h14– 71. Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók.

 

2017. 10. 08 -.10. 22.

 

 

Magyar prózát írók

 

Bevezetés

 

Ez a fejezet néhány elbeszélésen kívül egy 100 éves úti beszámolót közöl:

BÁRÓ WESSELÉNYI ZSUZSÁNNA MAGYARORSZÁGON UTAZÁSA SZÁZ ÉVVEL EZELŐTT.

A régies, de eleven szöveg izgalmas beszámoló. W. Zsuzsa eljut a császár (II. József) elé, aki hosszan beszélget a vonzó hölggyel. Némi alku után kiengedi a foglyot.

A Pekár színikritika „méltó” a darab írójához. Szívós Béla gyengécske elbeszélése vetekszik Peárral.

 

 

Tartalom

 

BÁRÓ WESSELÉNYI ZSUZSÁNNA UTAZÁSA 1786-ban  I. rész *1888.33.538.

II. rész. 1888. 34. 553. (Címlap) (Vége.)

Bécsben

A császárnál

Audiencia Kolozsváron

Wesselényi Kolozsvárott a diétán

Szathmáry Károly ZSIBO. 1888. 34. 558.

P- SZATHMÁRY KÁROLY: A BUJDOSÓ WESSELÉNYI. 1889. 1. 9-10

 

Életrajzi adatok

II. József (1740 – 1790) császár: 1780- 1790)

id. Wesselényi Miklós (1750 – 1809.)

Cserey Heléna (1753 – 1830)

ifj. Wesselényi Miklós (1796 – 1850)

BÁRÓ WESSELÉNYI ZSUZSÁNNA (1744-1800)

                                                          (google)  

 

Elbeszélések

 

Szívós Béla RÓZSASZIN NAPERNYŐ. Fővárosi életkép 1901. 31. 495.

Szívós Béla: KOHODI MENEKÜLÉSE* 1902. 27. 267.

Szőllősi Zsigmond BUDAPEST. 1919. 7. 76.

Szőllősi Zsigmond: PARLAMENT. 1920. 3. 29.

Szűts Dezső A FRANCIA EZERES. Elbeszélés. 1908. 29. 582.

Szűts Dezső. A FEKETE BARÁT FEHÉR VIRÁGA. Elbeszélés.1908. 823. 41.

 

 

Függelék

 

Sz-y D-s  (Szűry Dénes): DODÓ FŐHADNAGY, 1899. 279.

 

 

*

Losonczi báró Bánffy Györgyné, báró Wesselényi Zsuzsanna (Zsibó

, 1744 – Kolozsvár, 1800.) magyar történelmi személyiség, emlékíró, műfordító.

 

 

 

Báró Wesselényi Zsuzsanna

 

 

Bátyját, Wesselényi Miklós bárót perbe fogták, majd elítélték. Zsuzsanna, ekkor már báró Bánffy Györgyné, személyesen ment Bécsbe kegyelmet kérni testvére részére. Útjáról naplót írt, a napló az 1786. május 1. és július 14. közötti, 1791. május 1-jei és 1799. március 27. és április 18. közötti időszakot, valamint a fiának szóló oktatást foglalja magában.

Gyermekei

Bánffy Ádám
Bánffy Farkas
Bánffy István
 Bánffy György (1772–1832)
Bánffy József
Bánffy Zsuzsanna

*

Az országos elnök és jeles naplóíró, Istvánnak csak két fia volt: Ferenc és István; ez utóbbinak, ki katonai pályára adta magát, csak egyetlen fia, Wesselényi Miklós (az idősb), kit atyja a kor előkelőinek szokása szerint katonának adott be.

Ha szerencsésebb korban és viszonyok között születik — írja róla egy életírója — s lelke roppant erejét magasabb feladatok megfejtésére használhatja, bizonyosan a késő idők hálás megemlékezésére teszi magát érdemessé. Idősb báró Wesselényi Miklós (atyja azon sokérdemű s tragikai sorsú Wesselényi Miklósnak, ki viszontagságos életét 1850-ben fejezte be) úgy tűnik most fel előttünk, mint kora viszonyainak, az élet hibás felfogásának áldozata, mint csodás vegyülete különnemű tulajdonoknak, kiben a férfias szilárdság hajthatatlan daccal, s a munkabíró erő a szenvedélyek féktelenségével párosult. Élete zajos és sokszor elborult pályáján jótékony nemtőként őrködjék mellette a hű nő, Cserei Heléna, szelíd lelke, a gyöngédség, türelem és női eszély mintaképe, s eszményi ellentéte az acél jellemű, de önfegyelem nélküli férfiúnak.

 

„Jellemzi Kemény Zsigmond, azt a Wesselényit, aki mellé «az égtől őrangyalul van rendelve egy zárdanövendék, Cserey Heléna, a szeretet, türelem és szenvedés neje», mert ha féktelen szíve – jellemzi tovább K. Zs. – nem sodorta oly örvénybe, honnan még az ő óriási erejű karjaival sem lehetett volna kimenekülni és neve ha «Erdély évlapjain fénnyel van körül sugározva, haj! e fény Cserey Heléna könnyeiből ragyogott föl.” (Szinnyeitől)

 

Id. báró Wesselényi Miklós 1750. dec. 11-én Zsibón született. Alig volt nyolc esztendős, midőn atyját, Istvánt elvesztette. Anyja, Vargyasi b. Dániel Polixéna (a tudós Dániel István leánya, s a szintén író Petróczy Kata és gr. Pekri Lőrinc unokája) kora legműveltebb asszonyainak egyike volt, ki a klasszikus nyelveket is jól értette. A heves, parancsoló természetű nő a ház kormányát erős kezekkel tartotta. Fényes elmetehetsége és tudományszeretete mellett fia tőle örökölte indulatosságát, a Dániel-család e jellemző tulajdonát, mely nála gyakran határt nem ismerő túlságokban tört ki.

Egyetlen fiúgyermeke lévén a nagyhírű gazdag családnak, már első gyermekkorában kénye kedve szerint tette, amit akart. Nevelői: Cornides Dániel, a későbbi historikus és pesti egyetemi tanár, és Deáki Pál, kolozsvári prédikátor, kinek házánál lakott. Inkább tudósok, mint nevelők voltak, s épen nem tudtak hatást gyakorolni a szilaj lelkű ifjúra, ki keveset, majd semmit sem tanult. Noha a természet nemcsak testileg pazarolta rá kedvező adományait, gyönyörű, ép erős alkattal áldván meg: de szellemi tekintetben is bírta mindazon előnyöket, melyek később kora tisztelt és bámult férfijává emelték.

Tizenhét éves korában katonai szolgálatba lépett a Bethlen Ádám nevét viselő huszároknál. Lengyelország elfoglalásakor (1772.) már kapitány volt, s ezredével az Ausztriának jutott Galicia egyik nagyobb városába küldetett. Fiatalsága e virágkorában b. Kemény Zsigmond a «Státusférfiak és Szónokok könyvé*-ben igy mutatja be:

«Mária Terézia uralkodásának utolsó éveiben Galicia egyik nagyobb városában, a közfigyelmet egészen magára vonta egy fiatal kapitány. Kellemes társalgási modorral vad szenvedélyeket, a szép és nemes iránti lelkesedéssel durvaságot, a XVII. század bölcselő szellemével arisztokratikus gőgöt kötött össze. Jellemében úgy felolvasztotta az átmeneti korszak ellentéteit, hogy minden ismerősét a tisztelet és megbotránkozás, a szeretet és iszony ellentételei közt tartotta. Aki ma általa megbántva érezte magát, holnap megint ragaszkodott hozzá, ki ma előítéletein csodálkozott, holnap belátását bámulta. E kapitány több csodálatos szeszélyek után fejébe vette, hogy a kerületi főispán által, ki gyermekkorában fodrász volt, göndöríttesse fürtökbe és rizsporoztassa meg haját. Ily vállalat szelíd úton nem sikerülhetvén, kedvetlen következéseket idézett elő, és Wesselényi, a lovaskapitány, a katonai szolgálattól búcsút volt kénytelen venni.»

Így tért vissza a rakoncátlankodásai miatt elbocsátott huszárszázados zsibói kastélyába. Második kalandos ténye volt, hogy a közel eső Krasznán lakott őrnagy barátjának, Cserei Farkasnak húga, Ilona iránt szenvedélyes szerelemre gyullad. Miután ezt bátyja óvatosságból a szebeni apácazárdába szállítá, a gátokat nem ismerő, szenvedélyes ifjú szerelme tárgyát onnan elrabolta és a művelt lelkű hölggyel azonnal megesküdvén, mint nejét szállította Zsibóra.

De a szelíd lelkű és magas gondolkodású nő sem tudta fékezni e szenvedélyes férfiút. Zsibón zajos és zord élet folyt.

«Szilaj lovak patkói verték föl a csendet — írja Kemény Zsigmond. — Vadászkürt harsog az erdőben. Fegyveres cselédek jártak az udvaron fel és le. A rozsdás családi ágyúk előhozattak. Katonai lábra tétetett az egész környezet. És a középkor arisztokratikus s durva erkölcsei, Voltaire munkáival együtt, — melyet a férj,  és a bibliával — melyet a nő szeretett — bevitettek a zsibói őslakba».

Wesselényi lovagias modora, rendületlen személyes bátorsága és lelkes fölszólalásai által ébresztően hatott nemzetére a tétlenség és elpuhultság e szomorú korszakában. Nemcsak kortársain emelkedett felül, de erős jellemében fölelevenítve múltunk szebb emlékeit, példaképet állított föl, mely a vész minden nemével hősileg dacol.

A középkori oligarcha az új idő fölvilágosodott férfijával sajátságosan össze volt vegyülve. Jószágain a katonafogdosást megakadályozta, a hatóság működéseinek határozottan ellenszegült, s határt nem ismerő szenvedélyessége nem egyszer hozta összeütközésbe úgy egyesekkel, mint a felsőbbséggel.

Életpályájából a szenvedések iskolája sem maradt ki.

A zsibói kastélyhoz közel, Gorbón, egy kisded termetű, rendszerető aulikus, gróf Haller lakott. Épen ellentéte a zsibói bárónak, ki köpcös férfi, zavargó szomszéd és szélső patrióta volt. E tulajdonok miatt a két úr a legrosszabb véleménnyel volt egymás iránt. A neheztelésből súrlódások fejlődtek ki, melyek nemsokára végletekre vitték a viszálykodást.

Így történt — írja Kemény — hogy egy szép reggel fegyveres hírnök jelent meg trombitával kezében Gorbó kapui előtt, s a csodálkozó cselédeknek nagy ünnepélyességgel értésére adta, hogy bárója többé nem tűrhetvén a gróf sértegetéseit, ezennel hadat izén.

A gróf ismervén szomszédját, fölfegyverzi cselédeit és a kastély védelmét egy nyugalmazott kapitányra bízta.

Alig történtek illő intézkedések, Wesselényi összesen majdnem 600 emberrel közeledett.

A nyugalmazott kapitány az úgynevezett gorbói vár becsületéért mindent megtett. Egy merész roham következtében a kapuk széttöretének.

Mit tehetett a szegény kapitány? Békeköveteket küldött fehér lobogókkal a zsibói báróhoz, tisztességes kapituláció végett. De Wesselényi föltétlen meghódolást kívánt. Követelését teljesíteni kellett.

Az ostromló sereg egy része tehát zeneszó közt vonult az elfoglalt várba; más része a hadi foglyokat, a további intézkedésekig, Zsibóra kísérte, hol börtönbe zárattak.

Kapitányunk maga előtt szemlélvén a végveszélyt, a báró nemes lelkűségére hivatkozott, mind a gorbói gróf birtokaira, mind saját személyére nézve. Heléna könnyei is megtették hatásukat.

Wesselényi hazabocsátja a hadifoglyokat, a fővezért megdicsérte vitézségéért és a gorbói várban okozott károk teljes visszafizetését elhatározta. De már késő volt a kibékülés.

II. József császár, kihez a grófné folyamodott és ki az effélékben a tréfát nem értette, elhatározta, hogy ez újkori Götz von Berlichingent szigorúan meg fogja büntettetni. Wesselényi üldözésére katonai erőt rendelt ki, kik hasztalan üldözték elébb a zsibói erdőben, de később a mezőségi Datoson, makacs küzdelem után, elfogták és kötélre kötve két lovas között szállították be a hatalmas bárót Kolozsvárra. Itt találta nejét két halott gyermeke ravatalánál. A fogoly pedig eközben kérlelhetetlenül tovább vitetett, s a kufsteini várban egy sötét börtönszobába záratott. Családjának kérő szavai, hatalmas barátainak közbenjárásai, semmit sem tudtak ügyében elérni.

1796. december 30-án látta meg a napvilágot báró Wesselényi Miklós a partiumi Közép-Szolnok megyében, Zsibón. (Ez a település ma Romániában található.) Az első reformnemzedék kiemelkedő alakja, az „árvízi hajós”.

Wesselényi Miklós szüleinek tizenegy gyermeke volt, de csak Miklós érte meg a felnőttkort. Kemény nevelést kapott. Kitűnően lovagolt, úszott, vívott, birkózott és nevezetes vadász is vált belőle.

Wesselényi óriási érdeme között tartjuk számon, hogy a magyar országgyűlés hangulatát, az ott felvetett kérdéseket közvetítette Erdélybe. Erdélyi birtokosnak született, de később Magyarországon, Szatmár megyében is vásárolt földeket, így mind a két országgyűlésnek a tagjává vált. Mint a helybéli ellenzék vezére, nagy szerepe volt abban, hogy 23 év után ismét összehívták az erdélyi országgyűlést. A király, látva az ellenzék erősödését, 1835-ben feloszlatta a diétát, Wesselényi ellen pedig hűtlenségi pert indítottak, amiért az a kormányt kritizálta. A per évekig húzódott, Wesselényi védői között találjuk Kölcsey Ferencet és Deák Ferencet, akik bebizonyították, hogy a kormány bírálata nem egyenlő a király bírálatával, így a zsíbói bárónak sikerült elkerülnie a halálbüntetést.

1848-ban a vak és beteg Wesselényinek nagy szerepe volt abban, hogy a kolozsvári országgyűlés kimondja Erdély unióját, majd ő irányította a Partium visszacsatolását. Ám a fegyveres harctól idegenkedett, úgy gondolta: „A forradalom az a híd, amelyen keresztül az abszolutizmus visszatérhet”. A vészterhes időszakot, a szabadságharc leverése utáni periódust Graefenbergben töltötte. 1850-ben tüdőgyulladást kapott, ebből a betegségéből többé már nem épült fel, s Pesten hunyt el még ugyanezen esztendő áprilisában.

Google

 

 

 

 

BÁRÓ WESSELÉNYI ZSUZSÁNNA MAGYARORSZÁGON UTAZÁSA SZÁZ ÉVVEL EZELŐTT. (1786.) *1888.33.538.

 

* Az eredeti báró Wesselényi Miklós úr birtokában van. Közli: P. Szathmáry Károly

 

Végre báró Wesselényi Zsuzsanna, b. Bánffy Györgyné, mint a kufsteini fogoly nővére, testvéri szeretetétől ösztönözve, férjével és gyermekeivel együtt fölindult a Szilágyból — valószínűleg Nagyfaluból, — mert itt volt férje birtoka — Bécsbe.

Ez utazásról szól b. Wesselényi Zsuzsanna naplója, az akkori utazási körülményeket, szereplő egyéneket, földbirtokosokat, az átutazott helyek nevezetességeit ismerteti.

Hogy minő áldozat volt ez időben

 

több, mint két hónapi utat tenni

 

(Székelyhíd* – Bécs) Magyarországon, ez úti napló mutatja meg, melyből azt is látjuk, hogy jövet a vizek áradása miatt már Egernek, Tokajnak kellett fölkerülni.

 

 *Székelyhíd (románul Săcueni) határ menti város     a romániai Bihar megyében.

 

Az útinapló írónőjét jellemzi az a mély vallásos érzület, mely minden során elömlik; az öccse iránt tanúsított áldozatkészség és a gyermekei iránt nyilatkozó forró anyai szeretet. Szebb emléket ezeknél magyar nő családjának alig hagyhatna.

 

Az útinapló

 

1786.: 1-ma Maji indulunk ki Erdélyből Magyarországra. Ha Istennek szent akarata leszen, onnan tovább is igyekezvén menni; indulánk pedig együtt az én Urammal, Farkas, István és György fiainkkal, Zsuzsanna leányunkkal. Ó Isten, én Istenem, a Te benned bízóknak egyedül hathatós segedelmet nyújtani szokott édes Atyám, légy nekünk is vezérünk ez mi utazásunkban, oltalmazz meg a rajtunk megeshető veszedelmektől, adj boldog előmenetelt feltett jó szándékainkban, ha mindaz világ ellenünk lesz is, nem félünk, ha Te én Istenem velünk leszel, légy vélünk azért s szt. Fiadért a mi egyetlen egy Üdvözítőnkért megbocsátván minden mi eddig tett bűneinket, vessed azokat az örök feledékenységnek mélységében, oltalmazd meg ezután s ez utazásunkban is a mi lelkünket bűnben eséstől, rossz társaságban való elegyedéstől.  Atyai segedelmedben bízván, fogtunk e dolgokhoz, ne hagyj hát édes Istenem szégyent vallanunk, hanem mutasd meg azt most mi rajtunk is, hogy a kik az erős Istenben bíznak, meg nem szégyeníttetnek.

Hogy pedig ezen mostani utazásunkban tett dolgoknak ezután is (ha én nem is) más hasznát vehesse, ide mindeneket feljegyezni szükségesnek tartom.

 

Hová és mennyi statiókat tettünk? Itt nevezetes dolgok e szerint.

 

1786. 1 Maji. Assignatióval* megyünk, statiónkónt (állomás, útszakasz) fizetvén egy lótól öt garast.

Ebédre Margitára, ez egy statió, itt nevezetes jó víz vagyon, a Kémer felől bemenő utcán egy fakútban. Ezt bírja most Gr. Csáky. Estére mentünk Székelyhidra, ez egy statió, — a víz itt rossz; catholicum és reformatum templom is van itt.

*utalvány

2-da Maji. Léta egy statió — ez nagy magyar helység, reformatum templom és oskola vagyon. Ezt bírják most a gr. Ditrichstem sucsesssor atyafiai, még osztozatlanok. De itt nem ebédeltünk, hanem még egy statiót mentünk ebédre Hosszú-Pályiba, hol cath. és reform, templom van, ezt is gr. Ditrichstein successori bírják. Estvére mentünk Debreczenbe, — ez is egy statió — s ottan mulattunk

 

3a Maji, 4-ta Maji — az itt való nevezetes dolgok tudva vagynak, itten voltunk a collegiumban és professoroknál, a kollégiumban szép harmóniával énekelték a deákok ezt: „Ne bízzatok földi fejedelmekbe”

 

5-ta Maji. Debrecenből délután kiindulván, mentünk estvére Újvárosra, ez egy statió, — az utolsó vacsorát Hentz kapitánynál ettük. Itten egy kicsiny, igen csinos cathol. templomot építtetett B. Andrássy (aki főispány volt) maga költségén,

Magyar és német reformátusok lakják, van is egy nagy magyar reform, templom, mely ha sötét nem volna, szép templom volna. Nevezetes benne, hogy egyik ajtófélre, mely fából van, reá vagyon metszve az esztendőszám, mikor csináltatott, s vagyon metszve 1664-dik esztendő, tehát ezen esztendőben már meg volt ez a templom.

Itten hallottam elsőben, hogy Fels. Második József  megtiltván Magyarországon, hogy a halottakat templomba ne vigyék, s azt is megtiltván, hogy a papok templomon kívül ne prédikálnának, tehát hogy ezen parancsolat is teljesíttethessék s mégis a halottnak is tisztesség tétetődhessék, a halottat az templom ajtaja elejibe a cinterembe teszik le, s a pap a templomban prédikál.

A víz itt iható, de mégsem igen jó. Debrecen és Újváros között a Hortobágyon egy igen hosszú híd van. Ezt bírja két Andrássy úr.

 

6-ta Maji. Újvárosról ebédre Nagy-Ivánra értünk, ezt lakja mind cathol. magyarság, magyarul igen rosszul beszélnek; nagy katolikus templom van itten. Vize meglehetős. Ezt bírja a Káptalan, ez Újvárostól fogva két státió. Estvére mentünk Kunhegyesre, ez egy statio. Debrecenből eddig egyenesen más felé kellett volna jönni, de minthogy a Tisza nagy, és az ereken bajos lett volna átjönni, azért kerültünk Újváros és Nagy-Iván felé.

Nagy-Iván és Kunhegyes között van egy Madaras nevű helység, melyben igen csinos vályogból csinált házak, csinos nád- és vályogkertek vannak, igen nagy helység s kétfelől körül van véve egy szép nagy tóval, egyik felől nagy gát van és töltés, mert különben az egész falu tóval volna körülvéve.

Itten Kunhegyesen 7-dik Maji reggel a templomba mentünk, mely igen szép, ezelőtt 20 esztendővel épült, nagy reform, templom, szép nagy Ecclesia (holott igen sokan mentenek el ismét), prédikált mi jelenlétünkben ekkor az idevaló tiszteletes prédikátor Gerendai Pál uram, s vette fel textusul a Máté Evangéliumából ami Írva vagyon. Énekeltük a templomba menvén a XIX. dicséretnek, u. m.: «Te neked Uram hálát adok» 1, 2, 3, 4, 5-dik versét, az isteni szolgálat végén énekeltük a CXIX. zsoltárnak 17-dik versét u. m.: «én Istenem taníts utjaidra. Nevezetes dolog itten, hogy igen sokan, úgy mint 300 gazda, innét elmentek az F. Császárnak pusztáinak megülésére Bács vármegyébe s elvitték magokkal az itten volt kántort papjuknak, mentenek pedig innen azon emberek, kiknek itten semmi földjük nem volt azért, hogy ezelőtt mintegy 50 esztendőkkel, mint minden a Nagy- és Kis-Kúnságban, Jászságban való helységek, magok pénzekkel a F. ausztriai háztól földjeiket magokhoz váltották és akkor sok szép privilégiumot kaptak. Akkor ez a helység 13 ezer forintokkal magához váltotta minden földjeit, mely pénzt egyben szerkesztették az itt a helységben lakó emberektől, s azoknak elejék, kik most innen elmentek, semmit nem contribuálván a pénzadásban, semmi földet magokhoz nem váltottak s azért földjük azóta semmi sem volt.

A Nagy-Kúnsághoz van 6 helység, a Kis-Kúnsághoz 8 helység; Kunhegyes a Nagy-Kunságban van. Most nincs főkapitányuk, csak vice-kapitányuk, mert Almási Úr volt főkapitányuk s az más tisztségre vitetett. Ezek szabadok, még eddig szép privilégiummal birok. Kakád* vize van mellette; ivó víz alkalmas van. Már itt templomba vinni a halottat nem merik, de a háznál prédikál a pap a halott felett, melyből az tetszik ki, hogy a parancsolatok nem egyformán magyaráztattak.

 

 *KAKÁD— KOPPÁNYVÖLGYE helységek

 

7. Maji. Kunhegyesből délután mentünk Török-Szt-Miklósra, mely egy és fél statió. Ez igen szép nagy helység, igen népes faj, magyar reformátusok két része a helynek, egy része catholicus. A reform. templom kicsiny a néphez képest, nincs is tornya, most igyekeznek mást építeni. A cathol. templom nagy régi épület, de renoválva van. A ref. pap Fazekas István vagy János, voltunk nála, a házánál. Ezt bírják az Almási Urak. Urbárium szerint szolgálnak, de most keresik az uraság előtt, hogy árendát fizessenek a szolgálatért. A Tisza vize innét ugyan távolabb folyik, de egy nagy szakadása a Tiszának, mint egy nagy tó, a Tiszától fogva egész a falu széléig jön. Itt a Tisza vizét isszák. Kunhegyes és Török-Szt-Miklós között van a többiek között egy nagy puszta, Fegyvernek nevű, a Gr. Berényi és br. Orczyé, kiknek ott szállások, — egy néhány épület — együtt van s egy néhány ház, a pásztoroké. A Kakád vizén keresztül nagy gát és híd van Kunhegyes és a fegyverneki puszta között, s kétfelől, mint két nagy tó, úgy áll a Kakád vize s a híd végén van egy kőoszlop, s reá metszve a Carolus Vl-tus neve, azaz hogy maga csináltatta azon töltést és hidat.

Voltunk a templomban is, szép könyörgést is mondott Tiszteletes Fazekas uram, a könyörgés előtt énekeltetett az CXIX. zsoltárnak 17-dik, 18-dik, 20-dik verse. Könyörgés után az XXXVIII. zsoltárnak 9-dik verse, mikor kijöttünk, a fiuk énekelték a XXX. zsoltárnak 7-dik versét.

 

8. Maji. Török-Szt-Miklósról ebédre Szolnokra, ez egy és fél statió. Itt a nevezetes dolgok tudva vannak; legnevezetesebb az a nagy gátlás (gát), mely mindenütt a Tisza szélin megyen, s másfelől a töltés mellett tó, mely ugyan a Tiszából megy és a gátlás végiben a Tiszán keresztül való nagy híd; szinte egy órát tart, amíg ezen a gátláson és hídon keresztül mehetni. Itten nagy kecsege-halászat van, előttünk is halásztak, 3 csónakon 3 ember vitte a nagy hálót. Itten van egy kis vár, mely igen magasan nem esik, de erőssége a Tisza, mely egyik felől körülveszi, más felől pedig Kakotz nevű víz, úgy hogy körül mellette nagy víz van s e vizén egy nagy híd, a melyen bejárnak a várba. Itten mind katolikusok vannak, nincsen is más templom. Tisza-vizet isznak.

Délután mentünk Abonyba, ez egy státió. Estvére onnan Ceglédre, egy státió. Ez igen nagy helység, vágynak katolikusok és reformátusok s szép nagy cathol. és ref. templom.

Debrecentől fogva Kunhegyesig igen sok túzokot, darvakat, hattyúkat találtunk, de azután nem. Debrecentől fogva Török-Szt-Miklósig csak a sok teret lehet látni.

Török-Szt-Miklóson innét halmokat, dombokat lehet látni, ugyancsak az út hegy nélkül való, de a sós szekerek miatt Szolnokon innét vágásos. Pilishez közel is, pedig felette homokos Pestig.

Pesten innét majd olyanforma a hely Komáromig, mint Erdélyben a szép Maros és Szamos melléke. Az út, ha egy kis darab csinálatlan is, de nem rossz, most csinálják, de többnyire mind kész a csinált út, kétfelől ültetve hárs, gyümölcs, de többnyire fűzfák. Még ifjak; szép lesz, ha megnőnek a fák. Épen Bábától fogva Pilisig volt homokos.

A szőlők itt Török-Szt-Miklóson mind karó nélkül vannak, csak a kápolna körül volt a szőlőben, mely egy kis dombon fekszik, karó, és mindezen túl is egész Pilisig karózatlanok a szőlők, s ott is csak az uraságé karós.

Már Szolnoktól fogva az út Ceglédig rossz, sáros, vágásos, minthogy felvágják a sós szekerek. Ez volt a klastrom jószága, már most a császáré. Ezen helynek lévén nagy pusztái, oda egyik pusztára kezdett a császár építeni egy új falut, s hozott oda impériumból valamely német lakosokat a múlt esztendőben, úgy mint 1785-ben, de még dologra magokat nem igen adták. A császár építteti házaikat s minden ehhez való épületeket. 1785-ben a körül lévő magyarok művelték meg egész földeiket, még nem is arattak, kaszáltak, hanem azt is a magyarok vitték végbe helyettük, 15 esztendeig nem fognak se portiót, se egyebet fizetni.

 

9. Maji. Ceglédről mentünk ebédre Pilisre, keresztül menvén az új falun, a németen, ez egy statió. Ellátván lovaink Irsán (Albertirsa), mely majd fele útja, új lovakkal szaporítottuk forspontunkat. Pilisen mulattunk; ez egy státió. Ennek a helynek szépségét ha leírni akarnám, arra igen sok írás kellenék.

Nevezetes az, hogy generális Beleznaynak igen szép kastélya, gyönyörű kertje ahol vagyon, ott egész láp volt. Sok munkával, szép tavak által a láp egészen kiszáradt s szép hellyé vált. A kastély kívül-belül is szép, csak 13 esztendeje, hogy építeni kezdték a kastélyt és a kertet. Most mindenféle nagy fákkal s különféle más termő jóféle gyümölcsfákkal teli vagyon.

De ezen kellemetes helynek gazdája és gazdasszonya is igen kellemetes s magukat mindenekkel szerettető úriemberek, a generális Beleznay és az asszony, aki Podmaniczky-házból való, ezen drága uraságok minket igen szívesen láttának; az úr lévén az atyámnak igen jó esmérője; engem gyermekkoromban láttak mind a ketten, az urammal tavaly Pesten ismerkedtek meg. Ezen jó urak meg is marasztalnak másnap, mi is örömest mulatván náluk.

Ottan ismerkedtünk meg B. Hellebrondt-néval, kivel volt a Dravitzky kisasszony, ott ismerkedtünk meg B. Palocsayval. Templom új van, az evangélikusoké, minthogy a tótok evangélikusok, az urak építették ; az udvarban van egy kis kápolna, a reformátusoké.

(Folyt. következik.)

 

 

BÁRÓ WESSELÉNYI ZSUZSÁNNA MAGYARORSZÁGON UTAZÁSA SZÁZ ÉVVEL EZELŐTT. II. rész. (1786.) 1888. 34. 553. (Címlap)

(Vége.)

 

11. Maji. Pilisről ebédre Pestre, ez két statió, mert változtak a lovak. Itt a nevezetes dolgokat nincs miért leírnom, mert az mindenekelőtt tudva vagyon, én pedig sok dolgaim mián most nevezetes ritkaságokat meg nem nézhettem. Igaz, hogy Pilis felől menvén ritka szép prospectusa vagyon Pestnek és Budának, gyönyörűség nézni. Első ebédet ettük G. B. Barkónál, estve otthon, másodikat is ott, harmadikat otthon, negyediket B. Alvinczy generálisnál.

 

12., 13.,.U. Maji. Gróf Gyulai Sámuelnét itten kapván, a grófnéval vizitákra (látogatás) mentem gróf Majláthnéhoz, ki Sándor leány, csak magát kaptuk otthon, a mostoha leányát, Gen. Boglovitznét otthon nem kaptuk, ugyancsak láttam másutt, s midőn a vizitet nekem visszaadta. Elmentünk Gen. b. Orczynéhoz, kit odahaza kaptunk és ott kaptuk b. Wimpfennét, özvegy Gen. Gastheimné leányát (ez az amazonköntöses, katonás asszony). Gen. Gastheimnénál ott kaptuk a Pap ur testvérét, Scbaffhausen-nét s a fennírt Gen. Boglovitznét. Elmentünk G. Schmidegg-néhez, aki a Budán lakó gróf Nitzky leánya (ennek vágattatott el az melyje), ezt nem kaptuk odahaza, de a Nyerges-Szt-Miklósi fogadóban találkoztam vele, igen derék asszony. Elmentünk Gen. b. Bojanovszky-néhoz, ki Podmaniczky leány, a Gen. Beleznayné testvére (két férfitestvére is van Gen. Beleznaynénak); ezt otthon is kaptuk, s nekem is visszaadta a vizitet.

Báró Kádaméhoz, otthon kaptam, vissza is adta a vizitet. G. Majláth-nén kívül mind visszaadták a vizitet. Visszamenet ismeretségem esett az öreg Gróf Ziehynével, ki Berényi leány, kinek testvérinek unokája a mi Csákynk, s annak testvérei. Ott találtuk a mi Csákynk férfi-testvérét feleségestől, aki Szúnyog-leány, s öreg grófnénál lakó öreg B. Sándornét, ezekkel sokat beszéltem. Láttam az öreg Zichynét szegény, G. Csákyt, B., Sándort, Sándornét, a leányát, akit kért J. Ádám.

Másnap ebéden lévén ennél az öreg Grófnénál, voltak sokan ebéden Consiliariusok, de nem tudom, kik voltak, hanem ebéd után jött oda egy ifjú Nitzky, Bőthy, Bőthyné, Almásy, Almasyné, doctor Szombatyval.

 

15. Maji. Pestről ebéd után mentünk estére — Veresváron keresztül  Tsabára, innét jővén Nyerges-Szt.-Miklósig, értünk Nóvára. Jobb kézre láttuk Esztergomot, mely igen szép hely, sok  szép szőlői is vannak. Hegyen van a kastély, s a város alatt igen szép prospectust csinál az úton.

16. Maji. Ebédre értünk Nyerges-Szt.-Miklósra (németül Neydorf). Ezt is németek lakják s Gr. Zichy bírja. Már itt mind a Duna mellett jártunk. Pestnél, s egész attól fogva igen sok hajós malmok vannak a Dunán. Hajó igen sok jár le és fel. Láttunk Nyerges-Szt.-Miklóson innét igen megrakodott hajókat, a F. Császárét, hogy húzta 50 ló ellenibe a víznek Bécs felé.

Azután mind menet, mind jövet Bécsből, sokat láttunk ilyent. Furmányosokkal* mentünk Pestről Bécsbe, 4 szekérért 150 Rfl. adván. Által jöttünk délután Piszkén (ezt svábok lakják), hol veres márvány fábrika (gyár) van.

 

Társzekeret többször láttunk, különösen Erdélyben. Nehéz, vasalt jármű a sót hordani való szekér, a furmány- és a fuhar-szekér is.

 

 Neszmélyben, hol híres, olyan eper ízű bor terem; itt á lakosok mind ref. magyarok, kiknek templomuk is van olyan, aki látszik, hogy valaha török templom volt. Ezt Gr. Zichy bírja, kinek udvarával szemben a hegybe föld alá van építve egy nagy pince nagy vasas ajtóval, a mellett több apró pincék is vannak, a Gróf Zichy. Által menvén még Almáson, hol veres márvány fabrica van, hol a lakosok magyarok, s ref. és cath. templom van.

Ez is az Gróf Zichy, az özvegyé, akinél voltam Budán; nagy színjei, csűrjei vannak itt a Grófnak, s igen nagy granariuma  (magtár). Innét Almástól jővén, a Dunán túl láttam a császár nagy granariumait, a hova ott előttünk is búzát vittek, az uraságét hajóra tévén. Pesttől fogva mindenütt sok szép szőlőket láttunk.

Szőnyön mentünk estére egy fogadóba, mely a komáromi repülő hídon innét van. Nem lévén messze a fogadó a hídtól, gyalog oda sétáltunk; igen szép a „repülő” híd, gyönyörűséggel néztük. Az útról Komáromon innen nem volt csinált út (műút), hanem igen homokos rossz út egész Győrig. Pesttől fogva egész Komáromig többet a Duna szélén jöttünk, láttunk az víz partjához hordott sok tűzi fákat ölökbe rakva, melyeket hajókon Pestre hordanak.

17. Maji. Komáromból ebédre mentünk Győrre. Ez szép kerített város, a püspöki templom is igen szép. Eddig itt templom a catholicumnál nem volt, most már az F. császár engedelméből vagyon evangélikus, református templom, szép a pap háza, melyet vettek az templom-hellyel együtt 9000 forintokon. A hely Komáromon innen Bécs felé nagyobb laposságú, mint addig, de nem oly szép; dimbek-dombok vágynak, de az út egyenes, csak egy hegyet mentünk Öttöményen (Öttevény) túl.

Sok helyeken mentünk által, de nem tudták megnevezni a kocsisok, épen egy falut, Gönyű nevét, mely G. Eszterházyé, magyar hely. Innét mentünk által más helyeken is, de estére ütöményre. Ezt bírja Gróf Vitzay és Báró Sándor, magyar katolikusok lakják. Ettől már csak imitt-amott vagyon az út megcsinálva egész Ausztriáig. Erősen dolgoznak az utakon, úgy hogy nesokára mindenütt csinált út lesz.

18. Maji. Öttöményből mentünk Mosonba (Mosonmagyaróvár), de itt nem háltunk meg. A sok gabonahozó hajókat látván, leszállottunk s megjártuk némelyikét a hajóknak. Igen szép látni a hajókat belül és a sok gabonát, kit azokon hoznak, ez nem a Duna (Mosoni Duna), csak valami szakadéka (ága) a Dunának. Azon hozzák fel lovakkal húzva a hajókat, itt kikötnek, 3 vagy 4 hetet is ülnek itt, mindaddig, míg eladhatják gabonájukat. Tovább ezen Duna-ágon (szakadékján) vinni nem szokták.

Innét Altenburg-ba (Magyaróvár. Akkor Mosontól elkülönült helység volt) mentünk, itt kezdődik az Albert hercegné dominiuma. Kastélya is van itt, sok granarium. Innét Strassenreim, vagy Hegyeshalom, ez is Albert hercegnéjé. Itt van cath. templom kő-fedelü toronnyal. Itt ebédeltünk.

Ezután sok helyeken mentünk által, de nevét meg nem tudhattam. Mentünk ismét Zurnddorfba*, ez is még Albert Herczegnéjé, itten is nagy csűrök, granarium a mezőn és az városban is.

*Zurány mezőváros Ausztriában,

 

**Napjainkban a Hóstát mint területről alkotott fogalom, leginkább a történelmi (várfallal övezett) belvárostól keletre eső városrészre vonatkozik

 

Mentünk innét Prugg-ba (Bruck) hálni. Ez egy kerített városka, kívül az kerítésen épen mint Kolozsvárnak nagy hóstátja* *; a város végin egy igen szép kastély, G. Harraché, kinek herceg Lichtenstein leánya a felesége.

Sok más falvak után Kalbbrun, itt van a linea (határ),  itt kezdődik Ausztria.

19. Maji. Enni mentünk Sehcandorf-ba; herceg Passau bírja, van is egy kastélya, de csak régi épület a város végén.

Ausztriában majd mindenütt csinált utak vannak. Ausztria hegyes-völgyes, erdős, majdnem mint Erdély, de az utak mégis hegy nélkül valók.

Szőlő sok van, de csak egy végtében a vetésekkel, s ritka szőlő van hegyen, hanem inkább térben. A szőlők nem karósok, de mégis sok fájuk van hagyva. Mikor itt jártunk a karómagassághoz egyenlő magas, bokros volt.

19. Maji. Még egy más falura jöttünk, hol ismét puskaporos bástyák voltak, s még délután jókor, mintegy 5 óra tájban beérkeztünk Bécsbe. Én Istenem, könyörülő édes Atyám a Jézusban, ne hagyj annak szégyent vallani, aki egyedül te benned remél!  

 

Bécsben

 

Bécsben szállottunk volt legelébb a Karanter strasséba  Vildemannhoz.

24 Maji szállottunk a Neumark strasséba a Hofstabbsleissat-Haushoz.

F. urunk Laxenburgon lévén, itt létem alatt jött be 24 Maji reggel nyolcadfél órakor, s ment a Hofskriegsrathba, onnan kijővén, vadászott, és ebédelt az Augartenbe, s még estvére visszament Laxenburgba.

 

19. Maji az uram ment mindjárt G. Bánffyhoz, G. Bánffy is eljött hozzánk.

20. Maji az öcsém, Dániel hozzánk jött, mentem Hoffman ágenshez, majd mentünk G. Bánffyhoz.

21-dik, voltunk a ref. templomban. Áldassék az Urnák szt. neve érette. Szép istentiszteletet tartattunk; nagy örömmel, hogy Istenünk kegyelméből azt megértük, hogy e helyben Istenünket dicsérhetjük lelki szabadságban.

 

22-dik, ebédet ettünk G. Bánffynál, ahol sokszor, úgy Gróf Wartenslebeneknél is sokszor voltunk ebéden, Fürst Salmnál, b. Calisiusnál.

Ezen városnak sok szépségeit hogy leírjam, nem szükség, mert az mindenek előtt tudva vagyon.

Az élelem igen drága, hanem némely gúnyához való portékákat olcsóbban lehet kapni itt, mint Pesten..

23-dik, voltam Hadik Úr ő Excellenciájánál.

 

 

A császárnál

 

31. Maji. Voltam F. urunknál, audiencián Laxenburgban. Mentünk fel Báró Kudnyánszkynéval és Dániellel, a gárdistával az udvarhoz. Mentünk a Saalba (fogadó terem) két fertály tizenkettőre;

Ültünk ott egy óra utánig, akkor kijőve az Ö Felsége kammerdienere (komornyik) s monda, hogy én mennék be. Bementem, meg akarván csókolni a kezét, nem engedte, leültetett s kérdezni kezdett.

 


II. József császár

 

Felség: Miért jöttek? Én: Férjem és én három

fiunkat hoztuk fel Pestre, kik…

Felség: Nem gondoltam volna, hogy oly nagy fiaik legyenek.

Én: Örvendek, hogy már alkalmasak Felséged szolgálatára.

 F. Ki tulajdonképpen a férje? Ismerek egy Bánffy alezredest, ez azonban kilépett.

Én : Igen Felség, ő azonban ezen időtől fogva is szerencsés volt Felségednek Kraszna megyében. mint adminisztrátor szolgálni; azonban az új beosztásnál kimaradt. Ö is itt van, és alázatosan kérni akarja, hogy magát Felséged lábaihoz vethesse.

F. Egy leányuk is van? Én: Igen, Felség. F. Mily idős? Én: Elmúlt tizenkét éves. (Ezt eggyel elvétettem.) F. Azért hozták, hogy itt kolostorban maradjon? Én: Nem felség, csak azért hoztam magammal, hogy velem legyen, és ez alkalommal lásson is valamit. (Erre hajtogatta fejét, mintha jóváhagyta volna.) F. Hosszasabban marad itten?

Én: Igen, Felség; azonban a fő oka Erdélyből felutazásomnak, hogy szerencsétlen fivérem végett Felséged lábaihoz vessem magamat, megkegyelmezését kérve. F. Kegyed nővére az elfogott Wesselényinek? Én: Igen felség. F. Igen sajnálom, hogy ezt kellett tennem, de ő szomszédjaival és alattvalóival úgy bánt, hogy azt már tűrni nem lehetett.

Én: Megvallom Felség, hogy az ö büntetése igazságos, és éppen ez lesz ami őt egészen más emberré fogja tenni; most azonban biztos vagyok, hogy az ő rakoncátlan természete már egészen szelíddé vált, és hogyha el lesz bocsátva, az összes rokonságnak gondja lesz reá, hogy semmi olyat ne tegyen, mellyel akár az államot, akár egyeseket megsérthetne.

 

F. Mióta van elfogva? Én: Már több tizenöt hónapnál és ezen idő alatt minden gyermeke meghalt. Az amit tett, nem rossz szívből származott, hanem, ha meg kell vallanom, az elhanyagolt nevelésből. F. Hogyan? Az anyja igen okos nő volt, ismertem. Én: Igen, volt szerencséje Felségedet láthatni és Felségeddel beszélhetni, de e helyzetében mégis megmutatta, hogy csak nő volt.

F. Él-e még? Én: Nem, Felség, tizenhárom évvel ezelőtt meghalt. F. Még sem lehetett olyan hanyagul nevelve; mert a B-féle ezredbe adták. Én: Igen Felség, de mivel az ezred benn maradt az országban, a katonaélet sem sokat javíthatott rajta. Most-azonban lábainál kérem Felségedet, könyörüljön meg rajta és bocsássa szabadon. F. Tudakozódni fogok róla, mennyi időre ítélte a kormányszék. Én: De felséged oly kegyes volt azt megváltoztatni és nem határozott időhöz kötni. Isten megbocsát a legnagyobb vétkesnek is, ha hibáját elismeri s megbánja: bocsásson meg felséged is az én szegény fivéremnek! F. Tudakozódni fogok hogyan viseli magát és a kegyed kedvéért mindent megteszek, amit csak lehet....

Evvel meghajtván nékem magát, megértettem, hogy már elmehetek. Én Istenem taníts meg már mitévő legyek tovább, bizony erre a kegyelmedre sem voltam érdemes, de még ezzel, óh Istenem, célomat egészben el nem értem. Esedezem azért szt. Felségednek, vezérelj továbbra is oly utón, hogy a Te szt. segedelmed által jó igyekezetemnek boldog végét érhessem.

 

4. Jani. Communióval* éltem a bécsi szép

 

*szentmisében az áldozási szertartást kísérő gregorián ének.

 

templomunkban, ahova ideérkezésemtől fogva minden vasárnap egyszer elmentünk, minthogy hétköznap itten a mi templomunkban nem járnak templomba s vasárnap is egyszer van isteni szolgálat. Szép isteni tisztelettel s nagy lelki buzgósággal lőn communio-vételünk az urammal, 3 fiaimmal s leányommal együtt, melyért áldassék az Urnak szt. neve.

*

II. József császár néhány intézkedése, a korabeli Vasárnapi Újságból vett szöveg.

 

Ez II. József császár alatt történt azon alkalommal, midőn ő újításait megkezdte Bécsben.

 

II. József császár parancsára 1784-ben ismét Bécsbe vitetett a szent korona.

 

II. József császár különös figyelemmel viseltetvén a tudományok iránt.

 

A „II. József altárna” a selmeci bányavidék bányavizeit vezeti le a Garamba.

                            *  *  *

 

Legelső vasárnap volt textus a Szt. János evang. XVI. II. 2. 2). vers. Az utolsó vasárnap a publikánus és farizeus volt; énekeltük legutoljára: «Hová mennék lelked előtt?

 

15. Juni. Az előtt harmadnappal jővén be Felséges Urunk Laxenburgból, igen nagy ceremónia volt.

Eddig való szokás felett való nagy pompa volt; mert eddig 6 gárdista ment ki, de most az egész magyar és lengyel gárdának ki kellett menni.

Mi néztük a Grabenen a Trattner-háznál, midőn az udvar a Burgból a szt. István templomába ment szekereken.

Processióval ugyanarra jött, ahol voltak az infanterista katonák és egy oltár. Onnan menvén Ö Fsge a többi oltárokhoz (Úrnapi körmenet), az alatt mentünk a Hofba a Kriegscancelláriára s onnan néztük a galériából, ezzel szembe lévén az legnagyobbik oltár.

Fges Urunk egy sárga damaszt székre leült, ilyen könyöklő lévén előtte; a háta mögé leült Ferenc Herczeg egy veres bársonyszékre, aki előtt is könyöklő volt, utánuk álla az idősebb és ifjabb Fürst Lichtensteinné és vagy tíz Stiftdámák, az urak kiki maga rendje szerint.

Ottan mulatván Ö Felségeik imádkozással mintegy fertály órát, azután ismét azzal a pompával mentek a szt. István templomához. ; Azalatt mi ismét mentünk a Trattner-házhoz s ottan néztük szekereken az egész pompával, hogy ment vissza az udvar a Burgba, azután elhaladván Ö Fgek, úgy lőttek itt a Grabenen háromszor az infanterista* katonák.

 

*gyalogos katona

 

Azután mi délután menvén a Práterbe, ottan találkoztunk az ifjú herceg Ferenccel, ki gyalog sétált a tanítójával.

Estvére mi is felmenvén a teátrumba, ahol collegium musicum volt, s egy idegen énekes asszony, akit a lengyel király fogadott s csak «en passant (futólag)  jött Bécsbe. Énekelt és ugyancsak egy bécsi jó énekes férfi. Itten is láttuk az császárt, ki az ifjú herceggel egy 1ogiban (páholy) ült, a maga szokott logijában, kivel mi szembe ültünk egy alsó logiban.

A würtenbergiai asszonyt is láttuk ott a szegény Mária Terézia logijában a gouvernantnéjával. Egy úr is ült a császár háta mögött a logiban, kivel sokat beszélgetett, de háta mögött esvén, nem láthattuk kicsoda. Ismeretségem Bécsben esett Fürst Salmmal, s a Fürstnével, herceg Batthyánynéval. ki Salmnál volt ebéden. (Nem él az urával.)

G. Hadikkal, az ifjúval, aki secretarius, és grófnéjával, az Oberstleitinandtné G. Hadiknéval, kinek urát nem láttam. Generális G.Mitrovskynéval.ki jó barátom, Schwesterem lett. (G. Koháry leány, nagy magyar asszony, jól beszél.) Generális Karamelli-vel és Grófnéjával, Gróf Jonin Grófnéjával, aki Fürst Salmné testvére, G. Sztáraynéval, G. Keglevits-csel, az ifjúval, kit generális Mitrovskyné-nál láttam. Professor Stollal, ki híres doctor, Professor Gróf Alberti pap úrral, az idősebb Lusinszkynéval, kinek fia az, aki Erdélyből a Henter leányt vette (ezt is láttam urastól rendes asszony), az öreg Lusinszkynéval, kinek leánya az a Zichyné, aki mostoha anyja a mi Bethlen Józsefnénknek (ezt a Zichynét láttam az Augartenben), Generális Splényivel, a ki proprietariusa a volt Kálnoky. most Toscana Regementnek.

 

16. Juni. Ő Felsége többet az baugartenben volt, s azon estve 11 órakor Bécsből elindult Ő Felsége.

Nevezetes dolgokat láttam, a Schatzkammert (kincstár), a Kriegsliausot, a Natúr-Cabinetet, a Medail Cabinetet.

Sétáló helyeken voltam az Augartenben egynéhányszor, a Práterben egynéhányszor, Schönbrunnban, ahol belől a házait is Ő Felségeknek megjártam.

Mária Terézia különös házait kedvesen néztem. Itt a kertet igen jól megjártuk. Épen fel az Ö Felségek házával szemben lévő szépen épült Saalba nem mentünk, minthogy magasan van. A sok szépségek között, szép itt a fák között való régi épület-forma, a jó ivó kút, ahol ittunk, melynek vízéből még más helyen is jün ki s ott, ahol sokáig álltunk s ott sokkal hidegebb, mint a hol ittunk. A Belveder-ben, a kertben keveset jártam, hanem a Bildergalleriát néztük inkább.

A capucinusok templomában megnéztük a királyok holt testeiket ón és réz koporsókban. A templomból menvén le szép garádicson, egy hosszú kripta van, ahol igen sok réz és ón koporsó van.

Itt keresztül menvén, bal kézre esik egy kripta, ahol Leopoldus és Josefus I. igen szép réz koporsóban vannak, jobb kézre ezeknek feleségeik, ugyan jobb kézre, egy különös kriptában. Mária Teréziának a nevelője.

Közel egy oltár van márványból oly mesterséges metszéssel, hogyha a gyertyát hátul tartották, által látszott. Ottan imádkozott gyakran Mária Terézia. Legvégül van az utca felé ezeknek végekben egy világos kripta, melynek közepén van egy nagy, igen cifra ón koporsó, melybe van Franciscus és Mária Terézia.

Innét kimenvén, felmentünk s a templomnak egyik oldalán keresztül menvén a kincses házba, ottan sok képeket, szentek tetemeiket ezüstbe-aranyba foglalva láttuk.

Az Úrnapi pompát nem szükség egészen leírnom, mert egy novellában  is kijött, csak némelyeket ide feljegyezek, hogy azokról el ne felejtkezzem.

Elöl menvén a magyar és lengyel gárdák, udvariak, kamarariusok lóháton. A maguk rendje szerint. Jött egy veres aranyozott hintó, kívül bőr, belül veres bársony, melybe volt fogva hat szép pej ló, veres aranyos hámokkal, veres fejér bokrétával, a hintónak csak a háta nem volt üveg, egyebütt üveg volt, a lovakat hajtotta a kocsis bakról, mind a kocsis, mind a fullajtár volt öltözve a F. Urunk libériájába.

U. m. fekete posztó, sárga paszománttal erősen meghányva. Senki cseléd nem volt, sem a hintón, sem mellette, csak épen a két közbülső ló mellett ment egy néhány német gárda, gyalog. Ezen szekérben ült hátul az ifjú herceg, (Lipót) kalap nélkül, elől a tanítója, nem a katona, hanem az secularis.

 

Azután jött egy tiszta aranyozott hintó; kereke, mindene aranyozva volt, régi módi forma hintó volt, kocsis-ülése nem volt, hanem helyette korona és cifraság. Ennek még a háta is üveg volt, kívül bőr helyett veres bársony, belül a teteje s ahol egy kis matéria fért, aranyozva. Ebbe volt fogva 6 igen szép szürke ló, veres, de majd inkább tiszta aranyos hámmal, fehér bokrétával. Ezt hajtották nyeregből mind a kocsis, mind a fullajtár, valami csudálatos fekete bársony hosszú süvegbe tollúval, ezüst sarkantyúval, ezen hintóban ült a császár egyedül, kalap nélkül.  

Mellette is kétfelől a német gárda ment gyalog; cseléd senki sem, csak a két közbülső ló mellett. Volt öltözve a császár fejér generális uniformisba, az ifjú herceg ugyan fehér, de meggy-szín hajtókájú uniformisba. Ilyen pompával jött Ö Felsége a ceremónia kezdetén a Burgból a Szt. István templomába. A ceremonia végén a Szt. István templomából vissza a Burgba. Mikor pedig gyalog ment a processio, 4 vagy 5 szál egybe enyvezett deszkát raktak le mindenüvé az utcákra, ahol menni kellett.  Kétfelől mindenütt gyalog katonák állottak nem igen messze egymástól. Ezek nyomták két felé a népet, hogy a deszkákra ne tóduljanak.

Elől mentek a talált gyermekek, katona-gyermekek, azután minden szerzetesek külön-külön magok hozzátartozóikkal. Igen cifra képekkel, zászlókkal, cifrán öltöztetett papok is voltak, azután hozták a szentséget baldachin alatt.

Ezután jött mindjárt az ifjú herceg, utána a császár, mind a kettőnek gyújtott fáklya lévén a jobb kezükben, nem felfelé, hanem csak egyenesen tartva. Azután jöttek az aranyláncos bárányos* (aranygyapjas rend) urak, cameiariusok, generálisok.

Ezen pompával jöttek, a Hof- vagyis Kriegscancellariával szemben lévő oltárhoz. A szentséget az oltárhoz vitték, s ott füstöltek, evangéliumot olvastak s azalatt az oltárral szemben a galéria alá (ahol mi néztük) ülvén.

 Ő Fsgeik imádkoztak, azalatt a fáklyájukat két úr tartotta s elvégezvén imádságukat, ismét fáklyájukat kezükbe vévén a vélum után indultak. Midőn Ő Felsége a processióval oda a galéria alá érkezett, ahol mi voltunk, addig le nem ült imádkozni, míg minket dámákat, kik igen sokan voltunk a galériában, rendre meg nem nézett. Elvégezvén imádságát is, hasonlóképen cselekedett.

A mi református templomunk sanctuariumában, középen vagyon egy igen szép prédikáló szék, márványból, megaranyozva veres márványkő. Két oszlopon áll.

A prédikáló szék alatt egy kettős tölgyfa ajtó vagyon és egy fülke, oda szokott bemenni a pap, mikor az utolsó vers előtt való verset éneklik. Onnan lévén a prédikáló székbe a feljáró, úgy megy fel prédikálni. Van ötüléses hátas diófaszék, ebbe ülnek az urak s akiknek tetszik. Bal kézre evvel szemben ugyanilyen szék, ebbe ülnek a papok. A református papot Bécsben Herr v. Hilchenbachnak híják. Malvin leányát tartja feleségül.

 

20. Juni. Bécsből kijöttünk ebédre Bruck-ba, onnan estvére Strassenstein vagy Hegyeshalomba.

21. Júni. Strassensteinból ebédre Öttevénybe, onnan estvére Győrbe.

22. Juni. Győrből Komáromba, estvére Piszkén vagyunk.

23. Juni. Piszkéről ebédre Tsaba, onnan estvére Pest. Furmányosokkal, kiknek adtunk Pestig 136 forintokat 4 szekérért. Győrben másokat fogadtunk, s e szerint még 15 R forinttal többre ment a költség.

29. Juni. Pestről elmentünk 4 órakor Kerepesre, ez egy statio. Ismét assignatióval megyünk, stationként és lovanként fizetve 5 garast.

Csak első statiót tettük fogadott szekeresekkel Kerepesig s fizettünk a 3 szekérért 11 forintokat.

Ez nap hagytam el Pesten kedves fiaimat, Farkast és Istvánt. Istvánt úgy, hogy onnan Csehországba megy. Igen keservesen esik tőlük való megválásom, de ugyancsak Istenben vetett nagy bizodalommal hagytam el őket.

Meggondolván, hogy az a hatalmas Isten, aki gyermekségüktől fogva csudálatosan gondjukat viselte. Semmit az ő állapotokban nem cselekedtem,  Isten segedelmének hívása nélkül. Az nem hagyja el őket most sem, s lelkekre-testekre kegyelmesen gondot visel.

 

Bagig ismét egy statió. Sok falukat értünk, de nem tudom nevüket. Értük Kerepes és Bag között Gödöllőt. Itt Fürst Grasaalkovítsnak igen szép kastélya, kertje van.

Fa helyett vasból; künn a mezőn egy dombon az öreg Grassalkovitsnak a grófnéjának igen szép kriptájuk van.

Tetejébe szépen kicsinálva a feszület s két szentek képei mellett két felöl van felmenő garádits csinálva köböl. Két garádits között vagyon a kripta olasz fedele, de nem látszik, hogy fedél, hanem a két garádits között való nagy vasajtó látszik.

Igen nagy vadas kertek s minden vagyon itt. Igen szép dominiumai vannak a hercegnek, de sokkal adós is. Katonákat tart, a kapujában és cassájánál.

 

30. Juni ebédre Hatvan, ez egy statió, azután jöttünk Adácson át (ez másfél statió) Döbrére, ez is másfél statió. Hálni jöttünk volna ide, de megnyomorodván, a pataknál háltunk.

1. Julii. Döbréröl ebédre a Szalatyi fogadóba az erdő között, onnan estvére Eger, itten mulattunk egy ideig.

2. Juli. Pesttől fogva Egerig csinálatlan az út olyan, mint Erdélyben.

A helynek szituációja pedig majd olyan, mint Bécs körül az ausztriai, az az majd mint az erdélyi. Egernél csúnya, hegyek, rossz lejtőbe menve.

Szőlő van igen sok mindenütt, karó nélkül valót de igen bőven terem. Gabona van igen sok s szépek is.

Eger olyanforma város, mint nálunk Erdélybe az örmény város Szamosújvár*.

 

*Város Romániában, Erdélyben, Kolozs megyében. Az erdélyi örmények legfontosabb központja, az örmény katolikus püspökség székhelye. 20 000 lakós

 

Fenn a hegyen vagyon egy kis vár, épület nem igen szép benne, csak az universitas igen szép volt, amit most a császár kiüríttetett. A püspöki rezidencia is igen szép épület. Voltunk is a püspök gróf Eszterházynál, igen jó szívvel látott. Kevés idő múlva ismét visszaadta nekünk Generális Bánónál a vizitet.

 

Itten láttam a Major Papinyit is, az Preissok gyalog regementből, akit a szegény öcsémnél láttam Zsibón, midőn elfogattatása előtt ott voltam. Ugyanazon regimentből való olasz kapitányt is, ki ugyanakkor Zsibón volt, sok más tisztek, az egész tiszti kar, feljöttek a generális Bánó udvarlására, az előtt való nap érkezvén oda a katonaság.

 

3. Julii. Egerből reggel 8 órakor indulunk el, s jöttünk ebédre Mező-Kövesdre (ez egy statió). Itt voltunk a Gr. Karamelli regementje beli Oberstleutnand Úrnál. Magyar katolikusok lakják. Ekkor hagyám itt el (Egerben) kedves fiamat, Györgyöt generális B. Bánónál, keservesen esik kedves fiamtól való megválásom is.

Ily kedves fiamtól való megválásom után Édes Atyám viseli neki gondjukat ezután is. Én Istenem ne hagyd szégyenben azt, aki te benned remél, s e szerint nem szomorkodom, hanem bátor szívvel vagyok az ő tőlük való elválásomban is.

 

Innét mentünk estvére Ernőkre, ez egy statió. Magyar catholicusok lakják, Gróf Aspremont és Fáyék bírják.

4. Julii. Ernőkről mentünk ebédre Lutzra,, ez is egy statió.

Az út Egertől fogva Mezőkövesdig hegyes, vágásos igen rossz az út, ezen túl Ernőkig nincsenek hegyek, sem erdők, nagy tér, de mégis igen rossz vágásos az út. Fekete föld, homoknak híre sincs, Ernőktől fogva Lutzig jó az út, de nem csinált. Egertől fogva Mezőkövesdig igen nagy hegyek, erdők, azon túl szép tér erdőtlen. Hegyet semmit nem lát az ember, hanem a háta mögött az egrieket, bal kézre a miskolci hegyeket, szemben a tokaji, keresztúri s több emellett való hegyeket, jobb kézre csak a nagy térséget.

 

Onnan Tarcal egy statió, de ott nem szaladtunk, hanem mentünk, ez is magyar helység, reformátusok lakják. Templomuk is van, a katolikus kevés, a Tisza itt folyik. Estvére Tokajon keresztül mentünk Rakamazra, ez fél statió.

Lutztól fogva, Tarcalon kívül, sok más falukon mentünk által, de neveket nem tudom. Nem mehetvén keresztül a réten, mindenütt a szőlőhegyek alatt mentünk, s láttuk a sok szép szőlőket: tállyait, midit, tarcsalit s alatta mindezeknek városaikat. F. Urunk szőlőit is láttuk Mádon. Tarcalon még közelebb az, mely egy különös dombon vagyon, s a tetejébe egy kápolna.

Tarcaltól fogva mind a tokaji szőlőhegyeket kerülvén, Tokajnak csak a végibe mentünk el, a sós házak előtt. Az egész város majd csak egy utcából áll, szorosan a hegy alatt, itt menvén által a Tiszán lévő nagy hídon.

 

5. Julii, Rakamazról igen nagy pusztán át mentünk Nyíregyházára, mely egy és fél statio, ott csak falatoztunk. G. Forgácsék bírják a mi részünket is.; Vagyon új luteránus templom benne, katolikus templom is van, több az evangélikus hívő.

Igen nagy helység. Késő ötórai ebédre mentünk, Nyír-Bátorba, ez két statió; ott is maradtunk hálni. Itt vagyon igen szép ref. templom, a Báthoriak temetőhelye. A katolikus. templom is, szép nagy; a Báthoriak építették.

Egy nagy négyszegletű kőkoporsó is vagyon, melyen a Báthori címer és inseriptiók, kiből kitetszik, hogy egy Báthori fekszik ott. Egy ember van kivágva kőből, ezt is gondolják, hogy Báthori.

A templomon látszik, hogy katolikus, mert két oltár is van benne. Egy kibontott kripta is van, mondják ugyan, hogy nem az a Báthoriak kriptája, de gondolom, hogy ott hordták ki a szegény Báthoriak koporsójukat.

6. Julii. Csalánosra, ez egy statió, onnan Tárnádig egy statió, ugyancsak betértünk volt Kávásra egy kis ebédre.

 

6. Julii. Jöttünk hát be Isten segedelme által békével a mi hazánkba. Én Istenem micsoda szókkal beszéljem én ki csak azokat a jó tételeket is, amelyeket csak az útban velem s az enyémekkel cselekedni méltóztattál. Az én hálaadással teljes szívem meg nem szűnik több sok ezer jótéteményeid között, ezért is szt. nevednek dicséretet mondani.

Felmenetelem főbb okának egész boldog végit ugyan még érnem nem engedted, de oh reménységem felett abban is nagy előmenetelt adtál. Édes Atyámmal és az szt. Lélek Ur Istennel együtt legyen dicséret és dicsőség most és mindörökkön örökké Ámen!

 

Audiencia Kolozsváron

 

14. Julii. Beérkezvén felséges Urunk Kolozsvárra, én is ott lévén, bemegyek F. Urunkhoz G. Gyulai Józsefnével, és a testvérem G. Bethlen Lajosnéval. Volt Ő Fsge szállva az plébániánál. Felmentünk a garádicson s megállottunk az ajtó előtt, kijővén Ő Fsge, meglát bennünket s behívva, kérdi  F.,Urunk:

Miért jött? Én: Felség, Gyulai grófné memoriálját benyújtotta, ha Felséged meghallgatja, együttesen fogjuk kérésünket előadni. F: Miért jöttek mindhárman? Én: Felség, ez a nővérem, ez pedig unokanővérem, én báró Bánffyné vagyok. F: Nemrég volt szerencsém látni. Én: Azért jöttünk mindhárman, hogy Felségedet térdeinken kérjük szerencsétlen testvérünk megkegyelmezésére. F. (nem haragos, de kellemes hangon): Semmit sem árt neki, ha elbocsátása még késik.

 

* A naplóban németül följegyzett beszédet itt magyar fordításban adjuk.

 

Én: Felség, ez ideig talán még nem ártott, de ha tovább fog tartani fogsága, okvetlenül ártani fog, mert a hosszú fogság alatt valami szerencsétlen betegséget kaphat. Az egész családban csak két férfi személy van, Farkas és ő.

A másiknak van néhány fia; ö azonban minden gyermekét elvesztette, úgy, hogy a mi águnk kihaláshoz közelít. F: És minden gyermekét elvesztette? Én: Igen Felség. F: Még sok van hátra azon időből, mennyire a kormányszék és kir. tábla ítélte? Én: De Felséged ezt megváltoztatta bizonytalan időre és kegyes volt nekem Laxenburgban megígérni, hogy viseletéről tudakozódni fog és engem kívánságomban kegyesen megvigasztal. F: Éppen az — (félvén attól, hogy ismét azt mondja, amit Laxenburgban, hirtelen ezt mondám): Én: Felség, mi úgy tudjuk, hogy mióta Kufsteinben van, nagyon nyugodtan viseli magát. F: Igen, igen. Én: Felség, mi újra kérjük alázatosan, kegyelmezzen meg a szerencsétlen embernek. F: (Megfogván kezem.) Nyugtassa meg magát, tenni fogok valamit. (Erre benyújtván az instánciámat (kérvény) s azután a Wesselényinéét, kérdi:) Kié ez? Én: Ez a szerencsétlen felesége memorialja (emlékeztető), ki személyesen jött volna magát Felséged lábaihoz vetni, de mivel felséged megtiltotta, hogy a városba mehessen, nem mert idejönni.

Ha Felséged kegyesen megengedi, személyesen megjelenik. F: Hol lakik? Én: Jószágán és néha nálam. F: Hol van jelenleg? Én: Most az én jószágomon van, mivel közel van. Ha Felséged kegyeskedik megengedni, hogy személyesen megjelenjék, könnyebben bejöhet. F: Ki a tutora (gyámja)? Én: Férjem. F: Igen jól van.

Erre meghajtja magát s kimegyünk

Azután Szebenbe ismét elmentem, de nem javasolván jó uraink, Ő Fsgéhez nem mentem. Ahol lehetett, látattam magam, beszélt is Ő Fsége az én eleiben nyújtott kérésem iránt egy néhánnyal, a mi Uraink közül.

Laxenburgban és Kolozsvárt megtudakozta a Gubernium és Kir. tábla a szegény öcsém iránt tett sententiáját. Azzal biztatnak Uraink, kik vele beszéltek, hogy hónapok múlva megadja szabadulását. Oh hajtsa szt. Isten irgalmasságra szívét s adja az én keserves utazásomnak valóságos hasznát. Hadd legyen megnyerése az én szegény testvérem kiszabadulásának!

Míg a férj idegen föld börtönfalai közt dacolt a sorssal, addig Zsíbón az elhagyott gyönge nő férfierőt nyert a csapások által. Megmenteni Wesselényit, és a visszatérőnek úgy adni át mindent, ahogy az ott hagyta. Ez volt a föladata.

Heléna teljesítette azt. Maga vezette a terhes gazdaságot; olvasott, tanult, gyakorlati ismereteket szerzett, s a gazdálkodás még jobban ment, mint eddig. A világhírű ménesben sem történt semmi hanyatlás. Amellett ő is mindent elkövetett, hogy férjét megszabadítsa.

Szebent, Bécset egymásra járta, esdekelt, fizetett, s ártatlan ravaszságai által még férje ellenségeinek is rendre megnyerte barátságát.

A szerető nővér és a hü hitves fáradozásainak nem is maradt el a sikere. Végre fölnyíltak a börtön zárai, s Wesselényi 1789. december 15 én szabadon bocsáttatott.

Hitvese Bécsig sietett elébe. Zsibóra érvén, először lovaihoz ment. «Philosoph», az öt évig érintetlenül tartott hű paripa, nyerítéssel üdvözölte gazdáját, ki hátára pattanván, benyargalta vele a vidéket, s vissza-jöttével kedvenc lova nyakára borulva, mély illetődéssel kiáltott föl: «Philosoph, te sorsommal kibékéltettél.»

 

Wesselényi Kolozsvárott a diétán

 

Wesselényi mit sem változva tért vissza. Vadászott, vitatkozott, lovagolt, szerette és keserítette nejét.

De nemsokára új pálya nyílt a tetterőnek, mely keblét dagasztotta. Több évtizedes szünet után, 1791-ben Erdélyben is összehívták a hongyűlést. Wesselényi megjelent Kolozsvárt a diétán, s mindjárt az első napokban föltűnt. A tanácskozó-teremben ugyanis a haza atyjai gyanús szemmel nézték, hogy egy fiatal írnok, a későbbi kancellár, Nopcsa Elek, naplót vezet és a beszédeket lejegyzi.

Már-már kiutasították, midőn fölállott Wesselényi, a még csak különcségeiről ismert férfi, és gyönyörű első szónoklatát megtartotta a nyilvánosság előtt.

Eszméi győztek. Tapssal fogadták, mert ragyogó, bár néha túl hő előadási modora kivételt tőn azon száraz törvénytudói értekezések alól, melyek már lábra kezdenek kapni. Példája másokat is buzdított, s az 1791-iki országgyűlés fényesebb volt minden utódainál, egészen az 1834-ik évben tartottig.

Wesselényi — írja Kemény Zs. — a gyűléseken az udvari párt ostora volt, s az ellenzéknek — vagy mint akkor nevezték — patriótáknak legkitűnőbb szónoka, legbátrabb előharcosa, ki a megrohanást mindig merte kockáztatni, az ostromban ki nem fáradt, a visszavonulásról tudni sem akart. Dörgő hangja uralkodott a zajon. Arcának parancsoló és villámló tekintete megdöbbente a bátrat is. Támadásai érvvel, gyors fordulatokkal, a fölolvadt szív nemes ömledezéseivel és a rajongásig fokozott meggyőződés varázsával bírtak. Ingerlékeny kedélyénél fogva gyakran sodortatott a pátosztól az indulatos előadásig, s onnan a dühöngésig, melynek hatalmában már többé nem voltak a kifejezések, nem volt a kísérlet, nem az önérdek, de az eszmék logikai kapcsolata mindig. Főként sérelmi szónok volt, nem pedig organizáló államférfi. Ő az állam bölcsességet többnyire az óvilág történészetének mintaképeiből vonta le. A görög és római nagy írók, a klasszikus kor hőseinek és országainak tettei gyakran voltak beszédében vagy kiindulási pontok, vagy a lelkesítő, a képzelődést hevítő szerek.

1791-től fogva 1809-ig minden országgyűlésen szerepet vitt. Talentuma által sokat hatott a tárgyak keresztülvitelére, indulatoskodásával pedig a tanácskozások megzavarására. Egyszer a ház elnöke, heves kifejezései miatt rendreutasítván, kufsteini fogságára célzott. Wesselényi fölpattant padjáról, kardjára csapott, s határozottan az elnöki szék felé sietett. A megdöbbent tagok közül senki sem merte mérsékletre figyelmeztetni, az elnök menekülni akart, — de Wesselényi lelkiereje által győzedelmeskedett magán. Kezét az elnök vállára tevén, fojtott hangon monda: «Engemet József császár szenvedni megtanított, de félni nem!»

Az első színészeket a megyékből sok fáradsággal és rábeszéléssel toborozta össze udvarába. Az erdélyi magyar színészet megalapítójának tekinthetni, s az első magyar színház — a kolozsvári — hazafiságának egyik állandó emléke.

1804-ben Közép-Szolnok megye főispáni helytartója lett. Hivatalát csaknem katonai pontossággal, s szigorúsággal vezette, anélkül, hogy a fiatal korától táplált nézeteit feladta volna. A különbség csak annyi lett, hogy a kormánnyal nem állott oly élesen szemközt, mint azelőtt, s megyéjét igazán jelesen adminisztrálta. Fizetését mindig a rabok húzták.

Wesselényi a magyar irodalomnak és színészetnek is lelkes előmozdítója volt. Gyakran érintkezésbe jött a két haza legtekintélyesebb íróival, s még nagyobb tiszteletben állott a tudomány, mint a politika fáklyavivői előtt.

1809-ben az erdélyi országgyűlés a leopoldi kötlevél értelmében jogot nyert a nemzeti hadak tábornokának választására. Wesselényi, kinél senki sem lett volna alkalmasabb rá, rendkívül megtiszteltnek érzi magát, ha a haza által nemzeti tábornoknak jelöltetik. De Erdélyben a szellem mindinkább szolgaivá vált, s 1809-ben kevés népszerűsége volt Wesselényinek, kit 1791-ben égig emeltek. Gyógyíthatatlan hibája, szenvedélyessége is közre hatott erre.

Wesselinyi megbukott és tört lélekkel lépett le a pályáról, melyet kevesen folytattak fényesebben. A zsibói magányba vonult s mindig komorabbá vált, fogságában kapott betegsége újra előállott s néhány hónap múlva, 1809. okt. 25-én kialudt élete.

Halálának híre megrázta a két országot. Berzsenyi gyönyörű ódával örökítette meg emlékét.

*

Berzsenyi Dániel: BÁRÓ WESSELÉNYI MIKLÓS KÉPE
 

Mint az egekbe merült Aetnának az alja virányos,
S a tetején örökös tűzörvény s aetheri fagy küzd:
Arcaidat derülő tavaszod szép hajnala festi,
Jég fedi homlokodat, s láng csap ki komoly szemeidből.
Erdély: mennyköveid forrnak bent, esküszöm, áldozz!
  [1814]

 

 

*

 

 

Heléna sok évvel élte túl férjét. Fő gondja és öröme, tizenegy gyermeke közül életben maradt egyetlen fiának, a második Wesselényi Miklósnak nevelése volt. Hosszú özvegységének éveit Zsibón töltötte, honnan férje halála után soha ki nem ment. A biblia, könyvek és hírlapok voltak társasága. 1830. deczem-13-án hunyt el 77 éves korában. Férjével és fiával a zsibói sírboltban nyugszik.

 

 

Szathmáry Károly ZSIBO. 1888. 34. 558.

 



ID. BÁRÓ WESSELÉNYI MIKLÓS ÉS CSEREI HELÉNA

 

E név hallatára egész raja az emlékeknek és eszméknek tolul az olvasó lelke elé. Zsibó az óriások földje. Kacagányos ősök szelleme kísért itt felvont szemöldökkel. A reggeli szellő mintha a tárogatók búsan reszkető harsogását hozná át a Karikahegy felöl. Károlyi Sándor, kinek a németeket nyomon kellett volna seregével követnie, megkésett a döntő csatából, annál inkább sietett később a szatmári békekötéssel! A zsibói csatával Erdélyt egy időre kiejtette kezéből a magyar szabadság ügye (1705. november 11).  

Az események is bizonyítják Zsibó nagy hadászati fontosságát. Három völgy torkollik itt össze, melyek egyike Szatmárba, a másik Erdély belsejébe, harmadik a Szilágyságba vezet.

Maga a természet is nagy szépséggel áldotta meg e helyet. A Szamos folyását merész alkotású hegyek szegélyezik; míg a nyugati oldalon tölgyerdős halmok változatos panorámája szegi be a láthatárt.

Az egész táj fölött uralkodóan tekint el a kopasz Rákóczy-hegy orma, mely mintha a név nagyságát akarná jelezni, óriási kagylókövületeket görget alá.

A Wesselényiek egy ága, mely családnak ős fészke Hadad, a múlt század utolsó felében Zsibót választja székhelyéül és az igénytelen község fölött uralgó erdős halmon terjedelmes és pompás kastélyt épít, gyönyörű kilátással a Szamos erdélyi völgyére.

E kastély lett ettől kezdve sasfészke a két Wesselényi Miklósnak, az atyának és fiúnak, kik lángoló hazaszeretettel rendkívüli észtehetséget párosítottak. Ők nagyok voltak; csak a korszak volt hozzájuk képes kicsiny, melyben határtalan tettvágyuk alig tudott kielégítést találni. Ebből származott, hogy az atya nagy tettek hiányában, melyekre nem volt jó idő, kalandokban keres kárpótlást.

 

Szíve választottját, Cserey Helénát erővel rabolja el a szebeni zárdából és ellenfelét, az inkább udvari, mint hazafias lelkületű gróf Haliért hajdúiból és jobbágyaiból szervezett csapattal űzi ki a szomszéd Gorbóról.

Báró Wesselényi Miklós, nagy szellem, óriási testi erő mellett. Melle, mint két emberé együtt. Kezében, amikor haragos, törve maradnak termeinek kilincsei; szemei égnek és égetnek, mint a lobogó láng, és dörgő hangjára, ha szónokol, megrezzen a szívek húrja és a terem ablaka.

Hét nyelvet beszélt, barátjával, a német nevelésben részesült Széchenyivel nagyrészt gyalog utazza be Európát. Gazdaságát, kivált lótenyésztését európai hírre emeli és a magyar alkotmányos jogoknak utazó apostolává válik, mi majdnem atyja sorsára juttatja. De lázongó vére még a budai rövid elzárást sem állja ki, és a nagy hazafi, ki legkivált a nemzetiség kérdésében prófétai ihlettel bírt, a «Balitéletek» írója, a nagy emberbarát, ki 1838-ban százak életét menté ki a pesti árvízből. Minden falujában embermentő, kisdedóvó intézeteket alapított, testi szemei világát elveszti, hogy annál többet lásson, mint szellemi látnók.

Még most is füleimben cseng a magyar Belizár hangjának oroszláni dörgése, midőn az általa támogatott zilahi líceumban mint főgondnok kérdéseket intéz hozzánk, vagy midőn a vak óriás szónoklatot tart a kolozsvári tanácsház erkélyéről 1848-ban, midőn balsorsa daczára, mely szemeitől megfosztotta, azt ígéri a neki tisztelgő népnek, hogy egy pár ellenséget így is halálra fog szorítani erős karjaival! Ki is telt volna tőle. Két derék fiút hagyott maga után: Miklóst, ki a közeli Görcsönben épített díszes kastélyt magának, és Bélát, ki Zsibón lakik, mindkettő szenvedélyes gazda.

De a hősök földje még a Wesselényiekkel sem merítette ki erejét. Itt, Zsibóval átellenben, Szurdokon lakott és irt a magyar regényirodalom első hőse és atyja, b. Jósika Miklós. Az ő szelleme is itt lebeg e nagy időket, ért regényes táj fölött. P.

   

 

P- SZATHMÁRY KÁROLY: A BUJDOSÓ WESSELÉNYI. 1889. 1. 9-10

E lapok olvasói előtt bizonnyal ismeretes annak a politikai mozgalomnak története, mely a 30-as években indult volt meg Magyarországon. Ártatlan dolgok voltak azok, kivált ha a mai kor szemeivel tekintjük, amidőn az akkor még csak kegyes kívánságok: az úrbéresek sorsának enyhítése, a szó és sajtó szabadságai az erdélyi részek (Partiara) vagy epén egész Erdély vissza kapcsolása egy félszázad előtt nem is képzelt mértékben napirenden voltak.

Magyarországon Kossuth, Erdélyben b. Wesselényi Miklós volt az ellenzék vezére, sőt ez utóbbi kiterjesztette működését Magyarországra is. hol különösen a hosszú országgyűlésről (1832—36) szóló tudósítások sokszorosítása képezte a bűnesetet.

Wesselényinek meg az a «bűne» is volt. hogy reform-eszméi érdekében, mint utazó patrióta». Erdély és Magyarország több megyéjét fölkereste és lelkesítő szavai mindenütt hatalmas visszhangra találtak.

A beszedek egyike, a Szatmár megyében elmondott beszed, néhány szolgalelkű, vagy bárgyú ember besúgása folytán felségsértési port vont maga után. Kölcsey hatalmas védelme dacára Wesselényit elítélték. Mindenekelőtt megtiltották neki. hogy lábát kedves szülőföldjére merje tenni. Így, még mielőtt végleg elitelve lett volna, bujdosó lett saját hazájában.

Ez már több volt, mint a mit nagy és nemes szíve el tudott viselni; ha csak egy percre is, kellett a szent göröngyöket, melyek imádott szülőit, kegyelt nevelőjét. Patakit, s két kis gyermeke hamvait takarták.

Szatmár megyének azon részébe vonult tehát, mely Szilágyhoz közelebb esik, Erdő-Szádára, a gróf Degenfeld testvérekhez, kedves barátai, Pál és Ottó kastélyába. Innen, mintha csak sétalovaglást tenne, beszökött Zsibóra.

Itt látjuk a szenvedélyes óriást kedvesei sírján pár óráig zokogni ama halom tetején, mely alatt tornyos kastélya és országos hírű istállói terülnek, és a szenvedélyes gazda, a híres sportkedvelő visszalép benne a mélyen érzett gyermeki kegyelet előtt.

 

*

1838. június 27. Szerda. Azon gondolat, hogy látni fogom éltem szebb napjainak kedvelte helyét s a múltnak, jelennek s jövendőnek oly sokféle emléki és kepei nem hagytak aludni. Három fertály háromkor indultam a Fenellával. Tavaszi lanyha szellő lehelte át balzsamos illatot terjesztve a szürkületet; homály bontotta még a tájat, — homály, milyen keblemen borong, de azon különbséggel, hogy amaz minden pillanattal inkább távozott s helyet adott az íve terjedő világnak, ez pedig naponként sötétül, mint a közeledő éj. Pali (Degenfeld) Farkas-Asszóig kísért Jó sebesen haladtam s négy után egy negyedre Czikó innenső végénél voltam. Ott várt Mitruj (lovász) a «Thomson»-nal, mondta, hogy a ló sántít, — de a kanca már meg volt hajtva s meg ma mennie kellé; gondoltam is, hogy a szegény sárgám sántán is elvisz. Csak lépést mentem Cikón keresztül s fogtam a hegynek, de lovam mind sántább lett s néhányszor orra bukott. Nem volt egyebet mit tennem, mint leszállani s visszavezetni. Cikón a Péchyné tisztjét kértem, hogy segítsen meg egy szekérrel, a sárgát pedig vezettesse gyalog Sülelmedre*, hol Mitruj a Fenellával vár. Nem várhattam a szekeret, minek kapása bizonyos sem volt. Utam folytatásának vágya nem hagyott nyugodni s elindultam gyalog.

 

*Sülelmed (románul: Ulmeni) város Romániában, Máramaros megyében

 

A cikói hegy nem tetszett magasnak; mert tetején szülőföldem rég sóvárgott látása várt reám. Szememet kettőztetett lépésim elé szegeztem, nem apródonként, hanem egyszerre akarván elembe tüntetni a rokon táj gyönyörű képét. S felértem a tetőre s reggeli pompájában feküdt előttem a felséges vidék. Újra láttam a Csiglen erdő koszorúzta tetejét; láttam a dús völgyet végig kígyózó Szamos felett komoran emelkedő Rákóczi-hegyet s láttam atyám lakját s a házat, a kertet, hol oly sok édes órákat töltöttem. Lehaladtam a hegyen; Benedek-falván egy gyönyörű forrásból oltottam szomjamat.

Széplak felé menve, utolért a szekér, melyet Péchyné küldött; ezen mentem a Péchyné fiával és annak nevelőjével az inói fogadóig. Ezeknek üdvözléseik és beszédeik — bármi szívesek voltak is — háborították ünnepélyességét keblemnek. Az inói fogadóban jól esett, midőn felültem a lóra, megint csak magammal érezni magamat s tetszésem szerint mehetni.

Gyorsan vágtattam; egymást űzve tűntek mellettem a jól ismert tárgyak. Áthaladtam Udvarhelyen, arrafelé mentem el, hol annyit vadásztam. A közel s távoli erdőkben kedvelt vadász helyeim tekintettek felém. Az udvarhelyi szőlőt, melyet elmenetelem előtt ültettem, mint ifjat láttam díszleni.

A Mélyárok bércére kerültem. Minden lépten, minden fában régi ismerősre gondoltam találni. Elfogult kebellel közeledtem kedveseim sírjához. Egy újonnan vágott úton a tetőről egyszerre tűnt élőmbe a kápolna, Kastélyom s a Szamos és Almás kies völgye. Kevés pillanatok múlva a kápolna háta mögött voltam. Erdő vált a fákból, melyeket mint csemetéket hagytam, s elrejtették a hely látását, hol a szent porok nyugszanak. Átadtam Hadwigernek lovamat, s a sűrűn keresztül siettem, s zokogva borultam a szent földre. Erőteljes atyámnak, a tiszta keblű Patakimnak, s áldott anyámnak árnyékai! Itt állok tőletek körül lebegve, itt állok üldözötten, feldúlt kebellel, de hozzátok nem méltatlanul.

Itt adok nektek számot törekvéseimről, fájdalmaimról, örömeimről. Nektek panaszlom ki szívem gyötrelmeit, lelkem kínjait.

Épen egy rózsát s egy pár mezei virágot szakasztok le a sir tetejéről, midőn az öreg Juhász Pált a fák közül felém sietni láttam. Sírva ölelt meg, mellemhez szorítottam, mint tanúját, s részesét régi jobb időknek. Itt közel az udvarba menő víz csövein dolgozott, s a juhász-bojtártól értette ittlétemet. Más senki sem látott. A jó öregben az élőktől, a sírra borulva pedig az elhunytaktól vettem búcsút, s távoztam.

Átmentem a másik dombra, hol fiatal tölgyek veszik körül szegény kis Ádámom és a kedves Ilka sírját. Virágok nyílnak mellette, s pázsit fedi a gyász-halmot. Gyermekinknek sírjába magunknak látjuk egy részét temetve.

Napokig, évekig szerettem volna e két dombon élni; de én, aki már annyitól váltam meg, s ki a megválás és távozás keservét tűrni annyira megtanultam, gépies készséggel engedtem azon tudatnak, hogy már mennem kell. Mély sóhajjal mondtam a szent helynek egy vég istenhozzádot, s lóra ülvén, mentem el kétes és szomorú jövendőm felé. A hegyről még egyszer visszatekintettem, de a hegy fordult, mint éltünk menete, s a látvány eltűnt, úgy lehet, örökre.

Nyugodtan érzettem magamat; érzettem, hogy be van rekesztve minden számadásom, s hogy ez óra boldogító emlékét sem ítélet, sem poroszló elragadni nem képes.

Borongó gondolatok közt folytattam utamat. Az inói fogadónál az öreg Fehéremet találtam, mintha reám ismert volna, fiatal erővel vitt. A cikói hegyről még egyszer búcsút véve néztem viasza.

Cikón bementem Péchynéhez a szekeret megköszönni. Itt a Fenellára ültem s Gardánba vágtattam. Apornál egy órát mulattam, s 12 óra tájban szekérrel folytattam utamat. Kértem Palit, hogy élőmbe küldjön, nem akarván nagyon elkerülve érkezni a Szamoshoz. A rossz útban csak lassan döcögtünk, s egy óra után értem ide, a szokott úszó helyemhez. Felséges érzés volt a lovaglás után s a rekkenő melegben úszni. Háromkor jöttem a házamhoz, Degenfeldné oly örömmel fogadott, mintha veszélyes ütközetből tértem volna vissza.

Veszély ez utamban nem volt, semmi fegyvert sem vittem magammal. Jól tudtam, hogy hozzám senki sem fog nyúlni. Nem is veszélytől való félelem okozta, hogy Zsibón többé nem mulattam, a falut kikerültem, s házamba sem léptem.

*

A kedves hantokról szedett virágok még most is ott vannak a nagy hazafi naplójában.

 

*  *  *

Kemény Zsigmond: A két Wesselényi Miklós, megjelent: Csengery Antal: Magyar szónokok és státusférfiak c. könyvében. Pest, 1851. (Kemény Zsigmonddal együtt;

 

Csengery a következő jellemrajzokat írta: Beőthy Ödön, Szemere Bertalan, Szentkirályi Móricz, B. Eötvös József, gróf Dessewffy Aurél, Szalay László. Ism. P. Napló 351–363. sz. Németül Ungarns Redner. Leipzig, 1852. A munka folytatása a csekély kelendőség miatt abban maradt, bár Csengery a II. kötet számára Kossuth jellemrajzát és Szemere Bertalan terjedelmes életrajzát befejezte.)

 

 

 

Számítógépen a teljes mű, kattintással olvasható. Az alábbi tartalom is. G

  *  *  *

 

 

 

 

Elbeszélések

 

Szívós Béla RÓZSASZIN NAPERNYŐ. Fővárosi életkép 1901. 31. 495.

*

Mutatványul a most megjelent Kivesző alakok című könyvből. E történet hősének, Rohodi Gyurkának kalandos életéből a múlt évben közöltünk lapunkban Szívós Béla tollából humoros rajzot; ennek kiegészítéséül szolgál e mostani újabb közlemény.

*

Csendesen ballagok egy vasárnap reggel felfelé a Baross-utcán, s amint az egyik sarokhoz érek, látom, hogy egész csapat ember, asszony, gyerek gyülekezik oda s körbe állva, ugyancsak néznek valamit, a mi a körön belől van. De hogy mi volt ez a valami: a sok bámészkodótól nem látszott. Sőt nem is annyira valami, mint inkább valaki lehetett, mert hát beszélni is igyekeztek hozzá.

Magam sem levén különb, mint a többi fővárosi, akik ha egy kis utcai látványosság ígérkezik, azt ugyan a világ minden kincséért el nem szalasztanák, — hát mondom, magam is az egyre jobban szaporodó csődület felé irányoztam lépteimet.

Lassanként átfurakodván az embergyűrűn, látom, hogy a sok nép egy ékes hölgyecskét bámul, a ki a kör közepén állva, zokog keservesen, de oly keservesen, mint a záporeső.

Beszélnek hozzá jobbról is, balról is, mindenfelől, de hiába, a hölgyecske csak piros szoknyácskáját simogatja, rózsaszín napernyőjét morzsolgatja és zokog, zokog szünet nélkül. Nagy könnycseppek folydogálnak végig csinos arcán, mint egy-egy kis csermely; szép fekete szemeit pedig ijedten, bizalmatlanul hordozza végig a körül állókon, de nem felel senkinek.

Amint oda érkezésemkor rám fordult a hölgyecske szeme, nem is vette le rólam többé, hanem nézett, nézett merően ; az eddigi nagy ijedelem egyszerre eltűnt arczárói, tekintetéből bizalom sugárzott felém, egyszersmind félreismerhetetlen esengés, hogy segítsek rajta, ne hagyjam el szörnyű nagy bajában. Hiszi, hogy nem is hagyom el.

Mindezeket tisztán kiértettem rám szegzett szemeiből.

A különös bizalom egészen meghatott s el is határoztam mindjárt, hogy megmentem hát őt abból az ismeretlen veszedelemből.

A hölgyecske észrevette elhatározásomat, sírása gyenge szepegéssé csendesült, azután egy kecses mozdulattal, felém nyújtotta kis kövér kacsóját:

— Menjünk! No hát menjünk! S ott hagytuk a bámész tömeget, a mely csakhamar megint szétoszlott.

— Hát aztán, hogy hívják magácskát és merre menjünk?

Gondoltam, hogy talán nem haragszik meg, ha nem «nagysád »-nak szólítom; mert hát hogy el ne felejtsem megmondani: a hölgyecske úgy négy esztendős lehetett, ha udvariasak akarunk lenni, mondjuk, hogy az ötödikben járt.

Nem is vette zokon a bizalmas megszólítást s kanári csicsergéshez hasonló hangján megmondta, hogy őt bizony Juliskának hívják, hanem már a vezetéknevével nem igen volt tisztában.

— Hát aztán, azt meg tudná-e mondani Juliska, hogy melyik utcában laknak?

— Meg bizony, — felelt nagy készséggel a parányi hölgy, — a Gyep utcában lakunk.

A Gyep utcának biz én addig hírét se hallottam, de hát holléte felől Juliska se tudott felvilágosítani, mert hiszen épen az volt az ő szörnyű baja, hogy eltévedt s teljességgel nem akadt rá arra az ármányos Gyep utcára.

— Ejnye, ejnye no. Hát majd megkérdezzük mindjárt valakitől!

Hát bizony a Gyep utca ugyancsak jó messze volt. Ugyan, hogy kódoroghatott el ennyire ez a csöpp leány? Bizonyosan a cselédtől maradhatott el valamiképpen. De hát nem így volt a dolog, amint nemsokára kitudódik.

A kis hölgy vígan lépdelt mellettem, arcocskáján nyoma sem volt már a búnak, bánatnak, könnyei rég felszáradtak. Nyelvecskéjét megeresztette, s úgy pergett arról a beszéd, hogy szinte csoda volt s oly bizalmasan, mintha ki tudja, mióta ismertük volna egymást.

Első gondja volt azonban, mihelyt biztonságban érezte magát, hogy kinyitotta a kis rózsaszín napernyőjét, s úgy lépkedett tovább mellettem.

Néha-néha még a legérdekesebb beszéd közben is meg-meg forgatta, vagy a másik vállacskájára fektette a kis ernyőt. Ilyenkor mindig olyan sajátságos kérdő, várakozó tekinteteket vetett rám.

De hát biz én nem értettem el, mert különben is lekötötte figyelmemet a hölgyecske gyorsan pergő előadása. Hisz a tárgy is nagyon érdekes volt: a házmester macskájának viselt dolgai, a szomszéd lakó kis lányának a legújabb bábja, s annak a bábnak a leírása, amit a mamája neki ígért, de még eddig nem vett meg. Látván aztán Juliska, hogy meséit hűségesen hallgatom ugyan, de a fő dolgot mégis figyelmen kívül hagyom, végre egyet gondolt, s egy bájos mozdulattal hirtelen markomba nyomta a rózsaszínű ernyőt.

— Tessék bácsi, megengedem, hogy egy kicsit hozza, amiért olyan jó, hogy haza kísér.

— Köszönöm Juliska, de hát látja, én nem szoktam napernyővel járni. Csak hozza maga.

Juliska csodálkozva s egyszersmind neheztelve tekintett rám: miképp lehet már olyan ember a világon, aki két kézzel nem kap rajta, hogy ilyen páratlan szép ernyővel sétálhasson!

Piciny piros ajkai dacosan csucsorodtak össze, de a másik pillanatban már ismét eltűntek a vészterhes harag felhői s így szólt:

— De hát legalább szép, ugye, bácsi? Ugye, nem látott még ilyet.

Bizonykodtam, hogy ehhez fogható gyönyörű szép ernyőt csakugyan még álmomban sem láttam; nem is hiszem, hogy párja volna a világon, sőt az egész Gyep-utcában is.

Eme nyilatkozatom teljesen kibékítette a kis hölgyet, s miután lekötelező mosolygással jutalmazta elismerésemet, megint neki eresztette azt a kis pergő nyelvecskéjét. Most a drágalátos ernyőjéről kezdett beszélni, amiből nem csak annak történetét, pontos életrajzi adatait tudtam meg, hanem azt is: mennyi része van ennek a kis szerszámnak abban, hogy Juliskát most szerencsés vagyok kísérhetni.

Hát az történt, hogy ezt a remek ernyőcskét éppen tegnap vásárolta kis lányának a mama, ami felett lett Juliskának módfelett nagy öröme. De hát semmi sem levén tökéletes és állandó a világon, a Juliska örömére is csakhamar sötét felhő borult. Eszébe jutott ugyanis: mit ér az, ha ezt a gyöngy ernyőt csak a szomszédoknak, a házmestereknek, a vicének mutathatja meg, — ha egyszer a világ nem láthatja: az a tömérdek ember, aki a templomban szokott lenni. Milyen dicsőség lenne az, ha ezek is bámulhatnák az ő remek ernyőjét, ha suttognák: még ilyet nem láttunk!

Mert Juliska a múlt vasárnap a templomban volt mamájával, hát tapasztalta, mennyi ember jár oda. Ezeknek be kell mutatni a rózsaszín napernyőt! Kérte is a mamát, hogy vigye el megint a templomba, de hát a mama most nem akart menni.

Juliska kétségbeesését felesleges volna ecsetelni. De csakhamar megvigasztalódott. Nagyszerű eszméje támadt: ő bizony egyedül is el fog menni abba a templomba, hiszen csak egy hete volt ott, s az alatt hogy felejtette volna el az útját! És a kis Juliska takarosan felöltözvén piros ruhácskájába, — a legszebbikbe, — magához vette azt az aranyos rózsaszín ernyőt s egy óvatlan pillanatban szépen kiosont a kapun.

Ment, ment aztán egyik utcából ki, a másikba be, de bizony a templomot nem találta meg s egyszer csak tudatára jutott, hogy eltévedt. El, de nagyon. Ki tudja, hazatalál-e még valaha, nem lopják-e el valami rossz emberek, akikkel annyit ijesztgették már egyszer-másszor. S ez volt az oka a kis Juliska kétségbeesésének, mikor az utcasarkon rátaláltam. Ejnye, ejnye kis Juliska, hát így maga hogy is mondjuk csak, ugye bizony megszökött hazulról? A hölgyecske nagy gonddal nézegette a rózsaszín ernyő nyelét, s halk hangon így szólt:

— Igen. E közben közel értünk a Gyep utcához. De mentől közelebb jutottunk, a kis leány annál hallgatagabb lett, amint pedig a házukat megpillantottuk, megint elkezdett szepegni.

— Mi baja Juliska. Hát miért szomorkodik? Inkább örüljön már most, hiszen lám, azt mondja, hogy abban a nagy új házban laknak. Nincs hát semmi baj. Maga csak menjen haza szépen, aztán máskor el ne kószáljon. Én pedig már most búcsút veszek magától.

Juliska ijedten kapta meg a kezemet, s esdekelve nézett rám azokkal a beszédes szemeivel.

-— Nem bácsi, kérem. Ne menjen még el. Kísérjen haza a mamámhoz!

— De hát hiszen maga is oda talál már kis Juliska; inkább utána nézek, míg a kapun bemegy, hogy valamiképp el ne lopják.

— Nem attól félek én már bácsi, hanem a mamától. Bizonyosan le fog térdepeltetni. Tessék velem jönni bácsika, s kérje meg a mamát, hogy ne térdepeltessen le, inkább nem bánom, ha nem ad is délután uzsonnát. A könnyei pedig megint elkezdtek Juliskának zápor módjára hullani.

Mit tehettem? Csak nincs kőből az ember szíve. Próbáljuk hát azt a mamát valamiképp megkérlelni.

A háznál roppant felfordulás volt már ekkor. Házmestert rendőrséghez küldtek, vicét, szakácsnét, szolgálót mozgósítottak, hogy keressék Juliskát, a mama kétségbeesésének leírását pedig csak megkísérteni is vakmerőség volna. De meg azét az örömét is, mikor beállítottam a kis szökevénnyel.

Hanem meg kell vallani, hogy Juliska mégsem egészen alaptalanul aggódott az elébb olyan szertelen, mert a mama öröme csak pár percig tartott, majd rögtön haragba csapott át. Bizony azt kellett hinnem: nem csak a térdepeltetésnél marad a dolog, hanem nyilván még egyéb is következik. Mert hát, amint most kitűnt, Juliska nem csak egyszer vett már ilyen formán búcsút a kapu félfától.

No de hát mire való az ékesszólás? Én is elővettem a magamét s csakhamar sikerült a mamát annyira lecsillapítani, hogy miután Juliska szent fogadalmat tett a jövőre nézve,— ünnepélyesen elengedtetett neki a letérdepeltetés, sőt sikerűit kivinnem azt is, hogy még most az egyszer a délutáni csokoládét is megkapja, de hogy az anyai szigornak is elég tétessék: ezúttal csak fél csészével.

 

Szívós Béla: KOHODI MENEKÜLÉSE 1902. 27. 267.

Híres vitéz volt Kohodi Gyurka, nem hiába szolgált a Simonyi Óbester regementjében. De hát rossz fát tett a tűzre, s átszökött az ellenséghez, onnan egyik hatalmasságtól a másikhoz, míg végre az angolokhoz került. Azonban itt is olyasmit követett el, hogy gályára ítélték s elvitték Gibraltárba. Ott tüzes vassal megbélyegezték, összeláncolták egy spanyol rablóval, s azt mondták neki, hogy mármost húzza a gályát, meg hordja a követ.

Szörnyen bosszantotta ez Gyurka vitézt, s meg is fogadta, hogy nem marad soká ezen a kvártélyon, hanem mihelyt szerét ejtheti, hazanéz szülőhelyére Hajdú-Szoboszlóra. Úgyis harminc esztendeje nem látta már az ottani sugár tornyot.

Hanem hát jó két esztendeig nem lehetett menekülni; hiába, ravasz az angol, nagyon őrzi az embert. De végre még is csak kijött a sora.

Egy délután épen kinn dolgoztak a parton, amint hirtelen szörnyű zivatar kerekedett; zúgott, üvöltött a szélvész, harsogott a tenger, dörgött az ég s olyan sötétség lett, mint a szurok.

— Most menjünk, amerre látunk — szólt Gyurka a rablónak, — miénk a világ.

Egy éles kővel nagy nehezen lereszelték, letördelték magukról a bilincset, s nekiiramodtak.

De már ekkor egy kicsit megint megvilágosodott az idő, az őrök észrevették a szökést. Roppant puskázást műveltek mindenfelé, mert úgy látszott, több más gályarab is felhasználta a jó alkalmat s szanaszét futott.

Gyurka még jobban szaladt társával a hegyes kövek, sáros pocsolyák közt. Egyszer csak hallja, hogy a spanyol rabló nagyot kiált, s végig vágódik a földön. Abba bizony beleakadt valami golyó, a többi meg füttyögetett  Gyurka füle körűi.

— Énekeljetek csak, apró fülemülék! S rohant tüskén-bokron keresztül. Messziről még jó ideig hallatszott a puskaszó, de lassanként elcsöndesedett s az este is beállott. Egész éjszaka ment Gyurka.

Mikor hajnalban világosodott, már a tengernek híre sem volt. Pusztaságot látott mindenfelé, ahol kőnél, kövérlevelű szúrós tüskénél, meg egynéhány sovány fánál egyéb nem mutatkozott. Csak távolról látszott valami bokros hely. E felé igyekezett.

Amint odaért, belefeküdt egy száraz szakadékba, befedte magát gallyakkal s aludt egész estig. Estefelé arra ébredt fel, hogy egy spanyol jött arra csengős öszvéren. Gondolta Gyurka, hogy tán le kellene szállítani az atyafit, de aztán mindjárt rátért, hogy még sem illenék huszárnak ilyen paripára ülni, hát csak ennivalót kért a spanyoltól.

Adott is egy darab rossz sajtot, néhány vereshagymát, mert egyebe nem volt a jámbornak. Jól esett Gyurkának a vacsora nagyon. Egy kis forrást is talált, nagyot ivott belőle a kemény sajtra, azután útnak egyengette magát. Holmi földrajznak, mappának hírét sem hallotta, hanem annál jobban ismerte a csillagok járását. Azt is jól tudta, hogy Magyarország napkeletnek fekszik. Csak a csillagot nézte hát, s annak irányozta az útját.

Reggelig nagydarab földet megjárt, de nem találkozott senkivel. Ha épen látta, hogy valaki szemközt jön, félrehúzódott előle jó idején, mert hiába, nem tudja az ember, mi eshetik.

Hajnalban sok fügebokorra talált, jóllakott a gyümölcséből, s megint lefeküdt egy csomó bozót közé.  Ott várta be az estét. Amint bealkonyodott, megint előbujt, jóllakott fügével s haladt tovább a csillag után, mint tegnap.

Amint rávirradt, sehogy sem talált alkalmas búvóhelyet, hanem annál inkább talált néhány kipányvázott legelésző lovat, mégpedig az egyik igen jónak mutatkozott. Jobbra-balra rongyos falvak látszottak, nagy messzire kelet pedig valami erdős hely. Nem sokat gondolkodott Gyurka, megfogta a jó lovat, féket vetett a szájába s megindult nyargalva az erdő irányába. Gondolta, úgyis rég nem ült már lovon, s ha az erdőt eléri, tán félnapi gyaloglást is megnyer, ott majd megfektethet. Oldalba vágta a lovat, s ez megérezve, hogy most ugyancsak ember ül a hátán, vágtatott, mint a szélvész.

Egy idő múlva lármát hallott Gyurka a háta mögött s látta, hogy három ember is nyargal lóháton utána, lármáznak fenyegetőznek szörnyen, de a Gyurka lova sokkal jobb volt s nyomába se bírtak jutni. Apránként el is maradoztak, Gyurka pedig vágtatott tovább. Két-három paraszt rákiabált még útközben, sőt a mint egy hitvány falu mellett elvágtatott, még utána is lövöldöztek, de Gyurka csak nevette : hogy erőlködik a paraszt, s még csak jobban szorította a lovát.

A tájék megint néptelenebb lett, s már majdnem elérte Gyurka az erdő szélét, mikor észrevette, hogy a ló reszketni kezd alatta. Nem várta meg, míg összerogyik, hanem lepattant róla: majd meglel itt a gazdád, ha keres, — azzal gyalogszerrel koczogott be az erdőbe, a hol megint lefeküdt aludni.

Estefelé a nagy éhség, de kivált a szomjúság ébresztette fel, de sem ennivalót, sem vizet nem talált, hiába kereste. Addig őgyelgett, míg az erdő szélére ért. Ekkor vette észre, hogy csak az erdő farkába került, mert mindjárt kiért belőle egy nagy, fátlan térségre, ahol messziről megint néhány falu látszott.

Hanem azt is észrevette, hogy elébb egy csapat vadrucza, azután egynéhány gém repül el a feje felett s néhány száz lépésnyire előtte leereszkednekr jól elhagyta az erdőt s meg is látta a víz csillogását, a mint egyszerre a parton levő bokrok közül egy lovas csendőr bukkant elő.

— Nyilván te is engem keresel a reggeli lóért, de tudom, hogy amúgy is belém kötnél a rabruhám miatt — gondolta Gyurka hirtelen — de hát megállj csak, nem ismered még te Echodit!

Azzal hirtelen megfordult s elkezdett sebesen visszafelé futni az erdőnek. Mentől jobban kiabált és szorította lovát a csendőr, Gyurka annál jobban vitte az irhát. Már majd az erdőig jutott s a csendőr látva, hogy addig utol nem éri, előkapta a karabélyát s rádurrantott a szökevényre. Gyurkának a füle mellett füttyentett el a golyó, de azért nagyot kiáltott, a földhöz vágta magát, egyet-kettőt rúgott, azután elcsendesedett, mintha meghalt volna.

A csendőr odavágtatott s lováról leugorva, szemmellátható diadalmas ábrázattal elkezdte Gyurkát vizsgálni, hogy hol érhette a golyó.

Épen csak ezt várta Gyurka. Iszonyú erejű karjával megkapta a holtra ijedt csendőrt s úgy odavágta egy nagy kőhöz, hogy ájulva ott maradt, maga pedig felpattant a lóra s addig vágtatott előre, míg csak a paripa ki nem dőlt alóla

Eszébe vévén azonban, hogy még sem igen alkalmatos a rabruhában való utazgatás, a mint másnap egy vígan dalolászó spanyolra akadt, elhatározta, hogy ruhát cserél vele. Egyenesen szemközt ment vele s megállott előtte. A spanyol nagyot nézett a különös idegenen, Echodi pedig emígy szólította meg :

— Nagyon nézed a ruhámat; úgy látom, megszeretted. Hát nem bánom, pajtás, cseréljünk. Vetkőzz!

A spanyol valami görbe kést kapott elő, de Gyurka egy szempillantás alatt kicsavarta a markából s megint rákiáltott, hogy: vetkőzz!

A paraszt megérezte a Gyurka hatalmas fogásáról, hogy kivel van dolga s nem is szólott többet, hanem vetkezett.

Gyurka hasonlatos képen s kis idő múlva már spanyol paraszt bőrben húzódott vissza az erdőbe, de még utána kiáltott a parasztnak:

— Ne haragudj pajtás, de hát tudod, szükség törvényt ront. Ha valaha az én hazámba vetődsz, el ne kerüld a házunk tájékát!

Így mendegélt Gyurka hegyen-völgyön, árkon bokron keresztül, míg egyszer csak előtte csillogott a tenger.

Ennek a láttára megrökönyödött. Tán csak nem tévedt el?  De hol jár akkor itt ez a tenger, ezen ugyan soha át nem tud lábolni Magyarországba! Gondolkozott: hogy is jutott már ő száraz lábbal spanyol földre Francziaországból, a honnan pedig megint tenger nélkül eljutni a magyarok hazájába?

Eszébe jutott, hogy a franczia föld mégis északnak fekszik, majd onnan lehet aztán egyenesen keletnek tartva hazajutni.

Megindult tehát északnak s mindenféle viszontagságok után baj nélkül eljutott a pirénei hegyekig. Ott megbarátkozott valami csempészekkel, a kik maguk közé vették Gyurkát s mindenféle tilos portékával megrakodva, átmentek szörnyű rossz utakon, borzasztó szakadékokon keresztül Francziaországba.

A határnál azonban szerencsétlenül jártak. Határőrökkel találkoztak, akikkel csatába ereszkedtek. A csempészek nagyobbrészt elestek, vagy fogságba kerültek, de Gyurka harmadmagával itt is szerencsésen megmenekedett, csak épen a ruháján ütött lyukat a golyó.

Néhány nap ott lappangott még Gyurka, azután nekiindult Francziaországnak. Nappal most is valami rejtekhelyen aludt, éjszaka pedig a csillag után haladt, mindig keletnek. Nagyobb baj nem érte, ennivaló mindig akadt, vagy szépszerével, vagy amúgy. Egyszer valami puskás csősz, amint egy gyümölcsfa alatt találta, nagyon kérdezgette tőle, hogy mi járatban van, sőt még meg is akarta fogni, de Gyurka a hátához verte a puskáját, magát meg odakötötte a fához s haladt tovább, útjára.

Jött aztán, jött, tovább, tovább, míg egyszer csak elérte a magyar határt, átjött a Dunán, Tiszán, végre megpillantotta a szoboszlói híres sugár tornyot, amelynek láttára kicsi híjjá, hogy el nem érzékenyedéit .

S épen kapóra jött haza. Mert a tengeri-csőszre kiderült, hogy maga még többet ellop, mint a mit megőriz. Elcsapták hát s Gyurka vitézt nyomban a helyébe állították: hadd legyen annyi viszontagság után egy kis biztos hivatala. így őrizgette sok esztendeig a szoboszlai tengeriföldeket.

 

 

Szőllősi Zsigmond: PARLAMENT. Eszmefuttatás. 1920. 3. 29.

Az ötszáz embernek szabott teremben egyelőre csak százhatvan ketten ülnek akkor is, ha az utolsó szálig mind megjelenik is, akinek a felséges népakarat jogot adott a belépésre. Az ország összezsugorodott, csaknem egy negyedrészére annak, ami volt és ami (erről a meggyőződésünkről nem vagyunk hajlandók lemondani) megint lesz, mihelyt a győzelem napja helyett az igazság napja ül majd az égen.

De addig az új parlament szám szerint is kisebb lesz az elődeinél. Aláhúzzuk ezt az is szócskát bizonyos aggodalmak és kedvetlenségek honorálásául, anélkül azonban, hogy teljesen odaadnók magunkat a pesszimisták elbúsulásának. Olyan választás, amelyben valamennyi kerületben a nagyobb érték döntötte volna el a mandátum sorsát, sohase volt Magyarországon. Akkor se, amikor a cenzus megrostálta az urnákhoz lépők tömegét. Az általános választói jog bizonyára liberálisabb és talán igazságosabb is. Azt azonban a leglelkesebb híve sem állíthatja róla, hogy fejlődést jelentene a nagyobb ítélőképesség érvényesülése irányában. A több szem itt nem lát jobban. Minden iskolában több a tanítvány, mint a tanító. És ha ezelőtt se volt csupa mester az, aki a döntésben részes volt, most ezt a jogot a politikailag teljesen iskolázatlan tömegek a maguk többségénél fogva döntő módon gyakorolhatták.

Hogy jelent¬é hasznot az ország számára, erre a kérdésre engedtessék meg nekünk adósnak maradni a felelettel. Bizonyos: óriás] megnyugvás lett volna, ha a teremben, amelyben jelenünk és jövőnk életkérdéseiről kell dönteni, leghitelesebb értékeink tömegét láthatjuk. Ha a nemzetgyűlés nagyjaink gyülekezete lett volna. Csupa Apponyit és Andrássyt nem ültethettünk volna a százhatvan helyre. De távolról se akarjuk leszólni a jelen leendőket, amikor meg kell állapítanunk, hogy nagyon sokakat látunk, akik nincsenek jelen. A távollevők súlyát, jelentőségét, értékét ismerjük. A jelenlevők túlnyomó nagy többségével szemben ezt a szerencsét még a jövő tartogatja az ország számára. Szívesen reméljük, hogy sokat tartogat. Legalább is jelentékenyen többet annál, amennyit a pesszimisták sejtenek.

De ha a pesszimistáknak lenne igazuk: ez se legyen senki számára ok az elbúsulásra. A kötelesség parancsol, és minden föladat kiköveteli a maga megoldását. A nagy érdekek igazsága nem hagyja magát elintézni egy rossz megoldással. Ez csak gúzsba tudja kötözni egy időre, de ez az idő annál rövidebb, mennél nagyobb az igazság, a melyen a kellő bölcsesség hiánya erőszakot tett és mennél súlyosabb a hiba, amely a megoldást fogalmazta.

Most igazán nem frázis, hogy ennek az új testületnek a nemzet élet¬ érdekeiről kell határoznia. De az se kétséges, hogy a nemzet élete nagyobb erő, érdekei nagyobb érdekek, mint a testület élete és érdekei. Amiből logikusan következik, hogy ez az új gyülekezet csak addig munkálkodhat, amíg a munkája hasznot jelent a rája váró feladatoknak. Amíg alkalmas eszköze az ország újjáépítésének. Mihelyt erre alkalmatlannak, gyöngének vagy éppen ártalmasnak bizonyulna: a létjoga elvész.

Itt nem erőszakra vagy revolucióra gondolunk. Ebből több volt az elégnél. Semmi másra nem gondolunk, mint a belátásra és a lelkiismeretre, amelynek az ereje élő erő a parlament falain kívül és belül egyaránt. A kiválóság ritka adomány. De a jóhiszeműség és a belátás, ami együttvéve a józan becsületességet adja, általános polgári kötelesség. Ezt a tulajdonságot kötelesek vagyunk föltételezni azokban is, akiknek más, még nagyobb rendű tulajdonságaik megmutatására még nem nyílt alkalmuk. A hazáját bizonyosan mind jobban szereti, mint a mandátumot és megérzi azt a pillanatot, mikor a lelkére súlyosodó felelősség nyomása nagyobb, mint amekkora könnyebbséget számára a képviselőség jelent.

Jó¬é ez a parlament, amely nagyon is nem ideális viszonyok között és letagadhatatlanul forradalmi formák alkalmazásával jött létre, ez ép oly jogosult kérdés, mint az, hogy nem lehetett volna¬é sokkal jobb még ilyen körülmények között is? De szemrehányást, még ilyen kérdés formájában is, a szuverén népakaratnak éppen azok tehetnek legkevésbé, akik ez akarat megnyilatkozásának a legszélesebb területen és a leg¬ feltétlenebb szabadságot követelték. Tudomásul kell vennünk a valóságot, hogy a választás mindenütt a legteljesebb nyugalommal, vagy, ahogy mondani szokás: méltósággal ment végbe. A vigasztalásuk pedig az lehet, hogy akármilyen kétes a parlament jósága, az kétségtelen, hogy a parlament valóságának ténye: jó. Jó, megnyugtató és üdítő az, hogy immáron van intézményes megnyilatkozása és intézményes forrása a közakaratnak. A parlament tényével a kormányzat felelőssége is valósággá válik. Megszűnt rejtelem és megszűnt kétes lenni az energia, amely az intéző hatalom magasságába emel, vagy onnan eltávolít bizonyos férfiakat. A legitimitásnak még sok a nyitott és vitatható kérdése. De magában az, hogy van egy testület, amely a nemzet legszélesebb rétegeinek akarat megnyilatkozásából jött létre, igen hasznos alapja a legitimitás új fölépítésének.

Ezt a testületet tehát szimpátiával kell üdvözölni és több bizalmat kell neki előlegezni, mint amennyire már ismert értékeivel fedezetet nyújthat. Föl kell tenni, hogy az új képviselő urak jó magyar emberek, akik segíteni akarnak az országon, a munkájukkal, amíg erre az erejüket elegendőnek érzik, de az erősebbek elől való engedelmes elvonulással, ha kiderülne, hogy a helyzet ilyeneket követel.

 

 

Szűts Dezső A FRANCIA EZERES. Elbeszélés. 1908. 29. 582.

Sárga város főutcáján zökkengetve robogott egy bérkocsi. A benne ülő férfi kíváncsian tekintgetett a kanyargós utca házaira élénken nézegette a boltokat, olvasgatta a feliratokat, cégeket, s néha mosolyogva bólintott, mintha mondaná:

— Megint egy ismerős név. Mind megvannak, akiket itt hagytam. Ez a város azóta nem változott. Mi lesz itt most?  

Valóban, Sárga városban csak a levegő változott évtizedek óta, de talán az is ugyanaz volt, csak elszaladt a síkságra s onnan üdülve visszatért. A fiúk ugyanazokat iskolákat látogatták, ahol apáik tanultak, azokat a házakat csengették fel, amelyeket az öregek ifjú korukban, csak az utca gránit kövei koptak el a fölötte haladó nemzedékek lépései alatt.

Minden a régiben volt meg, s a Sárga város lakói megelégedettek, boldogok voltak, mert nem volt semmijük, de adósság sem. Nyugodtan éltek, becsületes munkával kereste mindenki a kenyerét. A kereskedők jó árút adtak, az iparosok megdolgoztak a fizetett pénzért, az ügyvédek erkölcsi sikerekre törekedtek, az orvosok a betegséget gyógyították, a hivatalnokok pontosan elvégezték kötelességeiket. Olyan volt a város, mint egy régi családi ház, amelynek csöndjében csak a pókok szövögették hálóikat.

A pókok közszállítók voltak s derekasan meghíztak a kövekből, gyertyából, papírból, amit szállítani elfelejtettek.  A legyeket élni hagyták.

Ebbe a városba érkezett egy idegen, aki hiába keresett egy ismerős arcot a délelőtti napfényben sétálók között.

Nem ismert meg senkit, de az egyik sarkon két férfi felismerte. A két szőke, magas termetű sétáló megállott. Majdnem egyformák voltak, testvéreknek látszottak, csak a vékonyabbiknak görnyedt testtartása, rendetlen öltözéke, a másiknak fölényes megjelenése, előkelő tartása mutatták, hogy külsőleg hasonlítanak ugyan egymáshoz, valójában a vékonyabbik függ a másiktól. Ez köszönt a kocsin ülőnek s halkan mondta a mellette állónak:

-Nézzen oda, Kova úr, az a fekete bajuszú ember a kártyakirály.

Kova Dénes meglepetve nézett a kocsi után, mely hamarosan eltűnt a fordulónál.

— A kártyakirály? Sárga Bán Nándor? Mit keres itt?

-Nem tudom. Azaz, mégis meg kell mondanom magának, Kova úr, de ne adja tovább, hogy levelet kaptam tőle a napokban. Ezeket a leveleket külön csomóban gyűjtöm, s nem adom ki az irodának. A saját írásaim közt tartogatom. Érti, miért. Bodroghy Rajmond ügyvéd nem képviselheti a kártyakirályt. Legalább a nyilvánosság előtt nem. Én adok neki, van két háza, azzal van néha egy kis baja. Azt hiszem, hallotta, hogy a szüleinek vette az egyik házat, abban lakik a két öreg.

A másik ház jövedelme a szülőké, azok nevében szoktam perelni.

-Valószínű engem is fölkeres. Küldje be hozzám, bár nem szívesen érintkezem vele személyesen. Tudja, én nem sokat adok a szóbeszédekre, s Bán Nándor művelt ember, de mégis kártyából él s örökösen baja van a külföldi rendőrségekkel. Még a város nevét is fölvette. Én, ha lehet, nem fogok vele kezet. Nagyon kell vigyázni, kedves Kova úr, a dekórumra. Maga se nagyon barátkozzék vele, Én még a tőle kapott pénzt sem írom be a könyvbe. Nem is látta maga sem. Mert, tudja, városunkban is, mint mindenütt a világon, szemmel tartják a pénz eredetét.

Kova Dénes mohó figyelemmel hallgatta az ügyvéd fejtegetéseit s közben lázasan motoszkált fejében a sok kérdés, amelyeket főnökéhez szeretett volna intézni. De nem mert szólani, mert félt, hogy ilyen választ kap:

— Ejnye, Kova úr, hogyan lehet egy kártyás iránt érdeklődni? A kártyás kártyázásból él, a többit gondolja hozzá.

Elvált tehát Bodroghytól s betért a legközelebbi vendéglőbe, ahol a város vezető emberei sorban ültek a kerékasztal körül s a mindennapos névnapot tartották. Mindennap titkos szavazással elhatározták, hogy kinek lesz az nap a névnapja, Cyrill napján Mihályra szavaztak, s annak a költségére ivott a félelmetes hírű társaság, amely mindennap kimondta az itt-ott felburjánzó újításokra, hogy marad minden úgy, ahogy van.

Aki nem tartozott vagy nem járt közéjük, azt nem vették észre, aki pedig a kerekasztal mellé leült, annak elment a kedve, hogy valami okos dologról beszéljen, mert itt minden jó szándék belefúlt a sörbe. A polgármester gyakran eljárt közéjük.

Ha néha tréfából megfenyegette a tűzoltó főparancsnok, hogy vízvezetéket csináltatatnak a várossal, az öreg, apró ember felállt s zsebébe dugva kezeit, keményen kijelentette:

Csináljatok, amit akartok, de én nem adok hozzá egy garast sem. Nem értette, hogy neki soha sincsen pénze. 

Mindenki sörözött, a sárga lével temették a terveket.

Becsületesen dolgozik, robotol egész nap, ír, tanít, s alig telik vacsorára, sokszor arra se, míg a többiek egész nap láthatók, ahol csak megfordul s mégis jólétben élnek. Ennek a nyitjára szeretett volna jönni, figyelt, hallgatózott, hogy hátha valaki elárulja egyszer a bűvös jelszót, amelyet csak ki kell mondani s hipp-hopp, megjelenik a terített asztal. Mert hiába várta a titok megfejtését, zúgolódott; ilyenkor azt mondták neki, hogy várjon, majd megjön az ideje mindennek, csak kitartása legyen, addig dolgozzék. Nem bíznak bennem, — gondolta Kova Dénes. Hát várjunk. Addig pedig, míg jön a pénz, maradjunk becsületesek. Még kényesebb lett erkölcseire s nem vette észre, hogy az emberek mindjobban távolodtak tőle.

Most azt gondolta: itt a pénz, a kártyakirály hozta, tudják-e ezek? Mit gondolnak felőle? Közönyös hangon szólt a társasághoz:

— Egy kocsin Bán Nándort láttam a fő utcán.

A főkapitány gyanakvóan nézett Kovára, a többiek vállvonogatva mutatták, hogy nem érdemes beszélni a dologról. Végre azonban a vörös arcú gazdasági intéző nevetve szólalt meg:

-— Bizonyosan kizsuppolták Parisból. Ott is rossz fát tehetett a tűzre. Kompromittálta a város nevét.

— Nem hiszem, — mondta vontatva, kelletlenül a főkapitány, — vigyáz az magára. Talán látogatóba jött haza. Sokat beszélnek felőle, de én nem tudok semmi rosszat róla.

— No, — mondta a tűzoltó főparancsnok — azt nem tudom, hogy odakünn mit csinál, hanem azt tudom, hogy itthon furcsán kezdte suszterlegény korában. A híd alatt kártyázott a csavargókkal, el is szedte a pénzüket. Azután, mikor már volt egy kis pénze, beült a «Fekete hajó» kávéházba s ott fosztogatta az utasokat, marhakereskedőket. Emlékezel, Torda, hiszen te vizsgáltad az ügyet, arra a fiatal földbirtokosra, a ki agyonlőtte magát a «Fekete hajó»-ban? Ezt is Bán Nándor fosztotta ki. Biztosan csalt. Spiller volt az mindig.

— Túlozol, - mondta a főkapitány,— Bán nem hamis kártyás. Szerencséje van, ennyi az egész. Te haragszol rá.

— Vajon miért, — szólt fojtott hangon a tűzoltóparancsnok, — talán nem adott pénzt? Nevetséges. Hát talán nem igaz a velszi herceggel való esete? Nem ismeritek? Elmondom. Ez a Bán azzal dicsekedett, hogy ha a velszi herceggel összekerül, elnyeri minden pénzét. Meg is hívta a herceg, s ez a Bán, ez a semmi, egy tétnél azt mondta a hercegnek, a mit egyik kártyás mondhat a másiknak: «csak készpénzre játszom.  A herceg nem szólt egy szót sem, ki. . .

— Dobatta, — előzte meg valaki.

— Nem, kivette a tárcáját, fizetett hidegen, előkelőn, mozdulatlan arccal Aztán figyelt, vigyázott, Bán zavarba jött, vesztett. Fogásokhoz folyamodott, mire megcsípték s kidobták. így hallottam. Szemtelen ember lehet.

A főkapitány idegesen ütött az asztalra.

— Nem engedhetem meg, hogy a velszi herceget belekeverd a mesébe. Különben is Bán nem csal, nekem tudni kellene róla. Még sehol se büntették meg, nem tudtak rábizonyítani semmit. Én tőlem kérik az erkölcsi bizonyítványát; ahányszor kérték, mindig és sokszor kiadtam, hogy büntetlen előéletű. Igenis, hiába néztek rám. Meglesz még ennek a haszna a városra, csak türelem.

— De kitiltották egy pár városból

— Mert szerencséje volt. Olyan ember az, aki az osztásnál megmondja, kinek milyen kártya jutott. Az ujjával megérzi a kártyákat. Ez pedig csak nem hiba? Úgye Kova úr, maga is megtenné, ha tudná, pedig maga is tisztességes ember?

Kova valami nagy gorombaságot akart mondani, de elállott a szava s a szemei tágra nyíltak attól, amit látott. A főnöke lépett be. Bán Nándor kísérte, s fekete kézitáskáját könnyedén lóbálta kezében. Az ügyvéd köszönését barátságosan, Bán udvarias meghajlását tartózkodóan fogadták, de már egy fiatal orvos tüntető szívességgel tologatta a székeket.

— Ide, ide, itt van még hely.

A tűzoltó főparancsnok bólintott:

— Adjon Isten! Megbocsátanak, de mennem kell. Jó mulatást

Nem fogott kezet senkivel, elment Az emberek összébb húzódtak.

— Azért jöttünk ide, — kezdte az ügyvéd a szót, -— mert Sárga Bán úr Parisból, ahol ügyei évek óta tartóztatták, úgy jött városunkba, hogy hosszabb időt tölt közöttünk. Lehet, — tette hozzá sokat jelentő hangsúllyal, —hogy itt is marad. De ez csak a későbbi elhatározás dolga.

— Helyes, — szólott közbe a főkapitány s egy két hang hallatszott innen-onnan.

— Rég nem látta szülővárosának közcéljait ez alkalommal szeretete s hálája jeléül több rendbeli alapítványokkal igyekszik élő mozdítani, s még mielőtt szüleit karjaiba ölelhette volna, tanácsomra egyenesen önökhöz jött, hogy szíves észrevételeiket kikérje.

Feszült izgalom jelezte a társaság kíváncsiságát. Előrehajoltak s a szivarokat az asztalra tették.

— Szándékunk — emelte hangját az ügyvéd, — a város aszfaltozására jelentékeny összeget adni.

— Helyes, — zúgtak most már a vállalkozók is, örvendő szemekkel s vidám arcokkal, a jövendő nyereségre gondoltak s ittak.

— Tervbe vettük a vízvezetéki alap megteremtését.

— Ez kell, ez az első, éljen — kiáltottak a mérnökök, s elragadtatásukban a poharakat verték az asztalhoz. A főmérnök csuklani kezdett a nagy izgalomtól, kezet nyújtott a mosolygós arcú kártyásnak.

— Alapítunk egy pénzintézetet; tisztviselők részére olcsó kölcsönt adunk.

— Ezt, ezt, olcsó pénzt, — kacagtak a hivatalnokok s összeütötték poharaikat, odarohantak a meglepett kártyakirályhoz, ölelgették, brúdert ittak vele, végig öntötték sörrel, éljenezték. A többit nem is hallgatták meg, az ügyvéd hiába beszólt gyermekkórházról, színházról, csak egy-egy doktor, színházsmokk felkiáltása árulta el, hogy a bűvös, lelkesítő méreg hozzájuk is elhatolt. Kezek emelkedtek Bán felé, az elragadtatás hangjaitól zajos lett a terem, a kint levők betévedtek, a bent levők kiszaladtak a nagy hírrel, az emberek tolongtak, beszéltek, ittak, mintha megannyian részegek lettek volna.

E percben, mikor a melegség zajos kiáradása betöltötte a szíveket, az asztal végéről kételkedő, kérdő, gúnyos hang szólalt meg:

— Ez mind szép, de miből uraim, miből?

Az embereket düh fogta el erre az impertinens kérdésre, s kemény válaszok villogtak a szemekben. Mind oda néztek, ahonnan a hang jött. Ott ült Kova Dénes, most már sápadtan, de eltökélten. Megvető nézések tüze verdeste arcát. Dacosan ismételte:

— Igenis, miből?

— Persze, miből, — kérdezték az arcok, csak nem szed rá bennünket?

A kártyás, a kipirult arcú ünnepelt, felemelte bőrtáskáját s az asztalra tette. Hivalkodva ráütött:

— Ebből, szólott egyszerűen s felpattantotta a zárat. Ez mind pénz.

— Szabad egy francia ezrest látnom, — mondta zavartan Kova Dénes, — még sohse láttam.

A kártyás sunyi arccal kivett egy csomagot, kihúzott egy papírlapot s odaadta a kérdezőnek.

— Van az is, — szólt komolyan. — Tessék. Átnyújtotta. Mindenki a táska felé nézett, s tisztelettel becsülgették tartalmát Most már akadozottan folyt a beszélgetés, egyesek hordárokat hívtak be s feleségeiket értesítették, hogy nem mehetnek haza ebédre, mások nagyokat sóhajtottak. Kova Dénes nézte a papírt s hiába igyekezett rásározni a csalást furfangot, bűnt és szennyet a mellyel a gazdája illette. Fehér volt az s rajta égszínkék nyomással nők, cifraságok és e szavak: Mille francs. Repesett a szíve, megsimogatta az írást a nőket, a fehérséget s ellágyulva kérdezte:

— Megtarthatom? Emlékül.

Nevettek. Leselkedő szemeket látott, egy-két ember szorgalmasan nézett a sörös pohárba. A kártyás éles szemével mosolyogva nézett rá, tetszett neki ez a nyíltság. Ez művelt ember. Barátságosan intett:

— Tessék! Jut is, marad is.

Kova Dénes félreértette a suttogást, csak egyet erezett. Hogy ez a papír csak papír, nem tapad hozzá a kemény, céltudatos, kínos munka emléke, sok görnyedés, virrasztás, gond, lázas tervezés, semmi, semmi, nincs értéke, mert úgy jött. Alamizsna. Kártyás pénz.

— Köszönöm, nem kell. Tréfáltam. Nem értem, mit mond ez a papír. Sem uram, sem szolgám. Bocsánat. Ez a pénz idegen hozzám.

— Ahogy önnek tetszik, — mondta a meglepett kártyás hidegen, udvariasan, — csakugyan nem érti. Ez a mentsége a sértésért.

Összeszorította ajkát s mereven belenézett a fiatal ember szemébe. Erezte, hogy most végleg meg kell nyerni a csatát, mert megsértették urát, istenét: a pénzt. Elbizakodva, kevélyen, mohó sietséggel, hivalkodva letette a papírt az asztalra s kimondta:

— Ezt az ezer frankot pedig a siketnémák, vakok és hülyék intézetének adom. Uraim — fordult a kártyás kegyetlen nyugalmával, s biztonságával az asztalnál ülőkhöz, — önöké mindenem. Ki következik? Csak nyíltan uraim, nem kell szégyellni. Meg kell mutatni, hogy ez az úr szamár.

Rettenetes ütés volt, mindenki felszisszent. A nevetés elhalt, a pénz mámora kirepült a lelkekből.

Elbizakodva, kevélyen, mohón úgy érezték, hogy gonosz varázslat ejtette meg nyugalmukat, békéjüket, lelkiismeretüket. Hiszen ez az ember, aki tudja, hogy őt ismerik, megvette őket aranynak, papírnak ígéretével, s felöltöztetné a várost, mint a cifra lányokat szokás. Ostoba csigák módjára az ígéret bűvös muzsikájára elhagyták zárkózottságukat s ez a jött-ment nyíltan arcukba vágja pénzét, gőgjét, arcátlanságát. A város elfogadhatja a pénzt, de ők nem. Kimutatta a foga fehérjét, még meg se melegedett, jól van ez, nem lett volna szabad vele szóba állani Mindenki fizetett, s fejét biccentve Bán felé eltávozott.

— Köszönjük az ajándékot, nem kérünk belőle, — kiáltotta vissza az utolsó. A főkapitány volt.

A kártyás semmit se értett az egészből. hüledezve kérdezte:

— Ügyvéd úr, drága barátom, mi leli ezeket az embereket?

— A közerkölcs, — válaszolt elkomolyodva az ügyvéd, amely akkor fogja el az embereket, mikor együtt vannak. A civilizációnak legszebb virága ez, s azt hitte, nálunk nem terem? Tévedett. Nem veszi rossz néven uram, ha én is távozom. Mikor utazik? Annak a szerencsétlen Kovának még ma irgalom nélkül felmondok.

 

 

Szűts Dezső. A FEKETE BARÁT FEHÉR VIRÁGA. Elbeszélés.1908. 823. 41.

Mindenki aludt már, mikor elvitték a szerzetest a szanatóriumba. A folyosón keményen kopogtak a szolgák nehéz lépései, aprózva csattantak a csizmák patkói a kőlapokon. A betegek félálomban hallgatták a jövést-menést. A szállító betegszék rúdjai zörögve gurultak az ajtó előtt. Felriadtak s a szomszédban Vörös Ádám suttogva mondta szobatársának:

— Nehéz beteget hoztak a hármasba. Ezzel se sokat beszélünk. Minek is veszik fel ezt a sok haldokló embert? Úgyse tudnak rajtuk segíteni, minket meg életunttá tesz ez a folytonos halál. Most itt hal meg egy ember, majd amott. Este még beszélünk egymással, másnap már nem jön az ebédhez. Hol van? — kérdem a székely leánytól. Az mosolyog és int a szemével. Biztosan meghalt. Ha elvitték volna élve, elbúcsúzott volna.

A másik nem felelt. Béna volt a nyelve.

Vörös Ádám mindig duzzogott. Szerette volna, ha a betegek mind meggyógyulva mennek haza. Addig is vidáman tölthetnék a napokat, ha beszélgethetne másról is, mint betegségről. Mérges volt, szidta a többieket, hogy miért nem gyógyulnak már. Mintha csak rajtuk állott volna.

Most kereste az új beteget, de az feküdt csöndesen a szobájában s be se juthatott hozzá egy hétig. Az ápolónő tisztelettel beszélt róla, a barátról, aki sötét, barna arcú ember, beesett szemei olyan szomorúak. Ez a jó beteg, sohse goromba, mindig alázatosan kér, s megköszöni a szolgálatot. Nagy kínjai lehetnek, de csak az orvosnak panaszkodik. Egész nap az imakönyvet tartja reszkető kezében és imádkozik. Nyírott fejű vörös barátok járnak hozzá.

- Öreg? - - kérdezte Vörös Ádám.

Dehogy. Fiatalember, — mondta a szerzetes erős, határozott hangon. Nem menne be hozzá, Vörös úr?

Én is elmegyek innen egyhamar, csak tudnám, hova. Úgy potyognak itt az emberek, mint a legyek ősszel. Megint itt van egy. Na, szép vircsaft megy ebben a kórházban.

A másik nem felelt. Béna volt a nyelve.

Vörös Ádám mindig duzzogott. Szerette volna, ha a betegek mind meggyógyulva mennek haza. Addig is vidáman tölthetnék a napokat, volna, akivel beszélgethetne másról is, mint betegségről. Mérges volt, szidta a többieket, hogy miért nem gyógyulnak már. Mintha csak rajtuk állott volna. Most kereste az új beteget, de az feküdt csöndesen a szobájában s be se juthatott hozzá egy hétig. Az ápolónő tisztelettel beszélt róla, a barátról.

— Dehogy. Fiatalember, — mondta a szerzetes erős, határozott hangon, amelyben fáradság, szenvedés és öröm váltakozott, szólott:— Korda László, ferencrendi barát vagyok. Üljön le. Vártam, hogy bejön hozzám. Mindig hallom friss, kedves hangját, az ápolónő annyit beszélt önről, hogy igazán kívántam látását. Nagyon szenvedek, nem tudok a lábamra állni.

                         --  --  --

Mondja, ment már innen ki beteg gyógyultan? — Hogyne, rakásszámra, — sietett a válasszal Vörös Ádám, — itt mindenki meggyógyul. Ön is. Hiszen olyan jó színe van. Bizonyára nagyobb az ijedelem, mint a baj.

A barát széjjelnézett s ravaszkodva súgta: — A mi zárdánk kényelmes, jó hely, ott békén fekhetnék. Sokáig feküdtem ott, majdnem egy évig. Nem bántott volna senki, hiszen minket Róma is respektál. Mi még cipőt viselhetünk, s látja ott, azt a fekete kámzsát? Az a mi régi ruhánk. Mi, öregek, már csak úgy élünk, ahogy eddig. Az újakat azonban megrendszabályozták. Facipő, vörös kámzsa, kalap nélkül. Ó, mink urak vagyunk Erdélyben, a fekete barátok. Minket el se helyezhetnek a régi klastromokból. Engem nem is bántott senki, csak a betegségem. Azt hiszem, gyógyíthatatlan a bajom. Otthon nem tudtam rájönni, még az orvosság nevét se mondták meg. Egyszer azt hallottam, hogy ez a szanatórium nem vesz fel gyógyíthatatlan beteget. Addig nyűgölődtem, kértem a főnököt, míg ide küldött egy fiatal fráterrel. Felvettek. Azóta nyugodtabb vagyok.

— Na látja, — szólt Vörös Ádám, — hogy aggályai alap nélkül valók. Itt meggyógyul mindenki. Csak bízni kell a doktorokban. Látja, nekem is fájt a derekam.

— Igen? — hajolt előre a szerzetes. — Mintha öv szorította volna?

— Persze. Már járni se tudtam, feküdtem a szobában vagy, — meddig is? — igen, hat hónapig.

— Csak! — szólott a szerzetes elszomorodva. Én egy éve nem mozdulok ki az ágyból. Aztán maga sétál.

— De uram, hallgasson meg, — kapdosta a szókat a másik. — Aztán kórházban is feküdtem egy évet. És mégis meggyógyultam. Amint látja.

 

                    --  --  --   --

.

— Óh, uram, Jézusom, ha meggyógyulnék. Bízom tebenned.

Felvette kis, fekete imakönyvét a takaróról s buzgón olvasta a latin imát az ő Urához. A piros iniciálék, a vékony bíborvörös vonalak a sötétségbe hulló hitet felvontatták lelke mélyéből, megtisztították a kétségbeesés salakjától s rendületlen talapzatára tették fel. Égi hangokat hallott, káprázatos színekben tűnt fel előtte az élet, sugárzott a boldogság a kín szántotta emberről.

Kopogtattak. Mindketten felrezzentek. Az ajtó kinyílt, valaki köszönt:

— Dicsértessék!

— Mindörökké, — válaszolt a szerzetes zengő, harangos hangon.

Leányformájú alak lépett be, s nevetve állott meg az ágy mellett. Vékony termetén kinőtt, rövid, színehagyott ruha fityegett, s elárulta, hogy sovány karjai, lábai kimarjultak. Egyik karja szélütötten csüggött lefele, lábán, sánta-béna lábain erőlködve állott meg. Elszánt arca azokra a vértanúkra emlékeztetett, kik a kereszten is derült mosollyal néztek fel az égbe, míg a kínzóeszközök ronggyá tépték testüket. Valami tébolyos bátorság kiáltott le erről az alakról, a mely száz különféle részből összetákoltnak látszott, mintha pokoli tréfával maradékrészekből alkották volna durva szolgák a boncoló intézetben. Ajka dacosan hegyesedett előre, dacos fejtartása, gőgös, merev nyaka, megvető pillantásai gondolkozóba ejtették a nézőt: elvetemült-e vagy bolond ez a furcsa, különös leány. Minden zavar nélkül fordult a baráthoz:

— Látogatóba jöttem. Faddi Jolán a nevem. Hallottam az apácától a konyhában, hogy szerzetes van a kórházban. Megengedték, hogy idejöjjek.

— Köszönöm, kisasszony — szólott a barát udvariasan, kissé zavartan. — Úgy-e, kisasszony?

— Leány vagyok, atyám — válaszolt a látogató s leült. —Tizenhat éves se múltam. S mint leány fogok meghalni.

— Nono, — mondta a barát kényszeredett neveléssel, — maga azt még nem tudhatja. Ilyen fiatal leány.

— Maga rám se néz, úgy beszél, — szólt a leány, fitymáló hangon. — Mert ha megnézne, akkor azt mondaná, hogy én már az ördögnek se kellek. Nem is olyan vagyok, mint egy ember. Csúf boszorkány. Egy ép tagom sincs. A kezem, a lábam béna, a képem tele van pattanásokkal. Nézzen ide. Brómot eszem. Már eszem.

— De az Istenért, — riadt fel a pap, — hát mi történt magával? Így született?

A leány derülten válaszolt s tudákosan magyarázta, olykor kellemetlen kacagásba tört ki:

— Dehogy. Kutyabajom se volt tizennégy éves koromig. Az volt a passzióm, ami ma. A szegényeknek ruhákat, pénzt kéregettem s magam vittem el nekik. Egyszer a hegyen, egy barlang előtt, — ott is vannak szegényeim, ha nem tud is4 róluk a város, — eső szakadt rám. Meghűltem. Lázat kaptam. A hajam kihullott. Nézze, alig nőtt utána valami. Fel se keltem hónapokig. A szegényeim odajöttek s könyörögtek, hogy menjek már és hozzak valamit, mert rakásra pusztulnak. Furcsák ezek az én barátaim. A. doktorok jöttek-mentek, tanácskoztak, végül azt kérdezték, kiállanék-e egy operációt? Csak egy izmot vesznek ki belőlem. Beleegyeztem. Vágtak. Lefektettek. Aztán tizenhétszer operáltak meg.

Én nevettem. Az apám természete van bennem. Amire azt mondjuk, hogy igen, hát az meglesz, ha belehalunk is. Az apám most, hogy nyugdíjazták, ötven éves korában tanul az ügyvédi vizsgára. És ügyvéd lesz. Engem nyomorékká operáltak, kivettek egy csomó izmot belőlem, de azóta tudok járni. Bicegek. Nevetnek is rajtam az emberek. Én nevetem őket. Az a fő, hogy a szegényeim megint kapnak ruhát és pénzt. Például maga is ad, atyám.

A barát megdöbbent a nyomorúság ekkora nagyságán s ámulattal nézte a kemény lelkű leányt, ki mindezt úgy mondta el, mint a hogy leányok a libaölésről beszélnek. Önkéntelenül megfogta a leány kezét, ki eljött őt vigasztalni. Csakugyan, mi az ő betegsége ehhez mérve? Hiszen ez a halál menyasszonya, a szüzesség örökös rabnője. Meg akarta szorítani a leány kezét. Az bénán hullott vissza, mint egy darab száraz faág. A másik kezét tartotta a leány pénzért. Megkapta. Erre felállt:

— Holnap ismét eljövök, atyám. Nem. Holnapután. Holnap az orvosoknak gyűlésük van. Engem mutatnak be. Az előadást én tartom. Elmondjam? Nem, látom, izgatom magukat. Nem nagy baj ez, miért szomorodtak el annyira? Ejnye, hát ilyen gyönge férfiak maguk, egyáltalában férfiak? Majd máskor vidámabb históriát beszélek. Például az apácáról, akit ott felejtettek a templomban. Vagy a barlangi lakókról, akik azt mondják, bolond vagyok. Dicsértessék.

Lábait húzva, erősen hajlongva haladt ki a leány az ajtón. A két férfi összenézett s hallgatott. A barát zokogva olvasta az imát: Zúgolódtam ellened, én Istenem, s most látom, hogy kegyelmed nagy irántam».

Vörös Ádám halkan kullogott ki a szobából s csöndesebb lett. Alig várta a napot, hogy ez a gnómképű leány megjelenjék. El is jött, most már vidámabb történeteket mesélt a betegeiről, szakkifejezésekkel tarkítva előadását. A barát egészen felfrissült ezektől a különös látogatásoktól, nyugodtabb lett. A leány bátorította saját szenvedéseinek fitymálásával, lenézésével, s azt állította, hogy mindez semmi, csak lelkileg legyen az ember nyugodt s higgyen. Akármiben. Akár a jövő életben, akár önmagában, akár a felgyógyulásban.

A barát már nevetett is hangosakat, mint a ki elfelejtette a vidámságot s egyszerre újból kell megtanulnia. Idomtalan, esetlen nevetés volt, de nevetés. Vörös Ádám egész legendás alakká formálta a látogatót a többiek előtt, kik kételkedve mosolyogtak. Bezzeg elállt a lélegzetük, mikor a hatalmas termetű barát egy napon a leány és Ádám karján kicsúszkált a közös társalgóba. Lábai ugyan most se bírták, de ráfogták a kísérők, hogy ők nem nagyon tartják, csak épen, hogy el ne essék, különben már javul. Az orvosok megcsóválták fejüket s nem tudták megmagyarázni ezt a gyors javulást, a mely megcsúfolta tudásukat, ők hónapokra jósoltak kevés javulást, s íme, hetekre bekövetkezett. Ez baj, mondták a doktorok s visszafektették a barátot az ágyba. Az gyengülni kezdett, újból feltámadtak kétségei, valami fölött bánkódott. Azt állította, hogy ő az oka a bajnak. Valamit elmulasztott vagy megszegett. Az orvosok nem törődtek a dologgal, ők az esetet tanulmányozták. A dolog elaludt.

Faddi Jolán ellenben fárasztó utakat tett, hogy láthassa a barátot. Hozott neki almát, virágot, körtét, cukrot s tréfás eseteket. Új imákat. Orvosi műszavakat. És egy este, a mikor hármasban ültek a teraszon, a leány váratlanul, vakmerő hangon így szólt a barát-felé fordulva:

— Te!

A barát lesütötte fejét s kopott imakönyvébe nézett. Hófehér virágok nyíltak a lapokból s beillatozták a barát lelkét. Vörös Ádám érezte, hogy kihalt világok romjain ragyogó fehér rózsa sarjadzott. A barát ezüst nitrátos pirulákat vett elő s bevette. A leány megmagyarázta, hogy ezek a pusztuló gerincet csillapítják úgy, hogy gyorsabban pusztítják. S aki szedi, már hasonló az angyalokhoz. Ő tudja. Olvasta. Hasonló eseteket látott. El is magyarázta a két embernek, különösen a fekete barátnak. Az figyelemmel hallgatta, szemeivel folyton a leány ajkát nézte. A leány végül, ott, az alkonyatos csöndes szobában magáról beszélt. Leírta a testi állapotát, ahogyan az orvosok előadták. Gyakran szerepelt ez a szó: virginitas necessaria sempiterna (a szüzesség szükségszerűen örök). A barát mosolygott. A leány ismételte a szavakat s hozzátette: különben meghal. Felvetette fejét s mohón, kémlelve, vigyázva, határozottan, mint egy útra kelő lélek, mondta a barátnak:

— Te.

Az tiszta, mennyei boldogsággal lelkében halódó hangon ismételte:

— Te.

Ők már túl voltak az életen. A halál kertjében. És fehér virágjuk gyorsan sárgult, míg egészen viaszsárga lett. S a tonzúrás vörös és fekete kámzsás barátok egy napon eltűntek, elmaradtak, mint a kertekből virághullás után kivesznek a lepkék és a szorgalmas kis bogarak

 

 

 

 

Függelék

 

A pótlás a h14 69. fejezethez (Pekár) csatolandó.

 

Sz-y D-s  (Szűry Dénes): DODÓ FŐHADNAGY. 1899.279. Vígjáték 3 felvonásban. Írta Pekár Gyula. Előadták először a Vígszínházban, április 11-én. 1899. 279.

Pékár Gyula, akinek fejéből tíz-tizenöt év óta soha nem pihenően folyik a gondolat. Írásai, könyvei egy világlátott ember széleskörű műveltségére, olvasottságára és ismeretére vallanak. Fogékony s finom lelke és nyugtalan idegei révén a megfigyelés különleges célzata nélkül is éles megfigyelő. Idegen szavakkal kevert, egyéni stílussal fejezi ki érzéseit és szenvedélyeit, s aki szertelenségei mellett is erős és érdekes alakja annak az északról nyugat felé mihozzánk jött irodalmi áramlatnak, amely az életből merít és az igealak megírását tűzi ki célul. Bemutatkozott a színpadon is. Dodó főhadnagy cím alatt egy vígjátékot adtak tőle a Vígszínháznak összjáték tekintetében első rangú előadásokra képes derék művészei.

Engem a Dodó főhadnagy minden szerkezeti hibái dacára is mindvégig érdekelve szórakoztatott. Azért, mert élet és elevenség az uralkodó eleme; olyan élet, amely nem kizárólag az előadók érdeme, hanem különösen az író azon tehetségéé, hogy élő embereket tud a színpadra hozni.

Egy író a hős, aki a sikerek mámorából egyszerre csak arra ébred, hogy csömör az élete, s hogy az erkölcsi sivárság kopogtat az ajtón. Az ember ilyenkor megáll, visszatekint és elmélkedik. A Pékár Gyula írója is ugyanezt teszi.

Kapóra jön egy huszárfőhadnagy jó barátja, egy affajta peckes lovag, akinek csak szemhunyorításba kerül a nők fejének félrecsavarása s a kinek esze ágában sincs a megállás és visszatekintés. Megmosolyogja a gondolat emberét, a töprenkedőt, ő azonban a tettek híve marad s ebben az irányban osztja tanácsait is.

Itt aztán elmondja a rideg valóságnak ez a betege, hogy «Földöntúli álmok» cím alatt irt ő névtelenül valami költői rajongásokat, s hogy ezen a nyomon kapja ő azokat a szintén névtelen leveleket, amelyek nemcsak lelki enyhet adók, hanem lelket emelők is. A tényállás az, hogy egy fejlő, tavaszvirágát élő leány-kedély bele szeret a «Földöntúli álmok» írójába ismeretlenül.

Valami fürdőhelyen jönnek össze a már Budapestről személyesen ismerős felek, azonban, hogy tudnák, mi viszony fűzi mindkettőjüket a «Földöntúli álmok» című könyvhöz. Megszeretik egymást a valóságban; a levelezés azonban folyik az ismeretlennel.

Mennél inkább közelednek egymáshoz a valóságban, annál aggályosabban szeretne szakítni mindkettő a névtelen levelezéssel. Itt aztán a bohókás helyzetekkel tele francia vígjátékokból ismert eszközök fölhasználásával, kiderül a félreértés, kiderül, hogy nem a száraz, tollforgató aggszűz írja a névtelen leveleket, amitől a Földöntúli álmok szerzője egy félrevivő helyzet folytán, pillanatra rettegett, — hanem hogy az ő szíve valóságos bálványától erednek azok.

De már ami azt a fiatal lányt a maga valóságában illeti, az ő ajkát a fejlő tavaszvirág bájos kedélyének igazi és hű tolmácsává tudja tenni az író, ami a színdarabban lényegesebb, mint a levelek.

A darab címbeli hőse, a főhadnagyi is — akit a mások ügyeinek intéző kezéül állít oda a szerző, —csak látszólagos intézkedő. Nem ő csinálja azokat a helyzeteket, amelyeknek nyomán végre kiderül a névtelen levelezők kiléte, s a melyeknek nyomán révbe segíti az ő író barátját, hanem maga a szerző csináltatja vele; a főbaj pedig az, hogy a néző is észreveszi a szerző kezét.

A Dodó főhadnagynak mindezen szerkezeti hibái mellett is azonban megmarad az az érdeme, hogy alakjai élő alakok. Első kísérletnél nagyobb érdem, mint a hatásra számított felvonásvégi csattanások.

Becsvággyal tele elevenség uralkodott a színpadon.  A címszerepet, egy alapjában véve jó lelkű, fess főhadnagyot, Fenyvesi adta. Góthban talált jellemző személyesítőt, a fiatal lány szerepében, Almásy kisasszony keltett megérdemlett figyelmet. Lánczy Ilka egy könnyűvérű fiatalasszonyt személyesített temperamentummal. A mellékalakok is összhangot emelően illeszkedtek a kerethez. Sz-y D-s.