Szívós Béla. Szomaházy István

h14–69. Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók.

2017. 09. 04 – 09. 19.

Magyar prózát írók

Bevezetés

Pál gazda halni készül c. elbeszélésből terjedelmével arányosan húztam. Így is kiderül, hogy miképp lesz a temetésből esküvő. Szívós Béla méltán volt népszerű. Írásai ma is megmosolyogtatnak.

Az ezredfordulón a földbirtokosnak volt automobilja. Csak a vasútállomástól a kastélyig ment vele (ahol kiépített út volt.), sofőr vezette. (Szomaházy: Látogatás Gyimesen. Ugyanebben az elbeszélésben a holtak birodalmába is ellátogathatunk.)

Tartalom

Szívós Béla. EGY BÖLCS BIRÓ. I., II. Életkép. 1891. 31. 498.

SZÍVÓS BÉLA: A HUSZONÖT BIRKA. I. II. Juhász-történet. 1893. 29. 487

Szívós Béla: VÁRHÁGÓ URAM ÉS A HALÁL. Elbeszélés. 1909. 13. 251.

SZÍVÓS BÉLA: Pál gazda halni készül. ELBESZÉLÉS. 1910. Karácsony 27-29.

Schöpflin Aladár: Szívós Béla, Nyugat 1912. 8. szám

Szomaházy István: AZ IKREK. Elbeszélés.1893. 2. 21.

Szomaházy István: Aline, 1888. 831, 855, 874.

Szomaházy István LÁTOGATÁS GYIMESEN. (Egy húsvéti kirándulás története,) 1909. 1. 8.

SZOMAHÁZI István: ~ 1864–1925 Életrajzi adatok

Függelék: SZÁDECZKY LAJOS: Az Országos Könyvkiállítás,1882. 11. 169.

SZENT ISTVÁN ÜNNEPE. 1893. 34. 574.

* * *

Szívós Béla. EGY BÖLCS BIRÓ. Életkép. 1891. 31. 498.

Hiába, csak nyughatatlan a világ, minduntalan fészkelődik. Lám, tekintetes Száldobágyi Botos Gergely úrtól sem maradhattak már, ezt is addig-meddig, hogy kimarták a hivatalból. Hisz az bizonyos, hogy nem kerített ő kegyelme nagy feneket semminek, tintát, papirost nem vesztegetett, egy betű újabb törvényt el nem olvasott.

Egyszer a heti vásáron összeverekedett két kanalas tót, de minthogy egyik sem bírt a máikkal, mérgében mindenik a városházához szaladt igazságot keresni. Gyúró piachosszat acsarkodta, hogy Janót még ma felakasztatja, Janó pedig tajtékzó szájjal hirdette, hogy Gyúróra ötvenet vágat.

Míg a tótok fölérkeznek, nézzünk szét addig a Gergely bátyánk hivatalos szobájában. Épen ott találjuk most őt magát is, a mi nem csuda, mert szombat lévén: borotválkozás napja van. Gergely úr tehát fenn van, s izmos kétkarú székében méltóságosan elterpeszkedve, pipaszóval nézi, a mint a cingár borbély nagy sebesen keni-feni a borotvát.

A tekintetes úr egyébiránt, fél karral a mellette levő asztalra könyököl Ez asztalnak legfőbb dísze két termetes, esztergályozott faedény, az egyik kalamáris, a másik pedig porzónak készült. Ott hever még az asztalon vagy tizenöt pipa, egy csomó vágatlan magyar dohány, meg egy felborult üres üveg. Az asztal melletti sarokba oda van hányva egy halom ólmosbot, vasvilla, fejsze, birkakolomp..

A másik sarokban a Bördős írnok sánta asztala támaszkodik a falhoz, éhez meg Bördős barátunk, ki épen a pipaszárát tisztogatja. Az asztalon annyi a sok évi poros, pókhálós, ócska marhapasszus. Ott székel egy hatalmas termetű, rekedt hangú csengő, néhány pipaszár, egy fületlen zöld kancsó, egy nagy, tintacseppes kalamáris, szanaszét pedig, szalonnabőr, kenyérhaj és vöröshagyma maradványok. A szemközti fal mellett egy hosszú falóca nyúlik végig, melyen 5—6 tisztes alak üldögél, — a rendes tanyázó vendégek, — kiknek nem lévén más dolguk, természetes, hogy az időt itt töltik, s egyúttal majd mindjárt meg is borotválkoznak, mihelyt a sor rájuk kerül. E derék, termetes urak is pipáznak kegyetlenül, csak egy van köztük, aki egy rossz szivarral vesződik: valami fiatalabb, fiskális féle szerzet.

Ezzel befejeztük a szemlét. De ideje is, mert a borbély szerszámaival elkészülvén, a szappanos tányérral Gergely úr felé közeledik, ki is pipáját az asztallábhoz támasztva, egyet krákog. Rövid, vastag nyakát átengedi Czinege mesternek, dörgő hangon ennyit mondván:

— Vigyázz, pattanás van az államon.

Amint a fürge Czinege beszappanozta a tekintélyes ábrázatot, nyílik az ajtó, s egy pandúr betolja a két panaszos tótot, oda súgva nekik: — Ott a tekintetes úr, mondjátok a bajotokat. A két tótnak majd legyökerezett a lába, amint meglátták az igazság eme hatalmas kútfejét, s tán máig szótlanul ott állanának, ha Gergely úr a szappan közül rajok nem harsog?

— No, mitek feslett?

E biztató szavakra aztán a két atyafi apránként neki bátorodott, s elébb csak az egyik, de azután egyszerre mind a kettő ráhúzta. Eleinte magyarul próbálgatták, de aztán, hogy ez nem sikerült, mind jobban neki tüzesedve csakhamar tótra fordították. Bezzeg dőlt is aztán belőlük, mint sebes záporeső.

Gergely úr csak egyszer szólott közbe, de az is a nyilván ügyetlenkedő borbélyt illethette, mert ilyenformán hangzott:

— Meg ne karcolj, mert pofon váglak!

E kis közbeszólás után megint mélységes hallgatásnak adta magát, a borbély tovább mesterkedett, a két tót meg még jobban vérszemet kapott. Már egymás nagyapja álnokságait is előhordták s látszott arcaikon a kaján öröm, hogy most egymást ilyen takarosan eláztathatják. Tán estig is elárulkodtak volna, hanem hát Czinege körülvakarta a tekintetes urat, módosan megtörülgette, eztán pedig a borotváló levet szétlocsolva a dühöngő tótok előtt, hajbókolva jelentette, hogy a fontos művelet immáron véget ért. Erre Gergely úr egy nagyot nyújtózva felállott recsegő székéből, megtöltette írnokával a pipáját, s miután vagy kettőt pöffentett, mennydörgő hangon a tótokra kiáltott:

— Fogjátok be a szátokat! Csengess Bördős! A tótok egyet se mertek többet szólani, csak szörnyű kárörvendő arccal pislogtak egymásra, mindenik szentül meg levén győződve, hogy ö lesz a nyertes s a másik mindjárt kikapja most busásan a magáét.

A Bördős csengetésére csakhamar előtermett Rácz Gyurka, egy roppant szál, erős pandúr, és sarkantyúját összecsapva, mintha nyársat nyelt volna, úgy várta a parancsolatot.

— Gyurka, — monda Gergely úr, — vidd ki ezt a két tótot, vágj mindenikre vagy hatot, avval hadd menjenek, amerre látnak!

A tótok nem értették tisztán a rövid szentenciát, hanem aligha mindenik a maga javára nem magyarázta.

- Aztán ne szaladgáljatok mindjárt árulkodni, mert aki másnak vermet ás, maga esik bele.

Amint a pandúr kituszkolta a két atyafit, megszólalt a tudákos úr:

— Hát tud Gergely bátyám tótul?

— Hogy gondolsz olyan bolondot, nagyapám sem tudott nekem egy szót sem!

— Hát akkor mért nem hivatott bátyám tolmácsot?

— Tolmácsot? Minek? Osztán úgy sem tud más a városban tótul, csak a rossz Nagy Gyurka, az meg lólopásért most is ül valahol.

— Igen, de hát hogy ítélhetett bátyám, ha azt sem tudta, hogy mit beszéltek? osztán, hogy büntethette meg mind a kettőt?

— Látszik, hogy járatlan vagy a világ sorjában, meg hogy hébe-hóba holmi bolond könyvekbe ütöd az orrod. Ettől osztán még jobban elmegy az a kis eszed is, ami volna. Hát mi haszna értetted volna, amit ez a két tót fecsegett? Az úgy is bizonyos, hogy mindenik azt mondta: a másik a hibás, ö meg ártatlan. Száz tolmács sem magyarázott volna abból ki egyebet, ne félj. — ; Osztán, hogy mért csapattam meg mind a kettőt? Hát azért, mert mind a kettő hibás volt.

— Hogy tudhatja ezt, Gergely bátyám?

— Hát könnyen. A veszekedés megvolt ugye, mert különben nem jött volna ide a két tót. Igen, de ha veszekedés volt, azt el is kellett valamelyiknek kezdeni; ez pedig már hibás volt: minek kezdte el. Igen, de hiába kezdte volna emez, ha a másik nem tódította volna, mert akkor még sem vesztek volna össze. Csakhogy tódította ám, mert csakugyan összevesztek, így emez is hibás volt, amiből láthatod, hogy mindenik megérdemelte a maga porcióját.

S annyi bizonyos, hogy az ítélet egészen a tótok szája íze szerint volt.

(Folyt, köv.)

SZÍVÓS BÉLA: Egy bölcs bíró. II. 1891. 32. 514. Az idő folydogált a maga útján, Gergely bátyánk pedig kormányozgatott bölcsen, okosan, takarosan. Hanem egyszer csak olyanforma hír kezdett keringeni, sőt nemsokára rendelet is jött, hogy most már rendőrkapitányt kell választani. Ott a kihágásokról szóló büntetőtörvénykönyv, abból tessék az ítéletet kire-kiré ráhúzni. Mit volt mit tenni? A nemes város megszerezte a sok paksamétát, Gergely urat pedig megválasztották hozzá kapitánynak.

Egy darabig csak nézegette Gergely úr félvállról a sok kockás rubrikát, de kézbe ugyan nem vett volna egyet sem, legfeljebb a pipaszárral piszkálta meg néha egyiket-másikat, hogy mégis milyen lehet a belseje.

— Nem tudom még utoljára mi lesz a világból, — mondta, — hanem már én csak majd a magam esze után járok! Bördős, pusztítsd el innen ezt a sok cifra haszontalanságot! Bördős szót fogadott s megint ment minden a régi kerékvágásban.

Egyszer aztán az alispán hivatalos vizsgálatot tartott s elkerült Gergely úrhoz is, kinek különben régi kenyeres pajtása volt.

— Nos, hogy vagytok, Gergely? Hogy vannak kapitány úr, hogy folynak az ügyek? Nem történt-e valami nevezetesebb mozzanat?

—Dehogy nem, dehogy nem! Épen azon bosszankodom. Hanem hiszen csak kerüljenek a kezem közé ezek az akasztófáravaló cigányok! De hogy megérezték a sáfrányillatot, mind eltágult valamerre.

— Hogyhogy? Valami nagyobb mérvű kihágás, vagy súlyosabb eljárás alá eső büntetendő cselekmény forog fenn?

— Dehogy, hiszen az ilyesmivel majd elbánnék én amúgy magyarán, hanem az a halálos bosszúság, hogy összedőlt a birkaszínem, s oda nyomott három ürüt! Nincs két hete, hogy reparáltattam ezekkel a tűzrevaló cigányokkal, s e hol van, ni! Még szerencse, ha a kosom is kiheveri.

Az alispán csalódva fújt terebélyes szakállába:

— Hm, hm, bajnak baj, hanem nem ilyesmiket kérdezek. Hogy kezeltetik a közrendészet, fordíttatik-e megfelelő figyelem az állategészségügyi szabályzatok szigorú végrehajtására, hogy és mi módon kezeltetnek a büntető-törvénykönyv paragrafusai a szükségesnek mutatkozó eljárás foganatosítása alkalmával szigorúan alkalmazkodtatik-e az illető törvényszakaszhoz, valamint az ide vonatkozó miniszteri rendeletekhez, szigorú elbírálás alá jő-e az illetékesség? Iktatókönyv, kihágások nyilvántartása, pénznapló, cselédnyilvántartás, s egyéb hivatalos rubrikák szabályszerűen vezettetnek-e? No, de vegyük sorra: kérem legelébb is az iktató-könyvet.

Gergely úr egy cseppel sem értett mindezekből többet, mint a tótok panaszából. Csodálkozásában szemei kerekre nyíltak, s pipáját az ablakba támasztva, Bördősre tekintett. Hátha történetesen tudna valamit ezekről a veszett dolgokról, különben is az efféle irodalmi állapotok ő rá tartoznának, azért hívják írnoknak!

Bördős azonban semmit sem lendített, hanem hátra cseppenve, mentől kisebbre összehúzta magát, s roppant buzgósággal egy ócska ló-passzus gyűrődéseit igyekezett kisimítani.

— Nos, írnok úr, adja elő az iktatót, — szólalt meg újra, rosszat sajdítva az alispán.

— Igenis, —nyekegett a szerencsétlen Bördős, s lázasan elkezdett a lom közt turkálni, ámbár jól tudta, hogy ócska passzusnál és egy felperdült szélű kalendáriumnál egyéb irodalmi mű a hivatalban nem találtatik.

Az alispán mentől hamarabb átlátott a szitán.

— Ugye, Gergely, egy betű irományotok sincs? Ugye, hogy semmit a világon írásra nem vesztek?

— Hát biz úgy van az, barátom, — mond Gergely úr megkönnyebbülve. — De hát, mondjad, minek is? Hidd el, hogy nem kell a mi parasztunknak semmi efféle. Jobban fél az az írástól, mint az égő tűztől. Eligazítjuk mi annak a sorát amúgy is, ahogy ezelőtt szoktuk. Nem a kalamárisban terem minálunk az igazság.

— Jaj barátom, nem addig van az! Tudod, a világ nagyot változott, büntető-törvénykönyvünk, eljárási szabályzatunk van, ahhoz kell alkalmazkodni. Osztán meg látod, főképen, hát ha a főispán ki talál jönni vizsgálatra, pedig szándékozik, — mit mutattok akkor neki? Ez lenne osztán a nagy baj! — No, hát hiszen most úgy van, ahogy van, de hát jövőre még is mozogjatok. Legalább a főispán hadd lásson valamit. Meg hát nézzed, a szomszéd városoknál is mindenütt van már valami, csak ti maradtok el szégyenszemre a többitől? Kinevetnek benneteket. Mind azt mondják, hogy nem azért nem csináltok semmit, mert nem akartok, hanem mert nem tudtok. Tudod, milyen a világ, barátom!

— Azt meg különösen szívedre kötöm, — folytatta tovább az alispán, — hogy a panaszokat jegyzőkönyvre vegyétek, és az ítéletet szabályszerű tárgyalás után mondd ki, aláírd, a hivatalos pecséttel megerősítsd, ha pedig a fél fellebbezni kívánna, az írásokat hozzám hivatalból beterjeszd.

A főispán a hivatalos vizsgálatok alkalmával mindig elő szokta az aktákat is kérni, hogy vajon paragrafusok alapján hozattak-e az ítéletek? Már egy pár szomszédos városban megfordult ő méltósága.

Azt ne mondja senki, hogy azt meg nem tudjuk tenni, amit a szomszéd városok! Mondom: lesz írásos ítélet, lesz benne paragrafus is. Még apellátára is kerül. Hadd legyen az is.

Amint az alispán elment, oda fordult Gergely úr az írnokhoz:

— Na Bördős, hallottál-e már ilyet? Hanem hát már most csak azért is megmutassuk, hogy minket sem a gólya költött. Mihelyt nyűglődő vetődik, szedd írásra a baját, írj ítéletet, jó hosszút, tegyél bele valami paragrafust is. Ne kapcáskodjanak! Bolondok, mintha nem mindegy volna az a parasztnak, akár paragrafussal zárják be, akár a nélkül! — Osztán fel is kell küldeni apellátára, had lássák oda fenn, hogy mi is tudunk annyit, mint más, ha akarunk!

Bördős fogadta, hogy úgy lesz. Majd elbánik már ő vele, csak bízza rá a tekintetes úr. Volt ő ügyvédi irodában is, akárki sem csinálja ő nála meg különben!

Nem sokára osztán hurokra került a garázda Dubbancs Peti, akit Gergely úr nem csak elítélt hevenyében, hanem akarata ellenére meg is appelláltatta.

— No Bördős, csülökre! Hadd látom, mit tudsz. írd meg a szentenciát, csak paragrafust el ne felejts bele tenni, mert hallod, hogy appellátára* kerül!

Bördős aztán addig izzadt, addig rágta a tollat, míg másnapra csakugyan sikerült a nagyszerű mestermű, melyből annyit meglehetősen ki lehetett érteni, hogy az izgága természetű Dubbancs Peti az 1873: XLX. törvénycikk 125-ik §-a alapján, 48 órai kemény áristomra szentenciázódott.

*Apelláta: hivatkozik, folyamodik; föllebbez, kéréssel, panasszal fordul (vkihez);

— Ember vagy Bördős! — kiáltott fel Gergely úr, a mint a kriminális remeket végig hallgatta. — Ezt ugyan jól kaptafára húztad. Soha se hittem volna, hogy ennyi eszed legyen! Nesze, itt a zacskó, tölts rá. No, vajon mit mond most erre az a felemás alispán, meg az a sok megyei pennarágó! Adjad, hadd írom alá, azután csapj rá pecsétet szaporán, s küldjed fel, hadd rágódjanak rajta kedvükre!

A mint az alispán megkapta a korszakot alkotó aktát, legelébb is a paragrafus szúrt neki szemet: 1873 : XIX. t.-c. 125-ik §-a! Egész megütődött rajta, mert ezt a törvénycikket maga sem ismerte, s hogy valaha ennek az alapján ítéltek volna el valakit, arra egyáltalában nem emlékezett.

— Nini, még tanul Gergely! mormogta csodálkozva, — Adjátok ide csak a 73-iki törvényt, hadd látom, hogy mi is van hát benne.

A törvénykönyvet csakhamar előkerítik, hát amint bele néz az alispán, székestől majd hanyatt vágódik, azután pedig elkezd kacagni, hogy csak úgy rázkódik bele torzonborz szakálla.

— Adtál Uram esőt, de nincs benne köszönet! Oh, Gergely, Gergely, csak Gergely maradsz te, míg meleg leszel!

Azzal zsebre csapta az aktát, s épen valami hídátvétel is lévén, kocsira ült s megindult a Gergely úr székhelye fele. No, majd megmossa most a fejét?

Bördős hagymát csemegézett, Gergely úr pedig épen nyaklevest ígért a lábát mérő suszternek, amint az alispán berontott az ajtón.

— Ugyan Gergely, ugyan, mit csináltatok! Miféle paragrafus alapján ítéltétek el Dubbancs Pétert? Ez már csak mégis hallatlan, amit műveltek! Tudod-e, miről szól az az 1873-iki XlX. törvénycikk? A Montenegróval kötött posta-szerződésről barátom! Ennek az alapján marasztaltad el Dubbancsot két napra! Osztán még hozzá, ennek a törvénycikknek is a 125-ik §-át választottátok, pedig nincs is annyi § benne.

Bördősnek majdnem a torkán akadt ijedtében a vörös hagyma, Gergely úr azonban félre tolván a megszeppent susztert, megnyugtatóan legyintett széles tenyerével, s mintegy oktatva így szólt a berzenkedő alispánhoz.

— Hiszen barátom, jó az ennek az akasztófára való Dubbancs Petinek így is! Az ördög válogasson az ő kedvéért a paragrafusban. Köszönje meg a gazember, hogy ilyet is vesztegetett rá Bördős!

*

Egy délután megint együtt tanyázgatott a szokott kompánia a kapitányi szobában. Az 5—6 tekintélyes kinézésű úr szótlanul a falócán pöfékelt, a Bördős legyet csapdosott, Gergely úr pedig kimondhatatlan méltósággal trónolva karszékében, falrengető mód ásítozott. Egyszer csak szörnyű zsivaj hallik be az utcáról, átkozódás, szitok, acsarkodás, óbégatás, vékonyan, vastagon; férfi, asszony, gyermek siránkozott, ordított, fenyegetőzött, jajgatott, gyilkost, zsiványt, haramiát kurjongatott. Gyilkosság történt, tűz van, vagy a tatár hajtja a népet? Avatatlan ember meg nem tudta volna mondani, a tapasztalt Gergely úr azonban menten megfejtette a dolgot, egyszerűen megjegyezvén:

— Megint összevesztek a cigányok.

Úgy is volt. A cigány-telepen Varjú Sári tőből levágta a Pacal Juli haját, ez meg amannak a fél fülét harapta le, amiből aztán nagy veszedelem kerekedett. Apraja-

nagyja szörnyű sivalkodással mind egymásnak esett. Csak úgy repült a sok kitépett fekete kócos haj, piros szoknya-darab, kormos ingujj. Recsegett a meszelőnyél, piszkafa, bogrács, fazék, malac-vályú, mázoló, vályogvető. Mikor aztán nem igen volt már mit törni-zúzni, mind a két csapat áradatként megindult, bőszülten rohanva a városháza felé.

— Majd igazságot tesz kapitány uram! Az egyik csapat vezére, egy meszelő-kötő, csókaszemű szépség sivalkodva nyargalt a menet élén, gyászlobogóként lengetve a levágott hajfonatot. A sarkában Juhgerinc száguldott, azon sároson, ahogy a vályogvetést ott hagyta. E vezérek nyomában kocogott a két sereg, mindeniknek a markában tört piszkafa, tépett szoknya-darab s más efféle «bűnjel». «Evvel ütött, ezt tépte le rólam, esztendei áristomot kap, felakasztják, térdig vasra verik, gyilkos, zsivány, haramia!»

Amint a pandúrok Gergely úr magas színe elé eresztették a bandát, úgy látszott, mintha egyszerre megbánták volna, hogy bolond fővel önként az oroszlán barlangjába jöttek, azonban észre vévén, hogy a tekintetes úr szokatlan kegyes ábrázattal pöfékel, csakhamar vérszemet kaptak, s mind a negyvenöt cigány egyszerre neki zúdította:

— Kezit-lábát csókolom, eszem a sóhajtását, tekintetes, nagyságos főkapitány uram, engem agyon vertek, nekem kezem-lábam eltörték, megöltek, meggyilkoltak.

Gergely úr bizonyos megelégedéssel tekintett az írnok felé, mintha mondta volna: no penna-rágók, ezt szedjétek jegyzőkönyvre! Azzal oroszláni hangján, a lármázó cigányokra kiáltott:

— Ne fecsegjetek! Látjátok, hogy dolgom van. Nem érek most rá veletek tölteni az időt. Hanem jertek fel holnap reggel, ha ki nem tudnátok békülni; majd addig legalább, kikerestetem, hogy nincs-e valami közmunka hátrányotok, semmirevalók, azután mentek a vármegye útját tölteni! Úgy elhallgatott mind, mintha agyoncsapták volna, s az volt a boldogabb, amelyik elébb kívül lehetett az ajtón.

Amint a cigányok elkotródtak, előállott a kráglis (gallér), s nagy fontoskodva megszólalt:

— No, Gergely bátyám, ezekkel ugyan meggyűlik most a baja. Borzasztó feladat lesz ezt az ügyet lebonyolítani.

— Kell is ide tárgyalás meg Ítélet! Minek? Nem jön ebből a cigányból többet ide mostanában egy sem. Mihelyt a közmunkát emlegettem, úgy megijedt valamennyi, hogy tájékára se mer ennek a városházának jönni. Inkább kiegyeznek egymással. Ne félj, a nap le nem megy rajtok, már akkor szent lesz a békesség. S tökéletes igazsága volt Gergely úrnak.

— Csókoljuk azt a kegyelmes veséjét tekintetes főkapitány uram, jelentjük alázatossággal, hogy kiegyeztünk. Szent a békesség. Ne tessék bennünket holnap várni, tudjuk mi, mi az emberség.

— Komendálom is semmirevalók! Takarodjatok haza! — No, nem megmondtam, — folytatta Gergely úr — nem megmondtam, hogy ez lesz belőle? Lásd tudákos öcsém, ti elpocsékoltatok volna a haszontalanság miatt egy szekér papirost. Varjú Sári füle pocsékba ment, de hát úgyis elég régen hordozta már, s ti sem forrasztottátok volna azt oda tíz akó tintával sem.

*

Ilyenformán igazgatta jó Gergely úr az ügyes bajosok dolgait, gyorsan, nagy bölcsességgel, mindenkinek a szája-íze szerint. De hát mihaszna! Az alispán, főispán, a különféle számon-kérő székek, minduntalan csak írást meg írást sürgettek, akták, rubrikák s más effélék után tudakozódtak, sőt az új alispán rá is írt, keményen meghagyva neki, hogy szigorú szabályszerűséggel járjon el, a törvényt tanulmányozza, s annak szabványaihoz pontosan alkalmazkodjék, mert majd így meg amúgy lesz!

— Micsoda! csattant fel Gergely úr, amint Bördős felolvasta a levelet, — még ez a kákabélű azt mondja, hogy tanuljak! Én? Más esze után járjak! De már azt meg nem éritek. Fogjatok magatoknak más bolondot! Bördős, pakold össze a pipáimat, tájékára sem jövök többet ennek a hivatalnak

Azóta aztán Gergely úr otthon pipázik nemesi kúriája szellős tornácán, s mikor nem restell: egy-egy sort káromkodik a pennarágók tökéletlen voltán. A javíthatatlan kráglis szörnyen örül, mert az új kapitány boldogot-boldogtalant önnek szólít, minden tyúkpert három-négy szabályszerű tárgyaláson végez ki, és mód nélkül fogyasztja a papirost. Bezzeg a cigányok, verekedők, törzsökös garázda firmák s más efféle igazi szakértők, máig is csak azzal vannak, hogy híjába, a tekintetes Gergely úr tudta a szegény ember sorsát jól igazítani!

-- -- --

SZÍVÓS BÉLA: A HUSZONÖT BIRKA. I. Juhász-történet. 1893. 29. 487.

Kullancs Péter teljes világ-életében juhászok mellett bojtárkodott, míg aztán végre Isten annyira vitte a dolgát, hogy maga is számadó lett a Bürgözdi ténsúr nyája mellett, holott a többi bérén kívül, még huszonöt birka tartása is járt.

Különös jószág volt ez a Kullancs Péter huszonöt juha. Mikor úgy „első fűre” bele esett a nyájba a «vér», a ténsúréból tíz-húsz is fordult fel, de a Péterének egy híja sem lett. A métely, a tályog s más egyéb birka-nyavalya is rendesen kiszedegette a maga dézsmáját, de a Péter huszonöt juha mindig csak huszonöt maradt. Adott is pedig belőle el minden második-harmadik vásáron ötöt-hatot, de azért csak mindig ki volt ott a huszonöt.

Csodálatos dolog volt ez, csak a pandúrok is ne csodálkoztak volna rajta! De biz azokra sokszor rájuk esett a csodálkozás, kivált, ha valamerre egy-két birka eltévelyedett. Ilyenkor nem restelltek Péterhez kilovagolni, s mindenféle kíváncsi kérdéssel háborgatták a jámbort: hogy és mint, mikor, merre járt s más efféle; de hát mind híjába, mert a huszonöt birka mind egy szálig a Péter billogjában volt.

— «Igaz jószág ez, uram, — monda önérzettel, — nem kellene nekem a másé, ha lapáttal hánynák utánam sem!»

Csakhogy evvel a pandúr-félével nem mindig könnyű boldogulni, s megesett biz az nem egyszer, sem kétszer, hogy gúzsba kötötték az ártatlan Pétert s elvitték a komiszáros elébe.

Hogy mi s mi nem esett ott, avval nem igen szokott Péter dicsekedni, mert hát szűkszavú ember volt; csak annyi bizonyos, hogy mikor visszakerült, egy-két nap törköly-pálinkával kente a hátát. De a huszonöt birka azért csak megmaradt.

Mikor ezt a komiszárost agyonlőtték a betyárok a Besugi csárdánál, nem zaklatták olyan sokat a pandúrok jámbor Péterünket, hanem az is igaz, hogy sehol sem ettek annyi bárányhúst, mint az új komiszárosnál, szüreten sem vágtak le olyan kövér ürüt egyebütt, mint ott. Beszélték ugyan suttyomban, hogy tán Péter hordaná azt a bárányt meg ürüt, de hát sok beszédnek sok az alja, hiszen a huszonöt birka mindig megvolt egy szálig, sőt ha a ténsúr lábatlankodásától nem kellett tartani, felszaporodott biz az olykor harmincra-negyvenre is.

Olyan tulajdonsága volt ennek a csapat birkának, hogy mindig két annyi tejet adott, mint a ténsúré, gyapja meg sokszor háromannyi is lett, a legelőn pedig szépen fel tudta a legjobb helyeket keresni, s midőn a ténsúrénak majd a csontjához száradt a bőre, a huszonötön akkor is csak úgy rengett a faggyú.

Így aztán nem csoda, ha Péter hét vármegyéért sem cserélte volna el birkáit. Különben is a nyáj volt előtte minden, a többi csak ráadás. Első a világon a birka, második ő, harmadik a szamara, negyedik — mikor nem veszekszik — a felesége; más egyéb ezután következik! Így állapította meg Péter a sorrendet, mikor úgy botjára könyökölve, óra számra mozdulatlanul elmélkedett a nyáj szélén.

És mégis egyszer bekövetkezett az a hihetetlen, hallatlan eset, hogy a huszonöt birka elfogyott; el, végképen, még pedig a Péter saját akaratából.

Mi vihette Pétert erre? Annak már csak nagydolognak kellett lenni! Hát az is volt; ami nem minden nap történik, mert hiszen különben nem is ment volna rá a huszonöt birka.

A csodálatos dolog így esett: Szemet vetett Péter a harmadik szomszéd uraság nyomására, de különösen a Boszorkányosra, mert ott sűrű, székes, apró szálú fű szokott nőni, amit nagyon szeret a birka, s el is határozta, hogy mihelyt szerét ejtheti, megcsapatja a nyájjal egy pár éjszaka. Csakhogy az uraság gulyásai éjjelenként mindig azon a tájon legeltettek, s nem lehetett miattuk bitangolni, mert nyilván ott maradt volna egy pár ürü. Végre azonban nagy nehezen eltágultak a gulyások, s valamerre, egy távoli dűlőre vették magukat.

Nosza Péternek sem kellett több. Amint megsejtette, hogy nincs veszedelem, mihelyt beesteledett, leszedte a vezérürük kolompjait, s szép csendesen megindított a tilos felé.

Ez a terület mintha csak bitangolásra lett volna teremtve. Két oldalról egy mocsár kerítette, amelyen a birka át nem tudott volna menni, a harmadik felől pedig, ahol a posvány két ága majdnem összeért, egy lapos domb zárta el az utat, ahonnan jól szemmel lehetett tartani a legelésző jószágot, meg a csőszt vagy más ilyes hívatlan vendéget is. A domb tetején egy régi templom romja küzdött az enyészettel. Csodálatos, hosszú, keskeny ablakaiból sovány cserjék kapaszkodtak ki, sőt a végigrepedt toronyfal hasadékaiban is tenyészett néhány kökénybokor. Olyan különösen zörögtek ezek a cserjék, mikor egy-egy kóborgó szellő megrezgette sovány ágaikat

Azt beszélték a vidéken, hogy itt valaha veres barátok tanyáztak, de hát a török levágta őket, az oda menekült sok népséggel együtt, a kolostort pedig felgyújtották. A rom körül sok kisebb-nagyobb mélyedés meg dombocska látszott szanaszét a fűvel félig benőtt törmelék közt, talán a megöltek sírjai. S csakugyan, mikor holmi kincskeresők ide álmodtak és itt vagy amott megásták a földet, temérdek sok embercsontra akadtak. Annak is híre volt, hogy e romok közt éjjelenként kísértetek járnak, néha pedig a boszorkányok sereglenek össze mindenfelől. Berakják seprőiket, piszkafáikat a torony aljába, azután a laposon táncra kerekednek, s ott vannak, míg csak a kakas meg nem szólal. Ez pedig bizonyos, mert Sárga Marci is látta, mikor egy éjjel itt legeltetett, még meg is ismerte a boszorkányok közt a tulajdon keresztanyját, csakhogy szakálla volt és kecskelába. Nagy rezes pápaszeme akkor is az orrán ült, sőt még tubákolt is tánc közben, s csakugyan erről ismert rá teljes bizonyossággal.

Mind hallotta ezeket a dolgokat Péter, sok más mendemondával együtt, de hát biz ő nem sokat törődött vele, csak a birka jól lakjék a máséból. Végre is pandúrt már eleget látott, s mégsem igen tart tőle, hát akkor hogy félne kísértettől, meg boszorkánytól, aminek csak hírét hallotta. Meg aztán tudta a módját: csak bal kézzel kell hozzácsapni, s kísértet, boszorkány esze nélkül szalad, amerre lát.

Ilyen gondolatok közt érkezett meg Péter a tetthelyre, s a legkisebb nesz nélkül átszorította nyáját a rom oldalánál, be a mocsárövezte laposba, hol is a birka csakhamar megterülve, elkezdett legelészni. Még a birka is szintúgy tudja, mikor tilosban jár, s olyan nesztelen viseli magát, hogy a bokrot sem zörgeti meg. A jóravaló juhászkutya sem ugat ilyenkor, s ha valamit megszimatol, csak halk nyöszörgéssel tudatja gazdájával.

Az idő is épen kedvére volt Péternek. A csillagok ugyan sűrűn pislogtak a sötét égbolton, de az újhold miatt mégsem volt felesleges világosság, s a csősz, ha csak vaktában épen neki nem megy a nyájnak, úgy elmehet mellette, hogy észre sem veszi. Remek, bitangolásra való idő, kívánva sem lehetne különbet kívánni.

Így állván a dolgok, Péter barátunk teljes lelki nyugodalommal leheveredett a rom tövébe egy kis füves dombra, előkereste zsíros dohányzacskóját, megtöltötte rövid szárú pipáját, kicsiholt, s miután nagy, lapos körmével a sziporkázó taplót megnyomogatta, lecsukta a rézkupakot, hanyatt fordult, s csendesen szipákolva bele bámult a csillagos égbe. Kutyái is mellé telepedtek, s mivel közel-távolban semmi neszt sem sejtettek, fejüket első lábukra fektetve, csakhamar elszundítottak.

A mély csendességet nem zavarta semmi, csak a posványban füttyentett néha a vízi kígyó, vagy egy-egy elkésett bíbic jajgatott a kákás szélben. De nem sokára elhallgattak ezek is. Egy szürke gém kiáltott még vagy kettőt a sásban, azután elnémult minden, legfeljebb ha a nedves dohány percegett egy kicsit. Olyan kellemes, meleg, illatos áramlat szállott le a környékre, szintúgy csábította az embert, hogy aludjék. De Péternek esze ágában sem volt az alvás, mert ki tudja, mi történhetik? Ébren várta hát, míg a birka jól tele szedi magát, majd azután neki fordítja a tarlónak, s szépen haza hajt, hogy nyomát ne találják. Egyszer nagy, fényes hulló csillag futott le az égen, majd második, harmadik.

— Vajon ki halhatott meg? — gondola Péter, — mert hisz minden hullócsillag egy-egy emberhalál! Vajon hát az igaz-e, hogy a halottak hazajárnak kísérteni? Én még nem láttam; de hát ki tudja? Sárga váltig esküszik, hogy itt százával látott lelket meg boszorkányt. Meglehet biz az! Azonban a csillagok állása éjfél felé mutat, tán haza is kellene már fordítani a birkát, azóta nyilván jól lakott!

Fel is akart emelkedni, hogy szándékát végrehajtsa, de olyan különös, édes fáradság lepte el tagjait, hogy elhatározta még egy kis ideig heverészni, hiszen majd vigyáz magára, hogy el ne aludjék, csak a szemeit hunyja be egy kicsit; eleget vizsgálta már a csillagot!

Amint ezt gondolná, egyszerre csak valami csodálatos fény áradt ki a romok közül, fülét pedig olyan sajátságos nesz üti meg, amilyet még életében soha sem hallott. Péternek minden haja szála ég felé áll, fülei elkezdenek zúgni, hideg szalad végig a nyaka csigájától a sarkáig, s egész testén veríték gyöngyözik.

— «Mi lehet ez?» Csendesen megfordítja fejét, benéz a templomba, hát, Uram Jézus, mit lát! Az egész templom ki van világítva, s a hajdani oltár helyén egy veres ruhás barát rakosgatja a gyertyákat. Amint egyszer oldalt fordul, akkor látni, hogy a ruhában nem is ember van, hanem egy csontváz, minden lépésére csak úgy csörög, néha meg nagy, sárga fogait megcsattogtatja, mintha ember-húsra éhezett volna.

Mikor a gyertyákat elrakosgatta, megrántja a toronyból lelógó kötelet, s elkezd harangozni. A harangszóra megnyílik a föld, s innen is, onnan is, amonnan is, seregestől terem elő a sok csontváz, mind egy lábig vörös barátcsuhában. Szintúgy recseg a koporsó deszkája, amint fedelét feszítik felfele. Mire mind előkerültek, huszonötön voltak.

— Éppen, mint az én birkáim, gondola Péter; —vajon, uram Jézus, mit jelenthet?

A harang újra megkondult, mire azok az apró mélyedések és halmocskák ott a domb környékén egymásután megnyíltak, s oh iszonyat, mindenikből egy-egy kísértet bujt elő, s huszonöt főből álló csapatokba verődve, szép sorjában, csendesen megindultak a rom felé.

Midőn a templom megtelt, a barátok elkezdtek misézni, mit a többi lélek áhítatosan hallgatott. Péter el nem tudta szemeit fordítani a csodás jelenségről. Látott is mindent, de hallani egy szót sem hallott, pedig hát csengettek, énekeltek, orgonáltak, imádkoztak, de legkisebb hang sem hallatszott.

Mikor a misének vége lett, az egyik barát lassan felment a szószékbe, — minden lépésre olyan csodálatosan zörögtek a csontjai, — s elkezdett prédikálni. Péter azonban legkisebb hangot sem hallott, bár a prédikáció nagy tűzzel folyt, mert a barát csontkarjai gyorsan hadonásztak a levegőben, s midőn néha mellére csapott, még az a néhány megmaradt odvas foga is összekocódott bele.— «Irgalmas Jézusom, mi lesz ebből! Csak ezután következett a legiszonyúbb: Péter egyszerre hallani is kezdte a barát beszédét. De ebben nem volt köszönet: a rémes páter azt magyarázta, hogy a jó pásztornak kötelessége volna az ő ura birkáit hűségesen megőrizni, s mégis vannak oly pokolra valók, akik nem hogy elriasztanák a nyáj körül ólálkodó ellenséget, hanem maguk többet ellopnak, mint a legragadozóbb farkas. Többek közt, — hogy példát is mondjon — él itt a környéken egy nagy imposztor, akinek mindig huszonöt a birkája, akárhányat ad el belőle. Az övé sohasem fogy, hanem az uráé, meg a közel s távoli gazdáké. Pokol mélységes fenekére való az ilyen földi ember! A rémes hallgatóságnak nagyon tetszett ez a mondás, mert egyszerre valamennyinek megmozdult vékony nyakcsigolyáján a koponyája, s helyeslőleg bólintgattak. Az a sok állkapocs csak úgy csörgött a nagy helyeslésben, s a csontok csattogásából világosan ki lehetett érteni eme szavakat: úgy van, úgy van, úgy van! A barát pedig folytatta beszédét:

— «Tudjátok-e lelkek, ki ez a gonosz földi ember?»

Mire az állkapcsok ismét megmozdultak, s azt csörögték, hogy: tudjuk, tudjuk, tudjuk!

— «Kicsoda hát, mondjátok meg!»

—«Megmondjuk, megmondjuk, megmondjuk! Csörögte, zúgta az iszonyú hallgatóság.

— Nos, mondjátok tehát!» Mire a lelkek elkezdtek rettenetes hangon zúgni, mintha száz orgona zengett volna:

— «Péter — Péter. Kullancs Péter — Kullancs Péter, Kullancs Péter!»

— Az, az, az!» dörögte a szónokló barát, s oly hevesen csapott a szószék támlájára, hogy ujjperecei csörögve omlottak le sárgás karcsontjáról.

Erre a kísértetek, mint a méhraj, összekavarodtak, nagy zúgás, sürgés-forgás támadt köztük s szörnyen magyaráztak egymásnak valamit. De beszédüket Péter nem értette s a nagy zúgásból csak annyit vett ki néha: «Elvigyük, elvigyük, elvigyük!»

Hogy kinek az elviteléről tanakodtak, azt Péter nem értette ki a nagy morajból, de úgy is tudta, hogy ő róla beszélnek.

— Uram Jézus segíts meg, jaj, soha sem lopok többet!»

Próbált felkelni is, hogy majd elszalad, de a kis ujját sem bírta megmozdítani. Olyan volt egész teste, mintha ólomból lett volna. Kutyái is mozdulatlanul hevertek mellette, az orrát mindegyik lába közé rejtette, s csak olykor szűköltek alig hallhatólag.

Amint így fekszik Péter, egyszer csak valami különös neszt hall a feje felett. Oda néz, s oh minden szentek irgalmazzatok! — mit kell látnia! Az egyik ablaknyíláson egy csontváz dugja ki koponyáját, s vigyorogva vizsgálja Pétert:

— «Itt vagy, jó madár! No, majd mindjárt elviszünk olyan helyre, ahol nem lopsz többé birkát. Hihihi, hahaha, rossz juhász!»

Pétert kiverte a rémület-szeplő, az izzadság patakokban ömlött róla. Kiáltani akart, de a nyelve olyan volt, mint egy fadarab, kiszáradt, nem mozdult. Amit rég nem tett: keresztet is akart vetni, de mindhiába, mintha egész teste le lett volna szegezve.

A kísértet pedig újra megszólalt:

— «No, te földi juhász, csak ne igyekezz olyan nagyon avval a keresztvetéssel, úgy is rég elfelejtetted! No, ne félj. Nem bántalak, csak rád ijesztettem egy kicsit. Tudd meg, hogy én is juhász voltam valaha. Itt vertek agyon az uraság gulyásai, s hogy bajba ne kerüljenek, hamarosan elföldeltek. Egyik holló nem vájja ki a másik szemét, hát megmondom, mit csinálj: erőltesd meg magad és kukorékolj hármat, akkor a kísértetek mind eltűnnek, különben pedig elvinnének. Tanácsolom, hogy ne is lopj többet, mert nagyon meg kell érte ide át szenvedni, a mit elloptál is éltedben, add vissza kinek-kinek.

Ezzel nagyot sóhajtott a hajdani juhász s eltűnt az ablaknyílásból.

De ideje is volt, mert a többi kísértet megint elcsendesedett. A barát pedig csonka kezével hadonászva, folytatta a prédikációt. Elmondta, hogy hol, mikor és mennyi juhot lopott Péter, hogy szokta a másét átbillogozni, a régi billogot eltüntetni, hogy lopja a gyapjút, hogy feji ki a gazda tejét. Milyen lyukakat ás a legelőn, ahol a tejes fazekat tartja, hogy fedi be friss hanttal a lyuk száját, úgy hogy ha a gazda keresztül megy rajta, sem veszi észre, hogy talpa alatt a lopott tej.

Péternek még a rémületnél is nagyobb volt a csodálkozása, mikor ezeket hallotta. Mert mind egy szóig úgy volt, ahogy a barát mondta, nem hagyott ki semmit sem. Az olyan fogásokat is mind elmondta, amilyeneket a juhászok közt is csak a legtanultabb tudhat. Vajon nem volt-e ez a barát is hajdanában juhász?

Mikor már minden csínyje sorra került Péternek, azt mondja a barát:

— «Ítéljünk!

— «Ítéljünk — Ítéljünk — Ítéljünk!» zúgták rettentően a kísértetek.

— «Tépjük szét!»

— «Tépjük szét—tépjük szét — tépjük szét!» Péter halálos rémültében követni akarta a hajdani juhász tanácsát, s megpróbálta a kukorékolást. De nyelve, torka megtagadta a szolgálatot, s roppant erőlködésre csak valami idétlen, éktelen rikácsolás tört ki gégéjéből.

A kísértetek meg sem hallották, mert zavartalanul tovább forrtak, a barát pedig, aki tán valamit észrevett, indítványozta:

— »Siessünk!— «Siessünk — siessünk — siessünk!» Süvöltött rá a kísérteti kar, s nagy zúgással megindultak arrafelé, ahol a juhász feküdt. ( Folyt. köv.)

--- --- --- ---

SZÍVÓS BÉLA: A HUSZONÖT BIRKA II. 1893. 502. Péter halálos holt rémültében újra neki veselkedett, s addig kínlódott, addig makogott, míg egyszer csakugyan kiszorult belőle egy világosan érthető «kukurikú

E hangra a kísértetek megálltak s csont újaikat feltartva, ijedten elkezdtek pisszegni:

— «Pisz — pisz — pisz!»

Az erre beállott halotti csendben Péter megint egyet kukorékolt.

— «Kukurikú!»

Amint ez elhangzott, a barát oly sietve kotródott le a szószékből, hogy csontjai is szanaszét elmaradoztak utána. A kísértetek pedig hirtelen az oltár előtt csoportosulva, rémült hangon suttogták:

— «Kakas — kakas — kakas!»

Péter vérszemet kapva, harmadikat kukorékolt. Mire a kísértetek rettentő zúgásban törtek ki:

— «Menjünk — menjünk — menjünk!» Erre szörnyű recsegés, dörgés, jajgatás, siránkozás, csörömpölés hallatszott. A templom fala, harangláb, oltár, szószék összeomlott, megnyíltak a kripta-ajtók, sírhalmok, s kísértet, minden egy pillanat alatt eltűnt.

Nagyot villámlott a nyugati égbolton, mely egy percre mindent kékes fénybe borított, s világosan látható lett, hogy a rom épen olyan állapotban van, mint az este volt és sem kísértetnek, sem barátnak semmi nyoma, csak egy bagoly rikoltozott a toronyrom tetején.

Péter szívéről mintha mázsás követ gördítettek volna le. Megkönnyebbülten nagyot sóhajtott, verejtékét letörölte, s fekhelyéről felcihelődött.

Közben az ég egészen beborult, csak egy-két csillag látszott még emitt-amott, amiből azonban Péter mégis kilátta, hogy éjfél jóval elmúlt, s úgy egy óra tájban lehet az idő.

— Menjünk ez átkozott helyről, mormogta, s kutyáinak halkan füttyentve, megindult nyáját felkeresni.

Amint megint egy nagyot villámlott, csakhamar meglátta a nyájat. Rég jól lakott már s csomóba összebújva csendesen ott feküdt egy partos oldalban.

Csakhamar felköltötte a vezérürüt, s ahogy csak lehetett, gyorsan megindított kifele a tarlóknak. Sietni is kellett, mert nemcsak a kísértetek emléke zavarta, hanem az eső is, mely vastag, ritka cseppekben elkezdett szemetelni. Pedig ha felázik a föld, el lehet a birkanyomon menni, s könnyen rásütik az emberre a bitangolást.

De hát az eső elhúzódott másfelé, még a porát sem verte el, s Péter szerencsésen haza érkezett még hajnal hasadta előtt a karámhoz.

Másnap reggel alig, hogy kiérkezett a bojtárja, aki tegnap dög-bőröket vitt be a gazdának, felkászolódott Péter, eleséget rakott iszákjába s azt mondta a bojtárnak:

— «Te, én most elmegyek. Nem tudom meddig leszek oda. Hiba ne legyen a nyáj körül. Ha meg, tudod, akár a Csámpás Marci, akár Berbécs Pista, akár más, olyan került birkát hozna valamerről, be ne vedd a nyájba, se át ne billogozzátok. Ami tejet kifejsz, mind be kell adni a gazdának, nem úgy, mint. . . No, de hát nem beszélek sokat, csak, hogy eszeden járj, mert nem jól van a világ sora!»

Ezzel Péter ráigazodván szamara hátuljára, főbe kólintotta paripáját, kocogva megindult a Tiszának, s csakhamar eltűnt a buckák közt, csodálkozó bojtárja szemei elől.

Gyorsan poroszkált tovább-tovább. Átment a Tiszán, át két-három falun, míg végre a negyediknél megállott, s azt kérdezte a faluszéli csárdástól, hogy hol találhatná meg a látó embert?

— «A látó embert, földi? Azt bizony itt találhatja kend meg a mi határunkban. Ott lakik a temető mellett, csakhogy nem tudom, beszélhet-e kend most vele, nincs-e elrejtőzve, mert sokszor elrejtőzik, s akkor két hétig is a másvilágon jár, meg az angyalokkal beszél. De nincs is olyan, amibe bele ne látna, meg a mit meg ne tudna mondani. Hiszen csak a magam esetét mondom el.

Tavaly egy reggel látom, hogy a kutyám ott kínlódik a kerítés mellett, rágja a földet, hencsereg, ordít, hányja a tajtékot. Elébb azt gondoltam, hogy megveszett, de amint látom, hogy a farkát csóválja rám, mindjárt tudtam, hogy nem veszett ez meg, hanem megrontották. Mit csináljak? A kutyát nagyon sajnáltam, mert szerfelett jó ugatós; azt gondoltam hát magamban, hogy én bizony elmegyek a látó emberhez, majd megmondja az, mi a baja. El is mentem. S amint a sort elpanaszolom, a látó ember is mindjárt azt mondja, hogy az a kutya bizony csakugyan meg van rontva. Még pedig egy cigányasszony rontotta meg. Ki is tanított mindjárt, hogy mit csináljak.

-- -- --

— «Te rontottad meg a kutyámat, hanem míg meg nem gyógyul, minden nap ilyet kapsz, mint ma! Egyebet nem mondok, szólt a cigányasszonynak. — Azzal haza jöttem, hát uramfia, örvendezve szalad elébem a kutya; már akkor semmi baja sem volt!»

Péter, nagyot sóhajtott:

— «Jaj, csakhogy nem ilyen ám az én bajom. Másvilági sor az, hallja kend. Nem tudom aztán bele lát-e az ilyesmibe az a látó ember.

-- -- --

Péter aztán, miután szamarát s magát jól tartotta, csakugyan fel is kereste a prófétát. Otthon volt épen, ott hevert a tornácon.

— Jókor jössz, atyámfia, — monda síri hangon a látó ember, a mint Péter köszöntését elfogadta, — épen most jöttem haza amonnan, messziről. Nagy baj hozott ide, úgy-e? Jól tudom, hogy micsoda, de azért csak mondd el, hadd hallom a magad szájából. Úr és minden angyalai legyenek mi vélünk!»

Péter szörnyen csodálkozott, hogy a látó ember tudja az ő baját, lám csakugyan olyan, mint amilyennek beszélik! Azzal hozzá fogott a kísértetes történethez, s mindent elmondott tövéről-hegyére.

— Csakugyan úgy esett, fiam, igazán mondtad el, úgy, ahogy volt, — monda a látó ember, mikor Péter beszédét bevégezte. — Tudtam, még mikor ide sem indultál. Hej, hej, biz ez nagy baj, nagy baj! Mondom néked, bűnös földi halandó: sokak a te vétkeid, miként a tengernek fövénye, avagy a mezőnek füvei. Ám jőve neked intés, miképp lakolsz! Vigyázz azért bűnös lelkedre, hogy a gonosz kezére ne jusson, lm, jelentem tenéked, földi halandó, mondjál hét hétig minden nap kilenc Miatyánkot

--- --- ---

Péter aztán nagy gondolkozva haza szamaragolt, s elmondott feleségének mindent.

Az asszony, egy kardos, tűzről pattant, szabad szájú menyecske, hitetlenül rázta a fejét:

— "Álmodta kend azt!»

De Péter váltig erősítette, hogy ő bizony nem álmodta, sőt olyan bizonyos a dologban, hogy akármint lesz is, de ő a lopott jószágot mind haza adja, ahogy a látó ember meg a hajdani juhász lelke megparancsolta.

Az asszony majd leforrázta urát eme jámbor szándékáért, de Péter rendületlenül állott elhatározása mellett; hiába lármázott a felesége, hogy ilyen bolond, olyan bolond.

Végre Péter, nem állhatván a lármát, szamarára kapott s a nyáj felé indult. Útközben egyre mormogta magában:

— Nem álmodtam, dehogy álmodtam, visszaadom a birkákat!

A következő napokban aztán csodák történtek. Akinek ötödik-hatodik határ ellen a mostani két-három esztendőben birkája veszett el, egy reggel csak udvarán találta az elveszett jószágot, igaz, hogy billogja ki volt vágva. Ahány ilyen megkerült birkával dicsekedett egyik-másik gazda, annyival fogyott a Péteré, míg egyszer csak a híres huszonötből egyetlen egy sem maradt.

Péter olyan könnyen érezte magát, mint a madár. De néhány nap múlva újra elkezdett szomorkodni. Hét számra sem lehetett szavát hallani, kedvetlen, mogorva volt, nem törődött semmivel. Botjára támaszkodva óraszámra el-; nézegette a legelésző birkákat, majd hátat fordított a nyájnak s nem bánta volna, ha mind elhordja is a farkas. Sóhajtott nagyokat, roppant nagyokat.

Így ment ez vagy három hétig, s a bojtár már azt gondolta, hogy megnémult a gazdája, midőn egyszer meghallja, amint Péter magában dörmögi:

— «Birka nélkül mit ér az ember élete!» Majd egy kis idő múlva a bojtárhoz fordult:

— «Te, láttál-e már kísértetet?"

— Én, gazduram? Nem láttam én színét sem, azt sem tudom, fán terem-e, vagy amúgy költik!»

— «Hát álmodban?"

— «Úgy se láttam, mert hisz, hogy nem is igen álmodok."

— «Mégis álmodhattál te valamikor, csakhogy elfelejtetted. Úgy-e?»

— «Hát hiszen én azt sem bánom; ha gazduram akarja hát lehet, hogy álmodtam.

— Mondom! — szólt Péter örvendezve; — mondom, megeshetett biz az magamon is.»

Ezután sokkal vidámabb lett Péter, s mindinkább elmaradozott az a mély szomorúsága. Egyszer, amint az országút szélén legeltetett, egy nyáj gyönyörű juhot hajtottak arra, olyat, amilyet még az előtt nem is látott.

Sokáig kísérte szemmel a szép jószágokat, midőn egyszer csak nagyot csapva legelésző szamarára, elkurjantja magát:

— Álmodtam no, álmodtam hát, hogyne álmodtam volna !»

Azzal haza szamaragolt a feleségéhez:

— «Hát csak úgy-e, hogy álmodtam anyjuk?"

— "Álmodott hát, vén bolond, hisz mondtam már százszor, de vénségére a lába szárába száradt a kend esze, s mind elprédálta azt a sok szép, drága jószágot, tört volna ki a kend lába, mikor az elsőt haza vitte!»

— «Na, anyjuk, csak ne tüzelj, újra jól lesz minden. Ha már csakugyan álmodtam, hát hiszen majd kerül birka megint. Ne félj, ki lesz a huszonöt nem sokára!"

Nappal mindig nagy legény volt s avval biztatta magát, hogy álmodott, de éjjelenként megint csak elkezdett kétségeskedni, hogy hátha még sem álmodott? Haragudott is magára szörnyen, de hát bizony csak meg-megborsózott a háta, mikor úgy a fülébe csengett a kísértetek zúgása: «Tépjük szét — tépjük szét — tépjük szét!»

Idő teltével azonban mind ritkábban hallotta a kísértetek rettentő zúgását, míg végre ez a zúgás apródonként birka-bégetéssé vált füleiben, azé a remek huszonöt birkáévá, a melyeket olyan bolond módra elvesztegetett.

A mint egy este ezen kesergett volna, hirtelen nagyot gondolt. Szamarára pattant, s szaporán elkocogott a Kucorgó-csárdába.

— «Bort ide, kocsmáros, a ki angyala van!» kurjantott még szamara hátáról. «Bort, ha mondom, nem a föld issza meg!»

A kocsmáros nem is sokat késett, mindjárt elébe tett két, hosszú nyakú, iccés üveget. Ilyen előkelő vendég elébe nem is igen illik kevesebbet tenni.

Péter aztán egyik üveget a másik után szaporán felhajtotta, s végig vágva kampójával az asztalon, még többet parancsolt, azután elkezdte rekedt hangon gajdorászni:

— «Bort iszik a szegény legény bújában!» Ivott is emberségesen. Utoljára kipattant a szoba közepére, megütötte kampójával a mestergerendát, s torkaszakadtából acsarkodta:

„Ide gyertek, kísértetek, ha vagytok, lássuk hát ki a legény a csárdában! Nem ijed meg Kullancs Péter. Azért is birkám lesz, akármit beszéltek! Íhajja!"

Mikor egy kissé lecsendesedett, oda intette a kocsmárost.

— «Hé, cimbora, kitelik-e az ital ára egy jó ürüből?" A kocsmáros egyet kacsintott rá, mire Péter azt mondta:

— «Lehúzhatja kend róla hajnalra a subát." Azzal nagy nehezen felmászott szamarára s csakhamar eltűnt a sötét éjszakában, de rekedt dalolása soká hallatszott még:

Egy életem, egy halálom!"

Még nem virradt, megzörgették a kocsmaajtót:

— «Itt az ürü, cimbora. Osztán hát, no, de tudja kend a többit! . .»

A kocsmáros tudta. S még csak felé sem nézett Péternek, amint az öt vagy hat birkát hajkurászott a buckák felé.

Másnap már csakugyan hat birkája volt Péternek, egy hét múlva tizenöt, majd nemsokára húsz, huszonkettő, végre ismét együtt volt mind a huszonöt.

Mikor aztán úgy csapatban el-elnézegette jószágait, amint a java mezőn szépen legelészgettek, nagy megelégedve azt mondta magában:

— «Csak nem ember az ember birka nélkül, ha száz kísértet mondja is. S inkább vigyen el, ha már rám éhezett, de a huszonöt juhom mindig meglesz, amíg meleg leszek!»

Hanem azért a Boszorkányosra mégsem ment többet bitangolni.

-- --

Szívós Béla: VÁRHÁGÓ URAM ÉS A HALÁL. Elbeszélés. 1909. 13. 251.

Nem hiába mondja a régi nóta, hogy: Mindenkinek megvan a maga baja.

Hát Várhágó János uramnak is meg volt a magáé, még pedig nem kicsi.

Hiszen igaz, hogy másképp is bakafántos természet szorult belé, mindig sok baja volt az ország állapotával, a falu és eklézsia dolgaival, adóval, időjárással, más efféle. De mindez hagyján, csak az a halál ne volna a világon!

A halál bosszantotta ő kegyelmét mód nélkül; avval nem tudott sehogy sem kibékülni.

Hiszen ha már halni kell, hadd haljon, a kinek kedve tartja, de a kinek semmi porcikája se kívánja, minek annak meghalni?

Sokat évődött Várhágó uram, kivált mióta a földjét árendába adta és dolog nélkül élte a világot.

Pedig hát, hogy a dolgot jobban megértsük, nem is annyira maga a halál ellen lett volna kifogása, — nehogy még azt találják gondolni, hogy nemes Sarudi Várhágó János megijed valamitől, hanem inkább az bántotta, hogy ha az ember föld alá kerül, micsoda rettenetes unalmas lehet a sora!

Ebbéli nézetét kifejtette Makiári koma előtt is, amint egyszer egy öreg szomszéd temetéséről ballagtak hazafelé:

— Hiszen komám, — monda – sehogy sem szeretem ugyan a halál mivoltát, hanem ha egyszer így van, hát üsse a kő. De a már mégis csak másképp lehetne: az a föld alatt lévő nagy magánosság; azt nem tudom, hallja kend, hogy bírom megszokni!

Makiári koma azt mondta erre:

— Mindent megszokik az ember, komámuram, ha muszáj.

Várhágó uram szemmel láthatólag gondolkozóba esett ezen a mondáson:

- Üm, üm, megszokik? Hűm. Az bizony okkal-móddal aligha meg nem lehet.

Többet aztán nem szólott hazáig, hanem látszott, hogy nagyon töri a fejét valamin. Másnap egyenest kiment a téglaégetőbe s alapos vizsgálat alá vette a felhalmozott téglakészletet.

A mester váltig kérdezgette, hogy mi tetszik, — Várhágó uram rá sem hallgatott, csak próbálgatta, hogy melyik csapat peng jobban, amint a botja végével megütögeti.

Végre egy csomónál megállapodott:

- Hogy ennek ezre majszter úr?

— Kegyelmednek nem sokra tartom: csak 22 forint.

- Nagyon sok lesz az, majszter úr. Eressze lejjebb, mert kell vagy öt-hatezer darab.

A majszter megrázta a fejét:

- Szabott ára van ennek, nemzetes uram, aztán hát nem is drága ez, mert nem faltégla, hanem valóságos kúttégla. Nem veszi ez be a vizet, a földben sem mállik szét, akár pincének, akár fundamentumnak nincs ennél jobb a világon.

— Ne is legyen — monda a nemzetes úr. Épen ilyen kell nekem.

Nos, addig alkudoztak, hogy végre a majszter engedett elveiből s 21 forinton átbocsátotta a téglát.

Innen egyenest Sánta Jankóhoz ment Várhágó uram. Ez a Sánta Jankó kitűnő mester hírében állott, csakhogy nagyon részeges volt, s ezért is szorult haza a falujába.

Most is ital volt Jankóban, de azért lehetett vele beszélni. Várhágó uram vallatóra fogta:

- Hallod-e János, mit tudsz te csinálni? Számláld elő.

— Én, nemzetes uram, mindent, ha kőműves munkának hívják! Akár kastélyt is építek, ha parancsolják. Hej, nem fog még ki Sánta Jankón egy budapesti híres pallér sem. — Hát pincét tudsz-e csinálni?

— Hogyne tudnék. Akár száz hordóra valót.

— Ha pincét tudsz, akkor kriptát is tudsz.

— Kriptát? Már hogy kriptát? Hát ha kell, építek én azt is olyat, hogy a gróf is elfekhet benne.

— No, épen olyan kell nekem.

— Kegyelmednek? - kérdi csodálkozva a kőműves, mert hát még olyat sohasem hallott, hogy gazdaember kriptába kívánkoznék, meg szokták azok érni a padmalyos sírral is.

Várhágó uram a bal szája szélébe igazította a pipát s kevélyen így felelt:

— Nekem is csak olyan jussom van kriptában feküdni, mint a grófnak. Semmi közöd hozzá. Mennyiért csinálod?

Hamarosan megegyeztek. Csak 15 forintot alkudott le Várhágó uram, azt ellenben a maga jó szántából megígérte, hogy míg a dolog tart, mindennap ad egy verdung pálinkát, meg egy icce bort.

— Csak aztán jó munkát csinálj, mert máskülönben baj lesz. Most megyek a kurátorhoz, hogy mutassa ki a temetőben a helyet, reggel pedig állj dologba. Ott leszek magam is.

És csakugyan ott is volt már hajnalban. És ott volt azután is mindennap, míg a dolog folyt. Egy téglát be nem tehetett úgy Sánta Jankó, hogy a nemzetes úr szemügyre ne vette volna.

Olykor-olykor szóváltásra is került köztük a sor:

- Keskeny lesz így ez a padka, János szélesebbre csináld, hogy jó fekvés essék rajta.

Jankó állította, hogy így szokták, untig elég akkora, szélesség.

- Csak ne okoskodj. Én bizony nem nyavalygok olyan szűk helyen. Van tégla elég, nem a te pénzed bánja. Csináld, a hogy parancsolom!

Majd meg azt kívánta, hogy vakablak is legyen a falban, a hova holmi apróságot el lehessen helyezni.

A kőműves váltig magyarázta, hogy az sem szokás és hogy ügy sincs a halottnak vakablakra szüksége. A nemzetes úr nem tágított:

- Ne járjon a szád, ügy csináld, a hogy mondom!

Végre készen lett a kripta. Kívül-belül még egyszer jól megmustrálta Várhágó uram és nagy csodára, semmi kivetni valót nem talált benne, de azért, nehogy Sánta Jankó eltalálja magát bízni, csak ennyit mondott:

— Megteszi.

Azután a temetőcsősznek egy kulacs bort adott:

- Kaszáljon kend egy kis füvet, szárítsa meg, azután hordja be a padkára.

De hát mire való volt mindez? Minek építtetett Várhágó uram kriptát, s minek szerelte azt fel ilyen gondosan?

Nem egyébért, minthogy méltányolván a Makiári koma múltkori mondásának bölcs voltát, az a gondolat érlelődött meg benne, hogy ő bizony hozzászoktatja magát ahhoz a halálhoz!

S amint a kripta készen lett s a száraz fű is benn volt a padkán, késedelem nélkül hozzálátott a megszokás munkájához.

Kiballagott naponta a temetőbe, végig heveredett a padkán, rágyújtott és kényelmesen elnyújtózva, csendesen pipázgatott a halottak birodalmában. Közben-közben jókat húzott a kulacsból, amit oda állított a vakablakba. Lám, mégis csak jó volt azt csináltatni!

Nemsokára arra a meggyőződésre jutott, hogy nem olyan kellemetlen az a halotti állapot, mint az ember gondolná. Sőt utóbb már éppenséggel kellemetesnek találta. Mikor a nyári forróság bekövetkezett, sehol a világon, olyan jó hűvös helyet keresve sem lehetett volna lelni, mint a kriptában. Ha mások a rettenetes hőségről panaszkodtak, Várhágó uram csak nevette őket. Mihelyt a harmat felszállott, nyakába kavarította a szeredást, meg a kulacsot és derült ábrázattal sétált kifelé a temetőbe.

És haza se ment estig, hanem kényelmesen ott hűsölt a vackon, onnan hallgatta, hogy fütyül a sárgarigó az akácfán. Ha megéhezett, kibontotta a szeredást, előszedte belőle az ennivalót, jóízűen megfalatozott, nagyot ivott rá és megint neki heveredett. Egy darabig gyönyörködve nézte: milyen szépen perseg pipájában a salétromos szűzdohány, mígnem kifordult szájából a készség és ő kegyelme elszenderedett.

Soha életében ilyen édesded déli álomban nem volt része, mint itt ezen a csendes, hűvös, másvilági tanyán. S csapott is néha olyan horkolást, hogy ha holmi ürge, gyík arra a tájra vetődött, eszeveszetten kotródott odább.

Apránként elérkezett az ősz; olykor-olykor csípős szelek kezdtek fütyörészni s halom-számra ontották le az akácokról a dércsípte, hervadt leveleket. A sárgarigók elköltöztek, helyettük a varjuk kerültek elő, s estenden nagy lármát csaptak a kopaszodó gallyakon. A kripta kelleténél hűvösebb lett s fázott a nemzetes uram körme.

De hát ezen is segített. Kiszállított egy szekér gallyat, tüzet rakott s úgy pipázgatott mellette. Ha pedig megéhezett, olyan szalonna-sütéseket rendezett a jó parázs mellett, hogy csupa gyönyörűség volt.

Azután jól beletakarózva a meleg subába, úgy heverészgetett a padkán. Sokszor már csak az éjjeli szállásra gyülekező varjuk károgásáról vette észre, hogy itt az este s a kellemesen töltött nap után ideje volna hazafelé indulni.

Szóval, elérte Várhágó uram kitűzött célját; tökéletesen megszokta a halált.

Mikor egyszer megint temetésről ballagott haza Máklári komával, - miközben az elhunyt érdemeit magasztalta, -- így végezte szavait:

— No, de hát híjába, bizony neki is csak el kellett költözni ez árnyékvilágból. Emberi sor, majd elkövetkezik egyszer magunkra is.

Várhágó uram így felelt:

-Hát aztán? Hadd következzék! Cseppet sem alábbvaló a halott sora, mint az élőé. Én mondom!

SZÍVÓS BÉLA. Pál gazda halni készül. ELBESZÉLÉS. 1910. Karácsony 27-29.

Sűrű, sötét köd ereszkedett a falura; neki keseredve szitáit a hűvös őszi eső, mintha sohasem akarna vége lenni. Bús csendesség mindenfelé, csak éppen az eresz halk csepegése, meg a szállongó varjak szomorú károgása hallatszott.

Nyilas Pál gazda magános szobácskájában bosszúsan betűzgette az adóintő cédulát, amit az imént kapott:

- Már megint emelték! Csak legyen miből fizetni! A nyáron egy szem sem esett, most meg kirothad minden. Aztán a sertésvész, meg a lisztharmat, meg egyéb! Hej, nem is tudóin, minek születik az ember a világra!

Lekönyökölt az asztalra, s komoran nézte, hogy folydogálnak végig azok az apró kis patakok a homályos ablak üvegein. Mélységes gondolkozásba merült. Eszébe jutott mindenféle baj, kellemetlenség, amivel küszködnie kell.

És kinek, minek? Voltaképp miért is kell húzni az igát, mikor egyedül áll, mint az ujjam. Házasodni már úgy sem házasodik meg, ha eddig nem tette; pedig nehéz sor ez paraszti embernek. De hát, ha nem kell neki senki, de senki ezen a világon! Hej, csak egy kellett volna, egyetlenegy. Hanem hát az sem lehetett. Akkor is éppen így kesergett az eső, mikor utoljára látta.

— Hej Tercsi, Tercsi, szívem Kovács Tercsi!

Nagyot sóhajtott s elfordult az ablaktól. Az asztalon egy darab újságpapiros hevert; dohányt hozott az elébb a boltból, s abba takarta a boltos. Gépiesen utána nyúlt s egy helyen kövér betűket pillantott meg rajta:

Öngyilkosságok a fővárosban.

Amint végig olvasta, felvillant a szeme s nagyot csapott öklével az asztalra:

- Minek éljek? Én sem kínlódom tovább, elemésztem magam!

S ha olyan ember Pál, mint más, tán nyomban meg is cselekszi, amit elhatározott. De hát nem olyan volt. Különös természet szorult bele. Kivált pedig a tempót, a pontosságot szerette módfelett s attól soha egy hajszálnyit sem tágított. Ezt a fontos dolgot sem akarta hát hebehurgya módon végezni. Azért mindenekelőtt rágyújtott, s fejét a tenyerébe támasztva, komolyan hozzálátott a halálozáshoz szükséges dolgok kieszeléséhez.

Mire a pipa kiégett, takarosan kidolgozott minden részletet, az utolsó porcikáig, hogy abban ugyan hiányosságot nem talált volna senki ember fia. Azután mindjárt hozzáfogott a gyakorlati kivitelhez. Hadd legyen minden készen. Vajon ha Tercsi meghallja, ugyan elejt egy-két könnyűt utána?

Legelébb is a puskát vette elő. Bele fújt, hogy jól szelel-e? — Aztán megtöltötte. Nem sajnálta a belevalót: fél marék por, fél marék sörét apró szeggel vegyest. Bátran elég lett volna akármely tisztes korú medvének. De hát, ha akar: legyen!

Amint helyre akasztotta a mordályt, egyenest az asztaloshoz indult, Koporsót rendelt nála, erősen megparancsolván a csodálkozó mesternek, hogy szakasztott olyat csináljon, mint a minap Sóvágó Imrének, csak a lábait emberségesebben kifesse.

Sorra következett az öreg Darvas, aki főtől való fákat szokott faragni. Értésére adta: milyen fára van szüksége, hova és hány tulipánt messen rá, az írást hogy ejtse? A betűket kisallangozza, ahogy illik; apróra ne szabja, hogy a vak is lássa elolvasni.

Beszélt a sírásókkal is: főképp, hogy a padmalyt valami módon szűkre ne hagyják, aztán colos deszkát tegyenek a szájához; ott van egy szál az ól végénél, kitelik abból. Csak kereszt-léccel jól összefogassák. Azután bekopogtatott a paphoz. Tisztességgel elmondta, hogy az ember minden órán elszólítódhat ez árnyékvilágból, hát ha őrajta is ilyesmi találna történni, az volna a kérése, hogy mivel Pál a neve, hát a halotti prédikációban is Pál apostolból venné fel tiszteletes uram a leckét, még pedig a filippi-beliekhez irt levél első részének harmadik verséből. A kántorhoz is beszólott, hogy a háznál ezt énekelje, a prédikációnál emezt, a sírnál pedig azt, hogy: Térjetek meg immár nyugovóra. Csak ne kímélje a torkát, jól megnyújtsa az éneket s urason kikanyargassa, mint mikor a jegyzőnét temették. Nem lesz háládatlan, mert «azon felül még egy kanna bort sem sajnál.

Mikor mindez megvolt, lekanyarodott a falu túlsó végére. Ott lakott az öreg Varnyú Kata néni régi hűséges társával Tyúkodi Rébék asszonnyal együtt; ők szokták a halottakat öltöztetni, kiteríteni, még pedig nagy szakértelemmel, s igaz lelki gyönyörűséggel. Ami nem is lehetett másképp, mert hiszen ó kelmék szemében legkívánatosabb része volt e földi életnek a halál, ennek koronája pedig mi lehet más, mint a módos, hiba nélkül való eltakarítás? Pál gazda így szólt hozzájuk:

- Hallják kendtek, szerdán ilyenkor, amint a déli harangszó megkondul, pontosan meghalok. Ezen a napon, ebben az órában születtem, hát a halálom is akkor lesz. Addig a koporsó, egyéb más szükséges, minden elkészül.

Rébék néniék hamarjában meg sem igen értették a dolgot; mintha tán nem is jól hallották volna, de azért ráncos arcaikat valami különös derű lepte el, beesett szemeik megvillantak, mint a vén katonalónak, mikor trombitaszót hall.

— Hogy-hogy, kedves uramöcsém, hogy is ejti szívem?

- Magyarul mondtam - - szólt Pál gazda. Szerdán meghalok.

Kata félretette a tálat, amibe éppen krumplit hámozott:

— Ne mondja kedves öcsémuram! Csakugyan, valósággal? Teremtő Jézusom, tán bizony megálmodta?

- Vagy látást látott -- lódította Rébék asszony. Jaj, micsoda dolog, micsoda dolog! Éppen így látta meg a halálát szegény Tőkés Mari is, így, szakasztott így. De hát öcsémuram, lelkem, hogy is tudta ki? Hogy esett aranyom, mint esett?

Pál gazda erélyesen legyintett a kezével:

- A halál az én gondom. A kendteké meg az lesz, hogy rendesen felöltöztessenek, kiterítsenek. Az erre való ruhát mind kikészítettem a lócára rendbe, azt adják kendtek rám; a lábamra meg az új csizmámat húzzák. Aztán, már akárhogy s mint, de a pipámat, meg a dohányzacskót mellém kell tenni, mert sohase lehessen tudni, milyen világ lesz odaát. A fejem alját jó magasra hagyják kendtek, mindig úgy szerettem.

Meglesz bárányom, meg, úgy cselekszünk. A mi munkánkat megnézheti akárki. Jaj, Teremtőm, de szép halott is lesz! De hogy ne lenne, hogy ne lenne, hiszen még csak most töltötte volna be lelkem-uram öcsém a harmincnyolcat. Rébék élénken közbevágott:

- Azt ám: a harminchetet. Jól tudom, azon nap loptak el három szép ludamat, mikor megszületett.

Pál gazda már indult kifelé: — Majd kitudódik minden.

--- --- ---

Hej, az a Csengős-utca, az a Csengős-utca! Ott lakott valamikor a szép Kovács Tercsi, akinek párja nem volt széles e világon. Majd elvesztek érte a legények, de Tercsi egyre sem nézett, csak éppen Nyilas Palira. Csakhogy Nyilas Pali még akkor nagyon szegény legény volt. Egyszer aztán elvitték katonának, s mire hazakerült, a vén Kovács hozzáverte Tercsit egy vidéki gazdához, aki elvitte messze, valahova a harmadik vármegyébe.

Ettől fogva Pál sohasem telte be többé a lábát a Csengős-utcába, a tájékát is elkerülte.

--- --- ---

Nagy keserűségében rá akarta gyújtani Kovács uramra a házat, de csak megjuházott. Hanem sohasem volt jó kedve s különös érdes természetű, akkurátus, perszóna lett belőle.

No, hát ebbe a Csengős-utcába vágyakozott Pál gazda szíve. Hadd lássa meg még egyszer, utoljára azt a házat, a mely előtt valamikor olyan hűségesen várták volt, esténként. Hej, hej! ...

Amint az utcába bekanyarodott, mindjárt megpillantotta a pintlis (pánt) végű házat:

— Ni, a nagy diófa nincs meg. Csakugyan kivágatta az öreg, mert mindig koporsónak szánta, magának. Az eresz is lecsúszott egy kicsit, a pintli hasonlatosképpen. A kerítés kifelé kívánkozik. Hiába, ilyen a gazdátlan ház. --- --- ---- ----

Tercsi a kapuból egész az utcakanyarodásig nézett Pál után, a ki félrecsapva bokrétás kalapját, délceg léptekkel igyekezett hazafelé.

Nem soká ment, három hegedűs cigánnyal találkozott szembe, a kik vedlett szerszámai¬ kat hónuk alá csapva, álmosan kullogtak az út porában.

Pál gazda vígan rájuk kiáltott:

- Hol jártok erre, móré, a hol a madár se jár?

- Lakodalomban voltunk nemzetcs uram, egész eddig tartott.

- Lakodalomban? No, majd lesztek másik¬ ban is. még pedig nemsokára, azt mondom!

---- ---- ---- ----

Most pedig reszeljétek meg azt a szárazfát, kísérjetek haza. Legelőször is azt húzzátok, hogy: barna menyecskének szeme közé nézek . . .

Egy útban eső csapszékben egész üveg bort felhajtott Pál gazda, a másik üveget pedig megtölttette s úgy haladtak tovább. Az utca népe kicsődült, a kutyák versenyt ugattak, de gazduram sem látott, sem hallott, csak nagyokat kurjantott s bele-bele dalolta muzsikába.

Ez alatt Kata néniék hűségesen várták a halottas háznál a jó szerencsét.

--- ---- ---- ----

Már a hatodik ének is járta, minden verseivel együtt, de Pált csak nem hozták.

Éppen arra kezdtek rá, hogy:

Szomorú az halál a gyarló embernek

Midőn hirtelen nagy zajjal megnyílik a kapu — sőt nem is nyílik, hanem berúgják — s roppant vidám ábrázattal betoppan rajta Pál gazda, torkaszakadtából hasítva:

„Heje-huja, lakodalom,

Magam is megházasodom.”

A kegyes párnak torkán akadt az ének, s ha mennydörgős mennykő csap le elébük, attól sem rökönyödtek volna meg jobban, Kata egész magán kívül csapta össze ráncos tenyerét:

- Teremtő Jézusom, hát nem halálozott meg öcsémuram?

Pál előre tuszkolva a cigányokat, vidáman kurjantotta:

- Csak nem ment el a hajam! Ihaja, csuhaja, néném asszony, sohase halunk meg!

Rébék nem nyelhette el ezt az istentelen beszédet:

— A halál elkövetkezik mindnyájunkra. Mindennek meg kell ezt kóstolnia!

Azután szemrehányó tekintettel mutatott a koporsóra:

- Hát ebben a gyönyörűséges portékában ki fekszik már most?

Pál nagyot kacagott:

— Felőlem akár kendtek is belefekhetnek, ha kedvük tartja. De nem. Majd jó lesz zabos ládának. No, de jobb bizony, ha kendtek is isznak egyet, búsuljon a ló, elég nagy a feje. Itt az üveg, kotyogtassák meg jól, inkább félre nézek addig!

De az asszonyok határozottan visszautasították az italt, s a mélységesen csalódott Rébék sértődve tekintett Katára:

- Úgy látom én, szívem, itt már miránk semmi szükség sincs; akár mintha utunkra is mehetnénk.

A jókedvű Pál megveregette a vállát:

- Nana, néném asszony, azért nem kell búsulni! Ha ki nem teríthetlek kendtek, sem olyan nagy baj. Majd csak kibírom tán valahogy! Hanem hát kendteknek se essék porba a pecsenyéjük: ami búzát odaszántam: vigyék el Isten hírével.

--- --- --- ----

Végre Katából így fakadt ki a keserűség:

- Hej, hej, bárányom, micsoda bizonyos ez világon, mikor még az halál sem bizonyos!

*

Nyugat 1912. 8. szám

Schöpflin Aladár: Szívós Béla

Meghalt egy író, kiről az irodalom embereinek alig volt valami tudomása. A lapok meg sem emlékeztek róla, csak éppen a családi gyászjelentés adatait közölték, jeléül annak, hogy Szívós Béla neve nem mondott nekik semmit. Nem élt irodalmi életet, nem lehetett sehol se látni, ahol az írók egymással érintkezni szoktak.

Különös, görbe utat tett meg, volt pap, tanár, hajdúszoboszlói rendőrkapitány - aztán budapesti író. Mindig a vidéki magyar élet levegőjében élt, melyet nem tudott letörölni róla sem külföldi utazás, sem a fővárosi élet. Nagyon szeretett Budapesten élni..

Annak az emberfajtának, amelyből való volt, jellemző irodalmi formája, életfilozófiájának legkedvesebb megnyilatkozási módja az anekdota. Szívós Béla is nagy anekdotázó volt, kedvelője a csattanós történeteknek, különös, jellegzetes alakoknak, tipikus jellemvonásoknak. Írása is az anekdotából eredt, megérzett rajta, hogy az írónak megtetszett egy alak vagy történet, előbb kipróbálta érdekességét vagy mulatságosságát egy szűkebb kör előtt, élőszóval, s csak aztán írta le. Az apró, néhány jellemvonást megrögzítő novellán nem is jutott túl, egy kísérlete a regény terén csak azt bizonyítja, hogy ez a nagyobb vonalú forma nem neki való volt. Novellisztikus dolgai javát két könyvben gyűjtötte össze Ócska történetek és Kivesző alakok címmel. Néhány pompás dolog van köztük, friss, egészséges szemmel meglátott magyar parasztalakok és még inkább jellemző alföldi magyar levegő. Nagyszerű ismerője volt a hajdúsági magyar népnek, írásai nagyon megérdemlik az etnográfus érdeklődését is, amint hogy különösen élete végső szakában a magyar alföldi etnográfiát sok becses megfigyeléssel gazdagította. Népies író volt a szónak igazi értelmében, maga is ugyanabban a levegőben élt, mint népi alakjai, nem emelkedett föléjük, belülről nézte őket, csak a műveltségével vált ki közülük, gondolkozásmódja, világfelfogása közös volt az övékével. Nem volt született művészszellem. Csak úgy írogatott, a maga és mások mulatságára, mint ahogy az ember az anekdotát elmondja s ahogy pipaszó mellett elmeséli megfigyeléseit, tapasztalatait. Széles, a saját hangjában gyönyörködő előadásmódja is erre vallott, nemkülönben egyszerű, nagyon erős zamatú, gyökeres magyar nyelve. Novellisztikus munkái majdnem kizárólag a Vasárnapi Újságban jelentek meg s maga is ahhoz a tipikus alakokban gazdag, ma már csaknem teljesen kihalt írói csapathoz tartozott, melyet egykor Nagy Miklós gyűjtött maga köré. Ebben a körben töltöttem én is írói kezdőéveimet s ifjúságom kedves emlékei közé fognak tartozni mindig azok az órák, melyeket Szívós Bélával együtt éltem át.

*

Szomaházy István: AZ IKREK. Elbeszélés.1893. 2. 21.

A két kis Szeniczky-leányt, Gizellát és Erzsikét, a múlt farsangon vezették be a világba, ami közönséges nyelven annyit jelent, hogy ekkor vettek először részt a méhész-egyleti közbirtokosság táncvigalmán. A két egyforma növésű, nyúlánk ikerleány egy csapással meghódította az egész gentryt, s mikor szünóra alatt kesztyűs kezükkel egy kissé borzongva emelték ajkukhoz a pezsgős poharat, körülbelül akkora volt a lelkesedés, mint mikor az őrnagy felesége az egyleti tekepályán kilencet dobott.

Egy héttel a bál után, vasárnap délelőtt, fekete kabátban állított be Gály Bandi, a szolgabíró, a két leány nagyanyjához (szüleik halála után az öreg nemzetes asszony nevelte őket), s néhány pohár konyak hirtelen leöntése után ekként szólott:

— «A nagyságos asszony előtt tán meglepő lesz, hogy így ajtóstul rohanok a házba, de nem vagyok a sok szóbeszéd embere. A kis lányok egyikébe szerelmes vagyok, s minthogy jóval elmúltam húsz esztendős, azt hiszem, komolyan lehet venni a szavaimat. Ha tehát a nagyságos asszony nem teszi ki a szűrömet…»

A nagymama, egy pajkos és jókedvű öregasszonyság,

félbe szakította a szónokot:

— «Mindenekelőtt azt szeretném tudni, hogy melyikbe szerelmes a kettő közül?»

Gály Bandi megvakarta a feje búbját.

— "Persze, hogy az volna az első. De vigyen el az ördög, ha tisztában vagyok vele. Egyszer azt hiszem, hogy Gizella kisasszony a választott, másszor meg Erzsikén felejtem a szememet. Bolond dolog ez, nagyságos asszonyom, igen bolond.»

A nemzetes asszony feltolta a pápaszemét:

— «Jaj fiam, ezt már igazán magának kell tudni. Mert mind a kettő csak nem lehet a felesége.

De nem, — tette hozzá csintalanul,— maga csak tréfál, hiszen nem is történhetik olyasmi. Én is elolvastam már néhány regényt, de effélének még nem akadtam a nyomára.

— «Magam se hittem eddig, — szólt Bandi tréfás keserűséggel, — de a szerelemnek ezt a fajtáját úgy látszik rajtam próbálja ki a természet. — Sokszor már azt hittem, hogy Gizella az igazi, különösen, ha vele foglalkozom egy délután. De másnap megint csak úgy rémlik, hogy Erzsike önti felém az igazi melegséget, annyi sok édes, biztató naivitást látok a zöldeskék szemeiben. Már arra gondoltam, hogy sorsot húzok, vagy azt kérem meg, akivel előbb találkozom, ha idejövök, de ez sem jó, erre sem tudom elhatározni magam. Végre is nincs más mód, mint, hogy a nagyságos asszony jóságához forduljak!»

— «És mit tehetnék én?»

— «Ha kitudakolná valahogy, hogy maguk micsoda véleménnyel vannak felőlem. Aki engem rokonszenvesebbnek talál, afelé fogok hajolni a szívemmel.

A nagymama letette a kötését.

— "Nagy bolond maga, fiam, de megpróbálhatjuk. Jöjjön el egy-két nap múlva, majd akkor csinálunk valamit.

Csütörtökön, hivatal után, megint csak beállított Gály Bandi és sokat nevetett a lányokkal, tizenkét óráig. De mikor egy kissé egyedül maradtak, a nemzetes asszony titkolózva fordult hozzá:

— «Nem lehetett semmit sem kitudni. Mind a két unokám kedvesnek találja a szolgabíró úr társaságát, de egyiken sem vettem észre, hogy több rokonszenvvel viseltetne kegyed iránt, mint a másik.

— «Baj ez, nagyságos asszony, nagy baj.

— «Dehogy is az. Udvaroljon, üsse a vasat, hátha izzóvá lesz hamarosan.

— «De melyiknek a kettő közül?

— "Mind a kettőnek

— «Nem lehet, — dörmögött Gály Bandi,— megint csak ott volnék, ahol előbb. Valami csattanósabb módot kellene kieszelni a választásra.

Búsan járt föl a szolgabíró a kaszinóba, a tarokkban olyan szarvashibákat követett el, hogy a partnerei majd csaknem megverték. A püspöki jószágkormányzó megütközve rázta a fejét:

— "Asszony van a dologban, fiacskám. Meglássátok, urak, az a szegény fiú nem sokáig viszi már szárazon.

A szolgabíró minden este együtt járta a piaci korzót a nyúlánk két Szeniczky kisasszonnyal, akik félig gyermekek voltak még, de félig már bájos, kíváncsi nők, a maguk édes naivitásával. Bandinak hol ide, hol oda húzott a szíve, aszerint, hogy melyikkel beszélt öt percnél tovább. Ha néha a kis Gizus bámulva vetette rá világoskék szemét, megnyugodva sóhajtott:

— «Ez az. Most már tudom, hogy Gizikébe vagyok szerelmes.

De Erzsike érdeklődve kérdezett tőle valamit, s néha a kezében felejtette puha, meleg kis kezét és a szolgabíró megint csak ott volt, a hol előbb.

— «Nem, — gondolta, — mégis csak Erzsike az igazi.

Úgy volt már, hogy csakugyan a sorshúzás dönt, vagy hogy az, akit az udvarban előbb megpillant. Néha már gyermekes babonaságok motoszkáltak a fejében.

— «Ha a brünni húzáson a legelső szám kisebb lesz negyvennél, Gizikét kérem meg, — ha nagyobb, úgy Erzsike lesz a feleségem.

De ez sem volt jó, semmisem, amíg végre a nemzetes asszony egy este maga mellé ültette a szolgabírót.

— "Jöjjön csak, fiam, — szólt barátságosan, — mondok magának valami okosat.

Gály tréfásan tördelte a kezeit.

— "Megáldja az isten, nagyságos asszony. Amúgy is többet töprengek, mint a hírneves dán királyfi.

— «A lányok teljesen egyidősek, negyvenkilenc perc közöttük a különbség. Egy bölcsőben ringatták őket, együtt tanulták az ábécét, együtt nőttek föl. Talán el sem is viselhetné a másik, ha az egyik a férjhezmenetelben megelőzné. Arra gondoltam hát: milyen pompás dolog volna, ha együtt tartanák meg a lakodalmukat.

— «E szerint. »

— «E szerint az volna a legbölcsebb, ha maga kezébe venné az egész ügyet. Ha talál egy jóravaló fiatalembert, aki mindenikünknek konveniál, rövidesen meg volna oldva az egész kérdés. Az illető nőül venné, amelyik jobban tetszenék neki és akkor a másik mintegy isteni útmutatás által lenne a maga felesége, fiam. Mert magának mindegy ugye, hogy melyik a kettő közül?

Gály Bandi a térdére csapott:

— "Pompás. Csakugyan ez lesz a legokosabb.»

Vagy tízszer összecsókolta a nemzetes asszony jóságos kezét, aztán keringő lépésekben távozott a vizitszoba félhomályából.

Másnap vagy harmadnap véletlenül összetalálkozott a kaszinóban Topits Gyurival, egy megyebeli földbirtokossal, akivel együtt voltak huszárok az önkéntesi esztendőben, és együtt lumpolták át minden második évben a tavaszi gyakorlatokat. Gyuri egy könnyű kocsival jött be hetenként háromszor-négyszer, egyenesen a kaszinóba, ahol a tarokkozók már türelmetlenül várakoztak rá. Néha udvarolt valami leánynak és éjjel, egy-egy szilajabb mulatás után, sorra adta az éjjeli zenét a város összes kisasszonyainak. Derék, használható fickó volt, barna mint egy zuáv kapitány és gavallér, mint egy orosz mágnás. A kastélyában rendezett férfi-muriknak hetedhét vármegyében hírük futott.

Gály, aki egy darabig valami kanonokkal politizált és később ott ténfergett a kártyások körül, a játék végén karonfogva ment le Gyurival a garádicsokon.

— "Szerencsés kópé, — mondta neki odavetve, — úgy fűzöd rabigára a szíveket, mint egy indián főnök a skalpokat.

— «Mit akarsz ezzel mondani?

— "Ugyan, hagyd abba, ne add a szerényt. Mintha nem tudnád, kiről van szó.

— «De becsületemre, semmit sem tudok.

— «A kis Szeniczky-leány, az ikrek egyike. De menj — mondta pajzánul — hiszen csak jobban tudod, mint én.»

— «Ne bomolj, szólt Topits Gyuri, hát melyik a kettő közül?

— «Oh, persze, majd azt is én mondom meg. Hiszen csak van szemed, hogy kitalálhatod.»

Együtt vacsoráltak az «Oroszlán»-ban és éjfél után Gyuri, ki a bortól barátkozóvá és ölelőssé lett, túláradó szívvel csókolta homlokon a kávéházi főpincért. Csak hajnal felé indult vissza a városból, miután a cigányprímás összes lelkét beleadta a húrokba, a Szeniczkyék emeleti ablaka alatt.

A kis kucsirkocsi ettől fogva naponként behajtatott öt óra tájt az "Oroszlán tágas udvarába és Miska, a kocsis, már tokát eresztett a pompás élet miatt, amelyben a fogadó vendégszobájában része volt. A parasztok tisztelettel nézték az urasági kocsis fekete pántlikás kalapját.

Szeniczkyéknél mindennap volt társaság, a lányok zongoráztak, a nemzetes asszony hosszas tanácskozásokat folytatott a szakácsnővel. Hat után együtt indultak meg a piaci korzóra, néha együtt is tértek haza vacsorára. Topits felköszöntőket mondott, melyekre Gály lelkes szavakban válaszolt. Gizus és Erzsi kacagtak s néha félősen öltögették meg rózsás nyelvüket az aranysárga somlyóiban.

A méhészek majálisán, mikor Topits Erzsikével táncolt egy másfélóráig tartó csárdást, a nemzetes asszony pajkosan intette maga mellé Gály Bandit.

— "Látja, — szólt, — Gyuri belemelegszik, minden jól megy.

Bandi gond nélkül intett kezével.

— "Torkában van a horog, nagyságos asszony, a mienk már.

Topits a csárdástól, meg valami rossz hegyi vinkótól teljesen becsípett és hajnal felé lelkesedve cipelte magával Gyurit a méhészkert egy félreeső padjára.

— "Tudom már, — szólt ravaszul, most már tudom, hogy melyiket gondoltad a kettő közül.

— "Nos, halljuk hát.

— "Erzsikét, — szólt, — ő az, aki tűrhetőnek találja a pofázmányomat.

Gály rejtélyesen mosolygott.

— «Ez a te dolgod, én nem beszélek bele. Ha azt hiszed, hogy Erzsike, hát csak üsd a vasat, amíg meleg.»

Hazamenetkor titkolózva súgta a nemzetes asszony fülébe.

— "Gyuri nyilatkozott, rendben vagyunk.

— «Tehát?»

— "Erzsikéhez hajlik ós így az isteni útmutatás Gizikét jelölte ki számomra.

Másnap még katzenjameresen tettek látogatást, a két leány alig aludt valamit, szemeik fénylettek, Szeniczkyné ott fogta őket vacsorára és megint csak éjfél lett, mikor a Topits kis kocsija trappban megindult a ház elől.

Gyuri kosárszám hordta be a rózsákat, Szeniczkyné, unokái társaságában kocsizott ki egy ízben Gyepibe, az öreg Topitsné meglátogatására. Egyszerre eszébe jutott mind a kettőnek, hogy fiatal korukban meglehetős barátságot tartottak.

Pompásan folyt minden, az ügyek befordultak a rendes kerékvágásba. Az égben, úgy látszik, akként végezték el, hogy Erzsike Topitsné legyen, Gizus meg Gály Bándiné és a két Szeniczky-leányt együtt eskesse össze az apát-plébános, a Szeniczkyné unokaöccse. Így volt, így kellett, hogy legyen és a kisvárosban vígan szőtték-fonták a pletyka tarka lepedőjét.

Gály Bandi azonban, ha Szeniczkyné kérdést intézett hozzá, egy idő óta kedvetlenül hímezett-hámozott:

— "Persze, a megoldás a legegyszerűbb. Magam sem kívánhattam volna, hogy a csomót különben kettévágjuk. Minden így lesz a legjobb, persze, hogy így kell történni mindennek.

Topits Gyuri az ősz elején vadászatot rendezett a kastélya körül, s az öreg Topitsné szeretetreméltóan adta a háziasszonyt. Sok lány, asszony gyűlt össze a vendégszobákban, majd minden este táncoltak, ámbár már hajnali szürkület táján víg lárma volt az udvaron, a kutyák csaholtak, a hintók végigrobogtak a bejárat előtt. A szakácsné konyhájában egész éjjel nem aludt ki a világosság.

Egyszer, a vadászati szezon egyik táncestéjén, Gály Bandi melankolikusan súgta Erzsike fülébe, csárdás közben :

— «Örülök, hogy Gyurkával jól megértik egymást. Egy esztendő múlva, azt hiszem, maga fogja itt fogadni a vendégeket.»

A lány félresimította kesztyűs kezével egyik hajfürtjét, a másikat Bandi vállán hagyta, s úgy táncolt tovább.

— "Mondja, Bandi, — szólt merészen nekirontva föl a táncosához, — miért akar engem mindenáron férjhez adni?»

— «Én?»

— "Persze, hogy maga. Talán csak nem tagadja, hogy a maga műve ez a házassági terv?

— «Úgy hittem, — akadozott Gály, — hogy maga egy kevéssé szerelmes Topits Gyurkába.

— «Mit tudhatja azt? — szólt a lány ajkbiggyesztve.

Friss körben a szolgabíró különös módon látta csillogni Erzsike zöldeskék szemeit, a lány szinte a vállára hajtotta a fejét. Bandi élénken folytatta a beszédet:

— «Hát nem szereti Lizácska?

— "Kérdheti?

Gály Bandi úgy érezte, hogy ő nem a közönséges csacsik közül való, de azért kipirulva szólt

— «És fájt, hogy máshoz akartam adni, szóljon Lizácska?

A lány nem felelt, de aztán ráemelte a szemét, melyben kacérság és félelem egyesült. Halkan mondta később:

— "Fájt bizony. A nagymama is kikérdezett, de nem mertem szólni, mert azt hittem, hogy Gizella szereti magát. Ő szebb, kedvesebb, mint én, nem csodálnám, ha maga is szeretné.

Mi volt, mi nem volt, alig tudom én pontosan, de annyi bizonyos, hogy a szolgabíró hosszabb látogatást tett lefekvés előtt a házigazda szobájában. Szivarra gyújtottak, Gyurka körülményes előadást tartott az agarak szellemi képessége felől, mikor Bandi váratlanul így szólt hozzá:

— «Apropos, rossz pszichológus vagy, öreg! Hiszen tudod, mikor indiszkrétül elárultam, hogy az egyik Szeniczky-lány szerelmes beléd. De rosszul tapogatóztál, nem jól működnek a csápjaid.

— "Tehát nem Erzsike?»

— «Nem, a kis Gizella" Gyurka a sarokba

támasztotta a puskát, mellyel előadását illusztrálta.

— «Vén szamár vagyok, — dörmögte, nem nekem való már, hogy süldő leányokkal foglalkozzam.

Nem érdemled meg, hogy ez bájos kis lány ennyire oda legyen érted.»

Ha a forgószél valamikor elhatározná, hogy házasodni fog, olyanformán indulna neki a vállalkozásnak, ahogy Bandi másnap a gyanútlan nagymamát fölkereste.

— «Nagyságos asszony, szólt lihegve, — tisztában

vagyok, döntöttem. Ha nem tart megvetni való partinak, adja nekem Erzsikét feleségül.»

— «De hiszen..

— Őt szeretem, — hadarta tovább Gály, — most már tudom, mert féltettem. Azt hiszem, megöltem volna Gyurkát, ha nem lesz jó vége a dolognak

A szegény nemzetes asszony csalódva nézett a szolgabíróra.

— «És Topits?

Bandi nyugodtan intett a kezével.

— «Oh, Topits…Gyurka abba szerelmes, aki öt szereti. Puhafából van, a szerelem rögtön viszontérzést támaszt a szívében. Meghatja, ha szeretetreméltónak találják, és a legkisebb szívesség felgyújtja benne a házat. Ó, higgye el nagyságos asszony, nem az egyetlen ebben a nemben.

Szeniczkyné becsmérléssel rázta a fejét:

— «Szép fából vagytok, fiam, mondhatom. Soha sem mennék férjhez, ha még egyszer tizennyolc éves lehetnék.

Bandi most hirtelen az asztal végére mutatott:

— "Tessék, már kezdődik is a barátság!" Topits és a kis Giza vígan csevegtek a legutolsó ablak mellett. A barna, kicsi, zömök fiú mosolyogva hajolt a lány felé, ragyogó, nedves szemekkel nézte, mint aki tudja, hogy szeretik. Gizi jókedvűen csacsogott és később szívből kacagtak mind a ketten. Gyurka őt vezette az asztalhoz és az egész ebéd alatt nem volt a többi lányhoz egy szava sem.

Vége

Szomaházy István: Aline, Elbeszélés, 1888. 831, 855, 874. (Rövidítve)

Én akkoriban tizenhét éves voltam, a kis komtessz (grófkisasszony) pedig tizenöt. Hosszú betegségemből épen ez időben keltem föl, s egyetlen fiú is lévén a családban, nagyon kényeztettek odahaza. Új, angol módra szabott felöltőmnek az egész iskolában nem volt párja, cipőimet Bécsből hozták, kalapomat Parisból. Még tizenhat éves koromban is térdig érő nadrágot hordtam s hosszú, szürke harisnyákat. A gimnáziumban csúfolódva kis grófnak neveztek, mivel azt hitték, hogy a féltékeny gondosság, mellyel anyám elhalmozott, csupán egy grófi családban lett volna helyén való. Bár különben szelíd, hallgatag fiú voltam, ki mindig a mások akarata szerint cselekszik: betegségem után, az egész család kényeztetése következtében, valósággal zsarnok hajlamaim támadtak. Ha a fejembe vettem, hogy egy hétig Aurél rokonom lakótársa leszek (unokafivérem, kit, szülői elhalván, istenben boldogult nagyanyám nevelt), biztosra lehetett venni, hogy könyveimmel, játékaimmal, s bádogkatonáimmal azonnal áthurcolkodom nagymama régi gyerekszobájába, ahol az én mamám is fölnevelkedett valaha. Ilyenkor hiába való volt, ha otthon keserű szemrehányásokat tettek, hogy én a szülőimet nem szeretem, s még atyám komoly tartóztatása is kárba veszett, amelyet különben mindig nagyra becsültem. Tizenhat éves koromig rendesen voltak játékaim, időm legnagyobb részét ezekkel töltöttem. Naponként hoztak haza számomra valamit: könyveket, cukrot, festékdobozokat s egyszer, midőn betegségem után első ízben keltem föl, egy fiatal szajkót, a Papagenót, mely folyton kiabált (Nagyanyám egy talján művész-társaságtól vette). Szegény madár, ép e tavasszal múlt öt éve, hogy egy jobb világba költözött.

Betegségem hosszas volt, majdnem két hónapig tartott. Sokat tűrtem, szenvedtem eleinte, a láz egész elgyöngített, de később, mikor állapotom egy kissé jobbra fordult, nagyon jól esett az a kényeztető, gyöngéd bánásmód, mellyel az egész ház elhalmozott. Elég volt azt mondanom, hogy ez vagy az jól esnek, s a következő órában már bizonyosan ott volt a vánkosom alatt vagy az ágy melletti asztalkán.

Eleinte pompásan mulattam, mikor a derült, nyugalmas angol elbeszéléseket elolvastam; olyan szépnek, igaznak tűnt föl minden egyes soruk, s százszor is megígértettem atyámmal, hogy mihelyt fölgyógyulok, azonnal vesz egy yachtot, amelyen mi a tengert átbolyonghatjuk. Ezt a végtelen bűvös birodalmat, mely regényeim legtöbbjének színtere volt. Utóbb, mikor a március gyönyörű napokkal köszöntött be s Klementin (anyám hajadon húga) egy-egy ibolyabokrétával rontott be szobámba, mely a tavasz egész derűjét idehozta. Ilyenkor átkozódtam, zúgolódtam a csúf betegség ellen, mely arra kényszerített, hogy az ágyban maradjak, s mikor Aurél, egy-egy rövid látogatás után, vígan ment el az ablak alatt, mindig végtelen irigység fogott el. Ő akadály nélkül élvezheti ezt a pompás évszakot, míg én csak az üvegen keresztül gyönyörködhettem a napsugárban.

E szép, derült tavaszi napok alatt, míg mozdulatlanul feküdtem ágyamban, sokat, nagyon sokat gondolkoztam a kis komtessz felöl. Bár ritkán s nagy időközökben láthattam, mégis valami erős ragaszkodást s meleg vonzalmat éreztem irányában. Hajlékony termete, könnyed járása, nagy, kék szemei folyton előttem lebegtek s halvány, ábrándos arcát gyakran láttam képzeletemben, ahogy Kalissz bárónővel, kikocsizott néha-néha. Bár sohasem jutottam odáig, hogy beszélhettem volna vele (oh, ezt nem merészeltem volna megtenni), éreztem, tudtam, hogy halálosan szeretem. Azelőtt órák hosszáig elbolyongtam a parkban, ama reményben, hogy talán szembe jő velem, a hangját is meghallhatom, a hogy visszaköszön. A grófi ház portásának fiával, aki az osztály első eminense volt szoros baráti viszonyt kötöttem. Azon kifogással mentem hozzá, hogy a matematikai feladványt írom le. Órákig leskelődtem a széles, nagy lépcsőházra. Az inas, a kertész, a kulcsárnő, a szakács állandóan meghitteim voltak. Egyszer-másszor megkérdeztem, hogy a komtessze, aki az emelet nagy tölgyfaajtói mögött van, ugyan mit csinálhat ilyenkor? Mindig valami fájdalmas, de a mellett lágy s jóleső érzéssel hagytam el a kastélyt, melynek pompás ablakai mögött az ő finom, légies alakja tartózkodott.

Az egész épület olyan ünnepiesnek, ragyogónak tetszett előttem. Úgy szerettem volna ott lenni a ragyogó termekben, melyek ódon, gazdag pompájukkal még a múlt század végéről maradtak fenn. Az öreg gróf testőrkapitány volt Bécsben, s egy francia hercegnőt vett nőül.

Ferencz király bizalmasának unokája volt a mostani gróf, ki állandóan itt lakott a kastélyban, nagy zajjal, költséges passziókkal élt s a kaszinó egy részét állandó vendégül tisztelte. A gróf akkoriban már lehetett úgy negyvenöt esztendős; még szép, délceg férfiúnak látszott, de azt beszélték róla, hogy végtelenül szeszélyes. Neuraszténiája lehetett az oka ama rémítő éjjeli tivornyáknak, melyeknek hírét az egész vármegye ismerte.

Április végén mehettem ki először a szobából.; Aurél rokonom, Klementine néném, mamám, mind velem jöttek a grófi parkba. A padra, melyen helyet foglaltunk, élénk tavaszi nap sütött, de a melegség nem volt szúró, kellemetlen; ellenkezőleg éreztem, hogy új élet, új erő költözködik tagjaimba. Tizenegy óra felé atyám is eljött.

Vidáman ült mellém a padra, elbeszélte, hogy a professzoraim már kérdezősködtek az egészségi állapotom felől s mesélte, hogy ma volt a gimnáziumi majális rendezőségének megválasztása, s engem is egyhangúan rendezőnek választottak. Éreztem, minő nagy szeretet rejlik e mesélgetésben, mellyel engem mulattatni kivan.

Sokáig ülhettünk ott, mikor egyszer az átelleni bokor-erdő széthajlott egy pillanatra s a kis komtessz könnyed alakja tűnt fel. Meglepetve nézett ránk, kik tőle ötlépésnyire ülhettünk, fejét meghajtotta egy kissé mamám felé, s aztán kíváncsian állt meg. Betegségem még akkor teljesen meglátszott rajtam; halvány, megnyúlt vonásaim hosszas szenvedésre mutattak. De egyszer csak kiáltott a kutyájának: «Wodán!» s a következő percben ismét eltűnt a sűrűségben.

— Csodálom, hogy Kalissz bárónő nem volt vele - szóltam, a hogy eltávozott.

— Oh, Kalissz bárónő nem kísérheti őt többé fiacskám! monda mamám megindulva. Ő már örökre végezett a földiekkel.

Ama kis elrejtett, szomorú házikó a grófi család sírboltja volt. Fejem lehajtottam s könnyeztem egy kissé. Szántam e tisztes, feketeruhás hölgyet, ki mindig oly anyai gondossággal kísérte a kis komtessze-t, ezt a fiatal leányt, kinek anyja tizenkét esztendő előtt hunyta le szemeit.

Május első napjaiban, mikor először mehettem az iskolába, már végtelenül szerelmes voltam a komtessze-be. Betegségem után úgyis bizonyos lágy, költői hangulat maradt a kedélyemben; szerettem a kényeztetést, a magányos sétákat, az üde erdei levegőt; s nem kellett sok, hogy a kis grófnő költői, finom alakja egészen elfoglalja a gondolkodásomat. A nagy, bolthajtásos gimnáziumi tanteremben, mikor a fizika-tanár a leydeni palack tulajdonságait magyarázta, nekem folyton az ő szellemes, okos szemei jártak az eszemben.

A kegyes atyák gyöngéden, figyelmesen bántak velem, ha a szomorúságomat látták. Hanem a fiuk egytől-egyig tudták a szenvedélyemet: sokat gúnyoltak. Egy kertészfiú valami idétlen poémát is faragott rám, amely mindig fel volt írva a táblán, ha az iskolába megérkeztem.

--- --- --- ---

Még a nap-fölkelte alig váltotta föl a szürkületet; a nagy allékban borzogató hűvösség járt át bennünket. A parkon túl, a réteken, egyhangú zajjal döngött az urasági gőzcséplő. A nyugati oldalon, a majorság felől, elmosódva hallék idáig a lovászok, cselédek zaja, egy-egy víg csaholás, nyerítés; olyanforma, mint amidőn az úri társaság lovagolni, vadászni készül valahova.

Bennünket azonban mind e lárma nem érdekelt; kezünkben az egyetemes világtörténettel, melynek huszonnyolc tétele szörnyű aggodalmat okozott, egyforma léptekkel jártuk be a fasorokat, mialatt ajkunk folytonosan a «mit tehet egy nép?» lendületes sorait ismételte.

Innen-onnan öt óra volt már s a kertben minden világossá lett lassankint. A fasor végén egy pillanatra feltűnt az egyik kertészlegény, aki nagy öntözőjével a park túlsó része felé igyekezett.

Néhány pillanat múlva — mialatt olyan izgatottság fogott el, minő soha az életben — maga a kis grófnő is kivált a fasorok zöldjéből, s karcsú, magas termetén hófehér reggeli ruhával, lassan, komoly tartással közeledett a mi tanyánk felé, ahol Pál úr még folyton a történelmi tanulmányokba volt elmerülve.

— Istenem, — mondám rémülten, mialatt Pál csodálkozva ereszti le könyvét, — a kis grófnő egyenesen felénk tart.

— Nos, csak nem félsz tán tőle, Abelard! feleli tréfásan; de aztán megbökvén homlokát, mint akinek valami hirtelen az eszébe jut, lágyan simogatta meg a hajamat. «Ah, szegény fiam, hiszen te rajongasz érte ugyebár?»

— Igen Pál! mondom szomorúan, szinte a könnyeim is kiömlöttek.

A kis grófnő lassan közeledett a mi tanyánk felé s hófehér reggeli ruhájában — mialatt felső testét hanyagul, de harmonikus hullámzásban himbálta jobbra-balra — nekem szinte úgy tetszett, hogy ő csakugyan valami más, tisztább világ lakója. Bár nem volt valami szabályos szépség, de arcának vonzó, finom kifejezése azonnal megkapta szívemet. A szemei lehető legvilágosabb kékek, minőt csak képzelni lehet, szinte átmentek a szürkébe; az orra alul egy parányival megszélesedett s hosszú, gesztenyeszín, vastag haja hullámosan omlott lefelé. Halvány, álmatag arcán valami bánatos kifejezés ömlött el, mely pillantásának üde, leányos tisztaságával egyesülve, rendkívül vonzó, rokonszenves külsőt adott neki; mintha az arca az egész lelkét visszatükrözte volna.

Ügyetlen köszöntésemet nyájas fejbólintással viszonozva, egyszerűen kezét nyújtotta Pálnak s csendesen — mialatt hangjából valami titkolt fájdalom, zajtalan rezignáció volt kiérezhető — a mosoly egy finom árnyalatával fordult feléje.

— Nos, — monda tréfásan, — tudjuk-e már a feladatot, Pali úr?

— Oh, dehogy, komtessze, — válaszolta Pál fej-vakarva—Hiszen csak a történelem maga száznyolcvan lap. Aztán az a fődirektor nem enged ám el belőle még egy évszámot sem.

— Úgy látszik Pali úr, — jegyzi meg a komtessze szelíden, — a perzsák és görögök csupán azért éltek, hogy önt megkínozzák. — s ön a Pali úr barátja? — kérdi felém fordulva:

— Igen komtessze, a legjobb barátom, mondja Pál előzékenyen. — A neve: Kolhay Félix. S a kis grófnőre mutatva folytatta:

— Aline komtessze, a mi kisasszonyunk.

Nagy, kék szemeit kíváncsian emelte föl hozzám, s kezét nyájasan felém nyújtva, halkan kérdezi:

— Talán ama szép s jólelkű nő fia, a kiről a néni annyiszor beszélt? Aki oly kitartó s szorgalmas vetélytársa volt a szegényeknél? Oh, Félix úr, hiszen önnek igazán kitűnő mamája van.

«A néni» a megboldogult Kalissz bárónő volt, anyám nemes lelkű, öreg barátnője, valósággal második mamája a kis grófnőnek. Hangjának valami lágyabb, halkabb színezete lett, a hogy a «nénin nevét kimondta. Úgy látszik, egy pillanatra átvillant emlékezetén ama tisztes, komoly nő alakja, ki vele szemben a legnehezebbet: az anyai szeretetet képviselte. Könyveinket becsuktuk s a kis grófnőhöz csatlakoztunk.

A hűvös hajnali levegőt enyhébbé, kellemesebbé tette a nap egy beszűrődő sugara, s a szürkület homályát észrevétlenül aranyozta meg a keleti ég hatalmas tűzkorongja, mely bíboros színével lassanként elborította az ég violába olvadó párázatát. A park százados fái között búgva, csicseregve, cserregve szólalt meg a madarak éneke, s a harmatos, beláthatatlan lombok közül részegítőn áradt ki amaz üde, ózonnal teljes illat, mely a június állandó kísérője; amikor szinte több, különbözőbb érzékeink vannak, mint egyébkor.

-- -- -- A tónál a kis komtessze kenyeret dobált a hattyúknak, amelyek méltóságos, hosszú nyakukkal egész a téglapartig kiúsztak, mikor a kis komtessze nyúlánk, fehér alakját meglátták. A park egy mesterséges sziklája alatt, hatalmas vasrácsok mögött, kedélyesen üldögélt egy óriási barnamedve, melyet a gróf még bocs korában hozott el az anyja mellől. Még ez is lomhán állt talpára s komikus, durva vonásai mintha mosolyogni akartak volna, mikor a kis grófnő megállt a barlangja előtt, hogy valami nyalánkságban részesítse.

E naptól fogva, atyám őszinte bámulatára, a hajnali négy óra mindennap ébren talált s a kora szürkületben, amikor még a belső cselédség mély álomba volt merülve, rendesen kilopózkodtam ágyamból, hogy a kis komtessze-t fölkeressem. Ő, puha, simuló reggeli öltözetében, kezében egy napernyővel, melyet még a jó Kalissz bárónő vásárolt számára, ott járt már mindig a park hatalmas platánjai alatt. Ebben a platánsorban töltöttem el a vakációm legpompásabb részét, ezeket a poézissel, hangulattal teljes napokat, melyeknek millió apró részlete még késő férfi-koromat is meg fogja aranyozni. Soha, soha sem fog többé úgy feldobogni a szívem, mint akkor, a gyerekkor e feledhetetlen napjaiban, ós soha, bármeddig éljek, nem érzem többé azt a tiszta, ábrándos szerelmet, aminő akkor eltöltött, mikor a kis komtessze nyúlánk alakja, finom, szenvedő arca a zöld falombok közül kibukkant.

(Folyt. köv.)

--- --- --- ---«

SZOMAHÁZI ISTVÁN. ALINE. Elbeszélés. (Vége.) 1888.53. 874.

Pár nappal karácsony előtt, ahogy a havas kerti utakon, az ő ablaka alatt, rendes délutáni sétáimat végeztem, egy nap megláttam ismét a kis grófnőt, ki az emelet egyik üvegtáblája mögött üldögélt, egy nagy, kényelmes karosszékben. Fázóan burkolózott be ama bolyhos, fehér kendőbe, amelyet az előbbi évben, a jó Kalissz bárónő társaságában viselni szokott. Termete, mely amúgy is nyúlánk volt, még mintha magasabbá lett volna a hosszú betegség alatt, s finom, kifejező vonásai valami poétikus sóvárgást fejeztek ki. Álmodozva, mozdulatlanul tekintett végig a park kopasz, fehér fáin, s ahogy — pár pere múlva — meglátott, bámulva hajolt előre karszékében. Izgatott köszöntésemet örömteljes meghajlással viszonozta -- -- --

Ezen az estén Pál úr, az iskolatársam, egy kicsiny cédulát hozott el számomra, amelyen hosszú, vékonyka betűkkel ez a pár sor állott.

„Kérem, Félix úr, küldjön számomra valami olvasni valót, tudja, valami olyat, amiről ön is hiszi, hogy szórakoztatni fog. Egy érdekes utazást szeretnék leginkább. Borzasztó ez az egyedüllét! Hát ön? Sétál-e még most is? Bárcsak tavasz volna már! Barátnője: Aline”

Hogy a könyvet olvashatta-e még, nem tudom; de a következő napokban hírül hozta Pál, hogy a kis komtessze állapota rosszabbra fordult, s az orvos egyik éjjelen ott is hált a kastélyban. A kis beteg a tüdővész utolsó stádiumába lépett, s esténként folytonosan magas láz gyötörte. Oh, hányszor összecsókoltam ezekben a napokban azt a kis kuszált írású levelet, melyet betegágyából hozzám intézett. «Bárcsak tavasz volna már!» De ez a pompás, ibolyaillatos évszak nem az ő számára virult ki többé.

E napok egyikén — január eleje volt — érkezett meg a kastélyba ő fensége György Ágost, a pernambukói trónörökös, kit a gróf fácán-vadászatra hívott meg az uradalmaiba. -- -- --

Több alkalmam volt, hogy a kastély körül kóboroljak, így történt, hogy August úrnak, a főszakácsnak is szemébe tűntem, aki egy nap, mikor atyám jubileumát ünnepelték, a házunknál is megfordult, hogy a díszebéd menüjére vonatkozólag szakértelme tanácsokkal szolgáljon.

— Nos, mi a baj, kis Abelard?

Kezében a papírlappal, melyen a mai díszebéd tervrajza volt elkészítve, a jószívű férfiú elfordult egy kissé a pincemestertől, akivel a felszolgálandó borok ügyében értekezett. S hallván kétségbeesésemet, hogy a kis komtessze-t nem láthatom viszont, jószívűen ajánlotta föl segítségét.

— Igen, de hogy lehetne az?

August úr szerint ennél mi sem lehetett könnyebb. Ő egyszerűen bebocsát a konyhán át, a kastély hátsó csigalépcsőjén, melyen keresztül a tálakat az ebédlőbe felszállítják. A jobb mellékfolyosón a 14. számú ajtó az, mely a kis grófnő szobájába vezet.

— Oh, ha ez megtörténhetnék!

E délutánt sohasem felejtem el. Minden, amit a kastélyban láttam, élénk emlékezetemben maradt.

--- --- --- ---

De én nem törődve a fénnyel, mely nekem szokatlan s kápráztató volt, siető léptekkel s dobogó szívvel igyekeztem ama félreeső folyosó felé, mely a komtessze szobájába vezetett. Máig sem tudom, honnan merítettem azt a bátorságot, mely ebben a pillanatban elfogott, de akkor természetesnek s érthetőnek találtam azt, hogy én a kis grófnőt meglátogassam.

--- ---- --- ----

53. 875. Ugye nem haragszik ránk, Félix úr? Kérem: melegen kérem, bocsásson meg.

Barátnője: Aline.

Haragudni reád, te szegény, elhagyatott gyermek! Aki magányos, előkelő szobádban, résztvevő szívek közelléte nélkül, hunytad be mosolygó szemeidet: oh, ki volna oly rideg, hogy reád neheztelni tudna! Aki fölött nem virrasztott féltékeny anyai gond, aki a szeretet mosolygó derűje nélkül élted át ama rettenetes éjszakákat, melyek elmúlásodat megelőzték. Lehetne-e szív oly gyöngédtelen, mely haragot tartana ellened?

Egy mosolygó téli napon, mely szinte a tavasz közellétét sejtette, fénnyel és pompával temették a szegény kis komtesszet, aki sohasem áhítozott a dicsekvő csillogás után. A trónörökös, elhalasztván egy nappal utazását, ragyogó egyenruhában követte a temetési menetet, s a grófi ház szolgáinak csillogó csapatába színdúsan vegyült el.

Az öreg püspök, aki különben napokig sem hagyta el szobáját, személyesen jött el a temetésre s elrebegvén reszkető öreg hangjával a megindító halottas könyörgést, oly előkelő színezetet adott a komor gyászszertartásnak, aminőt csak ritkán láttak ezen a vidéken. Fényes temetés volt, mely a kor színvonalán állott, amolyan hírlapokba való temetés, melyről hosszú időkig beszélnek.

Ki látta volna e hatalmas koszorúk között amaz apró, illatos ibolyacsokrot, melyet én titokban a szegény kicsike koporsójára csempésztem? Senki, bizonyára senki sem vett róla tudomást ebben az előkelő társaságban. De ő, az elhunyt kis komtessze, talán mégis megérezte!

S mikor a ragyogó temetési menet, a homályos alkonyi ködben, elvegyült a sötétlő éjszakába, s a gróf, a trónörökös karján, visszatért a gyászoló palotába, én, a magam naiv hitével, úgy képzeltem, hogy a mama szeretettel szólalt meg odalenn: Oh csakhogy megjöttél már végre, kis leányom!

Itt volt csak valóban otthon a kis komtessze, a mamája és a jó Kalissz bárónő mellett s nem odakünn, a kényelmes kastélyban, ahol senki sem szerette igazán.

Vége.

Szomaházy István LÁTOGATÁS GYIMESEN. (Egy húsvéti kirándulás története,) 1909. 1. 8.

Régebben, mikor még a lelkem romantikus hangulatokkal volt tele s a fantáziám örökké mohos vércsefészkekről, megvívhatatlan bástyákról álmodozott, gyakran hosszú éjszakákon át eltűnődtem: miért van, hogy a középkori várak mind üresen állnak a hegytetőkön. Immár egyetlen igazi nagyúr sincs, aki ma is a sírba tért ősei hatalmas sziklavárában tanyáznék. Miért omladoznak össze egymásután a régi bástyák, melyekről valaha öblös trombitaszó harsogta szét a völgyekbe és az erdőkbe! A rokokó- és a barokk kastélyoknál, melyekben a huszadik század arisztokratái az udvarukat tartják, nem lenne-e hasonlíthatatlanul impozánsabb a hegyormon álló lovagvár, merész pilléreivel, sziklába vájt ablakaival, rozsdás felvonó hídjával, mely alatt vizes várárok húzódik meg. Óriási, kőkockás tornyával, melyről egy villamos ívlámpa osztaná hófehér fényét a messzeségbe?

Gyakran és kíváncsian gondoltam, erre, de várurat egyet se láttam, kivéve Marjay Gusztávot, akiről sokáig még csak nem is sejtettem, hogy ő az, aki az én regényes álmaimat megvalósítja. Már nagyon sokáig ismertem a budapesti társaságokból, a klubból, ahol nagy összegekben kártyázott s a képviselőház ülésterméből, ahol néha csinos beszédet mondott (jobbára vízügyi kérdésekben), mikor egyszer, húsvét előtt, megkérdezte tőlem a folyosón, hogy hol fogom eltölteni az ünnepeket?

- Délig alszom, és délután fölmegyek a kaszinóba, mondtam neki nevetve. Nekünk, pesti embereknek mindig ebből áll az ünnepünk.

Marjay a vállamra tette a kezét.

— Ha nincsen jobb dolgod, azt ajánlanám, hogy gyere föl hozzám néhány napra Gyimesre. Ha meg tudsz lenni színház és kártya nélkül, azt hiszem, hogy tűrhetően fogod érezni magadat.

- Merre van az a Gyimes?

- Odafönn, az árvai hegyek között. Preskóc a vasúti állomásunk, de onnan még jó tízórai kocsiutat kellene tennünk, ha szerencsére nem lennének olyan országútjaink, amelyeken, egy kis igyekezettel, még az automobil is végigmehet. Így három óra alatt beérünk az állomásról Gyimesre.

Kijelentettem, hogy pénteken éjjel útra kelek, s Marjay megígérte, hogy szombaton délelőtt várni fog Preskócon. Így is történt, néhány átszállás és sok káromkodás után végre szerencsésen megérkeztem a kis falusi állomásra, ahol a házigazda már türelmetlenül tipegett föl s alá, jókedvűen összevissza ölelt, majd energikusan összeszidta a kis vicinális vonat mozdonyvezetőjét.

- Keller, mi dolog ez, hogy megint huszonhat percnyi késéssel jöttek? Nem szégyelli, hogy öreg korára se tud hozzászokni a pontossághoz?

A kékzubbonyos ember alázatosan megemelte a sapkáját.

- Nagyságos uram, most csakugyan nem én vagyok az oka.

- Hát kicsoda?

- A rengeteg diák, aki mind velem jött haza húsvétra. Tessék csak megkérdezni a tekintetes urat.

- Az a hiba, hogy sok kocsmát építettek a vonat mentén Keller, Keller, úgyis az lesz a vége, hogy magában egyszer meggyullad a pálinka.

A mozdonyvezető esküdözni kezdett, hogy ma még színét se látta a pálinkának, de Marjay nem várta meg a hosszú mondat végét, hanem karonfogva kivitt az őrház elé, ahol egy csinos, citromsárga automobil várakozott ránk, az előülésen egy tréfás arcú szepességi legénnyel, aki rögtön nekiindította a járművet, mikor a kényelmes párnákon helyet foglaltunk. Az automobil nyílsebesen száguldott tova az országúton, de két óra múlva véget ért a lapályos vidék, s a kocsi most már lassított tempóban kapaszkodott föl az erdők között a hegyi útra, melynek két oldalán megriadt madarak, halálra rémült mókusok tűntek el a terebélyes fatörzseken.

- Kié ez az erdő? -- kérdeztem Marjayt.

- Ez már a gyimesi uradalomhoz tartozik. A szemnek igen impozáns terület, de a mókusok, fájdalom, sokkal több hasznát veszik, mint én.

Tréfás panaszkodással mondta ezt, de világos volt, hogy csak szerénykedésből beszél így, mert az erdő beláthatatlan távolságokban húzódott tova a keskeny országút mentén. Sok ezer és ezer hatalmas fenyővel népesítve be a dombokat és hegyeket, amelyek itt-ott szinte beleolvadtak a fölöttük vándorló felhőkbe. És a rengetegről, bár isten tudja hány kilométernyire terjedt el a kicsike tót vármegyékben. Az első látásra meglátszott, hogy gondozott terület; az úttól szeges drótkerítés választotta el, s egy-egy pillanatban, mikor a sofőr jobban nekieresztette az automobilt, megriadt őzek iramodtak tova a sötétzöld faóriások között.

Vagy egy órába került, amíg az erdőség szívét átjártuk, s ép tudakozódni akartam a kastély felől, amikor Marjay hirtelen fölmutatott az egyik sziklabércre, mely falként meredt elénk, azt a látszatot keltve, hogy a kocsink egyenesen beleszalad.

- Ott a viskóm, mondta kedélyesen, míg a mutatóujját föltartotta a magasságba.

Ámulva szegtem hátra a nyakamat, s majdnem fölkiáltottam a meglepetéstől: a fölöttünk lévő hegy ormán valóságos középkori vár állott, hatalmas kőpillérekkel, hidakkal, bástyákkal, míg az északi részen álló torony, szédítő fenséggel őrködött az egész felvidék fölött. Ilyen várat eddig csak az illusztrált újságokban láttam, vagy régi, históriai könyvekben. A múlt dicsőségét hirdetik a mai elpuhult nemzedékeknek. Egy pillanatig úgy tetszett, hogy hirtelen belecsöppentem a középkorba. Vártam a toronyőr trombita-szavát, mely az idegenek közeledtét adja tudtára a rokka mellett ülő várúrnőnek. És ekkor ijedt pillantást vetettem a Marjay mosolygó arcára, mert valami furcsa és kedélyes álomnak tetszett, hogy a barátom, aki a képviselőház folyosóján kifogástalan redingotban szokott megjelenni, itthon, a hegyek között, a régi Marjayak vércsefészkében él.

- Nem hasonlít, ugyebár, az Andrássy-úti lakomra?—kérdezte Marjay, aki észrevette rajtam, hogy szinte megnémulok a csodálkozástól.

Elgondolkozva néztem rá, aztán így válaszoltam.

- Csak most tűnik föl nekem, hogy te mennyire hasonlítasz arra a Marjayra, aki a történetírók szerint valaha réme volt a Dunántúl kószáló törököknek. Ha jói tudom, ő volt az, aki e gyimesi várat építtette.

- Igen, ő kapta ezt a földet donációképpen a fejedelemtől. A hamvai most is itt pihennek a sziklába vágott sírboltban. Ő volt a legelső halottja a gyimesi vár kriptájának.

Az automobil eközben hirtelen oldalvást kanyarodott és csak most, mikor egészen odaértünk, vettem észre, hogy a meredek aljából rendszeres út vezet föl a várba, gyönyörűen kultivált homokos út, melyet erős korlátok választanak el az alatta tátongó szakadéktól. A mélyben hegyi patak csörgedezett, mely csak néha, egy-egy pillanatig bukkant ki a napfényre.

De nem igen volt sok időm hozzá, hogy a természet szépségeiben gyönyörködjem, mert most hirtelen hangos trombitaszó csendült meg a fejünk fölött, s Marjay nevetve mutatott a magasságba.

- Látod azt a kicsike embert ott az őrtorony erkélyén? Ez Sirosy, a várnagy, aki már meglátta, hogy az automobilunk közeledik.

Pár perez múlva olyan hangok hallatszottak, mintha egy óriási rozsdás lánc csikorogna valahol. Mikor a fejem arrafelé fordítottam, ahonnét a különös hangok eredtek, egy hatalmas, vasláncokon járó hidat láttam.

A nehéz vaskapu is megnyílt, s az automobil, a következő pillanatban, nagy robajjal száguldott át a fahídon, s bekanyarodott a tágas várudvarra.

Végig néztünk a hegyekhez tapadó kicsike felföldi falvakon, a tajtékzó vízeséseken, el, egész a havas hegyekig, melyeken túl már a lengyel az uralkodó nyelv. A sofőr itt leugrott az automobilról, s egy furcsa öreg, kurta zekében, tipegve felénk sietett az egyik boltozatos ajtó alól, hogy a kiszállásnál segédkezzék..

Marjay nevetve rázta meg a fejét.

- Ne félj, az öreg Boldizsár még sokkal jobb erőben van, mint hiszed. Ha arra kerül a sor, egy eleven borjút most is fel tud ide hozni a hegy lábától.

Boldizsár apó levette a fejéről a kucsmáját.

- Szent Mihálykor leszek százhárom, mondta elgondolkodva

- Nem keresett valaki, a míg távol voltam? -- kérdezte most Marjay.

- De igen, kétszer is szólt a telefon. Azt hiszem, hogy a késmárki városházáról keresték korán reggel a nagyságos urat.

A házigazdám eltűnt az egyik ajtó mögött, hogy Késmárkra telefonáljon s én, míg a vén Boldizsár elmesélte, hogy Bonaparte Napóleon kilencven esztendővel ezelőtt barackot nyomott a fejére, tűnődve nézegettem az öreg vércsefészket.

A hatalmas pillérek alatt buja kövirózsák zöldelltek, a vártorony otromba kockái között sárgás mohaszőnyegek húzódtak meg, az alagútszerű kapuboltozatból mintha csak most tűntek volna el a harcból visszatért zsoldos katonák.

A késmárki polgármester telefonozott, hogy ne feledkezzem meg a névnapjáról. Azt tanácsoltam neki, hogy jöjjön ide a vendégeivel együtt, de nem jöhet, mert a pezsgős vacsora már meg van rendelve a Vörös sasban.

Karon fogva fölvitt magával az emeletre, míg az öreg Boldizsár fürgén, szolgálatkészen ballagott előttünk a garádicsokon. A folyosók fegyverekkel és fakó képekkel voltak teleaggatva s innen-onnan, egy-egy zöldpatinás vasajtó mögül, furcsa alakok léptek ki elibénk (egyik se igen lehetett fiatalabb hetven évesnél). Nem csupán az öregségükkel tűntek föl, hanem a különös öltözetükkel is: Rákóczi katonái járhattak talán ezekben a kosztümökben, vagy azok a nagyvázsonyi legények, akik a fiatal Kinizsivel mentek valamikor a török ellen.

- Kissé groteszknek találod, úgy-e, hogy a huszadik századbeli ember ilyen öregmódi környezetben él? De nekem az a betegségem, hogy a gyimesi várban nem tudok megtűrni modern embert. Ezek a vén legények már a nagyapámat is szolgálták, s mivel a levegő itt nagyszerűen konzerválja a testi szervezetet, hát szentül el vannak szánva rá, hogy még az én fiamat is szolgálni fogják.

Különben egyenes leszármazottjai a néhai Marjay Tamás hajdúinak, s nekik akármit beszél a törvény, meg a parlament, ők még mindig a korlátlan hatalmú várurat tisztelik bennem.

Beszélgetés közben áthaladtunk néhány óriási termen, melyeknek még a bútorzata is a XVI. századból maradt meg; mennyezetes ágyak, fekete pohárszékek, rézveretű sublódok tűntek a szemembe, melyeken cifra, ezüstös kupák állottak, tompán csillogva a színes ablakokon át beszűrődő napsugárban. Vagy tíz-tizenkét szobán mehettünk keresztül, mikor Marjay udvariasan megállott.

- Ez lesz a lakosztályod, — mondta mentegetődzve, - - de hiszen olyan kényelemre, amilyet egy hotelben találhatsz, amúgy se számítottál. Ez valamikor a szép Marjay Pálné szobája volt, akibe, legalább a krónikás szerint, maga a császár is eszeveszetten belebolondult. Ugyanabban az ágyban fogsz aludni, amelyikben ő aludt, a legbájosabb asszony, akiről a családunk története megemlékezik.

Ha én lennék a császár, akkor is megelégedhetném ezzel a lakosztállyal - szóltam elragadtatva, míg a gyönyörű régi holmikra, melyek fölött még ott lebegtek a porrá lett Marjayné álmai, egy bámuló pillantást vetettem.

A hálószobából nagyszerűen fölszerelt fürdőszoba nyílt, ragyogó ezüstcsapokkal, pompás zuhannyal, a falakon hófehér márvánnyal, mintha csak egy újonnan épült pesti bérházban lettem volna.

- Ezt már én építtettem a hálószoba mellé, világosított föl Marjay, mikor látta, hogy csodálkozó arccal nézem a karrarai kőből készült fürdőkádat. Most itt hagylak, hogy megfürödhess és kipihenhesd magadat és nem is háborgatlak vacsoráig, mikor a csöngettyűszó majd úgy is fölver az álmodból. Addig magam is elintézek egyet-mást, mert még ma telefonálnom kell az alkotmánypárti klubba. A belügyi államtitkárral van valami igen sürgős beszélnivalóm.

Elment és én egyedül maradtam a császár szerelmesének hálószobájában, melynek ablakaiból gyönyörű kilátás nyílt a látóhatár szélén elhúzódó szepességi hegyekre. Egy darabig tűnődve néztem a hósapkás ormokat, aztán elálmosodtam s ledőltem a mennyezetes ágyra. Csak az erős csöngetésre riadtam föl s alig volt annyi időm, hogy átöltözzem, a házigazdám már türelmetlenül nyitotta rám az ajtót.

- Előre, előre, szólt élénken - Teophrastus mester már türelmetlenül várakozik rád.

- Ki az a Teophrastus mester?

- Azt rögtön meg fogod tudni, ha lejössz velem az ebédlőbe. Különben egészen fölösleges volt, hogy ennyire fölcicomázd magadat.

A folyosókon már meg voltak gyújtva a karos gyertyatartók (a kandeláberekben aranysárga villanyhuzal égett) s az ebédlő is káprázatosan ki volt világítva.

A Marjayak ebédlő-háza volt ez, ahol valamikor páncélos vitézek ürítgették a kupákat, míg alattuk félholtra kínzott rabok csörgették penészes láncaikat. Most azonban üres volt a hatalmas terem, csak egy kicsike, összetöpörödött emberke kelt föl az egyik karosszékből, a melybe eddig teljesen belesüppedt, s nagy komolyan elibénk sietett az ajtóig. Hosszúszakállú, apró szemű aggastyán volt, afelé mesebeli, erdei manó, a ki régente öreg fák odvában szokott lakni, de most fekete császárkabátot, vastag pápaszemet hordott, s engem a fejemtől a talpamig kíváncsian végig mért.

- Kedves barátom, bemutatom neked Teophrastus mestert, -- mondta Marjay ünnepélyesen, majd az aggastyán felé fordulva, hangosabban folytatta:

- Ez a pesti ember, akiről már tegnap este beszéltem.

- Igen, igen, ő az, aki ólombetűkkel ír - mondta kacagva Teophrastus mester, de a hangja vékony, sipítozó volt, mintha nem is a melléből jönne, hanem valahonnan a padlásról vagy a háztetőről.

Mivel rögtön észrevettem, hogy az öregember nagyot hall, kíváncsian odafordultam Marjayhoz:

Ha nem csalódom, Teophrastus mester még az ükapádról maradt itt a gyimesi várban. A külseje után Ítélve, azt hiszem, hogy legalább is háromszáz esztendős.

- Annyi nincs, de százévesnél bizonyosan jóval több. Én csak annyit tudok, hogy már gyermekkoromban is épen ilyen volt, mint most. Ő azt mondja, hogy Ferenc császár alatt kapta a diplomáját.

- Miféle diplomája van?

- Teophrastus mester okleveles orvos, s még most ő gyógyítja a cselédeket, ha valamelyiknek baja esik. De a doktorságot csak mellékesen űzi, mert az olyan gyerekességek, mint az élet és az egészség, őt csak nagyon kevéssé érdeklik. Akár él valaki, akár meghalt, szerinte egészen mindegy. Különben majd meghallod magad is, ha vacsora után elbeszélgetsz vele. Ő a híres St. Germain gróf utódjának tartja magát, s amint látod, még a nevét is tőle kölcsönözte . .

- Persze, persze, a grófot is Teophrastus Bombastus Paracelsusnak hívták. E szerint az öregember szintén aranycsinálással foglalkozik?

- Az aranyat ő csak annyira becsüli, mint a kavicsot. Amije volt, régen szétosztotta a szegények között, s most már van legalább is ötven éve, hogy nem volt egyetlen krajcárja se. De hagyjuk ezt, majd vacsora után amúgy is mindent megtudsz róla.

A vén szolgák, nagy ezüsttálakkal a kezükben, megjelentek a terített asztal mögött, egy galambősz óriás bort töltött a poharakba, s csakhamar egészen átengedtük magunkat a fehér asztal örömeinek. Marjayval vígan koccintgattunk, de Teophrastus mester nem vett részt a poharazásban, hanem behunyt szemmel tűntette el fogatlan szájában a jó falatokat.

Csak akkor vett ismét tudomást a jelenlétünkről, mikor a szolgák a kávéfőző gép alatt a spirituszt meggyújtották.

- Kivel beszélt? kiáltott rá hangosan a várúr.

Az aggastyán szelíden elmosolyodott, aztán így válaszolt:

- Martinoviccsal, a szászvári apáttal, akinek a vérmezőn leütötték a fejét. De nem sokat beszélhettem vele, mert Martinovics ma éjjel tizenkét órakor újra megszületik.

- Hol születik meg?

- Marseille-ben, a kikötőben, egy hajómunkás házánál.

Ámulva néztem Marjayra és Teophrastus mesterre; a beszélgetésük úgy hatott rám, mintha hirtelen a bolondok házába csöppentem volna. De Marjay, aki látta az arcomon a megdöbbenést, ismét halkabbra fogta a szót:

- Nem érted, úgye ezt a különös dialógust?

- Csodálkozol rajta? Hát mit értsek abból, hogy Martinovics ma éjjel újra megszületik?

- Azt, hogy a szászvári apát elköltözött lelke ma egy marseille-i hajómunkás házában jelenik meg ismét, hogy új testi alakban tegye meg az utat a bölcsőtől a sírig. Teophrastus mester azt állítja, hogy minden halott újra visszatér a földre, s hogy ő mindenkiről meg tudja mondani, kinek a földi alakjában járt már itt száz vagy ezer esztendővel ezelőtt.

- És te is hiszel ebben a lélekvándorlásban?

- Odakünn, a józan és napsugaras világban, hóbortnak tartom a Teophrastus mester rendszerét, de itt, a dobogókői várban föltétlenül hiszek benne. Azt gondolom, te is fogsz hinni benne, ha a háromszáz éves aggastyán a kék lángjait meggyújtja. Érdekel, hogy ki voltál, mielőtt ilyen zseniális írónak születtél a világra?

- Sőt pokoli módon érdekel, válaszoltam kíváncsian.

Marjay tölcsért csinált a tenyeréből és így kiáltott a vénember fülébe:

- A pesti úr tudni akarja, hogy micsoda testi alakban járt itt a földön ezer évvel ezelőtt?

Teophrastus mester hangosan fölkacagott. A kacagása olyan különös volt, hogy a hidegség végig futott hallatára a hátamon. Aztán sipítozó hangon szólott:

- A pesti úr meg fogja tudni, amit akar. Szedd elő a kulcsokat vezér, hogy ne kelljen tovább várakoztatnunk a pesti urat.

Marjay egy régi pohárszékből rozsdás kulcsokat vett elő, aztán mindhárman távoztunk az ebédlőből, s homályos folyosókon, garádicsokon át botorkálva egy különös helyiségbe jutottunk. Falait nyirkos zöld penész födte, a mennyezetéről pedig vasból kovácsolt lámpa függött alá, mely tompán, kísértetiesen világította meg az ijesztően rideg helyiséget. A falak mentén márványköböl készült padok húzódtak végig, melyek az évszázados használattól, már megkoptak. Az egyik fal helyét sötétbarna rács foglalta el, amelyen belül vörösen égő örökláng lobogott.

- Mi van ott? -- kérdeztem suttogva.

- Az a Marjay család sírboltja, — válaszolta a házigazdám. Valami kemény, gőgös vonás jelent meg az arcán, a XVI. századbeli oligarcha kegyetlen és vérszomjas arckifejezése.

Nem volt időm a további megfigyelésekre, mert Teophrastus mester most egy rozsdás serpenyőt hozott ki a sírboltból. S következő pillanatban kékláng csapott föl előttünk, melynek halvány fényénél látszottak a sírbolt hatalmas kőszarkofágjai.

Látok, belelátok a múltak ködébe. A csontok megmozdulnak, a halottak feltámadnak a pillantásomtól s a koporsók kő-fedele fölpattan... Hirtelen úgy éreztem, hogy tisztán belelátok azokba az évszázadokba, melyek a születésem előtt a semmiségbe leperegtek, s mintha egyszerre valami rég elmosódott álom színesedett volna előttem, melyet eddig vak és átláthatatlan sötétség borított. S az álom keretében világosan láttam, amint századévek előtt élt, sírba omlott hasonmásom ott ül a magányos kolostori cellában, lihegve menekül az üldöző ellenség elől, dacosan, emelt fővel lép a máglyára, s bátran odahajtja fejét a pallos alá, míg a hatalmas kés a ragyogó napsugárban megcsillan.

Esküt mertem volna tenni rá, hogy a barát a menekülő katona, az eretnek, a menüettet táncoló mind én voltam, aki most kávéházi asztalok mellett ír tarka hazugságokat az unatkozó olvasók számára.

--- --- --- ---

A naftaláng e pillanatban kialudt, Marjay meggyújtott egy viaszgyertyát, az aggastyán pedig kimerültén elhallgatott. És a szegényes józan világításban egyszerre szétriadtak a sírjukból feltámasztott halottak, Teophrastus mester ismét roskadozó, öreg emberré lett, s Marjay gyöngéden, finoman mosolyogva tekintett rám.

- Ideje lesz lefeküdnöd, mert bizonyosan nagyon kimerültél az egész napi utazásban. A derekad még két napig is érezni fogja a preskóczi vicinális vasutat. Szótlanul ballagtunk föl a kastélyba, s öt pere múlva már az igazak álmát aludtam. Még pár napig ott mulattam Gyimesen, aztán visszatértem a fővárosba, mert a szerkesztőségből táviratilag hazahívtak.

A következő héten megkezdődtek a parlamenti ülések, s én a politika zűrzavaros eseményei közben csakhamar egészen megfeledkeztem a gyimesi várról, a háromszáz éves Teophrastus mesterről, a cinterem kék lángjáról, s a sírjából feltámasztott Koppány vezérről.

Különös kalandom csak április vége felé újult meg a lelkemben, mikor egy napon a képviselőház folyosóján ismét összetalálkoztam a Gyimesről visszatért Marjayval. A népszerű honatya redingot* kabátban állt a miniszteri szoba előtt, s egy pajkos anekdotát mesélt el a miniszterelnöknek, aki jóakaró derültséggel hallgatta. Marjay a jó hangulatot arra használta föl, hogy átadta a nagyúrnak a kerülete-beli Pollák Mór kérvényét, aki a megyei székváros nagytrafikjára pályázott. Ezután visszatért a baloldali folyosóra, ahol elmesélte néhány fiatalabb képviselőtársának, hogy az éjjel huszonkétszer egymásután újított meg egy baccarat bankot a kaszinóban. Jól megnéztem: e pillanatban egyáltalában nem hasonlított többé a kilencszáz évvel ezelőtt felnyársalt Koppány vezérhez.

*Lefelé bővülő kabáttípus, amelynek a dereka karcsúsított.

SZOMAHÁZI István: ~ 1864–1925. (Irod. Lex.)

Kaas Ivor: Szomaházi vezércikke, Magyar Géniusz, 1903. nov. 1. 9-10 oldal

*

Szomaházy István (Steiner Arnold)

hírlapíró, szül. 1864.Veszprémben, hol atyja kereskedő volt; tanulmányait szülővárosában és Budapesten végezte. 1881 óta hírlapíró. Előbb a Nemzetnél, majd a Pesti Naplónál és a Magyar Hírlapnál dolgozott. Kisebb beszélyekkel először 16 éves korában a Vasárnapi Újságban lépett fel, ahol a magyar vidéki életből vett, valamint történeti tárgyú hosszabb elbeszélései jelentek meg. Utóbb 300-nál több elbeszélést meg tárcát és kb. 200 humorisztikus cikket írt. Szinnyei

Függelék

SZÁDECZKY LAJOS: Az Országos Könyvkiállítás,1882. 11. 169. (Részletek)

A könyvkiállítást három fő csoportra oszthatjuk: 1. kéziratok 2. régi magyar nyomtatványok; 3. könyvkötések. A két elsőt áthidalja az ősnyomtatványok osztálya, a másodikhoz sorakoznak a könyvkedvelőkéi: az amatőr-kiállítás és a magyar könyvnyomdászat újabb termékeinek bemutatása.

Megállunk a négy százados, romjaiban is dicső legrégibb magyar könyvtár előtt. 25 hazai s 40 külföldi korvina van itt együtt, az összes még meglevőknek több mint kétharmada.

Láthatjuk a még mintegy hatvan kódexből álló sorozatát, a magyarországi könyvmásolók és könyvfestőknek munkáját. A sok szép díszítés, festés, mind megannyi régi adat a magyar festészet történetéhez.

A korelsőséggel a IX. század egyik kiváló terméke büszkélkedhet, a gyulafehérvári könyvtár díszes arany kódexe.

„Lattjátuc feleym sumtuchel mic vogmuc" kezdetű legrégibb magyar nyelvemlék (XII. sz.), a halotti beszéd. Körülötte sorakoznak a legrégibb magyar nyelvemlékek.

Béla király névtelen jegyzőjének története, Kézai Simon munkája, a képes krónika a Bécsi Könyvtárban maradt. Ez utóbbiból gyönyörködhetünk három lapjának hű másában.

A politikai és művelődéstörténeti források között nevezetes helyet foglalnak el a számadás-könyvek (Bártfa, Selmec-, Körmöcbánya, Nagyszombat városából, a XV. század kezdetétől). A IX-ik teremben az újabb magyar nyomdászat (1712— 1878) érdekesebb termékei; a X-ikben egyes magán-könyvgyűjtők legérdekesebb példányait találjuk. A III. emeleten a jelenleg működő hazai nyomdák mutatják be termékeiket (Franklin-társulat, Athenaeum és a magán nyomdák). Egy termet a százéves fönnállását ünneplő egyetemi nyomda foglal el. Egy másik teremben a hazái könyvkötés történetének alapját képező anyag van összeállítva; ehhez csatlakoznak a jelenlegi könyvkötők minta-készítményei..

Az egyetemi, múzeumi és akadémiai könyvtárban hónapok óta nagy volt a sürgés-forgás. A vidéki könyvtárak is egyenkint küldözgették föl könyv-kincseiket; a külföldi (ausztriai, német, olasz, orosz) könyvtárak a Korvinák átengedése által emelték a kiállítás díszét.

SZENT ISTVÁN ÜNNEPE. 1893. 34. 574.

Az egész magyar nemzetnek ünnepe aug. 20-a, Szent István napja. Budapesten pedig az ájtatos ünnepélyek fénypontja, nagy pompával és roppant népsokaság jelenlétében, melyet ezer meg ezer idegen is növel, kik e napon még Ausztriából, Bécsből is nagy számmal özönlenek a magyar fővárosba, melynek arculatába, nyilvános életébe ekkor néhány napra annyi egészséges vidéki vonás vegyül, s az utcákon az ország sok részének népviseletét lehet tanulmányozni.

Az idén ismét Mátyás-templomában tarthatják meg az isteni tiszteletet, melyet maga a a bíbornok-prímás fog vezetni.

Augusztus 20-án már korán reggel cserággal díszített sorkatonaság alkot élő korlátot Budavárában, a Mátyás-templomtól kezdve a királyi várpalotáig. A katonai sorfalak mögött hullámzó közönség tízezerre számítható. S azonkívül minden utca, minden tér ablakai rakva hölgynézőkkel, s földíszítve szőnyegekkel, virággal és zászlókkal. A körmenetet, mely a királyi palotabeli Zsigmond-kápolnából indul ki harangzúgás között, a katolikus legény-egyesületek nyitják meg, követve fehérbe öltözött koszorúzott leánykák seregétől. Utánuk halad a díszszázad (hajdan polgárőrség) tábori zenével. Ezeket követik a budapesti plébánosok, kik után négy káplán emeli vállain az ereklyetartót, melynek kristályfödele alatt az ősi ereklye, az első király jobb keze látható. Két oldalt sorfalat képezve, a koronaőr-drabantok lépdelnek, skarlát színű dolmányokban, acél sisakkal, széles csatabárdot tartva kezükben. A «szent jobb» mögött halad a főpapság, apátok, kanonokok, és végre a hercegprímás bíbornoki pompájában fényes papi kísérettel, előkelő polgároktól emelt mennyezet alatt. Kíséretéhez csatlakoznak a katolikus kormánytagok és főurak, s a főváros legfőbb tisztviselői. A díszmenet a Mátyás-templomba (vagy az utóbbi évek alatt a helyőrségi templomba*) vonul át, ahol a hercegprímás tartja a misét, melyet emel a magasztos oratórium a főváros polgárai és hölgyei karától előadva. Az isteni tiszteletet hazafias irányú, emelkedett szellemű egyházi szónoklat fejezi be, melynek előadója megáldja a királyt, a hazát és a kereszténységet. Innen a várkápolnába tér vissza a menet, ahol a hercegprímás, az ereklyetartó födelének fölemelésével, bemutatja a teret ellepő sokaságnak a királyi jobb kezet.

Az 1891-iki ünnepnapi munkaszünetről szóló törvény Szent István király napját általános nemzeti ünneppé emelte, melyet minden vallásfelekezet munkaszünettel tartozik megülni.

*Mária Magdolna-templom, jelenleg csak a tornya áll.