A KIRÁLYI UDVAR; ÁZSIA; AUSZTRÁLIA

h14–77. Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók.

2017.12. 26. – 2018. 01. 21.

Bevezetés

A szerzők abc rendje helyett témakörönként csoportosítottam az írásokat. Néhány, a csoport témájához közel álló írást besoroltam a témakörök közé. A hajózás velejárója volt a hajótörés. Figyelemre méltó Afganisztán és Korea (véres) története.

A kambodzsai romok (Angkor) már akkor is figyelmet keltettek. Korabeli hajósaink a Föld minden részét meglátogatták. Élményeikről „zamatos” stílusú leveleket írtak,

Tartalom

A KIRÁLYI UDVARBAN (Mária Terézia)

Dr. Holub József: AZ ELSŐ POZSONYI KORONÁZÁS. (1563.)1916. 51. 806.

Salamon Ferencz. Mária Terézia megkoronázása 1867. 23. 294

MÁRIA ANTOINETTE ÉS GRÓF ESTERHÁZY BÁLINT. 1905 34. 543..

*

ÁZSIA

.

KOREÁBÓL. 1883. 44. 707.

KOREÁBÓL.II. 1894. 30. 495.

A KOREAI KIRÁLYNÉ MEGGYILKOLTATÁSA. 1895. 49. 810.

SZAKHALIN SZIGETE. 1905.29. 465.

Sámi Lajos: Kambodzsai templomromok. 1869. 296.

GOOGLE (Angkor)

TONKING 1833. 24. 377

HADVEZÉREK

Horváth Janka: EMLÉKEZÉS BEM APÓRÓL. 1901. 5. 70.

R. A. gróf Montecuccoli AZ OSZTRÁK-MAGYAR HAJÓHAD ÚJ TENGERNAGYA. 1904. 719

AUSZTRÁLIA (Mexikó, hajótörés)

EGY HAZÁNKFIA LEVELEI AUSZTRÁLIÁBÓL.* 1881. 38. 603, 684.

MAGYAR EMBER LEVELE AUSZTRÁLIÁBÓL 1884. 205

Veress Endre: MAGYAR UTAZÓ AUSZTRÁLIÁBAN. 1892. 4. 66.

Burke szerencsétlen utazása Ausztráliában.I. 1862. 147.

Sámi Lajos: Raynal után franciából: Egy hajótörött naplójából. 1.; II. és III. A hajótörés. 1869. 24. 409.

Sámi Lajos miniszteri fogalmazóról

Sámi Lajos: Egy gőzhajó elsüllyedése. 1872. 50. 634.

Kenessey Albert. A vitorlás hajókról. 1875. 18. 279.

Gróf Vay Péter A MEXIKÓI FORRADALOM SZÍNHELYÉRŐL. 1912. 9. 168

K. F. : Utikaland Mexikóban. 1868.262.

AZ „UTÓPIA" ANGOL HAJÓ ELSÜLLYEDÉSE, 1891. 14. 223.

Függelék

ELTE BTK disszertációk

George Sand

Justh Zsigmond

Politikai újdonságok 1857

* * *

Magyar prózát írók

A KIRÁLYI UDVARBAN (Mária Terézia)

Dr. Holub József: AZ ELSŐ POZSONYI KORONÁZÁS. (1563.)1916. 51. 806.

Az ősi koronázási város. Székesfehérvár, melyhez a magyar múltnak annyi dicső és fájó emléke — koronázások fénye, királytemetések gyásza — fűződött, 1548 óta a török kezén volt. János koronázása 1526-ban, majd Ferdinándé 1527-ben volt az utolsó, mely falai közt folyt le. Amikor tehát Ferdinánd 1560-ban azzal a gondolattal kezdett foglalkozni, hogy fiát, Miksát, még életében magyar királlyá koronáztatja, a hely kérdésében is döntenie kellett. Magyar tanácsosai Pozsonyt ajánlották, ahol az országgyüléseket is tartották. S miután 1562 őszén Miksát Prágában Csehország királyává koronázták, majd Frankfurtban római királlyá választották, 1563 júniusában szétküldette Ferdinánd a meghívó leveleket a koronázási országgyűlésre augusztus 20-ikára, Pozsonyba.

Ferdinánd minél féiryesebb keretet akart adni e fontos aktusnak, s azért nagy előkészületeket tett. Marsallá Cobenzl János bárót nevezte ki. Felhívta az ausztriai, csehországi, stb. főurakat s a német fejedelmeket, hogy minél nagyobb számú kísérettel jelenjenek meg Bécsben. Onnan Miksát Pozsonyba fogják kisérni. Felszólította Bécs városát is, hogy polgárságából díszes csapatot alakítson.

Oláh Miklós, a prímás és a helytartó a magyar urakhoz intézett hasonló felhívást, amely nem maradt eredménytelen. Főuraink s főpapjaink több mint 2300 főnyi lovas kísérettel jelentek meg a legpompásabb díszben. Előkerültek a féltve őrzött családi ékszerek, az aranyos, ezüstös, drágaköves fegyverek, díszes lószerszámok és uraikhoz méltó díszt kaptak a kisérő csapatok is. Az idegen urak is, főleg a csehek, nagyon kitettek magukért, még a külföldiek is kénytelenek voltak elismerni, hogy a magyar urak fényes pompájával nem versenyezhettek.

Nagy gondot adott úgy az udvarnak, mint a helytartónak annak a sok ezer embernek ellátása, akik a koronázáson megjelennek, s több napot fognak Pozsonyban tölteni. A fő-proviant mesternek is kötelességévé tette Ferdinánd, hogy idejében gondoskodjék a Miksát kisérő csapatok minden szükségletéről. Jó eleve közhírré tették Ausztriában, Morva- és Csehországban, hogy hat hétig vámmentesen vihetnek be Pozsonyba mindenféle élelmiszert.

Hihető volt, hogy fognak olyanok akadni, akik felhasználva e jó alkalmat, igyekeznek megzsarolni majd a közönséget. A helytartó, s a magyar tanácsosok megállapították a legfontosabb élelmiszereknek árát, s kijelöltek néhány előkelő nemest, hogy felügyeljenek ezek megtartására. Bemutatunk néhány tételt, megjegyezvén, hogy a dénár abszolút, tehát ezüst-értéke ekkor körülbelül 5,5 fillér volt:

1 köböl búzaliszt 20 dénár; 1 köböl zab 15; nagy kakas 3; tyúk 4; hízott lúd 6; kis malac 8; marhahús fontja 2; 3 emberre való kenyér 1; finom bor pintje 4..

A közlekedés megkönnyítését s így az élelmiszerek könnyebb szállítását szolgálta az a kettős szélességű hajóhíd is, a melyet Ferdinánd készíttetett a Dunán. Minthogy azonban ez volt a bevonulás útja is, a karfáját gályákkal díszítették fel. Deszkáit fűvel hintették be, s a két végén diadalkaput emeltek, amelyeken a császári címer és Miksáé s feleségéé díszlett. Környéke rendbehozásáról a város gondoskodott.

A menet első része, a bécsi csapatok, körülbelül 2000 gyalogos, augusztus 28-án indult el Bécsből, másnap a cseh, morva, sziléziai és lansiezi csapatok hagyták el bécsi táborukat. Miksa 30-án kelt útra testvéreivel, Ferdinánd és Károly főhercegekkel, feleségével és gyermekeivel. Kíséretében volt a salzburgi érsek, s a boroszlói püspök. Az éjt Hamburgban töltötték. Másnap, 31-én, indult meg az egész menet együtt Pozsony felé.

A magyar urak csapataikkal Zrínyi Miklós* vezetésével vonultak ki Miksa fogadására, s a köpcsényi nagy mezőn helyezkedtek el. Miksa közeledtekor az esztergomi érsek s néhány főúr leszállt lováról, s gyalog ment eléje. A primás latin beszéddel üdvözölte Miksát, mint római és cseh királyt. Azz ő nevében a boroszlói püspök válaszolt az üdvözlésre. Ezután a magyar lovasok vezetésével megindultak Pozsony felé. A hídnál a pozsonyiak díszcsapata várta Miksát, ágyú-, mozsárszó- és puskaropogás fogadta. Dob- és trombitaszó kisérte útján az érseki palotáig, ahol feleségével megszállt, míg a két főhercegnek a várban volt a lakása. Ferdinánd nem vállalkozhatott már ily fárasztó hosszú útra. Szeptember elején hajóra ült s délután érkezett meg Pozsonyba. A hajóból kiszállván, lóra ült s úgy ment fel a várba nagy díszkísérettel. Annak jeléül, hogy mint magyar király jelent meg, Tahy Ferencz főlovászmester vitte előtte a kardot. Előtte való nap a még meg nem választott s meg nem koronázott Miksa bevonulásánál e tisztet Pappenheim Henrik látta el.

Miksa kiráy 1527-1566

*Zrínyi Miklós hadvezér 1508-1664.

A koronázás napjául szeptember 8-át, Kisasszony napját tűzték ki, sietni kellett tehát az előkészületekkel.

Szent Márta templomában az oltár jobb oldalán menyezetes emelvényt építettek Ferdinánd számára, s gazdagon feldíszítették. Miksa számára két trón készült, egyik közel az oltárhoz a koronázási szertartás, a másik kissé hátrább a szent mise idejére. A királyné s a fő-herczegek helye a Ferdinánd trónja mellett levő padban volt. Az oltárral szemben a salzburgi érsek foglalt helyet. Az érsek széke á főoltár lépcsője mellett állt, s ez oltár két oldalán helyezkedtek el a többi magyar főpapok.

Az énekkar a szentély baloldalán állt, a trombitások pedig a főbejárat mellett foglaltak helyet. Dob- és harsonaszó mellett indult el Kisasszony napján reggel hat órakor a várból Ferdinánd nagy kíséretével, s hét óra tájt ért a templomba. Trónja körül német főurak álltak a birodalmi jelvényekkel. Nem sokkal utána megérkezett a királyné is.

Mikor Miksa meghallotta, hogy Ferdinánd király már a templomban van, megindult ő is, de a menet oly lassan haladhatott a nagy néptömegben, hogy majd egy órát kellett Ferdinándnak rá várnia. Miksa a templom baloldalán levő helyiségbe ment s ott átöltözött Pethő

János főkamarásniester segítségével a koronázási díszruhába s azután ilyen rendben vonult a zászlós urakkal a főoltárhoz.

Hét főúr vitte az ország hét (bolgár, boszniai, szerb, szlavón, horvát, dalmát, magyar) zászlóját. Perényi Gábor a kardot hüvelyében, Forgách Ferencz váradi püspök a kis keresztet, Zrínyi Miklós az aranyalmát, Báthory Endre a kormánypálcát, s végül a legtekintélyesebb magyar főúr, az öreg Batthyány Ferencz vitte a koronát. Perényi Gábor után Erdődy Péter bánnak kellett volna következnie az apostoli kereszttel, de megbetegedett s így ez elmaradt. Báthoryt, aki sánta volt s akit köszvény kínozott, valamint az öreg Batthyányit hordszéken vitték.

Batthyány után három herold: a magyar, cseh és római királyi lépdelt, majd Tahy Ferencz jött a kivont karddal, utána pedig Miksa. Dobpergés és harsonaszó mellett vonultak a főoltárhoz, ahol a főurak lették rá a koronázási ékességeket, Miksát pedig az egri és erdélyi püspök a számára készített emelvényhez vezette.

Az egyházi szertartások ezután abban a rendben következtek, a mint azokat a Pontificale előírta. Az egri püspök, mint rangban első, felkérte az érsekét, hogy a jelenlevő római és cseh királyt a magyar királyi méltóságra emelje. Miután az érsek kérdésére megkapta a választ, hogy méltónak tudják s hiszik e méltóságra. Hosszabb latin beszédben figyelmeztette őt kötelességeire, amely után letette térden-állva Miksa a fogadalmat, kezét a kinyitott evangéliumra téve, hogy mindazt legjobb tehetsége szerint teljesíteni fogja. Ezután ismét az előírt imák következtek, majd a felkenés.

Ennek befejezése után megkezdődött a szentmise. A Gradualéhoz érve az egri és erdélyi püspök az oltárhoz vezette Miksát, ahol az érsek átadta neki a kardot. Ő ezt magasra emelte, hármat suhintott vele, a bal karján végighúzta s ismét visszatette hüvelyébe.

A Pontificale előírása szerint most következett a koronázás. Ezt megelőzőleg azonban két nemes Batthyány Ferenczet a főoltárhoz segítette, aki ott a nép felé fordulva háromszor kérdezte magyarul: Vajon akarják-e, hogy Miksa királlyá koronáztassék? A háromszori Akarjuk felelet után az érsek a püspökök segítségével a király fejére tette a koronát, majd átadta neki a kormánypálezát, az aranyalmát s a koronázási ékességekkel ment a király vissza trónusához. Ezután az érsek elmondta a beiktató beszédet, amelynek végeztével megkezdte a Te Deum laudamust. Míg ezt énekelték, kint megszólaltak az ágyúk, mozsarak, trombita- és dobszótól kisérve.

Ferdinánd a mise után elsőnek távozott a prépost házába reggelizni. Miután a főpapok miseruhájukat levetették, megindult a király a ferencesek templomába teljes koronázási díszben, fején a szent korona, vállán a palást.

Az út vörös posztóval volt letakarva s a király után két nemes lovagolt, a kik az új király képével és nevével ellátott arany és ezüst pénzt dobáltak a közönség közé.

A Ferenczesek templomában a király számára díszes emelvény készült, amelyen helyet foglalt annak jeléül, hogy kész mindenkor mindenkinek igazságot szolgáltatni; majd számos magyar urat, akik a török elleni harezokban különösen kitüntették magukat, aranysarkantyús vitézekké avatott fel, Szent István kardjával érintve vállukat. A felavatottak közt a legnevesebb törökverő hősök szerepeltek, így Thury György, Gyulafi László, Székely Antal, Henyei Miklós.

Innen kijövet lóra szálltak mind s a Szent Mihály-kapun át kilovagoltak az ennek közelében épített emelvényhez, ahol óriási tömeg várta már a királyt s hallgatta meg a király esküjét.

Innen a város falai mellett a Dunánál elkészített dombhoz lovagoltak s ezen tette meg ágaskodó lován a király a szokásos négy vágást. Ezzel vége is volt a koronázási szertartásoknak. A király az érseki palotába ment.

A koronázási ebéden a király, a két főherczeg, az esztergomi és salzburgi érsek s a boroszlói püspök vettek részt. Bánffy István főasztalnokmester, bár a köszvény erősen bántotta, a királyi asztal előtt állt, az ételeket átvette az asztalnokoktól, a király elé tálalta, sőt, ha kellett, fel is vágta.

A főurak számára a főkamarásmesternél volt terítve két asztal. Ebéd után, mint egy egykorú német leírás elmondja, több fiatal nemes úr szép tánezot járt el. A magyar tánc bemutatása, úgy látszik, állandó kísérője lett a koronázási ebédnek, mert Rudolf koronázásakor is táncra perdültek előkelő ifjak asztalbontás után, amikor oly nagyon megcsodálták a fiatal Balassa Bálint magyaros tánczát Miksa és Rudolf.

A királyné megkoronázása másnap, szeptember 9-én ment végbe Szent Márton templomában. Ekkor is Ferdinánd érkezett meg először s csak később jött Miksa a feleségével, kit ahhoz a trónhoz kisért, a melyet előtte való nap ő foglalt el.

Fényes menetben indultak vissza a templomból, de ezt a nagy zápor alaposan megzavarta. Az érseki palotában tartott ebéden résztvett a királyné s két leánya is.

12-én már három tornajátékot tartottak, melyeknek főrendezője a királyi udvar kél spanyol tisztje volt. Tánczmulatságokat is tartottak három este Mátyás király kertjében e czélra berendezett helyiségben, ahol a király s a főherczegek is megjelentek.

13-án lóverseny volt, 16-án pedig isméi tornajáték; az elsőt Ferdinánd, az utóbbit pedig Károly főherczeg rendezte. Ezzel le is zárult a koronázási ünnepségek és mulatságok hosszú sora, amelyek oly fényesek voltak, hogy még a nagy pompához szokott pápai nuntius is elragadtatással írt róluk Medici Cosimónak (e tutto passo con allegrezm comune et solennita veramente grandé.) S a többi idegenek sem tudtak betelni dicséretükkel.

Salamon Ferenc. Mária Terézia megkoronázása 1741-ben. 1867. 23. 294.

A koronázás szertartásának traditióit, mióta az első magyar király az 1000-dik évben augusztus 15-dikén megkoronáztatta magát, kétségkivül eléggé meg iparkodtak tartani mind a nép, mind a királyok. Utóbbiaknak nagy érdeke volt abban, hogy a formahibák miatt ezen állami tett érvénye ne legyen kétségbevonható. És csakugyan, kivált a vegyes házbeli királyaink alatt, gyakran látjuk egy s más mulasztás miatt a koronázás érvényét kérdés tárgyává lenni.

Tudjuk, mily nevezetes vitapont volt ez János és I. Ferdinánd közt, kik mindketten koronás királyaink valának ; de minden igyekezet mellett, hogy a szokott formákat megtartsák, lehetetlen volt egyiknek is minden formát az utolsó részletig megtartania.

Azonban ezen igyekezet daczára is a koronázási szertartás annyi száz éven át változásokon ment keresztül, bár a módositások lassanként s alig észrevehetőleg csúsztak be, — ugy hogy bajos lenne hű történetét adni a módosulásoknak. Legyen elég itt nagyából néhány körülményt megemlitenem , melyek módositólag hatottak, Egyik legközelebb eső az, hogy a koronázások 800 év lefolytán sokszor nagy időközökkel történtek, ugy hogy, ha volt is még életben öreg ember, ki az előbbi koronázást látta, az ritkán volt olyan, ki szereplő is lett volna, s igy elfelejtett sok részletet belőle. Néha még kisebb időköz is elég volt, hogy az cgykoruaknak ne legyen világos tudomása a koronázás körüli teendőkről. így 1608-ban koronázák meg II. Mátyást, és már 1618 ban, II. Ferdinánd koronázásakor mégis biztosokat neveznek ki, a kik a szertartási szokásokból az uj koronázás programmját rendbe hozzák. Mennyivel kevésbbé csodálkozhatunk azon, ha Rudolf koronázásától II-dik Mátyáséig, — mintegy 36 év alatt — még többet felejtettek!

Többet változhatott a szertartás a vegyes házbeli királyok alatt. Ekkor épen azért, mivel a versenykirályok oly sokat adtak a külsőségek megtartására, az ország rendéi kimondták — 1440-ben — hogy a koronázás mindig a nemzet akaratától függvén, még Sz.-István valódi koronája sem fődolog a szertartásban: az ezzel való megkoronáztatásnak is csak a rendek beleegyezése adja az érvényességet.

A többféle dynastiák, kik a magyar trónt rövidebb-hosszabb ideig betölték, mintegy akaratlanul is, némely külsőségek által más-más szint adtak az ünnepélyeknek.

Nem kerülheti el figyelmünket, hogy legrégibb idők óta némi versenygés volt a szertartásokra nézve az egyházi és világi rend közt, mely a dolog természetében volt. A koronát a pápa ajándékozta Sz.-Istvánnak, — a magyar király ezen koronával apostoli czimet nyert, — s az országunkban mindig hatalmas — habár nem mindenható klérus — az elvet, hogy a koronázás túlnyomóan egyházi szertartás, mindig erősítette, s

olykor, midőn nagyobb hatalomra jutott, a koronázási szertartartásokban a templomi résznek nagyobb részt juttathatott, mig a világiak mint

az 1440-diki példa is mutatja — hajlandók voltak azon elv vitatására, hogy a koronázás tisztán országgyűlési tény, — a rendek beleegyezésétől függvén. Még későbbi időkben is látjuk a vita némi nyomát azon törvényben, melynélfogva a koronaőri méltóság csupán világit illet meg. Tartván a világiak attól, hogy egy-egy érsekre vagy püspökre bizván, a klérusnak egészen hatalmába kerül a koronázás, melynek szertartásaiban különben is oly nagy része van. Miután a klérus is a rendekhez tartozott s abban kiváló szerepe volt, érdekében álla, hogy a rendek jogosultságát ne vonja kétségbe, s a vita ellenségeskedéssé nem igen vált; mindkét félnek megadatván a maga része ezen szertartásokban. De ezen, bár kisebb, oly kori törekvések kétségkivül hol az egyházi, hol a világi szertartásra némi módosító hatással voltak, — és úgy látszik, hogy Miksa koronázása óta az egyházi szertartás jobban kibővült, mint azelőtt, mig világi része sokat veszített nagyszerűségéből, fényéből, sőt belső nyomatékossága is a hatalom részéről már vitás tárgygyá kezdett tétetni. XVI. és XVII. száz évbeli királyaink — egyszersmind Németország császárai — többnyire absolut hajlamú fejedelmek voltak. Azért a koronázásnak épen világi részét nem szerették, mig — buzgó katholikusok lévén, — az egyházinak örömest adtak nagyobb fényt. Sőt nem lehetetlen, hogy a világi szertartás azon részében is, mely csupán külsőség, német cs_ászári méltóságukra is tekintettel lévén, udvaruknak nagyobb fényt adtak, miután a régi magyar banderiális diszelgés is az idők szelleméhez képest mind jobban elhalavá-nyodott.

De módosító befolyással volt időről időre a koronázási hely megváltozása is. Mily különbség van az 1528. előtti koronázás külsőségeiben, melyben a király-választás Pest mellett történt s a koronázás Sz.-Fehérváron, és az 1563-ik ótai koronázások közt, melyek székhelye többnyire Pozsony vala!

Mindezekkel nem akarunk egyebet mondani, mint hogy a szo.kásokbeli traditiók csaknem annyira, mint a szóbeliek, minden hűség és kegyelet mellett, melyekkel irántok viseltetünk, módositá-sokon mennek keresztül, részint akaratlanul, a külső viszonyok változása miatt, részint az emberekkel vele született módosítási ösztönből. Mindamellett el kell ismernünk a traditio ősi voltát, annyival inkább, mivel a módositások is idő folytán ősiekké válnak, 8 valamint a Sylvester pápa eredeti koronája iránti kegyeletünket nem zavarja az, hogy Dukas görög császáré hozzá forraszta-tott, ugy a szertartásoknak századokon keresztül való hozzátoldásai nem változtatták meg belső jelentőségében.

Azonban legalább mig Pozsonyban tartatá-iiíik a koronázások, már csak a hely azonosságánál fogva is bizonyos egyformaság fejlett ki, ugy hogy egyet leirva, ismerhetjük valamennyit.

A korona II. Mátyás óta a pozsonyi vár egyik bástyájában őriztetett; a vár volt egyszersmind a királyi lak, mig a király Pozsonyban volt, (kivéve azon kevés esetet, midőn a vár nem volt lakható, s ekkor a király a primási palotában szállt meg). Továbbá elejétől fogva, azaz Miksa koronázása óta, Szent-Márton temploma helyettesité azon fehérvári székes-templomot, melyben Sz.-Istvánon kezdve annyi király koronáztatott meg és temettetett el, s mely koporsóival s roppant kincseivel többször kiraboltatott egy-egy invasió alkalmával, mig végre a török foglalás és háborúk alatt végkép elpusztult a föld színéről. Mária Terézia, sőt Károlv koronáztatásakor is rég viszsza volt foglalva Székes-Fehérvár; de részint régi fényének elenyészte, részint Pozsonynak mint koronázás helyének kétszáz éven át hagyományossá válta, részint végre Pozsonynak Bécshez közel fekvése miatt megmaradt továbbra is koronázási helynek, s Sz.-Márton nagy teploma maradt a legkiváltsá-goltabb székesegyház az országban.

Fekszik az a Duna mentét véve felső és Duna felőli, csaknem szélső zugában, a régi várfalaknak mintegy délnyugati bástyájaként, a minthogy a templomnak tornyos része kivül is ért a várfalon, mig nagy része belül nyúlt el hosszában, körülbelül nyugattól keletnek. Közelében volt az úgynevezett bécsi vagy vízi-kapu, melyet még régebben sötét kapunak neveztek, s melyen a királyok, Bécsből érkezve, bevonulásukat tárták. A várhegytől azon tornyos részt csekély távolság választja ugyan el; de a rendes ut, melyen a koronát a várból a

templomba sxalliták, s melyen a királynő a templomba ment, sokkal kerülőbb.

A várhegy lejtőjén az ut kanyarogva, először északi, majd nagyából keleti irányt tart s a PálfFy-kertnél lehaladva, ért a lejtő tövén levő kereszthez és a mai kapuczinus-térre. Itt érkezett a város árkához és falaihoz. Itt az ut egyszerre jobb felé deli irányt vészen, s itt vonult át a menet a Szt.-Mihály-kapunak leeresztő-hidján. A kaputól déli irányban egy hosszú, meglehetősen egyenes utcza vonul alá lejtősen, a városnak átellenben volt déli fala felé. Ezen utcza kettős nevet visel: felső részét Sz.-Mihály-, az alsót Ventur-utczának hivják. Ez volt a városnak legszebb utczája, a kettő együtt azonban alig négyszáz lépésnyi hosszú. A Ventur-utcza végétől jobbra, vagyis nyugatnak vette útját a menet, az akkor is, ma is úgynevezett Hosszu-utczába, mely a város déli falaival párhuzami>an s ezek közelében nyúlt hosszában. Azonban a Ventur-utcza végétől a hosszu-utczán ugyszólva csak néhány lépés volt Sz.-Márton templomának délre nyilt kis terére, hol a fő-bejárat van. Az egész ut a vártól a főtemplomig alig több 1500 lépésnél ezen kerülő utón is, ugy hogy nagyon lassan menve is egy félóra járás.

Itt vitetett le a korona Sz.-Márton templomába a szokott kísérettel, melyről itt nem szólok bővebben. Csak azt említem meg, hogy a korona még jun. 24-kén délután a székesegyháznak emiitett tornyos végében levő egyik sekrestyéjébe vitetvén, ott még nem került egészen egyházi őrizet alá A nádor és két koronaőr, az ország-gyűlési küldöttség jelenlétében azt újra lepecsételték. A sekrestye kulcsait a koronaőrök, mig a templom kulcsát annak rendes őrzője, a káptalan custosa, vették magukhoz.

25-én, úgymint a koronázás napján reggel 5 órakor a koronaőrök az országgyűlés megbízottjainak jelenlétében fölnyitották a szekrényt s a koronát a vele járó jelvényekkel együtt a sekrestyében erre elkészített helyre tették ki, maguk mellette maradván őrzőkül. Mint látni fogjuk, csak a királynő megérkezte után adattak át a templom főrészében az oltárnál az egyháziaknak, kik azonban szintén az országnak politikailag is főméltóságai s az országgyűlés tagjai voltak, s egyszersmind törvény által is a koronázás végrehajtói.

A rendek 25-kén reggel 6 órakor gyűltek össze az országházba, honnan fél óra múlva mentek elnökük, a személynök vezérlete alatt s meghatározottrendben a főtemplomhoz, mely a hosszu-utczának nyugati végén, mintegy 600 lépésre lehetett az ugyanazon utcza keleti végén feküdt országházától. Az alsóház tagjai, vagyis azok nagy része, elfoglalá a főtemplomban számukra elkészített állványon ülőhelyeiket. Egyszersmind a szolgálatot teendő klérus is megjelent a templomban, hogy miseruhát öltsön. A főrendek 7 órakor gyülekeztek a gyöngélkedő nádor szállására, — rendkívül fényes öltözetben és gazdagon fölszerelt lovakon. Onnan a várba mentek, lekísérni a királynőt.

A menet reggel fél nyolczra indult alá a várból a már leirt utón, melyen a várkaputól a Pálffy-kert mellett a város északi vagy Sz.-Mihály-kapujáig két vasasezred képezte a sorfalat; a Szent-Mihály-kaputól, azaz a város falain belül az útnak többi részét a város polgári katonasága foglalta el, külön a német s külön a magyar polgárőrség, egy szekérútnyi tért hagyva maguk közt a menetnek. A templom bejáratánál a főaj-tónálló-mester felügyelete alatt az országgyűlés által segitségére rendelt főrendiek és képviselők vigyáztak föl, hogy nem hivatottak, s különösen szolganép, a templomba be ne tolakodhassanak. Ezenkívül a templom főbejárása előtt rendes katonaság is volt felállítva a nagy néptolongás mérséklésére.

A királyi menet egy negyeddel 9 óra után indult le a várból. Elől jött négy udvari „egyfo-gatos" kocsi, kocsisuk a lovon ülvén. Nyomban utánuk a magyar és német urak fényes és tarka bérruhás kengyel-futói és szolgái, számszerint 62-en; azután jött a királynő 12 apródja; utánuk az udvari szolgálattevő személyzet s a királynő 12 kengyel-futója, mind gyalog, — összesen 272. Azután következtek a lovasok — és pedig legelői a nemes fiatalság és az országgyűléshez nem tartozott nemesség magyar díszruhában és hármasával. Azután a rendek, szintén lóháton, — még pedig ily renddel: városok, a jelen nem volt mágnások követei, a megyei követek és a királyi tábla, hátul az alnádor. Ezután jött a felsőház: először a született mágnások vegyesen, azután a kinevezett főispánok, azután az örökös főispánok, az ország bárói, s végül, mipthogy a nádor, gyön- ; gélkedése miatt nem lovagolhatott, az országbíró. | Ezután az aranygyapjas és arany-sarkantyus vitézek rendjeleikkel, — és a német miniszterek és udvari főméltóságok, — kik egyszersmind magyar indigenák voltak. A német urak a magyarokkal versenyezve a fényűzésben, rendkívül gazdagon voltak öltözve. Ezután jött Magyarország heroldja: Göszinger Ferencz, mellén és hátán fehér alapon Magyarország nagy czimerét rikító színekkel vise've, fehér ezüstpálcza kezében. Azu- ' tán jött gr. Eszterházy Ferencz főlovászmester kivont karddal, szintén lóháton és hajadon fejjel. Nyomban utána jött a királynő kocsija, melyben ezúttal egymaga ült.

Az egészen nyilt kocsit borított zöld bársony gazdagon volt áttörve aranynyal és szegélyezve arany bojtokkal, s hat pompás ló volt eléje fogva. Most is fehér ezüstszövetü magyar ruhában volt, mely aranynyal volt áttörve. Mellén, nyakán, finom csipkés ingvállain a drága gyöngyök s kövek minden neme és szin-vegyülete, melyek fényt látszanak árasztani körében. Fejét ezúttal csak természetes ékesség di-szlté — szép és dús szőke haja, mely a korona föltevésére volt elrendezve, s melyet arany napernyővel árnyékolt, Mint némelyek megjegyezték, a szokottnál komolyabb volt s nem viditá föl a nép éljenzése, mely egész útjában meg nem szűnt. A város kapujáig udvari testőrök vették körül a kocsit, onnan pedig a templomig ismét a városi tanács fogta közbe gyalog és hajadon fejjel. Különös kegyből megengedé a királynő, hogy a fényűzésben mindenkit fölülmúlt Eszterházy Antal herczegsoron kivül, kocsija körül lovagoljon. A királynő után jöttek a királynő némely udvari főemberei és azután 7 kocsiban palotahölgyei. Azután egy egész sor kocsiban magyarok ültek, — ugy hogy összesen 49 kocsi volt a menetben. A menetet a polgári katonaság és a rendes gyalogság egy-egy osztálya zárta be. A királynő férje nem vett részt a menetben. A templomban az oltár közelében oldalt páholy készittetett számára, melyből a szertartásban résztvettek felén által láthatta a szertartást. 0, valamint a külföldi követek, a hölgyek— kiknek külön karzata volt, s az országgyűlési követek és főrendek nem lovagló része a templomban várakoztak. Kevéssel a királynő megérkezte előtt érkezett a nádor is a templomba.

A menet a már irt rövid utón oly lassan haladt, hogy másfél óra alatt érkezett Sz. Márton templomába.

A menet előtt az egész városban eltiltatott a kocsik járása, s a hidon tul is a liget elzáratott minden külső közlekedéstől. A mint a királynő a Sz. Mihály-kapun áthaladt, bezáratott a város vnlamennyi kapuja. Amint a királynő a templomba érkezett, hasonlókép bezárattak a templom ajtai. Az ajtóban az esztergami érseken s a többi magyar főpapon kivül a pápai nuntius, a bécsi érsek Kollonics és a vclenczei követ, Capello fogadták a királynőt. Az esztergami érsek nyujtá neki a szentelt vizet. Ezután a kalocsai érsek és az egri püspök közbefogván, a többi papsággal együtt azon sekrestyébe kisérték, hol a korona állott. Oda kisérék az országgyűlésnek tanuként kiküldött megbizottjai és a herold is.

Innen történt nem sokára, az egész templomon végig, melynek padlata posztóval volt beterítve, egy ünnepélyes processio, melyben elől. ment a klérus, maga előtt egy kereszttel. Utánuk a magyar korona országainak tíz zászlóját vitték az ifjabb mágnások: u. m. Cumania, Bulgária, Lodo-meria, Szerbia, Ráma, Galiczia, Horvátország, Tótország, Dalmatia, s a mindtzeknél nagyobb s fehér szín, de a czimerrel díszített Magyarország zászlóját. Ezután jött a herold. Utána a két koronaőr, s ezek után a koronázási jelvények vivői, kik mind világiak s az ország bárói, kik közt leghátul hozá a koronát az öreg nádor, két szolgától támogatva, lábai gyöngék lévén. Azután jött a főlovászmester a maga kivont kardjával. A királynő lépdelt utána, mellette két püspök s utána a főudvarmester. Bezárta a menetet a pápai nuntius, a bécsi érsek és a velenczei követ. A menet orgonaszó és dobok közt ért a főoltárhoz, melynek jobb felén állának meg a koronázási jelvények vivői. Miután a királynő az oltár alsó zsámolyára térdelt s az esztergami érsek a szokott intést el-mondá, hogy dicséretesen uralkodjék, ugyanannak fölszólitására a jelvényeket annak világi vivői letették az oltárra, s elkezdődött a koronázásnak tulajdonképi egyházi része, melyet részletezni nem szándékom. Csak átalán azt jegyzem meg, hogy az sajátságos vegyülete volt, kivált régebben a világi és egyházi elemnek. Mert átvették hozzá a kardvágást; de oly értelemben, hogy a megkoronázandó a hitet fogja védelmezni. Ez benne volt a német császárok koronázási szertartásában is, sőt mielőtt a kardvágás megtörtént volna, a császárnak egy egész sor kérdésre kellett igennel felelnie, melyek egyházi természetűek voltak. Hogy ezen szokás nálunk régi, onnan is gondolható, hogy a magyar király Apostoli hivatásánál fogva mindenkor a kereszténység védelmezőjének tekinté magát s tekintó őt az egyház is. De nálunk az érintett kérdések nem voltak meg, s Sz. István kardjának a templomban való megforgatása kevesebb formasághoz volt kötve. Nevezetesebb a világi elemet illetőleg az, hogy nálunk szintoly elmaradhatlan volt a nádor, vagy ennek valamely világi megszemélyesítője a templomi szertartásban is, mint maga az esztergomi érsek, vagy az ezt helyettesítő más főpap. Ez kérdé I. Józsefig a templomban, mielőtt a korona a király fejére tetetett, három ízben : „Akarjátok-e?" Es az országyülés tagjai chorus-ban felelék: „Akarjuk." Továbbá az esztergomi érsekkel együtt a nádornak kellett a király fejére tenni a koronát és végreezkiáltáki „Éljen király;" 1741-ben az első — magától érthetőleg elmaradt, mint Károly koronázásakor is, — mert utóbbi sem volt már „választott" király. A nádor más két teendőjét, gyengesége daczára elvégzé, — habár a rendek gondoskodtak volt eleve helyettesitéséről. Azt határozták, hogy ha a nádornak lehetlen volna a szertartásban részt vennie, az országbíró töltse be szerepét addig is, mig a koronázás után a helyettesítést egyszer s mindenkorra tövényczikk szabályozná. A mi az utóbbi teendőt illeti, a — rendek már elvégezték volt, hogyan kell a nádornak éltetni a megkoronázandót, ki nő lévén, latin nyelven bajos rá a régi kifejezést alkalmazni. Annálfogva elvégezték hogy igy kell éltetni: „ Vivát Dominó, et rex noster".

Az egyházi szertartás alatt a főtemplom ajtajától a ferencziek templomáig vezető utczákon és tereken deszka-palló állíttatott, s az háromszinü posztóval vonatott be, ugy hogy két széle közül egyiken a vörös, másikon a zöld szín nyúlt hosz-szan, mig a közepén lévő fehér színen volt menendő gyalog a királynő, még pedig mindig fején a korona, egyik kezében a királyi pálcza, másikban az arany alma, vállán Sz. István palástja.

A kanyargós ut egyik templomtól a másikig alig több vagy 600 lépésnél; de azért ez volt legnehezebb, mert a nehéz koronával és palástban gyalog kellett megtennie a királynőnek. A menet a templomnak nem azon déli ajtaján jött ki, melyen bement, hanem az átellenben lévőn s a jezsuiták épületén sa mai kis kápialan-utczán jött ki a Ventur-utczába, melyen az ujabbkori országháza (akkori kamara-épület) előtt elhaladva, jobbra betért a szűk nyerges-utczába, mely a főtérre torkollik ki. A főtéren balra északi irányban haladt a már közel eső feren-cziekhez. A népre nézve ez volt az ünnepélynek mulatságos része. Ezüstpénzt szoktak ilyenkor szórni közébe, még pedig régen az uj király által veretett első folyó pénzt, s igy nagyobb jelentősége volt; de Mária Terézia koronázásakor már csak ezen alkalomra veretett emlékpénzeket. 1608-ban a nép az egyik pénzdobálót lerántotta volt a lóról s elvette tőle a pénzt, ugy hogy csak néhány darabbal menekült vissza a Sz.-Márton templomába. Azóta őröket rendeltek melléje. Nem kisebb utczai mulatságul szolgált a nézőknek a menet elhaladása után a színes posztón való osztozkodás is, mely gyermekes dulakodással ment többnyire végbe. Hogy a menet ezen részét mulatságossá ügyekeztek tenni, kitetszik abból, hogy egy korábbi koronázás alkalmával a főtéren a városház tornyáról kifeszített kötelén egy akkori Blondin akará bemutatni ügyességét a királynak. Mulattatóbbá lett az azáltal, hogy lebukott, de minden veszélyes sérelem nélkül.

A ferencziek templomában megtörténvén a lovaggá-ütés, innen a menet ismét a Sz.-Mihály-utczába tért át s ott a Sz.-Mihály-kapun át nem balra a vár felé, hanem jobbra egy széles térre kanyarodott ki, hol a királynő a nép előtt volt leteendő az esküt. Az első pozsonyi koronázáskor 1563-ban ezen tér igen alkalmasan volt választva A vár falain kívül ezen tájon még kevés épület állott a nagy sokaság fért el rajta. Az irgalmasok temploma és koródája sem volt meg. Mária Terézia idejében már állott a templom s valószínűen sok más ház is összébb szorította volt a tért. Mindamellett jókora széles az most is.

Más királyok lóháton szoktak volt menni a Ferencziek templomától a mai irgalmasok-terére.

Mária Terézia díszkocsiján tette meg, Sz. István kardjával övedzve, ezen alig 400 lépésnyi utat. A királynő férje nem vett részt a menetben; de a pápai nuntius és velenczei követ is most díszkocsikba ültek, valamint a vénség miatt lovagolni nem biró primás és a nádor is, kiknek kocsija és fogatai emelek a pompát és fényt. A többi főpapok most maguk is lóra ülve mentek a mágnásokkal s többi rendekkel együtt.

Az állvány itt szintén vörös-fehér-zöld posztóval volt bevonva. A királynőn kivül az ea ter-gomi és a kalocsai érsek, a nádor, országbíró, a kanezellár, főkamarás és főudvarmester foglaltak ott állást. A királynő az aranynyal gazdagon hímzett teritőjü asztal mellett állva, s két ujjátföltartva monda el a primás után a rendekkel már megállapított eskü-formát, s végzé ily módon a koronázás ezen legfontosabb tényét. A tér lejtőségénél, s az állvány magasságánál fogva majd mindenki által látott jelenet- és messze hallatszott szavakra a nép lelkesedése tetőpontot ért, s éljenei csaknem tulkiálták a megszólalt ágyukat, melyek első izben a templombeli korona-fnltételkor, s most másodízben dördültek meg. „Vívat Domina et rex noster!" volt a kiáltás. A királynő innen a várfalakon kivül s azok hosszában ment ismét kocsin a Duna melletti koronázási dombhoz. A papok közül most csak az volt a menetben, a ki elől a keresztet vitte, — s maga a nádor is az eskü megtörténte után kocsiján eltávozott. Az irgalmasok terétől a koronázási dombig a távolság már nagyobb volt, mint az eddigiek, kivéve a várból a templomig való állomást. Mintegy 800 vagy 1000 lépést is tehet az. A koronázási domb tökéletesen oly alakú Pozsonyban, habár más fekvésű, mint a minőnek Pesten látjuk. Mária Terézia idejében is ott volt, a hol ma is látható; sőt ott volt, a hová 1563-ban rögtönözték volt a székesfehérvári mintájára, mire különösen az életben volt I. Ferdinánd, Miksa atyja, jól emlékezhetett, miután magát is Székes-Fehérváron koronázták volt meg. De a domb környezete akkor egy rendkívül nagy tér lehetett hosszában és széltében, mert a Dunától a vár faláig (a mai belváros széléig) nem voltak házak, legfölebb egyes halász-kunyhók. Mária Terézia idejében itt is kezdődtek már épületek emelkedni; de a tér még mindig elég széles volt a menetbeli lovasok, kocsik és a néző tömegek számára.

A király-dombnál, mely nemcsak ki volt homokozva, hanem háromszínű posztóval bevonva, Mária Terézia leszállván a kocsiból, egy számára készen tartott szép, és drágakövekkel, nagy gyöngyökkel gazdagon díszített fekete lóra ült, melynek kantára és nyerge nehéz aranynyal és ezüsttel volt ékesítve. Vágtatva ment föl a domb tetejére s ott Sz.-István kardját kivonván, a világ négy tája felé vágott kereszt-formára, a nép roppant éljenzése, ujabb ágyudörgések és puskasortüzelés közt.

Az ünnepélyes menet most visszatért a dunai kapun, a főtemplom közelében, a igy megkerülte az egész belvárost Pozsonyban. A királynő visz-szatért a várba.

A rákövetkező koronázási ebéden, melyben a királynő koronázási teljes ruházatban jelent meg, resztvettek: Mária Magdolna és Mária Anna hercegnők, a királynő férje, a primás, a nádor és akalocsai érsek. A külföldi követek — a pápai és velenczei követ némi neheztelésére — nem bocsáttattak erre, bár sokat jártak benne.

MÁRIA ANTOINETTE ÉS GRÓF ESTERHÁZY BÁLINT. 1905. 34. 543..

A nagy francia forradalom előestéjén, mikor XVI. Lajos gondtalanul pompázó udvara már a vulkánon táncolt, nagy és fényes szerepet vitt az udvarnál egy magyar emigráns kuruc-ivadék, gróf Esterházy Bálint, Rákóczi vitéz tábornokának, gróf Esterházy Antalnak unokája. A király és királyné legbensőbb környezetéhez tartozott, velük együtt vett részt minden ünnepélyükben, mulatságukban, tanuja volt a kor minden nagy eseményének s dicsősége, szerencséje a királyságéval együtt hanyatlott le.

A magyar emigráns unokája mint francia emigráns hunyta le szemét orosz földön, s ott irta meg emlékiratait, melyeket Daudet Ernő nemrég adott ki egy kötetben s melyeket lapunk már a múlt év végén ismertetett. Emlékiratain kívül, melyek sok a mai olvasó számára fölötte érdekes eseményen csak diszkrétül átsuhannak, igen érdekes levelezés maradt utána: hiven és gyöngéden szeretett nejéhez, a nálánál 25 évvel fiatalabb Hallwyl grófnőhöz irt levelei, akit pontosan értesített, ha távol volt tőle, élete minden változatáról, az udvar minden eseményéről. E levelezés, melyet Daudet később szintén ki akar adni s melyből az emlékiratok bevezetésében csak néhány szemelvényt mutat be, egyebek közt arról is nevezetes, hogy a királytól és királynétól is van benne néhány levél, meggyőző bizonyítékai a kegynek, melyet az Esterházy-huszárok vitéz ezredese élvezett.

Mária Antoinette levelei még egyébről is tanúskodnak: egy romantikus szerelmi regényről, mely eddig is sok vita tárgya volt a történetírásban, s melyre a levelek sok tekintetben új világot vetnek.

Gróf Esterházy Bálint, miután a hét éves háborúból visszatért, mint fiatal ezredes előkelő szerepet vitt XV. Lajos udvaránál. Úgy látszik, a dauphin, a későbbi XVI. Lajos környezetéhez tartozott, mert mikor komoly formát öltött a dauphin és Mária Antoinette osztrák főhercegnő közti házassági terv, Choiseul miniszter őt küldte Bécsbe, hogy vigye el a vőlegény arczképét az ifjú mennyasszonyhoz. Ezt a lovagias tisztét ügyesen teljesíthette, mert ettől fogva mind bensőbb viszonyba jutott XVI. Lajossal és ifjú nejével.

1779-ben, mikor Mária Antoinette királyné vörhenyben megbetegedett, a király négy gavallért bízott meg, hogy beteg nejét a világtól való elzárkózottságában vigasztalják. E négy nemes úr egyike Esterházy volt. Ott töltötték napjaikat a királyné betegágyánál, s ott töltötték volna éjszakáikat is, ha Mária Terézia nagykövete, Mercy-Argenteau gróf közbe nem lép és nem követeli, hogy esti tizenegy órakor vonuljanak vissza külön lakosztályaikba.

Erről az esetről sokat beszéltek az udvari pletykák és a malicziózus párisi nép. Azt mondták többek közt, hogy ha majd a király lesz beteg, őt meg négy udvari dáma fogja vigasztalni. Mária Terézia is nagyon megharagudott e miatt leányára s haragját csak fokozta, hogy a négy gavallér egyike Esterházy, a rebellisek unokája.

Mária Terézia sohasem bocsátotta meg Esterházynak kuruc eredetét. E tekintetben hajthatatlan volt. Az Esterházyval való barátkozásért is folyton korholta leányát leveleiben, pedig még bizalmasa, Mercy gróf is csak jót tudott mondani a huszárezredes jelleméről. Felháborodással hallotta, hogy Mária Antoinette levelezik Esterházyval, hogy ez gyakran megjelenik a királyné páholyában. Rosszindulata a kuruc-ivadék ellen csak nőtt, midőn 1778-ban Mária Antoinette Esterházyt küldte Bécsbe, hogy lebetegedése hírét vigye meg anyjának. "Esterházy semmiképp sem alkalmas arra, hogy ily fontos hirt hozzon. Családja nem előkelő s ő maga még mindig menekült számba megy,» — irja a császárnő Mercynek, megfeledkezve az Esterházy-család fényéről, dicsőségéről s őseinek és neki magának tett szolgálatairól.

Mária Antoinette azonban dacolt anyjával, mind több és több keggyel árasztotta el Esterházyt, védelmezte irigyeivel szemben, kegyeibe juttatta a királynak is, anyagi előnyöket, jó állásokat, évjáradékot szerzett neki.

Mindenképen pártját fogta neki is, nejének is s Esterházy hálával, hódolattal és hűséggel fizette vissza a jóságát. Emlékirataiban, leveleiben csak a legnagyobb tisztelettel emlékszik a királyról és királynéról, gyászos végzetüket enyhíteni igyekszik, terveket forral kiszabadításukra s mikor minden hasztalannak bizonyul, kegyelettel ápolja szivében oly rettentő véget ért királya és királynéja emlékét.

A levelek, melyeket Mária Antoinette Esterházyval váltott, a történetíró élénk sajnálatára, mind elvesztek három híján, melyeket a véletlen őrzött meg. Az egyik ezek közül 1785-ben kelt Trianonból. A királyné boldog gondatlansággal cseveg benne jelentéktelen udvari dolgokról, hosszasan mentegetőzik, hogy oly rég nem irt s hangjával, szavaival folyton elárulja rokonszenvét Esterházy iránt. Egész más természetű a másik két levél. Ezek 1791-ben keltek, keserves napokban, mikor a királyné a Tuilleriákban fogoly volt, kémektől körülvéve, s csak ravaszsággal tudta e leveleit is kicsempészni. E két levél egyúttal bemutatja a bizalomnak azt a nagy mértékét, melyet Esterházy élvezett és talán az okát is. Szó van ugyanis bennük a királyné poétikus, ábrándozó szerelméről Fersen, a daliás svéd lovag iránt.

Ez a szerelem Mária Antoinette életének egy sokat vitatott, regényes fejezete. A közfelfogás ma azt tartja, hogy a svéd lovag és a francia királyné gyöngéd érzelme nem volt egyéb holdsugárból szőtt romantikánál, mely mindössze egy-két levélváltásra, egy-egy forró kézszorításra, egy-egy emléktárgy kicserélésére szorítkozott. Ezt a felfogást megerősíti az Esterházyhoz, mindkettejük bizalmasához intézett két levél, melyekben a szerencsétlen királyné még szorongattatása közben is lovagjára gondol, s bizalmasa közvetítésével igyekszik összeköttetésbe lépni vele. A svéd lovag neve nincs bennük megemlítve, de azért nyilvánvaló, hogy róla van szó. Esterházy úgy látszik, már azelőtt is a közvetítő szerepét játszotta a két szerelmes között, mert tudjuk, hogy bizalmasa volt mindkettőnek, levelezett velük s diszkréczióját igazi lovag módjára megóvta mindhalálig. Még emlékirataiban is hallgat a dologról — Fersen neve egyetlen egyszer fordul elő bennük — s a szóban forgó két levél is alighanem tudtán kívül maradt fenn iratai között.

Az egyik levél 1791. augusztus 11-én kelt s így szól:

Csak tegnapelőtt kaptam meg 24-én irt levelét. Fölösleges volna mondani, hogy nagy örömet szerzett nekem, az ön barátsága meg tudja ezt ítélni. Jól vagyok, amennyire ezt borzasztó helyzetem megengedi. A szivem túlárad a fájdalomtól és egyéb érzésektől, nincs egyetlen barátom, akinek megvalljam szenvedéseimet — és mégis örülnöm kell, hogy barátaim távol vannak. Úgyis csak veszélyben forognának itt anélkül, hogy láthatnám őket. Mégis elviselhetetlen állapot, hogy nem tudok semmi hirt, semmit arról, ami történik, csak a nyilvános újságokból vagy azoktól a zagyva fejűektől, akik elbeszélik nekem minden históriájukat. Írjon nekem néha titkos írásunk szerint, amelyet jól meg tudok fejteni. Boldogabb időben én éltem ezzel a titkos írással. Számozza meg leveleit hogy biztosan tudhassuk, nem veszett-e el valamelyik.

Ha ir Neki, mondja meg neki, hogy nincs az a sok mérföld és nincs az a sok ország, amely elválaszthatná sziveinket : ezt az igazságot napról napra jobban érzem.

„Nincs arról fogalma, hogy milyen országban lakunk mind, kezdve azokon, akiket elitéi az egész világ, egész azokig, akik jóknak tüntetik fel magukat, mind megvetésre méltók, nem gondolnak csak magukra, s nem tudnak csak rosszat mondani rólunk, anélkül, hogy számba vennék helyzetünket.

Isten önnel, csókoltatom Madame Esterházyt és gyermekeit. Ha majd viszontlátom valamennyiüket, mily boldog leszek, hogy megmondhatom önnek, hogy nincs a világon nálamnál őszintébben ragaszkodó barátnője.

Beszéljen rólam Madame Thébautnak. Ha vissza-küldhetné médaillonomat, nagyon örülnék neki”.

A másik levél szeptember 5-ről van keltezve, s a szerencsétlen királyné így ir benne:

„Nagyon örülök, hogy alkalmam van önnek elküldeni ezt a kis gyűrűt, melynek bizonyára örülni fog. Papirba göngyölt gyűrű az ő számára való, adja neki nevemben, pontosan ráillik ujjára, hét napig viseltem ujjamon, mielőtt elküldtem volna. Mondja meg neki, hogy tőlem való. Nem tudom, merre van ö, szörnyű kínszenvedés, nrm tudni semmi hirt, még azt sem, merre járnak azok, akiket az ember szeret. Remélem, megkapta levelemet De Riviére úr utján ; ebben megadtam a címet, amelyre biztonságban írhat nekem. A chiffrirozásnál vegye a lap első szavát, vigyázva arra. hogy ez ne álljon több, mint négy betűből».

Ön oly utazásról jött vissza, mely bizonyára érdekes volt. De bármennyire kívánatos, hogy azok, akikkel beszélt, segítségünkre jöjjenek, épp oly fontos, hogy azok, akikkel most van, nagyok és kicsinyek, háttérben maradjanak. Ezekben a napokban azoknak ideérkezése, akik ott vannak, mindennek elveszését jelentené s kiszámíthatatlan bajokat hozna azokra, akik még itt vannak. Magunkról nem beszélek. Nagyon is fontos túszok vagyunk arra, hogy a személyünket félteni kellene; de rajtunk kívül, általános öldöklés keletkeznék azok részéről, akiknek most kezében van a hatalom. Talán még minden jobbra fordulhat baj nélküli.

Tegnap óta a szabadság egy bizonyos nemét élvezzük. Ezt úgy kell érteni, hogy a szobáink ajtai nincsenek többé nyitva és hogy mindenki beléphet a palotába és a kertbe. Nem részletezem a dolgot. E sorok vivője majd jobban elmondja, ami itt történik. Csak higyje el, hogy mindazt, amit teszünk, nem tehetjük másképp. Remélem, ha bármit mondanak is rólam, ön eléggé ismer, hogy higyjen jellemem nemességében és bátorságomban, amely soha sem fogja megtagadni önmagát, ha ezt szükségesnek látom. Szivemnek szüksége van arra az érzésre és jó véleményre, mellyel barátaim irányomban vannak, mert a többi embereket sokkal inkább megvetem, semhogy törődjem velük.”

.

Látnivaló e levelekből, hogy a szegény királynénak akkor még, minden megaláztatása mellett is, sejtelme sem volt arról a rettentő sorsról, amely rá vár: hogy épen egy évvel az első levél irása után a Templeba, majd onnan a Conciergeriebe s a vérpadra fog kerülni. Még bízik a dolgok jobbra fordultában.

Esterházy Oroszországban volt, mikor e levelek hozzá érkeztek. Az orosz udvarnál igyekezett királya és királynéja érdekében kieszközölni valami segítséget, de hasztalanul. Soha többet vissza nem tért Franciaországba. II. Katalin Cárnő kegyeibe fogadta, birtokot ajándékozott neki Orosz-,Lengyelországban, melyet utódja, I. Pál cár elvett tőle, de később egy másik, még szebb volhyniai birtokkal kárpótolta. Itt, Grodekben halt meg 1805 július 23-án, csöndes szemlélődésben, a világtól elzárkózva, szeretett családja körében, emlékeinek élve. Mária Antoinette deli lovagja, Fersen.

A gyűrű, melyet Mária Antoinette e levéllel küldött Esterházynak, ma is megvan dédunokája, Bezerédy Pál tulajdonában. Ugyancsak Bezerédy Pálnál vannak meg a királyné egyéb emléktárgyai, Esterházy emlékiratai és levelezései. Ő bocsátotta ezeket közlés céljából Daudet Ernő rendelkezésére, gróf Apponyi Sándor közvetítésével.

Hazatérve Svédországba, előbb fényes pályát futott meg, de aztán hasonló véget ért, mint szerelmese: 1810-ben a stockholmi nép a trónörökös meggyilkolásával vádolta, s bár — mint utóbb kiderült — ártatlan volt e bűnben, az utcán fölkonczolta.

*

Galánthai gróf Esterházy Bálint Miklós (1740 – 1806) francia tábornok, huszárezred-tulajdonos..Édesapja, Esterházy Bálint József vagyon nélkül árván hagyta. Először Leszczyńska Mária francia királyné és gróf Bercsényi Miklós pártfogolta. Mária Antónia főhercegnő (Marie Antoinette) eljegyzése idején ő volt az, aki XVI. Lajos (akkor még francia trónörökös) arcképét Bécsbe vitte. 1780-ban tábornokká nevezték ki.(Révai)

* * *

ÁZSIA

KOREÁBÓL. 1883. 44. 707.

Kelet-Ázsia hatalmas országai, melyeknek sürü népességű földjén az emberiség fele lakik, s melyeknek ősrégi kultúrája, sok tekintetben csodálatot vált ki. Műveltsége az európaiak tanulmányozásának kiapadhatatlan forrása, lassanként egészen ismeretesek lesznek előttünk. Némely országokat, mint India, Japán, Jáva, ma már csaknem oly részletesen ismerünk, mintha Európában volnának; magát a rengeteg khinai birodalmat is csaknem minden részében kikutatták már az ott járt európai tudósok.

Csak két nagy ország van még, mely egész a legújabb időkig elzárkózott az európaiak elől, mint egykor Japán és Khina, s melynek belsejéről csak egy pár merész misszionárius avagy a khinai tudósok irataiból tudtunk meg valamit. E két nagy ország: Korea és Tibet. Tibet még mindig makacson tartja magát. Nemcsak a mi Széchenyink, de a nagy orosz utazó, Przsevalszki is kénytelen volt határáról visszatérni. Korea ellenben végre megnyitotta kapuit az idegenek előtt.Az elzárt ország, habár csak napjainkban, ismertté lett, s vele együtt egy új hatalmas és népes terület, művelt és iparüző lakossággal, vált a világkereskedelem egy újabb célpontjává.

Egy évvel ezelőtt még alig tudtunk valamit e rejtélyes tartományról. A földrajzi müvekben, mint «rejtett remete ország »-ról beszéltek felőle. A legmerészebb utazók is csak partvidékeit láthatták, s alig ismerték jobban, mint a khinaiak és japánok régi iratai, melyek tudvalevőleg nem igen alaposak a földrajzi ismeretekben. Pedig a félsziget, mely Khinától északra s Japánnal szemközt, ettől nyugatra az északi szélesség 34°40'-tól a 42°30'-ig fekszik, a hozzá tartozó szigetekkel együtt jóval több, mint 200 000 D kilométer, tehát majdnem oly nagy, mint Magyarország. Lakossága, melyet a múlt évszázad utolsó tizedében megejtett népszámlálás 7 millió 342 341-re tett, valószínűleg több, mint a mi országunké. Korea is elismeri ugyan Khina fennhatóságát éppen ugy, mint Tibet, de e viszony inkább csak névleges. A koreaiak épp úgy elzárkóztak a khinaiak és japánok, mint az európaiak elől.

Mondják, hogy ez elzárkózást az okozta, hogy ez előtt körülbelől másfél évezreddel a japániak ez országban nagy pusztításokat vittek végbe. Éppen úgy, mint Tonking északi határán Khina felé, melyet pedig e tartomány is védurának ismer el. Mesterségesen létesített kopár sivatag van, hogy a meglepetések ellen oltalmazva legyenek. Épp úgy Korea északi, Khina felé eső vidékén is mesterséges sivatagot létesített a kormány, sok város és tömérdek falu elpusztítása által, csak hogy a betörések ellen védve legyenek. Az elzárkózás foka különben nem volt mindig egyenlő. Még e század közepe táján is több francia misszionárius jöhetett ez országba, kiket azonban az idegenek iránt ellenségesebb indulattal viseltető kormány kiűzött, sőt nagy részben felkonczoltatott.

A tartomány átalában hegyes, északon a magas Peh-tau-Sen (fehérhajú hegy) nevű hegység vonul el, hol a tél igen zord. Délen szintén vannak apróbb hegyláncok és dombvidékek, s ezért szintén sok hó és jég fordul ott is elő a téli hónapokban. A három tenger által övezett vidéken igen gyakoriak az esőzések, s ezért a növényzet rendkívül buja.A partokon, hol sok népes város van, kitűnő kikötővel, a bájos vidékek sem tartoznak a ritkaságok közé. Gazdag ez az ország hajózható folyókban is.

Városai rendszeresen épültek, a főváros, Szöul, a Honkong folyó partján erődítésekkel van körülvéve. Nagy bazárokkal megrakott piacárói az utcák szabályos, egyenes vonalakban haladnak a kapuk felé. E város lakossága mintegy 200 000 s épületei közt sok nevezetes van.

A koreai nép mongol faj, de keverék. A Magas-Ázsia történelmében gyakran előforduló szien-piszek utódaiból, s a déli Koreában letelepedett szan-hanokból adódik össze. Oppert, ki többször megfordult náluk, sok oly vonást emlit fel róluk, mely egyenesen vonzónak tünteti fel jellemeket. Erkölcsös, barátságos, tudásvágyó és szorgalmas faj. Külsejükre nézve inkább a japánokhoz hasonlítanak, de szokásaikat nagyrészt a khinaiaktól örökölték, kiknek kormányzati rendszerök itt is divatozik.

A hivatalt, mint a khinaiaknál, csak jól kiállott vizsga alapján osztogatják, s ezért a hivatalnokok rendesen igen müveitek, de van született arisztokrácziájuk is, s ezek és a katonaság nagy szerepet játszanak. Külön nyelvük és irodalmuk van, de mint a khinai tartományokban, itt is a khinai betűk alkotják az irás alapját, melyet a koreai saját nyelvén olvas. A közönséges emberek kenderből készített ruhában járnak, mely ruhának fő alkatrószei a bokáig érő bugyogó és övvel összeszorított bő felső köpeny. Tápszerük legtöbbnyire a rizs. Az előkelők színes selyemruhát hordanak és sokkal pazarlóbbak. Érdekes a férfiaknál, hogy hajukat összefonják s bambusz-pálcával erősitik meg. Szintén bambuszból készült sajátszerű kalapot hordanak, mely fejüket nem fedi be, s ezért álluk alatt szalaggal erősitik meg. A katonák a bambuszkalap fölött még egy kikerekített fejtakarót is hordanak.

A miniszter – akivel találkoztunk - európai ember, németországi születésű, Möllendorfl' Pálnak hívják, Zehdenik-ben, Görlitz mellett született, Halléban tanult az egyetemen s jelenleg még csak 36 éves. Mint Faragó Ödön 1869-ben, ő is khinai vámhivatalba lépett, s itt a khinai miniszterelnök, Li-Hung-Csang ajánlatára 1882-ben jutott Koreába, hol kezdetben fővámigazgató s csakhamar miniszter lett, a Mu-Lien-To nevet vette föl. A modern műveltségű miniszter igen sokat tett új hazája érdekében. A kereskedelem felvirágzása végett kikötőket, világító tornyokat, raktárakat alkotott. Foo-te, Észak-Amerika koreai követe, ez embert Korea Bismarckjának nevezte.

Egy csoport az első koreai testület, mely hazája határán kivül megjelent. Yokohamán keresztül utaztak az új világba, s nagyobbrészt fiatal, intelligens emberek a tagjai. Hogy legelőször az Egyesült Államokba mennek, annak oka abban rejlik, hogy ez országnak sikerült Koreát először megnyitni.
Schufelde, amerikai hajóparancsnok, Khina miniszterelnöke segítségével múlt év június havában erőszakkal tört utat magának, s arra kényszeritette a koreaiakat, hogy kereskedelmi szerződést kössenek az Egyesült Államokkal s néhány kikötőt nyissanak meg számukra. Azóta Koreában is felülkerekedett, a japánok segítségével, az idegeneket kedvelő párt, melyhez különben maga a király is tartozott. Japánon kívül Anglia és Németország is nyertek némi szabadságot a kereskedelemre.

Még többször lesz valószínűleg alkalmunk ez érdekes néppel foglalkozói. Érdekes látvány az említett küldöttség, még az amerikaiak előtt is, s nem csoda, hogy őket New-Yorkban nagy ünnepiességekkel fogadják.

KOREÁBÓL.II. 1894. 30. 495.

Korea félszigete, mely most Kelet-Ázsia két leghatalmasabb nemzetének Eris almája, a legérdekesebb országok közé tartozik, mivel egészen a legújabb időkig teljesen elzárkózott a nagyvilágtól. Még a khinaiaknak is, habár ezek védnöki hatalmát elismerik s évről-évre adót fizettek nekik, minden évben csak két ízben volt szabad a koreaiakkal érintkezniük. Ezek az időpontok 5-ik es 11-ik hold hónap, azaz június és december végén tiz-tiz napon át.

Ebben az időben minden, a határon átlépett koreait vagy khinait névszerint számbavettek, s külön szemmel tartottak. Tiz nap múlva a határon többé nem léphetett át senki, halálbüntetés terhe alatt. Ezt a szabályt oly szigorúan megtartották, hogy még oly években, midőn Koreában éhínség volt, sem engedték meg, hogy külföldről rizst vagy más élelmiszereket hozzanak be. A khinaiakon kivül még a japánoknak tettek ily kedvezményt, de ők csak havonként egyszer, s akkor is csak egyetlen nap tartózkodhattak az országban.

A megnyitás, azaz az országba beléphetés jogát, csak 1882-ben vívták ki a japánok és amerikaiak, s utánok a többi nemzetek. De még most is vannak az Olaszországgal csaknem egyenlő nagyságú országban egész vidékek, hová fehér ember el nem hatolt.

A legrészletesebb tudósításokat erről az országról egyes misszionáriusoknak köszönhetjük, kik nagy bátorsággal, bár némelyik mártír halált is szenvedve érte, utazták be titokban az országot. A legjobb mű Koreáról egy Dallet nevű papé.

Azon kevés európai ember között, kik itt Koreában letelepedtek, van egy hazánkfia is, kit egy angol utazó Savage-Landor Henrik név alatt említ. Semalps nevű tekintélyes városban vendégfogadót tart, s mivel az egyedüli európai ember a vendéglősök közül, az idegenek legtöbbnyire hozzá fordulnak. Hazánkfiai közül az utazók sorából tudtunkkal csak Zichy Ágost gróf és legújabban Gáspár Ferenc időztek futólag Koreában, bár Khinában és Japánban már igen sokan jártak.

Pedig Korea igen alkalmas ország volna európaiak letelepedésére is, mivel éghajlata Közép-Európáéhoz hasonlít, kivévén, hogy nyara forróbb. Földje igen termékeny s ásvány-gazdagsága is nagy. Ezt a koreai kormány rendesen tagadni szokta, nem alaptalanul félvén attól, hogy az arany és drágakövek nagy vonzó erővel bírnak a hódítókra. Egyedüli kellemetlensége ma még ennek az országnak, hogy férgek és pusztító vadállatok igen nagy számmal vannak benne. A lakóházak oly sok nem fizető lakót rejtenek magukban. Az európai lehetőleg szivesebben hál a szabadban, ha tigrisek és medvék nincsenek a közelben.

Már a múltkor említettük, hogy a koreai műveletlen és babonás nép. De azért nem vad. Falvaik és városaik rendezettek, kőfallal kerítettek, mindenütt vannak szántóföldek, sőt háziállatok is, bár nem mind azok, melyek nálunk. Juhot és lovat csak a királynak szabad tartani, a kutyát pedig rendesen csak hizlalásra tartják, mivel a kutyájuknak húsa állítólag jóizű. Az isteneknek — kik alatt náluk az ősök szellemeit és Konfuciust kell értenie, — juhot és lovat áldoznak.

A főváros, Szöul, melynek igen érdekes a déli kapuja, igen jelentékeny hely Hang-Kang mellett. Valódi neve Han-lang, Szöul csak azt teszi, hogy főváros. Van egy pár eléggé széles utcája, de a nagyobb rész kanyargó sikátor, s a házak tulnyomólag piszkos kunyhók. Kőfala, melyet a jelen dinasztiának alapítója, Tai-Tso, építtetett ezelőtt ötszáz évvel, 9975 láb hosszú s átlag 10 méter magas. Van 8 kapuja, melyből 4 nagy s felette khinai modorban épült pavülonok.

A kormányforma ebben az országban, mint általában keleten, teljesen abszolutisztikus. A király személye szent, a népnek még látnia sem szabad őt, s ha valakit valahol véletlenül megérint, az tartozik azt a helyet szentnek tekinteni s gondosan sértetlen állapotban megtartani. A pénzeken nem a király arcképe van, hanem khinai jelek. A vezető keleti despota. A nép már régen nyög a papok és a főnemesek uralma alatt.

A társadalmi élet rokon a khinaival, kiktől igen sokat tanultak. Lényeges különbségük abban áll, hogy a nők a férfiaktól külön, a ház bensőjében élnek, de azért rossz dolguk nincs, mert a nehéz munkát kizárólag a férfiak teljesítik. A nők külsőleg is sok tiszteletben részesülnek.

Igen érdekes Koreában az öltözet. A királyi család sajátságos fejdíszt visel. A koreaiak kalapja hasonló ahhoz a széles karimájú szalmakalaphoz, melyet nálunk különösen a székely asszonyok hordanak, csakhogy a koreaiaké bambusznádból készül. A ruházat az előkelő embereknél selyem. A köznép ruháit maga készíti kender-szövetből. Ennek a ruhának fő alkatrészei a bokáig érő bugyogó és az övvel összeszorított bő felső köpeny. Érdekes a férfiaknál, hogy hajukat összefonják s bambusz-pálczácskákkal erősítik meg. Ehhez járul még a kalapszalag is, mivel a kalap nem fedi be az egész fejet s ezért meg kell erősíteni. A katonák a bambuszkalap fölött egy kikerekített fejtakarót is hordanak.

A ruhák színe fehér, kék, zöld vagy barnapiros, de a karok rendesen másszínűek s ezért egy koreai idegenek előtt mindig feltűnő érdekes látványebben az országban, mely legalább másfélezer évig teljesen elzárkózott az idegenek előtt, úgy, hogy régebben „Remete ország”-nak nevezték.

Természetesen sok eredetiség vert szilárd gyökeret, bár újabban a japánok és khinaiak annyira elhatalmasodtak felettük. A koreaiaknak még külön irásuk sincs, hanem a khinai jegyeket használják, bár nyelvük a khinaitól nagyon különböző.

A KOREAI KIRÁLYNÉ MEGGYILKOLTATÁSA. 1895. 49. 810.

Ez előtt pár héttel az a hír érkezett az európai hírlapokhoz, hogy Korea szép és eszes királynéját kegyetlenül meggyilkolták. A szörnyű hir alaposnak bizonyult, s ma már azt is határozottan tudni vélik, hogy a középkori iszonyatosságú vérengzésnek a királynét régóta gyűlölő japánok voltak a tettesei, támogatva a király atyja, Li Hszia Jin által.

A királyné a Khinában is főnemes Min családból származott, s így rokonságban volt a khinai császári családdal is. Gondos nevelésben részesült, de természettől is nagy eszességgel és akaraterővel volt fölruházva. Ehhez járult ritka szépsége, melyről egy angol diplomata neje, kinek gyakran volt alkalma a királyné előtt megjelenni, úgy nyilatkozik, hogy most, 45 éves korában is bámulatra méltó volt. Férje, Li Hszi, mikor elvette, még csak herceg volt. Nemsokára azonban koronára vágyó neje ösztönzésére megfosztotta atyját a királyságtól, s ő maga ült trónra. Ez 1872-ben történt. A letett király azóta engesztelhetetlenűl gyűlölte úgy a fiát, mint különösen a menyét, ki ugyan koreai szokás szerint soha sem mozdult ki sokszoros falakkal és őrökkel elzárt palotájából, mindazáltal irányzólag hatott a politikában is nála tehetségtelenebb férjére, rá birván ezt, hogy ne az ország merev elzárkózottságát követelő s minden újítást ellenző pártra, hanem az idegenek iránt barátságos és a józan haladásra kész elemekre támaszkodjék. Arra intette, hogy óvakodjék Japántól, mely csak alkalomra les, hogy Koreát hatalma alá hajtsa.

E törekvésével a királyné két nagy ellenséget lázított maga ellen. Egyik volt a minden haladást vakbuzgóan ellenző párt, melynek élén apósa állt, aki igen eszes, vasakaratú ember, telve a sárga faj érzéketlenségével. Egyáltalában nem ismeri Európát s a jelenkor kérlelhetetlen követelményeit, hanem vakon, durván ragaszkodik a hagyományokhoz. Ő rendezte azt a szerencsétlen fölkelést is, mely 1894 júliusában a japán-khinai háború kitörésének oka lett. Li Hszia Jin szabadítója akart lenni hazájának, és szolgaságra juttatta azt. A menye ellen már egyszer rendezett egy gyilkos merényletet, de a megtámadott királyné akkor csak a nyakán kapott egy nagy sebet, melyből azonban felépült.

Másik ellensége volt a királynénak Japán, mely előbb mindenféle gyalázó közleményeket íratott róla a yokohamai angol lapban, most pedig egyenesen az összeesküvés fegyveréhez nyúlt az üldözött királyné ellen. Soshi nevű koreai helyőrsége útján kezet fogott az öreg királlyal s egy alkalmas napon, mikor épen egy hűtlen csapat került őrségre a királynő palotája előtt, közös erővel végrehajtották a kegyetlen támadást. Összekoncolták a királynét három palota-hölgyével és házi miniszterével együtt, s aztán a darabokra vagdalt holttesteket porrá égették és a hamvakat szétszórták. Egyszersmind az öreg király megfosztotta fiát a tróntól és magát diktátorrá kiálttatta ki.

Szöult, a fővárost, roppant izgalomba ejtette a véres tett, megtorlásra azonban gondolni sem mert senki. Eddig csak annyit tartanak bizonyosnak, hogy az ifjabb király vissza fogja kapni batalmát, de olyan királynét kell választania, aki a kormányzás ügyeibe soha be ne avatkozzék. A szerencsétlen végetért királyné minden kiválósága mellett is keleti véralkatú volt. Belenyugodott ugyan abba a honi szokásba, hogy ő mellette egész sereg nő volt az. udvarnál; de első női és királynéi jogait annyira megkövetelte és fentar-totta, hogy jaj volt a szeráj azon hölgyének, a ki tetszeni merészelt a királynak. Nem egy eset volt rá, hogy a legkínosabb halállal végeztetett ki a palota valamely sötét udvarán, egy-egy olyan udvari nőt, a ki vetélytársa tudott lenni.

Különös nevezetességre jutott egy Sán (Chang) nevű szeráj - hölgy, aki egy fiúval ajándékozta meg királyi urát. Ezt csak a japán kormány szerencsés beavatkozása tudta megmenteni fiával együtt a boszút lihegő s mindkettőnek halálát kivánó királyné haragja elől. Az esetet annak idején igen kizsákmányolták a japánok, hogy a királynét, mint a féktelen kegyetlenség példaképét tüntessék föl a világ előtt.

Aki azonban a koreai udvart közelebbről ismeri, az a «minta királyné »-nak kegyetlenségig menő tetteit is részint a feleség féltékenységének, részint pedig egyenesen annak rója föl, hogy az uralkodónő még elrettentő példák árán is magasabb színvonalra akarta emelni udvara tisztességét és egész erkölcsi életét. Nagyot akart, éppen azért kellett nagy bukással lakolnia.

Jellemző, hogy mit tett a király nejének meggyilkolása után? Egy nyilt levelet intézett népéhez, melynél cifrább búcsúztatót még alig írtak egy meggyilkolt királyné halálára. Uralkodásunk — mondja a koreai király — 32 év óta tart. Szomorúságunkra szolgál, hogy az ország jóléte a mi hatalmunk alatt nem gyarapodhatott kellőleg. Királynénk, a Min családból, rokonságából és híveiből egész tömeget gyűjtött trónunk körül. Elhomályosította belátásunkat, a népet kirabolta, rendeleteinket összezavarta. A népet zsarolta s kereskedést űzött az állásokkal.

Rablóbandák támadtak az országban s a dinasztiát veszedelembe döntötték. Hogy mi meg nem büntettük, habár ismertük gonoszságát, az csak bölcsességünk fogyatékos voltának tudható be, de annak valódi oka mégis inkább az, hogy parazitáival szabad akaratunk behálózta.

Hogy e bajnak útját vágjuk, múlt decemberben elhalt őseinknek megesküdtünk, hogy a királyné és vérrokonai többé nem fognak beleszólhatni az államügyekbe. Reméltük, hogy a királyné megbánja, amit tett. Ahelyett azonban továbbra is csak a maga pártjának kedvezett és saját családunkat távol tartotta tőlünk. Még a minisztereket sem engedte a trónhoz közeledni. Törekedett rendetlenséget előidézni azon ürügy alatt, hogy fegyveres csapatainkat elbocsátani szándékozunk. Amikor a zavarok megkezdődtek, minket elhagyott, s a mint már egyszer 1882-ben cselekedte, nyomozásaink körén kívül helyezte magát.

Ilyen magaviselet nem fér össze a királynéi méltósággal; inkább a gonoszság s a bűnösség netovábbjának mondható. Ezek után őseink eljárását követve, a királynét letettük s a köznép közé degradáltuk. A letétel és «degradálás» felől tudni való, hogy Koreában is, mint Khinában a boltakat éppen úgy érheti ilyen fenyítés, mint rangemeléssel való kitüntetés. A Koreai király csak szokott jogával élt, midőn egykori koronás hitvesét nyilvánosan így megalázta, vagy europai értelemben meggyalázta.

SZAKHALIN SZIGETE. 1905.29. 465.

A kelet-ázsiai háború legújabb és legérdekesebb eseménye, hogy a japánok megszállották a nagy Szakhalin szigetet s ezzel orosz területre tették a lábukat; mert eddig csakis Khinához tartozó helyekről szorították ki az oroszt.

Meglehetős különös története van Szakhalinnak. Európában sokáig nem tudtak létezéséről sem, mígnem 1643-ban egy hollandi hajó a déli partjára vetődött, ugyanez időtájban kóborgó kozákok és vadászok is a befagyott tengeren át Szibériából eljutottak a szigetre. De ez a felfedezés megint feledésbe ment, s a szigetet csak több mint egy század múlva fedezte fel újra a francia La-Pérouse, akinek nevét ott egy tengerszoros ma is őrzi.

Még ezen időkben roppant sok coboly népesítette a lakatlan sziget rengetegeit, amely körülmény számos orosz vadászt csalt oda, viszont a japánok halászat kedvéért egyre tömegesebben kezdtek a déli részeken megtelepedni. Szakhalin azonban gazdátlan volt, s nem tartozott semmiféle állam fenhatósága alá. Mígnem 1853-ban az oroszok olyan sajátságos egyességre léptek a japánokkal, hogy legyen a sziget közös, anélkül, hogy felosztanák. De nem soká tartott ez az állapot, mert az oroszok az északi, — a japánok pedig a déli részt kezdték kizárólagos tulajdonuknak tekinteni, s a sziget a régebbi térképeken így is van feltüntetve. Mikor azonban az oroszok a Khinával 1860-ban kötött egyesség értelmében úrrá lettek a szemközti partokon, akkor stratégiai tekintetből kívánatosnak látták az egész Szakhalin elfoglalását is. Az akkor katonailag még gyönge Japánt tehát 1875-ben rákényszerítették, hogy mondjon le minden jogáról Szakhalint illetőleg, cserében pedig fogadja el a sokkal értéktelenebb Kurili szigeteket.

A 950 kilométer hosszú Szakhalin, még nem minden. Mert a szigetet roppant ős rengetegek borítják, telve felbecsülhetetlen értékű fával, mégpedig leginkább igen becses keményfával. Ezenkívül vannak ott nagyon gazdag kőszén-, petróleum-, vas-ólom-és horgany (ón) bányák, de nagyon valószínű, hogy aranyra is fognak akadni. És mind ez a rengeteg kincs eddig az orosz gazdálkodás mellett jóformán parlagon hevert, amire elég jellemző példa az, hogy ámbár a szakhalini kőszén elsőrendű, mégis az oroszok a hitvány japán szenet vásárolták hajóik számára.

A sziget körülbelől háromszor akkora mint Szicilia, a Föld legkietlenebb részei közé tartozik. Csehov orosz utazó (író, aki könyvet írt a szigetről) beszéli, aki hosszasabb ideig ott tartózkodott, hogy van olyan nyár, mikor a nap sohasem látható a felhők és sűrű ködök miatt, de általában nyaranta csak egy vagy két hétig lehet a napot megpillantani.

A tél mintegy félévig tart, midőn a hideg egész 35 fok Celsiusig süllyed, holott nyáron néha 33 fokra is felmegy a hőség. Nem csoda aztán, ha ilyen időjárás mellett alig lehet földmívelésről szó. Némely gabonanemű szépen kifejlődik ugyan, de csak ritka évben érik meg; még legbiztosabban sikerül a burgonya.

De hát mi értéke lehet e rideg földdarabnak a japánokra nézve s miért ragaszkodnak annak a megszerzéséhez? Azért, mert Szakhalin amilyen kietlen, természeti kincsekben épen oly dús. Halban való gazdagsága óriási s jobb halászó hely kevés van a föld kerekségén. Nem csak folyói és patakjai vannak tele hallal, hanem partjaira járnak ívni a heringek s tőkehalak, még pedig mesés tömegekben, úgy, hogy évenként sok millió métermázsa számra fogják. Japánra nézve pedig ez a körülmény roppant fontosságú, mert a japán nép fő élelmiszere a rizsen kívül a hal; ámde mivel saját partjain nem foghat eleget, a szükséglet nagy részét Szakhalinból fedezte eddig is. De innen vette a haltrágyát is. Ugyanis Japán kiélt földjei trágya nélkül már nem teremnének, kénytelen tehát a földmíves trágyát vásárolni, amit silányabb minőségű halakból és halhulladókokból csinálnak. Ilyen trágyát pedig Japán évenként átlag három millió tonnát használ fel. S ennek nagy része is Szakhalinból kerül. Ebből kitűnik, hogy mily roppant nyereséget jelent Japánra nézve a Szakhalin birtoka.

Kétségtelen, hogy a japánoknak. első dolguk lesz a nagyobbára még ismeretlen szigetet átkutatni, utakat, gyárakat építeni, bányákat nyitni s az elhanyagolt kikötőket rendbe hozni. És akkor a sziget hatalmas erőforrásává válik a japán államnak, a miért magáért is érdemes lett volna véres háborút viselni.

Sámi Lajos: Kambodzsai templomromok. 1869. 296.

Ázsia, nomiinknek s ős miveltségünknok o nagyszerű bölcsője, telve van a legrégibb hajdankor minden-féle építészeti emlék maradványaival. Ott csírázott ki, ott nevelkedett s később ott pusztult el a tudományok és művészetek minden ága, minden virága és gyümölcse s épen ez okból ott hagyott maga után legtöbb, legszebb és legbámu-latosabb nyomokat. Hanem az eddigelé ismert építészeti emlékeket óriási nagyság, megragadó nagyszerűség s gyönyörű izlés tekintetébon mind jóval túlhaladták azok csodálatra méltó templomromok, melyeket legújabb időkben a kambodzsai királyságban. Siam szomszédságában fedeztek fel. Az egykor nagy terjedelmű és hatalmas Kambodzsa Siam és Kokhinkhina között fekszik. E tartományt valami nyolcz vagy kilencz évvel ezelőtt Monhot Henrik, természettudós vizsgálta meg és irta le. Legújabban pedig Thomson J. kitűnő fényképész látogatta meg, ki Bangkokban, a siami biradalom Thomson Kambodzsából haza tért, vizsgálatai eredményeit egy jó rakás igen sikerült fénykép kiséretében a „királyi földrajzi társulat" elébe terjeszté, valamint később a „tudományok előmozdítására fennálló britt társulat" földrajzi s népismertető osztályának is bomutatá. — Ongu-Wat-ba tett kirándulását különös figyelemmel és gonddal dolgozta ki. A „Wat" vagyis Buddha-templom Onguban, mely egykor Kambodzsa gyönyörű fővárosa volt, jelenleg romokban hever. A templom környékét roppant nagyságú régi fákból álló sűrű erdőségek borítják, melyek csak ugy hemzsegnek a tigrisektől és oroszlánoktól. Kambodzsa története majdnem teljesen ismeretlen; mai lakói azt állitják hogy az égből egy egész csoport angyal jött le s azok építették volna e templomokat. Az ongu-í templomok óriási nagysága és terjedelme önkénytelenül is az egyiptomi gúlákat juttatja eszünkbe

művészi tervök és kivitelök pedig mintegy ösztönöz arra,hogy a régi Görögország klasszikus emlék-épületeivel hasonlítsuk össze azokat. A versenyt mind a két tekintetben kiáltanák vetélytársaikkal.

A kambodzsai templom oszlopcsarnoka

Terjedelmökről ítélve ugy látszik, hogy e ti-tokszerü épületek több egymásra következő nemzedékek művei valának; do ha ismét a művészi össz-hangzatot és •arányt veszszük tokintetbe,meg-int csak el kell ismernünk, hogy itt, hanem ugyan az a nemzedék működött is, de min-•denesetre egy czél, egy eszme •és ugyanazon egy művészi szellem lelkesi-té az építőket. „A legőszintébb tisztelet ésmeghatottság érzelmeivel hagytuk el az erdei ösvényt," —irja Thomson — „hogy a külső töltvény megkopott lépcsőin fölhaladjunk.

— Balfelől egy oroszlán óriási szobra feküdött a homokban félig eltemetve. A külső nagy töltvényenmeg-állva, e szép csinált ut művészi tökélylyelössze-illesztett négyszögű köveiről szemeink szabadon tévedezhittek a templomot körül vevő széles árkon keresztül a nyu-goti oszlopcsarnok nagyszerű kapuzatáig, melynek tömör négyszegletű oszlopai büszke méltósággal csillogtak a fényes napsugarakban. A mint az oszlopcsarnok bejáratán keresztül haladtunk, egy más, még nagyobb terjedelmű töltés állott előttünk; onnan a templomot egész nagyszerűségében áttekinthettük oszlopsoros vén csarnokaival és folyosóival, melyek egymás fölébe emelkedve végül a kolosszális közép toronyban végződnek. Remekül faragott kőlépcsőkön, oszlopsorokon, csarnokokon és tornáczokon haladtunk át a terjedelmes és igen szépen kikövezett udvaron végig mentünkben, mig végre a középtorony lábaihoz értünk."

A templom kőfallal köritett beltere mintegy 500 öl hosszú s csaknem oly széles s a falakon kivül még egy 120 öl szélességű árok is veszi körül egy másik ogyonszögü négyszög területet képezve, melynek minden oldala majdnem egy angol mérföldnyi hosszú. Az épület maga három belterületből áll, melyeknek körfalai befelé fokozatosan magasulván, az egész műnek pyramidalakot kölcsönöznek. A belső és nagyobb oszlopoknak igen Bzép fejeik vannak, de talapzataik nincsonek. Altalán véve Kelet-Ázsia Buudha-templomaiban oszlopokat minden talapzat nélkül csak a sím: márványtalajra szokták lerakni, miként az külö nősen a japániaknál divatos. E szép oszlopokból már csak a külső templomrészben is több van 5—600-nál; a mi pedig a belsőbb tereket illeti, ott az oszlopok összes száma közel áll az ezerhez. Az oszlopcsarnokok falai több mint 2000 lábnyi hosszúságra tetőtől talpig a legszebb faragványokkal vannak elárasztva és az ott bevésve és kifaragva látható emberek és állatok száma 18—20,000-re megy. A gyámoszlopokon igen sok a női alak, de férfi egyetlen egy sincs. Az oszlopok a legpontosabb aránynyal vannak fölállítva és elhelyezve, s kivált a templom belsejében igen tökéletes szobrászatról

tesznek tanúbizonyságot Egy külön folyosóban az oszlopokra csupán hétfejű kigyókvannak faragva.

Az egykori fénynek és virágzásnak e rommaradványai eléggé mutatják, hogy a régi kambodzsaiak a polgárosultság mily magas fokára tudták magokat felküzdeni. Birodalmuk ma már csak üres név.

Képünk, mely az ongu-wati templom nyu-goti oszlopcsarnokát mutatja, Thomson-féle fénykép után készült. Ugy hiszszük, talán felesleges is volna megjegyeznünk, hogy az a tigris, melyet a művész, ki o képet a fénykép után lerajzolá, azon majdnem az előtérbe állított, a Thomson photograph-gépe előtt aligha megjelent, vagy ha meg is jelent volna, aligha meg nem riasztja művészi utazónkat. De mind e romok tele vannak tigrisekkel, oroszlánokkal és hyenákkal: a rajzoló jónak látta egyet a képen is bemutatni. S. L.

TONKING 1833. 24. 377.. ALEGÚJABB háború a francziáké Hátsó-Indiában, amely iránt különösen fölkeltette az _L érdeklődést az a körülmény, hogy mindjárt az első összeütközéseknél a francziák parancsnoka, Eiviére hajókapitány, egy irodalmilag is előnyösen ismert férfiú, esett áldozatul s méginkább az a nagyon is valószínű körülmény, hogy ez a hadjárat, melyet most a lapokban tonkingi expediczió név alatt emlegetnek, esetleg Khiná-val, a megtámadott terület állítólagos hűbér-urával, fogja a francziákat háborúba keverni. A háború színhelye Hátsó-India legkeletibb országának, Anamnak északi része. Anam területe jelenleg 440,500 D kilométer s lakosainak száma 21 millió. A birodalom tehát, mely térképeiken, mint Hátsó-India keleti szegélye igen szerény helyet foglal el, nem nagyon messze áll Francziaországtól, melynek területe 528,000 D kilométer s lakosainak száma 37 millió. Régebben Tonking északon és Kokhinkhina délen külön államok voltak s az előbbi 1428-ig Khina hűbér állama volt. A jelenlegi Anam e két tartomány egyesitése s a déli részen feküdt nagy Kambodzsa birodalom egy részének bekebelezése által nagyrészt a múlt század végén jött létre Gialong nevű hatalmas kambodzsai fejedelem által, ki az anami birodalom valódi megalapítója. A francziák is részt vettek e birodalom alkotásában s ezért elismerésül 1787-ben Turon-öblöt s a közel fekvő Polo Condor szigetet kapták, de e birtokuk a franczia forradalom alatt elveszett s csak 1858 óta foglaltak újból állást, de ez úttal oly erősen, hogy Kokhinkhina egy része tényleg az övék lett, sőt az anami birodalom felett is ők lettek a valódi urak s a király Tü-Dük sok időn át csak Fran-cziaország hűbéresének tekintetett.

Kokhinkhina az anami birodalom legszegényebb része s a francziák már régen vágyakoztak a birodalom északi tartományára, Ton-kingra, mely sokkal gazdagabb s egyúttal Khina határán feküdve, kulcsát képezi Yünan déli khi-nai tartománynak, a világ egyik leggazdagabb, de még eddig ki nem aknázott vidékének

Tonking tartomány fővárosa, a ma oly gyakran emlegetett Hanoi, a Veres-folyó torkolatához közel fekszik. Itt a a város környékén folynak márczius óta a csatározások.

Hanoi jelentékeny hely. Lakosainak száma, a 200,000-et jóval felülhaladja s kereskedelme igen kifejlődött. Lakói nem műveletlenek, amaz ősrégi keletázsiai műveltség van itt is, mely az erkölcsöket és szokásokat megfinomitotta, de előre nem haladt, s Európáéval ma már össze sem ba-

sonlitható. A francziák már XVI. Lajos kormánya alatt elfoglalták a várost, melynek lakói őket hivták az anamiták ellen segítségül s erődöt építettek benne. Anam azonban már 1802-ben visszafoglalta Hanoit s Tonkingot is be-keblezte. A múlt évtizedben Dupuis nevű, Kelet-Ázsiában lakó franczia, az utazási müveiről világhűüvé lett Garnier Ferencz hajóhadnagy-gyal uj hadjáratot tervezett Tonking ellen s Hanoit is elfoglalták. E hadjáratban esett el, mint azt annak idején megírtuk és képekben is közöltük, * a derék Garnier, kinek a keletázsiai országok ismertetése körül oly sokat köszönhetünk. A hadjárat következménye volt, hogy az 1874 márczius 15-én Szaigonban kötött szerződés a Veres-folyót és Tonkingot megnyitotta a kereskedésnek.

Képünk a városnak csak egy részét mutatja be, azt a kaput és utczát, hol Dupuis a támadás alatt s Garnier meggyilkolása után megerősített állásban maradt, s melyet Hanoi lakói Dupuisről neveztek el. Látható a képről, hogy az építészet e városban még meglehetős fejletlen; ha a tetők nem lennének oly sajátságosan lépcsőszerüleg meghosszabbítva, a városi házak nem különböznének' nagyon a mi egyszerű falusi parasztházainktól, annyival ke-vésbbé, mert a tetőzetet itt is nád képezi. Maga a kapu is igen priniitiv. Czölöpökből készült kerítés, közepén egy kis nyílással, melyen alig hároni ember fér meg egymás mellett. Igaztalanok volnánk különben, ha Hanoi várost a kep után ítélnénk meg; vannak itt kitűnő szép lakások is s egyes épületek, minő például a Konfucsénak szentelt nagy pagoda, melyet az utleirók valódimagasztalással említenek. A Du-puis-utcza csak egy külvárosi részletet mutat, de mint ilyen is eléggé jellemző és érdekes.

Ily különös, vagy legalább európai ember előtt szokatlan vonásokat találunk a többi képeken is. Feltűnő lehet mindjárt az a kép, mely egy benszülöttekkel megerősített franczia csapat utraindulását ábrázolja. Az elefánt mint teherhordó, sőt, hogy ugy mondjuk, vezérparipa e vidéken megszokott dolog lehet. Az okos elefántot sok mindenre fölhasználják az emberek ; mint irják, többek közt még kitűnő tűzoltók is. A legtöbb ház ugyanis fa, rizsszalma és pálmalevelekből összerakott kunyhó s mivel az ily épületek természetesen igen gyorsan elégnek, a benszülöttek tűz esetében egész csomó elefántot hajtanak oda, hogy a tűz körül fekvő házakat szétrombolják s az ügyes állat egy pár perez alatt többet is lerombol. Ily okos állatoknak a háborúban nagy hasznát lehet venni s különösen oly helyeken, hol az ut rossz, az ágyukat s más nagyobb terheket csak ők vihetik. Egy másik képünk a tonkingi népviseletet mutatja be. Magyarázó ellentétül ott látunk még középen egy khinai öltözetben levő európait s mellette egy khinai mandarint és katonát. A tonkingiak öltözete sok tekintetben hasonlít a khinaikéhoz, kikkel átalában igen élénk ösz-szeköttetésben állanak s valószínűleg közel rokonok is. A vagyonosak, kik legnagyobb részt a tengerparti síkságokon laknak, nagyban különböznek a szegényebb s részben nomád életet folytató tonkingiaktól, kik közt igen sok a műveletlen barbár, míg a partvidékeken nagyon kevés tonkingi lakik, ki legalább irni és olvasni ne tudna. Alakjuk rendesen alacsony és szikár, de azért sokkal erősebbek, mint a minőknek látszanak s különösen igen élénken szoktak mozogni.Arczszinük sötétbarna, de a szin néha egész fehérré halványodik. Fehér foguk felnőtt korukban megfeketedik s ezenkívül a folytonos betel-rágás megpirositja ajkaikat és szájuk ben-sejét, mit ők igen szépnek tartanak. A nagy meleg miatt, mert e tropikus vidék szélén eső tartományban a hőmérő ritkán sülyed 0* alá télen is, a napernyő-hordozás általános divat náluk s a gyermekek és szegények vagy épen semmi ruhát vagy csak egyetlen lepedőt hordanak magukon. A nagy meleghez járul még a rendkívül sok esőzés, melynek következtében a tartomány ritka bőtermésü. Jóformán művelni sem kell a földet s az mégis mindent megterem. Az olcsóság igen nagy. Közönséges embernek egy pár garas elegendő napi élelmére s egy frank értékű gyapotból kikerül egész évi öltözete; bambusz-kunyhója, melyet néhány óra alatt segitség nélkül maga is elkészíthet, hosszú időre ad lakást s egyetlen pokrócz pótolja az ágyat, asztalt és széket. Kendes eledelük a rizs, mely mindent pótol s italul szolgál a tbea vagy valamely más illatos levélre öntött meleg viz. Teheneik és kecskéik is vannak, de fejni nem szokták, csak a gazdaságban használják s esetleg húsukat eszik meg, bár a tehénhusétel náluk ritkább. Megesznek különben minden kigondolható dolgot. A gyönyörű és rendkívül nagy mennyiségben tenyésztett gyümölcsökön kivül főeledelök a hal, a háznál tartanak disznót, tyúkokat, kacsákat, ludakat és galambokat. Megeszik a sáskát, tücsköt, különféle rovarokat és gilisztákat, a rákot, kígyókat, kutyát, macskát, sőt még a tigrist is. Feltűnő, hogy a gazdag termés s ily soknemü eledel mellett is igen gyakran fordul elő náluk az éhség s egész községeket pusztít el. E körülmény oka részint az ország tűlnépes-ségében s a mandarinok kapzsiságában áll, kik a fölösleges élelmi szereket mind összekaparit-ják, részint pedig abban, hogy a gyakori viharok vagy a rovarok gyors szaporodása a vetéseket gyakran elpusztítja s a valódi gyer-mekkedélyü nép a jövőre nem gondolva, a jobb napokban semmit sem tesz félre ily időkre. Ha rossz termés van, mindenfelé csak koldusokat lehet látni, de ezek rögtön eltűnnek, ha csak középszerű termés is mutatkozik, jeléül, hogy az áldott föld egy kis gondoskodás mellett igen jól táplálhatja még őket. Betegség, különösen szembajok, napszúrás, láz, igen gyakoriak náluk, de ritkán veszélyes jellegűek, mig az európaiak, különösen az esős időben, májustól szeptemberig igen sokat kénytelenek szenvedni e vidéken.

A tonkingi népnél, a síkságon és hegyek közt lakó törzsek különbségeitől eltekintve, valódi rangfokozat nincs, minden ember egyenlő s különösen kisebb városokban ós falukon valóságos köztársasági élet uralkodik. A tulajdonkéjű előkelő osztályt csak a hivatalnokok képezik, kiket az európaiak itt is mandarinoknak hívnak. Nem minden mandarin egyenlő rangú azonban, sőt az ő hivatali osztályukban még talán több rangfokozat van, mint nálunk. Mi csak kettőt mutatunk be, kiknek öltözetéből a különbség rögtön feltűnik. Minden kerületben legalább két mandarin van. Egyik, hogy ugy szóljunk, szolgabíró és járásbiró egy személyben, azaz a kerület ösz-szes bírói és közigazgatási teendőit végzi, a másik pedig a tanfelügyelő, kinek szerepköre ez országban, hol a vizsgák oly nagy fontosságúak, igen nagy. Mandarin is csak az lehet, ki az elemi ismereteken kivül legalább a khinai nyelvből nyert doktorátust, mert e nyelv a hivatalos iratok nyelve, bár a közéletben senki sem használja. Minden mandarinnak külön irodája és segédszemélyzete, a katonai mandarinoknak pedig külön tisztjeik vannak. A rangfokozat szerint a mandarinok 9 különféle öltözetet hordanak, bál- a diszöltönyt csak ünnepek alkalmával veszik fel. E diszöltönyön, mint képünk is mutatja, különböző állatjelvények fordulnak elő: a katonákén a tigris, a főrangú czivil mandarinokén a sárkány, tekenősbéka; az alsóbb ren-düekén mellre tűzött négyszög alakú alapon daru, néha tigris is. Elefántcsont táblák, aranyozott díszítések s más jelvények mind külön hatáskört jelentenek.

Bizonyosan feltűnik olvasóink előtt az egyik tisztes mandarin hosszú körmei által. Ez nem egyéni sajátság, nem is egyszerű divat, hanem — a tudósok jelvénye, kik balkezeiken a körmök megnyújtására nagy gondot fordítanak. A bemutatott mandariné még csak nem is valami szép példány, 20—25 czentiméter hosszú körmök sem tartoznak a ritkaságok közé s az ily körmök azután még a csinos tonkingi nők előtt is becsületet s hírnevet szereznek a tudós mandarinnak.

* * *

GOOGLE. 802-ben II. Dzsajavarman alapította a Khmer Birodalmat, amely évszázadokig a legerősebb állam volt az Indokínai-félszigeten. A korlátlan hatalmú uralkodók sorozatos hadjáratokban hatalmas területeket hódítottak meg. Az állam a 12. században, II. Szurjavarman és VII. Dszavajarman uralkodása idején érte el legnagyobb kiterjedését, ekkor hatalma kiterjedt a Maláj-félszigetre, illetve a mai Kambodzsa, Laosz, Thaiföld és Dél-Vietnam területére. Magas színvonalú mezőgazdasággal, illetve kézműiparral rendelkezett, és élénk kereskedelmet folytatott Indiával és Kínával. A 12–13. századok során kiegyenlített harcban állt a Csampa államalakulattal. A 13. századtól belső viszályok, valamint a sziámi és annami betörések gyengítették a birodalmat, míg végül 1431-ben a khmerek feladták a fővárosukat, Angkort.

1432–1863. Angkor elfoglalása után, 1434-ben a khmer állam áthelyezte székhelyét a mai Phnompen vidékére. A sziámi és annami királyok további területeket szakítottak le az országból, és bár Ponhéa Jat uralkodása idején (1441–1467) rövid békeidőszak köszöntött be, végül a khmer uralkodók függő helyzetbe kerültek Sziámmal szemben, akik 1594-ben az új fővárost, Loveket is bevették. 1618-ban egy sikeres felkeléssel kiűzték a sziámi helyőrséget, és rövid időre ismét független lett. Ezután azonban a Sziám és Annam közötti viszályok gyújtópontjába került az ország, amelyek egymást váltva uralkodtak az ország területének nagy részén. 1739-ben II. Thommo Racsa király megpróbálta visszafoglalni az elragadott területeket, de nem járt sikerrel. Ezután tovább folytatódott a Sziám és Vietnam közötti ellenségeskedés, Ang Mei kambodzsai királynő uralkodása idején különösen, egészen a francia gyarmatosításig.

Az ország 1863 és 1953 között az Indokína nevű francia gyarmat része volt. 1863-ban a Sziám által hatalomra juttatott király, Norordom, Franciaország védnökségét kérte. 1867-ben erről meg is állapodott a sziámi király és Franciaország. Ezért cserébe Battambang és Sziemreap tartományok is Sziám fennhatósága alá kerültek. 1906-ban ezeket visszakapta Kambodzsa. Ezek után mint francia gyarmat fejlődött tovább. 1941-ben Japán elfoglalta az országot, és ellenőrzése alatt tartotta egészen 1945-ig. 1945-ben Norodom Szihanuk kambodzsai király kikiáltotta a függetlenséget, de ezután az országot ismét francia csapatok foglalták el. Végül további nyolcévnyi francia uralom és hosszú tárgyalások után 1953. november 9-én Kambodzsa függetlenné vált.

*

Angkor, a khmer templomok ősi városa Kambodzsa szívében a 9. században létrejött Khmer Királyság fővárosa volt 802–1432 között. A birodalom legnagyobb kiterjedése idején magában foglalta Csenla államot, a mai Kambodzsa síkságait, valamint a mai Laosz és Thaiföld jelentős részét és a hajdani Kokinkínát.

HADVEZÉREK

Horváth Janka: EMLÉKEZÉS BEM APÓRÓL. 1901. 5. 70.

Érdekes apróságot mond el szabadsághar-czunk e nagy hőséről Horváth Janka úrnő, «Régi és új történetek »> czímű, most megjelent könyvében, melyből közöljük a következőket:

Kis gyermek voltam, de világosan emlékezem rá, mikor először láttam Bemet; József napja, az ő nevenapja volt épen.

Brassóban laktunk, az- osztrákoktól és oroszoktól megszállott, a magyarnak ellenséges városban, nem jött oda hírmondó se a magyar vidékről, még testvérbátyámról sem tudtunk semmit. Nevelőanyám sirva olvasta gyakran a német újságokat, s hallottam, mint mondta egy magyar barátnőjének: «Vége a magyarnak, elveszünk, elpusztulunk mind, mind.o

Aztán egy este, bizalmas, kedvenez nőcse-lédje jelentette nagynénémnek nagy mosolyogva: «01áh Márton pallér-meiszter van itt, jó híreket hozott a nagyságos asszonynak, szabad-e bejönnie.* Én is örvendettem családunk e hű emberének, ő a néninek mindig híreket hozott, nekem meg tarka kavicsokat. Most nevető arczczal lépett a szobába s szólt:

— Kezeit csókolom, nagyságos asszony, Bem bevette Szebent, maholnap itt lesz.

— Ne beszéljen! Hisz most olvastam a német újságban, hogy Puchner úgy megfogta Bemet rablócsapatostúl, mint egy rókát a csapda.

— Hazudhat az a német újság, a mit neki tetszik, ón jobban tudom, — erősítette Oláh Márton, — nálam kétszáz kőműves járt, kik Szebenben dolgoztak; ijedtökben a magyaroktól egy szekéren czók-mókostól idáig szaladtak, azt beszélik, Bemnek ördöge kell hogy legyen, mert mikor álmukban se látták a szebeniek, . csak ott termett seregestől a város előtt s be is vette azt, hiába volt úgy elsánczolva, mint Komárom vára, belőle a muszkák úgy elszaladtak, meg se álltak Havasalföldig.

Néném úgy örvendett, még engem is elfelejtett jókor lefektetni, mert a nőcselédekkel nemzetiszínű zászlókat varratott, hogy reggelre már kész legyen.

Másnap nagy ágyúzást hallottunk, s néném mind azt figyelte, közelebb jön-e az ágyúdörgés, vagy távolodik. Nagy öröme telt benne, hogy erősebben hallatszott, míg este felé egészen megszűnt az ágyúszó.

Harmadnap már kora reggel nagy kavarodás volt az utczán, nagy magasan felrakott teher-szekerek, hat-hét ló alig húzta, utazó kocsik, császári katonák, podgyászt czipelve, jajveszéklő emberek, orosz katonák lóháton és gyalog, hosszú köpenyegeiket felfogva a sárból,-— összevissza siettek a város kapui felé.

Azután nagy csönd lett, alig volt ember az előbb oly népes főutczán, midőn három kocsi fekete díszbe öltözött urakkal haladt kifelé a városból, mindenik kocsin hatalmas fehér zászló lengett, nagynéném rögtön kitette a készen tartott magyar zászlót s a kocsik fehér lobogói meghajlottak az előtt.

S újra élénk lett az utcza, most ünneplő ruhás, jókedvű emberek jöttek elé mindenfelől s csakis magyar szót lehetett hallani. Ki gondolta volna, hogy ennyi magyar van még Brassóban — mondták az emberek — hisz a schwarz-gelb uralom alatt, mutatkozniuk se lehetett. Épen tizenkét órára harangoztak, midőn a hatalmas éljenkiáltásra mindenki az ablakhoz szaladt nálunk. Egyetlen magyar huszár kivont karddal a kezében vágtatva lovagolt végig az utczán, egyenesen a városházáig. Utána jöttek a város követségét hozó kocsik, most még jobban hajtogatták fehér zászlóikat a nemzeti lobogó előtt.

És megkezdődött a magyar hadsereg bevonulása.

Emlékezem, hogy nagynéném többször mondta:

— Lelkem magyarjaim, mily jól vannak öltözve. A német lapok azt hazudtak, oly rongyosak, még lábbelijük sincs, s pedig ez egy szép, egyenruhás hadsereg.

Nagy éljenzés jelezte, hogy közeledik a fővezér. Négy lótól vont útikocsiban jött a hires tábornok, kicsiny, összeesett alakját nagy, szürke köpönyeg födte, kócsagtollas, szóles csákója alatt háromszögűnek tetszett beesett arcza; elkeskenyedő állát tüskés, szürke szakáll borította. A kis alak még kisebbnek látszott a balján ülő óriás termetű segédtiszt mellett. Zeyk Domokos, egy ölnél magasabb, barna férfiú volt e tiszt, kit pár óra múlva magunknál láttam, s azzal lépett a szobába:

— Néni! A tábornok azt a megjegyzést tette : Brassóban egyetlen házon vannak magyar zászlók, s azok sincsenek jól csinálva, így összetéve olasz zászlók azok.

— Azok is a szabadságért küzdenek; anyám is olasz volt, de holnapra megigazíttatom, — mentegetődzött néném, s csodálkozó hangon tévé hozzá:

— Milyen kicsiny öreg úr ez a nagyhírű tábornok.

— Termetre kicsiny, de lélekre óriás, egy félisten; a ki megismeri, mind imádja őt, elkezdve Petőfin, a nagy költőn, — monda Zeyk, és beszélt lelkesülten tovább a hős tábornok csodás bátorságáról, nagy csatáiról, nemes jelleméről.

Már rég ki volt világítva az egész város a győztes tábornok nevenapjának, József napjának ünneplésére és még mind tartott a bevonulás, nem szűnt az éljenrivalgás.

Evek múlva úgy hallottam, hogy Brassóba vonulásakor a magyar sereg a mellókutczákoo visszament,s a főutczán újból bevonult, hogy az ellenséges város remegjen nagy számától, pedig voltaképen alig volt ott hatezer ember.

Lehet, hogy úgy történt, mert a hős tábornok nem idegenkedett az apró cselfogásoktól, s az emelte népszerűségét a székely nép előtt, az a ravaszság, melylyel mindig túljárt az ellenség eszén, váratlan megjelenése, a hol szükség volt reá, mindig kész mentőgondolata a veszély között, vakmerő merészsége, mind visszhangra talált, bizalmat jkeltett az eszes, székely nép lelkében.

A nagy, dicsőséges győzelmeket nem emlegették annyiszor, mint azt, mikor szorult helyzetükből szabadította ki_ őket Bem apó leleményessége.

— Mikor Segesvárnál akart minket megfogni a német — beszélte nekem egy volt honvéd székely — akkor mutatta meg Bem apó. hogy mit tud: Hát az úgy történt, hogy előbb két napig verekedtünk Medgyesnél s a végén tömérdek segítsége érkezett a németnek, mi azzal is megküzdöttünk volna, de az öreg apó visszavonulást parancsolt; tudtuk bizonynyal, valami okosat gondolt, hát visszamentünk egészen Segesvárig, ott a szászok úgy néztek, mintha elnyelni szerettek volna, míg mi megerősítettük a várost. Vártuk az ellenséget, de csak nem jött, aztán megtudtuk, azok is gondoltak egyet s a nagy országútra tértek, hogy hátunkba kerülve, egészen körűifogjanak. No, most mi lesz, gondoltuk, mikor késő este vettük a parancsolatot, hogy éjfél után két órakor a kijelölt helyre gyűljön minden zászlóalj indulásra készen.

Még nem is pitymalodott, már neki indultunk a hegyeknek; eleintén csak mendegéltünk, de azután úgy megrekedtek az ágyúk azokon az istentelen meredek szőlőhegyeken, hogy magunknak kellett azokat húzni, taszítani; még a lovak lábát is egyre le kellett takarítanunk, máskülönben csizma rakódott azokra a ragadós, sárga agyagból. Az öreg mindenütt velünk volt, biztatgatott, nem értettük, miféle nyelven, de tudtuk, ő csak jót mond s jóra visz minket. Mindig kaczagnunk kellett, ha rá gondoltunk, most Puchner generális milyen gondoskodással közelget Segesvárhoz, hogy körülzároljon minket s majd megüti a guta, ha meglátja, hogy üres a fészek.

Végre kijutottunk az úttalan hegyek közfii, s egy nagy szász faluban jól kinyugodtuk a fáradtságot. Másnap estére hajló időben Szeben előtt találtuk magunkat.

Ostromot parancsolt Bem apó. Mi kaczag-tunk rajta, hogy míg a németek Segesvárit keresnek minket^addig mi beveszszük az'ő erős várukat. A városban 'nagy lehetett az ijedség, mert muszka, német, szász eszeveszetten rohant a sánczokat védelmezni. Nekünk még biztatás se kellett, ütöttük, vágtuk őket, a hol értük. Bem apó mindenütt ott volt, s a hol ő megjelent, úgy hullott az ellenség, mint a kaszás előtt a fűszál, pedig neki egy kis korbácsnál egyéb se volt a kezében.

Máskor elmondotta: Milyen szép csalafintasággal hozott ki az apó Szász-Sebesből, abból a gaz fészekből, hol azelőtt való napokban mind meggyilkolták volt előreküldött sebesültjeinket.

Mikor odaértünk, legelőbb is törvényt tartott Bem apó, s agyonlövette a négy főgyilkost. a többinek megkegyelmezett. Tudta ő, mit csinál.

Jött utánunk Puchner nagy hadsereggel, neki negyvennél is több ágyúja volt. nekünk csak négy. de azért nem féltünk, tudtuk, a mi öreg apónk majd túljár a német eszén. Puchner békekövetet küldött, adjuk meg magunkat, úgy se tehetünk mást, — azt kívánta. A békekövetet tartóztatották a tiszt urak szép szóval, biztatással, azalatt Bem apó elkészített minket az indulásra, s mikor a békekövet visszaindult az üzenettel, hogy nem adjuk meg magunkat, akkor mi már kunt voltunk a városka túlsó kapuján s jó tovajártunkban hallottuk csak a nagy ágyúzást. Puchner sok ágyújával lövette Szász-Sebest, s mire megérttették vele a szászok, hogy a magyarok rég elmentek, már halomra volt lőve a városnak fele. Örvendettünk neki, hogy Puchner fizetett meg a mi székely testvéreink haláláért.

Nehéz utunk volt az, sok oláhot kellett magunk előtt levágnunk, Puchner serege pedig mindenütt nyomunkban volt, míg összetalálkoztunk a Magyarországról segítségünkre küldött honvédekkel, azután visszafordultunk s Piskinél úgy elvertük a németeket, hogy nem felejti azt el ítéletnapig.

így mesélt a mi kertészünk is, ki Bem hadseregében szolgálta végig a szabadságharczot, s hogy ősz vezére meghalt, azt nem hitte el soha.

Sok év múlva Bem halála után egy napon a kertbe lépve látom, hogy a kertész meg a lovász fülüket szorosan a földre illesztve, feküsznek, integetve egymásnak.

— Mit csinálnak maguk ? — kérdeztem. A kertész örömtől sugározva súgta:

— Hallgatjuk az ágyúzást. Jön Bem apó! Isten uccse, jól hallatszik az ágyúszó!

— Bem apó rég meghalt Aleppóban, — szóltam tudákosan.

— Meg-e ? Hát elhiheti kicsi naccsága, mit a németek hazudnak ? Nem halt ő meg, elment. Azt mondja a czofalvi bellér, a belső országban jártában hallotta egy török paptól, hogy Bem apó elment Ázsiába, megkeresni az ős magyarokat. Messzi van az nagyon, esztendők telnek bele, míg idehozhatja őket. De most itt vannak, hiszen hallom az ágyúszót.

Az ágyúdörgés csakugyan hallható volt, ha a földön hallgatta az ember, mert oda öt-hat mértföld távolságra nagy katonai gyakorlatot tartottak.

R. A. gróf Montecuccoli AZ OSZTRÁK-MAGYAR HAJÓHAD ÚJ TENGERNAGYA. 1904. 719.

A közelebb nyugalomba vonult Spaun tengernagy utódja, gróf Montecuccoli Eudolf, mar-chese di Polignago altengernagy, gróf Montecuccoli Alajos harmadszülött fia, 1843-ban született Modenában és 1859-ben, miután a tengerészeti akadémiát elvégezte, mint tengerész kadét tényleges szolgálatba lépett. Ugyanabban az évben a «Frigyes főherczeg» nevű korvétán részt vett a Prancziaország elleni háborúban. A lissai tengeri csatában mint az «Adria» fregattá zászlósa vett részt és vitézségéért királyi elismerésben részesült. 1882-ben a kri-voscsiei fölkelés leverésénél a Bocche di Cattaróban az «Andreas Hofer» hajón, mint annak első tisztje működött i közre, a mely alkalomnál tanúsított körűitekintő és ügyes eljárásáért újabb elismerő dicséretet nyert a Felség részéről. Ezt követőleg a «Helgoland» korvétán, mint már korvéta-kapitány 16 hónapi utat tett, körűlvitorlázván Afrikát. 1884-ben a görög partok blokádjánál mint korvétakapitány az «Elisabeth» nevű torpedóhajót vezényelte, mely alkalommal az a rendkívül felelősségteljes feladata volt, hogy a torpedóhajók ellátásáról és készenlétben való tartásáról gondoskodjék. 1887-ben mint a «Greif» hadiyacht parancsnoka a boldogult Erzsébet királynét kisérte utolsó Földközitengeri útján. 1889-ben mint az «Aurora» parancsnoka világkörüli utat tett. Visszatérte után a közös hadügyminisztériumban a tengerészeti osztály negyedik alosztályának vezetőjévé neveztetett ki, de ez állásáról betegsége miatt csakhamar lemondani kényszerűit.

Egészsége helyreálltával 1892-ben már mint sorhajókapitány az «I. Ferencz József" parancsnokságát vette át s e minőségében a monarkhiát az Amerika fölfedezésének négyszázadik évfordulója alkalmából rendezett spanyolországi Kolumbus-ünnepélyen képviselte. Utóbb a tengerészeti ellenőrző hivatal katonai vezetője, majd a pólai arzenál helyettes parancsnoka lett, a mely állásában, különösen a magyarországi ezredévi kiállítás haditengerészeti osztályának kiállítása körűi szerzett érdemei elismeréséül a király a harmadik osztályú vaskorona-renddel tüntette ki.

1897-ben ellentengemagygyá és az arzenál parancsnokává lépett elő. 1900-ban a hácom osztályból alakított nyári hajóraj vezetésével bízatott meg, de csakhamar át kellett adnia annak vezetését, hogy a Khinában kitört zavarok folytán kiküldött, a «Mária Terózia», «Eli-zabethn, «Zenta» és «Aspern» czirkálókból &ÜÓ hadosztály parancsnokságát átvegye. Szept. 8-ikán érkezett Taku erőd elé. E nehéz állomáson tágas tér nyilt előtte katonai és tengerészeti ismereteinek és ügyességének kifejtésére ⁶⁸ mint a tengernagyi tanács tagjának, diplomáciai tapintatának érvényesítésére is. Ebben a minőségében teljesített kitűnő szolgálataiért a királytól a hadi diszítménynyel ellátott máso-^dlk osztályú vaskorona-rendet kapta. 1903-ban viczeadmirálissá lépett elő és a tengerészeti osztály helyettes főnöke lett.

E magas állásában reá vár azon főfontosságú ós felelősségteljes feladat, hogy 795 kilométer hosszú tengerpartunknak biztonságáról gondoskodjék R. A.

AUSZTRÁLIA (Mexikó)

EGY HAZÁNKFIA LEVELEI AUSZTRÁLIÁBÓL.* 1881. 38. 603, 684.

(Utazás a hajó utolsó osztályán. Szalon-koszt burgonyahámozásért. A Wiener Schnitzl és nokedli Ausztráliában. A melbourne-i «Herald» az itt utazó osztrák és magyar főurakról. Thun gróf magyar kurírja. Aranylesők. Művész hazánkfia hangversenye.)

*A builapesti társaskörökben is jól ismert hazánkfiának egy itteni barátjához intézett levelei, kit viszontagságos sorscsapások vetettek az ötödik világrészbe.

*

Melbourne, 1881. március 1. Múlt levelem óta csak két hét múlván el, természetes, hogy ily rövid idő alatt helyzetemben változás nem igen történhetett. Vagyok, ami voltam: pincér az «Austrian Restaurant»-ban és „aranyleső” stb. Foglalkozásom sokoldalúságát bizonyítja az, hogy délelöttjeimet a zöldség-tisztítás nemes mesterségének áldozom. Burgonya-hámozás, borsó-törés, zöld paszuly-vágás, — ezzel telik el a délelőtt. Angol fogalmak szerint mindezekben a teendőkben én champion vagyok. Ha boldogabb időkben Szikszaynak (konyha-főnök) az én módom szerint hámozott krumplit, vagy vágott paszulyt adott volna át a szolgáló, tudom, hogy az az angyal-szelidségü ember is önkénytelen hajlamot érzett volna a sodrófa, lábas egynémely kellemetlen oldalát velem megismertetni. Az angol azonban nem nagy súlyt fektet a zöldség-félére; s igy a szemes burgonyák és a girbe-gurbára vágott paszulyok dacára is hatalmas előmozdítója vagyok konyhánk dicsőségének.

Különben a krumpli-hámozást nem itt, ideiglenes hazámban kezdtem először gyakorolni. Megízleltem én azt a foglalkozást már a hajón, mindjárt harmadnapra, hogy elhagytuk Plymout-ot. Az «Orient live» hajónak utolsó osztályán, melyet angolul «streerage»-nak(?), németül «Zwischendeck»-nek, — magyarul (fedélköz) pedig nem tudom minek hinak, az utasok körülbelöl egy kategóriába vannak helyezve a barmokkal. És én a «streerage»-ben utaztam.

A koszt irtóztató volt. Az első falattól az utolsóig élvezhetetlen kotyvalékok, kávénak csúfolt higabbnál-higabb lé, s fotelen húsok képezték a napi menüt. És, nagyon természetesen, semmi változatosság. Az egyetlen élvezhető falat a vaj volt; csak hogy ezt meg a legmiuuciózusabb adagokban szolgálták föl.

A matrózok, de különösen a pincérek — a hajókon stehard -oknak hivják őket — és a kukták alkalmasint szánt-szándékkal folytatják e lelketlen üzelmeket, mert sohasem késnek mindjárt az út elején körültekinteni, hogy a «streerage» szerencsétlen lakosai közül kiszemelhessenek egyet-kettőt, akiket a kilátásba helyezett jobb koszt reményével különféle munkák végzésére verbuválhassanak. Nem tudom minek köszönhettem azt a megtiszteltetést, mely egy kukta ilyetén ajánlatának alakjában éppen engem ért. Elég az ahhoz, hogy megegyeztünk, hogy az első és második osztály számára én és egy hamburgi fiú hámozzuk a burgonyát és őröljük a kávét, amely szolgálataink fejében kapunk «salon (első osztályú) koszt»-ot, csirkét, piskótát, puddingot; nem is emlitve az izletesebbnél-izletesebb juh-cotteletteket.

Az alku este lett megkötve; s beköszöntő gyanánt vagy egy óra-hosszat kávét kellett őrölnünk. Másnap reggel aztán elénk tettek egy hordó krumplit; már minthogy hámozzuk meg délig. Megtettük. Ebéd után megint elénk tették ugyanazt a hordót, ismét tele krumplival, amely hordó ilyenformán valóságos Danaidák hordója volt; mert hámozhattuk reggeltől estig: soha sem akart kiürülni; közbe-közbe pedig paszulyt kellett vágni, sárgarépát tisztítani; s hogy a hosszas ülés, — jobban mondva kuporgás meg ne ártson — s hogy aranyeret ne kapjunk, hát az egyikünket oda állították az édes, a másikunkat meg a tengeri viz szivattyújához. Este természetesen szórakozásképpen megint egy kis csöndes kávé-örölés.

De principálisunk, a kukta, csakugyan beváltotta szavát. Belénk tömött mindenféle jó falatot. Néha, az igaz, úgy kellett enni, a mint Szigeti bácsi eszik a «Jó madár »-ban, amikor a káposztába önti mindjárt a kávét is, csakhogy hamarább juthasson a rég nélkülözött élvezethez. Néha bizony egy tányéron olyan dolgok voltak összekeverve, melyek semmiféle gastronómikus rokonságban sem állottak egymással; hanem, mon Dieu! még ezek is mannának tűntek föl a háttérben fenyegetőző «streerage»-koszt mellett.

Tehát csak bátran előre. — Jertek krumplik, paszulyok, répák, kávé-masinák. Inkább tiveletek fotelen, nyers alakban, mint amott főtt, vagy sült alakban!

A főprinczipális, a főszakács is elég nyájas uri ember volt; én irányomban pláne némi leereszkedéssel is viseltetett, mert mindjárt az első nap ekképen szólitott meg:

— Parlez vous francais?

— Mais oui, monsieur, certainement, quel plaisir pour moi, que je trouve quelqu'un, avec qui je puisse parler dans la premiere langue du monde, etc. etc. — kuruttyoltam én vagy egy negyed óráig (ez alatt az idő alatt legalább pihenhettem) s csak azután sült ki, hogy főszakács uramnak gallus-tudománya csupán abból a fönebbi három szóból állott:

«Parlez vous francais?»

Nó nem is szólt többé hozzám franciául; de azért, mint már emlitém, mégis bizonyos leereszkedést tanúsított irányomban; ugy annyira, hogy sokszor sajátkezüleg is hozott nekem jó eledeleket; különösen fájó szívvel gondolok vissza egy bárány-pástétomra, melyet tutto-solo pusztitottam el. Oh be szép nap volt ez! Sajnálom, hogy nem vezettem naplót, mert igy nem emlékszem már, hogy melyik napon is történt e nevezetes esemény. Ez a boldog élet azonban nem tartott sokáig A föpincér nem jó szemmel nézte, hogy mi a feneketlen hordó tartalmát a szűkre szabott konyha padozatára hányjuk.

Egy szép reggel tehát kiadatott az ukáz, hogy tessék fölmenni a födélzetre hámozni; ott sokkal jobb a levegő, s a tenger nagyszerű szépségében is gyönyörködhetünk. Mi, szegény ártatlan balekek, hozsannával fogadtuk ezt a hírt. Kukta barátunk azonban alattomosan mosolygott. Csakhamar rájöttünk e mosoly nyitjára. Vége lett a jó kosztnak! Megjelenhettünk ugyan bármikor napjában a szalon-konyhában, hanem minthogy akkor nem lehettünk ott, mikor a finom ételeket tálalták.Mire mi lejöttünk, már elkapkodták mások a jó falatokat és — tarde venientibus ossa — csontot, azt kaptunk eleget.

Kétszeri strike nem vezetvén a kellő eredményhez, fölmondtuk a barátságot, s elkezdtünk koplalni, s koplaltunk, amig csak Melbourne-be nem érkeztünk; azaz jobban mondva addig, mig az «Orient live» hires hajóját, a partra mászó «Sorátá»-t el nem hagytuk. Annyit azonban mégis profitiroztam, hogy mostani állásomban legalább nem újság előttem sem a krumpli-hámozás, sem a paszuly-vágás. Annyit meg megint mondhatok, hogy ez idő óta nem is szeretem ám annyira a krumplit, amint eddig szerettem volt. Minden burgonyánál eszembe jut a «Soráta» szűk konyhája, mint első munkás-debut-om színhelye.

Minthogy pedig már benne vagyok a főzésben, megmaradok egy darabig még ennél a témánál.

Nem tartom ugyanis fölöslegesnek megemlíteni, hogy pincér barátaim, kik Bécsből jöttek s kik ez idő szerint «gazdákká" avanzsiroztak, határozott sikert arattak a «Wiener Schnitzli»-vel és a «Nockerli»-vel.

Ez a legújabb vívmány az angolok ellenében. Vannak telivér angol John Bull vendégeink, kik csakis a «Schnitzli» után áhítozva lépik át az «Austrian Restaurant» (Melbourne, Bourke Arcét Esrt 173.) küszöbét.

Nem régen egy kis kalandom is akadt a «Schnitzli» révén.

Bejön egy angol, azaz jobban mondva egy ausztráliai Mokány Berci. Leül. Pincéri tisztemhez hiven odaugrom, s elébe teszem az étlapot.

Rám sem hederített, hanem azt kérdezte, van-e «Wiener Schnitzer?»

— Persze hogy van; hisz abból élünk.

— Van? —monda ő — hát hozzon egyet. Hoztam neki egyet, s az ősi szokáshoz hiven egy negyed citromot is adtam mellé.

Kevesen lévén épen akkor az ebédlőben, figyelemmel kisérhettem Berci barátomat. Először is azzal kezdte, hogy nyakon öntötte a szeletet ecettel.

No, gondoltam, ez szépen kezdi! Mikor aztán jól megfürösztötte szegény, forró zsírtól csak úgy sistergő szeletemet, hozzáfogott az evéshez; de ahelyett, hogy a citrom levét rápréselte volna, levágott egy darabot a szeletből, s egy darab citromot hozzá, azután szőröstül-bőröstül lenyelte. Ugy messziről tekintve szép látvány volt, hogyan fintorgatta az orrát ehhez a különös, szokatlan ecet-citromos keverékhez.

Bevágva az utolsó falat húst, s az utolsó falat citromot, én hivatalosan nyájas, de azért komoly pincéri arcot öltve odaléptem hozzá, és tányér-elszedés közben legnagyobb udvariassággal kérdeztem tőle:

— Hogyan izlett, kérem, ez a külföldi étel? Nemde ritkítja párját ?

— Oh — monda Berci barátom — kitűnő, nagyszerű volt! hanem mondja meg édes barátom, okvetetlenül szükséges azt a citrom darabot megenni?

— Oh dehogy, édes uram! hisz azt nem is kellett volna megenni, csak a nedvével — ecet helyett — egy kicsit megnedvesíteni.

Tableau!

No hiszen ettől sem kaptam ám borravalót! Az efféle kis intermezzók némi fűszert adnak ama furcsa, szokatlan életmódnak, melyet jelenleg folytatni kénytelen vagyok.

Az ily eseten az ember elmosolyog magában egy-két napig; s csak megint előadja magát valami, ami a jó kedvet, — persze a «Galgen-humor»-t — egy-két órára megadja.

A levelemhez mellékelt angol ujság-cikk az itteni esti lap, a «Herald» február 18-iki számából van kivágva. — Osztrák főhercegekről és magyar mágnásokról lévén benne szó, érdemesnek tartottam az egész cikket elküldeni. Hozzáteszem, hogy az illető nagy urak — akik azonban itt éppen nem nagyok — még ez ideig nem tértek vissza Melbourne-be; s igy nem tudom, hogy melyik Esterházy, melyik Pálffi az, aki— nem tud mit csinálni otthon az idővel.

A cikkben említett Thun gróf most itt van Melbourne-ben, s titkárjával és kurírjával együtt mindennapi vendégeink.

Keresztneve Oszvald, testvére a salzburgi helytartónak. Titkárjáról nincs említeni valóm; mi reánk sokkal érdekesebb a kurír, mert ez egy becsületes kecskeméti magyar fiú, Jánoska Ferencnek hivják, s már vagy 25 év óta csavarog szerteszét a világban; de 25 évi távollét alatt mit sem felejtett anyanyelvéből, s most is olyan tisztán, minden külföldi hangsúly nélkül beszél magyarul, mintha csak nem régóta származott volna el szép hazánkból.

Mihelyt az emiitett «nagy urak» visszatérnek ide, majd irok felőlük. Thun gróf a holnap induló posta-hajóval Indiába, s onnét Afrikába utazik.

De térjünk vissza a napirendre: az aranylesésre. Eredeti «aranyleső» részvény-társaságunk személyzetében gyökeres változás történt. A trieszti fiú, Mandussich, kilépett a klubból. S miért? Haszontalanságért. Tudomására jutott ugyanis, hogy a «digger» néha nagyon különös esélyeknek van kitéve; megesik t. i., hogy a kelleténél közelebb jutunk a vademberekhez. Ezek nagyon nyájas, udvarias emberek, ugyanis szeretik az idegeneket, hanem csak sülve, vagy legalább főve. Továbbá megesik a «digger»-en, ha egy-egy fárasztó út közben kedve jön pihenni, leül vagy lehever a fűre, ráfekszik egy kígyóra. A kígyó is nyájas, udvarias állat, hanem az a fura szokása van, hogy ha ráülnek vagy rálépnek, megmarja az illetőt. Az itteniek pedig mind mérgesek. Mindezekről értesülve, elmúlt olasz barátomnak a kedve az aranyleséstöl, s fölmondta a kontraktust.

Ugy karácsony táján összehozott két derék fiúval: az egyik magyar, a másik német; mind a kettő próbálta már a «diggerség» mesterségét,

A magyart E.-nek hivják, bácskai születésűnek mondja magát; hanem azt mondja, hogy most nem az igazi nevét viseli. — A németet pedig Meyernek hivják; s olyan kedves, mint a falat kenyér.

E szerint csupán belőlem és J. barátomból áll az aranyleső-kompánia. Mert ketten közülünk: J. és E. már elindultak Tasmániába. Ez egy nagy sziget Ausztrália délnyugati csúcsának irányában. Mihelyt tudósítanak, hogy jól fizetnek: Meyer barátommal azonnal mi is útnak indulunk.

Részemről nem hiszem, hogy Tasmánia arany dolgában jól kamatozik; és valószínűleg ez az állítólagos aranyföld ólombányává fog devalválódni. Ezt állítják ugyanis az itteni tapasztalt aranylesők; s ez az oka, hogy seregünk csak egy része lett ütközetbe bocsátva, a tartalék-had visszamaradván a törzs székhelyén.

Mielőtt soraimat befejezném, még egy-két szóval meg kell emlékeznem Ketten Henrik művész-hazánkfiáról. Február 13-án adta búcsú-hangversenyeinek elsejét, fényes sikerrel, mint eddig.

Az idemellékelt hirdetés, mely egyúttal programm is, érdekes különösen utolsó soránál fogva, mely igy szól: „Children in arms not admitted;" azaz: «szopós gyerekeket nem szabad bevinni a koncertbe».

Európai fogalmak szerint nagyon furcsa dolog ezt még ki is tenni, hanem itt a kolóniában napirenden van, hogy a mamák gyermekestül járnak koncertbe, és sans géné meg is szoptatják, ha a kis kolonista-csemetékben a gyomor működni kezd.

Ketten, első hangversenyeinek valamelyikében megesett, hogy egy mély áhítattal hallgatott és siri csend között előadott Beethoven szonáta alatt egy kis kolonista lurkó hangosan kezdett sírni és kiabálni. Ketten félbehagyta a szonátát, és kijelentette, hogy addig nem folytatja, mig az összes kiabáló és nem kiabáló babák ki nem takarodnak a teremből.

És ettől a naptól fogva hát ott áll Ketten mindegyik hirdetésén és programmján az ukáz: „Children in arms not admitted."

Y. Y.

A levélben idézett hirlapi közlemény, némi rövidítéssel, igy hangzik:

„Osztrák hercegek Melbourne-ben.

Talán nem is valami rendkívüli dolog, hogy több bereeg és fejedelem látogatja meg Ausztráliát, különösen éppen most, a melbournei nemzetközi kiállítás alkalmából. Csodálatos ellenben, hogy a kiállítási tisztviselők, kiknek kötelességükben állna az előkelő látogatókat fogadni, nem tudnak semmit felölük, s midőn mi a «Herald »-ban tudattuk a közönséggel, hogy az osztrák császári család egyik tagja Melbourneban időzött egy darabig, közleményünket kacsának tartották.

Most részletes kutatásokat tettünk s ennek folytán módunkban van, hogy részleteket közölhetünk, valamint az idegenek valódi neveit is, kikről elég legyen most megjegyeznünk, hogy kedden a «Tararua» gőzössel mentek a Hobart úton New-Zeelandba s Sidney-en keresztül térnek vissza Melbourne-ba. A «Deutsche Zeitung» december 7-én hozott hirt először e tervezett látogatásról.

E hir szerint Salvator Lajos ausztriai főherczeg ő fensége, a toskánai nagyherceg, Lobkovitz bereeg, Esterházy herceg, Wurmbrandt Lajos gróf és Pálffi gróf Bécsből Kairóba mentek. Itt készületeket tesznek oroszlánvadászatra Abesszinában, ezután meglátogatják Ausztráliát és Indiát is. Eredeti tervük az volt, hogy először Indiát látogatják meg, de megérkezve Gallé kikötőbe, csakhamar elhatározták, hogy egyenesen Melbourne-ba mennek.

Sajnálni lehet, hogy a kiváló utazók látogatását előre tudni nem lehetett. Az osztrák hercegek, mint tudva van, habár rendkívül konzervatívak, s az etiquette szabályaira nagy gondot fordítanak, ha valódi nevük alatt utaznak. Vidám kedélyű és barátságos emberekké lesznek, midőn inkognito vannak. Most a főherceg kissé neheztelt, hogy az osztrák császári zászló volt a kiállítási épületen s az osztrák nemzeti zászló egyátalán nem volt látható. A főherceg, ki csakhamar belejött a kritizálásba, neheztelését fejezte ki afölött is, hogy az osztrák csarnokban nem volt senki, ki őt körülvezette volna.

Az osztrák hercegek, ez történeti tény,. mindenkor szerettek inkognito utazn. Több mint ezer adoma létezik még II. József osztrák császár kalandjairól és társalgásáról egyszerű eredetű alattvalóival. A bölcsész császár nagyon jól tudta, hogyan kell ártatlan tréfát és élvezetet találni Bécs zugaiban és sikátoraiban, a legszegényebb alattvalók s a birodalom legegyszerűbb parasztjai körében.

Az ártatlan tréfa szeretete örökös lett a császári családban, s legnagyobb mértékben mutatkozik a demokratikus Salvator Lajos főherceg jellemében, kinek több izben komoly összeütközése volt a konzervatív párttal Ausztriában nézetkülönbségek miatt, de akit a nép szeret és tisztel.

A főherceg előkelő kísérete, kik útitársul szegődtek a veszélyes abesszinai és indiai oroszlánvadászatra, s a hosszú ausztráliai tengeri útra, mindannyi vidám kedélyű mágnás. Esterházy herceg a legelőkelőbb magyar családok egyikének tagja, mely családból a császárságban nagykövetek és államférfiak származtak, s oly emberek, kik az osztrák császárság politikai fejlődésére mindig hatással voltak. Az Esterházy-név Magyarországban ugyanaz, mint a számnév, a «kilencvenkilenc». E tény magyarázata abban áll, hogy a császárság törvényei szerint nem szabad, hogy egy embernek száz faluja legyen. Az első Esterházynak azonban magának «kilencvenkilenc» faluja volt, s ez óta e szám egyenlő jelentőségű az «Esterházy» névvel. Ha a magyar azt akarja mondani, hogy egy tárgy 99 forintba került, azt mondja «esterházy».

Az Esterházy-család egyik tagja egy alkalommal meglátogatta a northumberlandi herceg istállóit, s ott egy új versenyparipát nézegettek. Esterházy megkérdezte, hogy mennyiért adná el neki lovat, mire az angol herceg igy azólt: «Csak angol embernek van a világon oly sok pénze, hogy e lovat megvásárolhatja". Esterházy, anélkül, hogy a gúnyra válaszolt volna, zsebéből elővette revolverét, a ló szivébe lőtt s hidegen azt monda: „A magyar megteheti ezt is”.

Pálffi grófot vakmerőségeiről és bátorságáról ismerik. Berlinben egy alkalommal nagy katonai ünnepélyeknél több főrangú osztrák tiszt volt együtt lakomán. Midőn már sok champagneit elfogyasztottak, s a bor kissé a főbe ment, ügyességeikről kezdtek egymásnak dicsekedni.

Egy porosz tiszt azt kérdé Pálffitól: «Van-e elég bátorsága, hogy egy tiz márkás darabot a szoba végén tartson, s megengedje neki, hogy ő azt ujjai közül lőjje ki?» Pálffi rögtön késznek nyilatkozott s a veszélyes lövés szerencsésen megtörtént. Pálffi, ki minden tréfára hajlandó volt, egy kis szünet múlva megkérte ugyanazt a tisztet, hogy egy öt márkás darabot tartson neki s engedje meg, hogy ő is kimutassa ügyességét a lövésben. A tiszt nem utasíthatta vissza a felhívást s a pénzdarabbal ujjai között a szoba végére állott a lövést várván. Nagy csendesség állott be, midőn Pálffi reszketve emelte fel kezét, s a nézők rendkívül aggódni kezdtek, maga a tiszt is, látván, hogy Pálffi ingadozik s a pisztoly ugy mozog kezében, mintha részeg volna. Mindenki azt hitte, hogy itt múlhatatlanul nagy szerencsétlenség fog bekövetkezni, de a tisztnek nem lehetett már visszalépni. Midőn Pálffi látta, hogy már nagyon megijedtek s elég volt a tréfából, gyorsan célzott s a kis, három pennys darabnál nem nagyobb pénzdarabnak épen közepébe lőtt s a golyóval kidobta azt a tiszt ujjai közül, anélkül, hogy a tisztnek legkisebb baja lett volna.

Nem csodálatos ennélfogva, hogy az ily életvidor hercegek, ha mulatni akarnak, úgy jönnek Ausztráliába, hogy valódi cimeiket nem tudatják a világgal. A szigorú inkognito dacára azonban nem lehetett titok itt mulatások. Egy helybeli nagykereskedő, kihez Londonból nagy összegre utalványuk volt, megtudta valódi nevöket s habár ő nem terjesztette, a hir mégis kiszivárgott. A pincérek Merziesnél csakhamar gyanakodtak s kisütötték, hogy az utasok rendkívüli emberek. Midőn egy alkalommal Salvator Lajos főherczeg barátaival billiárdot játszott, azok akaratlanul is katonai vigyázó helyzetbe tették magukat, midőn a főherceg szemben állott velők. Az idegen vendégeknek a «külföldiek" e különcsége csakhamar feltűnt, kutatásokat tettek s fölfedezték, hogy kik azok a «Herrn». A főherczeg és kísérete, mint értesülünk, a kormányzói palotában is látogatást tettek s Wilson parancsnok megtudta, hogy Tasmániába is mennek.

Nem sok idő múlva még más előkelő osztrák társaság is fordul meg Melbourneban. Thun gróf, a salzburgi főhercegség kormányzója, kíséretével együtt Grantown Houseban (72. Nicholson-street) száll meg s rövid idő múlva várják ide a.Saida» osztrák hajót 50 kadéttal, kik mind előkelő családok tagjai. Casey J. tegnap aggodalmasan tudakozódott a főherceg látogatásáról a kiállításon, s látszott, hogy nagy zavart okozott neki, hogy senki sem volt, ki a főherceget körülvezetve, egyet-mást megmutogatott volna. Kétségtelen, hogy a kiváló látogatók nem szerették volna, ha a nagyközönség ismeri őket; de nem lett volna ellenvetésök az ellen, hogy néhányan tudják nevöket. Érdekes lesz utjokra vigvázni, mert igen nagy összeg pénz van nálok s még egy kissé Ausztráliában akarnak mulatni.

A másik hosszabb közlemény „Thun gróf utazása a világ körül" cimmel már nem ily jellemző furcsaságokkal telt közlemény, s több reális alapja van. Thun-Hohenstein grófról s titkáráról Bruckról elég részletes s úgy látszik, közvetlen forrásból eredő adatokat nyert a tudósító, nem mint a magyar mágnásokról. Megemlítjük belőle, hogy a gróf az Egyesült-Államokon át jött Ausztráliába. Mind ő, mind titkára sokat utaztak, a gróf egykor New-Yorktól San-Franciskóba lóháton ment és Dél-Amerikában az Andesekben és Amazon forrásainál sokat bolyongott.

Folytatjuk,

Veress Endre: MAGYAR UTAZÓ AUSZTRÁLIÁBAN. 1892. 4. 66.

Napilapjainkban is említve volt az a hír, hogy az ősszel tudományos expediczió indult a kontinensről Ausztráliába, melynek egy magyar tagja is van. Minthogy még bukaresti együttlétünk folytán személyes jó barátságban állok e magyar emberrel, érdekesnek tartom — saját szavai és levelei után — részletesebben megismertetni az olvasót az expediczióval, mely már messze tengeren vitorlázik az indiai vizeken.

Ez érdekes új expediczió szervezője és vezetője Grubauer Albert müncheni fiatal ornitológus, ki, mint vagyonos ember, önelhatározásából, megbízatás nélkül indult útjára, egyedül tudományos hajlamának engedve, melyekért nejét is otthon hagyta. Az expediczió célja az ausztráliai szigetek legnagyobbika, Uj-Guinea hollandi fele még ismeretlen részeinek tudományos kutatása és mindennemű múzeumi, néprajzi, de különösen ornithológiai gyűjtések eszközlése.

A 3—4 évre tervezett expedició útiköltségeire kétszázezer márka áll redelkezésre és személyzete öt európaiból áll. Ők a következők: Grubauer Albert, mint vezető-főnök, ennek szolgája, aztán a magyar Fenichel Samu preparator és gyűjtő, továbbá egy fényképész-rajzoló s egy orvos. A védő csapatot Ausztráliában, a malayi törzsből fogják összeállítani.

Az említett magyar, Fenichel Samu nagyenyedi fiú, az ottani főiskola volt növendéke, 24 éves, rendkívül ügyes fiatal ember, ki már iskolás éveiben folytonosan régészeti ásatásokkal és természetrajzi gyűjtésekkel foglalkozott. Önszorgalmával, Hermán Ottó jeles tudósunk példájára, annyira vitte, hogy 1888 nyarán Bukarestbe menvén, három év alatt szakszerűen berendezte az ottani elhanyagolt régészeti múzeumot, melynek segédőrévé is kinevezték.

Mint ilyen, az utóbbi két évben Dobrudzsában, az ádámkliszi-i nagy római vártelepen ásatott szorgalmasan főnökével, ár. Tocilescu György múzeumi igazgatóval, kinek jobb keze és mindenben megbízható szakembere volt. Itt ismerkedett meg utazónk az elmúlt nyáron egész véletlenül a bajor Grubauerrel, ki omitológiai tanulmányok s a Duna deltájában való vadászás végett utazott le oda.

Fenichel (ki alapos muzeológiai ismereteivel szerencsés, döntő hatást tett Grubauerre) örömmel fogadta a német ornitológus ajánlatát és 1891 aug. 6-án el is indult Bukarestből, előbb Nagy-Enyedre búcsút venni szülőitől, aztán Budapesten át Münchenbe. Itt 6 hétig dolgozott Grubauerrel az expediczió fölszerelésén és csak szept. 30-án indulhatott ki útjára, Hamburg kikötőjéből, az expedició «Salatiga» nevű bérelt gőzhajóján. Amsterdam és Southampton érintésével, okt. 15-én délben érkezett a hajó a gibraltári szoroson át Genuába, hol az oda vasúton jött Grubauer is felszállt a hajóra.

Amint Fenichel barátom írja, időjárásuk átlag jó volt. Az északi tengerben csak táncolt a hajó, hanem a biscayai öbölben két és fél napig tartó hatalmas vihart állottak ki, mely alatt Fenichel is 24 óráig szenvedett az elmaradhatlan «kellemes» tengeri betegségben.

Genuából másnap indult tovább az expedició kelet felé, a szuezi csatornának. Okt. 22-én ért annak torkolatához Port-Saidba, mely Fenichel közlése szerint 4002 tengeri mfdnyire van Hamburgtól. Útjuk innen Ceylon-sziget érintésével a malabbai csatornán át Singapurba,, majd Batáviába és ugyancsak a holland-indiai Jáva-sziget északi partján fekvő Soerabaya-ba vitt, hova nov. 20-án érkeztek meg egészségesen. Legutóbbi levelét is, (mely 38 napig utazott hazánkig) innen írta hozzám Fenichel, nov. 4-ikéről keltezve és benne a következőket közli velem:

Jáva a kikötőjébe azért jöttünk, hogy innen menjünk Új-Guiena hollandi részébe, de a tervünk meghiúsult, mivel huzamosabb ideig kellene itt várnunk egy alkalmas hajóra. Az ép e napokban kitört kolera miatt elrendelt vesztegzár következtében nem indult. Ezért tehát 26-án visszaindultunk hamburgi derék «Salatiga»-hajónkon Singapore ig és innen megyünk aztán dec. 15-én Uj-Guinea német részébe, melynek Hatzfeldt-Hafen nevű kikötőjébe remélhetőleg új-év napjára érünk be, honnan majd részletesebben fogok irni ugy eddigi élményeim, mint e távoli világrész földje- és népeiről.

További utitervüket természetesen még nem tudom, de bírom Fenichel barátom, ez életrevaló magyar ifjú igéretét, hogy az expedició útjáról, kutatásairól hűségesen, s amennyire lehet, sűrűn referál és én szerencsés leszek fiatal utazónk kilátásba helyezett tudósításait késedelem nélkül közölni a "Vasárnapi Újság”-ban.

Burke szerencsétlen utazása Ausztráliában. I. 1862. 147.

Az ismeretlen s főleg a talányos és titokteljes dolgok kifürkészése csaknem minden emberre nézve hatalmas ingerrel bir. S ez inger ezerszeresen fokozódik, ha a talány megfejtéséből a tudományra s igy közvetve az emberiségre nézve haszon várható; ez esetben amaz inger oly hatalmassá válik..

Melbourne-ban hosszabb ideig folytak az előkészületek, egy felfedezési útra Új-Hollandia belsejébe. Csupán egy magánzó 10 000 ft-ot ajánlott fól e célra, továbbá 20,000 ft. más utón gyűlt be s a gyarmat kor-mánya 40 000 ft-ot utalványozott Indiából tevéket is hozattak, azon reményben, hogy ezek jó szolgálatot teendnek e földrész belsejében valószínűié^ létező sivatagokon. Miután a szükséges előkészületek megtörténtek, az expeditio vezetőjéül egy, e földet ismerő, erélyes és bátor férfiú, az ir 0'Hara-Burlce választatott meg, ki Angliában és Belgiumban végzett katonai tanulmányai után egy ideig az osztrák hadseregben szolgált mint huszárkapitány, később pedig Ausztráliába utazván, Viktória lovas rendőrségének felügyelője lőn, mely állomását azonban a krimi háború kitörésének hirére elhagyta, hogy ott mint katona vállaljon szolgálatot.

Sebastopol bevétele után ismét visszatért Ausztráliába, hol előbbi állomását újolag elfonlalá. Midőn az expeditio élére állt, mellé csatlakozott Landells, egy 27 évs. tudományosan kiképzett angol, továbbá Wills, a mellbournei csillagdából, a két ifjú német, u. m. dr. Becker mint állatismész (zoolog) és rajzoló, s dr. Beckler mint fűvész és orvos. Ezekenkivül az expeditio még 25—30 személy, 25 tevét s ugyanannyi lovat számlált.

A kiinduló pont fölötti hosszú habozás után végre abban állapodtak meg, hogy Melbourneból észak felé Cooper-Creekbe, s 1860-61 nyarán (mely a mi téli évszakunknak felel meg) tovább az északi partok felé, a Carpentaria-öbölhöz utaznak. 1860. aug. 20-án indultak útnak, de fölötte lassan haladhattak előre, mert a tevék igen sokat makacskodtak, ugy hogy e miatt gyakran meg kellett pihenniök. Az utazók közt is csakhamar, egyenetlenség támadt, minek következtében Landells és Beckler Melbourneba visszatértek.

Menindieben, hova csak két hó múlva értek, Bürke depót hagyott hátra, s 12 egyénnel, 16 teve és 20 lóval nov. 11-én a Cooper-folyóhoz megérkezett. Itt meghagyta Brahe-nak, hogy az élelmiszerekkel, tevékkel és emberekkel várjon rá három hónapig, vagy a körülményekhez képest tovább is; ő maga pedig "Wills, King és Gray kíséretében, 6 tevével, egy lóval s három hónapra szükséges élelmiszerekkel dec. 16-án a kutató utazásra indult.

Hét, hét után múlt, anélkül, hogy róla valamit hallottak volna. Brahe négy hónapig várakozott itt; ekkor a vadak ellenségeskedései a emberei betegeskedése kényszeriték visszafordulni. A még fennmaradt élelmiszerek egy részét tehát, a netalán visszátérendő Bürke és társai számára elásván, Í861. april 21-én fölkerekedett s harmadnapra találkozott a Menindieből — az első depot-ból — időközben Wright vezetése alatt odaérkezett expeditio maradványával. Több tagját, ezek közt Beckert is, sülyben(scorbut-ban) elvesztete. Igen szomorú állapot-bari volt.

Most egyesülve ujolag a Cooper-folyamhoz utaztak, meggyőződni, ha a Bürke és társai számára elásott élelmiszerek nem raboltattak-e el a vadak által. Miután külsőleg mindent jó rendben találtak, véglegesen kezdték meg a visszatérési utat.

Melbourneban, hova szerencsésen megérkeztek, minden lehetőt megtettek.Burke és társai fölkeresésére; nemcsak hogy gőzöst küldtek a Carpentaria-öbölbe, hanem azonfelül Howitt vezetése alatt uj expeditio indult a Cooper-folyam felé. Ha a valószínűleg szerencsétlenül elveszetteket meg nem találhatják is, legalább lehetőleg pontos híreket hozhassanak róluk. A legújabb ausztráliai posta (1861. november végéről) ez ügyben azon szomorú tudósítást hozza : hogy Bürke és Wills 1861. júniusban a Cooper-folyamnál, éhség és kimerültség következtében meghaltak, Gray pedig már azelőtt áldozatul esett az ut fáradalmainak.

A negyedik: King, még életben találtatott fel a vadak közt. Ennél voltak Bürke és Wills naplói, melyekből kiderül, hogy ők utjok célját, a Carpentaria-öbölt 1861. febr. 11-én csakugyan elérték. Ezután ugyanazon úton visszaindultak, midőn nagyobbrészt gyalog kellett utazniok, minthogy élelmiszerek hiányában a lovat és csaknem valamennyi tevét kénytelenek voltak leölni.

Mindenféle bajok és fáradalmak közt végre a Cooper-folyamhoz, hol hátrahagyott társaikat találni vélték, april 21-én megérkeztek, csupán hét órával később, mint Brahe es társai a visszaútra fölkerekedtek. A számukra elásott eleségre csakugyan ráakadtak, s azt elővévén, a vermet újolag gondosan befödték Mivel sokkal inkább ki voltak merülve, hogysem barátaik után utazhattak volna, többször megkísérelték a délausztráliai gyarmatokat elérni, de sikeretlenül.

Éppen egy ily kísérlet alatt történt, hogy Brahe és Wright visszatértek, megtekintendők, ha az eleséget rejtő verem még mindig érintetlenül maradt-e. Miután külsőleg rendben találták, ismét visszaindultak, anélkül hogy a vermet fölbontották volna, holott pedig, Bürke már ekkor kiüríté azt, s egy szeletke papirt tett bele a következő sorokkal:

„Mi mindnyájan nagy éhséget szenvedtünk. Az itt hátrahagyott élelmiszerek valószínűleg visszaadandják erőnket. Egy a Carpentariához vezető utat fedeztünk föl. Innentől kezdve egész a kövea pusztáig hellyel-közzel termékeny vidékek is találtatnak. Azontúl a naptéritőig sovány és köves a vidék, a naptéritőtől a Carpentariáig pedig részben hegyes, de vízzel és fűvel bőven el van látva. A tevék épp oly kevéssé bírnak menni, mint mi, különben követtük volna társainkat, kik fájdalom már elmentek."

„Boszankodásunkat afelett — írja Wills naplójában — hogy a depót elhagyatott, könnyű elképzelni, midőn teljesen kimerülve, négy hónapi kinos vándorlás és nélkülözés után, csaknem megsántulva érkezénk meg úgy hogy majdnem lehetetlen volt, csak pár lépésre is tovább mennünk! Combjaimban és térdeimben soha sem éreztem még oly isszonyú fájdalmat s remélem, nem is fogok érezni többé. Kimerültségünk majd mindenre képtelenné tett bennünket. A szegény Gray borzasztó kínokat szenvedhetett s mi szerencséseknek tartjuk magunkat, hogy azon kórjeleket, melyek nála oly korán mutatkoztak, mi kikerülhettük, midőn egy lónak félig elrothadt húsából kellé táplálkoznunk.

Mily jól esett nekünk a Brahe vermében talált cukor s a zablisztből készült leves! Ha útközben annyi kövérporcsint (portulak) nem találunk, valószínűleg nem tudtunk volna eddig eljőnni."

De bármennyit szenvedtek is eddig utazóink, a legnagyobb roszat akkor tapasztalták, midőn megkísérték Adelaide-ot elérni. Ide-oda barangoltak, s csakhamar éhen vesztek volna el, ha a vademberek, kikkel esetleg találkoztak, irányukban barátságosaknak nem mutatkoznak, s meg nem vendégelik őket hallal, néha-néha egypár „derék hízott patkánynyal'' és nardoo-val (magja egy azon vidéken bőven termő viz-növénynek).Nar-doot azután ők maguk is szedtek s összezúzva liszt gyanánt használták. Ezzel és halakkal, melyeket néha fogtak vagy ragadozó madaraktól vettek el, tartották fönn igy amúgy életöket, bár erejök napról napra fo-gyott.

Erről Wills sok helyen emlékezik naplójában. Így írja jún. 20-án (tehát miután már két hónapig hasztalan próbáltak tovább menni) : ,,King elment nardoot keresni; Burke most töri a maradékot. Lábaival sokat kínlódik Még King legjobban bírja magát; jól esik neki a nardoo, de nekem sehogy sem akar ízleni, bár kizárólag erre vagyunk szoritva." Másnap igy folytatja jegyzeteit : „Gyengébbnek érzem magamat, mint valaha, s ha valahonnan segély nem jön, már nem tarthat soká. Alig birok már a kunyhóból kimászni. Hideget is sokat szenvedünk, mert ruha dolgában is rosszul állunk. Nekem még csak egy széles karimáju kalapom, egy ujjak nélküli gyapot-ingem, egy csupa rongy flanélnadrágom, két pár egészen összeszakadt harisnyám s egy mellényem van, melyen legalább a zsebeket eddig sikerült megmentenem.

A többiek sem állnak jobban e tekintetben." Két nap múlva megint, igy ír: „Csak a legkedvezőbb szerencse képes bennünket megmenteni. Én ha az idő kedvez, legfőlebb még 5-6 napig élhetek. Érütésem percenkint csak 45, s igen gyenge. Karjaim és lábszáraim nem egyebek, csak bőr és csont."

King előadása után folytatjuk a szomorú történetet : „Wills úgy elgyengült, hogy már nem járhatott ki, mint egyébkor, nardoot keresni, a magvakat sem bírta megtörni, s csakhamar minden remény eltűnt életben maradása iránt Bürke ereje is napról napra jobban megtört, ugy hogy nekem kellett mind a hármunk számára nardoot szedni s megtörni.

Megtettem, a míg erőm engedte; midőn azonban az én állapotom is oly roszra fordult, hogy több napig ki nem mehettem, ez idő alatt egész hat napra gyűjtött élelmi készletünket fölemésztettük...

Már vándorlásunk első napján Bürke igen gyengének tűnt fel. King egy hónapig maradt a vadak közt, Howitt az elveszettek fölkeresésére lőn kiküldve, 1861. szép. 15-én találta meg Kinget, s erre vonatkozólag irja naplójában :

„Egy kunyhóban ült (Ki"g), melyet a bennszülöttek az ő számára építettek; szomorú látványt nyújtott, mert már valóságos árnyékká volt soványodva; csupán a még rajta maradt ruhafoszlányokból tudtuk meg, hogy civilizált emberrel van dolgunk.

Nemcsak testileg, hanem szellemileg is igen gyengének látszott, gyakran erős kar- és lábszár fájdalomról panaszkodott. Tovább tántorogtunk, de nem sokára Bürke azt inditványozta, hogy üssük fel éji szállásunkat ott, ahol épen vagyunk. Nagy fáradsággal vittem őt a legközelebbi vízig. Bürke állapota, fekvésében rosszabbodni látszott, habár meglehetős étvággyal evett azon hollóból, melyet lőni szerencsém volt.

Ő maga úgy nyilatkozott, hogy élete már csak néhány órára terjedhet s átadta óráját és naplóját, amelybe még valamit irt. ,.Remélhetőleg ön mellettem marad, míg meghalok — szólt, az az egy vigasztal, hogy e vadonban nem egyedül fekszem és halok meg. — Mielőtt meghalnék, adja jobbomba pisztolyomat, s aztán hagyjon itt temetetlenül."

A rákövetkező éjjel egyetlenegy szót sem szólt, s másnap nyolc óra tájban meghalt. Néhány óráig a holttestnél maradtam, de mivel ez már mitsem használhatott, elhatároztam tovább vándorolni, Nagyon elhagyottnak érzem magamat. Hogy bennszülöttekre akadjak a nagy, kietlen vadonban, több apig ide-oda barangoltam, s midőn egyszer három hollót lőttem, az ötlött eszembe, hogy elmegyek azokkal a szegény Willshez, hogy lássam, hogy s miként van. Halva feküdt kunyhójában. Bennszülöttek jártak ott, ruhájából egyet mást elvittek. Én a holttestet a homokba ástam, s néhány napig közelében maradtam; aztán ismét útnak indultam, bennszülötteket keresni."

Csakugyan nemsokára sikerült is vadakra akadnia, kik őt barátságosan fogadták be, kivált midőn megígérte, hogy még több fehér is jő közéjük, kik majd meg fogják őket ajándékozni a tanúsított vendégszeretetért.

Harmadik nap mindnyájan elhagytuk a vadak tanyáját, hogy egy szomorú kötelességet teljesítsek, mely nagyon szivemen feküdt, de azért halasztottam el eddig, hogy King magát időközben némileg összeszedvén, szintén velünk jöhessen. — Mindenek előtt halottainkat kellett eltemetnünk. A szegény Wills ott nyugodott a kunyhóban, ahol meghalt s King által a homokba eltemettetett. Sírja fölé homokból halmot alkottunk s ágakat raktunk rá, hogy a bennszülöttek ezen náluk is szokásos jelet látva, az elköltözött utolsó nyughelyét ne háborgassák. Siriratát a mellette levő fa kérgébe véstem.

Másnap Bürke holttestét kerestük föl. A revolver, melyet kezében tartott, levelekkel és földdel be volt takarva, nagyon meg volt rozsdásodva. Sírt ástunk neki, földi maradványait egy angol zászlóba takarva bocsátottuk bele.

Miután a bennszülötteket, kik Kinget oly barátságosan maguk közé fogadták, gazdagon megajándékoztuk, visszafelé indulánk, s Melbourne-be szerencsésen megérkeztünk.

( Folytatjuk)

Sámi Lajos: Raynal után franciából: Egy hajótörött naplójából. 1. A hajótörés. 1869. 24. 409.

1863-ban történt. Ausztráliában voltam, hová, miként mások is oly sokan, szerencsét próbálni mentem, és ahol tizenegy álló esztendeig folytatám a bányászok fáradságos és kinteljes életét. Sok mindenféle kalandon és megpróbáltatáson mentem keresztül; nemegyszer álltam a halál torka előtt is. Ausztrália szárazföldjére kiszállásom sem igen volt szerencsés. A hajó, mely engem Molbourne-ba, Victoria tartomány (Dél-Ausztrália) fővárosába volt szállítandó, egy estve a sűrű sötét ködben egy sziklához csapódott s az összeütközés ereje oldalára fek-teté azt. A tenger, mely rémitően háborgott, óriási hullámaival több izben végig sepré a fedélzetet; két emberünket el is rabolta, kik a vizbe fúltak. A hajó előrészén csakhamar széles ut nyilott a víznek s a jármű elmerült. Szerencsére a tenger feneke nem igen volt mély e szomorú helyen ; a főárboeznak egy része az árboczkosárral együtt kiállott a vizből; fölmásztunk tehát arra és ott maradtunk egész éjen át. Roppant nagy hullámok rohantak időnként menhelyünk felé s minden perezben elnyeléssel fenyegettek.

Végre a nap megjelent, s egy gőzös észrevevén siralmas helyzetünket, fölszedett és Melbourn-ba szállitott bennünket.

Nem akarom hosszadalmasan előszámlálni mindazon veszélyeket, melyeknek e nomád élet küzdelemteljes évei alatt a véletlen kénye-kedve szerint szüntelenül ki voltam téve. Mintha csak valami ellenséges végzet üldözött volna, bármihez fogtam, semmin sem volt isten áldása. Egyszer, midőn gyengén fizető aranybányám egyik oldal-aknáját vizsgálgatám, hogy megtudjam, ha vájjon szükséges-e uj oszlopokkal támogatni tálait, az akna boltozata rám szakadt s engem romjai alá temetett. Hiába kiáltottam, embereim sokkal messzebb voltak, hogysem hangomat meghallhatták volna. Azt hívém, hogy ott kell meghalnom, bebörtönözve, megfuladva. Szerencsére a föld, mely rám omlott, puha és könnyen morzsolható vala. Nagy bajjal és fáradsággal tehát kiástam síromból magamat, hanem a végén ugy el voltam gyengülve, hogy alig bírtam lábaimon állani s mellem is mintha össze lett volna zúzva. Valahogy mégis csak elvánszorogtam lakásomra, de a bányászatot abba kellett hagynom és visszatértem Sydney-be, hol kerek nyolez hónapi ápolásra és nyugalomra volt szükségem, a mig teljesen helyreállottam.

Végre bele untam ebbe a folytonos kalandozásba és világfutásba, s különben is legyőzhetlen vágy ébredvén lelkemben szeretett hazám s különösen kedves családom viszontláthatására, elhatároztam, hogy Ausztráliát oda hagyom, s már épen az elindulásról gondolkodtam, a mikor ismét egy oly ajánlattal kináltak meg, mely terveimet megváltoztatá s engem újból a véletlen és ismeretlen szeszélyes játékára bizott.

Egy jó barátom és honfitársam ugyanis, ki akkor Sydney-ben tartózkodott s üzlettársával együtt posztókereskedést folytatott, egy tervet közölt velem, amelyet még eddig a legnagyobb titokban tartogatott legbizalmasabb emberei előtt is. Egy ezüsttartalmu gazdag ólombánya fölkereséséről vala szó, mely — szerinte — Campbell szigetén, Uj-Zeelandtól délre, az ausztráliai Nagy-Oczeánban volna feltalálható. E vállalat vezetőjéül — mint monda — engem szeretne megnyerni. Minél előbb el kellene indulnom, hogy a szigetet még a kedvező évszak tartama alatt kifürkészhessem s ha talán a bányát nem sikerülne is fölfedeznem, legalább fókát (tengeri bornyu) kaphatnék eleget, melyeknek zsírja és bőre nem épen megvetendő értéket képvisel.

Egyik vagy másik iparág mindenesetre megérdemli a fáradságot s lehet, hogy egyszerre mind a kettőre nézve beüt a jó szerencse. Az ajánlat csábító volt; ha reményeink füstbe mennek is, legfeljebb csak hazautazásom terve szenvedne három havi halasztást; ha pedig teljesülnek, akkor elértem azt a kényelmet és jóllétet, melyet keserves tizenhét esztendő óta oly hiába kerestem hazámtól s kedveseimtől távol, idegen, ismeretlen világban. Az ajánlatot elfogadtam.

Minthogy pedig magam a hajózást s különösen egy nagyobb hajó vezényletét meglehetősen elfeledtem, jónak láttam kijelenteni Sarpy-nak (igy nevezték vállalkozó honfitársamat) és üzlettársának, hogy okosan cselekednének, ha egy tapasztalt és ügyes tengerészre tennének szert, ki a vállalatot a tengeren vezesse; én megelégszem a vizén a második ranggal is — elég, ha majd a szigeten én leszek a parancsnok. Véleményemet elfogadták. A választás Musgrave kapitányra, egy igazán tapasztalt, folytonosan a tengereken élt, amerikai születésű férfira esett, kinél alkalmasabbat e vállalatra keresve sem kaphattunk volna.

Másnap ketten, Musgrave meg én, elindultunk hajót keresni és hosssas lótás-futás után csakugyan kaptunk is egy kedvünkre valót. A „Grafton" egy ügyes kis naszád vala, nem nagyon hosszú, de annál szélesebb, ugy hogy 1500—1600 mázsa árut méffbirt. Fenekére valami 500 mázsa terhet raktunk régi öntött vasból, mert jól tudtuk, hogv veszedelmes tengeri viharoknak nézünk elébe, mely hajónkat, ha jól meg nem nehezítjük, dióhéj gyanánt fogja idostova hányni-vetni. Azonkívül vagy 20 kádat is erősítettünk a hajó fenekét elzáró vastag deszkázatra; e kádakat, melyekbe a fókazsirt fogjuk tartani, egyelőre vízzel töltöttük meg, hogy azok is nehezítsenek valamit.

Szándékunk volt az utunkba eső Macquarie, Zöld és Auckland szigeteket is minél körülményesebben kifürkészni s meggyőződést szerezni a felől, hogy vájjon vannak-e ott fókák elegondő számban, melyeknek zsírjával és bőrével az első utazás költségeit fedezni lehessen?

Miután hajónkat élelmiszerrel s egyéb szükségletekkel négy hónapra bőven elláttuk s két matrózt és egy szakácsot fogadtunk, Musgrave-vel együtt búcsúzni mentünk üzlettársainkhoz. Hiába titkoltuk volna egymás előtt, ugy is mindenikünk jól tudta, hogy vállalatunk életveszodelemmel jár, mert utunk a tengernek legviharosabb, legveszé-lyesebb vidékcin visz keresztül. Abban egyeztünk tehát meg, hogy ha négy hónap múlva nem kerülünk cló, sem hirt nem adunk magunkról, barátaink hajót küldjenek fölkeresésünkre, s ha ez nem állana módjukban, a kormány figyelmét is hívják fel ránk.

Barátaink o föltételeket elfogadván, Mus-grava pedig nejétől s gyermekeitől elbúcsúzván, fölszedtük a horgonyokat s elvitorláztunk Campbell szigete felé. Jónak látom itt megjegyezni, hogy egy kétcsövű vadászpuskát, körülbelül két font puskaport, valami 10 font ólmot és lőkupa-csokat is vittem magammal, hogy majd a szigeteken, ha kedvem tartja, néhány vadréczét lőhessek. Sejtelmem sem volt róla, hogy e fegyver és lőszerkészlet egykor milyen jó szolgálatot fog tenni mindnyájunknak.

Mikor útnak indultunk, oly rohamos déli szél fujt, hogy időnk sem igen volt hajónkat annak elfogadására előkészíteni. Míg tehát a vihar bennünket labodázni (hajónkat a szél ellen ide s tova forgatni) kényszerit,engedjék mog szives olvasóim, hogy útitársaimat bemutathassam.

Musgrave Tamásról, a kapitányunkról, már beszéltem, ki csakhamar nemcsak jeles tengerésznek, hanem egyszersmind igen értelmes és becsületes embernek is mutatta be magát előttünk. Harris György, egyik matrózunk, húsz éves angol fiu volt, egyszerű, naiv gyerek, épen oly bátor mint erős, ki mesterségét már tökéletesen betanulta. Másik matrózunk, Mac-Larren Sándor, kit mi Alick-nak neveztünk, 28 éves norvég születésű, hallgatag ember volt; nevetni soha sem hallottuk, irni, olvasni nem tudott, de tanulékony, engedelmes és a mellett kitűnő tengerész vala. Forges Henrik, a szakácsunk, a kit mi sohasem neveztünk máskép, mint Harry, portugál fi volt, 23 éves, zömök, alacsony s egy betegség által iszonyúan el vala rutitva. Szakács minőségével a szolgáét is egyesité s szükség esetén a hajózásnál is tudott segiteni.

Öten valánk tehát, mindnyájan különböző nemzetiségűek; hanem azért igen jól megértettük egymást, mert mindenikünk tudott angolul.

Folytonosan viharral küzdve és nem egyszer a legnagyobb életveszedelemben forogva nagy nehezen végre kikötöttünk Campbell szigetén.

Alig hogy megérkeztünk, azonnal szerte indultunk a szigetben, legelőbb is, hogy fókákat keressünk, mert élelmiszereinket kímélnünk kellett, azután meg hogy arról is minél hamarább meggyőződést szerezzünk, ha vájjon azok a hires ólombányák csakugyan létoznek-e vagy nem? Kutatásunk mindkét tokintetben eredménytelen volt.

Minthogy a déli nyár kellő közepében valánk, a fókák hihetőleg hűvösebb helyre vonultak a nap heve elől s csak tavalyról maradt nyomaikat fedezhetők fel a part homokjában. A bánvának pedig se hire, se hamva. Csakhamar átláttuk tehát a példabeszéd igazságát, hogy „a hol nincs, ott ne keress!" Campbell szigetén pedig semmi sem volt, a mit kerestünk.

Elhatároztuk, hogy odahagyjuk a szigetet, mert már az évszak is nagyon előre haladott, ugy hogy nem vala többé tanácsos még lejebb hatolni dél felé. Jobb lesz, gondoltuk magukban, ha visszatérünk öydney-be s eféle kalandos vállalatba többé nem bocsátkozunk.

Auckland szigetét mindenesetre útba szándékoztunk ejteni, remélve, hogv a mit Campbell szigetén hiába kerestüi ,<_at, ott mégis talán csak föltalálhatjuk. Bár soha se jöttünk volna e szerencsétlen gondolatra !

Valóban Auckland környéke csak ugy hemzsegett a sok fókától. A sziget délkeleti szegletében egy pompás öbölre találtunk, mely annál szélesebb lett, minél tovább hatoltunk rajta befelé. Akkor aztán egy hirtelen kiszökellő félsziget egészen összeszoritotta, és itt a tenger zajlása és hullámtörődése oly heves és oly erőszakos vala, hogy csak a legnagyobb életveszélylyel közeledhettünk a partokhoz, a hol néhány napra horgonyt akartunk vetni. S podig akaratlanul is közelednünk kellett, mert a tenger iszonyúan háborgott s kelet felől valóságos orkán tört ki, mely kis hajónkat minden pillanatban a part szikláihoz szándékozott csapni. A vihar dühe nem engedte, hogy hajónkat ismét a sikra kormányozhassuk, mert közvotlonül mellettünk egy roppant nagy és veszélyos sziklazátony volt, mely menthetlenül tönkre tette volna a „Graftont." Ott kellé tehát maradnunk éjszakára e veszedelmes helyen. A horgonyokat lebocsátot-tuk s gondoltuk, hogy reggel, mikor a dagály úgyis több vizet fog hajónk alá hajtani, valahogy csak tovább mehetünk. Ezalatt besötétedett. A vihar folytonosan dühöngött és óstromlá hajónk oldalát, s kilencz óra tájban a zápor is neki fogott. Egyik lánczunk elszakadt. Ez már igazán komoly veszedelem volt. S valóban a megmaradt egy horgony nem vala képes hajónkat erősen tartani és elkezdett az ide s tova ingadozni, hánykódni a partok felé.

Az első ütés-okozta rázkódást éjféltájban éreztük. Nem volt erős, de már a reá következők mind hatalmasabbakká lettek azon mértékben, a hogy a sziklához közeledtünk. Egy darabig a vihar, mintha legmagasabb dühét elérte volna, csendesülni kezdett. De, fájdalom! a helyett, hogy végképen lecsillapult volna, néhány perez múlva kétszeres dühvel és erővel fogott romboló munkájához. Egyszer csak ismét egy összeütközést vettünk észre, de a mely már sokkal erősebb vala, mint a többi; az ütést borzasztó recscsenés követé. A szerencsétlenség , melytől annyira rettegtünk, megtörtént ! . ..

Hajónk gerincze egy sziklához csapódott, mely annak egy részét kiszakitá s a tenger kezdé elfoglalni a „Grafton" belterét. A hajó e percztől kezdve nem is mozdult helyéről. Alig maradt annyi időnk, hogy élelemszcreinket — a mi kevés volt — s tengerészeti eszközeinket és egyéb holminkat a fedélzetre szállíthassuk. Mindent jól megkötöttünk és beborítottunk, hogy a hullámok cl ne rabolják, s azután magunkat is egy kátrá-nyos vászon alá vonva, átázottan, kimerülten lefeküdtünk, hogy a hajnalt megvárjuk.

Hiába is kisérteném mog leirni azt a borzasztó fáradságot és kimondhatlan sok veszedelmet, melyek között másnap gyöngo és a mellett felette kis terjedelmű csónakunkon magunkat s megmaradt holminkat a partra szállitottuk. így is csak az Alick ügyességének köszönhettük, hogy én és Musgrave, a tengerbe nem vesztünk. A vihar okkor is csak ugy dühöngött, mint az előbbi napon.

Minthogy csolnakunkra nagyon kevés holmi fért, csakis a legszükségesebbeket vihettük magunkkal, t. i. az élelmi szereket és konyhaeszközöket. A sorozat nem igen hosszú, összes készletünk valami 100 font kétszersültből, 50 font lisztből, körülbelől 2 font theából s 3 font kávéból, egy kevés czukorból, néhány font sós húsból, egy font borsból, egy fél üveg mustárból, néhány font sóból, b" font amerikai dohányból, néhány kés-, villa-, kalán- és tányérból, s végre egy kÍ3 vasfazékból állott, melyben Harry, a szakács, édes vizet szokott forralni theának.

Többi tárgyaink: néhány tarisznya só, Musgrave utiböröndje s az enyém is, egy láda, mely asztali edényeinket s többi evő készleteinket tar-talmazá, s végre egy nagy vasfazék, melyben a fókazsirt akartuk kiolvasztani — mind a „Grafton" fedélzetén maradtak.

Most már minden áron tüzet kellett volna szerezni, mert tegnap óta folytonosan áztunk s fogaink vaczogtak a hideg miatt. Harry talált zsebében néhány darab gyufát, hanem azok is ugy meg voltak ázva, hogy sehogy sem akartak meggyúlni. Végre az egyik lángra kapott s egy marok száraz galylyal csakugyan sikerült is tüzet raknunk. Alick sietett egy közel csergedező patakban a kis fazakat megtölteni s egy negyed óra múlva pompás theát szörpölgetve s kétszersültet edde-gélve melengettük merev tagjainkat a barátságos tűz mellett. Kissé helyrehozván s kipihenvén magunkat,barátaim elmentek, hogy valahol egy barlangot keressenek, melybe élelmi szereinket a folytonosan szakadó eső elől elrejthessük. Engemet, mint a kinek egészsége leginkább meg volt rongálva, ott hagytak a tűz mellett, hogy azt kialudni ne engedjem; ez borzasztó szerencsétlenség lett volna ránk nézve.

Egyedül, saját magamra hagyatva, képzelheti az olvasó, hogy minő szomorú tépelődésemnek és minő kétségbeesett gondolatoknak levek martaléka. Családomra gondoltam, ama kedves lényekre, kiket e borzasztó helyzetben megkettőztetett szeretettel ölelt át lelkem. Egy megmérhetetlon félvilág terült el köztem és közöttök. Hogy és mikor szabadulhatok ki ez ismeretlen szigetkéből, mely a tenger beláthatatlan síkján, az emberektől népesített világ határain kivül mintegy eltévedettnek, elveszettnek látszik? Meglehet, hogy soha!

Leírhatatlan keserüségü kétségbeesés ragadta meg lelkemet! Szivem elszorult, lélegzetem elállt; szemeim elborultak s könyeimet nem tudtam többé visszafojtani; sirni kezdettem, mint egy haszontalan gyermek.

Ekkor, mintegy önkénytelenül, ajkaim e szót rebegek: Isten. — Eszembe jutott e végtelen, mindenható lény, ki a világ felett uralkodik. Térdre borultam a nedves földön s égető fájdalmaimat imába öntvén ki az egek ura előtt, egész buzgósággal esdekeltem atyai segitségeért a magam és szerencsétlen társaim számára . . . (Folyt, köv.)

Egy hajótőrött naplójából. (Folytatás.) 2. Az új Robinsonok Auckland ( Új Zealand) szigetén. 1869. 25. 424.

Mikorra társaim ázva, fázva és fáradottan visszajöttek, ők is nagyon el voltak koseredve, mert hosszas keresgélésök eredmény nélkül maradt.Védő menhelyet az idők viszontagságai ellen sehol som találhattak a magunk 8 csekély gazdaságunk számára, összeszorultunk tehát a tűz körül kicsiny sátrunk alá, melyet egy darab megmentett vitorlavászonból rögtönöztünk; alig fértünk el alatta. Lelkünket szomorú, leverő, kétségbeejtő gondolatok rohanták meg, melyeket hiába igyekeztünk elűzni magunktól. György és Harry csak azt sajnálta, hogy miért nem veszhettek a hullámok közé. Musgrave arczát kezeibe rejté; látszott, hogy köny-nyezett: nejére és gyermekeire gondolt, szegény.

Utoljára még nekem kellett vigasztalni őket, mondván, hogy üzlettársaink Sydney-ből bizonyosan segélyt fognak küldeni, mórt megigérték, s mint becsületes emberek, szavukat be is váltand-ják. Csak arra kell ügyelnünk, hogy addig életben maradjunk s aztán meg az isteni gondviselés is ott van legközelebb, hol a legnagyobb szükség van rá.

E szavak ismét visszaszerezték, ugy a hogy, társaim bátorságát s elhatároztuk, hogy másnap reggel míg én a tűz felett fogok őrködni, ők visz-szamennok a „Grafton"-ra néhány darab vászonért, kötelekért s doszkáért, hogy mostani nyomorult sátrunk helyett nagyobbat s kényelmesebbet készithessünk. Társaim haladéktalanul csolnakra ültek s a vihar és háborgó tenger daczára is vállalatuk szerencsésen sikerült. A szükséges anyagodat elhozták s azután elindultak a cserjébe alkalmas helyet keresni épitendő kunyhónk számára. Ezt is csakhamar föltalálták egy szép tisztáson, melyet minden oldalról sűrű bokrok vettek körül; és itt csakugyan tanyát js ütöttünk.

Ebéd után, melyet magam készitettem, s mely nem igen igényelt valami nagyszerű szakács tehetséget, mert csak egy darab tiszta vizben főtt sós húsból állott, melyet kétszersült és thea követett, — Musgrave karon fogott 's uj lakásunkra vezetett. Élelmiszereinket is oda szállítottuk s azután, minthogy már beestvelodett, végig heveredtünk néhány deszkaszálon s megkísértettük a nap fáradalmait ogy kissé kipihenni. Barátaim már javában aludtak s magam is akképon akartam cselekedni, midőn sajátságos hangok ütötték meg füleimet. Legázolt száraz fű zizze-nése, hortyogó szuszogás és rekedt köhintés-szerü zaj volt az, mely minden oldalról közeledett s melyet pillanatonként hangosabb orditások szakítottak félbe. Tengeri '^oroszlánok (sörényes fóka, oroszlánfóka) vettek körül bennünket, melyek, miután egész nap a kikötőben úszkáltak, éjjelre a cserjés bokrai közé vonták meg magokat. Egyszerre csak a zaj még nagyobbá lett, annyira, hogy társaim is felriadtak álmukból s fölkelvén kirohantak a sátor alól, Alick legelői, kezében egy fejszével, melyet két ásóval, két kapával, egy kalapácscsal, egy öreg bárddals egy vashorogban végződő kapaszkodófával egyetemben, mint összes efféle szerszámainkat , a „Grafton" fedélzetéről hoztunk épen tegnap; a többiek roppant nagy dorongokat emeltek kezeikben. Én követem őket. Még meglehetősen világos vala. Két hatalmas tengeri oroszlánt vettünk észre, melyek elkeseredetten har-czoltak egymással. Az állatok borzasztó nagyok voltak; vállaiknál tes-tök egész körfogata lehetett valami 6—7 láb. E szörnyetegek egymásnak voltak fordulva s felborzolt serényökkel, villogó szemeikkel, kitágult orrlyukaikkal s fölvont ajkaikkal iszonyú látványt nyújtottak.

Minden perezben egymásra rohantak és megmarták egymást, kemény agyarakat rémitőén csattogtatva; hol egy darab húst szakítottak le egymás testéből, hol pedig mély sebeket ejtettek egymáson, melyekből csak ugy patakzott a vér.

Hogy e hareznak véget vessünk, mart a küzdők zaja nem hagyott aludnunk, tüzes üszköket hajgáltunk feléjök, mire mindaketten futásnak eredtek.

Az éjszaka ezután csöndesen tölt el. Mikor felébredtünk, sátrunk környéke tele volt a fókák nyomaival, de magok az állatok eltűntek. Mindazáltal valami halk nesz a cserjésből azt gyanittatá velünk, hogy egy talán ott felejtette magát. S valóban úgyis volt. Barátaim benyomultak a bokrok közé s nem sokára győzelmi kiáltások között vonszolták elő a főbovert fókát. Jól tudtuk, hogy élelmi szereink sokáig már nem tarthatnak, aztán meg arról is meggyősődhottünk, hogy a vadban kevés módunk lesz válogatni. Elhatároztuk tehát, hogy megízleljük e tengeri állat húsát is; ha jó lesz, jól járunk velő, mert az — a mint- látszik — van a szigeten elég. A húst csakugyan megsütöttük s megízleltük; de biz' a fekete, kemény, olajos hus nem igen hízelgett sem a szag-, sem az izérzéknek. Pedig az állat fiatal volt; hát még az öregek húsa milyen lehet?

Hanem azért hozzá szoktunk bizony mi későbben ahhoz is; rendszeres hajtó, vagyis inkább agyonverő vadászatokat rendeztünk az otromba tengeri oroszlánokra, melyek csak ugy hemzsegtek a szigeten és a sziget körűi. Kénytelenek voltunk vele; húskészletünket szaporítani kellett. Egy ilyen alkalommal, mikor a parton kószáltunk s a fiatalabbakra lestünk, egy öreg tengeri oroszlán észre vett bennünket s kiszökvén a vizből, egyenesen felénk iramodott. Roppant nagy és felette vad kinézésű volt. Hanem amint épen Györgyre rohant volna, ez egy ügyesen alkalmazott hatalmas botütést intézett két szeme közé; az állat elterült a porondon, melyet egy darabig nagy uszólábaival verdesett s azután kimúlt. E pillanatban gyönge bé-getés hallatszott a közel bokorból; csak néhány lépésnyire kellett mennünk, hogy három szopós fiókára találjunk, melyek mozdulatlanul bámultak ránk, ugy meg voltak rémülve ; könyező szemeik mintha kegyelmet esdekeltek volna. Szívesen megkíméljük vala őket; hanom a szükség kegyetlen ur, ki nem ismer szánakozást. A vén oroszlánt, melynek orős, majdnem fojtóan kellemetlen illata nem sok jóval biztatott, ott hagytuk a parton, a három kölyköt pedig magunkkal vittük; néhány napig ismét biztosítva voltunk a szükség ellen. Az eső, moly csak néha-néha engedett egy

pár órai szünetet, a következő éjjel megint kegyetlenül neki fogott esni, s csakhamar átláttuk, hogy nyomorult vászonsátrunk nem képes minket az időjárás mos-tohasága ellen megvédelmezni. Elhatároztuk tehát.hogy egy nagyobb, és a mennyire lehet, maradandóbb s kényelmesebb lakot épitünk magunknak.

Mihelyest a nap feljött, azonnal elindultunk alkalmas helyet keresni. Egészen a part közelében, a hol az a kis patak, mely sátrunk mellett folyt el, a tengeröbölbe szakad, csaknem szem--ben zátonyra jutott hajónkkal, egy kis dombocska emelkedik, melyet sürü növényzet fed be. Ezt legkedvezőbb fekvésű helynek találtuk arra, hogy fakunyhónkat oda épitsük. Három napig Musgrave György és Alick folytonosan vágták le a fákat, hogy a szükséges helyet megtisztíthassuk és nivellirozhassuk; a levágott fát ölbe raktuk a domb oldalán, hogy megszáradjanak s tüzelni lehessen belőlök. Minthogy pedig a sziget fái felettébb görbék, s igy az építésre teljesen alkalmatlanok voltak, jónak láttuk n „Grafton"-ról szerozni meg a szükséges épületanyagokat. Barátim egy rakás doszkát, gerendát s könnyebb árboczot hoztak a hajóról.

Az emiitett nélkülözhetetlen tárgyakon kivül mindnyájunk nagy örömére, még a következő szükséges holmikat mentették meg s hozták ol számunkra: mindonekolőtt a nagy vasfazekat, rno-lyet fókazsir-olvasztásra szántunk, azután több asztali és konyha-eszközt, néhány üros hordót és uti bőröndjeinket is. A puskapor, mely az enyém-bon volt, szerencsére nem ázott meg. Musgrave chronométorének som lett semmi baja; még csak meg sem állott. A többi eszközök voltak: a „Graf-ton" iránytűje, egy érczből készült légsulymérő s egy Fahrenheit-féle hévmérő. Minden egyebünk, — tengeri térképeink, a néhány könyv, melyekot magunkkal hoztunk s más ingóságaink — mind oda vésztők a hullámokba. Fehérneműinket s egyéb ruháinkat kiteregettük száradni, s hogy az köny-nycbben menjen, hatalmas tüzeket raktunk.

Ausztráliában egy kevés gyakorlottságot szereztem a kunyhó-építésben: a vállalat vezetésével tehát engemet bíztak meg társaim. Betegségemből üdülni kezdettem, s erőm is napról napra gyarapodott, és igy nemsokára nemcsak jó tanácscsal, hanem tettel is előmozdithatám a munkálatot.

Mondanom is felesleges talán, hogy az épités, alkalmas szerszámok hiányában, szerfelett hosszadalmas és fáradságos vala. A mindon perczbon, minden lépten-nyomon felmerülő szükség mindegyre igénybe vette találékonyságunkat. Igy készi-tettünk a többek között csigahéjakból meszet s ebből — finom kavicscsal vegyítve -- pompás mészragacsot. Még ablakokat is alkalmaztunk palotánk falaiba; a szükséges üvogdarabokat a „Grafton"-ról hoztuk.

Elég az hozzá, hogy egyszer csak egy tűrhetően kényelmes lakban találtuk magunkat. Képzelheti a szivcs olvasó, hogy milyen édes volt a hosz-szas munka után a nyugalom. Ha néha esténként kifáradva, eltörődve a jól megéhezve a hideg fókasültet előszedtük, pompásnak, nagyszerűnek találtuk azt. A megszokás, meg az éhség meghozta idővel az étvágyat is.

De azért egy kis változatosság az életrendben mégsem ártott volna. Meg ia kisérlettük, hogy e részben a dolgon valamiképen segíthessünk. — Minthogy kunyhónk annyira készen állott már, hogy védő fedelet nyújthatott akár a legszoszé-lyesebb időjárás ellen is, mindjárt csak több időnk akadt nekünk is a nagyobbszerü vadászkirándulásokra. Egy ilyen alkalommal, mikor egy fókaharczból diadalmasan és gazdag zsákmánynyal megrakodva tértünk haza, csolnakunk egy sziklafok mellett sikamlott el, melynek teteje csak ugy nyüzsgött a sok tengeri madártól; halászmadarak, úgynevezett kormoránok voltak. Két lövésemre huszonöt esett le,ezeket magunkkal vittük. E madarak húsa is nagyon olajszagú, de mégsem oly élvezhetetlen, minta tengeri oroszláné. No de a változatosság legalább megvolt, mert a fókahust már igazán meguntuk. Mikor otthon a madarakat megkoppasztottuk, párosával a szomszéd fák legmagasabb ágaira függesztettük fel azokat, hogy a legyek ne donghassák meg, melyek, mint észrevettük, soha sem repültek nagyon magaara, hihetőleg a szél miatt. A mi ezt a szempontot illeti, a siker tökéletes volt; hanem egészen megfelejtkeztünk egy más veszedelemről , mely be is következett nemsokára. A sólymok, melyek igen számosak a sziget partsziklái között s bámulatosan jó szemekkel dicsoked-hetnek, észrevették madarainkat, melyeket mintha épen csak az ő számukra akgattunk volna oda fel a magasba. Roppant számmal seregeitek össze a szomszéd fákra, s csak kedvező alkalomra lestek, hogy drága szerzeményünknek mohó étvágygyaí neki eshessenek. Hanem aztán mi is megtettük a szükséges intézkedéseket, hogy rovásunkra tervelt lakomájukat meghiúsítsuk. (Vége köv.)

Egy hajótört naplójából. (Vége.) 3. Az uj telep.1869. 436.

Uj lakásunk elkészülvén, most már be kellett azt bútoroznunk. Musgrave, Alick és György ismét elmentek a „Grafton" fedélzetére deszkáért. Ugyanakkor ogy nagy ládát is hoztak magokkal, mely a hajószobában volt. E láda beltere két egyenlő részre volt felosztva, fedele pedig viaszos vászonnal vala bevonva. Kényelmesebb asztalt kivánni sem lehetett volna. Mi pedig, én meg Musgrave, irodánkat rendeztük be. Az épület északi felén helyeztük el azt, egy kis üveggel ellátott ablakforma nyilas alá, mely a falba volt alkalmazva. Ide akgat-tűk fel az órát és tengerészeti műszereinket, könyvtárunk pedig egy kis állványon lelt helyet. — A könyvtár mindössze három-négy kötetből, t. i. egy bibliából, Milton „Elveszett paradicsomjából, s vagy két angol regényből állott, mely utóbbiaknál néhány levél hiányzott. Egy kis tükrünk is vala, melyet a falhoz erősítettünk. Az irodától jobbra és balra, szobánk szegleteiben helyeztük el ágyainkat. Fölbe vert cövekekre egy szál deszkát szegeztünk s arra szénát raktunk, melyet időnként ujjal

cseréltünk fel. Ez vala éjjeli nyughelyünk. Most már nagyszerű telepünknek ne vet is kel-le tt adnunk, hogy emléke az utóvilág előtt annál tovább fenn maradhasson. Ez eszmét Musgrave penditette meg. Mindenikünk talált ki egy nevet, melynek helyes és találó voltát aztán teljes erejéből igyekezett a többivel elhitetni. Láttuk, hogy igy nem sokra megyünk. Leírtuk tehát mind az öt nevet külön papírdarabokra, és bele rakván egy kalapba, jól összeráztuk azokat. Azután sorsot húztunk. A papíron, mely legelőbb kijött, e szó állott: Epig-wait, a mi az amerikai verosbőrüek (indiánok) nyelvén annyit jelent, hogy: a folyó mellett, vagy is inkább: a nagy vizek mellett. Ez elnevezést mindnyájan elfogadtuk.

Vadász-kirándulásainkat mindennap megtettük, hogy ele-ségben hiányt ne szenvedhessünk. De mindez még koránt aem volt elég az üdvösségre. Az anyagi jóllét mellett — ha jóllétnek mondhatjuk azt, hogy fedél alá jutottunk s nem haltunk meg éhen — a szellemit sem volt szabad elhanyagolnunk. Jóllehet, hogy még eddigelé mindig a legnagyobb egyetértésben éltünk egymá8sal,mint valóságos testvérek, mégis megtörtént már nem egyszer, hogy a társalgás és vitatkozás néha tul-ment a mérsé-keltség határán a néhányszor az ingerültség színezetét ölté magára. Már pedig ha hevességünktől vagy épen haragunktól csak egyszer is elragadtatni engedjük magunkat, akkor örökre vége lesz kis társaságunk barátságos békességének. Mert minden erőnk az egyosségben állott; meghasonlva egymással menthetetlenül elvesztünk volna.

E gondolatokat régóta forgatám agyamban majd minden éjjel. Egy reggel aztán csakugyan előállottam velők barátaimnak valamint azzal a tervvel is, melynek megvalósulása, — hitem szerint — az egyenetlenségnek még árnyékát is elűzné körünkből. Javaslatom abban állott, hogy válasz-szunk magunk közül — nem urat, sem főnököt — hanem egy családfőt, ki szép hivatalának tekintélyét egy atya vagy jobban mondva egy idősebb testvér jóakaratával és gyöngédségével mérsékelje. E családfő kötelességei következők lennének : 1. Szelídséggel, hanem egyszersmind erélyesen fön-tartani köztünk a békét s egyetértést. 2. Bölcs intéseivel s buzdításaival elejét venni vagy lecsendesíteni minden oly vitatkozást, mely czivódássá fajulhatna. 3. Kigyenleteni minden véleménykülönbsé^et avagy czivakodást, moly távollétébon támadt — azok segélyével, kik abban részt nem vettek. Ha valamelyik fél nom akarja elismerni hibáját, megintetik, ha ekkor is ellenszegül, kizá-ratik és száműzetik a kis társaságból — de nem örökre. 4. Kötelessége rendezni a vadászkirándulásokat s egyéb teendőket is; ő osztja fel a munkát a többiek között, de saját részletének teljesítésére azért ő is kötelezve van. 5. Komolyabb jelentőségű kérdésekbon a többség határoz. — E pontokat barátaim egyhangúlag helyeselték s elfogadták és csak még a következő hozzátoldást kívánták a rögtönzött alkotmányba fölvétetni: 6. A község leteheti a családfőt s mást nevezhet ki, ha talán az előbb választott visz-szaélne hatalmával, vagy valamely ügy elintézésekor némi részrehajlást mutatna. — Ez utóbbi nagyon felesleges előrelátás volt;soha sem kellett alkalmazásba vennünk azt. E pontokat loirtuk egy fehér lapra, melyet bibliánkban találtunk; minden imádkozás előtt elolvastuk azokat s kezünket a szent könyvre téve mindannyiszor megesküdtünk az alkotmányra.

Első családfőnek Musgrave-t választottuk meg egyhangúlag, mint legidősebbet közöttünk ; az elnök mindig az asztalfőnél ült. Kicsiny háztartásunk fáradalmait és gondjait is megosztottuk egymás között atyafiságosan; közülünk mindenik rendre volt „hetes," a ki t. i. a háztartás teendőit egy-egy hétig viszi, mint mikor egy családban több nagy leány van. Legelőször én voltam a hetes; nem olya n könnyű dolog ám az, mint a milyennek első tekintetre látszik. Imo a teendők sorozata: mosogatni és megsurolni kést, villát, kalánt, s két-három csészénket és nagy vasfazekunkat. Ezekkel csak lehetett boldogulni, mert vasból voltak, s igy nem is lehettek nagyon törékenyek, de a tálak és tányérok! Isten mentsen még a gondolatától is, azok mind cserépből voltak, s minthogy csak öt darab tányérunkvolt, mindig életveszedelemmel járt a mosogatás — már t.i. rajok nézve. Roppant szerencsétlenség lett volna ám az, ha vagy egyet eltörünk belőlök. De büszkén s icsekedve mondhatom el, hogy férfi létünkre is, noha mindennap háromszor mosogattunk , még csak egy árva csésze sem tört el kezeink kőzött, pedig egyik tányérunk meg volt repedve!

Találékonyságunk utoljára tul ment minden határon. Azt nem is említem, hogy a hosszú esték, viharos és esős idők unalmait bibliaolvasással, elbeszélésekkel és hasznos elmélkedésekkel igyekeztünk elölni; hisz oz természetes volt. Hanem egyszer csak az a gondolat szülemlétt meg agyamban, hogy alakítsunk ogy esti iskolát, melyben egymást köfcsönösen oktassuk, tanítsuk. Harry és Alick sem irni sem olvasni nem tudtak; mi tehát, a kik tudtunk, erre tanítottuk meg őket; ők pedig minketsaját nyelvökre oktattak. A tanítást György kezdette meg a mathematikával; én francziául tanítottam társaimat. Mondanom is felesleges talán, hogy ajánlatomat a legnagyobb lelkesültséggel fogadták; kölcsönösen tanitó és oktató működésünket meg is kezdettük azonnnal.

Tudván pedig azt, hogy a jóból is csak sok, a mi sok, és ha szüntelenül komoly dolgokkal foglalkozunk előbb-utóbb megunjuk életünket, azon kezdettem törni a fejemet, hogy valmi játékot szerezzek vagy találjak ki magunknak. Az első játékot, melyet kitaláltam, „remete-játék"-nak neveztük el; azután egy darab deszkára ostáblát festettem; később dominót s kártyákat készítettem. Hanem az utóbbit meg is bántam azonnal. Musgrave egyszer játékközben — azt hivén, hogy rövidséget szenvedett — haragra lobbant. Mindjárt észrevettem, hogy a kártya nem nekünk való; fogtam tehát magamat és az egész játékot a tűzbe dobtam; senkisem szólt érette semmit. A kártyalapokat régi újságokból csirizzel raggattam volt össze. A csiriz maradékokat megkóstoltuk s oly kimondhatatlan jól esett az; majdnem azt hittük, hogy kenyeret eszünk — azért izlett az nekünk oly pompásan.

4, A szabadulás. így éltünk át ogy valóban hosszú és kinos telet Auckland szigetén, a déli Jégtenger szomszédságában. Szenvedéseink leirásával nem untatom olvasóimat. Úgyis elképzelheti azokat mindenki, ha némi kevés fogalma van arról, hogy milyen lehet egy szigorú tél egy lakatlan, puszta sziget közepette, kényelmes lakás és. meleg öltözet nélkül. Isten mentsen minden jóravaló lelket annak még a gondolatától is.

A szükség lassanként minden mesterségre megtanított; ruháink s különösen saruink nagyon elszakadoztak már a folytonos barangolásban és hurczolódásban; egymásután lettünk tehát szabók, tiniárok, csizmadiák. A bőrt annak rendje és módja szerint megesereztem és kikészítettem; azután meg a csizmavarrás nemes mesterségét is magamra vállaltam. Egy szóval minden kitelt belőlünk; jól mondják, hogy a szerencsétlenség nagy mester.

Hónapok teltek el küzdelmes helyzetünkben, de szabadulás nem igen mutatkozott sehonnan sem. A sziget minden magasabb csúcsára lobogókat, vészjeleket állítottunk, hogy a netalán arra czirkáló hajók ószrevehossenek bennünket.

A tél augusztusban már vége felé közeledett, mert megjegyzendő, hogy földünk déli felén megfordítva épen akkor van tél, mikor nálunk tavasz és nyár. A fókák is kezdettek visszaszállingózni szigetünkre. Ah de mit ért az nekünk, a kiknek lelkét a kétségbeesés szállta meg, ha elgondoltuk, hogy itt kell maradnunk továbbra is, vagy talán örökre, rideg sírunkban elevenen eltemetve és elfeledve! El valánk csüggedve mindnyájan; bátorságunk s eddigi lankadatlan kitartásunk helyét a reménytelenség foglalta el. így szenvedtük át szeptembert. Végre októberben ismét remélni kezdettünk; bátorságunk visszatért. A tél szigorúbb részén tul valánk; itt volt az idő, mikor Sydneyből az egyesség szerint, okvetetlenül hajót kellé küldeni ottani társainknak fölkeresésünkre; vagy ha talán a kormány küld is — az nekünk mindegy, csak szabadulhassunk. Tormészetes, hogy várakozásunk nagy vala . . .

November is megérkezett, hanem az oly epedve várt hajónak som híre, sem hamva. Néha keserű szemrehányásokra és vádakra fakadtunk sydnoy-i társaink ellen s helyzetünket a legborzasztóbb föltevésekkel és gyanitgatásokkal tettük még tűrhetetlenebbé! Néha meg ismét biztatóbb és bátoritóbb gondolatoknak adtunk helyet.Ki tudja? Hátha épen most van útban a várt hajó? Meglehet, hogy némi sérülést szenvedett s valószinülog most éppen Uj-Zeelandban javítják. Ez esetben csak pár napig, legfeljebb néhány hétig késhetik.

Mikor aztán deczember is vége felé járt s a szabadulás reménye, mind jobban-jobban tünedezett lelkünkből, dühvel és őrültséggel határos kétségbeesés rohanta meg mindenikünket. Kedélyünk egészen elborult s könyörögve kértük halálunkat. Ekkor fogamzott meg agyamban az eszme, hogy magunkat megszabadítsuk, börtönünket, élő sírunkat odahagyjuk. Épen karácsony estvéjén jöttem e gondolatra, az általános öröm és boldogság estvéjén, mely ránk, szegény elhagyatottakra nézve, a legnagyobb, a legsötétebb fájdalom és szomorúság estvéje vala. Tervemet haladéktalanul közöltem társaimmal, de bárminő hévvel ajánlottam is azt nekiek, s bármily nagy volt is vágyuk e számkivetést oda hagyni, még sem fogadták azt lelkesültséggel. Megijedtek tőle; azt mondták, hogy az merész, kivihetetlen.

Elhatároztam, hogy tényekkel fogom őket meggyőzni, melyek mindenféle okoskodásnál hathatósabban beszélnek, s hozzáfogtam, egyedül csak magam, tervem kiviteléhez. Egy bárkát vala szándékom épiteni, mely elég nagy és erős legyen arra, hogy minket Uj-Zeelandra szállithasson. Ez okból ismét egy rakás uj mesterséget kellé betanulnunk; legelsőben is ács lettem s a sziget fáiból, de még inkább a „Grafton" romjaiból kifaragtam a leendő csolnak farészeit; azután szenet égettünk s végre, miután előbb egy hatalmas fúvót készítettünk fóka-bőrből, kovácsoknak állottunk be és a hajó fenekéről kiszállított vasból összekalapáltuk a szegeket, kapcsokat s egyéb szükséges vaseszközöket is.

Végre miután csolnakunkat a „Grafton" szivattyújával és iránytűjével is fölszereltük, egészen készen volt az, csak tengerre kellett bocsátni. A bárka 17 láb hosszú és 6 láb széles volt; a vizbe egy méternyire sülyedt alá. Miután újdonsült jármüvünket roppant fáradsággal a partról a tenger felé beljebb tuszkoltuk, a legközelebbi dagály alkalmával csakugyan a vizhátán libegett az; most már csak indulni kellett. Épen jul. 12-e volt; karácsonytól ez ideig folytonosan építettük azt. Képzelheti az olvasó, hogy minő szerszámok állhattak rendelkezésünkre, ha egy ilyen egyszerű bárka épitése is egy fél esztendőnél több időt vett igénybe.

Közösen megegyeztünk abban, hogy Harry és György, társaságunk e két legfiatalabb és legerősebb tagja, ott maradjanak a szigeten; Harry különben is kijelentette, hogy ő „e vakmerő vállalatot" nem helyesli s abban részt sem akar venni. Elindulás előtt összegyültünk a kunyhóban s kértük az Istent, hogy veszélyes utunkban legyen velünk atyai segítsége, és azokat se hagyja el, kik e kietlen sziklán visszamaradnak. Azután testve-rileg elbúcsúztunk s a következő perczben már felvontuk vitorláinkat, Musgrave, Alick meg én.

Utunk a lehető legveszélyesebb és legfárad-ságosabb volt; még a tengeri betegség is utolért bennünket, -pedig már csak megszokhattuk volna régen a vizén utazást. A vihar is folytonosan üldözött. Csolnakunkat az iszonyú hullámok háromszor is felfordították; de mivel fenekét kővel s egyébbel jól megnehezítettük, ismét csak visszafordult ; mi pedig olyankor mindig szorosan meg-fogództunk valamihez, csakhogy természetesen mindannyiszor megáztunk mint az ürgék.

Leírhatatlan sokat kellett szenvednünk, mig végre 1865. jul. 24-én Uj-Zeelandnak „Port Ad-venture" nevű kikötőjét elértük. Az erdők, szántóföldek, ültetvények és kertek látása örömmel s boldogsággal tölte el szivünket. A parton ogy fehér ember sétált, egy közeli ház udvarán pedig egy csoport maori guggolt. A fehér ültetvényes csolnakunknak s az abból kiszálló k'tsértetszerü alakoknak láttára rögtön a parthoz futott; a ben-szülöttek, férfiak, nők és gyermekek, bámulva követték. Kiszálltunk; a lázas erély, mely eddigi szenvedéseinkben fenntartott, itt elhagyott bennünket ; Alick elájult, Musgravenek s nekem alig volt erőnk a hozzánk intézett kérdésekre felelni s gyászos történetünket elbeszélni. E közben gyalog hintókon az ültetvényes lakába értünk.

Az utazás, a 19 havi folytonos nélkülözés, meg az utóbbi öt nap alatti tökéletes bőjtölés, egészen tönkre tették egészségünket. Musgrave és Alick — kiválóan erős testalkattal lévén megáldva — csakhamar felgyógyultak, de én komolyabban oda voltam ; több héten át csak bot segítségével voltam képes járnj. Házi gazdánk, Cross ur, ki oly szívesen látott bennünket, kérelmünkre útnak inditá ,,Flying-Scud" nevű gőzösét szerencsétlen társaink fölkeresésére, miután ereszben az ottani kormányzóság minden segélyt megtagadott. A derék Musgrave feledve kiállott végtelen szenvedéseit, önként ajánlkozott, hogy barátaink után ő is visszamegy Aucklandra.

Hét hosszú, kinos hétig vártunk visszajővetelökre félelem és remény között. Végre csakugyan megérkezett a „FJying-Scud" a kikötőbe. Bátor, elszánt barátunk megjelent a fedélzeten Györgygyei és Harryval; a parton állók lelkesült éljen-zésekkel fogadták őket. Mily nagy volt örömünk és boldogságunk, mikor mind az öten ismét együtt lehettünk! Mily őszinte indulattal borultunk egymás kebelére! . . .

A hosszas bolyongásnak és a robinsoni szenvedéseknek, melyek minket is, miként annyi száz meg száz szerencsétlen hajótörtet, a tengerészet martyrjaivá avattak fel, végre tehát vége volt. Ismét emberek közé, ismét a világba kerültünk vissza. Sötét, szerencsétlen multunkra fátyolt vetettünk, melyen csak önzéstelen, hű barátságunk boldogító sugarai csillámlottak át. A szerencsétlenség őszinte jó barátokká tett s egyszersmind arra is megtanitott, hogy reményt veszteni, elcsüggedni az élet legkétségbeejtőbb perczeiben sem szabad; a kinek hite, reménye és akaratereje van az soha semmiféle körülmények között sincsen egyedül.

Néhány hó múlva ismét szerte szórt minket az élet szeszélyes vihara; de most már kit-kit valódi rendeltetése s életczélja felé. Magam epedve és türelmetlenül vágyván szeretett hazámat és családomat viszontlátni, felgyógyulásom után Mel-bourne-ban hajóra szálltam Sydney felé. Alig indultunk el s máris borzasztó vihar támadott-a máskor 15 napi úttal három egész hónapig kellett vesződnünk.

Musgrave egy gőzösön még előbb elutazott s én már Melbourne-ban találtam őt, hol a tengerészeti hivatalnál volt alkalmazásban, boldogan élve nejével és gyermekeivel. Azóta amint hallom — Amerikába vonult vissza. — Alick továbbra is tengerésznek maradt, György pedig Uj-Zeeland aranybányáiban próbált szerencsét

Harry Ausztráliában lakik szülőivel, kik juhtenyésztést folytatnak. — Ami végre csekély magamat illeti, néhány havi nyugalom után Syd-ney-ben ismét hajóra szálltam s hála Istennek! most már kedves hazámban, Francziaországban vagyok. Épen most húsz éve, hogy elhagytam azt.

Raynal után francziából Sámi Lajos.

*

Sámi Lajos miniszteri fogalmazó, szül. 1843. febr. Zilahon. 1867-ben Budapestre jött, hol jogi tanulását befejezte és 1868. végén a pénzügyminiszteriumba lépett be. Két kis gyermeke roncsoló toroklobban hunyt el. A tegség őt is megtámadta s az abból fejlődő tüdőlob 1878. febr. 25. az ő életét is kioltotta Budapesten.

Irodalmi működésének főiránya a nép- és földisme volt; a földrajzi irodalmat alaposan ismerte s járatos volt a francia, német és olasz nyelvekben. 1865-től haláláig a Vasárnapi Ujság belmunkatársa volt.

*

Sámi Lajos: Egy gőzhajó elsüllyedése. 1872. 50. 634.

Ha végig tekintünk a hajótörések statisztikájáról Angliában kiadott hivatalos jelentésen, ugy találjuk, miszerint a hajótörések száma oly szigorú szabályszerűséget követ, hogy, ha még néhány évről további megfigyelések fognak rendelkezésünkre állani, előre kiszámíthatjuk, hogy minden évben hány tengeri jármű szenved hajótörést, s ezek közül hány lesz az emberi gondatlanságnak, hány a növekvő forgalomnak éa hány az elemek elháríthatatlan dühének áldozatává.

Az egyes éveket tekintve, első pillanatra növekedés látszik a szerencsétlenségben, mert mig 1864-ről 1390 eset, 1866-ról már 1860 eset, 1867-ről 2090 eset, 1869-ről pedig már 2114 eset van feljegyezve.

Azonban ha figyelembe veszszük hogy évek folytával átalán a közlekedő hajók száma mily mértékben növekedett, a szerencsétlenségek számában tapasztalható emelkedés természetesnek tűnik föl, de másfelől a szerencsétlenségek számának az összes közlekedő hajók számához aránylag való süllyedése ismét igen természetes.mert az a nagyobb mérvű gyakorlatból folyó emberi tapasztalat gyümölcse.

Az 1871-ben elveszett hajókból 856, tehát több mint fele, aránylag csak jelentéktelen viharnak lett áldozata, s az egész veszteségnek '/₃-da tulajdonitható az elemek dühének. 398 teljes hajótörés volt, 351 csak összeütközés következménye, 137-nek pedig a hajó hibája volt oka. E mindössze 458 000 tonna értékű 1927 élsüllyedt járművön 626 emberélet veszett el, de ebből a nyilt tengerre, tehát abszolut menthetetlenül, csak 96 élet esik, a többi oly elhagyott partvidékeken jutott enyészetre, honnan jókor érkező segedelem megmenthette volna őket.

Hogy e veszteség nem nagyobb, hogy nem olyan, mint a múlt századok veszteségei voltak, az a „kir. életmentő hajók társulatá"-nak köszönhető, melynek hajói 233élet- mentő csónakkal cirkálnak a veszélyes partok körül. A múlt évben 4336 hajótöröttet, alig néhány évi működése óta pedig összesen már 21 000 életet mentett meg.

A statisztikai adatokból levontható átalános következtetéseket a szakbuvárlókra hagyva, mi a tengeri szerencsétlenségek szomorú sorozatából — mellékelt képünk magyarázatául — egyik legborzasztóbb katasztrófa leirását adjuk egy szemtanú elbeszélése után.

„Aug. 29-én 5 óra 15 perckor délután Új-Yorkból a „Metis"nevü hajón Providence-be indultam. A gőzösön Burton kapitány parancsnokolt. Ámbár a hullámok már Új-York kikötőjében is háborogtak és jármüvünket hevesen dobták erre-arra, mégis minden jól ment másnap reggel 3 óra 15 perczig. Ekkor az ég elsötétült s iszonyú zápor kezdett aláömleni.

Egyszerre csak szerfölött erős rázkódás zavarta meg az alvók nyugalmát, mintha valami keményen hajónk oldalához ütődött volna. Gőzösünkkel egy ismeretlen hajó ütközött össze és annak tetemes sérülést okozott. A sötétben mindenki fejét vesztve lótott-futott és senki sem tudta fölismerni a hajó által szenvedett sérülés nagyságát.

Annyi bizonyos, hogy a gőzös, alig húsz perc eltelte után egészen középső fedélzetéig süllyedt a tengerbe. Az utasok, valami 120-an, köztök 40 nő és gyermek, s az 50 emberből álló legénység ijedten rohantak a felső fedélzetre, anélkül, hogy a veszély valódi nagyságát sejthették volna. A nők csak éji öltönyeikben voltak, a rémület fogta el mindnyájukat. A jelenet vérfagyasztó volt, és az, ki e roppant veszélyből szerencsésen kimenekülhetett, bizonyára soha sem fogja elfeledni azt.

Nemsokára mindnyájunkat az úgynevezett „vészfedélzet"-re parancsoltak föl, mert a viz már oly magasan állt, hogy másutt nem volt maradásunk. A többi utasokkal én is fölmentem. Csak három mentő csónakot vettem észre ott, noha négynek kellett volna lenni.

A „Metis" gőzhajó elsüllyedése.

Az egyik csónak, amint a vizre bocsátották, felfordult. Alig tiz perc múlva, hogy a vészfedélzetre léptünk, ez elvált a hajó derekától s tova úszott, mig a hajó maga menthetetlenül elsüllyedt. Ott valánk a viharban úszó fedélzeten, férfiak, nők és gyermekek összevissza zsúfolva, mint valami rabszolga-kereskedő hajó alján a szegény rabszolgák. Görcsösen kapaszkodtunk a fedélzet ablakaihoz, mig a hullámok rémitő erővel söpörtek végig azon mindegyre. Tutajunkat borzasztó romhalmaz vette körül; a „Metis" romjai voltak azok, s tetemes árukészleteinek imitt-amott úszó maradványai. A férfiak minden lehetőt megtettek a nőkért s gyermekekért, s kötelekkel a fedélzethez kötötték őket. A hajótöröttek közül sokan ordítottak, mások imádkoztak és csak kevesen tanúsítottak lélekjelenlétet vagy önmeg-adást.

Még mindig folytonosan szakadt a zápor s a hullámok oly isszonyú erővel csapkodták a fedélzetet, hogy ez minden pillanatban elsüllyedéssel fenyegetett. Minthogy én ez utóbbi katasztrófát,, t. i. az elsülyedést kikerülhetetlennek tartottam, legokosabbnak hittem jó előre valami mentő eszköz után nézni. A fedélzetről tehát a vizbe ugrottam és nagy nehezen sikerült egy kötélbe kapaszkodnom, mely egy úszó gyapotcsomaghoz volt erősítve.

Nem csekély fáradságomba került, mig ujjaimat a kötél és a gyapot-málha közé dughattam. Most már a kétségbeesés bátorságával ragadtam meg a gyapotköteget, melynek túlsó oldalán szintén egy hajótörött, egy öreg úr kapaszkodott meg. így úszkáltunk ez ingatag jármű mellett (mert csak mellette és nem rajta úsztunk) tovább egy félóránál. Szerencsétlen társam a hideg vízben egészen elzsibbadva, kezéből a kötelet kiszalasztá, s a viz alá merült. Fájdalom! — megmentésére mit sem tehettem. Én ezután még egy óránál tovább voltam a gyapotköteghez kapaszkodva s ott úszkáltam vele a hajófedélzet mellett.

Végre a keleti láthatáron halvány fénysugarak jelölték a nap feljövetelét, mikor ismét megláthatám ama szerencsétleneket, kik a töredékeny fedélzeten a vihar kényekedvére voltak bízva, s kiknek szivszakgató segélykiáltása még a legdühösebb orkán süvöltését is tulhangzotta.

A hideg viz egészen megmerevité tagjaimat, s bizonyára én is elsülyedtem volna, ha a fedélzetről ideje korán észre nem vesznek, és kötelet nem bocsátottak volna le értem, amelyen aztán ismét fölkapaszkodhattam. Szerencsénkre a partoktól nem voltunk nagyon messze, ugy hogy azok Watch-Hill közelében imitt-amott már elő is tünedeztek. Éppen jókor, mert a tutaj annyira túl volt terhelve, hogy minden pillanatban elaüllyedhetett.

Ekkor egy hatalmas hullám a fedélzetet hirtelen 60 lábnyi magasra emelte, és azután roppant erővel a parthoz vágta, hol már több ember állt készen segitségünkre. A fedélzet hátsó része a heves zökkonés következtében darabokba tort, s a romok azok közül, kik a fedélzetnek a hullám ereje által történt fölemelése alkalmával a vizbe hulltak, többeket agyon ütöttek. Körültem is többen süllyedtek viz alá; magam szintén kegyetlen sérüléseket szenvedtem, de végre mégis szerencsésen partra jutottam.

Másnap a hajótörés szerencsétlen áldozatait a hullámok Watch-Hillnél partra vetették, ott fölszedték őket s az „Ocean Hotel"-ben, Stoningtonban kilétök kitudhatása végett közszemlére kitették.

Kenessey Albert. A vitorlás hajókról. (Részlet a magyar mérnök- és építész-egyesület ülésén tartott előadásból.) 1875. 18. 279.

A hajó rendesen egy meneteles part oldalában készül. Hosszának és szélességének megfelelő ágyat vetnek neki, kisebb-nagyobb gerendákból és ezönkökből. Először is a tő-gerendát (kiel-t a tengeri hajóknál, s folyami hajóknál a a kötő- vagy talpgerendák at) teszik le. A tő-gerenda a hajó fenekének hosszában, középen nyúlik végig, s az egész alkotványnak alapját ez képezi. Mig ebből c->ak egy darab is tart, habár egyéb részek kicseréltettek volna, a hajó-azonosnak, élőnek tartatik. Igy érthető, hogy vannak száz évet túlélt hajók is, holott azok élettartama rendesen 30—70 évre tehető. —

A tő-gerendából emelkedik ki a hajó elején ennek orra, illetőleg az a része, mely a vizet szeli és hátulján a hajó fara, melynek végén a kormány áll. E tő-gerendába fészkelik be jobb és bal oldalt a bókonyokat (oldalbordákat), melyek együttesen a hajótest vázát képezik, s a hajó alakját határozzák és adják meg. A bókonyok egyelőre kivülről megtámasztatnak, majd a hajó széltében és hosszában megfelelő gerendákkal összeköttetnek, s az ekkép elkészült váz kivülről erősebb s belül vékonyabb deszkákkal beborittatik. Hogy a külső borításon, a burkonyokon, minél kevesb viz szivároghasson a hajóba: az egész külső falakat, meddig azok a vizbe érnek, vörösréz- vagy czink- s egyéb ezeket tóbbé-kevésbbé helyettesítő lemezekkel vonják be. Végre beállítják az árbocztörzseket, ellátják a hajót horgonynyal s néhány kötéllel; belé hordnak nehezitékül, hogy föl ne forduljon, követ s kavicsot stb., s a hajó készen áll, hogy vizbe ereszszék s ott árboczai-val, vitorláival s egyéb kellékeivel fölszereljék.

A hajó rendesen építési helyétől veszi nemzetiségét a polgári, szóval lobogó-jogát. Keresztnevét közvetlen a vizbe bocsátás előtt, szintén a sólyán (épitőhelyén) kapja meg. Család neve, egyes kivételekkel, midőn p. o. alakjától, mint a goelette, a gaulos-teknő-től veszi nevét, rendesen az árboczok és vitorlák minőségéből származik. Ezek szerkezete határozza meg, hogy mely vitorlás mely családba tartozik. Az Lábra pl. a brigg-skunnerek családjából való, mert első árbocza több részből áll, s ugy van berendezve, mint a brigg (1. 2. ábra) árboczai; hátulsó árbocza pedig egy darab fenyőszálból van, minő pl. a cootter-é is, (1. 3. ábra). Ha egy hajónak mindkét árbocza olyan volna, mint a brigskunner hátulsó árbocza: azt brigantinnak neveznők. Ha ilyen három árbocza volna: azt polacha-nak; ha pedig három olyan árbocza volna, mint az első: azt nave-nak (VollschifF, 1. 4—6. ábra) mondanók. (A 4-ik sz. délczeg hajó kedvező széllel s az 5. sz., szélcaendbe átmenő lanvha fuvallattal vitorláz, mig 6. számú rajzunk gőzös navet tüntet föl.) De rendeltetése is más osztályba teszi a hajót. Igy pl. az a hajó, mely kereskedelmi czélokra használtat--van, nave-nak neveztetik: hadi czélokra véve s természetesen köröskörül egy sor ágyúval meg-tüzdosve, corvette-nek; s ha két sor ágyút s ennek megfelelő nagyobb testet kap, fregatténak; végre három sor ágyuteleppel vascello-nak vagy sorhajónak (Liniensehiff) mondatnék. Igy van egy pár száz fajta vitorlás hajó.

Félreismerhetetlen, hogy a vitorlás hajózás az ó-korban is, kezdve az egyptomiakon, nevezetes haladást tőn ; de tagadhatatlan az is, hogy akár a hajóépítést, akár a hajók fölszerelését tekintve, az elágazó irányban törekvett buzgóság valamely rendszeres haladást még nem álla-pitott meg. A hajók majd nagy, mondhatni tehetetlen molesekké fajultak, olykor ízléstelen s ép oly költséges czifrázatokkal éktelenittettek el. A vitorlák magukban elégségesek nem voltak, hogy a hajó kezelésére kielégítő szolgálatot tehettek volna.

A hajózásban tényleges haladás föltételeinek megismerése egy későbbi kornak s a Földközi-tenger körül lakó latin fajoknak volt fen-tartva. Az első nagy lépés a delejtü használatával (a 14—15-ik százévben) történt meg. Kolumbus fölfedezési útja (1492—3) vetette meg alapját a vitorláknak, evezősök nélkül, tehát nem vegyes erővel, hanem külön, magában leendő használatára nézve. A vitorláknak erőműtani elvekre alapított rendszeres kezeltetését s alkalmasb szabását és beosztását Doria András genuai dogénak (1468—1560) köszönhetni. Hogy pedig a hajók, rendeltetésükhöz képest, a vizben való mozgás esélyeinek jobban megfelelhessenek, vagy ha kell, eléggé ellenállhassanak, erre nézve első volt Erzsébet angol királynő (1533—1603), ki e czélra több hajóépítőt különös tanulmányozásra serkentett. Majd Henrik infans (I. János portugali király fia) adta az első alkalmas tervet, mely rendszeres tengeri térképek készitését lehetővé tette, s melyprojekczión a flamandi Merca-tor (1511—1598) s később Wright tette meg azon javításokat, melyekkel a tengerészeti térképek ma is kielégítő szolgálatokat tesznek.

A hajóismeretek minden irányban terjesztésére s fejlődésére leghatározóbb befolyással volt XIV. Lajos franczia király (1638—1715) és miniszterének Colbertnek a hajózási iskolák fölállítása körül kifejtett buzgalma s hathatós intézkedése, melynek folytán a hajó épitése, fölszerelése, kezelése és vezetése (manoeuvre) tudományos elvekre lőn fektetve, s a hajózási ismeretek eoyéb tudományokkal rokonosittatván: Newtonnak a sugárszegésről adott elmélete, a hajó hollétének meghatározására szolgáló, az égi testek magasságuk s távolságuk körét mérő környol-czad, hatod s körnegyed t(octans, sextans, quadrans) néven ismert műszereket adta később a hajósoknak kezébe; majd ugyancsak a Newtontól nyert s a levegőnek és víznek a mozgó testekre való hatásáról formulázott tétel, a hajó sebességének előleges meghatározására nyújtott kívánt adatokat, stb. stb. így fejlődött a hajózás tudománya apránként. Csak annak beismerése is, hogy a több darabból készült árboczok eresebbek, ruganyosabbak lehetnek, mint az egy szálfából készültek, & 17-ik százévben ment át a gyakorlatba; s a hajó kormányának mai czélszerübb szerkezete még jóval későbbi eredetű.

Ujabb időben a vitorláshajózás lépést tart a tudomány átalános haladásával, s nagyban, mint kicsiben mindenütt után-mutathatók haladásának nyomai. Fölhasználja a vegyes — a fából és vasból együttesen — épités előnyeit.

Vitorlás hajók Gőzös nave.

Vaslemezekből készült vitorlafákat és árboczokat alkalmaz, s ez utóbbiak belüregét a hajó belsejének szellőztetésére használja. A költséges és romlásnak kitett kender- és lenkötél helyett, az árboczok megerősítésére vashuzalköteleket vesz, és hogy kevesebb személyzettel beérje, a vitorlák irányzására kézi, sőt kisegítőül, gőzgépecskéket is dolgoztat stb. Fölhasználja a Maury által, a szél és vízfolyás, az özön áramlatok természete körül gyűjtött adatokat, s ha az ezekből vont következtetések azt ajánlják, hogy kedvezőbb áramlattal vitorlázandó, az egyenes útról letérve, alsóbb vagy magasabb délkörök keresendők: elhagyja a vitorlás régi útját s kerülővel rövidebb idő alatt futja azt meg, mint régente. Ekkép lehet, hogy a vitorlás hajók a gőzerővel szemben nyugodtan futnak versenyt. Mintegy ötven éve, hogy a verseny élénkülni kezdett. Az akkori hajólétszámról hiányzanak nálam adatok; de a „Journal of the statistical society" közelebbi adatai szerint tudjuk, hogy

1873-ban, nem számítva a kisebb fajta partjárókat, 56,281 vitorlás hajó, 16.042,498 tonna (320.849,960 vámmázsa) terhelhetőséggel* közvetítette a tengeri kereskedést s ezzel szemben 5148 gőzös, 4.328,193 tonna (86.563,860 v. m.) terhelhetőséggel működött, s így a tengeri hajózásban a gőzösök számra nem is egytizednyi s terhelhetőségre nézve pedig mintegy egynegyednyi tért foglalnak el, mint a vitorlások. Megjegyzendő, hogy tengeri gőzös, mely egyszersmind vitorlákat is ne használna, ritkaság. Különben el kell ismerni, hogy a fönebbi arány a gőzösök és vitorlások közt még változhat s egyelőre a gőzösök javára. Azonban előre látható, legalább nagyobb körvonalokban, azon határ, melyet a gőzösök terjeszkedésére az oczeáni személyforgalom s az oly árúk nagyobb^ forgalma kivan meg, mely a nagyobb szállítási dijat megbírja.

Másrészt az az erős védgát, melyet a vitorlások körül minden verseny túlterjeszkedése ellen, a mozgató erő olcsósága, a kezelés egyszerűsége, oly nagy szivóssággal és szilárdsággal talán mindenkorra biztosit.

A mi első vitorlásaink valószínűleg azok voltak, melyekkel Kálmán királyunk horvát- és dalmátországi bánja, Ugra, 1105-ben Veglia, Cherso és Arbe szigetét s Segniat a magyar királynak meghódol tata; ha ugyan a 899-ben Ma-lamoccot (a velenczei kikötő bejáratát) ostromló talpak és tömlők is nem voltak volna vitorlára

Több jel mutat rá, hogy a Dunán is dívott egykor a vitorlázás; e százév elején pedig számos, hollandi mintára készült vitorlása volt a keszthelyi grófnak, Festetichnek a Balatonon, hol azokkal az időben az egész Balaton széltében és hosszában sót szállítottak. 1873-ban a magyarhorvát tengerpart százötven vitorlást számlált, melyek összes terhelhetősége közel 64,000 tonnát (128,000 v. »»,) tett s 1569 tengerésznek adott foglalkozást. Körülbelől ennyivel veszünk tehát mi ma részt a tengeri vitorlás had nagy mozgalmában.

Gróf Vay Péter A MEXIKÓI FORRADALOM SZÍNHELYÉRŐL. 1912. 9. 168. Mexikó ismét polgárháború színhelye. A nép újólag fegyvert fogott és szembe szállott a seregekkel. Nap nap után heves ütközetek folynak. Az ország különböző részei egymásután lázadnak fel. Nincsen többé se közbiztonság, se nyugalom Mexikó területén.

Ami a jelen helyzetben legszomorúbb, hogy a forradalom palástja alatt számtalan rablóbanda szervezkedik. Több száz «szegény-legény» összeáll és éjjelenként megtámadják a tanyákat. Amit elvihetnek értéktárgyakat, lovakat, azt egyszerűen elrabolják. Ha pedig ellentállásra találnak, akkor felkonczolják áldozataikat

A vasúti állomások hasonló támadásoknak vaunak kitéve. A lapok minduntalan közlik a kirabolt és felgyújtott vasúti állomások szomorú listáját. Katonai fedezet nem jutván mindenfelé, az elszigeteltebb helyeken egymásután szüntetik meg a forgalmat.

Az utazás ilyen körülmények között ma igazán nem biztató Mexikó földjén. Mint hajdan a postakocsik romantikus idejében, a vonatokat minduntalan megtámadja egy-egy rablóbanda, és a szerencsétlen utasokat nemcsak összes pénzüktől és podgyászoktól, de még ruházatuktól is megfosztják.

A helyzet a legveszedelmesebb ez idő szerint Morelof és Mexikó város kormányzóságának területén.

A fővárostól délre nyúló hegység rengetegei a legjobb rejtekhelyül bizonyultak. A sziklaszorosokban és barlangokban százával tanyáznak a banditák, és a Ruralesek vagy zsandárok még csak meg sem közelíthetik őket. De számuk se elégséges, hogy nyíltan szembe mernének szállni a rablóbandákkal.

A múlt héten Cuernavacába utazva, hol Cortez hajdani várkastélya mai napig áll, és a híres conquistadorok idejéből számtalan történelmi emlék maradt az utókorra, katonai fedezet mellett indulhatott el csak a vonat. Minden egyes kocsiablaknál egy-egy fegyveres baka foglalt helyet, puskacsöveikkel az erdő irányába czélozva.

Az igazat megvallva, e mozgó-erőd nem nélkülözött minden bizarr jelleget. A páncélozott postavagon, a veresingújjas legénység, a csillogó fegyverzet és a bámulatosan vadregényes tájék mind hozzájárultak a dramatikus hatás emeléséhez.

Cuernavaca-ig így jutottam el szerencsésen. A Zapatisták* csak pár kilométerrel távolabb támadták meg a vonatot. Mint hallom, Tres-Maria állomása körül valóságos nyílt ütközet folyt, mely három óráig tartott és mindkét részről számos sebesüléssel és haláláldozattal végződött.

* Zapato a felkelők vezére

Ilyenek ma Mexikó belviszonyai. Mi annál meglepőbb, hogy a hosszadalmas DIAZ kormányzata alatt, mint tudjuk, a közbiztonság kifogástalannak volt nevezhető. Diaz elnök több mint harminc évig kormányozta korlátlan hatalommal az óriási országot, mely nagyobb, mint egész Közép-Európa. Kevésbé, mint a köztársaság elnöke, de inkább mint teljhatalmú diktátor töltötte be állását.

Ez ellen az állapot ellen tört ki a másfél év előtti Madero forradalom. A nemzet egy része az elnök kormányzási idejének megszabását és egyéb változásokat követelt. A forradalom győzött. Diaz lemondott, sőt végképpen elhagyta az országot és ez idő szerint Francziaországban tartózkodik. És így remélhető, hogy a béke helyre fog állni és az ország fel fog virágozni.

Az új éra azonban nem látszik elég erősnek e remények teljesítésére. Madero, kit a forradalom segített az elnöki székbe, ma nem tud maga sem boldogulni egykori bajtársaival. Egyfelől Reyes generális szervezkedett és az északi tartományokat rettegésben tartotta, sőt az Egyesült Államoktól remélt segélyt és támogatást, délen pedig Zapala állott az elégedetlenek élére.

Hogy mit akarnak a forradalmárok, meghatározni nehéz. De mint látszik, kitűnő ürügy fegyvert ragadni, gyujtogatni, ölni és rabolni, így a lakosság egy része ideje nagy részét mint utonálló tölti. Zsiványvilág ilyen mértékben nem burjánzott sehol sem.

Így is volt ez itten az egész utolsó század lefolyása alatt. Amióta a spanyolokat elűzték, egyik forradalom a másikat követte. A hires Hidalgo felkelést, mely évtizedekig vérrel áztatta az ország földjét, követte az Yturbide mozgalom. E nemzeti hősként szereplő alak alig koronáztatta magát császárrá, máris elvesztette hatalmát és a pár év előtt általánosan ünnepelt hazafit saját honfitársai ítélték halálra. Az általános anarchiának a francia seregek Bazaine vezetése alatt vetettek véget, és jött Miksa császár szomorú emlékű pünkösdi királysága.

Queretaro tragédiája még túl élénken él az emlékekben, semhogy annak részleteit szükséges lenne felemlítenem. Bénitó Jaurez, a vad indus szülők vakmerő erélyű fia ragadta azután a hatalmat kezébe és lett Mexikó valóságos kényura.

Így jutunk a Diaz kormányzatáig, mely mindössze pár hónap előtt ért véget, és ha mást nem is, legalább biztonságot adott a népnek. Mentől jobban ismerjük az országot, mentől alaposabban tanulmányozzuk a viszonyokat, annál világosabban látjuk, hogy ami elismerést érdemel, az a spanyolok munkája volt.

A conquistadorok vívmányait a történelem nagyon egyoldalú világításban tüntette fel. Igaz, hogy Cortez, Pizarro, Albarado és mind e harczosok sok kegyetlenséget követtek el. De korántsem többet, mint az ugyanezen kor katonái Európában. Sőt bátran mondhatnám, hogy még csak olyan kegyetlenek se lehettek, mint annak tanúi lehettünk a boxer-támadás után Pekingbe érkező művelt európai csapatok részéről, vagy a jelenleg folyó tripoliszi vérontások közepett. Pedig a kettő között évszázadok állanak.

Minden foglalás kegyetlen. Ilyen volt a spanyol is, de viszont a béke helyreállva, országszerte a legvirágzóbb városok emelkedtek, templomok, kórházak és egyéb intézetek épültek, midőn Európában a harmincéves háború és a törökök egyaránt pusztítottak.

Mexikó jelentékeny városai még a XVI. század alatt épültek. A középületek rendesen kitűnő renaissance vagy barokk rajzok után készültek. Építészek, diszítők, művészek nagy számmal érkeztek Spanyolországból. Nem egy közülök végezte tanulmányait Itáliában, így épültek a palotavárosok, mint Puebla, Quadalaxara, Moreilca, Oaxaca, Celaya, St.-Luis, Monterrey és számtalan kisebb-nagyobb vidéki metropolis, melyek nagyon sok érdekességet nyújtanak a régi építészet iránt érdeklődőknek.

Hogy a spanyol kultúra a nemzet fénykorában milyen magas fokon állott, Mexikóban látjuk legjobban. Nincs ország, mely gyarmataiban hasonló nagyszabású tevékenységet fejtett volna ki.

A mexikói székesegyház

A mi pedig magát a népet illeti, annak sorsa is határozottan javult. A régi indus királyságok a lehető legkegyetlenebb törvénykezéssel bírtak, és az emberáldozatok száma évenkint ezrekre emelkedett.

A régi Tüllec és Astec művelődésről a legtöbb tudós csaknem fantasztikus fogalmakat terjesztett. Kétségkívül ez emberek magasabb képzettséggel bírtak és távol állottak attól, amit vad népeknek nevezhetünk. De viszont se a hajdani indus, se kínai, se az asszír kultur-népekkel nem hasonlíthatók össze. De volt e világrésznek egy koraibb ősnépessége, mely a bámulatos píramisokat, mint Choluldban avagy a Mitlában mai napság látható palotát és a Yukatanban elszórt emlékeket építtette, mely nép kétségkívül nagyon magas kultur-fokon állott, és összeköttetésben lehetett ázsiai faj rokonaival.

A hajdani, praehistorikus maradványok nyújtják a régésznek a legteljesebb kárpótlást a sok megpróbáltatásért és viszontagságért, mellyel az utazás jár. Mert ha esetleg megmenekszik a zsiványoktól, minduntalan földrengés fenyegeti, a legveszedelmesebb ellenség pedig a sárgaláz. Így érthető, hogy a természeti szépségek és örökzöld növényzet, a vulkánok, mint a Popocalapett vagy Pico de Origaba varázsának dacára, és mindez archelogikus kincsek dacára olyan kevesen ismerik Mexikót.

AZ „UTÓPIA" ANGOL HAJÓ ELSÜLYEDÉSE, 1891. 14. 223.

Rendkivüli nagy szerencsétlenség történt márc. 17-én este Gibraltár mellett. Egy angol hajó elsüllyedt, s nem kevesebb, mint 564 ember esett áldozatául, ami a hajózás történetében is a legnagyobb ritkaságok közé tartozik.

Az elsülyedt hajó az «Utópia», az Anchor hajózási társaság vas páncélos csavargőzöse, 2731 tonna űtartalmú, első rangú hajó, melyet 1874-ben Glasgowban építettek. Tulajdonosuk a Henderson testvérek glasgowi cége volt.

A hajó olasz kivándorlókat vitt Amerikába, és saját 50 főből álló személyzetén kivül volt rajta utazó, s 813 kivándorló. 783 Dél-Olaszországból, 21 pedig Triestből jött. A kivándorlók közt volt 661 férfi, 85 nő és 67 gyermek. Nápolyból indultak, s az említett napon este 7 óra tájban, tehát már az alkonyat végén, s éppen kellemetlen időben érkeztek meg Gibraltárba, M'Keagne kapitány vezetése alatt. Erős délnyugati szél fútt. A kikötő felől hatalmas hullám-áramok tolultak előre.

A kikötőben véletlenül igen sok hajó volt együtt, különösen angol vitorlás hadi hajók, Jones admirális vezetése alatt. Ezek közül az egyik legnagyobb hajó, az «Anson» a város déli végén Bugged Staftnál a nyilvános park közelében volt kikötve, s az «Utópiát» szerencsétlenségére a vihar épen ennek a hajónak hajtotta. Összeütköztek éspedig oly erősen, hogy a kivándorlókat vivő nagy hajó már öt perc múlva süllyedni kezdett s, 20 perc alatt teljesen elmerült.

A süllyedő hajónak rögtön segítségére siettek a közelben levő hajók. Az «Anson» is, mely nem sérült meg jelentékenyen, küldött mentő-csónakot, hasonlóképp a közel horgonyzó «Freya» svéd hajó, s a többi hajók is.

Mivel már erősen esteledett, a villamos lámpát is meggyújtották. Az erős szél és folyton hulló eső azonban megnehezítette a mentési munkálatokat. Egy «Immortalite» nevű angol hajó mentőcsónakja is felfordult, s két matróz vizbefult. Még nagyobb nehézséget okozott a süllyedő «Utópia» hajón támadt zűrzavar. Pár perccel előbb ugyanis az utasok és kivándorlók közül sokan voltak fenn a fedélzeten, hogy az esti félhomályban is lássanak valamit a híres Gibraltárból. Ezek most, midőn az összeütközés megtörtént, mind egyszerre rohantak lefelé családtagjaikhoz. Megfordítva alulról igen sokan igyekeztek felfelé, hogy könnyebben menekülhessenek. Valóságos dulakodás és rémítő zűrzavar támadt. Hozzájárult mindehhez, hogy a szél és eső annyira megnehezítette a körültekintést, hogy a mentőknek a legtöbb embert egyenként kellett lehordani a csónakokba, maguk erejéből menekülni képtelenek voltak.

Így történt, hogy az utasok s kivándorlók közül csak 292-őt tudtak megmenteni, sőt ezek közt is többen csakhamar azután elhunytak a kimerülés és ijedtség következtében. A hajó legénységéből 24 menekült meg, köztük a kapitány, az orvos és két tiszt. M'Keagne kapitányt azonnal elfogták, s törvényszék elé áhították. Mivel bebizonyult, hogy a tengeráram és a szélvész oly erővel vitték az «Utópiá»-t az «Anson» felé, hogy a kapitány semmit sem tehetett ellene. Felmentették s az elpusztult szerencsétlenek végét «véletlen halál»-nak nyilvánították.

Sok holttestet utólag megtaláltak, s a gibraltári temetőben helyeztek el. Gibraltár kikötője valóban rossznak bizonyul, nem védi meg a hajókat a szelek, a tengeráram ellen, mely itt különösen erős, s ezért már sok szerencsétlenség történt ezen a helyen. Egyik sem volt oly nagy s oly emlékezetes, mint az «Utópiáé, hol közvetlen a part mellett egyszerre 564 ember vesztette életét.

_________

Függelék

ELTE BTK disszertációk

George Sand Justh Zsigmond

Dede Franciska: Jush Zsigmond az irodalmi dandy 2006; 287 oldal,

doktori.btk.elte.hu/hist/dede/disszert.pdf

Sándor kiadásában jelenik meg: Justh Zsigmond Naplója és levelei, s.a.r. KOZOCSA Sándor, Budapest,. Szépirodalmi Kiadó, 1977. Ez utóbbi .... legismertebb, legnagyobb dendijének, George Brummellnek utánzói...

George Sand az alapos és terjedelmes disszertácó 118 olalán található, Chopinnel, Liszttel együtt, mint egy korszak uoló tanúi.

A Vasárnapi Ujság az Irodalom-jegyzékben található: A pusztán c. írással: 1892. 35, 563 és 1892. 36. 578.

A PUSZTÁN Hangulatok.

Irta és barátjának, Feszty Árpádnak ajánlja Justh Zsigmond