h14–76. Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók.

 

2017.12. 26. – 01. 08.

 

Magyar prózát írók

 

 

 

Bevezetés

 

A fejezet tartalma és szerkezete az előbbihez hasonló.

Sámi Lajos: Amerika őslakói. 1870. 203 c. írás az indián-irtás és a gyarmatosítók gazdagodását választotta témájának. László Károly levelei Amerikából, kitűnő leírást tartalmaznak az indiánok ruházatáról, eszközeikről.

A nevét elhallgató kritikus George Sand méltatásakor elragadtatja magát. Munkáiból az antikváriumi kínálat kétségkívül igen nagy. Személye elsősorban Chopin és Liszt miatt érdekes. Bevezetőben 4 írás olvasható a guillotine két áldozatáról.

A Politikai Újdonságok 1857. számában nem volt Magyarország címszó. Ausztria szövegében találunk hazánkra utaló mondatokat.

 

 

Tartalom

 

 

Magyar prózát írók

 

—á—r —Ferenc József látogatása Marie-Antoinette börtönében. 1867. 589.

Törs Kálmán:(Június.) PAMFLETEK MÁRIA ANTÓNIÁRÓL. 1909. 13. 253

A királyi család szökése. 1889. 29. 466.

 

*  *  *

 

RÉNYI REZSŐ: ADALÉKOK AZ ALKOTMÁNY VISSZAÁLLÍTÁSA… 1882. 27. 259.

Réthi Lajos: A székely leányok Brassóban. Életkép.  1874. 9. 138.

a – r: SAND GEORGE (1804—1876.) 1876. 385 (nekrológ)

Sand George: Az ördögmocsár. S. G után Törs Kálmán 1875. 43. 675, 698, 707, 722, 739, 755, Elbeszélés. 1875. 43. 675. (Részletek)

Sámi Lajos: Amerika őslakói. 1870. 203.

 

AMERIKA III.

László Károly levelei Amerikából. VIa  1859. 294.

László Károly levelei Amerikából. VI.b1859. 30. 355.

László Károly levelei Amerikából. VII.a 1859. 402.

László Károly levelei Amerikából. VII.b1859. 35. 411.

Sarlay P. Mexikóból.(Eredeti levél.) I. 1867. 579.

Sarlay P. Mexikóból.(Eredeti levél.) II. 1867. 589.

 

 

Hadvezérek

 

GÖRGEI ARTÚR (1818—1916.) 1916. 22. 342.

MARCZIBÁNYI GYÖRGY: RADETZKY TÁBORNAGY. 1892. 17. 297

Tipula Gyula: RADETZKY MILANÓBAN. 1892. 18. 304.

 

 

Függelék

 

Gyulay Lajos naplókönyvei - PDF - Docplayer.hu

docplayer.hu/16375775-Gyulay-lajos

Politikai újdonságok 1857. nov. 11. 45.sz

Hiányzó VU-oldalak

 

 

 

Magyar prózát írók

 

—á—r — Szász Károly: Ferenc József látogatása Marie-Antoinette börtönében. 1867. 589.

 

Ausztria uralkodóját, minapi kéjutazásának egy szomorú pontjára kísértük el közelebbről, ősei sírboltjába Nancy-ban. A hely, hova most akarjuk elkísérni, talán még szomorúbb emlékeket költ fel. Itt egy véres tragédia megdöbbentő katasztrófájának előkészületeire emlékeztet minden. S Ferenc József császár, akár a nancy-i sírboltban, akár a Conciergerie-ben (konszierzseri) — saját családja gyász-emlékeí közepette áll.

Parisban s a francia udvarnál sok van, mi a szerencsétlen királynéra emlékeztet, ki az ifjúság és szépség üde bájában jött ide Bécsből, hogy itt a vérpadon végezze életét. E királyné, kit a természet a mosolyok, víg nevetés és könnyelmű mulatságok számára látszott rendelni, kit a hízelgések és magas helyzete elvakított, hogy ne lássa a lábai alatt tátongó mélységet, s vígan és könnyelműen táncoljon át fölötte, mielőtt belezuhanna, nyomát hagyta mindenütt, ahol átment.

A felséges Mária Terézia gyönyörű leánya (oh matre pulchra filia pulcherior! mint Horác mondja egy szeszélyes énekében, a szép anyának még szebb leánya) oly boldog volt Versailles-ban, Trianonban, hol minden zugából a palotának, kéjlaknak és kertnek még most is a kecs, pajkosság és nyájasság istennői és tündérei mosolyognak elő.

Maga volt kicsiny a nagy időhöz. S aki a sors küllőibe vakmerően vagy könnyelműen kap: büntetés nélkül nem marad. Marie-Antoinette nem volt azon természetek egyike, melyek vitetni hagyják magukat; mi természetesebb, mint hogy eltiportatott. S azon percben, midőn a borzasztó küzdelem kezdődik, kezdődik az ő nagysága is. Kicsiny volt a versailles-i és trianoni mulató-kastélyokban; a Temple-ban, a Conciergerie-ben, a vérpadon nagy.

Ferencz József császár és király mielőtt Versailles-t és Trianont megnézte volna, meglátogatta a Conciergeriet.

XVI. Lajos, neje, gyermekeik, s a király nővére Erzsébet hercegasszony, kezdetben a Temple-be voltak bebörtönözve. Míg a király élt, Mária-Antoinette inkább foglalkozva férjével, mint önmagával, saját fájdalmainak egy részét elfeledtette a gond, hogy férje fogságát megédesítse. A bárd azonban előbb esett le a király nyakára, ki 1793. január 21-kén fejeztetett le.  

S most már semmi sem volt, mi felemelően hatott volna kedélyére. Gyermekei nem voltak egyebek reá nézve, mint lelkének megcsonkított fájdalmas részei.

Augusztus 2-án reggel felköltötték a királynét, hogy felolvassák neki a rendeletet, mely pöre lefolyása alatt a Conciergerie-t rendeli börtönéül. Megdöbbenés és fájdalom minden jele nélkül hallgatta végig a rendeletet; egy lépéssel közelebb vitte ez a célhoz, mely kikerülhetetlen volt, s melyet maga is óhajtott közelebb hozni.

A Conciergerie a törvényszéki palota alsó részét képezi. Szent Lajos palotájának sötét boltívei ma már a föld emelkedése által mélyen a föld alá kerültek. Mintha nem csak az embereket, hanem műveiket, s emlékeiket is a földnek kellene elborítania. A hosszú folyosók végein néhány lépcső vezet le a börtönökhöz. A szűk udvarokra a magas kőfalak miatt a nap csak függőleges állásából vetheti be-sugarát, mint valami kútba. A Szajnától egy magas országút választja el. Ez út emelkedettsége a börtön falait és udvarát egy sir bűzhödt legével árasztja el, melynek nedvessége leáztatja a vakolatot s zöldes mohával vonja be az épület köveit. A hullámok csapkodása túlnan, a kocsik szakadatlan robaja fenn, örökös rezgésben tartják a boltozatot. E zaj távoli tompa mennydörgésként hangzik a foglyok fülébe. A roppant oszlopok, a sűrű boltívek, a bizarr faragványok emlékeztetnek, hogy ez királyok palotája volt egykor; most a halál kapuja. A bosszú, vagy a sors kegyetlen gúnyja éppen e királyi palota alá zárta be a halálra ítélt monarchiát.

Egy széles lépcsőzeten lemenve, és két nagy rácsozaton áthatolva, egy nagy boltozatos terembe jut az ember; e terem baloldalán egy hosszú sor cserfa-ajtót látni, vasrudakkal és lakatokkal megrakva. A második ajtó egy kis földalatti szobácskába vezet, melynek földje három lépcsővel fekszik lejjebb a terem talajánál. Egy rostélyos ablak a szűk udvarról, gyéren bocsátja be a világosságot. E szobácskából, balra, egy még sokkal kisebb, de lakat és zár nélküli ajtó vezet egy sírbolt szerű üregbe, melynek falai feketék a füsttől, s mindig nyirkosak; világosságát ugyanazon udvarról, gyérebben nyeri. A fényes dél itt az alkony homályával bír. E lyukba vezették be, éjjel, egy faggyúgyertya világánál Franciaország szerencsétlen királynéját, a Habsburgok leányát. Itt volt ő bezárva, augusztus elejétől október közepéig. Innen vitték a guillotine alá.

Ferencz József császár meglátogatta e szomorú helyet, mely most át van alakítva. A kis cella fenekén oltár van fölállítva; a rostély, mely mögött az őrök állottak, el van távolítva. Egy kis kápolna lett a börtönből. A szenvedés kálváriája imahellyé változott. A halál kapujának a mennyország kapujának kell lennie.

Mária-Antoinette árnya sehol sem ragyog oly fényben, mint e szomorú és sötét helyen. S a könny, melyet családjának mostani feje, emlékének itt szentelt, nem lehetett csak az elszomorító emlékezeté, hanem a büszke megnyugvásé is.

 

 

Törs Kálmán:(Június.) PAMFLETEK MÁRIA ANTÓNIÁRÓL. 1909. 13. 253.

 



Mária Antoinette, XVI. Lajos.  

 

A politika évszázados ellentéteket akart megszüntetni, évszázadokon át tartó versengést, ellenségeskedést akart szövetséggé és barátsággá változtatni azzal, hogy Mária Antóniát, akinek ereiben apai részről francia vér folyt, feleségül vétette XVI. Lajossal. A francia nemzet azonban a tizenhat német császár unokáját (leszármazottját) sohasem fogadta el igaz franciának, nem szerette meg soha és ma is, halála után annyi idővel, halálos ellenségét látja benne. A szimpátiát a nemzetek közé sem lehet szándékosan elplántálni, a nemzetek között sem lehet okszerűen tenyészteni. Hogy azonban milyen ádázul gyűlölték csaknem egy egész negyedszázadon át, a míg francia földön élt, előbb mint a trónörökös, azután mint a király hitvese, arról még azok a gyalázatos pamfletek is csak halvány fogalmat adnak, a melyekből D'Almeras: Mária Antónia királyné kedvesei a pamfletek tükrében című munkájában egész könyvtárra valót ismertet.

A szennyes áradatból, amelyet politikai gyűlölség, s más nemtelen szenvedélyek zúdítottak a bájos és kedves, de trónra nem termett asszonyra, sok tűnt el nyomtalanul. Soknak csupán a címe maradt ránk; de ami megmaradt, az is túlságosan elég az emberben lakozó irigy, falánk, pusztító dúvad illusztrálására. Mária Antóniát a politika majdnem már bölcsőjében feleségül jegyezte el a francia korona várományosának. Alig volt több tíz évesnél, amidőn a francia udvar egy francia abbét küldött Bécsbe, hogy francia ízlés szerint nevelje a szent Lajosok trónjára. A kiküldött abbénak gyóntató volt a hivatalos címe: de kötelessége volt fölügyelni a királylány oktatására is. Versailles-ban és Parisban nem tartották elégnek, hogy Mária Antóniát táncra, muzsikára Glück, deklamálásra egy francia, olasz nyelvre a költő Metastasio tanítja. A franciák úgy találták, hogy ez a nevelés inkább való színésznőnek, operadívának, mint királynőnek.

Mi pedig, akik ezt a tudósítást olvassuk, elképedünk, hogy a franciák mennyire meglátták a más szemében a szálkát s hogy nem látták meg a maguk szemében a gerendát. Versailles-ban s a francia arisztokrácia kastélyaiban sem neveltek komolyabban az életre, a kötelességekre, mint a bécsi Burgban. Versailles-ban bizonyára megbotránkozva olvasták Vermond abbé tudósítását, hogy a trónörökös mátkájának van korához mért ismerete, de természeténél fogva kissé lusta és könnyűvérű, s csak a mulatságra van igazi hajlama. Bizony a francia dinasztia s arisztokrácia csemetéit is csak mulatságra nevelték. Lauzun herceg írja, hogy őt egy inas nevelte föl, aki tudott olvasni s egy kicsit írni is. Otthon rongyosan, szennyesen járt, s csak olyankor mosdatták meg és öltöztették föl pompásan, ha Versailles-ba vitték.

És nemcsak ő nevelkedett így, akinek nem volt anyja, hanem az összes arisztokrata gyermekek; mert a szülők nem értek rá, kedvük sem volt hozzá, hogy gyermekeikkel vesződjenek: az udvari élet gyönyörei, a szerelem s játék minden idejüket lefoglalta. A fiú-gyermek fölnőtt a szolgák között, megtanult lovagolni és kardot forgatni, járt olykor némi iskolát is, aztán a társaság pallérozta világivá. A leányt kolostorba dugták, s ott tartották, amíg hajadonná serdült, s amíg férjhez adhatták.

Még élt XV. Lajos, még Dubarry grófnő uralkodott, amikor a tizenöt éves Mária Antónia (1770-ben) Versailles-ba került. Lajos, akihez feleségül adták, esetlen, faragatlan, neveletlen tizenhat éves kamasz. A kis menyecske lovagról, ábrándos trubadúrról álmodozott, s egy jó étvágyú, a bortól sem húzódozó lakatos-legény oldalára került, aki vagy műhelyében verte a vasat, vagy vadászott, s aki minden este halálra fáradtan a tyúkokkal ment feküdni. Jól megtermett legény, de érzéketlen az asszonyi báj iránt s még csak észre sem veszi, hogy milyen gyönyörű teremtés a felesége.

XV. Lajos három fiú unokájáról a kortársak nem tartottak valami sokat s úgy Ítéltek, hogy XVI. Lajos jóravaló lakatos, a provence-i gróf (utóbb XVIII. Lajos király) kávéházi szép szellem, Artois gróf (később X. Károly király) boulevárd dendi. Ha Versailles-ban Mária Antóniában a könnyűvérűség tőkéje, hatalmasan meggyarapodott, ha csupán mulatságon járt az esze, ha csak ledér regényeket olvasott, abban környezete van olyan hibás, mint ő maga. Férjhez adták gyerekfővel és éveken át, jórészt hat évnél tovább, nem volt asszony és feleség.

 «Istenem, könyörülj rajtunk, segíts meg, nagyon fiatalok vagyunk," fohászkodott a tizenkilenc éves Mária Antónia XV. Lajos halálakor, amidőn trónra léptek. XVI. Lajos egy évvel volt idősebb. A trónváltozással egyben másban megváltozott Versailles képe is; de inkább külsőségekben, mint erkölcsben és szellemben. Az udvarból eltűnt a királyné jogait bitorló koronázatlan szultána, a királyi kedves, de vele nem tűnt el a szerelmeskedés s az asszonyi ármány. XVI. Lajos nagyon becsületesen fogta föl hivatását, de nem voltak királyi képességei és tulajdonságai. Az uralkodás soha sem töltötte be lelkét annyira, mint a lakatos mesterség. Segur azt írja róla, hogy igen jó, egyszerű, ízlésben, szokásokban kissé parasztos ember; ellensége a pompának, gőgnek, hízelgésnek; nem udvarának, de népének akar élni. Az udvari arisztokráciának azonban nem tudott imponálni, a nép pedig nem ismerte.

A trónváltozáskor Mária Antónia bizalmasai ösztönzésére minden áron Choiseul herceget, akit Dubarry grófné buktatott meg, aki iránt hálát érzett, hogy a francia trónra ültette, akarta a kormány élére állítani; de a király ez egyszer erős volt s a kormányt a hetven éves, huszonöt évig száműzött Maurepasra és Vergennesre bízta. A választás egyáltalán nem volt szerencsés. Maurepas frivol, könnyelmű aggastyán, Vergennes tisztességes, de tehetségtelen ember.

XVI. Lajos uralkodása tehát kezdetben sem népszerű. Az arisztokrácia nem becsüli a királyt, mert más természet, más erkölcs, más ízlés, nem osztozik kedvteléseiben; a nép nem ismeri a csupán jó akarattal, a maga takarékoskodásával különben sem igen lendíthetett a nép sanyarúságán.

A királynét, bár gyönyörű asszony s nagyon jóságos, könyörületes szívű teremtés — amint az angol Walpole lelkesen irja, olyan látvány, hogy megakad rajta a szem; Hébe, Flóra, Heléna s a gráciák csak szolgálók volnának mellette. A szépség eleven szobra, ha ül, ha áll a testbe szökkent grácia, amikor mozog — nem szeretik, inkább félnek tőle és gyűlölik, mert osztrák asszony.

XV. Lajos halálával csupán annyi változás történt, hogy nem támadt újabb Dubarry-né asszony, bár az udvaroncok, mert XVI. Lajos akkor még nem ragaszkodott a feleségéhez, csupán hogy elszakítsák az osztrák asszonytól, törték magukat a kreálásán. Az erkölcs, a szellem, a divat nem változott meg máról-holnapra; mulatság sem volt kevesebb, csakhogy a király nem vett bennük részt. Abban az időben meglehetősen sűrű és barátságos volt az érintkezés Paris és London, a francia s az angol arisztokrácia között. Az anglománja akkor szivárgott át a kontinensre. Lauzim herceg, a chartresi herceg az orleánsi herceg legidősebb fia s mások is sűrűn rándultak át Londonba.

Francia földön az első lóversenyt 1775 márciusában és októberében tartották s Lauzun herceg volt a hőse. A lóversennyel egy időben divattá vált a fogadás is. A királynak, aki tudott valamit a nép elviselhetetlen nyomoráról, nem volt ínyére ez a pénzpocsékolás és eltiltotta. Tilalmának azonban itt sem volt több foganatja, mint a kártyajátéknál. A fogadás s a kártyajáték roppant summákat nyelt el ezekben az ínséges napokban.

A chartresi herceg, Lauzim s Fritz-James kétszáz aranyban fogadnak, hogy gyalog Parisból Versailles-ba melyikük ér hamarább; a fogadást Fritz-James nyeri meg. Artois gróf, a király legfiatalabb öccse a királynéval fogad százezer frankban, hogy a boulognei erdőben hat hét alatt palotát épít, s fogadását megnyeri. A királyné szenvedélyes kártya-játékos. Állandóan játsszák a fáraót az udvarnál s a játékra Parisból jártak ki bankárok.

A királyi játékasztaloknál történtek szégyenletes dolgok is. Egyszer eltűnt egy pénztárca, máskor az aranytekercseket cserélték ki hamis aranyakkal. A király nem igen tudta, mi történik az udvarában, mert esti tizenegy órakor lefeküdt, s csak azután kezdődött a mulatság. Hogy korábban térjen nyugalomra, az órákat nem egyszer előbbre igazították. A királyné dominóban többször elment az opera álarcos báljára s ott szóba állott bárkivel. Azt hitte, nem ismerik meg, holott mindig fölismerték, mindig lestek rá. Ilyenkor reggel hat órakor ment haza. A király egyszer ki is csukatta, amiből csinos botrány kerekedett. Ruhára, gyöngyre, csipkére sokat költött s ha nem volt pénze, hitellel és kölcsönnel élt. Az udvarnál folyó pénzpazarlás, hazárdjáték, dőzsölés, amiben az unatkozó, a családtalan királyné is részt vett.

Azt a tömérdek, aljasnál aljasabb rágalmat azonban, amely a királynéról keringett, s amellyel a közvéleményben eláztatták, nem pamflet-írók, nem utcai verselők találták ki, hanem a dinasztia s az arisztokrácia tagjai, akik gyűlölték a királynét, akik előbb kihasználták s mikor már nem használhatták, dohogva elvonultak az udvartól. Még nem is királyné, amikor különböző forrásokból megindult a szennyáradat. Az alkalmat megadta rá könnyelműségével, mulatni vágyásával, gyermekes őszinteségével.

Mária Antónia nem takargatott semmit, hisz alapjában nem is volt mit takargatnia. A gyűlölség azonban meggyanúsította minden lépését, minden tettét, minden szavát. Versben és prózában, drámában és operettben kipellengérezték. A közönség pedig nemcsak mohón falta, amit eléje tálaltak, de tódította és terjesztette. Valószínűnek tetszett minden gyanúsítás, hisz a királyné, akivel férje nem törődött, udvaroltatott magának s nem mint királyné, hanem mint asszony kívánt hódítani; a leghíresebb csábítók legyeskedtek körülötte; játszott hazárd-játékot, eljárt az opera-bálokba udvarával rendezett Versailles-ban s a Trianonban éji sétákat élt. Annak a kornak szenvedélye volt a komédiázás; az arisztokrata palotákban és kastélyokban rendszerint volt színpad, amelyen nem hivatásos komédiások, de maguk az arisztokraták játszottak: de a királynétól főbenjáró bűnnek vették, hogy szintén játszott s hogy a mi különben igaz, rossz színésznő volt. XVI. Lajosban későn ébredt a férfiasság, s mert volt egy kis testi fogyatkozása is, amin operálással segítettek, megtettek a királyné szeretőjének minden férfit, aki körében megfordult, akivel bizalmasan beszélt, akire mosolygott. Első gyermeke hét évi házasság után született, tehát nem lehetett törvényes és minden gyermekének más-más apát adott a pletyka.

A királyi pár hat évi meddő házassága, aminek természetes oka volt, azzal kecsegtette a király öccsét, hogy trónra jut s erről a reményről kellett lemondani, amint a királyné egymásután több gyermeket szült.

A király két öccséhez, akik közül a provence-i gróf a babonát s a kuruzslást is segítségül hívta, hogy a király házasságát meddővé tegye, még sokan szegődtek, mint a királyi pár ádáz ellenségei.

A rendőrség nem tudta megtalálni a pamflet-áradat forrását s megtörtént az is, hogy egy rendőrtiszt, hogy az udvart megzsarolhassa, íratott és terjesztett egy gyalázatos pamfletet.
A legnagyobb hiba az volt, hogy név szerint elő is sorolták mindazokat, s a névsor elég csinos és elég hosszú, akikkel a királyné házasságot tört s köztük van egyik sógora, Artois gróf is. A hiteles források szerint azonban egyetlen egy ballépést sem lehet a királynéra bizonyítani, nem még a Fersen esetben sem, pedig abban szíve alighanem érdekelve volt. A király két öccséhez, akik közül a provence-i gróf a babonát s a kuruzslást is segítségül hívta, hogy a király házasságát meddővé tegye, még sokan szegődtek, mint a királyi pár ádáz ellenségei, leginkább azok sorából, akik előbb a királyné bizalmasai voltak.

A rendőrség nem tudta megtalálni a pamflet-áradat forrását s megtörtént az is, hogy egy rendőrtiszt, hogy az udvart megzsarolhassa, íratott és terjesztett egy pamfletet. A pamfletek üldözése, forrásainak kikutatása juttatta Beaumarchais-t az udvarhoz.

Mária Antónia szerezte meg az engedélyt A sevillai borbély előadására, sőt eljátszották Versailles-ban is, a királyné színpadán, amikor Rozinát maga a királyné, Figarót pedig Artois gróf játszotta.

A legnagyobb hiba pedig az volt, hogy a királyi pár nem ismerte a helyzetet. Magánéletük attól kezdve, a hogy a király él a férj jogaival, példás. Mária Antónia lemond sok kedvteléséről s a maga személyi költségeiben legalább takarékos. De sem ő, sem a király nem elég erős, hogy a harácsolásnak véget vessen. A szegénység s a nyomorúság növekedésével lépést tart az eszeveszett költekezés. Egy pénzügyminiszter azért bukik meg, mert Polignac hercegnének, a királyné bizalmasának,  akivel Mária Antóniát megnevezhetetlen módon fogták gyanúba s a ki hálából a forradalom első napjaiban a királyi családot cserbenhagyta, nem fizette ki az adósságát.

A kincstár legszűkösebb napjaiban egy kastélyért (Rambouille) tizennégy, Artois grófnak tizenöt, a provence-i grófnak hatmillió frankot dobtak ki. Calonnet, akiről Maurepas hallani sem akart, s ha szóba hozták, azt mondta, hogy lyukas a zsebe, a királyné támogatásával a Polignac-család tette meg pénzügyminiszternek. Calonne nem tagadott meg egyetlen kérést sem. Adott a királynénak, a király öccseinek, a királyné meghittjeinek, amennyit csak kértek, legtöbbet Polignac-né asszonynak.

Ilyen gazdálkodás mellett nem csoda, hogy a királynét mint madame Deftcit-et emlegetik. A trón tekintélye már ingott, a midőn XVI. Lajos elfoglalta. XV. Lajos, Pompadour, Dubarry, aztán az enciklopédisták és Rousseau nagyon megingatták. Azóta tekintélyét még jobban aláásta a Luxemburg-palota s a Palais-Royal.

Az orleánsi herceg palotájában, a Palais-Royalban, a társaság, amelynek Coigny grófné, Lauzun herceg a bálványa, a lelke, azzal mulatozik, hogy gúnyt űz a monarchikus intézményekből, ócsárolja a királyságot, demokráciáról, egyenlőségről, testvériségről ábrándozik, Rousseau receptje szerint. Természetesen csak komédiáztak. Azt meg sem álmodták volna, hogy az ördög, a forradalom, a melynek képét mulatságból a falra festegetik, a küszöbön áll s hogy hívatlanul is megjelenik. Maga az elégületlen, a királyi udvarra dohogó arisztokrácia sürgette a rendek összehívását, persze nem azért, hogy ezzel a fát maga s a királyság alatt vágja le. Valami egyebet várt a rendektől, mint amit kapott. Azt bizonyosan nem várta, hogy vagy vándorbotot fogjon, vagy guillotine alá hajtsa a fejét. XVI. Lajostól s az osztrák asszonytól azonban megszabadult. Mindketten vérpadra kerültek. XVI. Lajos elmondhatta halálos óráján, hogy ártatlanul, elődei és alattvalói bűneiért hal meg. A könnyelmű, kissé lusta, csupa szív, de szeleverdi Mária Antónia pedig a megpróbáltatás napjaiban átalakult igazi királynévá. Méltósággal és büszkén viselte megaláztatását s úgy halt meg, amint illett a királynéhoz, tizenhat császár unokájához.

*

Mária Antóniának négy élve született gyermeke volt:

Mária Terézia Sarolta (1778. december 19. – 1851. október 19.), Madame Royale

Lajos József (1781. október 22. – 1789. június 4.), Dauphin

Lajos Károly (1785. március 27. – 1795. június 8.), testvére halála után Dauphin

Zsófia Ilona Beatrix (1786. július 9. – 1787. június 19.) google

 

 

SZÁZ ÉV ELŐTT. Emlékezések a francia forradalomra. IV. A királyi család szökése. 1889. 29. 466.

A föderáció magasztos ünnepe után talán még lehetséges lett volna a teljes kiengesztelődés király és nemzet között, ha mindkétfelől több őszinteség nyilvánul. De nem így történt, az apró súrlódások megint megkezdődtek, s a nyugalom napjai csupán fegyverszünetet jelentettek. A király Parisban akart maradni a föderáltak távozásáig, s hogy bizalmának jelét adja irántuk, mindennap nyilvános ebédet adott tiszteletükre, melyen az egész királyi család jelen volt. Ilyenkor valódi ünnepet ült, de amelybe belevegyült mindig a francia természetnek az a sajátságos hatásvadászó színpadiassága, melynek annyiszor voltunk tanúi az események előadásában.

A legelső alkalmat az ellenségeskedések újbóli kitörésére a király nagynénjének, Adél és Victoriának külföldre utazása adja meg. Szájról szájra kezdik suttogni, hogy titokban a dauphint (trónörökös) is  magukkal vitték.

Február 24 én (1791) már fenyegető tömeg csoportosul ismét a Tuilleriák körül s látni akarja a herceget. Követeli, hogy a király hívja vissza elutazott nénjeit. Csak Lafayette lélekjelenléte menti meg a királyi családot újabb erőszakosságoktól. Ugyanakkor Marat közrebocsátja «Végünk van» címen első véresszájú röpiratát, melyben a királyi család letartóztatását sürgeti, különben az egész népet lemészárolják ellenségei.

Anélkül hogy annyira ment volna mint Marat, a nemzetgyűlés is indokoltnak látta a királyi hatalom újólagos megrendszabályozását. Nem elégedve meg előjogainak eddigi korlátozásával, elhatározta most, hogy még királyi címétől is megfosztja.

A jobboldal élénk tiltakozása daczára kimondta, hogy Lajos "első közhivatalnok" nem távozhat a nemzetgyűlés üléseinek helyétől húsz mérföldnél távolabbra, és csak akkor változtathatja tartózkodása helyét, ha ezt az ülések bezárása előtt bejelentette. A trónörökös állandóan köteles atyja mellett tartózkodni s még francia területen is csak az államfő beleegyezésével utazhat. Ezt az új rendszabályt nyílt is alkalma e kegyes népnek mielőbb alkalmazni, mert midőn 1791 húsvétján a király és királyné az előbbinek húga, Erzsébet St.-Cloud-ba voltak rándulandók, a tömeg feltartóztatta kocsijukat, s dacára a kíséret ellenállásának XVI. Lajos, csakhogy a vérontást kikerülje, inkább parancsot adott a visszafordulásra.

Mindezek a sajnálatraméltó túlzásai a forradalmi áramlatnak, ha nem is mentségüket, de, magyarázatukat találják abban az egyre fokozódó idegességben, mellyel a forradalom vívmányait féltették az udvar esetleges diplomáciai fondorlataitól. Épp úgy érthető az is, hogy a királyban egyre szilárdabb alakot öltött az eltökélés, hogy titkon elhagyja székhelyét.

Már az egész tél az előkészületeknek volt szentelve s Mirabeau, ki be volt avatva a tervbe, kéz alatt szintén támogatta azt. A cél az volt, hogy a királyi család Montmédy-ig hatolhasson, ahonnan szükség esetén, Luxemburgra támaszkodva, idegen oltalom alá adhatta volna magát.

Június hó 30-án már minden készen állt az utazásra. Kevés számú lovasság volt felállítva, az út különböző pontjain az alatt az ürügy alatt, hogy kincstári fedezetül vannak kirendelve. A királyi család idegen név alatt utazott és költött útlevéllel. Csak a legközelebbi bizalmasok voltak a dologba beavatva, maga Lafayette mit sem tudott arról. A királyné rejtekajtón át volt elhagyandó a palotát.

A mondott napon, éjféltájban, a király, a királyné, Erzsébet hercegnő és Tourzel asszony, a királyi gyermekek nevelőnője, álöltözetben egyenként hagyták el a palotát. Tourzel asszony kí a gyermekekkel a Carroussel-térre ment előre és az ott várakozó kocsira ült, melynek bakján, kocsisnak öltözve, egy Fersen nevű ifjú svéd nemes foglalt helyet. A király is nemsokára utolérte őket.

Midőn már mind együtt voltak, hosszas bolyongás után ismét más kocsira ültek, melyet hat ló húzott. Itt Fersen leszállott a bakról, hogy Brüsszelbe menekülve elhárítsa magáról a gyanút, míg a királyi család tovább folytatta útját, a királyné orosz bárónő név alatt, Tourzel asszony, mint madame Korf, ki gyermekeivel utazik, s a király komornyiknak öltözve.

Egész reggeli nyolc óráig senki sem gyanította Parisban a történteket. De csakhamar szárnyra kapott az első hír s villámgyorsan adták szájról szájra. «A királyt megszöktették» — ez volt az első föltevés, mely mindenki elméjében fölmerült.

Lafayette rögtön lóra ültette embereit, a nemzetgyűlés összeült s ellenvetés nélkül elfogadta az ifjú Romcuf indítványát, mely minden közhatóságnak kötelességévé tette, a szökevényeket minden lehető módon feltartóztatni s útjuk folytatását meggátolni.

Ez alatt a kocsi háborítatlanul ért el Chalons-ig, hová 21-én délután öt óra tájban érkezett meg. Itt már a királyt, ki elég vigyázatlan volt sűrűn kinézni az ablakon — fölismerték. A fölismerő előbb ki akarta fecsegni a titkot, s csak a buzgó királypárti előljáró által hagyta magát lebeszéltetni szándékáról. Nem így Saint-Méne-houldban, hol a postamester, Drouet, rajongó köztársasági érzelmű fia ismerte föl a királyt. Ez, miután már nem tartóztathatta föl a kocsit, szaladt a legközelebbi állomásra, Varennesbe, hogy értesítse az odavaló hatóságot. Hiába akarta a királyi kíséret egy derék tagja, ki sejtette szándékát, feltartóztatni, nem érhette utol, s a fiatal Drouet és a királyi család egyszerre érkeztek be Varennesbe.

Varennes népe és hatósága már ekkor fel volt lármázva. Amint a király kocsija a hídon áthaladt, Drouet egy másik társa segítségével megállítja a kocsikat, s fegyvert szegezve a bennülőkre, erős hangon kiáltja: Az útlevelet!

Megkapva az útlevelet, haladéktalanul Sausse  elöljáróhoz viszi megvizsgálás végett, ki megtekinti az iratokat, s úgy színleli, mintha rendben volnának, s eközben udvariasan várakozásra kéri fel a királyt. De csak addig, a míg elegendő számú nemzetőrség nem gyűl össze; akkor egyszerre leveti az álarcot, s kijelenti, hogy a király le van tartóztatva. Élénk szóváltás fejlik ki, XVI. Lajos tagadásba veszi, hogy az volna, akinek gondolja; a vitát a királyné töri meg: «Ha fölismerte királyát,— úgymond, — beszéljen vele azzal a tisztelettel, mellyel tartozik.

Most már minden tagadás hiába való. A kis szoba megtelik kíváncsiakkal s a szerencsétlen király látva, hogy mit sem ér el tagadásával, kérésre fogja a dolgot, fogadkozik, hogy csak azért készült Montmédy-be, hogy szabadabban hallgathassa meg népe óhaját, kéri, hogy engedjék útjára, sőt annyira megy, hogy átöleli Saus-set, s nejére, gyermekeire hivatkozik, mire a királyné is ölébe kapja a dauphint, s esdekel, hogy mentsék meg. Sausse maga is meglágyul, de erőt vesz magán, s csak azt a tanácsot adja, térjenek vissza Parisba, nehogy polgárháborút idézzenek fel.

Igy telik el az egész éj. A király fedezetére kirendelt csapatokból a tisztek, mihelyt megtudták a király feltartóztatását, rögtön kísérletet akarnak tenni, hogy megmentsék urukat, de a legénység kijelenti, hogy a néppel tart, s a menekvés minden reménye füstbe megy.

Végre 6 órakor reggel megérkezik Parisból a fiatal Bűntett, magával hozva a nemzetgyűlés elfogatási parancsát. A királyné átveszi kezéből, gyermekei ágyára, dobja s aztán elkapja onnan megint, mint monda, nehogy bemocskolja azt. A hatlovas kocsit visszafordítják Paris felé, s már rég útban van visszafelé, mikor Parisból a hü Bouillé tábornok lovas-ezrede megérkezik a király segítségére. Már késő volt.

A nemzetgyűlés három tagját, Barnave-ot, Latour-Mauburgot és Petiont küldte Chalonsig a király elé. Tourzel asszony Latour- Maubury-gal ült egy kocsiba. Barnave és Petion pedig a királyi kocsiba szállottak. Barnave középen ült, a király és királyné közt, Petion szemben, a két királyi hercegnő között, míg a kis dauphint hol egyik, hol másik vette térdére.

 

Varennes Beautiful masonry dating from 1750, 35km away from Paris

 

Nyolc nehéz, kínos napig tartott az út Varennes-től Parisig, roppant hőségben, a kocsik nyomába tóduló nép által fölkavart tikkasztó porban. Az első pillanatok meglehetős kínosak voltak, a királyné nem rejthette el rossz kedvét. Végre a király törte meg a hallgatást és beszédbe ereszkedett Barnave-val. Nemcsak a királynét lepte meg a fiatal ügyvéd magas értelmisége, finom politikai érzéke, annyira, hogy kevés idő múlva félrehúzta fátyolát és maga is részt vett a társalgásban, de Barnave-ot is annyira meghatotta a királyi pár jósága s főleg a királyné nyugodt méltósága, hogy e pillanattól teljesen híve lett. Viszont a királyi pár az alkotmányos képviselőkkel szükségessé vált érintkezésben legtöbb bizalmára méltatta őt.

Petion térden tartotta a kis dauphint, s ujjai a szegény gyermek szőke fürtéivel játszadoztak, s egy-egy hevesebb gesztikulációra erősen megrántotta azokat, úgy hogy a gyermek sírva fakadt. Mire a királyné: «Adja ide, — úgymond, — fiamat, ő sokkal gyöngédebb bánásmódhoz van szokva, semmint tűrné az ily bizalmasságokat. »

Ellenben Barnave előzékeny, tiszteletteljes modoráról annál elismerőbben szól Campan asszony is. Útközben egy szegény falusi pap közeledni kívánt a király kocsijához, de a kocsit körülfogó kannibálok rárohantak. «Tigrisek, — kiáltotta Barnave, — megszüntetek franciák lenni? A hősök nemzete gyilkosok bandájává lett?" S míg így kiáltott Barnave, majdnem kihanyatlott az ablakon, úgy hogy Erzsébet hercegnőnek kellett őt kabátjánál fogva visszatartani. Az állomásokon a királyné négy szem közt is sűrűen értekezett Barnave-val, s egyszer megkérdezte tőle: Mi lenne helyében a teendő? «A népszerűség" — felelt Barnave. «És hogy tehetnék szert arra? — viszonozta a királyné, — hisz elragadták tőlem. «Ah ! asszonyom, könnyebb volna azt önnek visszahódítani, mint nekem kivívni. »

Parisban kíváncsian várták a királyt. Az utcákon, falragaszokon hirdették, hogy: «Aki a királyt éljenzi, megverik; aki bántalmazza, felakasztják." Ehhez képest aztán mély csöndben, föltett kalappal fogadták a visszarobogó hintót. Mikor a palotába értek, a királyi család az őrség kettős sorfala közt szállott ki. Utoljára maradt a királyné, kit Noawes és d'Jiguillon majdnem karjaik közé kaptak, úgy vitték lakosztályába. Pedig mindketten az udvar ellenségei közé tartoztak. De a szerencsétlenség közelebb hozza az elhidegült szíveket.

Ekképp végződött a szerencsétlen szökési kísérlet, mely még súlyosabbá tette XVI. Lajos helyzetét. Tekintélyének utolsó foszlányait is megsemmisítette, még lejjebb vitte azon a lejtőn, mely nem csak királysága, de élete elvesztését is maga után vonta.

 

 

 

RÉNYI REZSŐ: ADALÉKOK AZ ALKOTMÁNY VISSZAÁLLÍTÁSA ELŐTTI IDŐK TÖRTÉNETÉHEZ. I. 1882. 27. 259.

I.

Bartakovics egri érsek pohárköszöntője 1859. nov. 6-án.

 

Lapunk f. évi 1. számában Két pohárköszöntő cím alatt egy közlemény jelent meg Rényi Rezsőtől, mely újabb történetünknek egy nevezetes momentumát, Scitovszky hercegprímás félszázados jubileumának ünnepét ismerteti. Magyarországnak akkor összegyűlt főurai felhasználták az alkalmat, hogy az uralkodó személyének képviseletében megjelent Albrecht főherceg előtt hangot adjanak az elnyomva tartott nemzet érzületének. Az 1859. nov. 6-án tartott ünnepély egyúttal nemzeti demonstráció is volt.

Tízévi elnyomatás után először nyílt módja a magyar hazafiaknak a trón tudomására juttatni az elkobzott alkotmányhoz való rendületlen ragaszkodásukat.

Az ez alkalommal elmondott hazafias beszédek közül az idézett számban közöltük a gr. Cziráky Jánosét és a gróf Szédim Antalét.

«az érsek, erélyesebben fejezte ki, amit érzett s épen az ő beszédén botránkozott meg az Albrecht főherceg kíséretében szintén leérkezett Rauscher bécsi érsek, s e beszéd következtében ugrott föl helyéből Albrecht főherceg.

Lapunk egy barátjától később megkaptuk a Bartakovics egri érsek pohárköszöntőjét is, melyet a V. U. 8-ik számában közöltünk. Most politikai életünk egyik kitűnőségétől, aki az ünnepélyen maga is részt vett, vesszük a következő sorokat:

«A V.U.» 8-ik számában közlött pohárköszöntő lényegesen különbözik attól, melyet Bartakovics egri érsek Esztergomban az 1859. nov. 5-i ünnepélyen elmondott. Úgy látszik, hogy csak hallás után emlékezetből följegyezve került a közlő kezeibe. A nevezetes pohárköszöntőt hiteles szövegében itt küldöm.

Íme Bartakovics rövid, de akkor nagy port vert hazafias beszédének szószerinti szövege:

 

«Főméltóságú Bíbornok! Fia vagyok én is az esztergomi egyházmegyének, ez nevelt engem, életem legnagyobb részét, csekély tehetségeimet ennek szenteltem. Ha szabad dicsekednem, mostani állásomat neki köszönhetem. Méltán vehetek tehát és veszek részt e megyének örömében, melyet Főméltóságod iránt a mai ünnepen nyilvánít.

Főméltóságú Bíbornok! Megfogyott azok száma, s már kevesen lehetünk, kik a most már fennálló fényes bazilikának első kezdetét láttuk. Kevesen, kik ennek kezdetén a kegyes, az atyai jellemű Ferenc császárt és királyt itt láttuk, üdvözlöttük. Annak első alapítóját, Rudnay Sándor Hercegprímást fejedelmi kegyelmére, látogatására méltatta. Kevesen, kik ez alkalommal az esztergomi vár százados szikláin készített nagyszerű kivilágítást láttuk, vagy erre visszaemlékezhetünk, melynek főpontján a kétfejű sas keblében Magyarország címerével és ezzel a mély értelmű felírással fénylett:

 

Quod super hoc olim sancitum est rupe, sub umbra Alitis, Hungariam lege fideque beat.

 

«Főméltóságú Bíbornok! Akkor még a magyar Sion hegyén fenn nem állt a mostani fényes bazilika, de szellemileg fennállt a Szt. Istvántól

 „super hac rupe sancita" magyar egyház, és ,,Hungariam lexquefidesque beahat'.

 

Most fennáll a bazilika, de a Rudnay-féle felírásnak értelmét, szellemét hasztalanul keresem.

Főméltóságú Bíbornok! Engedje az isteni gondviselés, hogy ősz koráig dicsően szerzett érdemeit tetézve, még minél elébb e várnak százados szikláin a magyar elhomályosodott eget ily Rudnay-szellemű fölírással fölvilágosíthassa, és azzal a nemzetet, a magyar hazát megörvendeztesse. Mi és utódaink Főméltóságodat a Pázmányok, Széchenyiek, Szelepcsényiek, a nagy prímások, a nagy hazafiak sorába örömmel beiktatjuk."

 

 

Réthi Lajos: A székely leányok Brassóban. Életkép.  1874. 9. 138.

Ezen soraim olvastassanak el a pesti, kolozsvári, debreceni, aradi, dévai s az országban mindenütt lakó házi asszonyok által.

Amikor bosszankodnak ők a követelő, megbízhatatlan, bizonytalan, ügyetlen és mégis drága cselédek miatt: vegyék eszükbe, hogy található e nagy országban legalább egyetlen egy pont, ahol mindez másképp van. Akiknek fejében pedig helyet talált volna azon középkori prücsök — melynek csiripelését nagyon sokfelől hallom — hogy a népnevelés azért is veszélyes, mert ha mindenki tudni fog olvasni és írni, akkor nem kapunk többé cselédet. Azok számára jó lesz följegyezni, hogy a székely leányok közt igen kevés, aki írni, olvasni ne tudna; és igen sok mégis az ügyes, igazságos és olcsó cseléd.

Mellesleg mondva, ahhoz a szomorúságos nézethez még más szempontból is lehetne szólani: hanem azt most nem bolygatjuk, s beérjük annak följegyzésével, hogy a tanult és ügyes székely leány jó cseléd tud lenni Brassóban.

Hogy hányan vannak Brassóban, azt soha sem tudnám megszámolni. Némelyek 2000-re, mások két annyinál is többre teszik számukat. Annyi tény, hogy Brassónak van 28 ezer lakosa; szolgálót tart minden háztartó ember, a napszámost kivéve; sőt némely mesterségnél szolgálók végzik a segédi teendőket: és az mind székely leányból telik ki.

A „Kronstadter Zeitung" váltig vitatja, hogy Brassó kizárólag a szászok városa; de ha ünnepnap délutánján végig járja a várost, nehezen tagadhatja el, hogy olyankor sokkal inkább a székely leányoké, mert ők uralnak utcát, teret, kapu-közt mindenütt.

Csíkból és Háromszékről még a jobb módú székely gazda is elbocsátja leányát egy pár esztendőre, mert az már úgy szokás; úgy volt az anyák s nagyanyák korában is; mert Brassóban a szolgálaton művelődnek, életrevalóságot, ügyességet tanulnak. Csak úgy hemzsegnek az utcák a sok élénk, ügyes és föltűnően szép alaktól; s mivelhogy oly sokan vannak, hogy még egy-egy posztószövőnek, vagy kötélverőnek is jut közülük. A mostani pénzértékhez képest hallatlan olcsón lehet szolgálatba fogadni őket. Hónapos szolgálatról szó sincs, egész évre fogadják valamennyit, s az átlagos bér egész évre legközelebb 50—60 frt-ra tehető „váltópénzben”. 120 váltó frt-ot csak kipróbált és főzni, vasalni jól tudó leány kap.

Van azonban elég, akinek évi bére 6—8 osztrák bankó. Sőt van olyan is, akit csak az ételért tartanak, minden fizetés nélkül.

Brassó melletti faluban, vagy otthon a Székelyföldön, másfél vagy két annyiért, ha szolgál, mint Brassóban. Azt képzelné az ember, hogy otthon nincs munka, s azért szolgálnak oly sokan oly olcsó árért. Ez épen nem úgy van, mert a rendes mezei munkánál napszámmal megszerezhet négyszer-ötszörte annyit. A vasútépítés is folyt mostanában s a székely asszonyoknak napjára 80 krt, s egy forintot is fizettek.

Szegény ember a szászok között is van; a nagyszámú oláhok közt éppen sok. Azok gyermekei mindamellett nem szolgálnak Brassóban, mert ezt elhódította a székelység.

És akármilyen szószólója legyek én a nemzetiségek iránti méltányosságnak, azt már mégis ki kell mondanom, hogy ügyesség, tanulékonyság és csinosság tekintetében csakugyan nem versenyeznek a Hantyeneik és Flórikáik a székely Jucikkal, Pendzsikkel.

Víg nevetésüktől, danáiktól cseng a kutak környéke, melyek körül csak vagy egy kegyelt kocsis, ha osztozik velők az uralom fölött.

Két segéd bérével tíz székely leányt lehet tartani: pedig tíz székely leány annyit segít posztós uramnak, mint tíz segéd segítene. Bizony akárhány nagy mamlasz elől el tudná kaparni a gesztenyét az a tűzről pattant gömbölyű tagú székely csemete.

Piros pünkösd ünnepén van a nevezetes időpont, a mikor igazán székelytől hemzseg Brassó minden utcája. A csíki és háromszéki összes szülék akkor látogatják meg szolgálatban levő leányaikat. Ez megint hagyományos szokás és nagy tiszteletben tartják, mint a búcsúra menést. Annyi szekér vonul azon ünnep szombatján be Brassóba, mintha valamely nép vándorolni indult volna.

És ez így megy minden évben most is; székely szolgálót olcsó bérért lehet kapni Brassóban folyvást; s ha az ember tisztességes gazda gyermekét fogadja föl, úgy megbízhat mindenben, mintha saját családjához tartoznék. A székely leány pedig kicsinosodik, megügyesedik, ruhát szerez, s mikor haza megy, életrevalóságot és finomabb szokásokat visz be falujába.

Ilyen víg és hasznos élet folyik a székely népnél! — Hanem van ennek szomorú fele is!

2—3000 ifjú leány, a természettől kecsesei áldva meg, nélkülözve minden szülői fölügyeletet s kitéve egy népes és gazdag város csábjainak: hát ki csodálkozik azon, ha ezek közül megsiklik vagy egy s elsatnyul vagy elvész a nemzetre nézve!

Csakhogy nem vagy egy, hanem nagyon sok siklik meg, s mintegy tónussá vált közöttük az erkölcsiség könnyedén vétele.

Télen át épen a városi vigadóban tartják az úgynevezett „Sári-bálokat." Azoknak nőközönsége kizárólag a székely szolgálókból, a férfi rész a társadalom minden osztályából telik ki. Elképzelhető a mulatozás neme és módja. És pedig annyira látogatott bálok ezek, egy-egy Sári-bállal semmi nemű fényes vigalom nem ér föl.

Brassó nemes hatóságát sürgették eleget a Sári-bálok s más utcai mulatságok betiltására, s egy kis rendőri fölügyeletre. Hanem mit nekik? A cseléd úgy is elvégzi teendőjét; ők pedig ország-világszerte sopánkodnak, hogy mily erkölcstelen a székely köznép. Pedig épen ők rontották meg, vagy engedték szemük előtt megromolni. És a székely nép mind nagyobb-nagyobb mennyiségben hordja haza Brassóból a megátkozni való civilizációt.

Amelyik aztán Brassót jól kitanulta, az olyan előtt nyílt az út nagyobb szereplésre Bukarest felé; s folyik az élet vígan, amíg van valami hervadni való még az arcon s a lélekben.

Igaz, hogy ez így van; s igaz, hogy vendéglői szolgálatban s más olyan helyeken, ahol ügyesség által lehet elárusítani a kecsét, — igaz, fájdalom, hogy székely leányokból telik ki a személyzet még szász és oláhok lakta vidéken is.

Azt mondják némelyek, hogy nem kell aggódni ezen, mert hiszen ha nem volnának ügyesek és kellemesek, nem kellenének az ördögnek sem.

Csakhogy az az ügyesség és kellem, így használva föl, kárba vész és szégyent hoz a nemzetre.

No hát így van! Fölmutattam a sötét képet én, akinek fáj. Úgyis hirdetik eleget és pedig megnagyítva, azok, akik örülnek fölötte.

De nem igaz ám, amit ők hirdetnek: hogy egy rész ilyen, tehát az egész székely nép ilyen. Brassóban szerencsét talál sok. Iparos, szekeres emberhez, férjhez menve családot alapít, s fő gondja az, hogy gyermekét majd „urak" iskolájában taníttassa. S a legnagyobb rész hazatér szülőföldére. Csinos háztartása, derült munkássága és boldog házi élete bizonyítják be utóbb, hogy nem romlott el Brassóban.

Brassó magyarságáról s magáról Brassóról még többet is akarván írni, megkezdettem, ím,a székely leányokkal, akik nélkül Brassó, ha egyszer kimaradnának, úgy megváltoznék, mintha kicserélték volna.

                                                         

                                                         

a – r: SAND GEORGE (1804—1876.) 1876. 385 (nekrológ)

FRANCZIAORSZÁG Berry nevű tartományában, a nohanti kastélyban nemcsak Franciaország, hanem a világ legnagyobb lángelméinek egyike aludt ki e hó 9-én. Dudevant marquisné, Dupin Aurora, írói nevén Sand George, torokbaj következtében meghalt. Oly írói tehetség pályája zárult be halálával, mely negyvenöt éven át, feltűnésének csaknem első pillanatától kezdve folyvást, utolsó — még be sem fejezett — művéig mindig a dicsőség legmagasabb tetőpontján ragyogott s fényéből semmit sem vesztett, míg csak végkép le nem tűnt. Eredetiség, képzelődés, szenvedély és ékesen szólás voltak tehetségének elemei.

Tökéletesebb regényeket talán írtak mások, de ékes-szólóbb irányműveket senki. Költői erőben kevesen vetekednek vele.

Élettörténete, bár kalandokban gazdag, röviden elmondható s munkái történetével egy. Atyja, Dupin, a forradalom előtt gazdag haszonbérlő volt, a kalandos életű szász Móricz gróf s a königsmarki* grófnő unokája. A fiatal leányka francia szokás szerint zárdában növekedett, s onnan alig lépve ki, mielőtt az életben körül és saját szívébe betekinthetett volna, Dudevant marquis-hoz adták nőül.

 

Königsmark is a village and a former municipality in the district of Stendhal, in Saxony-Anhalt

 

A férj durva, rideg ember volt; a tizenöt éves nő pedig rajongó, ki a házasságban magas eszményt keresett, s azt föl nem találva meggyűlölte férjét, ki őt sem megérteni, sem méltányolni nem tudta. Ahelyett hogy a gyűlölt kötelékben maradva, mint annyi társnője a francia társadalomban, élt volna szabadságával, melyet férje engedett neki: Dudevantné a szenvedély erejével elszakította láncát, megszökött a nohanti kastélyból, s Parisba menve, váló-pört indított. Virágfestéssel s írogatással tartotta fenn magát.

Barátja nevének felét elsajátítva, Sand George név alatt már maga kezére írta első saját művét „Indiánát", mely az új nevet egyszerre híressé tette. Indiána a tudatlan, tapasztalatlan és ártatlan leány, kit durva s őt megérteni és megérdemelni nem tudó férjhez adnak, ki a gyűlölt szövetséget erővel felbontja. A nő erkölcsi és társadalmi szabadságának kérdése az, melyet Sand ez első művében fölvetett. Még néhány következőben, Valentine-ban. ,,Jaques"-ban, ,,André"-ban, „Leone-Leoni"-ban, erővel és eredetiséggel s egyszersmind legteljesebben és merészebben. Mind egy-egy jajkiáltás az elnyomott nő ajkáról, mind egy-egy forradalmi izgató szónoklat a társadalmi s erkölcsi reformért.

Elválása férjétől megtörténvén, azonban Sandeau*-val való viszonya is felbomolván, Sand az emancipált nő teljes szabadságával vetette magát új meg új viszonyokba.

 

Sandeau-nak (1811- 1863) egy ideig viszonya is volt a híres írónővel és vele együtt írta meg 1831-ben első regényét. 1853-ban a Mazarin könyvtár őre, 1858-ban az akadémia tagja.

 

Barátai a legszellemesebb férfiak, méltók voltak hozzá.

Sandeau-tól Musset Alfrédhez fordult, az érzelmes és ideges költőhöz, kivel Velencébe utazott, de barátságuk erőszakosan szakadt meg. Azután a híres ügyvéd és parlamenti szónok Bourges Mihály volt benső barátja. Majd Lamennais abbé, a „Paroles d'un croyant" rajongó írója gyakorolt nagy hatást szellemére, s ezt Leroux Péterrel, a szocialista bölcsésszel cserélte föl. Befolyása Chopin-nek és Lisztnek a kitűnő zenészeknek engedett helyet.

Munkái szelleme s iránya, anélkül hogy egészben s nagyban változott volna, módosult e viszonyok befolyása alatt. Míg Indiánában egészen magát írta, Valentiné Sandeaura, André és Leone Leoni Mussetre emlékeztetnek. Bourges Mihály és Leroux Péter befolyása egész hosszú során a szocialista irányú regényeknek érezhető, melyek közül a legkitűnőbbek, s talán Sand összes művei közt is a legtökéletesebbek tartalomra és formára nézve a „Conipagnon du tour de Francé" (,,Vándorló legény") és a „Peché de Monsieur Antoine" („Antal úr bűne") címűek. A vallásos bölcsre Lamennaisre, setét rajongással, de páratlan erővel, mesterileg festett két regény emlékeztet: ,, Spiridion,'' melyben két szerzetes zárdai életét s fejlődését rajzolja, és „A lant két húrja" című.

Legnépszerűbb műve a „Consuelo," melynek folytatása, a „Rudolfstadti hercegnő," ismét a szocialista irány eszményi világába csap át.

A szocialisták akkor Bonaparte Lajos Napóleont tekintették láthatatlan fejüknek. Louis Blanc-nak később kiadták a vele folytatott levelezését. Sand is élénken érdeklődött a szerencsétlen trónkövetelő iránt, szenvedélyesen felfogta ügyét, melyet a forradalom és szabadság ügyének tartott. Sandnak lehetetlen volt 1848-ban a politikától távol maradnia. Mint nő, természetesen csak tollával szolgálhatta hazáját. Mikor 1848. februárban a trón összeomlott, s az ideiglenes kormány a nemzetgyűlési választásokat elrendelte, Sand George szerkesztette a köztársasági hirdetményeket (Bulletins de la Republique.)

Az ő tollából folytak azok a proklamációk, melyeket Ledru Rollin irt alá. Ékesszólással magyarázta a népnek a köztársasági kormányzat előnyeit. Lefordította Mazzini könyvét „A királyság s a köztársaság Olaszországban." Mint szenvedélyes s izgató író épp oly rendkívüli hatást ért el politikai iratai, mint regényei által. Az 1848. utáni években ismét egészen a művészethez fordult s költői alkotásai gyorsan követték egymást.

A szocialista irányú regényektől a falusi történetekhez fordult, melyek közül „Francois le Champi" (a lelenc), a kis Fadette és az „Ördögmocsár" a legkitűnőbbek.

Élete történetét is megkezdte írni, s abban előszeretettel festette hírneves ősét, a szász Móriczot, valamint saját gyermekkorát, neveltetését. Rousseau confessio-jának igazságával, s hevével írta le házassága s elválása történetét. s első küzdelmeit az irodalmi pályán.

Újabb regényei közül legkitűnőbbek „Valvédre" (magyarul a „Tudós neje"), „Villemer marquis" (magyarul „Egy szegény leány története") és „Ma soeur Jeanne" (magyarul „Jenny húgom").

Bármit mondjanak Sand George-ról ellenségei, kivált a németek, kik azt állítják róla, hogy előtte nincs vallási, erkölcsi, társadalmi, sem elvont igazság, hogy ő csak egyről nem kétkedik, t. i. saját szerencsétlenségéről és csak egyet követel, t. i. saját jogát. Ennek ellenében azt állítjuk, hogy Sandnak műveiben kifejtett erkölcstana magas, tiszta, valódi keresztény erkölcstan.

Ami nyelvét illeti, ő nem él a Hugó Viktor gazdag és különleges nyelvével; nem használ több szót, mint Rousseau, egy századdal előtte használt, de mily tökéletesen mondja el a régi, egyszerű francia nyelven a legújabb eszméket. Stíljének jelessége egyik legfényesebb tulajdona. Egyet ellenségei is elismernek róla: hogy a költői erőben, képzeletre és alakításra nézve páratlan, s hogy művészi forma és a nyelv hatalma tekintetében kevesen multák felül.

 Mint középkorú nő, Móricz fiának (kit rajongásig szeretett) írta falusi történeteit; mint öregasszony, ismét apai örökébe, a nohanti kastélyba vonulva vissza, unokáinak mesélgetett. Meséi némelyikét le is írta. A világi hiábavalóságok, a férfiaskodó különcségek, a szenvedély vihara messze elmaradtak tőle, s az agg nagyanya visszatért gyermeki ártatlanságához s tiszta eszményeihez.

Néhány héttel ezelőtt betegségének híre járta be a lapokat, s midőn épen javulását hirdették: másnap halálának híre lepte meg a világot. Szelleme, képzelődése, alakító ereje valóban oly ifjú és üde volt mindvégig. Hatása sokáig érezhető marad, művei olvasóiban, s az irodalomtörténet a XIX. század jeles írói közt fogja őt emlegetni.

(Az Internetes kínálat műveiből igen gazdag. G.)

 

 

SAND GEORGE

 

Sand George: Az ördögmocsár*. S. G után Törs Kálmán 1875. 43. 675, 698, 707, 722, 739, 755,

Elbeszélés. 1875. 43. 675. (Részletek)

 

— Már, édes fiam, —monda egy nap Seres András az ő vejéhez, Bárdos Józsefhez,— már én csak amondó vagyok: házasodjál meg megint. Két esztendeje vagy már özvegy, s a nagyobbik fiad már a nyolcadikba jár. Maholnap magad is túl vagy a három kereszten, s akkor aztán késő új háztüzet nézni. Három kis gyermeked még eddig nem csinált nagy fejfájást. Az anyjuk, mármint a napád, meg a sógorasszonyod ellátták őket becsülettel s szerették őket igaz szeretettel. Peti már úgy megüli a lovat az úsztatóban, mint a huszár.

Ez hát már megél; de a másik két apró teremtés? Úgy a szívemhez nőttek az ártatlanok. Sokat gondolkozom róluk; mert lásd, a menyem nemsokára lebetegszik, s akkor hogy vigyázhatna a te kis Erzsikédre, meg a Miskára, aki még négy éves sincs. Oly eleven, hogy se éjjelünk, se nappalunk tőle.  Hát hiszen, hogy csupa élet, az csak szerencse, mert hasznát veszi később, hanem most bizony még inkább baj az. Szegény nagyanyja már nem bírja utolérni, ha elszalad, s isten őrzi csak, ha gödörbe nem esik, vagy a lovak alá nem téved.

Nincs más hátra, minthogy megházasodsz. Gondold meg ezt, édes fiam. Én már többször kerülgettem ezt a forró kását, hanem hát egyik nap múlik a másik után, s az esztendők nem várnak. Mindnyájunknak tartozol vele, hogy asszony után nézz.

— Ha már nem lehet másképp, hát legyen meg a kegyelmetek akarata, válaszolt József. De azt nem titkolhatom el, hogy nagyon nehezemre esik, s épen annyi kedvem van hozzá, mint a vízbe ugráshoz. Hogy mit vesztettem, azt tudom, de hogy a kárpótlás minő lesz, azt nem is képzelem. Volt egy derék, szép, jó lelkű feleségem, aki tele volt szeretettel atyja, anyja, ura és gyermekei iránt, szorgalmatos a mezőn és a ház körül, fürge, gondos; szóval olyan asszony, aki tudta, melyik dolognak hol kell megfogni a végit. Mikor kegyelmetek ideadták s én elvettem, akkor nem kötötték ki, hogy köteles leszek őt elfelejteni, ha elveszteném.

— Minden szavad azt mutatja, fiam, hogy jó szíved van, válaszolt az öreg. Tudom én, hogy te szegény leányomat a tenyereden hordoztad; hogy boldog volt veled, s ha rajtad állt volna, szegény Kati most is élne s helyette te feküdnél ott a temetőben. Meg is érdemelte, hogy úgy szeresd s nekünk is fáj, hogy nincs köztünk. Ki beszél itt arról, hogy elfelejtsed? A jó isten magához hívta őt s nem múlik nap, hogy csendes imával és gondolattal, beszéddel és cselekedettel be nem bizonyítjuk, hogy tiszteletben tartjuk emlékét.

De ha ő a más világról beszélhetne veled: ő maga kérne rá, hogy árván maradt gyermekeinek anyáról gondoskodjál. Méltó utódját kell tehát találnod. Nem lesz könnyű dolog, de talán lehetetlen se lesz. S ha egyszer megtaláltad, akkor majd te is szeretni fogod, mint előtte a mi Katinkat szeretted. Mint becsületes ember hálával fogsz megemlékezni róla, hogy minket szükségünkben megsegít, s gyermekeid iránt jó szíve van.

— Jól van, apámuram, felelt József, a kegyelmed tanácsa szerint cselekszem.

— Úgy, kedves fiam; szeretem is, hogy atyai tanácsadásimat nem ereszted szélnek. De most már hát szóljunk arról, hogy mit tegyünk? Én nem tartom azt, hogy fiatal személyt kell elvenned. A fiatal könnyen veszi a dolgot, pedig három gyermeket nevelni nem könnyű dolog; kivált, ha mostohagyermekekről van szó. Azon légy, hogy egy jó lelkű, szelíd, és érett eszű asszonyszemélyt találj. Annak, akit nőül veszel, olyanforma korúnak kell lenni, mint magad, mert különben nem éri fel ésszel, mi a kötelessége. Téged korosnak találna, a gyermekeket meg nagyon kicsinyeknek.

—Éppen ez aggaszt engem, — viszonozta József, — mért ha gyermekeimmel rosszul bánna mostohájuk, akkor…

—Isten mentsen! mondta az öregember. Megesnék, ha még te se tudnál jóra akadni, ördög játéka lenne az csupán. Csak arra vigyázz, hogy se nagyon fiatal, se nagyon szegény, se nagyon szép ne legyen — mert az is hiba ám, ha meggondoljuk. Mert a szépasszonyban nem mindig annyi a virtus, amennyit a magunk féle ember megkíván.

— Hát csúnyát vegyek el? — kérdi József kissé aggodalmasan.

— Azt épen nem mondom. Akit te elveszel, az legyen derék, egészséges személy, szép ugyan nagyon ne legyen, de rút meg épen ne legyen ám.

— Apámuram, amint látom, készen tart valakit a számomra. Ha így van a dolog, hát csak ki vele szaporán.

— Igazad van. Gondoltam valakire csakugyan — mondja az öreg. — Ott van Kenderesen Varga uram lánya, kinek két esztendeje halt el az ura.

— Nem ismerem sem az asszonyt, sem azt a helyet, ahová való — felelt József nagyon megcsökkent kedvvel a feletti tudatában, hogy íme csakugyan komoly valósággá kezd válni az, aminek bekövetkezését soha sem akarta elhinni.

— Katinak híják, épp úgy, mint boldogult első feleségedet.

— Katinak? Igazán jól esnék, ha ezen a néven nevezhetném. De ha nem tudnám úgy szeretni, mint azt az elsőt, talán még jobban fájna; mert minden megszólításnál eszembe jutna a különbség.

— Megszereted. Hidd el, ha én mondom. Derék asszony és jó lelke van. Rég nem láttam ugyan, de lány korában derék egy személy volt. Bizony most már túl van a harmincon. A famíliája tisztességes, csupa becsületes jóravaló ember mind. A vagyon pedig kitesz úgy három-négyezer forintot, amit pedig szívesen odaadna a második fejkötőért. Én nagyon jól tudom, hogy te nem lennél éppen ellenére.

— Kegyelmed már nyélbe is ütötte az egészet?

— Én biz azt megtettem, édes fiam. Nincs annak már más híja, csakhogy ti ketten igent mondjatok. Az pedig meglesz, ha előbb beszéltetek egymással. Az atyja úgyis atyámfia szögről-végről. Nem ismered az öreg Vargát?

— De igen, akárhányszor láttam a hosszúréti vásáron kegyelmeddel. S most már az is eszembe jut, hogy az elmúlt kedden alig bírtak elválni egymástól. Hát erről folyt a szó, ugye?

— Biz' erről ott. Mikor azt a két villás-szarvut eladtad, ott állott melletted s úgy találta, hogy ember voltál a talpadon. Látta, hogy értelmes, életrevaló vagy. Mikor én elmondtam neki, hogy kicsoda is vagy te tulajdonképpen, s hogy nyolc esztendő óta mily jó fiunk voltál, hogy ez idő alatt, amióta együtt élünk s közösen gazdálkodunk, még soha egy bántó szó nem jött ki a szádon. Akkor neki magának támadt az a gondolata, hogy hátha ő is megszerezhetne vejének. Én bizony, mi tűrés-tagadás, magam is szerettem a dolgot, s tekintve, hogy hiszen jóravaló emberekkel van dolgunk, aztán meg az asszony jó hírű és szép vagyona van.

— Kegyelmed hát apámuram. olyan sokat ad a vagyonra?

—Én nem vetem meg. Te talán semmibe se veszed?

— Veszem valamibe, ha kegyelmednek ezzel örömet okozok. De kegyelmed nagyon jól tudja, hogy biz én nem töröm magamat utána. Nem tehetek róla, de számítani nem igen tudok. Soha se fért a fejembe az efféle. Meg tudom fogni úgy az eke, mint az ökör szarvát, értek a lóhoz, földhöz, vetéshez, aratáshoz. Ennyi az én tudományom. Ez is cserben hagyna, ha vitáznom kellene valakivel, mi az enyém, mi a másé? Mindig attól félnék, hogy tán többet követeltem, mint amennyi igazság szerint megillet.

— Az nagy hiba, édes fiam, s azért van szükséged egy okos asszonyra, hogy ezt a fogyatkozásodat pótolja. Soha se kívántál számolgatni velem, abból pedig még baj is kerülhet, ha majd én nem leszek.

— Isten éltesse kegyelmedet, édes uram atyám, sok számos esztendőkig! Hogy mi lesz azután, az ne fájjon a kegyelmed fejének. Én meg a Marci sógor, a kegyelmed fia, nem veszünk össze soha. Csakúgy megbízom én az ő becsületes lelkében, mint a kegyelmedében. S minthogy én semmit se hoztam a házhoz, s ami még az enyémmé válhat, úgyis a kegyelmed lányától származik s az én gyermekeimé lesz. Hát ettől is nyugodtan alhatunk. Marci sógornak soha se jut eszébe megrövidíteni a testvére gyermekeit, kiknél még a magáét sem szereti jobban.

— Ebben igazságod van. Az én Marci fiam jó fiú, jó testvér és igazságszerető ember. De hát megeshetik, hogy előbb hal meg nálad, mielőtt gyermekei nagykorúak lennének. A családnak mindig gondolni kell arra, hogy legyen egy családfő, kivált a kiskorúak védelmére, ki tanáccsal ellássa, s a ház békéjét fenntartsa. Mert különben ott a sok prókátor, aki addig uszítja az egyiket a másik ellen, míg az utolsó filléred is utána sir.

Nem tudhatni előre, hogy valamely családban milyen lesz majd a szaporaság, s ha egyszer megjön az idő, hogy a köpű nem elég tágas többé a méneknek, ennélfogva hát rajt kell ereszteni: bizony akkor, édes fiam, hidd el, minden méh arra gondol, hogy magával vigye a mézet, amit maga gyűjtött. Mikor te vőül jöttél az én házamhoz: én beleegyeztem a lányom választásába, pedig te szegény voltál, ő pedig gazdag. Én derék, munkásembernek ismertelek s tudtam azt, hogy két munkabíró kéz és egy olyan szív, mint a tied, a legjobb nászajándék. Ha egy fiatal legény azt hozott a háztartásba, sokat hozott. De az asszonytól többet várunk: az asszony szorgalma a keresetet nem növeli, csak együtt tartja. S meg kell gondolnod azt is, hogy második feleséged gyermekei, kiknek nem lesz része mostani gyermekeid örökében, nyomorba jutnának, ha te elébb halnál meg s anyjukról nem maradna rajok vagyon. Lásd én így gondolkozom. Azért hát igyekezzél Varga uram leányának, özvegy Fejesné asszonyomnak tetszését megnyerni, azt mondom.

— Rendén vagyon, apámuram. Rajta leszek, hogy megtetszem neki, és ő nekem.

— No hát akkor látogasd is meg.

— Kenderesen? De hát hisz az nagyon messze lehet. Aztán most épen szántunk, hogy menjen az ember ilyen dologidőben?

— Holnap szombat nap van, korábban végzed el hát a dolgodat, úgy hogy délután két órakor készen légy az útra. Még alkonyatkor bejuthatsz Kenderesre. Aztán teli hold is van. Az út sem rossz. Megnyergeljük a Kedvest. Kitartó ló és gyors. Az elvisz.

— De már ebben a hűvös időben inkább mennék csak úgy gyalogjában.

— Az ám bolondjában! Hát nem tudod, hogy egy csinos fiú csinos ló hátán sokkal szerencsésebb kérő, mint aki csak egy szál bottal állit be? Ünneplő ruhádat veszed fel, aztán majd vihetsz egyet mást az öreg Vargának is. Beszélj vele a nyelvén. A vasárnapot leányával töltöd, s hétfőn reggel már idehaza lehetsz, akár gyűrűvel az ujjadon, akár kosárral a hátadon.

— Jól van, monda József nyugodtan, minden azonképpen fog történni, amint kegyelmed parancsolja.

(Folyt, következik)

 

Sand George: Az ördögmocsár (Folytatás) 1875. 46. 722.

Juliskának dehogy is jutott eszébe elpirulni a gyermek ez ártatlan megjegyzésére. „Szeret, hát igy gondolkozik" — gondola magában, azzal becsavarta a gyermeket gondosan atyja szűrébe, a tüzet megrakta jól s minthogy a köd sehogy se biztatott elvonulással, hát ő kezdte biztatni Józsefet, hogy nyújtózzék el a tűz mellett s aludjék egyet.

— Inkább te pihenj, — válaszolt ez, — majd én őrt állok kettőtök felett. Nekem úgyis zsong a fejem ások mindenféle gondolattól, mint valami méhkas.

— Ebből látszik, hogy kend okos ember, — jegyzi meg Juliska tréfásan. — Akárhány van olyan, a kinek egy gondolat se fordul meg a fejében.

— Hiszen tulajdonképpen engem is csak egy bánt egy óra óta. Nem tudom, elmondjam-e, ne mondjam-e?

— Amint jobbnak látja kend — válaszolt a leány, mialatt oda támasztja fejét a nyereg egyik oldalához.

— Hát bizony engem az háborít kis húgom, hogy te most idegen emberek közé kerülsz, a kik talán nem is bánnak majd jól veled, mert meg se tudnak becsülni. Messze hazulról, cudar, mocsáros vidéken fogsz élni, ahol meg is betegedhetsz. Ki fog majd ápolni? Én nem is tudom, mért leszek oly szomorú, ha ezt elgondolom. Legjobban szeretnélek visszavinni anyádhoz, a helyett, hogy abba a kietlen pusztaságba viszlek.

— Lássa kend — monda a leány, — kend nagyon jó hozzám. Hanem én a kend helyében inkább azt tenném, hogy biztatnék egy olyan teremtést, a minő én vagyok, nem pedig, hogy még jobban elszomorítsam.

— Nem tehetem, Juliska, akárhogy szeretném — válaszolt József szomorúan csóválva a fejét, ha tudnám, hogy hallgatsz reám, inkább azt tanácsolnám, hogy menj férjhez.

— Már mondtam kendnek, hogy abból semmi se lesz. Gondolni se akarok reá.

— Hátha mégis? Lásd, ha elmondanád, minő férjet szeretnél: talán találnánk is valakit a számodra. Ugye gazdagot szeretnél?

— Ugyan menjen kend! Hisz magam olyan vagyok, mint a templom egere.

— No de hát ha jómódú lenne, azért talán csak nem vetnéd vissza. Ha olyan volna, hogy mellette édes anyádon is segíthetnél.

— Oh ha az lehetne! Istenem... oh, ne gondoljunk olyanra.

— No de teszem azt. Aztán ha már nem is volna nagyon fiatal, legalább hozzád képest. Vissza utasítanád?

— Már engedjen meg Józsi bácsi, de bizony én nem szeretnék öreget, még magamhoz képest se.

— No hisz nem mondom én, hogy a nagyapádat: de hát olyan korút, mint — mint én la.

— Kend öreg én hozzám, Józsi bácsi, úgy tekintem, mintha apám volna. Józsefnek egészen elszorult a torka e szavakra. Ugy érezte, hogy fojtogatja valami. Nagy későre tudta újra felvenni a beszéd fonalát.

— Hallod húgom, te bizonyosan szemet vetettél már valakire. Látom már, hogy én neked soha se fogok tetszeni— monda sóhajtva, mintegy rá se gondolva, hogy mit mond.

De Juliska nem felelt. József oda hajolt föléje s látta, hogy elaludt. Az álom elnyomta egyszerre, mint a gyermekeket szokta, a kik a mondat felén alusznak el. József megörült, hogy elhirtelenkedett szavait Juliska meg nem hallotta, s most már megkísérli, hogy ő is alszik. Azonban akárhogy próbálta is, nem sikerült. Az a gondolat nem hagyott nyugtot neki. Tízszer is megkerülte a tüzet, bement a fák alá, megint visszajött s megállt ahhoz a fához támaszkodva, mely alatt a két gyermek aludt.

Sokáig elmerengett nézésükben, aztán elkezdett magában mosolyogni.

„Én nem is tudom, hol volt eddig a szemem, hogy észre se vettem, hogy ez a Juliska a legszebb kisleány az egész faluban. Olyan piros az orcája, mint a piros alma. Aztán az ennivaló kicsi szája. Hát még a növése! Istenem, Istenem! Olyan sudár, hajlékony, mint szegény első hitvesem. És milyen angyali jó szíve van, hogy tud nézni azokkal a szép nagy szemeivel! Egyenesen bele látni rajtok a lelke közepébe. És milyen vidám, milyen eszes! Nem is tudom, mi kellene még egyéb egy jó feleséghez.  Eh, de mi közöm van ehhez nekem! — monda kedvetlenül felsóhajtva. — Az ipám, tudom, hallani se akarna róla, s az egész falu azt mondaná, elment az eszem. Aztán meg nem kellek neki. Öreg vagyok hozzá, azt mondta. Igaza is van, jól teszi. Hej pedig ezerszer inkább vennék el egy ily kedvemre való leányt, minthogy olyan házasságra szánjam a fejem, a miről a szívem nem akar tudni semmit.

Azzal megint el kezdte a tüzet kerülni, belement az erdőbe, húsz huszonöt lépésnyire; de mindig csak visszakerült, s olyankor meg-megállt a két alvó fölött. Petiké oda fonta kis karját a Juliska nyakára. József atyai szíve meg nem állhatta, hogy csendesen oda ne térdeljen mellé s egy csókot ne szánjon a kis fiúnak. Azonban, hogy hogy nem? eltalálta téveszteni s Petike helyett a Juliska ajkai fölé hajolt, úgy hogy az a forró leheletre fölrezzent s fölült helyében.

— Meg akartalak nézni, aluszol-e? — hebegte József hirtelen visszahőkölve. Juliska elhitte s aludt tovább. Erre aztán ő is a tűz mellé heveredett s egy darab fával piszkálni kezdett benne. Ki volt merülve a nap fáradalmaitól, elkezdett csendesen bólingatni, míg végre őt is elnyomta az álom.

Virradni kezdett, mire fölébredt. Juliska már akkor ébren volt, de József oly zavartnak érzi magát, hogy azt se tudta, hogy kezdje a beszédet. Szótlanul fölkelt tehát, felkölti Petikét, összeszedte a nyerget és az általvetőt s eldugta egy bokorba.

— Most aztán lássunk hozzá, hogy elmeneküljünk erről az istenverte helyről

— monda. — Elkísérjelek a tanyára?

— Csak addig kísérjen el Józsi bácsi — válaszolt a leány — míg kivergődünk ebből az erdőből. Akkor aztán elválunk s kiki megy a maga útján.

Józsefnek nagyon rosszul esett ez a visszautasító válasz, pedig hát az ő kérdése volt oly fonákul feltéve, hogy nem is lehetett rá más felelet.

Hanem hát az erdőből nem volt oly könnyű a kijutás. Kétszer is visszatértek az elhagyott éjjeli tanyára s József, ha nem lett volna istenfélő ember, tízszer is kísértetbe jött volna, hogy káromkodjék. Végre találkoztak egy favágóval, a ki útba igazította őket, hogy menjenek át a nagy réten, ott aztán elválik az útjuk, az egyik visz Kenderes felé, a másik arra a tanyára, a hová Juliska szegődött. Megköszönték az útbaigazítást, s épen tovább indultak, mikor a favágó visszaszólítja:

— Nem szabadult el egy lovuk? Hajnalban egy szép szürke kanca állított be udvaromra. Azt hittem, a farkasok űzték oda. Nézze meg kend, s ha a kendé, vigye el.

József leírta a szürkét fülétől a farkáig. „Akkor hát az lesz a'," —monda a favágó, mire József visszaindult az erdőbe, hogy az elrejtett holmit elhozza. Juliska pedig azt mondta, hogy ő majd magával viszi Petikét a tanyára, atyja majd elviheti onnan.

— Mert hát lássa kend — monda — az éjjeli szállás megviselte egy kicsit. Majd én megtisztogatom, összevarrogatom a ruháját, megmosom a kis arcát s úgy kifésülöm, hogy csakúgy ragyog ez a szöszke haja. Akkor aztán bemutathatja kend az uj rokonságnak.

— Hát honnan tudod te, hogy Kenderesre megyek? — monda József bosszúsan — hátha nem is megyek?

— Dehogy nem megy kend. — monda Juliska csodálkozva, — hát hogy ne menne?

— Hát csakugyan azt hiszed, hogy egy harminc éves ember olyan vén, hogy nem is kaphat már más feleséget, mint özvegyet? No ne félj, — folytatta szomorúan

— ne félj semmit, neked nem fogok alkalmatlankodni többet.

— Legyen meggondolása, Józsi bácsi

— monda a leány — s ne kezdje újra a tegnapi nótát. Lássa, én nem vettem komolyan a szavait; de azt hiszem, kend se mondta volna azokat, ha az a szerencsétlenség nem ér bennünket, hogy eltévedjünk, s az erdőben háljunk. Ilyenkor sok mindenféle jut az embernek eszébe, amire rendes állapotban rá se gondolt volna. Felejtse el, Józsi bácsi, a mit mondott; higyje el, én nem fogom elmondani senkinek.

— Csak te mondd el, húgom, — monda József hevesen, — azt hiszed talán, hogy én eltagadom, a mit egyszer mondok? kivált, ha amit jól meggondoltam, s ha szándékom olyan komoly és becsületes?

— Kend jó ember, Józsi bácsi, nagyon is jó, — viszonozza a leány kissé elfogulva;

— de lássa, épen azért nem szabad megcsalnia se azokat, a kik várják, se a jó Seres András bátyát, aki bizonnyal elvárja kendtől, hogy szót fogadjon s látogassa meg Varga uramat. Isten áldja meg, Józsi bácsi! Petike zálogban nálam marad, majd jöjjön érte és váltsa ki.

— Hát vele mégy? — kérdi József a kis fiút, ki Juliska kezébe kapaszkodott s határozottan meg is indult vele.

— Igen, apám — válaszolt a gyermek

— én Juliskával megyek, te majd értem jösz, ha megházasodtál; de Juliska lesz az én édes anyám.

— Hallod, Juliska? ő is akarja — monda József a leányhoz, — lásd Petike, én is azt szeretném, hogy Juliska legyen a te édes anyád s maradjon mindig mi velünk. De ő hallani se akar róla, nem szeret bennünket.

— Dehogy nem, édes apám, még mindent megtett, amire kértem.

A kis fiú eltávozott Juliskával. József utánuk nézett, amíg csak beláthatta. Azután nehéz, vontatott léptekkel maga is megindult Kenderes felé.

*Selmec- és Bélabánya (szlovákul: Banská Štiavnica a Belá) Selmecbányából és Bélabányából álló szabad királyi, majd törvényhatósági jogú város volt a Magyar Királyságban.

 

Varga István uram ott ült a szép fejérre meszelt háza előtt a zöldre festett kis padon, nagyokat pöfékelve selmeci* pipájából, rangosán, a mint az ilyetén jómódú gazda emberhez illik. A kőkerítéses kapun belől ott állt a fejér oszlopos hosszú tornác, az oszlopközök telefüggetve füzérre kötött szépen sárguló dohánylevelekkel, póznára aggatott kukoricacsövekkel és piros paprika koszorúkkal. Az udvaron ott állt négy-öt eke s a tele szérű az udvar végében nyitva, mintha mutatná, hogy mindeddig nem győzték kicsépelni az idei termést. Nem is igen sietnek vele, várják, míg jobb ára lesz. A szép csinos húz magasra volt fölemelve a földtől, jeléül, hogy pince van alatta. Jóllétre, sőt gazdagságra mutatott, a merre csak tekintettél.

Varga uram kivette szájából a pipát, amint meglátta a lóháton érkező Józsefet. Nagyon szívesen fogadta s azonnal tudakozódni kezdett, hogymint vannak otthon? meg aztán, hogy mi járatban van? talán a szép vidéket jött megtekinteni?

József akként okoskodott magában, hogy biz ő nem mókázik sokat, hanem ajtóstól rohan be a házba.

— Azt gondoltam, — monda—hogy kegyelmedet már értesítette az ipam uram, mi járatban vagyok.

— Ejnye öcsém, — válaszolt Varga uram, — hát még azt se engeded, hogy valamiféle feneket kerítsünk a dolognak? no jó, nem bánom. Úgyis tudom magamról, hogy az ily házasulandó fiatalság minő türelmetlen. Hát csak kerülj belől, édes öcsém; ne félj semmit, találsz odabenn társaságot is. Hárman vannak odabenn, a kik ugyanabban a dologban sántikálnak, a miben te. Hanem azért ne ijedj megtolok. K József meghőkölt. Hárman vannak? O azt hitte, ő lesz az egyetlen. No szépen vagyunk! Meg is állott a küszöbön.

— Ipam uram semmit se szólt nekem arról, — monda, — hogy a kegyelmed leánya annyira el van látva kérőkkel. Tisztesség nem esik mondván, hanem hát én, ha tudtam volna, hogy valakit ki kell ütnöm a nyeregből, bizony no nem alkalmatlankodtam volna ide.

— No öcsém, — felelt Varga uram nevetve, — ha azt hitted, hogy az én leányom majd addig várakozik, a mig neked tetszeni fog érte jönnöd, akkor ugyan gazda nélkül számítottál. Hja barátom, az ilyen fiatal menyecskék, a kik már megkóstolták, mi az a házasság, nem igen várakoznak ám, kivált ha olyan módosak, mint az én Katim. Mert módos ám, akár a vagyonát, akár a külsejét tekintsd, azt mondhatom. Most pedig előre, egy — kettő — Azzal betolta az ajtón s bekiáltott:

— Kati te, nesze itt a negyedik. József, szegény, egész zavarba jött erre a furcsa bemutatásra. Ott állt, mint egy

fatuskó a szoba közepén, s egy darabig a szemét se merte fölvetni a szépasszonyra.

(Folyt, következik)

 

Sand George: Az ördögmocsár. (Folytatás.) 1875. 739.

A menyecske igazán szép volt, méltó, hogy akárki is fölvesse rá a szemét. Szép növésű, telt magas alak, még egész fiatal, szép arccal. Hanem volt a nézésében valami, ami Józsefnek visszatetszett. Nagyon bátor volt a tekintete. Úgy hordozta körül azokat a merész fekete szemeit, mintha övé volna a fél falu. Aztán meg a ruházata is. Piros pántlikás fejkötő, mélyen kivágott vállfűző és magas sarkú úri cipő. Ő egy egészen komoly, tisztes Özvegy asszonyt képzelt benne magának, s íme most egy felpiperézett dámát látott maga előtt, ki úgy neki-öltözött, mintha már lakodalomra menne. Meg a magaviselete se tetszett neki, örökké nevet, mintha szép fejér fogaival akarná megvakítani, aki rátekint, izeg-mozog, mint egy kis leány. Ami például Juliskának nem is állna rosszul. Olyanokat mond néha, amire még a férfinak is el kellene pirulni. Föltéve, hogy tisztességes férfi.

A három kérő ott ült a szögletbeli almárium elé állított kecskelábú asztal mellett, mely most fel volt terítve, s rajta a hagyományos tyúk, meg a kalács, nem is említve a többé-kevésbé tele boros kancsókat. Mert Varga úr szeretett híreskedni a jó módjával, s a fiatal özvegynek is jól esett, ha bemutathatta, hogy neki ezüst kanala is van, mint akármelyik úri házban.

József tartózkodva ült le az alája tolt székre, s talán először életében koccintott némi bizalmatlansággal, mikor kezébe nyomták a boros poharat.

Hanem az a néhány fogoly, amit ajándékba hozott, megtette a hatását. A menyecskének olyan jól esett az a megemlékezés, mint mikor a fiatal leánynak virág-bokrétát hoz a szeretője. Nem is mulasztotta el éreztetni az előbb jött három széptevővel, hogy ki az igazi gavallér.

József azonban mind e kitüntetés dacára is rosszul érezte magát ebben a társaságban. Se az étel, se az ital nem esett jól neki. Pedig az öreg váltig biztatta, hogy igyon, attól tud majd aztán szépeket mondani.

Józsefnek rosszul esett, hogy róla felteszik azt a szándékot, hogy már látatlanban is szépeket mondani jött ide. Még jobban elkedvetlenítette az a mosoly, mellyel a menyecske igyekezett szemérmesen lesütni a szemeit, mintha nem is volna kérdés, vájjon tetszik-e ő Józsefnek? De azért ő csak hallgatott.

A három vetélytársról úgy találta, hogy nagyon közönséges emberek. Bizonyosan nagyon gazdagok, mert máskülönben nem lehetnének itt. Az egyik túl volt a negyvenen, s még potrohosabb volt magánál a jól táplált Varga uramnál is. A másik félszemű volt s annyit ivott, mint egy gödény. A harmadik elég csinos és fiatal lett volna, de örökké fecsegett s olyan bolondokat, hogy maid bele bődült. És a fiatalasszony nevetni tudott ezen az ostoba beszéden!

Eleinte azt hitte, hogy a harmadik az igazi választott; de csakhamar észrevette, hogy őt magát tüntetik ki leginkább és oly figyelemmel bánnak vele, mintha bátorítanák, hogy rukkoljon már ki a szándékával. Csak azért is elzárkózott tehát.

Vasárnap levén, templomba kellett menni. József ugyan jobban szerette volna kipihenni az út fáradalmait, de hát a tisztesség okáért ő is felkerekedett. A három leánynéző ott lebzselt örökké a menyecske körül, aki büszke tekintettel ment végig a falun, mintha dicsekedhetnék az udvarlóival. Bizonyára nem bánta volna, ha megmutathatta volna a népnek, hogy az ő híre még idegen faluba is eljutott. József azonban sokkal többre becsülte magát, minthogy vele akárki is kényeskedjék, ezért szépen hátra maradt, mintha nem is tartoznék oda s beérte azzal, hogy Varga urammal beszédbe ereszkedjék.

A templom közelébe érve, a szép özvegy megállt, hogy bevárja a hátul kullogókat. Minden áron egész kísérettel akart bevonulni, akár egy királynő. József azonban keresztüllátott a szitán, s beszédbe ereszkedett néhány ismerőssel, Varga uramat ott hagyva a faképnél.

Isteni tisztelet után tánc volt a falu korcsmája udvarán. Kató asszony is táncolt kérői egyikével, s Józsefnek be kellett vallani, hogy ugyancsak jól rakja.

Az öreg Varga oda került József mögé s vállára tette kezét:

— Hát te mért nem táncolsz? Nem látod, Kati hogy keres a szemeivel?

— Engedjen meg kegyelmed. — válaszolt József — nem táncolok én az én Katim halála óta többet.

— De ha egyszer más Kati után látsz, hát akkor csak hagyj fel a gyásszal az elsőért. Gyere csak öcsém, — folytatta Varga uram, mi alatt kissé félrevonta Józsefet, — láttam én jól, milyen zokon vetted, hogy az a három mihaszna ott lebzsel a lányom körül. Hja de már ez így van. Két éve, hogy Kati levetette a gyászt, s azóta megszokta, hogy kedvébe járjanak; nem is lenne illő, hogy ő vesse magát valaki után.

— Két esztendeje már! — kiáltott fel József— s ennyi idő alatt se tudta magát elhatározni, hogy férjhez menjen valamelyikhez a közül a sok kérő közül?

— Biz ő nem siet vele, öcsém.

— Pedig hát három ferrit két esztendőn át hurcolni az orránál fogva, talán még se helyes dolog, — monda József ártatlan őszinteségében, — be kellett volna látnia, hogy kettő közülük fölösleges.

— Mit értesz te ahhoz? —viszonozta Varga, — látni való, hogy egyiket se szíveli. De ha visszautasítaná őket, méltán gondolhatná a világ, hogy özvegy akar maradni, s ekkor nem igen merne közeledni feléje valaki.

— Úgy? Ezek hát olyanok, mint a korcsma előtt a forgács-cégér?

— Nos, kinek mi kifogása ellene, ha nekik úgy tetszik? De hát könnyű lenne ezen a soron segíteni, ha meg tudnál neki tetszeni. Hát csak rajta. Mutasd meg. hogy nem ijedsz meg az árnyékodtól, forgolódjál egy keveset a menyecske körül, aztán majd csak megválik a dolog.

— Ne vegye rossz néven kegyelmed, — monda József, — de úgy látszik tévedésben van, mikor olyan szándékot tulajdonit idejövetelemnek, amellyel az nem bír. Én azt gondoltam, kegyelmed tudni fogja, hogy én nem a leánya kedvéért jöttem ide, hanem hogy alkuba álljak arra a két tinóra, amit kegyelmed a vásárra szándékozik hajtani, s amiről azt hiszi az ipám, hogy meg kellene venni.

— Érteni a csíziót, fiatalember, — válaszolt Varga uram egész könnyedén. — No hát csak intézd a dolgodat, amint tetszik. Ha csakugyan meg akarod venni a tinót, hát amott vannak a legelőn, tekintsd meg; aztán majd meglássuk a többit.

Ezzel hátat fordított neki. József pedig csendesen megindult a gulya felé, s csakhamar eljutott a bükkösi tanyához.

Az igazat megvallva, csakugyan azt hitte ő, hogy ha olcsón két szép tinót sikerülne hazahajtania, apósa könnyebben megbocsátaná, hogy szándékosan elrontotta a házassági tervet. Itt a tanya közelében azonban erős vágy támadt benne, hogy kis fiát meglátogassa, no meg aztán Juliskát is, ámbár minden reménye elveszett, hogy ez őt szerethesse valaha. S még se tudott rá neheztelni!

Amit látott és hallott, az a tetszelgő asszony és ravasz atyja, az a városias pazarlás, a sok üres fecsegés s az övétől annyira különböző családi állapot bosszantotta s elkeserítette. Itt gyermekénél és Juliskánál elfelejti talán a kellemetlenségeket.

A tanyához érve egy juhászbojtárral találkozott, ki nyilván a tanyához tartozott.

— Hé öcsém, nem jött ma ide egy új cseléd? — kérdi.

— El is ment.

— Mit? — kérdi József meghökkenve a váratlan választól — volt nála egy kis fiú?

— Volt. ügy bőgött, mint egy kis bivalyborjú. Alig voltak itt két órahosszat.

— Aztán merre mentek?

— Hát ahonnan jöttek.

— És miért mentek el?

— Mit tudom én?

A bojtárból nem lehetett több szót kicsikarni, József hát bement a tanyára. De itt se tudtak egyebet mondani, mint azt, hogy a leányt beszélni látták az árendással, s hogy azután elment, kezén vezetve a síró kisfiút, anélkül

hogy annyit mondott volna: „befellegzett".

(Folyt, következik)

 

1875. 48. 755. Az ördögmocsár. (Folytatás.)

Nemsokára eljutott az éjjeli tanya helyére. A hamu még parazsat takart s egy öregasszony épen a maradék fa összeszedésével foglalkozott. Mellette. József megállította a lovat, s beszédbe ereszkedett a vénasszonnyal, aki nagyot hallott, s mindenre fonák feleletet adott.

— Biz úgy, édes fiam — monda — ez itten az „ördögmocsár". Gonosz hely ez, nagyon gonosz hely. Nem is közeledik ide jámbor lélek anélkül, hogy bal kezével három követ ne dobjon beléje, a jobbal pedig három keresztet ne vessen magára. Ettől eltűnnek a rossz szellemek. De aki elmulasztja ezt tenni, az rosszul jár. Úgy eltéved, hogy nagy csoda, ha még kiszabadul valaha.

— Nem azt kérdezem én! monda József s leszállva a lóról, oda tartotta a száját az öregasszony füléhez, bele kiáltott: — Nem látott kegyelmed egy fiatal leányt erre menni, kis fiút vezetve?

— Igen, felelt az öreg, egy kis fiú is beleveszett egyszer.

Józsefen végig futott a hideg; szerencsére az öregasszony tovább beszélt:

— De az már régen volt; szép kis keresztfát tettek arra a helyre, de a rossz lelkek éjen át, mikor az a nagy vihar volt, a vízbe sodorták. Még most is kilátszik a vége. Aki éjszaka erre téved, virradat előtt nem szabadul ki innen. Ha kétszáz órát bolyongna is, mégis csak egy örökös karika lenne az útja, s mindig oda térne vissza, ahonnan kiindult.

József nem volt babonás, de jelen állapotában nagyon hatott rá a vénasszony beszéde. S minthogy nem volt kilátás, hogy megértesse magát vele, megint lovára ült s keresztül-kasul bolyongott az erdőn, torkaszakadtából kiáltva Peti és Juliska nevét. Füttyentett, nagyokat cserdített ostorával, de válasz nem érkezett sehonnan.

Egyszer aztán lódobogást hallott maga mögött s nemsokára megpillantotta a lovas embert, egy középkorban levő erőteljes férfit, naptól barnított arccal, s félig úri, félig paraszt ruhában. József soha se látta a bükkösi árendást, de most sejtelme azt súgta neki, hogy ez az! Megfordult tehát, hogy bevárja.

A lovas ember csakhamar annyira közeledett, hogy szóba eredhettek.

— Nem látott kend egy tizenöt-tizenhat éves leányt egy kis fiúval erre csavarogni? — kérdi a lovas.

— Mit akar az úr vele? — kérdi viszont József, alig fékezhetve dühét, mikor bizonyossá lett, hogy csakugyan az, akinek gondolta.

— Erre csak azt felelhetném — válaszolta az árendás, — hogy mi köze hozzá? De nincs okom elhallgatni; hát tudja meg kend, hogy én azt a vászoncselédet szolgálatomba fogadtam, anélkül, hogy láttam volna. Mikor aztán megláttam, hogy gyönge még a nehéz munkára, — elküldtem; de legalább a fáradsága díját meg akartam neki adni. Ő azonban sírva fakadt, s megszökött.

Még a cókmókját is elhagyta a nagy sietségben. Nos, minthogy úgyis erre vitt az utam, gondoltam magamban, hátha találkozom vele, s elhoztam a holmiját, no meg amivel az útjáért tartozom.

József, amilyen jámbor lélek volt, csaknem elhitte, amit neki az árendás mondott. Mielőtt elítélt volna valakit, mindig szeretett előbb megbizonyosodni felőle, hogy méltó az elitéltetésre. Azért hát elnyomta felindulását s így szólt:

— Azt a leányt én jól ismerem. A mi falunkból való, s bizonyára errefelé lesz valahol. Ha nincs ellenére az úrnak, hát próbáljuk meg felkeresni együtt.

— Nem bánom — monda a bérlő — csak hogy ha a keresztútig meg nem találjuk, akkor én fölhagyok a kereséssel, mert nekem még nagy utam van ma.

— Ohó! — monda József magában — tőlem ugyan meg nem szabadulsz oly könnyen, s ha huszonnégy óráig kellene is az ördögmocsara körül keringenem veled. Így lovagoltak egymás mellett egy ideig, midőn József egyszerre megállt, s egy boróka-bokorra függesztette szemét, melyben valamit mozogni látott.

— Hahó, Peti te! hallod! te vagy az? jer elő!

Csakugyan az volt. A gyermek meghallva atyja szavát, előbújt a bokor mögül s örömmel indult az érkező elé. De amint meglátta, hogy az árendás is vele van, egyszerre ijedt arccal megállt.

— Jer hát Peti! hisz én vagyok

Juliska csendesen hátra nyújtotta reszkető kezét s beletette a Józsefébe, de feléje fordulni akkor se mert, csak nézte azt a kemencét, mintha ekkor látott volna életében először olyat.

— Értelek, — monda József, — te szánakozol rajtam. Neked is fáj, hogy miattad vagyok ilyen boldogtalan; de szeretni még se szeretsz.

— Mért beszél így velem, — válaszolt Juliska, — hát erőnek erejével meg akar ríkatni?

— Jó leány, neked jó lelked van, tudom én azt. Mit tehetsz te róla, hogy nem tudsz szeretni? Tudom én, hogy te nem vagy oka. Nem is akarlak erőszakolni. Itt van kezed az enyémben, ugye hogy még csak meg se szorítom. Ott az erdőben, mikor aludtatok, kísértetbe jöttem s majd hogy meg nem csókoltalak. Oh milyen kínokat álltam én ki akkor! Azóta minden éjjel felőled álmodom. Almomban annyiszor, de annyiszor csókollak, ölellek. S most is olyan különösen érzem magamat. Azt hiszem, ha te egyszerre csak feléin fordulnál, aztán olyan szemmel tekintenél rám. mint én terád, s ha ide hajtanád azt a kis fejedet a vállamra: azt hiszem, mondom, itt halnék meg örömömben. Te bizonyosan haragodban halnál meg, ha át mernélek karolni.

József úgy beszélt, mintha álmában lenne. Maga se tudta mit beszél. Még azt se, hogy egyáltalában beszél-e? Öntudatos állapotában nem is tudott volna tán így beszélni, — de magán kívül volt szerelmében és fájdalmában, s beszéde inkább egy lázas beteg beszéde volt.

Juliska pedig még egyre reszketett. Egyszerre azonban megfordult. Két szép szeméből csakúgy omlott a könny az arcára, amint azt fájdalmas szemrehányó tekintettel Józsefre emelte. Szegény fiú, összerezzent, — azt hitte, már közeleg a halálos csapás. El akart fordulni, hogy ne kelljen bevárnia szemtől szembe. Ekkor a kis leány egyszerre mind a két kezével átkulcsolta nyakát s keblére rejti síró ábrázatát.

— Ah, hát nem tudtad eltalálni, menynyire szeretlek! — zokogta csendesen.

József bizonyára meghalt volna örömében, mint ahogy hitte is, hogy egy ily fordulatra okvetlen meg kellene halnia, ha e pillanatban nem rontott volna be az ajtón Petiké hatalmas vesszőparipán, utána pedig a kis Erzsi, madzagostorral verve kis bátyja táltosát.

Ez a betörés azonban eszére térítette. Hirtelen felkapta a két gyermeket s oda tette a Juliska keblére, aztán átölelte mind a hármat, s felkiáltott:

— Most már ti se vagytok árvák!

                                     Sand George után Törs Kálmán.

 

 

Sámi Lajos: Amerika őslakói. 1870. 203.

Érdekes, de sajátos látványt nyújt, ha figyelemmel kiférjük, hogy Észak-Amerikában miként enyészik el egyik néptörzs a másik után a föld színéről. Amerika őslakóinak végleges kiirtása különösen a múlt évben és az idén óriási léptekkel halad előre. A „vörös ember" a kaliforniai öböltől a Missouri felső futásáig terjedő egész roppant nagy vidéken mintegy közös megegyezéssel egyszerre ragadta kezébe a nyilat, harci bárdot és tomahawkot, hogy a halvány arcúakkal utolsó élethalál harcát megvívja. Mondhatnók: őrült kétségbeesés szállta meg az indiánokat, mintha csak sejtenék, hogy a döntő perez elérkezett. Mintha ösztönszerűleg éreznék, hogy létezésük napjai meg vannak számlálva, s most már el vannak határozva, hogy életüket a lőhető legdrágábban adják el.

Amit elkövetnek velük, valóban iszonytató. Hónapok óta nem vehetünk kezünkbe egyetlen amerikai újságot sem, anélkül, hogy abban hajmeresztő dolgokat ne olvasnánk. Terjedelmes földterületek válnak lakhatatlanokká a fehérekre nézve; a „vadak" — az indiánok e névét valóban meg is érdemlik — igen jó lovasok; mindenütt ott vannak, s még sincsenek sehol; megkínoznak és megskalpoznak minden különbség nélkül férfiakat, nőket és gyermekeket egyaránt. A házakat és vetéseket porrá égetik s tűrhetetlen országos csapássá lettek. Az észak-amerikaiaknak — fájdalommal kell bevallanunk — csakugyan mi se maradt egyéb hátra, minthogy e kiállhatatlan csapást akármi utón is lerázzák nyakukról.

A prérik (rétségek) indiánjai fékezhetetlenek; egy szóval, őket „civilizálni" teljes lehetetlenség. Minden ilyes törekvésnek már természetük ellene mond. Ők csak bölény vadászok lehetnek; mihelyt a bivalyt elűzték, elriasztották előlük s régi vadászterületeiket elveszik vagy szűkebbre szorítják, ők is el vannak veszve.

Azt már minden művelt ember, ki az emberi természetet némileg ismeri, jól tudja, hogy a puszták e vad gyermekeiből földművelőket csinálni nem lehet; fogalmuk sincs arról, hogy mi az egy helyben lakás és földművelés. A munka fogalma teljesen hiányzik náluk. Már arra is gondoltak Amerika államférfijai, hogy a prérik indiánjait mind befogják, s az Unió különböző államaiban szétosszák. Ez a terv is teljesen kivihetetlennek bizonyult.

Bármily emberszerető akart is lenni — nem vezetett volna egyébre, mint a vörös bőrűek végleges kipusztítására.

Lapunkban már több ízben említettük, hogy e véres küzdelemre minő körülmények szolgáltattak okot. A bűn leginkább a fehéreket terheli; az indián csak bosszút áll az elszenvedett méltatlanságokért. Itt fajgyűlöletről és fajháborúról van szó, mely csak az egyik fél enyészésével végződhet. Az angolszászok Amerikában kipusztítanak minden más népfajt, mellyel érintkezésbe jönnek. A vörös bőrűek száma most már az egész Unió területén alig haladja meg a 200 000 főt, pedig egy-két századdal ezelőtt Amerika egészen az övék volt.

 



Indián főnök családja körében.

 

1868-ban Sheridan tábornok az indiánokat kíméletlen barbarizmussal kezdte üldözni és azóta ez üldözések s az indiánok részéről a véres visszatorlások szakadatlanul folynak. A shayennet sziúk, apacsok, komancsok, pahnik s ki tudna mind előszámlálni, miféle cifra nevű indián törzsek apránként mind elenyésznek a föld színéről. Tragikus módon fognak elpusztulni kikerülhetetlen végzetük csapásai alatt. 1620 óta minden törzs, az irokézek és a mik-makok csekély számú, nyomorultan tengődő töredékeit kivéve, tovatűnt a Mississippi keleti feléről. Most a nagy folyó nyugati partvidékein folyik az irtó harc valami 40 év óta. A borzasztó küzdelem véghullámai elcsapkodnak a Sziklás-hegyeken is túl egész a Csendes Óceán partjáig.

A prérik első népe, mely szigorú végzete alatt meggörnyedt és elpusztult, a mandanok voltak, a Missouri közép futása körül. Rajzunk e néptörzs utolsó főnökét ábrázolja teljes uralkodói díszében, s udvarától környezetten. Egyetlen indiai törzs sem enyészett el oly hirtelen és rövid idő alatt, mint a mandanok törzse. Száz évvel ezelőtt még kilenc nagy falujok volt a Missouri mindkét partján; kettő keletre, a többi hét nyugatra feküdt a nagy folyótól. Falvaik keményre vert erős föld-sáncokkal voltak bekerítve. A törzs összes száma jóval meghaladta a 15 000 lelket. A jelen század kezdetén a mandanok alig voltak 3200-an; 1837-ben pedig az akkori népszámlálás 1600 főre ütött ki náluk.

 

*A mandánok ősei a Missouri középső folyásának vidékéről származnak. A 12. század végén kerültek kapcsolatba az aszály elől a mai Nebraskából és Kanzaszból elmenekülő arikarák és paunik őseivel, és bizonyos fokú kulturális keveredésre került sor köztük.

 

Catlin, ki Amerika indián területeit beutazta és leírta, igen elégülten hagyta ott a mandanokat, mert sok újat és meglepőt látott náluk. Négy évvel későbben egy kereskedő társulat gőzöse jött fel Szent Louis-ból hozzájuk. mely a mandán falvak közelében kikötött. A hajón sok pálinka, házi eszköz és egyéb mindenféle portéka volt s a mandanokat felszólították, hogy nézegessék meg azokat. Ők el is jöttek a hajóra, melyen a legénység egy része épen himlőben szenvedett. De mit is törődtek volna a kapzsi jenkik azzal, hogy vájjon elragad-e a járvány a vörös bőrűekre? A mandanok elkapták a himlőt, s a járvány gyilkoló angyal módjára dühöngött és pusztított közöttük

A szomszéd törzsekkel folytatott szakadatlan harcok is megtévén a magukét, az egykor hatalmas mandanok száma úgy összeolvadt, hogy az 1853-iki népszámláláskor, már csak 300—400 főre ment a törzs összes népessége. E csekély törzs-maradvány békésen letelepült s még a földművelést is megkísérté. A békés mandanok sem számíthatnak többé hosszasabb fennmaradásra; vörös-bőrű testvéreik szomorú, de kérlelhetetlen végzetét ők sem fogják elkerülni.

Az egyszerű vigvamok (kunyhók) lassanként elnéptelenednek, elpusztulnak, és harcias lakóik elköltöznek egy boldogabb hazába. Boldogan és háborítatlanul űzhetik és vadászhatják a bölényeket az évezredeknek végtelenségében.

 

 

AMERIKA III.

 

László Károly levelei Amerikából. VI. (Utazási kirándulás a Tehuantepeki földszoroson.)

Chinameca (Mexikó), május  31-én 1859.

1859. 294.

Kedves olvasóim! Első levelemben már szóltam e tartomány közép és déli részeiről; de minthogy, amit ott mondtam, kevés volt s azt is csak hallás után mondtam. Remélem, megengedik önök, hogy a február elején azon részekben tett utazásom rövid vázlatával untassam önöket, ismeretség-nevelési jó szándékkal.

Az észak-amerikai postát és utasokat szállító társulat tengeri gőzösének január 30-án New-Orleansból már Minatitlanba kellett volna érkeznie. Ez még febr. 1-je d.u. 4 óráig sem történvén. Hogy a Kaliforniából jövő, s hihetőleg már ekkor Suchilban, — a csekély-víz hajókázás fejénél, — veszteglett utasok és posta tovább ne várjanak, ne késsenek, az összeköttetést megvalósítani szokott „Suchil' nevű, leterhelve 18 hüvelykre süllyedő, 4—500 személyt poggyászostól könnyen vivő, kettős gépezetű vas gőzös felfelé indulni rendeltetett.

Volt segédeim közöl egy, útitársul jött velem. Lovainkat, katonásan felpakolva a gőzösre tettük, s indultunk, alig 5 — 6 utassal, rajtunk kívül. Az idő tiszta, csendes, kellemes volt, a hőmérséklet 19 fok R. A Coatzacoalcos folyó, mely Minatitlannál 1200 láb széles, s felfelé keskenyedik, és Suchilnál Minatitlantól 21 német mérföld (5—7 száz láb) széles, termékeny, de évenként július és augusztusban a kiáradó folyó által elöntetni szokott lapályon kígyózik.

Suchil felé alig van 3—4 helynél több darabocska, hol a part a vízáradás által soha sem boríttatik el, s ezen emelkedett helyek közül egyen egy falucska van. A többi magas ponton egy-egy tanya, hol mahagónifa-vágók laknak. Az egész természet gyönyörű zöld volt, virágokkal ékesítve. Az emberek által nem háborított csendet csak a papagájok csacsogása, a gyönyörű tollú tarka madárkák fütyölése, a majomcsaládok nyávogása, s a mi kerekeink nyikorgása törte meg.

Tizenhét óra alatt Suchilba értünk, hol jelenleg csak 4 — 5 ház van, s ott egy sövény-falú, pálmafalevél fedelű vendégfogadóba szálltunk. Itt kevésféle ugyan, de annyi eledellel láttattunk el, hogy még egy angol utazó sem panaszkodhatott volna. Kolompérral főzött marhahúson kívül (Magyarhonban gulyáshús név alatt ismeretes) volt főtt vagy sült sonka és  „beef-steak," tea vagy kávé, tetszés szerint.

Egy személyért szállásért és kosztért lóval együtt egy napra vesznek 3 dollárt (7 ft. 17 kr.). Másnap (febr. 3-án), reggeli után lovainkat felnyergeltük s pakoltuk, s 8 órakor a nagy útra, „more patrio" (ősi szokás szerint) indultunk. Az első német mérföld igen hegyes völgyes volt, az itt-ott térdig érő kemény, agyag-sárban a lovak nem egyszer dőltek el velünk. Utunk (a „Louisiana Tehuantepek társulat" által félig meddig végzett szekérút) beláthatatlan kiterjedésű tavaszi színben s erőben viruló őserdőben vezetett, s a fák alatt a buján növő bokrok, a fák tetejére felfutó juhszalag-féle növények és hajnalkák áthatolhatatlan sűrűk voltak. Fácánt, papagájt és majmot eleget láttunk.

Az 5 mföldnél levő tanyánál ettünk, etettünk s utunkat folytattuk. Kevésbé egyenetlen, itt-ott murvás és száraz volt, és fátlan nyílt legelőkön vitt keresztül. Tíz órakor este a Sarabiai tanyához értünk, mely Suchiltól 12 mföldre esik, s csak egy itteni modorban épített, sárral betapasztott sövényfalú vendégfogadóból áll. Vacsoráztunk, majd aludni mentünk s aludni akartunk, de hiába.

A pusztai neveletlen, éhes bolhák légiója békét nem hagyott, s örültünk, mikor láttuk, hogy virradt, s nem kevésbé, hogy reggelizés után ettől a purgatóriumnál is rosszabb helytől megszabadultunk. Ezen a vidéken nappal roppant alkalmatlanok a „rododoró''-k. Ezek igen apró fekete legyek szürke szárnyakkal. Az embert és lovat híven követik s csípik. Csípésüket az ember nem igen érzi, de annak helyén a bőrön egy gombostű-foknyi vérhólyag marad, mely viszket, megfeketedik s csak a bőrrel kopik le.

Különös az, hogy ezek az embernek csak a kezeit csípik, vagy ha más helyen csípik is, ott vérhólyagot nem hagynak. Ezen a napon utunk hullámzó lapályon kanyargott, többnyire nagy kiterjedésű legelőkön, rajtuk itt-ott egy darab erdővel. A legelő füve nagy volt, zöld és sűrű, de csaknem sásforma durva, éles, melyet a marha nem igen szeret.

De nem is láthat ám itt az ember magyar alföldi nagy gulyákat, méneseket és juhnyájakat. Néhány öszvéren és szarvasmarhán kívül egy kis falka juh volt az, amit egész napi utunkban láttunk. De milyen juhok voltak ezek! Hosszú lábuk, szőrük (mert az gyapjú nevet nem érdemel), kávé vagy piszokszínű, rövid, durva volt.

11'/4 n. mfd. napi utazás után Almoloyában szálltunk meg éjszakára. Ez is csak 2—3 házból áll, s fekszik a Sarabiai és Chivelai nagy lapályokat a Csendes tengeri nagy lapálytól elválasztó hegyek tövénél. Kietlen vidéken, mert az egész vidék dombos, hegyes legelő, mely már ekkor ki van sülve. Egyéb zöldséget az ember nem lát, mint a pálmafákat és a patakot keskenyen követő élő fákat. Febr. 5-kén d.e. 10 órakor Almoloyából indultunk s a 2 mfdre eső, 6 — 8 házból álló, La Chicelá-ban egy kevés időre megálltunk, hogy a vasút méretezésével foglalkozó főmérnöknek jó napot mondjunk. (vége következik.)

 

 

László Károly levelei Amerikából. 1859. 30. 355.

VI.  (Utazási kirándulás a Tehuantepeki földszoroson.)

Chinameca (Mexikó), május 31-én 1859. La Chivelát elhagyva, bementünk a hegyek közé, hol utunk 3 német m.-földet tartott, és igen kanyargó, többnyire köves és sok helyen igen meredek hajlatú volt. Délután 4'/2 órakor San-Geronimoba értünk, mely La Chivelá-tól 7. n. m.földre esik. Itt egy szolgálatra kész, s igen becsületes bennszülött öreg félvér házához szálltunk, hol becsületesebben láttattunk el mindennel, mint ezelőtt az észak amerikai fogadósok által, és csak felényi árért. San-Geronimo régi falu. A meghódítás után hamar alapították. Lakosai száma 5—6 ház Zapoteco-indiánok, kiknek fő foglalatosságuk: indigó termesztés. A falu a Csendes-tengeri homokos földű, apró fákkal, sűrűn borított lapályon fekszik egy patak partján.

Utcái, nincsenek, mert a kerítés nélküli, bús kinézésű indián házacskák, a legnagyobb rendetlenségben szétszórva fekszenek minden irányban. Az egy figyelmet érdemlő a templom, mely még a 16-ik században építtetett mór stílusban, a dominikánusok által. Tekintve korát és a lakosok hanyagságát, még meglehetős jó karban van, erős kőkerítésével együtt. San-Geronimoban néhány észak amerikaival találkoztunk, kik az út építtető-társulat által vannak alkalmazva.

Ezektől hallottuk, hogy nemrégiben San-Geronimo és Tehuantepek között egy rablás és egy merénylet tétetett útonállók által. Egy gyalog menő észak amerikainak három puskás bennszülött, útját állotta nappal, pénzét és kését elvették, és a szekérút építésére felügyelő mérnöknek is. Ez lovának sarkantyút adott, a lónak útját állóját elütötte, s füle mellett fütyölő golyók között a sötétségben hamar eltűnt. Ezen rablók a szabad pártiak által mostanában legyőzött, hazulról elűzött, s most a hegyek rengetegében tanyázó pappárti forradalmiak. San-Geronimoban egy észak amerikai csatlakozott hozzánk, pisztolyainkat újra töltöttük, s három négy pisztollyal, de bennük 23 töltéssel, harcolni indultunk Tehuantepekbe, mely San-Geronimótól 7 n. m.földre esik.

Négy és fél óra alatt Tehuantepekbe érvén, ott egy észak amerikai fogadóshoz szálltunk, hol 2 1/2 dolláron naponkint egy személyért lóval együtt meglehetős jó kosztunk és szállásunk volt. Tehuantepek a nevét viselő földszoros a legnagyobb és igen régi város. Lakosai száma 13—l5 ezer, kik többnyire indiánok, a Zapoteco-tribusból, kevés félvérrel és spanyollal.

A jómódúak igen arisztokrata módon élnek, fényűzést, vendégeskedést kedvelők. A félvérek udvariasak, szívesek; az indiánok alázatosak s háládatosak. Tehuantepek a Csendes-tengeri nagy lapályon, a nevét viselő folyam bal partján terül el. Valamikor föld gyomrában dúló tűz (vulkán) alakította, hármas csúcsú sziklás hegyek tövénél.

A csúcsokról a kilátás pompás a nyugatra közel eső bércekre, s a körül elterülő roppant kiterjedésű erdővel borított, vetemény-földekkel díszlő, termékeny homokos síkságra; délre a „La Ventosa" és „Salina Cruz« öblök közötti hegyekre, mint szintén az alant elterülő hajdani erdőgazdagságra és a városra.

Tehuantepekben legnevezetesebb a főtemplom, mely még 1530-ban építtetett. A Zapoteco-indiánok akkori főnöke Codjopi (olv. Koszihopi) alatt, ki azt haldoklásakor a dominikánus barátoknak hagyta keresztyén istentisztelet helyéül.

Ez egy szaracén-stílusban, erős falakkal és boltozatokkal épített, egy emeletes épület. Az emeleten levő nehéz boltozatú folyosóból két oldalról bús kinézésű piszkos setét szobák nyílnak, melyeknek lakói régente „Santo Domingo' nevet viselő apácák voltak. A földszinti szobákban az 1850-ben alapított kollégium tanítványai, szám szerint 60-an laknak, kik a többek között tanulnak latin és francia nyelveket, rajzolást és bölcsészetet.

Az épület omlásnak indult, s újítás nyomai rajta nem láthatók. Midőn mi ott jártunk, az egész épület egy rendes vadászszázad által volt, mint laktanya és erősség elfoglalva, mely avégre igen alkalmas, annyival inkább, mert teteje csak az erős boltozatokból állván, meg nem gyújtható, s azokon és a falakon járni lehet.

A város főutcáin levő házak is mind meg annyi erősségek, s úgy látszik, hogy avégre is építették. A házak falai 3—4 láb vastagok, köböl és téglából, erős cserépfedéllel. Az ablakok a járda színe fölött 5—6 lábbal vannak, kívül erős, durva farostéllyal, s belől kapunak is igen erős kemény fatáblákkal ellátva.

A szobából az ablakba az azon kinézni akaró, 2—3 lépcsőn megy fel. Minden udvar körül van kerítve vagy épülettel, vagy erős és 10—12 láb magas kőfallal. Az új épületek is mind így épülnek, mert úgy látszik, a szüntelen forradalom azt igényli. A szegényebbek házacskái is többnyire téglából vagy kőből vannak építve cseréptetővel; de vannak számosan nyomorult indián viskók is. Hogy a házakat a föntebb leírt módon építik, annak az a haszna is van ezen a forró éghajlatban, hogy azok hűvösek. Az utcán való járás a bokáig érő fövényben nem igen kellemes.

A piac érdekes. Annak nyugati végében van egy cseréppel fedett, kőoszlopokon álló roppant nagy szín. Ez hajnaltól naplementig tömve van helybeli árusokkal és vevőkkel. A vidéki árusok a sínen kívül telepednek le a földre. Itt kaphatja az ember a bennszülöttek durva kézműveit, a vidék terményeit, zöldséget (mely a száraz évszakban csatorna segítségével, locsolással neveltetik). Frissítő italokat is vehetünk, amelyek a magyar gyomorban nem akarnak maradni. Az árulók kizárólag asszonyok, mi az Észak Amerikában igen feltűnő különösség. Észak Amerikában asszonyt piacon valamit árulni az ember sohasem lát; ott férfiak a kofák. Tehuantepekben 16 templom van (természetesen mind római katolikus. mert más vallást ezen szabad köztársaságban nem tűrnek). Istentisztelet helye és pap van sok, de tudomány-szerzés helye és tanító kévés.

Mielőtt Tehuantepeket elhagynánk, még szólnom kell az asszonyok öltözetéről. Az asszonyokéról mondom, mert a férfiaké épen olyan, mint a III. levelemben leírtam.

A jó módú asszonyok hasonlón járnak, mint az európaiak azon kivétellel, hogy a cipőt harisnya nélkül viselik s a kesztyű előttük ismeretlen, vagy azt szükségtelennek tartják, mert bőrük úgy is barna.

Az indián asszonyok alsó ruhát nem viselnek, hanem helyette testük alsó felét egy 6 láb hosszú lepedőcskébe (enrodada) burkolják, mely a III. levelemben leírttól csak abban különbözik, hogy a tehuantepeki asszonyoké soha sem fehér, hanem mindig színes, sötétkék vagy vörös kockás, és nem térdig, hanem bokáig ér.

Ez derekukhoz egy hosszú, keskeny, rikító színű, gyapot vagy selyemből szőtt, 3 hüvelyk széles övvel (faja, olv. faha) van erősítve. Testük felső részét egy silány kartonból csinált, s alig vékonyukig érő ujjatlan ingecske (papella chiquita) fedi, mely a nyakat a váll, hát és mell egy részét takaratlan hagyja.

Hajukat hátul két farokba fonják s azokat koszorú alakban a fejük körül kanyarítják. Mezítláb járnak. Öltözetük legkülönösebb részét teszi s egészíti ki a „vapella granda." Ez egy finom kartonból, muszlinból vagy más efféle ritka szövetből van készítve, rövid derékkal rövid, bő ujjakkal, s a nyaknál hagyott akkora lyukkal, hogy azon a fő épen át férhet. A nyaka-, ujja- és alja szegélye szélére fodor vagy csipke van varrva körül.

S mit gondolnak olvasónőim, hogy a tehuantepeki szépek ezen ingecskét miképp használják?  Megmondom, mert soha ki nem találnák. Használják fejékül. Igen, fejékül inkább, mint nap elleni védőül, mert ők anélkül fejükön az utcára soha ki nem mennek, ha nap nem süt is. Azon cifra inget akképp borítják fejükre annak alsó szélinél fogva, hogy annak egyik ujja fejők tetejétől, a másik hátuk közepétől lóg hátul alá felé, az egész fejet és a hátat betakarva. Az alján levő fodor vagy csipke az arc körül, annak főkötő kinézést ad elölről.

Ez a hétköznapi pongyola viselési mód. Ünnep s más szertartás alkalmával azt úgy borítják fejükre, hogy az arc a nyaknak hagyott nyíláson néz ki, s annak fodra vagy csipkéje az egész kép körül, mint valami ráma van, a hajat egészen eltakarja. Ezen állásban az egyik ujjacska a mellen lóg le, a másik pedig a fejtetőtől hátra alá felé.

Néptáncvigalomban láttam, hogy egy lány ezt a cifra inget öltözetén fölül felöltötte, midőn táncolt, s nem nézett ki rosszul benne.

Tehuantepekben láttam azt, mit még ezen a földszoroson nem láttam, s ez volt — rézpénz. Neve „Tlaco" vagy „Claco." Ezen a részen, hol lakom, rézpénz nincs, s a legkisebb ezüstpénz forgásban a „Medio reál". Továbbá Tehuantepekben láttam egy indián leányt, ki bámulatos könnyűséggel oly jól játszik a billiárdon, hogy a jól játszó férfiakat is többnyire megveri. Ez egy fiatal, szép termetű leány, s a legszebb azok között, kiket több napi ott tartózkodásom alatt láttam.

Különösen elférfiasodott leány, öltözete a fentebb leirt; a nyakán lógó egy arany kereszttel s veres szalagon elől és hátul lógó egy-egy kis szent képpel. Ő rendesen a kávéházakban tölti a napot játszással (s többnyire fogadásra), vagy bámészkodással. Hogy ő szivaroz, nem is említem, mert itt az asszonyok csak úgy szivaroznak s pipáznak, mint a férfiak.

Már gyermekek között vannak erős dohányzók, sőt láttam számtalanszor 2—3 éves fiukat, sőt leányokat is szivarozni. Az, hogy leány szivaroz, itt hát nem különös, hanem Juana (olv. Huána) ivott is, vonakodás nélkül, ha megkínálták, káromkodott s nagy kártyás volt. Az estéket s fél éjeket rendesen a kártyázó barlangban töltötte a férfiakkal. Egy elférfiasodott naplopó leány.

A Csendes-tengeri lapályon láttam taligákat is. Ezek kétkerekűek, a képzelhető legdurvább módon készítve, egyetlen latnyi vas nélkül rajta. Az én figyelmemet leginkább a kerekek vonták magukra, melyek világosan mutatják, hogy az itteni indiánok a kézművészetben mily fokon állnak.

A keréknek fő része egy 18—20 hüv. forma széles s 3 hüv. vastag lapos fadarab, melynek közepén van egy lyuk csinálva a 4 hüv. vastag tengelynek. A lyuk körül a hasábfa vastagabbra van hagyva két hüvelykkel, hogy azt a tengely oly hamar ne koptassa, ez agynak szolgál. Ezen darab fa soha sincs oly nagy, hogy az egész kerék, mely 3—31/, láb átmérőjű, egyből faragható, mint a kis gyermekek csinálta taliga-kerekek. A hiányzó szelvényt akképp pótolják ki, hogy két darab, a természet által a kívánt görbeségre hajtott faágat keresnek, azoknak végeit a főhasábba bevésik, s belől mindegyiket két-két darabka fával biztosítják a behajlás, vagy oldalt kidőlés ellen.

Természetesen, minthogy tökéletes ívet csináló ágat kapni szinte lehetetlen, s nekik műszereik nincsenek, azokat azzá tenni: a kerekek talpa rendesen bármi, csak nem kör, s annálfogva a taliga borzasztó döcögős, és a marháknak nehéz húzni. Képzelhetik olvasóim, hogy egy pár ökör mennyi terhet vihet egy ilyen taligán. Midőn ezen durva, otromba taligák az útcsináló társulatnak Észak Amerikából hozott festett csinos kocsik mellett mentek el, érdekes volt nézni a nagy különbséget a két mű között.

Gondoltam magamban: ha a gőzmozdony már használatban nem volna, ugyan mikor találná azt fel ez a nép? A járom csak a rúd végére keresztbe kötött darab fából áll, mely az ökrök fejére azoknak szarvai mögé tétetik, és szíjjal azokhoz erősíttetik. Nem ritkaság itt látni azt is, hogy az ökröket megnyergelik s azoknak hátán ülnek vagy terhet visznek. Kantárul szolgál egy szíj, melynek két vége az ökör orra cimpájába húzott vaskarikához köttetik. (Ezen utazás vége következik a VII. levélben.)

 

 

László Károly levelei Amerikából. 1859. 402.

VII. A Tehuantepeki kirándulás folytatása s vége' *) Ész. szél. 24° 46'; greenw. nyug. hossz 80° 33'. Julius* 4-én.

Kedves olvasóim! Első tekintetre is észrevehették, hogy ezt a levelemet már nem a Tehuantepeki földszorosról írom. Ha térképre tekintenek, látják, hogy a fölül irt pont nem is a szárazföldön van, hanem Florida és Kuba között a tengeren.

Mexikót részint üzleti dolgaim végett, részint egy, Londonból kaptam levél következtében elhagytam. Most egy észak amerikai barque-on New-Yorkba vitorlázom. Bárha már nem vagyok a földszoroson, remélem, hogy önök nem fogják rossz néven venni, ha még ezután s a Tehuantepeki földszorosról írok, « jelenleg a múltkor félben hagyott kirándulásom leírását végzem be; el levén készülve arra, hogy az Európában kiütött lángok e levelemet is megemésztik s önök szemei azt nem látják soha. (Nem történt semmi baja. Szerk.)

Tehuautepek-töl északkeletre 43/4 német m. földre, a Csendes tengeri nagy lapályon esik „Juchitán" (olv. Kuesitán) nevű város 6000 szorgalmas lakossal, több bolttal. Ez a nép már eladás végett is sokat termeszt, és kézművei az egész földszoroson árusíttatnak. Ezek életrevalóbbak, mint az indiánok ezen földszoros bármely részén. De ők, mint verekedésre, s rablásra hajlandó nép rossz bőrben állnak. Ezek Kaliforniából jövő é.-amerikai egy. statusi postát is ki akarták már rabolni.

A Kaliforniából jövő, egyesült statusi posta és utasok partra — s az oda menők gőzösre „La Ventosa-ra szállnak. Az utasok ideiglenes szállására a szállító-társulat által építtetett 2—3 sövény falu épületen kívül több ház itt nincs. Ide rándultunk febr. 8-dikán.

La Ventosa Tehuantepektől délre 4 6/g német mérföldre  kiszálló helyet eastél a társulat nem választhatott volna. Öböl nincs, mellyben a gőzösök a szél ellen védetnéaek. A vie a part felé csekély s a gőeös&ek messze benn a eiktenge-ren keil horgonyozni; s a kiszálló bely is rendkivül alkalmatlan és szűk. — Ettől mintegy egy ném. m. fóldnyire nyugotra van „Salina Crus," melly minden tekintetben sokkal jobb kikötő hely, s czélszerübb végpontja lenne a vaspályának. Salina Cruz-nál nagy mennyiségű sót száritnak ki az indiánok a tenger vízéből.

Febr. 9-kén ismét Tehitantepekben voltunk s két napon itt pihentünk, hogy a Kaliforniából 13-dikán partraszálló atasokkaí s postával egy napon érjünk Sucailba.

I-ső levelemben már mondám, hogy ezen földszorost 3 különböző részre oszthatni, u. m. Atlanti és Csendestengeri lapályokra és a kettő közötti s hegyek közé zárt hullámzó rónára. Ezek, növényzet és meteorológiai tekintetben, egymástól meglepőleg különböznek. Az Atlanti lapályon örökös tavasz és nyár van ; a természet mindig zöld virágokkal van ékesitve s gyümölcsökkel terhelve; a legforróbb hónapokban, april és májusban is, igen bő harmatok vannak; de ezenkivül is a levegőben mindig van elég nedv arra, hogy az erdők az eső nélkül is folytonosan tavaszi viruló szinben tartassanak, bárha a föld olly forró és száraz, mint a sütőkemencze feneke mindjárt sütés után. — A Csendestengeri lapályon s az ezt a közép részről választó hegyek között, a száraz évszakban (januártól júniusig) sem egy szál zöld füvet, sem a fákon levelet nem láthat az ember — kivéve a mély völgyekben a patakok mentében. A természet ott ugy néz ki a száraz évszakban, mint északon száraz télben, azzal a különbséggel, hogy ott kemény hideg helyett, kegyetlen forróság van. Egyikben az ember megfagy, a másikban elolvad. Az egész természet kihaltnak látszik, mert a kopárság következtében vadállatok s vad madarak sincsenek. ilyen volt e vidék már február elején, s az esők megérkezését csak június és júliusban várjuk. E szerint a természet ott fél évig meg van halva. A nép semmitsem termeszthet többször, mint egyszer, kivéve néhány kertet Tehuantepek körül, hol csatorna-öntözés által egy keveset másodszor is termesztenek a piaczra. Az Atlanti lapályon tengerit s egyebet 2—3-szor termesztenek évenkint. Sok földet bejártam már, de még eddig nem találtam vidéket, hol lakni annyira iszonyodtam volna, mint a Tehuantepek földszoros déli részén. Itt láttam olly nagy /taktusokat, a millyenekről

fogalmam sem volt. Ezek élőfa alakúak, 14—20 láb magasak. Derekuk 8— 12 hüv. átmérőjű, 4 — 8 láb magas s olly kemény, hogy azt fául venné az ismeretlen. Agai 7—8 szegletüek, tövisesek, 3—5 hüv. átmérőjük s zöldek.— A két lapály között hegyek közé zárt hullámzó rúna, minőségére nézve a két lapály közé sorozható. A forró hónapokban itt a természet sem tavaszi színben nem mosolyog, sem ki sincs halva; de a száraz évszakban azért mégis szárazabb, mintsem azt telepedés-helyéül választnám vagy ajánlnám.

Uti társamnak egyel több oka van Tehuantepeket el nem felejteni. Tehuantepekben a fogadókban nincsenek apró vendégszobák egykét személyre, hanem nagy teremek vannak, mellyekbe 8—10 tábori ágy van betéve a vendégek számára. — Utasok, kik egymást azelőtt soha sem látták, tétetnek egy szobába, s néha az ember ollyan kinézésű és külsejű egyénekkel jő össze, kikkel ha az országúton találkoznék, önkénytelenül pisztolya után nyúlna. Ezen nagy vendégszobákon gyakran ajtó helyett csak egy függöny van. De ha van is ajtó, a ki az ágyba előbb megy, a többi hálótársait ki nem zárhatja, s a közös gyertyát az asztalon égve kénytelen hagyni. így a vendégszobába éjjel-nappal nemcsak cseléd, hanem bármi idegen bejöhet bátran. Epén az utolsó éjszakánkon Tehuantepekben, midőn útitársam már utánam ágyba ment, a többiek számára az ajtót nyitva s a gyertyát égve hagyta, s midőn reggel öltözködött, zsebét könnyűnek érezte a vizsgálás után azt találta, hogy valaki az ő terhét kevesbitette azáltal, hogy erszényét, 80 dollárral aranyban s ezüstben, elvitte. Szerencsénkre én pénzemet a fejem alá tettem, melly elég volt, uti-költségeink fedezésére Mina-titlanig.

(Vége következik.)

 

 

László Károly levelei Amerikából. 1859. 35. 411.

VII. A Tehuantepeki kirándulás folytatása s vége.

(Vége.)

Ész. szél. 24° 46'; greenw. njug. hossz. 80° 33'. Július 4-én. Február 12-én Tehuantepeket elhagytuk, „La Chivela" felé. A hegyek között utunkból kitértünk egy melegvizű forrás megnézése végett, melly attól '/8 német mérföldre van a magas, sziklás hegyek közötti keskeny völgyben. A víz csak lágy-meleg, és izleléssel benne semmi ásvány-ízt nem éreztünk. „La Chivelába" sötéttel értünk, kissé fáradva s nagyon éhesen.

A főmérnökkel s a társulat orvosával (mindketten egyesült-statusiak) órákig beszélgettünk, s gyomrom már szinte kényszeritett, hogy őket utazó vendéglátási kötelességükre figyelmeztessem. Midőn a társulat titoknoka, születésére nézve német, s mindkettőnknek jó ismerőse, haza érkezett, s ez számunkra hamarjában jó vacsorát készíttetett, mely miatt a főmérnök, ki iránt én hálára kötelezve nem vagyok, (de az ő részéről irántam ezt nem mondhatom) pirulhatott volna.

Február 13-án Almoloyán keresztül „El Bario" nevű rongyos indián faluba mentünk, hol szállást alig tudtunk kapni. Innen másnap reggel „Pe-tapa'- és „Santo Domingo" indián falucskában keresztül egy barlangot nézni mentünk, mely El Bariótól mintegy 1 1/2 német mérföldre esik a legközelebbi hegyoldalban. Lovainkat a völgyben hagytuk egy gyermek gondviselésére, s mi indián vezetőnkkel a meredek, sziklás fákkal, bokrokkal s juh-szalagokkal sűrűn benőtt hegyoldalon félórai izzadás után a barlang szájához feljutottunk.

Vezetőnk a hátán hozott szurkos fenyőből hasogatványt csinált. Abból mindegyikünk egy-egy csomót vett egyik kezébe s a másikba egy gyertyát s vezetőnk elől (a tartalék hasogatványnyal hátán) biztos, otthonos léptekkel haladt, s mi őt tartózkodva követtük a tágas nyilason le 40—50 lábnyira egy kis tóhoz, melynek tiszta, hideg vizéből jót ittunk. Innen, hol fel, hol alá bujkáltunk, mászkáltunk a barlang ágaiban fél óráig. Vezetőnk monda, hogy a barlang több mérföld hosszú; de mi, részint, mert semmi ujat nem láttunk, részint mert még az nap 3 német mérföldet kellett lovagolnunk, a vizsgálódással felhagytunk. Alakjára s alkatrészeire nézve a barlang az aggtelekihez hasonló, de nem oly szép, nem oly nagyszerű, nem oly érdekes. A barlangban lemenés közben akaratunk ellen többször leültünk.

Mire leértünk, dél volt, s indultunk „San Jüan Guichicove"-be. Utunk hegyes, völgyes vidéken ment keresztül, s igen köves volt. A meredek-hegyoldalokon kígyózó út néhol annyira ki volt már vágva a lovak s öszvérek lábai által, hogy az omladozó toronyba vezető kőlépcsőkhöz hasonlított. Hegyről hegyre mászva, végre naplemenetkor feljutottunk San Jüan Guichicovehez, mely a főhegyláncból kinyúló kar lapos tetején van, rendetlenül elszórt viskóival elterülve, mintegy 30 hold földön. Az 5000-fős, csaknem félvad lakosság lakja.

Ez a lomha, dologtalan, gyáva nép az alant levő völgyekben tengerit, cukornádat, rizst, paszulyt s más főzelékféléket termeszt, leginkább csak a maga szükségére. Ha többet termeszteni alkalmatlan helyzetük és lustaságuk engedné is, azt — piachoz közel nem levén — el nem adhatnák. Marhájuk kevés van, de öszvéreik száma ezerekre megy. Ezeket ők rendkívül kedvelik, mondhatni imádják. Azt mondják, hogy minden kis öszvér világra jöttévei szoktak az összesereglett indiánok, égő gyertyákkal kezükben, énekelni s imádkozni, hogy az Isten azt tegye hosszú életű jó állattá.

Öszvéreiket a guichicovei indiánok igen kimélik; azokra sok terhet sohasem tesznek, s gyakran lehet látni, hogy hegynek menet még azon tehernek is egy részét az indián a maga hátára veszi. Öszvéreikre ritkán ülnek fel, hanem azt gyalog menve vezetik, vagy hajtják.

A tartomány kormányzója az útépítő társulatnak, a szerződés szerint, tartozik segédkezet nyújtani, p. o. a népet illő fizetésért munkára szólitani. A kormányzó a guichicoveiakat is felszólitotta, hogy öszvéreikkel menjenek a társulatnak dolgozni, utasokat s pod-gyászokat szállitani, egy öszvérért  1 /4 dollár napi-dijért. Nem akartak. Erre a kormányzó hat Juchitáni nemzetőrt küldött hozzájok, őket kényszeritni. Amint a nép megtudta, hogy ezek jönnek, a falut üresen hagyták, az erdős hegyek közé mind szétfutottak. Ez mutatja harcziasásgukat is.

Az utas a falu helyzetét látva, természetesen kérdi magától, hogy mi indította e népet arra, hogy ott építsenek falut, hova madáron kivül egyéb állat alig juthat? Azt hinné az ember, hogy a hóditó Cortez fegyvere elől menekültek, rejtőztek oda; de a nép közt élő regéből ugy látszik,hogy Cortez őket már ott találta. A faluban egyetlen nevezetesség egy, valami 50 mázsás harang. Miképp vitték azt oda, hova öszvérek hátán lehet csak terhet felvinni? Vagy, ha ott öntötték, ki öntötte? A harang egy alacsony haranglábon áll, s rajta az egyik oldalon durva kiálló betűkkel ez van : felső körirat : „Roque Galtazdo Governador. Pie Páter Dominice ora pro nobis” ...imádkoz érettünk)

Az alsó körirat ez : „Fray Jósé Mariano Palano cura y presidente, Sancte Johannes Baptista ora pro nobis." Az egyik oldalon középen van: „A.1767" az ezzel átelleni oldalon durva három kereszt, mellyek közöl a középső nagyobb. Ezeken kivül a harang derekán van öntve három gyík, a Santiago rendjele. A harangon kivül van más két kisebb harang, mellyek 1774-ben öntöttek.

Mig itt mi a harangokat néztük, észre sem vettük, hogy a kíváncsi nép körénk sereglett, minket bámulni Két asszony a templomajtót zárta. Kértük őket, engedjenek bennünket egy pillanatra bemenni. „Igen" — feleié az egyik — „ha adnak önök sz. Jánosnak egy mediót" ('/l6 dollár ezüst pénz). Megigértük, s a szent kapu előttünk megnyílt. De mily kellemetlenül lépettünk meg, midőn templom helyett magunkat csak tetőtlen négy fal között találtuk. A templomnak négy fala egészen fel van épitve, de a tornyok és boltozatok hiányzanak. Az épület bárha már korhadó félben van, mutatja az építő jó ízlését és építészi tudományát. Az oldalajtók be vannak falazva. A főajtóval szemközt, a nagy hosszúkás négyszög végében, áll egy pálmafa levéllel fedett szín. Ez alatt van az oltár és néhány életnagyságú faragott kép.

Egy oldalsó lócán sok apró (2—3 láb magas) jó művészi kézre mutató régi, csonka, béna faragott kép van nyugalomra félre téve, mint szolgálatra már alkalmatlanok. Amint az oltárhoz értünk s az azon lefejezve térdelő Sz. János előtt álltunk, az asszonyok figyelmeztettek bennünket igéretünkre s mi szavunkat beváltottuk. Amint a többi szentek faragott képeit sorra néztük, mindegyik számára kértek az asszonyok tőlünk egy-egy mediót.

A templomot illetőleg a nép szájában az a rege él, hogy midőn Cortez azon helyet meghóditotta, elhatározta ma»át. ott egy derék templomot épit. Az ördög megjelent neki, s az épitést csak azon feltétel alatt engedte meg. ha a hozzá megkívántató követ Corlez maga fejti, a maltert tojás fehérjével csinálja s a templomot egy éjjel a hajnali kakasszóig bevégzi-.

A két elsiő feltételnek Cortcz eleget tett. A hajnali kakas kukorikolásig a templomot csak annyira építhette, minr most áll. Az indiánok azt hiszik, hogy hiában való dolog volna nekik meg-kisérteni, bevégezni azt, amit a hatalmas Cortez képtelen volt felépitni.

Én látva a falubeli viskókat, a lomha szegény népet, a még fel sem épült s már romnak mondható istenházat ; s tekintve azt, hogy a gyermekek iskolákban nem neveltetnek; látva azt, hogy mig a nép földhöz ragadt szegény, a pap évenkint 8 — 12 ezer dollárt csinál magának, egyet sóhajtottam s a civilizátio és felvilágosodásnak ide minélelőbbi eljutását kívánva, társammal tanyánkra ballagtam.

Házigazdánk spanyol kivándorlott, tapasztalt, angolul is beszélő s meglehetős miveltnek látszó ember volt— a többi nyomórult ha vannak, kiket balsorsuk éjszakára ide szoritott. Vacsoránk állott maradék törött paszulyból, főtt sonkából, kétszersült kenyérből és fekete kávéból. Ágyunk volt egy tábori nyoszolya, minden ágybéli nélkül. Reggelink volt : a vacsora második kiadása, egy egy pohár pálinka pótlékkal. Lovainknak tengeriből egy-egy abrak este, s egy reggel; s ezekért fizettetett velünk az Egyesült statusi fogadós 5 dollárt (több mint 11 pft.)

Midőn reggel útra indultunk Suchil-felé, meglepetve láttuk, hogy az út csaknem járhatlan volt a felvágott mély, új, agyagsártól, sokkal roszabb mint mikor először ott keresztül mentünk. Azóta a déli részen egy csepp eső sem volt, ott mindig száraz szelek fújtak, s a felhőtlen égről a nap perzselve sütött, itt pedig az úton feneketlen sár. A természet olly vidám, mint a teremtés 7-ke napján volt. Így volt ez Snchilig s igy onnan le Minatitlánig. Mily roppant különbség van az Atlanti és Csendes tengeri lapályok között, mellyeket egymástól csak 18 — 20 német mérföld táv választ el!

Utánunk este a Kaliforniából jött utasok (számszerint mintegy 70-en) és a posta is megérkeztek, többnyire kifáradt őszvéreken, s némellyek gyalog, mert őszvérük a nagy sárban kidőlt. Reggel a „Suchil" gőzösön indultunk le. Az utasok, kik majd mind el voltak látva 5—6 csövű pisztollyal, jól mulatták magukat a homoktorlatokon s partszéleken sütkérező vagy alvó alligátorokra (amerikai krokodilok), s a fákon ugráló majmokra intézett puffogatással.

A viz alacsonysága miatt többször megfeneklettünk és sokáig vesződtünk. Az épületben két szoba volt, melyek egyikébe az utczáról is nyilt egy ajtó. 12 óra alatt Minatitlánba értünk.

Ez, ugy látszott, valaha bolt volt, s most a gazda s gazdasszony hálószobája lett. A másik nagyobb szobában hált a gazdasszony apja. Az szolgált éléskamrául, konyhául és ebédlőül. A szobákon ablak nem volt. Azok padlózva, padlásolva s meszelve nem voltak.

Csekély vacsoránkon tul esvén, a háziasszony a nagyobbik szobában egy rácsozatra teritett gyékényre mutatva monda, hogy ha nyugodni akarunk, ott van ágyunk. Nyereg zsákjainkból s levetett ruháinkból vánkosokat csinálva, lefeküdtünk, s nyugodni akartunk, erőködtünk, de a gyékényen keresztül a rácsnak minden vesz-szőjét s csomóját éreztük, s örültünk mikor virradni kezdett, hogy szenvedésünknek vége lett. Reggeliztünk s indultunk.

Ezen a napon visszaértünk a már előbb emlitett 57 mérföldre levő tanyához, s kénytelenek voltunk éjjelre ezen nyomorult szálláson maradni. A tanyán csak egy épület van, s ez áll egy hosszú, széles levelekkel fedett rongyos szinből, rmelynek egyik vége konyhául, a másik pedig éléstárul és ebédlőül szolgál s éjjelre az egészet szálló-szobának használják.

 

 

Sarlay P. Mexikóból.(Eredeti levél.) I. Mexikó, 1867. okt. 2.

1867. 579.

Az Andesek Cordillerájának e vulkanikus képződésü földe, ez év első felében rettenetes rázkódtatáson ment keresztül. A nemzetközi ösz-szeköttetés félbeszakadt, a társadalmi kötelékek széttépettek, s a mély gyökeret vert baj kiirtása, még soká érezhető sebeket hagyott hátra a társaság minden rétegeiben. Mind ez azonban, az itteni viszonyok minden alapos ismerője előtt előre látható volt.

A mexikói pártok állása, viszonyai, elkeseredett küzdelme sokkal ismeretesb volt, mintsem előre meg ne lehetett volna jósolni, hogy itt békés megoldásról szó sem lehet; s a nép roppant többsége világossá tette, mely részre fog eldőlni végre is a győzelem. Mihelyt a francziák kivonulása bevégzett ténynyé vált, az iró elhagyta tollát s fegyvert ragadott, a gazda elhagyta az ekeszarvát s a haza megmentésére sietett, és mihamar 60 ezer ember állt csatakészen.

E hangosan beszélő tények czáfolata annak, mintha a monarchikus kormányforma a nép akarata volna; mindez csak a Tuilleriákból eredt, midőn Forey marsall 250 notáble-lel császárságot teremtett, a sufrage universel rovására. Mi európaiak tévesen voltunk értesítve az idevaló dolgokról. De elég módunk volt azután meggyőződni a tények valódi állásáról. — Részemről, én Miksát mint embert szivemből sajnálom, s arról szó sincs, hogy a fejedelmek közt egyike volt a legjobbaknak, úgyannyira, hogy az amerikaiak „the republican emperor"-nak(republikánus császárnak) keresztelték, s lehet, hogy mint európai uralkodó nagygyá tett volna egy birodalmat. Mexikóban azonban áldozatul kellett esnie egy elvnek; a mexikói népnek önerejét, erélyét, határozott akaratát, s mindenekfölött az idegen hatalmi beavatkozás megtorlását egy császári áldozatnak kellett megpecsételnie.

A császári párt teljes megbukása, mint fölebb érintem, roppantul megzavarta az országot. A főbb vezérek közül haditanácsilag agyonlövettek: Queretaroban Mendez, a császárral Miramon és Mejia tábornokok; Mexikóban pedig CfHoran és Vidautri volt tábornokok; a stabalis tisztek Peróba és Pueblába vannak száműzve, más polgári személyek 2—4 évi fogságra elitélve, úgyannyira, howy ezen eset sok családot gyászba döntött, sokat pedig egészen tönkre tett, mert a volt miniszterek csak nagy ügygyel-b íjjal kerülhették ki vagyonuk elkobzását, nehéz váltságdij lefizetése mellett.

Mi azonban mind a mai napig hiányzik: az a közbizalom; ez annyira meg van renditve, hogy az összes állapot pangónak nevezhető, mindennemű vállalkozás félbeszakadt vagy elnapoltatott, kiki kérdőleg néz a jövő felé. Ennek oka a császár meglövetése folytán eredhető uj interventio egyfelől; mig másrészről Juarez kormánya is elvesztette a nép bizalmát. Oly köztársaságban, hol minden polgár elnök-jelölt, csakis a már alkotott törvények ösvényén való haladás lehet köztetszésü és népszerű. Béni (Juarez) polgárpresidens azonban csak a szabad sajtó sok unszolása következtében adta ki a kongresszust összehivó rendeletét augusztus 14-én, ezt pedig oly módon, hogy nincs köszönet benne. Mert mig az alapalkotmány 127-dik t.-czikke azt mondja: „Senkinek sincs hatalmi bárminemű t.-czikket reformálni vagy sokasítani a szuverén nép akaratából eredő nép-kongresszus egyhangú beleegyezte nélkül" — addig Juarez már összehivó levelében elég világosan elárulta alkotmányellenes terveit, s sokan gyanakodnak, hogy államcsinre gondol. Legyen bármikép, elég az hozzá, hogy roppant oppositio van Juarez ellen a sajtó terén; s ez a közéletre igen ká.ros hatást gyakorolt.

A nép bizalma Porfirio Díaz polgár tábornokban központosul, mint ki erélye, mély belátása, messzeható eszélye csalhatlan jeleit adta. ö volt az első hazafi, ki Oaxaca vidékén a császárságot elenyésztette, Pueblát márczius elejétől ostromolva, apr. 2-kán ostrommal bevette. Én akkor véletlenül ott léve, bámultam erélyét, mert reggeli 5 órakor bevéve a várost, 6-kor az utczán járhattunk, 20,000 indus között, a nélkül, hogy a legkisebb rendetlenség történt volna. Mexikót csaknem 3 havi ostrom után június 21-én kapitu-láltatta, a rend itt is példás volt, s mindezen hadjáratokat oly gazdaságosan vezette, hogy csak negyedrész annyit költött, mint Escobedo tábornok Queretaro ostrománál. Diaz ügyvéd levén, jó diplomata, nagy barátja a haladásnak és az idegeneknek.

Mi európaiak itt egy szivvel óhajtjuk, hogy Diaz legyen presidens, mert akkor békés haladásnak nézünk elébe, mig ellenben ha Juarezt találják megválasztani, aligha rendetlenség nem fog előfordulni. Revoluczióban már itt senki sem hisz, mert a nép folytonos harczi villongás következtében igen fáradt, mig továbbá érzik szükségét a világ előtt megmutatni, hogy a nemzet életképes s a haladás ösvényére akar térni. Azon elvek, melyeket a mexikói nép sajátjának vall, a leggyönyörűbbek egyike, s 45 évi experimentálá8 után hihető, hogy ez elv gyümölcsöket is fog teremni. (Vége következik.)

 

 

Sarlay P.: Mexikóból. II.(Eredeti levél.) (Vége.) Mexikó, 1867. 590. okt. 2. )

Az idegen, minden rázkódtatás mellett is, ugyanazon jogok élvezetében van, mint volt az intervenció előtt; mint lakosát, tekintetik a köztársaságnak, s ennek minden jogélvezetében részesül, anélkül, hogy katonaköteles volna.

A francia nemzet morális befolyása még most is nagy, a művészet és tudomány terén kizárólagos szerepet játszik, annyira sértetlenek, hogy a minap a nyilvános sétányon levő fák megcsonkítása miatt egy franciát befogva, egy lap (Monitor republicano) így kiáltott fel: „Hála Istennek, tehát végre az idegent is be lehet Mexikóban fogni, mily ritkaság, hogy egy idegennek szabad ne legyen azt cselekednie, ami neki tetszik, vajon nem reklamál-e a francia nemzet, polgárai ily sértegetéseért?"

Nagyarányú itt a spanyol elem, kik többnyire haszonbérlők vagy Greisslerek, Sok a hamburgi, meklenburgi és porosz, kik többnyire kereskedők. Magyarok igen kevesen vannak. Egy kolozsvári fiú, angol s franczia nyelvből ad órákat; Thomka Simon (Geduly sógora) borkereskedést folytat egy Mauthern nevű bécsi némettel; Tober máramarosi fiú, mint asztalos műhelyt nyitott

Jajczay volt főhadnagy egy kalapgyárban dolgozik. A magyar nemzetet csak most tanulják ismerni, ezelőtt osztrák gyűjtő név alatt ismerték. Diaz tábornok jó barátja a magyaroknak, mi azzal magyarázható, hogy 1865. évi február havában a franciák Oaxacát kapituláltatván, Diazt mint ottani tábornokot elfogták. Pueblába hozva, az ottani osztrák őrségnek adták át. Akkori térparancsnok huszárfőhadnagy Csizmadia volt, ki Diazzal nemcsak hogy jól bánt, hanem foglaltatására alkalmat is nyújtott. Mexikót bevéve, Diaz Csizmadia után tudakozódott, ki akkor mint őrnagy, a kapitulált osztrákok és Diaz között mint közbenjáró szerepelt.

Az osztrákok közül igen kevesen maradtak itt, mert foglalkozást nem nyerhetve, csakhamar kénytelenek voltak odább állani. Nagyobb részük nem Amerikába való egyéniség volt; rend, pontosság, szakképzettség a legfőbb megkívántató kellékek, ennek pedig sok nem tudott eleget tenni.

Magamra áttérve, m. év deczember 27-én az osztrák hadtesttől végleges szabadságot véve, Mexikóba jöttem. Itt a mexikói hadseregnél hadmérnöki hadnagygyá neveztettem ki. Célszerübbnek láttam azonban ez állást el nem fogadni. Számításom igen jó volt, mert ha a kinevező rendeletnek engedelmeskedve, Pueblába az ottani erőditések vezetésére megyek, e sorokat nem írhatnám, aludván a boldogok álmát Ábrahám kebelében.

Ugyanis Puebla ostromát átéltem. Szemmel tarthattam az ügyek folyamát, melyek ugy folytak volna le, ha én bennök activ szerepet játszottam volna is. Ottani hadmérnöki igazgató egy Kochen Bódog nevű budai fiú volt, az ostrom folyama alatt szerencsétlen véget ért. Ha én Pueblában szereplek, a védmüvek igazgatója utána én lettem volna, a liberálisok pedig april 2-kán Pueblát bevéve, Kochen utódját elfogták. s mint parancsnokot főbe lőtték.

A fővárosban egy Prospero Jimenez nevű mexikói, kit még Texintlanból ismerek, ajánlatot tett, hogy a meleg földön Papantla mellett eső haciendájára lemehetek, s ha tetszik a dolog, mint társ vezethetem a gazdaságot. Ezt egyelőre praktikusnak látva, febr. 28-án a liberális seregen keresztül, minden legkisebb bántalom nélkül Pueblába megérkeztem, hogy onnan utam tovább folytassam. De innen ki már senkit sem eresztettek, mig a bejövök közt is én voltam az utolsó.

A liberálisok másnap cernírozták a várost, mig azt aprilis 2-án ostrommal bevették. Itt egy ismerősöm, Massoneri Sándor nevű olasszal összejőve, tervem néki elbeszéltem. Jól ismerte Jimenezt, elmondá haciendája történetét, mely nem egyéb, mint erőszakos elfoglalás. A császárság megbukásával régi tulajdonosa vissza fogja követelni. Tanácsolta, hogy inkább vele menjek az ő ranchójára (kis birtok), mely a jicaltepeci francia kolónia mellett fekszik, s ha tetszik, ott birtokot szerezhetek. Hozzánk szegődött még egy Fritsche nevű braunschweigi doktor, és Horacsek nevű cseh.

Pueblából április 12-én indultunk el s 8 napi utazás után a Rio de Nautla mellett fekvő el Paso nevű olasz kolóniába érkeztünk. E hely a mexikói tengeröböltől 4 km-re fekszik, s a tenger árapálya a 60 öl széles folyamon észrevehető. Jicaltepec oda félóra járás. Ezelőtt a meleg földet Veracruztól Orizabáig csak futólag érintettem, itt alkalmam volt azt közelebb tanulmányozni.

A föld termékenysége valóban bámulatos, mi a meleg és a nedvesség kellő arányban való hatásából magyarázható. Háromszor aratnak évenként: kétszer kukoricát s egyszer dohányt. Az élet mibe sem kerül, mivel narancs, citrom, zapote, banán az erdőkben vadon terem. Ananászt kevés fáradsággal lehet termeszteni, valamint kávét és eukornádat is. Vad tömérdek van, papagály, kolibri népesiti az erdőket. Elég az hozzá, hogy kevés fáradsággal sokat lehet nyerni.

Az ugarolás igen egyszerű; ugyanis ha a tábla föld kizsákmányoltatott s termő képességét elvesztette, abba hagyják. Három év múlva egész erdő tenyészik azon a helyen, mit levágva és felgyújtva, 5-6 évig ismét jó termékeny földet ád.

Mindezek szép oldalai a meleg földnek, de vegyük a roppant melegséget, 40-50 fok Reaumur, vegyük a kigőzölgésből származó egészségtelen levegőt, mint tömérdek betegségek szülőanyját, vegyük az örökös szomjat, melyet oltani képtelenek vagyunk. Íme itt vannak e kép árnyoldalai ! A népesség igen gyér lévén, a napszám drága (1fr. 20 kr.), úgy hogy ki miga meg nem ragadja a kapa nyelét, az mit sem nyer.

Mindezt tekintetbe véve, láttam, hogy ott nem igen sokat lehet csinálni, kivált mivel a föld fidei commis

(FIDEI-ÇOMMIS , s. m. Terme de Droit.) természetű lévén, kiki csak mint bérlő fizet nehány tallért, anélkül, hogy kártalanitási követelése lenne.

Mindezen körülmények csak a kedvezőbb hideg föld felé vonzottak. Azonban a hideg föld lakosa kíváncsisága ritkán marad büntetlenül, s engem is utolért a csapás, s az ottani járványos bajba, himlőbe estem. Ebből azonban csakhamar kilábolva, lóra ültem, s épp azon módon, 7500 lábra leszállottam a tenger szine felé, ezen magasságot felhágva, május 28-án Pueblába visszaérkeztem, hol június 26-ig maradni voltam kénytelen, miután Mexikó ostrom alatt volt.

A főváros felszabadulása után azonnal oda siettem, hogy ottani ügyeimet rendbe szedjem. Itt Griffon nevű tekintélyes francia mérnöknél állást kapva, július 13-án San Nicolas Perolta nevű hacienda fölmérésére mentünk Toluca vidékére.

Maga Griffon úr 68 éves agg levén, mostoha fia Baudouin Emil vezeti ügyeit, ki mint a párisi „École central des Árts et Manufactures" növendéke, továbbá Angliában és Észak-Amerikában tapasztalatokat szerzett ember, Mexikó jelesebb mérnökei sorába tartozik.

Az egész család igen tisztességes és vagyonos, a szabadelvű francia párt hű tagjai. Az öreg Griffon Favre Gyulának tanulótársa, s vele rendes levelezési összeköttetésben áll. Ezzel magyarázható  ez utóbbinak a francia törvényhozó-testületben mondott beszédeinek részletessége Mexikó ügyeiben.

A hacienda a tolucai völgyben fekszik, 1500 láb magasban a mexikói völgy fölött, a Nerado de Toluca nevű kihalt vulkán tövében. A vidék itt gyönyörű. A völgy közepét a Lago de Larma foglalja el, honnan a Csendes-tenger egyik tekintélyesebb folyama, a Rio grandé de Santiago ered. A bérclánc viz-választó (Wasserscheide) a Csendes- és Atlanti tenger között. Mintegy válaszfal e két vidék meteorológiai hatására nézve. E völgy a hideg föld legáldottabbjaí egyike. Vize bőven van, úgyannyira, hogy a száraz időszakban a földek öntözhetők; levegője egészséges, úgyszólván hidegnek mondható, ámbár hó soha sem esik; földje termékeny, úgyannyira, hogy öntözés mellett kétszer lehet aratni.

Az általunk fölmért hacienda áll 2 Q légua tóból (Lago de Lerma), 2 Q légua erdőből, s 4 D légua szántó és legelőből; minden légua vagy mexikói mérföldre 4000 métert számítva. (Egy méter valamivel több egy ölnél ) Ezen hacienda a kisebbek egyike, vannak 60—80 Q léguányi területű haeiendák, miután föld itt tömérdek van. csak az azt megmunkáló kar hibázik.

San Nicolas Perolta népessége 1300 lélekre rug, kik többnyire Otomi indusok, értik a spanyol nyelvet. Miután Mexikóban nincs rabszolgaság, sőt a személyes szabadság egész halálig gyakoroltatik.

Egy jószágtulajdonosnak módról kell gondoskodnia, hogy állandó munkásokkal birjon, ami itt igen egyszerű dolog. Az indus t.i. könnyelmű fráter lévén s egy csepp gazdasági talentummal sem birván, ezt a tulajdonos kizsákmányolja oly módon, hogy dolgosainak pénzt kölcsönöz s ezek minden év zártával adósai maradnak. Egy indus béres napi fizetése 1 1/2 reál, a mellett szabad lakás (rendesen egy kis kunyhó) és faizás, s egy darabka kukoriczaföld; s miután az indus a szülőföld iránt nagy vonzalommal viseltetik, nemzedékről nemzedékre egy birtokban maradnak.

Augusztus 24-én visszatértünk Mexikóba. A 2 1/2 méter hosszú és 2 méter széles hacienda-terv tökéletes elkészitésével vagyok megbízva, óránkinti 2 ½  reál (70 kr. o. é.) fizetés mellett; mivel itt Amerikában a mérnöki szakba vágó ilyszerü tervkészítések vagy óraszámra fizettetnek, vagy átlagosan vállaltatnak fel; e fizetés az idevaló viszonyokhoz képest rossz, azonban a jelen mostoha körülmények között jobb valami, mint semmi. A kilátások a jövőre nézve itt nem rosszak; csak a kedélyek kissé lecsillapodjanak, azonnal megkezdődnek

a munkálatok a földmérésre, mihelyest a viszonyok megszilárdulnak. Biztat az angol vasúti társulat, ha a munkálatok újra megkezdődnek, továbbá a Huahuetocai tunnel építésénél is kínálkozik foglalkozás.  Sarlay P.

 

 *  *  *

 

*) Mig e levél a nagy távolságból hozzánk érkezett, » távírda meghozta a hirt, hogy Don Benito Juarez ismét

megválasztatott a mexikói köztársaság elnökéve, és pedig sokkal nagyobb többséggel, mint párthívei is remélték. Érdekkel tekintünk a sokat szenvedett ország további fejlődéséne elébe. S t. munkatársunkat felkérjük érdekes közleményei folytatására.

 

 

 

 

 

Hadvezérek

 

 

GÖRGEI ARTÚR (1818—1916.) 1916. 22. 342.

 

Kiváló szellemeknek fátuma csupán, hogy nagyszámú lelkes híveik mellett sokan vannak és elkeseredettek az ellenségeik. A mindennapi élet szürke emberét, a maga kicsiny életét élő filisztert ez a sors sohasem fenyegeti. S ha ez lenne kizárólagos mértéke a nagyságnak, akkor Görgei Artúrt a legnagyobb kiválóságok első sorába kellene hogy állítsa a történelem. A magyar históriában alig ismerünk egy másik oly alakot, akit annyira és oly hevesen támadtak ellenségei, és oly magasra helyeztek tisztelői, mint őt. Túlzásba mentek — úgy hisszük — mind a két oldalon. Egészen odáig fajult a harc, ahol a józan megítélés elhallgat, s a szenvedélyek viszik a szót. És ez okozta éppen, hogy az ő ügyében olyan nehéz megállapítani az igazságot, és hogy annak befogadására ma is oly kevesen képesek. Pedig ma már az unokái ítélkeznek azoknak, akiknek kortársa volt tevékenysége idején.

A legalaptalanabb dolog azzal vádolni Görgeit, hogy áruló volt. De alaptalan azok állítása is, a kik felmentik a legkisebb emberi gyöngeség vádja alól is, s úgy állítják őt oda, mint a kinek személyében a legnagyobb hadvezér és a legnagyobb emberi karakter kiváló tehetségei csodás harmóniában egyesültek. Az ősbutaság tudja csak kárhoztatni Görgeit — mondták e napokban is magasztalói. De tekintetbe kellene venniük, hogy az ősbutaság pusztán a maga erejénél fogva nem találhat nagy tömegeknél hitelre, csak akkor, ha tények is szólnak mellette. Görgei is csak ember volt; zseniális

hadvezér, sok kiváló tehetséggel megáldva, de megvoltak neki is az emberi gyarlóságai.

E gyarlóságok közül a legvégzetesebb az ő általánosan ismert cinizmusa. Ezt a tulajdonságát nem csak nem takargatta, hanem kedve telt benne azt túlozgatni, sötétebb színben mutatni be a valódinál. Lekicsinyelt a saját személyén kezdve mindent, ami a közepesen felül kimagaslott. Nem hitt a nagy eszmék diadalában, s a nagy érzések hatalmas lendületében. Szerette maga magát is úgy feltüntetni, mint aki előtt ezeknek semmi becse, mint aki előtt se dicsőség, se vagyon, nem számítanak, s maga a kegyelet is csak keveset. Elmondta, p. o. hogy mikor a prágai gazdag gyáros leánya kikosarazta, nyomban elvette annak nevelőnőjét, s hogy a bécsi Szent István-templom kriptájának százados koporsói között megölelgette a hetven éves sekrestyésnét — hogy mulasson annak rémüldözése fölött. És cinikus lélekkel, lenézve mint katona a szónokló hazafiakat, s utálva a szájhős demagógokat, felajánlotta a kardját annak a kormánynak, melyet szónokok alakítottak, s melyet az utca demagógjai támogattak. Ő maga úgy mondotta, hogy „most szép karriert lehet csinálni” és hogy ez vezette az elhatározásra. De tulajdonítsuk ezt a mondást is inkább a cinizmusának.

A haza ügye nem volt közömbös előtte sem. Lehet, hogy nem nagyon bízott a végső sikerben, de érezte és tudta, hogy életről és halálról van szó, hogy meg kell menteni — ha mást nem lehet - a haza becsületét. Akár mit mondott is, egész katonai tevékenysége bizonyság reá, hogy mily önfeláldozó odaadással szolgálta ezt a becsületet. El kell fogadnunk azt is, hogy magasra értékelte nemzete szabadságait. A régi osztrák katonai nevelő otthonokból kikerült magyaroknál — aminő ő is volt — nem mindig tapasztalhatjuk ezt az esetet. De az ő egyenes, minden póztól mentes s egészen az ellentétes végletig menő karaktere, egyenesen kizárja az ellenkezőt. Azonban tény, hogy se az ideálba vetett hite nem volt oly szilárd, se a függetlenségi harc sikeréhez való reménye nem volt oly feltétlenül erős, mint aminőt a forradalmi idők megkövetelnek.

Ezek a lelki tulajdonságok megérthetővé teszik önmagukban is, ha a függetlenségi harc két legkiválóbb reprezentánsa között ki kellett fejlődnie idővel — noha eleinte becsülték egymást — az ellentétnek. Szembe állítva a nagy emberismerő Görgeit s a túl-hiszékeny, csaknem naiv Kossuthot, a felelősség amazt illeti első sorban. Hiteles tanú, a Görgeit felette tisztelő Klapka beszéli, hogy 1849 tavaszától kezdve állandóak voltak Görgei táborában a Kossuth elleni intrikák. Nem maga a fővezér szította azokat első sorban. Bayer, a táborkari főnök volt a mesterük, egy sok hibával, még több gyöngeséggel megvert iszákos, de zseniális férfiú, akinek befolyása alól Görgei sem bírta kivonni magát, s aki gyűlölte Kossuthot s bálványozta Görgeit. Nem tudta az ő katonai eszével megérteni, hogy amaz — a szavak embere — legyen a parancsoló, emez — a kardforgató — pedig engedelmeskedni tartozik.

És ha Görgeit nem is szabad azzal meggyanúsítanunk, hogy Kossuth megbuktatásával a saját diktátorságára tört, annyi bizonyos, hogy mikor már beférkőzött kettejük közé az ellenséges érzület, kárörömmel nézte annak balsikereit. Ez a káröröm nem volt Görgei lelkületétől idegen. Mikor a pozsonyi táborozás alatt a leg-exponáltabb ágyútűzbe vitte magával az egyik Zichy-grófot — akit ellenségének hitt — ezzel a kárörömmel szemlélte annak sápadozását. S mikor a későbbi években egy balatoni hajózás alatt kitört a vihar, átölelte az árbocot s úgy kacagta a yacht tulajdonosának ijedezését, aki véletlenül megbántotta valamivel, bár akaratlanul, az érzékenységét.

Kárörömmel nézte azokat a személyes természetű nehézségeket is, amelyekkel Kossuthnak meg kellett küzdenie. De magát az ügyet, amelyért síkra szállott hűségesen, hősiesen s becsületesen szolgálta kezdettől fogva végig. Katonai szempontból véve nincs egyetlen cselekedete sem, amelynek őszinteségében kétkedni kellene. Úgy harcolta végig a háborút, a hogy egy becsületes s fényes katonai tehetségekkel megáldott vezérnek végig kell azt harcolnia.

Voltak nagy sikerei. Kedvezőtlen viszonyok között nyert döntő csatákat, melyeknek kivívásában nagy része volt a saját egyéni értékének is. Mert úgy harcolt — s abban az időben úgy is kellett a hadvezérnek harcolnia — mint a Napóleon marsalljai. Ott volt személyesen a csatatéren, mindig azon a ponton, amely leginkább igényelte jelenlétét, személyesen intézkedett itt is, ott is, lelkesített és buzdított, korholt s jó példát adott. Korának legkitűnőbb hadvezére volt.

A mikor letette a fegyvert: nem volt már más választása. S úgy tette le, ahogy azt szerinte megkövetelte a becsület, s ahogy legjobban vélte biztosíthatni csapatait és tiszttársait az osztrák bosszú következményeitől. De méltóságosabb lett volna a nagy tragédia befejezése, ha a világnak nem lett volna alkalma látnia a viszályt, mely nagy harcunk két legkimagaslóbb férfiját nemcsak ellenfelekké tette, de vádaskodásokra is ragadta egymás ellen.

Kétségtelen, hogy Görgeinek minden nagy tehetsége dacára, megvoltak a maga hibái is. De hát áruló volt-e? Kérdéssel válaszolhatunk a kérdésre. Ugyan miért, mi célból követett volna el oly iszonyatos bűnt, mint az árulás? Pénzért? Hisz a háború utáni években csaknem nyomorban élt, s később is csak a magyar kormány juttatott neki szűkös évjáradékot. A legmagasabb körök kegyeit kereste talán? Hiszen főbe-lövetés várt reá, s csak az orosz cár közbenjárása mentette meg az életét. Vagy a dicsőség és hírnév után szomjazott mértéktelenül? Hiszen átkot szórt reá nemzete, s a gyűlölségnél, mely személyét körülvette, csak a méltóság volt nagyobb, amellyel igaztalan sorsát elviselte.

 

 

Károlyi Sándor

A hadvezér (1669 – 1743)

 

Ezt a nevet két Károlyi Sándor viselte.

A hadvezér (1669 – 1743) és a gazdálkodó (1831 – 1906). A Vasárnapi Újság Csak az utóbbiról ír, két alkalommal is. A hadvezérre csak rövid utalást találunk. A VU pótlására a google-t vettem igénye. G.

 

Károlyi Sándor, nagykárolyi báró, 1712-től gróf (Olcsvaapáti, 1669. július 2. – Erdőd, 1743. szeptember 8.): előbb kuruc, majd császári-királyi tábornagy, a szatmári béke létrehozója.

 

Részt vett az 1716–18-as osztrák–török háborúban, ahol a magyar katonaság egy részét irányította, melyek között rengeteg néhai kuruc szolgált. 1717-ben, amikor a tatárok (renegát kurucokkal) betörtek Erdélybe személyesen vezette ellenük a harcot a nemességgel, valamint a parasztokkal. Ezekben a harcokban is sok román és magyar kuruc vette ki a részét, így az utolsó tatárjárást nagy sikeresen felszámolták.

A legmagasabb állásokra és befolyásra jutva – mely sok gyanúsítást vont hazafiúi jellemére –, határozottan és következetesen az üldözött ügyefogyott kurucok javára használta fel hatalmát, számtalan külföldi bujdosó részére szerzett hazatérési engedélyt, a segélyre szorulókat védte, támogatta. Nagy összegeket fordított jótékony intézetek, egyházak és iskolák alapítására és segítésére, fényes emlékeket hagyott maga után, mint valódi, nemes lelkű magyar főúr, jobbágyai atyai jótevője. Nagykárolyban a kegyesrendi szerzet egyháza és társas lakhelye, valamint a szegények ottani kórháza is. Pesten pedig a klarisszák részére alapított zárda, a nyírbátori és miskolci minorita-rendház, a majtényi, csengeri, kaplonyi, erdődi stb. templomok és iskolák neki köszönhetik létüket. Kaplonyban, a Károlyi család kriptájában helyezték örök nyugalomra.

A szatmári béke megkötése miatt Károlyiban még a 20. század végén is többen árulót láttak. Az idők folyamán számtalan feltételezés keletkezett, amelyek szándékos árulását akarják bizonyítani. Leggyakrabban azt hangoztatták, hogy a Rákóczi-vagyon megszerzésére törekedett, de miután III. Károly elkobozta a fejedelem vagyonát, abból csak kisebb részt folyósítottak Károlyinak. A másik elterjedt feltevés a Rákóczival való nézeteltérése és rá való féltékenysége. google

 

 

MARCZIBÁNYI GYÖRGY: RADETZKY TÁBORNAGY. 1892. 17. 297.

Bécsben nagy ünnepélyességgel leplezik le a régi Ausztria leghíresebb hadvezérének, Kadetzky marsallnak ércszobrát.

A magyar nemzetnek nincs oka, hogy ö is részt vegyen ama kizárólag osztrák lelkesedésben, mely Bécsben ez alkalommal oly impozánsan nyilvánul.

Radetzky nem a mi hadvezérünk volt, babérkoszorúzta hosszú pályafutása alatt Európa különböző országaiban szétszórtan fekvő csatatéréin aratott győzelmeit nem Magyarország szolgálatában aratta. Azokat a régi osztrák zsoldos ármádia élén vívta ki, melyet sohasem tekintett a magyar saját nemzeti haderejének.

Radetzky rokonszenves, az utókor kegyeletére méltó történeti alak nemcsak  Ausztria népe, hanem a külföld előtt is. Méltóvá teszik erre személyes tulajdonai, férfierényei, egész egyénisége. Férfias, lovagias, nagylelkű, zseniális és energiájában is könyörületes volt. Azoknak a csekély számú régi osztrák hadvezéreknek egyike, kiknek hadi babérjait a kegyetlenkedés s a bosszúállás vérfoltja nem csúfítja. Radetzky emlékét, bár az abszolutizmus paladinja volt s egy szabadságért küzdő nemzet széttépett bilincseit újból összekovácsolta, a folt nélküli dicsőség nimbusza övezi.

Ellensége sohasem volt a magyarnak. Mikor Haynau Magyarországon kegyetlenkedett, még olaszországi főhadiszállásából tiltakozott a hiéna vérengzése ellen.  A világosi katasztrófa után a bécsi haditanácsban a honvédsereg sorsa felett tanakodtak, ama véleményének adott kifejezést, hogy legcélszerűbb lenne a magyar hadsereget, úgy amint van, átvenni és a megkoronázandó király iránti hűségre megeskettetni. Ez húsz év múlva be is teljesedett: a régi honvédtisztek visszanyerték rangjukat az új honvédségnél.

Leányát, Friderikát, pedig magyar mágnáshoz adta férjhez.

A bécsi Teréziánumban neveltetvén, 1784-ben a Sopron- és Vas megyei svábokból toborzott «Gróf Caramelli vértes ezredbe lépett.

1788-ban mint főhadnagy vett részt a török háborúban, 1793—95-ben Németalföldön és a Rajna mellékén tüntette ki magát. Nem sokára Reaulieu táborszernagy adjutánsa lett s az olasz hadjáratban mutatta jeles tehetségét, úgy, hogy már 1796-ban őrnagy lett. 1799-ben, mint Melas tábornok hadsegédje, magára vonta a fővezér figyelmét s a Trebbia partján és Novinál vívott csaták után ezredessé lépett elő. Marengónál is kitüntetve magát, az Albert herceg ezred élén szétugrasztotta a francia gárdagránátosokat. A békekötés után Sopronban állomásozott.

1805-ben ismét Olaszországban hadakozott. 1809-ben. mint altábornagy harcolt a wagrami csatában. Az osztrákok visszavonulásánál a hátvédet vezényelve, visszaszorította az üldöző francia hadsereget. 1813-ban vezérkari főnök és a Hofkriegsrath (Udvari Haditanács)

elnöke lett. Később Kulmnál, a lipcsei nagy csatában és La Bothiere-nál kiváló sikerrel működött Schwarzenberg tábornagy oldala mellett 1821-től Budán Ferdinánd főherceg (a későbbi V. Ferdinánd király) adlatusa volt. A 30-as évek elején Frimont báró helyébe az olaszországi hadsereg (105 000 ember) parancsnokává nevezték ki. 1836-ban tábornagy lett.



RADETZKY TÁBORNAGY

Az 1848-iki forradalom kitörését erőszakkal meg akarta fojtani, de ötnapi utcai harc után kénytelen volt 15 000 emberével Veronába visszavonulni. Károly Albert király tétlenségét felhasználva, kirohant Veronából. és Santa Luciánál szétverte a szárdokat.

Velence eleste végleg döntött a lombard-velencei királyság sorsa felett. Radetzky haláláig az olasz tartományok teljhatalmú kormányzója és katonai parancsnoka maradt.

Már 1801-ben a Mária-Terézia rend lovagja lett; később majdnem valamennyi ország katonai érdemjeleivel díszítették fel.

1798-ban Strassoldo - Grafenberg Franciska grófnőt vette nőül, ki 1854-ben Veronában hunyt el. 1857-ben lépett nyugdíjba, miután hetven évet töltött tényleges szolgálatban. 1858 január 5-én halt meg a milanói Villa Reáléban, tetemei Wetzdorfban nyugszanak a Parkfrieder-mauzoleumban. Öt fiú- és egy leánygyermeke volt. Köztük négyen korán haltak el, az ötödik: Tivadar gróf 1878-ban, mint tábornok halt meg; a tábornagy leánya Friderika grófnő 1838-ban Wenkheim Károly grófnak, a marsall egykori hadsegédének nyújtotta kezét.

Prágában évek óta nagyszerű emlékszobor hirdeti a hadverő hős dicsőségét.

Történelmi egyénisége méltó az utókor kegyeletére. Hogy megérdemli ezt a rokonszenvet, arról maga Olaszország tesz tanúságot, hol ma barátságos jóindulattal emlékeznek vissza az agg kormányzóra.

 

Tipula Gyula: RADETZKY TÁBORNAGY ÉS A MAGYAR SOREZREDEK MILANÓBAN. 1848-iki történelmi emlék. 1892. 18. 304.

A márciusi napok komor hangulata és fontos eseményei arra bírták a bécsi mérvadó katonai köröket, hogy az Olaszországban állomásozó magyar lovas- és gyalogezredekből az elégületlen elemeket eltávolítsák. Sokan ezen intézkedést Radetzky tábornagy befolyásának tulajdonítják, de azok után ítélve, miket a helyszínén láttam és tapasztaltam, épen annak ellenkezőjét állíthatom.

1848 március 15-én bécsi állomásomon parancsot kaptam, hogy az 5-ik cs. kir. huszárezred számára a még február közepe táján Milanóba indított 460 újoncot és szabadságolt altisztet útközben utolérve, egyelőre Grácba kísérjem vissza. A legközelebbi hajóval Velencébe, onnan pedig Milánóba siettem, hová március 17-én délután érkeztem.

A város egy nagy táborhoz hasonlított. A nagyobb tereken lovasság és tüzérség, a népesebb utcákban pedig vadászok és határőrvidéki gyalogság táborozott. Vendéglők és kávéházak kivételével minden egyéb üzlet zárva, sőt a házak ablakain még a függönyök is le voltak eresztve. Mindez parancs folytán történt, mivel, amint a tisztek beszélték, a forradalom kitörése minden pillanatban várható volt.

Ez esetre Radetzky tábornagy csakis a citadella védelmére akart szorítkozni, honnan utóbb a lázongó várost féken tarthatná. A kérdéses szállítmányt szintén a citadellában helyezték el, hol azt fel nem kereshettem, míg jelentésem megtétele után a főparancsnokság intézkedése kezemhez nem jut. Az éjszaka felét az alkirályi palota előtt táborozó huszártisztekkel töltöttem. Éjfél után a citadellából küldött parancs következtében a főhadiszálláson személyesen kellett megjelennem. Mindenki talpon volt. Az előteremben vezérkari, segéd- és parancsőr tiszteken kívül a városi podestát és a municípium egy küldöttségét találtam, mely utóbbi ily szokatlan időben a tábornagynál kihallgatás végett jelentkezett.

 

*PARANCSŐRTISZT Dandárnál magasabb egység parancsnokságán a parancsnok mellé munkájának megkönnyítésére beosztott tiszt. parancsőrtiszti.

 

Miután egyenruhámról mindenki láthatta, hogy nem tartozom az olasz hadsereghez, sokan a bécsi események lefolyását tőlem akarták hallani. Gróf Zichy Ferdinánd tábornok, velencei parancsnok, különösen az iránt érdeklődött, hogyan viselte magát a bécsi helyőrség.

— Ha a katonaság a néppel kezd fraternizálni, — monda Zichy, — akkor baj lesz, s minden engedmény dacára a forradalom Bécsben ki fog törni.

Hasonló értelemben nyilatkoztak mások is, köztük Schlitter főhadsegéd, ki engem Radetzky-nek bejelentett.

— Ön a szardíniái huszár ezredbeli újoncokért jött? kérdi a tábornagy szokott csendes modorában. — Nekem ezekre szükségem van, mert az ezred tartalékosai anélkül sem fognak bevonulni. Nem tudom, ki üthette a bécsi urak fejébe, hogy a magyar legénység elégületlen és meg nem bízható. Ez mesebeszéd. En egyetlen egy embert sem nélkülözhetek, mert ki tudja, mire virradunk maholnap. Bár a bécsi két huszár-ezred is itt lenne! Eleget kértem, hogy azokat is ide küldjék; most már késő. Ön holnap visszamehet. A szállítmány itt marad. Néhány hivatalos levelet fog innen Bécsbe vinni; különben még találkozunk!

E szavak után kihallgatásom véget érvén, ismét a városba mentem. Minő előzmények folytán szánhatták el magukat az olasz elégületlenek arra, hogy a közel 20 ezer emberből álló helyőrséggel kovás puskákkal és bottőrökkel harezba keveredjenek, az mai napig sincsen földerítve.

* Az 5-ik huszár-ezred a szárd király nevét viselte.

 

Reggeli kilenc órakor egy legfeljebb húsz emberből álló csoport megtámadta a főtéren álló magyar gránátos őrséget, és ezek közt hármat leszúrván, a mellékutcákban torlaszok építéséhez fogott. Az alkirályi palota előtt táborozó huszárság lóra kapván, a lázongó tömeget a templom-térre szorította, hol azt könnyűszerrel lefegyverezte. «Eviva gli ungharesi! hangzott fel minden oldalról. «Siamo fratelli!» (testvérek vagyunk), de a hízelgő felkiáltások dacára a huszárok az olaszoktól elszedték a fegyvereket, s az embereket az erőd felé terelték.

Ekkor az utcai harc már több helyen kitörvén, a horvát határőrök elzárták a citadellába vezető utat. Két külvárosban nagyon is komoly összeütközések fordultak elő. A sorkatonaság nemcsak a tömegre, hanem a házak ablakaira is lövöldözvén, sok ártatlan embert talált.

Radetzky tábornagy egész kíséretével a San-Borromeo temploma előtt állapodott meg, honnan azt az utasítást adta, hogy a tüzérség mindaddig vak töltényeket használjon, míg a citadellában állomásozó magyar gyalogság két zászlóalja a városba le nem jön, mi csak délfelé történt meg. Ámde a neki dühödt horvát határőrök nem igen vették figyelembe az imént kapott parancsot, hanem éles töltények helyett szu-ronynyal támadták meg a népet, mely némely helyen az utczákban megszorulva, sem előre, sem hátra nem mehetett. A czitadellából kirendelt magyar gránátosok véletlenül oly helyen akadtak össze a felkelőkkel, hol egy órával előbb a gradiskai granicsárok (határőrök) iszonyú mészárlást vittek véghez többnyire védtelen embereken.

Radetzky kíséretével mindenütt megfordulván, tulajdon szemeivel győződött meg arról, hogy parancsát a magyar gránátosokon kívül senki sem teljesítette. Meghagyta a huszárságot vezénylő törzstisztnek, hogy embereit a védtelen tömegek ellen féken tartsa.

Az öt napig tartott utcai harcban, mely Radetzky visszavonulásával végződött, a magyar gránátosok és huszárok könnyű szerrel leverhették volna az olaszokat, de Radetzky nem akarta, hogy a felbőszült katonaság a népet tönkre tegye. Midőn Radetzky Haynau bresciai embertelen föllépéséről értesült, azt jelentette Bécsbe, hogy Haynau cselekedeteiért a felelősséget el nem vállalja.

Sokan Radetzky magyarellenes érzelmeit emlegetik. Akinek valamikor alkalma volt a tábornagy kíséretében időzhetni, az bizonyára arról győződhetett meg, hogy katonái közül legtöbbre a magyar ezredeket becsülte. A magyar szabadságharcról tett nyilatkozatát, mindenki ismeri. Radetzky kimondta, hogy az 1848/49-ki szomorú események kútforrását csakis azon körökben kell keresni, melyek az olasz tartományok elvesztését okozták.

Régi honvéd.

 

Függelék

 

Gyulay Lajos naplókönyvei - PDF - Docplayer.hu

docplayer.hu/16375775-Gyulay-lajos-naplokonyvei.html

1 Gyulay Lajos naplókönyvei Döbrentei Gábor november 5-én, Kazinczy Ferenc ... 5 Kácsándy Zsuzsanna férje, gróf Gyulay Ferenc ( ), nagy hírű erdélyi ..... 23 A Szegedi Egyetem Klasszikus Magyar Irodalom Tanszékén, a doktori órá

2017. 11. 27. google

 

 

 

Politikai újdonságok

 

Ausztria 41; 1857. okt. 14.

 

Beszélik, hogy Ausztria Oroszországgal kereskedelmi szerződésre lépni készül. Ha valósul a hir, akkor e szerződés valószínűleg a weimári császártalálkozásnak eredménye, sőt egy belga lap szerint egyetlen eredménye, miután e találkozás tisztán csak családi jellemű volt. A kereskedelmi szerződés ugyanazon alapokon nyugodnék, mellyen a Franczia- és Oroszország közötti.

Külföldi lapok irják, hogy gróf Buol egy weimári találkozásra vonatkozó körjegyzéket küldött szét. E hir kevés valószínűséggel bír, miután miniszterelnök ő excja Weimárban az összejövetelen jelen sem volt, hanem ugyanakkor Karlsbadba egészségi tekintetből utazott, honnan javulásáról érkeztek legközelebb tudósítások.

Bécsben az utóbbi napok alatt hire terjedt, hogy Ausztria és Poroszország kijelentették volna, miszerint Holstein-Lauenburg herczegségeket mostanra Dánia intézkedéseinek engedik át, azon feltétel alatt, ha egy nem-német állam sem (az az tulajdonkép se Franczia-, se Oroszország nem) avatkozik a vitába. Ez, ha valósul, azt jelenti, hogy a német szövetség, a két nagy állam kölcsönös féltékenysége miatt, nem képes a herczegségek érdekében erélyesen fellépni.

Münchenből jött tudósítások megerősítik a hirt, hogy a nápolyi trónörökös Ferenc kalábriai herczeg Miksa bajor kir. herczeg Mária leányát, ausztriai Császárné ő Felségének nővérét veendi ,nöül. Az eljegyzés Ischlben fog ünnepeltetni, hol jelenleg ausztriai Császár és Császárné ö Felségeik, a fenséges ara és szülői mulatnak.

Galaczból jelentik, hogy az európai Duna-bizottmány végre is a Szulina torkolatot választá, melly, kellő szabályozás és iszaptól megtisztítás után, a Dunáról a Feketetengerre s viszont járó hajóknak legyen közlekedési útja.

A „B. Hírlap" Ausztria rovatában olvassuk : Az ausztriai hadseregnek háború esetére felállítandó csapattestei az uj szervezeti szabályzatok szerint a következők: törzsgyalogság, törzsdragonosok, önkénytes zászlóaljak és nemrendes könyü lovasság. Az elsők a hadsereg mozgósítása esetében föltétlenül, az utóbbiak csak az egyes tartományok vagy kerületek által javaslatba hozott felállítás legmagasb jóváhagyása után, vagy a hadiszinhely minősége szerint legmagasabb parancsra e háború tartamára állíttatnak fel. Az önkéntes zászlóaljak vagy mint sorgyalogság vagy mint vadászcsapatok azerveztetnek; a nem rendes könnyű lovasság főleg elszórt osztályokban alkalmazandó; a kis harc, a portyázás annak minden sajátságaival képezi e csapatnemnek tulajdonképi kötelességét. Ez önálló osztályokká alakittatik, mellyek a törzsből és két századból állanak. Az ehhez kívántató legénység azon tartományok és járásokból veendő, hol a lótenyésztés túlnyomó, és pedig toborzás, vagy edzett és elszánt emberek beállítása által. Az önkénytesen jelentkezők elhozhatják lovaikat, melyekért nekik a pótlovazási dij ki is fizettetik; a többi lovak a szokottt módon szereztetnek meg.

Az elsökhez szükséges tisztek és altisztek más hadtestekből rendeltetnek odá. A ruházat, fölfegyverzés és szerelésnél a kiállító járás nemzeti jellege lehetőség szerint megtartandó.

ö cs. k. Apostoli Felsége Weimárban tartózkodása alatt, herceg Gorcsakojf Sándor orosz csász. külügyminisztert a Sz.-István rend nagykeresztjével, és Sándor hesseni és rajnai herczeg cs. k.vezér-őrnagyot, a Lipót-rend nagykeresztjével földíszíteni méltóztatott.

*  *  *

1857. okt 14. 41. és nov. 11. 45.sz (A V.U. melléklete.)

 

HETI KRÓNIKA .Ausztria.

A Duna parti államok Bécsben ülésezett bizottmánya már néhány nap előtt bevégzé a dunai hajózás szabadságára vonatkozó munkálatait, s még csak a porta hatalmazására várt, hogy a szerződést aláírja. Ezen felhatalmazás 6-án megérkezvén, ennek következtében 7-én délutáni 2 órakor, az összes bizottmányi tagok az ország rendi épület üléstermében összegyűltek, s a szuverén parti államok képviselői ünnepélyesen aláírták a dunai hajózásra vonatkozó okiratot…

 

Németország

 

A kérdés, vájjon Dánia dán lábra állíthatja-e Holstein-Lauenburg hercegségeket, melyek a dán összbirodalom alkatrészeit képezik ugyan, de egyszersmind a német szövetséghez is tartoznak. Vagy pedig sikerül-e a német szövetségnek kivinni azt, hogy Dánia e német lakosságú hercegségeknek külön alkotmányos törvényhozást és önálló német közigazgatást adjon?... Az eddigi térről, hol az csak a két német nagyhatalom és Dánia közti alkudozásoknak volt tárgya, a frankfurti német szövetségi gyűlés elé van terjesztve. Ez levén a küllőpont, mely körül ez idő szerint a kérdés forog…

Németországnak Dánián kívül Orosz- és Franciaországgal gyűlhetne meg a baja s épen azon időben, midőn Ausztria Franciaországgal a Duna fejedelemségek miatt is szemközt áll.

Ily körülmények közt Németországra nézve kétszeresen fontos az, hogy Napóleon császár a Rajnán Kehi mellett hidat s a francia parton erős hídfőt akar építtetni, aminthogy erre nézve a bádeni nagyherceggel már szerződést is kötött…

 

Duna fejedelemségek.

 

A moldvai országgyűlés nyilatkozata megjelent. Ez Moldvának Oláh országgal való egyesítését a két nép rokonságával s történetének és mindennemű érdekének egységével, az önállóságra való jogot pedig régi kiváltságok és egyességek adataival indokolva, a jövő szervezést illetőleg következő öt óhajtást fejez ki:

1) A Fejedelemségek jogainak, s önkormányzatának tiszteletben tartása.

2) A két Fejedelemségnek Románia név alatti egyesítése.

3) örökös fejedelem az európai uralkodó családok egyikének tagja, kinek örökösei az ország vallásán nevelendők.

4) Románia semlegessége.

5) Törvényhozó képviseleti gyűlés.

 

E szabadelvű nyilatkozat ellen a konzervatív oláhok és moldovák óvást tettek, s a Fejedelemségeknek régi állapotban maradása iránt emlékiratot küldtek Konstantinápolyba.

Egy középállást foglaló harmadik párt pedig beérné egy élethosszig választott hoszpodárral (kis fejedelem), ki őket alkotmányosan kormányozná.

A Bukarestben levő európai bizottmány oct. 28-án tartotta az első ülést, melyben a moldva-oláhok kívánatai iránti jelentést, a párisi kongresszus elé terjesztendőt, kezdte tárgyalni.

A szerb összeesküvők elleni vizsgálatból kitűnik, hogy első tervük a fejedelem megmérgezése volt s e célra már vásároltak is mérget, de ezzel a kivitel nehézsége miatt felhagytak s úgy bérelték fel később a herceg meglövésére Petrovics Milosavot…

Szerbiában a szenátus tagjai két harmadának elfogadni s az elnöknek aláírni kell minden rendeletet, hogy ez érvényes legyen. Miután pedig most nincs szenátus, rendeletet sem lehet kiadni. Ily törvénytelen állapotban az orosz, francia és angol konzulok Belgrádban a diplomáciai viszonyt félbe akarták szakítani, s ezt csak azért nem tették, mert Markovics miniszterelnök esküdött, hogy ezen esetre rögtön forradalom üt ki az egész Fejedelemségben…

 

Amerika.

 

New- Yorkban okt. végén 900 kereskedő-ház bukása volt tudva, 90 millió dollár összegben.

Walker ismét mozog, s újra a közép-amerikai köztársaságok földjére törni készül. Nicaraguából kiűzetése után részint Kaliforniában, részint az észak amerikai szövetség déli államaiban pénzt szerzett, s katonákat toborzott, kikkel most, számra vagy két ezerrel Costa Rica tengerpartjának valamely pontján szándékozik kikötni. Sikerre azonban kevés kilátása lehet, miután  sem az Egyesült Államok kormánya, sem az európai nyugati két hatalom nem viseli többé magát semlegesen irányában, mint ezelőtt; jelesül Buchanan egy hadi-gőzöst küldött, mely Walker partraszállását meggátolja. Franciaország és Anglia amerikai képviselői pedig Cass külügyminiszternél tiltakoztak a nicaraguai kalandor hadi készületei ellen.

 

Hiányzó VU-oldalak

George Sand: A hajósok réme, 1876. 95 és 110. hiányzik. A könyv címére a google a következő szöveget adja:

 

Oldalak: 5. oldal 6. oldal 7. oldal 8. oldal 9. oldal 10. oldal 11. oldal ...

dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?offset=1&origOffset=-1...secId...

A hajósok persze sokan vannak és övék a tenger, de a minőség forradalma feltartóztathatatlan, mihelyt az egyén belátta, hogy a képességek aránytalan munkamegosztása őt megsemmisíti. Az ember ...... Azonban mint ahogy ezen a hatvan oldalon nincs véletlen, George Sand regénye sem véletlenül kerül az anya kezébe.

 

*

A teljes 1880 évfolyam  nem olvasható.„Csatolmányként érkezett és nem megfelelően lett dekódolva.”

 

 

 

.