás hódítónak, a Kultúrának.. A zsuppos viskókban csupa vasfejű, konzervatív paraszt lakik, akik még nem láttak amerikai dollárt. Se pap, se orvos, se jegyző nem székel ebben a kis kálomista pátriában; tanítót is csak egyet tartanak. Még szatócsboltjuk sincsen; a cinegehangú  is csak azzal a cigány-taktikával képes a korcsmáját az enyészettől megmenteni, hogy gabonában és gyapjúban ügynököl a miskolci hetivásáron. Pedig a korcsmára itt igazán nagy szükség van. A korcsmában szokták egymás koponyáját vasárnap délutánonként a tezsvírek meglékelni; ez az operáció arra jó, hogy a vér fölöslege elfolyik ugyan, de azért nem esik kár a komák testi épségén. A hársak alatt rogyadozó kis templomhoz is talán vagy száz év óta nem nyúlt se kőműves, se ács; új ház is csak akkor készül, ha valamelyik régi háznak a vihar szétrúgja a bordáit.

Valamikor félsarkantyús nemesek laktak itt. De a nemzetes urak lekoptak, elfogytak. Az egy-kettő — aki megmaradt magnak — azt se tudja, hogy miből él. . -. Az egyik orvvadász, a másik kuruzsló baromorvos, a harmadiknak a viskóján rozsdás címer merészkedik ki a padláslyukon. Most már polgárember a bíró; az öreg Verrasztó Illés a falu Mózese. Az ő esze, az ő jobb keze itt az út és az igazság.

A legifjabbik fia, a Gergely csak a múlt őszön szabadult haza a priepoljei bakaéletből. Gazdag legény, de azért úgy dolgozik, mint a legutolsó cseléd. Most épen a krumplit hordja haza szekéren a tagról. A partos úton csínján gyeplőzi az ideges csikókat, — a Szárcsát és a Bandit, — mert a zabon nevelt fiatal állat néha a rögtől is megijed.

A Kikirinól megállítja a csikókat; egy fél-meszely vinkót hamarosan lenyel a krumplisszekér tetején, aztán rágyújt a sürjeszárú pipára és most már bővebben, grófosan ereszti a gyeplőt.

A falu alá érve szemeire gyűri a kalapja peremét, a dohányt lenyomkodja a pipában és kényes ülésbe igazodik. így alkonytájban szoktak a leányok az utcasoron hármas négyes rajokba szedelőzködni; hát ne mondja senki, hogy a Verrasztó Gergely szalmalegény, a ki úgy ül a szekéren, mint a csonka koldus a talyiga végen!

A Fábián Bódiék előtt három leány nyihog. A kettő már anyányi; a harmadik még csak olyan paszkonca, a kinek alig ér a varkocsa a jobbfülétől a balfüléig. A szót az Amál viszi; a féltelkes Fábián Bódi lyánya a szóvivő. Fecseg, mint a fiatal rigó, a ki untalan más és más nótába kezd.

A Gergely szekere diccen-döccen a kerékfogó, barna porában. A három lyány azonmód cselekszik, mintha nem is látnák a krumplis szekeret. Csak akkor hül el bennük a hang, mikor a legény vigyorogva rájuk bődül a zsákok tetejéről:

— Már megint leégett az anyád rántása Amál. A kozma szaga szinte harapja az orromat. Inkább az anyád kezénél lógnál, semhogy itt pletykázol!

A lányok szemei összevillannak. Az Amál el is pirul, de aztán egy pillanat alatt kurázsiba kap.

— Te is inkább fognád az agyaradra a pipádat! — nyelvelt a legényre, — úgy kalimpál a szádon a pipa, mint a fiagém csőrében a békaláb!

Most a legényen volt az elröstelkedés sora. Mind a két markát a gyeplőn tartotta, hát csak a nyelvével intézhette el a pipát. A zápfogára akarta igazítani a pipaszárat, de a pipa, — a poklos! — valahogy kisiklott a szájából és a porba esett.

— Vigyázz te! Vigyázz, ha mondom, mert bizisten, a,fejed is legurul a nyakadról! — kacagott az Amál.

— A ragyogóját! — morogta a legény ós le akart ugorni a pipáért, de a Szárcsa akkorát rántott a szekéren, hogy majd felborította.

Amál meg se mozdult a helyéből, csak nevetett. A másik nagy leány is gúnyosan vihogott a legényre. Csak a kis paszkonca nem nevetett, hanem fölemelte a pipát, letörülte róla kötényével a port és a legénynek nyújtotta, mondván:

— Éhen a pipája Gergely bátyám!

— Jól van Márta! Szaporalábú menyecske lesz belőled, ha még vagy egy arasznyira növekszik a fejed! — kummogott Gergely és mérgében nagyot rántott a gyeplőszáron.

A csikók, — mintha segíteni akartak volna a fonák állapoton, — szügyre kapták a hámot és úgy elrobogtak, hogy a por a felhőkig szállt a szekér után.

 

II.

 

A ki felületesen gondolkodik, hamar elnézett volna a felett a csekélység felett, hogy a minap, — a mikor a Gergely pipája kicsúszott a fogai alól, — a két nagyobb lyány mókát faragott belőle; a harmadik azonban, az a szeplős kis gezemice, — a kire egy katonaviselt legény nem is igen szokott két szemmel nézni, — az megsajnálta őtet és föladta az átkos pipát a szekérre. Nemcsak hogy föladta, de még a port is letörölte róla a kötényével...

A Gergely okos ember; ő ebből a csekélységből is meg tudta formálni a három lyány karakterét. Napokig a pipahistórián törte a fejét ós szótlanul járt-kelt a szérűskertben búgó cséplőgép körül. Hiszen törhette is a fejét, mert a Fábián Amál a menyasszonya volt. Pünkösdkor küldte hozzája a mátkatálat és most az őszön, a cséplés után kellene véle oltár elé állani.

— Hm! Ha valakinek az aprólékos dolgokban nincsen szive, az a nagy dolgokat is szív nélkül csinálja . . . Ugye az Amál nem adta föl a minap a pipát? Lám az a kis csirke, az föladta... Az föladta, pedig az nemes lyány .. . Annak nem törött le a két karja a pipám alatt! — gondolta és az öklével arra felé hadonázott, a merre a Fábiánok laknak.

Lassanként harmóniába higgadt a kedélye; de azért folyton a pipán, az Amálon és a kis Mártán meditált és a régi érzések kialvását és új képzetek, frissebb, melegebb átérzések áramlását látta a lelkében. A vajúdó töprengések és elborulások után, mint a selyemszárnyú pillék, mint a mézet hordó méhek, úgy lepték be a szívét az új érzelmek.

— Ki hinné? Ki hinné? Az a kis gubó... az a kis paszkonca... az a szeplős gezemice lyány ... A kis Tócsok Márta . . . Tán még fésülködni se tud . . . tán még az anyja fésülgeti a sárga libahaját . . . Mikor lesz az feleségnek való ? —. aggódott az egyik eszével.

— Mikor-e? Hát egy év múlva úgy meg-keményszik a csípője, hogy akár diót lehet törni rajta kalapáccsal! — vigasztalódott a másik eszével.

Amálnak fel se igen tűnt, hogy a Gergely pár nap óta nem járogat a házukhoz. Fel se tételezte a legényről, hogy az ostoba tréfa miatt duzzogjon. Azt hitte, hogy egész nap a cséplőmasina körül tesz-vesz.

Csak akkor döbbent meg, a mikor egy reggelen az anyja a pitarban az ajtókilincsen egy csipkés kendőt talált. Rögtön megismerték a kendőt: az Amál mátka-kendője volt, amelyet pünkösdkor adott a Verrasztó Gergelynek. A leány tisztán látta a visszaadott kendőhöz fűződő szándékokat és azoknak az ő életébe nyúló következéseit. Ijedtében az az érzése lett, hogy földhöz nőttek a lábai.

— Te lyány, szóltál te a Gergelynek valamit? Összeszólalkoztatok, hó? — kérdezi tőle az anyja.

— Nem én, édes! Nem mondtam én néki egy görbe szót se! — pihegte Amál.

— Hát mi nem fór akkor a fogára?

— Mit tudom én, hogy miért rugaszkodik? A szenzációt leplezték, amíg lehetett. Ám nem azért vannak a faluban a csúfhordó vénasszonyok és az irigy lyánypajtások, hogy az ilyen nagy eset reggeltől estig titok maradjon. Az öreg Verrasztó hát megszólította a fiát:

— Igaz-e ?

— Igaz! — mondta mellét felduzzasztva a legény.

— Miért tetted Amálra a szégyent?

— Csak! Inkább menjünk kétfelé most, a mikor még lehet; későbbet nehezebben menne a válás.

— Igen fennen kezdesz héjázni! Majd elszédül az agyad! Nem félsz, hogy képen csaplak, kölyök?

— Ő felségénél nem kölyök, hanem Mann, még pedig Flügelmann volt a becsületem! Ha pedig arcon akar kiéd csapni, hát csapjon!... Az apa ütése áldás a gyerekére.

Az öreg meghökkent az elszánt, higgadt hangtól.

— Talán nem akarsz házasodni? — kérdezte valamivel enyhébben.

— Hogyne akarnék? A Tócsok Mártát. . .

— Azt a koldus nemes kölyköt? Hisz az egész vagyonkájuk belefér egy tökhéjba! Annyi gabonájuk se terem, hogy egy tyukfi kiteleljen rajta! A lyánynak is alig van egy szoknying-nál több gúnyája.

— Van a boltban, csak venni kell! A Verrasztó Illés bíró uram menye nem szokott a szomszédba járni szoknya-ingért!

— Nem ám! Nem ám! Az eleven ördög bújjék a dolgotokba! De ez a nagy szégyen a Fábián Bódiékon .

— Aki kereste, nyögje! — dörmögött a legény és kiballagott a szérűbe a kazlakat csinálni.

 

 

III.

A következő tavaszon egy vasárnap délután nagy lánycsapat sorjázott a rétre ciczázni. Nótaszóval voltak. Köztük volt a Fábián Amál is. Utolsónak kullogott a szelíd kis Márta.

Gergely a házuk előtt egy eperfához dőlve nézte a lármás csapatot.

— Hm! Milyen cifra az Amál! Tarka, mint a rácoltár! — motyogta magában a legény.

Mikor a libakompánia elmasírozott előtte, odaszólt a Mártának:

— Hallod-é?

— Ha siket volnék, akkor is hallanám, ha kend beszél! — felelt mosolyogva a lány és megtorpant a legény előtt.

— Úgy látom, hogy már hozzád nőtted az arasznyit, hé?

— Kevés a hibája, Gergely bácsi!

— Bácsi a szépapád ! Nem vagyok én bácsi!

— Nem-é? Hát ugyan micsoda? — szepegett a leány.

— Mi? Hát mi? Hát Gergely.

— Hát jó! Hát legyen Gergely!

A legény szemre kapta a leányt. Voltaképen most nézte meg először.

— Aztán fölvennéd-e máskor is a pipámat, ha leejteném? — kérdezte tőle.

— Nem ficamodnék belé a derekam máskor se! — pötyögte pirulva a leány és el akart szaladni a többi után, de a legény kézen fogta.

— Helyreasszony lesz belőled! — morrant kedveskedve a Gergely.

— Haj aj! Nem leszek én asszony! Én vénlány maradok, aki a másvilágon is csak törek-szómát cipel a hátán! Kinek köllenék én?

— Kinek! Én biz' tudom, hogy kinek!

— Mondja hát!

— Hát... hát. . . nékem . ..

— Ne figurázzék kiéd! Mert bizony isten máskor nem veszem föl a kiéd pipáját!

nyiffantotta a leány és úgy szaladt haza felé, hogy a futó szellő se érte volna utól.

 

 

 

 

 

 

 

Szabó Géza ANDRIST MEGSÉRTETTÉK. Elbeszélés. 1921. 2. 8.

      (Meghagytam az eredeti népies szöveget. G.)

A község nagytekintélyű bírája kihallgatást tartott. Előtte Andris állott, teljes néven Istók András, hivatalbéli rangjára nézvést a község érdemes fogatosa. Andris takaros, deli legénynek volt nevezhető egészen a fejéig. De a fejét, szegény fejét szakszerű vattás pólyázással jelenleg akós hordóvá torzította az orvosi tudomány.

— Panasz van rád, édös cselédöm! Hallod=e te Andris?  

(Baj van az árgyélusát! — ez a gondolat markolt bele Andris megtépázott agyába ebben a pillanatban. Mert azt ország világ tudja, hogy ha bíró uram valakinek azt vágja a fejéhez: „Édös cselédöm", akkor már minden keserű epe a torkában vagyon. És mentül édeskésebb hangon mondja, annál nagyobb a veszedelem.)

— Mögkövetöm alássan bíró uramat, nem emlékszök, hogy valakit mögbántottam volna.

— Nem=é? Hogy nem? Hát a doktor úr, a Strasser doktor kutya?

Andrisnak nagyot villant a szeme, az a félig bepótyulált szeme. Aztán egyet rántott — de tisztességtudóan — a vállán.

— Most értőm már a beszédét bíró uramnak. Hogy a doktor urat? Én? Mögbántottam volna? Hát mögkövetöm, szóltam neki vagy egy zokszót, de csak azután, hogy mögsértött.

— Ne te ne. Ne beszélj bolondokat, Andris. Mikor sértött volna meg?

— Mikor ezt a maskarát a fejemre rakta.

— Azám, csak most látom, hogy el vagy csúfítva.

— Ez a nyitja a dolognak, alássan jelöntöm. Ezön gyöttünk össze.

— No csak ki vele szaporán, hagy hallom a históriáját. De nyomon beszélj, mert mögbánod, aszondom.

Andris mély lélegzetet vett, a hogy ez elbeszélés előtt dukál s aztán hozzákezdett a magyarázathoz.

— Tetszik tudni, hogy tegnapelőtt délelőtt jó késősen indultunk Halomegyházára. Nagyon szeretött vóna menni Ferkó, a másik kocsis is, de a tekintetös szolgabíró urat parancs szörint én vittem a kis sárga féderösön. Vele vót az állati orvos is.

— Nem mögparancsótam má, — csattan közbe a bíró, — hogy állatorvos annak a tisztösségös neve.

— Igönis. Az állatorvos. Jól elhaladtunk már (de csuda két jószág is az a Villám, mög a Sárkány), röttenetösen pörkölt a nap, szellő nem járt, falevél nem moccant, kiszáradt a gégém, de nagyon. Hej, szent Atyám, mondok magamba, de jó volna csak egy fél pipadohány is. De még a rágondolástul is mögriadtam, hisz a tekintetös szolgás bíró úr ül a kocsin. Haladunk, haladunk, egyszer csak érzőm ám, hogy egy kisszerű döfkölés éri a hátamat. Aztán még egy, mögint egy. Ugy lössz, mondok magamba, hogy a tekintetös szolgabíró úr elbóbiskolt. Innen van, hogy a feje néha=néha nekilóg a hátamnak. Möglassítom a lovakat. No, gondolom, ezt a tekintetös szolgabíró úr nem igen kedveli, ha ébren van, szól érte. De csak nem szót. Hátrapislantok. Hát az állati . . .

— No!

— Igönis. Az állatorvos szemlélődik ám ugyancsak, de a tekintetös szolgabíró úr szunyókál. A kalapja a szömire van húzva. No most! Benyúlok a pipáért csak úgy félkézzel, aztán hirtelen rásörcentök. Élőbb csak aprókat szippantok nagy vigyázva, de hogy látom, nincs veszödelöm, pöfékölök ám akkurátusan.

— A hogy így beleszokok a jó módba, egyszer csak — se szó, se beszéd — egy böcsületös pofon éri hátúiról az ábrázatomat. Rögtön tuttam, hunnan zöng az ég. Elsülyesztöm a pipát, szárba kapom a lovakat, egy-kettőre be is értünk Halomegyházára.

— Ne szaporítsd a szót, hékás, aszondom! Mi köze ennek a fejbeveréshöz?

— Most gyün mán, mögkövetöm, ahogy hazaérköztünk. Mer ahogy Halomegyházán elvégeztük a dogunkat, naplemöntire visszás követköztünk szöröncsésen. Mögjártatom a lovaimat, bekötök, hozzákezdök a csutakoláshó. A Ferkó zablatisztítássa vót odabent elfoglalva. Egyszer csak — de úgy dolog közt, guggolva, hogy föl se néz, mögszólal a cimbora :

— Jó dogod van neköd, koma, szolgabírót hurcolsz.

-        Van hát, mondok, mér ne vóna?

— Kaptál is jó borravalót, tudom.

— Kaptam hát. Köll=e fele?

— Köll hát, aszongya, de föl se néz. Erre odalépök mellé, aztán — kezemre esött szörnyen — úgy felülről jól pofon legyintem a testvért. Én is ilyenformásan kaptam, hát a felit kiosztottam neki. A többihöz aztán egy szempillantás nem sok, de annyi se köllőtt. Ferkó felkapja az összemarék=zablát, úgy vág vele fejbe, hogy azonmód beesők a lovak közé. Elöntött a vér. Aszongyák, az eszömet is elvesztöttem, úgy mostak föl.

De már a magam lábán möntem el a doktorhoz. Osszevart takarosan. Be is kötözött. Aszongya asztán, hogy elkészült velem:

— Várj egy kicsit Andris, mögirom a látleletöt. (így mondta.)

— Mit  mög a doktor úr? — kérdőm. Hát mögint csak aszongya :

— Látleletöt.

— Mi lögyön az a csudabogár? — vallattam tovább.

Írás arrú, hogy súlyos testi sérelöm ért.

— Köll a fenének. Tudom én azt írás nélkül is.

— Jó, jó. De ahhoz írás köll, hogy törvény elé állítsd azt, a ki veled ezt a csúfságot elkövette, mög annak köll kifizetni, ami az én fáradságomér dukál.

— Ilyet mög kétször se mondjon a doktor úr. Égy az, hogy azér, hogy én szögény legény vagyok, mögfizetem, a mivé tartozok, böcsülettel. De hogy törvény elé állítsam az én jó komámat ezer a kis félreértésér . . .

— Bolond vagy te, Andris, Tizenhét őtést varrok a fejödön, aztán te félreértésnek mondod.

— Ahhát. Azt én tudom. Ezer csak nem állítom törvény elé az én könyeres czims bórámat, még tán be is csuknák. Böcsület vóna az ?

— Az a böcsület, hogy aki engöm helybes hagy, azt becsukatom. (így a doktor.)

— No most már aszondom, hogy ne nézzön le engöm a doktor úr, ne uszítson a Ferkó komám ellen.

— Nem uszítalak én, de ami igasság, igasság.

— De erre már engöm is elhagyott a béketűrés. Kifakattam :

— Az az igasság, hogy ehhő a doktor úr nem ért, mögláccik, hogy nem kancsóval körösztőték. Az írása mög nem köll. Agyon Isten!

Egy kis szünet . . . Andris haptákba vágja magát:

— Így történt, biró uramnak alássan jelöntöm. Most mán csak azt szeretném tűnni, hogy kinek van oka nagyobb haragra. Én sértöttem=e mög őtet, vagy ő engöm? De azt az egyet mögmondom, mögkövetöm biró uramat, hogy ne üljön föl a kocsimra, mert mögtanulja aki lelke van a Strasserának, hogy hárny kátyú van az országúton.

— Mögértöttem a beszedődet, Andris. (Nini, már nem mondja : édös cselédöm, de mintha nagyobb szeretettel simogatná tekintetével a pipáját.) Csak annyit mondok, hogy észön légy. Most elbocsátalak.

                                                                    ---  ---  ---

 

 

 

 

 

 P. Szabó Géza TAPASZTALATOK A TAMBURA KÖRÜL  Elbeszélés. 1921.11. 125.

Nem tudom, hogy a mai generáció emlékszik-e még a tamburára? A mi vidékünkön a kint lakó tanyai népségnek volt ez a házi hangszere, vagy némi nagyzási hóborttal mondhatjuk azt is, hogy zenekara. Mindig akadt szíve mélyén zenészi hajlamokat rejtegető, barkácsoló legény, aki saját kezűleg farikcsálta össze a tamburát. Azt a felfordított, üres, hosszú vékony ládikát, amelyiknek simára kikészített tetején az acél húrok helyeződtek el, az egyik végén csavarokkal, hogy a hangolás is akkurátusan elvégezhető legyen. Az első két húr szolgáltatta a prímet, kitapasztalt méretek szerint helyez tetvén el alája az apró drótpántok, amik az egyes hangoknak szabtak határt. A művész bal kezével egy lúdtollból készült alkalmatos szerszámot kezelt, ezzel siklott ide s oda s nyomogatta le a pántok között a húrokat. Jobb kezével pedig egy élesre hegyezett lúdtollal hozta rezgésbe az egész húrtömeget s gyors percegtetéssel csalta elő a hangokat. Mert az első húrpáron kívül még három-négy húrpár volt az alkalmatosságon elhelyezve. Ezek azonban nem voltak alávetve a változatosság törvényeinek, makacs következetességgel mindig ugyanazt az akkord-szerű kísérő zenét hallatták. Ami a korcsmákban a generálsaft, az volt a zene birodalmában ez a kísérőzene.

Igaz, hogy aki az összhangzattan szabályait szedte pontokba, nem sokat törődött a tamburával, de azért — amint a tapasztalat mutatja, — lehetett a mellett búsulni is, nótázni is, táncolni is. Mindezeket pedig azért kellett ilyen bőbeszédűséggel előadni, hogy megérthetővé váljék, miért haragudtam meg olyan szörnyen a tamburára.

Abba az időbe helyeződik a történet, amikor némi hiba esett az alapvizsgám körül. Ebből kifolyólag a római jog bölcs tudománya a szép, verőfényes augusztusi hónapot kívánta áldozatul. Atyai sugallatra önkéntes számkivetésbe mentem, ami annyit jelent, hogy kivonván magamat a kávéházi törzsasztal és a Cifrakert vadgesztenyefáinak bűvköréből, esténként szőlőbeli kisded lakásunkat avattam fel a tudományszomj csarnokává. A szerencsétlen geográfiai helyzet azonban némi akadályokat szolgáltatott. Alig szállt le az alkony, a szomszédban megszólalt a tambura s szólt szakadatlan, néha egy órahosszat, néha másfelet.

Hogy el ne felejtsem mondani, a szomszédunk akkor a legényes, hetyke Labancz uram volt, egy jeles példány abból az emberi fajtából, aki a szentek szentjének sem hiszi, hogy az idő eljár felette. Ékes bizonyítékot szolgáltatott erre azzal, hogy két évvel ezelőtt, ötvenhat éves korában, a tűzről pattant Veréb Tercsit vette el feleségül.

Hát mondom, esténként szólt, zörgött, berzenkedett a tambura. Tessék csak megkérdezni egy pótvizsgára kényszerített jogászgyereket, hogy a római jog milyen alkalmatos arra, hogy minden legkisebb jelenség is elpártoltassa tőle a figyelmet. Ha más nem akad, a falon sétáló pók olyan érdekfeszítő tünemény, ami a leghíresebb kodifikátorral (törvényszerkesztő) is győztesen veszi fel a versenyt. Hát még a nóta, a zene, ez meg már egyenest gyorsvonaton viszi a gondolatokát más világtájak felé.

Az első két este még csak mulattatott a dolog. (Nini, Labancz uram nótával kedveskedik, udvarol a menyecskének.) De aztán a képzeletet is cserbenhagyó disszonancia összekapaszkodott a kötelességérzettel s egyesült erővel hadat üzent a romantikának. Ezen az állapoton segíteni kell.

Átlépek a szomszédba. Beszólok az ablakon:

— Adjon Isten, szomszéd! Szeret maga tamburázni?

— Adjon Isten! Szeret a nehéz nyavalya. Nem szeretek én, fiatalúr.

— Hát akkor miért keféli azt az alkalmatosságot olyan buzgalommal?

— Az asszonyt várom haza

Úgy? Lám-lám, a menyecske nincs itthon?

— Nincs. Nincs ám. Délutánonként bejár a régi gazdájához, a Pataki tekintetes úrék portájára, ügyes kezű fehérnép, ott segédkezik.

— Pedig arra akartam kérni szomszéd, hogy — bár szép, szép, de ne igen zenéljen, mert a környékbeli kutyák mind idecsődülnek és dühükben a szőlőtőkét kaparják. Sok kárt tesznek benne. (No ez förtelmes egy hazugság volt.)

— Ezt ne nékem tessék mondani, hanem az asszonynak. Ha hamarébb jön haza, hamarább van vacsora. De vacsoráig mit csináljak? Szórakozok ezzel a szerszámmal.

Hát biz itt nincs segítség, nincs apelláta, ezt nem nehéz megállapítani. Nem marad más hátra, a zene alatt fordulok egyet. A séta nem árt tanulás közben. (Istenem, de könnyű is kibúvót találni.) Séta közben az egyik oldalvást eső dülő úton látom ám a félhomályban, hogy jó távol közeledik a szép Veréb Tercsi. (Már mi csak így hívjuk.) Ejnye, de szemrevaló teremtés, mióta asszonysorban van, tán még szebb. Egy kicsit megtelt, de jól áll neki. A járása rangos s innen is látni, hogy reng-rezeg az a kecses domborúság a keblén. Igaza van annak a vén kujonnak.

De nini! Nincs egyedül. Hát persze, hogy az a minden hájjal megkent Borsos Peti illegeti magát mellette. Jó szeme van annak a gézengúznak, azt meg kell adni. Ott van az mindjárt, ahol a mézet kínálgatják. Ejnye, de közel simulnak egymáshoz! Ha a szemem nem csal, kéz a kézben. Vagy talán el is tévedt a Peti ölelő karja a szép menyecske dereka környékén.

De az ördögbe, lehet is látni ebben a gyors alkonyatban. Félre veletek ti csintalan gondolatok! Mars haza, a római jog mellé. Ha megérkezik a szomszéd párja, úgyis vége lesz a zavaró zenének. Visszahúzódom. S a szőlők alatt egy gyors kanyarodással bevonulok az én csöndes kis cellámba. Brrr. Milyen gyilkos szemrehányással tekint rám az a kinyitott könyv.

De mi ez? Mi ütött Labancz uramhoz? Egyre kínozza még most is a nótákat, zúg, cseng, zakatol a tambura. Várok. Figyelek. Elmúlik egy fél óra, elmúlik egy jó óra, de nincs egy lélegzetnyi szünete annak a megveszekedett tamburának. Sohase lesz ma ennek vége?

Ugyan kérem, nem mondaná meg valaki annak a hetyke Labancz szomszédnak (mert én ebbe az ügybe többé bele nem ártom magam), hogyha már mindenáron a tamburára vetette magát és hogyha a többi nótát csúffá teszi is, ezt az egyet tanulja meg, de nagyon jól:

Hej kocsmáros eb az ingét,

Elszeretik a menyecskék.

 

                                                                        ---  ---  --- 

Arany János  

TAMBURÁS ÖREG ÚR

 

Az öreg úrnak van egy tamburája,
S mikor az íhlet s unalom megszállja,
Veszi a rozzant, kopogó eszközt
S múlatja magát vele négy fala közt…

 

Sokra bizony már alig viszi dolgát:
Ő is „minden nap feled egy-egy nótát”;
Nem is a művész babérja hevíti,
Csak gémberedő ujját melegíti

Gyakorold is, amit valaha tudtál,
Hasznát veheted, ha nyomorba jutnál;
Ha kiülsz, öregem! vele útfélre,
Hull tán kalapodba egy-egy fillérke.

(1877. július 12.)

 

*  *  *

 

 

                                                                                                      

Szabó Márton: A pásztorlegény. (Beszély.) 1855.  197, 306. 313, 323.

 

38. 197. A fővárostól néhány mérföldnyire, a kezdődő alföld szívet lelket emelő síkságán, kisded erdőt képezve feküdt Zavarfalva. A sűrűn ültetett különféle gyümölcsfák termékeny lombjai alól, fehérbe öltözött pásztorként kandikáltak ki a tisztára meszelt nádas kis házikók. A falu alsó részén buján nőtt jázminfallal kerítve fehérlett Bokros Mihály uram takaros hajléka, mely kiterjedésére nézve, ha nem is tartozott  a nagyobbak közé, rend és tisztaság tekintetében az első helyet vívta ki magának.

Pünkösd előtt a hét utolsó napja volt Sára asszony, Bokros Mihály uram házi bordája — mint ő szokta nevezni — az igénytelen házikó egyik ablakához végellő tulipános láda szélén ülve, férje bizonytalan színű köpenyegét javítgatja. Bokros Mihály uramat köpenyeg illette, mely mesterségébe nem vágó foglalkozás annyira lekötötte egész figyelmét, hogy csak olykor váltott szót a közelében álló galamb szelíd fiatal leánnyal, ki vászonnal keményen megbélelt nyelű ollóval kis kezében, egy durva posztófolt csinos kerekítésén törte eszét, kezét.

Ugyan, anyám — szólalt a türelmet vesztett leány az ollót letéve — mit bajlódunk mi ezzel a rossz köpenyeggel, melyet a viszontagság már annyira megviselt, hogy több rajta a cérna, mint a posztó?

— Juliska — fedte öt az anya szeretettel — te még gyermek vagy, nem tudod, mit beszélsz. Juliska kérdőleg függeszti szemeit anyjára.

— Lásd, leányom — tévé utána a nő érzékenyen — ezen köpenyeg volt apádon, mikor kezemet megkérte.

E szavak édesen fájó érzelmeket költenek föl a hajadonná serdült leány ártatlan szívében. Juliska gondolkozó lett, s mindketten hallgattak.

Alkonyodni kezdett. A leáldozó nap búcsú sugarai a házikó egyszerű bútorait megaranyozóan törtek át tisztára mosott üvegtábláin az ablaknak. A hosszas csendet egy, a ház előtt hirtelen megálló kocsi hatalmas zörgése szakasztotta meg. Juliska az ablakhoz sietett; e pillanatban fölpattant az utcaajtó könnyű vaskilincse, a házi eb csaholva rohant a nyíló ajtó felé, majd hízelgően nyöszörögve csúszott vissza, bozontos farkával a földet taktusra csapkodva.

— Édesapám jön — fordult hirtelen anyjához Juliska, s pár könnyű szökéssel a konyhában termett, melynek küszöbét Bokros Mihály uram, két kezében két megrakott kosárral ép akkor lépte át. — Apám — kérdi Juliska gyermekileg örvendvén , amint apja kezéből az egyik pirosló cseresznyével rakott kosarat átvette — kocsi állt meg házunk előtt?

— Úgy gondolom — válaszolt az apa nagy büszkén.

— Csak nem te jöttél rajta? — kérdi tovább Juliska bizonyos nemével a csodálkozásnak.

— De nagyon is én jöttem — simított egyet kajla bajuszán Bokros Mihály uram füle felé, a meddig csak elért.

— Ki kocsiján jöttél? — sürgette a leány nemének egész kíváncsiságával.

— Ohó! várj sorodra, mert lám annak egész históriája van.

No ha históriája van, gondola Juliska, majd segítek én magamon, s szelíden mosolyogva az utcára sietett. De mily nagy volt bámulása, midőn a látni kívánt kocsi helyett, egy szálas termetű nyalka pór legényre bukkant.

— Jancsi, te vagy itt — szólott a kedvesen meglepett leányka.

— Rosszkor jöttem, ugye? — válaszolt a legény lágy hangon — te más valakit véltél itten találhatni.

— Jancsi!

— Vagy tudtad, hogy én, ej, de minek tudtad volna — tévé utána Jancsi neheztelve — hiszen ne tagadd, téged a kocsi s lovak láthatása csalt ki.

— Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem — válaszolt a leány szelíden — de hogy téged nem szívesen látlak, azt hiába mondod.

— Juliska — kérdi Jancsi engesztelődve — hányszor állt már meg ez a kocsi házatok előtt?

— Ma először, ha nem te ültél rajta.

— Jó, e szerint te nem ismered, majd elmondom: képzelj magadnak szép három pej lovat, vastengelyű könnyű festett kocsit; ez ellen az irigységnek sem lehet szava, de még kevésbé az úri kocsis ellen. Arcán megállhat minden szem, még a borsó is megállana rajta, ha rá szórnák. Testre is szépen megtermett, mert csuhájába nincs az a három ember a világon, ki egy tótot beleszorítana.

— Hiszen ez az ispán — kacagott Juliska akaratlanul.

— De — tévé utána meggondolva — Jancsi, nem illik ám mást úgy megszólani; anyám azt szokta mondani: ne sértsünk mást, ha azt akarjuk, hogy minket mások ne sértsenek, szeressük felebarátunkat, s bocsássunk meg ellenségünknek is.

—A te anyádnak igaza van—válaszolt Jancsi szomorú oda-gondolással. Azért is vagy te oly nyájas, mert egy jó anya visel reád gondot. Az anyát nem pótolja ki semmi. Lásd, én úgy nőttem föl, mint mezőn a fűszál, anya nélkül, a jó Istenre bízva.

— Régen meghalt már anyád? — kérdi Juliska őszinte részvéttel.

— Régen, oly régen, hogy nem is ismertem, csak arra emlékszem, midőn koporsóját a sírba tették.

— Szegény Jancsi!

— Tudom én azt, hogy jó szívvel vagy hozzám, de épen ez áa sok bajt, azért szeretnélek én téged megőrizni a fújó széltől is, azért akar eszem elhagyni, ha az ispánra gondolok.

— Ugyan hova beszélsz — válaszolta  Juliska — hiszen az ispánnal életemben sem beszéltem soha.

— Azt is tudom én, hogy nem szereted, ha mondanád, hogy szereted, se hinném; de lásd, ezen ember gazdag, gazdagnak pedig lehetséges a lehetetlen is. Juliska — folytatta bánatosan. Ha az ispán szemeit rád vetné ....

— Elfordulnék tőle. — Feleié a leány határozottan.

     — Ha utánad adná magát? ha űzőbe venne, mint ölyv a galambot?

— Menedéket keresnék szülőimnél.

— És ha szülőid nem lennének képesek megoltalmazni?

     — Másnál keresnék menedéket, ki megvédelmezne. -- --- --

 — Mikor látlak ismét? — foga meg a leány kezét Jancsi.

— Az nem tőlem függ. — Válaszolt a leány mosolyogva.

     — Jó éjszakát Jancsi.

 — Jó éjszakát Juliska. — Búcsúzott el Jancsi.

 

 323. A pásztorlegény. (Beszély.) (Vége.)

— Jó napot apám, — köszönti Jancsi lassú hangon az ágyban fekvő öreget, kit a betegség annyira kivett formájából, hogy ha az utcán találkozik vele, bizonyosan rá nem ismert volna. Sugár Ferenc mereven nézett egy ideig fiára, mintha azon gondolkozott volna, elfogadja-e annak köszöntését.

— Tudom, hogy neheztelsz rám — szólt Jancsi kalapját a nyoszolya gombjára akasztva — van is okod miért. De hát minek is vagyok olyan nagyon szerencsétlen. Még csak te tartod bennem az életet.

— Te pedig elveszed az enyémet — sóhajtott a beteg szomorúan — óh, nem az fáj nekem, hogy meghalok, mert mindenkinek meg kell egyszer halni, hanem hogy meggyalázva halok meg.

— Meggyalázva? — kérdi Jancsi fejét büszkén fölemelve — s ki által?

— Saját fiam által.

— Apám — válaszol Jancsi keserű megilletődéssel — szomorúságot hozhattam fejedre, de gyalázatot nem. Korhely vagyok, óh, de nem olyan korhely, ki megvetést érdemel, hanem kit a kő is szánna, ha érzése volna. Ttudom én, hogy hibáztam; de van-e ember, ki nem hibázott soha?

— Hiba és becstelenség különböző dolog.

— De hát ki vádol engem becstelenséggel? — kérdi a fiú mélyen megsértődve.

— Saját tetteid. Oh, midőn megtudtam, hogy lopásra aljasodtál, megátkoztam a napot, mellyen a világra jöttél.

— Én loptam? — kiáltott föl Jancsi egész testében reszketve — anyám szent hamvaira kérlek, vond vissza e szót, vagy megbánom, hogy apámnak hívtalak.

— Hogyan — kérdi a beteg, beesett szemeit kémlelően szegezve Jancsira — hát nem te loptad el az ispán marháit? Igazat szólj, egy haldoklót megcsalni annyi, mint elkárhozni.

— Apám, én nem loptam soha.

Jancsi e szavakat annyi őszinteséggel, oly komolyan monda, hogy szavainak hitelt nem adni lehetetlenség volt.

— Én hiszek neked fiam — feleié az apa, tekintetét fia nyugodt, komoly arczárói elvonni nem bírva — borzasztó, borzasztó — tévé utána a beteg ellágyulva, s szempillái egy könnycseppet fogtak föl.

Jancsi szorult lélegzettel állt a beteg ágya mellett.

— Jó fiam, oda a gulya, oda gazdaságom. Nézz körül, találsz-e egy koporsóra valót. Semmi, legalább megmaradt becsületem.

— Nem értelek, apám.

— Mintegy két hóval ez előtt — szólott a beteg minden erejét összeszedve — az ispán gulyájából tíz darab marha elveszett, egy darabot marháim közt talált meg még azon éjszaka, minden gyanú ellened volt, fiam. Lopás lopást ért, míg minden marhámnak vége lett. Oh. de hiszen szívem vérét is odaadtam volna, csakhogy rólad, fiamról a szégyent elhárítsam. Mint megkönnyíted végórámat, Isten áldása legyen veled érte. — S kimerülten csuka le bágyadt szemhéjait.

— Oh, gazság, pokoli gazság — rázta meg égő fejét Jancsi szaggatott érzéssel — nem elég, hogy elraboltad szeretőmet, nem elég, hogy kifosztottad apámat? még a lopással is be kellő mocskolnod. És él Isten, a ki ezt elnézi!

A beteg szemei még egyszer fölnyíltak, tekintetét feddően, bátorítólag függesztvén a megtört ifjúra, mintha azt akarta volna mondani: fiam ne káromkodjál, az Isten jó, az Isten igazságos, fölemeli az elnyomottat, s nem hagyja a bűnt büntetlenül.

Jancsi nagyot sóhajtott, s véghetetlen fájó gyötrelmek közt járkált a szomorú hajlékban. Hosszú gondolkozás, hosszú szenvedés után, hidegen s félelmesen nyugodtan közelített a beteg ágyához.

— Atyám — kezdi lassú hangon, szemeit a földre szegezve — megszámoltam magammal; ez órától, míg csak élsz, nem lesz okod panaszra ellenem. Van két kezem, birok annyit keresni, hogy szükséget ne láss öreg napjaidban. A mi költséget tettem, annak fedezésére elegendő irhás subám és nyerges pejlovam. Még ma jelentem az esetett a bíróságnak, s ha igazság van a földön , te visszanyered marháidat, ha nincs, várni fogok . . . Oh, én sokáig el tudok várni. Mindenható Isten  — kulcsolta össze kezeit, amint szemei atyjára tévedtek, — ő meghalt, — meghalt —a bánat ölte meg. Ott állott apja holt teteménél, mozdulatlan, mint gyászos sírkereszt, árván, reménytelenül.

— Meghalt — eszmélkedett Jancsi elkeseredve — majd elmondják felőle, minő jó, minő becsületes ember volt. Eljönnek temetésére azok is, kik a beteghez nem jöttek-- -- --

Még egyszer körülnézett Jancsi a gazdátlan házban, melyet örökre elhagy, még egyszer megállott a halott mellett, jól megnézte, nehogy valahogy elfelejtse. Amint a házból az udvarra kiért, Juliskával találkozott, ki fehér gyolcs kendőben tartott valamit kezében. Mindketten meglepettek e találkozás által.

— Mit keresel te itt? — kérdi a legény ösztönszerűleg a megdöbbent leánytól.

— Ételt hoztam édes apádnak.

— Jókor jutott eszedbe, mondhatom.

    — Nem ma jutott először eszembe — feleié a leány galamb szelíden — én ezt már hetek óta teszem.

    — Jó leány, — válaszolt Jancsi — nincs annak már szüksége ételedre.

— Meghalt? — kérdi Juliska remegve.

— Meghalt — volt a felelet s Jancsi útnak indult.

     — Jancsi! — kiáltott utána Juliska oly édes, oly fájó hangon, hogy Jancsi egy lépessel sem bírt tovább menni. — Elhagyhatsz-e anélkül, hogy csak egy vigasztaló szót szólanál hozzám?

— Vigasztaló szót, mi szüksége van arra menyasszonynak? Nem leszel-e maholnap ispánné? Nem hirdette-e már ki neveteket a pap?

— Igaz, való igaz — sóhajtott Juliska — és te e szavakat oly hidegen mondod el, míg nekem a lelkem majd megszakad. Azt hiszed — folytatja a leány nemes lelkesedéssel — nem találtam volna föl az utat, mely megmentene ezen házasságtól?

     — Hát ki kényszerit téged ezen házasságra, ha idegen vagy tőle ?

— Becsületed.

— Az én becsületem? — kérdi Jancsi szilaj tüzű szemeit a leányra szegezve.

 

326.  -Juliskám, mond, hogy élsz, hogy nem halsz meg, mert lásd, a szívem meg akar repedni.

— Jancsi! — sóhajtott a leány bágyadt hangon, s mintegy nehéz álomból ébredő, egész testében remegett.

— Igen, Juliska, én Jancsi vagyok, ki téged oly nagyon szeretlek.

— Egykor szerettél — feleié a leány kimondhatatlan lágysággal, — de az már régen volt.

— Bocsáss meg, Juliska, féltékenységemnek. Oh, ha tudnád, mennyire szerettelek még akkor is, midőn másénak hittelek, midőn kerültelek. — Nem azért lettem-e korhellyé, hogy elfelejtselek? s nem azért akartalak-e elfelejteni, mert nagyon szerettelek? Juliska, nem az vagyok én már neked, a ki egykor voltam, meg tudtál volna halni nélkülem.

— Midőn utószor láttuk egymást, — válaszolt a leány szelíden, — nem azt mondtad-e , Jancsi, hogy hosszú útra mégy, elmégy oda, honnét nem jön vissza senki. Meg akartalak előzni. Mért tartasz főn utamon? Vagy nem tudod, hogy menyegzőm napja van? Menyasszonyi koszorúnál jobban illik nekem a sírvirág.

— Juliskám, galambom, tégy le e sötét gondolatról, Isten, ki elég jókor vezetett ide, hogy megmentselek, megelégelte szenvedéseinket, kiderítette a gonoszságot, mely körülhálózott mindkettőnket, hogy egymástól elidegenítsenek.

— Nem értelek. — Függeszti tört tüzű szemeit a beszélőre Juliska, könnyebbült érzéssel.

— Az ispán és bűntársai tegnap elfogattak. Én visszanyertem gazdaságomat. Becsületem meg van mentve, melyet rosszakaróim lábukkal tapodtak.

— Oh, az Isten jó, az isten igazságos — rebegi Juliska angyali mosollyal — Jancsi, ne csalj meg édes szavaiddal, lásd, én már annyit csalódtam, mégis oly hiszékeny vagyok, nem, nem, előbb elhinném, hogy nem szeretsz, mint meg tudnál csalni.

— Juliska, megbocsájtasz-e nekem a múltakért?

A leány szótlan nyújtja oda kezét Jancsinak, s szempillái egy könnycseppet fogtak föl, az öröm édes könnycseppjét.

— Köszönöm — szorítja szívéhez Jancsi az odanyújtott kis kezet — mondd, Juliska, tudnál-e még engem egy kicsit szeretni?

— Oh, én nagyon szeretlek, Jancsi, — feleié a leány magasztos érzéssel — szeretlek örökké, szeretnélek még akkor is, ha te nem szeretnél.

Jancsi nem talált szót boldogsága kifejezésére s némán öleié szívéhez Juliskát.

A nap tiszta fényben emelkedett föl a felhőtlen látkörön, s szűz sugaraival üdvözli a jövő álomképein merengő boldog jegyeseket. E naptól fogva Sugár Jancsi ismét szívesen látott vendég volt Bokros Mihály uram házánál, ki hibáit kimentendő, azt szokta mondani : — Hogy rossz csizmadia vagyok, azt már régen tudtam, hanem most már azt is tudom, hogy rossz politikus vagyok. Következő pünkösd napján a pásztorlegény, mint boldog menyasszonyát tűzte szívére Juliskát, a falu szép virágát.

Szabó Márton.

 

 

 

 

 

 

Függelék

 

 

KRASZNAHORKA. 1891. 7. 107.

(Kiegészítés a korábbi Krasznahorka tárgyú szöveghez és képhez.)

«Krasznahorka» felső-magyarországi tót nyelven annyit jelent, hogy «Gyönyörű liget». Ligetnek ugyan maga a várhegy nem liget már többé, de az erdőhegyeknek az a festői kerete, mely körülfoglalja, ma is rászolgál e névre.

Krasznahorka, az Andrássy-nemzetségnek egyik ősi fészke, s az Erdélyből hozott «csikszentkirályi» előnév mellett e vártól származik 2-dik előnevük. Andrássy Péter volt első várnagya, ki politikai zavarok miatt Erdélyből menekülni kényszerülvén, 1580-ban neveztetett ki e tisztségre. Utóbb megszerezte a várhoz tartozó uradalmakat, de csak föltételesen. Unokája, Mátyás, 1642-ben már királyi adományt is nyert úgy a várra, mint a birtokokra, s ezek állandóan az Andrássy-család tulajdonában maradtak.

A várnak élénk költői leírását találjuk Jókainál, aki hat évvel ezelőtt a felvidéken járván, hosszabb időt töltött e nevezetes történeti helyen, adatokat gyűjtvén egy akkor készülő történeti regényéhez. Leírásából a következőket közöljük:

«Gömör vármegyének ez a híres sziklavára, magas, teke alakú hegy tetejéről uralja a körülfekvő síkságot, büszke tornyai, palota-tetői réz-rozsdától zöldek, ahol az aranyozás megszűnik rajtuk, a pirosra festett templomkupola kiválik az épülettömegből, mely a távolból nézve is tekintélyt parancsol.

Bástyái nincsenek: a vár épületfalaival egyenesen a meredek sziklából emelkedik fel; a lejtő megmászhatatlan; se fa, se bokor rajta; csak az egyik oldalán vezet fel országút az egyetlen kapuhoz, melynek boltíve fölött három páncélos és koronás királyszobor emelkedik a lábai alá vésett emlékmondatok felett; ott csiripel körülötte a sok veréb, mintha ő tudná azt legjobban elolvasni.

Százhetvenhárom év előtt bizony mások csiripeltek ott. (Ezt a szót «csiripelés» a Rákóczy korszak hadvezetői ellenségre csapkodásnak használták széltében.)

A vár meg volt rakva erős helyőrséggel. Jól fizetett hajdú zsoldosok, páncélos drabantok voltak a várban és azokon kívül egy csapat lovas tatárhad, egyetlen mohamedán hitű csoport a magyar hadseregben, akik önként álltak Rákóczy szolgálatába: vitézségben és kegyetlenségben messze földön hírhedett harcosok. Amellett a várvédelmi harcnak minden fegyvernemével nagy bőségben volt a vár ellátva. Lenn a tömör, másfél ölnyi vastag falak ágyú-ablakaiból villogtak elő a pelsőci Bebek család félmérföldnyire hordó bronz csatakígyói, fenn a rovátkás párkányzaton pedig sorba voltak fektetve a hosszú szakállas ágyúk, a kétfogasok, a puska-forma kartácsszórók, és a tüzeskéve-hajító ballisták, amelyek az ostromra előnyomuló ellenség favárainak felgyújtására szolgáltak. A sziklapincékben tetézve állt a gabona és liszt; a régi magyarok annak is tudták a módját, hogy kell a húst úgy eltenni, hogy esztendőkig elálljon (még tán a mostaniak is tudják), az ostyepkájuk pedig sajt létére oda se néz egy-két tavasznak, s szükség esetén ágyúgolyónak is lehet használni. Egy nagy, mély kút, amiből bivaly-mozgatta gép húzza fel a vizet, ezer embert képes ellátni naponkint. Innen tehát se fegyverrel, se éhséggel a várvédőket kiugratni nem lehetett. Csak kecsegtetéssel és árulással.

Krasznahorka vára ebben az időben maga egy kis várossal fölért. Kaszárnya-épületeiben ezer harcos elfért, azok a földszinten voltak, és az emeletes védő-tornyokban. Hosszú istállósorok nyíltak a belső udvarról a lovak és a vágómarhák számára, a konyha egy külön nagy épület, kéménye maga egy kis torony. Az őrseregen kívül még úri vendégnép nélkül sem volt soha a vár; azoknak a számára is egész lakosztályok álltak kényelemmel berendezve. Cifra vasrácsajtó zárja el az úri lakosztályba vezető folyosót és lépcsőgádort, amelyen keresztül a boltozatos termekbe lépünk be, akik még kíváncsiak vagyunk a fényes múltnak egy épen megtartott töredékét látni. Ez volt az Andrássy-család saját lakosztálya; minden úgy van ott még. a hogy a Rákóczy-korszak s az utána következő csillapodás kora hagyta.

Az ajtók fölött a páncélos vitézek, akik a küszöbök fölé írt emlékmondatokat őrzik: a legelső így szól: Pyramidum Egypti conditores, absorbit oblivio; justorum glóriám grata servat memória.» (Az egyiptomi gúlákat alkotó királyok elenyésztek a feledékenységben; de az igazak dicsőségét megőrzi a hálás emlékezet.)

Az értékes és félthető kincseket most mind a családi múzeumok őrzik, ami Andrássy István korában itt e termekben pompázott; csak a gyönyörű majolika-kemencék tanúsítják s egykét régi bútordarab, minő fényűzés volt egykor itten.

Egy nagy roppant szekrény állít meg bennünket: tán a külseje teszi meglepővé. Sehol nem találni annak párját; se múzeumokban, se régiség gyűjteményekben. Meglepő az egésznek az alakja, faragványai, a szőlővenyigékkel befuttatott korinthuszi oszlopok, a nemes ízlésű karnisok; betetőzve egy lángoló tűzhely utánzatéval, a ragyogó fénymáz zománc-színeivel, gazdag aranyozásával. Mikor be van zárva a szekrény, akkor is leköti a figyelmünket; hát még mikor felnyitják, s megmutogatják az osztályokba rakott ereklyéket: ez volt a pohara, ez volt a tányérja, ezek voltak az evő eszközei a fejedelemnek. Rákóczy Ferenczé volt az almárium; ő adta azt Andrássy Istvánnak, mikor már Felső-Magyarországot el kellett hagynia; neki adta a kedvenc szőnyegét is, amit a szép Szirmayné hímzett a számára; neki adta a kardját, még a kedves sétapálcáját is. Karvastagságú citromfatörzsök. Ezzel üssétek őket!» Ez volt a szava az ajándék mellé. Olyan mélyen állt a szeretetében Andrássy István. Körül a falakon az ősök képei: István, a kuruc tábornok, pompás viseletében. György, a fehérbarát csuhájában, nagy könyv a kezében. A legtágasabb teremből nyílik egy faragott ajtó, egyenesen a templomba. Az oltárral szemközti karzaton sorba felfüggesztve a nagy fekete rámák; mindegyikben párosával a címerek; egy Andrássyé és a feleségéé; körülöttük arany betűkkel az elhunytak neve és halálának napja,  a hosszú sor ráma még folytatásra vár; amelyek még címertelenek, azokban e három szó van: «higgy, remélj, szeress." Egy dicsőséges korszak szele fúj végig a szobában. Hevülünk és fázunk.

A leghatalmasabb várasszonynak szerény kis hálószobája volt; csak akkora, hogy két ágy elfért benne; egy magának, másik a két kis fiának. Most már csak egy ágy van benne. Az ő saját magáé. Egy egyszerű fekete koporsó, üvegfödéllel. Ottan alszik Serédy Zsófia, Andrássy Istvánné. Még is alszik. Álmodik a jövendőkről.

Krasznahorka vára Gömör vármegyének a székhelye is volt Andrássy István idejében, a híres magyar versíró Gyöngyösy (a «Murányi Vénusz» szerzője) volt itt az alispán. Mindig otthont találó vendég a főispáni háznál. Ott van a szobája, a roppant ablakokkal, melyek a kies Rozsnyó vidékre s a vár alatt elterülő falura nyílnak. Itt írta a «Charicleáját,» s azt is Andrássynak dedikálta.

A megyegyűlésnek szolgáló roppant nagy terem, a középépületben, most be van omolva. Néhány évvel ezelőtt egy szertelen villámcsapás szakította azt be. Az erőszakkal lehántolt falak, márvány küszöbökön nyíló folyosókat mutatnak, s a legvastagabb középfalban, mélyen beépítve, egy kőszekrény tűnik elő: egy darab gránitból kivágva. Kincsrejteknek kicsiny. Inkább féltve rejtegetett okiratok számára való lehetett az.

A déli bástyafalon innen van egy körülzárt hosszúkás négyszög tér. Ez volt a vár asszonyának kedvenc virágos kertje; itt tenyésztette az akkori időknek divatos díszvirágát: a százféle szegfűket. Most már csak egy nyíló virágot találunk benne, a hesperis matronalist, mely megmaradt kerti virágnak és együtt virul a halhatatlan csalánnal és labodával. Még egy másik kis kert volt, a szentháromság szobrának emelt bástyafal tetején. Ez a család leányaié volt. Ők ültették oda a rózsákat, amelyek most bozótként hajlanak alá a nyirkos falakon, s azt a fenyőfát ott az Isten-szobor mellett, amely most valamennyi toronytetőn túlemelkedik.

A kertfal négyszögű ablakaiból hasalnak ki a nagy ostrom ágyuk, amiknek a talpát körülnőtte a fű; a múlt század óta,

amikor Salm ostromolta a várat, nem voltak azok bolygatva, a kertész piros virágú paszulyt futtatott fel rájuk.»

 

 

 

BUDAPEST -VILÁGVÁROS. 1912.49. 994.

Végtelenül csodás és minden képzeletet felülmúló az a nagyarányú föllendülés, amely gyönyörű fővárosunkat hatalmas lépésekkel világvárossá varázsolja. Az ifjú Budapest neki nyújtózik és bámulatba ejti a világot a fejlődésében rejlő óriási életerejével. Hogy a még húsz év előtti közepes városból, néhány év alatt világvárossá fejlődhetett, abban legnagyobb érdeme kétségtelenül a kereskedővilágnak van, amelynek vállalkozási szelleme mindig lépést tartott a haladó korral, de pár év óta új útra tért a jelszava: megelőzni a kort! A régi üzletek hirtelen változással nagyszabású áruházakká alakultak, egy merész fordulattal úgyszólván a fejlődés csúcsára jutottak.

Leginkább meglátszik ez a változás a Belvárosban, Budapest Cityjében. A Kígyó-tér és Gizella-tér közötti utcák, — akár az esti órákban, amikor az üzleti lámpák fénytengerében a gyorsan haladó tömeg hullámzik, akár éjjel, amikor pihen a nap fárasztó munkája után, — legfényesebben igazolják, hogy Budapestnek is van Cityje, akár a többi nyugati világvárosnak, Londonnak, Parisnak, Berlinnek. A Kígyó téren emelkedik a főváros legelőkelőbb bérháza, a királyi bérpalota (közöltük a képét, s Ferenciek terén megvan, emléktábla is van rajta.), amelynek gyönyörű fekvése uralja az egész kereskedő negyedet. Ebben a királyi bérpalotában nemrégiben olyan esemény történt, amely a főváros fejlődésében korszakalkotó jelentőségű. Itt van az American Shoe Comp. Ltd. központi telepe, mely tanújelét adja az amerikaiaknak mindenre, a legkisebb, úgyszólván lehetetlen dolgokra is kiterjedő figyelmére, mellyel mindennek a hasznos és praktikus oldalát nézik. De ennek ez üzletnek a berendezése nemcsak az üzleti forgalom legmesszebbmenő követeléseinek felel meg, hanem az esztétika legmodernebb követeléseinek betartásával olyan különleges típusát adja az áruháznak, amely utánzókra fog találni, de elődje még nem volt. Az utcáról belépve egy foyer-be jutunk, amelynek oldalfala ablakain Roth mester művészi kezétől származó üvegfestmények és főfalán szintén mesteri kivitelű üvegfestésben az Egyesült Államok címere látható. Az utcza felé nyiló előcsarnokot légfűtés teszi kellemessé. A foyerből a földszinti helyiségbe jutunk, ahol rögtön szemünkbe ötlik a berendezés modernsége. Ez a berendezés teljesen különbözik az üzlethelyiségek megszokott belső képétől, amely ízléstelen egyszerűség és a színpadias rikító pompa között ingadozik. Semmi, de semmi sem emlékeztet az «üzletre». Olyan a berendezés, aminőt az előkelő klubokban szoktunk meg, kényelmes angol karosszékek, süppedő szőnyegek, ízléses faldekoráció, hatalmas márvány-kandalló, tompán enyhített világítás, ilyen az áruház belseje. Külön kell megemlíteni a berendezést, amelyhez hasonló eddig Európában nem volt látható.

A földszinti helyiségekben árusítják az úri-, női- és gyermekcipőket. Innen kényelmes lépcső és lift vezet a félemeletre, ahol női- és gyermekcipőt árulnak. Itt zavartalanul próbálhatnak a hölgyek, anélkül, hogy cipő nélküli lábaikat indiszkrét pillantások érhetnék. És mert a gyöngébb nemhez tartozók között olyanok is vannak, akik nem szeretik, ha lábaikat más nők látják, külön fülkék is állnak a vevők rendelkezésére, amelyek mindegyikében egy teljesen fölszerelt toalett-asztal áll. Ennek az osztálynak a szekrényei ébenfa- és gyöngyház intarziákkal ékes banánfából készültek. A földszint, a félemelet, a felső világításban ragyogó kirakatok amerikai szokás szerint finom és illatos virágok díszében pompáznak.

A souterrain hat óriási méretű osztályában történik az expedíció. Az expedíciós-osztályt kiterjedt sín-hálózat szeli át, a síneken miniatűr vagonok vágtatnak, hogy a kész csomagokat a teherlifthez szállítsák, amely minden emeleten áthalad.

A souterrainben van fölhalmozva a főáru-raktár óriási anyaga is. A falakat majolikatáblák borítják, szellőztető-gépek megszakítás nélkül működnek és ezek az intézkedések teljesen megvédik az itt elraktározott cipőket a nedvesség káros hatásaitól. Az American Shoe Comp. Ltd. központi telepének megnyitásával a főváros szenzációs látnivalóinak száma megnövekedett.

 

 

 *  *  *

 

A hálóról levett szövegek

(Előfordul, hogy a levett szöveg később – e mailben – eltűnik.)