h14–
70. Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók.
2017. 09.24. – 10. 07.
Magyar
prózát írók
Bevezetés
Tartalom
P. Szathmáry Károly (h14 65) közlése: Báró Wesselényi Miklós a 1838-i
pesti árvízről, 1888
BÁRÓ
WESSELÉNYI MIKLÓS NAPLÓJA AZ 1838-IKI PESTI ÁRVÍZRŐL. (Folytatás.) 1888. 4.
718; 1888. 45. 730.
SZŐLLŐSI ZSIGMOND: Lovagias ügy. 1909. Karácsony 20
SZŐLLŐSI
ZSIGMOND. CSATTANÁS
AZ ÉJSZAKÁBAN. ELBESZÉLÉS. 1912. 16. 316
SZŐLLŐSI ZSIGMOND:
A HARAMIA. ELBESZÉLÉS. 1914, 8. 148.
SZŐLLŐSI ZSIGMOND:
A SZIGET ELBESZÉLÉS.
1914. 16. 310.
SZÖLLŐSI ZSIGMOND
KÉT ASSZONY. Elbeszélés. 1914. 30.
590.
Szőllősi Zsigmond
TERRORISTÁK. 1919. 32. 373.
FENYŐ MIKSA: Szőllősi
Zsigmond
Nyugat 1908. 2.
Szúk Géza.
DALNY 1904. 26, 436.
Szúk Géza
A JAPÁNOKRÓL. 1905, 36. 574, 589
Szuk
Géza
főmérnök a Ganz-gyárban
Budapesten; 1893. júliustól 1904. februárig
Függelék
Tábori Kornél:
A
BUDAI CITADELLA TITKAI 1913. 36. 717
Zuboly:
BONTJÁK
A NEMZETI SZÍNHÁZAT. 1913. 39. 768.
*
P. Szathmáry Károly (h14 65) közlése: Báró Wesselényi
Miklós az 1838-i pesti árvízről, 1888. 41. 666. Részletek.
1838 március
13-án, kedden írtam.
Szép nap. A jég körül jártam.
Temérdek ember a Duna partján. Ebéd alatt indult meg a jég; darabig csendes
méltósággal robaj nélkül ment, később megállott s az emberek újra kezdettek
rajta járni. 5 órakor újra megindult s nem sokára tornyosulni kezdett. s főni
és forrni a jégtömegeket duzzadva emelő s újra szétzúzó hatalma a dühöngni
készülő Dunának. A víz már partjain túl lejtett, a kő-korlátoknak már csak
tetői látszottak s helyenként a most csinált ganaj-gátig terjedt. A bőszült
folyam a váci töltést átszakasztotta, de a jég folyvást haladván, a nézők
csoportja majd minden azt hitte, hogy már kiöntötte mérgét.
Majd híre futamodott, hogy a víz már
benn van a városban. A Duna felé siettemben víz még csak szivárgott át a kis
gáton. Haza menvén lovat nyergeltetni, midőn a város piacára értem, már ömlött
a hullám a váci-utcán lefelé, bajjal tudtam ezzel szembe s csaknem hasig vízben
lovagolni.
Midőn leszálltam szegény lovamról, nem
gondoltam, hogy ez lett legyen rajta utolsó lovaglásom s midőn ágyamba
feküdtem, hogy én e házban is többet ne háljak. Alig szenderedtem el, midőn
János azon hírrel jött be, hogy már kapunk előtt a víz.
A félrevert harangok kongása s a még
csak helyenként felrémült nép süket moraja, mely az éj csendjén
keresztül mint egy baljóslat
hangzott, az egésznek keblet szorító alakot adott. Megvallom, még mind azt
hittem, hogy az ár már elérte felső fokát s csakhamar szállni is kezdett a víz,
szállásom előtt is.
Kevés idő múlva feljebb kezdett a víz
emelkedni s egy kívülről jövő fertálymester tudtomra adta, hogy a soroksári
töltésen keresztül tódul a víz. Veszélyt — megvallom, — az enyémekre és
tájékunkra nézve még ekkor sem gyanítottam, mégis kértem Tánzeréket
(szomszéd), hogy ha a víz növekszik,
menjenek át szállásomra, gyermekeimnek pedig átvitele iránt rendelést tettem.
Ezzel reggeli 5 óra tájban beindultam a városba, hallván, hogy a városházánál
vannak csónakok, oda szándékoztam, onnan oda evezendő, hol szükséges.
A kígyó-utcát már csaknem egészen víz
alatt találtam, előbb térdig, majd övig gázolva haladtam s megtérni már nem
akarván, nyakig érő vízben értem a város-piacra. Minden ruhám testemre kezdett
fagyni s míg Helmecyhez értem (Trattner-Károlyi házban, alig egy pár száz lépésre),
már jég-kéreg borított. Haza küldtem köntös és felsőruha után, későn érkezett
azzal János, mert már egy darabig ladikkal kellett jönnie. Mihelyt
felöltözhettem, csónakot keresni indultam. A Sebestyén-piacon jövő-menő hajókat
s temérdek népet találtam.
E szomorú napnak (14-ikén szerdán)
reggelén 7 és 8 óra közt egy ladikra ültem, mellyel épen Havas szenátor jött.
Vele a belváros utcáin eveztünk s a Váci-, Kishíd-, Aranykéz- és más utcákból
hordtuk a menekülőket.
Képzeltem, hogy a külvárosok szegény
lakosai kis házacskáikban minő rémületben lehetnek, de hogy annyi ezer élet
forog veszélyben, azt nem gondoltam. Ha a házak összeomlását — mely néhány óra
múlva kezdődött — tudtam volna képzelni, erővel is rákényszeríteni Havast a
veszély helyére sietni.
Szinte délig eveztünk benn a
városban, ez a munka sem volt egészen hiába való, mert ha nem épen jelen, de
sietve közelgő veszélytől mentettünk meg sokakat. E tájon számos hajók jártak
le és fel.
A ref. templom előtt sebesen rohant a
víz, de még oly kicsiny volt, hogy a hajóból kiszállva kellett azt egy darabig
húzni. Innen az Üllői-útra mentünk,
Néhány embert vittünk az országút még
szárazban levő részére (a múzeum előtt) s ezeknek jó szolgálatot tettünk, mert
a honnan hoztuk, a ház nemsokára vízbe dőlt.
A József- és Stáció-utcákból
harsogott a segélyért kiáltók lármája; ide siettünk. sokat volt szerencsénk
megmenteni. Már akkor kezdtek a házak omlani és düledezni.
Kieveztünk a Kerepesi-útra s azon
keresztül a Fűzfa- és Síp-utcából rakodtunk meg egy párszor emberekkel, kiket a
Prónay Albert* lakásával
szemben, a Huszár-ház mellett tettünk szárazra.
*Prónay Albert (1801.
március 31. –
Tóalmás,
1867.
augusztus 14.)
táblabíró, helytartó, titkos tanácsos, koronaőr,
evangélikus
egyházkerületi
felügyelő.
Reggel óta kétszer is változtak
evezőink, — ketten voltak, — én eveztem és kormányoztam. Havas délután 5
óra tájban szárazra szállott. Én vissza a romok és düledező házak közé mentem.
Midőn egyszer megint jól megterhelt hajómmal a szárazhoz értem, a düledékek,
házromok, jégtömegek, bútorok, gerendák s minden más akadályok közt, csak alig
s a legfeszültebb munkával lehetett a szűk utcákon haladni. Az embert,
mindenütt a roskadó épületek és fedelek lezuhanása fenyegette. Hol elől, hol
hátunk mögül, hol oldal-felől omlott egy-egy épület össze. Csak ezeknek dörgő,
ropogó, csörgő lármája nyomta el időről-időre a kétségbeesők hasító sikoltásait.
Már csaknem 12 óráig folyvást és
szakadatlan evezvén és dolgozván, átázva s elkényszeredve kifogytam erőmből,
hajósaim is újra enni és nyugodni akartak, s a munka további folytatására reá
nem vehettem.
Kénytelen voltam Prónay szállásánál,
hol alul fogadó van, kiszállni. Az enyémen kívül még dolgozott vagy két hajó
ugyanazon a tájon. Mégis bajosan tudtam volna a kénytelen nyugvást eltűrni, ha
a fogadóban egy pár új evezőt s munkám folytatására a Prónay titoknokát nem
kapom; ezeket elküldöttem hajómmal, azon nyugtató gondolattal, hogy ők
nyugodtak levén, többet fognak tehetni, mint nekem s evezőimnek lankadt
karjaink. Ettem és ittam, mi jól esett a temérdek fáradság után s annak
érzetében, hogy megérdemlem falatomat.
A napló a 682, 698, 718, 730.
oldalakon folytatódik. A befejező két részletet közlöm.
Közli P.
Szathmáry Károly
BÁRÓ WESSELÉNYI
MIKLÓS NAPLÓJA AZ 1838-IKI PESTI ÁRVÍZRŐL. (Folytatás.) 1888. 42. 682.
Mintegy három órát pihentem. Az alatt
Prónay Albert is
előkerült, kapitány Behrend-del, más hajón, melyet valahol requirált; ő
is darabig nyugodt s tovább evezett. Prónay két lovamról nem tudta megmondani,
hogy hol vannak.
Tíz órakor szálltam megint vízre, a
rémületek jelenetei közé. Jól fogott, hogy ez este, s ez éjjel hajósaim majd
mind gajdosak (ittasak) voltak, józanon bajosan mertek volna oly helyekre
menni, honnan gyakran kellett a szerencsétleneket kihozni. A szűk Síp-, Fűzfa-,
Kis- és Nagy-Diófa, Kis- és Nagy-Kereszt-, Nyári-, Kis-Mezö-, Akác-utcákon
bolyogtam ez éjjel. A haladást gátló akadályok mindinkább szaporodtak s ezért,
nehogy a távolabb levő nyomorultaktól egészen elzárjam magam, előbb a
legtávolabbi jajok felé törtünk s így a közelebb esdeklők mellett irgalom
nélkül el kellett mennünk. A távollevőknek is többnyire csak részeit lehetett
elhozni, A végveszély félelmei közt hátramaradóknak gyakran becsületszavamat
adtam, hogy semmi el nem távoztathat, hozzájuk visszatérésemtől.
Oly szerencsés voltam, hogy senkiknek,
kiknek ily ígéretet tettem, sem másoknál, kiket a romok tetején vagy düledező
fedeleken voltam kénytelen hagyni, egyszer is későn nem jöttem s rendre mind
kimenthettem. Volt, hogy alig távoztunk velük egy-két száz lépés- vagy ölnyire,
rémítő robajjal zuhantak az egy, sőt helyenként két ölesnél is mélyebb
hullámba.
Éjfél után a hold, habár sűrű fellegeken keresztül is,
elevenítette az éj sötétségét, mégis mennyit nem adtam volna egy fáklyáért. Szerencsémre
volt egy lámpásom, s egy templomi nagy viasz-gyertyám.
Öt óra tájban megint Teichgrabernek adtam hajómat,
hogy azzal visszajövetelemig dolgozzon; gyermekeimet indultam keresni. Az
Országúton s Hatvani-utcán még találtam szárazat, s csak helyenként kellett
gázolni. Helmeczyhez mentem s tőle megtudtam, hogy a gyermekek Károlyi
György belső házánál vannak. Bosszúsággal kellett néhány üres hajót heverni
látnom, míg a külvárosokban azokkal annyi ember életet lehetett volna
megmenteni. Még nagyobb bosszúságom volt, midőn a György háza előtt egy
veszteglő hajót találtam, melyet ő egész este és éjjel ott tartott. Nyíltan
megmondtam neki, hogy ezt tenni most nem szabad, s hogy minden perc egy-egy
elveszett élettel bélyegez ily önzés szülte tettet.
Hajósait elküldtem a jöttömben talált hajók valamelyikének
elhozására. Neki szóltam, hogy az övét emberei közül lássa el evezőkkel, s
menjünk dologra, feleségét pedig majd reggel vigye Budára, mert a víz untalan
nőtt, s már a belvárosi házak is ropogni s hasadozni kezdtek.
Dőltem, a lankadtság erőt vett s
elaludtam. Miután vagy egy óra múlva felkeltem, nem tudtam már hajót kapni,
bármennyire kértem, bármit ígértem, az ablak alatt evezők közül egy sem állott
meg, s így kínos munkátlanság közt kellett a református templom s a Cukor utca
felől a segélykiáltásokat hallani.
Éjjel érte el a víz magassága legnagyobb fokát; a fő grádusok
negyedik fokáig jött. Ekkor 29 láb 7 hüvelyk s 5 linea volt a Duna legalsó
állása felett. (Folyt, köv.)
Embereim alusznak.
Két kocsis és kertésze találkoztak, az elküldött hajósok
megtértek, gyermekeim ölelésére siettem, őket frissen s jó szobában találtam,
Rózsit minden félelem nélkül.
Megjővén a hajónk, két hajóval útnak indultunk. Megint a
magam helyén s teljes erőben éreztem magam. Mindezen rémítő jelenetek közt,
melyeknek eddig a hullámok tetején voltam, számtalan keservet és gyötrelmet, de
sok édest és mennyeit éreztem; általában pedig meg kell vallanom, így
veszélytől és borzalmaktól körülvéve érzettem, miszerint ily helyzet s ily
munkásság elemem. Fejemet tisztábban fontolónak, véremet nyugodtabban folyónak
s inaimat erősebbnek talán soha sem éreztem. Károlyival a Stáció utcán mentünk
le, néhány utcát bejártunk, itt már kevesebb embert találtunk. Mégis meglehetős
számú menekülővel értünk az Ötpacsirta és Sándor-utcán keresztül az Országút
még víztől mentes részére. Itt a múzeumon jóval felül Károlyi is kiszállott,
feleségéhez sietvén.
Ez alatt már megvirradt, s a felkelő nap e szomorú reggelen
(15-ik csütörtökön) egy tengerre s ezreknek abba temetett vagyonára és
romtömegre terjesztette halvány sugarait. Hol még 24 óra előtt munkás polgárok,
boldog családok köszöntötték életadó feltűnését, ott most a szélesen terjedt
hullámsír felett síri csend függött, mit csak a gyéren még álló házak zuhanása
s imitt-amott hangzó segítség-kiáltás szakított olykor meg. Bútorok úsztak a
romok közt, s mindennemű portékák, sok véres verejtéknek gyümölcsei, s azok
közt vízbe fúlt lovak és marhák. Tükrök, családi képek, zongorák, ágyak,
ágynemű, bölcsők, gerendák, ládák, kapuk, cifra ruhák, kalapok, fegyverek, borzasztó
vegyületben lebegtek a vízen vagy függtek a düledékeken, mint a bőszült elem
kegyetlen szeszélyének játékai, s mind ezeknek tulajdonosaik vagy a romok közé
temetve, vagy ínségük és veszteségük marcangoló érzésével megmentve. Számtalan
kutyák ordítottak a tóduló árból még kinyúló fedéltöredékeken vagy deszkákon
keresve menedéket. Láttam egy szép nagy ebet egy összeroskadt fedél tetejére
hozott házi bútorok és portékák mellett; már csak ő s a holmik egy része volt
víztől ment; közel evezvén el, hívtuk hajónkra, de ura vagyonát védve s morogva
maradt helyén.
Mind ma, mind a múlt éjjel
legborzasztóbb volt az, hogy sok ház előtt kellett elmenni, melynek kapuján a
szinte boltozatjáig emelkedett víz miatt beevezni nem lehetett, s az épület
hátulsó részéből harsogó kiáltásokat hallani kellett, anélkül, hogy a
szerencsétleneken segíteni lehessen. Az Üllői-útra menve, s onnan balra a
Serfőző-utcán be, a József-várost majdnem egészen letarolva találtam, még sokat
találtunk utolsó ínség és veszély közt küszködve s több ízben vittünk megmentetteket
a Ludoviceumhoz.
A számtalan lelket rázó jeleneti
közül ezen gyászos másfél napnak, soha sem fogok egyet, a Práter-utcában,
elfeledni. Egy leroskadt fedél lebegett pár törékeny fán megakadva a legalább
másfél öles víz felett, s ezen minden pillanatban lezuhanandó fedél tetején,
mintegy harminc kétségbeesett személy terhe alatt. Hajómra harmincnál több alig
fért. Mit tenni, melyiken segíteni előbb? Az asszonyokat csecsemőikkel,
gyermekeket s öregeket egybe szedtem mindkét helyről. Midőn ezekkel sietve el
akartam evezni, mentől előbb visszatérendő, terhe alatt mélyebbre süllyedt
hajóm megakadt azon kertben, mely felett üresen a ház udvarába bementünk. Tovább
kellett fél óránál kínlódnunk s szüntelen a veszélyben lebegők kiáltási közt, s
hallván és látván a halál félelmével küzdők verejtékező gyötrelmét, végre mi is
verejtékezve kiszabadítottuk hajónkat. Szerencsére utunkban egy hajót
találtunk, mely kérésemre a hátramaradottak szabadítására sietett. Midőn
megmentetteimmel a Ludoviceumhoz értem (az Üllői-úton fekvő utolsó fogadónál
tettük az embereket szárazra), öt ember támadott meg azon állítással, hogy a
hajó övék. Igyekeztem ígéretekkel reá birni, hogy velem tovább evezzenek s
munkánkat folytassuk, de mind hiában, nekik vagyonukat, portékáikat s lovaikat
kell — mondák — megmenteni. Verekedést kezdeni nem akartam, az öt megtámadót
többen is pártolták s így kénytelen voltam kiszállni s vesztegelni, midőn még
oly sokat tehettem volna. Ekkor Kekmm is velem volt. Felölök ma reggelig
semmit sem tudtam. 8 óra tájban Kiss Károlyt láttam az országúti
kiszállónál s tőle értettem, hogy Kelemen még az összehasadt és
roskadással fenyegető Két oroszlán vendégfogadóban van, oda eveztem, s az első
emeletről levettük.
Hajó nélkül maradván, darab ideig a
szörnyű néptömeg közé szorulva álltam, — kínos helyzetben, mert mi lehet
kínosabb, mint a legüdvösségesebb munkától ily módon lenni elzárva'? Kértem,
ígértem, de hajót nem kaphattam.
A pusztulás mindezen rémítő óráiban sok becsületes ember
volt, ki fáradtságot, s veszélyt nem kerülve mentette az embereket, de sok
gonosz lelkű is találkozott, ki a kétségbeesők esdekléseire nem hallgatva,
alacsony kapzsiságának hódolt s csak roppant fizetésért segített a tehetősebbeken.
Találkoztak számos zsiványok, kik deszka- és egyéb töredékekből talpakat
alkotván össze, a szerencsétlenek vagyonát rabolták. Míg a Ludoviceum táján kellett vesztegelnem,
láttam ily zsiványokat zsákmányukkal érkezni, a birtokosok messziről megismerték
tulajdonukat s elébük siettek, de még amazok állottak feljebb, s a szegény
kárvallottak köszönték, hogy verést nem kaptak. A közzavarban senki sem fogta
vagy foghatta pártjukat.
Jött egy hajó 50 mázsa húst a városba
viendő, ezzel akartam bemenni, de soká piszmogott. Azonban Péchy Ferenc
érkezett Bedekoviccsal, ezek behoztak. Soha sem hittem, hogy még Péchynek
valami hasznát vegyem. Péchyről meg kell vallani, hogy becsülettel viselte
magát, s a veszély alkalmával sokakon segített. A Széna-piacra érvén, egy
nyitva levő boltnál s mészárszéknél ők húst és kenyeret vettek s azt az öreg
Bedekovicsnénak és Iriz Bornemisszának vittük. Ezzel ők letettek a Károlyi- háznál.
Bártfayékat épen Budára indulóban s ebédjük végénél találtam. Farkaséhséggel
láttam az evéshez s bort ittam. Ily alkalommal s ily munka mellett jó, talán
szükséges is a bor.
A Károlyi-házba néhány száz menekülő
vette magát. Hajóm már nem levén, s darabig nem is kaphatván, a házhoz
szorultakat igyekeztem bátorítani; számokra húst és kenyeret vitettem. Walther,
a Károlyiék levéltárnoka, a levéltárért sopánkodott, mely roskadó szállásán
maradt; tanácsomra 40 pénzen fogadott
egy ladikot, mely azon rövid utat 3-szór megtette. Az írások felrakására nem
tudtunk a Károlyi sok drága kenyérevői közül senkit is kapni.
György már átment volt Budára.
Azonban a víz untalan nőtt s vele nőtt a menekedettek rémülése; ezen épületben
is hasadékok mutatkoztak, kivált azon részén, hol Tánzerék s gyermekim voltak.
Ezekkel lenni is kötelességemnek ismertem.
Újra hajót kapván, megint a hullámon voltam s tágultabbnak
éreztem keblemet. Wartensleben felesége s leányai könyörögtek, mennék az
öreg után; ezt elhoztam s hoztam másokat is, többek közt Boronkay aszesszor*
fiait.
Asszesszor. (latin), vármegyei. hatósági
testületnek, tanácsnak tagja
Estefelé a víz már akkora volt, hogy a György házának kapuja
közt hajóval a fő grádicshoz lehetett beevezni. Éppen megmentettekkel érkeztem
be, midőn egy talpon hoztak egy szegény asszonyt, ki azelőtt alig egy pár órával
szült; a talp széles lévén, nem fordulhatott a grádicshoz. Övig kellett a vízbe
menni a szegény asszony kiemelésére; midőn pamlagjánál fogva egyfelől emeltem s
vittem, ijedtében úgy megfogta karomat, hogy mind az öt úja meglátszott. A
szegény asszonynak gyermeke sehol sem volt s azt csak másnap hozták el ismerősei,
kik magukkal elvitték volt. Az éjjeli és mai feszült munka, ázás, fáradság, sebek
és ütések pihenni kényszerítettek.
-- --
--
Éjjel érte el a víz magassága legnagyobb fokát; a fő grádusok
negyedik fokáig jött. Ekkor 29 láb 7 hüvelyk s 5 linea volt a Duna legalsó
állása felett. (Folyt, köv.)
698. oldal.
(Folytatás.) 16-ikán, pénteken
reggelre szállni kezdett a vízözön. Emberek már nem igen voltak menteni valók s
kik még némely épületek hátulsó részeiben lehettek, azokhoz még férni sem
lehetett; elmentem tehát Tánzerék, Bártfayék és magam portékáim után. Az
enyémeknek nagy részét az emberséges János, a Podmaniezkv Jani segítségével,
már megmentette. Holmi apróságon kívül csak egy puskám veszett oda, de Tánzerék
s kivált Bártfayék igen sokat vesztettek. Kedd óta ma ültem először rendesen
ebédhez s gyermekeimmel ettem.
Károlyi
István ma is, tegnap is megfordult
itten. Ő a menekülőknek Fóton és Palotán helyet és élelmet készíttetett s már
sok kenyeret szállíttatott be. Általában a környékbeliek, sok helységek s
birtokosok, mihelyt a szerencsétlenség első hírét vették, vetélkedve küldötték
az eleséget a városba s a szekereket a város széleire a távozók számára. Károlyi
György ós Lajos is átjöttek ma s kenyeret hoztak Budáról. Mondják, hegy István
főherceg is több helyeken megjelent.
Károlyi Lajost vittem hajómmal a
Franciskánus piacra, honnan Györggyel együtt volt Budára visszamenendő.
--- ---
--- ----
.
Az invalidusok épületében sok ezer
kapott menedéket, a vármegye háza s a Ferenciek kolostora is tömve volt.. Ma
már sok kenyeret hordottak s osztottak szét; húsban sem volt szükség. A
Ferencziek piacán a szabadban vágták s árulták a húst.
Újra az Üllői-útra eveztem a Tánzerék
s mások holmija után. Midőn visszatérek, lakásom előtt egy dereglyét látok
állani, amelyben levő emberek azzal foglalatoskodnak, hogy csáklyájukkal szobám
ablakát beverjék; nem képzelhetvén egyebet, mint hogy rabolni akarnak,
hallgatva közeledtünk hozzájuk s már mellettük voltunk, midőn mondám, hogy ezen
ablaktörési fáradtságtól valóban megkímélhetnék magokat. Ekkor láttam, hogy Csapody
az ablaktörető. Ö Budáról néző távcsővel látta, hogy lakásom tornácán áll
János a kutyákkal; ez az alatt volt, míg János a holmival megrakott csónak
visszajöveteléig összerakás végett a háznál maradt. A jólelkű Csapody mindjárt
áthajózott Budáról, s az udvar felől a az utcából is hiába kiabálván, az
ablakot törette be, hogy Jánost, ha még ott lenne, kiszabadítsa.
--- ---
--- ---
A víz dél óta szemlátomást szállott,
s már estig néhány lábnyival apadt. Azonban a belvárosban még most kezdtek az
épületek inkább hasadozni s roskadozni.
Mint a pincékben a víz fogyott, úgy
növekedett sok pince és épület süllyedése és repedezése. A Károlyi-háznál is
jónak láttam a gyermekeket oly szobába költöztetni, mely alatt pince nincs.
Egy soroksári kis lélekvesztőt
találtunk s azzal elvittek a Salvator gyógyszertárig, vagyis Csepcsányi
házig, hol Kossuthék laknak. Az első emelet csarnokában egy pár lovat
találtam, egy emberre is akadtam, s ettől megtudtam, hogy Kossuthék,
Csepcsányiékkal együtt, Maglódra mentek. A ladikosoknak mondtam, hogy egy
vagy két óra múlva visszajövök s reggelig az apróbb mellék-utcákban fogunk
tartózkodni.
--- ----
----
A Kerepesi-úton levő csónakocskához
akartam menni s előre örültem, hogy a már apadt vízzel oly helyekre mehetek,
hová tegnap jutni nem lehetett. Még reggelig talán néhány embert
megszabadíthatok, de fáklyám elaludt, mert rossz is volt s az eső is esett; nem
tudtuk többé meggyújtani, az éj pedig oly sötét volt s azon elpusztult helyek,
hova szándékoztam menni, romokkal annyira borítva, hogy haza kellett indulnom. Éjfél
után értem haza.
17-ikén szombaton.
Reggel Lónyay Jánoshoz mentem,
ki a nádor által e napokban királyi biztossá neveztetett ki, lakása előtt (a
Károlyi házzal szemben levő szegletház) Seeberrel, a polgármesterrel
találkoztam, ő is Lónyayt kereste, de ez már összehasadozott lakából a vármegye
házához költözött.
Jelentettem Lónyaynak, miszerint
a víz már jóval kisebb levén, lehetne még oly embereket megszabadítani, kikhez
tegnap férni nem lehetett s kértem, adna a város és megye részéről segédeket,
kikkel hajókat szerezhessek s e szerencsétlenek mentésére küldhessem. Ő városi
és megyei lovas katonákat adott mellém s fiatal mérnököket adott rendelésem alá.
--- ---
--- ----
Lónyay
emberséges és értelmes ember; anélkül,
hogy magát vakon vezettetné, hallgat másra is; nem idegen helyes tanácsot
elfogadni. Ö a nádorral közvetlen összeköttetésben áll, egyenesen tőle kapja a
rendeleteket, s neki teszi jelentéseit. Ez igen helyes is, mert tüzet oltani s
vízből menekülni vagy menteni igen bajos nem hivatalos úton. Dessewtf'y Aurél
van Lónyay mellett s nagy buzgósággal jól munkálkodik. A veszély óráiban
ő is dolgozott, Wenkheim Lacival egy hajón járt, Laci jelesül viselte magát.
Dubroviczkynél
ebédeltem, Lónyay és az egész biztosság is ott volt. A biztosságnak most
egyik fő
igyekezete a ház es kereset nélkül maradtakból minél többet Budára, falura s
majd gőzhajókon innen elszállítani. Több menekvő helyeken, s utcákon is kenyeret
osztanak. A város tanácsa részéről kevés munkásság fejlett ki. Előkészület majd
mi sem volt, a nagy ár alatt majd minden tanácsbeli egy-egy hajót tartott
udvarán, de dolgozva keveset lehetett látni; most pedig tehetetlen lágysággal
viselik magukat. Havason és Traüneren kivül — kik jól forgolódnak
— még talán egy pár kivétellel a többit mind el kellene csapni. Ebéd után Széchenyi
jött, nagyon le van verve.
A Lónyay rendeléséből a Dunához lovagoltam nézni, az
átszállításra rendelt hajósok viszik-e ingyen a szegény embereket. A menekültekből
igen sok, ott helyet nem kapván, megint jön vissza. Voltam Nettiéknél,
szegényeknek igen jól esett a ma reggel küldött kenyér és hús.
Midőn vacsora után haza mentem, nagyon fáradtnak érzettem
magamat. Az eddigi képtelen feszültség már szűnvén, most minden tagom fáj és
lankadt. (Folytatás következik)
BÁRÓ
WESSELÉNYI MIKLÓS NAPLÓJA AZ 1838-IKI PESTI ÁRVÍZRŐL. (Folytatás.) 1888. 45.
718.
18-ikán, vasárnap.
A
megromlott kutak rossz vize
elrontotta gyomromat, s ez nem igen hagyott aludni. Reggel a vármegye házához
mentem. Lónyay több javaslataimat elfogadta, főként arra igyekeztem figyelmessé
tenni, minő szükséges az embereknek minél előbb munkát adni, sőt munkára
kényszeríteni, mert egy nagy tömeg, henyélő ember mindig veszedelmes.
A katonaságnak nagyobb részét policiává
kellett volna átváltoztatni, minden közlegény keze alá bizonyos számú embert
adni, a közlegények pedig az altisztek, ezek természetesen a tisztek felügyelete alatt
állván.
Minden ház és kereset nélkül
maradtakat összeírván, ezek közül a dolog-tehetőket mind parancs — főkép pedig
az ingyen-tartás megszüntetése által arra bírni, hogy a katonák közt felosztva
dolgozzanak.
Most munka híja nincs is, utcák
tisztítása, házak támogatása, romok eltakarítása. Hogy helytelen szemérem ily
munkától s következőleg élelme megszerzésétől sokat el ne tartóztasson,
hirdettetnék ki mind nyomtatásban, mind dobszó mellett, hogy ily munka a
mostani körülmények közt annyira szükséges, miszerint az nem szégyenére, hanem
mindenkinek becsületére válik. A dolgosoknak pénzben oly díjtat kell adni, amellyel
magukat s övéiket eltarthassák.
Gondoskodni kell arról, hogy elég s
olcsó élelem-nemű legyen a városban; mi a beérkező, sőt beözönlő kenyér s egyéb
táplálékok mellett úgysem bajos. A dolog nem tehetőknek pedig ingyen adatni
élelmet; ezeket is összeíratván, s azon utcai felügyelők vigyázatja és
felügyelősége alá tevén, mely utcákban laktak.
Hogy szükséges hajlékuk is legyen,
bódékat kellene künn a szabadban felállítani s a katonaság sátorait. Van itt 10
ezer emberre való sátor. A barakkokra bőven elég deszka van. A vásári színekben
s több középületekben is sok ember megfér. Mind arra, hogy az emberek igen
összeszorulva ne legyenek, mind az illő tisztaságra és rendre igen szükséges
levén nagyon vigyázni, minden ily tanya katonai, vagy polgári, — de szoros és
munkás felügyelet alatt állana.
Aláírás nyitásának nemcsak szükségét,
de felette siető voltát Auréllal egyenlően éreztük, eziránt beszéltünk, a
szóltunk többeknek.
Széchenyinek
is szóltunk. Sokszor tettem fészkébe
tojásaimat, s azokat ő oly szépen kikotolta és felnevelte.
István
főherceg ma is a vármegye házához
jött, s Lónyaytól kijővén, hozzám fordult, sok dicséretest és lekötelezőt
mondott; szépen beszélt magyarul. Aurél megbízása következtében a Jelenkor számára a kormány részéről
eddig tett lépések és rendeletek felöl rövid jelentést írtam s ezt Helmecyhez
vittem
A budapesti árvíz, e szavaktól: F. h.
14-ik óta. A nyitandó aláírás tervét vagy fejét is feltettük Auréllal.
A Duna partján levő helységek
állapota felől szomorú hírek váltották egymást. Javasoltam, hogy küldetnék a
Csepel szigethez legalább egy gőzhajó eleséggel s a menekülők felvételére, és
hogy mennének a gőzhajóval több nagyobb és kisebb hajók és csónakok, melyek a
sziget víz alatt fekvő helységeihez evezhessenek. Dubroviezky is ezen a véleményen
volt, de gőzhajót még most nem kapott s dereglyét is csak négyet. -- -- --
19-ikén Hétfőn.
Tánzerék s gyermekeim kimentek Fótra,
hol Károlyi István nekik helyet ad. Én a vármegyeházához, ott segítettem, mit
tudtam s írogattam. E helyen sokan fordulnak meg. Vécsey s más katonai
és polgári hivatalbéliek jöttek. Vay Miklós, Szögyényi s más
ismerősök is jönnek.
A sok folyamodók közt a M. színháznál
levő cukrász-leány, a szép Zsófi is megjelent anyjával a csak hozzám akart
folyamodni. Őket is kiűzte a víz lakjukból. Szekeret fogadtam s holmijukat
biztos helyre vitettem. Magoknak régi szállásomat ajánlottam lakásul, azon
esetre, ha egy pár nap alatt a repedések szaporodni nem fognak.
20-ikán Kedd.
Károlyi Györgyöt reá vettem, hogy
menjen az aláírásért a nádorhoz, azon propositiókkal (javaslatokkal), melyeket
Auréllal feltettünk. A nádor készséggel fogadta azt, s csak egy pár igazítást
tett benne. Ennek következésében én feltettem az ív fejét németül, mely a
nádornak megint elébe fog terjesztetni.
Ebéd után a commissio a
vármegyeházától átköltözött a Serviták kolostorába. A vármegyeházánál az
ottaniak nagy megszorítására s terhére volt eddig is, mert ott is az épület egy
része lakhatatlanná válván, szűkön vannak.
A szervitákhoz tartó utamban több
fiatalember, kik között néhány medikus volt, vett körül; panaszkodtak,
békétlenkedtek: ők nem dolgozhatnak.
--
-- Ily zavaros időben s ily sok ezer elkeseredett
s már semmit sem veszthető ember közt e féle individuumok veszedelmesek.
Lónyayval és Dessewffy Auréllal szóltam a henyélő nép dolgoztatása, szorosabb
felügyelet alá tétele s a dolgozni nem akarók inneni eltávoztatása iránt.
Kértem, hogy ez iránt a nádorral is okvetlen és egyenesen szóljanak. Auréllel úgy
beszéltem, hogy ő az aláírás fejét még este a nádortól visszahozván, azt
mindjárt lefordítjuk magyarra, hogy az éjjel még kinyomhassák Trattnernél, s ez
iránt meg is tettem a szükséges rendeléseket. 10-kor visszamentem a
szervitákhoz, az ott levő impurumból (piszkozat) a magyar fordítást megtettem.
(Vége következik).
BÁRÓ
WESSELÉNYI MIKLÓS NAPLÓJA AZ 1838-IKI PESTI ÁRVÍZBŐL.
(Vége.) 1888.
45. 730.
Wesselényiről:
1835 elején előbb az
erdélyi, majd a
magyarországi királyi tábla is perbe fogta – előbbi az 1835–36-os erdélyi
országgyűlés üléseiről készített naplónak a cenzúrát megkerülő terjesztése
miatt, utóbbi az 1834. decemberi
nagykárolyi
megyegyűlésen elmondott beszéde miatt, melyben igen élesen bírálta a
kormányzatot. Google
*
21-ikén, Szerda.
Még ágyban voltam midőn Aurél jött;
mondta, hogy tegnap este nem jöhetett, mert rosszul volt
----
----- ----
Most lehetett az árvíz kezdete óta
előbb időt Kelemennel és Kiss Károllyal személyes dolgaim iránt
végezni. Este Kiss Károlyt vezettem be a kaszinóba, mely lassanként
ismét népesedni kezd. Prónay Jancsi is a kaszinóban volt.
Aurél
oda
jött s kért, ne beszélném a reggel közöltet, ez — úgymond — bosszantani fogja a
kormányt, őt pedig kompromittálja.
-- -- --
Én nyíltan teszek mindent, nyíltan léptem föl, midőn a
veszélyek dühe multával már nem levén karjaim erejére e szerencsétleneknek szükségük,
munkálkodási adóm további köteles fizetését azzal kívántam tenni, hogy a
kormány parancsát teljesíteni, rendeleteit előmozdítni segítsem, mely ily
alkalommal a szokott adminisztráció minden határait túl haladja, egy egészen új
munkálat világát teremti. Természetes, hogy azon szokott adminisztrációnak sem
módja, sem személyei nem elegendők; ily alkalomkor szabad vállalkozókra van
szükség. Érezvén magamban erőt és tehetséget tenni és sokat tenni, erőmet és
tehetségemet ez alkalomra a kormány szabad rendelete alá adtam. Ezt nyíltan
tettem, s a független férfi teljes készséggel és nyilván fogadta és
teljesítette a kormány biztosának parancsolatit. Midőn ettől eltiltják s midőn
a használhatástól is eltiltják, s ennek következtében kénytelen nemtelen tehetetlenségbe
lépni vissza, ezen visszalépésének és visszalépte okának is nyilvánosságban
kell lenni. Mondtam neki, hogy ha én a tilalmat senkinek sem beszélem, úgy vagy
senki sem gyanítja visszavonulásom okát s engem is méltán fog minden
kigúnyolni, hibáztatni, ezen esetre kötelességem a valódi okot tudatni; ha pedig
kitalálják a valódi okot, úgy elbeszélésem nélkül is tudatni fog a tilalom. Azt
is tudtára adtam, hogy rajta s Lónyayn kívül nem csak nekem adták azon tilalmat
tudtomra; előbb már látta e parancsot Prónay Albert Lónyaynál. Midőn ma
délelőtt Dubroviczkyhoz mentem, megköszönni, hogy ma tartandó kis gyűlésekre
meghívtak, de egyszersmind megmondtam, hogy a ma értésemre adottak következtében
nem fogok megjelenni. Prónay Albert kimondta, hogy ö azon parancsot még tegnap
látta. Mind amellett megmondtam Aurélnak, hogy iránta viseltető barátságból s
Lónyayért — ki irántam e napokban magát köszönetet érdemlően viselte, megteszem,
hogy e tárgyról többet senkinek is
— ki azt nem tudja — mostanság nem
szólok. Fel is kerestem azokat, kiknek már mondtam s megkértem, ne beszélnék
tovább.
-- --
--
A Kaszinóban Széchenyi többek
előtt beszélt a most teendőkről, s igen jól. Sokban egészen összehangzik az én
nézeteimmel s némely gondolatommal, mely már régóta van fejemben, pl. hogy
Pestet egy csatornával kellene körül venni. Ő is azt véli, hogy a legfontosabb
az erkölcsi felsegítés, t. i. azon biztosítás, hogy ily eset többé nem fordul
elő, erre gát, Duna-tisztítás és regula, főképp a Csepel szigetnél, szükséges;
ezeket az országnak kell tenni. A tett károk orvoslásában a nagyszerűbb és
szükséges mód: az építési segedelem s az építésnek szoros felügyelet alá
tétele, és ez a városnak s az adakozók által kinevezendőknek legyen kötelességük.
23-ikan, Péntek.
Helmeczyhez mentem. Szólni akartam
neki, próbálná meg nevemet valamelyik tudósításába bele tenni, hadd lássuk, a
Cenzor minő buzgalommal fogja kivonni.
--- ---
--- ---
Széchenyi
még tegnap este kért, mennék ma
hozzá. Tíz óra után lépek be szobájába, fekve találom s nagyon rossz színben;
az éjjel rosszul s ma reggel — mondja — kínos görcse volt. Egy falkát
össze-vissza beszél, kormány, ingerültség, sok jó kezdetnek elrontása.
___
Alá se írjak, vagy legalább igen keveset.
«Lásd — úgymond -- midőn Erdélyben azon elégett városnak annyit adtál s éppen
annyit, mint herceg Ferdinánd, mindenek hiúságnak magyarázták s azt mondták,
jobb lenne, fizetné terhes adósságait.
Habár vannak is adósságaim, de
tartozásaim fizetése rendben van, s kívánom, hogy ama gáncsolóknak egyike se
legyen rosszabb financiális állapotban, mint én, ki nyolc vagy tízszer több
vagyonnal bír, mint a mennyi teher nyomja, az tönkre csakugyan nem juthat. Széchenyi
továbbá felszólított, hogy különben is a tanácskozásokban részt ne vegyek,
ülésekben meg ne jelenjek, s ne is sokat mutassam itt Pesten magamat, sőt
távozzak innen el. Miután a kellemetlenségek egész tömegét kitálalta, azzal
állott elő, hogy mivel feleségét, ki most Cenkre ment, szeretné, ha ide
visszajönne: ha ő betegsége miatt érte nem mehet, menjek én s kísérjem ide.
Valóban midőn valakinek ily
kiküszöbölési, ily kivetési szolgálatot tennék, nem lenne bátorságom ugyanazon
óranegyedben tőle számomra kérni egy szívességet.
---
--- ---
Mindenfelől nemcsak üldözve, de
kitaszítva lenni, s még pedig barátai által — furcsa szituáció. De hiszen csak
egy lépés az eddigi s már annyira ismert úton. Tűrésére jó inak kellenek, de
azok hál' Istennek vannak.
Csapónál ebédeltem. Bezerédy ma
reggel haza utazott. Voltam Vay Miklósoknál, Teleki Samuéknál, Vayék roskadó
házukból Telekiékhez költöztek. Szegény Fischernét (a füredit) felkerestettem,
az invalidusoktól egy fogadóba vitettem, nagyon beteg.
Az árvízi napló közlése itt véget ér.
Közli: P. Szathmáry Károly
SZŐLLŐSI ZSIGMOND: Lovagias ügy.1909. Karácsony 20.
I.
Egy szeptemberi estén, Iklódy Emillel egészen bolond dolog
történt. Színház után úgy féltizenegy tájban betért vacsorázni egy körúti
vendéglőbe. Egyedül volt. Egy kicsit fájt a feje és az volt a szándéka, hogy
vacsora után egyenesen hazamegy.
A vendéglő afféle jobb polgári
korcsma volt: ebben az időben már meglehetősen üres. Iklódy a kaszinóban
szokott étkezni, most is csak azért tért be, mert útjába esett és közel volt a
lakásához. De amint helyet foglalt, már meg is bánta, hogy idejött. Mert ha nem
volt is népes a vendéglő, annál hangosabb volt az az egy társaság, a mely
összetolt asztaloknál a terem végében mulatott. Csupa férfi, lehettek vagy tízen-tizenketten,
a legtöbb fiatalember, a harmincon alul.
Ez alighanem valami legénybúcsú gondolta
magában Iklódy és megállapította azt is, hogy az urak bizonyosan jó korán kezdhették,
mert a kedvük már a szilaj magasságokat járta. Szónokiasan és dadogva
beszéltek, fújták a füstöt kegyetlenül, egyikből-másikból időnként nótába
kívánkozott ki az érzés és nekivágott egy-egy dalnak, a mit azonban a többiek
mindig lefújtak, ilyenformán:
- Ácsi! Nem mulatni vagyunk itt, hanem
gyászolni! Szegény Muki!
A refrént
kórusban harsogták:
— Szegény
Muki!
A szegény Muki az a vékony, szőke
fiatalember volt, aki ezúttal az asztalfőre ült - - bizonyára az ő legénységét
búcsúztatták — és szemmel láthatólag igen emelkedett hangulatban volt már, mert
egyszerre csak nagyot csapott az öklével az asztalra és kegyetlenül akadozva
üvöltötte:
- Mi ... micsoda beszéd ez! Kit gyászoltok ti? Kit?
Hárman is
feleltek neki:
- A te szabadságodat! Azután megint fölzúgott a kórus:
- Szegény
Muki!
A vőlegényt mérhetetlenül
fölháborította ez a gyanúsítás. Hogy még az ő szabadságát merik gyászolni!
Fölkelt a székéről és az asztalt öklözve ordította:
- Ezt kikérem magamnak! Ezt én
kikérem magamnak! . Én maradok olyan szabad ember, mint voltam! Én, én nem az
az ember vagyok, akit sajnálni kell! Én . . én szeretném látni azt az embert, a
ki engem gyászolni merészel! Mert én nem az az ember vagyok. . . .
A társai tapsollak és kacagtak. Az
egyik, egy púpos emberke, elkiáltotta magát:
— Tisztelegj!
Erre valamennyien fölugrottak és katonásan
tisztelegtek az önérzetes férfiúnak.
Iklódy természetesen ülve maradt. Meg
is bánta hamarosan. A nyurga fiatalúr egyszerre csak ott állt előlié és
ráordított:
- Nem hallotta? Fölállni! Iklódynak
az arcába szökött a vér. De türtőztette magát. Félhangon csak ennyit mondott:
- Részeg.
Ebben a pillanatban mintha bomba
csapott volna eléje. Egy szódavizes üveg repült az asztalára és tányér, pohár
csörömpölve tört darabokra. Iklódy az első pillanatban észre se vette, hogy egy
repülő cserépdarab bevérezte az arcát. Valósággal megdermedt a meglepetéstől és
mire felocsúdott: az egész társaság ott állt előtte, rángatva vissza a fiatalurat,
aki most már halálsápadt volt és sokkal halkabban, szinte gépiesen
ismételgette: Én tettem. . . Igenis én tettem. . . Állok érte rendelkezésére.
Nem hallotta?
Fölállni!
A tárcájából kikotort egy névjegyet és odadobta az Iklódy
cserepekkel borított asztalára.
Ez egy szót se szólt többet. Fölvette
a névjegyet, odatette helyette a magáét és azonnal távozott, Rá se nézett a
fiatalúrra, de még az ajtóban hallotta a hangját, amint utána kiáltott:
- Állok
rendelkezésére.
Amint az utcán volt Iklódy Emil, csöndesen
elkáromkodta magát. Inkább undorodott, mint dühös volt. Sajátságos, kietlen
érzése támadt: annyira nyomasztó, hogy legjobban szerette volna, letagadni az
egész csúf és gonosz históriát. Ha biztos lett volna benne, hogy soha se akad
az útjába egy szereplője vagy tanúja se ennek a borgőzös, korcsmai jelenetnek,
egyenesen hazament volna és egyszerűen kitörülte volna az emlékezetéből.
Nem csak magának az esetnek a természete
bántotta. Más is. Iklódy, Emil vagy tíz esztendeje egy csöndes, önmegtagadó küzdelmet
folytatott egy szenzáció emléke ellen, amely országszerte ismertté és emlegetette
tette a nevét. Ez a szenzáció az ő híres öt párbaja volt öt katonatiszttel,
akik közül egyet agyonlőtt, négyet pedig nyomorékká tett. Ezzel a tömeges
vérengzéssel nagyobb és ünnepiesebb dicsőséget szabadított magára, mintha kitalálta
volna a tüdővész biztos orvosságát és egyszerre olyan pozícióban találta magát,
a milyenbe csak a legérdemesebbek juthatnak. Mázsás súlya lelt a szavának,
minden becsületbíróság őt követelte az elnökének és mintha az egész társadalom
rendje, erkölcse az ő széles vállán nyugodott volna.
De maga Iklódy egy pillanatig se
érezte az édességét ennek a dicsőségnek, a mely úgy szakadt rá, mint egy
hirtelen eső. Eleinte csak elviselte valahogyan, de mennél tovább tartott,
annál kevesebbnek érezte. Ez a félelmetes párbajhős igazában egy őszintén
komoly, magába merülő, meglehetősen passzív és szinte nőiesen érzékeny, ábrándos
hajlandóságú lélek volt, aki az ő híres esetét a többek között azért is
gyűlölte, mert az beteggé tette az édesanyját. Folyton előtte volt a szegény,
azóta már elhalt öregasszony arca, a mint reszkető hangon mondta neki:
- Hogyan tudtál ilyen fájdalmat okozni nekem és annyi
anyának?
És Iklódy Emil azóta csakugyan ügy
élt, hogy még a hernyónak is kitért az útjából. Igaz, hogy nem is igen állták
az útját. Senkinek se volt kedve belekötni.
És most, íme megint benne volt egy
«afférben» a sors ostoba és kegyetlen malíciájából. Szinte szomorúan ment föl a
kaszinóba két urat fogni, a kik elintézék ezt a bolond dolgot.
Az egyik barátja, Solymay megjegyezte: Talán nem is érdemes.
. . Végre is részeg ember. . .
A másik
azonban közbevágott: Ha részeg, menjen haza.
Iklódy legyintett
a kezével.
Én se vagyok elragadtatva az egész
históriától. De nem akarok pert a társadalommal. Ez mindig lármával jár. Csak
maradjunk a sablonnál, ha már muszáj. Intézzétek el a dolgot gyorsan és simán.
Csak most nézte meg a vizitkártyát, mikor átadta a segédjének.
Ez állt rajta:
Krányi Mihály
okl. tanár
Iklódy kesernyésen elmosolyodott. — Egy fllozopter, dörmögte
halkan. Ki hiszi el, hogy ez volt a krakéler és nem én?
II.
Nehezen jött az álom a szemére, de azután nagyon is elaludt.
Már erősen déltől
Bocsánat, hogy zavarom.
De okvetetlenül beszélnem kell önnel.
A leány úgy reszketett, hogy Iklódy
attól félt: összeroskad. Nyugtalanul mondta:
- De kérem; foglaljon helyet. Hát mivel szolgálhatok?
A leány nem ült le. Mintha nem is
hallotta volna, amit a férfi mondott. Töredezetten folytatta:
- Én kérni ... én olyat akarok kérni
öntől, amit talán még soha senki se kért. . . Én magam se tudom, hogyan fogjak
hozzá. . .
Iklódy megismételte a kérését:
- Foglaljon helyei kérem! Üljön le. Hiszen alig áll a lábán.
. .
A leány tagadólag rázta a fejét.
- Köszönöm. .
. De nem leülni jöttem én, hanem — ha úgy kívánja — letérdelni.
Végre kineveztek!... Nem lehet csodálkozni
rajta, ha ez az öröm megzavarta. Csak ez volt az oka az egész rettenetes
bolondságnak. A vőlegényem a legszelídebb ember a világon. A légynek se vét.
Tisztára őrültnek kellett lennie, mikor az a szerencsétlenség megtörtént. Neki
még soha párbaja se volt. Ön pedig. úgy tudom már megölt egy egész csomó
embert.
Iklódy fölszisszent. Az ajka
megrándult. A leány észrevette, hogy kellemetlent mondott és zavartan mentegetőzött.
Tudom, hogy nem ok nélkül. Önnek
igazsága volt. De most semmi oka sincs, hogy kegyellen legyen. Ha kívánja, én
térden állva kérek bocsánatot öntől.
Iklódy elnehezült
szívvel, szinte ijedt volt, mikor
felébredt. Az inasa jelentette neki:
— Nagyságos uram, egy hölgy vár a szalonban.
- Micsoda
hölgy?
— Nem tudom.
Soha se láttam.
- Régen vár?
- Elég régen. De mindenesetre beszélni akar a nagyságos
úrral.
Iklódy sietve öltözködött föl. A hölgy,
ki várta, egy huszonkét-huszonhárom éves fiatal leány volt: karcsú, szőke; a
nagy kék szemében jeges rémület, az arca krétafehér.
Iklódy
meghajtotta magát:
- Bocsánatot kérek, hogy megvárakoztattam.
A leány az izgalomtól lihegve,
el-el-fulladó hangon vágott a szavába:
- Nekem kell
bocsánatot kérnem öntől
Iklódy bal kezével a melléhez kapott, azután hátraesett
Iklódy
megrendülve kérúV/l<-:
- De hát mi
baja?
A leány megtörölte könnyes szemét halkan, valamivel
nyugodtabban folytatta:
-Bocsásson meg, ha ilyen zavarosai beszélek. De talán meg fog
érteni, bemutatkozom. Én Krassányi Mihály menyasszonya vagyok.
Iklódy homlokán egy árnyék futott át.
A leány észrevette és hirtelen görcsös, zokogásra fakadt.
Hat esztendeje vagyunk jegyesek,
várunk egymásra mert szegények vagyunk mind a ketten... Végre meghatottsággal
nézte a síró leányt és zavartan kérdezte:
— Az ön vőlegénye, kisasszony... az ön vőlegénye tud erről?
A leány fölkapta a fejét.
— Isten ments! mondta halkan.
A férfi
kérdőleg nézett rá:
— Hát akkor mit csináljak?
A leány rémült tekintetet vetett rá. Erre a kérdésre nem
tudott válaszolni. Iklódy halkan mondta:
— Az ön vőlegénye sokkal könnyebben elintézheti a dolgot,
mint én. Kérjen bocsánatot. Jelentse ki,
hogy sajnálja, amit mámoros fővel elkövetett.
A leány
tompán, csüggedt hangon felelte :
— Ezt ő meg nem teszi. De ön. Önről mindenki tudja, hogy nem
fél.
Iklódy nagyot nézett. Csöndesen
mondta:
— De kisasszony, azt csak nem kívánja
talán tőlem, hogy én kérjek bocsánatot a tisztelt vőlegényétől, mert szódavizes
üveget vágott a fejemhez?
A leány nem felelt. Csak nézett,
nézett a nagy, nedves kék szemével ijedten, értetlenül, tanácstalanul, azután
hirtelen arcára csapta a két kezét és sírt, hogy a lelke majd kiszakadt.
Iklódynak összeszorult a szíve. Egy
különös, nehéz, roppant fájdalmas érzése támadt, úgy, hogy egy ideig szóra képtelenül
nézte a zokogó leányt, lehajtott aranyos szőke fejét, remegő karcsú alakját.
Azután odalépett hozzá és gyöngéden megérintve a karját neki magának is különös,
kongó hangon mondta:
— Kérem, ne sírjon. Nincs rá semmi
oka. A leány reménykedő meglepetéssel emelte rá a tekintetét. Iklódy most már
nyugodt volt.
— Nem kell aggódnia. A vőlegényének
semmi baja se lesz. Nyugodtan távozhat.
A leány fölsikoltott a boldogságtól.
Ragyogó szemmel nézett a férfira, azután mohón kérdezte:
- Becsületszavára?
Maga is elpirult, amint kibökte ezt a
furcsa kérdést, de Iklódy engedelmesen mondta utána :
- Becsületszavamra.
A leány áradó örömében futva indult
az ajtó felé. Iklódy megállította a szavával:
- Nekem is lenne egym talán fölösleges
kérésem, ígérje meg, hogy amit mondottam örökre a kettőnk titka marad.
A leány
fölemelte a kezét:
- Esküszöm.
Azután egyszerre piros lett a
homloka, mint a rózsa. Lehajtotta a fejét és zavartan, alig hallhatóan mondta:
- Látja... látják.. Majdnem
elfelejtettem, hogy megköszönjem a
jóságát.
A leány már rég eltávozott és Iklódy
még mindig látta lecsukott szemmel. Egy
különös, méla szomorúság terjedt szét a lelkében és ennek a szomorúságnak a
ködében ragyogva állt a leány alakja sugárzó szemével és csillogó arany
hajával.
— Milyen bájos! -- gondolta magában.
És képes lett volna letérdelni előttem, hogy ne bántsam azt a fiút.
III.
Másnap reggel hat órakor megvolt a
párbaj a katonai lovaglóiskolában. A segédek meglehetős kemény föltételeket
szabtak. Húsz lépés távolság, golyóváltás
Krassányi Mihály a hajnali világításban sokkal
szelídebb embernek látszott, mint amaz este lámpafény mellett. Egy szó nem
hagyta cl fakó ajkát, az arca sárga volt, mint a viasz mikor a pisztolyt a
kézébe adták, egész teste láthatólag megrándult.
A távolságot kimérték, a felek
fölállottak, a vezérlő segéd hangja a félrevert harang kongásának erejével
zúgott a levegőben:
- Egy... Kettő ..
Az Iklódy pisztolya már eldördült.
Krassányi Mihály önkénytelenül hátra lépett, mintha villám csapott volna le
előtte, és szinte ugyanabban a pillanatban ő is elsütötte a pisztolyát.
Egy tompa, félig elharapott kiáltás
hallatszott. Iklódy Emil egy különös, mohó mozdulattal sarkon fordult,
balkezével a melléhez kapott, azután hátraesett.
Az orvosok, segédek odarohantak
hozzá. Az ellenfele úgy nézett körül, mint aki álomból ébred, és nem tudja, hol
van?
IV.
Mikor Iklódy Emil szétnézett, egy kis
fehér szobát látott, széles ablakkal, amely zöldellő kertre nézett. Fehérre
festett vaságyban feküdt, mellette egy kis fehér pléh szekrény. Két fehér szék,
egyiken fehér bóbitás, apáca ült. Más nem is volt a szobában, csak sok virág az
ablakpárkányon és a bádog szekrény fedőlapján.
Iklódy mindent erősen szemügyre vett.
Különös érzése volt. Derengett a fejében, hogy ő már mindezt látta, nem is
egyszer, de azután mindig elfelejtette. Ahányszor jól megnézte volna: az egész
egyszerre elmerült valami meleg gőzben, csak a virág maradt továbbra is a szeme
előtt. Minden bokréta megnőtt, egész felhővé áradt és a felhők között egy
kékszemű, szőke fejecske világított.
Most erősen elhatározta, hogy jól megjegyez
magának mindent. Sorra mustrálta mindazt, amit látott. Már tudta, hogy a
kórházban van és emlékezett arra is, hogyan került ide. Valami halk, kedves
örömet érzett az eszmélete ébredésén és elmosolyodott.
Erre az apáca száraz, vékony, halvány
arca is mosolygós lett. Csöndesen a beteg fölé hajolt és rossz magyar
kiejtéssel halkan mondta:
No hála Istennek !... Jobban van ugye?...
Most már nem lesz semmi baj... Csak nyugodtan maradni... Csak nyugodtan...
Iklódy hálásan, melegen nézett rá,
azután a virágok felé fordította a tekintetét és megint kérdő szemmel nézett a
nővérre.
- Egy szép kisasszony hozza őket. Mindennap.
Jön és hozza virágot. De bejönni még nem szabad. Doktor urak nem engedik... Még
nem szabad. Talán majd holnap... Vagy holnapnak után... Ha szép, nyugodtan
maradni...
A sebesült behunyta a szemét. Valami
zsongást érzeti a szívéhen. Mindent tudott. Tudta, hogy ki az a szép
kisasszony. Lecsukott pillái mögött bíborpiros kárpiton látta ragyogni fehér
arcát.
V.
— Csak rövid ideig kisasszony. Legfeljebb
tíz-tizenöt percig. Az ajtónyitásra Iklódy,
aki bő fehér lebernyegben már az ágya szélén ült arra fordította a fejét, A
leány lehanyatlott kezében egy virágbokrétával az ajtónak támaszkodott és nem
tudott beljebb menni. Azután a Krassányi Mihály menyasszonyának megvonaglott az
ajka és mintha feneketlen mélységből szakadt volna föl ez a pár reszkető,
elcsukló szó:
- Hála
Istennek.
Iklódy még mindig nem tudott se mozdulni,
se szólni. Akkor se, mikor már a leány ott állt előtte és remegve, szinte
lázasan tördelte:
— Hála a jó Istennek, hogy meghallgatott. Meggyógyul... És
meg fog bocsátani nekem . . . Nem haragszik rám ugy-e?... Hiszen annyit
imádkoztam. . . Ha tudná... Hála a jó Istennek...
Iklódy szinte eszméletlen izgalomban
emelkedett föl és valami neki magának is idegen, dübörgő hangon mondta:
- Kár volt imádkoznia kisasszony... Kár volt idejönnie... Ön
téved kisasszony... Nem rajtam múlt... Én... én. céloztam.
A leány teste kiegyenesedett. Egy
halk, fuldokló sikoltás csapott ki az ajkai közül. Súgva kérdezte:
- Mit mondott?
Iklódy nem állta a nézését. Behunyta
a szemét, de most már határozott hangon mondta:
— Rálőttem. Csak nem találtam. Azután mohón, de dadogva tette hozzá:
—Becsületszavamra. Igen ... Becsületszavamra...
A leány arca már nem volt eltorzulva.
A finom, kedves vonásokon egy nagy, mélységes meghatottság fénye ragyogott, így
nézte hosszan a férfit, némán, mozdulatlanul. Azután egy végtelenül bús mosoly
ömlött csöndesen az ajkára, a szeme lassan átnedvesedett, átmelegedett és lassan,
alig-alig halhatóan súgta:
- Most hazudott De én értem magát. Soha nem fogok többé
idejönni. Soha se lát többé.
Villámgyorsan hajolt meg. A férfi egy
puha, forró, nedves érintést érzett a kezén és mire a megrendüléséből
föleszmélt, már egyedül volt a szobában.
Szédülő fejjel nézett ki az ablakon. Az őszi szél halkan
mozgatta a fák lombjait, amelyeken már sok volt a sárguló levél.
SZŐLLŐSI
ZSIGMOND.
CSATTANÁS AZ ÉJSZAKÁBAN. ELBESZÉLÉS.
1912. 16. 316.
I.
A karacsi polgármester, Kárdy Olivér
királyi tanácsos ő nagyságáról azt beszelték, hogy megfagy a víz a szájában és
az üvegcső fenekére bújik a kéneső, ha ránéz a hőmérőre. Kitűnő tulajdonságai
voltak. Nem valami nagy lumen, de a rendesség, a pontosság és az energia
szobrát róla lehetett volna mintázni. A kötelességtudás követelésében
könyörtelen mindenkivel szemben, de legelső sorban magával szemben. Legalább
egy negyedórával a hivatalos idő kezdete előtt a polgármester úr már
megjelent a városházán és lassú, kemény léptekkel méregette végig a hosszú
ambitust, figyelve, hogy az urak beérkeznek-e a pontos időre. Aki későn jött öt
perccel, az — legalább arra a napra — jobban érezte volna magát a más bőrében,
mint a magáéban. Elég volt a polgármester úr egy tekintete abból a bizonyosból,
hogy keresztet vessen magára a
boldogtalan. És a polgármester nem is igen maradt meg csak a tekintetnél.
Különben, hogy a nyugalmazott
kapitányból az lett, ami lett: Karács város polgármestere, épen annak köszönhette,
hogy olyan volt, amilyen volt. Az elődje a város első polgárának székén, az
öreg Thassy Döme, gyönge ember volt, sőt, mire a nagy kor is ránehezedett,
egyenesen gyámoltalan. A városházán vagy sehogy se, vagy rosszul folytak a
dolgok és mikor végre sikerült megértetni az öregúrral, hogy jó lesz
«idejekorán» másnak adni át az ő terhes és felelősségteljes állását (amelynek ő
különben se terhes, se felelős voltát sohase érezte), szinte egyhangú volt a
vélemény, hogy csak a kemény Kárdy lehet az utódja. Ez majd csinál olyan takarítást
a városházán, hogy örök időkre megemlegetik.
A polgármester úr nem tehetett
magának szemrehányást, hogy csalódtak volna benne a rend-kívánók. A munkáját
elvégezte úgy, hogy akadt szoba a városházán, amelyet vér locsolt a nagytakarítás
után. De aztán, hogy a jajgatás lármája elhangzott, csend, rend és munka lett
úrrá a hivatalokban, a fehérfalú, alacsony szobákban, mintha egy hideg, kemény
márványököl függne a levegőben.
A rendcsináló polgármester már évek
óta volt a hivatalában és még mindig ezt, a rendcsinálást érezte a
főfeladatának. Ezt művelte kora reggeltől késő estig. És mikor súlyos, egyenletes
lépésekkel végigment az utcán, a karacsi akácfák még a szélben se mertek
meggörbülni, állottak egyenesen, mereven, szinte csonttá válva a respektustól.
Viszont az emberek kétrét görnyedtek, ha előttük elhaladt.
Tekintélye tehát volt a polgármester
úrnak annyi, hogy akár a főispánnak is adhatott volna belőle kölcsön. De már a
népszerűség nem állt kazalban az udvarán. Tisztelni nagyon tisztelték, de
szeretni bizony kicsit se szerették. A nagy rendcsináló munka könyörtelensége
sok embernek belesajgott a szívébe és a polgármester úr nem gondoskodott olyan
tűzhelyről, ahol az érzéseket magához melegítse. Agglegényi lakása vendéget nem
látott, ő maga se igen járt vendégségbe. Se az ő borát más, de ő a másét nem
itta.
Az emberek csöndesen mondták el róla
a véleményüket, amelyben több volt a tapintat, meg az óvatosság, mint a
lelkesedés:
- Jeles ember ez a mi
polgármesterünk, de azért a toronynak is a földön van a lába. Lefelé is kellene
nézni néha. Ez meg úgy lép, mintha mindég rúgna valakit a lábával. Az a
kegyetlen nagy, hideg gőg csak úgy sugárzik az arcából. Pedig azért, mert
valaki az első ember a városban, a többi még nem mind utolsó.
II.
Ami most itt következik, egy
éjszakának, sőt igazában csak egy pillanatnak a története, nem valami földet
rázó dolog, de mégis olyan, amit nem szívesen mond el az ember és a kötelesség
e kényszerűségét csak az a biztos föltevés enyhíti, hogy tapintatos emberekhez
szól, akik nem fogják tovább adni.
Az esemény egy áprilisi éjszakán
történt. A polgármester úr, akinek valami dolog gyanúsnak tűnt. - - a mi nem
ritkán esett meg vele, - elhatározta, hogy diszkréten, de alaposan utána néz ennek
az ügynek. Már a hivatalos órák után visszatért a városházára és egy
szekérderéknyi aktát hozatott föl a szobájába, A tizenegyet is elütötte már a
nagytemplom órája és a polgármester úr még mindig az írásokat böngészte,
olvasta, hasonlítgatta. Éjfélre járt, mire elkészült és megállapította, hogy
fölösleges munkát végzett. Minden rendben volt. Nem történt semmiféle
szabálytalanság. Vette a kabátját, kalapját és indult haza.
A lakása nem volt messzebb a városházától
négy-ötszáz lépésnyinél. Épen csak a népkerten kellett keresztül mennie. Ez a
sétakert a városháza előtt az elődje alkotása volt és az ő idejében hetenként kétszer
térzene is volt benne, amit azonban Kárdy Olivér beszüntetett, hogy a muzsika
ne zavarja a munkát. Aki sétálni akar, sétáljon otthon, vagy menjen ki a
mezőre. Az asszonyok kössenek, és ne lófráljanak.
Csúnya, kellemetlen, hűvös,
szélviharos éjszaka volt. A polgármester úr fölgyűrte a felöltője gallérját, a
jobb kezét zsebre dugta, a ballal a kalapja karimájába kapaszkodott, így indult
hazafelé.
Talán száz lépést haladhatott és épen
két cserje-csoport között járt, amikor az a bizonyos vérfagyasztó váratlanság
történt. Sokkal gyorsabban, mint ahogy azt akár hadarva is el lehet mondani.
A királyi tanácsos, polgármester úr
egyszerre valami zörejt és ugyanabban a pillanatban hatalmas, éles csattanást
is hallott. Sőt, nemcsak hallott. A csattanás leröpítette a fejéről a
kalapot, mert abban a minutumban, amint megtörtént, a polgármester úr egy
ösztönös mozdulattal eleresztette a peremét és a bal arcához kapott, amely
égett és sajgott.
Látni jóformán nem is látott semmit.
Inkább csak utólag emlékezett valami feketére, egy emberforma sötét tömegre,
amely egy káprázat sebességével suhant el mellette és a polgármester úr még föl
se ocsúdott a döbbenet aléltságából, mikor már el is tűnt, még csak az irányt
se tudta, hogy merre?
Különben is addig, míg az esze
egyáltalában így működésbe kezdett, meglehetős idő telt el. A - kíméletesen szólva - csapás
után, amely a bal arcát érte, egy végtelen percig dermedten és mozdulatlanul
állt és eszméleten akkor se volt még, mikor lehajolt, hogy a kalapját
megkeresse. Csak azután, mikor már megzilált külsejét rendbe szedte és az arcát
is végigsimogatta, csak akkor szakadt föl a torkából a reszketeg kérdés:
Mi volt ez?
Ez a kérdés bizonyára jóhiszemű volt,
de merőben céltalan és fölösleges. Egy azért, mert hiszen senki se volt, aki
felelhetett volna rá, más meg azért, mert maga a polgármester úr őnagysága
nagyon jól tudta, hogy mi történt. Még ott álló helyében didergő ajkakkal meg
is adta a választ:
- Megütöttek .
. . Megütöttek . . . Engem!
Ennél gyöngédebben csakugyan nem minősíthette
volna azt a balesetet, amely érte. De erre az enyhe megállapításra is hirtelen
iszonyú düh fogta el. Rohant vissza a városháza felé. Az volt a gondolata, hogy
fölver mindenkit, föllármázza a rendőrkapitányt és kikutattatja az egész
várost. Élve vagy halva, de elő kell keríteni a merénylőt.
Egyszerre azonban -- megrokkant
futtában és megállt.
Eszébe jutott, hogy mi lesz azután?
Mi lesz, ha az egész város megtudja, hogy pofon ütötték a polgármestert? Ha
kerékbe törik is a gazembert, azért azt az érintést le nem mossa többé a szentelt
víz sem. És ha egyáltalában nem is sikerül kinyomozni a tettest.
- Rettenetes . . . Rettenetes . . .
lihegte a boldogtalan Halál sápadt lett a jobb arca, A bal még nem volt abban a
helyzetben, hogy követhesse a színváltozásban.
A polgármester úr maga sem tudta:
hogyan, de egyszer csak otthon volt. Mindenesetre a népkert megkerülésével tért
haza. Leroskadt egy zsöllyeszékbe, azután megint fölpattant és szinte száguldozva
rohant föl és alá a szobákban. Az agyát mardosta a kérdés:
- Ki
lehetett? Ki tehette?
A találgatás túlságosan eredményes
volt. A polgármester úr tudta, hogy a polgártársak nem nagyon rajonganak érte,
de nem is törődött vele. Legalább - e
pillanatig nem. Más vágya, minthogy féljék és respektálják, nem volt. Tehát -
akadhatott olyan ember, oh igen -- akadhatott.
Egyszerre dermedten állt meg. Mint
tűz és jég siklott át rajta egy rettenetes gondolat.
- Hátha nem is — egy ember? Hátha egy
egész maffia alakult ellene azzal a hitvány eltökéltséggel, hogy így
lehetetlenné tegyék? Hogy amit ma megkezdett az egyik, azt holnap megint
megcsinálja a másik és holnapután folytassa a harmadik. Hogy ez a mai, ez a mai
csak megnyitó volt, amelynek folytatása következik.
Megrogyott a térde. Egész testét
elöntötte a verejték.
A polgármester úr nemcsak, hogy nem
aludt, de le se feküdt azon az éjszakán.
Másnap pedig - először két év óta, amióta
a hivatalát viselte — nem jelent meg a városházán. Azt üzente, hogy nem jól
érzi magát. A valóság pedig az volt, hogy valami iszonyatos aggodalom képtelenné
tette rá, hogy kilépjen az utcára.
III.
Örökre azonban természetesen el nem
zárkózhatott. Negyvennyolc óra alatt legalább egy dolog felől megnyugodhatott.
Arról, hogy az esetről nem beszélnek a városban. Tehát nem is tudnak róla. Vagy
aki tud, - mert hiszen egy valakinek bizonyosan
tudnia kell - az hallgat.
De azért egészen különös érzése volt
a polgármester úrnak, mikor megjelent az utcán. Még a járásán is észre kellett
venni valami változást. Már nem lépett olyan kemény, szinte fenyegető merevséggel,
a feje is mintha lejjebb csuklott volna a válla közé. A tekintete meg egészen
elváltozott. A jeges, kemény nézése megzavarodott. Gyanakvás, riadtság, sőt,
Isten bocsa', valami alázatosság féle is tükrözött benne. Ahányszor szembe jött
vele valaki, mindig megzavarodott. Egyszer félrekapta a fejét, másszor pedig
olyan szúró, gyanakvó tekintettel meredt a köszönő polgártárs arcába, hogy ez
szinte meghökkent tőle. Néha futni szeretett volna, máskor meg valami bágyasztó
rémület vett rajta erőt, és önkéntelenül megállt. Minduntalan az a képzete
támadt, hogy vihogást hall a háta mögött, de nem volt bátorsága, hogy a fejét
visszafordítsa.
A városházán egyenesen a szobájába
ment. Eszébe se jutott, hogy megvizsgálja: a helyén van-e mindenki, vagy
nincsen? Megint valóságos töprengési roham fogta el.
- Mégis allarmíroznom kellett volna
akkor azonnal a várost! Akkor legalább tudnék annyit, hogy ki nem volt!
Hogy kinek nézhetek a szemébe nyugodtan és bátran! De így - így mindenki lehetett!
Így csupa olyan ember él a városban, aki engem pofonütött. Mert hiszen
akármelyik lehetett. Akármelyik! Rettenetes!
Erre a gondolatra megremegett egész
testében. De azzal is tisztában volt, hogy most már ezen nem lehet segíteni.
Most már késő. Csak nem állíthatja meg az embereket az utcán ezzel a kérdéssel:
- Vallja meg őszintén: ön volt az, a ki engem a sötétben
pofonütött?
Bele kellett törődnie, hogy ez most már az ő örökké égető,
mardosó titka marad, amely úgy jár vele, akármerre menjen, akármit tegyen, mint
egy fenyegető ujj, amely ott leng a szeme előtt:
- Vigyázz! Vigyázz! Csak egy szó én…
A polgármester úr ő nagysága hátán
végigfutott a hideg. Soha többé ettől a rossz, szorongó érzéstől teljesen
megszabadulni nem tudott. A titok mindig ott nehézkedett a lelke mélyén és nem
tudott a súlyától kiegyenesedni. Nem roskadt össze alatta, de bizony egy kicsit
belegörbült.
Idővel azután módosult az érzése.
Mikor napok, hetek és hónapok teltek anélkül, hogy az a bizonyos katasztrofális
pillanat bekövetkezett volna. Semmiféle jel se mutatta, hogy bárkinek csak
sejtelme is lenne az éjszakai kalandról, az aggodalom a polgármester úr szívében
átolvadt egy más érzéssé:
- Az az ember hallgat. Az az ember kímél engem.
Átmelegedett a szíve tája. Valósággal
úgy érezte, hogy hálával tartozik annak a valakinek. Hogy le van neki kötelezve
a gavallérságáért.
De hát ki az a valaki? Mindenki, mert lehet akárki.
Hiszen sejtelme se volt róla, hogy kicsoda.
IV.
Természetesen időbe telt, de egyszer
csak mégis észrevették az emberek, hogy a polgármester úr egészen megváltozott.
A hivatalában is, de a hivatalon kívül, a társasági érintkezésben is. Az egész
ember átalakult. Kemény, márványos vonásai megenyhültek. Az a fagyos gőg
leolvadt az arcáról. A szigorú, rideg tekintete meglankadt, helyette valami
bágyadt szelídség fénylett a szemében.
Nem volt despota többé. Rendet
tartott, de nem korbáccsal és lemondott arról az ambíciójáról, hogy sóbálvánnyá
meredjenek előtte az emberek. Több szava is volt hozzájuk, pedig jobban
megválogatta, mint azelőtt. Jobban behunyta a szemét és jobban kinyitotta a szívét,
mint hajdanán. Szóba állt mindenkivel és érdeklődött mindenről.
Leszállt a hivatala magasságából és
nemcsak hogy nem kerülte többé, de kereste az embereket. Rendes vendége lett az
úri kaszinónak és megjelent itt is, ott is a társaságokban. Eleinte mintha
valami furcsa, gyanakvó tartózkodás kötötte volna, néha-néha elkomorodott,
egy-egy egészen ártatlan megjegyzésre megrándult az arca és valami különös,
riadt fény cikázott át a szemén. Aztán ezek dolgok is elmaradtak, csöndes,
enyhe megnyugvás áradt a polgármester úr viselkedéséből, szavából. Nemcsak a
gőg, de még a szigorúság is mintha kiolvadt volna a lelkéből. Ha valahol
véletlenül valami kis hibára akadt, és aki felelős volt érte, rémülten
mentegetőzött, a polgármester úr maga sietett megnyugtatni.
- Nono, azért nem kell a kútba
ugorni. Emberek vagyunk mindnyájan és mindnyájunkat érhet baleset.
És mikor az így megvigasztalt ember
meleg hálával emelte rá a szemét, a lelke mélyén a polgármester úr is édes
megkönnyebbülést érzett, bár egész bizonyosan maga se tudta, miért? De
szerette, hogy mindenki le legyen kötelezve neki. Hogy senkitől se kelljen
tartania.
Ha egy csomó ember volt együtt, akár
a kaszinóban, akár társaságban, sűrűn fölhangzott a megjegyzés:
- Ezt a mi polgármesterünket mintha
kicserélték volna. Egész abbahagyta a botos ispánságot. Ezelőtt a hideg törte
az embert, ha dolga akadt vele, most meg passzió beszélni vele. Igazán -
egészen más lett ez az ember.
Mindig volt, aki megtalálta a
magyarázatot. Az egyik a korban, amely tudvalevőleg nagy iskolája a
bölcsességnek, a másik meg így argumentált:
- Akkor olyan volt, mert olyannak
kellett lennie; most meg nem olyan, mert már nem kell olyannak lennie. Akkor az
öklére volt szükség, most már a simogató keze is elég. Kitűnő ember az nagyon!
Ezt mind ráhagyták, még azok is, akik
a régi időben nem voltak túlságosan elragadtatva tőle. Most teljes
őszinteséggel erősítették:
- Az, az! Ez
tagadhatatlan.
V.
Egy késő őszi estén az imént
megérkezett pesti lapokat böngészték az urak a kaszinóban. Közöttük a
polgármester. Egyszer csak Hodácsi, a fiskális, hangosan elkacagja magát amire
a többiek meglepődve néztek raja.
- No, mi az?
A fiskális az
újságot mutatta.
*Budweis (tschechisch České
Budějovice) ist mit etwa 93 000 Einwohner
— Ezen mulatok, ni! Csehországban,
Budweisben* a minapában elfogtak egy szegény tébolyodott embert, akinek az a
mániája, hogy neki külön küldetése van e földön. Ezer embert kell pofonütnie.
Már becsavarogta fél Európát, nappal békén viselkedett, de éjszaka megbújt
lesbe állt, és ha valakit látott, élőugrott, rávetette magát, pofonütötte és
aztán elfutott. Jegyzéket vezetett és e szerint állítólag már a kétharmad részét
elintézte a küldetésének, mikor rajtavesztett. Egy gyorslábú cseh kereskedő, akit
szintén nyakon tisztelt, lefülelte és most a szegény félbe-maradt apostolt
becsukták a bolondok házába,
Az urak mind mulatságosnak találták
az esetet és nagyot kacagtak rajta. Csak a polgármesternek üvegesedéit meg a
szeme és kiszökött a kérdés a száján, még mielőtt lefoghatta volna:
- És az a jegyzék? A fiskális nevetett:
- Jó kérdés! De sajnos, erről nem ír az újság.
Az asztal túlsó végén csöndesen
szólalt meg a rossznyelvű Szegő doktor:
- Kár volt azt a szegény embert megakasztani
a munkájában. Én hajlandó vagyok hinni a küldetése fölsőbb rendeltetésében. Lehet,
hogy azok a pofonok nagyon jó helyre mentek.
Megint nagy hahota támadt. Csak a
polgármester úr arca rángatózott különösen, aminek, hogy a magyarázatát adja,
odakapott a kezével a bal arcához és sziszegve mondta:
- A teremtését! Ez az átkozott rossz fogam, már megint
kezdi!
SZŐLLŐSI ZSIGMOND:
A
HARAMIA. ELBESZÉLÉS. 1914, 8. 148.
A házigazda, aki harminchat esztendős
korában már rendes professzora volt az orvosegyetemnek, nemcsak híres, de
világhírű pszichiáter, akihez úgy zarándokoltak az idegbeteg emberek, főként
nők, mint az igazhívők Mekkába a csudatevő fekete kőhöz, félig heverő
helyzetben ült a pamlagon és félig lehunyt szemmel hallgatta egy Doma Béla nevű
vidéki földbirtokost, egykori diákpajtását. A professzor erősen megkopaszodott
fejével, éles vonású, keskeny, borotvált arcán egy nagy fáradtság nehéz
felhőjével sokkal idősebbnek látszott, mint a vendége, pedig egyformán negyven
esztendős volt mind a kettő.
A földbirtokos szép, egészséges arcú,
barna ember, akadozva adta elő a mondanivalóját, és szinte minden harmadik
szava bocsánatkérés volt, hogy a barátja igazán drága idejét rabolja, holott
ezt talán az egész dolog meg se éri. De a tanár barátságosan erélyes
unszolására mégis csak tovább beszélt, mialatt becsületes, meleg nézésű barna
szeme tisztelettel és bizonyos zavarral függött a tudós arcán. Egyszer aztán
végképen elhallgatott.
A professzor egy kicsinyég várt,
aztán fölemelkedett fektéből, a barátja arcába nézett és megkérdezte:
— Eddig van?
Ez csöndesen
felelt:
— Hát, eddig. Mást nem igen
mondhatok.
Zavartan tette
hozzá:
— Tán . . . ez
se volt érdekes . . .
A tanár egy kézmozdulattal elvágta a
szavát. Az ő sajátságos energikus szóejtésével mondotta:
— Köszönöm. Nem szeretek, nem is
szoktam ugyan így, másodkézből diagnózist csinálni, de baráti kötelességem,
hogy veled kivételt tegyek. Különben is ahogy a tüneteket meg a körülményeket
elmondottad: a kórkép meglehetősen világos. Bajosabb tévedni, mint jól látni. Ami
pedig azt illeti, hogy érdemes volt-e ezzel a dologgal hozzám fáradnod, hát
erre két okon is azt mondom, hogy igenis érdemes volt. Először, mert így
legalább húsz év múlva megint láttalak..
— Oh, kérlek:
kérlek . .. Igazán . . .
— Másodszor meg, ezek a tünetek,
amiket szíves voltál elmondani, csakugyan — jelentenek valamit.
A vendég megrezdült és az arca halványabb
lett egy árnyalattal. A professzor pedig folytatta:
— Tehát az asszonyka, aki most
harminc-két éves, soha még beteg nem volt, minden kábító, fárasztó bajtól és
izgalomtól távol él a falu üde levegőjében, csöndben és gondtalanul, anélkül,
hogy valami testi baj gyötörné. Egy idő óta szenved. Búsong. Ideges. Alig lehet
a szavát venni. A jó kedve egészen elveszett. A társaságot, amelyben azelőtt
jól érezte magát, most kerüli. Még a tiédet is.
A vendég
közbevágott:
— No hát . . .
Tiltakozni szeretett volna, de a
hangja tétova volt és határozatlan.
A professzor elértette és segítségére sietett:
— Jó, hát nem kerüli;
de mégis jobban szereti a teljes magánosságot. így mondtad. Nagy sétákat tesz
egyedül és úgy viselkedik, úgy járkál oly elmerülten, oly aléltságában az
érzékeinek, mint egy alvajáró. így mondtad?
— Nos, hát ezek a
tünetek egy nagyon ismert és nagyon elterjedt, azt is mondhatnám: nagyon népszerű
betegség világos szimptómái. Nem akarom meggyötörni a türelmetlenségedet
Mindjárt meg is mondom a nevét ennek a betegségnek. Úgy hívják, hogy: szerelem.
A barna ember, mint egy párduc ugrott
föl. Az arca vérpiros lett, és mintha valamit nagyot akart volna mondani. De
aztán megrázkódott, az ajka különös, fanyar mosolyra torzult, legyintett a
kezével és halkan mondta:
— Ostobaság!
Ez ellenséges tekintettel nézett az
orvos arcába. Ő nyugodtan állta és nyugodtan folytatta:
— Az. De én a magam részéről azt
tartom, hogy minden betegség ostobaság. Okos dolog: egészségesnek lenni. Ezt a
betegek is tudják, csak nem tehetnek róla szegények, hogy nem praktizálhatják.
A földbirtokos egy türelmetlen
mozdulattal szakította félbe a filozofálást és bosszús, rideg hangon mondta:
— Én nem így értettem! De az én
feleségemhez ilyen, ilyen föltevés nem férhet!
Erre mondtam! Igen. Ostobaság!
Bocsáss meg, de, de ostobaság! Nem is tudom: kibe lehetne!
— Én tudom!
— Te tudod?
A szó úgy csapott ki a megdöbbent
férj száján, mint a láng. Szinte perzselt.
A professzor pedig fölállt, odalépett
hozzá, a vállára tette a kezét és most már meleg, csöndes hangon beszélt:
— Igen, én tudom és épen ezért
fölösleges, hogy a revolveredet keresd. Akibe ő nagysága most szerelmes, azt te
úgy se fogod megölni. Sőt úgy látom, az életedet is odaadnád érte.
— Az életemet?
— Igen. Mert ez a valaki — ő maga. Ő
maga! Ne vágj ilyen értelmes arcot, kérlek! Az eset nem különös, orvosi nyelven
szólva nem értékes, mert nem ritka. Bizonyos körülmények között szinte
elkerülhetetlen a kifejlődése és a te eseted valósággal dédelgető bőségben
mutatja ezeket a körülményeket, mintha csak egy klinikai laboratóriumban
fejlesztették volna. Te elmondottad, hogy a feleségedet valósággal az
intézetből vitted egyenesen az oltár elé, onnan a falusi kastélyodba. Tehát
verseny nélkül jutottál a szívéhez. Ez nem jelenti azt, hogy a diadalod nem
lenne teljes és kétségtelen. Sőt, biztos vagyok benne, hogy valóban ilyen. De
érts meg jól és ne érts a szavamból többet, mint amennyit mondok: az élet nem
szeret elengedni bizonyos próbatételeket és a legrövidebb út a madaraké, nem az
embereké. Minden szerelmes férfinak van, ha más nincs, egy riválisa, akit ki
nem kerülhet. Ez a rivális: a nő fantáziája.
Az a bizonyos álom arról a bizonyos hercegről,
aki, ha nem tündér királyfi, hát — még több ennél és még tökéletesebb. Mennél
több alkalma volt egy leánynak, hogy várja és hasztalan várja azt a bűvös
lovagot, annál gyöngébb lesz ennek a riválisnak az ereje. A te asszonykádnak
erre nem volt alkalma. Te nem birkóztál meg egy küzdelmes versenyben érette se
a királyfival, se azokkal, akik első látásra talán jobban hasonlítottak volna
hozzá, mint te. Már pedig ezt a formát a nő nem igen engedi el annak se, akit,
mint téged a feleséged, a legigazabb érzéssel szeret. Erre a bajvívásra
szüksége van, ne mondjuk úgy, hogy a hiúságának, mondjuk így, hogy a
büszkeségének! A királykisasszonyért meg kell vívnia a lovagnak és minden leány
királykisasszony, akit szeretnek. Legfeljebb lemond a királyságáról a diák
kedvéért, aki le tudta teríteni a vetélytársát.
Kedves barátom, az álmok hercege most
ott áll a te házad küszöbe előtt, és neked le kell őt terítened!. Nem szabad se
haragudnod, se megijednek, mert ennek el kellett következnie. Megértetted, amit
mondtam?
Doma sokáig hallgatott. Azután
csöndesen mondta:
— Azt hiszem megértettem. Azt hiszem igen
... De hát mit csináljak? Mit csináljak?
És nyugtalanul nézett az orvos arcába. Ez mosolygott:
— Már
megmondtam. Le kell terítened!
— Az álmok
hercegét?
— Azt!
A férj egy kétségbeesett mozdulatot
tett és haragosan kiáltotta:
— De
hogyan? Én is köddé váljak? A tanár a
fejét rázta
— Sőt ellenkezőleg! Öt fogjuk
idecibálni a felhők közül. Vagy a fülénél, vagy a lábánál fogva! Neki kell
lejönnie a földre!
A férj különös, riadt és gyanakvó
tekintettel meredt a professzorra, ez pedig nyugodtan, mosolyogva mondta:
— Mit bámulsz? Hisz ez a mesterségem! Ebből élek. De most gyere, üljünk ide a
sarokba és figyelj jól minden szavamra. Diktálni fogom a kúrát! Megtiltom, hogy
csodálkozz és megtiltom, hogy ellenkezzél! De parancsolom, hogy engedelmeskedj!
A diktálás eltartott egy óra hosszat.
A tanár különben nem is diktált, hanem irt, és amit irt felolvasta a
barátjának, azután átadta neki. A földbirtokos, mikor távozott, sápadt volt.
Izgalom, zavar és nyugtalanság volt az arcán. Az ajtóban a professzor még
megfogta a karját és halk, de kemény szóval mondta:
— Kezet rá,
hogy megteszed!
A férj egy pillanatig habozott. De
aztán némán nyújtotta oda reszkető kezét.
II.
Délután öt óra. A kalendáriumban még
tél lenne, de a levegőben már a közeledő tavasz lehelete áramlik. A
Doma-kertnek az országútra nyíló hátsó ajtaján egy szép, nyúlánk asszony lép ki,
körülnéz a néptelen, barna síkon, egy percig tétován áll, mintha vissza akarna
fordulni; de aztán mégis csak előre indul. Vagy háromszáz lépést az országút
szélén halad, azután befordul a másikra, amelyik a Tiszához vezet. A Tisza-gát
egy jó negyedórányira van, közben, körülbelül az út fele táján a szőlő mellett
húzódik el.
A kert a falu legszélén van. Ilyen
időben nem igen jár erre senki. De ha meglátná is valaki a nagyságos asszonyt,
nem lepődne meg rajta. Megszokhatták már jó idő óta hosszú, magános sétáit még
olyankor is, amikor maró hideg szél sikoltozott a határban. Ha teszi, bizonyosan
ez a passziója. Mert hiszen, ha akarná, üveges hintóban is sétálhatna. Van Doma
Bélának több is egynél.
Az asszony járása mégis habozó és
határozatlan. Minduntalan meg-megáll és körülnéz, mintha nem ismerné a járást.
A szép, halvány, de telt arcon nyugtalanság cikázik és a tekintetén szorongó
félelem felhője.
A szőlőskert mellett bevágásba mélyül
az út. Itt, ahol teljes a csönd és a magánosság, az asszony megáll és egy
cölöphöz támaszkodik. Az arcán habozás, viaskodás, tanácstalanság. Egy darabig
teljes mozdulatlanságban áll, mint egy szobor. Azután megriad, körülnéz és
lassan, óvatosan egy levelet húz ki a karmantyújából. Hosszú, négyoldalas levél
volt: de az asszony csak a legutolsó sorokat olvasta:
«Soha férfi többért kevesebbet nem
kért egy nőtől, aki végzete lett, mint amiért én esengek. Csak látni akarom egy
pillanatig abban az üdvösséges érzésben, hogy azért jött, hogy lássam. Nem
kívánom egy szavát se, a keze érintését se, azzal se terhelem, hogy egy
tekintetet vesztegessen rám. Meg fogok húzódni némán és látatlanul és magamba
fojtom a fölharsogó boldogság szavát, ha látni fogom, hogy eljött és elég lesz
az én szegény, szomorú egész életem kincsének a drága emlék, hogy egyszer
megtett valamit nékem, értem az én álmaim ragyogó királynője. Hat óráig várom.
Ha addig nem jön, mutassa meg ezt a levelet az embereknek és mondja meg nekik,
hogy egy halott fekszik a füzesben. Egy halott, akinek a maga neve volt az utolsó
imája,
Az asszony szíve hevesen dobogott. Ez
a levél nem az első volt. Három hét óta az ötödik és egyiket se a posta hozta.
Ott találta őket a szobája asztalán és nem volt rá mód, kikutatni hogyan
kerültek oda? És csupa áradó vallomás és szerelem és szenvedés és lemondás volt
valamennyi. Oly rajongó és oly nemes, oly tiszta és oly batártalanul szomorú,
hogy az asszony szíve tele lelt forró és fájdalmas megindulással, amint
olvasta.
A két első levelet egy napon kapta, amikor
az ura véletlenül nem volt otthon. Hajnalban bement a városba és csak másnap
estefelé jött haza. Az egyik levelet az éjjeli szekrényen találta: a másikat
délután annak a regénynek a lapjai között, amelyet olvasott.
Mikor az elsőt elolvasta, az első gondolata
az volt, hogy az ura után bemegy a városba és megmutatja neki. A második
után: ez a gondolata, mint egy sérült
hajó alámerült egy meleg, kábító áradatba, egy különös szédület tengerébe,
amely elborította szívét és gondolatát. És ebben a szédületben volt
nyugtalanság, félelem, remegő kíváncsiság, rémület és mindezeknél erősebben —
várása valaminek, ami megoldja vagy - még sűrűbbé tegye ezt a rejtelmet. Minden
levél, a maga titokzatos érkezésével egy csoda volt és az asszony egyre
türelmetlenebb izgalommal várta a következő csodát.
Most, ebben a pillanatban, mint egy
éles, hideg szél, megint az a legelső gondolat vágott az agyába. Odafutni az
urához és mindent elmondani neki.
Fölhúzta kissé a kabátja ujját és az órára nézett, mely a
karkötőjébe volt beleillesztve Háromnegyed hét. Jeges ijedtség reszkettette meg a szívét.
— Nem megyek - Nem megyek— suttogta
remegő ajkakkal. —Nem megyek.
És csetlő-botló, de szapora léptekkel
indult a Tisza felé. Mintha egy láthatatlan, erős és könyörtelen kéz vonszolta
volna. Már a gáton volt. Az arca valósággal eltorzult az izgalomtól. Megállt és
minden erejét megfeszítve gondolkodott.
— Éh, hát mi is az egész? Lesétálok a
füzesen át a vízig, aztán vissza. Öt pere az egész. És akkor megtettem.
Toppantott egyet és furcsa, merev
léptekkel elindult a füzesen át a folyóig vezető rövid úton. Senkit se látott.
A szíve úgy dolgozott, mint egy gőzkazán.
Talán ötven lépést tett, a mikor
dermedten állt meg.
Hirtelen egy alak termett az út
közepén. Magas, karcsú férfi, úriasan öltözve, de sűrű álszakállal az arcán,
úgy hogy a szeme is alig látszott ki a szőr-bozótból. Levett kalappal, mélyen
meghajolt az asszony előtt és mohó sietséggel súgta:
— Ne ijedjen meg. Semmi baja se lesz.
Köszönöm, hogy eljött. De ennek meg kellett történnie.
Az asszonynak egy szó nem jött ki a
száján. Ami azután történt, mintha csak álmodta volna. Az álarcos ember
megfogja a kezét és lekapcsolja a karkötőjét. Még egy gyors mozdulat és már a
nyaklánca is nála van. Azután elszedi a karmantyúját. Nincs más benne, csak a
levelek. Az álarcosnak az is préda, mert zsebre vágja. De a rabló bizonyára
nagyon siet. A fülbevalókról meg a gyűrűkről megfeledkezik. Gyorsan zsebébe
rejti a vékony zsákmányt, megint mélyen meghajol és súgva mondja: — Köszönöm,
tündérkirálynő! Végeztünk. És ebben a
pillanatban már el is tűnik a füzes mélyében.
Az asszony még a halálos rémület
dermedtségében áll egy-két másodpercig. Azután hangtalanul mozgó ajkakkal,
futni kezd, ahogy remegő lába bírja. Ki az erdőből, át a gáton, de tovább nem
megy. Egy éles sikoltás és ájultan esik össze az úton.
III.
Mikor Doma Béláné magához tért és a
szemét kinyitotta, első tekintete a
férjére esett, aki mellette ült a pamlag szélén és fogta a kezét. A föleszmélő
asszony szemében rémület villámlott meg és a keze megrándult. Olyan mozdulatot
tett, mintha föl akarna ugorni.
Az ura azonban a homlokára tette a kezét és szelíd energiával
visszatartotta. Halkan mondotta
-- Csak maradj békén, Egy szót se
kell szólnod, mindent tudunk.
Az asszony megremegett és vacogó
fogakkal tördelte:
— Mi mindent?
Az ura csöndesen bólintott a fejével:
— No igen. Hisz, hála a Véletlennek,
abban a pillanatban értem oda. Bár hamarább jöttem volna egy perccel, akkor
nyakon is csíphettem volna az útonállót . De úgy futott, mint a nyúl. Hanem a
zsákmányát, azt eldobta. Nézd!
És odamutatta az asszonynak a
karkötőt, meg a nyakláncot. Ez fölsikoltott. A szemét, mintha villám fénye érte
volna, lecsukta, Egy pillanatig halotti mozdulatlanságban feküdt, aztán halkan
elfulladó hangon susogta:
— És más? más? Az ura tompa hangon felelt:
— Más? Mást nem találtam! Mást nem!
Hirtelen
megélénkült a hangja:
— Különben az ördög törődik mással!
Ezt se bántam volna! A fő az, hogy te megszabadultál édes!
Az asszony egy szót se szólt. Csak
csöndesen odahúzta az ura kezét a szájához és rátapasztotta az ajkát erősen,
forrón és lecsukott szempillái alól némán, de sűrűn áradt a könny. Oly
görcsösen fogta a férfi kezét, hogy ez nem tudta kiszabadítani. Csöndesen dünnyögte:
— No . . . No . . . Kis bolond . . .
És szeretett volna mosolyogni, de nem tudott. Félrefordította
a fejét és zavaros érzései ködéből a professzor éles vonású, okos arca sugárzott
rá diadalmas, kissé gúnyos és kegyetlen mosollyal keskeny ajkán. Igazán nem
tudta, mit érezzen: hálát, szemrehányást, örömet vagy szomorúságot?
SZŐLLŐSI ZSIGMOND:
A SZIGET. ELBESZÉLÉS.
1914. 16. 310.
Vagy hatvan esztendővel ezelőtt élt
egyszer egy ember, mondjuk, hogy Búnak hívták, akire valóságos zápora szakadt a
szerencsétlenségeknek és a csapásoknak. Ebben a hirtelen támadt orkánban egy
arasznyi idő alatt elveszített mindent, amit szeretett, ami öröme és tartalma
volt az életének. Elveszítette a feleségét, a gyerekét, elveszítette a vagyonát,
és hogy tökéletes legyen sorsának borzalmassága: elveszítette még a hazáját is,
amely idegen hódító vérrel és könnyel borított prédája lett.
Az ember úgy érezte, hogy nagyon jó
lenne meghalni. De nem halt meg, mert Istennek úgy tetszett, hogy életben
maradjon és ez az ember nem olyan lélek volt, aki a maga vágyát a jó Isten
rendelete fölé teszi. Megerősítette magát abban, hogy ameddig élnie kell, élni
fog és hogy egy lázadó pere elviselhetetlen keserűsége meg ne tudja hajlítani. Kezébe
vette botját, táskáját és elment. El, minél messzebb, hogy ne lássa a földet,
amely csupa sír és csupa vér. Ne lássa a virágokat, amelyek könnyet
harmatoznak. Ne hallja többé a nyelvet, amelynek minden szava mintha az ő
egy-egy halálra ítélt édes testvére lenne. És ne hallja többé még az álmodó
puszta szelet se, amely bilincsek csörgését hozta.
Az ember tehát, akit Búnak
kereszteltünk el, hogy neve is legyen a csöndes alakban: elment. Hogy ne legyen
ott, ahol a szívének nem volt jó ott lennie, hogy hazája legmagasabb hegyeit se
lássa, hogy soha se fajának egy gyermekével, se anyanyelvének egy szavával ne
találkozhasson. Hogy még soha egy olyan virágot se lásson, amilyen külhoni
kertekben és mezőkön terem, hogy még a sírok fejéhez állított fejfák is egészen
más formájúak legyenek, mint az ő országa temetőiben. Igen messzire kellett
mennie. Ott kellett hagynia azt a világrészt, amelyben az ő hazája leterítve
hevert, sőt ott kellett hagynia még azokat a világrészeket is, amelyekbe
milliók gyászának hírét elvitte a részvét vagy a kíváncsiság. Ezt mind maga
mögött kellett hagynia az elmenő embernek, hogy elég erős tudjon lenni a
lelkében arra, hogy éljen.
Így ment országokon át, világrészeken
át, hol szárazföldön, hol hajón. Itt-ott meg-megállt, vájjon elért-e már oda, ahonnan
nem kell tovább zarándokolnia: de itt is, ott is akadt valami, egy vonás, egy
hang, egy szó, ami az emlékeztetés fullánkját szúrta a szívébe és az átnyilalló
fájdalom azt mondta neki:
— Tovább! . .
. Még tovább!
Így aztán esztendőkbe telt, míg végre
az ember letehette vándorbotját, mert megérkezett oda, ahonnan nem volt miért
tovább mennie. Ez a hely egy sziget volt az Óceánban, a geográfiában nem
ismeretlen, de a világ számára annyira jelentőség nélkül való, hogy a végtelen
vizet szántó hajók tömegéből csak egyetlen egy állt meg köves öblében, minden
tizennégy hónapban. Az hozott egy rakományt olyan dolgokból, amelyeknek a
szükségét és használatát a távoli nagy világ életének ez egyetlen halk érintése
ide is elhozta, itt is megismertette. E szigetet «Kámá»-nak hívták lakói és ama
kevesek, akik tudtak róla.
Az ember, aki a tizennégy hónapban egyszer kikötő hajóval
érkezett Káma szigetére, látta, hogy ez a hely az, ahol megmaradhat. Ide nem jő
utána semmi és itt nincsen semmi, ami szegény szívét az emlékeztetés csak egy
kipattanó szikrájával is fölgyújthassa. Még a róna síkja, a hegyek oromvonala
is egészen más volt, mint az otthoniaké, más a fű zöldje, más a fák formája,
mások az állatok és a madarak, más, mint az otthoni házaké, a furcsa kunyhók képe.
A nyelv zengése, az ételek és az italok íze, minden más, a só-párás és növények
sajátos illatával vegyült levegő, sőt — igen — más volt az ég színe is és a csillagok
sereglésének rajza és fényük remegése. Az ember körülnézett a szörnyűségesen
tökéletes, a minden enyhülés nélkül való idegenségben és a szíve dobbanásának
olyan volt a hangja, mint amikor a koporsóra ráteszik a födelet és erre a
hangra azt válaszolta magának :
— Itthon
vagyok.
A hajón megvásárolta magának azt, amire
tudta, hogy szüksége lesz, és ezzel bevonult a szigetre, amelyen sokkal kevesebben
laktak, mint ahányan fértek volna. Barna bőrű őslakók, szelíd, igen jóindulatú
és igen kíváncsi emberek, a szemük, még az öregeké is oly nyílt és oly bámész
tekintetű, mint a gyermeké. és néhány betelepült csupa férfi, a lelkében
alkalmasint olyanforma, mint a mi emberünk. Mert ezek vonultak legbeljebb a
sziget mélyébe, nyilván, hogy minél messzebb legyenek a világtól, amelyet
elhagytak.
Még a hajóhoz se jöttek ki, hanem a
bennszülöttekkel küldöttek oda a gabonát és gyümölcsöt, amit termeltek, az állatbőröket,
hogy eladják a kalmároknak és vásároljanak tőlük, amire szükségük van. Ezek a
betelepültek bizonyára szintén igen békés és összeférő életet élhettek, hogy az
őslakók így szolgálatukra álltak és hogy meleg szemmel nézték azt is, aki most
hozzájuk érkezett.
Az ember kihasított magának egy darab
földet a gazdátlan, szűz területből és nekilátott, hogy építsen magának olyan
kunyhót, amilyenben a többiek laktak. És a többiek, a gyerekszemű barna emberek
odamentek a munkájához, anélkül, hogy hívta volna és segítettek neki, anélkül,
hogy kérte volna őket. És az ember érezte, hogy a lelke fölenged, és erős
áradással indul meg benne egy vágy, hogy akik így bánnak vele, hozzájuk
tartozzék, az ő életükbe temetkezzék. És mire otthonát, birtokát megalakította,
berendezte, már a nyelvükön beszélt velük, amit könnyű volt megtanulnia, mert a
kicsi, szegény nyelv nem volt gazdagabb a madarakénál és nem volt több szava,
mint ahány kaláris szem egy füzérben van egy leányka nyakán. De Káma szigetén
az embereknek semmi szükségük se volt rá, hogy maguknak többet csináljanak. Se
azoknak, akik itt születtek, se azoknak, akik idejöttek.
Ez utóbbiak összesen talán harmincan
voltak. Csupa magányos és hallgatag ember. Ki honnan jött, mely fajtából
szakadt ki, mi nyelven beszélt azelőtt, micsoda fájdalom, csapás, bűn, bukás
vagy keserűség űzte ide, soha egyik se mondotta, egyik se kérdezte. Nyilván
nagy iskolát járt mindenik abban, hogy se közlékeny, se kíváncsi ne legyen. Ez
elég közel hozta őket arra, hogy megértő szemmel nézzenek egymásra és a
szigeten bőven fértek, elég messze maradhattak egymástól, hogy senki a másiknak
útjában ne legyen.
— Itt jó, — mondotta magában a mi
emberünk. Itt majdnem olyan jó, mintha nem is élnék. Itt nincs múlt, a mit
gyászolni és nincs jelen, a miben szenvedni és nincs jövő, a min kétségbeesni
kell. Itt nyugalom van a földön és nyugalom vár a földben. Innen soha se fogok
elmenni és bár mindig itt lettem volna.
Nagy és meleg hálát érzett oly igen
sokat szenvedett szegény szívében, a szeme szeretettel nézett a társaira és
valóban soha eszébe se jutott, hogy elmenjen innen. Művelte földjét, a mely jól
termett, ápolta fáit, a melyek gazdagon hozták a gyümölcsöt és gondozta
jószágait, a melyek szépen gyarapodtak és sohase számlálta meg az aranyait, a
mit a hajóval érkező kalmároktól kapott. Pedig már nagyon sok volt neki: mert a
hajó húszszor kötött ki, mióta a szigeten volt és a bőrzsák, amibe a termése
árát rakta, mind duzzadtabb lett. De minek tartsa számon: mennyi van benne?
Csak heverjen ott a kunyhó sarkában.
Történt aztán egyszer, az esős
időszak közeledte táján, hogy a lég elemei borzalmas viaskodásra keltek a
vízzel. Az orkán ki akarta söpörni a tengert a maga ősi birodalmából és oly
rohamot intézett ellene, amilyet még tán soha. A szél lovasai irtózatos
rohamokban egyszerre száz irányból is belenyargaltak a tenger mélyébe, hogy
kiforgassák, a levegőbe vessék. A tenger vadul és kétségbeesetten védekezett.
Dühösen csapkodott a magasba millió hullámkarjával és hányta, vetette magát,
hogy ledobja megszaggatott testéről konok támadóit. A vihar sivított és
fütyült, a tenger hol harsogva mennydörgött és tajtékozva sziszegett az
indulattól, hol sírt és nyögött a kegyetlen korbácsolás fájdalmában. És a harcnak
nem akart vége lenni. Egyik nap és egyik éjszaka a másik után múlt és a csata
csökkenetlen vadsággal még mindig tartott. Öt nap. Tíz nap. Húsz nap. És az
elemek csatája még mindig nem tudott elcsöndesedni.
A sziget nem érezte a harcot. Ezt hegyek
vették körül minden felől és lent a völgyben alig mozogtak a fák. Csak odafönt
a magasságban hallatszott a szél csatába rohanó vagy onnan elnyargaló
csapatának dübörgése. Az emberek azonban a sziklák és fokok védelme alatt mindig
kint voltak a part közelében. Mert az ellenség folyton pusztította a tengerre
bízott értékeket: törte, zúzta a hajókat. Néha csontokig ható bugás, fütty vagy
ágyúdörej hallatszott a hullámhegyek mögül, haldokló hajók utolsó
sikoltása. Ezért voltak künn a parton a
jó emberek: hátha élőt dob ki a hullám, akin még segíteni lehet.
De csak roncsok, deszkadarabok,
póznák csapódtak ki. Ember se élve, se halva egy se. Elesettjeit elvitte
magával a harcoló tenger.
Csak a
huszonkettedik napon . . .
Akkor történt, hogy a vihar egyszerre
föladta a harcot és egy pillanat alatt elmenekült úgy, mintha soha nem is lett
volna. Hirtelen csönd lett és a diadalmas tenger mosolya tündöklő napfényben
ragyogta át a végtelenséget. Boldog volt, de oly szörnyen fáradt, hogy képtelen
a legkisebb mozdulásra.
És akkor látták a szigetnek a partra
sereglett lakói, hogy alig pár lépésnyire egy kis teknőcskében egy gyermek
fekszik a mozdulatlan víz hátán mozdulatlanul. Egy pillanat múlva a gyermek már
a parton volt és az asszonyok, könnyel a szemükben, dörzsölgették, melengették
alélt tagocskáit és néhány pere: mind hangosan nevettek a boldog örömtől, mert
a gyermek, másfél vagy két éves, nagy fekete szemű fiúcska már sírt. Sírt, tehát élt.
És mind ott álltak körülötte, szerető
kíváncsisággal a bennszülöttek, de égő szemmel és égő szívvel és ijedt
reménységgel és reménykedő aggodalommal azok, akik odakintről, a világból jöttek
ide és így lesték a gyermek szavát. A gyermek pedig körülnézett és keservesen
sírt és ezt a szót mondotta:
— Anyuka.. . Anyuka.. .
Hogy kit keres, szólít, hív, az arcocskáját
könnyekben fürösztvén, kitalálni nem volt nehéz. De érteni a szavát csak egy
értette. A mi emberünk, aki egy névtelen rémület dermedtségével állt egy
pillanatig, azután lassú, tétova, szinte tántorgó léptekkel odament a
gyermekhez, kivette az asszonyok karjából, a maga keblére ölelte és szavakat
mondott neki, amelyek értelmét csak ő tudta, meg a gyermek, mert ez nem sirt
többé, megnyugodott és kis karját a nyaka köré fonta.
— Én elviszem őt magamhoz. A gyermek
nálam marad, — mondotta a férfi és bár az asszonyok közt sok volt, akinek sóvár
tekintete magához kívánta volna a kis jövevényt, senki se ellenkezett. Mert
mindenki érezte, hogy a legerősebb jog az övé. Aki a szavát értette.
És hagyták, hogy vigye a kicsikét a
maga házába és míg ki irigyen, ki szomorúan, de mind meleg szemmel nézett utána,
a mi emberünk halkan suttogta:
— Milyen rossz vagy, hogy idejöttél! Minek tetted ezt velem
te kis emberke te?
Minek hoztál nekem nagyobb vihart a
lelkemre, mint amelyik téged idehozott? Nagyon haragszom rád! Nagyon.
És odaszorította a gyermeket zakatoló
szívéhez és némán könnyezett. És hazaérvén, megetette, lefektette, azután
odaült a kis alvó mellé és ült némán, órák hosszat mellette és ez volt szívének
határozása:
— Nem bosszulom meg a rosszat, amit velem tettél, te kis
ember. A boldogságnak nevellek szegény kicsi árva. Itt fogsz élni és soha se
tudod meg, mely szerencsétlen földről menekült veled az, aki már odalent pihen
a tenger fenekén. Nyelved a boldog sziget népének nyelve lesz és életed az ő
boldog, békés életük. Így lesz!
Miért, hogy mégis épen ellenkezően
cselekedett?
Miért, hogy mégis, amire a gyermeket,
akit soha többé egy percre magától el nem eresztett, amire a gyermeket
tanította, nem a boldog sziget lakóinak nyelve volt, hanem egy másik, amelynek
minden kimondott szavával a legmaróbb fájdalomnak égő lávája öntötte el a szívét?
Miért, hogy mégis csak erre tudta
tanítani, mert ahányszor egy más nyelv szavát mondotta volna neki, az a
borzasztó érzése támadt, hogy lop. A gazdagnak lop a szegénytől és gyermeket
lop az anyjától.
Miért mondotta el a tudatlan
kisdednek, hogy nekik majd el kell innen menniük, hogy nemsokára majd utazni
fognak el… messzire . . . haza . . . Miért?
És miért, hogy mikor a hajó megérkezett Káma szigetére, a mi
emberünk sorra járta a házakat és elbúcsúzott mindenkitől és összeszedte, amije
volt és a gyermekkel együtt a hajóra szállt és ment, pedig ott lennie oly jó
volt és repülni szeretett volna, pedig a szíve tele volt szomorú félelemmel és
ahányszor a gyermekre nézett, a lelke reszketett és magában ezt tördelte :
— Szegény kis ártatlan, bocsásd meg
nekem mindazt, ami ránk vár, de másképp nem tudtam neki . . .
Akiket érdekel, azoknak megmondhatom,
hogy mikor megérkeztek oda, ahová indultak: a hazájuk már élt és a nemzetük már
szabad volt megint.
SZÖLLŐSI ZSIGMOND
KÉT ASSZONY. Elbeszélés. 1914. 30. 590.
Délután félötkor a levegő egyszerre megmozdult és a
tikkasztó, sűrű hőséget, amely egész nap szinte ellenségesen nehezedett a
fürdőre, friss és energikus szél zilálta széjjel. A lombok mintha béklyóból
szabadultak volna ki, vidám hullámzásnak eredtek, a csipkefüggönyök
meglendültek a szálló ablakában. Szilágyi Viktorné majdnem fölkiáltott
örömében. A hajnaltól délig tartó utazás meg a rettenetes forróság nagyon
elgyötörte; epedve vágyott egy kis friss levegőre. Az asszonyok nagyon tudnak
sietni, mikor semmi se sürgeti és senki se várja őket. Tíz perez múlva Magda,
ragyogó fehérben, kilépett a hotel kapuján és hosszú kortyokban, kéjesen szítva
a virágillatos levegőt, megindult a park felé, tölgyerdővel borított hegyek
között. A középen a három nagy szálló, a színes erkélyekkel, loggiákkal,
fehér-piros csíkos vászonernyőkkel.
Gyönyörű ez a fürdő! Áthaladt a
virágos kerten és a sárga fövennyel behintett úton befordult a fák közé.
De nem tett tíz lépést, mikor
hirtelen úgy állt meg, mintha mellbe vágták volna. Egy asszony állt az ösvény
közepén, szintén fehér ruhában, olyan tartással, mint aki vár valakit és
mosolyogva nézett az érkezőre. Mosolyogva és némán egy pillanatig: de mikor
látta, hogy az szinte megdermed a meglepetéstől, elnevette magát és a kezét
előre nyújtva sietett hozzá:
— No de Manyi, csak nem ijedtél meg
tőlem?
Magda asszony nem tudott egy szót
kiejteni a száján. Olyan éktelen zavarban volt, hogy a másiknak önkéntelenül
egy kis szánalom vegyült a derűs kedvébe. Segítségére sietett a megriadt
asszonykának:
— Különben nem csodálom a
meglepődésedet. Előre gondolhattam, sőt gondoltam is. Ha nekem olyan váratlan
lett volna ez a találkozás, mint neked, valószínűleg én is megzavarodtam volna
egy kicsit. Magda erre a szóra riadtan
és gyanakodva nézett az asszony arcába.
Ez rögtön kitalálta: mit jelent ez a tekintet, mert megint elnevette magát és
egy tiltakozó mozdulatot téve a kezével, sietve mondta:
—Tiszta véletlenség, hogy én is itt
vagyok. A doktor ajánlotta. De én láttalak délben, mikor megérkeztél. És mert
azt is láttam, hogy egyedül jöttél, volt eszemben, hogy bekopogtatok hozzád, Ezen
a helyen, ha már így összehozott a véletlen, úgyis okvetlenül össze kell
találkoznunk és élénken sejtettem, hogy jobb, ha az első találkozásunk négy
szem között történik
Magda asszony
piros lett, mint a rózsa.
— No, de kérlek. Oh, dehogy, Ágnes.
Ez a tiltakozás egészen ösztönös volt. Az asszonyka nemcsak hogy maga se hitte,
de jóformán nem is tudta: mit mond. A meglepetés. és zavar köde még mindig nem
szakadt föl egészen a gondolatáról.
Én magamról Ítéltem, mikor azt
hittem, hogy meg fog zavarni ez a váratlan találkozás. Ez a mi helyzetünkben —
és itt különös mosoly villant meg az ajkán, — nagyon is természetes. És ezért
gondoltam, hogy jó lesz, ha így kettesben tisztába jövünk egymással . . .
— Nem tagadom: én most vártalak. Azt
se bánom: ha úgy mondom, hogy lestem rád. Az volt az érzésem, hogy okvetetlenül
beszélnünk kell egymással és meg kell akadályoznom, hogy te más érzéssel
gondolj rám azért, mert tizenegy hónappal előbb még én voltam a felesége a te
uradnak, mint a milyennel én gondolok reád, mert most már te vagy a felesége az
én volt uramnak.
A szőke asszony, maga se tudta
világosan, miért, egész testében végigremegett ettől a furcsa, igen tömör
mondattól és ijedten kapta föl a fejét. A másik erre még jobban magához
szorította a karját, mintha attól tartana, hogy elmenekül.
— Ez a valóság, amit nem érdemes,
mert hasztalan lenne, cifrábban megállapítani. Ez történt és két asszonynak, akik
között ilyesmi történt, okvetetlenül kell, hogy valamilyen érzése legyen
egymáshoz.
Sokat kellett, hogy gondolj rám és ez a rám gondolás
semmi esetre se lehetett közömbös és semmi esetre se lehetett, ezt esküvel se
tagadhatod.
A szőke asszony most először nézett a
társnője arcába. Meglepett és kíváncsi tekintettel. Tompán mondotta:
— Én? Én?
A másik
nyugodtan felelt.
— Te. Megijedtél, amikor megláttál.
Tehát az az érzésed, hogy vétettél nekem valamit. Nagyon megijedtél. Tehát az az
érzésed, hogy nagyot vétettél. Vagy legalább is az, hogy bizonyára nagyon
neheztelek rád.
A szőke asszonyon olyan izgalom vett
erőt, hogy nem tudott tovább menni. Megállt és vele a másik is, aki most
eleresztette a karját, eléje állt és nyugalommal mondta:
— Épen erről akarlak megnyugtatni.
Egy csöppet se haragszom rád azért, mert elszeretted az uramat.
Ez sikerült kígyómarás volt. A szőke
asszony hátratántorodott. Az arca sápadt lett, mint a halál és a szája
eltorzult. Mintha éleset akart volna sikoltani, de csak rekedt suttogás jött ki
az ajkán. Inkább lihegte, mint mondta:
— Nem igaz. Ez nem igaz. Ez hazugság.
A másiknak csak a szempillája
remegett egy másodpercig, de már a hangja csupa nyugodt és fölényesen
engesztelő biztosság volt, mikor megszólalt:
— Jó. Hát akkor bocsáss meg, hogy
rosszul mondottam. Nagyon rosszul mondottam. Mert épen az ellenkezőjéről
akartalak meggyőzni. Vagy megnyugtatni...
— Hát miről? Miről?
A kérdés idegesen, keményen, sürgetőn
hangzott. Az elvált asszony sietve felelt rá:
— Arról, hogy csakugyan nem így van a
dolog. Tudom, hogy nem így van. És régen tudom. Tudtam már akkor, a mikor te
magad is remegve és szenvedve takargattad és kétségbeesetten tagadtad saját
magad előtt. Nagyon is meghitt barátnők
voltunk és nagyon is sokat volt alkalmam a szívedben olvasni, hogy ezt meg ne
lássam vagy, meg ne érezzem. Szeretted, régen szeretted! Ne szólj semmit. A
homlokod piros, mint a vér. Tagadod?
A szemébe nézett a
másiknak és ez nem bírta el a tekintetét. Égett és remegett minden
porcikája a félelem, a szégyen és valami igen nehezen megmozduló fölháborodás
kínjától. Képtelen volt egy szót is kimondani. Ziháló mellére szorította a
kezét és a földet nézte. A másik pedig várt, némán, szinte kéjes türelemmel
addig, míg végre a szőke mégis csak megszólalt remegő, az elfojtott könnyektől
tikkadt hangon:
— Hát mondd, mondd kérlek! Mit akarsz
tőlem?
Kissé
elcsodálkozott hangon felelt:
— Hiszen azzal kezdtem, hogy mit
akarok! Meg akarlak nyugtatni és föl akarlak világosítani. Hogy tudom, hogy amit
tudtam, az a szíved legféltettebb titka volt és legkevésbé az sejtette, akinek
ez a titok szólt. Tudom, hogy inkább meghaltál volna, semhogy ezt a fájdalmas
titkodat eláruld. Ezt nagyon jól tudtam.
A szőke asszony erre a kijelentésre
csodálkozva emelte föl a fejét. Most már tudott a szemébe nézni a társnőjének.
És tudott szólni is. Tompán kérdezte:
—- Hát akkor,
hát akkor miért?
A másik egy pillanatig késett a
felelettel. Mintha habozott volna. Azután egyszerre kiegyenesedett, sőt
megnyúlt és mintha még egy fejjel magasabbra nőtt volna, mikor minden szót
külön ejtve, valami olyan hangsúlyozással, amely hasonlított a gépfegyver kattogásához,
válaszolt:
— Mert én nem bírom a magaménak
elviselni azt, amiről tudom, hogy valaki más nagyon vágyódik rá. Nem bírom . .
. Értsd meg . . . Nem bírom . . . Nem kívánom . . . Nem kell többé . . . Értsd
meg ... Én irtózom még a lehetőségétől is annak, hogy harcolnom, vetélkednem,
csatáznom kelljen azért, ami az enyém... Ezért hagytam ott. Ezért küldtem
hozzád. Értsd meg! . . Én küldtem
hozzád! Én! ... Én adtam neked ... Nekem köszönheted! . . . Értsd meg! . .
Szilaj és lángoló volt a hangja.
Indulattól és gőgtől villogó. Egy pillanatra elfulladt az izgalomtól, azután
még élesebb hangon mondta:
— Erről akartalak fölvilágosítani.
Percekig állottak egymással szemben némán és mozdulatlanul. A szőke asszony
lehunyva tartotta a szemét, de az arcvonásai egyszerre megváltoztak. Már nem
volt se piros, se sápadt és az ajka mintha — mosolyt rejtegetett volna. Látni
lehetett, hogy egyszerre egy biztos, sőt derűs nyugalom forrása fakadt föl a
lelkében, amely lassanként elönti az arcát. Kinyitotta a szemét és nyílt,
hűvös, bátor tekintettel nézett a társnőjére. És száraz, nyugodt, fölényes volt
a hangja is, mikor megszólalt:
— Jó. Hát — köszönöm. Tudomásul
veszem. Megértettelek.
Nem volt a szavában se tűz, se
villám, még attól is tartózkodott, hogy gúnyos vagy szánakozó legyen és a barna
asszonyt mégis mintha szívén lőtték volna. Mindenre számított, csak erre nem és
minden, ami benne szilárdság, fölény, keménység volt, egyszerre a mélységbe zuhant
e néhány száraz, nyugodt és biztos szótól. Hirtelen forró köd vette körül,
amelyben fuldoklott, és amelyből riadt kétségbeeséssel igyekezett kimenekülni.
Egy diadalszekér vastag porfelhője, amely kegyetlen száguldásban robogott át
rajta virágos arany kerekeivel, mikor eléje állt, csak azért, hogy egy gőgös
tekintet felhőjét vesse rá legalább egy pillanatra . .
. . . Mikor a köd legalább annyira
eloszlott, hogy megint látni tudott... a másik már nem volt sehol. Eltűnt. Az
asszony még egy pár percig mozdulatlanul állt. Egyszerre nehéz és forró könnycseppek
gördültek halálsápadt arcára. Halálosan fáradt, vánszorgó léptekkel indult meg
visszafelé. A hotel hátulsó kapuján surrant föl a szobájába, és amint fölért,
lázas mohósággal kezdett csomagolni.
Szőllősi Zsigmond
TERRORISTÁK. 1919. 32. 373.
A két keze szorosan egymásra
lakatolva, a bilincsen mintegy méternyi hosszú vaslánc, amelynek a végét egy
börtönőr fogja és még egy másik fegyőr szuronyos puskával a kezében: a vádlottak
padján és így lép a bírói emelvény elé, mikor rajta a kihallgatás sora. E
súlyos külsőségek nálunk szokatlanok. Olaszországban a főbenjáró bűnnel vádolt
terhelt vasrácsos ketrecben áll bírái előtt. Minálunk még az is új, hogy
bilincs van a kezén, a végső számonkérés termében. De ezek a legények
hozzászoktak a széles külsőségekhez még akkor, amikor nem vádlottak voltak,
hanem bírák és hóhérok egy személyben. Bőrruha fénylett rajtuk, a vállukon
puska, az övükben kézigránát, revolver az oldalukon.
-- -- --
A pesti polgár a tájékát is kerülte a
város közepébe plántált haramiavárnak, a másik oldalra tért át, ha az útja erre
parancsolta. Elszorult szívvel gondolt azokra, akiket a bőrkabátos
hóhérlegények a palota kapuján becipeltek. A vér, a halálos kín és a halálos
rémület verejtékének sűrű párája ködlött a palota körül.
--- ---
---
A bandafőnök Cserny vallomásából
tudjuk, hogyan rekrutálódott a proletárdiktatúrának ez a legförtelmesebb és
leggyűlöletesebb intézménye. Nem fanatikusokból, akiket egy eszmének a tébolyig
rajongása ragadott és sodort ebbe a légióba. Nem is minden más életlehetőség
számkivetettjei, akik itt keserű bosszúvágyuk kielégítésének módját keresték.
Sőt nem is ama gyűlöletre, de bizonyos fokú szánalomra is méltó szerencsétlenek,
akiket egy leküzdhetetlen, tragikus ösztön kényszerít a bűnre, és akiket egyik
börtön fenekéről a másikra hurcol megmételyezett életük, míg végre a hóhér
kezére kerülnek.
--- ---
---
Ezek egészen közönséges, gyáva gazemberek. Mindenesetre terheltek
annyiban, hogy a gonoszság, a kegyetlenség, a gyilkolás hajlama megvan
bennük. De ez a terheltség nem elemi és ellenállhatatlan erejű. Mikor a fekete
bandába beállnak, csaknem valamennyi büntetlen előéletű. Ez döntő
fontosságú adat lelki bérendezésük megítélésénél. Mert nyilván mutatja, hogy
mindaddig, amíg az intézményes jogrend megtorló ereje ép és teljes, a
legnagyobb mértékben tudnak uralkodni a gonoszságra való hajlamukon. Arról a
leküzdhetetlen lelki kényszerről tehát, amely az ördög karjában született
gonosztevő irtózatos átka és tragikuma, itt nincsen szó. Ezeknek, ha nem is az
erkölcsi ereje, de a gyávasága elég arra, hogy őket a bűntől
visszatartsa mindaddig, a míg a bűn rizikóval jár, a megtorlás lehetősége
fenyeget. De kitör a hajlam és a legvadabb tombolásban éli ki magát abban a
pillanatban, amint a gyávaság lefogó ereje elvész, amint a megtorlás minden
veszedelme nélkül gyilkolhat és kegyetlenkedhetik.
Cserny József elmondta, hogy a
fölvétel előtt a legerősebb próbára tették a jelentkezők idegeit. A legélénkebb
színekkel festették le nekik, micsoda munkára kell vállalkozniuk. Nem
valószínűtlen, — hiszen mód és alkalom bőven volt rá, — hogy egy kis
szemléltető oktatás látványosságában is részesítették őket. És mégis boldogan
vállalkozott valamennyi. Egy se fordult vissza riadtan a pokoli rémségek ez
átkozott küszöbétől. Boldogtalan csak az volt, akit a vezér nem vett föl a
bandába, egyrészt azért, mert rengeteg volt a pályázó, másrészt meg
azért, mert a tömegben nagyon sok az olyan, aki nyilvánvalóan a fronton való szolgálat
elől akart a Batthyány palota vagy a Parlament pincéibe menekülni.
Borzalmak a harctéren is vannak. A
gránát is irgalmatlanul bánik szerencsétlen áldozatával! Jajgatás, hörgés és halál
a csatatéren kínálja izgalmait a beteg érzékeknek. De ezek a beteg érzékű
legények ennek az izgalomnak az „élvezetére" mégse vágytak. Sőt kerülték
és menekülni igyekeztek tőle. Egyszerűen, mert a marcangoló, gyilkos szerszám
őket is téphette volna. Már pedig amilyen vad kéjjel tudtak kínozni, ölni,
halálhörgést hallgatni, olyan gyáván és remegve húzódtak el onnan, ahol ők
lehettek volna az áldozatok,
-- -- -- ---
A tanulság is generális. Az, hogy
vannak emberek, akik kéjjel merülnének bele a legirtózatosabb és a
legförtelmesebb bűnök véres iszapjába, akik gyönyörűséggel szemlélnék és
követnék el a legirtózatosabb kegyetlenségeket, ha biztosak benne, hogy ezt
büntetlenül tehetik. Tigrist és hiénát hordanák magukban és e vadállatok egyedüli
ketrece a megtorlástól való félelem. És vannak ilyen emberek á társadalom
minden rétegében. Analfabéták és iskolázottak, mezítlábasak és jól öltözöttek,
csavargók és olyanok, akik pontosan végzik munkájukat a műhelyben vagy az
irodában. Ez a tanulság, fájdalom nem olyan új, hogy meglepő lehessen. Amit
diktál, ez pedig az, hogy: meg kell erősíteni, igen szilárdan kell építeni a
ketreceket.
Nyugat 1908. 2.
Szőllősi Zsigmond
jó nevű elbeszélő, aki egy szépszámú közönség ízlését szolgálja ki. Tudjuk
róla, hogy nem számításból, népszerűség hajhászásból mondott le elbeszéléseiben
a finomabb irodalmi eszközökről, hanem mert talentuma arra a közönségre utalta,
melynél az irodalom a kerek és értelmes történettel körülbelül be is fejeződik.
Amit filiszterízlés és nyárspolgári képzelet csak kívánhat és kívánni szokott:
az mind megvan Szőllősi elbeszéléseiben. Alaposan. Egy ilyen Szőllősi
elbeszélésből mindent megtud az ember az alfától az ómegáig, megoldatlan benne
semmi sem marad. Minden elbeszélése egy önmagába visszatérő görbe vonal. És
érdekesek a dolgai. Rendszerint olyan történetek ezek, amilyenekről ha
polgártársaságban esik szó, azt szokták mondani: "ez olyan mint egy regény,
ezt egy író megírhatná". Vagy azt: "ha ilyet regényben olvas az
ember, el sem hiszi."
*
Szúk Géza.
DALNY. 1904. 26, 436.
A
kincsui győzelem után a japánok az oroszok keleti kereskedelmi kikötőjét,
Dalnyt is elfoglalták. Nem lesz talán érdektelen ez alkalommal a sokat
emlegetett városról megemlékezni, mivel a magyar iparnak is volt része annak
megépítésénél.
Dalny
az úgynevezett szibériai vasút
végpontja, négy évvel ezelőtt igénytelen falu volt; szemben fekszik Talienvan
khinai várossal, amelyet az oroszok megerősítettek. Fort-Artur északnyugatra van
tőle. Naponként közlekedő hajójáratokat tart fönn Csilüval és Shanghai-jal,
valamint a koreai kikötőkkel. Sanghaival hetenként kétszer a Mandzsúria és
Mongólia gyors gőzösök tartották fenn a forgalmat. Ezek a fényesen berendezett
hajók a Trieszti Stabilimento Tecnico-ban épültek, s a szibériai vasút
tulajdona voltak.
A városból, mely hegyekkel van
övezve, a vasútnak egy szárnyvonala Port-Arturba vezet. Dalny gomba módjára
nőtt ki a földből. Annak idején az oroszok Vlagyivosztokot akarták a vasút
végpontjáns-k megtenni, azonban csakhamar kiderült, hogy ott télen a tenger
befagy és a hajóközlekedés lehetetlen; ezért a legnagyobb sietséggel igyekeztek
Dalnyt kiépíteni, hogy a vasút megnyitásával használható kikötő álljon
rendelkezésre. És ez sikerült is az oroszoknak.
A kínai népet kitelepítették, egy
egész új várost építettek számukra, a régi halászkunyhókat pedig lerombolták ós
helyükbe teljesen modern várost emeltek: a mostani Dalnyt. Dalny fölépítése
által Vlagyivosztok teljesen elvesztette fontosságát, legjobb bizonyítéka ennek
az, hogy a kereskedelem, a mely ott rövid idő alatt felvirágzott, most teljesen
pang, sőt meg is szűnt, a letelepedett idegen kereskedők panaszkodnak is e
miatt sokat.
Dalny szabad kikötő, bármily árut
vámmentesen lehet bevinni és raktározni. Csak ha Mandzsúriából átviszik
Oroszországba, akkor vámolják el Mandzsúria határállomásán. Ezzel az
intézkedéssel az oroszok úgy látszik maguk is elismerték, hogy Mandzsúria csak
megszállott tartomány.
Az európai városrészt leszámítva,
Dalnyban megvan ott minden ami Kínát jellemzi: a piszok, a bűz.
Érdekes, hogy az építő fővállalkozó
egy kínai ember, ki az összes nagy építkezéseket elvállalta, ós ezer meg ezer
kínait foglalkoztat. Ő maga a kínai városrészben egy szerény házban lakik,
azonban európai fogatot tart és az összes orosz hatóságokkal a lehető legjobb
viszonyban van. Ugyancsak ő volt, a ki saját pénzén egy egészen európai
modorban tervezett elektromosan világított kínai színházat épített több ezer
embert befogadó képességgel. Akármerre jár az ember Dalnyban, mindenütt khinai
cselédeket, kiszolgálást talál. A legnagyobb része ezeknek azonban Shanghaiból
való, a helyi nép nem alkalmas erre, inkább munkásnak megy vagy halászik.
Az utcákon a kínai «riksa» és az
orosz egyfogatú járja vegyesen és drágán. A lakás és élelem méregdrága, de nem
csoda, mindent messziről hoznak ide.
Az európaiak között sok a német, ezek
különben a keletet most nagyon ellepik és a mi ifjainknak tényleg nem ártana
tőlük vállalkozó kedvet és kitartást tanulni.
Van Dalnyban egy európai modern
berendezésű kórház is.
A katonaság elhelyezésére épültek
ugyan kaszárnyák, az azonban mind kevés, úgy, hogy az oda rendelt kozák ezredek
legnagyobb része sátortáborban tanyázott.
Társas élet alig van, a különféle
nemzetiségű, hivatású emberek nem igen jönnek össze. Van ugyan egy úgynevezett
j akt-klub, de oda a Dalnyban élők közül kevesen járnak, oka ennek az, hogy az
európai népesség-legnagyobb része hivatalnok és katona, a ki fizetéséből ól.
Az idegen ha Dalnyba érkezik,
igyekszik onnan azonnal tovább utazni, természeti szépségek nem tartják vissza,
mivel a hegyek kopárak. Nyáron a hőség tropikus ós folyton párával telt,
járvány van elég.
Egy kellemessége mégis van Dalnynak,
hogy tizennégy napi vasúti utazás után elhagyott és vad vidékeken az utazó
megint európai környezetben érzi magát. Az utczák szélesek, fákkal vannak
beültetve, a házak villaszerűén épültek kertekkel körülvéve. Ha az ember ott
sétál, azt hiszi, hogy a mi külső Andrássy-utunkon jár. A rendezés és építkezés
rengeteg összegeket nyelt el, és érdekes az, hogy az építő főmérnök Szacharoff
— egy személyben polgári kormányzó is volt s olyan palotában lakott, mint
egy kis király.
Az építkezés oroszlán részét a
rakpart, mólók, raktárak, hajójavító műhely és a két nagy dokk, valamint a
villamos központi telep tették ki. És pedig a villamos telepet, mint
fő-szállító a budapesti Ganz-gyár rendezte be. Hozzájárultak még a villamos telep
építéséhez a Láng és Sehillok-gyárak; a Láng-gyár a gőzgépeket, a Schlick-gyár
pedig a dokk-szivattyúkat szállította. Az összes szivattyúkat mind villamos erő
hajtja s a nehéz feladatot hazai mérnökeink fényesen oldották meg. Ezen nagy
munkálatokra nyilvános pályázat volt hirdetve, melyen az összes nagy világcégek
részt vettek s az eredmény az lett, hogy a nagyszerű vállalattal a magyar
cégeket bízták meg, nem kis dicsőségére honi iparunknak.
A telep már két év óta működik és az
eredmény a magyar ipar kiválóságát hirdeti a távol Keleten. Érdekes az is, hogy
a telep üzemvezetője is magyar ember, Sisovich úr.
Dalny utcái villamos ívlámpákkal
vannak világítva és este az egész város olyan fényben úszik, mintha a nyugat
valamely nagy városában volnánk.
Hogy ez a pompás berendezés nem
jutott-e a kikötő sorsára, nem robbantották-e fel az oroszok kivonulásuk
alkalmával, arról eddig nincs biztos tudomásunk.
A lapoknak azon híresztelése, hogy
Port-Artur erődéi Dalnyból kapták a fényszórók számára a villamos áramot, nem
áll, mivel minden erődnek külön villamos telepe van, a melyek egymástól
függetlenül működhetnek.
Dalnynak egyelőre csak képzelt értéke
volt, mivel a mit az oroszok óhajtottak: hogy kereskedelmi központ és kikötő
legyen, — nem valósult meg, az idegen hajók csak ritkán keresték fel; idővel
talán lett volna belőle valami. Nagy baj volt kivált az, hogy éjszaki szél
mellett a hajók nem juthattak be a kikötőbe, mivel a hullámokat ilyen esetben
kifelé a sík tengerre hajtotta a szól és a szirtes partok mellett a hajózás
veszélyes volt.
Mindazáltal Dalny bevétele érzékenyen érintheti az oroszokat,
mivel sok reményt és beleölt milliókat vesztettek általa. Minket. magyarokat
pedig szomorúsággal tölthet el, hogy a magyar iparnak nehéz munka árán elért
eredményét a távol keleten oly rövid idő alatt a végzet talán teljesen
eltörülte a föld színéről.
Szúk Géza
A JAPÁNOKRÓL. 1905, 36. 37. 574, 589.
— Egy magyar
utazó megfigyelései. —
Mielőtt az orosz-japán háború kitört,
a nagyközönség jó része csak az itt-ott elvétve elébe került apró műipari
tárgyakból ismerte Japánt. Mióta úgy a tengeren, mint a szárazon meglepő
eredménnyel küzdött meg a hatalmas orosszal, még azok is érdeklődnek iránta, akik
eddig nem sokat törődtek vele. Közvetlenül a háború kitörése előtt tartózkodtam
Japánban és így most mint szemtanú mondhatok el egyet-mást.
Nagasakiban láttam meg először Japánt. Annyi szépet,
hallottam róla, hogy mikor a Nagasakihoz vezető szűk tengerszoroshoz értünk,
kíváncsi lettem, milyen is lesz ez az ország? A tengertől Nagasakiig vezető út
hosszú. Másfél óráig tart, míg a hajó lassan beevez, jobbról-balról magas,
kámforfákkal benőtt, zöld pázsittal borított hegyek, majd hófehér vitorlás
hajók látszanak; a víz zöld és tiszta, mint a kristály.
Nagasaki hirtelen tűnik fel előttünk,
a csalódás érzése vesz erőt az emberen: füstölgő gyárkéményeket, műhelyeket látunk
és európai házakat. S minden, az európai hajók által látogatott japán város
ilyen.
Nagasakiba érkező hajók szenet
vesznek, a szenet pedig leányok rakják be. A nagy hajó mellé odaállítanak
négy-öt szénnel megrakott uszályhajót, aztán a gőzös oldalán állványt építenek
és az uszályhajókból — egy létraforma szerkezetre állva — kis japán leányok
adogatják kézről kézre a szénnel telt kosarat.
Az első benyomás, melyet az ember
Japánban nyer, a lehető legkedvezőbb, a természet, hegyek, völgyek, víz, ég,
mind olyan, mintha művészkezek rakták volna egymás mellé. A nők pedig, noha a
mi ízlésünktől elütök, apró baba-szerűek, mégis tetszenek.
A tisztaság rendkívüli. A japán
télen-nyáron folyton fürdik. A nagy városokban nyilvános fürdők vannak,
Tokióban körülbelül nyolcszáz fürdő található. A vizet rendesen 40-45° C-ra melegítik,
ami már oly magas hőmérséklet, hogy európai nem bírná ki. A legnagyobb hőségben
is ily meleg vízben fürdenek.
A japán városok nagyon kiterjedtek, a
házak földszintesek; vannak ugyan emeletes házak is, de ritkábban. A házak
alacsonyak, fából épülnek, mivel a földrengés gyakori, sőt a gyenge rezgések
állandóak. A tetők fantasztikus formákban kiképzettek s nehéz cserepekkel vannak
födve, de vannak vidékek, ahol rizsszalmával fedett házakat építenek.
A szobákat elválasztó falak
széttolható, papirossal beragasztott farámákból állnak. s ha ezeket eltolják,
két-három szobából lehet egyet csinálni. Az utcára és udvarra néző részen
papirossal beragasztott farácsok alkotják az ablakokat. Az üvegtáblák
ismeretlenek.
A szobákban alig van valami bútorzat,
a padozat deszka, mely rizsszalma gyékénnyel van födve. A fekvőhely néhány
paplanból áll, melyeket nappal összecsavarnak és félre tesznek. Kis, arasz
magasságú asztalkák, fából vagy bronzból készült kézmelegítő széntartók, néhány
lámpa, teakészlet, egy kis polc, a falon pedig egy festett papírkép: ez az
egész berendezés. Rendesen a földön guggolva, vagy térdelve esznek, mulatnak.
Az utcák egész nap telve vannak a
boltok előtt ácsorgó, bámészkodó, tereferélő asszonynéppel és gyermekekkel. A
gyermekeket öt éves korukig rendesen a hátukra kötözve hordozzák a nők.
A felkötözött apróságok, elfáradva,
fejüket lógatva aludtak, míg pesztonkájuk társnőivel mulatozott. E szokás dacára
a gyerekek igen csöndesek s mondhatom, hogy síró japán gyereket nem láttam.
Csak akkor lármáznak, ha a heveder, amelyek a hátra vannak erősítve, nyomja
őket. A nagyobb gyermekek is igen csöndesek és korántsem olyan rakoncátlanok,
mint európai kortársaik. A japán gyereknek alig van valami játékszere s a mi
van, az is főleg csak papirosból készül. A gyermekek általában gyengék. Az
apróságokat az anyák kiöltöztetik mindenféle cifra, színes ruhába; a kis és
serdülő leányok között ruházatban nincsen különbség, rövid vagy hosszú ruhát
ott nem ismernek és legföljebb a gondosan készített hajdíszből lehet
következtetni, hogy ez vagy amaz már nagy leány. Minél idősebb lesz a nő, annál
kevesebbet törődik ruházatával, sőt az öreg nők kényelmi szempontból még a
hajukat is levágják.
A japánok öltözete, különösen a nőké,
festői. A nyugati divat erősen hódít közöttük. A nagy városokban a férfiak
európai ruhában járnak, de kalap nélkül s szalma- vagy fapapucsban. A nemzeti
divatot eddig a nők tartották meg leginkább.
Az utcákon keresztbe a házak tetején
kötelek vannak feszítve, melyekről tarkábbnál-tarkább zászlók, hirdetések
lógnak. Este színes lampionok ezrei gyúlnak ki. reggeltől késő estig az utcák
telve vannak vásárló és kíváncsi néppel.
Nagasakiban porcelánból és teknősbóka
héjából készült igen szép és olcsó dísztárgyak kaphatók, Kiotóban bronz, porcelán, selyemhímzés, bambuszfaragás
és zománc tárgyak, Tokióban bronz, elefántcsont faragások, Nikkóban lakktárgyak
találhatók. Még a legigénytelenebb és legolcsóbb tárgyak is oly ízléssel vannak
készítve, hogy az ember önkénytelenül vásárol.
-- --
-- --.
Nincs a földön nép, mely a fát,
virágot jobban kedvelné, mint a japán, öreg, fiatal, gazdag, szegény, mind
szereti a virágot s akármerre járunk, ahol csak egy tenyérnyi föld van,
mindenütt látni virágot s mindenki a legnagyobb érdeklődéssel gondozza az
övéit. Vannak ugyan, akik azt állítják, hogy a japán virágoknak, noha színpompájuk
nagyszerű, nincsen illatjuk, ez azonban nem áll. Bizonyos időszakokban az egész
népség tömegesen elvándorol olyan helyekre, ahol különösen kiváló fák virágoznak,
vagy virágok nyílnak, ami valóságos népünnep számba megy.
A vadvirágok nem érdeklik a japán
népet. A csokorba kötést ott nem gyakorolják, a színek szerint, Náluk a virágok
csoportosításának bizonyos jelképi jelentősége van szabályok szerint történik s
egész tudományt csináltak belőle.
Bámulatos ügyességet fejtenek ki a japánok
a fák elnyomorításában és törpe fák nevelésében. Mindenfelé láthatunk arasznyi
nagyságú apró, elnyomorított fákat..
A nép igen szorgalmas, de nem
erőlteti túl magát, keveset eszik s rendes tápláléka a tea, rizs és hal. A
japán konyha korántsem oly változatos és választékos, mint a kínai, inni alig
isznak valamit s egyedüli szeszes italuk a rizspálinka; nagy ebédeknél ezzel
kezdik.
A kikötővárosokban, sőt az ország
belsejében is, az európai turisták kedvenc tartózkodási helyein, mint pl.
Kiotóban, Tokióban, Nikkóban, Mianoshitaban kitűnő első rangú, európai módra
vezetett és berendezett szállodákat találunk, melyek tulajdonosai rendszerint
japánok, az ellátás azonban nyugati, az árak pedig amerikaiasak, vagyis drágák.
Ennek különben az amerikaiak az okai, mert nekik soha semmi sem elég drága. A
szállodák nagy részében japán leányok szolgálnak ki. angol tudományuk azonban
az étlapon, valamint az igen és nem szókon tul nem igen terjed. A tulajdonosok
mind elég jól beszélnek angolul.
A természet csodás szépségein kívül a
népélet és a régi templomok azok, melyek az utazó figyelmét legjobban
megragadják. Az évszázados építmények még ma is teljesen jó karban vannak és
bizarr változatosságukkal, valamint elhelyezésükkel nagyszerűen hatnak. A
templomok legnagyobb részét belépti dij mellett meg lehet tekinteni, a befolyó
összegeket a fenntartásra fordítják.
-- --
--
A japánok sokkal jobban értenek az idegenforgalom emeléséhez,
mint mi. Mindenfelé kap az ember útbaigazítást, sőt van egy társulat is, mely
megbízható, képzett vezetőket ad. A társaságnak minden nagyobb városban van
fiókja, s a vezetők úgy vannak összeválogatva, hogy ott a történész, nyelvész,
mérnök, jogász, természettudós, vagy az egyszerű turista egyaránt kaphat
megfelelő vezetőt, aki minden tekintetben kimerítő felvilágosítással szolgál.
A vidéki japán
szállodákban kényelem nincsen, ott a földön hál az ember és ha hideg van, fázik,
melegben meg izzad; az utazás azonban mindenfelé kényelmes és biztos. A vidéken
kis kétkerekű kocsikban utaznak, melyek elé ember van fogva. Hegyes vidéken az
úgynevezett kago járja, egy rúdra függesztett hordszék. Az országot vasúti
vonalak szelik át. A vonatok elég jók ós az idegenek kényelmére különös figyelmet
fordítanak. A kocsik japán termetre készültek, az ajtók alacsonyak és jól
megtermett európainak ugyancsak vigyáznia kell a fejére. (Folytatása
következik.)
Szuk
Géza
A
JAPÁNOKRÓL. II. Egy magyar utazó megfigyelései. 1905. 37. 589.
Az előkelő japán
közönség L osztályon utazik s egy utas három-négy ülőhelyet is elfoglal; lábait
felrakja, sőt volt alkalmam látni, hogy egy gyémántfüggős, jól öltözött hölgy
nemcsak fapapucsait, hanem harisnyáit is levetette és mezítelen talpát
óraszámra vakargatta.
A Fuji-t, szent hegynek tartják, egyik istenségük lakozik ott
s ezért sokan zarándokolnak fel a nyári hónapokban. Sokszor 20 000 főre rúg az
ájtatosok száma. Az a hit van elterjedve, hogy a zarándokok cipőivel nappal
lehordott por és hamu éjjel magától újra felvándorol a csúcsra. A hegy az egész
környéken uralkodik és tiszta időben még 170 kilométer távolságból is látható.
A Fujit a föld egyik legszebb hegyének tartom magam is.
Az állomásokon csinos kis dobozokban
főtt rizst, halat árulnak olcsó pénzért s még a két kis evőpálcikát is vele
adják.
Fujijama, alakja csonka-kúp s formája oly tökéletes, hogy
szebbet festeni sem lehetne. Magassága 4000 méter. Ezelőtt 200 évvel még működő
vulkán volt, csúcsa örökös hóval és jéggel van borítva. A hagyomány azt mondja,
hogy K. e. 300 évvel a földből emelkedett ki hirtelen ós ugyanakkor egy időben
a tőle 230 kilométerre lévő hegységben a talaj süllyedt.
-- --
-- --
Japánban, akármerre járva, sok amerikait, angolt, franciát,
németet láthat, csak a magyar ember ritka, s a japán szállodákban mégis tudnak
Magyarországról és Budapestről is.
A nép rendkívül szereti a
látványosságot, s színházat s van is azért ott elég színház. Bizonyos napokon
nagy, nyilvános birkózó versenyeket tartanak s a japán erőművészek nem az
utolsók.
A színházak,
látványos bódék rendesen tömve vannak néppel. A színház többnyire hosszúkás
négyszög alakú, hátul a színpad, jobbról egy pár olyforma elfüggönyözött hely,
hol egy férfi énekel, mellette meg egy zenész cincog. A színpad bal oldalán van
a zenekar. A földszint négyszögekbe van
beosztva; szék sehol sincs, a gyékénnyel fedett padozaton ülnek.
A baloldalon a
színház hosszában egy deszka, ezen járnak a színészek a színpadra. A bemenetnél
polcok vannak, melyekre mindenki lerakja a cipőit Tokióban nagy volt a
riadalom, amikor én a jegyszedő protekciójával cipőben mentem be.
Az előadásokon
rendesen sok nő van jelen, a kik folyton futkosnak, teáznak, nevetnek,
fecsegnek; némelyik elhozza a hátára kötözve a kisgyermekét.
-- --
-- --
Azelőtt a gyenge világításra való
tekintettel — minden színész mellett volt egy ember, aki botra tűzött lámpával
az arcába világított, hogy a közönség lássa az arckifejezést; most már ez
megszűnt s villamos ívlámpák világítják meg a nézőteret. Az előadás délelőtt,
vagy délután kezdődik s másnap reggelig tart.
Japánnak egyik különlegessége a gésák.
A gésák énekes leányok, akik pénzért
énekükkel és táncukkal mulattatják a társaságot. Nem mindig szépek, de vannak
közöttük igen csinosak. A gésákat külön erre a célra berendezett iskolákban oktatják
ki a zene, ének és tánc művészetében. A legelőkelőbb ilynemű intézet Kiotóban
van, melynek tavaly 700 leány növendéke volt. A leányok szegény szülők
gyermekei és már 7 éves korukban kerülnek az iskolába, ahol kötelezik magukat
bizonyos számú éven át az iskolát látogatni és ha ki vannak képezve, az iskolát
szolgálni; ha a tandíjat leszolgálták, vagy ki tudják magukat váltani,
teaházakban lépnek fel és szórakoztatják a közönséget. A gésa éneke és a zene
egyhangú, zümmögő, a tánc plasztikus ritmikus mozdulatokból áll, mi meg sem
tudjuk érteni, a japánok azonban élveznek mellette, Április és november havában
amolyan vizsgafélét tartanak külön e célra épült színházban; Kiotóban láttam
egy ilyen előadást. A színház a rendes japán berendezésű, az előadás délután 3
órától esti 11-ig tartott. Először egyes kiváló tanítványok mutatják be ének-
és táncművészetüket, később, este felé azután csoportokban vonulnak föl,
valamennyien drága selyem ruhákban, kifestett arccal; a színpadon néhány
öregebb asszony, a tanárnők, nagy figyelemmel kísérik a mutatványokat és
ügyelnek, nehogy hibás mozdulatokat tegyenek. A színház villamosan volt
világítva, a színpad azonban ősi szokás szerint vastag faggyú-, illetve
viaszgyertyákkal.
A gésák büszkék művészetükre és
legnagyobb részük igen erényes életet él s gyakran megtörténik, hogy egyik vagy
másik japán gésát vesz feleségül. Akárhány gésa került így a legelőkelőbb japán
családokba s játszik most a társadalomban előkelő szerepet. Ennek az a
magyarázata, hogy ezeket a leányokat a nyilvánosság számára nevelik, tudnak a
férfiakkal bánni, nem ugy, mint a többi japán nőcske, a kik kedvesek ugyan, de
határtalanul együgyűek és igénytelenek.
A riksó (riksa)
kétkerekű könnyű kis kocsi, mely elé ló helyett ember van fogva. Ez
helyettesíti Japánban 35 év óta a hordszéket. Azelőtt csak lóháton, vagy egy
rúdra függesztett hordszéken utaztak, ez utóbbinak egy faját, a «kagó»-t még
most is használják hegyes vidékeken.
A riksót egész
Japánban megtaláljuk, Tokióban van vagy 40 000. Mikor legelőször láttam, nem
ültem fel reá, mert mégis lealacsonyítónak találtam, hogy ember végezze ezt az
állati munkát, azonban idővel hozzá kell szokni, mivel ló és általában lófogat
alig van Japánban. A japán apró termetű és könnyű és azért egy ember is
elhúzza, az európai azonban rendesen nehezebb, és ezért két emberre van
szüksége, akik közül az egyik húzza, a másik meg tolja a kocsit.
*
Szuk
Géza
főmérnök a Ganz-gyárban
Budapesten; 1893. júliustól 1904. februárig Kínában és Japánban tartózkodott az
ottani közgazdasági és műszaki állapotok tanulmányozása céljából.
Cikkei a M. Mérnök- és Építész-egylet Közlönyében
(1890. Az elektromos hegesztés és forrasztás, 1892. A villamosság szerepe a
bányászatban), a Vasárnapi Újságban (1904. A mi kis Kínánk, Dalny, 1905. A
japánokról, egy magyar utazó megfigyelései).
Vasárnapi Újság 1905. 18. sz.
Szinnyei
Függelék
Tábori Kornél:
A BUDAI CZITADELLA TITKAI 1913. 36. 717.
Annyi naiv legendát, kalandos mesét
talán egyetlen építkezésről se szőttek nálunk, mint a gellérthegyi citadelláról.
Budapesti őslakók, mint regényes
középkori várat emlegetik, noha aránylag egészen fiatal. Csak most lesz 60
esztendeje annak, hogy fölépült s a tüzérágyúk dobogtatták meg a nagy felvonóhidat.
Szomorú időkben, 1853-ban készült el a citadella. Az idegenből ideszármazott Kasselik
Ferenc tervezte és építette. A hegyi erősségben a fővárosra állandó fenyegetést
láttak jó sokáig a hazafiak. Az ágyúk lőrései is mind azért» fordulnak Pest
felé, ámbár csaknem ugyanannyi rácsos ablak néz a citadellából a budai
hegyeknek, meg a Fehérvári-útnak, mint Keletre.
Egész mondakör élt a fővárosban a
citadella ágyúiról. Szinte közhit volt, hogy minden nevezetes központnak, vagy
intézetnek meg van a maga ágyúja, amely mindig a maga célpontjára van szegezve
tűzokádó torkával. A képviselőházat, a vármegyeházát is, meg a híres
Komlókertet is külön ágyúval tisztelte meg a néphit, amely azt tartotta, hogy
minden ágyú mellett készen áll a tüzér, s ha egyszer megadják a jelt,
elbődülnek az ágyúk egyszerre: jaj akkor a szegény Pestnek. A szép romantikának
ma mar vége van. Kiderült, hogy azok a puskaporral, meg dinamittal töltött földalatti
folyosók csak az emberek fantáziájában voltak meg. Jámbor tüzér-katonák
tanyáztak ott, akiknek a kilátásuk fölséges volt onnan, de az életük rettenetesen
unalmas. Dolguk nem is akadt egyéb, mint ünnepiességek idején a díszlövések
elpuffogtatása, meg a rengeteg jelző-kosarak felvonása á hosszú póznákra, ha
alulról vagy felülről személyszállító hajó közeledett a Dunán.
Van azonban a citadella történetének
egy nevezetes fejezete is. A hatvanhetes év végével a királyi fiskus vezetésével
megindult egy nagy per egy csomó fővárosi munkás ellen, akikről a vádlevél
elmondta, hogy összeesküdtek a citadella ellen, meg akarták támadni és le
akarták rombolni. A monstre-pör általános fölmentéssel és nagy kudarccal végződött.
A citadella azután már nem igen szerepelt Legfeljebb mint a
főváros legfeltűnőbb látnivalója provokált sok mindenféle tervet. Gróf
Széchenyi István szeretett volna a helyére egy panteont építtetni a nemzet
nagyjainak emlékére. A terv érdekében Rózsa Péter városi tanácsos később
röpiratot is irt. Egyesek Árpád óriási szobrát, mások meg a szabadság szobrát
szerették volna a helyére állítani. Később, amikor aktuálissá lett a citadella
lebontásának kérdése, Jókai Mór amellett kardoskodott, hogy ne bontsák
le, ültessenek benne pálmakertet, csináljanak múzeumot.
A terv elaludt s nemrég bővített
alakban föléledt. Nagy mulatóhelyet, sőt játékbankot is akartak ott csinálni,
de a margitszigeti hatalmasabb plánum óta sutba került a gellérthegyi terv.
Tizenöt éve, amikor a katonai hatóság átadta a citadellát a közmunkatanácsnak, kiránduló-hely
s újabban nyomortanya.
Rendkívül érdekes a fellegvár építkezése.
Konstatálták róla, hogy a modern ágyúk korszakában bizony már alig felelne meg
hivatásának, mert magasabb fekvésű helyről, például a Svábhegyről, rommá lehetne
lövöldözni. Ámbár az anyag, amiből épült, oly szilárd, mintha örök életre
szánták volna. Óriási falai: csupa terméskő. Belül meg valósággal fényűzést
fejtett ki építője. A bástya körül a széles Rundgang, ahol az őrszemek sétálgattak,
gyönyörű fehér márványból készült és tükörsima színe ma is oly tiszta, mintha
minden nap megmosnák. A bejárat mélyen fekszik és a kapun belül az első
kis-udvar nem nagyobb, mint 10 négyszögméter. Innen a tágas nagyudvarba keskeny
lépcső vezet föl, amelyen egyszerre alig fér el több egy embernél. Pedig a
felső udvarban vannak az istállók és az ágyú-színek. Vajon miképp hozhatták föl
ide a hatalmas ágyúkat, hogyan tudták ide fölvezetni a lovakat? Megtaláljuk rá
a feleletet, ha a meredek szélén ágaskodó darura emlékszünk. Ennek a darunak
segítségével vonták föl az ágyút is, a lovat is és vele bocsátották ismét le,
ha a tüzérek gyakorlatra vonultak ki.
A sűrűn egymás mellé épített
lőréseken már nem meredeznek ágyúk, elvitték örökre. A kazamaták legénységi
szobái is kiürültek, csak a deszka polcok maradtak egy-ideig a falakban, de
ellopták azokat is.
Betörők, tolvajok félelmes búvóhelye
lett a citadella, veszedelmes razziákat kellett a rendőrségnek ott tartania.
Pár éve pedig szükséglakásoknak adták ki az összes helyiségeket: legalább így
valami hasznát veszik a hebehurgyán épített fellegvárnak.
*
Az
1960-as évektől kezdve idegenforgalmi szerepet szántak neki, ezért
átalakították: szállót és vendéglőt nyitottak benne. Vonzerejét elsősorban a
falairól nyíló elsőrangú kilátásnak köszönheti. Google
Zuboly:
BONTJÁK
A NEMZETI SZÍNHÁZAT. 1913. 39. 768.
A Nemzeti Színház jelképes értelmében ugyanaz, ami a Lánchíd, Alagút,
Akadémia, Vaskapu, Tisza-szabályozás és Széchenyi társadalmi agitációinak egyéb
szüleménye. Egyrészt a politikai védekezés, másrészt a nemzeti érvényesülés
vágya volt létrehozójuk. Ezért, akármilyenek is voltak ez intézmények a valóságban
és anyagi értékükben, százszorosán nagyobbá lett az értékük és jelentőségük
amaz érzelmi vágyak, politikai ábrándok és tömegenergiák következtében, melyek
mögöttük felgyülemlettek. Akárhány színháza van és volt az európai államoknak,
melyek mind különbek voltak a magyar Nemzetinél, de nem volt kettő sem, melynek
a kulturális jelentőségét olyan nagyszabású és egységes törekvések alapozták
volna meg, mint a magyarét. A pesti Nemzeti Színház, mely kivételesen nem a
Széchenyi programjából támadt. A múlt század elejétől kezdve a magyar nemesi
társadalom állandó agitációjának köszönhette létezését. Az évszázados osztrák
abszolutizmus volt ennek az intézménynek is az inspirátora, mert mindazt, amit
társadalmi, gazdasági és kulturális alkotásokban a tizenkilencedik század első
fele Magyarországon produkált, mint ellenhatást, az osztrák abszolutizmus
indította meg, mely ellen a magyarságnak, hogy politikai létét fenntarthassa,
az egész vonalon védekeznie kellett. S ahogyan az egyes államok várakat és erődöket
építtetnek a megtámadtatásnak könnyebben kitett határok és területrészek védelmére,
a radikális nemesi politikának is ilyen erődöket kellett emelnie a társadalom
különböző intézményei köré, hogy a nemzetet ellenállóvá és elhatározóvá tegye.
A Nemzeti Színház is ilyen Drinápoly
vár gyanánt emelődött 1837-ben minden elkövetkezhető eshetőségek szolgálatára.
S amilyen jellemző volt politikai missziójára az a tény, hogy megnyitása
alkalmából egy politikai allegória lelkesítő szimbólumaival, a Vörösmarty Árpád
ébredésével állott a közönsége elé, épen olyan jellemző, de egyben természetes
is volt, hogy mikor a nemzetet érdeklő nagy események a politikában feltámadtak,
azok a színházban mindig hű tolmácsot és agitátort találtak. A március 15-i
események legünnepélyesebb fejezete itt játszódott le a színpadon, s az egész
negyvennyolcas mozgalom alatt, míg Windischgratz hadai Pestet meg nem
szállották, a Nemzeti Színház legalább is annyit politizált a műsorával, mint a
nemzetgyűlés a maga aktuális napirendjével. Egy ilyen intézménynek a pusztulása
tehát mindig a szubjektív természetű fájdalmak érzésével érinti azt a
közönséget, mely távolabbi vagy közelebbi szálakkal, társadalmi és nemzetiségi
helyzete folytán ezekbe az intézményekbe bele van kapcsolva.
*
A múlt héten megkezdték már a Nemzeti
Színház bontását. Ez a bontás mindjárt az elején azzal az érdekes eredménnyel
járt, hogy meg lehetett találni majdnem teljesen ép voltában a színháznak azt
az első alakját és szerkezetét, mely az 1837-iki Zitterbarth-féle épület
szerkezetével azonos. Alighogy a baloldali támfalak kissé felszabadultak és a
színház belsejében az összes kellékeket és berendezéseket leszerelték,
kiderült, hogy a legrégibb nemzeti, melyet még 1837-ben építettek és amelynek
színpadán a színház első művészi személyzete az Árpád ébredését előadta, a maga
eredeti változatlanságában itt van mindenestől: a színházzal,
nézőtérrel, a színpaddal és a régi falakkal egyetemben. Az 1874—75-i
átalakítások, melyeket Skalniczky műépítész tervei nyomán Wagner építész
végzett, a Nemzeti Színház első alakját nem érintették. Pedig a sajtó közlései
akkor úgy szóltak és azóta a köztudatban is ez a vélemény terjedt el, hogy a
régi színház is lebontás alá került. Holott ebből semmi sem történt, mert a
Zitterbarth-féle színház nagyon is megfelelőnek, majdnem ideálisnak
találtatott, kár lett volna tehát bizonytalan értékű kísérletezéseknek kitenni.
A régi színházon mindössze annyi változás történt, hogy elébe építették a mai
frontot s mintegy tizenöt lépés terjedelemben a pénztárak céljaira szolgáló
előcsarnokot. Azonkívül a páholyokat és a mennyezetet, melyek régen
égszínkékkel voltak kifestve, bordóvörösre változtatták, a színpad
zsinórpadlás-szerkezetét és a süllyesztőt átalakították, az első emeletet az
erkéllyel kitoldották és a színpad fölött emelkedő tornyos épülettel a hátsó
részt megnagyobbították.
Majd ha a bontási munkák pár hét
múlva előbbre haladnak, rekonstruálni lehet a maga teljességében azt a Nemzeti
Színházat, melyet Jókai megörökített a Magyar Nábob lapjain, s ahol
1837-ben, a megnyitás napján azok a megható jelenetek lejátszódtak, melyekről a
Nemzeti Színház történetét ismertető munkák megemlékeznek. Kevés híján egy
emberöltő legérdekesebb eseményeinek és hagyományainak az emléke pusztul el
most a Nemzetivel. A régi cukrászdában még láthatók a Lotz Károly által
készített freskók, Ezen kívül minden egyéb láthatatlan már, mert sötétség
fekszi meg a nézőteret. Minden pontján akcióban van a kalapács, fejsze, csákány
és bontóvas, melyeknek az a rendeltetésük, hogy eltüntessenek mindent ebből az épületből.
Minden, minden pusztulásra van ítélve
a Nemzeti Színház régi birodalmában. A nekrológ már nem is jegyezhet fel
egyebet róla, mint hogy dicsőséges pályafutás után fejezte be 1913. szeptember
havában nyolc évtizedes életét. Zuboly