h14–65. Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók. 

 

 

2017. 06. 30.-  07. 16.

 

 

Tartalom

 

 

Magyar próza

 

Pekár Gyula: Laura bűne. Elbeszélés.  1921.321- 344

A spanyol vérbíróság előtt. Történeti vázlat. 1876. 14. 214

P. SZATHMÁRY KÁROLY: A kétszer elesett magyar király. (Történeti beszély.) 1856. 202,211, 218

                            Az ország titka. 1859.   110-258

                           A MI CSELÉDEINK. Rajz. 1885. 494.

                           HOGY BÁNTAK VELÜNK A MUSZKÁK ERDÉLYBEN 1849-BEN. 1891. 1. 3.

P. Szathmáry Károly (1830–1891) A magyar irodalom története  MEK
P. Szathmáry Károly.* A VASÚTI IGAZGATÓ ÚR
Rajz. 1891. 15. 234

 

Függelék

A HATODIK VILÁGRÉSZ. Amundsen Rolad délsarki útja. 1912. 13. 252

 

 

 

Pekár Gyula: Laura bűne. Elbeszélés.  1921.321- 344

 

Ezt a novellát még a nyár elején kaptuk, de a proletárdiktatúra alatt a szerző neve miatt nem volt szabad közölni.

                              *  *  *

Pekár Gyulával a következőkben foglalkoztunk: h12-08; h12-12; h14-50. Jelen elbeszélést pótlásként közöljük. A terjedelmes válogatás oka nem a szerző jelentősége. G.

 

                          *  *  *

 

A baj, vagyis ez a novella, kétségkívül ott kezdődött, hogy mi, a Frollo papa diákjai, arra a bizonyos húsvétra csakugyan kitörtünk a sorbonne-i ó-francia szeminárium dohos falai közül s testületileg lerándultunk a Provence-ba. Trobadouros víg zarándoklás, a Hugues Frollo hagyományos évi zarándoklat volt ez, mely a nagyhírű romanista professzort minden tavasszal az új nemzedék élén vezette vissza a petrarcai daltelt mezőkre --  --  -- „Laura honába". Le pays de Laure!... Frollo papa hivatalból szerelmes volt Laurába, sőt bizonyos egészen kivételes szerelmi haszonélvezeti jogot formált Petrarca hölgyének közel hatszáz éve porladó szívére. Mind ez enyészetes rajongás cseppet se gátolta őt abban, hogy az idealizmust némi merkantilizmussal ne kösse össze. Jobbjával gitározott, baljában könyvet: egyszerre mindjárt négy-öt példányt tartott a maga alkalmi kötetecskéjéből.

Művecskéjének szintén Le pays de Laure volt a címe, ebbe voltak ugyanis letéve a „frolloi Petrarca-tan" alapvető dogmái. E sokat vitatott „tan", melyért professzorunk egy emberéleten át veszekedett az olasz kollegákkal, a következő főtételben csúcsosodott ki:

„Petrarca kétségkívül olasz volt, de múzsája, az avignoni Laure de Sade francia, tehát Petrarca poézise lényegében francia, vagyis, Petrarca igazában francia költő. Véletlenül olaszul írt, ennyi az egész. -- --- ---

Petrarcánál nem is annyira ő maga, mint inkább és főként Laura a döntő! Fel, franciák, ne tűrjük, ne hagyjuk őt a bitorló Itáliának, rajta, keresztes hadjáratot a költőfejedelem visszahódítására, — Petrarca Laura által a mienk, il est á nous!" (a helyes: elle est á nous)

Ez a fenyegető csatakiáltás zúgott végig indulásunk előtt a Boulevard Michen. Mind ott voltunk a frolloisták, karonfogva, lampionosan hancúroztunk tova a diákkávéházak zsúfolt teraszai előtt, s így tüntettünk a „francia Petrarca" mellett, Itália ellen. -- -- --

Hárman álltunk ott mentorok, kikre az ifjú zsenijelölt bízva volt, Medi ki mindenkiben az ősi totemállatot kereste, a „három bohém kutyáknak" nevezett minket. Az első volt ő maga Medi, az Öreg Festőkutya, a második Dezső, a Kritikus Kutya, a harmadik végül én, a „lompos nagy újfundlandi" mint író Kutya. Összenéztünk, mondom, s Médi, ki fröcskölt felöltőjében inkább valami koldus szobafestőnek, vagy élő palettának nézett ki, mint bárónak. Medi rosszallóan csóválta bokáig kopasz fejét. E fő gallértalan ing nyilasból ádámcsutkás póznanyakon meredt magasra. Szólt a maga tótos, cipszeres kiejtésével:

— Te szamár, hát így akarsz te költő lenni? Csak azt hiszed, a bélhurut már poézis? Itt lopod a napot egy év óta, — most doszt, vége! No szólj, te Író Kutya !

Vége, — szóltam, — azonnal írunk az apádnak!

Helyes, tódította Bully, — tüstént küldje érted a legmarkosabb székálló legényét. Nincs kegyelem. Vissza a legsötétebb Ranolder utcába! És be az üzletbe! Sipító vékony hang: Jaj csak ezt ne!

 Mi azonban nem könyörültünk. Zordan folytattuk-

— igen, a pulthoz, be oda a hurka, pejsli, tepertő, sertésgerinc mögé! -- -- ---

Szepegő szó: Nincs tehetségem?

Az Öreg Festőkutya pár ecsetet vont elő paletta¬felöltőjéből s napszámosi tenyerén próbálgatta ki ruganyosságukat.

— Mozdonykám, bizony te nem vagy expressz lokomotiv.

— Hát mi vagyok?

— Szólj, Kritikus Kutyus.

— Tehermozdony, — bökte ki Dezső, és nyugodj bele: teherforgalom, marhaszállítás, hentes áruk ...

— Soha, — lázadt Guszti, — én expressz lokomotív akarok lenni! Majd megmutatom én, hogy költő leszek. --  --  -- Én utóbb csakugyan a Petrarca hölgyével álmodtam. Furcsa volt ez. Láttam Laurát brokátban hímes mezőn, csalogatóan futva magam előtt, — folyton vissza¬visszanézett s én egyre jobban ámultam ájtatos szép arcának a fennkölt báján. Egyszerre azután valami meglepő történt. Laura megállt s olyan igazító mozdulattal az állához kapott... nini, most láttam, hisz ez a bűbájos fennkölt arc csak viasz a maszk, igen, az, íme a lazuló, félrecsúszó lárva alól egy más valaki, egy tomboló bachánsnő kacag rám. Kacag a laurai rejtély gúnyjával, kihívón ...

Hát mélységesen aludtam, de bevallom, még így tudatalatti állapotban is erős szemrehányásokat tettem magamnak: nem Guszti nem egymaga bűnös ebben a parnasszusi lokomotív ügyben. Mi legalább is ép oly hibásak vagyunk, hisz igazában mi fűtöttük be ezt a lokomotívot. Igen, mi hárman, Bully, az Öreg Festőkutya és én. -- -- --

 

Az ünnepség ezúttal se maradt el. A fő teremben messziről látszott már a híres festmény babérral font rámája, s én a prefektus dikciója alatt szemügyre vehettem a költő múzsáját. A fakult vásznon babérlomb zöldellt s e lombhoz egy brokáthölgy (Laura a laurushoz!) jelenés szerű lenge alakja simult hozzá. Ájtatos szép arc, fennkölt homlok; megadó komoly mosoly a telt ajkak körül, de a szemekben mintha parázs alatti tűz heve titkolózózott volna. Messze nyúló szemek, — nézésük követte s nem eresztette, megállította, valósággal visszaparancsolta az embert. Mellettem Guszti tátott szájjal meredt a csodanőre Frollo papa ekkor már javában szónokolt:

—Iigen hölgyeim és uraim, itt van,  itt e képben van benne a Petrarca állítólagos olasz költészetének a francia titka, és én ezerszer ismétlem, már: nagyon francia, sőt kizárólag francia ez a grand secret! Mert ugyan töröljétek ki ezt az arcot, ezt a francia arcot, az olasz költő életéből s mi marad? Semmi, igenis, Laura nélkül nincs semmi; vagyis Laura a fő, Laura a döntő, ő a teremtő erő, a nagy éltető: ő a hatalmas Asszonyi Minden a szonettek poézisében. E szonetteket nem az a hivalkodó olasz csinálta, dehogy! e szonettek már mind készen voltak e bűbájos arc, Laurám... Lauránk vonásainak az ihlető isteni harmóniájában, — Petrarca? ő csak egyszerű skriba ... Petrarca csak híven másolta azt, amit látott és hallott: e homlok gondolatát, e mosoly ritmusát, e szemek csengő rím hangzatát, nézzétek meg jól ezt az arcot, az arc a lelek tükre: minden érdem e vonások Laurai ilyenségében rejlik (sic!), — Petrarcának nincs érdeme, bárki más az ő helyén és Laurával szemben költővé, nagy poétává, magává Petrarcává lehetett volna. Bárki, mondom : én, te,ő, akár —

Frollo papa keresően nézett körül s utolsónak úgy találomra Gusztiéra mutatott:

— akár ez az ifjú barbár itt: Monsieur Rombany ...

 

(Folytatása következik:: 333; 344 oldalakon)

 

              ---   ---   ---   ---

 

30. 344. oldal részletek

 

... A csirkefogók (vagy húsz rendőrség elől búvó csempész, akrobata, úszómester, cipőfényező, bagógyűjtő) ezalatt ott élt és torzsalkodott, marakodott a Festő kutya költségére a díszes műteremben. Olyan is lett az, mint egy ól, annyival is inkább, mert immár a csirkefogók barátnői, mindenféle pierreuse-ök is oda költöztek. Ahogy benyitottunk, most is egy felette gyanús alak volt látogatóban az öreg filozófusnál s ő — buddhizmusból — ép ruhát cserélt vele. Az ember, egy patkányképű, fogvicsorító sunyi figura, rosszkedvűen nézegette magát s nem igen volt elragadtatva a cserétől, amiben igaza is volt, — Medi belátta ezt s miközben fonák fürgeséggel bújt a vendég lyukas hátú, könyöktelen kabátjába, állandóan szégyenkezett és mentegetőzött. Pótolni akarta ... hát pénz után kotort, de üres volt a pléh szappantartó s így hamarjában egy remek új festményét, egy havas „késmárki csúcsot" csúsztatott a morgó ember hóna alá: „no, ez megér néhány frankot! — „Pár száz frankot!" tettük hozzá a kotródó hálátlan után kiáltva. Én a fejemet csóváltam: „Ki ez?" Az öreg a nadrágja foltjait nézegette s kissé zavarba jött:

— Oh .. . egy bűvész ...

— Zsebtolvaj, — akarod mondani, — évődött Bully, — ugye?

— Ahogy vesszük, — filozofált az öreg,— csak az is bűvészet, sőt művészet.

— Te öreg, — szóltam, — ahogy a kabátodat felvette, az inge hasadásán át láttam a hátára sütött új kaledoniai fegyencbélyeget.

A Festőkutya bölcselkedve vont vállat:

— Hja, nem mindenkinek van szerencséje az életben. Te mindenesetre szerencsésebb vagy. De itt van például a mi szegény Mozdonykánk, — tette hozzá ügyes átmenettel, — pár nap múlva csak ö is kap hátára keresztet. Erről beszéljünk!

Kezdődött a haditanács. Medi a festőállvány elé ült s alkalmas vászon híján a paletta¬felöltőjét kezdte fejteni, nyúzni,szabni, ollózni, — a hátrészt hamar kipreparálta, ügyesen rámára húzta s nyomban egy hangulatos „tarpataki hóvihart" kezdett kenni, vakarni, karmolni a boldogult felöltő gigerli szövetére. Közben döntő kijelentéseket tett:

— Hát bizony Fráulein Olga jól játszotta az Orleansi Szüzet s mi teljesen tehetetlenek vagyunk a Mozdonyka elbűvöltetésével szemben. Nincs más, utazzunk velük. Én követtem el a legnagyobb hibát.

— Mit, te?

— No a totemnél. Tévedtem, fiúk: a mama nem ló, hanem krokodil és kakadu, a leány se macska, hanem vipera és galamb keresztezése. Jertek!

Azzal lejjebb vonultunk hat emelettel. Gusztié volt a „Keleti Kérdés" legszebb, két szobája s e falakon a magyar Laura fényképei már hatalmas konkurenciát csináltak az avignoni Múzsa fotográfiáinak. Különben ott volt a magyar Laura természetben is; az avignoni Laurának volt öltözve s pompásan festett ebben a maszkírozásban. Ott ült a kanapén, — a Mozdonyka tollal, papírral kezében romantikusan nyúlt el mellette, ölébe hajtotta a fejét s szemmel láthatólag költött. A mama, ki hovatovább anyóssá félelmesedett, előttük guggolt s a már ismerős kampós napernyővel vigyázott rájuk. Mikor beléptünk, akkor is ép tettlegesen rezonírozott:

— Hess vissza, még két nap, aztán szabadon ölelheted, Gusztikám, de addig is szent a szűzi szemérem! Oh drága ártatlanságom te, anyádra gondolj. Hopp, ki az? Aha, a tisztelt ellenségek; csak tessék, már úgyse akadályozhatják meg, hogy Rombany Ágoston nagy költő legyen.  Látják? Már is ír.

Leültünk.

— Gratulálunk a hatáshoz, Olga nagysám

— Laura! — javította ki a mama nyomatékkal, — vegyék ezt tudomásul, és azt is, hogy holnap este indulunk s másnap az avignoni dómban lesz az esküvőnk. Csend. Én Gusztihoz fordultam:

— Költesz? Hadd lám csak. Elolvastam. Ő pirulva sürgetett. Én a fejemet csóváltam:

— Sajnálom, ne vedd rossz néven, de... hülyeség!

Gonosz kacaj, a mamáé:

— Irigység! hahaha... Egyébiránt igaza lehet, az ihlet még nem lehet teljes, még nem írhat igazán tökéleteset.

Jelentősen és választékosan tette hozzá:

— Majd holnapután, ugye leányom? No azt a rigmust nézzék meg, akit Guszti majd a nász után ír!

Bámulatos egy nő: hogy tud feledni, s mily meggyőződéssel beszél! Összenéztünk és pakolni mentünk.

                   *

Ne részletezzük a Boldizsár mama anyóssá változását. Minden a program szerint folyt le: délután érkeztünk s a vasútról egyénesen a székesegyházba hajtattunk. Megelőzően érzékeny jelenetnek voltunk tanúi. — Guszti ragaszkodott a narancsvirághoz s meghatottan kérte Bullyt, mint a „család régi atyai barátját", hogy az ártatlanság jelvényét ő tűzze fel Olga Laura fejére. Dezső szabódott, szégyenkezett, tiltakozott; a mamában több volt a hidegvér, ő mélabús mosollyal nógatta: „rajta, csak bátran, ne rontsuk a Gusztika kedvét, ő oly idealista!"

Aztán ott állt a zséni-jelölt a tömjéntől kéklő sötét ívek alatt s csakugyan ugyanott mondta ki a nagy igent, ahol Petrarca először látta meg a Hugues de Sade feleségét. Szép, színes pere; a Mozdonyka nagyon meg volt hatva, az „igen" mágikus erővel hatott rá, — „érzem már" — súgta előttem, — „érzem már az ihletet jönni!" — „Bravó!" — tüzeltem halkan, — „csak szorítsd!" A túloldalon Boldizsárné állt; sírt, szorongott, szóval nagyon meg volt hatva, rá is mágikus erővel hatott az „igen", de egészen más irányban. Ahogy ugyanis a nagy szó elhangzott, egyszeribe elmúlt a mama minden addigi szorongása. Rögtön modort változtatott s anyósi biztonsággal egyenesedett ki. Ő is érezte a hatalmát jönni s estére már ugyancsak dirigált a nászlakománál. Pont tízkor aludni vezette az ifjú párt s aztán kezeit dörzsölve visszatért hozzánk a különszoba fehér asztalához. Leült Bully mellé s felsóhajtott:

— Emlékszel¬e?

Dezső azonban sehogy se akart emlékezni. Kiittuk a maradék pezsgőt s búcsúzkodni kezdtünk.  Én nehezen és jó későn ébredtem másnap reggel. Provencei arany napfény!

Boldizsárné gömbölyödik ott, fűzetlenül, köpenykében. Ugyan fürgén ugrottam vissza. De rejtekemből azért tovább leskelődtem. A mama a pincérrel veszekedett s utóbb maga vitte a grogot a gyöngélkedő leányának, ki nyilván a szomszéd ablak leeresztett függönye mögött feküdt. Mohón figyeltem, hátha e függöny megmozdulna? De biz' nem mozdult az, hanem igenis gördülni kezdett — lassan, bágyadtan, — a harmadik ablak firhangja s a vászontekercs alatt egy éji köntösbe burkolt masszív fehér tömeg jelent meg, tetejében pici orrú. Guszti, persze hogy ő volt: a borzas Guszti: baljában papír, jobbjában toll, rajongva és szorongva ült le az ablak melletti asztalkához, hogy az ihlet várva várt percének hatása alatt végre költsön. És költött, azaz csak akart költeni; szent atyám, hogy erőlködött. Vadul markolászott hol a légbe, hol a hajába, de biz' hiába, nem ment! Végre is lecsapta a pennát. vállvonogatva meredt maga elé. Ki tudja, meddig bámészkodott volna így, ha hirtelen az anyós nem jön, — Boldizsárné toppant oda.

 

                              ----   ----   ---

 

Majd leszel otthon Hurkakirály!

Évek múltán mi, a párisi „kutya-hármas" egy napon ismét együtt voltunk Pesten, — fájóan borongtunk a Boul' Michele-n töltött szebb régi idők felett s egyszerre jött ajkunkra a szó :

— A Mozdonyka!

Szó nélkül szedelőzködtünk, végrendeletet se csináltunk, csak indultunk Pestről a Ferencvárosba. Hej, be megváltozott az egykori Franzstadt! a duhaj, de festői milimári sváb leány bugris kisasszonnyá jellegtelenedett...

— Ott a Hurkakirály!

Ragyogó bolt, valóságos kolbászpalota, — benn a pult mögött egy kicsi orrú, hízott óriás állt kötényben s metélte a márványon a parizert. A nyakába borultunk:

— Szervusz, Mozdonyka, no lám, mégse oly nagy baj, hogy nem lettél gyorsvonati lokomotív, ugye?, Vers-cezúra helyett parizert vágsz; jobb, könnyebb, hasznosabb, de azért szép volt az a Petrarca¬kor, mi?

Könny a szemében. A kasszára mutat. Oda nézünk: a Múzsa a kasszában!

És biz' alig fér már bele abba a trónusba. De arca a régi avignoni, úgy, szélesítő tükörben! Még mindig nem vett észre. Számol, vált, bevételez: „ötvenöt tepertő, kilencven kolbász, egy¬ötven disznósajt" ő a lelke az üzletnek, mindennek. Most felpillant s a percnyi pihenés alatt a kasszánál elevenkedő nyolc¬kilenc éves kisleányt cirógatja. Pompás egy kölyök, Médi gyönyörködik benne. No végre meglát, — önfeledt sikoly :

— Paris! Paris!

Körülálljuk, puha, meleg, kövér kis kezét szorongatjuk. Bőbeszédűen zengjük az egykori szép Petrarca-kort, ~ ő észbe kap, a komoly bourgeoise (burzsoá) szigorával csóválja a fejét s tiltakozik:

— Eh, bolond álom. De lássák. Megint a gyereket csitítja: „csitt Laura!"  felsóhajt:

Lássák, a leányunkat azért mégis Laurának hívják!

                                 vége

 

 

 

A spanyol vérbíróság előtt. — Történeti vázlat. —

1876. 14. 214. (Galambos szerzőt nem ad meg. A cím „s” alapján sorolja be,)

 

„Amint a herceg a városba vonult, az ég fekete fátyollal látszott bevonva, a mely lecsüng, olyan melyen, hogy az ember szinte meghajlott, nehogy bele üsse fejét." E szavakkal jellemzi Brüssel lakóinak hangulatát 1557 aug. 22-én, midőn Xilba, toledói herceg a spanyol hadakkal bevonult, hogy Németalföld szabadságát örökre eltiporja.

Elsötétültek az utcák a fényes nap daczára is, mely a lovagok sisakjain, vértjein, a gyalogok lándzsáinak hegyén s a puskák és ágyuk csövein csillogott. A spanyol katonák léptei dübörögtek a szűk utcákon, a dobok pörgése, fegyverzaj és lónyerítés vajmi borzadalmas bevezető zene volt ahhoz a véres drámához, mely a városfalai között csakhamar bekövetkezett.

Az utcákon csak kevés lakos volt látható. A félelem nem engedte őket házaikból kijönni. Egy-egy utcaszögleten megjelent itt-ott egy kis csoport, de csakhamar eltűnt a sűrű sorokban haladó spanyol katonák közeledtére.

A piacokból tábor vált csakhamar. A fegyvereket gúlákba rakták, a vezényszavak elnémultak s azzal egyelőre vége szakadt a szolgálatnak — a katonák kezdtek szerte csatangolni, nagy lármát csapva, a sátorok körül bort mértek s felhangzott a dal.

Furcsa egyvelegből állott ez a sereg. Voltak ott napbarnított marcona alakok, arcukon tele sebforradásokkal, kiállt csaták tanújeleivel. A sisakok alól sötét szakáll és bajusz látszott ki a legtöbbnél. Ott voltak Julián-Romero rettegett zsoldosai, a nápolyiak, akiket „tertianok"-nak neveztek a lombardusok Londongó alatt, és sok más hadi népség, mely fegyver alatt élte le ideje javát s nem tudott a fegyverforgatásnál és zsákmányolásnál egyéb mesterséget. E harci nép között jártak fel s alá a hadnagyok és kapitányok, egyéb tisztek, fegyvernökök, markotányosok. Ott voltak köztük a komoly, kiaszott arcú dominikánus barátok rettegett-alakjai, kik együtt jártak a sereggel, hogy mint az eretnekek bírái, a hóhér pallosának szolgáltassák át, amit a katona kardja megkímélt.

Az ijedelem akkor érte el tetőpontját, mikor büszke ménje hátán maga a herceg is megjelent. Körötte volt táborkara. Egész páncélban ült fekete lován, nehéz harci sisakja lelógott a nyeregkápából, s ahelyett kis spanyol kalap fedi fejét, mintha csak szörnyű arcával is rémíteni akarná a már úgy is halálra ijedt polgárokat. Oh abban a sötét arcban csakugyan nem volt egy szikrája fölfedezhető az irgalomnak, s amint némán, komoran végig lovagolt a sorokon, a függöny mögül leskelődő polgárok kezeiket kezdték tördelni s halk imákat rebegtek istenhez, mentené meg őket e borzasztó ember kezeitől.

Albának első gondja volt elűzni Németalföld kormányáról Pármai Margitot, s megsemmisíteni mindent, ami a spanyol uralomnak föltétlenül nem engedelmeskedik. Amely polgár Brüsszelből, Antwerpenből, Gentből elmenekülhetett, az menekült. Asszonyostul gyermekestől ott tanyáztak nyugat Flandria erdeiben, rejtett hegyzugokban. Ott voltak az üldözött papok, a képrombolók, a merész ügyvédek, lázadó tanácsosok és az elítélt nemes emberek, akik a súlyos vád alatt álló ,,geux"-ök (koldusok) szövetségéhez tartoztak, mely gúnynevezetet akkor is megtartották, mikor később Németalföld függetlenségét kivívni sikerült, aztán tömérdek polgár, kik azzal vádoltattak, hogy a Németországból érkező új prédikátorok szavait meghallgatták és tanait terjesztették.

Álba csakugyan úgy lépett az országba, mint egy hóhér, útját fákra akasztott emberek jelezték, s Brüsszel piacán özönnel folyt a halálra hurcoltak vére. Pedig Álba eleinte csak a, kicsinyek után nyújtotta ki kezeit, de csakhamar elkövetkezett a sor mindenkire. Álba felállította a „vértörvényszéket".

Nem volt ez más, mint az inkvizíció borzasztó ítélőszéke, csak a neve volt más. Álba, hogy a törvényességnek bizonyos színével ruházza fel, németalföldi embereket is nevezett e vésztörvényszékek bírói közé, kik azonban magok se voltak egyebek — ama kor kifejezése szerint — „spanyol vérebeknél". Luis de Bio, Jan de la Porta, La Tőrre és Jüan Vargas mint elnök voltak a brüsszeli vértörvényszék tagjai.

Amint a bíróság megalakult, megindult a hajsza. Aki a vád alá helyezettnek menhelyet adott, maga is ugyanazon büntetés alá esett. Aki az üldözötteket elárulta, fölfedezte, kézre kerítette, nagy jutalomban részesült.

A Szent Antal utcában vagyunk, egyikében amaz ódon házaknak, amelyek még ma sem ritkák Brüsszel városában. A ház még merész Fülöp idejében épült s homlokzatán ott állt a Sterebeck ősrégi németalföldi család nemesi címere. A ház ablakai minden szabály nélkül voltak bele törve a falba, s az erkélyek és apró tornyok, mint a fecskefészkek, minden arányossági törvény ellenére halmozták el az épületet. Meglátszott rajta, hogy ahány tulajdonosa volt, mindegyik épített rajta valamit, saját külön ízlése szerint.

A ház belseje jó módot, sőt gazdagságot mutatott. Nagy kandallók, pompás faragványokkal, a padozat, a falak művészi képekkel tele festve s drága faburkolattal borítva, a fülkék velencei tükrökkel, szobrokkal díszítve, az állványokon értékes edények, a termek közepén csillár, az ajtóban, ablakokon nehéz selyem és bársony függönyök. De minden szoba üres, puszta, szomorú, mintha kihalt volna a ház.

A ház ura is egyike a menekülteknek. Sterebeck Adolf a geux-ök szövetségéhez tartozott, részt vett mindenben, a mi hazája függetlensége mellett történt s egyik legbuzgóbb híve volt az új hitnek. Amint a spanyolok betörtek Luxemburgba, oly hirtelen kellett menekülnie, hogy családját nem vihette magával.

A ház egyik legkisebb szobájában ült Anna, a ház asszonya, gyermekeivel és az öreg dadával. A lámpa szomorú fényénél olvasta férje levelét, melyet csak az imént kapott. „Hazám nyomora — így szólt a levél — megrepeszti szívemet, fáj az is, hogy tőletek távol kell lennem. Nem bírom tovább. Visszatérek, a törvényszék elé állok, hadd lássam, mivel vádolnak? Bevárom, rám merik-e tenni kezüket."

A szegény asszony rettegett, hogy férje meg is teszi, amit irt. Minden neszre ügyelt: hátha férje léptei. Pedig ha ide jön, el is fogják, mert a város tele van Álba herceg kémjeivel, ha pedig elfogják, el is vesztik, mert a bírói terem tele van lakókkal. A gyermekek is oly szomorúan kuporodtak össze anyjuk lábainál, mintha tudnák, mi lebeg felettük.

Egyszerre kopogás hallatszik az ajtón s belép rajta Ostenrick Ján, a ház hü szolgája.

„Mindennek vége — monda a belépő egy székbe roskadva, — Álba herceg elfogatta Hoorn és Egmont grófokat. Ma viszik fel őket a várba."

E pillanatban tompa dobpörgés hangzott fel az utcáról.

„A spanyolok gyülekeznek, felkeléstől félnek, mert Egmont a nép bálványa volt."

A zaj percről percre nőtt, majd lassanként elcsendesült s újra beállt a némaság.

„Elnyugodtak, — monda Anna, — e fogással elnyugszik talán a herceg haragja is. hiszen különb áldozatokat ennél a kettőnél már nem kívánhat."

„Téved asszonyom, — monda Ján — én reggel óta talpon vagyok. Ott voltam a Cuilenburg palotában. Ott ül a vérbíróság. Tömérdek nagyúr és apró polgár, sőt még asszony es gyermek is ott. vár ítéletére. Nincs annyi hóhér, hogy ne akadjon dolga."

Anna kezeit tördelve szólt: „Akkor hát Istennél egyedül van a segítség. Férjem biztos helyen van. Házunk nem rejt már üldözöttet. A herceg békét hagy nekünk."

„Félek az ellenkezőtől, — monda a szolga — mindig elleneztem, hogy az úr szolgálatába vegye azt a vallon Klaus Bysselt." A dajka helyeslőleg intett fejével, mintha mondaná: „Azt én is mondtam."

„De hát mit tehetek? — kérdi Anna — betegen jött a városba, beteg feleséggel. A képrombolók, mint pápistákat, csaknem halálra verték. Elvész, ha férjem nem könyörül rajta."

Ján felállt. „Ez a Klaus gonosz ember, felesége gonosz asszony. Ma kétszer sompolygott itt a ház körül. Miért ment el innen? Hol a felesége? Asszonyom, ha ott lett volna ön a piacon, olvashatta volna, mit ígér a herceg. Aki a spanyolok ellenségeit elárulja, a menekülteket kézre keríti, rejtekhelyüket felfedi: gazdag jutalomban részesül. Láttáin Klaus Bysselt, ott traktált a spanyolokkal. S must haza jövet megint láttam öt a ház körül. Egy barát van vele. Azok ránk ólálkodnak."

A ház asszonya sóhajtott. „Nekem is rosszat súg valami titkos sejtelem. Maradjunk ébren, míg megjön a reggel."

Szomorú virrasztás volt ez, több óráig tartó. Egyszerre megcsattant ott lenn a kapu zörgető kalapácsa, s messze hangzott a csendes éjszakán. Az asszony megrettent: „Istenem, jönnek!"

A szolga kitekintett az ablakon.

„Két férfi áll künn a kapunál. Megnézem. kicsodák?" Gyertyát gyújtott s kiment vele a lépcsőn. Néhány másodperc múlva felnyílt az ajtó s egy magas férfi lépett be rajta.

„Adolf, uram! — kiált az asszony s a férfi keblére borult, majd eltolja magától s hevesen suttogja, — mért jöttél ide? Elvesztél!"

„Végy erőt magadon, — monda Sterebeck — nem bírtam tovább elmaradni. A herceg kiáltványt bocsátott hozzánk, melyben a király szavát köti, hogy igazságos ítéletre számíthat, aki önként jelentkezik. Én hiszek a király szavának."

„Szerencsétlen! — kiált a nő — hát nem tudod, mi történt néhány óra előtt? Egmontot elfogták, Hoomot szintén — pedig nekik is meg volt adva a király szava, pedig kezükben volt a menlevél. A rettenetes herceg nem irgalmaz senkinek. Menekülj uram, mert meggyilkolnak, mint annyi derék nemest. Ha Egmont is fogoly: ki remélhet még kegyelmet?" Sterebeck e hírre megdöbbent.

„Ezt nem hittem volna. Ily arcátlannak nem képzeltem a zsarnok hatalmat. Jól van, menekülök, de csak holnap. Ezt az éjszakát itt töltöm, én és a kísérőm."

„Hát kísérőd is van?"

„Egy derék lelkész van velem: Tempis Frigyes, ki Antwerpenbe készült beteg anyjához. Lépjen be, barátom, házam menedéket nyújt önnek."

Mielőtt az úrnő kifejezhette volna aggodalmát, belépett a lelkész.

„Bocsásson meg, asszonyom, — mondja csengő hangon — hogy még én is tetézem gondjait, de férje akarta, hogy kísérője legyek."

— S a gyermekekre tekintve, kiket Sterebeck könnyes szemekkel szedett ölébe, folytatta: „Itt vannak az önök gyermekei, láthatják, ölelhetik őket. Öreg anyám, ki most talán a halállal kínlódik, még egyszer látni, ölelni szeretné fiát, — ne ítélje el asszonyom a gyermeket, aki neki ront a veszedelemnek, hogy anyja haldokló ajkaira búcsúcsókot nyomhasson."

Az úrnő kezet nyújtott az idegennek. „Hozta Isten nálunk, legyen meg az úr akarata, én megnyugszom benne."

„Ámen" — monda Tempis. Helyet foglaltak s rövid étkezés után beszélni kezdtek a menekülés módjairól, s megállapítván a tervet, nyugalomra dőltek. Az álom csakhamar elnyomta a kimerült üldözötteket. Hajnalhasadáskor fegyverzörej verte fel álmukból. A spanyol katonák körülvették a házat. Byssel Klaus vezette nyomra, ki egy dominikánussal a ház körül ólálkodva észrevette a hazatérőket s most elárulta magát, jótevőjét, megmentőjét. „Isten legyen nekünk irgalmas!" — sikoltja Anna felriadva. A gyermekek atyjukhoz futottak, hozzá simultak, mint akik nem akarnak tőle elszakadni. — „Rejtőzz el, Adolf, a ház nagy, nem fognak megtalálni, éjjel menekülhetsz."

 

15. 215

„Nem! Magad mondád, legyen meg az úr akarata. Én maradok és bevárom őket."

„Azt teszem én is", — monda Tempis.

„Én nem akarok elszakadni tőletek, — kiáltja Anna — veletek megyek a vésztörvényszékre. Öljenek meg engem is, csak gyermekeimet kíméljék"

Hatalmas döngetés a kapun, szakítja félbe szavait. Sterebeck kitekintett az ablakon. Ott voltak a ház előtt az Ulloa spanyol ezred katonái és a bámész népség.

..Nyisd ki a kaput, Ján!" — parancsolta a ház ura s nemsokára nehéz lépések zaja hangzott a folyosón. Az ajtót betaszították és egy spanyol kapitány, katonái kíséretében belepett a szobába. Amint meglátta az együtt levő csoportot, megdöbbenve állt meg. Meglátszott rajta, hogy amit látott, meghatotta a kemény harcost.

„Én vagyok, akit ön keres — segítette ki Sterebeck — s ez itt Tempis lelkész, barátom és ezek itt nőm, gyermekeim."

„Álba herceg parancsából mindnyájukat a vérbíróság elé kell vezetnem" — monda a kapitány.

„A gyermekeket is? — sikoltja az úrnő — hát mit vetettek azok? Mért kell őket bíróság elé hurcolni?"

„A herceg parancsa" — hangzott a felelet. „Menjünk" — monda Sterebeck.

Fegyveresek kisérték őket a piacon keresztül. A nép zúgott es békétlenkedett, de a kapitány dárdát szegeztetett. Így haladtak ők. Sterebeck átölelve vezette elaléló nejét, Tempis kezén fogta a két gyermeket, a harmadikat ölben vitte a dajka.

Elérkeztek a Cuilenberg-féle palotához, melynek terme már zsúfolva volt mindenféle emberekkel, úgy hogy a katonák csak nehezen tudtak utat törni közöttük. A palota udvara és lépcsője tele volt katonákkal egész az ülésteremig.

Egymást követték itt a szívszaggató jelenetek. Egymástól zokogva búcsúzó rokon és barát, atya és fiú, anya es leány. Sterebeokek-kel egyszerre más elfogott családokat is elővezettek. Az előterem tele volt mindenféle néppel.

Sokáig kellett várniuk, míg a sor rajok került. Végre a bejelentő kiáltotta Sterebeck és Tempis nevét.

„Tekintsetek rám, s vegyetek erőt" — monda a lelkész.

„Bizony vegyetek erőt, szükségetek lesz rá" — monda egy férfi, aki titkon Sterebeck mellé lepett — maga Álba herceg ül az elnöki széken.

„Meghalok!" — kiáltja Anna — „Adolf, szeretett férjem, soha se látjuk meg többé Isten szabad egét! Gyermekeim."

Az ajtó feltárult.

„Vádlottak lépjenek elő!" — monda egy durva hang, s a család belépett a tanácsterembe. Egy tágas, magas, fával burkolt s faragványokkal ékesített szoba volt. Egy hosszú, nehéz asztal keresztbe állítva a kandalló előtt. Amellett ültek: Luis del Bio, Jan de la Porta és Biere Ádám, egy németalföldi, kit azért ültettek a vérbírák közé, hogy az eljárásnak törvényesebb látszatja legyen. Magasan kinyúlva állt a nyomorú Vargas, kit erkölcstelenségei miatt Spanyolországból is kitiltottak: most az ö kezében volt a vádlevél. Mögötte állt két domonkos-rendi szerzetes fráter Athanazius és fráter Albarius. Jobbra az asztalfőn a nagy karos székben ült Álba Ferdinánd toledói herceg fegyverzetben. Lábait magas lovagcsizmák borítják arany sarkantyúval: hosszú nehéz kardját maga mellé támasztotta, míg tollas bársony kalapja az asztalra volt csapva. Nyaka körül ott csillogott az aranygyapjas rend aranylánca.

A herceg sötét tekintetet vetett Sterebeckre, ki legnagyobb fiát maga elé véve. annak vállára tette jobb kezét. Tempis elöl állt közel az asztalhoz, kezében a szent könyv. Átszellemült tekintettel nézett a távolba, mintha nem is érdekelné, hogy bírái előtt áll. A férfiakon szilárdság és önbizalom volt kifejezve. De Anna nem bírta kiállani Álba bazilikusi tekintetét s térdre roskadt, kis leánya karjaiba futott, míg a nagyobbik félig félénk, félig bámész tekintettel nézett a bírákra.

14. 215. ( Vége következik.)

 

A spanyol vérbíróság előtt. — Történeti vázlat. —

(Vége.)

— Szomorú, — monda a herceg tompa hangon — hogy önt, Sterebeck Adolf, itt kell látnom, mint a király ellenségét.

— Én soha se voltam ő felségének ellensége, — válaszolt a lovag nyugodtan és méltósággal—ha menekültem, tettem azt azért, hogy az igazságtalan bírák kezébe ne essem.

— Már az által is vétkezik, hogy kételkedik ö felsége bíráinak igazságszeretetében — monda a herceg. — No de elég, hogy ön a gueux-ökhöz tartozik, vagy tán nem tartozik?

— Igen a gueux-höz tartozom — volt Sterebeck felelete.

— Tovább! — monda a herceg spanyolul Argashoz.

Ez köhintett s elkezdte a védlevelet Ez is úgy hangzott, mint minden vádlevél. Ellenséges érzelem a királyi ház iránt, a gueux-ök szövetségében, az eretnekségre hajlandóság, stb.

-       Mit felel erre a vádlott?

— Semmi mást, mint azt, hogy a vád, mintha én a királynak ellensége volnék, nem igaz. Én a zsarnokság poroszlói és hóhérai ellen vontam ki kardomat, ugyanazt a kardot, mely Saint-Quentin mellett a királyért harcolt. Álba kezével intett. „Kopott mentség" — monda — tovább, Vargas."

Most Tempisre került a sor, őt csak eretnekséggel vádolták. — Itt van az én erős váram — kiált a lelkész, fölemelve a bibliát. Valamint a ti elődeitek egykor tűzhalállal fenyegettek, úgy kiáltok fel én is: Cáfoljátok meg, ami e könyvben foglaltatik, és én vezekelni fogok; de ha igaz dolog, amit ez hirdet: akkor nincs oly fejedelem a földön, akinek hatalma volna megtiltani, hogy ezt az igaz dolgot hirdessük.

— S te mégis a hatóság akaratával dacolva jössz az országba, - monda Álba. rettentő tekintetével mérve a papot. — holott az a könyv ott a kezedben azt mondja: Engedelmeskedjél a felsőségnek, melynek hatalma vagyon te feletted!

— Istennek inkább engedelmeskedjetek, mint az embereknek válaszolja Tempis.

— Halljátok, bírák kiáltja Elianus, a domonkosrendi szerzetes — halljatok,mit beszél?

Ezek azok a szavak, melyekkel ő lázadást hirdet. Ő egyike a leggonoszabbaknak. Hallottam a genti réten, midőn álruhában bejártam a szerencsétlen vidéket. Legyetek szigorúak iránta, és az iránt, aki menekülésére segédkezel akart nyújtani.

                      --  --  --  --

— Kegyelem! — kiáltja Anna leborulva — kegyelem neki!

— Gondoskodjék inkább gyermekeiről és saját magáról,—mondja a herceg: — bírák, várom az ítéletet.

Amint a berezeg kimondá, hogy ,,akarom!" a bírák nem mertek ellenszegülni. Fogság a legközelebbi terminusig Ez a „legközelebbi terminus" nem volt más formalitásnál, melyet azért gondoltak ki, hogy a bírói ítéletnek igazságosabb színt adjanak.

Mindnyájukat elhurcolták a városház börtönébe. Még különös kegyelemnek volt vehető, hogy együtt maradhattak, s hogy elítéltetésükig Jan hordhatta élelmüket hazulról. Elég hamar megszokták a börtönt. Ügyvédet kerestek védelmükre, de olyan vakmerő ember nem mutatkozott.

 

15. 231. (vége következik) Hetek múltak így. Egy este, amint Sterebeck és neje ott ültek a börtön ablakánál, és

amint az őrjárat épen elhaladt: láttak, hogy egy őrszem néma jelekkel magara akarja vonni figyelmüket, aztán lebocsátja hosszú dárdáját a annak hegyére egy darab papírt tűz, melyet felnyújt az ablakig.

 

                           -- --- ----

 

A városház földszintje, mely eredetileg nem volt börtönnek szánva, hanem csak hamarjában rendezték be annak, zsúfolásig túl volt tömve. Ahogy a többi börtönök, - egy kis zsákutcába nyílt. Egy őrszem is elég lett volna e helyen.

Most kiléptek a szabadba. Az utasításhoz képest jobbra fordultak a Severin utcába. Alig haladtak öt lépést, midőn egy ember útjukat állta.

— Árulás! — suttogta Tempis.

— Ján! kiáltja Sterebeck örömmel, felismerve hü szolgáját.

— Én vagyok jó uram! — válaszolt Ján, — most csak siessünk, egy szót se, előre!

Sietve haladtak tovább. A fordulónál két kocsi várakozott rajok, azokba beszálltak. Ján a bakra ült, míg a másikra magával hozott nejét ültette.

— Na most isten nevében! — kiáltja kibontva ostorát s a két kocsi megindult. A jó erős lovaknak köszönhetően így jutottak el a csatorna hídjáig. Itt ki kell szállni — mondta Ján, megállítva a kocsit. Valamennyien engedelmeskedtek s gyalog haladtak a szolga után, ki egy fahídon vezette őket keresztül, egy rájuk váró hajóra.

Mindnyájan beszálltak Éjféltájban megindult a hajó a menekülőkkel s elvitorlázott az északi tenger felé. Tíz nap múlva Hessels kapitány kiköttette a „Dorothea" hajót az angol partokon.

A lovag Jántól tudta meg, hogy egy spanyol katona volt az, ki őt felkereste, vele a szökési tervet közölte s őt a kocsikkal a kijelölt helyre rendelte. De csak is ennyit tudott mondani. Hogy mi módon sikerült egykori megmentőjét kiszabadítani, s mi eszközöket használt terve kivitelére, az soha sem jutott tudomására. Mert midőn később, jobb időkben újra megláthatta hazáját a Sterebeck család: Luis la Ronde nem volt található sehol s a lovagnak soha nem sikerült megmentője nyomát megtalálnia.

15, 232.  (vége)

 

 

 

 

 P. SZATHMÁRY KÁROLY

 

P. SZATHMÁRY KÁROLY: A kétszer elesett magyar király. (Történeti beszély.) 1856. 202,211, 218.

Részletek.

 

 I.

Azok a ragyogó kövek, melyek a fejedelmek koronáin csillognak, legtöbbször hasonlók azon harmatcseppekhez, melyek a kedves halottaink sírjára boruló szomorúfűz ágait ékítik.

Szomorú fény, szomorú dicsőség ez, mely alá a politika legtöbbször a kebel és élet boldogságát temeti.

Oh a természet azon nagy törvényét; „hogy egy helyen két test nem létezhet" a szív is követi s az a nimbusz, mely az uralkodók bölcsőit környezi, gyakran a sírig kizárja a lélek és élet valódi örömeit, melyeket Isten kegyadományul adott embernek.

Az 1440-ik év épp ily végzet-teljesen szomorú vala két uralkodó szívének, bár birtokosaik fejein a magyar és lengyel korona fénylett.

A meghalt Albert király 31 éves szép özvegye Erzsébet s a tűzvérű 16 éves lengyel király 1-sö Ulászló voltak ezek. 31 éves nő, 16 éves férfiú s a végzet mégis férj- és úrnővé akarja egyesíteni őket.

A magyarországi rendek elismerik a szép, özvegy királynő trónjogát, de hozzá tették, hogy e pillanatban, midőn a keleti vad ellenség végpusztulással fenyegeti a hazát, a női karokat nem tartják elég erősnek a csapás elhárítására s nyakasan követelték, hogy a még gyászát le sem vetkezett királynő, ki azon felül magzatot horda szíve alatt, férjet válasszon magának.

Magyarország tekintete Ulászlóra esett, a fiatal lengyel királyra, kiről minden oldalról dicséret hangzott.

Lengyelország tekintete a magyar koronára, melynek a lengyellel való egyesülésétől a kereszténység megmentését, az egyedüli üdvöt feltételezi.

S hiába veti a szerencsétlen királynő, hogy még le sem peregtek megholt férjéért ejtett könnyei; még nem is tudja, ha nem ajándékozza a királyt az országnak; hiába menté magát a fiatal lengyel király korkülönbség- és természetellenességgel: itt mint ott, meg kellé hajlani a közjónak, s a népek kívánságának.

És a mit az özvegy királynőnél szükség és fenyegetés, ugyanazt eszközli a lelkesedés az ifjú királynál is.

Magyarország követei megindultak, hogy eljegyezzék Lengyelországot, bár a két kormányfő szíve „igen" helyett, határozott „nemet" mondott.

Erzsébet csak anya volt már s e házasságtól a leghatározottabban idegenkedett s a szűzies érzelmű királynővel a politika épen kérői szerepet játszatott.

A királynő leány-gyermeket remélt s a vas sors előtt meghajolni tanítja szívét, — de még Krakkóban voltak a kérő követek, midőn váratlanul és épen út közben fiúgyermekkel ajándékozta meg a végzet.

Az anyai ösztön sugallata kevés nappal a gyermek születése előtt tevékenységre ösztönözte Erzsébetet; így történt hogy Sz. István koronáját kezére kerítve, igyekezett Bécs felé, hol a csecsemőnek támaszt nyerni remélt.

S midőn a szerető anya fiúmagzatát végre karjain tartá; midőn a reményeket, melyeket oly soká és oly nagy vággyal táplált szívében, végre teljesedésbe menni látta: az eddig gyönge engedékeny nő oroszlánná vált, mely a barlang száját, mely gyermekét rejti, minden erőszak ellen megvédeni kész.

E közben a fiatal lengyel király lemondott az édes álmokról, melyeket fiatal vére és élénk lelke oly rózsás vegyületben szőttek s annyi szép szóra, intés és fenyegetésre végre elhitte, hogy a nagy Isten öt csakugyan a kereszténység s a magyar-lengyel nemzet vértanújául szánta.

Reszkető kebellel ment ki az utolsó csöndes este Krakkó egyik távol eső utcájába, hogy Lenkájának, kinek öt többet látnia, szeretnie nem szabad, örök „Isten hozzád-ot" mondjon.

Az ifjú király szeretett már és pedig az első szerelem salaktalan érzelmeivel s az ifjú kebel, forró tüzével. Országainak tanácsa, a püspökök és öreg nevelője rábeszélései azonban nemes lelkében sokkal fogékonyabb anyagra találtak, hogysem ö, ki hazáját és nemzetét a lengyelek saját csaknem fanatikus föláldozásával szerette, a nagy eszme által el nem ragadtatott — s életboldogságát a közügynek alá ne rendelte" volna.

A kis Lenka pedig, egy lengyel birtokos egyszerű leánya, ki csak Wladislawot a krakkói tanulót szerété, mit sem tudott a király felöl, s a kis kert hátsó ajtajánál csak az iskoláiból megtérő kedvest vára.

Tizennégy éves lehetett a kis leány, a lengyel hölgyek szépségének minden bájaival. Világoskék szemeiben elérhetetlen vágyak ábrándja égett, szép homlokán, nemes vonású arcán a nemesre és nagyra törekvő lélek nyomait horda s a könnyen hevülő ifjú király mellé ép illy szőke hajú, angyali jóságú teremtés illett.

Hetekkel ez előtt nem is volt boldogabb pár a nap alatt s hetekkel később nem érzett nagyobb fájdalmat szerető szív, mint az ifjú királyé. -- -- --

Még nem volt tisztában magával, hogy mit mondjon a szerető gyermeknek, ki hihetőleg most is szíve dobbanása után számítja a percet, melyben Wladislawja megjön; nem tudja, miként fejtse le a hószín karokat, melyek beléptére oly gyermekies testvéries ártatlansággal fűződnek fekete bársonyra hulló szőke hajcsigái körül.

— El kell hagynom öt, — ezt megmondhatom neki. Sokáig nem fogjuk látni egymást, ó ez már maga is annyi fájdalmat fog okozni! Hátha még azt tudná, hogy szíveink közé két ország hegyei és völgyei tolulnak s mi ezeknél is nagyobb, két nemzet koronájának csillogó kövei?

De miért repeszszem szét a szelíd gyermek szívét? Mit használ tudnia, hogy a holnapi nap két hon királyát látja bennem? -- -- ---

 Én távozom ismeretlenül és ö mit sem fog rólam hallani többé. Talán megemészti a bánat, de reménye mégis fennmarad s ez addig táplálhatja, míg a másik segéd a feledés el nem érkezik. Miért fosszam meg ez utolsó támaszaitól is?

Ily gondolatokkal közelgett Ulászló a kisded kerthez, mely eddigi boldogságát rejti bokrai között. Fölhevülésében észre sem vette, hogy távolról egy egészen fekete selyem köpenybe burkolt férfiú követi, kinek négyszögű lengyelsipkája alól tisztes hó színű fürtök omlanak alá.

Lenka gyermeki örömmel fogadja kedvesét s nem sokára a kert bokrai fedték el a szem elöl a boldog párt.

Mit nem beszéltek? azt mi nem hallhatjuk, de annál nagyobb figyelemmel kíséri suttogásaikat az említett ősz férfiú, ki kétszer háromszor elmegy a kis kert előtt s a mondott szavakból úgy látszik egyet sem akar elveszíteni.

Fejét gyakran előre nyújtja, s ilyenkor kitűnik a szép agg patriarchális arc, összefolyó bajusz és szakállal, mellyen az elérzékenyedés és a bánat ülnek.

Már leszállt az est s a teli hold tányérja emelkedett az ódon város tornyai felé, midőn Ulászló a kertet elhagyá.

— De holnap látlak még ugye édes, édes Wladisláwom? Jer el még egyszer meglátni a szegény Lenkát, kitől mint mondád oly hosszú időre távozol.

— Eljövök, ha megtiltanád is, látnom kellene még egyszer téged kedves leányka — monda a könnyező leány parányi kacsóit tartó király.

— Es oly hosszan fognak ez úttal a szünnapok tartani?

— Igen hosszan. Ó nem szünnapok lesznek ezek nekem egyetlen kedvesem, de a fáradalmak, nélkülözés és föláldozás, szenvedés dús napjai, évei.

— Te rejtélyekben beszélsz. Mit beszélsz itt évekről? — vág közbe rémülten a leány.

Légy nyugodt. Nem éveknek tetszenek-e neked is az órák, midőn Wladislawodra várakozol? Nap és hold járása — hiszen magad mondád — kétszer oly hosszú az én távol létemben s százszor oly rövid, ha veled vagyok. Légy nyugodt. Töröld le könnyeidet. Téged szerettelek, szeretlek s bármi történjék az életben veled, vagy velem, szívem mást szeretni nem fog soha.

— Tehát holnap —

— Ez órában még egyszer Isten veled: Tedd, hogy nyugodtabb légy, és hogy kétszerte fájdalmasabb ne legyen az elválás tőled. Isten veled, Isten veled!

Még egy ölelés egy forró kézszorítás, s az ifjú lovag, festői bár sony öltönyében a kis nyuszt-prémü lengyel sípkával fején, délceg léptekkel haladt tova. ---  ---  ---

Lenka szemei még mind a tájra valának függesztve, merre szeretett ifja távozott. Lelkével még mind látta öt.

Merengéséből egy jéghideg kéz érintése ébreszti föl, s a kellemetlen érzést a rettenet egy sikoltása követé.

Vissza akart vonulni, de az agg férfiú, ki a kerítés egyik kiálló vége megöl lépett elé, gyöngéden fogta meg kezét s jóakaró résztvevő szemekkel tekinte reá.

Ily arc, ily tekintet minden félelmet eloszlat.

— Mit se félj, gyermekem. Pár szót mondandók neked. Itthon-e atyád?

— Még nincs. Ez időben egy jó barátjánál szokott mulatni. Utána küldök.

— Nem, gyermekem. Véled és különösen véled akarok beszélni. Majd később atyáddal is értekezhetünk.

Lenka megdöbbent. — Mit akarhat véle e tisztes agg épen e percben és ily komoly hangon?

— A dolog, miről véled szólani akarok, igen komoly. Ne rettenj meg, gyermekem Tekints úgymint atyádat; mert az is vagyok a szó nemesebb értelmében. Először is azt kérdem, — de őszintén szólj, — mióta ismered a fiatalt, ki e percben vett búcsút tőled.

— Már két hó óta, — szólt remegve a leányka.

— Igaz, monda magába az agg férfiú; ennyi ideje lehet, hogy néha kimarad! — És szólt-e neked szerelemről?  No, ne pirulj el; faggatni nem akarlak; a dolog fontos, valót akarok hallani.

Az agg férfiú szavai jóakarat mellett szilárd és parancsoló hangúak voltak, s Lenka szemeibe, ki az első kérdésre fülig pirult, könnyek szöktek föl. Előérzete megsúgta neki, hogy szerelmét vész fenyíti, de szíve sokkal bátrabb és nemesebb volt, hogy sem az igazat el akarja tagadni.

— Igen, uram, megvallom, mi szeretjük egymást; de szerelmünkben egyetlen oly érzelem sem támadt, mellyért pirulnom kellene.

— Jól van, gyermekem. Nemes és széplelkű leányka vagy; sem te, sem ö benne nem csalódtam. De szólj csak, nem szólott-e ö valamit származásáról, szülőiről? — Keveset. Régi nemes családból valónak monda magát s nemes szíve és még nemesebb arcza könnyen elhitethetek azt velem. Nem remélem, hogy e tekintetben meg akart volna csalni.

— Nem, kedves gyermekem, szerencsétlen leánykám, ö igen is régi és nemes családból való, a Jagellókéból!

— Nagy Isten! sikoltá Lenka; ö királyi vér, királyi herceg.

— Nem, gyermekem. Az idő rövid s gyönge szíved iránt kimé-lettel nem lehetek. Erősítsd magadat, ö a király ő felsége maga!

Lenka hó-halvánnyá lőn, s eszméletlenül hanyatlott az agg férfiú karjaiba, ki gyöngéden foga föl s egy közel gyöpp szalagra fektetve, a kert hosszában a csinos kerti lak felé ment.

Pár perez múlva egy éltes férfiúval jött ki onnan.

— Mit mond főtisztelendőséged? monda felindultan a nemes, lehetséges volna?

— Kétségkívül; saját füleimmel hallom ártatlan szerelmek szavait s magam kísértem idáig az ifjú királyt. Ha gyermekedet és hazádat szereted, itt férfias tettre van szükség. Igen, Micisláw, a leányt el kell távoztatni.

— Jól van, püspök ur; de hova? A királyoknak millió szemük van.

— Oly helyre derék férfiú, honnan, ha meglátná sem szabadjon kivennie; oly helyre, melynek szentségét előbb megsértheti az utolsó rabszolga, mint maga a király.

— S e hely?

— A zárda, a kolostor falai.

— De ily ifjan, ennyi élettel, ennyi szerelemmel?

— Fájdalom meg kell lenni. ---  ---  ---

Szemeire könnyük tolultak — monda a püspöknek szólított — mi jele, hogy a fájdalom fölolvadt s az eszmélet visszatér. Hagyj pár percig egyedül véle Miciszláw.Az atya tiszteletteljesen hajlott meg s visszavonult; az őszpüspök pedig oda hajolt a leánykához s hideg kezét megfogván megszólitá:

— Térj magadhoz jó gyermekem. Egész erődet össze kell szedned, hogy a reád mért csapást elviselhessed. (Folytatás következik: 211 , 218.)

 

                     ----  ----  ----   ----

 

222. oldal  (vége)

1455 júliusának legforróbb napjai voltak. A lég ragályos elemekkel volt megvesztegetve; a hőség oly nagy, hogy az eb árnyékban is kivetette nyelvét s a kisebb patakok teljesen kiszáradtak. És e napokban történt a magyar és török sereg halálos küzdelme Nándornál.

Jul. 14-én történt a török hajók megsemmisítése s 21-én a fő roham, mely később véletlenül, vagy inkább Isten akaratából nagyszerű ütközetté nőtte ki magát.

A védelmet Hunyady és Kapisztrán vezették. A vert csata részletei már annyiszor leírattak, hogy annak dicsőségével a szenvedett veszteségeket nem akarom elfödni.

Tudjuk, hogy miután az ostrom visszaverése sikerült, Hunyady parancsa ellenére egy kis csapat az üldözök nyomában volt s a mellől semmi jelre nem akart tágítani. Betört a török sáncokon a szultán sátráig nyomult elő, úgy hogy az udvari népségnek is csatába kellé vélük ereszkednie.

E vakmerő lovagcsapatot egy nyúlánk fekete vértű lovag vezette, ki szándékosan látszott a halált keresni. A merész roham sikerét látván a hadvezérek, Isten intésének tárták azt s a várból teljes kirohanást intéztek. A győzelem tökéletes volt. A szultán a fekete lovag által pártusában megsebezve futott, minden tábori készletét és ezer meg ezer halottat hagyván a vérázott földön. Ez azonban nem történt áldozat nélkül. A vakmerő csapat, mely a sátrakig betört volt, a későn jött segítség megérkezésére egy lábig levágatott. A sötét vértű lovag ott feküdt halott-halványán s egy keresztes vitéz által Kapisztránt kereté. Az ősz pap egyházi öltönyében s a kereszttel kezében érkezek oda.

A haldokló intett, hogy hagyják magára az ősz pappal.

Én Ulászló vagyok — monda aztán törthangon — remélhetem-e szent atyám, hogy kétszeres halálom által letörlöm a veszély vádját, melyet egykor könnyelműségemmel okoztam? Az agg lelkész nem titkolhatja el meglepetését és bámulatát. A vallás szavai bocsánatot hirdettek ajkain.

— Isten bocsánatát bírom már — monda tördelt hangon a haldokló király — de hazám és Hunyady? . .

— Nincs oly szív, mely nemes föláldozásodat tudva téged vádolni merjen.

— Köszönöm — köszönöm—folytatja a haldokló — Kilétem maradjon titokban. Szent fogadást tettem, hogy mint egyszerű harcos halok meg. Isten veletek! Hazám, nőm, gyermekem.

E szavakat már kiomló vérébe hörgé a szerencsétlen, hontalan király, s nem volt többé.

E percben érkezett oda Hunyady.

— Nagy Isten! kiáltja a halottra tekintve - ha a föltámadásban hinnék, e hullát Ulászló királyénak tartanám.

— Bár ki lett legyen ö — monda a derék ősz — adjunk hálát a mindenek Urának, ki öt győzelmünk kivivására küldé s imádkozzunk e sokat szenvedett életért.

Fáradt szemgolyói szomorúan kisérték a lenyugvó nap fénygolyóját. Talán előérezte, hogy pár nap múlva ö benne is egy nap nyugszik le a kereszténység és magyar nemzet egéről.

                         *  *  *

Ki tudja mi lett a kis család sorsa a spanyol hegyek virágos völgyei közt?

Talán kivesztek mindannyian; talán mint egyszerű földműves szántogatja földjét a szerencsétlen király szerencsésebb maradéka.

Ki számolhat a csepp vízről, mely a tenger hullámai közé esett? Istenen kívül, ki áld és sújt; aláz és magasztal? 

 

 

 

P. SZATHMÁRI KÁROLY Az ország titka.

Történeti beszély 1859. 110-258. Részletek

 

1859. 110. Mily vidám, mily boldog volt még akkor Erdélyország!

Az a tarka keleti faj még élt; még nem borította komoly színű sötét posztó a magyar vállait; pezsgett, zajgott a nemzeti élet, mely reményeit egy büszke ifjú törzshöz köté, melyből jövőre a boldogság és béke terebélyes, árnyas fáját hitte felnőni.

Valóban az akkori és későbbi Erdély között oly nagy a különbség, mint egy regényes táj nyári és téli látképe között; akkor minden eleven, minden tarka, minden vidám; a réten ezer virág; a virágos bokrokon ezer ékes tollu dalos madár: most minden szomorú, minden egyszínű és komoly; a mezőn halotti fehér ing s a tarka dalosok helyén barna hollók, károgó varjak serege.

Élt, igaz, némi előérzet az emberek szívében, mely a kis hazának sötétebb jövőt jósolt. Búskomorságra hajlott az öreg Apafy Mihály, s neki, ki egykor egész német csapatát a pad alá itta, kezdett a veder bor megártani. Hanyatlott a derék fejedelemnő drága egészsége is, s nem egy ember sejté, hogy azon valami rejtegetett fájdalom, emésztő férge rág. Teleky, Bethlen Miklós fennhordták még fejüket s a két úr hazafiságában erősebb volt a hit, hogysem valaki az ideig az ország sorsán kételkedhetnék, míg e két ember vidám tud maradni.

A Leopoldi kötlevél már megvolt és sok szépet ígért; többek között az ifjú Apafy Mihály megerősítését is: de hogy minő föltételekkel eshetik az meg, ez volt az ország titka, melyet a fejedelmi páron kívül csak Teleky és Bethlen tudhattak.

Így állván a dolgok, a fiatalság s még az öreg urak legtöbbje is átadta magát a hajdani szép idők kedvtöltéseinek s a régi jó kedvű fejedelmi esték, fényes és mégis családias menyegzői ünnepélyek, nagyszerű hajtóvadászatok egymást érték, utat engedve azon kedves kötelékeknek, melyek Erdély nemességét a nemzeti fejedelmek idejében, valósággal egyetlen nagy családdá fűzték

---  ---  --- 

 

1626-ban apr. 7-én köttetett Gyarmaton az ismeretes gyarmati békekötés, melyet a törökök részéről aláírtak a budai és egri küldöttek, a német császár részéről Eszterházy Miklós, Frangepán Miklós, Altheim, Kurtz és b. Gallern; Bethlen Gábor részéről pedig Kamuthy Farkas, Toldalaghi Mihály és Borsos Tamás.

 

1859. 122. E közben a szarvas könnyű lábai átröpülték a tért, szétrúgták a tűzhöz állított edényeket s a gyors állat a sátrak között tovatűnt.

A leányok szaladni kezdettek; de még csak néhányan jutottak a tisztásabb kikötőbe, midőn a cselédek között nagy sikoltozás támadt, melyet azon rémület okozott, hogy most a tisztáson egyszerre egész csoport vad jelent meg: nyulak, őzek, szarvasok csapatja, s ezek között pár csinos vadkan is; és e szép társaság egyenesen és elvakultan a konyhák felé tartott ---  ---  ---  ---

— Klárám! kedves Klárám! — kiáltja, s a két egymást forrón szerető nővér egymás karjaiban feküdt.

Nagy volt az Öröm mindenfelé.

Az elejtett vadak nagy halmazban feküdtek a tisztás közepén; a rögtönzött asztalokra fehér abrosz teríttetett; a pincetokok, egymásba-járó poharak előhozattak s az ifjú herceg erdélyi kék-sárga-vörös sátrából egészen kinyúlt a hosszú asztal vége.

A két Bethlen: Gergely, Katalin atyja és Elek, kik közöa sátoruk elé heveredtek, a mentő fejedelem elé siettek, ki kézen fogva vezeté vissza Katalint.

Vége hossza nem volt a sok hálálkodásnak, miközben Katalin a szeretetet, mely talán-talán már mást illetett, a Klárától neki ajándékozott kis özecskére pazarolgatá.

Távolabb egy zöld sátor előtt hevert bozontos medvebőrön Bethlen Miklós. Közelében második neje, Rhédey Júlia s anyjának hasonmása, a kis Juliska ült.

— Hogy hálálkodnak Apafynak — mond a nő. Még bizony reávarrják leányukat a hercegre.

— Az pedig soha sem fog megtörténni — mondja határozottan Bethlen Miklós.

— Miért ne történhetnék? A leány szép s a herceg, úgy látszik, epedő szemeket vet reá. Sokkal jobb is, ha országbelit hoz, mintsem úgy járjon, mint Bethlen Gáborról beszélted.

— Már hiába; ez mégsem történhetik meg.

— De hát ugyan miért nem ?

— Ez az ország titka! — fejezi be sóhajtva Bethlen.

(Folytatása következik.)

 

1859. 135. (.Folytatás.)

A tilalom.

Még egy vihar csapott át a kis ország fölött s annak férfijait kevesebb reményűekké, szerencsétlenebbekké igen, de okosabbakká nem tette.

Az egyiptomi tíz csapás a fejedelemnő halálával kezdődött, kinek lelkét a Bánffy s Béldi-féle esetek, az örökös küzdelem megtörték, azon nő, ki sok ideig minta hon és férje őrangyala az ármányok kígyó-fejét csapkodá; élte hanyatlatán (sic), talán épen e rögeszmével küszködvén, palotájában a legyek kiirtásával ölte idejét.

Szomorú volt látni, amint egyik szobából a másikba ment, arany szövetű sáljával a falon és bútorokon megült legyeket csapkodva. Az emberek mély bánattal, szomorúsággal tértek ki előle.

Apaffy az őt támogatott oszlopot kidőlni érezte s fejét még nagyobb búbánatnak adá, mi rendesen erősebb boritalban szokott nyilatkozni.

De bánat és bor neki is megártottak s midőn Bornemissza Anna behunyta szemeit, az öreg fejedelem is fél-őrületbe esett s nejét nemsokára követte a sírba. A sorskerék még egyet döccent s Teleky, a hatalmas miniszter is kidőlt; elesett, eltapodtatott a zernyesti (sic) ütközetben!

Sajnálom, hogy ezen szomorú dolgokat el kellé mondanom : de nem volt más út tudatnom, miként lön árvává ifjú Apafy Mihály.

Most más emberek léptek az ország és események színpadára. Bánfy György kormányzó lett; Bethlen Gergely ország tábornoka, Bethlen Miklós kancellár s igy tovább. Sok, igen sok ember kellett arra, hogy azt az egy helyet betöltse, melyet Teleky halála üresen hagyott.

Árva ApaíFy Mihály még nem volt teljes koru; névvel maga Leopold császár, s mint helyettesek, a buni (sic) Bethlenek lettek gyámjaivá.

Most tehát három párt képeződött. Egyik az országé, mely Apafyban leendő fejedelmet remélt; másik saját magáé, mely Apafyt fejedelemnek akarta, hogy hágcsóul szolgáljon saját magának, s a harmadik viszont saját magáé, mely Apafytól semmit és mindent másunnan várt.

Az elsőnek fejéül Bethlen Miklós, a másodiknak Bethlen Gergely és Elek; a harmadikénak Bánfy György tartalék.

Igy állottak a dolgok, midőn egy estvén Gergely és Elek urat a küküllői kastély egyik ódon teremében együtt találjuk.

A gyertya kanóca hosszura nyúlt már; a két öreg ur pipája kialudt s a füsttengerben, melyet kevéssel elébb magok körül árasztottak, csak alig lehet gondolkodó arcaikat kivenni.

— Erős lánc kell itt — mondja hosszasabb szünet után Elek ur, mely minket a felszínen megtartson. S erre legjobb volna, ha a herceg Katát elvenné.

— Azt gondolod, hogy leányomat ilyesmiért feláldozom? — mond tüzesen Gergely ur.

— De hátha az nem lesz áldozat? Én még a múlt évi  tóvadászaton észrevettem, hogy a herceg leányodra szemet vetett.

— De a leány?

— No azt bátyám jobban tudhatja.

— Mi a hercegnek gyámjai vagyunk. Mit mondana a világ? Azt mondanák, a két gyermeket összekerítettük.

Elek ur elgondolkozott; mély csend állt be.

— Erre is van mód! — szól végre Elek ur, s várta, hogy Gergely ur kérdést tegyen ; de az makacsul megmaradt hallgatásánál; azért a szót újra ö vette fel.

— Fiatal embereknél ilyes dologban, minden lépés fordítva üt ki. Ajánlat idegenkedést, tilalom közeledést szül. Meg kell tiltani a leánynak, hogy közeledni engedje az ifjút magához; Apaffynak pedig egyenesen megmondjuk, hogy rosszaljuk, ha a leánnyal szóba ereszkedik. Ekkor bármi legyen az eredmény, minket sem a világ, sem a gyermekek, sem lelkiismeretünk vád alá nem helyezhet. Megtettük, mit teheténk, a többiről mossuk kezeinket.

— De Katát Bánfy György kéri.

— Mondja bátyám, hogy a kisebbiket nem adhatja a nagyobbik előtt. Bánfynak mindegy, akármelyik.

-Nem hiszem. Az asszonyok mondják, hogy Kata iránt szenvedélyes szerelemmel nyilatkozott. Magának nőmnek tett erről vallomást.

— De mikor Apafy meg Katát szereti és Kata pedig őt. Ezt én bátyámnak mint bizonyost mondhatom. E szavakat Elek ur sokkal több hévvel monda, mintsem különben bátyjával beszélni szokott; bár az időkülönbség bátya és öccs között alig volt 5—6 év. De igy voltak ez időben még a testvérek nevelve.

Azért a mondott szavaknak Gergely ur is több értelmet tulajdonított, mint a mennyi ki volt mondva.

Gergely ur lecsapta fontnyi tajtékpipáját s ingerülten kérdé:

— Ugyan honnan tudnád ezt oly bizonyosan?

— Honnan, bátyám? — kérdi Elek felkelve és az ablakhoz lépve, melynek szárnyait hirtelen föltárta. Nézzen csak bátyám le ide a kertbe.

A küküllői négyszögű várkastély alatt máig is százados gyertyán- és szilfák rengették koronáikat. Most, elöntve fölülről a teli hold ezüst sugaraitól, alant misztikus homályú árnyat terjengettek azok, melyből csak a jó rendben tartott sétaút porondja sárgállott k.

— Mit lát oda lenn bátyám? --  ---  --- 

 

146, ----   ----   ---

160. (vége)

Bethlen Kata széttépett koszorúval feküdt párnáin, melyek kifolyt könnytől valának nedvesek. De ajkai mosolyra valának nyitva álmában; talán azon boldogságról álmodott, melyet épen örökre elveszített.

Apaffy Mihály nehéz betegségbe esett; még fel sem lábadozott abból, midőn a ballépés eredményéül az udvartól következő leirat érkezett

 

„A házasság megengedtetik, de meg nem áldatik. — Apaffy oly ágyba feküdjék, minőt magának vetett. Az udvar bensöleg örvendhet, hogy Apaffy a császár megvetésével, magát a diplomában igért örökösödés alól fölmenté." Ez volt az ország titkának megfejtése.

 

Alig hagyá el az ágyat, melyhez betegsége szegezte, midőn uj parancs érkezett, hogy „sub honesta custodia" felszállittassék. Fel is ment, özvegyen hagyva menyasszonyát, ki pártáját mindörökre megtartá, s Bánfinak csakugyan Klárát kellett elvennie. Apaffyt sem lehetett többé házasságra venni; bár az első természetesen könnyen megsemmisíthető lett volna. Ez már kettőjük sziv-titka volt. Így hervadt el a két nemes ifjú sziv, egyetlen eszméért, melyért áldozatul estek, anélkül, hogy azt győzelemre emelhették volna.

 

 

 

P. SZATHMÁRY KÁROLY: A MI CSELÉDEINK. Rajz. 1885. 494.

Ma már valóságos nyelvbúvárlati értekezést kellene róla írni, hogy a „cseléd” szó miért hangzik oly rokonszerűen a „család” szóval. Még csak egynehány évtized előtt is mindenki tudta, hogy e szórokonság értelme az, hogy a cseléd a családhoz tartozik. Ott nyerte neveltetését, munkaképességét és nem is szokta annak körét elhagyni, csak akkor, amidőn ő maga is külön családot alkotott, — néha még akkor sem.

A mai világ elhagyta ezt a régi jó szokást és eredménye mi lett? Hogy az ország legfelsőbb bíráját is idegenül felfogadott hónapos cseléd gyilkolta meg, hozzá hasonló társaival.

A régi jó cselédtartási szokás az egykori hűbér-rendszerből származott. A fejedelem legbelsőbb cselédeit a főurak gyermekei képezték; ezek cselédsége a köznemesi rendből telt ki; a tekintetes urak pedig jobbágyaik gyermekeit vették házukhoz s nevelték vallásos, becsületes és munkabíró emberekké.

A mi cselédeink a 20-as, 30—40-es években is még mind ilyenek voltak: valódi tagjai a családnak, kik nem húztak ugyan magas bért, de ahelyett tisztességes ruházatot és kiházasítást nyertek. Mi, gyermekek ragaszkodtunk hozzájuk és bíztunk bennük, mintha rokonaink lettek volna; ők pedig ragaszkodtak a családhoz; a legritkább esetben hagyták azt  el s még házasságuk után is el-ellátogattak hozzánk. Egyik gyermekeit mutatta be, másik  üdvözölni jött szüleinket, s ha jobb sorsra jutottak, nekünk gyermekeknek még néha ajándékokat is hoztak, saját termelésű gyümölcseikből.

Mindannyiak közt, kikre emlékezni tudok, legnevezetesebb egyéniség volt József, a mi pokróchegyi vincellérünk. Vezetéknevét nem tudom; mert sohasem neveztük másképp, csak Józsefnek: de annyi bizonyos, hogy József igen nevezetes egyéniség volt. Én már vénembernek ismertem még a 30-as években s bár még azután 30 esztendeig élt: egész addig, míg László bátyám el nem temettette, sem arcában, sem katonai tartásában, sőt még öltözetében sem változott. Azt hiszem, atyám is örökölte nagyatyámtól.

József történeti egyéniség volt: kiszolgált három kapitulációt; részt vett I. Ferenc császár francia háborúiban; ott volt Lipcsénél, a nemzetek harcában Napóleon ellen, honnan kis keresztecskét és káplári rangot hozott haza; húzta is az obsitosok garasát mind halálig. Járt Olaszországban is, megtanulta az olasz nyelvet és a macskaevést; azért sok macskát is tartott a pokróchegyi vincellérházban, s ha valamelyik macska fazekat tört, vagy más valami kárt, hűtlenséget követett el: József gazda rögtönítélő bíróságot tartott fölötte s megette pecsenyének. Olaszul még dalolni is tudott és mintha most is fülembe zengene: «Carolina bella donna, semper var de la finestra».

Hát még mennyit tudott beszélni az ő hadi viszontagságairól és élményeiről! Könnyen kimentette az osztrák és német hadvezéreket, mert nagy Napóleont bűbájosnak tartotta s a kapások és a mi álmélkodásunkra akárhányszor elmondta: miként látta a nagy császárt tojáshéjban fölemelkedni a harctér fölé, honnan könnyű volt neki megtudni az ellenség állását s a szerint intézkedni. A jámbor bakancsos bizonyosan valami léghajót látott, mellyel a francia háborúban már akkor is tettek kísérleteket. Hát még Olaszországban, Milanóban és Veneciában, milyen templomokat és palotákat látott; csupa arany és márvány volt ott minden; s mikor ezekről elkezdett beszélni s a kapásoknak elmondta, hogy csak egy templomon annyi torony van, mint az egész vármegyében és pedig mindannyi márványkőből: a szegény oláh jobbágyoknak nyitva maradt a szájuk. Tisztelték is mint egy orákulumot; minden ügyükben tőle kértek tanácsot, melyet meg is tudott adni.

De mi gyermekek is megbecsültük és szerettük, minek különösebb oka az volt, hogy József nemcsak bámulatos dolgokat tudott beszélni, hanem mint fúró-faragó ezermester, kalitkákat, csörgettyűket, kerepelőket faragott; el tudta fogni a kis rókát, mókust s a Magura minden szárnyas állatát, melyeket azután vasárnaponként ajándékul hozott nekünk.

Ezermesterségének mint szőlőpásztor is nagy hasznát vette; mert a mi cseresznyéinket, azt a jó ropogóst és hólyagost, sohasem pusztította el a rigó. József a hegyormon álló gyümölcsfákra olyan kerepelő és kalimpáló gépeket állított, hogy azok minden széllebbenésre nagy zajt ütöttek, hogy a szegény madár azt sem tudta, hová bújjék el. Ráadásul aztán ott volt még a kézi csengettyű, a követő parittya és a puska is; mert József a puska készítéshez is úgy értett, mint akármely puskaműves.

József egész életében ott lakott a pokróc-hegyen, hol a keresményéből a mienk mellett magának is vett egy kis szőlőt, melyen szüretelő házacskája is volt. Drága emlékű hely ez nekem, mert 1849-ben, midőn mint volt honvédtisztnek az üldöztetés elől menekülnöm kellett unokatestvéremmel, Kovács Ferivel együtt, az egész telet az ő kis kunyhójában töltöttük; ő hordta számunkra a tüzelőfát s a városból az enni és olvasni valókat.

József csak vasárnaponként jött le, mint mondani szokta «rapportra» az udvarba. Jöttének már előre örültünk: tudtuk, hogy mindig hoz számunkra valamit; nyárban pompás cseresznyét, kajszin barackot, ősszel szőlőt, többnyire pompás muskotályokat, s télen diót, gesztenyét, vagy madarakat; mert ő nem szokott üres kézzel járni.

Ekkor aztán meg is tette atyám előtt jelentését amúgy katonásan; kitisztogatta atyám ruháit és pipáit s fizetését kikapva, vidám szívvel tért haza. Azt hiszem útközben hamarább betért a korcsmába, mint a templomba; mert bár egy pohár pálinkácskát adtunk mindig neki, nem vetette ö meg a borocskát sem, ha délelőtt is jutott hozzá.

József kis termetű, nap-barnította emberke volt; izmai erősek mint a vas és oly könnyedén ment fel a hegyre mint a nyúl. Vasárnapra mindig kiborotválta magát szépen; még bajuszát is megnyírta ollóval. És ennek a kis embernek nagy hatalmát leginkább az mutatta, hogy nem csak szőlő és erdő felett uralkodott, hanem az ő kedves élete párja felett is, pedig az két akkora magas volt mint ő.

József né — mert igy neveztük — vézna, de csontos cigánybarna asszonyság volt s férjét állítólag nemcsak termetre múlta fölül, hanem rangban is. Állítólag, mondom, mert néha ládája fenekéről egy régi írást vett ki, melyből kitűnt volna, hogy nem épen utolsó származású ; sőt — igaz, nem a legtörvényesebb úton — egy erdélyi grófi-család kék vére folyik ereiben; volt is benne egy kis családi hasonlatosság.

De azért a gróf-kisasszony kapált és teljesített minden férfi- és női munkát; még igen jól emlékezem, midőn leesett a cseresznyefáról, s ha az alsóbb ágak fenn nem tartják, bizony igen rosszul járhat.

Férjével egész év folytán olyan jól éltek ott az erdei magányban, mint Philemon és Baucis; de az új boron rendesen összevesztek és kis termetű férje ősi olasz szokás szerint rendesen fülét hasította be.

Az öreg pár ott ette le életét a Magura völgyében s gondolom mindkettőt bátyám temettette el.

Igen tekintélyes egyéniség volt Gábor, az öreg béres is. Szép, erőteljes barna férfiú volt, kinek a szép ökrök képezték büszkeségét. Munkaidőn egész héten kinn is ült a mezőn; csak vasárnap jött be tisztát venni.

Az ostorosok fölött határtalan hatalmat gyakorolt és szuverén jogait ezek nem is vonták kétségbe. Ugy emlékezem, hogy ott is halt meg atyám szolgálatában.

                      *

Sokkal fontosabb egyéniség volt ennél Kati, a szakácsné. Kis gyermek kora óta édesanyám nevelte föl és ez már fölöttünk is hatalmat gyakorolt. Kitűnő szakácsné volt és még most is számban az íze annak a pompás fehér kenyérnek, melyet sütött s melynek fényes szénfekete héjából úgy mosolyogott ki az aranyszínű duc és úgy illatozott maga körül, hogy a holtra váltnak is megjött volna az étvágya tőle.

Azonkívül mester volt a fonásban és szövésben is; ujjai közül oly finom és egyenlő fonalszálak keltek ki, hogy édesanyám pamutabroszaiban övé lett az oroszlán-rész. De megfonta ő a maga kelengyéjét is és mikor egy jó termetű kocsis képében szerencséje megjött, édes anyám tartotta föl a lakodalmát; mi pedig sütünk utána mint a záporeső. Volt is miért; mert olyan szakácsnét többé nagy ideig nem kaptunk; sőt az első utódja oly mérges volt, hogy ha hibájáért anyám megszidta, reáült a parázsára.

E miatt történt, hogy a törni való kendert száradás végett berakták a befűtött aszalóba, mely ellen atyám gyakran tiltakozott. Épen vacsoránál ültünk, midőn a szakácsné berohan, hogy ég az aszaló a kertben. Mi fiuk rémülten ugrottunk föl; édes anyám pedig fölkiáltott: jaj, a kenderem! Atyám is fölállt volt, de midőn a kender - tragédiát hallotta, visszaült helyére s villájára szúrva kenyerét, közönyösen monda: mártsunk!

Volt egy krasznai pesztonkánk is, ki büszke volt a dalos városkából származására. Volt is miért; mert ott a legények minden héten friss nótát csinálnak; verset és dallamot egyszerre. Meg is tanított engem vagy száz dalra, melyeket sehol sem hallottam máshol. --  --  --

Krasznától, a dalos várostól alig egy órányi szomszédságra fekszik Nagyfalu, az Ilosván született Ilosvay Péter Toldyjának valódi hazája, hol a férfiak 48 előtt még befont, az idősbek fésűs hajat viseltek mint az Árpád-királyok idejében. Itt pedig semmit sem énekelnek mást, csak a Sz.-Dávid zsoltárait. Az 50-es években, midőn a szilágyi népdalok egy részét összeszedtem, ide is elmentem, de a tanító kijelentette, hogy itt még a fonóban is csak a király zsoltárait szabad énekelni!

A szép Zsuzsika, ki mint árva velem együtt nőtt föl s első pesztonkai, majd szakácsnői és mindenesi rangra emelkedett.

Szebb szemeket, gazdagabb hajat és termetet azóta is ritkán láttam, — no de nem tisztességes dolog ősz szakállal ilyesmiről beszélni.

Elég annyit bevallani, hogy kamasz koromban bizony ő lett az én ideálom, — talán ő sem idegenkedett tőlem

Szerencsére ott volt az én jó édesanyám, ki őrző angyalként virrasztott fölöttünk; — különben ki tudja mi nem történhet.

Midőn azután úgy 15 év múlva újból megláttam, a szép Zsuzsikából már kilenc gyermekes Zsuzsanna lett; egy jámbor fazekasmester felesége. Fogai is ki voltak hullva, arca beesve, — csak szemei ragyogtak, mint egykor.

Sic transit gloria mundí!

 

 

P. SZATHMÁRY KÁROLY* A VASÚTI IGAZGATÓ ÚR   Rajz. 1891. 234-236.

 

 *A jelen közlemény nemrég elhunyt jeles írónknak, lapunk buzgó munkatársának kéziratban hátrahagyott s eddig még kiadatlan műve, melyet néhai barátunk nem sokkal halála előtt adott át közlés végett lapunk szerkesztőjének.

*

A közúti vaspálya egyik fordulójánál várakoztam a célomnak megfelelő kocsira.

Az út fordulójánál állott egy torzonborz, ősz emberke, füléig behúzott fekete báránybőr süvegben, vézna termetén a nehéz szürke daróc-köpenyeggel, mely fakó topánjából alig engedett látni valamit. Kérges tenyerei egyikében vörös makrapipáját, másikban egy hegyes végű fapálcát szorongatott.

Ez a férfiú igen komoly embernek látszik. Szemeit, melyek élesen villogtak elő nagy ősz pillái alól, ritkán emelte fel a földről; ritkán vetett egy-egy bodor füstöt kurtaszárú pipájából. Nyugodt ábrándozásba látszott elmerülni.

Úgy tetszett nekem, mintha én ezt az alakot egykor, fiatalabb kiadásban, és jobb körülmények közt már láttam volna, és kíváncsiságomnak nem tudtam ellenállani, hogy meg ne szólítsam:

— Ugyan bizony, bátyámuram, — kérdem, — nem terhes ez a maga hivatala?

— Biz öcsém ez nem is valami mulatságos, — mondja az öreg azon az éneklő hangon, melyről eredeti székely embert rögtön fel lehet ismerni, és e közben bizonyos méltósággal emelte fel reám sötét szemeit, melyek bozontos szemöldöke és sűrű szempillái alól mintegy léc-kerítésen át villantak felém.

— Nini, — mondám, — hiszen kegyed Dacsó Gergely bátya! Csakugyan nem csalatkoztam; midőn első pillanatra felismerni véltem.

Az öreg valamivel barátságosabban tekintett felém.

— Én csakugyan az vagyok, aki vagyok, — feleli, ősz bajuszán nagyot simítva, — de hát honnan ismerhet öcsém uram engem; Székely ország messzi van ide!

— Hát már nem emlékezik Gergő bá arra a legfiatalabb honvédtisztre a Bem táborában, akit «kis bakának" szokott volt hívni és akivel annyiszor énekeltük együtt: «Ez hevít föl a csatára?

— Ne te ne; én bizony kezdek már egy kissé emlékezni! De hát régen volt biz az; azután meg a vén cigány mindennap egy nótát felejt. Haj! Haj! Dicsőséges napok voltak azok, — folytatá lelkesültebben az öreg, — a kis ezüst koszorút még most is itt viselem a szivem felett a piros pántlikával, — csakhogy befelé fordítva. Mert hiába, — mondja csaknem suttogva, — az embernek sok az irigye és ha azt az érdem-jelt, melyet az öreg Bem apó tűzött oda a szívem fölé, kivül viselném, még lelopná onnan valamelyik csirkefogó. Pedig hát meghagytam eskü alatt a Mariska leányomnak, hogy ha meghalok, ki ne felejtsék a koporsómból, hanem épen oda tegyék, a hol egykor volt, a huszár atillámra a második sujtás fölé.

— Szép dolog Gergő bá, hogy így megőrizte azokat a régi, dicsőséges emlékeket. De hát mondja csak, hogy jutott kegyelmed olyan messziről épen ide?

— Hm, — dörmögte szomorúan az öreg, — nem lehet azt ilyen rövid idő alatt elbeszélni; hanem, ha a régi ismeretség jussán egyszer úgy kilenc óra után fölkeresne kedves öcsém uram: akkor egy kis jó öreg szilvórium mellett elbeszélném a dolgot. Nagy sor ám az; olyan, mint az Ábrahám lajtorjája, csakhogy jó magam nem felfelé mentem rajta, hanem a mint láthatja, lefelé! . . .

Egy kis szünet után folytatá:

— No de hát így is jól van; innen már nem eshetem lejebb, csak a föld alá!

— Én bizony megkeresem Gergő bá; csak mondja meg, hogy hol van a lakása ?

— Az bizony egy kissé távol van ide, ott az «lstensegíts» utcában, 13. szám alatt. Könnyű ott engem megtalálni, mert az emberek ott ismernek és a biliétem is fel van szegezve a szobám ajtajára.

E pillanatban egy csinosan öltözött 7—8 éves szőke leányka szaladt oda az öreghez és azt a barna, kérges kezét megcsókolta.

Az öreg Dacsó Gergely a kis leány fejére tette kezét és miközben ősz pillái alá könyük gyűltek, ünnepélyes hangon monda:

— Ez az én drága kis leányom, az én kedves Mariskám, egyetlen kincsem a földön!

— Édes atyám, az iskolába megyek, — monda kellemesen csengő hangon a szép kis leány, — erre felé jöttem, hogy lássam édes atyámat.

— Jól van, jól, — dörmögte az öreg és elkezdett zsebében keresgélni, honnan nagy bajjal két krajcárt kerített elé és odanyújtotta kis leányának, — végy magadnak egy kiflit vagy almát; de azután jól tanulj ám! — monda leírhatatlan szeretet hangján.

— Jól tanulok, édes atyám, tegnap is «jelest* kaptam! monda élénken a kis leány, és atyja kezét újra megcsókolva, kezében a két krajcárral és a hóna alá szorított könyvekkel elsietett.

— Van esze és szive ennek a gyermeknek, — monda büszkén az öreg, — node nem is szabad hiányt szenvednie semmiben! Én már, ha nincs egyéb, beérem a száraz kenyérrel is; de Mariskámnak ne hiányozzék semmi sem!

Közeledett a kocsi, melyre fel kellett ülnöm. Az öreg hivatalos komolysággal a vágányhoz lépett, hogy pálcájával azt a kis vasnyelvet helyére igazítsa; én pedig oda kiáltottam neki:

— Hát a viszontlátásra szombaton este, Gergő bá!

Az öreg helyben-hagyólag intett fejével s hivatalos teendőjét méltósággal elvégezve, visszaült kis székére a gázlámpa alá; fejét lehajtotta s gondolatokba látszott elmerülni.

Engem pedig még jó ideig foglalkoztatott az öreg sorsának végzetes létrája, mely őt, az egykor nyalka és érdemrendes honvédhuszártisztet, idáig vetette az utcza porába, hol maga is igen nehezen tudna egykori képére reá ismerni.

A következő szombat estén, ígéretemhez képest, csakugyan fölkerestem az öreg urat. Jól nevezték el az utcát Istensegíts-utcának; mert csakugyan kivált este vagy éjjel szüksége volt az embernek az Isten segítségére, részint az ott uralkodó sár miatt, részint az élet- és vagyonbiztonság rovására ott előre-hátra ődöngő gyanús kinézésű alakok miatt, a kik bizony nem nagy bizalmat költöttek fel az emberben. De tőrrel ellátott jó vastag botomat kézügyben tartam és az utcában gyér világot hintő pár lámpa fénye mellett végre reá akadtam a nyomorult kinézésű házra, melynek kapuja fölött a baljóslatú tizenhármas szám feketéllett.

Beléptem és végig mentem a folyosón, melyet egyetlen olaj-lámpácska gyéren világított meg; szerencsére épen a lámpa mellett akadtam reá arra az ajtóra, melyen egy névjegy volt felszegezve e felirattal: «Dacsó Gergely 1848-iki honvédhuszár főhadnagy, most közúti vasútigazgató. »

Nem tudtam megállani, hogy e furcsa címen el ne mosolyodjam; később tudtam meg, hogy Gergő bácsi nem szédelgő címe kiírásában; mert azt a szerény hivatalnokot, a ki a közúti vaspályán a sín nyelvét előre- és hátra taszítgatja, csakugyan igazgatónak szokták nevezni. Kopogtattam és Gergő bácsi recsegő «szabad kiáltására benyitottam a szerény hajlékba.

Igénytelen petroleum lámpa világította meg az 5—6 ölnyi tért, melyet a szoba magában foglalt. Legerősebb sugarait természetesen magára az asztalra vetette, mely durva, de tiszta abrosszal leterítve s egy előkészített lakoma szükségleteivel volt megrakva: egy darab sajttal, szalámival; mellette jó darab barna kenyérrel, melyek fölött, egy «szerémi ó-szilvórium 1862 felirattal ékesített hosszú és teli cilinder díszelgett. Az asztal csak két személyre volt megterítve és a szoba három székéből kettő melléje is volt állítva, melyek egyikén Gergő bácsi ült.

Különben az egész kis helyiség két ellentétes és egymástól elütő részt képezett. Fenn a baloldali legkényelmesebb szögletben csipkével és nemzeti szalagokkal díszített fehér függönyös ágyacska állott; előtte régi alakú sárgaréz kihúzókkal ékített, fényes fiókos szekrény, tetején öltöző szerekkel; fölötte tükörrel és két kis arany rámás képpel, melyek egyike Gergő bácsit ábrázolta fiatal korában, a vörös zsinóros honvédatillában; másik egy bájosan mosolygó fiatal hölgyet, kit a föléje akasztott gyászfátyolcsokor elhalt nejéül jelzett. Még egy csinos rézveretes láda volt ezen az oldalon, kiegészítve a szobának bal oldalon felhalmozott összes fényűzési cikkeit. Igaz, hogy azután a jobb oldalra annál kevesebb jutott: a szögletben egy pipatartó, tiszteletben megvénült selmeci pipákkal; a földön néhány jobb időket ért palack és cilinder, s az udvarra nyíló egyetlen ablak alatt, tehát nem valami szerencsésen választott helyen, egy durva munkájú gyékény-kanapé, fölhajtott részén egyetlen kék cihájú párnával, melyhez a takarót Gergő bácsi hivatalos durva szűre képezte, hosszában végig vetve az úgynevezett ágyon.

Mint a függönyös ágy lebocsátott függönyei tanúsíták, a kis Mariska már átadta magát gyermeki boldogító álmainak; s az öreg vasútigazgató egyedül ült a nagy pálinkás üveg szomszédságában, két kezére horgasztott fejjel s merően nézve az előtte fekvő érintetlen eledelekre, melyek kevésbé érdekelhették, mint a pálinkás cilinder, mert ez utóbbiból már hiányzott egy pár ujjnyi.

— No, csakhogy itt van! — kiáltja fölugorva ' és elém sietve, — már azt hittem, hogy nem is  jön el.

— De hogy nem, Gergő bá, — mondám, hatalmasat  ütve jobb tenyerébe, — magyar ember szavának áll.

— Hát még a székely, hisz az szülte a magyart, — monda élénken az öreg. No de csak hogy itt van, már most tessék leülni; beszélgethetünk bátran; mert ez az én drága kincsem, az én aranyos Mariskám, úgy kifárasztja magát a játékban, hogy a mint vacsorája után esteli imádságát előttem elmondja és megcsókol a lelkem : azonnal behunyja szemeit és reggelig, mikor kávéját elkészítem, abban az egy helyében úgy alszik, mint a bunda. Nem költené fel a lelkemet talán még az ágyúszó sem. Legalább a minap, amikor ide a negyedik ház elégett, semmit sem tudott róla, pedig úgy trombitáltak a tűzoltók, majd megrepedt az embernek a füle dobja. De mit is beszélek én ilyen haszontalanságokról? Bocsássunk előre egy kupicával ebből a jó Szerémi szilvóriumból, aztán lássunk hozzá a vacsorához.

— Köszönöm, Gergő bá, — mondám a részemre tett pálinkás pohár nyilasát befogva, — de én nem élek vele.

— Hát azután mit szokott inni? — kérdi csaknem mérgesen az öreg, — és mért nem mondta meg nekem előre, hogy kerítek sert, vagy bort, mit jobban szeret.

És e szavakat éles hangon, csaknem haraggal ejtette ki.

— Sohase nyugtalankodjék, bátya, — felelem, — én csak vízzel szoktam élni.

— No akkor ugyan sajnálom, — monda az öreg lenézően, mert itt ugyan még jóravaló víz sincsen; de hát majd kerítünk valahonnan.

— Azzal se fárassza magát, Gergő bá, nem vagyok szomjas, — nyugtatám meg az öreget.

— Már a mi igaz, igaz, — monda az öreg, poharát egy hajtásra kiürítve, — én bizony csak effélével élek. Mert hát mi a bor, meg a sör? Az is csak szesz, csakhogy lőrével feleresztve; hát sokkal okosabb, ha az ember annak a kis szesznek a kedvéért, mi azokban van, azt a sok mihaszna levet meg nem issza. Hát tessék ebből a sajtból, meg szalámiból; annyit mondhatok, hogy mind a kettő jó és ez a kenyér sem rossz, a miért olyan barna. Bizony, ha az én kedves Rozáliám még élne, nem ilyen vacsorával várnám az ilyen kedves vendéget, — folytatá elsötétült arccal, — de főzni nem tudok egyebet, csak kávét; azt a drágám kedvéért megtanultam.

— «Minden úgy jó, a hogy van*, azt mondja Szent Pál — mondám, s hogy az öreget megnyugtassam, a barna kenyérből és sajtból jó darabot lekanyarítottam és hozzá fogtam a falatozáshoz.

— Jaj bizony nem úgy volt az régen ; más világ volt az akkor! — sóhajtott fel az öreg s a szomorú emléket megint egy pohár pálinkával nyomtatta le. Földbirtokos ember voltam én, habár nem is a nagyjából, de meg tudtam volna belőle becsületesen élni, mikor kiütött a 48-iki I forradalom és mennem kellett; habár jegyben ; jártam Baróty Katiczával...

— Szép jövendő és boldogság állt előttünk; de hát hiában, a haza hívott és menni kellett. A hadjáratról nincs mit beszélnem; mert azt  öcsém uram ép oly jól tudhatja, mint magam ;  azt is tudja, hogy Bem, az «öregbá» kitüntetett; én pedig annyira imádtam, hogy elmentem volna vele a világ végére is, nemcsak Törökországba. Mikor azután az öreg úr pasává lett, én nem akartam törökké válni, hanem elmentem Kossuth apánkkal Kiutáhiába (sic), onnan pedig a hosszú diadarát után Amerikába... Nem | mondom, hogy épen koplaltam volna; mert épkéz-láb ember voltam s nem irtóztam a dologtól : de bizony annyira nem mehettem, hogy útiköltséget szerezhettem volna visszafelé; ahelyett ott túrtam a földet Iowa státusban Ujházyékkal együtt. Sanyarúan éltünk, — folytatá egy újabb pohár leöblítése után, — túrtuk a földet, mint akármelyik rabszolga; de nem a munka okozta a bajt, hanem a hazavágyás, mely miatt sokan elpusztultak mellőlem, kik nem tudtak azzal az idegen klímával megbarátkozni. Én is ebben a betegségben szenvedtem és a mint annyira tudtam vergődni, hogy kemény munkával az útravalót megszerezhettem és hírt vettem az amnesztiáról: egy percig sem tudtam ott maradni tovább; hazakergetett a honvágy.

Erre újból egy pohár felhajtása következett és az öreg keserű sóhajtással folytatá:

— Megérkezve a Székely-földre, ősi kúriámat elpusztulva, csekély földbirtokomat elhanyagolva és adóval terhelve találtam. Baróty Katica megunta a várakozást és férjhez ment. Nem találtam magamat otthon a hazában; az sem volt, mivel fölszereljem birtokomat, felépítsem házamat; hát •én bizony eladtam potom áron, néhány száz forintért. — Azután beállottam tiszttartónak egy nem igen jó hirü földesúrhoz . . . Ezt a visszaemlékezést a kora öreg ember újra egy pohár pálinkával öblítette le. De ezután arcza kiderült és valami különös világosságot nyert, mint valami elragadtatott buzgó hívőé, ki előtt égi látomás jelent meg. — Itt ismerkedtem meg az én soha el nem felejthető kedves Rozálimmal, ki szép és jó volt, mint az angyal, de biz' a' hajt csak olyan szegény, mint az ördög: bántam is én azt; csakhogy szeretett és feleségül jött hozzám; mint egyszerű falusi tanító leánya még jó partiénak tartott engem. Az is voltam, mert volt, mit együnk, és azután Rozálit teljes lelkemből, igazán szerettem. Erről az oldalról nem is volt baj; mert boldogan, békességben éltünk, mint egy pár galamb, de földesurammal sehogy sem tudtam kijönni olyan «új-földesúr»-féle volt ez, ki miután őseire nem lehetett büszke, vagyonára volt az, alattvalóit kutyáknak tekintette, a mit én sehogy sem tudtam nyakas székely természetem mellett eltűrni. Egy ízben kipiszkolt a mezőn a béresek és napszámosok előtt; mire aztán bennem is felbuzgóit a székely vér; oda szóltam neki s nem is hagytam rajta egy krajcár ára becsületet. Nekem is acsarkodik, de én pálcámat felemeltem és bizonyára mondom, hogy ha közelebb jő hozzám, a piros frakkját kiporozom. Ez már az öregre nézve újra oly keserű emlék volt, melyet egy pohárkával le kellett nyomtatni.

— El kellett hagynom állásomat! — folytatta azután — és igen szomorú napjaim következtek, mert Rozálka épen egy kis fiúval ajándékozott volt meg és gyermeke ápolásán kívül alig lehetett valami egyéb munkájára számítani. Az a néhány száz forint, melynek még birtokában voltunk, egy esztendő alatt végleg elfogyott; valami hivatal után kellett néznem, s feljöttem ide a fővárosba hivatalt keresni. Az bizony egy-kissé nehezen ment; utoljára is a megyénk-beli képviselőnkhöz kellett fordulnom, ki azután nagy utánjárással becsinált egy ügyvéd ismerőse mellé, holmi iródiák-félének. Bizony nem volt fényes állomás; mert reggeltől estig kellett kaparnom és csak egy forintot kaptam napjára, melyből szállásnak, ruházatnak és élelemnek ki kellett telni. Egy újabb pohár pálinka felhajtása jelezte, hogy az öreg élete még szomorúbb korszakának elbeszéléséhez közeledik.

— Szegény Rozálka segített nekem, a hogy tudott; fizetésért varrt, mosott; de közbejött kis fiunk halála; a bánat, a temetkezési költség és elvégre, mikor ez a kis ártatlan teremtés megszületett: a szegény asszony annyira elgyengült, hogy többé el nem hagyhatta az ágyat. Öt is kivittem a Kerepesi temetőbe; de azután olyan bánat lepett meg, hogy nem voltam képes teljesíteni irodai szolgálatomat és bolond fővel arra gondoltam, hogy elveszítsem magamat... Ez a kis angyal még is visszatartott, mert arra gondoltam, mi lesz belőle, ha én is elpusztultam? Az ügyvédnek, kinél írnok voltam, megesett a szíve rajtam és becsinált ide a közúti vaspályához konduktornak.

A kis Mariska mellett dajkát kellett tartanom és kettőjüknek oda adtam egész fizetésemet, magamnak csak egy pár krajcárt tartván meg száraz kenyérre — no meg egy kis pálinkára.

És mintha csak ez juttatta volna eszébe, megint megtöltötte poharát és egy hajtásra kiürítette fenékig.

— Nem lesz sok ez az ital, Gergő bátya? kérdem,  miután észrevettem, hogy az öregnek a nyelve gyöngén kezd váltani és feje is fokonként nehezedik.

— Oh jé! Ez tartja bennem a lelket! — felelt az öreg; ha ez nem volna, nem tudnék az igazgatói hivatalnak megfelelni. Mert hát arról a másik hivatalomról, — folytatá akadozva, — utoljára is le kellett mondanom; mert sehogy sem tudtam megtanulni, hogy hova kell kék, sárga, vagy fehér cédulát adni és annak az ördöngös cédulácskának melyik szegletét kell az átadáskor leszakítani'? Az ellenőrök utoljára addig veszekedtek, pöröltek velem, hogy végre sem maradt egyéb hátra, mint ezt az igazgatói állomást elfoglalnom. No de hát így i8 jól van — folytatá egyre alább horgasztott fővel és mind jobban akadozó nyelvvel; — megélek én ebből a fizetésből is... Mariskának nem hiányzik semmije: tudom, hogy derék leány válik belőle! Csak egy gondolat bánt: mi lesz akkor ebből a szegény gyermekből, ha én nekem, akarva nem akarva, itt kell hagynom ezt a nyomorúságos földet?  

E szavakra nehéz könnyük gyűltek ősz pillái alá és mintha csak szégyellené elérzékenyedését, lehajtotta fejét asztalra helyezett két karjára és nem is emelte fel onnan többé, elnyomta a szesz ereje és az álom.

Egy percig haboztam, mitévő legyek, miután egyedül maradtam ura a helyzetnek: de azután beláttam, hogy nem tehetek jobbat, mintha a teljesen eszméletlenné vált öreget kemény ágyára lefektetem. Megtettem; betakartam durva köpenyével és elfújva a kiá petróleum-lámpát, elhagytam a szomorú hajlékot. Kíváncsi voltam reá, hogy a tegnap esti túlságos pálinka - élvezet nem tette-e az öreget hivatalképtelenné; és másnap — úgy is arra kelletvén mennem — első gondom volt, hogy állomáshelyére tekintsek. Ott állott az öreg szokott helyén és méltósággal teljesítette «igazgatói » teendőjét; azután komolyan lépdelt vissza kis székéhez és szokott egykedvűségével hajtotta le fejét két tenyerébe. Azóta is ott látom mindennapi hasonló foglalkozásban; szürke köpenyéből néha kikandikál a pálinkás bütykös, mely legvalószínűbb oka volt annak, hogy az öreg úr leszállott egészen a közúti vaspálya igazgatóságáig !

A kis Mariska is föl - fölkeresi állomásán, midőn iskolából jő, vagy iskolába megy; és a mint pár izben észrevettem, az öregnek mindig van számára pár krajcárja, a mit drága Mariskájának kiflire, almára adjon. Meddig maradhat meg ez utóbbi állomásán, és mikor cseréli azt fel a vasúti vonal végén lévő Kerepesi uti sokkal csendesebb hivatallal? azt valóban nem tudom.

De még kevésbé tudom azt, hogy mi lesz akkor az ő kedves, drága leányából, a csinos kis Mariskából?

 

 

 

P. SZATHMÁRY KÁROLY:   HOGY BÁNTAK VELÜNK A MUSZKÁK   ERDÉLYBEN 1849-BEN. (rövidítve) 1891. 1. 3.

Egy betűt sem írok olyat, mely nem saját tapasztolásomból származnék. Aug. 17-én Erdély határszélén, Lesneknél Bem három óra tájban érkezett a vesztett temesvári csata után Majthényi Guyon tábornokokkal és Kathona Miklóssal. Csaknem sírva fakadtam, midőn, végig nézve a gyönyörű csatakígyókon, ott láttam rajtok a Rákóczi-címert és a fenyegető mondást: Ne bántsd a magyart!

A lesneki táborban, mely már néhány napja jobbára zöld szilván és tejes kukoricán élősködött, nagy riadalom kelt, midőn a láthatáron Dobra felől föltűnt Bem kócsag forgója és utána a kíséret és huszárság, mely egész kis csapatot képezett.

A zászlóaljak sorakoztak és a törzstisztek mentek a tábornok elé jelentést tenni. Szép férfi volt Kathona Miklós, és hogy csengett szava harsányan végig a Maros völgyén.

Két honvéd egy lovon ülő főrangú orosz tisztet vezetett elő, kinek szemei, mint parlamenternek szokás, be voltak kötve.

— Ki merte ezt az embert ide bocsátani? — kérdi Bem a dühtől reszketve.

A körülötte lévő tábornokok megnyugtatták és értésére adták, hogy a nemzetközi haditörvények szerint a parlamentert szokás fogadni, ha mindjárt muszka is. Az

elkezdett beszélni németül.

— Én e sereg fővezérével kívánok szólni.

— Én vagyok.

— Kihez legyen szerencsém?

— Bem. Maradjunk a német nyelv mellett; az alkalmas az efféle gyalázatos alkudozásra!

— Négyszemközt óhajtanék a tábornok úrral beszélni.

— Tisztjeim előtt nincs titkom. Az orosz tiszt meghajolt és hivatalos folyékony hangon kezdte meg előadását.

— Lüders tábornok sajnálja azt a sok ifjú vért, mely e szerencsétlen és reménytelen hadjáratban kiöntetik.

—Görgei, a magyar főhadvezér is letette a fegyvert, fölszólítja önt: tegye ugyanazt.

— A feltételek, a feltételek?

— Azokról tábornokom semmit sem szólott.

— Mondja meg ön tábornokának, hogy én rögtön indulok előre. Mikor hadseregemmel Piskinél leszek, és ő Szászvároson: akkor meghallgatom feltételeit. Ez volt első békés érintkezésünk az oroszokkal.

Amint az öregúr megígérte, előre is mentünk egész a Déva előtti szép térségig. Déván volt egynehány muszka, vagy inkább kozák, de az elpakolt előlünk.

Én pedig haladtam csapatommal, addig, míg az Isten tudja honnan hangzó parancsszó meg nem állított.

A városban szereztem volt az én kis Muczi lovamnak egy köteg szénát, ezt tettem le neki eledelül, nekem párnául; tudtam, hogy mire az ennivaló elfogy, a párnára sem lesz szükség; mert a csillagos ég eligazított reá, hogy addig meg fog virradni. De azt nem is sejtettem, hogy zászlóaljunk az első sorban van; hihetőleg úgy állt meg, amint félálomban egymásba ütköztek, semmit sem tudva, sem az előzőkről, sem a hátul jövőkről. A ki nem próbálta, nincs róla fogalma, mit tesz a fáradtság és az álom.

Ha tudtam volna, hogy a következő pillanatban a kozák megjelenik mellettem és pikáját tövig a szívembe fogja mártani; még akkor is ott aludtam volna a dévai zöld gyepen, kezemre tekerve lovam kantárszárát. Aludtam is virradatig oly mélyen és oly édesen, hogy annak egy órájáért mostani egész éjszakámat odaadnám.

A hallérzék volt az első, mely tudtul adta, hogy vége az éjjeli idillnek. Valami vékony hangú dongás keletkezett a levegőben, mely bármily kellemetlen volt, mégis csak el kellett ismerni, hogy mohamedán kozákok ima-dala az. Amint e hangokra fölpillantottam, rémülve vettem észre, hogy a kozákok alig 150 lépésnyire tőlünk ütöttek sátort előttünk, és hogy mi vagyunk velük szembe, a legeslegelső sorban. Felugrottam és felriasztottam a tábor elejét; azután Keller Gyulával, tiszttársammal, lóra kaptunk és bevágtattunk a városba, hogy az öregúrnak az ellenség közellétéről hírt adjunk.

Bebocsátottak. Az öregúr Stein tábornokkal reggelinél ült, és idegesen szólott hozzánk:

— Csak legyenek nyugodtan uraim, a csatát biztosan megnyerjük, mert az ellenség be van kerítve. Azután előre törünk a székely földre, és onnan fogunk kifelé működni.

Mindezt nagyon idegesen adta elő. Egy óra múlva azt a hírt kaptuk, hogy Bem és Stein visszatértek Lesnekre, és onnan, egy század huszár fedezete alatt külföldre menekültek.

Már magasan állott a nap, midőn a város felől egy huszár trombitás kíséretében Beke ezredest láttuk feltűnni, szép aranygalléros dolmányában. Az országúton poroszkált elő hatalmas pej lovával, és nekünk mit sem szólva, az országúton végig átment mind a muszka, mind a magyar táboron, bekötetlen szemmel, mi elég rosszat jelentett.

Az időt eltöltöttük, a hogy lehetett; legtöbben a városba mentünk, hogy magunk és lovunk élelméről gondoskodjunk; csakhogy már akkor a magyar bankó értéke annyira lejárt, hogy egy harapás kenyérért, és egy pohár borért tíz forintot fizettünk.

Két óra tájban érkezett meg Beke ezredes és egy iratot vont elő, melyet Lüaers orosz tábornok állított ki részére. Köréje csoportosultunk, s nagy figyelemmel hallgattuk a szöveget, melyben, ha jól emlékszem, az állott, hogy a fegyvereit leteendő erdélyi honvéd-hadsereg mindazon előnyökben részesülni fog, melyek bármely más magyar hadsereget a kapituláció alkalmával megillettek. A muszkák kardunkat meghagyták, senkit el nem fogtak, vagy le nem tartóztattak. Augusztus 16-án sorakoztak a csapatok fegyverletételre. A fegyvereket gúlába raktuk, a Rákóczi ágyúkat valaki beforgattatta a Marosba. A Dévánál kapitulált erdélyi hadsereg lehetett mintegy 10 000 ember; a tisztek száma 700 körül.

Mellettem egy kisebb rangú orosz tiszt lovagolt, ki igen jól beszélt németül és oláhul. Ez az úr elbeszélte, hogy miután a fegyvert letettük, az ő részükről semmi kellemetlenségtől nem tarthatunk.

Az igazat megvallva én ezekre a biztatásokra keveset adtam; de a következő pillanatban még egy sokkal sajátszerűbb esemény következett be, mely a muszka jóakaratot különös színben állította elő.

Egy kozák, ki már korábban szemet vethetett táskámra, hirtelen elrohant a tiszt és én közöttem, és, táskám szíját hirtelen elszakítva, úgy elment vele, hogy sem őt, sem táskámat soha sem láttam többé.

A muszka hadnagy utána iramodott poroszka lovával a kozáknak; de nem sokára visszatért ama kedvezőtlen tudósítással, hogy a kozák eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Nem először jegyeztem meg magamnak, hogy a kozák nagy úr az orosz hadseregben, a kinek még a vezérek is sokat elnéznek.

Megszökhetett volna bárki, ha attól nem fél, hogy mint bujdosót valahol agyonverik. Reggel mindnyájunkat a főhadiszállás elé rendeltek, mely a városi vendéglőben volt. Lüders, egy jól termett férfiú, roppant arany vállrojtokkal, katonásan üdvözölt mindnyájunkat.

Én kis poroszka lovamon kiindultam délfelé a táborba, hadd lássam, milyen ott az a bizonyos «lefőzés», melyet a muszkák szoktak eszközölni.

Érdemes volt azt megnézni. Mindenütt a partokat keresték föl, melybe kis üstjeik számára lyukat fúrtak; alól egy másikat, hogy alája tüzelhessenek.

Mikor ez készen volt, az orosz katona ásót vett kezébe és bejárta a mezőt, főként krumpliért, gyökerekért; az ugorkát, — nyersen is megette.

 

                        *  *   *

A tábornok tesz kétes ígéreteket, de talán, ha akarná sincs módjában megtartani; a tisztek egy része műveltnek és udvariasnak mutatkozott irányunkban és jobban rokonszenvezett velünk, mint fegyvertársaival:

A közlegény csak szám; de a kozák úr, kinek néha lopni, sőt rabolni is lehet.

                               ----  ----  -----

 

P. Szathmáry Károly (1830–1891)

Kisebb könyvtárra rúgó regény- és novellaírói munkássága nagyrészt történeti tárgyú. Különös kedvvel portyázott a török hódoltság századaiban, Erdély történetében, de utóbb, Jókai hatására foglalkozott a reformkorral és 1848–49-cel is. Korán igyekezett követni Jókai merészen eszményítő emberábrázolását, zsánerképeit és humorát is. Mestereinek azonban inkább csak a hibáiban osztozik. Főhősei fehérek vagy feketék, jellemük az író parancsszavára, a túlzsúfolt cselekmény kanyargásainak megfelelően alakul. Azok a regényei, amelyekben nincsenek ismert történelmi hősök és események, pl. A kosztolányi hölgyek (1862) s a 48–49-ben játszódó Az ország sebei (1871) valamivel jobbak, a krónikás szenvedély kevésbé uralkodik el bennük a művészet rovására. Stílusa egyformán sivár mindenütt: mondatai nehézkesen hosszúak. Nem lehetett tartósan az ifjúság írója sem, noha a történelmet népszerűsítő célzata miatt ezt a rangot feltétlenül megérdemelte volna.

A magyar irodalom története  MEK

 

Függelék

 

A HATODIK VILÁGRÉSZ. Amundsen Roald délsarki útja. 1912. 13. 252.

A déli sarkvidék nagy szárazföldje, az Antarktisz, egy nagy világrész. Megragadó a némaságával, ismeretlen nagyságú, mozdulatlan jégmezőivel, roppant hegyláncaival. Némább, mint az északi sarkvidék, melynek állatvilága: a jegesmedve, az ezüstróka, a farkas, a fehér nyúl, a hermelin itt nem leli hazáját. A pingvin majdnem az egyetlen élő, mely az Antarktiszon, de csak a partvidékein, megél. Benn halál mindenütt. A jeges zónák vadmadara se téved arra, mert holtan bukna alá a levegőből. Csak az ember keresi fel néha Istennek ez elhagyatott világát. Hajtja a tudásvágy és bűvöletébe vonja a pólus, ez az igézetes pont; holott tudja, hogy fölfedezésével újat és meglepőt nem hozhat számunkra. (Ámbár nincs emberibb, mint a vágy, hogy megismerhessük minden zugát a földnek, mely otthonunk. Becsület kérdése az emberiségnek, hogy megismerkedjék vele.)

A pólus volt a célpont az alatt a százharminc és egynéhány esztendő óta, mióta a déli sarkvidéknek is vannak felfedezői. A fölfedezővel összefogva jár vagy nyomon követi őt a természetbúvár.

A természetbúvár ha elérte is a pólust, vágya még nem teljesült. Mert neki a holt vidék minden röge egy nyom, ujjmutatás arra, hogy az évek százezrei során hogyan lett és hogyan múlt el a világnak ez a halálában oly borzalmas része. Kép a jövő végtelenségéből. A déli sark vidéke az, honnan egy új jégkorszak terjed át majdan a világra. A Nagy Jégsánc, melyet Ross James pillantott meg legelőbb, az alatt az épen most hetven év alatt, mely lefolyt, a térképen is észrevehetően előretolta bástyafalait. A jégtömeg vastagságát némelyek több kilométerre teszik!) A folytonos szeleknek és viharoknak köszönhetjük, hogy máris újabb jégkorszakra nem virradunk.

Amundsen Roald, a norvég hajóskapitány, 1911 december 8-án elérte azt a végeláthatatlan fennsíkot, melyen, útjának végső szakaszához érve, úgy érezte, de tudta is, hogy közelébe jutott annak a matematikai pontnak, melyet a déli pólus néven emlegetünk. Nyolc nap múlva állt meg azon a ponton, mely számításai szerint megfelel a pólus helyének. Ott aztán, társaival együtt, kifeszíti a magával hozott sátrat, házat épít jégből, csúcsára kitűzi Norvégia lobogóját.

A déli sarkot tehát meghódította a norvég utazó. Hiszi, hogy előbb érte el a pólust, mint az angol Scott kapitány, ki vele majdnem egy időben (egy hónappal előbb), 1910. szeptember havában kelt útra a sarkvidéki utazás minden kellékével felszerelt hajóján, mely ezt a büszke nevet viseli: Terra Nova*. E hajóról s utasairól még nem érkezett hír.

 

*1911-ben Scott kapitány expedíciójának tagjait szállította az Antarktiszra. Az expedíció célja a Déli-sark felfedezése volt, és bár a csapat elérte a sarkot, Amundsen expedíciója megelőzte őket, Scott és emberei pedig a hajóhoz való visszatérésük során valamennyien meghaltak. wiki

 

A legnagyobb eredményt Amundsen sikerében nem a déli sark meghódítása jelzi, hanem az a tudományos anyag, melyet a Fram hajó utasai magukkal hoznak a hatodik világrészről. Mert Amundsen nemcsak azokat a megfigyeléseket terjeszti majd a szakértők vizsgálata alá, melyek bizonyítani fogják, hogy a földnek az az elhagyott pontja, hol kitűzte a norvég lobogót, csakugyan a déli sark, hanem kétségtelenül gazdag anyagot hoz magával, mely bővíteni fogja a természettudományi és földrajzi ismereteket.

Amundsen útjának eredményeit teljességében csak akkor fogjuk megismerni, ha a fölfedező közzé teszi részletes jelentéséi De az az előzetes jelentés is, melyet e hó 8-ikán küldött útra Hobartból, nevezetes földrajzi fölfedezéseket jelez. Mindenekelőtt meghatározta a Ross-féle jégmező kiterjedését. Eddig a földrajztudósok egy része azt hitte, hogy ez a roppant jégterület, melynek homlokfalát, a Nagy Jégsáncot nyolcszáz kilométernyi hosszúságban mossa a tenger, nem délsarki tenger-öbölt takar, hanem egy roppant átjárót, mely a Csendes-tenger felől Edward- és Viktória-föld, az Atlanti részről pedig Graham- és Coatsland között keresztülszeli s két részre osztja az egész délsarki szárazföldet.

Amundsen, valószínűleg a déli szélességnek körülbelül a 83-ik fokáról, a Viktória-föld határhegységének egyik kiemelkedő pontjáról tájékoztató áttekintést szerezhetett s onnan láthatta meg az Edward- és Viktória-földjét. Tehát nincs keleti és nyugati Antarctica, hanem egységes az Antarktisz. Hegylánc legalább a déli szélesség 88. fokáig terjed, egyes csúcsai a pólust körülvevő fennsík szélén elérik az ötezer méternyi magasságot. A fennsík maga háromezer kétszáz méternyire van a tenger színe fölött.

 A tudományos világ méltó érdeklődéssel várhatja ez eredmények részleteit s a déli sark vidékéről már hihetőleg nemsokára szintén visszatérő másik két nagy expedíció: az angol Scott- és a német Filchner-féle vállalkozás eredményeit.

— a

 

*

Napjainkban (217. 07. 16.) a globális felmelegedés miatt a jégtömb fölött nagy magasságban mért levegőhőmérsékletek gyorsabban emelkednek, mint bárhol máshol a Földön. Ennek eredménye, hogy Kelet-Antarktisz teljes mennyisége csökken, gleccsereinek 85%-a gyorsabban folyik a tenger felé. wiki