h14–64. Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók.  

2017. 06. 11.-  06. 29. 

 

Tartalom 

 

Magyar próza

 

Pótlás

 

RÉTHI LAJOS: HEGYEK KÖZÜL. 1904. 37. 628.

Réthi Lajos. JÓSKA CZIGÁNY ESZEJÁRÁSA. 1906. 30. 490.

 *  *  *

Szabó Mihály «MEGSZELELTE EGY ASSZONY A TOLLAT.» ( Részletek.) Rajz a régi alföldi népéletből.1896.30. 491

Szabó Mihály NAGYOBBAK ŐK, MINT A HADVEZÉREK. 1896. 41. 679

SZABÓNÉ NOGÁLL JANKA TIZ FORINT Fővárosi életkép. 1884. 47. 746.

Szandy Zénó PETI BÁCSI. 1892.  28. 482

Szász Béla: Aki a csillagát megtalálta. (Elbeszélés.) 1870. 16. 194.

Tutsek Anna életrajzi adatok 

 

Függelék

 

 

PÓTLÁS

 

Réthi Lajos

 

RÉTHI LAJOS: HEGYEK KÖZÜL. 1904. 37. 628.

Alakok és esetek

 

I.             A sztanizsai bocskoros szent

 

Utaztam fölfelé azon a völgyön, amelynek útja a Fehér-Körös mellett Zárádról Abrudbányára vezet. Azon vonultak föl annak idején a különböző magyar csapatok, amelyeknek Janku Ábrahám táborát kellett volna szétszórni.

Ottan ritkította soraikat már útközben a fellázadt oláhság, mindkét oldalon fekvő hegyekről szórva reájuk a lövéseket, köveket, görgetegeket.

Én körülbelül három évtizeddel későbben azért utaztam, hogy számba vegyem a román tannyelvű görög keleti népiskolákat, és igyekezzem irányt mutatni, lendületet adni a nép oktatásának. Mert biz ott, a régi Zarándban, egészen sajátos helyi fogalmak uralkodtak e tekintetben.

Mikor először tekintettem át a tankötelesek összeírását, egészen elcsodálkoztam, hogy csupa fiúnevet látok. Talán fiúnévre keresztelik a leányokat is, mint ahogy a főhercegeket felékesítik leánynevekkel? Megtudtam aztán, hogy ott is épen annyi Szavéta, Flórika, Marjuca van, mint másutt, csakhogy azokat nem írják be a tankötelesek közé. Maguk az elöljáróságok világosították fel az én elfogult fejemet, hogy a leányból úgy sem lesz pap, annak tehát nem kell iskolába járni; így nem is lehet tanköteles.

Nos hát, megérkeztem Sztanizsára és kerestem az iskolát. Szűk gazdasági udvaron keresztül szalma-födelű házba vezettek, hogy ott van az iskola.

Az egyetlen szobában ágy volt s lisztes szekrény és cserép-, meg faedények; de három kartalan lóca és egy fekete tábla diadalmasan hirdette, hogy bizony ez is iskola.

Később leszedtek a mestergerenda alól egy jókora papírtekercset, melyből a kormánytól ingyen nyert fali olvasótáblák és térképek bontakoztak ki, kétségbe vonhatatlanná téve, hogy igazán az iskolában vagyok.

Tanulót azonban nem találtam, habár egyik kalendárium sem jegyezte pirossal a napot.

Megmagyarázták, hogy ennek csak én vagyok az oka, mert ha megüzentem volna, hogy jövök, nekem is felgyűjtöttek volna néhány fickót, mint ahogy az esperes úr jövetele alkalmával fel szoktak gyűjteni.

Leültem az egyik lócára és könyvekből tanult román nyelven magyarázni kezdtem a törvényt, a rendeleteket, a nép érdekét.

Hallgatóságom egyre nagyobb lett, mert a falusi nép mindjárt összecsődül, ha idegen érkezik körébe.

Egyszer csak utat nyitottak és egy igen kisded termetű, ősz öregember tipegett felém. Öltözete semmiben sem különbözött a többiétől; bocskora sem, csak gyér fehér szakálla árulta el, hogy papi személy.

A mellettem levő bíró meg is mondotta halkan, hogy ez a régi pap; most már nincs szolgálatban.

Egyenesen elembe jött és minden bevezetés nélkül azt kérdezte tőlem: — Hát te ki vagy?

Készségesen feleltem, hogy én az inspektor regescu din comitat, megyei kir. tanfelügyelő vagyok.

— Nem akarsz nálunk valami rosszat?

— Semmi rosszat sem. Én csak jót akarok.

  — Nem akarod elvenni valakinek a marháját, házát, vagy földjét?

— Nem. Én senkinek semmijét sem veszem el.

— Új adót sem hoztál a nép nyakára? Törvényeinket sem kívánod változtatni?

Megjegyzendő, hogy a román köznépnél a «lege» törvény szóban benne van értve a vallás és szokásaik összessége is.

Mikor az öreget megnyugtattam, hogy semmi felforgató és néprontó szándékaim nincsenek, akkor arra nézve kívánt felvilágosítást, hogy miért jöttem hát hozzájuk.

Megmagyaráztam, hogy egyenesen az ő javukra jöttem. Hogy az ő gyermekeik is tanuljanak, mint a városiak, az Istenről, az országról, a világról. Hogy tudják elolvasni és megérteni, ha valami parancsolat jő a felsőségtől.

Látom, hogy becsületes ember vagy —monda az öreg; — én tehát megáldalak.

Kiterjesztette és fejemre tette két kérges tenyerét s áldást mondott reám.

Azután keresztet vetett ő is, a többi jelenlevő is.

— Most már elbocsátlak — monda, — járj Isten hírével.

Mikor visszakerültem Brádra, Demián Vazul esperesnek említettem, hogy milyen áldást kaptam Sztanizsán.

Mosolyogva jegyezte meg, hogy azt ő is megkapja, mikor ott jár. Az az öreg szentnek hiszi magát és ennek tartja őt az egész vidék népe is. Mindenkit megáld, akit érdemesnek tart rá.

 

II.         Fintóági ebédem.

 

Egyszer csak beállított hozzám a fintóági bíró, illedelmes, tisztességes oláh gazda. Két társával együtt előadta a falu azon kérését, hogy menjek el ünnepélyükre.

Nagyon elszégyenkeztek, különösen ő, a bíró uram, mikor legutóbbi ott járásom alkalmával ledorgáltam őket, hogy görög-keleti iskolájuk háza inkább disznópajtának, mint iskolának való. Rászánták magukat és hozzáfogtak, s Isten segítségével olyan iskolát építettek, amelyet bizony a püspök, a vladika is megnézhet

Ezt fel fogják szentelni és a falu ebédet ad azon alkalommal, amelyen megjelennek az esperes, a környékbeli papság, a főszolgabíró és minden úriember, aki csak van a vidéken.

Tudtam már a dologról és arról is, hogy az iskolaépítés főként a derék bíró érdeme, aki egyébként is sokat fáradozik községe emelésén.

Nagyon megdicsértem a bírót, s már épen ígérni akartam, hogy elmegyek, mikor ő azzal kívánta kedvemet fokozni, hogy magasztalni kezdte az adandó lakomát.

— Lesz ott minden — monda, — amivel az urak szeretnek élni. Halat és egyéb drága eledeleket Aradról hozatunk. Tálat, tányért is onnan. Gondoskodunk még pezsgőborról is.

No hát, mondja bíró uram— köszönöm a szíves meghívást, de nem megyek el. Ha a falu annyit költekezett az iskolára, ne tetézze költségét azzal, hogy engem pezsgőborral vendégeljen. Ha meg akarják tartani a lakomát, hát tartsák meg nélkülem, váljék örömükre, egészségökre. Én majd elmegyek máskor, mikor az iskolát munkában találom. Menetelemet nem is jelentem be előre.

A bíró nagyon röstellte a tagadó választ, de nem lehetett változtatni rajta. Nem sokára arra irányoztam utamat, hogy Pintóágot is meglátogassam.

Reggel 6 órakor indultam Dobráról s pár más község iskoláját is megnézve, 11 felé érkeztem oda.

A szekér rázás és a tavaszi levegő nagyon megnövelte étvágyamat, de bíztam, hogy itt kielégíthetem.

A hová pezsgős ebédre hívtak csak nemrégiben, ottan most is találok legalább egy szalonnás rántottát.

Eszembe jutott az őz is, amelyet megelőző télen az ottani román tanítótól kaptam. Úgy esett, hogy egyszer csak beállított hozzám egy frissen lőtt szép őzzel; ajándékba hozta — monda.

Egy másik román tanítót, aki hasonlókép őzet hozott nekem, elkergettem a mészároshoz, hogy adja el; vegyen aztán az árán csizmát, keszkenőt és egyéb szükségest a gyermekeinek és vigye haza, mintha én küldöttem volna.

A fintóági azonban erősen bizonyította, hogy neki egyetlen krajcárjába sem került; ő maga fogta az erdőn.

Ötletem támadt és elfogadtam. Elküldöttem aztán úgy amint volt néhai Göncz Pál államtitkárnak, írtam, hogy íme a román tanító őzet fogott és nem esperesének vagy püspökének vitte, hanem nekem, a magyar állami hivatalnoknak. Én pedig beszolgáltatom a minisztériumba, fogyasszák el jóízűen.

No hát volt alapja bizalmamnak, hogy tarisznyáról nem gondoskodtam, mikor ebbe a pezsgős, őzes faluba mentem. Fuvaromat beállítottam a bíró jómódú gazdasági udvarára: magam pedig siettem az iskolába.

Igazán gyönyörűségem telt benne. Tiszta, tágas tanterem nagy ablakokkal, aminőket ottan még sohasem láttak. Jó, új padok s a falakon a kormánytól nyert térképek és szemléltetési ábrák szép rendben.

Még jobban gyönyörködtem a tanításban. A tanító régibb ember volt. Azt hiszem, hogy hírlapi cikkeket írni nem tudott volna; de tudott lelkiismeretes munkát kifejteni működésében.

A legkisebb gyermekek is jól olvastak románul; a számtani kérdésekre pedig románul és magyarul feleltek. A nagyobbak a földrajzot és történelmet csupán magyarul mondták.

Úgy oda felejtettem magamat, hogy délutáni egy óra is jól elmúlt, mire a gyermekeket szét-bocsátottam. Azzal kárpótoltam őket, hogy a délutáni tanítást elengedtem.

Magam pedig rohantam a bíróhoz, hogy valami ennivalót kapok.

Ott azonban a színes szőttessel leterített tiszta asztalon nem volt egyéb, csak egy üveg szilvapálinka.

Hát hiszen a fáradt embernek abból is jól esik egy-két pohárkányi étvágy-gerjesztésül; de az én étvágyam nem szorult ez alkalommal gerjesztésre.

Mikor aztán tapasztaltam, hogy semmi egyebet nem adnak, oda szólottam a tanítóhoz, hogy kérjen egy kis kenyeret.

— Nagyon szégyelli a gazda — monda, — de nincs kenyér a háznál.

Hozzon hát saját házából a tanító.

— Ott sincs, — feleié.

— Ott sincs? Hát keressen a faluban pénzért. Pénzért sem lehet találni, mert a faluban nem sütnek kenyeret.

— Aztán maguk mivel élnek? — kérdezem.

  — Hússal — feleié a tanító. — Azt megesszük este és reggel puliszkával. Akinél pedig nincs hús, az beéri puliszkával is.

Ha már így áll a dolog, nincs mit tenni, mint tovább menni és ezen a szép napon elbőjtölni az ebédet.

Amint már indulni akartam, beállított a derék bíróné valami lepényféle süteménnyel. Málélisztből sütötte rögtönözve. Hajlékony és porhanyó volt. Ismerem a tejes málét is, a málé palacsintát is, de ez egyéb volt.

Annál jobban nekem eledel nem esett ebben az életben.

 

. .

 

Réthi Lajos. JÓSKA CZIGÁNY ESZEJÁRÁSA. 1906. 30. 490.

Tudja a manó, miként történik, hogy Jóska cigány mindegyre eszembe jut mostanában, pedig van vagy ötven esztendeje, hogy utoljára láttam.

Jóska cigány nem volt sem nagyra termett, sem érdekes egyéniség. Egyszerű cigány, aki munkás napokon vályogot vetett; még kapált és aratott is kunyhója bére és egyéb tartozás fejében. Vasárnapokon cimbalmozott a legényeknek, akiktől ezért garasokat, pálinkát, s pofonokat is kapott, ha kedvük úgy hozta magával.

1848 nyarán egy mezei úton haladtam haza, a falu felé. Én akkor nyolc éves voltam. Egyszer csak mérgesen rám kiáltott Jóska cigány, hogy: megállj. Ő akkor 17—18 éves lehetett.

Már az is meglepett, hogy tegez, mert engem, a pap fiát, nemcsak a cigány, de még a jó gazdák gyermekei sem szoktak tegezni. Megdöbbenve haboztam, mialatt Jóska hozzám ért, szemeit forgatva torkon ragadott és elkezdett fojtogatni.

Tőlem telhetőleg védekeztem s kérdeztem, hogy mért bánt, mikor én őt sohasem bántottam; sőt még ennivalót s egyebet is sokszor kapott nálunk.

— Az már mindegy — felelte — most beütött a szabadság és a pap fia sem különb másnál.

Talán meg is fojtott volna, de jó szerencsére emberek jöttek s kiszabadítottak kezeiből.

9—10 esztendő telt el, amíg Jóska cigánnyal megint beszélgetésbe elegyedtem. Én akkor már 18 éves élénk diákifjú voltam; ő pedig toprongyos dádé, akinek félmeztelen rajkók táplálásáról kellett gondoskodnia.

Valamely szünidőn voltam otthon és gyalog szándékoztam keresztülmenni az Izsó nevű erdőn Gernyeszegre. Jóska dádé pár hatosért elkísért és hozta a csomagomat. Az erdő mellett érőfélben levő búzavetések ingatták telt fejüket. Jóska nézte-nézte, aztán felsóhajtott

— Mindenkinek van legalább egy-egy darab búzavetése, csak a szegény cigánynak nincs. A grófnak, a papnak és a nemes embereknek sok nagydarab van; de a cigánynak semmi sincs.

Incselkedő kedvem támadt.

— Tudod-e Jóska, hogy a cigánynak miért nincs?

— Mért? mert nem adott az Isten.

— De hát mért nem adott? Erre nem tudott felelni.

— Megmondom hát én neked. Mikor az Úr Isten legelébb kiosztotta a búzaföldeket az emberek között, a cigánynak is adott egy szép nagy darabot. Azon felnőtt az áldás és kihányta a fejét, épen mint most. Akkor lengedezni kezdett a szél és a búzafejek mind egy irányba hajladoztak, mintha futni akarnának. Nézz oda: épen úgy, mint most. A cigány azt hitte, hogy igazán el akarnak futni és kiabálni kezdett, hogy álljanak meg. De azok nem fogadtak szót Akkor ragadott egy nagy botot, elejükbe került és a legelső kalászokat agyba-főbe ütni kezdette, hogy el ne fussanak. Azok lenyúltak a földre, de a hátrább levők folyvást előre ingatták a fejőket A cigány ütötte azokat is, míg rendre lepaskolta egész földjének a termését.

— Jaj de bolond volt az a cigány! — monda Jóska.

— Az Úr Isten is azt mondotta, hogy bolond vagy cigány; nem érdemled meg az áldott búzavetést Aztán nem adott neki többet

Jóska elszomorodott és elgondolkozott Mentünk tovább. Egyszer nagyot sóhajtott; megvakarta a füle tövét és így könnyített lelkén:

— Mégis csak rossz ember a császár!

— Tyű, ilyen-olyan! Hát te hogy merted ezt mondani! Ha meghallaná a zsandár, vagy a becirker*, vasra vernének, úgy dobnának be a dutyiba!

 

 *kerületi főnök Magyarországon a Bach-korszakban

 

Hát hiszen nem hallja! De azért úgy van, a hogy mondottam. Bizony rossz ember, mert ha jó ember volna, annyi bankót csináltatna, hogy a cigánynak is jusson száz forint.

— Nem lehet — mondtam. — A császár sok mindent megtehet, még azt is, hogy a te fejedet vagy az enyémet leütteti, ha rosszul viseljük magunkat; de bankót nem csináltathat akármennyit.

— Hát aztán miért? — kordé Jóska.

— Annak az a törvénye — mondám, — hogy csak annyit csináltathat, amennyi aranyat vagy ezüstöt be tud rakni a vasas házaiba. Ha sokkal többet csináltatna, akkor nem adnának a bankójáért semmit.

— Ha csak ez a baj — monda Jóska, — akkor küldje ki a katonáit; fel a hegyeket mindenütt és gyűjtsön aranyat és ezüstöt, amennyit csak akar. Adjon aztán a cigánynak is száz forintot.

— Hát aztán mit csinálnál, ha a császár száz forintot adna neked?

Erre elszélesedett a fekete képe és előadta bajait.

— Legelébb is vennék két kicsi tehenet és szántogatnám a földemet, mint a szegény ember. Vetnék belé búzát, törökbúzát, hogy nekem is legyen.

— De hát hol van a földed?

— Most még nincs; de akkor vennék azt is.

— Hát még mit vennél?

Gondolkodott kissé, de csakhamar újra megszólalt Látszott, hogy efféle ábránd foroghatott már a fejében.

— Látta azt a házat Vásárhelyt, amelyik nagyon magas és a fedele alatt csupa ablakból áll? Megvenném azt és felülnék oda az ablakokhoz. Fúrnék akkora pipaszárat, mint egy lajtorja. Tennék belé nagy tajtékpipát; megtölteném dohánnyal; lenyújtanám az utca felé és úgy pipáznék, mint egy gróf.

— Igen, de azzal a hosszú pipaszárral nem lehetne szántani. Hogyan művelnéd meg akkor a földedet?

— Nem művelném én. Én csak pipáznék. A teheneket hajtogatná a szolgám.

— De hátha a császár a szolgádnak is adna száz forintot?

— Akkor más szolgát fogadnék.

Ez volt a vége a cigány filozófiájának.

 

 

.

                            ----   ----   ----

 

Szabó Mihály

 

Szabó Mihály «MEGSZELELTE EGY ASSZONY A TOLLAT.» (Részletek.) Rajz a régi alföldi népéletből.1896.30. 491.

 

A szövegek (tanulmány, több regény) oldalszámozása egymásba csúszik. Szövegünk válogatás. A cím nincs bővebben kifejtve. A tollat nem szelelik, mert elfújja szél. G.

.

 I.

Századunk elején vagyonos nagy falu volt Tisza-Gyékényes. Szántóföldje, melyet erős, munkabíró népe a Tisza árja ellen mindenkor meg bírt védeni, a legacélosabb búzát teremte. Kaszálóján, melyre tavaszonként kicsapott a Tisza, olyan rendeket vágott a zsíros fűből a kaszás, mint egy-egy csónak. Rétsége mélyebb részein gazdagon termett a gyékény. Messze vidékre elhordták azt jó pénzért; a rétség kevésbé mély részén pedig, melyről már nyár elején lehúzódott a víz, hízhatott a gőböly (hízó marha). Míg csak lábnyi magasságra nem nőtt a hó, jól élhetett a marha, és á sertésfalkák nem ritkán egészen kitelelhettek.

Volt is sok jómódú gazda a faluban. Legtehetősebb volt ezek között az öreg Dengelegi András, különösen mióta négy fia felnőtt, kik közül már három nős és gyermekes volt. Gyorsan szaporodott az öreg vagyona. Fiai mind derék szorgalmas gazdák voltak, menyei a legjobb családok lányai. A legkisebb fiúnak, a deli termetű büszke legénynek, a még nőtelen Sándornak is keresgélte már apja és anyja a leányt, aki beillik a falu népe előtt akármely nagy tiszteletben álló családba.

De Sándornak egy sem tetszett meg a kijelölt és ajánlott hajadonok közül. Azt mondta hát az öreg Dengelegi: «Keress, fiam, magadnak, csak arra vigyázz, hogy tiszta erkölcsű, szelíd természetű, egészséges, munkás-lányt hozz a házamhoz, akiből idővel jó gazdasszony válik.»

A gyékényesi leányok általában tiszta erkölcsűek voltak. A magyar alföld paraszt népe közt a tisztátalan erkölcsű nő ritkaság számba ment, s közmegvetés, mondhatni utálat tárgya volt. Munkás is volt elég. A tiszta erkölcs, munkásság s rendes élet mellett virult az egészség. Némely, mai nap már nemzedékről-nemzedékre átöröklő nyavalyának híre sem volt.

Azt már nem mondhatni, hogy a paraszt nő általában mind szelíd természetű lett volna. Kisebb-nagyobb mérvben erkölcsös asszony, lány nem volt nagy ritkaság a parasztok között, még az urak közt sem, soha sem is lesz az..

Az erkölcsös jelzőt apáink a zsémbes, duzzogó, házsártos, nyelves, kötözködni szerető nőre, s az olyan lóra alkalmazták, amely szép szóra nem indít, ha ütik, ágaskodik, felrúg, hátrafelé tolja a kocsit s a rúd alá vágja magát.

Volt rá gondja Dengelegi Sándornak, hogy erkölcsös házastárssal ne keserítse meg az életét; hanem az apja által elősorolt ajánló tulajdonok mellett, keresett ő még egyet, a szépséget, s épen erre fektette a fő súlyt.

 

II.

Mindazon nők között, akiket teljes életében látott, egy zsellér asszonynak, özvegy Kerekesnének hajadon leányát, Sárát találta legszebbnek Dengelegi Sándor, s abba halálosan bele szeretett. Hiába mondta neki apja: «Fiam, azt a lányt nem hozod a házamhoz».

— Miért nem? Apámuram! Nem tud arra senki semmiféle rosszat-- -- --

Belátta az öreg Dengelegi, hogy Sándor, ki pedig eddig mindig jó szófogadó fiók volt, tanácsát be nem veszi, de még édes anyjának rimánkodására se mond le szándékáról. Ezzel szakította hát végét a dolognak: — No, fiam! Nem hányom én tovább a falra a borsót. Ha neked több eszed van, mint nekem meg anyádnak, az a te szerencséd. Mi megtettük a magunk szülei kötelességét, tovább nem is erősködünk. Nem is haraggal, nem is semmi nélkül bocsátunk el a házunktól. Kiadom a jussod. Neked vettem meg az özvegy Gálné házát, bele viheted a falu legszebb lányát. A Kiss István-féle egész telek földet neked adom; adok lovat, marhát, juhot, sertést, s minden gazdasági eszközt, takarosan megélhettek, még gyarapodhattok is, csak gazda meg gazdasszony legyen a háznál --  --  --

 

III.

Mihelyt megforrt a must, mindjárt haza vitte Dengelegi Sándor Kerekes Sárát. Az eladó lányok irigy szemmel néztek az új menyecskére, a rosszabb nyelvűek váltig erősítették, hogy nem a Sára szépsége vakította el azt a derék legényt, hisz annál szebbet is találhatott volna, különbet meg százat. Hanem a vén Csibánétól — kit a falu népe boszorkánynak tartott — szerzett Kerekesné valami varázsszert. De a legények nem hitték el, hogy Kerekes Sára a Csibáné szerire szorult volna.

Hosszú időn keresztül nem is volt boldogabb ember hét vármegyében sem Dengelegi Sándornál. De Kerekes Sáránál sem volt ám boldogabb asszony, irigykedett is rá az egész falu fehérnépe.

Itt is, amott is beszélgették: Szép vagyonba tette az apja Dengelegi Sándort, de majd elkopik az, az a sok szép selyem, amit a feleségére aggat, s az a sok kár, amit annak az asszonynak együgyűsége okoz, megtizedeli azt. Nem mehet ez így sokáig. Elemésztené az az együgyű menyecske a Dárius kincsét is. Fülébe vitték az ilyen beszédeket Dengelegi Sándornak, sokszor épen azok, akiktől eredtek. De Sándor gazda mindig hallatlanná tette, boldogságát nem zavarhatták meg------

 

32 527, VI.

Gyalog is csak egy órányira volt a Dengelegi Sándor tanyája a falutól, még sem érkezett ez oda akkor nap, de még másnap jókor reggel sem. Kivetették már akkorra cselédei a reggeli ágyást, s a szemet tisztították a garmadához.

Amint ment, mendegélt nagy gondolkozással, úgy tetszett neki, mintha ezt kiáltották volna a tanyája felől: «Megszelelte otthon egy asszony a tollat». Mindig erősebben csengett a fülébe, s mintha egyenesen a tanyája felől jött volna a hang. Oldalra csavarodott hát, egyenesen a «Daruháti csárda» felé, s be is köszönt abba, pedig legénykora óta sohse fordult ott meg, akkor is csak kétszer, részes fogadáskor tért be oda apjával egy kis áldomásra.

A nagy dolog-időben egészen üres volt az ivószoba. A csaplárosné is az udvarról szaladt be a vendég érkezésekor, ahol a mosott búzát szárította. Ennek is azt mondta Sándor gazda:

— Tegyen elébem egy icce bort, csaplárosné, s lásson bátran munkájához. A csaplárosné az asztalra tette a bort, s kiment. Látta, hogy nincs beszélgető kedve vendégének s talán tudta is, hogy miért nincs.

Dengelegi Sándor lassan-lassan iszogatott. Enyhülésére szolgált, hogy egyedül lehet, sóhajtozhatott, törölgethette könnyező szemét, nem hallotta, nem látta senki. Egészen lement már a nap, mikor ültéből felkelt, s indulni akart, de épen akkor érkezett ki a faluból a banda, s azt mondta a prímás:

— Ugyan ne szökjék meg előlünk, gazduram. Úgyse hegedültem kegyelmednek legénykora óta, még akkor se sokszor, s csak lakodalomban. A szegény cigánynak is csak meg kén élni, pedig se kapálni, se kaszálni nem tud. Nem is teremtette azt arra az Isten, hanem arra, hogy hegedülje le a bút a bánatos szívről.

— No, maradok hát. Húzzátok!

Víg nótába kezdett a cigány. Rákiáltott Dengelegi:

— Hagyjátok el. Nem olyan kell. Szomorút kezdtek hát. ---  ---  ----

 

VIII. Tél derekán alkudta el Dengelegi Sándor a földjét, még pedig hiteles helyen, a «Biká)-ban.

Azért nevezte el a nép tréfásan hiteles helynek a korcsmát, mert a szegény ember olyankor is megáhít egy-egy meszely bort, mikor üres a zsebe. A kocsmáros meg mért ne adna hitelre is, hiszen mint a nagyurak a kártyaadósságot, a parasztok a korcsmait, becsületbeli tartozásnak tartják.

Jól járt a Dengelegi Sándor vevője, könnyen ment az alku, a fizetési feltételek is kedvezők voltak. Apró részletekben kellett fizetni. Az utolsó 50 forintot szeptember 1-jén. Ekkorra a többi pénzből már alig volt egy pár forint, az utolsó 50 forint is, amint lefizették, azonnal fogyogatott.

Meggondolta most magát Dengelegi Sándor, s feltette magában, hogy akármint lesz is, a házát már a felesége, meg a kis leánya feje felől el nem adja. A magáé felől igen könnyen eladta volna.

Nem állhatta meg azonban, hogy a korcsmába el ne látogasson. Elült ott órákig egy üveg bor mellett, s el-elhúzatta a nótáját. A borért fizetett, de a cigányoknak azt mondta:

— Muzsikálhattok ti már nekem ingyen is. A lábas jószágom, a földem árának a vastaga (legnagyobb része) a ti torkotokba, zsebetekbe csúszott. Sokkal vígabban éltetek ti abból, mint én. -------

 

— No, gyertek a süldőért! hívta Dengelegi a cigányokat.

Ment is kísérőbe a két hegedűs, meg a bőgős, csak a vén cimbalmos maradt a korcsmában, s mondta a kocsmárosnak:

— Meglássák! megtartja Dengelegi Sándor a fogadását. Nagyot esett szegény, sokára bírt felkelni; de most már fogadom, hogy megáll a lábán. Én nem kísérhetem ezzel a szerszámmal, nem is akarom az utolsó falatot szájukból kivenni. Adott az eleget, ameddig volt miből, az Isten áldja meg! Fel is keresem én minden Sándor estéjén, a meddig csak élek, elverem én neki ingyen a nótáját. -------

 

XI.

Húzták Puka Ferkéék végig az utcán. Dengelegi Sándor felemelt fővel ment előttük s köszönt mindazoknak, akik nézésére az utcára kiszaladtak, gondolta magában: nem lát engem többet senki ilyen társaságban.

Dengeleginé épen a süldőnek keverte az ól előtt a korpával, darával sűrített moslékot. Amint fülébe ütött a muzsikaszó, majd elejtette a keverőt, megijedt, hogy most már a ház árát hegedülik el.

A süldő, mely eddig az udvaron gyepelt, felhagyott a legeléssel, és kérte estvélijét.

Még eddig, ha haza kisérték a gazdát a cigányok, a kapuban elköszöntek tőle. Most bejöttek utána az udvarba.

— Hát mán még az udvarba is bearcátlankodtok? Kitakarodjatok! Itt nem hegedültök, — förmedt rajuk Dengeleginé.

— Nem is akarunk, édes gazdasszonyom! Csak a süldőt hajtjuk el. Nekünk ígérte gazduram.

Nosza felkapta ám Kerekes Sári a moslékos dézsát, betette az ólba, de a keverőt kivette belőle s a markába szorította.

A moslékos után beszaladt az ólba a süldő, Dengeleginé becsapta utána az ajtót, s bezárta a tolózárral, s maga mindenre elszántan az ajtó elébe állott. Puka Ferke kérte:

— Eressze ki a süldőt, édes gazdasszonyom! Csak a mienk mán a'.

— Tiétek ám az akasztófa, — kiáltotta Dengeleginé. —Éppen nektek ajnároztam én ezt! Ebből ugyan nem esztek!

— Ugyan ne legyen olyan fösvény, meg olyan mérges, édes kedves gazdasszonyom! Miúta muzsikálunk már ezír a hitvány kis süldőít? Csak megérdemeljük---

— Ki ne szaladjatok már a világból! Gyertek viasza! Itt az utolsó 10 forintos bankóm. Vigyétek! Ez annyit, mint az a kis süldő. Nem maradok én adósotok. Most már húzzátok be magatok után az ajtót! Majd a feleségéhez fordult:

— Gyere Sári! menjünk be! Ne féltsd a süldőidet!

Oda benn így kezdte:

— Édes feleségem! Ma muzsikáltak az uradnak utoljára. A földünk oda van; de a házra nem vettem fel egy fillér adósságot sem, nem is veszek soha. Eljártam a bolondját. — A ránk jövő hétfőn megeresztik a tengerit. Gazdag termése van, kapós lesz a napszámos. Napszámra járok, ha nagy lesz, ha kicsiny lesz a napszám, mindig, mikor csak munka kerül. Ne félj, megélünk bú nélkül takarosan, csak egészséget adjon a jó Isten.

— Azt csak nem teszi kend, hogy napszámra járjon. Inkább én hadd járjak! Én is birok.

------.

— Jaj de sohse hittem ezt a boldog órát, hogy a jó Isten így megszenteli kendet. Oh, csak hogy meg tudott kend nekem bocsátani!

— Te meg nekem, Sári!

Nem volt ezután szükség Dengelegiéknél. Tavasztól egész késő őszig mindig volt keresete Sándornak, minden külső munkához értett s szívesen dolgozott, kapós napszámos volt, hát háromfele is hívták egyszerre. Télen se töltötték hasztalanul az időt, disznót ölni hívogatták mindkettőjüket. Annyi lett a kolbász és pecsenye a kamarájukban, — ezzel fizettek disznóöléskor, — mintha három öreg ártányt hizlaltak volna, a kis pénzes láda se ürült ki soha.

Dengeleginéből, akit jól megviselt a bú, megint szépasszony lett. Édesdeden nézhetett, édesdeden is nézett arra Dengelegi Sándor. -----

 

XII.

Két évtizednél tovább élt még özvegységbe Kerekes Sári. Ereje lassan-lassan helyre állott. Arcán hajdani szépségének nyomait mindig: fel lehetett ismerni; de 15—20 évvel mindig: idősebbnek látszott, mint amilyen volt valósággal.

 

                                    Vége 

 

 

 

Szabó Mihály NAGYOBBAK ŐK, MINT A HADVEZÉREK. 1896. 41. 679.

A közvitézekről mondta ezt a költő. És mondott valamit. Nem anyagi haszonért, nem a fényes jövő reményében; csekély zsoldért, gyakran igen silány élelmezés mellett teljesítik ezek a legterhesebb szolgálatot. Az eskü szentsége köti zászlójukhoz, az ezred becsülete, a nemzeti büszkeség tüzeli őket tűrésre, szenvedésre, életük feláldozására; s vannak idők, midőn csudákat műveltet velük a lángoló hazaszeretet. Hadd mutassak itt fel egy pár közvitézt.

 

A lelkész kocsisa.

Midőn 1848-ban fegyvert fogtak ellenünk a bánáti és bácskai rácok, s újoncoztak az egész országban, apám, ki köröstarcsai lelkész volt, egy vasárnap reggel buzdító beszédet intézett a szószékből hallgatóihoz.

Az isteni tisztelet után egy félórával, kocsisa, Varga János nevű, még csak 18 éves, de jól termett, izmos, erős, ügyes legény, ki apámat már második évben nagy megelégedésére híven szolgálta, belépett apámhoz.

— Tiszteletes uram! kérem, fogadja meg helyettem a Vas gyereket. Csak 16 éves még, de igen jó fiú, elég erős, ügyes, elvégzi emberül, ami itt dolog van, a jószágot meg nagyon szereti s nagy kedve volna itt szolgálni; merek felelni mellette, hogy jó szolga lesz; odakinn várakozik a tornácon.

— Fel akarod mondani a szolgálatot? — kérdezte apám.

— Fel kell mondanom, tiszteletes uram, mert én honvéd leszek. A világért sem mondanám fel különben. Lelkemre hatott a tiszteletes uram prédikációja. Sok szépet, jót hallottam már a szájából, de ilyent még soha se. Templom-kijövetkor * csapatba verődtünk a legények, mind aki csak ott volt, s akiben csak vér, meg hűség van a hazához, mind azt mondta: Menjünk! Engem se vinne rá a lélek, hogy itthon maradjak.

 

       * így mondta ezt s mondja ma is az alföldi nép.

 

— Nem tartóztatlak vissza, János! — mondta apám, — de meggondoltad-e jól? Még csak most múltál el 18 éves, nem kerülnél még sorozás alá, a szegény özvegyasszonynak vagy egyetlen gyermeke. Meggondoltad-e jól?

— Mindent meggondoltam. Mindig segítettem az édes anyámat. Most is úgy akarom. A foglalón kívül alig vettem még ki az idei béremből valamit, pedig jól behaladtunk már az esztendőbe. A pénzbéremet jó téli gúnyára, a gabonabért, a hízónak valót, a tűzrevalót, az édes anyámnak szántam. Most már magamnak semmire se lesz szükségem, majd ad kenyeret, lénungot az ország, téli gúnyámról is majd gondoskodik az; egy krajcárt se kérek ki, mind itt hagyom a miért eddig megszolgáltam, az édes anyámnak.

— Becsületesen gondolkozol János! Édesanyánknak, a hazának igaz, jó fia vagy. Menj hát, édes fiam! Isten legyen veled! Harcolj és imádkozz! Megszolgált béredet bőségesen adom ki édes anyádnak, lesz gondom szegényre, szívesen segítem; derék fiat nevelt.

Búcsúzóra megragadta s megcsókolta a fiú apám kezét. Forró könnyeitől nedvesedett meg az; de a fiú kezére is esett egy pár könnycsepp. Egyiket a lelkész szeméből hallgatója lelkének fogékonysága felett érzett öröme, másikat a gazdáéból a hű szolgától válás, és talán az örökre megválás fájdalma sajtolta ki.

Jánost, amint besorozták, egyenesen az alvidékre vitték, nagyon kellett már ott akkor az ember. Augusztusban Török-Becsén találkoztam vele, hol, mint egyik hódmezővásárhelyi nemzetőr-század kapitánya, szolgálatot teljesítettem. Akkor még fején saját pörge kalapja, lábán jól kitömött bő és nehéz paraszt csizmája volt. Vászon katona-kitlije* volt már, de a nadrágot még az onnan hazulról vitt vastag vászon bő gatya helyettesítette, melyet néhány héttel az előtt édes anyja mosott ki utoljára. Istránggal volt átkötve derekán a kitli, ezen övhöz két zsineggel erős vászon tarisznya volt oda kötve, melyet 30 éles töltés húzott a föld felé. A fiú vállán ott ragyogott a napfényben a jól gondozott szuronyos fegyver. Én a fő-utca egyik oldalán állítottam fel századomat, mely Kumándra volt kirendelve; a Jánosék százada meg a másik oldalon gyülekezett, annak másfelé kellett indulnia. Meglátott, felismert, hozzám szaladt János.

·     vászon köpeny

 

   — Jó napot kívánok! Itt van téns uram is?

— Itt, János! Indulunk mindjárt Kumánd felé. Hogy vagy?

— Nagyon jól különben, csak mundérom nincs még; de négy nap múlva lesz. Olyan kapitányunk van, akár az apánk; a többi tiszt úr is, mintha csak testvérünk volna. — Minden nap csatázunk, kergetjük a rácot. Nem sok halottunk van, sebesültünk kerül majdnem minden nap, de van már köztük olyan is, aki kijött az ispitából. Az én homlokomat is súrolta már egy golyó, (látszott a helye,) de csak úgy, hogy ispitába se tettek miatta. Bemegyünk még mi a szent-tamási sáncba Isten segélyével. — De most már mennem kell, az Isten áldja meg!

— Áldjon meg téged is! — mondám, s megráztam a kezét.

Nem láttam többet a jó fiút. Csak 1850 elején hallottam meg volt honvédtársaitól, hogy azon a részen, amelyen ők rohanták meg a budai várat, János hágott fel először a vár falára, de alig érinthette kezével az alulról felnyújtott zászlót, leszúrták, valamint utána következett három társát is. A negyedik tűzhette fel a golyó lyuggatta zászlót Budavár falára.

 

A Gerendely gyerek.

A köröstarcsai mészáros fia volt, 1848-ban honvédsorozáskor még csak 16 éves, korához képest is alacsony termetű, de vállas, melles, piros pozsgás, tüzes szemű, edzett testű gyerek, olyan, aminőről azt szokták mondani: furkóval se lehetne agyonverni.

Mikor a sorozást megkezdették, beállított a sorozó kapitány elébe. Ez azt kérdezte tőle:

— Tán a bátyádat keresed itt, fiú?

— Nem!

— Hát kit, vagy mit keresel?

— Huszár akarok lenni, vitéz kapitány úr!

 — Ember vagy, kis öcsém! Hanem egy kis baj van. Jócskát kell még nőnöd, mikorra a baka mértéket megütöd. Hány esztendős vagy?

— Tizenhat elmúltam.

  — Bizony jól alant maradtál. Hát szopjál még gyerek vagy négy esztendeig, akkorra kinőheted magad, ha jó idő jár rád.

— Megbírom én rágni a legkeményebb falatot is, vitéz kapitány úr!

 — Az eszed, látom, eleven, a szándékod is egészen tiszteletre méltó, nagyon sajnálom, hogy vagy négy évvel előbb nem születtél s nagyobbra nem nőttél.

— Eleven nekem a testem is, meg erős. Az már aztán ökör, amelyik kiveszi magát a kezemből, ha a szarvát megmarkolhatom

Hirtelen felgyűrte a fiú inge ujját, egészen hónaljig. Elámult a kapitány, megtapogatta a fiú izmos karját.

 — Ezt nem hittem volna, — monda, — csupa vaskar ez.

 — A rugója meg acél. Meg tetszik látni majd, hogy az én markomban sivít, fütyöl a kard.

  — Annak idejében kezedbe is adom, ha ugyan még én sorozok akkor Tarcsán. Hanem addig sok víz lefolyik ám még a magyar folyókon és sok vér folyik beléjük.

  — Hogy várjak én addig? Nem marad akkorra még hírmondója se a németnek, rácnak. Kérem igen szépen!

  — Ne töltesd az időt, eredj haza, gyerek! Fogjad!

Egy ezüst húszast nyújtott a kapitány a fiú felé.

— Ha handgeldként* adja vitéz kapitány úr, megköszönöm szépen, s hiszem az Istent, hogy még meg is szolgálom.

 

*katonák beszervezésénél fizetett pénz

 

No már úgy épen nem, csak ajándék-képen. Vegyél rajta darutollat a kalapod mellé.

— Nem teszek én mellé egy kis virágot se, míg be nem soroznak, inkább fátyolt kötök rá.

Nem fogadta el a fiú a pénzt. Leverten távozott.

— Tűzről pattant gyerek, büszkesége is van, igazi magyar vér, — mondta a kapitány, — kár, hogy nagyobbra nem nőtt, az életkorára már oda se néznék.

Mikor délben a helységházától ebédre ment a kapitány mellé, sompolygott a kis Gerendely, levette kalapját.

— Kérem igen szépen, alázatossággal, vitéz kapitány úr!

 — Tisztulj! megvetetted az ajándékomat, megszégyenítettél.

— Engedelmet kérek, nem vetettem én meg. Én szégyenültem meg. Nem azért mentem én, hogy pénzt kunyoráljak.

Odébb állt a fiú, s nézett keservesen a kapitány után.

Ebédről visszatértében megint útjában találta a fiút a kapitány.

— Kérem igen szépen!

— No, ha nem hagysz békét, jöjj velem! mindjárt besorozlak. De nem huszárnak ám, hanem kranfuternek. Tudod-e, mi az?

— Tudom, kapitány úr! De majd kerül annak való is, holmi hosszúra nőtt, hajlós derekú, nádszál legény. Itt a mi helységünkben ugyan aligha; nem arra a mesterségre teremtődtünk mi itt Körös-Tarcsán. Hanem, gondolom, nem kell innen messze menni, majd csak találkozik kranfuternek való is; sok mindenféle furcsa bogara van az Úristennek. Hanem ha be nem bizonyítom, hogy huszárnak termettem, csapjon át kapitány úr a kranfuterekhez.

No most már fogjad a húszast. A handgeldet is mindjárt megkapod.

— Az Isten áldja meg, vitéz kapitány úr! Megszolgálom a szívességét, ha az Isten segít, a húszast is igen szépen köszönöm. Büszkén, fölemelt fővel ment a fiú a kapitány után, katonás tartással, s az öröm mintha megmagasította volna.

Szabó Mihály.

(Vége következik.)

 

695.

1848 őszén Angyalkútnál szolgálta meg a kis Gerendely kapitánya szívességét, bebizonyította egyúttal azt is, hogy nemcsak esze, de teste is eleven, erős, s vaskarjának acélrúgója van.

Az aradi várból kirohant ulánusok kemény harcot vívtak azon huszárszázaddal, melyben a kis Gerendely szolgált, s melynek parancsnoka épen a Körös-Tarcsán sorozást teljesített százados volt. Vagy 10 ulán áttörte a huszárok sorát, s kilenc huszárt elszakított a század testétől; de egyúttal az ulánok is elszakadtak a magok századától. Nagyon rájuk melegítettek ezek a kilenc huszárra, csak négy maradt életben a kilencből. de a tizenhat ulán közül is csak hat vagy hét térhetett vissza a várba.

A kilenc huszár közt volt a kis Gerendely is kiváló ügyességgel és vakmerően harcolt; hanem a verekedés vége felé három ulán közre kapta a fiút, s ennek, mert fáradt volt már s pár könnyű sebből vérzett is, meg kellett futnia. A három dzsidás utána vágtatott s kilőtte rá pisztolyait, de a lova nyakára lapult s a lovát jobbra-balra csavargató huszárt nem találta a golyó. A lövések eldurranása után hirtelen visszafordult, s a hozzá legközelebb járó dzsidás fejére oly vágást mért, hogy az holtan fordult le lováról, Gerendely pedig ismét futásnak eredt.

Messzire jártak már a harc színhelyétől, de azért a két dzsidás, kiktől nem maradt el bajtársuknak lova, semmit sem törődve azzal, hogy miként mehetnek majd a várba vissza, üldözte a huszárt; mert amint későbben mondogatta Gerendely, azokat sem a gólya költötte ám.

Majd hogy utol nem érte már Gerendelyt a két ulán, midőn ez egy fa alá vágtatott, s villámgyorsan talpon teremve lova hátán megkapta a sűrű lombozatú fa legalsó erős ágát, felhúzta magát arra s onnan felébb mászott.

A két ulán kihúzta karját dzsidájának karszíjából, s alsó végén markolva meg a dzsida nyelét, elkezdett szurkálni felfelé. De nem érhették el a huszárt. Felkiáltott hát hozzá az egyik: «Te, huszár! mindjárt le fáról, kérni pardon! mert én téged lelűni, mint egy rossz veréb, kezdte is már tölteni pisztolyát, a másik meg annál nagyobb tűzzel szurkált felfelé.

Gerendely belátva, hogy «itt az idő, most vagy soha!» a fának alsó ágára ugrott, s megkapva derékon a dzsida nyelét, kirántotta azt az ulán kezéből s agyonszúrta vele a pisztolyát töltő ellenfelet, a másikat meg egy ügyes döféssel kivetette nyergéből s leugorván a fáról, mellére térdelt.

— Kell é pardon, sógor? — kérdezte tőle.

  — Hej, hej! bizony muss sein kelleni, pedig csúnya!

  — Nem a legszebb biz a sógor, de katona dolog. Hát ide a fegyvert! Üljön kend a lovára, aztán majd itt járjon balról, hogy kezem alatt legyen — mondta Gerendely s maga is lóra ült, az ulán lovának a kantárát is ő vette kezébe, a harmadik lovat meg jobbról vezette.

A Gerendely lova még akkor visszaszaladt a már rendbe sorakozott századhoz, midőn gazdája a fára felkúszott. Halottnak hitték már társai s tisztjei a nagyon megkedvelt fiút. Volt is öröm, midőn ez hozzátartozóival együtt a századhoz vágtatott, és szalutálva kapitányának, monda:

— Jelentem alássan, három német lovat hoztam, meg eljött velem ez a stiglincz * is. Jó lesz kranfuternek.

 

* Egyenruhájának tarkasága miatt már 1848 előtt is «Stiglincz»-nek hívták a magyar huszárok és bakák az ulánust**.

 

**Az ulánusok (lengyelül ułan) lengyel eredetű könnyűlovas fegyvernem volt a 18. századtól a 20 század közepéig. Fegyverzetük a dzsida.***

 

***Szúrófegyver hosszú nyéllel. Kétélű, hegyes végű lándzsafajta; vadászatra és harcászatban egyaránt használták.

 

 

Minden jelessége mellett se lett jó a kis Gerendely osztrák katonának

Így történt:

Az 1849-iki ősztől fogva az i85öiki január végéig haza került a köröstarcsai honvédek közül, ki innen, ki onnan, mintegy 30 legény. Egész az 1850-iki tavasz derekáig bírtak rejtőzködni, egyetlen egyet se csíphetett el közülük a zsandár; az egész falu népe, örege, apraja, az egy bírón kívül, vagy talán még az is, őrködött felettük. Hanem belátták végre a jó fiúk, hogy nem használhatják már dugaszban, de jó karban tartott fegyvereiket, s nem bujkálhatnak örökké. Elhatározták hát, hogy együtt szenvednek, halálfia lesz az, a ki a kitűzött időre elő nem áll. Csak egy hatalmas termetű béres legény mondta ki kereken:

— Itt hagytam elnyomorodott özvegy anyámat három kis cselédjével, kik közül a legidősebb még nincs 10 esztendős, a magyar hazáért, mindnyájunk anyjáért; de ellenségemért itt nem hagyom. Engem életben meg nem fog senki.

Kihúzott bő csizmaszára mellől egy jól kiköszörült tetemes hegyes kést, s golyóra töltött kétcsövű pisztolyt, s folytatta:

— Sok embernek kell addig meghalni, míg engem megölnek, mert el ugyan nem fognak, ha magamnak kell is megölnöm magamat.

— Itthon hagyunk pajtás! nagy szükség van te rád, majd megszenvedünk mi te érted is — mondták a honvédek, nyakába borultak a béres legénynek, elbúcsúztak tőle.

Másnap reggel, mikorra a bíró és jegyző felment a helységházához, sorban állottak már a honvédek a tanácsház előtt, az udvar pedig tele volt néppel, apával, anyával, testvérrel, rokonnal, sógorral, szomszéddal, pár kesergő nővel,

— mert volt nős, gyermekes is a honvédek közt

— és síró szeretővel.

Egy honvéd kilépett a sorból, s megszólalt:

— Itt vagyunk, bíró uram! mind aki honvéd volt, két pajtásunkon kívül. Az egyik nagy beteg, s talán meg sem él, a másiknak magunk kegyelmeztünk meg. Most, úgy lesz, a hogy lesz: megyünk a némethez. Kocsit se kell alánk rendelni, gondoskodtunk arról is, mindjárt előállnak a kocsik. Nagyon kérjük jegyző urat, jöjjön, számoljon be velünk Gyulán, s hozzon hírt felőlünk. Hanem azt tudja meg, az egész falu, hogy annak az egy pajtásunknak, akinek itthon maradásába mind bele nyugodtunk, baja ne legyen ám! Azt elárulni meg ne próbálja senki; egy pár igaz ember esküvel fogadta fel nekünk, hogy aki az ellen vét, megöli, akárki legyen az.

Megjegyzem itt, hogy nem is árulták el azt a legényt.

Előállottak a kocsik, felült a jegyző, felültek a honvédek is, elkezdték danolni:

 

Iszonyú idő ez!

Magyarország felett

Terhes sötét felleg

Borítja az eget.

Pusztító jégesőt

Zúdít az a földre,

S tüzes istennyilát

Zörögve, dörögve.

Magyarok istene!

Támaszd fel a szelet;

Hadd hajtsa, sodorja

Tova a felleget.

 

A falu szélén megállott a menet, búcsúztak még egyszer; de a jegyző szavára «Menjünk legények!», kocsira pattant a legénység, s amaz ismeretes dallal indult „Megvirrad még valaha.”

 

 

SZABÓNÉ NOGÁLL JANKA

TIZ FORINT Fővárosi életkép. 1884. 47. 746.

 

Szabóné Nogáll Janka (Gyula, 1861. október 13. – Budapest, 1924. november 7.) írónő. A Petőfi Társaság tagja. Szabó Endre költő, műfordító felesége. Munkáinak jegyzéke 17 tételt tartalmaz. wikipedia

*

Az utolsó negyedben, barátságtalan borús napon költöztek be abba a kis pince-lakásba, mely oly sokszor változtatta lakóit. Hideg őszi eső csapkodott a rozzant szekérkére, mely összes vagyonukat szállította az új fedél alá. Ócska, sok költözést megért bútorok, silány főző-eszközök, néhány tő estike vagy őszirózsa, szolgálatban kiérdemesült edényekben, gondosan betakargatott varrógép és kevésbé jól beburkolt négy gyermek helyezkedett el az utca kövezetén. Haj, a gépre vigyázni kell. Nélküle éhen veszhetne az egész család. A gyermekből jut is, marad is. Őrizze meg az, aki a liliomokat gondozza, A dédelgetés olyan fényűzés, mellyel a szegény ember soha sem ronthatja meg a gyermek egészségét..

Az asszony sápadt, beteges volt, a férfi kopott, szótlan.

A házmester fia, a nyalka Szepi, aki pajkos élceiről volt híres a ház cseléd-népe előtt, megjegyzéseket tett az új lakókra. Bár nevüket, rangjukat csak ő ismerte, kötekedésből nem árulta el a krájzleros és a hivatal-szolga előtt. Hallgatott fensőbbsége érzetében. Majd fanyar mosollyal számítgatta az ingóságok értekét. Bizony alig fedezték a házbért, negyedenként huszonegy forintot.

A behurcolkodás hamar véget ért. Az ablaknál a gép. A fal mellett ágy, asztal, néhány szék. A falon ruhafogas. A kályhasarokban a négy gyermek, egyetlen játékszerük, egy kopott, rongyos baba társaságában. Valamelyik szék karfáján ott gubbaszkodott a tépett szárnyú csóka, egyetlen gyászos képviselője a kétlábú, tollas állatoknak, az e fajta háztartásban. A szoba többi részét pedig elfoglalta a szegénység. Ez a hívatlan, maradós vendég, kit annak az egyetlen gépnek a zakatolása nem bír elriasztani. Nemsokára a fal utcai részén, az obiak felett, ingott-mozgott gyönge kócmadzagon a zöld táblácska. Düledező betűi kielégítették a krájzlerosék kíváncsiságát. Csakhamar egy-egy utcagyerek állt meg előtte, hangosan betűzvén a feliratot. Vala pedig az a következő: «Csallán…. Gábor... Cipész... Egyik oldalon egy hosszú szaru csizma, a másikon férfi-topán egészítette ki a felirat értelmét. Közönséges, sok zivataros időt megélt táblácska volt ez. Egyedüli ékessége az a három pont mely — suszter-ízlés szerint — minden szó után következett.

Az asszony, főzéshez látott. A férfi megindította a varró-gépet. A gyermekek hol sivalkodtak, hol igazságot osztogattak egymásnak; suszter-gyerekek törvényei szerint: fa-barackkal, hátba ütéssel, a fülek kegyetlen megcibálásával. Az asszony, mintha dúdolgatott, vagy csendesen zokogott volna a tűzhely körül. A férfiú néha pihenőt tartott. Elmerengett s ilyenkor fáradt arca felderült, néha mosolygott is.

Délben mind a ketten megpihentek. A szép, fényes topán félig el is készült már, a szerény ebéd ott gőzölgött az asztalon. Mosolyogva tekintettek egymásra. Aztán a négy gyermekre fordították tekintetüket, kik igazán arcuk verejtékével ették kenyerüket. De nem úgy, a hogy a biblia, hanem ahogy az adoma mondja. Hogy az ö tányérjuk, a hatalmas gyermek-étvágy mellett, félig is alig telt meg, észre sem vették. Az ebédet hamar bevégezték, s visszatért mindegyik félben hagyott munkájához.

Az egyetlen ablakon átszűrődött a világosság. Ráborult a férfi komoly arczára. Ott ült varrógépe előtt, széles bőrkötényével, kezében valami jegyzet-félét tartott. Bizony, jól lekoptak arról a megrendelések. Utolsó a nagyságos Hajós Andor úr orosz lakk topánja. Azon tul szomorú, üres lapok következnek. Nehéz idők ezek a kézművesre most, midőn a gyárak előnyével nem versenyezhetnek. Ki is várna hetekig a cipője elkészítésére, míg a boltokban újat kaphat. Elég az, ha a magyar ipar pártolásáról, haladásáról, fényes jövőjéről oly sokat írnak, olvasnak. Olvassák el a szegény mesteremberek is, s ha majd szívük nagy reményekkel telik meg, talán kevésbé fogják érezni gyomruk ürességét. — Saját baját még csak tűrné Csallán Gábor, de a felesége, a gyermekek nélkülözése összeszorítja azt a becsületes szívét. Igaz, hogy Lina soha sem panaszkodik, de látszik kimerült halvány arcán, hogy pihenésre, gyógyulásra lenne szüksége. A gyermekek is olyan véknyacskán vannak öltözve, tél elején. De ő maga is. Kopott ruhája miatt elutasítják a cselédek, ha itt-ott régi, elvesztett megrendelőinél munkáért kopogtat. Nem bízhatnak benne, hogy pontosan elkészíti a munkát, aztán vár is egy kicsit az áráért. Mikor olyan kopott. Lenne csak szép, tisztességes ruhája, minden jóra fordulna. A cselédek nem bánhatnának vele olyan fennen, s odabent ő majd csak meg tudná védeni az igaz ügyet s visszahódítaná az elpártoltakat. Gyenge sóhaj száll el ajkairól. De nem merülhet el mélyebben gondolataiba, mert előtte megzörren a félig ktsz munka, mintha biztatná, vigasztalná. Szeretettel néz le rá, az első és utolsó uri megrendelésre, melytől azonban még remél, vár.

Lina csendesen rakosgat a szobában egyet-mást. Tekintete gyakran felkeresi a gépet és munkását. Még mindig szereti őt. A nyomor csak jobban összefűzte szíveiket, a helyett, hogy szétválasztotta volna, mint a nagyvilágban szokás. Sőt még csak ebben ismerték meg egymást teljesen. A férj lankadatlanul küzdött s az asszony tűrt, várt panasz, zúgolódás nélkül. Igaz, hogy kissé másnak képzeltek a jövőt, mikor még kijártak vasárnaponként az Orczy-kert tisztes nagy fái alá. Csallán Gábor csinos mesterlegény volt, ki keresményéből tisztességesen megélt. Lina pedig hozományul hozta szerető szívén kiivül két dolgos kezét. Akkor jóllétről, munkás, de gondtalan életről álmodoztak. Hát aztán csalódtak ők is, mint annyi sokan. Dó ők bátran, egymás kezét fogva haladtak a szegénység ösvényén, melynek homályát a munkába vetett bizalom hatja át. Ez óvja meg őket az elbukástól, vagy attól, hogy eleresszék az egymás kezét. Az asszony szíve nyugodtan dobog. S mikor megcsendült fülében a gép vidám kelepelése, gyönge mosoly vonult arczára s ő is szeretettel kereste fel a félig kész topánt.

A szép cipő épült derekasan. Pedig menynyit kellett küzdenie a szobácskában, mely egyszersmind négy gyermek tanyája is volt. A talpát elcsenték hajónak, a «cugjából* pattogatót akartak csinálni, a piros bélését pedig csak épen a nádpálca őrizte, hogy fel nem szabták sapkának a bús csóka számára. Hanem hát, hála az említett nevelési eszköz feltalálójának, békesség adatott végre a cipő alkatrészeinek is. Megérhette dicsőséges felépülését.

 

*cipő: bőrből vagy bőrhelyettesítőből készült, a lábfejet (esetenként a bokát is) eltakaró felsőrészű lábbeli. cúgos cipő: ruganybetétes, magas szárú cipő.

 

Mikor estefelé meggyújtották a pléh fedelű lámpát, a pompás cipő ott díszelgett az asztal közepén.

Csallán Gábor elégedett, büszke mosollyal nézegette sarkától hegyéig, törülgette ingujjával, hintegette sima «federweiss»-szal*

*csúszásgátló por

Mint valami büszke anya, a ki szép, felnőtt leányát csinosítgatja, púderezteti a bál előtt, hová annyi reménnyel mennek. Linának is édes örömet okoz a kész munka. Büszkén tekint férjére, ki annak a sárga szegélyű, kétszer levarrott talpnak az egyedüli mestere. Ugy érzi, hogy egy fokkal most már a rangban is haladtak fölfelé. Vége van annak a nyomasztó korszaknak, midőn férje a gesztenyés kofák és bérkocsisok számára dolgozott finom munka hiányában. Akkor mindig azt hitte, ez a foglalkozás megalázza őt, ki sokkal többre képes. Ez aztán a neki való. Az igazi úri munka.

A gyermekek is előbújtak Ízlésük szerint választott rejtekükből: ágy alól, kályha mellől. Hátratett kezekkel, kerekre nyitott szájjal, pislantás nélkül bámultak a tüneményre.

— Uri munka, úri munka! — kiabáltak, s ujjongva táncolták körül az asztalt. Csallán Gábor megpödörte a bajuszát és büszke mosollyal szólalt meg:

— Az ára pediglen tíz pengő forintok.

A gyermekek még jobban ujjongtak, bár nem tudták alapos okát adni a lármának. Lina könnyes szemét törülgetve kacagott, édes, boldog nevetéssel, mint a régi napokban. Ő tudta a nevetés okát, de fölösleges volt kijelentenie, miután Gábor épen úgy érezte, mint ő.

S mert a nagy munka már úgyis be volt fejezve, ez estére lezárták a gépet. Óda ültek a tűzhely mellé és irgalmatlanul boncolgatni kezdték azt a boldogtalan tíz forintot, mely ott lappangott még a Hajós Andor úr selymes tárcájában s a rá váró nagy veszedelemről nem is álmodhatott.

Hogy eldarabolták, istenem! Osztozott benne Ábrahám zsidó, a ruha-boltos, tejhordó asszony, hentes, és végre — áldomás tekintetéből — a kocsmáros is. Az ok pedig, hogy abból az egyetlen kék bankóból olyan sok minden kitelt, nem a tízes kifogyhatatlanságában keresendő, (hiszen akkor soha sem bocsájtanák forgalomba!) hanem abban a végtelen, erős képzeletben, melyet a természet kárpótlásul hagyott meg a szegény embernek, a kinek nincs egyéb földi java.

A gyermekek, mint a dajka-mesét, olyan figyelemmel hallgatták a sok hihetetlen dolgot. Ez este, kivételképen, a nádpálcának sem akadt dolga. Csupán a legnagyobb fiút kellett egy kissé megsimogatni, a ki már annyira hozzá volt szokva e fajta dédelgetéshez, hogy anélkül el sem aludt volna. Milyen édes álmokat hozott az a reménybeli tíz forint a kis hajlékba! Gábor szép fekete magyar ruhába öltözve vezette a feleségét (új téli kendőben, csipkés fejkötővel), Morbitzer-hez, hol elevenen látták a József-város boldog iparosait (ezek már nem mesteremberek) rántott csirkét vacsorálni. Reggelre kelve, a hogy szemükbe tűnt a kész úri munka, nem is tartották lehetetlennek ezt az álmot. — Nagy reményekkel búcsúztak el tőle végre nyolc óra fele. Lina a legnagyobb fiu kezeibe tette, s ellátván anyai tanácsokkal és alapos fenyegetésekkel valami veszedelem esetére, útnak indította a Hajós Andor ur lakása felé, mely szerencsére epén ennek a háznak a díszes földszintjén volt. A fiú szemét még szurkálta a félben hagyott álom, haján csillogott egy kis szappan-hab, a kegyetlen mosdatás emlékeként; de azért vígan indult el erre az útra. A szülők, testvérek utána bámultak a szép topánnak, amint el-eltünedezett a gyorsan haladó Viktor kezében. Hihetetlen, nemde, hogy a suszter-fiút Viktornak hívták. Ilyen úri nevet ugyan hol szedhetett? Pedig igaz. E szegény emberek, kiket csupán gyermek-bőséggel áldott meg az ég, valóságos fényt űznek — a nevekkel. Sehol sem láttam annyi Viktort, Aladárt, Matildot és Margitot, mint ebben az osztályban.

Itt is Viktornak hívták az elsőszülöttet, ki immár ott csengetett a fehér függönyös ajtó előtt. Csincsin-csingiling! s az éles hang áttört a falakon, le a kis pince-lakásba is. A házaspár összerezzent, elfúlt hangon susogott:

— Megérkezett.

Alig győzték lesni a visszatérő lépteit. Pedig nagyon hamar megérkezett. Papucsai, ezek a bő, idomtalan csizma korcsok, hangosan koppantak a kövezeten, le a lépcsőkön. Az ajtó feltárult. Ott állott Viktor a remegő, váró szülők előtt. Kezében nem volt ugyan a fényes topán, de hiányzott a tízes bankó is.

A cipőt átvette az inas, mert Hajós Andor úr nem ébredt föl még ilyen jókor. Jöjjön délben.

És elment délben, este, másnap s a következő napok minden szakában. Tapasztalatlan suszter-népség! Persze fogalma sem volt az Andor úrfi temérdek bajáról, gondjáról. Mit gondol? Nem olyan könnyű dolog ám egy napnak mind a huszonnégy óráját úgy agyon ütni, hogy a haszonnak még az emléke se maradjon meg. És egy olyan nagy örökség, amibe Andor úrfi csak nemrég cseppent, szintén gondot ad. Hogyan verje el lehető rövid időn úgy, hogy azzal gavallér, szépasszony és zsidó egyaránt meg legyen elégedve? Ez nem a legkönnyebb kérdés ám. Nézze csak meg Csallán uram, otthon ül-e egész nap? Nézi, hiszen épen is az a baj, hogy hiába nézi. Reggel kilovagol, délben sétálni megy, délután a bájos Leoniet mulattatja, este a klubban kártyázik, vagy a színfalak mögött szerez üdvös tapasztalatokat.

De Viktor hűségesen, pontosan megjelent. Néha épen az ajtóban érte. De akkor épen a kesztyűjét húzta, vagy szivarra gyújtott. Máskor a belső zsebébe tette a tárcáját. Ki kellett volna gombolni, félre tolni azt a kabátot, melyre csak a virágot feltűzni s a zsebkendőt az oldalzseb nyilasába igazítani fél órába került. Azért a pár garasért!

— Eh, jöjjön máskor. Máskor ismét otthon lelte. Szobájából finom szivar-füst, barátságos meleg száll a gyermek felé, kinek lábai megdermedtek, s vörös kezeivel nem győzte simogatni közönyössé vált füleit. Ilyenkor nem szabad háborgatni a nagyságos urat. Vendégei vannak, s olyan érdekes, pikáns kalandokat beszélnek, hogy kár lenne abbahagyni.

Minél többet didergett, leskelődött Viktor  a folyosón, az ajtó előtt eredménytelenül, annál inkább kezdett visszatérni a kis család a régi nyomott hangulatba. Legalább az úri munka maradt volna velük, hogy felélénkítse a remény hamvadó szikráját. Már csak alig pislogott. A napi keresmény oly csekély volt, hogy alig tengethették életüket időről-időre. S a tél olyan félelmesen közeledett. Az asszony, gyermekek meghűltek könnyű, lengeteg ruháikban. Csallán Gábor kopott külsejében már a bérkocsisok sem bíztak. Ezek pedig nem olyan gavallérok, hogy ne érjenek rá a tárcába nyúlni, mikor van benne valami. A szegénység, mellyel oly sokáig küszködött a varrógép, mind inkább terjeszkedett a szobácskában. Még a tűzhelyet is átfogta hideg karjaival. Sőt annyin otthonossá lett, hogy szövetségesét: a betegséget is magához hívta. Kettejüknek aztán sikerült megakasztani a szorgalmas asszony kezét.

Lina ágyba került. Sápadt arcán két tüzes rózsa nyílott, köhögése, gyors lihegése megremegtette Gábor aggódó szívét. Oda ült ágya mellé. A csendet nem verte fel a varrógép zakatolása. A munka régen elfogyott. A gyermekek is kimerültek a sírásban, elaludtak. A betegnek olyan jól esett volna a nyugalom, pihenés, ha ezek a pesti házak nem lennének olyan furcsán épitve, hogy szomszédból, felülről minden zaj áthallik. — A szobácska boltozata csak úgy zengett attól a zajtól, mely felettük, a Hajós Andor úr lakásában tombolt. Cigány-zene, asszonyok rikoltozása, durva kacaj, pohárcsengés zűrzavaros hangtömeggé válva zúdult be a beteg felé.

De volt is min mulatni, nevetni oda fönt. Andor úrfit épen megszállta a legény-virtus és sorra ragasztgatta bankókkal a szédelgő fejű cigányok homlokát. Egy-egy darab haszontalan tíz forintossal, mely ebben az áldott társadalmi életben némely embernek olyan potom kevés.

 

 

Szanday Zénó PETI BÁCSI. 1892.  28. 482,

 

Szanday Zénó művet keresi? Megvásárolható és előjegyezhető Szanday Zénó könyvet talál az antikvarium.hu kínálatában

*

28. 482. Különben nemes Érmelléky Péter volt az igazi neve, hanem azért az egész vidék apraja-nagyja csak Peti bácsinak szólította.

Minden lányos háznál, majd hogy nem kézen hordozták, úgy keresték a kedvét, nem azért, mintha ő maga nősülési szándékot táplált volna a szívében, hanem azért, mert nagyon értett az egymáshoz illő párok összeházasításához. Amelyik fiatalember előtt elkezdett egy leányt dicsérni, az biztos lehetett benne, hogy meg nem szabadul tőle, amíg el nem jegyezte azt. S a reménytelen szerelmest addig dicsérte, emlegette a válogatós leány előtt, amíg bele nem szerelmesedett. Ő sok boldog házasságnak létrehozója, amiért aztán nem győzték őt eléggé dicsérni. Voltak emellett neki még több jeles tulajdonai is, nevezetesen senki se tudta őt asztal alá inni a pohár-versenyben, szilaj lovat úgy megülni mint ő, széllel versenyt hajtani a négyes fogatot, kacagtató adomákat tucat számra előadni, s mikor a többieknek már a mellénygombjai pattogtak le a sok nevetéstől, ő még akkor is rendíthetetlen komolysággal adta elő a legsikamlósabb bohóságokat.

Azt mondják, hogy fiatal korában nagyon szép ember volt, piros arcát göndör körszakáll és merész kis bajusz ékítette, mélykék szemeiben ifjúi elbizakodottság, hév és víg kedély ragyogott. Karcsú, magas alakja, széles vállai, délceg járása, hatalmas dörgő hangja mindenütt feltűnést keltett.

Ma már szakálla kusza és deres, arcza hala-vány, szemei fénytelenek, de járása, hangja most is a régi.

Mikor még Peti bácsit a mostani mamák — kisasszony korukban — Érmelléky úrnak címezgették, akkor történt, hogy Csapó Emil felesége, a bájos húsz éves Vilma, nagyon mélyen bele talált nézni a Peti bácsi szép szemeibe, és attól fogva kínosabb lett a fiatal asszonyka élete, mint az örök tűzben égő lelkek sorsa a másvilágon. Akárhova nézett, mindenütt azt a két szép szemet látta, az ragyogott reá az ég kék színéből, az csillogott felé a napsugár fényében, ha olvasott, onnan nézett reá a könyv nyomatott sorai közül, ha hímezett, úgy érezte, mintha a válla fölött nézne reá, s még álmaiba is belopta magát sugárzó szépségével, egy egész mennyországot mutogatva tiszta tükrében.

És ez a nagy fényesség úgy elvakította az asszonykát, hogy nem látta az őt környező kényelmet, szorgalmas, iparkodó férjét; nagyon szegénynek, elhagyottnak, halálra váltnak érezte magát, s egy napon neki ült, megírta Érmellékynek, hogy meghal érte, nem bír a szívével, határtalan szerelmével. Csapó Emil az nap nem volt otthon, mint ügyvéd épen valami szegény falusi ember utolsó vagyonkáját ment elárvereztetni.

Érmelléky a mint megkapta a levelet, elolvasta, és egy kicsit gondolkozóba esett fölötte, hogy miként történhetett ez, mikor ő Vilmát soha semmivel ki nem tüntette többi hölgyismerősei között; illemmel bánt vele, de soha sem udvarolt neki. Kissé érthetetlennek találta a dolgot, zsebre gyűrte az illatos rózsaszín levelet és elment Csapóékhoz. Jaj, hogy megörült látásán az asszonyka, mint vált bíborpirossá halvány arcocskája; azt hitte, reá szakadt az egész mennyország, s neki most csak azt a két gömbölyű karját kell kitárni, hogy magához ölelje.

Ilyen könnyen hívő az asszony! De Érmelléky büszke fejét más gondolat töltötte be. Más jószága, más felesége nem kell! — ismételte magában, és ezt megmondta Vilmának is; büszke, hideg szavak voltak ezek s a hölgyecske ájultra sírta magát felettük.

— Ha én valaha szeretni fogok, azt nem rejtve és álarc alatt fogom tenni, és nem osztozom senkivel szerelmem tárgyának bírásában, hanem a kit én kiválasztok magamnak, az meg lesz szeretve egész életre!

Eme kemény szavak után nem is látták többé Csapó Emilné házában, valamint azt se tudta senki, miért lett egyszerre olyan kedves nótája a menyecskének az a dal: «Addig feled, addig feled, csak feled, Míg a szíve bánatában megreped. » De bizony azért még sem tudott feledni, hiába dalolt olyan tüntetve, hiába járt házról házra látogatni barátnőit. Hiába táncolt reggelig a bálokon, azért mégis ott vonaglott szíve fenekén a megvetett szerelem, és megfogadta magában a szép Vilma, hogy ö bosszút áll azon a büszke, hideg szívű emberen. Úgy, hogy halála órájáig sem fogja az őt elfeledni; igen, belopja magát a gondolataiba, beleszövi emlékét az ő életébe. Szétnézett tehát és kérdezősködött, nem hallhatna-e valamit Érmelléky belső dolgairól, hogy a szerint készíthessen tervet, a mivel célt érhessen. Nem akarta már a szerelmét, csak gyötörni szerette volna azzal, hogy egyszer az életben azt mondhassa ő is neki égy kérelmére: «Nem!»

Furcsa dolgokat beszéltek akkor Peti bácsiról, de volt is ok rá, mert hétről hétre huzattá magának a nagy vendéglőben a cigánnyal; beletolta a prímás nyakába a teli pezsgős üveget, majd megfúlt az istenadta, hanem azért nyelte a pompás nedvet, szinte a szeme dülledt belé. Máskor meg mintha nyugodni nem hagyná a virtus, reggelig kártyázott az ott állomásozott dzsidás tisztekkel, úgy szórta a pénzt, hogy még saját maga se csodálkozott fölötte, mikor egy reggel arra ébredt, hogy háromszáz forint becsületbeli tartozása van, melyet a kártyázó pajtásoknak ki kell fizetni, de nincs egy árva garas sem a birtokában. Küldte is apjától rámaradt öreg huszárját Ábrahám zsidóért, hogy jöjjön szaporán, mert pénzt akar fölvenni a jövő termésre.

— Ugyan minek? — kérdezte a régi cselédek bizalmaskodásával János huszár, — minek hívnám én azt a zsidót, mikor kifizettem már azt a kártyaadósságot annak a szálas tiszt úrnak.

— Mikor?

— Vagy két órája, ím itt van róla az írás! — és kivette zsebéből a nyugtát.

-— Hol vette kend azt a pénzt? förmedt rá megütközve Érmelléky.

— Hát instállom spóroltam, — felelte az nagy alázatosan.

— Ugyan, miből? mikor esztendeje nem vett ki egy garast sem a fizetéséből.

— Hát izé, voltakép nyertem én azt a kis lutrin, csak nem akartam mondani!

— Ha nyerte kend, mit tékozolja!

— Jaj, kérem alássan, csak úgy tessen venni, mint kölcsönt, majd vissza tetszik fizetni esztendők multával.

Peti bácsi gondolkozóba esett; furcsa az nagyon, hogy a János egyszerre pénzes embernek mutatkozik, mikor eddig öreg koráig soha sem volt egyebe, mint a testi ruhája. Hogy nyert volna, az sem valószínű, legalább ő, Érmelléky Péter soha se látott még olyan élő lényt, a ki lutrin vagy sorsjegyen nyert volna, nem megy az olyan könnyen, tudni kell ahhoz. Különben az egész annyiba maradt volna; ha a Peti bácsi hátaslova nem jön arra a rossz gondolatra, hogy biz ő nem él tovább, a lódoktor tudja mi lelte, de annyi igaz, hogy elnyújtózott végkép. Mig gazdája a váratlan baleset fölött megvigasztalódhatott volna, már egy szép angol paripa állt az ólban, és az öreg János ravaszul nevetett, a mint érkezését urának bejelentette.

— Hát az honnan került, azt is a kis lutrin nyerte kend? förmedtÉrmelléky.

— Nem én instállom, nem nyertem, de talán úgy tévedt ide, mint az a szép stikkelt nyeregtakaró !

— No, hát azt mondom, hogy ha még valami ide téved ebbe a házba, akkor menten kitakarodik kend innen, értette?

— Igen is értettem.

Nem történt aztán semmi feltűnő dolog. Csak az ejtette olykor zavarba Peti bácsit, hogy ha ő ma kiadott egy ötvenes bankót, másnap megint ott volt a tárcájában. Olyankor rendesen a földhöz vága, és amire az öreg huszár rendesen azt mondta: A szemem kopogjon, ha tudok róla, hiszen ha fogyna a tekintetes úr pénze, az nem volna csoda, de hogy a pénz magától szaporodjon, olyan még nem történt, amióta áll a világ. A tekintetes úr bizonyosan téved a számolásnál.

— De én tudom, hogy ezt a pénzt tegnap kiadtam, üres volt a tárcám, és ma mégis benne van!

— Miután pedig itt van, tehát nincs elköltve. Az ilyen pénzzel Peti bácsi azt tette, a mit az angol paripával: nem használta. Valami sejtelem-féle annak a tündérnek a nevét suttogta szívében, a ki mind eme titkos ajándékokat küldi, emlékezetében látta felmerülni Vilma szelíd arcát, ábrándos nézését.

— Ej, mi közöm hozzá; tékozló, hűtlen asszony, egyéb semmi! —dörmögte haraggal, s bármennyire kerülte a vele való találkozást, mégis úgy érezte, mintha mindig mellette volna.

Akkor történt, hogy a rokonság rábeszélte Érmellékyt, lépjen fel követjelöltnek.

— Nincs egy fölösleges garasom sem, — felelte szabadkozva.

— Megválasztanak téged magadért is, szeret a megye népe!

— De a megye népe a bort is szereti, az ellenjelöltnek meg bőven van osztogatni valója.

Addig beszéltek neki, míg végre engedett. Alig pár hét múlva, ki tudja honnan, kortesek jöttek, akik lóháton selyem zászlókkal bejárták a választó-kerületet és etettek-itattak Ermelléky Péter javára. Nőttön nőtt a népszerűsége, mindenütt csak az ő neve hangzott, az ellenjelölt alig kapott itt-ott egy-két kósza éljent, de hát ki tehet róla, ha  Ermelléky kortesei pompás vacsorákat is adtak a bor mellé, és az a bor igazán druszája volt a gazdájának.

Peti bácsi maga is csodálkozott nagy népszerűségén, meg a lakmározásokon, honnan kerül az, mikor ő nem adott a választóinak néhány ékes dikción kívül semmit!

— Hé, honnan telik az a sok földi jó? — kérdi egyszer mogorván a korteseket.

— Okosan van mondva, értjük ám! — felelte furfangos arccal az egyik, — nem szabad, de illik a költekezés, tudjuk mink már azt.

— Úgy ám, felelte a másik, — miattunk tessen nyugton lenni, tüzes vassal se veszik ki belőlünk a túlsó félen levők, hogy a nagyságos úr küldözte nekünk a pénzt János huszár által, utasítva mire mennyi teljen; jutott is, maradt is, de az ellenfélnek nem lesz ötven szavazatja sem, úgy ám!

Most volt aztán János huszárnak mit hallgatni, úgy vallatóra fogta a gazdája, hogy bizony ott vallani kellett; hiszen Ő azt hitte, javára válik a gazdájának, ha annak a jó szívű szépasszonynak az akaratát szolgálja.

No hát, mondd meg annak, akinek titkos szolgája vagy, hogy aki etetett-itatott, az legyen követ, Ermelléky Péter nem kér ilyen csinált dicsőséget.

Elbámult azon az egész megye, de még a szomszéd megyéknek is nyitva maradt a szája a nagy csodálkozástól, mikor hírül vették, hogy Ermelléky a választás napján visszalépett, és ellenfelének adta oda a győzelem pálma-ágát. Akkor az egyszer haragudott reá az egész megye, és minden közeli és távoli ismerőse.

— Bolond vagy te, Péter!

— Miből élsz majd, Péter? És több ilyen kifakadást szórtak szemébe a rokonok, s csak akkor engesztelődtek meg iránta, mikor jó idő multával a főispán betudta szolgabírónak.

— Csak nem tarthatja a família, mikor úgy is alig van valamije, elduhajkodta a fekvőségét! — mondta a méltóságos úr, aki anyai ágon szintén rokona volt.

Biz azt nem lehetett tagadni, hogy abban az időben rosszul álltak anyagi viszonyai és Peti bácsi hálás szívvel fogadta a hivatalt, abba hagyta a legénykedést, nem kártyázott, egészen rendes ember lett, s csak azért szitkozódott, hogy nem tudja lerázni lelkéről egy halvány arcú asszonynak az emlékét, mindig látta szomorúan, sírva, esdve. Pedig a valóságban Csapó Vilmát csak nevetve látta, táncolt a kaszinóbálokon, részt vett a kirándulásokban, ünnepeltette magát és tüntetve mutatta, hogy annyit sem gondol Érmellékyre, mint egy fületlen gombra.

Nem is tudta akkor ennek a két lénynek a lelki állapotát senki, csak ők ketten külön-külön, más emberfia rá esküdött volna, hogy gyűlölik egymást.

Így álltak az ügyek, mikor Csapó Emil urat lefoglalta a halál, özvegyen maradt a szép, fiatal, gazdag asszony. Sok uracs nem is várta, hogy leteljen a gyász-esztendő, már ott sürgött-forgott körülte. Ermelléky szívében is egyre erősebben mondogatta az a bizonyos hang:«Szép is, szeret is, te sem vagy közönyös iránta; ha megvizsgálod a lelkedet, bizony be fogod látni, hogy évek óta kénytelen vagy rá gondolni, akár akarod, akár nem. Mikor csak megláttad körülötte az udvarlókat, mindig szerettél volna szétütni közöttük. A te büszke fejed nem akarja belátni, hogy egy gyönge asszonynak a rabja vagy, pedig úgy van».

No hát, isten neki, meglátogatom ! — mondta Peti bácsi nagy elhatározással és kicsípte  magát amúgy magyarosan, aztán betért Vilmához.

Milyen szívesen fogadták! Szinte zavarba jött, de hamar összeszedte gondolatait, melyek már szép jövőben kalandoztak, aztán előadta látogatásának célját, nevezetesen: hogy ha Vilma egykori érzelme nem változott iránta, hát akkor ö most azt feleli arra a régi levélre, hogy Vilma kezeibe teszi le a sorsát. Akar-e az ő kedves, szeretett felesége lenni?

— Nem lehet, Ermelléky, nem! — monda könnybe borult szemeit reá emelve a fiatal özvegy. — Én nagyon sok meggondolatlanságot cselekedtem azóta önért, tudja jól, s a világ azt mondaná, megvásároltam szerelmét, ez mélyen sértene engem, megalázna önmagam előtt, ilyen gondolatokkal nem tudnék boldog lenni egy percig sem. Egykor eltaszított magától minden vigasztaló szó nélkül, — lehet, hogy igaza volt, — én tűrtem, hallgattam, barátnője maradtam s az leszek mindig. Bármi érje az életben, én őrködni fogok felette, de neje nem lehetek.

Peti bácsi nem kérdezte tovább minek, miért, nem is fogta könyörgésre a dolgot.

— Ilyen az asszony; mindig érthetetlen! — monda keserűen amint a kijárat felé tartott.

Vilma visszatartotta egy percre, s most először és utolszor, bizalmasan keresztnevén szólította.

— Péter! ne váljunk el haragban, legyünk azért jó barátok, gondoljon olykor reám.

— Én nem gondolok senkire, velem se gondoljon senki! — vetette oda nagy sértődve a férfi, és távozott. Íme, itt volt a rég várt óra, a megtorlás ideje, Vilma megmondhatta neki az elutasító «nem»-et, örülhetett volna győzelmén, melyre évekig várt, és most zokogva nézett utána annak, akit szeretett. Várta, hogy vissza fog még térni, hogy még egyszer kérni fogja öt, hogy engedjen, és ő talán engedett volna, csak így az első szóra nem akarta oly könnyen oda dobni magát, mintha valami jó tettért akarnék jutalmazni, s ő azt sietne elfogadni.

Várhatta bizony a büszke kérőt, felé se jött az többet, egészen a mulatozásnak adta magát, ott huzattá megint a nagyvendéglőben a cigánnyal a kedves nótáit, mikor elfogyott az aprópénze, a drága aranyóráját akasztotta a cigány nyakába, utoljára még a címeres pecsétgyűrűjét is a more ujjára húzta, és itatta a cimborákat, akik melléje gyülekeztek. Egyszer aztán földhöz vágta a palackokat, felborította az asztalt, fogott egy széket, azzal kört írva le maga körül a levegőben, kikergetett a szobából cigányt, duhajkodó pajtásokat, s két karját a falnak vetve rá hajtotta fejét, és úgy sírt az a nagy erős ember, mint a gyermek.

Megint csak oda tartotta vállát az élet terhének. Ellátta a hivatalát, mert fizetésén kívül nem volt pénz-mag a zsebében, valósággal elmulatta egész örökségét, csak az öreg János maradt meg mellette tiszteletbeli huszárnak.

Múltak az évek és Peti bácsi úgy kerülte Csapó Vilmát, mint a halálos ellenséget, még a nevét se volt szabad kimondani előtte. Egy napon mégis, hogy, hogy nem, eljutott hozzá a szépasszony halálhíre, agyon hűtötte magát valami tavaszi kiránduláson, azt mondták, maga is úgy akarta.

— Vége! — monda Ermelléky, s úgy tett, mintha őt nem érdekelné az eset. Pedig dehogy nem érdekelte, dehogy volt mindennek vége, még azután tudósította őt Kardos Endre, a vén ügyvéd, hogy Csapó Vilma minden vagyonát Ermelléky Péter úrnak hagyományozta.

Más ember ki tudja mit tett volna a vagyonnal, Peti bácsi egyszerűen rá költötte a szépasszony temetésére, íveket írhatnék a gyászmenet pompájáról, az aranyos érc koporsóról. Négy gyönyörű szürke ló húzta a koszorúkkal terhelt gyászkocsit, azokat temetés után Peti bácsi saját kezűleg agyon lőtte. — Ne hordozzanak azok többé senkit!

Máig is beszélnek ott arról a temetésről, amilyen sem azelőtt nem volt, sem ezután nem lesz a megyében, úgy hogy mikor még a pompás síremlék is elkészült. Peti bácsi kimutathatta, hogy az egész kerek százezer forint örökséget rá költötte a szép örökhagyó végtisztességére.

— Bizony bolond vagy te Péter! — mondogatták pénzsóvár rokonai.

— Becsületes ember vagyok! — vágta vissza büszkén.

És aztán folytatta tovább az életet, míg haja, szakálla megőszült, és az egész vidék Peti bácsija lett. Pártját fogta a szerelmeseknek, házasította a fiatalokat, de ő maga soha sem nősült meg; úgy élt magában, mint egy vén daru, mintha semmi vágya, semmi óhajtása se volna, azonkívül, hogy a hol lehet, másoknak örömet szerez.

Az öreg János, — a ki ma öregebb, mint az apja volt hajdan, — hetenként megy Csapó Vilma sírjához, koszorúkat visz oda, és rá mordul a siket őrre, hogy öntözze a virágokat.

— Rendben van ott minden, a mennyország lakóinak öröme telhet benne!

  — Nem maradtam adósa! — mondja kérkedve Peti bácsi.

— Csak szeretettel, — dörmög az öreg szolga, miközben elgondolja: de másként is lett volna minden, ha e két lélek sorsát ő intézhette volna.

                                  ----  ----  ----

 

 

Szász Béla: Aki a csillagát megtalálta. (Elbeszélés.) 1870. 16. 194.

Kiskoromtól fogva árva voltam, hat mostoha-testvéremmel együtt, kik nálam idősebbek valának. Hosszan tartó és változatlan egyformaságú neveltetésem egészen sajátságos és rendkívüli természetbe öltöztetett, —úgy nőttem föl, mintha Borbálának, legidősebb nővéremnek, gyermeke, nem pedig megboldogult szülőimnek leánya lettem volna

Borbála mind gondolataiban, mind háziasszonyi életében egy megmásíthatatlan célt tűzött ki maga elé, azt, hogy nővéreinek férjhez kell menniük. Valamennyien jó szerencsét csináltak, magamat kivéve, kihez pedig legszebb reményeit kötötte.

Meglehetős csinos és eleven voltam, s épen elég érzelmes arra, hogy egy-két unalmas óra hosszat igen kellemes társ lehessek, midőn kizsaroltam s föl is használtam azon csekély szolgálatokat, melyekre a férfiak készek. Az egész szomszédságban aligha volt csak egy fiatalember is, kivel egy kissé ne szépelegtem volna. Ebben a mesterségben szépen eltöltöttem öt inas-évemet, túlléptem huszonkettedik születésnapomat, anélkül, hogy kitűzött célomat elértem volna.

„Sztella", monda Borbála ünnepélyesen, „huszonkettedik évedet betöltéd s mindenik nővéred saját tűzhelye mellett ült, még mielőtt elérték volna a te korodat — pedig egyikőtöknek sem volt annyi tehetsége, műveltsége, mint neked. Minden kilátásod csak szappanbuborék, s ha valami okosabbhoz nem fogsz, minden tervünk dugába dől. Úgy veszem észre egy nagy hibába estél. Amellett, hogy igen is nyíltan s épen nem válogatósán tetszelegsz — a fiatal emberek az effélét csakis kellemes időtöltésnek veszik — az a csúf szokásod is megvan, hogy mindjárt kigúnyolod, kikacagod, aki komolyan veti rád szemét, — pedig épen akkor lenne a legjobb alkalmad, midőn ők is komolyabban kezdik magukat viselni. Zavarba kellene hogy jöjj s szavad elakadjon; el kellene, hogy veszítsed elevenséged.

 Egy kis ábrándozás két annyit megér, mint a legelevenebb vidorság, — mert, ha a férfiú azt találja hinni, hogy te nélküle is meg tudsz élni: ne félj, nem fog rólad komolyan gondolkozni! Akár tíz tisztességes szerencsét is el tudnék sorolni, melyeket avval szalasztottál el, hogy rosszkor nevettél. Ha egy férfiút önérzetében sértesz meg: a sebet soha többé be nem hegeszted, Sztella."

Egy vagy két percig hallgattam, mielőtt válaszoltam, mert a kezdettől fogva elnyomott természet, melyet ismeretlen anyámtól örököltem, szokatlan érzelmeket zavart föl szívemben.

„Borbála", viszonzám remegve, „akiket csak ismerek, egy sincs közöttük, a kit becsülni tudnék, szégyellem, hogy e szót kimondom, — akit szeretni tudnék."

„Nem csodálkozom, hogy szégyelled magadat," szólt Borbála komolyan. ,,A te korodban nem várhatod, hogy valakibe úgy belebolondulj, mint egy tizenhét éves leányka. De azt kimondom tisztán és határozottan: férjhez kell menned, — s jobb, ha ebben egyetértünk. így aztán, ha valakire elhatározod magad, én, a mi csak tőlem kitelik, megteszem érdekedben, s ha te is egy kissé ügyeskedsz és el nem hagyod magad: lehetetlen, hogy célt ne érj. Legyen már egyszer neked is eszed s közeledj valakihez."

„Akiket ismerek: egyik sem kell," viszonzám durcásan; a kik pedig engem ismernek, azoknak én nem kellek; másra hát nem vethetem ki hálómat, mint Fraser Mártonra."

Borbála tűzbe jött, s gúnyos mosollyal fogadta e választ.

Helységünk egy népes vas-gyár telep volt, melyben nem igen sok régi származású vagy magas rangú család élt, de annál több velünk egy sorsú, kik kedélyes, barátságos, társaságos életet folytattunk együtt. Lakásaink kényelmes, új szabású házak kis távolságban egymástól. Ezek közül egynehány — köztük a mienk is — egy öreg emberé volt, ki ősi kúriáján lakott, mely utolsó hírmondójául maradt fönn azon kigerendázott Erzsébet-kori házaknak, melyek az akkor még ismeretlen szén- és vas-telepek fölött állottak. Kerületünk földbirtokos arisztokráciájának utolsó maradványa, mr. Fraser és fia, teljesen visszavonult életet folytattak, sohasem érintkezve a szomszédsággal. Az öreg úr már ágyban fekvő volt, az ifjúról pedig az volt a mondás, hogy teljesen tudományos vizsgálódásokkal van elfoglalva.

A legnagyobb makacssággal tartottam ki a vitát Borbálával szemben, míg ö is beleegyezett. „Írnod kell az öreg mr. Frasernek; az ifjút meg se említsd, s mondd azt, hogy legfiatalabb nővéred a csillagászatot tanulja, s mivel nekik van egyedül távcsövük a vidéken: igen le volnál kötelezve, ha megengedné, hogy használhassa."

„Kitüntetésedben van ám egy bökkenő" — jegyzi meg Borbála, midőn leült, hogy a levelet megírja; ,,az öreg úr egykor el volt jegyezve anyáddal."

Istenem! még most is elpirulok, ha elgondolom, mily gonoszul vetettük ki hálónkat, s hogy csikartunk ki mr. Frasertól egy szívélyes meghívót „régi barátnője, Horley Mari, leánya" számára. (Folyt, köv.)

.Angolból Szász Béla.

 

206. Egy februári este volt, midőn csak egy cseléd kíséretében — mert Borbálának nem szólt a meghívó — Fraser Márton hajlékának küszöbét először átléptem.

Az egész lak fölött mély csönd honolt. Midőn beléptem: szívem elszorult s lelkiismeretem fölszólalt, hogy nem igazul cselekszem. Kísérőm az előszobában maradt s a mint a könyvtár felé vezettek: a félelem érzete lopózott szívembe. Megerősítve önbizalmamat: mosolyogva léptem a szobába. Alacsony, cser táblázott szoba volt, komor, hatalmas régi bútorokkal, melyek setét, csodálatos árnyakat vetettek maguk körül.

.,Igen örülök, hogy láthatom önt. Isten hozta" szólt Fraser Márton elibém jőve s kinyújtva kezét, hogy üléssel kínáljon. Erősen megszorította kezemet, mintha segélyéről, támogatásáról biztosított volna, egészen másként, mint egy félénk, tehetetlen gyermek s széket mutatva számomra a tűz előtt, míg maga, közel hozzám, szembe ült velem.

Néhány zavart megjegyzést tevék, melyekre ö válaszolt, én pedig lopva és szótalan szemléltem őt. Egy óriási fekete vizsla mozdulatlan feküdt lábainál.

Szinte féltem és remegtem e szótlan lény láttára, ki észrevehetetlen mozgás avagy lélegzés nélkül ült a tűz táncoló fényében, s szintúgy megkönnyebbültem, midőn az ajtó megnyílt s kívánságom tárgya belépett. Vizsgán tekintettem rá.

A fiatalok, kiket addig láttam, mind féltek, hogy hálóba kerülnek, és pedig jobban, mint a hogy én vágytam hálóba kerítésükre, s így hát egyenlő és nyílt kártyákkal játszottunk. Fraser Márton mit sem tudott a nők fogásairól. Emlékszem, hogy barna hajam természetes csigákban körité arcomat és setét kék szemeim átható tűzzel ragyogtak, midőn föltekintek, hogy rájanézzek, — de midőn komoly előzékenységgel és udvarias nyugodtsággal — mely külső előnyeimet észrevétlenné tette előtte — megszólított: megdöbbentem, meggondolva, hogy mind az, mit a csillagászatról tudok, csak is abból áll, a mit az iskolában „Mangnall kérdéseidből tanultam.

 

A továbbiakban meghagytuk az eredeti stílust és helyesírást. G.

 

A komoly, mogorva férfiú igy szólt: „Atyám, mr. Fraser, már visszavonul szobáiba, de azért azon kegyet kéri öntől, hogy keresse fel öt szobájában. Részemre jutott a szerencse, hogy megmutassam önnek, amit kiván, a távcsövet, s mig én fölszerelem, igen le-kötelezné öt, ha néhány perczig beszélgetne vele. Fraser Lúcsia hozzá fogja vezetni."

A gyermek fölemelkedett s kezem ismét szilárdan megfogva, az öreg elfogadójába vezetett.

„Gyermekem, ön épen olyan, mint anyja," szólalt meg az öreg, miután hosszan nézett reám; „egészen az ő arcza, az öszemei s nem oly halvány, mint testvére, Borbála. De honnan kapta ezt a szokatlan nevet: Sztella? „Egy kedvencz pályanyertese után nevezett igy atyám," viszonzám, most először adván elő természetes eredetét nevemnek.

„Csöppet sem csodálkozom rajta," tréfált az öreg; „jól emlékszem arra a lóra is. Atyját is ugy ismertem, mint akár Márton fiamat. Látta fiamat, kisasszony? Igen, gondoltam; ez pedig az unokám, Fraser Lúcsia, a régi törzs végső forgácsa, — mert fiam nem házasodni való, s ezt fogadtuk föl örökösünknek; megtartja nevét s a Fraserek egy uj ágát alapítja meg."

A gyermek elmélázó, lesütött szemekkel állt ott, mintha gondjainak és a hozzácsatolt reményeknek súlya alatt máris meggörnyedt volna; az öreg tovább fecsegett, míg egy orgona mély hangja rendült át a házon.

„A bácsi vár bennünket," monda a leányka, hozzám fordulva.

A könyvtár ajtajánál megálltunk, mert kezemet Fraser Lúcsia vállára tettem, visszatartva öt s gyönyörrel hallgatva a csodálatos zenét, melyet az orgona még folyton zöngetett. Soha olyat még nem hallottam; hömpölygő, dagadó hangok, mint a tenger szakadatlan hullámzása; és egyszer-egyszer panaszolva sóhajtott közbe egy hang, mely kimondhatatlankínt nyilallott szivembe. Midőn vége volt: Fraser Márton előtt állék némán, legyőzetve.

A távcső ki volt állítva a kerti ráít végére, hol a ház nem fogta el a kilátást s Faser Lúcsia és én ide követtük a csillagászt. Egy észrevétlen emelkedő fennsík legmagasabb pontján álltunk, melynek látköre húsz-, negyven (angol) mérföldre terjedt. Egy végetlen lég-templom terült el felettünk, a kiterjesztett erősség oly tengere, melyről a házak s hegyek között lakóknak vajmi kevés fogalmuk lehet. A csillogó csillagok csöppjei, a mindent setétbe boritó éj, társaim szokatlan szavai: még mélyebbé tevék elfogultságomat, mely alányomott s a mint ott álltam közöttök, csak azon vettem észre magam, hogy én is oly komoly és figyelmes vagyok, mint akár ők maguk. Mindent elfeledtem magam körül, kivéve az előttem föltárult mindenség megfoghatatlan nagyszerűségét és a bolygók méltóságos útját a távcső mezején át. Mily .egészen uj imádat és gyönyör szállta meg szivemet. A gondolatok mily áramlata boritá el agyamat, hullám hullám fölött! S mily jelentéktelennek érezem magamat a világok e rengetegével szemben!

Megkérdeztem — alázatosan, mint egy gyermek — mert szenvelgésem egészen tovaszállt, ha nemsokára még eljöhetek-e?

Fraser Márton éles, átszegezö tekintettel nézett fölvetett szemeimbe. Nem remegtem meg előtte, mert csakis a csillagok voltak eszemben. És, a mint nézett, ajka tetsző, sokatmondó mosolyra vonult.

„Mindig örömünkre szolgál, ha láthatjuk önt, viszonzá.

Borbála fönnvárt, mig visszatérek s már azon volt, hogy világi számitó megjegyzéseket tegyen, midőn gyorsan félbeszakitám. „Egy szót se, Borbála, egy kérdést se, vagy soha tájára se megyek többé a Felháznak."

Részletekre nem terjeszkedhetem ki. A szerencse, hogy megmutassam önnek amit kiván Felházba sokszor eljárogattam. Mr. Fraser és Lúcsia életének homályos egyhangúságába (azt hiszem) ugy léptem be , mint egy napfény vonal, megvilágosítva a ködöt, mely rajok tapadt. Mint egy villanyszikra, mint a vigság csillogása ugy jelentem meg mindkettőjük számára, s igy kedvessé, nélkülözhetetlenné váltam elöttök. De énbennem is nagy, szinte hihetetlen változás ment véghez. Tetszelgő, önző, anyagias valék, de a komoly tanulmány, melynek neki adtam magam, s a többi, melyeket az maga után vonzott: fölráztak léhaságomból, a szellemi tevékenység életére ébresztettek. Czélomat, melyért idejöttem, teljesen elfeledem , mert azonnal átláttam, hogy Fraser Márton oly távol áll tőlem s oly megingathatatlan, mint a sark csillag. S igy nem valék neki semmi egyéb, mint egy szorgalmas, tudnivágyó növendék, s ö nekem egy komoly, parancsoló mester, kit csak legmélyebb tiszteletem illethet meg. Valahányszor nyugodt otthonjának küszöbét átléptem, természetem minden világisága, tetszelgő volta leomlott lelkemről, akárcsak egy rósz öltözet, s ugy léptem be, mint egy szentélybe, ugy a milyen voltam: egyszerű természetességgel, áhitattal.

 (Folyt, köv.)

 

-----    -----   -----   -----

 

 234. (Vége.)

Egész nap sürün esett a hó, a lég komor, homályos volt; de akkorra már elmúlt a zivatar s a hold még föl nem kelvén: az ég boltozatán fényesen ragyogtak a csillagok, mig a hó-világ csillámánál eléggé kivehetém, mint egy setét tömeget, Fraser Márton házát. Szobája ablaka setét volt, mint már néhány napja, de az öreg mr. Fraser ablaka, mely közelebb esett hajlékunkhoz, nagy világosságot vetett a fehér sikra. A tulcsigázott munka és fölizgultság teljesen kimerített, s a mint ott könyököltem, kigyúlt arczomat a fagyos ablaktáblához nyomva, végig gondoltam mindazokat, melyek vele való ismeretségem óta történtek; és ott űzte egymást lelkemben kép, kép után, álom, álom után, mind megannyi látománya boldogságomnak, mely enyém lehetett — volna.

Így álltam ott, könnyek szivárogván át szemeimet fedő ujjaim között, midőn dajkám bejött, hogy becsukja az ablak - táblákat. Megrezzenve hökkent vissza, midőn engem meglátott.

„Azt hivém: az anyját látom" — kiáltott föl. „Százszor láttam épen abban a nyomban."

„Zsuzsi néni, hogyan esett, hogy anyám nem ment mr. Fraserhez?"

„Ők is olyanok voltak, mint a többi — nem értették meg egymást, akár hogy is szerették egymást," felelt a dajka. „Mr. Fraser első házassága pénz kedvéért esett, nem is sok szerencsét hozott, s igy mr. Fraser egy kissé morgolódó természetű lett. így aztán össze-össze szólalkoztak, addig s addig, mig anyját megkérte mr. Gretton, a kisaszszony atyja. Bizony! mr. Fraser özvegyen maradt s háza küszöbét is csak nagy ritkán lépte át; ugy, hogy a boldogult nagyasszony közelről nem is látta öt soha többé bár, hej! de sokszor láttam őt — mig atyja ura odajárt a bálokra, lóversenyekre, gyűlésekbe — abban a helyben állva, hol most a kisasszony áll. Akkor is, midőn utoljára önt karjaiban tartá, midőn behoztam önt hozzá, hogy jó éjszakát mondjon, ez ablaknak forduIva snttogá égre vetve szemeit: „Mr," Kértem, hogy betöltsem kötelességemet férjem és kis gyermekem iránt!'

„Dada", szólék, „hagyjon magamra; ne csukja még be az ablakot." Nem az önzés hevülete volt már, mi elfogott. Eddig panaszkodám, hogy kínomhoz hasonló kín nincs a világon, de anyám bukása nagyobb és vergődései keservesebbek, mint az enyém. A teher, melyet hordozott, kora sírba roskasztá öt, de nem távozott vele a földről. Itten maradt az, halála által még súlyosabbá téve, amaz agg férfiú szivére nehézkedve, ki elmélkedésének napjaiban — kétségen kivül — újra átélte múltjának eseményeit s emezt legkivált, mert mindnyája közt ez volt a legkeservesebb. Fölkelt a vágy szivemben, hogy még egyszer meglássam öt — öt, ki legmélyebben, leghosszasabban gyászolá meg anyám halálát valamennyiünk között; elhatároztam magamban, hogy titokban kilopózkodom a mezőre, föl a fasoron, s ha ablaka — mint a kiáramló fény gyanitni engedé — nincs befüggönyözve: még egyszer megnézem öt, anyám emlékének nevében.

Haboztam, midőn házunk küszöbét át akarám lépni, bár én is, anyám is nem egyszer keveredénk merész vállalatokba, — de makacs természetem lerázta a kételyt s neki indultam a fagyos estnek.

Ugy volt, a függöny nem volt leeresztve, láttam már a fasor kapujánál, — és látni akartam öt, kit anyám szeretett s ki egyedül, gondozatlan hevert ágyán, mint hever most is, kinos éveken keresztül, mig Fraser Lúcsia eléggé megnő arra, hogy leánya lehessen. S ekkor eszembe jutott még az a hir is, hogy az öreg ember unokája haldoklik, amint a dajka, pár órával előbb, könyezve monda, — ugy hogy magamon kivül futottam és rohantam, mignem ott állék, az ablak alatt.

Már nem a beteg-szoba volt az többé; a nyugágy, az olasz-fal s mögötte Lúcsia kis széke: egyik sem voit ott. Sehol a kényelem és jólét semmi eszköze, sem csin, sem fény, sem ragyogás: egy szorgalmas tudós könyvtára és dolgozó-szobája volt az egész, ki a külsőre és kényelemre semmit sem ád. De bár ilyen volt: szivem otthonként ismeré föl. Ott ült Márton, meggörnyedve, szokása szerént, számításaiba mélyedve s gyakran folyamodva a körülte elszórt könyvekhez.

Lehetséges-e, hogy amaz elfoglalt férfiú egykor szenvedélyes szerelmet vallott nekem, s most ott ül fényben, melegben, érzéketlenül, szinte elérhetném kezemmel, — mig én, mint egy elátkozott, itt állok hidegben, setétben, kétségbeesve?! Küszöbén remegő lépteim viszhangja, arczom setét emléke nem áll-e közéje és tanulmányai közé ? Eljátsztam jogomat, hogy mellette ülhessek , elolvashassam jegyzeteit, melyeket irónja papírra vet s eloszlathassam a borút, mely kedélyére nehézkedett; és reményem sem lehetett — mi valójában remény, vigasz lett volna számomra — hogy egy más nő, ki hivebb s méltóbb nálam, egyhamar magáévá tehetné eljátszott jogomat.

Egy csöngetyüt hallék megszólalni s Márton fölkelve elhagyá a szobát. Ha időm lett volna besuhanni: szerettem volna, bár egy darabka, haszontalanul eldobott papirkát ellopni — de a mint az üveg-ajtó kilincsét remegve megfogtam: visszajött, a kis Fraser Lúcsia elsoványkodott testét karján emelve. Egy hosszú takaróba burkolta ked-venczét s most, a mint egy karszéket a tüz elé fordított s a gyermeket beléhelyezé: arczának minden merev vonása gyöngédségbe olvadt át. Kiterjesztem karjaimat felé, mintha kértem volna, hogy fogadjon ismét szivébe és oszlassa szét a hideget és setétet körülem, — s avval megfordultam — hogy emlékembe vésve ez édes, drága képet, árva otthonomba térjek ismét...

Ekkor valami csicsergés támadt a borostyánfa ágai közt, s egy kis madár, kirebbentve fészkéből a hideg éji légbe, röpködni kezdett s a kivilágított ablaktáblához csapódott. A kutya a szobában, egy perez alatt az ablaknál termett s ugatni kezdett s épen csak annyi időm maradt, hogy megfutamodva, a bokrok közé rejtözém, midőn Márton kinyitá az ajtót s kilépett a rástra. A kutya futva követé nyomaimat, vigan nyihogva, a mint a nyilt mezőre csapott; Márton vizsgán tekintett körül, én pedig lehetőleg összehúztam magam a legsetétebb árnyban. Tudtam, hogy meg fog lelni, mert a fris havon utmutatókul szolgáltak lábnyomaim; a szégyen és keserűség hatalmas érzete fogott el. Láttam, hogy egyszer-kétszer eltéveszti a nyomot, de végül meglelte az igazi irányt s félrehajlitva az ágakat, melyek mögé rejtözém, megtalált a borostyánok között. Le valék sújtva s ő bámulva állt fölöttem.

„Sztella van itt", szólék remegve. „Sztella?" ismétlé gépszerűen. Fölemelt a földről, mint egy tévedt gyermeket, kit minden órában várt már haza, s a ráston keresztül a könyvtárba vezetett s szivének fénykörébe, melegébe helyheztetett. Gyöngéd csókot nyomott a gyermek homlokára, kinek szemei bámuló tekintettel ragyogtak felénk — s aztán mindkét kezem megfogva, fölém hajolt s merőn szemembe nézett. — Remegés nélkül állottam ki tekintetét szemtől-szembe. Tisztán hallhattuk egymás szivének dobbanásait e hosszú, merő pillantás alatt. Több kétség, bizalmatlanság nem férkőzhetett közénk; e pillantás után sem félreértés, sem csalódás nem támadhatott közöttünk.

Csillagunk föltűnt, teljes fényben s minden csorba nélkül gyöngéd, ragyogó sugarakat vetett az eljövendő évekre. A hófedett vidék távolából harangok csendülése hallatszott, mintha lelkünk templomában esküvőre harangoztak volna, fölverve mindkettőnket elmerülésünkből.

„Már azt hivém, hogy egészen elveszítem önt" szólt Márton. „Reméltem, hogy talán valamikor eljö hozzánk, — de ma este azt haliam, elutazott, a mint Lúcsiának is csak az imént mondám. Mindenként azon volt, hogy látni akarja önt."

Most élőmbe segité a leánykát s aztán egészen mellém fészkelte magát, kebléből mély sóhaj tört föl, a mint fejét keblemre hajtá. Ekkor hallók a mint a betlehemesek a fasoron félj öttek, s Mártonnak alig maradt any-nyi ideje, hogy a függönyöket lebocsássa az-ablakokra, mig azok odasorakoztak, hogy kelet csodás csillagának történetét elzöngjék. Midőn az énekesek elvégezték s emelt hangon vetek utána mondókájukat: „Adjon Isten sok boldog karácsony napokat és szerencsés uj esztendőt!" s Márton kiment hozzájuk a csarnokba, hogy beszéljen velők: én a gyermek fürtéi közé rejtem arczomat s hálát rebegtem istenemnek, hogy igy megváltoztatott.

„De mi ez, az istenért, Márton?"sikoltok föl megrémülve, a mint visszatértekor fölvetem szemeim?

A gyermek lesütött szemepillái le voltak csukódva s kicsiny keze, melylyel az előbb kezem szoritá, erőtlenül szét volt nyilva. Öntudatlanul, nem is pihegve feküdt karjaim között, mintegy fonnyadt virágszál. '

„Csak ájulás az egész Sztella", szólt Márton; „mióta ön elhagyott bennünket, mindig senyvedett s fölüdüléséhez minden reményemet csak az ön gondos ápolásába vetem." Az egész éjét ott töltém, a kis gyermekkel ölemben, ki magához térve halott-szerü ájulásából és nyugodtan szúnyadva karjaim között: máris osztozkodott szivem életében, örömében, boldogságában. Mély csönd és nyugalom fogott körül bennünket áldott házunkban, s csak egyszer zavartatánk meg, midőn dajkám belépett, kit Márton föl keresve a legnagyobb rémülés, aggódás között talált.

Fölvirradt a boldog karácsony-reggel. Megkértem a dadát, hogy rendezze hajam épen ugy, mint anyám szokott fésülködni. Midőn aztán mr. Fraser hosszú beszélgetés után Zsuzsi nénével, megindulva s szeretetteljesen leányául fogadott: többször szólitott Marinak, mint Sztellának, s én boldognak érezem magam, hogy anyámmal összevétett.

Este közöttük ülve, remegés fogott el s szinte szerettem volna sirni, mignem gyöngédségük le nem csöndesitett. Majd egy néhány régi dalt énekeltem el. nekik, melyeknek minden szépségük egyszerű dallamaikban rejlett; és mr. Fraser beszédes lön és mondott sokat az elszállott és még jövendő évekről; és Lúcsia szemei folyvást mosolyogtak.

Aztán Márton hazakísért az ismerős ösvényen, melyen annyiszor haladtam végig egyedül, minden félelem nélkül; de a boldogság terhe remegővé tön, s minden váratlan zörejre szorosabban simultam hozzá, boldognak érezve magam, hogy van a ki védjen.

Aztán egy tavaszi napfényes reggel, a vidor Lúcsia és a diadalmaskodó Borbála nyoszolyó-leánysága mellett alázatosan és boldogan nyerem el áldott sorsomat s Fraser Márton nejévé levék, s megemlékezve leánykorom meggondolatlan könnyelműségeire: azon valék, hogy jobbá lehessek, s hogy szeretetben, háládatosságban és alázatosságban betöltsem kötelességemet.

                                    Angolból Szász Béla.

 

 

 

Tutsek Anna

1865 születési éve

1880-as évek állandó munkatársa az Ország-Világnak, a Magyar Hírlapnak és a Fővárosi Lapoknak

1894 a Magyar Leányok című képes hetilap szerkesztője

1904 elindul Cilike címmel népszerű lányregény sorozata 

1944halálának éve

A Vasárnapi Újságnak nem adott kéziratot.

 

*  *  *

 

Magyar életrajzi index (Név) Réthi Lajos vámosgálfalvi

Foglalkozás:tanfelügyelő

Születési hely: Erdőcsanád

Pontos születési dátum: 1840. I. 3

 

 

 

 

Függelék

 

Javítás

Galambos kiváló repertóriumának IV. (regény, elbeszélés) fejezetének Szabolcska címszavánál téves az elbeszélésbe sorolás, miután versről van szó.

Oldal-számozási hiba másutt is előfordul.

 G.