h14– 75 Vasárnapi
Újság. Magyar prózát írók,
2017. 12. 06. – 12. 25. Dr. KÉGL SÁNDOR -
Dr.
Rajcsányi Gyula
Magyar prózát írók
Bevezetés
·
Folytatom abc-rendben a prózát
írókat. Egy témakörben lehetőleg több írás olvasható (Amerika II; Börtönök; Posta.)
A 19. századvég kivándorlási hulláma a tengeren túlról küldött írások számában
is megmutatkozik. Néhány képpel változatosabbak a témakörök. Figyelemre méltó a
hangulatos krónika a váci új fegyházról (1859.) A fejezet végén azt láthatjuk,
hogy jelentősen növekvő a hetilapot felhasználók köre.
Sennor Vilmos.
MEXIKÓRÓL MEXIKÓBÓL. Eredeti
levél. 1890.383. Sok érdekességet tartalmaz a távoli földrészről.
Tartalom
Magyar prózát írók
GRÓF GYULAY
LAJOS. (1800-1869.) 1875. 3. 41.
Dr. KÉGL SÁNDOR UTAZÁSOM PERSIÁBA. 1890. 35. 564. I. rész.; II. rész
KUBA SZIGETÉRŐL. 1898. 7. 284.
Péterfi Jenő. A TOREÁDOR HALÁLA (Spanyol úti emlék.) 1920. 12. 141.
Radó Sámuel: MAGYAR BOLT KOPENHÁGÁBAN. 1905. 13. 202.
Ráth
István KÉPEK NORVÉGIÁBÓL. I. Téli Norvégia. 1905. 25. 398.
Dr. Rajcsányi Gyula:
TÉL NORVÉGIÁBAN.1907. 7. 134.
Börtönök
F. A. A váci új fegyház.1859. 2.17.
Benedek Aladár.
Esték a börtönben. 1868. 21. 248.
Somogyi József
Börtön-krónika.
Kufstein.1869. 30.
410.
AMERIKA II.
(Mexikó)
László Károly levelei
Amerikából. II
BÁNÓ JENŐ MAGYAR LEVÉL MEXIKÓBÓL 1890. 1. 4.
Sennor Vilmos.
MEXIKÓRÓL MEXIKÓBÓL. Eredeti
levél. 1890.383.
AZ AGYONRAGALMAZOTT ORSZÁG.(Mexikó) 1911. 13.246.
POSTA
S. L. (Sámi Lajos) Hogyan utaznak Oroszországban? 1874.
9. 136.
K—y. A postáról. 1875. 35. 551.
Móricz Pál: A POSTAMESTER. Elbeszélés. (Részlet)
1911. 11. 208.
Idézettség
Kégl Sándor
Füreder Balázs Gábor
Címlapokból válogatott sorozat
Vadon Lehel:
Eladásra kínált példányok
Magyar prózát írók
GRÓF GYULAY LAJOS. (1800-1869.)1875. 3. 41.
Oly férfiú emlékezetét újítjuk meg, ki hü hazafi, a
nemzetiség, haladás és művelődés fáradhatatlan s tevékeny előmozdítója, a
nemrég elhunyt gróf Gyulay Lajos.
Marosnémethi gróf Gyulay Lajos
Andrásfalván Udvar helyszékben, 1800. június 24-én született. Atyja gr. Gyulay
Ferencz cs. k. kamarás, anyja Kohányi Káesándy Zsuzsanna (Kazinczy szerelme,
G.). E kitűnő nőről így ír Toldy Ferencz, jeles tudósunk:
„A leány a női kultúra magas vonalán
állott, ismerte nemcsak az új művelt népek irodalmait, hanem jártas volt a
görög nyelvben és poétákban is, kik közül Anakreont különösen kedvelte. Távol
vala azonban ama tudákos asszonykák követelő negédjétöl, kiknek minden iparkodások,
azzal, amit különben is csak félig tudnak, a neműk-beliek felett csillogni, s
eltanult bölcsességükkel férfiak irányában elsőséget éreztetni: nála a tudás a
legbájosabb igénytelenséggel s meleg nőiséggel egyesülve, hódító volt tudtán kívül."*)
Gróf Gyulay Ferencz boldog házassága
után egészen visszavonult a politikai élet zajától. Azt tartotta, sokkal
üdvösebb szolgálatot tehet a nemzetnek, ha a jövendőnek nevel jó honfiakat és
leányokat, ha megyéje közértelmét megszilárdítja, egyháza érdekeit szünet nélkül
szem előtt tartja, jól berendezett gazdaságával a többi birtokosnak példát ad,
a környékben lakó szegények nyomorát enyhíti: mintha a hatalom kegymosolyait
keresné.
1807-ben március 3-án gróf Gyulay
Ferencz meghalván, gyermeke nevelésének gondja az özvegy grófnéra nehezedett,
ki e feladatban jobb segítőt nem találhatott volna, mint a nevelőben, kit
házához Kazinczy Ferencz ajánlott, Döbrentei Gáborban, ki mint a serdülő Lajos
nevelője 1808-ban lépett a család körébe.
*) Kazinczy
Ferenc és kora. Írta Toldy Ferencz. Pest, 1859.1. k. 57.
A németországi egyetemeken kiképzett fiatal nevelő nem
annyira az ismeretek számszerinti szaporítását, mint inkább a szellem
tehetségeinek kifejlesztését, a tudományok iránt való érdek felébresztését
tűzte ki céljául. Döbrentei korán bevezette öt az irodalom szeretetébe, s
bevonta őt az általa szerkesztett „Erdélyi Múzeum" című folyóirat érdek-körébe.
S fiatal gróf több eredeti értekezésével s némely régi és új író tiszta, szép
magyar nyelvre való lefordításával Kazinczy Ferencz figyelmét, buzdítását elnyerte.
Már 17 éves korában iskoláit végezvén, kitűnő szigorlat
után, az akkori kor szokása szerint, Marosvásárhelyre ment joggyakorlatra. Azok
társaságát kereste, kik a magyar nyelv és irodalom fejlesztése körül munkások
voltak. 1818-ban a maros-németi jószág az akkor még csak 18 éves fiatal grófnak
átadatván, Döbrenteivel együtt egypár esztendőt falusi jószágán töltött.
1822-ben Bécsbe ment az erdélyi udvari kanczelláriához,
hol huzamos ideig tartott szolgálata alatt atyjától reá maradtkönyv-tárát
tetemesen megszaporította. Már Bécsben minden a hazában megjelent magyar
könyvet megszerzett magának, s e magyar könyvgyűjtési buzgalmával élete végéig
soha föl nem hagyott. Könyvtára századunk magyar irodalmának minden jelentékeny
munkáját bírja. A vármegye-gyűlésekben nyilatkozott bátran, hogy utóbb a
kolozsvári 1834-ki országgyűlésben találja legméltóbb kifejezését. Ez
emlékezetes országgyűlést megelőzőleg a megyegyűlések voltak a felébredt
közszellem küzdőterei.
Európában több nagyobb utat tett, s Rómában töltött tele
alatt Juno szobrát Teneraninál megrendelte. Útjaiból még több becses tárgyat
hozott magával.
Az 1848-ik kolozsvári országgyűlésen mint kir. hivatalos vett
részt; 1848-ban pedig Hunyad megye részéről a pesti országgyűlésre képviselőül
választatván, e nevezetes országgyűlést változott szintereire végső állomásáig
híven elkísérte.
1850 után Pestre tette lakását, s ezentúl halála napjáig
legtöbbet Pesten lakott s Magyarország fővárosában nem volt oly magyar
irodalmi, művészeti, vagy az anyagi jóllétet biztosító vállalat, melynek
pártolói közt díszes helyet ne foglalt volna el.
Pest városában a magyarosodás minden legkisebb jelét
észrevette, s a jelentéktelennek látszó haladásnak is tudott szívből örvendeni.
Szívből, lélekből magyar volt.
Édesanyja születésének százados évforduló napján 1867-dik évben
a megújult maros-némethi templomot fölszenteltette, és ugyanekkor a némethi
papi állomást tízezer forint tökével biztosította. Szintén e százados évforduló
napon a M.-Bogáton fölállítandó népiskolának is helyiséget ajándékozott s az
iskola felépítésére tetemes összeget adott. A haza és egyház iránt folyvást
tanúsított áldozatkészségben s gondoskodásban telt el azon hatvankilenc évre terjedő
élet, melynek 1869. március 17-én történt halála vetett véget.
Hátrahagyott sokféle felette érdekes gyűjteményei közt
első helyet foglal el majdnem egy
félszázadon át vezetett naplója, mely kivonatban, napvilágot lát következő
számunkban.
Dr. KÉGL SÁNDOR UTAZÁSOM PERSIÁBA. 1890. 35.
564. I. rész.
Perzsia a legérdekesebb keleti országok közé tartozik,
hol a mindent nivelláló európai civilizáció még nem tudta eltörölni a
hamisítatlan keleti jelleget. Éveken át előszeretettel foglalkozva a perzsa
nyelvvel és irodalommal, élénk vágyat éreztem magamban a szép Iránt meglátni.
Perzsia Bakun át könnyen megközelíthető, ámbár igaz, hogy Perzsiába érve, rá
kell szánni magát az utasnak egy kis extra fáradságra is. Perzsiában ugyanis a
Teheránból a Sah-Abdul-azimról nevezett szent helyre menő, alig másfél
mérföldnyi, vasútvonalon kívül, nincs még vasút. Az utas kénytelen lóháton
tenni meg az utat Teheránig.
Utamat Konstantinápolynak vettem, mert a budapest-zimonyi
vasút megnyitása óta ez a legrövidebb és egyszersmind a legérdekesebb út.
Konstantinápolyban, hol az akkor ott tartózkodó akadémiai bizottsággal, köztük
volt tanárommal találkoztam, nyolc napot töltöttem.
Az időt jól felhasználtam a sok érdekes látnivalóval bíró
török főváros megtekintésére. 1889 okt. 13-án vettem búcsút a török fővárostól,
Batum felé indulva. A Lloyd-társaság «Orestes» nevű gőzösére szálltam, mely a
nevezetesebb állomásokat érintve, Konstantinápoly és Batum közt közlekedik.
Midőn a hajóra szállás végett a Hotel de
l'Angleterre (Anglia szálló) kaikján a Lloyd-gőzösök állomása felé
tartottam, a török pénzügyőrség egyik csónakja állta utamat. Egy pohos török
pénzügyőr, piszkos kékszínű egyenruhában, átlépett a kaikba, hol én voltam, és
a poggyász átvizsgálásához fogott. Rendkívül nagy lelkiismeretességgel kezdett
a bőröndben levő ruhák közt kotorászni.
Először Nicolas két kötetes francia-perzsa szótára akadt
kezébe. Nagy figyelemmel kezdett a könyvben lapozgatni. Hiába igyekeztem
megnyugtatni, hogy nem tiltott könyv, hanem egy ártatlan szótár. Hosszas
lapozgatás után, mint valami veszedelmes portékát félretette, hogy lefoglalja.
A szótár után egy kis zseb-revolverre bukkant. Diadalmas arccal tette le a kis
öldöklő jószágot a perzsa szótár mellé. Megvallom, egy kissé zavarban voltam,
hogy miképp segítsek magamon. Szerencsémre eszembe jutott, hogy keleten a
baksis mindenható. Zsebembe nyúltam és egy húsz piaszteres (körülbelül két frt)
ezüstpénzt nyomtam a túl szigorú török finánc markába. A baksis csodát művelt,
az én fináncom maga sietett visszatenni a szótárt és a revolvert a bőröndbe, és
maga is segített bepakolni az össze-vissza hányt holmit. A hajóra érve egy
kissé meglepett annak ódon külseje. «Orestes» ugyanis még a régibb szerkezetű
csavar-gőzösök közé tartozik és nem épen tetszetős jármű. Az első osztályban
kevés utas volt; kívülem csak egy amerikai hittérítő, családjával, meg egy
Indiába utazó fiatal angol foglalt ott helyet. Amily néptelen volt az első
osztály, oly népes volt a fedélzet. Lehetett ott látni kelet csaknem minden
nemzetiségét. Törökök, örmények, perzsák, cserkeszek, türkománok szorongtak
egymás mellett. Voltak ott törökösen lefátyolozott nők, kis gyermekekkel
karjukon, örmény asszonyok sajátságos ezüstös párta-szerű fejdísszel. Cserkeszek
hosszú sötét színű talárban, harcias szinű tölténydísszel mellükön. Perzsák a
jellemző magas báránybőr sapkával fejükön, bokharai kereskedők, rettenetes nagy
fehér vagy fekete színű turbánnal. Az egész fedélzet zsúfolásig megtelt.
Különösen az indulás perceiben kimondhatatlan volt a zsibongás a szorongásig
teli fedélzeten. Igen sokan csak az utolsó percben érkeztek. Mindenki a legjobb
helyet akarta magának megszerezni, és volt lárma, szitkozódás és heves
szóváltás. A fedélzeti utasok maguk hoztak az útra élelmet. A szegényebbek
leginkább dinnyét, szőlőt: a gazdagabbak török pecsenyét és kenyeret, meg a
nélkülözhetetlen feketekávét.
A jobb módúak a magukkal hozott puha selymes szövésű
párnákból ágyat vetettek maguknak, és kényelmesen hátra dőlve szívták a kígyószárú
nargilt és itták a feketekávét. Az indulás előtt sokáig fel s alá jártam a
fedélzeten, nézve az Ázsia csaknem valamennyi népfajából összegyűlt sokaságot.
Mindjárt az első napon megismerkedtem egy koraszáni
perzsa kereskedővel, ki nagyon elbámult, mikor perzsául szóltam hozzá. Az első
osztályban, hol. mint már említem, velem együtt csak három utas volt, igen
hamar megismerkedtünk egymással.
A fiatal angol B., ki Perzsián át Indiába készült utazni,
igen szótlan, magába vonult ember volt, szavát is alig lehetett hallani.
Folytonosan Forbes perzsa nyelvtanát bújta. Egész más ember volt az amerikai
hittérítő, kinek pedig, nagy családdal áldván meg öt a mindenható, több oka
lett volna nehéz gondokra s tán búskomorságra is, mint a nőtlen fiatal angolnak;
de ez az egész úton jóízű adomákat beszélt el a kis-ázsiai török népéletből.
Neje, egy kistermetű kövér asszonyka, folytonosan a babyvel és a többi
gyermekekkel évelődött. A hittérítő, ki már tizenöt éve, hogy a kisázsiai
Szaszulija nevű török város vidékén működik, szabadságról tért vissza térítői
székhelyére. Sok szegény sok gyermekkel bíró hivatalnok megirigyelhetné az
amerikai bittérítőket, kik, ha nagy a családjuk, fizetési pótlékban
részesülnek.
Érdekes volt hallani a gyermekek beszédét. Különösen a
kisebbek félig angolul, félig törökül beszéltek. Angol igéket törökül
konjugáltak és összekeverték az angol és török szavakat.
Kapitányunk, egy jó kinézésű pohos olasz, anyanyelvén
kívül más nyelvet nem beszélt és így nem vehetett részt a két angol kedvéért
angolul folytatott társalgásban. A másod-kapitány igen művelt fiatalember volt,
ki anyanyelvén, az olaszon kívül jól beszélt franciául és angolul, sőt, ami sok
egy olasz embertől, németül is tudott egy pár szót.
Igen különösnek tetszett nekem kezdetben, hogy az
Osztrák-Magyar Lloyd-társaság hajóján az olasz a hivatalos nyelv; németül, a
másod-kapitányon kívül, ki egy kicsit konyított a «der, die, das»-hoz, senki
sem értett. Különös, hogy egy olyan nagy szubvenciót élvező társaság nem
gondoskodik arról, hogy hajóján, a monarchia két országa közül, legalább az
egyiknek a nyelve, ne pedig az idegen olasz, legyen a hivatalos nyelv. Nekem,
hála olasz nyelvismeretemnek, nem volt a nyelv miatt semmi fennakadásom; de
monarchiánkban nem mindenki tud Dante nyelvén.
Az utazásnak igen kedvezett az idő, az ég mindig
felhőtlen, a tenger tükörsima volt. Midőn Trapezuntba értünk, hol
gőzösünk hat órát volt időzendő, a másod-kapitány tanácsára, hogy jó lesz a
biztonság okáért a trapezunti orosz konzullal is láttamoztatni útleveleinket.
B. fiatal angollal partra szálltunk, azaz csak akartunk. Mert midőn csónakunk a
parthoz közeledett, a trapezunti rendőrség egyik tisztje néhány török
csendőrrel utunkat állta és útleveleinket követelte. Átnézve azokat, megtagadta
a partra szállást. Hiába iparkodtam megértetni a rend szigorú őrével, hogy mi
csak az orosz konzulátusba akarunk menni. Mindig az volt a felelet, hogy
útlevelünk csak Konstantinápolyra szól, és nincs benne semmi Trapezuntról.
Sokáig vitatkoztam a rendőrtiszttel a rekkenő hőségben. végre is kénytelenek
voltunk visszatérni a hajóra.
Ott aztán törtük a fejünket, hogy mi módon juthatnánk a
török rendőrség tilalma ellenére is a városba? Végre B.-nek szerencsés ötlete
támadt. Hamarjában egy névjegyre néhány sort irt a trapezunti angol konzulnak,
hogy legyen olyan jó, küldje elénk egyik kavaszát. Keleten a kavasz szörnyen
respektált egy szimbóluma a hatalomnak. A levelező lapot elküldtük egy
kaikdsi-vel (csónakon). Jól félórai várakozás után visszajött a kaikdsi, azzal
az üzenettel, hogy a kavasz a parton vár reánk.
Úgy is volt. Egy széles vállú, aranysujtásos, szépen
kirakott pisztolyokkal és handzsárral fegyverzett alak állt a tengerparton.
Mikor a csónakból a partra szálltunk, egyenesen nekünk
tartott és elég érthető angolsággal adta tudtunkra, hogy az angol konzul vár
reánk. Nekünk ugyan csak az orosz konzulátusban volt dolgunk, de azért nem
akartuk mellőzni a szíves meghívást, annál kevésbé, mert reméltük, hogy felvilágosítást
nyerhetünk az iránt, vajon nem lesz-e valami fennakadásunk a Konstantinápolyban
uralkodó denga-láz miatt?
Trapezunt
igen festői fekvésű város. A tengerről nézve,
lépcsőzetesen fekvő házaival igen szép látványt nyújt. Közelről azonban igen
kellemetlen, piszkos egy hely. Utcái girbegurbák. A kövezet szörnyen rossz,
kiálló, egyenetlen kövekből áll. Jó sokáig kellett ide-oda kanyarogni a szűk,
szemétdombokkal teli sikátorokon, míg végre az angol konzulnak csinos kertben
levő lakához értünk. A konzul egy jó kinézésű, középkorú úri ember, igen
szívesen fogadott és keleti szokás szerint, törökösen készített feketekávéval
vendégelt meg. Mikor előadtuk neki, hogy mi járatban vagyunk, azt mondotta,
hogy az újabb láttamozás nem szükséges ugyan, de azért jó lesz megtenni, mert
az orosz hatósággal szemben nem lehet elég óvatos az utas. Egy rövid félórát
időzve a konzulnál, a konzulátus egyik angol írnokának kalauzolása mellett, kit
házigazdánk egész készségesen bocsátott rendelkezésünkre, az orosz konzulátus
keresésére indultunk. Nem várt jó fogadtatásra találtunk.
Trabzon (más néven
Trapezunt) város Törökország északi
részén, a Fekete-tenger partján, Trabzon tartomány székhelye, az azonos nevű
körzet központja. Az i. e. 8. században alapították.
A jó fogadtatás által fölbátoríttatva, B. azt is
előhozta, hogy vadász-eszközöket és egy Lancastert visz magával, nem tudja meg
van-e engedve a fegyver-bevitel az orosz-kaukázusi kormányzóságba? A konzul
tagadólag válaszolt, de hozzá tette, hogy az orosz vámhatóság valószínűleg nem
fog akadályokat gördíteni a fegyver bevitele elé, de biztonság okáért talán jó
lenne a fegyvert szétszedve pakolni el.
Az orosz konzulátust elhagyva, a mellénk adott írnok és a
kavasz kíséretében a bazár megtekintésére indultunk. A trapezunti bazár, jókora
teret foglal ugyan el, de azért nem valami nagy az üzleti forgalma. Néhány
szép-mívű keleti ékszeren és gazdagon díszített kardon kívül jobbára importált
európai gyártmányokat tartalmaz. (Folytatása következik.)
Dr. KÉGL SÁNDOR UTAZÁSOM PERSIÁBA. . (Folytatás.) 1890.
36. 384. II. rész
Érdekes megfigyelni, hogy miképp nyomja el keleten
mindenütt a háziipart az importált gyári munka. Még a híres perzsa szőnyeg-ipar
sem tudja magát fenntartani az olcsóbb gyári áruval szemben. A most Perzsiában
készülő szőnyegek rajzra és színre nézve meg sem közelítik még csak a múlt
században készülteket sem. Sőt maguk a perzsák is többre becsülik a honi
gyártmánynál a rikító színű oroszlános és tigrises európai szőnyegeket. A sah
palotájában is egész lakosztályok vannak ilyen nagy virágú, gyári szőnyegekkel
beborítva. Ezelőtt igen virágzott Perzsiában a miniatűr-festészet, különösen,
mint könyv-illusztráció. Jelenleg az élénk színű apró képeket az olcsó
fametszetek helyettesítik, melyek nagy mennyiségben készülnek Bombay-ban.
Trapezunt-ban mintegy hat órát időzött gőzösünk. Másnap, okt. 17-én értünk Batumba.
A hajó már reggeli hat órakor horgonyt vetett a hatalmas védőművekkel
ellátott kikötőben, de bele telt jó három órába, míg az orosz hatóságok,
tudomást véve a gőzös megérkezéséről, a hajóra jöttek. Következett az útlevelek
átvizsgálása.
A másod-kapitány összeszedte az összes útleveleket és
átadta azokat egy lapos, muszka sipkás, szemüveges csinovnyiknak. A csinovnyik
magához véve az útlevél-csomagot, az orosz kikötőparancsnok naszádjára szállott
át, mely közvetlenül a gőzös oldala mellett vesztegelt. A naszád födélzetén
azután két másik hivatalnok társával hozzá látott az útlevelek átnézéséhez.
Igazán nevetséges az a nagy szigor, mellyel az utas az
útlevelet illetőleg Oroszországban találkozik. Még az orosz is, ki egyik orosz
városból a másikba utazik, kénytelen útlevélről gondoskodni, és ha szállodában
szobát vesz, a pincér a nálunk szokásos bejelentési ív betöltése helyett az
útlevelet kéri, melyet azonnal a rendőrségi hivatalba visznek és csak az
elutazáskor adnak vissza az utasnak.
A konstantinápolyi kellemetlenségen okulva jó előre
zsebbe tettem a kis bulldog-revolvert. Ennek lefoglaltatásától tehát nem
kellett félnem, csak attól tartottam, hogy a könyvek miatt lesz
kellemetlenségem. Oroszországban ugyanis úgy félnek a könyvtől, mint az ördög a
szentelt víztől. Brandes, dán irodalomtörténész, igen érdekesen írja le, hogy
mennyi kellemetlensége volt az orosz határon francia szótára és dán nyelvű
könyvei miatt. Hiába hozta fel mentségül, hogy Orosz-Lengyelországban senki sem
ért dánul. A cenzúrai hivatalban minden nyelvet értenek, volt a felelet,
különben nem is lehet tudni: nincs-e azokban tudósítás a koppenhágai
szocialista kongresszusról. Végre is minden könyvét lefoglalták és összepakolva
felküldték a szentpétervári cenzúrai hivatalnak. Csak Dániába hazatérésekor
kapta vissza sok utánjárás mellett lefoglalt könyveit. Szerencsémre nálam a
könyveket nem vették észre és így a málha átvizsgálása után akadálytalanul
partra szállhattam.
A Batumból Tifliszbe menő vonat délelőtt nyolc órakor
indul, és így a hajóval érkező utasnak rendesen elég ideje szokott lenni még az
nap Tiflisbe eljutni. Most az egyszer, az orosz hivatalnokok késedelmezése miatt,
kénytelen voltam egy napot Batumban tölteni.
Batum
a tengerről nézve nem valami szép város, csak a zöld
füvel benőtt sáncok és a messziről feketéllő Krupp-ágyuk árulják el, hogy
fontos stratégai pont. Csónakon a partra szállva a vasúti állomás közvetlen
szomszédságában levő Franciaországhoz címzett vendéglőbe (Gasztinyíca Francija)
szálltam. Kipihenvén magamat a tengeri út fáradalmaitól, a délutánt a város
megtekintésére fordítottam. Batum, mely csak a legutóbbi orosz-török háború óta
lett orosz birtok, még egészen keleti város. Házai olyanok, mint a
Konstantinápoly török részében, az úgynevezett Sztambulban levő faalkotmányok,
csak legújabb időben kezd európaiasodni, de az európai lakosság még igen
csekély számú ahhoz, hogy európaias szint kölcsönözhetne a városnak.
Az oroszok több új zsinór-egyenes utcát készítettek,
melyek elég tűrhetően vannak kövezve, de még nincsenek beépítve s csak imitt
amott van egy-egy többnyire földszintes ház, a legtöbb pálinka-mérés vagy
vegyeskereskedés. A bérkocsikba igen jó lovak vannak fogva és aránylag igen
olcsók, a város határán belül egy óra 15—20 kopekbe, a mi pénzünk szerint 20—30
krajcárba kerül. A városban igen gyakran van tűz, és a fából készült házak
egészen leégnek, sokszor úgy, mint ahogy Konstantinápolyban, egész városrészek
elpusztulnak. Csak egy éjet töltöttem Batumban, de azon éjjel is volt tűz.
Éjfél után arra ébredtem, hogy egész szobám fényárban úszott. Gyorsan
kiugrottam az ágyból, mert azt hittem, hogy a hotel ég. Az ablakon kitekintve
láttam, hogy óriási tűzoszlop emelkedik fel a kikötő közvetlen közelében. Jó
ideig az egész környéken némaság honolt, csak egy jó negyedóra leteltével
lehetett hallani a tűzoltók sípját.
Reggel megtudtam, hogy nem volt valami nagy tűzvész, csak
harminc faház égett le; ez itt csekélység.
Kora reggel az elindulás előtt B.-vel még egy sétát
tettem a városban. Utunk a tengerpartot védő sáncok mellett vezetett, hol
hatalmas Krupp- ágyuk tátongtak vasállványaikon. A fűvel benőtt földsáncon
körvasút sínjei vannak lerakva, mely rendkívül megkönnyítheti a védelmet,
katonát, lőszert szállítva a veszélyeztetett pontokra. Az én angol barátom, B.,
mint műkedvelő fényképész, mindig egy kis fényképező készüléket hordott
magával, melyet tréfásan «kodek»-nek nevezett, perzsa nyelvtanából kölcsönözve
a kisgyermeket jelentő elnevezést.
Midőn a sáncok közelébe értünk egyszer csak azt látom,
hogy az én angolom neki iramlik a sáncoknak. Hiába kiáltottam utána, hogy
jöjjön vissza, mert az orosz tisztek nem értik ám a tréfát, még megesik, hogy mint
kémet elfogják. B. rá se hederített az én jóakaró figyelmeztetésemre. Egészen
közel menve a sáncokhoz, több fényképet vett föl a muszka ütegekről. B.
szerencséjére a sánc közelében az őrt-álló katonán kívül senki sem volt, s így
büntetlenül elégíthette ki fényképező szenvedélyét.
A séta után visszatértünk a hotelbe, honnan
megreggelizve, a szálloda mellett levő vasúti állomásra mentünk. Az első
osztályra váltottunk jegyet.
Az orosz batum-tifliszi vonal közötti vasúti kocsik
rendkívül kényelmesek. A vasúti személyzet igen előzékeny s engem meglepett,
hogy azok a muzsik kinézésű vasúti emberek mily figyelmesek tudnak lenni az
utas iránt. A vonat reggel nyolc órakor indul el és esti 11 órakor ér Tiflszbe.
Az út Notanebi-töl kezdve rendkívül érdekes volt.
Csupa hegyek és vadregényes erdők közt vitt. Lehetett látni itt-ott a régi
időkre emlékeztető várromokat. Néhol az egész várrom egyetlen egy kerek
bástyaszerű toronyból állott. Ilyen tornyok igen gyakran láthatók a Kaukázusban.
A környékbeli lakosság menedékhelyei voltak ezek háborús időkben.
A vadregényes erdőkkel és csörgedező patakokkal díszelgő
vidék, a sok mocsár és ingovány miatt rendkívül egészségtelen egy lázfészek.
Majdnem minden évben pusztít itt nemcsak az új jövevények, de még a
bennszülöttek közt is a mocsárláz. A nyolcvanas évek óta számos orosz család
telepedett le erre az egészségtelen, mocsáros, erdős, vad vidékre. Nem ritkán
láthat ott az átutazó gyümölcsös kerteket és európaias majorságokat.
A vidék szépsége annyira elragadott, hogy majdnem az
egész úton a vasúti kocsi nyitott ablakánál álltam. B. itt sem feledkezett meg
fényképező készülékéről és ahol csak lehetett, megörökített egy-egy mohos
sziklát, vagy hatalmas százados tölgyek lábainál csörgedező patakot. A vonat
meglehetős lassan ment és igen sok helyen megállt. Néhol tizenöt-húsz percet is
időzött.
Ilyenkor mindig felhasználtam az időt egy kis sétára a
vonal mellett. Valahányszor valamely állomásra ért a vonat, mindig arra
figyeltem, hogy hány percet kiált a vonatvezető. Ha dvacat minutát, (húsz percet) kiáltott, mindig kiszálltam,
nem mulasztva el B. urat is figyelmeztetni, ki nem értette az orosz kiáltást,
hogy van idő egy kis felfrissítő sétára.
Igen érdekes volt az állomásokon az összesereglett cserkesz,
georgiai, tatár és egyéb kaukázusi népfajokat festői nemzeti öltözetükben
szemlélni. Nekem különösen tetszettek a többnyire kistermetű georgiaiak,
kendőszerű fejrevalóval fejükön, hosszú, sötét színű talárban.
Különös, hogy a Kaukázusban még minden bennszülött
fegyveresen jár-kél, mint évtizedekkel ezelőtt. Nemcsak kardot és az
elmaradhatatlan kindzsált, (rövid tőrféle), de sokan még revolvert és karabélyt
is viselnek. Nálunk nincs megengedve töltött fegyvert vinni a vonatra: de a
Kaukázusban ez a tilalom, úgy látszik, nem létezik, legalább én többször láttam
cserkeszeket zsinóron lógó ragyogó revolverrel sans géné helyet foglalni az
első osztályú kocsi zöld bársony ülésein.
Valahol olvastam, hogy az udvariasság, mely egymás
megbecsülésén alapszik, igen ki van fejlődve annál a népnél, hol mindenki
fegyvert visel és hol kölcsönösen tartanak egymástól. Ezt az állítást
megerősítve láttam a kaukázusi félvad cserkeszek és tatárok magaviseletében. A
cserkeszek szalon embert megillető figyelemmel vannak útitársaik irányában.
Természetesen újabb időben nem ritkaság az olyan cserkesz, ki orosz iskolát
végzett és a műveltségnek aránylag elég magas fokán áll. Többször volt alkalmam
az úton beszélni oroszul tudó cserkeszekkel, kik elég tiszta fogalommal bírtak
Európáról.
Tifliszben, hova esti 11 órakor érkeztünk, az egyik
legtágasabb szállodába szálltam, mely a Hotel de Londres hangzatos címét
viselte. A város igen festői fekvésű, és mint Kaukázus legnevezetesebb városa,
rohamosan fejlődik. Sok utcája beválnék — bármelyik európai nagyvárosba.
Tifliszben elváltam eddigi útitársamtól, B.-től, ki egy
napot sem akart veszíteni. Tifliszi tartózkodásom ideje összeesvén a kaukázusi
országos kiállítás idejével, nem mulasztottam el oda többször ellátogatni.
Érdekes volt, különösen az állami erdők kiállítása, hatalmas fatörzseivel és
remek térképeivel. Az iskolák közt a tifliszi ipariskola igen sikerült
rajzokkal és bútor-darabokkal tanúskodott a kormány civilizátori törekvéseiről.
Sok tárgyra óriási betűkkel volt ráírva, hogy «trogaty sztroge zaprescsejetsza»
az érintés szigorúan tiltva van. A kaspi-tengeri halászat is szépen volt
képviselve a kiállításon.
Négy kellemesen töltött nap után, az éjfélkor induló
gyorsvonattal Bakuba, indultam. Az első osztályú vasúti kocsiban, hova
én szálltam, kívülem még két utas foglalt helyet. Egy tapló-sipkás orosz erdész
és egy jól megtermett marcona, kozák ezredes. Midőn alváshoz kihúztuk az
üléseket, az orosz erdész azt kérdezte tőlem, vajon felül vagy alul akarok-e
aludni? Még időm sem volt felelni, midőn az orosz tiszt mosolyogva közbeszólt:
fiatal embernek jobb felül aludni (maladómu csalavjéku lucsse verchom szpaty),
mert az könnyebben tud le és felszállni tette hozzá. Nem akarván idegenes orosz
hangsúlyozásommal az idegent elárulni, szótlanul a felső ülésre feküdtem.
Reggel friss levegőt szívni kimentem a kocsi folyosójára.
A vonatvezető, kinek nagy beszélhetnékje lehetett, elkezdte nekem megnevezgetni
a feltünedező falvakat. Azt kérdezte tőlem, hogy voltam-e már ezen a vidéken?
Én oroszul feleltem neki, orosz beszédemet meghallotta az orosz ezredes és
azzal a különös kérdéssel fordult hozzám: «Ugyebár ön szláv (szlavján)?» «Nem,
— feleltem én kissé megütődve a váratlan kérdésen, — én magyar vagyok (ja
venger)». «Ön tehát magyar? a magyar is csak szláv testvér (braty szlavján).
Erre én a tőlem telhető oroszsággal elkezdettem neki magyarázni, hogy a magyar
nyelv nem szláv dialektus, hanem önálló nyelv, mely a török-tatárral és a
finnel áll rokonságban.
Az orosz ezredes a politikára vitte át a beszédet.
Szörnyen szidta a németeket, kik szerinte a legalávalóbb emberek (szamije
padleci), azután az osztrákokat, végül a magyaroknak is kijutott a dicséretből,
kik a tótokat és a többi magyarországi szlávokat elnyomják.
Beszédé közben kérdezte tőlem, hogy hova megyek? Mikor
megtudta, hogy nyelvtanulmányok céljából Perzsiába szándékozom utazni, —. «így
hát, — szólt, — ön Vámbéry tanítványa? «Az vagyok, feleltem. «Volt e ön katona?
— kérdi tovább az ezredes. «Nem voltam», felelem. "Tudja-e, hogy rövid idő
múlva minden magyar kozák lesz, még ön is kozák lesz» tette hozzá nevetve. «Az
bajosan lesz úgy, — feleltem én, — mert mi elszántan fogjuk magunkat
védelmezni. Különben mi ebben a dologban nem lehetünk egy véleményen és jobb,
ha nem is vitatkozunk erről a kérdésről, mert én az ellenséges táborból való
vagyok.»(Ja jeszmi iz nyeprijatelszkava vojszka.» A párbeszéd ezzel véget ért.
(Folyt, köv.)
KUBA SZIGETÉRŐL. 1898. 7. 284.
A Spanyolország és az Amerikai Egyesült Államok közt
kitöréssel fenyegető háború oka az a szép és gazdag nagy sziget, mely Amerika
közepe tája irányában, Mexikótól keletre delfin alakban nyúlik el a Karib
tengerben, a meleg és mérsékelt földöv határán. Ez a sziget, a már három év óta
lángban álló Kuba, a legjobb amerikai kávé, cukornád és dohány hazája,
közel akkora nagyságú, mint a magyar birodalom területének egyharmad része.
Felszíne hegyes-völgyes. Legmagasabb rajta a Rico de Tarquinio (2560 méter)
nevű hegy, és legnagyobb folyója a sziget keleti részén a Buena Esperanza (Jó
reménység) nevű öbölbe szakadó Canto.
Az éghajlat rendkívül kedvező. Örök tavasz van itt, oly
mérsékelt időjárással, hogy januárban 22, júliusban 25 R° a közepes
hőmérséklet. A sziget lakosságát ezelőtt 10 évvel 1 632 000-re becsülték,
mely számból közel egy millió spanyol, a többi néger, európai és kreol.
A spanyol kormányzás zsarnoksága és telhetetlen
kapzsisága a jelen század folyamán több fölkelésre adott okot. A mostani
fölkelés már három év óta pusztítja a szép szigetet. Spanyolország görcsösen ragaszkodik
ez utolsó és legszebb amerikai gyarmatához; a sziget lakossága pedig viszont
mindent elkövet, hogy a spanyol igát lerázza s Kubát független országgá tegye.
Az Egyesült Államok törvényhozása ezt a törekvést
régebben csak erkölcsileg támogatta, most pedig fegyveresen is kész közbe
lépni, s Kuba függetlenségét kivívni. A sziget világhelyzetének pontosabb
megismertetése végett érképet is közlünk lapunkban, mely Európa és Amerika
területeit, s az ó- és új-világ közt végig húzódó Atlanti tengert is szemléltesse
azon fő tengeri úttal együtt, a mely Spanyolországból, Kádiz kikötőből Kuba
szigetére vezet. (A térkép a forgalomban levő atlaszokban megtalálható. G.)
Péterfi Jenő: A
TOREÁDOR HALÁLA
(Spanyol úti emlék.) 1920. 12.
141.
Magyarországon, de más országokban is, csak olyan
általános részvéttel olvasták az emberek, hogy Gallitót, a jelenkor leghíresebb
spanyol torreádorát, viadalon egy bika megölte. Aki Spanyolországban nem járt,
el sem képzelheti, hogy milyen nemzeti szerencsétlenség ilyen istenített
torreádornak a halála, és milyen izgatottak lehettek a spanyolok, amikor
nemzeti hősüknek gyászos végét megtudták.
Bombita visszavonulása után Gallitó (a kis kakas) és
testvére Gallo (a kakas), családi nevűek voltak a spanyol arénák ünnepelt
hősei. Gallito I912-ben kezdte aratni szenzációs diadalait.
Amikor Barcelonában jártam, még Bombita utolérhetetlenül
elegáns vívását csodálhattam. A torreádorok hidegvérét, előkelő nyugalmát és
bátorságát csodáltam. Ha az ember edzett idegekkel bírja, egy tucat viadal
megszemlélése után, a laikus idegenben (aki többnyire előítéleteket is hoz
magával a bikaviadal iránt) kezd olyasféle derengeni, hogy ennek a veszedelmes
párbajnak ember és megvadult bika között van egy megdönthetetlen kódexe. A sportszabályokon
belül érvényesül az espada virtuóz művészete és halált megvető bátorsága. Mire
Dél Spanyolországon, Barcelonán, Valencián, Malagán, Alicantén és Murcián át
Granadába értem, már meg tudtam különböztetni a bikaviadorokat a közönséges
spanyol halandóktól.
Ez nem is olyan nehéz dolog civilben sem, mert a viador
utcai ruhájának a szabása és különösen a kalapjának a formája különbözik a más
foglalkozású emberekétől.
Mikor Granadában az előkelő Alhambra Palace Hotel kapuján
kiléptem, hogy a világ egyik csodáját, a közeli Alhambrát megtekintsem, egy
karcsú fiatalember szólított meg franciául és ajánlkozott, hogy Granada
nevezetességeit megmutatja.
Első pillantásra megismertem, hogy az idegenvezetőnek
valami köze van a bikákhoz. Mikor ezt később megmondottam neki, elbeszélte,
hogy ő rokkant bikaviador, akit kétszer is megdöfött a bika. Kérésemre a
nyugalmazott bikavívó elvezetett egy kávéházba, ahol a bikaviadorok tanyáztak.
Itt ismerkedtem meg a kedves fiatal Antonio Morenóval, a jónevű matadorral,
akinek spanyol magyarázatait vezetőm tolmácsolta.
Antonio Moreno szerint a bikavívásnak külön főiskolája,
egyeteme van Sevillában. Két iskola áll szemben egymással: az ideális sevillai
és a reális rondei. A bikára nézve mindkét módszer alkalmazása végzetes.
Egy teljes viadal hat coridából áll, és rendszerint három
espada mérkőzik hat bikával. Amikor a sötétzárkából a bika a napfényes arénába
rohan és azt dühödten körül száguldja, a torreádorok és az aficionadosok, azaz
szakértők már tudják, hogy nehezebb vagy könnyebb dolga lesz-e az espadának a
bikával.
Megjelennek az első részben a capeadoresek és a
mantillával vadítják, hajszolják a bikát. Legundorítóbb a Picadoresek szerepe.
Rettenetes látni, amint tíz-tizenkét ló felvágott hassal vergődik vérében.
A második felvonás a nagy tragédiában, a spanyol nép
legkedvesebb nemzeti mulatságán, a Banderilleros-oknak van fenntartva.
Az ördöngösen ügyes fiúk kecses könnyűséggel lejtenek a
vad bika elé, és a színes papirosba csavart, éles horoggal ellátott fácskákat a
bika hátába döfik. Ezek a manőverek nem is arra valók, hogy a bikát vadítsák,
mert az már magától is eléggé vad és szilaj, hanem arra, hogy kifárasszák és az
utolsó felvonásra, a torreádor részére kikészítsék.
„Az a pillanat, — írja Theophil Gauthier spanyolországi
útleírásában, — amikor az espada szúrásra emelt karddal szembe száll a bikával,
felér Shakespeare összes drámáival." Ez ugyan költői túlzás, de bizonyos,
hogy legalább tizenhatezer ember visszafojtott lélegzettel figyel, amikor a népszerű
torreádor az arénába lép és kalapját hátrafelé elhajítva, a bika elé áll.
Az éles kardot a muletába, a vörös posztóba, takarja. A
torreádor öltözete rózsaszín, világos zöld, kék és sárga szín keveréke. A rövid
mellény-szerű kabáton, a ruha ujján és a térdnadrágon gazdag arany- és
ezüsthímzés és sujtás látható.
Az espada kimérten és keveset mozog és csaknem egy helyen
állva a muletával úgy kormányozza a bika fejét, hogy elérje a célzásra alkalmas
pillanatot. Lelkesedéssel méltányolják a szép és korrekt döfést. A
tömeg-extázis mindenkit magával ragad. Az egész nagy Madrid az ünnepelt hős
nevével és sikerével van tele.
Későn este, amikor a Gran Arenalon levő szállómba értem,
sovány gebén egy fáradt, öreg bikaviadort láttam hazafelé ügetni.
Eszembe jutott Antonio Moreno, aki elvezetett a granadai,
akkor üres arénába, megmutatta a torreádorok öltözőit, a kápolnát, ahol a
jámbor espadák viadal előtt buzgón imádkoznak és mindenkor a pap áldásával
lépnek ki a küzdőtérre.
Egy spanyolfalat is mutatott, a melyik mögött ott volt a
fából tákolt hordószék, amelyikre a megsebesített, vagy halott torreádort
fektetik, amikor vérző, összetépett testtel viszik ki az arénából.
Ez volt a nagy, a híres Gallito sorsa is. Nyolc esztendős
dicsőséges küzdelmeiben ezernégyszáz-harminc bikát döfött le, amíg végre
bikájára talált, aki kivégzett társait megbosszulta.
Radó Sámuel:MAGYAR BOLT KOPPENHÁGÁBAN. 1905. 13. 202.
Soká nem tudtam megérteni, hogyan jutott egy dán embernek
eszébe, hogy hazájában magyar cikkek meghonosításával foglalkozzék.
Mindig gyanús előttem, ha külföldi ember azt hangoztatja,
hogy rokonszenvez a lovagias magyar nemzettel. De ilyesmit a jó, becsületes
koppenhágai Eitzau Erik nem is mondott. Dehogy rokonszenvből jött ő Budapestre.
Ő Amerikában megtanulta az üzleti fifikát és azt találta, hogy a kereskedő csak
specialitással boldogulhat. Miután pedig a magyar árucikkeket, a tokaji bort, a
kalotaszegi varrottast, a Zsolnai-majolikát, melyet ő véletlenül egyik
kiállításon látott, Dániában senki sem ismeri, — ő azokból csinálja
specialitásait és ezzel próbál szerencsét.
Azt hallotta, hogy a magyar kormány érdeklődik az export
iránt, sőt van egy intézménye, vagy vállalata, mely szubvenciót húz, hogy a
kivitelt előmozdítsa. Ritzau járt is a hivatalokba, kért audienciát a
kereskedelmi és földművelési minisztertől, sőt odáig vitte a dolgot, hogy
néhány miniszteri tanácsossal vacsorált, el volt ragadtatva, mert a magyar
szeretetreméltóság és vendégszeretet tényleg olyan exportcikk, mely az
országban majdnem fölös mennyiségben terem.
Bezzeg másképp beszélt a jó Ritzau, mikor a
támogatás szóba került. Az áruk olyan drágák voltak, a föltételek olyan
terhesek, hogy a jó dán azokhoz a kereskedőkhöz fordult, a kiket nem
szubvencionálnak, hogy vevőket keressenek, hanem akik nyerészkedni akarnak az
eladó portékán. Ezek nagyon becsületesen szolgáltak ki és Ritzau megelégedve
tért vissza Koppenhágába, ahol a legszebb helyen, a Frederiksberg gadén boltot
nyitott. Az angyalos magyar címer védpajzsa alatt, reméljük jó üzletet csinál
és a tokaji bor és az ungarszk champagne
jó hírét terjeszti.
Ráth István KÉPEK NORVÉGIÁBÓL. I. Déli
Norvégia. 1905. 25. 398.
Krisztiániában kegyelettel őriznek egy dereglyét, melyet
teljesen épen fedeztek fel a hajdani viking-királyok temetkező helyén. Bámulva
látta a világ, hogy minő törékeny járművön vágott neki a tengernek ez a
csodálatos kalóznép, mely egykor rettegésben tartotta egész Európát. Keskeny
csónakjaikon föleveztek a Szajnán és háromszor kirabolták Parist,
végigpusztították Itáliát, Görögországot és Kis-Ázsiát, megtelepedtek
Grönlandban és felfedezték Amerikát 500 évvel Kolumbusz előtt. Harcok tüzében,
tenger viharában edződött kemény néppé a viking, s ha rablott kincsei
veszendőbe mentek is, acélos erejüket örökségül hagyták a norvég unokára.
Hallgatag, zárkózott természetű a norvég; azzá teszi a
küzdelmes élet, melyet magányos tanyáin folytat, örökös harcot a természettel.
A városi lakosság csak kis hányadát teszi Norvégia népének; legnagyobb részük
falvakban ól a tengerparton vagy az ország belsejében. A norvég falu nem olyan,
mint a miénk, mérföldek választják el egyik szomszédot a másiktól s mikor
vasárnaponként imádkozni indulnak a szép norvég leányok, gyakran 20—30
kilométeres sétát kell tenniük, míg a falu templomába érnek. A Nordland kietlen
vidékén még gyérebb a lakosság, néha megesik, hogy a papot vagy a körorvost
olyan beteghez hívják, aki 100 kilométernyire lakik a falu középpontjától.
Valami különös szomorúság ömlik el ez ország fölött. A
turista, ki csak ideig-óráig időzik itt, szívesen engedi át lelkét az ibseni
komor hangulatoknak, de milyen lehet az élete annak, akit sorsa örökre ide
láncolt?
Itt a természet ellensége az embernek, csak nehéz munka
árán lehet kicsikarni kincseit, azért az emberek egymásban keresnek szövetséget
a közös ellenség ellen. Kopár hegyoldalon, örökös ködben húzódnak meg a norvég
paraszt magányos kunyhói; szántóföldjei, rétjei többnyire ott terülnek el a
hegy sziklás oldalán; nem elég, hogy csak keserves küszködés árán bírják
termésre kényszeríteni a köves sziklatalajt, de fáradságuk gyümölcsét állandóan
pusztulással fenyegeti a hó-lavina és kő-görgeteg, vagy a fennsíkról, a
fjordról hirtelen alázúduló árvíz.
Egész Norvégiának csak három százaléka szántóföld vagy
rét, 76 százaléka pedig terméketlen kőszikla. Milyen boldog ország éhez képest
a miénk, hol csak öt és fél százalék
területet nem lehet művelés alá vonni. Minálunk az utolsó tíz esztendőben az
évi termés átlagát 1600 millió koronára becsülték. Norvégia pedig nem képes
többet termelni évi 80 milliónál! Sem a szántóföld, sem az állattenyésztés nem
fedezi Norvégia szükségletét. A havasi legelők országába évenként nyolc millió
korona értékű vajat importálnak.
Az anyaföld mostohaságáért némi kárpótlást ad a tenger,
mely a halaknak kimeríthetetlen tömegét rejti mélységeiben. Száz és százezer
ember él meg a tenger kincseiből, kiket az anyaföld nem tudott eltartani. De a
tenger olyan, mint a kegyetlen pogány isten: emberáldozatot követel a
segítségért cserébe. Mikor a nyílt tengeren hirtelen előnyargal az orkán, s már
nincs idő a fjordba menekülni, olyankor tudják a hajósok, hogy elérkezett az
áldozás ideje. Küzdenek, amíg lehet; ha felborul a csónak, akkor kését üti a
ladik bordájába a hajós és azzal tartja fenn magát, míg erejét vesztve a
tengerbe nem hanyatlik. A ladikot a tenger kiveti a partra, s a ki megtalálja,
az már tudja, hogy a hány késmarkolat, annyi jó norvég halásszal kevesebb.
Szomorú föld a norvég nép országa, a természet nekik nem
édesanyjuk, hanem mostohájuk. Mégis van egy kincsük, melyet oda nem adnának
bármilyen tejjel-mézzel folyó Kánaánért. Ez a kincs a szabadság! Norvégia
a szabadság országa. Itt nincs kiváltságos osztály és latifundium. A nemességet
még 1821-ben eltörölték. Nincs állandó hadsereg s minden jognak forrása maga a
nemzet. A norvég alkotmány olyan kemény vára a nemzetnek, mint maguk a
természet-alkotta hatalmas sziklabástyák. A mostani királyválság előtt sem volt
ez az ország más, mint paraszt-respublika, melyben az elnököt királyi cím
illette meg az elmúlt idők tradíciójaként. Várkastélynak még romjait sem
láthatni a bércek ormán, de a völgy ölén, fából összeróva ott áll az Isten
háza. Ide járnak ők messze földről imádkozni vasárnaponként, s ide, a kis
templom melletti parányi temetőbe térnek nyugodni, mikor vége szakad az örökös
munkának s elkövetkezik a nagy pihenő nap.
Nyáron felvidul kissé e szomorú ország képe. Jókedvű
turistacsapatok zaja ver visszhangot a fjordokat beszegő bérezek között. A
világ minden részéből tódulnak ide az idegenek, hogy megcsodálják Norvégia
komor szépségeit, s itt hagyják érte cserébe aranyaikat. Mint mindenütt, úgy a
turisztikában is a divat uralkodik. Legújabban az Alpesek rovására Norvégia
jött divatba. Felfedezték a turisták ez ország fenséges romantikáját, s
évről-évre nagyobb tömegben tódulnak a fjordok hazájába. Ami azelőtt hosszú és
fáradságos, gyakran veszélyes vállalkozás volt, az ma nem egyéb, mint pár hétig
tartó kellemes tengeri út. A turistahajó bekalandozza a déli fjordokat,
megjárja nyolc nap alatt az egész Nordlandot, sőt a nagyobb gőzösök átvágnak a
Jeges-tengeren a Spitzbergákig. Az ország déli részén, ahol a legnagyobb a
turistajárás, minden képzelhető módon gondoskodnak az utasok kényelméről
Némely faluban több a vendégfogadó és villa, mint a
lakóház, s a természeti szépségeikről nevezetes helyeken, bármily lakatlanok
legyenek is különben, sorra épülnek a modern berendezésű szállók.
Vasút kevés van, Norvégia belsejét teljesen elzárják a
tengertől az összetorlódott hegytömegek, melyeken keresztül csak óriás
költséggel lehetne vasutat vezetni.
Az utak alig pótolják a vasutat, az ország déli részén
500 kilométer hosszú vonalon mindössze hat olyan járható út van, mely a tenger
felé visz. A híres telemarkeni* országúton teljes öt napig tart az utazás az
ország keleti határától a nyugati partokig. Természetes, hogy e pár hegyi út
nem alkalmas arra, hogy ütőere legyen az országos forgalomnak. Az igazi élet
csak addig terjed, a meddig a tenger öltögeti be keskeny nyelvét a
szárazföldbe. A lakosságnak csak egy tizede él az ország belsejében, a többi a
tengerparton ós a fjordokban lakik.
*
Das Telemarken
ist eine ursprünglich aus Norwegen stammende
Abfahrtsskitechnik, bei der lediglich die
Spitzen der Skischuhe durch eine Bindung fixiert sind.
Mi is az a fjord?
A
fjordok jellemzői: keskeny tengeröblök;
a glaciális erózió által kialakított fenekük mélyen a tenger szintje alatt van
(így nagyobb merülésű hajók számára is megközelíthetőek); meredek sziklafalak
övezik őket, amelyek a tengerszint alatt is folytatódnak. wiki
A fjord a Skandináv-félsziget jellemző tengeröble.
150—200 kilométernyire nyúlik be a tenger a szárazföld testébe; az öböl
mindenütt keskeny, s néhol összeszűkül egy hajításnyira. Lomha nagy kőtömegek
terpeszkednek a víz szélén, csenevész bokrokat táplálva rideg sziklakeblükön.
Az Alpesek égbetörő csúcsait hiába keressük a fjordok között; egyik hegy olyan,
mint a másik. Mintha valamikor régen, mikor a fjord megszületett, titkos
természeti erőkkel állottak volna harcban s hosszú küzdelmek csiszolták volna
mind egyforma simára. A fjordok keletkezéséről semmi bizonyosat nem mondanak a
tudósok. A komor sziklabástyák talán a jégkorszak fenséges kataklizmájáról
tudnának regélni, midőn megindultak a gleccserek jégtömegei, s ellenállhatatlan
erővel szántották fel a hegyek hátát. A tenger pedig lesben állott s csak arra
várt, hogy megolvadjon a jég, azután könnyű szerrel nyargaltak be hullámparipái
a felszabadult mederbe. Egyik fjord a másik után kanyarodik az ország belsejébe
és sehol a világon nincs párja annak a különös jelenetnek, mikor 200
kilométernyire a tengerparttól, óriási bércektől körülzárt szűk völgytorokban
egyszerre csak megjelenik egy pompás tengeri hajó!
A turisták legnagyobb része a fjordvidéken szeret
kalandozni. Vonzza őket a különös ellentét a tenger és hegyvidék között, a
zuhatagok leomló víztömegének robaja, a zöldellő parányi szántóföldek a
vízparton, s a közvetlenül fölöttük, alig 1000 méternyi magasságban elterülő
véghetetlen kősivatag, a fjord. A fjordon nincsen semmi élet, ez az
észak Szaharája; ép olyan ellensége az embernek, mint az afrikai homokpuszta. S
a turistát még e madár nem lakta kősivatagon is meglepetések várják. Mikor
könnyű kariolján* felér a hegytetőre, hol már nincs sem bokor, sem pázsit, sem
havasi virág, hol az út két oldalán nem látni mást, mint száraz mohát és
végtelen hómezőket. Mikor e szomorú táj halotti némaságától már-már elszorul az
ember szíve: akkor egy fordulónál egyszerre csak előbukkan a kis szálló,
melyben Bedeccer szerint 12 vendégszoba van és két koronáért kapni kitűnő
ebédet. Ez már igazán a kultúra csúcsa: előtte a nyár közepén is jéggel
borított tengerszem, odabenn pedig a kandalló melegénél csinos norvég lányok
hat fogásos menüt szolgálnak fel, s az ebédlő-szekrény üvegajtaja mögött szép
sorjában rakott pezsgős üvegek állnak.
*Lófogatú, csomagszállító
postakocsi. Forgózsámolyos, vastengelyes, laprugókkal ellátott, kétlovas
csomagkézbesítő postakocsi.
Ibsen és Björnson drámái az egész világon ismertté tették
ezt a puritán és erkölcsös, de nagyon józan és kicsinyes társadalmi életet.
Maguk a városok is olyanok, hogy mihelyt a szem betelt az első általános
benyomás különösségével, a részletek már nem érdeklik. Egyforma, széles utcán
sok alacsony, legfeljebb kétemeletes faház, forgalmas kikötő, rettenetes halszag:
ezek azok a benyomások, melyekkel a turista rendesen távozik. Trondhjem, a
koronázó város, székesegyházáról nevezetes.
Trondheim Norvégia harmadik legnagyobb városa, Sør-Trøndelag
megye székhelye. A 997-ben alapított város ma az oktatás, a technikai és
gyógyászati kutatás központja, több mint 30 000 tanulóval.
Wiki
*
Krisztiánia
Norvégia fővárosa,
a K.-fjord belső végében, a 129 m magas Eke-hegy lábánál, vasútnál, festői szép
fekvéssel, (1893) 161 121 lakos.
Oslo, vagyis uslu,
magyarosan oszló,
Norvégia fővárosa, egyben az ország
legnagyobb városa. A történelem során háromszor is megváltoztatták a nevét:
először 1624-ben IV. Keresztély dán király tiszteletére Christiania lett, ami
1878-ban Kristiania névre módosul.
*
Még a XL században rakták le híres templomának alapját.
Eleinte ide temették a norvég királyokat, majd szokássá lett itt koronázni az
uralkodót. Az 1814. évi norvég alkotmány pedig kötelezővé teszi, hogy a király
a trondheimi dómban koronáztassa meg magát. Maga a főváros, a festői szép
fekvésű Krisztiánia abban különbözik a többi norvég várostól, hogy mint állami
központ és királyi székhely fel van ékesítve parkokkal, kastélyokkal,
középületekkel, sőt még egy kis erőd bástyái is kacérkodnak a fjord sima
víztükrével.
Az akershus-i vár falai, melyre oly diadalmas örömmel
vonták fel minap a norvég nemzeti zászlót. Krisztiánia tökéletesen
kultur-város, ha szerény formában is, de megvan itt minden, amivel a nagy
világvárosok büszkélkednek: királyi kastély, egyetem, parlamenti palota,
könyvtár, múzeum, nemzeti színház, néhány érdekes templom.
Meg kell emlékeznünk a norvég Alpesekről is, a jotunheimi
hegyvidék szeszélyes csúcsairól, hol messze a felhők fölött emelkedik Norvégia
legmagasabb pontja, a 2560 méter magas Galdhöpig. A hegyek képe itt
megváltozik; elmaradnak az egyforma, lapos sziklatömbök, s tornyosodnak egymás
fölé a bércek hólepte ormai. A turisták ma már fölkutatták Jotunheim minden
pontját, de hajdan, a skandináv mítosz őskorában félelmes, ismeretlen vidék
volt ez, hol a néphit szerint Odin isten ellenségei székeltek, a kegyetlen
óriások Itt várták be a végítélet nagy csatáját, mialatt Odin isten a
Walhallában készült az utolsó harcra, s védő seregül gyűjtötte maga köré az
elesett hősök árnyait. Nagy fantáziával színezte ki az északi hitrege az utolsó
ítélet napját Hat szörnyű tél fog egymásra következni, első jeléül az istenek
alkonyának. Jotunheim felhő-övezte csúcsain már gyülekeznek az óriások, midőn
minden oldalról elkezd omlani a hó, a hideg megöl a földön minden életet, a nap
elbújik s a csillagok fénye kialszik. Ez lesz a jel a végső rohamra: az
óriássereg feltör a szivárvány hídján az egekbe, megostromolja Walhalla várát s
hasztalanul küzd Odin hőseinek ólén, elhullnak egytől-egyig, végül elesik maga
a vezér is. Vége az istenek uralmának, de vége a diadalmas óriás hadnak is,
mert előjön Penris, a nagy farkas és szörnyű torkába temeti a győzteseket és
legyőzötteket egyaránt.
Dr. Rajcsányi Gyula:
TÉL NORVÉGIÁBAN.1907. 7. 134.
Mikor a völgyektől, hegyektől hullámos Norvégiában leesik
az első hó, mikor a szakadékokat, zuhatagokat, sziklatornyokat ragyogó tiszta
fehér lepel borítja el s mikor a sűrű tölgyek, karcsú fenyők ágai kristályoktól
s gyöngyportól megrakodva hajladoznak, és amikor a turisták végkép kitakarodtak
már az országból, akkor a norvég olyasvalamit gondol magában: miénk a világ!
Elő a ski-t, a szánkót, a hócipőt, korcsolyát, vadászfegyvert, aztán apraja,
nagyja, fiatalja, öregje kipirult arccal, lihegő ajakkal elindul a hóban
szerteszéjjel.
Régi dolog, hogy a friss hó rendkívül tisztítja a
levegőt. Hó után a levegő száraz és könnyű. Ilyenkor mintha az égnek boltívei
magasra megnyúlnának, hajlásai kitágulnának; a levegő pedig ragyogó, átlátszó
és tiszta. Az elmúlt nyáron, mikor a Spitzbergdkon jártam, a jéggel
borított mezőkön és hóval födött csúcsok között roppant csalódásoknak voltam
kitéve. Óriási távolságok oly közeinek látszottak, hogy rövid idő alatt
elérhetőknek véltem őket. Ennek oka az, hogy a levegő végtelen átlátszó,
tiszta, volt, a tárgyak körvonalai sokkal élesebbek ós finomabban
megkülönböztethetők lévén benne, e szokatlan perspektívában a szem is könnyen
tévedett.
Az ilyen tisztult levegőben a lélegzés is más, a mi főleg
a tüdőre van igen jó hatással. Hátha még mozog vagy sportol az ember! A
norvégek, kik talán a legpraktikusabban alkalmazkodnak a kontinensen hazájuk
klímájához és az időjáráshoz, már régen rájöttek a téli sport rendkívül üdítő
voltára.
Christiániában,
a skandináv államok legszebb városában űzik a téli
sportot legélénkebben egész Európában. A város az ö sziklás fjordjával és gyönyörű
hátterével a magas Holmenkollen-nel nyáron is csodálni való képet nyújt az
idegennek. Télen azonban valósággal megbűvöli az embert a pezsgő, eleven élet,
s a szállongó hópelyhek között úgy érzi magát, mintha színpadi díszletek között
valamelyes tündérkertbe került volna. Pedig élő valóság a Holmenkollen és a
Voxenkollen-nek pompás fenyvesekkel borított csúcsai, festői szanatóriumai és
hotelei
A város nyugati hátterében emelkedik a hegység, mely több
csúcsra és hajlásra oszlik, ezek vannak aztán elnevezve Hohnenkollen,
Voxen-kollen és Frognermeterom-eknek. Nyáron turisták ődöngenek rajta,
télen azonban ide tódul egész Norvégia, sőt a svédek is.
Pompás szánkó-fogatok repülnek keresztül-kasul az egész
városon. Skival, szánkóval csapatostul törtetnek az emberek ki a szabadba.
Megkezdődnek a jégünnepélyek, különféle versenyek, melyekben szegény, vagy
gazdag egyaránt részt vesz. Ilyenek a jég-dzsidások, kik apró szánkákat
jégdzsidákkal tolnak maguk alatt. Leghíresebbek a ski-ugró versenyek. Egy ilyen
napon — rendszerint vasárnap valóságos ski-erdő tolong a városvégi villamos
indulónál. Nem kevésbé érdekes a hölgyek ski-versenye. A Holmenkollen-on
egy-egy versenynapon ezrekre menő tömeg hömpölyög. Mikor aztán vége a
mulatságnak, az egy és két lovas szánkó-fogatok hosszú sorban csilingelve
indulnak hazafelé. A gyalog szánkósok pedig apró gyanta-fáklyákat tartva
kezükben, röpülnek a hegyoldalon lefelé.
A befagyott fjordnak, a jégnek is megvannak a mulatságai.
Nem számítva a korcsolyázást, a leghíresebbek közül való az ügető verseny a
jégen. Egyfogatú szánkó vagy kocsi vegyesen versenyzik a simára söpört
jégen. Ezek elég izgalmas, sőt veszedelmes versenyek szoktak lenni. A társas
játékok közül a jég-Hockey-t (jéghoki)
kedvelik leginkább, mely abból áll, hogy korcsolyázó nők és férfiak
kampós botokkal a jégen guruló labdát kergetnek. Bravúrosabb dolog a
ski-utazás; többnyire katonatisztek űzik. Sima jégen lovat hajt maga előtt a
ski-utazó.
A skit különben Norvégiában nemcsak sport szempontból
űzik, hanem fontos szolgálatot is teljesít tél idején a norvégeknél. Így a
vadászatnál, vagy fahordásnál; a katonaságnál pedig az úgynevezett ski-futó
századok vannak fölszerelve vele.
Egy 322 304 négyzet kilométer kiterjedésű országban,
amely déli fokától az északi csúcsáig körülbelül 14 szélesség fokon keresztül
nyúlik végig, a hőmérséklet nem mindenütt egyforma. Az ország belsejében átlag
szelíd a klíma s tűrhető a tél. Nagyobb változatosság és keményebb tél
Trondhjemnél kezdődik. Norvégia északi felében, hol nyáron az éjféli nap mutogatja
pompázó sugarait, — télen harcolni kell a sötétséggel is.
Például az Északi fokon (Nordkap) november 18-tól
január 25-éig teljes sötétség uralkodik, a nap egy percre sem mutatja sugarait.
Fönt, magas éjszakon a tél egy hosszú nagy éjszaka, sötétség és halálos csönd
uralkodik a végtelen hó-puszták fölött, melyekre olykor az Északi sark és a
Spitzbergák küldik le fagyos leheletüket. Mikor aztán eljön a pillanat, melyben
a nap korongja megmutatja első halvány körvonalait, olykor megrázó, szívet
facsaró ünnepet láthat az idegen; ifjú és elaggott egyaránt törtetnek a
legközelebbi magaslatra. Mikor az arcukra borul az első verőfény, az öröm
könnye csordul végig, s reszkető kezeiket nyújtják a nap felé.
* * *
Börtönök
F. A. A váci új fegyház.1859. 2.17.
Ez intézet is egyik hangos hirdetője a kor humánus
szellemének. A társadalom nem taszítja ki eltévedt tagját martalékául
kárhozatának, hanem föladatául tekinti ismét visszaadni azt rendeltetésének. Új
embert alkotni a romlott emberből, időt, alkalmat, eszközt, s bőséges
segélyforrást adván neki, hogy megjavulhasson, hogy az emberi társaságnak ismét
hasznos tagjává legyen.
Az épület, mellyen meglepetéssel pihen a gőzösön utazó
szeme, midőn Vác mellett elhalad 1755 óta áll, mikor boldogult Mária Terézia
királyné nemes ifjak neveldéje céljára kezdte építtetni. Ezen eredeti
rendeltetése az épületnek nem teljesülhetett, s befejezetlenül meredtek a
nagyszerű alapfalak az égnek.
A magas kormány rendeletében a múlt években
felépíttetvén, a nagyszerű épület, mint cs. k. fegyház fogadja magába a törvény
által elítélt bűnösöket.
A váci új fegyház.1859.
217. középen, két lap között
Hivatalos személyzete az intézetnek: maga az intézeti
főnök, egy ellenőr, három írnok s egy ügyvezető, ki a munkát kiosztja. Van
saját lelkésze, orvosa s egy tanítója, ki naponkint előadást tart a
fegyenceknek.
A 900-at meghaladó fegyencek napirendje következő :
reggeli 6 órakor fölkelnek; megmosdván, ágyaikat megvetik s magukat tökéletesen
rendbe szedvén, dolgozó termeikbe vezettetnek. Itt a reggeli imát áhítattal
végezvén, napi munkájukhoz fognak, mely varrásból áll, t. i. a cs. k. katonaság
számára egyenruhákat készítenek.
A varrásért megszabott díjat kapnak, melynek egy harmadát
bent az igazgatóság által vezetett takarékpénztárban kell hagyniuk. Két
harmadát pedig engedményezett külön élelmezésre fordíthatják. Azonban a
takarékosak egészen bennhagyják, s szabadulásukkor az összeg minden hiány
nélkül pontosan kezükbe adatik.
Reggeli 7 órakor a r. katolikusok ritka ízlésű imaházukba
seregelven, áhítatos éneklés mellett hallgatják a sz. misét. A templom négy
osztályból áll, két földszinti s két karzatból egyenlő nagyságban, fokozatosan
padokkal.
A díszes templomi öltözékek Bécsben készültek. Van
orgona, díszes mennyezet, s a zászlók sm hiányzanak. A templom hajójában csak
néhány pad van, a hivatalnokok számára. A más vallásúak szintén rendesen
részesülnek egyházi oktatásban.
A fegyencek egy éven fölül egész 10 évig vannak ide
ítélve, s közölök 23 éves korig mindegyik tanköteles, habár bölcsészeti
osztályokat végzett is.
A fegyház iskolájában naponkint 80-an nyernek oktatást. A
tanítási órák fel vannak osztva: hétfőn magyar olvasást, írást; kedden
számtant; szerdán német olvasást, írást; csütörtökön magyar olvasást, írást,
délután egyházi éneket; pénteken mezei s kerti gazdaságtant; szombaton német
olvasást s írást és számtant tanulnak. Mindenkinek van egy kis fiókja, hol íróeszközét
tartja. Van egy nagy számtábla, s az olvasáshoz magyar-német táblácskák.
Délelőtti órákban a fegyencek a belső udvarban egy órai
sétára mennek.
Séta után a munka folytatására mennek. Déli 11,30 órakora
a munka ideje megszűnik, minden osztályban egy-egy fegyenc hangosan elmondja az
„Ur angyalát,." Majd átmennek hálószobáikba, s az étkezést kezdik meg.
Étkezés után egy órai szünetük van.
Este felé hálótermeikbe vonulnak, hol a 7 órai harangszó
imára serkenti őket, imádság után magukra hagyatva, beszélgetés után
lenyugszanak. Agyaik két kis állványon létező deszkázat, el van látva jól
töltött szalmazsákkal és párnával; nyáron könnyű, télen kettős pokróc a
takarójuk. Öltözékük egyenlő; a szokásos rabruha.
Van e fegyháznak egy sok hasznú, gőzre alkalmazott
gépezete, mely a konyhában főz, a mosás és fürdésre meleg vizet ad, ruhát
szárit bámulatos gyorsasággal és vizet szivattyúz.
Van hidegfürdő is a Dunán, de az épületben is vannak kád-
és zuhany-fürdők. Az étkezést egy benn lakó vendéglős teljesíti.
Meleg étket napjában háromszor kapnak, s igen nagy a
tisztaság és szolgálatban részesülnek. Az orvos órákat tölt közöttük mindennap,
sőt házi gyógyszertáruk is van, hogy rögtöni esetekben segélyükre lehessen.
A víz mindenüvé a Dunából átszűrve kavicson keresztül a
föld alatt vezettetik, van azonban a közép udvarban két szivattyús kút is.
Testileg itt nem igen történik fenyítés; a makacsok és
csendzavarók bebörtönöztetnek. Egy szóval: ez intézet oly szerkezetű, hogy
kevés javítást igényel, mert a ház igazgatója Margets Károly úr hosszú
évi tapasztalása után úgy kormányozza, hogy bár teljesen szigorú, mégis
mindenki szeretetét bírja. A rendet, tisztaságot fönntartani, a javulást elő
mozdítani, a többi hivatalnoktársaival kezet fogva, a legszebben sikerül.
Benedek Aladár.
Esték a
börtönben. 1868. 21. 248.
Az a valóban érdekes génre kép, midőn a nappali
nyüzsgés-mozgás és rettegés után végre bekövetkezik a csend, a nyugalom, a
háborítatlanság drága órája, mikor a börtönöket éjszakára bezárják. Tekintsünk
meg egy ily börtönt.
Az ajtó becsattant. A börtönőr ráfordítja a lakatokat az
ajtó závárjaira. Utána a többi börtönajtók egyenkénti becsapódása hallatszik.
A vaskos hajdú-káplár kardjának csörrenése is lassan
halkabban hangzik és elhalóbb lesz. Börtönünkben még mindig ünnepi
mozdulatlanság uralkodik. Legfeljebb egyik vagy másik nyúl éhesen szalmapárnája
alá, honnan cipója megmaradt felét vagy pipáját veszi elő.
Az első aztán lekuporodik és a prics-re (faágy). A többi mereven ágyán
ül, vagy hanyatt dől rajta, és egy-egy megjegyzést ejt el, hogy mily sokáig
tart ez az infámis vizit!
Addig nincs biztos állapot, míg az utolsó vasajtó
csattanása el nem hangzott. Addig senki sem tesz tiltott dolgokat és senki sem
nyúl tiltottabb portékák után, míg a válság tart.
A legelső tiltott tárgy, mi elhagyja tiltott rejtekét: a pipa.
A második a kés. A harmadik s negyedik a bor, pálinka. Ezután
jön a kártya, vagy egyéb játék-eszközök.
A kártyánál drágább portéka a börtönben a gyertya. Alighogy
a papírból kitekergeti azt, már a szoba közepén asztal készül. A csöbör
tetejére fektetett szalmazsákból. Ehhez hasonlók a székek is, tudniillik
egy-egy szalmapárna és egy arra fektetett pokróc, vagy bundából áll.
De pattant az utolsó vasajtó is.
Hurrah! e hangra, mint valami delejütésre élénk mozgás
támad hirtelen. A vacsoráló bátrabban meríti bicsakját a csokoládé színű
kenyérbe; a pipázó nagyobbakat szippant garasos (még jó, ha ez is egészséges)
pipájából, melyben több a megszárított bagó, mint a tiszta dohány. A pityókos
hosszabbat hörpöl a hánytatót tartalmazott medicinás üvegéből, és már be sem
dugja többet, nem tartván többé attól, hogy el is kell hirtelen dugnia.
Esték a börtönben (Irányi Sándor vázlata
után rajz. Jankó.)
1868. 21.
248.
Még azonban hiányzik a legfőbb:
a gyertyavilág.
Az ablak felső két szegletén titkon készen álló szegekre
akasztva rejtik el a gyertyát.
Most meggyújtják a gyertyát (mécsnek is nevezhetnénk), s
akinek pénze van, leül a rögtönzött asztalhoz és megered a „ferbli" vagy
„huszonegy". A játék csak krajcárba megy, ami itt nagyon sok pénz.
Itt nincs hitel, aki egyszer megszűnt guberálni
(a pénzt kitenni), az mehet szalmazsákjára tele erszényről álmodozni.
Tovább nem játszhat, s ha kölcsön akarna kérni, jobb volna egyenesen Luciferhez
folyamodnia. Az bizonyosan hamarább adna, mint e nemes kollegák.
A játék hevesen folyik. A pipa mindenkinek a szájában
van, s ha valamelyik jó kártyára tesz szert, annak itt legismertetőbb
jele az szokott lenni, hogy az nagyobbat szippant, mint rendesen, füstös
pipájából.
Egy ily börtönben olykor hét, nyolc ember is együtt van,
s míg három vagy négy játszik, azalatt a többi hasonlóan valamely tiltottabb
foglalkozást űz, mint például dohányt vág, fából pipát, tükröt, vagy feszületet
farag, amiért az intelligensebb (pénzesebb) kollegák adnak egy garast olykor.
Akad azután, aki minden okosabb teendő hiányában nagyot
horkol. Vagy csizmáját (ha van) tisztogatja másnapra, vagy végre, aki falhoz
dőlve nézi e vegyes színű truppot és elméláz az emberek szegénysége, gyarlósága
felett, s költői méltó önérzetében mellénye zsebébe nyúl és egy oly kicsiny
plajbásszal, mint amily nagy az ő elkeseredése, verset ír titkon a
méltatlanságról.
Denique itt is van poéta. Ez nem hiányzik sehol és mai
napság nem meglepő, hogy a hol nyolc ember van, azok közt legalább is
egy poéta legyen. Az más kérdés, hogy aztán hány századik a száz közt?
Azt nem lehet soha előre megítélni. Meglehet, hogy ez is, kit itt látunk, azon
kevesek közé tartozik, ami annál valószínűbb, mert a valódi poétákat mai napság
hamarabb láthatjuk ily helyeken, mint az őket megillető művelt osztályok
termeiben.
Nem érdekes társadalmi képet tár-e elénk e börtöni élet?
A játszók közt a főhelyet egy paraszt mészáros foglalja
el, ki ez ékes teremben már negyedízben érzi magát otthon, s kit legutóbb azon kis
tévedésért láttak el hat évre, mert ökörnyúzó kését feleségébe találta
mártani. Véletlenül elárulta, hogy döghúst is szokott méregetni hébe-hóba az ö
kedves férje. E tisztességes alak mellett balra egy megbukott csizmadiamester
könyököl (a könyöklés szintén a jó kártya egyik jele), kinek minden bűne abból
áll, hogy hitelező tímárjának fizetés helyett a fülét szakította le, amint ez a
bíró helyett, botjához kezdett folyamodni elégtétel végett. Ezért egy évi nyugalmas
állásba helyezték. A harmadik egy napszámos, ki szintén már másodszor lett
megtisztelve e léghuzam nélküli lakással.
Az előtérben egy érdemes szőlőkerülő vágja a hazulról
becsempészett magyar dohányt. A zsacskó egész biztonságban terül el előtte
úgyannyira, hogyha az a zsacskó fogalommal s érzékkel bírna a szabadság dicső
eszméje iránt, úgy most bizonyára halleluját zengene a nagy alkotónak azon
ritka kegyért, mellyel, hosszas sötét rabságától egyszerre ily szabadságba
helyeztette. Ez a kerülő egészen jámbor alak, kit e hely azért üdvözölt néhány
hónapra, mert a szőlőkert gyümölcsös fáin segített a hernyók működésének, azon
kis különbséggel, hogy míg azok tavasszal a levelekből és bimbókból a gyomrukba
szántak jó részt, ő csak ősszel szánt a kosarába egy másik részt abból, mi azon
bimbókból kigömbölyödött.
Jobbról az ágyon egy másik tekintély (tudományánál fogva
az) már átadta magát azon édes világnak, hol minden jó meglehet, ami nincs, és
minden rossz elenyészhetik, ami van. Talán ép most álmodja meg, ami után éber
állapotában egész éltén át sóvárgott, talán ép most jut egy valódi ügyvédi
diplomához, mihez eddig csak hamisított alakban talált jutni. Annak köszönheti
most, hogy felmentették minden kellemetlen pereskedéstől és anélkül is
kényelemben élhet. Öt nem zavarja az a lassú zsivaj, mit a kártyázók űznek, s
mely néha meglehetősen megélénkül, midőn tudniillik az osztók egyike a kártya
zsíros és ragadós voltánál fogva elhamarkodva a sorrenden lévő kártya helyett
az alatta fekvőt húzza, osztja — magának.
Az ily élénkebb mulatság nemcsak vasárnaponként esik meg,
s rendesen egy kis egészséges orrvér csepegéssel végződik, ha csak — mi felette
nagy ritkaság, — a tekintély fel nem ébred és több emberszerető elnézésre nem
oktatja őket. Azért másnap újra össze ülnek és újabb bizalommal folyik a játék.
A poéta végül ott áll balról összetett kezekkel, merőn
bámulva a megelégedett cimborákat. Kész versét már zsebébe rejti, s most
jövendő dicsősége mámoros sejtelmében nem is igen hallja, amit fülébe egy
odasompolygott paraszt gazda suttog, kérdezve, hogy hány nap van még azon
estétől december 10 -ig. Csak ismételt kérdésére kap rövid feleletet: hogy
tudniillik 178 nap, mely 365 nap megérdemelt silány maradékát képezi, s melyet
az illető az árenda ügyes el-tagadásáért kapott.
Hát a poéta miért van itt? Talán versírásért? Oh nem. Ő
nem is ide tartozik e megyei fegyencek közé, de mert ennél is rosszabb helyre
tették először, méltó protestálása következtében tették át ide. Az ö bűne
mindössze abból áll, hogy éppen mert versírása nem talált elismerésre, s mert
azt tovább folytatva, az éhség fogja őt hü pártfogásába venni, jónak találta ez
utóbbival szakítani, nehogy az élet szakítson vele, melyre ö oly sok szép
dolgokat épített. Történt ugyanis, hogy egyszer papírt vett elő és vers helyett
ötforintos bankót pingált rá. Később rájöttek, hogy az ő bankói nagyon poétái
bankók, és mert a poéták úgyis elszaporodtak az emberi társadalomban, nem
akarták, hogy a bankótársadalom is hasonló áradatnak legyen kitéve.
Íme az egész kép teljes világításban és ez még csak egy
börtönnek a képe. Hol van a többi, melyek bár alapvonásaikban mind egyezők
ezzel, az alakok belső s külső árnyalatainál fogva külön s külön eredeti s
érdekes látványt nyújtanak.
És ez az élet így folyik itt napról-napra, kevés
változatossággal, hacsak a börtönész
(börtönőr) nagy csendességgel meg nem lesi őket az ajtólyukon, melyen
csak kívül van egy kis retesz, mit ha félrebillent, az egész panorámát
láthatja.
De a börtönész (sic) ezt csak nagy jókedvében teszi, mert
különben sokkal lomhább és fáradtabb, hogysem ily vadászatokat tartson, mik
leginkább azon célra vannak fenntartva, hogy ez által is mérsékelje a ház
tisztességes lakóit, kik különben igen elbizakodnának, és a féktelenségig menne
tivornyájuk.
Ez eshetőségre azonban némileg mindig el vannak az
illetők készülve, s ha legkisebb neszt hallanak, azonnal néhány másodperc alatt
oly hirtelen változás történik, minőt semmiféle színpad nem mutat fel.
A legelső neszre a gyertyát oltják ki, s amint a másik
neszt hallják, a legnagyobb sietséggel dugnak el és tesznek helyére mindent,
úgy hogy azon néhány másodperc, míg a börtönész az ajtót kinyitogatja, nekik
teljesen elég arra, hogy a rögtönzött asztal és székek mind eltűnjenek és
mindenki a helyén hortyogva feküdjék.
Ha rajta kapják őket, akkor másnap külön (szeparát)
börtönbe (kóterbe) csukják őket egyenkint és ott annyi világot sem látnak, mint
a mennyit születésük előtt. Néha a megrögzöttebbeket néhány korbácsütés is
érheti ez alkalommal, mit a börtönész egész önkényesen osztogat.
Ez való és méltó gyalázatára szolgál fegyelmi rendszerünk
állásának, mely talán már eddig is megváltozott. Annyi azonban bizonyos, hogy
ezelőtt néhány évvel e vendégelés még divatban volt, s főképp az udvari
kapitány minden kicsinységért s minden további processzus nélkül úgy osztogatta
a tizenkettőt és huszonötöt, mintha annak kamatjából kellett volna élnie.
Egy bicskát, pipát, tollat találni elég volt, hogy valaki
ily bizalmas viszonyba jöjjön a kapitány úrral, mit ő pipaszó mellett végzett
bizonyos zsinóros mentéjű senzálok közvetítésével.
Az ily börtöni esték éjfél után két-három óráig is
eltartanak s rendesen financiális változások miatt.
Ha valamelyik nem tud több pénzt előmutatni, nem késik egy
pillanatig sem, s méltó bosszújában lefekszik és elalszik.
Sötétben még folyik olykor egy-egy kis tanakodás.
Többnyire ki ki saját élményeiből beszél el valamit és igyekszik egyúttal
kiváló ügyességét előtérbe szorítani azokkal.
A hiúság, mint mindenütt, itt is tulajdona az embereknek,
s mert mindenki magában bízik legjobban: rendszerint nem igen figyelnek
egymás beszédére és e meglehetős bosszantó körülményt a beszélő csak akkor
veszi észre, midőn valamely bizonyságos kérdést tesz és feleletül egy hangot
sem nyer, mert azalatt mindenik elaludt. Nagyot, káromkodik ekkor az orrából és
ő is nyugalmas állásba helyezi tagjait, a mi ezen ágyakon nem a legkönnyebb
mesterségek közé tartozik.
Van akárhány köztük, kinek eszébe sem jut néha hónapokig
más világra gondolni, mint a melyben élnek. Úgy otthon érzik magukat lassankint
mindnyájan, mintha azon kívül nem is volna más állapot.
Van itt — mint mondják — a-moll a-dur, b-dur, c-dur és
mindenféle dur és moll, melyek egy bizonyos bizonytalan rendszer
nélkül találkoznak és ölelkeznek egész reggelig, úgy hogy ha valaha egy zenész
halálos bűnt követ el, azt csak ide kell tenni egy éjszakára, e hortyogó
hangjáték színhelyére és másnap reggel vagy megőszülve, vagy elsorvadva
húzhatják le ágyáról.
Ilyen emberek is vannak a világon.
Népnevelés és felvilágosodás! Jöjjön el a ti igaz
országotok!
Somogyi József
Börtön-krónika.
Kufstein.1869. 30. 410.
Hajdú Lajos úr, a
„Vasárnapi Újság" ez évi 17. és 18. számaiban e cím alatt közölte az
olmützi és josefstadti várbörtönökben az ötvenes években szenvedett politikai
államfoglyok névsorát. Ez érdekes, bár szomorú történelmi emlék olvasása engem
is arra ösztönzött, hogy hasonló névsort közöljek a kufsteini foglyokról.
Nagy-Váradról, egy évi előleges várfogság után, mint két
évre elítélt, de egy évre kegyelmezett politikai várfogoly, 1851. január 2-án
indítottak el, kilenc katona fedezete alatt a Tirolban levő kufsteini várba,
hova, vasút nem lévén, s átél is nehezítvén az utazást. Pesten, Bécsen, Linzen,
Salzburgon s Bajorország egy sarkán át, csak február 25-én jutottam el, s
helyezkedtem be szomorú lakásomba. Foglyok közt, a közös ügyért közösen viselt
szenvedés hamar barátságot szerez. Én, e barátság emlékét magamnál külsőleg is
megörökítendő, felkértem fogolytársaimat, hogy neveiket számomra sajátkezűen
följegyezni szíveskedjenek, így jött létre a jegyzék, melyet alább egész
terjedelmében közlök (itt csak szűk válogatás olvasható. G.).
Kufstein vára. (Tirolban.) 1869. 30. 409. alsó
kép
Kufstein az Inn folyó partján, egy sziklacsúcson épült
kisded vár, hetven ölnyi magasságban a víz fölött. A politikai foglyok a
kaszárnya épületek szobáiban, s az úgynevezett császártoronyban voltak
elhelyezve. Ezeken kívül 37 sánc-munkás; elítélt rab volt két kazamatában, kik
a vármunkákat végezték, de kikkel nem érintkezhetvén, neveiket s ittlétük
indokait és polgári állásukat meg-nem tudhattam. Ezek nem foglaltatnak az
alábbi névsorban.
Midőn 1851. február 25-dikén a várba érkeztem, a
várparancsnok Lancarovich volt, ki a foglyokkal igen rosszul bánt; ezért
panaszok adattak be ellene, vizsgálat rendeltetett, s annak folytán el is
mozdíttatott. Helyére március vége felé Nehiba ezredes neveztetett ki.
Ellentéte volt elődjének, s emberi és nemes bánásmódjáért köztisztelet- és
szeretetben állott.
Fogolytársunk volt egy ideig a derék Czuczor Gergely is,
négy évre elitélve a Riadó miatt, melyet Róka kanonok s fogolytársunk
felszólítására, gyakran elénekeltünk előtte. Ő mindig csak annyit mondott reá:
„Hagyjátok el fiuk!" Május 26-án kiszabadult, s ez az oka, hogy neve az
itt közlött sorozatból, mely augusztus 20-án íratott, hiányzik. lm itt a
névsor, egészen úgy, amint eredetileg készült:
Róka József; Klampaczky Alajos; Dominico Balzoni;
Benedek Lajos; Ferdinánd Eisenbach; Papp Lajos;
Szigetin Miklós; Girolamo nob. de Panigai
Hermáim Benő Kreith József Witkai Zsigmond; Szontagh
Frigyes. Reviczky László Angyal Antal
Gaaí György Benő István Wegele Joannes Lili Adolf
Következnek a császártoronyban volt politikai foglyok
nevei, feljegyezte őket Benedek Lajos, régibb fogolytárs, emlékezet után:
20 apát, Csanádi kanonok 15 kath. pap
12 a magyar hadseregben százados
11 magyar táborkari alezredes
10 11. honvédzászlóalj őrnagy parancsnok
8 fő százados
6 áldozó g. kath. pap
8 százados és pénztárnok a Bem táborából
8 becsi gyógyszertár tulajdonos
20 i ref. pap
12 esperes
AMERIKA II.
László Károly levelei Amerikából. II.
1859. 102. A
Tehuantepeki földszoros. III. Minatitlan (Mexico), január l-jén 1859.
Midőn e sorokat írom (este 6 órakor), önök, kiknek azokat
szánom, már ez év második napjára szenderedtek által. Midőn önök ezt olvassák,
már ez év második hónapjában járnak. Úgy képzelem, mintha önökkel személyesen
beszélnék most. A jó-kívánás későn is jól esik. Kívánok önöknek boldog újévet, s vőfélyes stílusban talán
helyesen kívánhatnám, „adjon Isten, ami nincsen, s vegye el, ami
van."
S most ígéretem szerint írok tovább a Tehuantepeki
földszorosról.
Minatitlán város Mexikóban,
Veracruz államban.
158 ezer fő, az agglomerációé 356
ezer fő volt. Iparváros, ahol a Pemex társaság olajfinomítója (Refinería)
található.
A földszoroson legnevezetesebb hely Minatitlan,
nem mert régi, nagy, pompás vagy gazdag város, hanem mert a tengeri hajókkal
hajózható. A tervezett vaspálya a Csendes-tengerhez hihetőleg innen fog
indulni. Minatitlan a Coatzacoalcos folyó bal partján fekszik, a Mexikói
öböltől 4 német mérföldre. Északról a folyóhoz keskenyen kinyúló
domb-gerinceken: keletről, délről és nyugatról beláthatatlan síksággal
környezve. Nagyobb része az esős évszakban a kiáradó folyók által vízzel
borított, a száraz évszakban pedig ezer meg ezer lónak, öszvérnek és
szarvasmarhának szolgál legelőül.
Minatitlan 1830 tájában kezdett kialakulni, s évekig oly
lassan növekedett, hogy 1850-ben még csak 70 indián házból és 460 lakosból
állott, kik között alig volt külföldi.
1850-ben első lépés tétetett, a két nagy tengert a földszoroson keresztül
vasúttal kötik össze. Az előleges mérések megtétettek, s habár a célt illetőleg
sikertelenül, a mozgalomnak meg lett a haszna.
A világkereskedésre nézve kimutatták, hogy a szándéklott
vasút könnyen építhető. Minatitlanra nézve az, hogy azon mozgalom ide sok
vállalkozó szellemű, szorgalmas amerikait s angolt vonz, úgy hogy Minatitlanban
jelenleg van mintegy 150 ház, 1200 lakossággal. A házak között több amerikai
modorban épített, fa- vagy cserép-zsindellyel fedett 1 — 2 emeletes csinos,
deszka-épület. A lakosok közt, sok a külföldi, kiktől a bennszülöttek
műveltséget és gyakorlatot sajátítanak el. A tartományban levő többi városoktól
roppantul különbözik, s jelen állásában sem népére, ezeknek öltözetére s
szokásaira, sem épületeire nézve e tartományban mustrául nem vehető.
*
Itt helye lesz, az indiánok építési módjáról,
bútorairól s öltözeteiről szólni.
Az indiánok rendesen oly nyomorult viskóban laknak, hogy
egy magyar istálló ahhoz képest palota. Az épület fala áll igen ritkán font
sövényből, melyet néha kívül s belől, s néha csak belől tapasztják be sárral
vékonyan, s városokban néha ki is meszeltetik. Gyakran a sövényfalat tapasztás
nélkül hagyják. Az ajtó nádból vagy vesszőkből készített rácsból vagy durva
deszkából áll, fa-sarkokon, kilincs nélkül. Ablak az épületen nincs; a
világosság ott megy be, hol a füst kijön, a mindig nyitva álló ajtón.
Az épületek fedetnek pálmalevéllel vagy „oja
blanca" (olvasd: oha blánka = fehér levél) nevű 2'/2 —3 láb
hosszú s 10—12 hüvelyk széles, kemény, sima levelekkel. Ezek a fedelek a nádnál
vagy zsúpnál sokkal alábbvalók, és rossz kinézésűek. A szobák sem padlással,
sem padlóval nincsenek ellátva. Sőt még annyi fáradságot sem vesznek, hogy a
földet elegyengetnék s letapasztanák.
Ilyen házakban rendesen csak egy szoba van, mely szolgál
éléstárul, konyhául (de a gondosabbak, s kevésbé restek az épülethez közel
készített szín alatt főznek), s az egész családnak lakó és alvó-helyül, honnan
még a malacok és baromfi sincsenek kizárva. Városokban azonban a
civilizáltabb s jobb módú indiánok és szegényebb kreolok házaiban két szoba
van. A külső szoba egy, néha két, szemközti ajtóval, ablak nélkül, ülő és
dolgozó-szobául szolgál. Az ebből nyíló belső-szoba, az oldalán levő s ablakul
szolgáló egy lyukkal raktárnak és háló-szobának szolgál. Az egész tartományban
egyetlen egy kéményt nem lehet látni, s mégis a tűz igen nagy ritkaság — bárha
a tűzzel igen gondatlanul bánnak. Annak tulajdonítható, hogy a fedő anyag nem
könnyen égő.
Az épület leírásából gyaníthatják önök, hogy milyen lehet
az indiánok bútora. A legszegényebb magyar zsellér bútora ezekéhez képest
fényűzés, s ezekből áll: A földbe vert cövekekre csinált rács, nyoszolyául
szolgál. Ez rendesen oly széles, hogy az egész család azon fekszik. A rácsra
marhabőr vagy gyékény van terítve, vánkosul darab fák vagy holmi
összegöngyölgetett rongyok szolgálnak.
Takaróra szükségük nincs, mert a leghűvösebb évszakban a
hőmérséklet („melegség”-et ír) nincs +17 reamur fokon alul, melyben az indián
meztelen sem didereg. Ezen bútoron kívül vannak néhány vályú alakra kivésett
fadarabok, melyek felborítva, ülésre szolgálnak. Asztal egy indián házában
sincs, hanem a falukban, s városokban némelyik indián házában van egy széles
lóca, mely asztalként szolgál. Ezeken kívül van minden házban felkötve egy-két „hamaca”,
mely nappal ülő, henyélő helyül és bölcsőül, éjjel pedig ágynak szolgál.
Igen ritka az indián kunyhójában (mert ház nevet nem is érdemel) egy durva
szerkezetű láda. Több bútoruk nincs. — Főzelékeiket pálma-levélből font
zacskókban tartják vagy fölakasztva, vagy polcra rakva.
A jómódú kreolok házai szilárdan épülnek, téglából,
vakolva s meszelve belől, néha kívül is, és rendesen cseréppel fedik. A szobák
földje téglával van borítva, Ritkán találunk padlást vagy pincét.
A szobák tágasak és számosak, de a bútor bennük igen
kevés és többnyire durva munka, s ezekből áll: Nyoszolya helyett használtatik a
„calre," mely kétféle; az egyik egy négy lábon álló erős fa ráma,
melyre marhabőr van kifeszítve, szegezve, a másik a Magyarhonban is ismeretes
tábori ágy, mely nappalra összecsukva félretétetik. Derékaljat a meleg
éghajlatban nem használnak, s az ágybéli rendesen csak egy-két vánkosból s
pokrócból áll, melyek derékaljul és takaróul szolgálnak.
A „coíre"-ken kívül vannak a szobákban sajátságos
alakú, igen alacsony karszékek, s az étkező asztalon kívül igen ritkán a
sarkokban egy két kis asztal, melyeken holmi csecsebecsék és szentek
szobrocskái állnak, és néhány láda. Igen ritkán látni ruhaszekrényt.
Még a jómódú kreol háza is oly gyéren van bútorozva, hogy
az európaiasan bútorozott szobákhoz szokott idegen, a tágas előszobába lépve —
mely ülő, dolgozó és társalgónak használtatik. — azt annyira üresnek találja,
miképp azt gondolja, hogy a lakók kiköltöztek vagy költöző félben vannak. A
kreolok házain ablakok vannak hagyva, de üveg egy ablakban sincs, hanem szeles,
esős időben s éjszakára, az ablaktáblákat zárják be.
A közép-rangúak bútorzata az indiánok és a jó módú
kreoloké között áll. Ezek sem a földről, sem asztalról nem esznek, hanem egy
széles lócáról. Az indiánok főző eszközei szintén oly kevés számúak és
egyszerűk, mint bútoraik, s leginkább ezekből állnak: két-három, lapos alakú,
fületlen, máz nélküli, durva fazék, egy-két cserép tepsi, mellyen „tortilla"-t
és húst sütnek; két-három szűkebb szájú fazék, mely vizes korsóul szolgál,
bennük a vizet (gyakran kettőt is egymás tetejére téve) kizárólag az asszonyok hordják
fejük tetején. Tálként szolgálnak nekik nagy sárga tök-héjak.
Evőeszközeik, azt mondhatni, nincsenek. Durva fakanalaik
néha vannak, de azokat alig használják, mert levest nem főznek, hanem a húst
darabokra vagdalva „machete"- fekete paszullyal vagy rizzsel sűrűre
főzik. A fazekat a földre teszik, s azt körülülik vagy guggolják. Tortillá-ból
(málé lepény) szakítanak egy kanálnyi darabot, azt három ujjuk közt kanál
alakra meghajtva, kanálul használják, s ujjaik villa-szolgálatot tesznek. Késük
nincs, de az evésnél nem is kell, mert vele mit vágni nincs. Ivóeszköz a ,.jicara"-t
(olv. hikara.) Ebből isznak vizet, kávét, csokoládét stb.
Észak Amerikában a nép egyformán öltözködik; ott ruházat
néposztályt nem különböztet meg. A Tehuanteteki földszoroson, mint
Magyarhonban, különféle rangú s osztályú lakosok különféleképpen öltözködnek. A
művelt osztály itt úgy öltözködik, mint magyar vagy bármily honban, azon
kivétellel,hogy magas tetejű kalap helyett nagy karimájú szőr-szalma- vagy
panama-kalapot viselnek. A közép-osztályúak pantallót és topánt viselnek, s
hasonló kalapot, mint a művelt osztály. Nyakkendőt nem kötnek, s rendesen egy
ingben járnak vagy néha kurta ujjasban.
Az indiánok öltözete sokkal egyszerűbb. A férfiak
rendesen gatyában járnak, melyet midőn gyalog utaznak vagy munkában vannak,
combtőig feltűrnek. Ingüket, mely fél-combig leér, kívül hagyják lobogni, annak
ujjai meglehetős bővek s azokat mindig feltűrve hordják. Nyak-kötőjük nincs.
Pálmalevél-kalapot hordanak. Csizma vagy topán helyett csak „cacle"-t vagy
más néven ,,guaracho"-t viselnek, mely nem egyéb, mint marhabőrből
kivágott talp. Ezt igen egyszerűen szíjjal, madzaggal vagy fahéjjal, régi római
modorban a talpaik alá felkötik.
Az indián asszonyok öltözete még egyszerűbb, mint a
férfiaké, s Éva anyánkétól csak annyiban különbözik, hogy fügefalevél helyett
ezek egy 2 — 2/2
láb széles és 3 láb hosszú durva pamut-vászon darabot használnak testük
egy része fedezésére. A vászon darabot vékonyuktól térdig magukon körül tekerik
úgy, hogy az hátul kétrétű, s egy kis színes övvel, vagy őv nélkül a derekukhoz
erősítik. Testük egyéb része egészen meztelen, csak a forró évszakban az égető
napsugarak ellen, vagy mikor a városba jönnek be, — tán szeméremből — egy
vászondarabot kanyarítanak a nyakukba, mely nem teszi láthatatlanná őket (mert
szegények talán nem is tudják, hogy mi az illem)
*
*Electronic Certificate of Conformity (e-CoC) for Vehicle Registration
Tax (VRT). What is the
e-CoC service. This is an online
service that enables you to upload or manually input a Certificate of
Conformity for your vehicle.
*
Az indián
asszonyok még csak ,,coc/e"*-ket sem viselnek, míg a férfiakat nélküle
látni ritkaság. Még különösebb az, hogy a nők, kiknek természet szerint
szemérmesebbeknek kellene lenni, mint a férfiaknak, csaknem anyaszült
meztelenen járnak. Férfit ing nélkül látni, még a nyári forró napokban is
ritkaság. Az indiánok haja fekete, fényes, melyet a férfiak bőrig nyírnak, a
nők pedig hátul két farkba fonnak és koszorú-formán fejük körül kanyarítják, s
rendesen virágokkal és veres szalaggal ékesítenek. Még házkörüli munkában is,
vagy midőn a városba jönnek be valamit eladni. Égető nap ellen férfikalapot
tesznek fel.
Az indián nők mosni és mosakodni igen szeretnek, s ezért
mind ők, mind férfiak igen tisztán járnak. Az indián gyermekek mind anyaszült
meztelenen járnak, s nem ritkaság falukon és tanyákon még 8 —10 éves lyányokat,
s 10—12 éves fiukat is meztelenen látni.
A mostani tanító, kinek
lakószobája sincs, hanem nejével együtt az iskolaszobában lakik, midőn fél évvel
ezelőtt jött, nyilvános kosztadó-házból akart kettőjükre ételt hordatni. Azért
60 dollárt hónaponként nem fizethetett. Hogy ezt olvasóim megérthessék, a
háztartásra leginkább szükséges termékek piaci árjegyzékét közlöm. (Mellőzöm.
G.)
BÁNÓ JENŐ: MAGYAR LEVÉL MEXIKÓBÓL 1890. 1. 4.
(Plurna de Hidalgó Kafetal Aleanza telep 1889. szept.2.) Végre 14 napi lovaglás után
megérkeztem Carlos Hallá fél-honfitársam kávételepére, hogy nemsokára én
is felütve sátorfámat, elkezdjem a kávé termelés nemes mesterségét. Utam fáradságos
volt; röviden itt adom vázlatát.
8-ikán reggel 6 órakor indultam el Mexikóból vasúton,
elbúcsúzva az állomáson Ledérer és Mihalovics kedves
honfitársaimtól. Vasúti utam 10 óráig tartott, s Esperanzán kiszállva, lóvasútra
ültem, hogy ezzel Tehuacanba jussak. Tehuacant este 7 órakor értem el. Itt a
magam és szolgám részére két lovat, poggyászom szállításához pedig két öszvért
béreltem.
Tehuacanban megismerkedtem Mejia tábornokkal, a
volt mexikói hadügyminiszterrel, ki felkért, hogy Haziendajáig (mely Tehuacan
-és Tecomavaca között fekszik) utazzunk együtt. A legnagyobb örömmel feleltem
meg a kedves öregúr kívánságának. 12 órán át egymás mellett nyargalva, alkalmam
volt Mexikó egyik legjelesebb és legismertebb, s egyúttal legkedveltebb
emberének társaságát élvezni. Tehuacant éjjeli 2 órakor hagytuk el, és pedig a
legszebb holdvilág mellett. Hosszú ideig fénylett szemeim előtt a hold által
megvilágított Oizava égig nyúló, örök hóval fedett csúcsa.
Délutáni 2 órakor értük el Mejia tábornok telepét,
hol alkalmam volt Mexikó egyik legnagyobb cukornád-ültetvényét látni. Itt a
kedves tábornok ebéddel látván el, búcsút
vettünk egymástól. Tovább folytatva utamat, este 6 órakor Tecomavacába értem.
Ez kissé erős út volt: 22 begva vagyis körülbelül 5 mérföld.
Tecomavacában egy kurta-kocsmában töltöttem a második
éjszakát. Első éjszaka lovon ültem. Utazásom harmadik napjának estéjén
Dommigellóba jutottam. Sokat szenvedve útközben a forróságtól. Negyedik éjszaka
Huitro falucska egyik indián kocsmájának agyag pallója szolgált nyugvó helyem
gyanánt. Három lágy-tojás és néhány zöldpaprika nyújtotta étkemet.
Ötödnap az állam fővárosát, Oaxakát értem el végre, hol a
Hotel Nationale-ben, egy bár elég primitív, de fáradt csontjaimnak eléggé
megfelelő szobában találtam négy napi otthont.
Oaxaka mintegy 36 ezer lakost számlál, s igen szép
völgyben terül el. Régi, érdekes város. Lovat, és nyerget vásároltam, s új
öszvéreket béreltem folytatandó utamhoz. 8-án reggel 6 órakor indultam el
Mexikóból, vasúton, elbúcsúzva az állomáson Ledérer és Mihalovics kedves
honfitársaimtól. Vasúti utam 10 óráig tartott, s Esperanzán kiszállva, lóvasútra
ültem, hogy ezzel Tehuacanba jussak. Tehuacant este 7 órakor értem el. Itt a
magam és szolgám részére két lovat, poggyászom szállításához pedig két öszvért
béreltem.
Tehuacanban megismerkedtem Mejia tábornokkal, a
volt mexikói hadügyminiszterrel, ki felszólított, hogy Haziendajáig (mely
Tehuacan és Tecomavaca között fekszik) utazzunk együtt. A legnagyobb örömmel
feleltem meg a kedves öregúr kívánságának, így 12 órán át egymás mellett
nyargalva, alkalmam volt Mexikó egyik legjelesebb és legismertebb, s egyúttal
legkedveltebb emberének társaságát élvezni. Tehuacant éjjeli 2 órakor hagytuk
el, és pedig a legszebb holdvilág mellett. Hosszú ideig fénylett szemeim előtt
a hold által megvilágított Oizava égig nyúló, örök hóval fedett csúcsa.
Délutáni 2 órakor értük el Mejia tábornok telepét,
hol alkalmam volt Mexikó egyik legnagyobb cukornád-ültetvényét látni. Itt a
kedves tábornok ebéddel látván el, — ölelkezések után búcsút vettünk egymástól
s tovább folytatva utamat, este 6 órakor Tecomavacába értem. Ez kissé erős út
volt: 22 begva vagyis körülbelül 5 mérföld.
Oaxakát 18-án reggel hagytam el, nem épen a legjobb
egészségben. Igen különösen éreztem magamat, s előre láttam, hogy nagy
fejfájásom s kedvetlenségem valami betegség előjele gyanánt tekinthető. Nem is
csalódtam. Már Okiatlanban annyira előfogott a láz, hogy kénytelen valék utamat
félbeszakítani s egy becsületes indián kunyhójában délelőtti 11 órakor
lefeküdni.
Egyedül, ismeretlenül egy elhagyott helyen, idegen
emberek között, betegen feküdni, minden orvosi segély nélkül, nem irigylendő
mulatság.. Azt képzeltem, hogy kitört rajtam a sárgaláz, mely Mexikó egyes
vidékeit néha meglátogatja. De hála az istennek, nem így történt. Megvolt a
segély, megvolt az orvos, és pedig öreg indián gazdám alakjában. Az öreg, kit
az isten áldjon meg minden javával, látva rajtam a rettentő láz nyomait,
levetkőztetett csupaszra, s felgyűrt karokkal úgy megmasszírozta egy erős
szesszelcatalan-nal minden porcikámat, hogy a lázat egyszerre kidagasztotta
testemből s beadva egy az indiánok által használt teát. Oly izzadásba hozott,
hogy én reggelre mintegy fürdőből ébredezve fel, bár nagyon ellankadva, de
teljesen egészségesnek éreztem magamat. Most még jobban szeretem e népet, mint
eddig. Ki tudja, ha jó indiánom nem segít rajtam, mivé fejlődött volna
betegségem.
Hogy mennyire kigyógyított e drasztikus kúra, eléggé
bizonyítja az, hogy másnap lóra ülhettem, s Mihuatlanig 20 tegvát vagyis 14
magyar mérföldet tettem meg. Mihuatlantól elindulva, óriási hegyeken s
erdőrengetegeken keresztül éjszakára St.-Miguelre jutottam. Itt egy
elhagyatott, senki által nem lakott csárdában töltém függő ágyamon a hidegtől
dideregve az éjszakát, mert St.-Miguel 9000 láb magasan fekszik. St.-Miguelből
végre még 18 tegvára van Pluma de Hidalgó, illetve Don Carlos Hallá, fél-honfitársam
kávé telepe.
Hallá
ugyanis apai ágról magyar, amennyiben a Haller grófok
ivadéka, anyai ágról pedig cseh, amennyiben a gróf Choteckektől szármázik.
Könnyebb kiejtés végett elhagyva az «r» betűt és grófi címet, Hallanak hivatja
magát.
Miután az út Pluma de Hidalgora óriási hegyeken és
szirteken, és nagyon veszélyes szűk ösvényeken vezet keresztül, csak lassan
volt megtehető. Méghozzá óriási zivatar ért utol úgy, hogy «Cafetal Aleanzá»-t
(minden egyes telepnek külön neve van — Halla-ét fenti nevén hívják, s az egész
környéket Pluma de Hidalgonak) csak este 7 órakor érhettem el.
Hallá,
kivel még Éjszak-Amerikából levelezésben álltam, a legszívélyesebben
fogadott, átöleltük egymást s régi ismerősökként szorítanánk kezet. Hallá bevezetett
ennek helyén fekvő lakába, s azonnal bemutatott indián származású kedves és művelt
nejének s hét tagból álló családjának, illetve gyermekeinek, kiknek mindegyike
duzzad az egészségtől, s mind a mellett tanúskodik, hogy jövendő tartózkodási
helyemnek, bár a forró égöv alatt fekszik, igen egészséges levegője van.
Most tehát itt vagyok végre valahára, s elkezdem komolyan
a munkát. Telepem szomszédja lesz a Hallá telepének s lakásaink csak pár
órányi távolságban fognak egymástól feküdni. Az erdő, melyet Hallá számomra
kikeresett, s melyet pár nap múlva az indiánoktól potom áron, körülbelül
500—600 dollárért megveszünk, 1000 holdnál többet tesz s több százezer kávé
plánta termelésére alkalmas.
Lakásom körülbelül 3000 láb magasságban lesz. kilátással
a Csendes Óceánra, melynek fehérlő hullámai, dacára a több mértföldnyi
távolságnak, tisztán ide látszanak. Az erdőirtást decemberben kezdjük, s március-április
hóban annyira leszek — legalább remélem, — hogy 50—60 ezer plántát a faoskolából,
melyet Hallá úr részemre már elkészített, átültethetek. Most irtani nem lehet
még; mert az időjárás nem engedi, t. i. most vannak az esős hónapok; de amint a
decemberrel a jó idő beáll: elkezdődik a fáradságos munka és pedig 12— 15
indián favágó segélyével. Egy indián favágó fizetése naponként étkezés nélkül
25—30 centanor, vagyis mintegy 50—60 krajcár.
Amint az erdővétel megtörtént, hozzákezdek kis házam
építéséhez, s remélem, pár hét alatt el is készítem. Persze csak primitív kis
ház lesz, mindazonáltal elegendő arra, hogy az esőtől és a vadállatoktól
megvédjen. A hidegtől nincs mit félni, mert annak ellenkezője eléggé kijut az
egész év alatt, s így én, ki mindig a meleg időnek voltam kedvelője, épen nem
panaszkodhatom.
Hogy minő itt a vegetáció, arról alig lehet európai
embernek fogalma; de azt hiszem, a világ legszebb helyén, Ceylon szigetén,
avagy az Amazon völgyén sem lehet különb. Banán, kókusz és datolya úton útfélen
díszelegnek; a narancs és citrom vadon terem. Aloek, kaktuszok és számos
pálmafajok, melyek nálunk csak az üvegházakban és ott is ritkán, csenevész
alakban találtatnak, itt óriási alakot öltenek. Hát még a folyondárok és egyéb,
babérfához hasonló felfutó növények, melyek törzsei óriási kígyóhoz hasonlóan
tapadnak az ezredéves sycamore avagy cédrusfák derekára, minő buja lombozatot
érnek el! Alig lehet azt elképzelni. Az erdők mélyében található virágok oly
színeket varázsolnak szemeink elé, s néha oly remek alakot öltenek, hogy hazánk
nagy botanikusai elámulnának a bámulattól.
Az állatvilág pedig az európait oly ámulatba ejti, hogy
hajlandó volna felkiáltani: «Teremtő isten, s ezt mind te alkottad » A remek
színű pillangókon kívül. melyek között az első hely mindenesetre az úgynevezett
kék színű atlaszt illeti. Ezer és ezer különböző színű madárfaj élénkíti az
erdőket, élükön a csicsergő kolibrik és csevegő kajdácsok számos fajával, a fácánok
és vad pulykák s nem tudom én hány fajta — a vadászoknak örömet okozó
szárnyasok lepik el az erdők rengetegeit, s nem igen ijedeznek a puskás előtt,
mert eddig nem volt alkalmuk annak gyilkos fegyverével megismerkedhetni.
A nagy vadak közül pedig nem kis számban található az
itteni erdőkben az amerikai oroszlán (puma), az itt tigrisnek nevezett jaguár,
a gyorslábú jaguár, és a gyönyörűen nőtt párduc. Végül nem is említve a szürke
nyulakat, vaddisznókat, és a szarvasok egy kis faját. A kávételepítők
legnagyobb ellensége: a tapír.
Hogy mennyire nem ritka itt a puma, eléggé bizonyítja,
hogy jelenlegi házi gazdám, Hallá úr lakásától pár ezer lépés távolságnyira a
legújabb időben éjjelenként át szokott haladni egy-egy példány belőle,
rettegésben tartva bőgésével a kutyák nagy tömegét. Néhány nap múlva lesbe
megyünk ő kegyelmére s talán sikerülni fog a másvilágra küldeni éjjeli álmunk
elrablóját. Ma kimenve az erdőbe gazdámmal, s annak legidősebb fiával, újabb
tapír-nyomokra akadtunk.
Szerencsénk volt valamely nap ormányos barátunk
fölkeresésére menni. A kellemetlen vendégek között nem kis számban sütkéreznek
a napon a viperák számos fajai, s a még veszélyesebb csörgő-kígyó, váltakozva
néha a méreg dolgában vele egy színvonalon álló óriási gyíkkal, melynek
harapása, mint mondják, szintén halálos. Végül eléggé gyakori a tarantella-pók
és skorpió is, melyeknek több faja az odvas fák üregeit keresi fel, avagy a
sziklák hasadékában bujkál.
Tartózkodási helyemen, tehát a természet bőven
gondoskodott mindenről, s így a mennyiben minden buján nő, a szorgalmas
kávételepítő is megkapja munkája jutalmát, nem kell tehát búsulni, jó egészség
mellett és kitartással el kell célomat érnem, és akkor azután ismét közöttetek
leszek, ott az annyira szeretett kedves Magyarországban.*
* Huzamosabb idő óta Mexikóban tartózkodó s ott
kávéültetvényesként megtelepedett hazánkfiának atyjához, Bánó Józsefhez, a
magyar képviselőház egykori alelnökéhez, intézett egyik leveléből, melyet Bánó
József úr volt szíves lapunk számára átengedni. — Szerk.
Sennor Vilmos.
MEXIKÓRÓL MEXIKÓBÓL. Eredeti levél. 1890.383.
(Az emberi élet meghosszabbítói és megrövidítői. Amerika az amerikaiaké. — Leontól Mexikóig. —
A Mexikói Egyesült Államok köztársasága és fővárosuk. — Mexikó tavai és
vulkán-hegyei. — Puebla. — Bikaviadal. — Mexikói menyegző.)
(Régen szokás volt a fejezetek elején annak taralmát
címszavakba foglalni. G.)
Minden nemzetnek van egy hírneves tanyája, például a
franciáké Charenton, a mexikóiakét San-Hipoliten, a magyarokét
nem emlékszem, hogy nevezik, csak annyit tudok, hogy Lipótmezőn van.
Ha én a föld kormányzója volnék, mindenekelőtt
feloszlatnám valamennyi bolondok-házát! Mire valók is ezek? Hisz az egész világ
nem egyéb, mint egy nagy bolondok háza, amelyen, amit ma János csinál, holnap
Jankó elrontja.
A világ egyik szögletében ül egy halom tudós. Ott ül
például Brovvn-Segnard, aki fiatal vért olt a vénekbe. A sántákat táncoltatja,
és a némákat énekelteti, mint Szt-Pál. A másik, aki a Szent-Jakab olaját
találja ki, amellyel a a tyúkszemtől kezdve a gyomron és szíven át az utolsó
hajszálig mindent meggyógyít. Egyszóval ott a sarokban ül mind az a tudós és
filozófus, amennyi csak valamit az élet hosszabbá, ha nem is örökké tartóvá
tételére kitalálhat.
A másik szögletében ennek a földnek pedig van ugyanannyi
tudós és filozófus, akik valamennyien azon iparkodnak, hogy miképpen rövidítsék
meg és aprózzák el az emberiséget. Kistudíroznak dinamitot, puskát, ágyút,
torpedót és füst nélküli lőport, hogy mennél könnyebben végét szakíthassák
annak az életnek, amelyet amazok minden áron hosszabbra nyújtanának. S ha az
ember, aki semmit ki nem talál, csak nézi, hogy ezek mit csinálnak, nem nézi
ezt a vén világot bolondnak, hát maga is belebolondul. Legjobb mindent úgy
venni, amint jön, mert aki a világ menetelén változtatást akar végrehajtani, az
is bolond, és még ahhoz hiába is iparkodik, s csak úgy jár, mint a
szabólegények, akik már a múlt század óta akarnak a hétfőből vasárnapot
csinálni, de a hétfő mindig csak «Blau-montag» marad.
Csak olvassa az ember az újságot, hogy a muszkák itt
gyűjtik össze hadseregüket, a poroszok ott építenek várakat, az angolok emitt
intrikálnak az ázsiaiakkal, s az olaszok amott játszanak színházfélét az
afrikaiakkal. Röviden csupa
késköszörülés mindenütt. Egész Európa addig gyürkőzik, míg végre igazán
verekedésre kerül a dolog.
Itt Amerikában egész más világot élünk. Az Észak Amerikai
Egyesült Államok kormánya azon töri a fejét, hogy miképpen kerítse hatalmába az
egész amerikai kontinenst, Monroe nevezetes mondását, «Amerika az
amerikaiaké»,
igyekezvén benne végrehajtani. De
nem késköszörüléssel ám, hanem politikus ügyességgel, azaz puska, ágyú és lőpor
helyett vasutakat, kereskedelmet és pénzt alkalmazva.
Az Északi Államok kormánya felhívta valamennyi amerikai
spanyol fajtájú ország kormányait, hogy nevezzenek küldöttséget, amely
küldöttség Washingtonban összegyűlvén, ott kereskedelmi szövetséget készítsenek
elő az Északi Államokkal. Mindnyájan bele is egyeztek, Brazília, Argentína,
Chili, Peru, Mexikó, stb. összegyűltek a delegációk Washingtonban. De mielőtt a
dologhoz fogtak volna, a yanke-ek előbb mézes kenyeret tálaltak elébük. A
legdíszesebb vasúti vonatokkal bejáratták a delegációval a nevezetesebb
városokat, megmutatták nekik nagyszerű gyáraikat és intézeteiket, mindenütt
nagy ünnepélyességekkel, díszebédekkel traktálták. A komoly dologhoz csak
azután kezdtek hozzá, azt utoljára hagyták. Az amerikai mindenekelőtt
praktikus. Ezen alkalommal is bebizonyult, hogy föl tudja használni azt, amit a
jó benyomás szül, különösen, ha a kisebb a nagyobbat szemléli. Közvetlen célja
e kongresszusnak az, hogy a spanyol amerikai piacokról Európát leszorítsák a
saját áruikkal. Ennek későbbi válságos következményeit unokáink fogják
megérezni Európában.
Reggeli hat óra van, fütyöl a vasút és elindul Leonból a
főváros felé. Egyhangúbb utat nem lehet képzelni. A stációkon csak az
állomás-ház látható, a városok vagy falvak rendesen oly távol esnek a vonattól,
hogy alig látni itt-ott egy templomtornyot belőlük. Léontól Mexikóig körülbelül
100 mérföld s talán a legnevezetesebb város az egész úton a Miksa császár
kivégeztetéséről nevezetessé lett Queretaro. De az mai nap oly szomorú
és csendes város, hogy alig érdemes meglátogatni, csak éppen ha az ember
kíváncsiságból meg akarná tekinteni a kapucinusok zárdájának ó falait.
Este 7 óra felé érkezik meg a vonat a fővárosba. Ez az
egész mexikói köztársaság szíve és központja. Az amerikai spanyol országokban
csak hat város van, melynek százezernél több lakosa van, ezek közt Mexikó a
második helyen áll. Ugyanis: Rio de Janeiro 360 000 lakossal, Mexikó 330 000,
Buenos-Ayres 300 000, Santiago Chili) 200 000, Lima (Peru) 100 000 és Monte
Video (Uruguay) 100 000.
A mexikói-köztársaság összes lakosai számára nézve is a
második helyet foglalja el a spanyol Amerikában, ámbár Argentína, területét
tekintve, sokkal nagyobb. Huszonhét állam képezi a Mexikói Egyesült Államok
köztársaságot. Ez a 27 állam összesen 1 947 000 négyszög kilométernyi
területet foglal el. Ez államok között a legnagyobb Chihuahua, 231 267
négyzet kilométerrel, a legkisebbik pedig Flaxkala, 3902 négyzet
kilométerrel. A legnagyobb államban van aránylag a legkevesebb lakos, mert
Chihuahuában minden négyzet kilométerre csak egy lakos jut, míg a
legkisebben van a legtöbb, ugyanis 35 lakos minden négyzet-kilométerre.
Van ugyan az országban egynehány szép város, de a
fővárosnak még árnyéka sem lehet egyik sem, semmi tekintetben.
Mexikó
igazán szép város. Nagy, egyenes utcái, szép sétaterei,
kertjei, épületei, és az a leírhatatlan nagy forgalom, szóval minden
hozzájárul, hogy világváros legyen. Nincs a világon város, a melyben aránylag
annyi kocsi volna, mint Mexikóban, sem pedig, ahol az év minden szakában annyi
szép virágot lehetne kapni, mint itt; azért is nevezik «Ciudad de los
flores»-nek, a
(Cuaatitlau,) Virágok városának.
Ez a nagyváros mindenben bővelkedik, kivéve a
szállodákat. Van ugyan elég számmal ez is, de tűrhető alig három-négy. Egy
éjszakát végre akárhol is eltölt az utas; és így tettem én is.
Másnap korán reggel ismét a vasútra megyek; félhétkor
indul a veracruzi vonat; — az indóházat elhagyván, egy pár pere múlva egy kis
falun megy keresztül. Ez Villa de Guadelupe, a mexikói Mária-Eadna.
Tovább robogunk, s jobb oldalon terül el a nagy Texcoco tava, a mexikói
fennsík, az aztékok eme tengere ; a főváros feje felett függő Damokles-kard. E
nagy fennsíkon ugyanis három nagy tó van. A Texcoco, a Zumpangó és
a Chalco (mondd: Csalko.) E tavak közt fekszik Mexikó városa, mint egy medencében.
Hajdan mindez a terület víz alatt volt. Mexikó városát alapítói a tóra
építették. A víz lassacskán visszahúzódott, részint természetes úton, részint
emberi munka által; de a város még ma sem egészen biztos e nagy tavak vizétől.
A kormány már milliomokat költött és költ még ma is lecsapolására. Most egy
angol társaság dolgozik e nagy művön.
Esős időben, egy pár órai eső után, Mexikóban ladikázni
lehet az utcákon. Különösen a múlt évben volt megijedve a főváros népe, mert
fél méternél magasabban állott a víz az egész városban, s lehetetlen volt azt
levezetni. Az utolsó nagy áradás ugyanott a múlt század végén volt, és akkor a
víz két egész esztendeig maradt a városban.
Még nem hagytuk el a Texcocót, s már elérjük a Znmpango
tavát; ez nem olyan nagy. Most érünk egy újonnan képződött tóhoz, mely csak
a múlt évben született eme fennsíkon, az esők vizétől. De ez valóságos
tünemény. Még ma is körülbelül két méter mély, s különössége abban áll, hogy
oly hullámokat csap, mintha tenger, vagy folyó víz volna. Ez a tünemény a tónak
egész felületén, mely körülbelül két mértföldnyi, látható.
Egy néhány kisebb stációt elhagyva, elérünk egy kis falu
felé. Neve «Apam». Ezen a környéken terem a legjobb nemű kaktusz, és
innét szerzik a legjobb kaktusz-tejet, azaz a «pulque»-t. Elhagyván ezt
a falut is, jobb kézről felmerül a határon két nagy hegy. Egyik a Popocatepetl,
a másik az Ixtacinhatl. A forró égöv napsugarainál a hegy hóval
fedett.
A Popocatepetl (a mexikói nyelvben annyit jelent: havas
hegy) Mexikó legmagasabb hegye, 5427 méter magasságra nyúlik, a tenger szintje
fölött. A másik, Ixtacinhatl, (mexikói nyelven annyit jelent: «fehér
nő») 5900 méter magas.
Eme két ős vulkán innét kezdve elkísér utunkon,hol
elbújva, hol újra felmerülve a láthatáron.
Nemsokára a baloldali határon egy harmadik nagy hegy
tűnik fel, ez a Citlaltepetl (mexikói nyelven annyit jelent, mint: Orizabai
csúcs»), mert épen Orizaba nevű városka környékén van, 5295 méter
magasságra nyúlva a tenger színe fölé.
Különös érzés fogott el, mikor eme hóval fedett vén
hegyet ismét megláttam. Ez az első pont, a melyet a Vera-Cruzba jövő utas a
tengereken meglát, 30 mérföldre a part előtt. Először csak egy kis fehér pont a
tenger szélén, s csali későbben vesz föl hegy-alakot
Fel- és eltűnik a három nagy hegy, a vonat robog tovább;
11 óra felé Apizaco nevű állomáshoz érünk, ott vonatot váltunk, amely egy
félóra múlva elhagyja a veracruzi utat. Zöldellő hegyeken, festői völgyeken
keresztül robog tovább, s délután egy óra felé utunk végére, Puebla városába
érkezik.
*
Puebla
városnak 75 ezer lakosa van s Mexikó köztársaságnak talán
legvonzóbb és legcsinosabb városa. Feltűnő a tisztaság, amely itt uralkodik. Szép
egyenes utcák, s nagyobbrészt egyemeletes, régi spanyol modorú házak. Feltűnően
sok templom van itt, s a sok templommal természetesen sok pap. Ebben az
országban majdnem minden városnak van mellékneve, így ennek elnevezése „Az
angyaloké” (Puebla de los Angelos).
Magában a városban, de még inkább annak környékén,
számtalan gyár van. A város közelében található ama gyönyörű kő, melyet pueblai
márványnak (tlaxcaltéki nyelven «teoeali») neveznek, amelyből asztalokat,
szobrokat, és mindenféle művészi faragványokat készítenek, melyek fölötte
szépek, mert eme kő majdnem átlátszó, és néha szinte üvegnek látszik.
Puebla
az ország egyik legrégibb városa, történelmileg is
nevezetes. Itt verték meg a mexikóiak Zaragosa vezénylete alatt az egyesült
francia hadsereget 1862-ben, s azóta a várost «Puebla de Zargossa »-nak
nevezik. Közoktatási, kereskedelmi tekintetben a főváros után az első helyet
foglalja el, jövőben pedig még jobb kilátásai vannak, mert a mostani vasúthoz
még három vonalat építenek, amelyek által a délibb államokkal is szorosabb
összeköttetésbe jutnak.
Levertem magamról az úti port, ebédre elköltöttem egy jó
mexikói paprikás pulykát (Mole), és neki eredtem a sétának. Épen vasárnap volt:
hová menjünk? kérdezik barátaim. Hát a hova a legtöbb nép tódul. Ma vasárnap
van, hát menjünk a bikaviadalra.
Borzasztó nagy kerek épület az, hol ezeket tartják, a
szabad ég alatt, egy kerek cirkusz, garádicsokkal, ahol a nép, a nézőközönség
ül. Tizenegy ezer ember fér oda be. (A részletes leírást mellőzöm, miután az
több helyen s megtalálható. Legrészletesebb: Hemingway: Halál délután. G.
Nem szükséges mondani, hogy sok vér folyik itten, néha
embervér is. Az efféle játék nem a civilizáció idejébe való. De a spanyol
eredetű népeknek a bikaviadal a legnagyobb élvezetük. A szegény ember vasárnap
képes elzálogosítani egyetlen takaróját (amit itt köpenyeg helyett viselnek,
neve: jorongo), csakhogy a bikaviadalra elmehessen.
Eljött az est, s rövid séta után korán lefeküdtem, hogy
másnap korán fölkelhessek. Mert reggel öt órakor lest a nagy templomban a nagy
esküvő, amelyre voltaképen idejöttem.
Még sötét van ily korán, de a nagy templom előtt, daczára
a kivételes órának, már meglehetős néptömeg sürgölődik, csak kíváncsiságból,
hogy láthassa a noviá»t (menyasszonyt). Meg is érkezik a kocsik sora,
bevonul a menyasszony jövendő férjével, és én is, mint vendég, helyet foglalok
az első székeken.
Elkezdődik a ceremónia. Ott áll a jövendő pár, előttük a
pap, sokat kérdez is, mond is nekik, hogy mit, bizony nem tudom, ámbár már
magam is úgy jártam, de mikor velem végezte a szent házasság ceremóniáját az
itteni (leoni) pap, hát mindenfelé röpültek gondolataim, hallottam, hogy a
világ zúg körülöttem, csak azt nem hallottam, amit a pap mondott.
Véget érvén az esketés, jön a szent mise, s elkezdődik a
zene. Ami nekünk itt különösen feltűnik, az, hogy itt a templomokba nem
zenélnek ájtatos templomi darabokat, hanem akármiféle tánczenét. Igen ritka
eset, hogy az ember itt a templomokban egyházi zenét halljon. Így eme hosszú
szent mise alkalmával is mindenféle operadarabokat és keringőket muzsikáltak.
Az, aki e zenét ily alkalommal, mint vendég, hallgatja,
mindenesetre profánnak veszi minden hangját. De mily érzést kelt ez a zene
abban az emberben, aki az oltár előtt térdel, ós mindenkorra magára veszi a
házasság szent kötelékét, s aki azon percekben az életnek talán legfontosabb
lépcsőjén térdel.
Mikor az én esküvőm volt Leonban, a garnizonban levő
lovas regiment zenekarnagya abban a tiszteletben részesített, hogy menyegzőm
alkalmával az egész zenekarát (42 ember) a templomba hozta, hogy ott muzsikáljanak.
Az első darab, amit játszottak, — ki hinné? — a Kossuth induló volt!
Azután játszottak egy csárdást. De nem magyar csárdás volt ez, hanem mexikói
(vagy inkább spanyol) tánc, amelyet Danza» név alatt ismernek. De eme
tánc neve is «Emlék Magyarországról (Eecuerdos de Hungria). Ha nem is
magyar tánc, de mégis volt benne valami magyar.
Az utolsó, amit többek közt muzsikáltak, egy potpourri
volt Rigolettóból. No, ez már csakugyan nem idevaló volt. Azt a nótát
hallgatni: La donna mobile — Az asszony ingatag, mikor az ember házasodik!
Hogy visszatérjek ahhoz, amit elkezdtem, ezen alkalommal
is ájtatosan meghallgattam az egész «program»-ot, az utolsó «Ite missáig. A
mise után valamennyien az új házasok szülői házához mentünk, s ott reggeliztünk
csokoládét, de oly finomat, a milyent csak Montézuma ivott a maga idejében. A reggeli után
ismét az egész társaság kocsikra ült, és kimentünk az új házaspár birtokára
(hazienda) a
vasút közelében.
Délben következett a nagy ebéd. De nem francia Menüvel,
hanem csupa nemzeti (azaz mexikói) eledelekkel és italokkal. Ebéd előtt felhajt
az ember egy pár pohárka «mezcál»-t. Az ebéd pedig állt a következőkből: Első étele
volt: rizskása-leves Uaca-molé; ez utóbbi gyümölcsből készül, melynek
neve Aquacuate, (a franciák «beurre vegétal»-nak hívják). A gyümölcs
zöldes húsa olyan finom és lágy, mint a vaj, sóval, paprikával és ecettel igen
jó ízű saláta-féle étek. E leves után egy nagy tál került az asztalra, apróra
vágott disznóhússal, erős paprikás mártással, hasonlít a magyar gulyás-húshoz,
csakhogy sokkal csípősebb.
Ezután jönnek a tojások, szintén vastag paprikás
mártással, ezt itt «parasztos tojás»-nak (huecos al ranchero) nevezik.
Ezután következik a «Huachinango» a mexikói tenger legfinomabb hala
(talán az egész világé is, mert kitűnő izéhez hozzá kell tenni ama
különösségét, hogy az egész halban nincsen egy szálka sem), melyet itt roston
sütnek meg, és oly jó, hogy még a legnagyobb ínyenc is el volna tőle ragadtatva.
A huachinango után
jön egy egész kis kecske, megsütve. Ezt úgy sütik, hogy a földbe egy nagy
lyukat ásnak, s abba tüzet tesznek; mikor ez a tűz leégett, annak a helyébe
teszik a megtisztított kis kecskegödölyét, és a lyukat betakarják szintén égő
szénnel, egy vagy másfél óra múlva kiveszik onnét készen, s kitűnő falat lesz
belőle. Ezt nevezik «Chivo en barbacoa»-nak. A barbacoa után jön a fődolog! A paprikás pulyka! Ez a
valódi mexikói nemzeti eledel, s a menyegzői ebéd főfogása. Nincs lakodalom
pulyka nélkül, s onnét is ered a mondás, hogy itt nem azt szokták kérdezni,
hogy: «mikor lesz az esküvő?, hanem hogy; «mikor eszünk pulykacombot?»
Kitűnő eledel is ez a paprikás pulyka (neve itt: «Mole
de guajolote). Annyi mindenfélét belekevernek, — még kakaót is, — hogy sohase
tudtam a módját eltanulni. De ha valami kíváncsi menyecske tudni akarja,
megkérdezem itt egy komámasszonyomat.
Záradékul jön még mindenféle édesség, nagyobbrészt
gyümölcsökből készítve. Az édességek után a kávé, mely itten a saját honában
van.
Ebéd után következik a tánc. Egy-két polkát táncolnak, de
mégis jobban szeretik az indulót.
* * *
Jegyzetek
1 J. F. Ddiila, zongora után
rendezte el zenekara számára. Később bejárta zenekarával az észak-amerikai
nagyobb városok egy részét. Nagyhírű karmester volt.
2 Utolsó bennszülött császára
Mexikónak.
3 Hazienda
= nagybirtok; rancho =
kicsiny birtok.
4 Kaktuszból szűrt pálinka, fehér
mint a víz, meglehetős jó ízű, és egészséges.
5 Az utolsó tál étel a paszuly. E
nélkül nincs mexikói ebéd, ennek soha sem szabad kimaradni. A szegényeknek egyetlen
étele a paszuly paprikával.
«Ianzá”:
ez spanyol, vagy inkább kubai tánc, melyet legjobban
Havannában táncolnak. Körülbelül úgy járják, mint a magyar lassút, vagy még
lassabban. Ez igazán a szerelmesek tánca, mert mialatt az ember alig mozgatja a
derekát, és majdnem egy helyen áll, azalatt szépen lehet beszélgetni
kinek-kinek a párjával. Ami frissebb, az az igazi mexikói tánc, mely még az
indiánoktól ered, neve «jarabe». Két-két pár járja rendesen, a többi
nézi a különféle fantasztikus figurát, amit a két táncoló bemutat. Lépése
eleinte hasonlít az oláh «horá»-hoz, és rendesen toborzó-félével végződik, amelyet
csak a parasztok tudnak igazán jól táncolni. A muzsika 2—3 hegedűből, egy
furulyából, és 4—5 kisebb nagyobb gitárféle instrumentumból áll.
* * *
Jött az alkonyat, és jött a vonat! Minden ember vasútra
szállt, csak az új házaspár maradt a birtokon. «Felicidades!» (Sok szerencsét!)
— volt a köszöntés, — mellyel az új házaspártól elváltunk.
Talán meg is unja olvasóm a sok furcsa szokás leírását.
De hát régi közmondás, hogy valahány ház, annyi szokás. A világ mindenütt
világ, csakhogy itt pénteknek nevezik azt, a mi ott vasárnap. A közmondásoknak
fele rendesen az igazság. «Ubi bene, ibi patria» (Ahol jó. ott a hazám), mondja
egy diák közmondás, de én azt tartom, hogy sokkal igazabb ennél a magyar
közmondás, mely szerint: «Mindenütt jó, de legjobb otthoni). Otthon: a mi
szeretett magyar hazánkban.
-er AZ AGYONRAGALMAZOTT ORSZÁG. (Mexikó) 1911. 13. 246.
Néhány hét óta fölöttébb sokat
beszélnek és írnak Mexikóról, a világ egyik legnagyobb területű államáról,
amelyben — hír szerint — veszedelmes és véres forradalom pusztít közel fél esztendő
óta. A külföldön, Franciaországban, Angliában és még Németországban is kitűnően
ismerik a Mexikóval és az állítólagos forradalommal kapcsolatos igazságot. Nálunk,
Magyarországon azonban a leglehetetlenebb föltevések vannak elterjedve a
gyönyörű és roppantul gazdag amerikai államszövetséget illetően. A mi számunkra
még valósággal föl kell fedezni az igazi, meg nem rontott hirű Mexikót.
Mindenekelőtt tudni kell, hogy ezt az államot, amely
terjedelmére nézve ötszöröse Magyarországnak, tökéletesen művelt és rohamosan
fejlődő nemzet lakja. Tagadhatatlan, hogy a mexikói nép indián származású, sőt
többé-kevósbbé még ma is tiszta indián faj. Ám szemközt az északamerikai, vagy
a pata-góniai rézbőrűekkel, Mexikó indiánjai teljességgel czivilizált, jóérzésű
és minden nemes iránt fogékony lelkű emberek. Természetes, hogy a ki csak a
diákok számára készült fantasztikus elbeszélésekből ismeri az indiánokat, az
nem is tudja elképzelni őket skalpoló-kés, gyilkos tomahawk és bűzös békepipa
nélkül. Ez pedig mérhetetlen
tévedés, mert noha vannak még ma is félvad indiánok, mint például az
apache-törzs tagjai, vagy Argentína északnyugati vidékein néhány harczos
kaczikának az alattvalói — de a nagy, az óriási többsége az indián fajnak
kitűnő emberanyag, a mely szomjazik a tudásra, barátja a békességnek és ámbár
mi nem tudunk róla, a művészetek terén is rendkívüli tehetségnek adja jelét.
Volt Mexikónak egy szobrásza, a tiszta indián vérű Norena, a kinek egyik művét
a világ remekei közé sorolják. Ez a nagyarányú szobor az aztékok utolsó
császárját, Cuauhtemoc-ot ábrázolja, abban a pillanatban, a mikor dárdáját — a
csata hevében — elhajítja.
Cortez Ferdinánd, a ki spanyol hordáival Mexikó földjén
körülbelül ugyanazt a szerepet játszotta, mint a tatárok Magyarországon, a
mikor először kalandozta be Montezuma birodalmát, az elragadtatás hangján írt a
saját hazájába arról a csodaföldről, a hol a különböző szerszámokat, még a
templomok kupoláit is bronz helyett tiszta aranyból készítették. A mikor Cortez
magába a fővárosba is bevonult, szinte költői nyelven irta meg impresz-szióit
Spanyolországba.
«A templomok között van egy — irta —
a melynek érdekességót ós nagyszerűségét az emberi toll ecsetelni képtelen. Ez
a templom akkora, hogy benne ötszáz lakos számára egész nagy falut lehetne
építeni. Negyven magas tornya van és a legmagasabb közöttük meghaladja Sevilla
legnagyobb tornyának a magasságát.
Kissé sajátságos, hogy ezek után
Cortez mégis földig rombolta Mexikó városát. Érthető azonban, mert a vad
conquistadorok mindenütt csak a csábító sárga erezet keresték és mert aranyat
valóban még az indiánok házainak a falában is találtak.
Mexikó népeiről még ma is az a hir, hogy vadak és
veszedelmesek, holott ennek éppen az ellenkezője igaz. Az egész valójában csak
egy kellemetlen legenda, amelynek volt ugyan alapja az ó-korban, talán még
öt-hatszáz évvel ezelőtt is, de ma már éppen a fordítottja igaz. Mexikó őslakói
között az azték indiánoké volt a vezetőszerep és természetes, hogy az ő
szokásaikat és erkölcseiket az egész országra nézve jellegzeteseknek hitték a
spanyol hódítók. Ez azonban hamis megítélés volt. Mert az azték törzsön kívül
még számos egyéb indián faj élt Mexikóban, így a még ősibb zapoték, továbbá a
misték törzs, a mely hasonlíthatatlanul szelídebb volt az azték nemzetségnél.
A mi érthető is. Épen azért ragadta magához
az azték törzs az egész birodalom hegemóniáját, mert vadabb, harcziasabb volt a
többinél.
És az aztékok — valóban — ma már meg sem érthető, irtózatos
szokásoknak hódoltak. Azt hitték például, hogy a ki élő embernek a kiszakított
szivéből eszik, az bátrabb és erősebb lesz és ugyancsak ilyen vergődő szivet
óhajtottak mindennapi áldozatul az aztékok istenei is. A legtelhetetlenebb a
hadisten, a hírhedt Huitzilipochtli volt, a kinek némely évben száz- és
százezer élő embert áldoztak e rémséges vallás papjai. Az nem enyhítő, csak
épen magyarázó momentum, hogy ennek a véres áldozatnak a ezéljára mindig a
fogságba jutott ellenfeleiket használták föl az aztékok.
Most már mindez csak egy régi, rossz álom — a milyen
Európában a keresztény inkviziczió, a boszorkányégetés, vagy még régebben a
római Circus Maximus vérengző mulatságai voltak. Mexikó mai indiánjai ép oly
czivilizált emberek, mint akár a magyarok, francziák. Sőt, még azokat a külső
jeleket is észrevenni rajtuk, a mely jelek az ősi kultúrájú népeken láthatók. A
nők kistermetüek, a férfiak pedig kissé fáradtak, egyáltalában nem izmosak, a
dekadencziának ugyanazok a nyomai mutatkoznak rajtuk, mint például a fran-czia
és az olasz férfiakon.
*
Annak a forrongásnak, a mely most Mexikó északi részének a
nyugalmát megzavarta, semmi különösebb jelentősége nincsen. Ott északon van
Mexikó és Texasz határvonala, a hol igen könnyű a lázadóknak bújócskát
játszaniok a rendes mexikói katonasággal. Ha egy ilyen kis portyázó csapatnak erősen
a nyomába lép az üldöző sereg, nem ereszkedik harczba, hanem egyszerűen
átszökik a határon. Akkor már az United States területén vannak a fölkelők, a
hová mexikói katonaságnak tilos bevonulniuk. Ezt a eselt addig alkalmazták a
forrongok, mígnem Mexikó kormánya megunta a dolgot és fölkérte az
Egyesült-Államok elnökét, hogy akadályozza meg a mexikói elégedetlenkedőknek a
texaszi határon való örökös átszökdösését. Ezért küldötte Taft elnök a mexikói
határra az amerikai katonaságot, hogy hogy a nemzetközi jog értelmében megóvja
az Unió semlegességét.
POSTA
Sámi Lajos: Hogy utaznak Oroszországban?
1874. 9. 136.
E kérdésre azok az utazók és hírlaptudósítók, kik az
utóbbi ünnepélyek alkalmával Sz.-Pétervár és Moszkva környékén nagyobb
kirándulásokat tettek, érdekes feleletet adnak. Az utóbbi 10—12 év alatt az
orosz birodalomban oly buzgósággal kezdték meg és folytatták a vasútépítést,
hogy ma már több mint 2000 német mértföld hosszú vasút van forgalomban. A
legtöbb vaspályán a szolgálat kitűnő, s például Sz.-Pétervár és Moszkva közt az
utazók kényelméről is elég jól van gondoskodva, és a viteldíjak sehol sem
túlságosak. Igaz, hogy az angol és amerikai vaspályák majdnem őrült
gyorsaságáról itt le kell az utazónak mondania, de hisz az még nem nagy baj
volna, mert sokkal kevesebb életveszéllyel jár; de az a berendezés,melynél
fogva majd minden állomáson 10—20 percig, néha órákig kell a vonat elindulására
várakozni, kissé mégis unalmas. De hiába! az orosz, ahol csak lehet, szívesen
bekap egy csésze teát útközben.
Gyakran megtörténik, hogy egy muzsik (paraszt), aki a
reggeli 10 órakor induló vonaton akar utazni, még azelőtt való délután beállít
az indóházba és a hosszas várakozás nem hozza ki őt sodrából, mert jól tudja,
hogy még így is jóval hamarább és kényelmesebben érkezik céljához, mintha egy
kibitkán*
*Oroszországban használatos
közlekedési eszköz, melyet gyékénytető véd némileg az időjárás ellen, míg a
telega nyitott szekér fedő nélkül. Mindkettőbe rendesen három lovat fognak, a
középsőt járomba (trojka)
vagy tarantászon kellene utaznia
.
A roppant terjedelmű orosz alföldön az országutak még
igen kezdetleges állapotban vannak és a csinált utak még mindig a legnagyobb
ritkaságok közé tartoznak. Épen ezért a közép- és dél oroszországi
kormányzóságokban az utazás főleg a tavaszi és őszi hónapokban szörnyű
kellemetlen és kényelmetlen. Az úgynevezett országút tele van zökkenőkkel,
mocsárokkal és tócsákkal, és a hidak is (ahol egyáltalán ilyenek vannak) nem a
legmegbízhatóbbak. A tarantász (az utazó-kocáik legátalánosabban elterjedt
faja) a gödrös és göröngyös úton majd kirázza a szegény utas lelkét, s ha
vigaszul ablakán kitekint, beláthatatlan terjedelmű síkságot s itt-ott
változatosság kedvéért legfeljebb sűrű rengetegeket lát.
Az ember valóságos sivatagon érzi magát; csak itt-ott
fedezhető fel egy távírda-pózna vagy magános nyírfa. Gondosan tartott
kerítésekről, kényelmes házakról még csak szó sem lehet. Az utóbbiak idomtalan
faszekrényekhez hasonlítanak, szóval minden dísztelen, unalmas, elhagyatott.
Legtöbb vidéken az utak oly iszonyú rosszak, hogy a kocsis csak oldalvást ül a
bakon, úgy hogy lábai lelógnak; így legalább a veszélyes helyeken gyorsan
kiugorhat.
TARANTÁSZ (Orosz postakocsi.) 1874. 9. 136.
középen
Az utazó sohasem tudhatja bizonyosan, hogy mikor érhet
céljához; néha egy nap 100, sőt több werst-et
1 verszta =
1066,78
méter.
is hátra hagy, míg más napon alig halad 20 werstre.
Hányszor kell segítnie, hogy a tarantászt valamely zökkenőből vagy pocsolyából
kivontassák vagy kitaszítsák! De igen sokszor megesik, hogy tarantász, utazó,
postakocsis, lovak, levelek, szóval minden ott reked a sárban az országút közepén,
míg valamelyik jólelkű muzsik ökrével vagy bivalyával ki nem vontatja őket
onnan.
Útközben postaházakat ér az utazó, melyek körülbelül 20
werstre vannak egymástól; itt lovakat váltanak. A fehérre meszelt szobában egy
asztal, pár szék, egy hosszú fapad a fal mellett, s néha nagy ritkán egy
szamovár (teafőző üstöcske) is található tele forró vízzel, hogy a melegítő
italt azonnal el lehessen készíteni.
Az ilyen utazás tehát a lehető legterhesebb és
legunalmasabb, de azt meg kell adni, hogy ember és állat biztosan utazhat,
minden másféle bajtól. Egy gyermek is beutazhatja egész Oroszországot, anélkül,
hogy valami bántódása lenne, és egy idegen, ha tán az ország nyelvében járatlan
is, átbarangolhatja az egész roppant terjedelmű birodalmat, anélkül, hogy elmondhatná,
hogy csak egyszer is megcsalták vagy kirabolták. S. L.
K—y. A postáról. 1875. 35. 551.
A kis városka csöndes, lakói lepihentek, a pár lámpa,
mely a főutcát megvilágítja, ha nincs holdvilág, régen kialudt, s most minden
setét, homályba burkolt.
De a csend nem soká tart. A város végén nehéz kocsi
csörömpölése hallszik, s egyszerre fölharsan a postalegény sípja, víg, jókedvű
dallamát hangoztatva. A piac közepén e zajra mozgás támad; a kapura lámpást
akasztanak, egy álmos kocsis lovakat állit a kapuba, s egy úr, a
postamester vagy kiadója, csak úgy nagyjában felöltözködve várja a kocsi
megérkezését, hogy átvegye a várost és környékét illető csomagot, s átadja azt,
mi tovább szól.
A megálló kocsiból egy úr száll ki, poggyászát ott hagyja
a postán, maga pedig hazamegy, botorkálva a koromsötét éjben, hogy kipihenje
magát, s holnap az egész városka népének előállhasson fővárosi hírekkel, melyek
ép oly ujjak, ép oly frissek, mint azok, miket az újságok közölnek, melyeket
épp e percben hoznak a postáról.
Bizony, már ma ott vagyunk, hogy alig ismerjük a
távolságot. A távírdának, vasútnak és postának köszönhetjük ezt. Mindnyájuk
között legelső, legrégibb a postaintézet.
Már a mesés őskor hagyományaiban nyoma van, hogy az
egymástól távol levő emberek szükségét érezték annak, hogy nézeteiket,
véleményüket, eszméiket egymással közöljék. Erre néha sajátságos utakat,
módokat választottak. Egy perzsa helytartó látta, hogy minő célszerű, ha
gyorsan értesül mindarról, mi birodalma területén történik.
Ezért birodalma székvárosától az egyes helytartók
székhelyeihez vezető úton futárokat helyezett el, kik e hivatalos rendeleteket,
parancsokat rendeltetési helyökre juttatták. A postaközlekedésnek ez volt
kezdete.
A rómaiak, midőn birodalmuk már Olaszország határain túl
terjedt, hadcsapataikkal, a híres légiókkal kőutakat építettek a birodalom
különféle részeibe a légiók állomáshelyeire.
Ezek mentében pedig felépítették a római állami posta
állomáshelyeit. A római posta ugyanis már nem elégedett meg a gyalogfutárokkal.
Egyes üzenetek továbbítására lovas embereket használtak. A hivatalos személyek
számára kétfogatú vagy négyes kocsik álltak készen, a poggyászt külön
teherkocsival szállították tovább. Szintén ez utóbbiakat vették igénybe, ha
arról volt szó, hogy a csapatokat gyorsan egyik helyről a másikra szállítsák.
De az egész csak az állami érdekek előmozdítására volt létrehozva. A lovas
futároknak súlyos büntetés terhe alatt meg volt tiltva magán emberektől levelet
elfogadni.
A római birodalmat megdöntötték, a betóduló nemet, azaz
germán néptörzsek a többi fontos intézménnyel együtt a posta működésének is
véget vetett.
A középkor kereskedőinek köszönhetjük, hogy újból
fölállítottak egy oly intézetet, mely a postához hasonlít. Ugyanis egymás közt
megegyeztek, s ahelyett hogy mindenik külön-külön ment volna oda el, hol dolga
volt, vagy küldött volna levelével valakit, közösen fogadták föl városuk
megbízható embereinek egyikét s ezt küldték el. Ebből fejlődött ki a városi
küldöncök intézménye. Ez annyira elterjedt és meggyökeresedett Németországban,
hogy még a fejedelmek rendeletei, sőt utóbb a császárok egyenes tilalmai is
alig tudták elfojtani.
Mert a fejedelmek tapasztalták, hogy a küldöncöknek, kik
tetemes számú segédszemélyzetet, sokba kerülő vonó és igásmarhákat, lovakat
tartottak. Ennek dacára tetemes jövedelemre tettek szert a levelek, személyek
és poggyász szállítási díjából, mindezt sajátjogúknak mondták ki, mit csak ők
gyakorolhatnak.
Rudolf német császár és magyar király Bécsből Prágába már
naponkénti postajáratot rendeztetett be, s egyúttal a német birodalom számára
is állított egy posta-intézetet. Ennek vezetője és utóbb tulajdonosa a
Thurn-Taxis hercegi család lett. Az örökös tartományokra a császár Paar bárót
nevezte ki főpostamesternek, míg a Magyarországban levő posták igazgatására a
magyar udvari kancellária volt hivatva. De mindez idő alatt a postaintézet
egész működése abban összpontosult, hogy meglehetős lassan, a jókora díjért
szállított embereket, leveleket és poggyászt egyik helyről a másikra.
Csak a francia forradalom után támadt némi mozgalom e
téren, amennyiben e régi, mintegy negyvenhét mázsás kocsik helyett könnyebb és
kényelmesebb kocsikat rendeltek az utasok elszállítására. A postamestereket
felmentették az adófizetés, katona beszállásolás, dézsma és minden egyéb teher
alól. Megengedték, hogy a postamester saját hasznára utasokat szállítson, s
végül meghatározták a levelek viteldíját, mely eddig nagyon határozatlan, s a
postamesterek szeszélyétől függő volt.
Ezután a reformok egymásután következtek. Angol-ország
mintájára behozatott nálunk a levelek ajánlása, mi tetemes jövedelmi forrást
nyitott. A vasutakon mozgó-postákat állítottak, melyek az állomásokon feladott
leveleket kezelték. Ezután bevezették az olcsóbb 5 krajcáros vitelbért, mi oly
nagy forgalmat idézett elő, hogy a posta jövedelmét megtízszerezte. A gyakori
sikkasztás és postarablás meggátlására az úgynevezett postautalványokat hozták
be, melyekben csak a küldő és a pénz-kapó neve s a pénzösszeg van följegyezve,
s melynek fölmutatásakor a postahivatalnál a pénzt kifizetik. A postaállomások
napról napra szaporodtak, úgy hogy most már alig ismerjük a távolságot,
amennyiben alig küldjük el a levelet, s már itt a válasz, alig nyomják ki a
lapot, s már úgy nedvesen a távolabb vidék lakójának kezébe jut, ki épp úgy
reggelije mellett olvassa, mint a fővárosi ember.
Móricz Pál: A POSTAMESTER. Elbeszélés.
(Részlet)
1911. 11. 208.
A vasutak elterjedésével a postaforgalom is virágzásnak
indult és miként a vasutakat, úgy a postát is egész sereg katonásan begyakorolt
alkalmazott szolgálja. A vasutasok hatalmas nagy hadseregébe kapcsolódnak be a
fürge postások. Mint szétportyázó, puhatolódzó lovasság a nagy seregzömnél, a
postások is ilyenfélék a vasutasokhoz hasonlítva.
Hatvan-hetven esztendővel ezelőtt legfeljebb még a huncut
német csoda találmányaként emlegették a vasutakat. Az már ugyan világjárt
magyar volt, aki a Budapesttől Ceglédig futó vonalat látta. Évtizedeknek
kellett elmúlni, mire a gőzös dübörgését az elszigetelt vidékeken is
megismerték, mire a koromfüstös gőzbika süvöltésében a haladás serkentő hangját
megszerették. Természetesen akkor még a postaszolgálat is más berendezésű volt.
Nemcsak a levél-, nemcsak a csomagszállítás volt a feladata, hanem a vasutak
helyett a személyforgalmat is nagy részben a postamesterek postakocsikkal
bonyolították le. Országosan nevezetesek voltak a Váradon- át
Kolozsvár—Budapest között közlekedő Biasini-féle postakocsik.
A híres cívis városnak, Debrecennek is volt akkor egy
nevezetes postamestere. A Hatvan utcában lakott. Nemzetes Kádár uram volt a
neve. Ménes számra tartotta a kocsilovat. Bőrös fedelű, bárkányi nagy kocsijába
tizenöt-húsz bécsi kereskedő felfért poggyászostól. «Delizsánsz»-nak nevezték
az ilyen alkalmatosságot. Kádár urat meg «postamester"-nek titulálták…
A szabadságharc után, Kádár uram posta-mesterkedése
idején sem fogyatkozott még el a debreceni sár. Némelykor nyolc-tíz erős paripa
is majd beleszakadt a kerekes bárka húzásába…
Idézettség
Kégl Sándor
Füreder Balázs Gábor
Címlapjaiból válogatott sorozat
... Vadon Lehel:
Vasárnapi Újság - Kégl Sándor
(1862 -1920)
Füreder Balázs Gábor
Utazásom Persiába
37. évf. 35. sz. (1890.08.31.),
36. sz. (1890.09.07.),
37. sz. (1890.09.14.),
39. sz. (1890.09.28.)
Egy telem a persa fővárosban
38. évf. 16. sz. (1891.04.19.),
17. sz. (1891.04.26),
18. sz. (1891.05.03)
* * *
deske.hu/iras/berszangabor-honlap/a-human/05-hum/h12-18.htm
A sorozat első fejezetéhez kapcsolok egy, nem szorosan
ide tatozó összeállítást: A Vasárnapi Újság idézettsége c. fejezetet. ... A
Vasárnapi Újság előbb közölte Kassákot, mint a Nyugat. ...... Egyetemi doktori
(PhD) értekezés tézisei Füreder Balázs Gábor A..://ganymedes.lib.unideb.hu:8080/dea/bitstream/2437/891
* * *
A Vasárnapi Újság idézettsége. Disszertációk.
Irodalomtudományi Közlemények. Könyv, sajtó. Bevezetés. Ez a fejezet a Vasárnapi
Újság címlapjaiból válogatott sorozat folytatása. A már válogatott.
évfolyamokból is vettem fel címlapokat. Belső kép is bekerült a gyűjteménybe. A
címlap-szövegek között rövid, színes írások
* * *
Serepel benne klasszikus útleírás, útinapló és
misszilis levél- ... Vadon Lehel: Az amerikai irodalom és
irodalomtudomány bibliográfiája Magyarország; Vasárnapi Ujság,. 1859–68.
Lenkei Lajos: Észak amerikai megfigyelések
*
Vincze Miklós
Szazhatvan-evvel-ezelott-a-magyar-ujsagiras-is-sokkal-viccesebb-volt.
Az első számok kisszíneseiből válogattunk ki egy csokorra
valót, melyek képesek átadni a kor hangulatát, különös humorát és a világ
magyarok számára legfontosabb híreit. google
*
VASÁRNAPI ÚJSÁG ANTIK FOLYÓIRAT BEKÖTVE 6 KÖTET
1881-1907. Állapot: használt. Termék helye: II. kerület. Kereskedői fiók. Még 2
napig érhető el. 8 000 Ft. eddigi licitek száma: 9. nincs minimál
.