h14–67. Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók.

2017. 08. 06.- 08. 20.

Magyar prózát írók

Tartalom

Szemere György. A TANÁR.1906. 2. 23

A REMETE. Elbeszélés.1908. 9. 162.

KÉT CSÓK. Elbeszélés. 1910.46. 943.

A BOLDOGSÁG TITKA. 1911. 5. 83

A PÁRBAJ. ( Részlet).1913. 36. 710.

Schöpflin Aladár: SZEMERE GYÖRGY Nyugat 1930. 18.

Szentgyörgyi Ferenc AZ ÚRISZÉK ELŐTT.— 1811-ből. —1894. 24. 398

AZ ERŐSEBB. Elbeszélés 1921. 21. 244.

Függelék

Borostyáni Nándor. Párbaj 1874. 15. 106

Szemere Györgyről Nyugat, 1831, 22, 549.

Szemere György

Szemere György, Szemere Artúr György (Szabolcs, 1863. – Budapest, 1930.) földbirtokos, író, a Kisfaludy Társaság és a Petőfi Társaság tagja. Szemere Huba lapszerkesztő és országgyűlési képviselő testvérbátyja.

*

Szemere György. A TANÁR.1906. 2. 23.

Ilona grófnő és_jWerner úr, a nevelő játszottak együtt Ervin gróf, a majoresko és miss Sanders, a finishing governess ellen.

. . . Play! . . . Fifteen! . . . Thirty! . . . Advantage in . . .

Ilona grófnő megbotlott egy labdában és elesett. Werner úr ijedten ugrott hozzá és megfogta a kezét. A karját is egy kicsit. Fölsegítette. Piros lett, mint a főtt rák és elfelejtette a grófnő kezét elereszteni.

A fényes szemű mágnásleány csodálkozva nézett reá, mintha tájékozódni akarna: mi történt vele. Aztán hirtelen vérszínbe borult az ő arca is; szenvedélyes haraggal kirántotta keskeny kezét a férfi izmos markából.

— Mit csinált?

A nevelő roppant zavarba jött. Elsápadt és lesütötte szemeit.

— Bocsánat, — dadogta kínosan.

— Mit csinált velem? — ismételte a leány remegő hangon, és ezer ellentétes érzelem hatása alatt megcsurrant a szeme.

Werner ráemelte szemét és a büszke, villogó leányszemben csillogó könny láttán minden vére szívébe szaladt. Sápadt lett, mint a halál.

— Sír?

Hona grófnő elfordult és lehajtotta büszke fejét.

— Óh, mit csinált velem? —- kérdezte harmadszor is.

A nevelő érzékei zsongani, káprázni kezdtek. Lelke valami földöntúli, csudálatos fényhatásba veszett bele. Agyát elszédítette az a hatalmas fajfenntartó mámor, az emberiség legősibb természeti joga: a szerelem.

— Szeretem — susogta önkívületében. — Szeretem, szeretem — ismételte háromszor is.

Ervin, a gimnazista gróf türelmetlenkedni kezdett a játék félbeszakítása miatt.

— Nevelő úr, kérem, mit csinálnak maguk ott? Hona, play!

A grófnő kezéből kicsúszott a labdaütő, sarkon fordult és szó nélkül távozott a játszótérről.

— What's the matter? — kiáltott utána s egyben utána is szaladt miss Sanders, a governess. (nevelőnő)

— Nem tudom — válaszolt a leány — valami nagy, valami csudálatos dolog történt velem

II.

Werner úr szobájába ment. Magára zárta az ajtót és a tükörbe nézett. Szeme égett, ajka remegett. Kezét magasra emelte és összekulcsolta. Aztán a pamlagra vetette magát és sírt. Egy cselekedete sem volt öntudatos; mozdulatai, mint az alvajáróé, kit egy rejtélyes hatalom szuggesztív ereje mozgat ide-oda.

Elaludt. Mire felébredt, már egyensúlyban voltak érzékei. Egy pillanatig elgondolkozott: nem álmodott-e, aztán magába szállott és mozgásba hozta józan, logikus agyveleje kerekeit.

Alig egy órai önkritika után rájött, mi a teendője, mit parancsol férfias becsülete és lelkiismerete. Feketébe vágta magát és jelentkezett az öreg grófnál.

— Méltóságos gróf úr, köszönöm irányomban tapasztalt kegyességét, de kötelességem máshova szólít: tisztelettel kérem elbocsátásomat.

Guido gróf nagyon szerette a férfiasan szerény, művelt nevelőt: hirtelen felmondását nem tudta mire magyarázni. Mi lelte. Verner?

— Fontos családi ügyek.

Amint kilépett a gróf fogadó-szobájából, szemben találta magát Ilona grófnővel. Lesütötte szemét.

A leány ránézett; nyíltan, hosszasan nézte, aztán révetegen az ablakhoz andalgott s zongorázni kezdett az üvegen.

Wernemek egy pillanatra gyökeret vert a lába, de hamarosan erőt vett magán, bátran, elfogulatlanul a leányhoz lépett, s mintha misem történt volna közöttük, tiszteletteljesen, de kimérten meghajtotta magát.

— Alázattal tudatom a grófnővel is, — mondta szilárd hangon — hogy közbejött családi körülmények miatt kénytelen voltam elbocsátásomat kérelmezni.

Ilona meg se fordult, tovább zongorázott az ablakon; úgy kérdezte:

— Mikor megy el?

— Holnapután.

A grófnő keze leesett az ablak párkányára. Aztán lassan megfordult, egészen szembekerülve a nevelővel. Egy ideig így állott hallgatagon és mozdulatlanul, aztán megmozdult jobb karja. Kezét először a homlokára nyomta, majd leeresztette és egész hosszában oda nyújtotta az ifjúnak.

— Köszönöm, Werner, — suttogta elhalón, — ön egy igen nemes, becsületes ember.

III.

Ilona grófnő nem jelent meg az ebédhez. Azt mondta anyjának, hogy beteg. Le is feküdt. Másnap már felkelt ugyan, de igen halovány volt.

Csupa lüktető élet volt, sohasem volt beteg Ilona. Haloványsága feltűnt anyjának.

Mi bajod?

— Unom magamat.

— Az unalomtól még nem beteg az ember.

— Megcsömörlöttem, — mondta a leány, s büszkén felvetett ajakán meglibbent egy kicsinylő, de fájdalmas mosoly.

Az öreg grófné megcsóválta fejét.

— Milyen furcsa kifejezésekkel élsz Ilona! Mivel rontottad el a gyomrodat?

A leány halkan elkacagta magát.

— Nem gyomromat rontottam én el; a szívem csömörlött meg. — Gyűlölöm az embereket — folytatta idegesen — a Nikit, Palit, Hugót s valamennyi kivasalt, illedelmes, édes gyerek csak itt legyeskedik körülöttem, boldogságot, kastélyt, uradalmat ígérve és szerelmet kérve cserébe: felháborít, untat, fáj nekem.

A grófné nagyot nézett. Megsimogatta leánya arcát és csókot kért tőle.

— Ideges vagy, édes, — mondta — jövő hónapban Cannes-ba megyünk.

Ilona hallgatott. Azután is hallgatott. Szellemes, mondhatni élezés leány volt, máskülönben ő vitte a szót, de most egész ebéd alatt sem nyílt meg az ajka. Összeszorult a torka is. Nem evett. Alig. Egy pohár aszú bort ivott meg s egy mandulát nyelt le: egyéb nem kellett neki.

Ebéd után hirtelen távozott a társalgóból, mindjárt a nevelő után. A folyosón utolérte.

— Nevelő úr!

A fiatalember meglepődve fordult meg.

— Tessék.

— Jöjjön a kertbe, beszédem van önnel. Előre ment; Werner követte engedelmesen.

Egy ős hársfa alatt megállott.

— Werner!

Hangja megcsuklott, de csak egy pillanatra.

— Werner! — ismételte — én is szeretem magát. . .

Hangja reszketett, de finom szabású arcán, fényes szemében, magasra emelt fehér homlokán, egész hatalmas szűzies lényén ott ült akarata szent dogmája,

szíve örök életre szóló nagy elhatározása.

— A magáé leszek, — lehelte ki tompán, halkan — ha akarja, akár mindjárt követem.

A férfi érezte, hogy valami nagy, szent dolog történik vele. De nem tudta: mi. Nem is gondolkozott felette. Egy láthatatlan erő ránehezedett a vállára: összerázkódott és térdre esett.

A leány lehajolt hozzá és egy sejtelmes csókkal illette homlokát. Aztán megfogta kezét és magához emelte.

— Most menjek? — kérdezte. — Vagy majd értem jön máskor? Hogy akarja?

IV.

Abban állapodtak meg, hogy várnak egymásra. Mire nagykorú lesz a leány, Werner is bejut valami szerény tanári állásba. Akkor büszkén, felemelt fővel az öreg gróf elé járul s megkéri titkos arája kezét. Ki fogják utasítani, de Ilona követni fogja őt. Csak ez a nyílt, egyenes út méltó hozzájuk. Nem vetemednek titkos találkákra, intrikákra, nem provokálnak családi drámát, nem sírnak, jajgatnak. Dolgozni fognak és néma türelemmel fognak egymásért egymástól távol szenvedni, míg életük nagy napja el nem következik.

A férfi szerelme extázisában fanatikus esküvésekkel pecsételte meg örök életre szóló fogadalmát. a leány csak ennyit mondott:

— Bennem bízhat.

Elmúlt egy esztendő. Ilona horgolni, hímezni, varrni tanult és abbahagyta a zongorázást és lovaglást. Szegény asszony lesz, tanárné lesz, jó, ha idején leszokik minden felesleges luxusról, ami pénzbe kerül.

Werner tanult. Reggeltől estig ernyedetlenül. Az év végén megszerezte tanári diplomáját s egy vidéki város gimnáziumához állásért folyamodott. Kinevezték.

A következő évben egy érdekes emberrel ismerkedett meg Ilona. Az volt az érdekessége, hogy mindenkit kiszatirizált (sic), de őt nem merte bántani senki sem. Fölényes esze és magatartása nyomasztó súllyal nehezedett rá arra a miliőre, melyben élt. Női társaságba nem járt, kizárólag csak Ilonával foglalkozott. Egy hónapi komoly, férfias udvarlás után megkérte a leány kezét.

Ilona grófnő, ön az egyedüli nő a világon, akit szeretni tudnók, legyen az enyém.

A grófnő elsápadt. Felkelt és magasra emelte büszke, szép fejét.

— Köszönöm, Cserey gróf, a megtiszteltetést — válaszolt erőltetett csengő hangon, — de nem lehetek az öné.

A komoly férfi lehajtotta fejét.

— Akkor bocsánat — mondta — tévedtem. Mélyen meghajtotta magát és sarkon fordult, hogy távozzék. De Ilona visszaszólította.

— Nem tévedett, Ernő gróf, én csakugyan szeretem magát.

Cserey megtorpant.

— Akkor nem értem, — kiáltott fel — mi választhatna el bennünket egymástól? Nevem, vagyonom, becsületem?

— Adott szavam — válaszolt a leány remegő hangon, s kezébe hajtotta fejét.

— Értem — mondta a férfi halkan s egy ünnepies, mély meghajlással távozott.

V.

A komornyik ezüst tálcán egy névjegyet prezentált a grófnak. Az öregúr átvette a névjegyet és felolvasta hangosan:

— Werner Lajos!

— Ah, a régi nevelő! — jegyezte meg a grófné. — Itthon vagyunk.

Ilona felkelt és kisietett a szobából. Werner belépett, talpig feketében, ragyogó arccal. Régi kegyes urának jelenteni jött, hogy megházasodik.

A grófi család úgy tett, mintha igen örülne a boldogságának, össze-vissza kérdezték a menyasszonya felől, a végén ráparancsoltak, hogy okvetlenül mutassa be.

Werner mosolyogva a zsebébe nyúlt s egy csinos leányarcképet vett ki belőle. Nézték az arcképet és igen dicsérgették az eredetijét.

Épen belépett Ilona. Fehéren, de mosolyogva. Wernerhez lépett és határozottan, odaadón kezébe tette kezét.

— Isten hozta!

Werner meghajtotta magát és mondott volna valamit, de az öreg grófné elejét vette szavának.

— Nézd, te is, Ilona — s leánya felé nyújtotta az arcképet. a Werner úr menyasszonya.

— Ah!

Csak egy pillanatig tartott a leány meglepődése. Átvette az arcképet ós megnézte figyelmesen, egész elfogulatlanul.

— Gratulálok, Werner,—mondta aztán s megbiccentette a fejét.

Több szó aztán nem esett közöttük, mindaddig, amíg magukra nem maradtak a szobában. Alikor elemelkedett Ilona grófnő és Werner elé lépett.

Werner - mondta — ön megcsalt engemet.

A szürke tanár alig hitt a fülének.

- Bocsánat - dadogta kínos zavarában - én azt nem

vehettem józan ésszel, komolyan. Nem mertem.

Ilona végtelen megvetéssel nézett rajta végig.

— Gyáva paraszt! vágta a szemébe. — Hová tettem az eszemet?

Sarkon fordult és büszkén, némán távozott.

Szemere György A REMETE. Elbeszélés.1908. 9. 162.

Csik Péter fia, ugyancsak Péter, nagy iskolakerülő volt, ami azonban nála nem annyit jelentett, hogy utálta a betűt. Az egész osztályban ő olvasott legszaporábban, írása olyan volt, mint a kaláris, számolni meg úgy tudott, hogy azt is kispekulálta egyszer, hány tégla kell az apja újonnan tervezett házába.

Mikor kész lett a ház, kisült, hogy csak tíz téglát hibázott Péter fia, Péter, amitől úgy megijedt a szerencsés apa, hogy soha többé nem merte megverni a fiát.

— Tátos, — mondogatta a komáknak, — fénye imposztor, de Tátos.

S bizonyítandó fia tátosi mivoltát, merész kérdéseket intézett hozzá:

— Néne csak fiam, vallanád be, hány haja van a körösztapádnak?

— Negyvennyócezer és még egy pár, vágta rá Péter sebesen. S midőn a keresztapa erre kételkedően csóválta volna a fejét, hozzátette: Ha nem hiszi kend, hát számolja meg kend.

Persze megszámolni nem lehetett a hajakat, de nem is volt rá szükség, a keresztapa apránként úgyis elhitte Péternek, hogy nem tévedett. Elvégre is, ha ki tudta számítani a házba való téglákat, még mielőtt elkészült volna a ház, mért ne trafálhatná el az ő haja számát, a mikor az mind ott van a fején. Egyszóval Kócs András, a körösztapa is osztozott a szülőapa véleményében, — (Tátos a gyerek) tisztelete jeléül egy krajcárt adott és egy veres csizmát ígért neki.

Ifjabb Péter, miután zsebet nem tartott a gatyáján, szájába kapta a vasat s következő szavakkal honorálta azt:

— Máskor krajcárt ígérjen kend, körösztapám és veres csizmát adjon!

Idősebb Péternek roppant örömet okozott csemetéje szellemessége, — elkezdett rajta szívből kacagni.

A koma megsértődött.

— Mér' nyihorász kend? - kérdezte hosszú orral. — Tán van valami a hátam közepén?

Ifjabb Péter vérszemet kapott.

— Van a — mondta sunyi képpel csaknem látszik.

Kócs András felfortyant.

— Mi vóna?

— Hát a veres csizmám, — pimaszkodott az apró emberke, de aztán inalt is, nehogy a keresztapja elkapja a fülét.

Egy szó, mint száz, Petyi főképpen azért kerülte az iskolát, mert rég kitanult ő abból mindent, ami csak a tanító úr fejében találtatott. Akkor pedig mért lopja ott a napot, mikor egyéb épületes dolog is van a világon. Egyebek közt nem utolsó mulatság a tavi vadászat sem. Nem is egészen mulatság, egy része beválik iparnak és kereskedésnek is.

Az ember felköti a gatyáját, bemászik a mocsárba, ott ahol a legtöbb bibic visongat és figyeli a vízimadárnak üzelmeit. Sokféle ilyen vízimadár van: gólya, gém, kacsa, búvár, szárcsa, bicsak, kócsag, vakvarjú, vízi-veréb. Ez mind ott költ a zsombékokon, a morotva-part szélén. Egy kis jó szemmel rá lehet a fészkeikre bukkanni. A gatya öblében meg jól elfér a tojás; az immáron tollasodó fiókmadarakat pedig szépen el lehet helyezni az ing alá. A riadt állatkák megcsiklandozzák ugyan az ember bőrét, de az nem árt az egészségnek, az ilyenen nevetni szokás.

Ez tehát eddig mulatság. A folytatása azonban már ipar. A tojásokat szépen ki kell válogatni, mert nem mindegyik fajta ennivaló. A bíbic tojásért egy garast ad a gyarmati zsidó, de már a kacsatojás például (bár kétszer akkora mint amaz) ingyen sem kell neki. Ha ki ember fia ebből hasznot akar látni, költse ki előbb a kacsatojást. Mert a vadkacsa már valami. Az összepajtáskodik a szelídekkel, össze is házasodik velük; egyszóval már teljesen rendes fiakat nevel.

A költés már súlyos komplikációkkal jár. A tyúk elrúgja a vadkacsa tojást, mert nem tetszik neki a szaga. Egyéb madár pedig nem áll be idegen dajkájának. Maradna még a költőgép, ami azonban nem talál hitelre Csóriban. Abban legföljebb csak a gyerekek bíznának, akik a mesét is elhiszik. Tehát csak az ember nyakába szakad a vadtojás költés kényszerűsége, ami fránya dolog, mert a tojás a toll melegétől kel ki, holott az emberen egy csöpp toll sincs. Azonban ésszel minden nehézséget le lehet győzni. Van toll a párnában, ami ugyan nem fejt ki elegendő meleget, de arra a célra ott van a kemence padkája, azon megmelegszik a párna annyira, hogy végre is kibújik a kis kacsa a tojásból.

Az iparhoz tartozik még eme kiskacsa és egyéb madárfiókák felnevelése. Ehhez nagyon kell érteni, mert a különböző madarak különböző koszton élnek. Amitől a kacsa meghízik, attól még meggebed, teszem a búvár. Holott az is értéket képvisel a tolla miatt. A szárcsát meg, nyúzva, a pap is megeszi csirke helyett.

Folytatván a dolgokat, a piócatermeléshez érünk. Ez a legkönnyebb sor a vízi vadászat birodalmában, mert olyan buta állat a pióca, hogy nemhogy szaladna az embertől, de még ő csimpaszkodik bele. Ám csak egy kis sót kell a hátára hinteni, mindjárt lehull. Aztán palackba kell tenni s bevinni a városba, jó pénzt adnak érte. Ez azonban már a kereskedéshez tartozik, valamiként a tojásárulás és az állatok értékesítése is.

Mint a fentiekből kitetszik, Péternek a maga szempontjából igaza volt, midőn az iskolalátogatást naplopásnak tartotta, a mennyiben a madarászat csakugyan több hasznot hajtott neki és tisztán az ő érdeme volt. Mert az egészet ő találta ki, nem úgy, mint az iskolai tudományokat, a miknek a kitalálásán ezer meg ezer ember törte a fejét.

Ám egyéb tekintetben sem volt Péter ötletekben hiányos. Volt neki öntalálmányú mestersége nem egy. Például az egéridomítás. A hozzávaló médiumot saját kezűleg fogta meg Petyi, órákig hasalva egy-egy egérlyuk előtt. Éhez nagy türelem és ügyesség kell, a szelídítés kismiska hozzá képest. Mint csinálta Péter, annak az egér a megmondhatója, annyi bizonyos, hogy apránként úgy kiművelődtek szelíd egerei, hogy magukhoz édesgették nomád rokonaikat is s megosztották velük a civilizáció áldásait. Állandóan húsz-harminc egér tanyázott Petyi körül, csak sípolni kellett nekik: elkezdtek cincogni, ugrálni, sőt egy öreg egér bakfittyezni is megtanult.

A Petyi egyéb mesterségei már nem voltak egészen eredetiek. Kosarat fonni, kefét kötni, tud más is. Azonban mégis a Péter érdeme, hogy mindezekre magától jött rá.

Sajnos azonban, hogy a sok észnek meg kell adni az árát. Fizetett Péter is.

II.

A végtelen kék ég édes gyermeke, a szivárvány és délibáb szilaj kis pajtása mire kijárta a négy elemi osztályt, holt falak közé került: a Piaristák konviktusába. Eleinte csak összegubbaszkodott, mint a nap sugarától megfosztott sasfiók, majd nyugtalankodni, kémlelődni kezdett. Kis szívében felébredt a szabadság ősérzése: elhatározta, hogy megszökik a konviktusból. Később azonban, — annyi szépet beszéltek neki a papok gyermeki szeretetről, vallásról és kötelességről,- hogy mégis megadta magát. Nem akarta megszomorítani sem édes szülőjét, sem a jó papokat. Inkább magára vette a szomorúság terhét. Engedelmes, szorgalmas tanuló lett belőle. Kedves, alázatos, sőt gyáva. Félt a komor falak között. Félt a professzoraitól, a tanulótársaitól, Istentől, mindentől félt. S félelmében mindent megtett, amit kívántak tőle, s rövid időn a konviktus büszkesége lett.

De ő egy csöppet sem volt büszke tanárai dicséretére, sem arra a tekintélyre, a mellyel a fiúk szellemi fölényénél fogva önkényt adóztak neki. Egészen más ambíciók égették a vérét, rágták a szívét. Repülni szeretett volna, mint a sas, dalolni mint a pacsirta, vagy legalább is — szaladgálni az illatos mezők gyepszőnyegén, bujkálni a csalit bokrai között.

Nagyestére, midőn ágyba kerültek a fiúk, Petyi, ahelyett, hogy elaludt volna, szárnyra kapatta képzeletét s lelki világát benépesítette az ő eszményeivel. Ágya mellé varázsolta a csutkafarkú Lumpit, szelíd kis egereit, a tátogó sárgaszájú szárcsafiókokat s a többi növendékmadarat, amiknek anyjuk helyett ő viselte a gondjukat. A Lumpi megnyalta a kezet, szolgált a parancsára; a kis egerek felmásztak a csupasz lábán az ölébe és bizalmas cincogással rágni valót kértek tőle; a fiók-madarak feléje csapdostak gyengécske szárnyaikkal, csipogtak, csörögtek, sírtak, mint az elkényeztetett gyerekek.

Petyi mosolygott az ágyában s miután sajnált elaludni, tágra nyitotta álomra nehezedő szemét. Belemeredt a sötét semmiségbe, mintha ki akarta volna kémlelni a nagy mindenséget, annak fönséges titkait. Mégis elaludt végre s midőn felkelt, folytatta, ahol tegnap elhagyta. Félt, tanult, engedelmeskedett, így tartott ez tizenkét évig, mindaddig, amíg egy napon pappá nem szentelték föl a szegény Petyit.

Az öreg Péter életének ez volt a legboldogabb napja, a fiatal papénak a legszomorúbb. Sírtak mind a ketten, csakhogy míg öreg Péter örömkönnyeket hullatott, ifjabb Péter a boldogságát siratta el.

Az volt az érzése, hogy tizenkét évi fogságot szenvedett el s midőn végre-valahára kiszabadult börtönéből a kék ég alá, végzete bilincset vert a csuklójára, hogy végkép szabad ne lehessen soha. Bilincsei: a fekete komor a papi ruha, azok a kényszeredett malasztok, amiket a méltósága megkövetelt és a tudományok, amelyekkel professzorai kerékbe törni igyekeztek az ő fönséges, természeti titkokat kutató, merészröpülésű agyvelejét.

III.

Ifjabb Csík Péternek tanulmányai végeztével kéthavi szabadságot adott a püspöke. Péter természetesen hazament boldog apja házához: ott töltötte a vakációt.

A nagyszívű öreg paraszt büszkén lépdelt szép papfia oldalán, midőn az atyafiak és komák látogatására kettesben bejárták a falut. Legjobb szeretett volna neki kezet csókolni (hiszen pap volt) azért a boldogságért, amelyben általa részesült.

De nem sokáig tartott öreg Péter büszkesége. Ifjabb Péter mindjárt másnap levetette reverendáját. Azt mondta apjának, megfullad benne, nem bírja ki. Egyszerű paraszt ruhát öltött. Posztó kékbelit. És patkós csizmát húzott a lábára. Az öreg odalett.

— Mi lelt fiam?

A fiú megölelte aggodalmas szülőjét. Jaj, édesapám, itt a szabadban olyan más a világ: a napsugár felforralta a véremet, az ég, Isten eme végtelen székesegyházának látása csudálatos örömöket, dicső sejtelmeket varázsolt a szívembe! Engedd meg, hogy élvezzem az életet, a nagy szabadságot, a mindenható ősigazságait.

Az apa szót sem értett ebből a beszédből, csak azt tudta, hogy a kék-mándli viselet nem illik egy paphoz, talán tiltva is van neki. Szíve megfájdult, de nem mert ellenkezni a fiával, a hangja is remegett, midőn megkérdezte tőle:

— Osztán mit szól majd hozzá, ha megtudja, a püspök?

Péter elkomolyodott.

— Legföljebb összeszid, — mondta, — nem fog fájni nekem.

Azzal virgoncan, mint gyermekkorában, kiszaladt az udvarra, magához szólította az öreg Lumpit, aki még mindig élt, elkezdett vele diskurálni, játszani, kergetőzni, majd pipizsgette a kis csibéket, gágogott a libáknak s szemet vetett nekik. Mintha a reverendával együtt a régi mesterséges lelkét is levetette volna, egyszeribe visszaváltozott a természete.

Lumpival együtt nekivágott a mezőknek, bejárta a berket, a nádast, füttyentett a rigónak, utánozta a szarka csörgését, a kacsa-hápogást s hangosan elkacagta magát, midőn a jámbor becsapott madarak feleltek neki. Szívében szilaj tüzek keltek, szeme kifényesedett. Örült az életnek, a nagy szabadságnak, imádta a természetet. A rét virágait, a sziklákat, az állatokat. Különösen az állatokat. Azoknak vélte, szívük van, de lelkük is van, nagy arrogancia az embertől, midőn vakmerő elbizakodottságában ezt tagadni merészeli.

Péter boldogan tért haza a mezőről, megölelte aggódó öreg apját s szilaj kedvében addig kacagott neki, míg föl nem vidult s el nem felejtette érette való aggodalmait.

Így ment ez napról-napra, mindaddig, amíg meg nem zavarta a tűzhely boldog nyugodalmát, egy pecsétes levél.

A püspöktől jött a pecsétes levél. Az volt benne megírva, hogy készüljön Péter, mert harmadnap püspökura előtt kell jelentkeznie. Egyszersmind búcsúzkodjék el öreg apjától. Messze vidékre küldi őt a püspök, föl egészen Trencsénbe, a tótok közé.

Péter elsápadt, de nem szólt semmit. Csak egy könnycsepp szivárgott a szeme pillájára. Vége a szabadságának, amelynek fönségét, úgy mint ő, senki fia a világon át nem tudta érezni. A szabadság: az a mennyország! A mennyország csak a tökéletes szabadság lehet.

Megberetválkozott simára, felöltötte csuháját, hogy elbúcsúzkodjék atyjafiaitól. Komoly volt, szelíd és méltóságos, a csuha visszacserélte régi betanult természetét. Este sokáig imádkozott, azután rögtön lefeküdt. Agya tompa volt, még aludni sem tudott.

Reggel, midőn felkönyökölt ágyában, rég nem hallott ismerős nesz ütötte meg a fülét. Egy kis egér kapirgált a dunyháján. Csak kapirgált és bátran a szeme közé nézett. Egy csöppet sem félt tőle.

Pétert elöntötte a forróság, bár a meglepetésen kívül nem volt arra semmi ok, hacsak az ő nagy, naiv, rejtelmes szíve öröme nem.

Péter nem nyúlt az egérke után, nehogy elriassza. Nem lehetett az az ő régi szelíd egerei közül való, azoknak rég el kellett pusztulniuk. Csudálatos, hogy ennyire is szelíd volt, nyilván megérezte csalhatatlan, istenadta ösztönével, hogy nem fogja őt bántani.

A fiatal pap cincogott a kis egérnek, morzsát vetett neki és gyönyörűséggel nézte, mint ugrál a párnáján. Néha nekiiramodott, mintha megijedt volna, de hamarosan visszatért a bátorsága, ismét előbujt és vékony cincogással új morzsát kért tőle. Egy félóra múlva már belemászott a tenyerébe is; végkép megszelídült.

Péter diadallal vitte be az apjához.

— Nézze édesapám, az egér se fél tőlem. Édesapám, én igen boldog vagyok!

Majd mintha elszólta volna magát, elkomorodott.

— Édesapám, — mondta leverten, — a papi pálya nem nekem való.

A vén bölcs paraszt megcsóválta fejét.

— Mi lelt már megint, édes fiam?

A fiú nem válaszolt. Visszament a szobájába és felöltözködött. A paraszti ruhába.

— Még elbúcsúzom a mezőktől, — mentegette magát atyja előtt — aztán úgyis el kell mennem, ki tudja, mikor láthatom újra szülőföldemet!

A parasztkáplán füttyentett Lumpinak. A csutkafarkú kiskutya majd kibújt a bőréből: ugrálva, csaholva követte gazdáját, ki a rétekre, a csalitba, nádasba, a morotvához (elhagyott folyómeder).

A morotvánál megállott Péter pihenni. Leheveredett a zöld gyepre, fülét a földre hajtotta — mintha az anyaföld szíve dobogását akarná kikémlelni. Majd fölnézett az égre. Kacsák, vadludak süvöltöttek, úsztak, hintáztak a levegőben. Nagy gémek kalimpáltak, szárcsák surrogtak, vöcskök bukdácsoltak a morotva nádasa és víztükre fölött. A kacsa, (a fajtája szerint) csörgött és hápogott, gágogott a vadlúd, bölömbika bömbölt, nádiveréb sípolt, szárcsa, vöcsök rikácsolt s kurjongatott a gém. A bíbicek sírtak, s minduntalan Péter felé csapódtak, mintha ki akarták volna vájni a szemét.

Péter fölkelt. Nem bírta tovább. Hívta édesgette, csábította a morotva tündére. Körülnézett. Dél volt. Embertől tiszta volt a táj. Péter lehúzta felsőruháit, feltűrte gatyáját s belegázolt a morotvába. Fölkutatta a madárfészkeket. A tojásokat a gatyaszárába rakta a madár-fiakat a kebelébe az inge alá. A madarak megcsiklandozták, Péter kacagott. Mint régen, gyermekkorában.

Aztán kilábolt Péter a morotvából, szortírozta a zsákmányát, játszott a tojásokkal, gilisztát fogott a madaraknak és leválasztotta a testéhez ragadt piócákat. És minduntalan nevetett és beszélt magában (vagy talán valami láthatatlan szellemekkel mulatott?) mint a gyermek.

V.

— Méltóságos főtisztelendő uram és atyám, nagy az én kérésem, nagy és csudálatos, nem lehet azt szóval talán kifejezni sem.

A szelíd ősz püspök roskatagon emelkedett fel székéből és egy pár lépést tett a fiatal káplán felé.

— Előttem kiöntheted a szívedet, fiam, én már igen öreg vagyok, megsejtem én a te érzéseidet, ha nem találsz is rájuk illő szavakat. Beszélj.

Csik Péter káplán fél térdre ereszkedett és megcsókolta püspök ura remegő kezét.

— Ne ítéljen el én szent atyám, meghasonlottam magammal. Én már úgy, mint a többi keresztény, hinni nem tudok.

A püspök magához emelte az ifjú papot.

— Miben kételkedsz?

— Nem hiszek abban, hogy a biblia isteni kijelentés, nem hiszek a szentháromságban, a dogmákban, én Istent másképp látom, mint a többi keresztény. Én nem vagyok keresztény, — én pogány vagyok.

Az aggastyán összeráncolta homlokát.

— Szentségtörő beszéd! — motyogta megdöbbenten. — Fiam, elvesztetted az eszedet.

— Nem vesztettem el az eszemet. Az én Istenem az igazi Isten, a bölcs, a hatalmas, a mindenütt jelenvaló, akitől nem kell félni, aki nem kivan imádatot, aki nem büntet és nem áld, mert eleve megalkotta az ő nagy, örök törvényeit, amelyek uralma alatt állunk, akár jók, akár rosszak vagyunk. Vallom, hogy nem Istentől függünk, hanem az ő törvényeitől. Azokon ő nem változtathat többe, senki könyörgésére, mert önmaga lényét tagadna meg, ha változtatna rajtuk. A kő elporlad, a növény elrothad — folytatta a fiatal pap rapszodikusan, — a rossz embert nem Isten bünteti, de a maga lelkiismerete és Isten áldása is csak természeti törvény: a lelki nyugalom törvénye, s mindezen nem lehet sem imádsággal, sem átokkal változtatni, mert Isten törvénye örök és változtathatatlan. A püspök elsápadt.

— Kitől tanultad ezt a pogány hitet?

— A nap sugarától, az anyaföld párájától, az ég madaraitól, a föld férgeitől.

Csik Péterre erős penitenciát rótt ki a nyitrai püspök — hitetlenségért. Udvarába rendelte, ahol éjjel-nappal imádkoznia kellett, hogy megtéríttessék a keresztények Istenéhez.

De csak harmadnapig maradt ott Csik Péter, a negyediken megszökött. Többé nem látta senki.

VI.

Öreg Csik Péter halála után egy remete ütött tanyát a pándi határban. Hosszú szakálla volt, nem szorult rá senkire se, megszedte az erdők mézét és gombáját, a morotva tojásait, megette a nyers gabonát. És víg volt mindig; volt egy csomó szelíd állata, azokkal mulatott reggeltől estig. Meg tudta még a kányát is szelídíteni. Az ember azonban nem kellett neki.

A falu népe azt mondta rá: Elátkozott lélek. Az urak azt, hogy: Bolond.

A kilétét senki se kutatta, senki se ismert rá. A halálos ágyán mégis papot hivatott magához. Annak bevallotta, hogy Csík Péter a neve, s az erdőben akar pihenni, ott ahol a legtöbb a dalos madár. De az utolsó kenetet nem akarta felvenni.

— Az igazi Isten: az én Istenem, — mondta, — nem követel tőlem ilyen hiú szertartásokat.

Szemere György KÉT CSÓK. Elbeszélés. 1910.46. 943.

I.

Marié Gobel, a guvernant (nevelőnő, fr) kikönyökölt az ablakon és belebámult a holdba. Az égen apró, ezüstszínű felhők úszkáltak, lent a földön búgva, csilingelve száguldottak a villamos kocsik. A végtelenség dómjának csillagszöges boltozata, amely alatt milliónyi millió világ fér el, olyannak tetszett a földről, mint egy üvegbura, ami se nagyobb, se kisebb annál a sajtos tálkánál, amelyre rászabták, hogy megakadályozza a férgek túlságos elszaporodását a sajtban.

Marié, a guvernánt épen arra gondolt, hogy hiába védi az ég harangburája, a kukacok úgy elszaporodtak a földön, s annyi hűhót csapnak semmiért, mintha ők lennének a teremtés urai. Pedig rögtön elpusztulnak, midőn elfogyott, amiből éltek, a föld. A föld, ami csak egy atom a mindenség arányaihoz képest; a mindenható Teremtő és Pusztító Erő, őrlő malmában annyi se, mint egy picinyke sajt az egér fogai között.

Az átelleni járdán két részeg konflis kocsis verekedett, fölöttük az első emeleten egy tudósforma szemüveges ember nyitott ablaknál vastag könyvekben lapozgatott; a homlokán képződő ráncokból meg lehetett látni, hogy búvárkodásának roppant fontosságot tulajdonít. Egy pár méterrel feljebb, a háztető körül csavarodó ereszben macskák kergetőztek, utálatos, gyermeksíráshoz hasonló nyávogásukba szinte belefájdult Marié füle. A szemközti kávéházban húzta a cigány. A prímás büszkén egyengette magát a banda élén. Tüzes szemű asszonyok titkos pillantásokat váltottak vele; férjeik zöld posztóval bevont márványasztalokon kártyáztak és itták a kávét, a sört s egyéb mindenféle italt.

— Miért? — kérdezte magától Marié. — Miért verekednek a kocsisok, miért magol a tudós, mért nyivákolnak a macskák és a hegedűk? Az asszonyok miért kacérkodnak s mi célja a kártyának? Egyáltalában miért bolondítják egymást és magukat az emberek? Azt hiszik talán, hogy fontos, amit csinálnak? Céltalan, bolondos üzekedésük változtat valamin is?

A guvernánt becsukta az ablakot és leeresztette a redőnyt. Leült keskeny szobájában egy picurka székre, aminek támlája sem volt, s összezsugorodott rajta, mert igen nehéz volt a feje, de terhére volt a válla és karja is. Elhagyta magát. Legjobban szerette volna, ha szétesik, mint egy gép, a melyből kiszedték a csavarokat. A tekintete finom, ápolt kezére esett. Leeresztette a szeme héját, mert megborzadt a kezétől. Így aztán, hogy semmit se látott, némileg rendeződtek a gondolatai.

A képzelete összeterelt egy pár emléket s elrágódott azokon. Haza gondolt bérces hazájára, Svájcra, a hegyoldali kis emeletes házra, ahol édesanyja lakott vigasztalan özvegyi sorban, kínos nyomorban. Aztán arrébb szállott a lelke az órás városnegyed felé, míg egy hatalmas gyárépületen megpihent. Egy fehérre meszelt, világos műhelyben húsz-huszonkét férfi hátul-kötős kötényben, kínos komolysággal babrált az órák kerekeivel. Köztük volt Pierre, Marié vőlegénye, egy hatalmas, sas-képű, göndör kamasz, még fiatal ahhoz, hogy megházasodjék, de az órához már úgy értett, mint a legöregebb mester. Szép legény volt, az egész város irigyelte Mariétól, főképpen a leányok és mamák természetesen. Mert nemcsak szép volt a legény, de ügyes és dolgos is, nagy jövő várt reá.

Marié amíg otthon volt az anyja mellett, büszke volt a vőlegényére s imádattal szerette őt. Szűz szívébe véste a képét s magával hozta hat országon keresztül épen, sértetlenül. Szenvedélyes, forró esküvések között megígérte neki, hogy visszatér hozzá, mihelyt abban a helyzetben lesz, hogy feleségül vehesse. S egy évig nem is jutott eszébe, hogy megszeghesse esküjét, bármi történjék is vele.

És íme, most, egy évi távollét után, az forgott a fejében, hogy nem tér vissza szülőföldjére soha, de soha. A Marié lelkének átváltozása hirtelen jött, s egy pillanat alatt ment végbe. Annyi idő alatt, ameddig egy röpke csók tartani szokott. A romboló csókot tanítványa bátyja csattantotta el az ajkán: monsieur Alfred.

Marié, nemhogy ösztönzést adott volna rá, de azt hitte, hogy ilyesmi vele meg se történhetik. S mégis megtörtént. A fiú, egy nyegle, húszéves kamasz, megleste őt egy ajtóban, s amint gyanútlanul kacagva megjelent benne, derékon kapta s mint egy éhes kánya, rácsapott az ajakára.

Mire föleszmélt Marié, a kamasz már nem volt a szobában, a leány gépiesen az ajkához kapott, mint sebesült a sebéhez. Aztán egy székhez támolygott (mert szédült) és a támlájába kapaszkodott. Ez volt az első csók, amivel férfi az ő szűz ajakát megillette. Édesanyja még Pierre-nek sem engedte meg, hogy megcsókolja őt. A merénylet egy pillanat alatt feldúlta a leány lelki világát, úgy érezte magában, hogy eltévedt az Élet rengetegében s nem fogja megtalálni a kivezető utat soha. Reményeinek, jövőjének két oszlopa, akikre eddig támaszkodott: vőlegénye és anyja kidőlt. Nincs mibe kapaszkodnia. Nem volt hozzászokva, hogy a maga lábán álljon, most még kevésbé érzett magában erre erőt, mint valaha. Az életet nem ismerte annyira sem, hogy meg tudta volna ítélni, mit vesztett a csókkal, vesztesége helyrehozható-e, vagy milyen konzekvenciákat kell belőle levonnia. Csak azt érezte, hogy valami rémséges csapás érte, ami kisodorta helyéből. Hová? Arról sejtelme sem volt. Ha tudta volna, mi a kötelesség az ő helyzetében, eleget tett volna annak minden meggondolás nélkül. Az egy támpont lett volna mégis. De nem volt meg ez a támpontja sem. Mitévő legyen? Világgá menjen-e, kiugorjon-e az ablakon? Megírja-e anyjának és Pierre-nek, hogy váratlan katasztrófa érte, ne számítsanak többé reá? Avagy elég, ha a merénylő ficsúr anyjának szól? Mindenre képes lett volna, csak tudta volna, hogy mit követel a helyzete.

Csak egy dologgal volt tisztában a szegény egyensúlyát vesztett teremtés. Azzal, hogy örökre elszakadt az övéitől, rájuk se gondolhat többé anélkül, hogy megszentségtelenítené emléküket. Ezen a ponton oly erős volt az akarata, hogy azonmód kitörölte szívéből Pierre képét; az anyjáétól még nem tudott egészen megválni, de sajátságos, fullasztó tehernek érezte azt, a melyet előbb-utóbb szintén le kell a lelkéről ráznia.

Íme így állott a Marié lelki mérlege az első csókját követő negyedórában.

Előre nyújtott kezekkel támolygott ki a szobából, ahol a merénylet történt; mire védence, a tizenhat éves Ida szobájába ért, már alig volt eszméleténél. Leült egy székre, szemben a leánykával s rámeresztette üres szemét. Olyan volt, mint egy álomjáró. Arca megmerevedett, a hangja kongott, mintha nem is az ő torkából fakadt volna, valahonnan a mélységből tört volna ki.

Mit csinál Ida? — kérdezte gépiesen, mint egy automata. A földrajzot veszem át, felelte a leányka. Épen Svájcnál tartok. Megtaláltam a mappán a mademoiselle szülőfaluját, Cossonayt is.

A francia leánynak holtra vált az arca.

- Az nincs a mappán, az nem lehet — dadogta, mintha szél ütötte volna a nyelvét - vagy ha ott van, — kérte elhaló hangon, - törölje ki, hogy ne lássam.

II.

A következő napon levelet kapott mademoiselle Marié. Azt írta neki Pierre, hogy most már semmi sem áll útjában a boldogságuknak. A műhely főnöke lett, havi fizetése 300 frankra rúg; ezzel már lehet családot alapítani. Aztán holmi ömlengések következtek, forró szerelmi vallomások, szent esküvések stb.

A levél — úgy vélte Marié - elkésett. Most már semmi értelme nincs. Beledobta a kályhába. Nem volt kétségbeesve, arcizma se rándult, nem hogy kezeit tördelte volna, mint ilyenkor szokás. Teljesen nyugodt maradt akkor is, midőn Alfréd, szülei és húga távollétét kihasználva besompolygott a szobájába.

- Ön az?

- Én vagyok, Marié... Azért jöttem, hogy megmondjam, mennyire szeretem. Azt a csókot, az első csókomat én el nem fogom felejteni soha.

A leány felállt. Arca örömet árult el. Homályos szemében kigyúlt az érzelem szikrája.

- Igazán?- kérdezte. A fiú zavarba jött.

- Igazán - hebegte, s a leány keze után nyúlt, miközben minden izében reszketett. Marié elkapta és hátratette a kezét.

- Ne bántson engem, kezdi szinte könyörögve, hiszen még semmit sem tudok.

Azt tudja, hogy szeretem - lihegte a fiatalember oly vad, őszinte hangon, hogy lehetetlen volt kételkedni az érzéseiben.

- Azt mondta, de...

Torkán akadt a szó a leánynak. A fiú unszolta.

- Mi de? Mondja meg.

- Nem tudom — fejezte be a leány a benne maradt mondatot. Nem tudom, hogy beérheti-e velem.

Oly zavaros volt a beszéde: a szerelmes úrfi tágra nyitotta szemét.

- Nem értem.

- Én már menyasszony voltam - világosította fel a leány. Annyira nem, hogy megcsókoltam volna a vőlegényemet, de örök hűséget — azt esküdtem neki.

A fiú még jobban összezavarodott.

- Miért mondja ezt nekem?

- Mert - válaszolt Marié idegesen reszketve, én most egy különös helyzetben vagyok. Minden össze van bennem zavarodva, nem tudom magamat tájékozni. Az esküm kötelez-e, hogy nincs vőlegényem többé, avagy szabad vagyok-e? S ha igen, beérheti-e egy becsületes fiatalember egy esküszegő leánnyal? Ezt mind nem tudom.

— Ha elhagyta a vőlegénye, nem esküszegő — jegyezte meg Alfréd úrfi kábán, csak hogy mondjon valamit.

A leány forró homlokára tapasztotta hideg kezét.

-Nem ért engem. Nem így van. Nem hagyott el a vőlegényem, a sors ragadt el tőle, a sors, aminek maga volt az eszköze.

A helyzet mind kuszább lett a két ellentétes nyomon gondolkozó emberpár között. A fiú elhűlt, izzó arczárói minden vére visszaszökött a szívébe.

- Engem okol érte? - kérdezte gyanakodva. — Én azzal a csókkal — tette hozzá — még nem vettem el a vőlegényét, ez képzelődés magától, Marié.

A leány felrántotta a szemét.

Hogyan? kérdezte csodálkozva. — Csak nem hiszi, hogy még ezután is kellek Pierre-nek? Szentségtörés ilyet róla feltételezni is.

- Hát ne mondja meg neki, hogy megcsókoltam — tört ki Alfréd idegesen.

— Oh!

A leány úgy megrémült a fiú hangjától, és szavától, hogy majd hanyatt esett.

— De hisz ez borzasztó, amire most maga gondol - kiáltott fel arcát kezével eltakarva. — Azt akarja, hogy megcsaljam a vőlegényemet?

- Azt - felelte a romlott fickó elszántan. Szeretem magát, - folytatta neki tüzesedve. Annak az érzésnek a hatalmával szemben, amelyet maga Isten oltott belénk, mi tehetetlenek vagyunk. Hazudunk, csalunk, tönkretesszük a magunk s mások életét, ha egyszer a szenvedély erőt vett rajtunk. A szerelem mindennél erősebb, az erénynél is.

A leány félig hátrált.

- Oh!

A fiú utána nyomult.

- Hiába küszködik magával, Marié, — folytatta, elöntve a leány arcát forró leheletével, - látom, hogy viszontszeret engem, az éggel ne akarjon szembeszállani.

- Oh!!

A fiú eszét vesztette, nem látott, nem hallott, kitárta karjait, hogy magához ölelje a leányt.

Az a sarokba menekült előle s védően maga elé tartotta karjait.

- Csak még egy kérdést! - hápogta rekedten támadója felé. — Mi célja van velem?

— Szeretni akarom, szeretni fogom.

— És?

- Semmi. Több nincs, mert a szerelem maga a mindenség.

S egy lépést tett előre a leány felé. Az most már lebocsátotta a karjait, a komoly, mélyenjáró tekintetével védte magát.

- Kérem, még ne öleljen meg egy pillanatig, még nem tud mindent, - - mondta ünnepélyes hangon. Én nem fogok senkit sem megcsókolni, az oly távol áll a lényemtől, mint a lehetetlenség a lehetőségtől. Még egy szóval tartozom magának, azt el nem hallgatom. Beszéljen.

- Én magát nem szeretem. Tudom, hogy a boldogságra nem számíthatok többé, egyetlen egy emberre vagyok utalva a mindenségben s az az ember maga. Eltulajdonított engem, a természet rendje szerint magáénak kell magamat vallanom; az is leszek, mert nincs hova lennem, engedelmeskedni fogok, csinálhat velem, amit akar. Ha azt követeli, hogy nevessek, nevetni fogok, kezére járok, kiszolgálom, mint a keleti nők az urukat. Hallgatni fogok, ha megbánt, lenyelem a könnyeimet, szép leszek a maga kedvéért, egyszóval igyekezni fogok olyan tökéletesnek lenni, amilyen valaki csak lehet, de ismétlem: szeretni nem tudom és szent meggyőződésem, hogy nem is fogom soha.

Bevégezte? - kérdezte a fiatalember idegesen.

- Be, most már tudja, mihez tartsa magát. Feleségül kívánjon-e a hallottak után is, avagy egyebet gondoljon.

— Feleségül?

A szó élesen pattant el a szerelemlázas fiatalember száraz ajakáról. Élesen és gúnyosan.

- Nem kívánom feleségül — folytatta sivár hangon. — Az nekem eszemben sem volt soha.

A leány arca most már olyan .volt, mint egy halott-lárva.

- Akkor sem volt az eszében, mikor megcsókolt?

- Nem.

- Hát akkor mi szándéka van velem?

- Mondtam: szeretni akarom. Akkor is, ha nem viszonozza érzésemet, annak ellenére is.

Egy tagolatlan, búgó hang fakadt fel a leány kebléből.

— Hm, most már értem, oh értem. Azt akarja, hogy a kedvese legyek. – Azt.

Egy asztal állott a szoba sarkában. Az asztalon egy virágváza. A leány megragadta a porcelánt s magasra emelte a feje fölé. Aztán lecsapott vele a térdelő fiú fejére teljes erővel. A váza ezer darabra tört. A fiú homlokát elöntötte a vér.

III.

Annyi lovagiasság volt Alfrédban, hogy nem árulta el szüleinek a leányt. Sőt el is ment hazulról, hogy vissza ne térjen, valameddig meg nem gyógyult a fej- és homloksebe. Hamarosan két levelet firkantott; (miután úgy ahogy kimosta és beragasztotta a sérüléseit) az egyiket bedobta a mademoiselle szobájába, a másikat, a mely anyjának szólt, átadta az inasnak.

Az első levél így szólt:

- Bocsánat! Nem árulom el. A másik így:

- Egy párbajügyben, mint segéd, hirtelen Bécsbe kellett utaznom. Bocsásd meg, hogy el nem búcsúzhattam tőled.

IV.

Alfréd két hétig volt távol. Marié, mintha mi sem történt volna, végezte dolgát rendesen. Lelkiereje csodákat művelt, mikor társaságban volt, nemcsak a Pierre és édesanyja emlékét, önmagát is meg tudta semmisíteni. Két énje volt. Az egyik a világ, a másik a maga számára. Az egyikre büszke volt, a másikat megvetette. Végtelen kicsinyeknek látta az embereket, könnyedén, fölénnyel számolt el velük, de saját magát oly magas talapzatra helyezte, hogy a magányban, mely magába szállásra utalta, egy pillanatra sem tudta megtalálni ön-becsérzését. Valami csodálatos, szinte perverz bölcseleti elmélet érlelődött az agyában. Önundorát csak avval volt képes legyőzni. Abból indult ki, hogy szenny tapadt a lelkéhez, ami neki fáj. De az nem lényeges. Sem a szenny, sem a fájdalma. Kiveszett belőle minden szubjektivizmus, a világegyetem arányait alkalmazta magára s oda konkludált, hogy nevetséges ostobaság egy olyan emberféregnek, mint ő, ha ezerszerte több is, mint a még hitványabb férgek, fontosságot tulajdonítania. Ha milliószorta több lenne, sem számítana a természetben, amelyben talán magának a földgömbnek hiánya, semmiségbe bukása is észrevétlen maradna: oly nevetséges kicsiség a mindenséghez képest ez is.

Alfréd megfenyítése utáni pillanatokban arra gondolt Marié, hogy elemészti magát, föl is állott az ablaka párkányára, hogy a kövezetre ugorjon, de nem hajtotta végre a szándékát. Tekintete beletévedt a holdba és a hold lebeszélte őt öngyilkossági terve végrehajtásáról. Zavaros agyába akkor hullott bele szertelen bölcselkedésének a magva. Szégyellte magát, a fontoskodását a sápadt égi testtől, mintha az emberi szemmel nézett volna le rá.

Ettől kezdve azzal töltötte az estéjét, hogy kikönyökölt az ablakán és az eget bámulta. Kivonta lelkét a földiek légköréből, a fellegekben és a csillagoknak élt. Arról, ami itt lent körülötte történt, tudomást sem vett a magányban. Lenézett mindent, ami emberi: mindegy lett neki minden. Az élet, a halál, az öröm, a bánat, az erény, a bűn, valamennyi fogalom, mit agyvelő termett, egy közömbös káosszá folyt össze a fejében! Így kopott ki a lelkéből az anyja és a Pierre képe is. Ók is csak emberek voltak, a világegyetem nevetséges, hitvány parányai. Nem írt nekik, illetve nem válaszolt a leveleikre.

V.

Így telt el körülbelül egy hónap. Marié közömbösségén nem változtatott az idő. A visszatért Alfréddal szemben nem változtatott a modorán. Olyan elfogulatlanul beszélt vele, (ha ki nem kerülhette), mintha semmi sem történt volna közöttük. Féreg volt a fiú a szemében, de ez volt a többi ember, ő maga is. Nevetségesnek tartotta volna, hogy különbségeket tegyen a sok semmi között.

Úgy látszott, hogy végkép elfogyott a leány lelke. Egy egyetlen egy csók mérges fullánkja kiölte belőle az összes eszményeket. Ügy látszott, de nem volt úgy.

Vasárnap délután volt, midőn a szobaleány titokzatos arccal belépett hozzá.

— Madmojzel, kérem, egy francia úr keresi.

Marié kiment az előszobába a szobaleány nyomában.

Hatalmas, szálfenyő tartású, göndör hajú fiatalember állott az ajtó közelében. Arca sápadt volt; örvényes, ziháló keblével birkózva fakadt torkából e hang:

— Marié!

— Pierre!

És egész hosszában földre zuhant a leány.

Midőn föleszmélt, két férfit látott a szobájában, ahova ájulása után a házi asszony bevitette -— az orvoson kívül. Az egyik térdelt, a másik a fejénél állott. Pierre és Alfréd voltak.

Pierre, midőn kinyílt a szeme, ujjongva esett neki a kezének s elhalmozta azt forró csókjaival.

Alfréd sírt.

A leány meg akart szólalni, de vőlegénye elhallgattatta.

— Chut, Marié. Mindent tudok. Ő — Alfrédra mutatott -- őszintén meggyónt nekem.

— És? — kérdezte a leány ijedt, könyörgő szemét vőlegényére emelve.

- Nem történt semmi sem, -- nyugtatta meg a francia ifjú menyasszonyát, — jobban szeretlek, mint valaha.

Éles, ujjongó sikoly fakadt fel a leány kebeléből.

— Pierre! Oh Pierre!

Az ifjú karjaiba zárta a leányt és összevissza csókolta az arcát, száját, szemét.

- Oh Pierre -- sóhajtott fel Marié, a guvernant, szinte elalélva a nagy boldogságtól.

Miért nem csókoltál meg már otthon, akkor nem vesztettem volna el az eszemet itt.

*

A csók olyan: mindent elvehet a lánytól és mindent visszaadhat neki.

Szemére György A BOLDOGSÁG TITKA. Elbeszélés. 1911. 5. 83..

Vízaknay Pálnak négyezer forint volt az évi jövedelme, de ez nem volt neki elég, mert igen szerette magát. Bérkocsit és négyszobás lakást tartott, Bécsben varratta ruháit, havannát szítt és pezsgőt ivott. Mindez tízezer forintba kerül évente egy takarékos embernek, egy könnyelműnek még egyszer annyiba.

Pál takarékos, fegyelmezett eszű ember volt. A létminimumához hiányzó hétezer forintot könnyedén összekártyázta a kaszinóban, tudta a mesterségét és igen vigyázott rá, hogy olyanokkal kerüljön össze, akik nála gyengébb mesteremberek.

Sokan élnek így minden szégyenkezés nélkül, ami nem csuda, mert kevesen vannak tisztában azzal, hogy mi a szégyelleni való. Viszont ez is érthető, amennyiben a „Társaságban” kevés ember ér rá gondolkozni, ott mindenki mindig el van foglalva. És mindenki tud már mindent, amire szüksége van.

A gondolkozók azok, akik semmit sem tudnak biztosan. Afféle kisebb-nagyobb Tolsztojok, akik mindenből problémát csinálnak, s hiába vetik le a cipőjüket, semmit sem tudnak megfejteni. Mert mindent biztosan szeretnének tudni.

Vizaknaynak teljesen elegendő volt a tudásból annyi, mint amennyit a szomszédja tudott. Egyszerűen nem ült olyan ember mellé, aki okosabb volt nála. A közelébe se ment. Nem is ismert egyet se; az ő társaságában nem volt soha semmiről semmiféle vita, mert mindenki szentül meg volt róla győződve, hogy csak egyféleképen lehet élni.

Ahogy ők. Aki másképp csinálja, nem zsentlemen. Becsületes lehet talán, de az is alig. Mert, hogy lehessen tisztességes férfinak tartani azt, aki visszautasítja a párbajra való kihívást; aki nem fizeti meg a kártyaadósságát; aki züllött emberek között lakik; akinek nincs állandó lakása és keresete? Sehogy. A «korrektség» a legkevesebb, amit az ember egy másiktól megkíván, a konvenció elég attitűdöt engedélyez: tessék a korlátok között mozogni. Valameddig a barátod feleségét elszeretheted, kontót csinálhatsz, váltóval operálhatsz, kártyázhatsz, börzézhetsz, nem hozhatsz fel semmit mentségedül, hogy feleségül veszed a szakácsnédat, piszkos ingben jársz, s hitelben kávét vacsorázol vagy egy korona erejéig megpumpolod embertársadat.

Vizaknay különösen szigorú volt az emberek megítélésében. Ő már az ügyvédet sem tartotta úrnak, mert magánügyeket intéz el pénzért, ugyan ebből az okból az orvost, a mérnököt sem. Mentségül legyen mondva, kamarás volt Pál úr s tudvalevő dolog, hogy így klasszifikál a kamarási hivatal is.

Hanem azért volt szíve Vizaknay őméltóságának. Csak nem juthatott érvényre, mert abban a körben, amelyben mozgott, nem beszéltek és nem is csináltak semmi megindítót. Egy derby ló néha váratlanul letört, egy-egy fiatal mágnás néha főbe lőtte magát, mert nem tudta bonjait beváltani: szomorúbb dolgok nem történtek a kaszinóban: az ilyesmi pedig még nem elég ahhoz, hogy csak magába szállásra is bírja a fegyelmezett korrekt zsentlemen.

Ám egyszer véletlenül kilódította az Élet a kamarás urat megszokott miliőjéből, s egy olyan környezetbe sodorta bele, amilyenről fogalma se volt. S egy rövid éjszaka alatt teljesen átlényegült a lelke és agya: tudatára ébredt annak, hogy alapjában véve haszontalan, becstelen fráter, aki nem érdemli meg, hogy kezet fogjanak vele azok, akikkel egy nappal ezelőtt még ő nem fogott volna kezet.

Megismerkedett a nyomorral. A tisztító, lélekemelő bűnnel. A fenséges, megrendítő tragédiával, ami megmarkolja a szívet, s önmegismerésre kényszeríti a tespedt agyvelőt. Furcsán esett az eset.

A kamarás úr gyalog szokott a kaszinóból hazamenni; egészségi szempontból tartotta szükségesnek ezt a sétát, mert nappal, amikor látták, mindig kocsiba ült.

Egy ködös téli napon, úgy hajnali három óra tájban hazafelé menet, hirtelen és váratlanul elszédült a kamarás, s oly szerencsétlenül bukott el, hogy a járda sarkához ütődött a feje.

Egy torzonborz szakállas, kopott alak állott fölötte, midőn eszméletre tért. Épen lehajolt rája, nyilván, hogy talpra állítsa. A kamarás azonban félre értette a szándékát, (talán azt hitte, hogy ki akarják rabolni) fél-térdre emelkedett s teljes erővel mellbe lökte a segítségére siető éjjeli alakot.

Az megnyekkent és elesett.

A kamarás ez alatt egészen feltápászkodott s miután sajgott a homloka, zsebkendőjét gépiesen odatapasztotta. Csupa véres lett a zsebkendője.

Megdöbbent, de még jobban megijedt attól, hogy a fellökött ember, anélkül, hogy csak egy hangot adott volna, kínosan fetrengett a járdán az erejével küszködve, de sehogy sem bírt talpra állani.

Vizaknay attól tartva, hogy csontját törte, hozzálépett.

— Mi baja?

A nyomorult ember ráemelte szemét.

— Semmi, csak gyenge vagyok

— Megütötte magát?

A kamarás gondolkozott egy darabig. Hátha csakugyan valami veszedelmes ravasz útonállóval került össze, aki azért teteti magát, hogy könnyebben elbánjon vele. Körülnézett. Az utca néptelen volt. Kocsiért füttyentett volna, de az se volt látható a környéken. Homloksebéből meg szinte csurgott a vér. Mitévő legyen? Fölsegítse emberét?

Töprengését egyszeribe elvágta a földön ténfergő alak szava.

—Uram, ön vérzik.

— Ne törődjön vele.

— Dehogy nem törődöm, — tiltakozott az elesett férfi, — csak embertársam az úr, ha meg is ütött, kötelességem rajta segíteni.

S fájdalmas erőfeszítéssel, amelybe szinte bele torzult amúgy is vad arca, sikerült végre felállania.

— Hol tetszik lakni?

A kamarás újra elszédült. Most már alighanem a vérveszteségtől. Nem tudott felelni. Ösztönszerűleg az utcai lámpásba kapaszkodott.

Az éjjeli ember nem sokáig habozott. Felgombolta kabátját, mellényét s kötést tépett az ingéből. Bebugyolálta vele, hogy megállítsa a vérzését, a kamarás homlokát.

—Én itt lakom a szomszédban, — mondta aztán, — tessék hozzám fáradni, mert én most haza nem kísérhetem, holott gyors orvosi segítségre van szüksége.

— Hazamegyek, —makacskodott a sebesült.

— Hol tetszik lakni? A kamarás megmondta.

Az éjjeli alak szelíd erőszakkal belekarolt védencébe.

— Az messze van. Odáig nem bír el a lábam, mert magam is beteg vagyok, egyedül meg nem engedhetem. Tessék követni.

A kamarásnak káprázni kezdett a szeme; nem ellenkezett tovább.

Becsengettek a harmadik házba. Felbotorkáltak a sötét lépcsőn a harmadik emeletre. Egy udvarra szolgáló ajtón dörömbölni kezdett a züllött ember. A zajra egy nyöszörgő, álomittas hang felelt:

— Herr von Vendrey?

— Igen, nyissa ki.

Az ajtó kinyílt. Egy lópokrócba burkolózott negyvenéves betörőképű ember lépett ki rajta égő gyufával a kezében, azon mód mezítláb, ahogy az ágyból kikelt.

— Wir haben kein Licht! — panaszolta s kétségbeesésében összecsapta kezét.

— Licht? — kérdezte a kamarás kísérője — mit jelent ez kérem, mert úgy érzem, hogy itt lesz a hiba?

— Világ, -- dadogta a kamarás, aki már alig állott a lábán.

A házigazda még megkérdezte: Geld ist?

S hogy tagadó feleletet kapott, egy pillanatig sem habozott, levetette télikabátját s a német ember kezébe nyomta.

— Verkaufen und Kerze bringen.

A német sem okoskodott, felrángatta a ruháját s karján a gazda kabátjával lebotorkált a sötét lépcsőn.

A kamarás bambán bámulta a jelenetet. Jóformán eszméleténél sem volt. Azt se tudta, mint került ágyba.

Ébredése első pillanataiban azt hitte, hogy álmodik. Arra ébredt, hogy valaki a fejével babrál. Az orvos volt, aki homloksebét tisztogatta.

— Hol vagyok? Mit csinál? Mi történt velem?

A fiatal doktor megnyugtatta s sebét friss, gyapotos kötéssel látta el.

— Réggel újra eljövök, — mondta s távozott.

A sebesült körülnézett a szobában. A közepén hatalmas asztal állott. Rajta egy pár kötet könyv s jókora halmaz írás között egy ember görnyedt, s két szál kocsi gyertya világánál írt, oly hihetetlen gyorsasággal s önkívületszerű elmélyedéssel, hogy a kamarás képzeletében szinte elmosódtak emberi körvonalai. Valami titokzatos mítoszba való földöntúli erő, egy örökös tollforgatásra kárhoztatott lélek inkarnációjának tetszett neki az író alak. Kezdetben meg sem ismerte, csak később, midőn megismerkedett volt a nyomasztó atmoszférájú szoba valamennyi titkával, jött rá hosszas szemlélődés után, hogy a gazdája volt.

Nem csuda, hogy összezavarodott a kamarás agya. A Hogarth fantáziája sem tudott volna groteszkebb, szívet tépően kacagtatóbb képet kitalálni, mint amilyet ez a szoba nyújtott. Bútorzata az asztalon s egy széken kívül négy szalmazsákból s ugyanennyi festetlen fali polcból állott. Az egyik szalmazsákon vastag pokróc alatt a kamarás feküdt, de el volt foglalva a többi három is. Az egyiken egy nő hortyogott. Egy másikon valami öregember pihenhetett. Vizaknay csak az ősz fejét látta. Az öregember — nyilván nem jutott számára rendes takaró, — egy lyukas derékaljjal védte magát a hideg ellen.

— Miféle emberek lehetnek ezek? — töprengett magában az elkényeztetett világfi. — Mit véthettek az Élet, a társadalom törvényei ellen, hogy ily nyomorban kell élniük? Négyen vannak s összevéve annyi pénzük sem volt, hogy gyertyát vehessenek; a házigazda kénytelen volt a télikabátját eladatni, hogy világosságra tegyen szert s folytathassa azt az öldöklő iramú írást, amire nyilván rá volt utalva, hogy így fáradtan, saját bevallása szerint betegen is folytatnia kellett.

És vajon mit ír a sorsnak ez a nyomorult mostohagyermeke? Miféle tudása lehet egy ilyen embernek? S milyen viszonyban állnak hozzá lakótársai?

Hamarosan megtudott mindent. Az öregember felébredt, kibújt derékalja alól s szó nélkül öltözködni kezdett. Aztán az író férfi háta mögé állott, belenézett a munkájába s kisvártatva megszólította.

— Imre, ideje lenne lefeküdnöd, pihenj egy kissé, fiam.

Az író összerázkódott s legyintett a kezével.

— Mindjárt, öregem, mindjárt, most még nem lehet.

— Kimerülsz, — mondta az aggastyán mély, szívhez szóló hangon, — kíméld magadat.

— Attól nyugodt lehet, — vigasztalta az író, — olyan erős vagyok én, mint a vas.

És folytatta a munkát. Véres szeme kidűlt üregéből, homloka ezer ráncot vetett, keble zihált. Egész valóján meglátszott, hogy hihetetlen erőfeszítést kellett tennie, hogy össze ne essen. Egy fél óra múlva abba hagyta végre az írást. Felkelt az asztaltól s az öreg szalmazsákjához vánszorgott.

— Lefekszem, — dadogta, s mint valami szennyes rongy cipőstül, ruhástul a fekhelyre zuhant.

Az öreg óvatosan levetkőztette, aztán felköltötte lakótársait.

— Imre lefeküdt, — jelentette nekik örömteljes hangon.

Azok felugrottak a szalmazsákjukról s sorjában megnézték, hogy alszik Imre. Az asszony feje alá csúsztatta a párnáját (csak neki volt párnája), a pokrócos ember letakarta a pokrócával. Az öregember megfogta az egyetlen széket, az alvó ágya fejéhez állította s rátelepedett.

— Ne zavarjátok mostan, — intette lakótársait, — menjetek a konyhába, én majd őrködöm az álma felett.

A lakók engedelmeskedtek, óvatosan, lábujjhegyen kiosontak a szobából. Az öregúr valami imádságot kezdett duruzsolni, éneklő, szaggatott hangon, mint a kisgyermekek. Aztán megigazította az alvó ember párnáját és takaróját. Majd eloltotta a gyertyát.

Fojtó, sűrű csend borult a szobára. Az öregembernek a lélegzete sem volt hallható, csak az alvó író tüdeje sípolt néha.

A kamarás szinte öntudatlanul párnájába temette arcát; úgy érezte, hogy szentségtörést követne el, ha megtörné az ünnepies halálos csendet, ha csak a lélegzetével is. Holott attól kellett tartania, hogy hangot fog adni a torka is. A szeme már égett a könnytől, s kebléből ismeretlen érzések kérezkedtek ki. A kamarásnak sikerült őket a párnájába fojtania. Vizaknay sokáig nem tudott elaludni a gondolataitól, amelyek fokozatosan fölébresztgették elaludt lelkiismeretét. Lassanként valósággal megutálta magát. Nem érezte a homloksebét, láz se gyötörte, csak az idegei feszültek meg úgy, hogy hiába kereste, nem jött rá az álom. Átvirrasztotta az éjszakát.

Az öregember reggel felé elaludt a székén. A kamarást ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy megnézze az alvó író munkáját. Kikelt ágyából és az asztalhoz osont. Több teleirt füzet hevert rajta, valamennyin az a cím: A boldogság titka.

Vizaknay Pál azt hitte, hogy egy regény kézirata fekszik előtte, de amint átfutotta az egyik füzet néhány oldalát, megtudta, hogy bölcseleti mű. Másnap (már a saját lakásán) azt is megtudta orvosától, hogy éjjeli hálótársai közül az öregember és az asszony, a házigazdája elhalt feleségének szülei voltak. Keresetképtelen elesett emberek, ott ragadtak a vejüknél. A pokrócos alak meg tüzérkapitány volt valamikor. Egy szót sem ért magyarul, beszélni sem tud vele Vendrey, a tudós, — (aki meg jó angol és francia létére németül nem beszél) — de azért eltartja őt is, mert tudja, hogy nagyon szerencsétlen és gyenge, minden munkára képtelen. Pedig valamikor igen boldog és igen erős volt a kapitány; azóta tört le, hogy párbajban lelőtte a barátját, akinek elszerette a feleségét. Katonáék nem bántották érte, de a lelkiismerete igen. Elkezdett inni, elvesztette rangját, elzüllött. De fölfelé züllött. Energiája nincs, de a lelke folyton tisztul. igen sokat sír.

Vizaknay, fölépülvén, meglátogatta a nyomor ama tanyáját, amely őt egy éjjelre befogadta. Megkérdezte a tudóstól:

— Megtalálta-e a boldogság titkát, uram?

— Oh meg, — állította a torzonborz ember s szent meggyőződése hevében fölragyogott a szeme.

— A tétel megfejtése igen egyszerű: Nem kell az emberektől semmit sem kérni és várni, inkább mindenünket oda kell nekik adnunk.

Azóta nem kártyázik Vizaknay. Nem is jár a kaszinóba. A becsületes jövedelmét sem képes elkölteni. A drága étel és ital nem megy le a torkán. Égeti testét a cifra bécsi ruha.

----------

SZEMERE GYÖRGY A PÁRBAJ. ELBESZÉLÉS. 1913. 36. 710.

Az elbeszélésnek részleteit közöljük, eredeti stílusban.. G.

* * *

Kajszin Péter állított valamit, Gecséji János meg azt mondta rá:

- Nem igen lehet a'.

Egyéb nem történt a két férfiú között. Az egyik jobbra ment, a másik balra. Kajszin Péter kettéharapta a pipája szopókáját, de ezt nem vette észre senki. Legkevésbé Gecséji. E mellett szól, hogy János gazda a délután folyamán egy zacskóra való szűzdohányt küldetett régi komájának, Péternek, a tulajdon édesfiával, Pötyivel.

Ám Pötyi furcsa üzenetet hozott haza.

— lédsapaum, a boatja aztat kivoanja kednek, hogy a hétrét isten nyila szánkázza meg a hátát.

— Aztot?

Több szó egyelőre nem jutott eszébe Jánosnak a rengeteg csudálkozástól. Épen a lovát kefélte; sutba vágta a kefét és kijött az istállóból, hogy jobban lássa a fiát, aki ilyen furcsákat mond neki.

Pötyi igen élvezte apja megdöbbenését, összeszedte minden tudományát, hogy még feszültebbé tegye a helyzetet.

- Oan mirges volt a boatja, — állította, — hogy majd kiesött a szöme, a hajaszála meg mind égnek állt.

— Égnek?

- Hát.

Pillanatig elgondolkozott János. Alighanem hazudik a kölyök. Legjobb lenne, ha magyarosan elhányná. De csak felülkerekedett benne a körültekintő bölcsesség.

- Nem köllött neki a dohány? — vallatta csemetéjét.

— Nem-nem.

— Hát hunn van?

— A hátamhon vágta iskátulyástul, oszt szétrepedt az iskatulya, a dohán meg széjjelszóródott.

János megbabrálta tarkóját s jobbra-balra lógatta nagy fejét. Még sohase volt ilyen tanácstalan.

- Mondott még ögyéb cifraságot is? -kérdezte Pötyitöl.

- Aszondta, hogy aszongya, kényes kutya ked, meg disztófülü, meg kákánfütyülő.

No ettől aztán már végkép összezavarodott János gazda. Hogy még ő a kényes kutya, aki a bajszát se meri pödörgetni, mikor Kajszin Péterrel beszél. Ha kutya, hát már csak százszorta kutyább nálánál Péter.

Ahán! Csak most cikkázott bele a János komája haragjának az oka. Akaratlanul ölt a szavával.. Hát azért

--- --- --- --- ---- ----

János gazdának végre eszébe jutott, hogy neki tulajdonképpen ütni kellenek, holott csak alkuvászik, mint valami kofa. Rápruttyant Péter gazdára:

— Ne cicózzunk, azér' gyüttem, hogy megkóstultassam kenddel a földet.

— Velem?

Kenddel. Mer mért tépázta meg a feleségemet?

— A tiedét?

— Az enyémet!

Forrt már a Péter vére, mint katlanban a zsír, ütni vágyakozott a legkisebb porcikája is; de azért helyben maradt az esze. A saját portája közepén az egész falu szemeláttára csak nem verekedhetik, mint valami cigány. Tönkrepusztulna egyéni méltósága. Ezt ő semmi áron meg nem teheti.

- Hallj a-i kend, koma, — eszelte Jánost én is igen szeretném mán agyoncsapni kendet, de nem itt. Mit szólna a falu? Nem vagyunk mi holmi kupciherek.

János igazat adott Péternek.

— Jól szaval kend. Menjünk a csűrbe.

Bementek a csűrbe. János szó nélkül levetette a szűrét és türelmesen várt Péterre, aki lajbiját gombolta ki és az ingét, mert már igen fojtogatta a düh.

A János lelke ellenkezőleg egyéb változáson ment keresztül. Ő már úgyszólván nem is igen haragudott, mert belátta, hogy a komájának ha nem is egészen, némi tekintetben igaza van. Ő se tűrné, hogy hazugsággal vádolják, ha véletlenül is. Retirálni azonban még sem akart. Az olyan csorbát ejtene a jó hírén, amit ki nem köszörülhetne semmiféle köszörűs. Elhatározta, hogy meglapítja a komát, fegyveres elégtételt vesz rajta.

---- ---- ----- ----

- Halli-e komám, csöppet se haragszok mán kendre, mert kimagyarázta az igasságot Arra kérem komám, kend se haraguggyon rám, ha kigyógyul. Mert — tette hozzá magyarázatképen - nem fogom egészen agyoncsapni.

A gőgös önbizalom megőrjítette Pétert. Marékra fogta hatalmas tölgyfabotját és ütött. Jánost vállon érte a csapás. Oda se neki. Visszavágott. Péter betört fejjel, vérző homlokkal a földre zuhant.

Péter két hétig nyomta az ágyat. Első dolga volt, hogy meglátogassa Jánost.

— Koma?

- Isten hozta, komám. - Nem azér gyüttem, — mondotta Péter, — hogy kedveskedjünk. Hanem azér, hogy megmondjam kendnek: igaza vót, hogy helyben hagyott, mer akármi sárkány kígyó is, a más asszonyát nem való megütteni. Ott van az embörnek a magáé, azt ütheti.

h14-05. 1918. 2 – 354. Egy falusi kisasszony története. Regény. Írta Szemere György

* * *

Nyugat 1930. 18. FIGYELŐ MAGYAR IRODALOM Regény és széppróza

Schöpflin Aladár: SZEMERE GYÖRGY
(1863-1930)

Valamikor nagy reményeket fűztünk hozzá. A Thália hőskorában Siralom-házban című kis darabja úgy hatott, mint egy kitűnő magyar drámaíró első lépése s az utána következő, az Erősek és gyengék című dráma mintha már kezdte volna beváltani az első ígéretet. Első novelláiban élveztük az erős reális érzéket, a magyar élet alakjainak sokszor humorral színezett, érdekes rajzát. Korábbi regényei, különösen A halász regénye, mintha kezdő lépés lett volna a falusi magyar élet újszerűen reális ábrázolása felé. Volt benne valami magyar eredetiség, ami sokszor kitört belőle a magára vett konvenciók alól.

Egyik főbaja az volt, hogy későn, már negyvenedik éve körül fogott hozzá komolyan az íráshoz. Addig élte a vidéki földbirtokos gentry könnyű életét. Ilyen késő korban nagyon nagy tehetségnek kell lenni, hogy valaki kidolgozhassa a maga írói világfelfogását és stílusát. Szemere nem tudott idáig eljutni s ezért mindig maradt írásában egyenetlenség, színvonalbeli ingadozás, nem ritkán félresiklás az írói ízlés vonalából. Ez különösen későbbi munkáin érezhető. Egyre gyakrabban vett fel bizonyos nem-jóízű morál-pedagógusi hangot. Úgy érezte, neki kötelessége a sokat gáncsolt és gúnyolt magyar gentry szószólójává és védőjévé, sőt lelkiismeretévé lenni s ezt a tendenciát nagyon is nyíltan megmutatta, a művészi igazság rovására. Minden könyvében vannak kitűnő részletek, a tehetség villanásai, de egészet alkotni nem engedték a lényében rejlő belső gátlások. Azok közé a nem ritka magyarok közé tartozott, akik nem tudták műveikben elérni a saját képességük egyenértékét.

Szentgyörgyi Ferenc AZ ÚRISZÉK ELŐTT.— 1811-ből. —1894. 24. 398.

Szegény Pilárikné, de jól is járt volna, ha meghalt volna! Szerető, résztvevő szívek tennék le a földbe; sírját megöntöznék meleg könnyel, jó szagú istenfát, boldogasszony virágot fakasztana rá a kikelet, melyből ha egy-egy búsongó lány törne: megtanulná szó nélkül tűrni a fájdalmakat, s ha oda adná a csapodár legénynek: hű, igaz lenne az a sírig. Mert hát a síron nőtt virágok annak az álmát beszélik el, aki oda lenn porlad, csak meg kell érteni s legény, lányszív hű, igaz lesz tőle.

Hej, de nem így történt. Jó szívét bűnre csábította a határtalan szerelem. Féltékenység lopódzott hozzá, mint lépes köpűhöz a boszorkány-pillangó s addig kerülgette, míg megejtette egészen. Istenem, mennyi incselkedés kellett, míg ez a tenger édesség méreggé változott!

Most itt áll tépett, fedetlen fejével, meztelen lábakkal a hideg kövezeten, részvétlen poroszlók között, kitéve bántalmazó gúnynak, sértegető szidalmazásnak. Arca halvány, mint a dérütött liliom. Szemei beestek, mint a tengerszem tüköré, melynek kristályos cseppjeit partjaira vetette a mélyében tomboló vihar. Árnyékos pillái lecsukódtak, mintha valami félelmes rém lebegne előtte. Reszkető kezeivel szemérmesen szorítja le szerteszét kígyózó hosszú haját, mintha ezzel is melengetni akarná fázós tagjait, pedig csak a mohó fürkésző tekintetektől fél.

A várudvar tele van kíváncsi néppel; többnyire asszonyok, kik elhozták gyermekeiket is, hadd okuljanak ezen a kikiáltott szépségen, ezen a világra szóló jóságon, ki este vetette a kendert, éjfélig megnövesztette, kifehérítette, megtilolta, éjfél után bordákra tette, megszőtte, ruhává fércelte, s másnap összecsalogatta, összebabonázta a környék legényeit, hogy bele betegedtek, ki sem józanodtak többé. Ne legyetek ilyenek, édeseim! Okuljatok, imádkozzatok! Azt a szegény Pilárikot is megbabonázta, hogy haza jött a katonaságból. Szép volt, szemre való legény volt; más feleséget is kaphatott volna, takaros, gazdag feleséget; de nem kellett neki senki más a világon, csak ez a lelkem, itt ni! Ki olyan volt, mint a templom egere Elvette oltár előtt, szent esküvéssel. És a lelkem, mit tett? Nem dolgozott soha semmit, csak kicifrázta magát s elbillegett a templomba, hogy istenesnek lássák, s ne gondoljanak a fekete angyalra, ki minden munkát elvégez helyette, szorgosan, tisztán, mint a parancsolat. Nem ingyen történt az ilyesmi, bizonyára nem, szövetségben állott vele.

A rabasszony felveti egy percre a pilláit; tekintete rávillan a beszélőre tisztán, felmagasztosulva, mintha mondaná: megbocsátok, nem haragszom. A következő pillanatban újra lezárul, egy-egy reszkető harmatcseppet szorítva ki, mely aztán végig barázdál az arcán letörületlenül.

Vajon mit beszélhet e könny az égi irgalmassághoz? Ki tudná azt megmondani.

A kíváncsi asszonyok nem veszik észre a leszivárgó fájdalmas könnyet. Jó hogy nem veszik észre; úgy sem értenék meg. Azt mondanák, hogy akivel szövetségben állott, a gonosz sajtolta ki, hogy legyen mivel mosdassa kormos gyermekét, mert az ilyen bűnös szép asszony könnye nem szentelt víz, hanem gyehenna-élesztő, sátán-fiókát ápoló folyadék.

— «Álljanak csak odébb, Gyúró, Jozsó bácsi!» — kiált a legszájasabb menyecske a poroszlókra. Nehogy magukra is ragadjon valami a sárból.» S ezzel a felkaparászott földdel meghajítja a védtelen asszonyt. — «Te becstelen! Te elfajzott méregkeverő!»

A többi asszony követte példáját. E percben egy ifjú ember lépett ki az udvarra, gondosan felfésült hajjal, serkedező bajusszal.

— «Mit keresnek, mit akarnak maguk itt? — kérdi a hajigáló asszonynépet. — Hogy mernek ilyesmire vetemedni?

— Instáljuk, esküdt úr, ez a bűnös!»

— «Honnan tudják, hogy bűnös? Épen olyan ártatlan lehet, mint maguk, vagy még ártatlanabb. Majd megállapítja az úriszék, hogy ki a bűnös. Most pedig takarodjanak haza. Ha öt perc múlva itt találom valamelyiküket, bekenetem a száját mézzel s kiköttetem ehhez a szégyenkaróhoz. Megértették?

Az asszonynép sietve távozott, nehogy megérje ezt a gyalázatot, mert hát az esküdt úr szereti a tréfát; el is dévajkodik a fehérnéppel úgy alkalomadtán; de ha hivatalos ábrázatot ölt magára, savanyúbb az ecetágynál. Ilyenkor nem jó beleharapni, mert vagy elvásik az ember foga, vagy pedig beletörik.

Erre az ifjú részvéttel fordult a rabnő felé, fejét csendesen megingatta, s intett a poroszlóknak, hogy vezessék be a vádlottat.

Benn összegyűlve várakozott az úriszék. Szám szerint heten voltak: az uradalmi jószágigazgató, két tisztviselő, két megyei táblabíró s két esküdt. Az uradalom pallos-joggal bírt s főbenjáró ügyben is ítélhetett, ami ellen nem volt fellebbezés.

Minden szem a belépőre fordult, ki halványan r de felemelt fővel állott bírái előtt. Most már nem remegett, mint odakinn a csúfondáros nép között; szép, nagy bánatos szemeit végigjártatta a komoly arcú uraságokon, s aztán, hogy észrevette szakadozott öltözetét, kipirulva, lázasan, szorította összébb a keble felett arany haját.

A fiatal esküdt zavarodottan fordult félre. Az éltesebb táblabíró komoly, csengő hangon vette fel a szót.

— «Endottiny Mariana, férjezett Pilárik Imréné, vedd fontolóra, hogy bíráid előtt állsz! Ne kísértsd meg a törvény folyamát hazugságokkal tévútra vezetni, mert úgy sem lesz foganatja, s csak súlyosbítod vele a helyzetedet. Azzal vádolnak, hogy özvegy Palicsannét kínos méreg-halálra juttattad. Igaz-e a vád? Felelj nyíltan, őszintén.»

A rabnő fölvetette sugaras szemeit a földről, hova a beszéd alatt süllyesztette. Orcái kigyúltak s dacosan, indulatos hangon válaszolt.

— «Igaz!»

Általános elszörnyedés fogadta e váratlan kijelentést. A fiatal esküdt hirtelen visszafordult s kezével olyan mozdulatot tett, mintha mondani akarta volna: Vond vissza a szavad, te szegény teremtés, még kimenekülhetsz a hínárból!" Az éltes táblabíró levette aranyos pápaszemét s társára pillant, tudakolva, hogy jól hallott-e? Nem valami régen átélt jelenet emléke zsibongott-e keresztül az agyán, mikor is a megrögzött gonosztevőnek nem volt már menekülése a kérdések kereszttüze elől, csak a teljes beismerés? Lehetetlen Ez az asszony egyebet mondhatott. Még egyszer megkérdezte.

— «Igaz, igaz. Én öltem meg, szólott-a rabasszony újólag.

—Szerencsétlen! Hogy tudtál ilyesmire vetemedni?

— «Hogy tudtam ilyesmit tenni?» csattant fel lázasan, hevesen a vádlott, s egy-két lépést tett előre, hogy jobban megérthessék a beszédét. «Hogy tudtam ilyesmit tenni? könnyen_r nagyon könnyen. Elszerette a jó uramat a gyalázatos. Búbánatra, sötét gyászra juttatott. Megöltem a becstelent. Meghalok én is, de tettemet nem tudom sajnálni, még ha tízszer jönnék is a világra, mind a tízszer megölném irgalmatlanul, megbánás nélkül — azért az emberért.

Az éltes táblabíró újra levette aranyos pápaszemét s így tekintett végig a kipirult, csodaszép asszonyon, miközben fejét csendesen megingatta. Lehetetlen! Vagy tán vak volt az az ember, hogy erről meg tudott feledkezni azért a másikért? A többi urak szintén meg voltak lépetve. Nem tudták elhinni az asszony indulatos beszédét.

A fiatal esküdt fontoskodó arccal fordult a tekintetes urak felé, alig hallhatólag suttogva,

—«Derék, jóravaló asszony volt teljes világéletében. Valami mély titok lappanghat e vallomás alatt. Indulatos beszédéből az látszik ki, hogy vagy nagyon szerencsétlen, vagy pedig bolond.»

A rabnő meghallotta e mentegető szavakat. Még közelebb lépett bíráihoz.

— Szerencsétlen vagyok, az igaz, de bolond nem vagyok. Józan ésszel, megfontolva cselekedtem. Elmondok mindent, ahogy történt; hadd győződjenek meg a tekintetes urak józan állapotom felől. Mikor már nem bírtam keservemmel, meg a haragos szívemmel, arzént kerítettem. Feleresztettem piros rózsavízzel, s magamra öltve az uram ünnepi ruháját, elmentem a Palicsánné ablaka alá. Vastag hangon szólottam, hogy tévútra vezessem. Sikerült is. Azt hitte, hogy az uram akar kedveskedni. Bevette, megitta, aztán elaludt s nem is ébredt fel többet. Így történt ez, tekintetes urak. Én vagyok a bűnös, senki más. Most már aztán elítélhetnek, kerékbe törhetnek, nem bánom. Úgy sincs semmi örömem a világon, ha az én uram nem szeret. Ezzel leborult a hideg földre s zokogott keservesen.

A bírák összenéztek, vállaikat vonogatva. Ezen már nem lehet segíteni!

— «Cibek Mihály uram, leírta a vallomást?

— «Utolsó betűig!» válaszolt az esküdt reszkető hangon.

Ezzel az éltes táblabíró intett a poroszlóknak.

— «Vezessék ki a vádlottat!»

Az ítélethozatal pár pillanat alatt megtörtént. Ilyen esetben nagyon egyszerűen szokott menni a dolog. Mindannyian halálra, kínos kerékbetörésre szavaztak. Mert hát példát kellett szolgáltatni hasonló istentelenségek elkerülése céljából.

Mikor a rabasszony végig hallgatta a kemény ítéletet, orcái szokatlan tűzben égtek; szemeiben valami olyan ragyogás látszott, mint a megdicsőültekén szokott. Kezeit foszlott ruhája felett összefogva, halk imát rebegett színtelen ajkai között: «Legyen meg a te akaratod. Ámen!»

A fiatal esküdt nemsokára távozott, hivatalos kötelessége levén a bakónak kiadni a szükséges utasítást, mert a szomorú végrehajtás nem tűrhetett halasztást. Pár pillanat múlva már vissza is tért halványan, izgatottan, mi annyira a dolog természetéből folyt, hogy senki előtt sem tűnt fel.

A rabasszonyt még ki sem vezették szomorú útjára, midőn Pilárik Imre beállított nagy lelkendezés között.

— "Tekintetes urak, — szólt lihegve a szigorú arcú bírákhoz, — áldja meg a jó isten kelméteket! Ne ámíttassák el magukat ezen asszony által. Nem igaz, nem ő ölte meg Talicsánnét, hanem én, aki szeretője voltam...

— «Mit beszélsz, te?», pattant fel az éltes táblabíró, akire rendkívüli hatást tett e váratlan fordulat.

— Lehetetlen, hisz ez az asszony is azt vallotta.

— «Nem igaz, hazugság! Ilyen áldott teremtés nem tudna bűnre vetemedni. Ha mondotta, csak azért tette, hogy engemet megmentsen!»

— «De igaz, én öltem meg!» Vágott szavába a feleség elszántan.

— «Ne higgyenek neki, kérem. Nem olyan az ő szíve. Tűrt, búslakodott, az igaz, hogy az a gonosz asszony elcsábított tőle: de ez csak olyan volt, mint a galamb keserűsége; hervasztó, másnak nem ártó. Még csak nekem sem tett szemrehányást soha! Ilyen tetthez férfi szív, férfi bosszú kellett, olyan szív, olyan bosszú, mint az enyém, kit tőrbe csalt s aztán hogy rám unt, megint másikat kerített s engemet csúfosan elhagyott. E miatti bosszúmban öltem meg. El is mondom az egészet, hadd lássák meg a tekintetes urak, ki a bűnös? Mikor láttam, hogy nem kellek többé, arzént kerítettem. Feleresztettem piros rozsolisba, felvettem ünnepi ruhámat, hadd gondolja, hogy tetszeni akarok, s beadtam az ablakon békítőnek. Bevette, megitta, aztán elaludt s nem is ébredt fel többet... (Mintha csak az asszony vallomását ismételte volna betűről-betűre!) így történt az, tekintetes urak, szavaimat hittel is merem bizonyítani.»

— «Én is merem. Ne higgyenek neki! kiáltott az asszony összekulcsolt kezekkel. Végezzenek ki engemet!»

— Engemet! engemet! Már csak azért is megérdemlem, hogy eljátszottam e jó szív szeretetét, bűnös vagyok, kétszeresen is bűnös!»

— «Ne csataráljatok annyit! —kiáltott haragosan a meglágyult szívű táblabíró. — Még a saját gondolatimat sem hallom meg miattatok. A mennykő is jobban tudja, hogy melyik a tettes kettőtök közül. Hisz olyan egyformán beszéltek, mintha egyazon rigmust mondanátok. Takarodjatok ki s várjatok a további parancsra.

Távoztuk után, sebes léptekkel kezdett fel s alá járni.

— «No, domine spectabilis, — szólt ingerülten a jószágigazgatóhoz, — szedje elé valahonnan a corpus jurist, s hozzon ítéletet, mert én, — isten úgyse, — képtelen vagyok rá!»

— «Hoznék bizony, kérem alássan, — felelt amaz, — de őszintén szólva, nem tudom, mit kellene csinálni. Legfeljebb annyit tudnék mondani, hogy ki kell végezni mind a kettőt.

— Persze, az ilyenre azt mondaná Verbőczy uram, hogy: ki amihez nem ért, hóhéra annak. Hogy lehetne ilyet cselekedni!»

—Nem is úgy értettem, — válaszolt elpirulva a megleckéztetett jószágigazgató.

— Hát te mit szólasz hozzá? kérdi most a másik táblabírót.

— «Azt, hogy ilyet még nem pipáltam.

— «Nem azt kérdem, hanem, mi lesz rá a paragrapfus?

— «Olyat pedig nem hogy nem pipáltam, de nem is ettem.

— «Akkor hát nincs más hátra, mint felmenteni őket, mert én bizony gyilkos, haramia senki kedvéért sem leszek. Egyik megölte, az bizonyos, de hogy melyik volt? Csak a jó isten tudná megmondani. Ha tudja, hát ítéljen fölötte, mikor maga elé invitálja. Szégyent sem Verbőczyre, sem magamra nem hozok. Punktum.

Azután tovább járt hevesen, ingerülten. Végre megállott.

— «Egy véleményen vagyunk-e?

— «Mind közönségesen, válaszoltak a többi bírák egyhangúan.

Ártatlan volt-e a nő valóban? Vagy Pilárik Imre, hűtlenségét megbánva, azért akart meghalni, hogy kiengesztelje a haragos eget? Ki tudná megmondani? Elég az hozzá, hogy a bíróság mind a két vádlottat csakugyan felmentette, amint az a régi jegyzőkönyvekben máig is olvasható. Sz. F.

Szentgyörgyi Ferenc AZ ERŐSEBB. Elbeszélés 1921. 21. 244.

Emma, amikor meghallotta Irén és Kornél házasságának hírét, tehetetlenségében sírva fakadt. Rádobta magát a pamlagra, arcát belefúrta a vánkosok közé és egész teste remegett a sírástól. Délben kapta meg a finom kartonlapra nyomott esküvői értesítést és alkonyodott, amikor még mindig ott feküdt a pamlagon lesújtva, összetörten, megszégyenítve. A könnyei akkor már elfogytak, csak a helyük égett az arcán. Szíve is megnyugodott és a halántékában sem lüktetett már a vér a szokottnál erősebben. Fölkelt. Becsöngette a szobaleányt és fürdőt készíttetett. A langyos víz fölfrissítette, a parfümök illata derűt, mosolyt csalt az arcára s amikor a fürdő után az álló tükör elé lépett már újra elégedett volt, nyugodt volt és boldogan örült szépségének, független, mámoros ifjúságának.

Irén esküvői értesítését ajak biggyesztve olvasta el még egyszer és szánalmas, lenéző gesztussal dobta félre. Este pedig csillogva, ragyogva jelent meg a Duna parti szálló éttermében és engedte, hogy gyönyörködjenek benne.

Irénék két hónap múlva jöttek vissza Budapestre, hogy megkezdjenek egy nyugodt, szép, boldog családi életet. Kornél a bankban újra teljes erővel neki fogott a munkának, hogy aztán esténként annál több szeretettel és gyengédséggel halmozza el feleségét. Irén boldog volt, örült az életnek és csodálta férjét.

Tavasz felé megszaporodott a munka a bankban és Kornél kissé fáradtan, kedvetlenül szokott hazatérni. Irén akkor azt ajánlotta, hogy délutánonként menjenek ki sétálni. Kornélnak szüksége van a levegőre. A Stefánia utat szokták fölkeresni, ahol ekkor még kevés ember járt és a kocsik, autók sem verték fel az út porát.

És itt találkoztak Emmával. Emma szembe jött velük, a találkozás elkerülése lehetetlen volt.

Emma mosolyogva nyújtotta kezét Irénnek.

— Bocsássatok meg, hogy nem mentem föl eddig hozzátok, de annyi a dolgom és úgy el vagyok foglalva, hogy látogatási kötelezettségeimnek alig tudok eleget tenni. Így hát most gratulálok. És megrázta Irén kezét.

Irén mosolyogva, kissé elpirulva köszönte meg. Emma ekkor Kornél felé fordult. Egy pillanatig szembe néztek egymással. Emma ajka körül valami kesernyés mosoly jelent meg, amikor Kornél felé nyújtotta kezét.

— És magának is, — mondotta. Kornél udvariasan meghajolt és sietve húzta ki kezét Emma fehérkesztyűs kis kezéből.

Emma hozzájuk csatlakozott. Visszafelé indultak. A Fasoron jöttek végig. A kőrútnál Emma búcsúzott. Amikor Irénnel kezet fogott, Irén nagyon csendesen, kissé fátyolozott, reszkető hangon ezt mondotta:

És, ha majd ráérsz, ha az időd engedi, — látogassál meg bennünket. Én egész nap otthon vagyok.

Emma arcán derű suhant át és nagy, meleg barna szeme — megcsillant. Kacagva mondta:

— Nem tudom megígérni. Talán. Majd. Később. Nem tudom.

Elváltak.

Otthon, amikor a vacsorával végeztek, Kornél megkérdezte Iréntől:

— Mondd, fiacskám, miért hívtad meg Emmát?

Az asszony nem értette.

— Hiszen tudod. Leánykori ismerősöm. És nagyon szerettük egymást. Várt egy pillanatig, aztán halkan hozzátette: És te is — ismered.

Kornél kedvetlenül mondta:

— Éppen azért.

Székét közelebb húzta a feleségéhez, megfogta a kezét és hozzá hajolt.

— Nézd, fiacskám, — mondotta meleg hangon, — Emma nem az a leány, akivel ajánlatos a barátkozás. Emma független, szabad, senkinek semmiféle tettéért felelősséggel nem tartozik, túlságosan is modern gondolkozású. Furcsa, szélsőséges elvei vannak, amiket én nem szeretek. Nem hozzád való. Elhallgatott. Irén nem felelt mindjárt s ekkor Kornél még hozzá tette:

— Ne haragudjál, kis fiacskám, hogy ezt megmondtam neked. Amíg leány voltál, nem szólhattam ebbe bele, de most már, ugye, egy kevés közöm nekem is van hozzá?

Irén ránézett a férjére, azután ölébe hajtotta kócos kis fejét és félénken megszólalt.

— Kornél, te nem szeretted sohase Emmát?

Kornél megütközött.

De, fiacskám, hát.. . Az asszony közbevágott.

— Udvaroltál neki. Kornél osolygott.

— Nem volt más. Érdekelt. Akkor még nem ismertem. De egyébként.

— Emma sokat beszélt rólad. Dicsért. Hogy milyen nagyszerű, kitűnő, okos férfi vagy.

Kornél tiltakozott.

— Én azt hiszem, — mondotta ekkor Irén, — szeretett is téged.

Kornél elnevette magát.

— Erről aztán igazán nem tehetek. De azt hiszem, tévedésben is vagy fiacskám. Emma nem abból a fajtából való, aki szerelmes tudjon lenni. Az ő elvei... Irén sietve mondta:

— A szerelem nem elvek szerint igazodik. Kornél ismét nevetett, majd szerelmesen megsimogatta Irén rózsaszínben égő arcát.

— No, nézze meg az ember— mondta erőszakolt szigorúsággal, — hát nem komoly vitába kezdene velem ez a kis macska! — Átölelte az asszonyt és talpra állította. Rendetlen frizurájú kis fejét a vállához szorította.

— Na most már elég lesz a disputából, csacsogásból. Hogy mi volt, hogy volt, ma már nem fontos, csak az igazság a fő. Az igazság pedig letagadhatatlanul és elvitázhatatlanul az, hogy te az én kis feleségem vagy, én a te urad vagyok, akit szeretsz és aki téged szintén nagyon=nagyon szeret.

Az Emmával való találkozást már el is feledték, amikor egy délután Emma megjelent. Sugárzó szépsége, egészséges, derűs ifjúsága betöltötte az egész szobát. Uralkodott.

— Az első szabad napom, — mondotta, — és az első utam hozzátok vezet.

Kornél kedvetlenül hallgatta és egy félóra múlva, bocsánatkérések között kijelentette, hogy neki most végtelenül fontos és elmulaszthatatlan dolga van az irodájában. Irénnek azt mondotta, hogy csak vacsorára jön haza, megcsókolta, Emmának kezet csókolt és elment. Egész délután a körúton járkált minden cél és terv nélkül, a kirakatokat nézegette és minden pillanatban az óráját ráncigálta elő a zsebéből. Végre fáradtan, kimerülten hazament. Megvacsorázott. Emma látogatásáról egy szót sem szólt, és vacsora után azonnal lefeküdt. Két nap múlva, amikor éppen indulni készültek délutáni sétájukra, a lépcsőházban találkoztak Emmával. Hozzájuk jött.

— Na, hát ez igazán érdekes,— mondotta kacagva. — Éppen arra akartalak megkérni benneteket, hogy menjünk ki valahová, mert pompás idő van. Vétek ilyenkor a szobában maradni.

Azzal befűzte karját Irén karjába és ment velük. A bevásárlásairól beszélt, az őszi divatról és a nyarat emlegette, amit szeretne valahol messze, tenger mellett tölteni.

— De hát egyedül nem mehetek mégse, — mondta. — Nagyon unalmas. A nagy társaságokat pedig már unom.

Hirtelen megállott. Irén felé fordult.

— Nézd csak, — mondotta csodálkozva, — most jut eszembe. Menjünk mi hárman valahová.

Irén az urára nézett. Csendesen felelte:

— Nem tudom. Majd meglátjuk. Hiszen még olyan messze van.

Emma fölvillanyozva a gondolatától, belekezdett a hármasban való nyaralás szépségeinek a dicséretébe és nem fogyott ki a beszédből. Kiértek a Margitszigetre. Kávéházba mentek. Meguzsonnáztak. Uzsonna közben egyszerre csak Kornél egy keskenytalpú női cipő gyengéd nyomását érezte a lábán. Fölnézett, Irén egy képeslappal volt elfoglalva. Ekkor tekintete találkozott Emma nagy barna szemének meleg pillantásával. Kornél elsápadt, lábát észrevétlenül a széke alá húzta, majd idegesen zörgött a fizető pincérért. Emma mosolyogva nézett körül a kávéházban.

Kornél másnap kissé korábban ment haza ebédelni, mint szokott. Irén még nem volt otthon.

— A nagyságos asszony az Emma nagyságával elment bevásárolni, — mondotta a szobaleány.

Kornél az ajkát rágta. Kiküldte a szobalányt, aztán végig dobta magát a pamlagon s az egyik cigarettát a másik cigaretta után szívta türelmetlen mohósággal. Nemsokára megjött Irén. Friss volt, jókedvű volt. A csomagokat odarakta az ura elé.

— Nézd, csak, — mondotta vidáman, — miket vettem és milyen olcsón. Emma úgy alkudott, hogy csoda.

Kornél nem szólt. Ebéd után ismét jött Emma és vitte magával Irént.

— Az uradat hagyjuk itthon, — mondta. — A férfiak mindig gavallérok az üzletekben, otthon aztán telepanaszkodják a fejünket, hogy mennyi pénzt költünk el.

Csaknem egy hónap telt el így. Irén és Emma mindig együtt voltak. Színház, kiállítás, hangverseny, séta. Emma magyarázott, kalauzolt és Irén alig győzte dicsérni az urának Emmát. Hogy milyen kedves, figyelmes, mennyire otthon van mindenütt és mindenben. Kornél hallgatott. Egyetlen egyszer kísérelte meg csupán, hogy tudtára adja a feleségének, hogy a csendes, nyugodt családi életüket teljesen felfordította az Emmával való barátkozás. Irén ekkor sírva fakadt és könnyek között mondotta, hogy Kornél szívtelen ember, mert sajnálja tőle ezt a kevés kis szórakozást, amit Emma barátsága nyújt neki. Kornél aztán többet nem szólt róla.

Május vége felé, egy délután Kornél egyedül volt otthon. Irén mindjárt ebéd után azzal ment el hazulról, hogy Emmával van randevúja. Valami jótékonysági akció megbeszélésére mennek el. Kornél otthon maradt. A hivatalból hazahozott munkájának gépírásos példányait korrigálta. Egyszerre csak megszólalt a csengő és néhány pillanat múlva ajtajának küszöbén megjelent Emma.

— Irén nincs itthon? — kérdezte meglepetten.

Kornél szárazon felelte:

— Ügy tudom, önt várja. Valahol randevút adtak egymásnak.

Emma elkacagta magát. Na lássa, ilyen feledékeny vagyok én, mondotta és beljebb lépett a szobába.

Kornél felállott az asztala mellől és előre jött.

— Tüstént megyek, — szólalt meg ismét Emma, — csak egy kissé kipihenem magamat. Gyalog jöttem.

Kornél zavartan dadogta:

— Kérem, tessék — és helyet kínált. Emma nem ült le. Oda ment Kornél íróasztalához és a gépírásos íveket nézte.

— Dolgozik? — kérdezte és barna szeme megpihent a férfi arcán.

— Igen. Korrigálok, — hebegte Kornél. Fáradságos munka ez, ugye? kérdezte Emma.

— Igen. Egy kissé. Az egyeztetés. Emma ismét a férfi arcát nézte. A szemét kereste.

— Ha megengedi, - mondotta, én segítek valamit.

Kornél felütötte a fejét. Emma mosolyogva fordult feléje.

— Irén eltalál egyedül is. Én úgy sem szívesen mentem volna. A jótékonyság apostolnői nagyon öreg asszonyok. Nem szeretem őket.

Széket tett Kornél széke mellé.

— Nos, — mondotta jókedvűen, — hát kezdjük.

Kornél megingott a helyén, aztán sápadtan leült. A kezében remegtek a papírlapok. Emma olvasni kezdett, csengő, meleg, puha hangon. Kornél szíve hevesen dobogott, vére ijedten futkosott az ereiben és szeme előtt összefolytak a betűk. Emma ekkor letette a papírlapot. Csend volt. Odahajolt a férfihez, hogy fekete, illatos haja hozzáért a férfi sápadt arcához és azt mondta :

— Mára elég volt — az olvasásból.

Kornél aznap este nem merte megcsókolni a feleségét. Egy hét múlva, valami csekélység miatt, durván rákiáltott, hogy az asszony megrettenve, elszorult szívvel húzódott félre a szoba sarkába, két hét múlva pedig, amikor Irén csókra nyújtotta felé az ajkát, elfordult tőle, vette a kalapját és elment hazulról. Késő éjjel jött haza, gomblyukában virág volt és kiabáló parfümszag áradt a ruhájából.

Június végén Irén már nem bírta tovább. Egy este, amikor Kornél ismét készült elmenni hazulról, elébe állott.

— Kornél, — mondotta, én beszélni akarok veled.

Kornél eltolta maga elől az asszonyt. - Most nem érek rá, — mordult rá. — Majd holnap.

Irén nem tágított.

— Én most akarok veled beszélni, Kornél és kérlek, nagyon kérlek . .. engedd meg, hogy . . . hogy én . . . én ... megkérdezzem tőled .

A férfi türelmetlenül vágott közbe:

— Mit? Mit akarsz?

Irén hangja elcsuklott. Szeméből kicsordult a könny.

— Csak azt akarom megkérdezni, Kornél, dadogta könnyei között,— hogy... hogy szeretsz-e még te engem?

A férfi félrehúzta a száját, elnézett az előtte sírdogáló asszony fölött és tompán, szárazon mondta ki: Nem.

Irén feje a mellére billent. Annyi ereje volt még, hogy megkérdezze:

Emmát szereted. Kornél? A férfi nem felelt. Elment. Az asszony pedig hangtalanul, egyetlen fájdalmas jajszó nélkül végigvágódott a padlón.

Az őszre befejeződött a válóper. Kornél délben kezéhez kapta a hivatalos írást, amely megszüntetett minden köteléket közte és Irén között. Az írással rohant Emmához. Emma már várta. Kornél oda lépett elébe, zsebéből kihúzta a papirost és valami komikusan előkelő gesztussal átnyújtotta neki.

— Emma, szabad vagyok és a tied, — mondotta és megelégedetten nézett reá.

Emma kezébe vette az írást, elolvasta nyugodtan, türelmesen, egyszer kétszer, megfordította a hátlapjára, aztán összehajtotta és odadobta a férfi lába elé.

Kornél elszédült egy pillanatra.

— Emma, — hebegte és az arca fehér lett, mint a meszelt fal. — Hát, Emma, hiszen . . . Emma fölemelte a kezét.

Elég! — kiáltotta. Nyugodt, határozott hangon tette hozzá: — Én csak ezt akartam. Hogy az erősebb mégis én vagyok.

És valami nagy, mélységes megvetéssel nézett végig az előtte lapuló, meggörnyedt, összetört férfin.

Függelék

Borostyáni Nándor. Párbaj— Fővárosi tárca. —1874. 15. 106.

Kard és pisztoly megint kezd szerepelni a „megsértett becsület" helyreállításának mentő eszköze gyanánt, s a „lovagias elégtétel" szaporodó eseteiről gyakrabban ver föl most megújuló port a közbeszéd, mint bármikor előbb. A párbajról szólni most idényszerű, mint a farsang mulatságairól és bálkirálynőiről, vagy azokról a bizonyos „miniszteri karszékekről," melyeknek meg nem szűnő ingadozása eszünkbe juttatja a perpetuum mobile-t. Ellenfelek kezében csókolózott az éles acél, s a Kerepesi vagy rákos-palotai erdő lombtalan fái hallották megint a hangokat, melyeket párbajvívók pisztolyainak dördülése vert fel a reggeli légben. A kardcsörrenést ugyan messze földről, Parisból, hozták hírül a lapok, ahol egy magyar huszártiszt küldte másvilágra egyetlen kardcsapással ellenfelét. A pisztolyok dördülésének dicsősége a mienk, amiről tanúságot tehetnek a kora reggeli nyugalmukból fölvert rákos-palotai vagy Kerepesi csókák és verebek is. Vér, szerencsére, nem folyt e becsületbeli ügyek elintézésénél, s a gyógyszerészek, kik a szaporodó párbajok hírének hallatára már feljebb készültek rúgtatni az angol tapasz, tépés árát, megcsalódva voltak kénytelenek lemondani e szándékukról, midőn meggyőződtek, hogy a párbaj-mánia csak a bérkocsisoknak hajt hasznot ez idő szerint. A modern pisztoly-párbaj — nálunk legalább — kerüli a vérontást, ami igen óvatos és humánus dolog. Az csak képzelgő regény- és beszélyírók fejébe való gondolat, hogy ellenfelek bajvívása mindig kiontott vérrel végződjék.

A vérvesztés megannyi eshetőségét bizony kár volna tetézni a vérontáson végződő párbajjal. Ha már mindenáron kell a párbaj, hát legyen olyan, mint az utóbbiak. Az ember reggelizzék otthon jóízűen, olvassa nyugodtan végig a lapokat a bérkocsiban, álljon udvariasan ellenfelének pisztolya elé, amely a golyót tíz lépéssel viszi el tőled jobbra vagy balra — ha ugyan a segédek tettek belé — aztán szorítson kezet a sértővel vagy sértettel, s térjen haza, mint aki kellemesen töltött el néhány órát üde levegőben, puha kocsi-

párnákon heverve. Gondos orvosok bizonyára ajánlani fognak e párbajokból minél többet sokat ülő és hosszasan dolgozó embereknek.

De tréfa ide, tréfa oda — a párbaj, nézetünk szerint, önmaga fogja megölni magát, mihelyt megszűnik másokat ölni vagy csak megsebezni is. Az a találóan igaz francia közmondás, hogy a nevetségesség öl legbiztosabban — „c'est le ridicule qui tue" — érvényesülni fog a büntető törvények egész rideg szigora által az eredménytelenül üldözött párbajjal szemben is előbb-utóbb, csak legyen minél több azokból a mulatságos pisztolypárbajokból, hol az erősen töltött fegyver visszaütődése a lövő orrán, kezén vagy állán hagy hátra kék foltokat. Mondjuk ki hogy a párbajok nemei közül ezentúl a pisztoly-párbaj nemcsak megengedtetik, hanem kötelezővé tétetik, következő elővigyázati rendszabályok mellett: Fegyver gyanánt nem használható más, mint amelynek haszna-vehetetlenségéről a kihívó és kihívott segédei együttesen meggyőződtek.

Miután azonban a magyar közmondás szerint még a „piszkafa" vagy a disznóláb is elsülhet, semmi sem akadályozhatja meg a segédeket, hogy a vívók kezeibe pisztoly helyett ily eszközöket ne nyomjanak. Pisztoly töltésére lőpor helyett csak fekete fogpor használandó; a segédek belátására bízatván ezt nem kevésbé ajánlatos vasporral vagy fekete porzóval helyettesíteni. A golyó viaszból készítendő. A gyutacs megmaradhat továbbra is. Különösen komoly esetek alkalmával a segédek a hatás növelése tekintetéből, ugyanazon percben, melyben a gyutacs elpattan, úgynevezett „durranó bonbonokat" pattogtatnak el kezeikben, ami a vívó feleket meggyőződteti arról, hogy pisztolyuk töltve volt. Ha sikerülne ily elővigyázatos módon szabályozni a pisztoly-párbajok körüli eljárást — s hogy ez a lehetőség körében áll, bizonyítja a legutóbbi évek tíz-tizenkét e nemű párbaja, melyeknél összesen sem folyt annyi vér, menynyit egy tollkés derekasabb vágása omlaszt ujjadból.

Eleinte ugyan tán akadnának még némelyek, akik ily módon hinnék megszerezhetni nevüknek az olcsó dicsőség hírét, de az általánosan fölharsogó kacaj hamar kiábrándítaná a „lovagias elégtétel" mulatságosan puffogtató hőseit. A párbaj romantikája a kiomló vérben rejlett mindig, s a nimbusz ama bizonyos neme, melyet a közvélemény a becsülete és jó hírnevéért fegyvert ragadó férfiú homloka köré vont, a kicsorduló vér füstölgő páráiból alakult a bajvívó feje fölött. Mihelyt színpadi alakoskodássá válik a bajvívás, vége a párbaj azon álnimbuszának is, mely annyi századokon át megőrizte számunkra a középkor e véres hagyományát.

Sajtó útján elkövetett sérelmek miatt támadt párbajok okul szolgáltak a magyar írók és művészek társaságának is foglalkozni e témával a legutóbbi közgyűlésen. Alig van más társadalmi osztály, melynek körében gyakrabban szerepelne az ejtett sérelmek megtorlója gyanánt az acélpenge és golyó, mint az íróiban. A toll nagyon veszélyes eszköz arra nézve, aki ellen éle fordul, s a sebeket, melyeket a parányi acéldarab üt, gyakran ellenfél vérével kell kimosni.. Nincs okunk kételkedni a fölött, hogy a becsületbíróság intézménye csökkenteni fogja az írói párbajok számát nálunk is, de a tudat, hogy egyszer s mindenkorra kikerülhetnők a fegyverekre való hivatkozást, csak akkor gyökereznék meg bennünk, ha sikerülne végre magát a közvéleményt is kiábrándítani azon fölfogásból, hogy vannak nemei a sérelemnek, melyeket csak vérrel torolhatni meg.

Midőn Girardin Emil végzetes golyója holtan terítette a küzdőtér pázsitjára Franciaország egyik legjellemesebb hírlapíróját, Carrel Armandot, a fölháborodás kitörő hangja zúdult föl az egész országban a párbaj-mánia ellen. A írói osztály zöme megállapodott a határozatban, hogy sajtó útján elkövetett sérelmek nem vonhatnak maguk után fegyveres megtorlást.

A franciák után aligha nem miénk első sorban a kétes dicsőség, hogy legtöbb párbajt vívunk évenként sajtó útján ejtett sértések miatt. E körülmény indokolt magyarázatát leli abban, hogy a magyar politikai hírlapirodalom még mindig nem tudott megbarátkozni az írói névtelenséggel, mint akár az angol, akár a német sajtó.

Anglia példája — melynek sajtója pedig ugyancsak nem válogatós az udvarias kifejezésekben, ha kemény igazságokat kell valakinek szemére hányni — élénk bizonyságul szolgál arra, hogy írók körében ott fordul elő a legkevesebb párbaj, hol a sajtó a legszélesebb alapon tette már magáévá az írói névtelenséget.

A közélet pályáin szereplő egyének: államférfiak, országgyűlési képviselők, publicisták, rendszerint nem párbajvívók.

A „bajvívók" romantikus kora lassanként letűnni látszik. Egy biztosan jövedelmező állás ma még a nők előtt is több rokonszenves pillantást s kegy teljes mosolyt szerez az embernek, mintha egy fél tucat ellenfélnek vágta már le fülét, vagy hasította végig arcát. Akik hajhászták az alkalmat belekötni az emberekbe, most megszelídülve forgatják a tollat valamely irodában vagy hivatalszobában, s örülnek, ha ő beléjük nem köt senki. Mások meg kamatostul kapták vissza a sorstól, amit életükben másoknak vétettek. A hatvanas évek egyik ismert bajvívóját Bécsben érte utól a nemezis, ahol olyan kardcsapást mértek hóna alá, hogy elvérzett belé. Egy másiknak karját nyomorékra szabdalták a vidéken, s kis híja volt, hogy amputálni nem kellett a megsérült testrészt. Egy harmadik ismét, miután itt Pesten gyakori párbajai miatt elfogatás fenyegette, világgá ment, s azóta sem hallott róla senki.

Látni kellett egyszer valamely párbaj alkalmával ily bajvívót, hogy fogalmunk legyen a szenvedélyről, mellyel a véres sport e nemét űzte. Az egy művész ecsetjére méltó föladat lett volna: megörökíteni testtartását, amikor segédje kezéből megkapta a kardot, szembe állt ellenfelével és vívó állásba helyezte magát.

De örüljünk, hogy az „ex professo" bajvívók faja, mely jelentéktelen vagy csak képzelt sérelmekért komoly párbajokat vívott, veszendőben van már jelenleg. Most a közélet szereplői vívnak komoly sérelmekért jelentéktelen párbajokat. Reméljük, hogy kiirtása ellen a józan ész, fölvilágosodás és a bűntető törvények szövetkezése eddigelé hiába küzdött, ki fogja irtani a nevetségesség. A párbaj megölője a komikum, csak legyen gondja valamennyi bajvívó fél segédeinek arra, hogy a még ezután történendő párbajoknál se görbüljön meg egyetlen haja szála sem az ellenfeleknek. E segédek — bárkik legyenek azok — méltók az emberiség hálájára, és nevüket a társadalom jótevői gyanánt említi a párbaj csapásától megszabadult utókor.

.*

Magyarországon 1903-ban alakult meg az Országos Párbajellenes Szövetség. IV. Károly megtiltotta a hadseregben a párbajozást, 1917-ben. google

*

Nyugat 1931. 22. 549. Kiegészítés a h14-65. számhoz.

JÓKAI VERSENYTÁRSA: P. Szathmáry