MADAGASZKÁR
ŐSLAKÓK
h14–78.
Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók.
2018. 01. 27. – 02. 07.
Tartalom
MADAGASZKÁR
MADAGASZKÁR 1882. 51. 81
ANTANANARIVO, MADAGASZKÁR FŐVÁROSA. 1883. 1. 9..
MADAGASZKÁRRÓL. 1883. 47. 782.
MADAGASZKÁRRÓL. 1895. 46.
762.
KOLUMBUSZ
KRISTÓF ÉS AMERIKA
KOLUMBUSZ KRISTÓF. 1892. 33. 561.
Cayenne
Cayenne, a franczia száműzöttek
telepe. 1878. 15. 238.
DREYFUS RABOSKODÁSÁNAK HELYE (Cayenne) 1897. 48. 810.
GUATEMALA.1890. 36. 582.
ŐSLAKÓK
Sámi Lajos:Az
indián háború Észak-Amerikában. 1867. 576.
Sámi
Lajos
Amerika őslakói 1870. 203..
A SIOUX-ÍNDÍÁNOK HÁBORÚJÁBÓL.1891. 7. 112.
Báró Babarczyné Jósa Jolán.
VADEMBEREK. Délamerikai indiáusok között. 1911. 2. 32
AMERIKÁBÓL ÍRT MAGYAR LEVELEK
László Károly levelel Amerikából.
(A Vasárnapi Újság számára.) 1859.
258.
V. •)
(1859. 294.) Chinameca (Mexiko), április 30-án.
Chinameca (Mexico), május 31-én
1859.V.U.: 343.
VI: (Mexico), május 31-én 1859. (VU 1859. 354.)
V.U. 1859. 258.
VII. A
Tehuantepeki kirándulás folytatása s vége' *).
IRLAND
FÜGGETLENSÉGE A MÚLT SZÁZAD VÉGÉN. 1886. 11. 174.
ÁZSIA, AUSZTRÁLIA
Burke szerencsétlen utazása Ausztráliában. II.
III. 1862. 147.
( Burke két levele nem található.
G.)
A
LEGÚJABB BONYODALMAK SZINHELYE.
(Afganisztán) 1885. 205
K.T.K (Könyves Tóth
Kálmán): JELLEMKÉP AFGHANISZTÁNBÓL
1885. 226.
HADVEZÉREK
MAC-MAHON
TÁBORNAGY. (1808—1893).1893. 43. 725.
Vajda János:
A franczia
hadtest-vezérek.1870. 35. 437.
FÜGGELÉK
SZÁDECZKY GYULA:
ANGOL KÖNYV MAGYARORSZÁGRÓL 1893. 93.
A VASUTAK GYORSASÁGA
AMERIKÁBAN. 1894.
30.495.
KAZINCZY LEVELEINEK KIADÁSA
Bevezetés
MADAGASZKÁR a következő nagyobb
témakör. Köztudott, hogy a szigetnek magyar vonatkozása is van. Cayenne-en, a franczia száműzöttek telepén
Dreyfus raboskodott, ártatlanul. Amerika őslakóiról gyűjtöttem néhány írást.
Amerikából küldött magyar levelekből a h14-74 és -75 fejezetekben (1859. 6;
102.) olvashattunk. További leveleket közlünk a bőséges anyagból. Bourbaki-ról
szóló versikét egyelőre eredeti szöveggel közlöm. Mac Mahon tábornagynak az apropója:
Párizsban a róla elnevezett szállóban laktam.
Báró
Babarczyné Jósa Jolán. VADEMBEREK c.
írása szomorú képet fest az indiánok sorsáról. Szabadi Pál szószátyár levele türelmet
igényel.
A Függelékben Kazinczy leveleinek
kiadásáról olvashatunk.
Magyar
prózát írók
MADAGASZKÁR
MADAGASZKÁR 1882. 51.
810.
Afrika keleti partja mellett fekszik
egy nagy, csaknem szárazföldnek tekinthető sziget, Madagaszkár. Minket magyarokat közelről érdekel e sziget, hiszen ama
kevés magyarok egyike, kik idegen helyeken fejedelmi rangra tettek szert, gróf
Benyovszky Móricz, e szigeten uralkodott s itt fejezte be kalandos életét. Mind
a mellett mi magyarok igen keveset beszéltünk mindeddig e szigetről s jelenleg
is csak ama politikai konfliktus hozta ismét szőnyegre, mely a jelentékeny
sziget birtoklása fölött a francziák és angolok között kitört.
Madagaszkár a földgömb nagyobb
szigetei közé tartozik, területe körülbelül oly nagy, mint az osztrák-magyar
monarchiáé s közepén hatalmas nagy hegység vonul át, melynek egy részében még
most is működő vagy legalább nemrég kihalt vulkánok vannak. Termékeny és népes
része a nyugoti oldalon van, hol hatalmas folyók is léteznek, de partvidéke
átalában igen buja növényzetű s hegyeiben tömérdek ásvány található.
Sokan vannak a földrajzírók között,
kik e nagy szigetet külön önálló világrésznek tartják. Növény- és állatvilágából
igyekeznek bebizonyítani, hogy az igen közel fekvő Afrikával semminemű
összeköttetésben sincs, s közelebbi rokonsága van az indiai oczeánban fekvő
nagy szigetekkel, s különösen Ceylonnal. A hajdankor regéiben kiváló szerepet
játszó eltűnt világrészek egyik legjelentékenyebbikét találták meg a geológok
az egymástól oly nagy távolságra eső szigetek összehasonlítása által, kimutatni
igyekezvén, hogy e szigetek egy eltűnt világrész romjai, mely egykor talán az
ősember bölcsője is lehetett. Már nevet is adtak ez elpusztult világnak, az e
szigeteken nagyon elterjedt félmajmokról Lemuriának nevezve azt.
Sajátságos világ is van e nagy
szigeten. Alig egy pár órai távolságra a nagy afrikai szárazföldtől, egészen új
világot találunk itt, másutt nem észlelt rendkívüli növényekkel és állatokkal.
A legérdekesebb jelenségek közé
tartozik az utazók fája (Ravenala, Uránia speciosa), magas pizang, kétsoros s
legyező-alakban szétterülő lombjával. Levelének ágai alul megmélyedve az
esővizet összegyűjtik s így a megszomjazott utazónak valódi üditő forrást
nyújtanak. Érdekes továbbá egy fákon lakó kosborvirág (Angrse- cum
sesquipedale), melynek sarkantyúi kétszer oly nagyok, mint maguk a virágok, s
néha fél méter hosszuk, avagy a rostélyvirág (Onoiranda fenestralis), mely vizi
virágnak hosszas levelei valóságos rostélyhálózatot képeznek. Legnevezetesebb
azonban, hogy az afrikai tájkép kiegészítő részét képező pálmák itt már csekély
számmal fordulnak elő, s helyette, mint Indiában, a harasztok és bokrok légiója
borítja el a földet.
Sokkal hamarább észrevették a dolog
természete szerint azt a nagy különbséget, mely Madagaszkár s a szomszéd
szárazföld állatvilága közt létezik. Nemcsak az oroszlán s elefánt, az
orrszarvú és zsiraff, de még a majmok, zebrák és antilopok is hiányzanak e nagy
szigeten, s helyettük egészen más fajok fordulnak elő, köztük sajátságos
kísérteties alakú állatok, melyek látásától maguk a belföldiek is megrémülnek.
Madárvilága oly sajátságos s oly
eltérő másoktól, hogy a természetvizsgálók e helyet még most is a legkevésbé
ismertek közé sorolják. Talán itt lakott a világ legnagyobb madara, az
Aepyornis maximus. Még ma is találnak egy-egy tojását s ez 150-szer oly nagy, mint
a tyúktojás s 6-szor oly nagy, mint a struccmadáré. De nagy a különbség még az
apróbb állatokban is. Afrika kígyóit s rovarait hiába
keresnők itt, de helyettök sok oly állatot találunk, melyek csak Ázsiában
fordulnak elő. A szigeten az emberi lakók nem négerek,
mint az afrikaiak; s ha osztályozni
kellene; őket, inkább a malájokhoz
számithatnók. Némelyeknek közülük még arcmetszése,
szeme, haja is maláji. Három főtörzset szoktak meg;különböztetni:
a betszimaszarakákat, a szakalavákat s végül a legtekintélyesebb hovákat. Ez utóbbiak a sziget urai s
az ő törzsükből való a jelenlegi királynő is.
A szigetnek nemcsak természeti, de
politikai tekintetben is sok önállósága van. A hova-dinasztia, mely már régóta
uralkodik, ellensége volt a külföldieknek, mig végre 1868-ban a jelenlegi
királynő, Ranavalona jutott trónra. Talán soha sem történt gyökeresebb
átalakulás egy nemzet életében, mint itt e királynő trónraléptével. Egyetlen
királyi rendeletre az egész országban mindenütt tűzrevetették a bálványképeket,
s a kereszténység, vele együtt természetesen a hittéritők s más európaiak
uralma kezdődött meg.
Képünkön, melyet most a napirenden
levő politikai válság alkalmával közlünk, a czivilizáczió hatása már nagyon
meglátszik. Antananarivo főváros, melynek, mintegy 80 000 lakosa van,
több tekintetben igen csinos hely, s egyes épületei valóban szépek. A
Francziaországba küldött követek, habár nekünk bizony nagy fáradságunkba
kerülhetne nevüket megtanulni, anyanyelvükön kivül a franczia és angol nyelvet
is jól beszélik s különösen Ravoninahitriniarivo ő exczellencziája, ki
hazájában a külügyminiszteri tisztet viseli, állítólag még az európai irodalmi
és művészeti világból is tud egyet-mást. Az ő esete különben csak kivétel,
mivel a hovák nagyobb része a misszionáriusoknál, kik nagyobbára francziák, a
műveltségnek csak elemeit sajátítja el.
Az ország nagy részében a lakók
műveletlenek, sőt vadak. Egész nagy területek, hová európai ember alig hatolt
még el, a szó szoros értelmében östermészeti állapotban vannak, s a benszülöttek
egy része olyan barbár, mint az ausztrál-négerek. Heckel, a művelődés legalsó
fokán álló embereket, az ősember prototypjeit itt találta föl.
TANANARIVE, MADAGASZKÁR FŐVÁROSA
Miniszterelnök palotája. A katholikus misszió temploma. A királynő palotája.
De mint a növény- és állatvilág
sajátságos alakjai már is észrevehetően pusztulni kezdenek, különösen oly
helyeken, hol az európaiak tömegesebben tartózkodnak: úgy a régi műveletlen
őslakók száma is lassanként, de szemlátomást apad. Madagaszkár szigetének fő érdekessége,
az ősidőkből fennmaradt sajátságok, az újvilág s új társadalmi viszonyok
terjeszkedése következtében, mindinkább halványodik. Midőn már az európai diplomáczia
is oly élénken foglalkozik ez érdekes szigetvilággal, egészen biztosra
vehetjük, hogy talán már egy nemzedék leteltével itt is, az eddigitől teljesen
eltérő s az európaiakhoz hasonló viszonyok lesznek uralkodók.
ANTANANARIVO, MADAGASZKÁR FŐVÁROSA. 1883. 1. 9..
Mostanában gyakran volt szó politikai
lapjainkban Madagaszkár szigetéről, az angolok és francziák közt e jelentékeny
sziget birtoklása fölött kitört konfliktus alkalmából. Mi is nemrég közöltünk
egy általános áttekintő képet a nagy sziget fővárosáról, Antananarivóról. Gyors
fejlődésben van az frikai város.
Antananarivo
a sziget fennsíkján igen termékeny vidéken fekszik,
Imérina tartományban. Lakosainak száma a százezerét jóval felülhaladja. Modern
jellegűvé az utolsó 12 év alatt lett, midőn a régi, szorosan egymás mellé
helyezett faházak helyébe téglából készült, s európai jellegű házak jöttek. Régebben
a város alakja egészen más volt. Sajátságos alakúak voltak különösen a magas
tetők, rajtok a homlokzatnál messze kinyúló keresztezett gerendák, melyek
hossza magánházaknál 1—2, a királyi család házainál 4—4,5 méter volt. A város közepét alkotó
magas dombon volt a két királyi palota. A nagyobb épület óriási faház volt, három emeletes fedett folyosóval körülvéve; a kisebbik csak
két emeletes volt. Ma is megvannak a verandák, de masszív kőépületek, s a
palota karcsú saroktornyait angolok által készített korinthusi oszlopok
díszítik.
A főváros nagyobb része azonban még
mindig falusi jellegű, meglátszik rajta, hogy, mint neve is mutatja
(Tha-naanarive = ezer falu), több falu egyesüléséből származott. A házak nagy
része mellett ott van a kert; egyes helyeken még látható a sövény-kerités is
abból az akáczfajhoz tartozó növényből, melynek tüskéi oly erősek és sürüek,
hogy az ily kerítésen legfölebb csak ágyúval lehetne utat csinálni. Fák és
bokrok különben a modern jellegű házak mellett is találhatók.
A királynő két palotája előtt kapuörök
állanak vagy hevernek. A nagyobb palotában igen csinos kápolna is van. A palota
mellett az ágyuüteg-telepet láthatjuk. Mindezekben szóval ki nem magyarázható
vegyület látható a régi barbár állapotok, s modern viszonyok között. A franczia
és angol misszionáriusok s kereskedők hatását e sziget lakóira átalában
mindenütt feltalálhatjuk, s vannak oly épületek is, köztük a franczia misszió
szép temploma, melyek Európa bármely fővárosában helyet foglalhatnának.
A madagaszkári nép átalában a müveltségben
ujabb időkben nagyon előre haladt. Jellemzésül elég fölemlítenünk, hogy a «Teny
Soa» (szórul-szóra: „Jó szavak”) czimü havi folyóiratnak több mint 4000 bennszülött
előfizetője van, egy fizikai földrajz már második kiadásban jelent meg, s
számos egyházi jellegű folyóirat és lap nagyon elterjedt.
A főváros népe az idegen szokásokkal
együtt sokat elsajátított a franczia és angol nyelvből is. Pl. az asztalt
latabatra névvel jelölik (francziául la table). a kulcs neve
la klé (francziául la clef) stb. Vannak nyelvükben sajátságos hangutánzó
kifejezések, így nevetni = héhv: suttogni — mibitsibitsika; kopogni = dondóna,
nehezen lélegzeni = efonéfona. Sok név rendkívül hosszú, így a régibb
miniszterelnök neve volt: Eainivoninahitriniouy s Banaválona királynő egy
mellékneve Eabodonan-drianampoinimerina!
A nép jelleme átalában élénk és vidám. A hordárok, kik Antananarivo
és Tamatave kikötő közt igen nehéz úton szállítják a csomagokat, rendesen
dalolva s csevegve hordják terheiket s a csónakosok
dala messze elhangzik. A nép különben szigorú rendekbe van elkülönítve, a
nemességet nyerni vagy adományozni nem is lehet. A királyi család színe a bíborpiros:
csak a legelőkelőbb herczegek hordhatnak barnáspiros napernyőt. A királyné
tisztelete valóban nagyszerű, még állatait, fegyvereit és szolgáit is
tisztelik. Ha valahova kirándulást tesz s onnan
visszatér, több ezer kísérője van, s az egész néptömeg gyönyörű virágokkal
díszítik magukat.
A gazdag talajú s szerencsés fekvésű ország virágzásnak indul,
s valószínű, hogy népe rövid idő múlva egészen müvelt lesz
MADAGASZKÁRRÓL.
1883. 46. 762.
Francziaországnak tengeren túl folyamatban
levő hadjárata ismét emlegetés tárgyává tette Afrika legnagyobb szigetét,
Madagaszkárt. Azt a hatalmas, 1700 kilométer hosszú s átlag 4—600 kilométer
széles szigetet, mely 600 ezer négyzetkilométerre számított területével több mint 50 000 D kilométerrel meghaladja támadója
területének a nagyságát. Lakossága csak egy harmadrész annyi, mint Francziaországé,
vagyis mintegy 12—13 millió lélek. Vulkáni erők működéséről tanúskodó felszine
hegyes-völgyes; felülről nézve olyannak látszik, mintha hullámzajlás közben
megkövült tenger volna. A tengerpartok mellékén több a lapály, mint a
belföldön, mely általában fennsíkszerűnek mondható. Itt sok a kopár s
terméketlen terület. A sziget éghajlatát régebben egészségtelennek tartották
főleg az Európából oda költözőkre nézve; de nagy részében egészségesnek és
könnyen megszokhatónak bizonyul. Mert kivált a nyugati, vagyis Afrika
szárazföldje felé néző partjain sok a mocsáros, láznövelő hely, de a sziget
belsejében és keleti része felé már a felszín elég magas fekvése miatt igen
egészséges levegőjű vidékek vannak.
A növényzete elég gazdag és
változatos. A hegységeket gyönyörű erdőségek borítják, melyekben azonban sok
kárt tettek a gyújtogatások. Gyújtogatták maguk a bennszülöttek, kik e barbár
módon rizsföldeket kívántak maguknak hódítani. Kiváló fanemek itt a bambusz és
a rafia; emez igen fontos kereskedelmi czikk s a sziget egyik nagy
jövedelemforrása, mert erdőszámra terem.
A lakosság táplálkozására nézve igen
fontos az egész mezőségeket ellepő berber fügefa, meg az erdőszámra tenyésző koral-fa,
melynek hosszú, merev levelű ágai olyan szabásúak, mint a korai ágbogai. Ez
a nagy mennyiségben tenyésző fa kaucsukot szolgáltat, melyet csak nem régiben
fedeztek föl s neveztek el új kaucsuknak. Nagyon érdekes a sziget állatvilága,
mely teljesen eltérő az afrikaitól, s különösen annak óriási állatai itt
egészen hiányoznak.
A lakosság sokfele törzsű, de többé-kevésbé már meglehetősen
vegyült nép, melyben ahova nevű törzs az
uralkodó úgy testi, mint értelmi és erkölcsi jelességeinél fogva. A sziget
népességének őseredete még homályban van a tudomány előtt; azonban részint a
hagyomány meséi, részint a fajjelleg és a nyelvi sajátságok összehasonlítása
alapján az látszik legvalószínűbnek, hogy Madagaszkár őslakosai a maláji
szigetekről elüldözött menekültek lehettek, vagy legalább ilyen menekültek vére
vegyülhetett az eredetibb bennszülőttekével, kik afrikai törzsű feketék voltak.
A sárga maláji vér uralkodik a sziget belsejében, Imerina és Beczileo
tartományokban; míg a fekete, arabbal és hinduval elegyes törzsek,
melyeknek a hajuk többé-kevésbé gyapjas, főleg az északnyugati részeken vannak
elterjedve. A különböző vérű és színű fajok általában mindenütt igen sokféleképen
keveredtek, s már csak nagyon elmosódó határok állapithatók meg a
legnevezetesebb törzsek között, melyek fontosságuk sorrendje szerint a
következők: a politikai és társadalmi uralmat birtokló hóvák, továbbá a beczileo,
antanozi, antaiszaka, beczimiszmaka, bara és szakalava nevű törzsek.
Ezt a sorrendet pedig nem a népvizsgáló tudósok önkénye, hanem e népfajok
történeti élete és szereplése állapítja meg. A szigetnek csaknem egy harmada,
különösen az Afrika felé eső keleti rész, független vad törzsek tanyája. A
többiben a hóvák uralkodnak, kiknek országa a védnökségük alatt álló vidékekkel
együtt egy egységes államnak mondható, melyen egy korlátlan hatalmú fejedelem
uralkodik.
Uralkodási elv, hogy az uralkodó szabadon rendelkezik
alattvalóinak életével és javaival; de ezt a gyakorlat ma már többféleképpen
mérsékli, vagy épen korlátozza. Félszázadnál régebb idő óta rendesen nő ül a
trónon királynő czímmel; a tényleges hatalom azonban az első miniszter kezében
van, ki törvényes férje a királynőnek. A legutolsó miniszterelnök már több
évtizede kormányozza az országot, és három királynő volt egymásután felesége,
bár különösen az utolsó csaknem unokája lehetett volna. A királynő igen
tisztelt megszemélyesítője a királyi hatalomnak. Minden kormányzati cselekmény
az ő nevében intéztetik, de személyesen semmi közügyben nem intézkedhet.
Mintegy 20 év óta új törvények jöttek
létre. A miniszterek felsőbbsége alatt egész nagy hivatalnoki testület
állíttatott föl, de az európai intézmények ez ügyetlen utánzatának máig sincs
elég foganatja. A hivatalnokoknak semmi tekintélyük, a törvénykönyv nem
alkalmaztatik; a hatóságok mind máig a régi szokásjog alapján ítélnek.
A kikötőkben szedett vámok és néhány csekély értékű illeték
kivételével semmiféle adó nem súlyosodik a madagaszkáriakra. A közigazgatás
szervezete a lehető legkezdetlegesebb. Nemrégiben, mikor a francziák támadó
föllépése már közelebbről fenyegette a szigetországot, bizonyos piaszter-adót
vetettek ki, de ez inkább csak rendkívüli kényszerű adakozás, melyet a kormány
elég szigorúan hajt be, bár, mint már régebben is sokszor, most is kétes
sikerrel. így ez is inkább visszaélés, mint rendes
eljárás a kormány részéről. Az országra nézve fő és legrendesebb szolgáltatás a
fnaompoana nevű közszolgálat; ilyen természetű a hivatalnoki, sőt a
katonai szolgálat is, mellyel semmi zsold nem jár. Ha az államkincstár kiürül:
közmunkaerőt rendelnek az aranybányákhoz.
MADAGASZKÁRRÓL.
1895.46.
762.
Francziaországnak tengeren túl
folyamatban levő hadjárata ismét emlegetés tárgyává tette Afrika legnagyobb
szigetét, Madagaszkárt, azt a hatalmas, 1700 kilométer hosszú s átlag 4—600
kilométer széles szigetet, mely 600 ezer négyzetkilométerre számított
területével több mint 50 000 D kilométerrel meghaladja
támadója területének a nagyságát, míg a lakossága csak egy harmadrész annyi,
mint Francziaországé, vagyis mintegy 12—13 millió lélek.
Vulkáni erők működéséről tanúskodó felszine
hegyes-völgyes; felülről nézve olyannak látszik, mintha hullámzajlás közben
megkövült tenger volna. A tengerpartok mellékén több a lapály, mint a
belföldön, mely általában fennsíkszerű. Itt sok a kopár s terméketlen terület.
A sziget éghajlatát régebben egészségtelennek tartották főleg az Európából oda
költözőkre nézve; de nagy részében egészségesnek és könnyen megszokhatónak
bizonyul. Mert kivált a nyugati, vagyis Afrika szárazföldje felé néző partjain
sok a mocsáros, láznevelő hely, de a sziget belsejében és keleti része felé már
a fölszín elég magas fekvése miatt igen egészséges levegőjű vidékek vannak.
A növényzete elég gazdag és
változatos. A hegységeket gyönyörű erdőségek borítják, melyekben azonban sok
kárt tettek a gyújtogatások. Gyújtogatták maguk a benszülöttek, kik e barbár
módon rizsföldeket kívántak maguknak hódítani. Kiváló fanemek itt a bambusz és
a rafia; emez igen fontos kereskedelmi czikk s a sziget egyik nagy
jövedelemforrása, mert erdőszámra terem. A lakosság táplálkozására nézve igen
fontos az egész mezőségeket ellepő berber fügefa, meg az erdőszámra tenyésző koral-fa,
melynek hosszú, merev levelű ágai olyan szabásúak, mint a korall ágbogai.
Ez a nagy mennyiségben tenyésző fa kaucsukot szolgáltat, melyet csak nem
régiben fedeztek föl s neveztek el új kaucsuknak. Nagyon érdekes a sziget
állatvilága, mely teljesen eltérő az afrikaitól s különösen annak óriási
állatai itt egészen hiányoznak.
A lakosság sokfele törzsű, de
többé-kevésbé már meglehetősen vegyült nép, melyben ahova nevű
törzs az uralkodó úgy testi, mint értelmi és erkölcsi jelességeinél fogva. A
sziget népességének őseredete még homályban van a tudomány előtt; azonban
részint a hagyomány meséi, részint a fajjelleg és a nyelvi sajátságok
összehasonlítása alapján az látszik legvalóbb-színűnek, hogy Madagaszkár
őslakosai a maláji szigetekről elüldözött menekültek lehettek, vagy legalább
ilyen menekültek vére vegyülhetett az eredetibb bennszülőttekével, kik afrikai
törzsű feketék voltak. A sárga maláji vér uralkodik a sziget belsejében, Imerina
és Beczileo tartományokban; míg a fekete, arabbal és hinduval
elegyes törzsek, melyeknek a hajuk többé-kevésbé gyapjas, főleg az északnyugati
részeken vannak elterjedve; de a különböző vérű és színű fajok általában
mindenütt igen sokféleképpen keveredtek, s már csak nagyon elmosódó határok
állapithatók meg a legnevezetesebb törzsek között.
Fontosságuk sorrendje szerint a
következők: a politikai és társadalmi uralmat birtokló hóvák, továbbá a beczileo,
antanozi, antaiszaka, beczimiszmaka, bara és szakalava nevű törzsek.
Ezt a sorrendet pedig nem a népvizsgáló tudósok önkénye, hanem e népfajok történeti
élete és szereplése állapítja meg. A szigetnek csaknem egy harmada, különösen
az Afrika felé eső keleti rész, független vad törzsek tanyája. A többiben
ellenben a hóvák uralkodnak, kiknek országa a védnökségük alatt álló vidékekkel
együtt egy egységes államnak mondható, melyen egy korlátlan hatalmú fejedelem
uralkodik. Uralkodási elv, hogy az uralkodó szabadon rendelkezik alattvalóinak
életével és javaival; de ezt a gyakorlat ma már többféleképpen mérsékli, vagy
korlátozza. Félszázadnál régebb idő óta rendesen nő ül a trónon királynő
czímmel; a tényleges hatalom azonban az első miniszter kezében van, ki
törvényes férje a királynőnek. A legutolsó miniszterelnök már több évtizede
kormányozza az országot, és három királynő volt egymásután a felesége, bár
különösen az utolsó csaknem unokája lehetett volna. A királynő igen tisztelt
személyesítője a királyi hatalomnak. Minden kormányzati cselekmény az ő nevében
intéztetik, de személyesen semmi közügyben nem intézkedhet.
Mintegy 20 év óta új törvények jöttek
létre. A miniszterek felsőbbsége alatt egész nagy hivatalnoki testület
állíttatott föl, de az európai intézmények ez ügyetlen utánzatának máig sincs
elég foganatja. A hivatalnokoknak semmi tekintélyük, a törvénykönyv nem
alkalmaztatik; a hatóságok mind máig a régi szokásjog alapján ítélnek.
A kikötőkben szedett vámok és néhány
csekély értékű illeték kivételével semmiféle adó nem sulyosodik a
madagaszkáriakra. A közigazgatás szervezete a lehető legkezdetlegesebb. Nemrégiben,
mikor a francziák támadó föllépése már közelebbről fenyegette a szigetországot,
bizonyos piaszter-adót vetettek ki, de ez inkább csak rendkívüli kényszerű
adakozás, melyet a kormány elég szigorúan hajt be, bár, mint már régebben is
sokszor, most is kétes sikerrel. így ez is inkább visszaélés,
mint rendes eljárás a kormány részéről. Az országra nézve fő és legrendesebb
szolgáltatás a fnaompoana nevű közszolgálat; ilyen természetű a
hivatalnoki, sőt a katonai szolgálat is, mellyel ugyanezért semmi zsold nem
jár. Ha az államkincstár kiürül: közmunkaerőt rendelnek az aranybányákhoz, hol
így szereznek pénzalapot. Az állami építkezeseket, útépítést stb. is mind
közmunkával végzik.
A hóvák már eredetileg hozzá lévén
szokva régi hazájukban, a rizstermesztéshez, Madagaszkárban is roppant területeket
feltörtek és berendeztek e czélra, különösen a sziget közepe táján fekvő
Imerina és Beczileo tartományokban, melyekben ennélfogva
a népesség is legsűrűbbé lett. A sziget többi részének a hatalmuk alá hajtását
is innen intézték. A legutóbbi tíz év alatt sok visszaélést követtek el a hóvák
a fanompoanával; az önző hivatalnokok. A kormány gyöngesége miatt maguk javára
zsákmányolták ki a vezetésük alá adott közmunkaerőt. A nép aztán végre megúnta
a zaklatást, s az északi, még többé-kevésbé független törzsekre támaszkodva,
tömegesen megszökdöstek lakóhelyeikről és rabló bandákká (fahavalo) alakultak,
melyek a szigeten túl is szomorú nevezetességre jutottak. Ezek nemcsak
fosztogattak, hanem boszúból egész nagy erdőségeket leégettek s így
kiszámíthatatlan károkat tettek az országnak. De annyira mégsem vadultak el,
hogy a békés foglalkozáshoz vissza ne térnének, ha tapintatosan egyezkednék
velük a kormány.
Madagaszkárban minden politikai vagy
magánügy a kabari, vagyis nyilvános értekezlet útján intéztetik. Ennek a
formaságnak még a királynő is köteles magát alávetni, vagyis fontos esetekben,
meg kell kérdeznie népe vélemenyét. Törzsfők általában semmi nagyobb dolog
végzéséhez nem fognak a törzsbeliekkel való előleges tanácskozás nélkül. A
családban is szokás, hogy a családfő minden nap meghallgatja a család
tagjainak, vagy barátainak véleményét, tanácsait, mielőtt valami fontosabb
cselekedetre határozná el magát.
Imerinában, a hóvák eredeti
hazájában, a népet, mely bizonyos szabadságot élvez, a törzsfők igazgatják;
egyebütt azonban a sziget minden más tartományában kinevezett kormányzók állnak
az ügyek élén, melyeket a királynő nevében egész csapat hivatalnok a katonai
helyőrség támogatása mellett intéz.
A madagaszkári népességnek három osztálya van: nemesség,
parasztság és rabszolgák. Ez a fölosztás minden törzsben megvan. Rabszolgaságra
rendesen háborúkban, fenyítő büntetések, vagy kifizetetlen adósság miatt juthat
valaki. Régebben az átellenes afrikai (mozambiquei) partokról szoktak áthordani
négereket rabszol-gákúl, részint erőszakkal, részint pénzen szerezvén őket. Ez
az űzelem már régebben megszűnt, még pedig oly emberiesen, hogy a királynő a
rabszolga szülékkel együtt azok gyermekeit is szabadoknak nyilvánítá. A most
szokásban levő rabszolgaság is elég szelíd természetű, s ritka eset, hogy a
gazdák kegyetlenségeket követnének el.
A rabszolga-gyermekek rendszerint együtt nevelkednek s tanúlnak
a gazda gyermekeivel; valamennyi nagyobb-kisebb rabszolga a családhoz
tartozónak tekintetik, attól kap táplálékot és olykor-olykor szabadságot is.
Némelyiket utazni is eleresztik. Elég gyakran látható olyan is, ki a gazdájának
valamely távoli földjén tanyát épít, ott gazdálkodik
és csak koronként szállít be termést, vagy annak az árát adja a gazdának. Ma
már törvényesen tiltva van, hogy szabad ember rrabszolgává tétessék, vagy hogy valamely gazda a rabszolgájának a kiskorú
gyermekeit eladhassa.
A műveltség részben európaias, kivált
a hóváknál, kik, mindenben vezetői a többi népnek. A fővárosban,
Antananarivóban, egész sereg ember él, ki Európában tanult, vagy itt tanulmányi
utat tesz s általában a hóvák között, kik ma már mind keresztyének, igen sok a
müveit ember. Az európai műveltség elemeinek és vívmányainak kész elfogadása és
nagyra becsülése egy csöppel sem tette hajlandóbbakká a madagaszkáriakat a
rájuk erőszakolni akart franczia fennhatóság elfogadására. Ellenkezőleg minden
gyöngeségök mellett is nagyon elszánt ellenállást tanúsítanak, s minden lehető
módon nehezítik a folyton elébb nyomuló franczia csapatok működését.
Francziaország diadalmaskodott annyiban, hogy a fővárost közelebb bevette s a
királynőt a franczia protektorátus elfogadására kényszerítette; azonban az
egész szigetország meghódoltatásáról még épen nem lehet beszélni, annyival
kevésbbé, mivel az elmenekült miniszterelnök még egy egész hadsereg fölött
rendelkezik s főhadiszállása, az ország második fővárosa, még erős ellenállásra
látszik képesnek.
A madagaszkári királynénak arczképét Szánthay
István hazánkfia rajzolta, ki a madagaszkári hadjárat megindulásakor, éppen Parisban
folytatta festői tanulmányait, honnan aztán a köztársasági kormány engedélyével
ő is elutazott Madagaszkárba a franczia hadsereghez. Szánthay elutazása, még a
múlt nyáron történt, s azóta most adta magáról az első életjelt, eredeti
rajzokat küldvén Madagaszkárból lapunk számára és egy érdekes leírást a
hadjáratról, mely már-már végleg be van fejezve s valószínűleg akadálytalanul
biztosítandja Francziaországnak Madagaszkár fölötti főhatóságát..
KOLUMBUSZ
KRISTÓF ÉS AMERIKA
KOLUMBUSZ KRISTÓF. 1892. 33. 561.
Pár nappal ezelőtt (aug. 3-án) volt
négyszáz éve annak, hogy Kolumbusz Kristóf fölfedező útját megkezdte, s még a
jelen évben október 12-ikén megérjük ugyancsak négyszázados évfordulóját
Amerika fölfedezésének. Az 1492-ik év ezen
világtörténeti korszakot alkotó nagy eseményének hőséről, Kolumbus Kristófról,
a történeti hagyomány magasztos képet
hagyott reánk. Nagy tettéhez méltó az a nemes alak, melyet életrajzírói,
különösen Washington Irving óta, minden tekintetben kiszíneznek. Az ifjúsági
olvasmányok között csaknem minden történeti személynél előbb áll Kolumbusz;
élete és tettei a képzeletre s kedélyekre csak úgy
hatnak, mint a mesterileg költött Bobinsoné. Ki is képzelhetne nagyobb művészettel
alakított regényhőst?
Éveken keresztül fáradt nagy
eszméjének megvalósításán, gúny és rideg visszautasítás üldözik, küzdelmében
hófehérré változnak fürtjei s a megélhetés gondjai alamizsnakérésig sújtják. Egészen
véletlenül, midőn csaknem koldusként, reménytelenül roskad össze Spanyolország
határánál, buzgó ferenczrendi barátok veszik pártfogásukba s néhány hó multán
megkisérelheté azt, a miért évekig oly hiában küzdött. Elindul, de nagy útja
veszélyekkel jár; csüggedt matrózai nyílt lázadásban törnek
ki s már-már meggyilkolják, midőn felhangzik a megváltó szó : «Föld). Az új
világ nyitva van, mesés kincsei és a képzeletet felülhaladó csodás
nevezetességei világhírűvé teszik az imént kigúnyolt hajóst, de dicsősége
tetőpontján feltámad ellene az irigység s híressé lett tojásával csak kis időre
némítja el őket. Még nagyobb veszély is fenyegeti. Kalandorok ezrei tolakodnak
az új világba; kincsáhítók teszik pokollá az addig gyermeteg ártatlanságban élt
nép életét, s midőn Kolumbus nemeslelküen védelmükre kél, elfogják és lánczokba
verve közönséges gonosztevőként hurczolják vissza Európába. Ellenei
diadalmaskodnak; az agg, ki egy új világgal ajándékozta meg a világot, nyomorba
jut s nélkülözések között hal meg; még sírját is elfeledik s csak évtizedek
multán fedezik újra fel.
Valóságos kész regény ez az élet,
változatosságban gazdag s jellemfestésben erős színeket használó. Lelkesülni
tudó ifjak panaszolva emlegetik fel, hogy az új földrészt, ennek a nagy
embernek elvitázhatatlan tulajdonát, egy alig harmadrangú utazó után nevezték
el Amerikának, mig költők és művészek dicsőítő müveket alkotnak Kolumbusról; az
egyház fejedelmei tömeges kérvényt nyújtanak be, hogy a szentszék e kiváló
történeti alakot a hivők által tisztelt szentek sorába igtassa.
Kétségen felül áll, hogy Kolumbusz
nem közönséges ember volt. Diadalát nem a szerencse véletlen kedvezésének
köszönheti. Erélye, kitűzött czéljának elérésében, vakmerősége, hogy egész új
utakon tör előre, méltán bámulatunkat keltheti fel. S hasztalan kutatták ki a
tudósok, hogy Amerikát már Kolumbus előtt évszázadokkal ismerték a khinaiak és
a normannok, elvitázhatatlan tény marad, hogy valódi felfedezőnek csak őt lehet
tekintenünk, mert elődeinek működése alig hagyott nyomokat s az utókor
emlékezetében sem maradt meg.
Mindamellett a történeti kritika a
regényhős Kolumbusnak csaknem minden vonását kíméletlenül megbolygatta. Legendának tartja ma már mindenki azt a költöiesen hangzó lázadást
első híres útja alkalmával, adatok egész halmaza s köztök Kolumbus levelei is
mutatják, hogy nem volt önzetlen ember, sőt pénzáhító hajlamai miatt igaztalan
volt alattvalói s kegyetlen az amerikai benszülöttek iránt; úgy látszik, hogy
erőszakos visszavitele Spanyolországba nem ok nélkül történt s hogy a
lánczra-veretés csak egy, az öreg tengerész érdemei iránt kellő figyelemmel nem
viseltető szigorú biró pillanatnyi intézkedése volt, melyet a közvélemény
határozottan elitélt, s tény az is, hogy életének végét nem kellett
nélkülözések között töltenie. Sőt tovább is
ment a kritika. Miként más hasonló nagy csillagokról, egy Homérr'ól és
Shakespeareről is bebizonyí tották, Kolumbus, az ember is jóformán elveszett
már a felőle keltett sok legenda között. Hiszen még igazi nevét és szülőhelyét
sem tudjuk. Vita folyik azon kérdés felett, melyik szigeten kötött ki először.
Kolumbus úgy halt meg, hogy sejtelme se volt azon világrésznek az
önállóságáról, melyet felfedezett. A nyomdászat már akkor kinőtt
kiskorúságából, a hírlapirodalom első nyomai megkezdődtek, az új világ
csodáiról évről-évre több mű jelent meg. Kolumbus fia megírta atyjának
élettörténetét; leveleiből és naplójából igen sok maradt fenn s mindezek
daczára Kolumbus alakja ma is nagyon homályos s nem lehetetlen, hogy némely
fontos kérdést már nem is lehet többé teljesen
tisztázni.
A közönséges nézet szerint Kolumbus
vagy Colon 1446-ban vagy 1447-ben született s atyja egy genuai
takács és hajós lett volna. Ifjúságáról és családi összeköttetéseiről egykorú
feljegyzések alig szólanak valamit s talán nem alaptalan az a feltevés, hogy
maga Kolumbus igyekezett elfeledtetni múltját azért, mert tulajdonkép
egy tengeri rablásból élő család tagja volt és sok ideig maga is ezen az ő
korában természetesen egészen más szemmel nézett, de tisztességesnek akkor sem
tartott módon kereste kenyerét. Annyi tény, hogy a velenczei köztársaság
okleveleiben gyakran van szó Kolumbus nevű tengeri rablókról, kik eredeti
Griego (görög) nevüket a «galambo (Columba) jelzésű bajóról vették fel s ezek
közt voltak olyanok is, kiket Kolumbus egykorú életrajza rokonainak elismer.
Bizonyos, hogy az ifjú Kolumbus, akár mint tengeri rabló, akár mint kereskedő
hajós, nagyon sokat élt a tengeren s Európa partvidékének minden részét
bejárta, a mint hogy ez akkortájban az élénk olaszok
között egészen gyakori dolog volt.
Kolumbus ifjúsági éveiben már
megkezdődött az a kor, melyet később a «felfedezések koránnak neveztek el. Évről-évre új országokról s új kalandos utazásokról lehetett
hallani, egyes fejedelmek kiváló pártfogásukban részesítették az utazókat s igy
nem csoda, hogy Kolumbus is felfedezői terveken törte fejét. Világos, hogy nem
volt nagy tudós, — korában alig volt valaki, — de sokat tapasztalt tengerész
volt s a mellett sokat olvasott is. Különösen nagy hatással volt képzeletére a
dúsgazdag India, mely név alatt akkor nem csak Ázsia messzefekvő részeit, de
egyúttal valami Eldorado-formát is értettek. Néhány könyv és okirat, köztük
Toscanelli hires olasz tudósnak levele, meggyőződéssé érlelte benne azt a
gondolatot, hogy Indiába legczél-szerűbb lesz az Atlanti-tengeren keresztül hatolni, mely út nézete szerint igen rövid lehet.
Nagyon elterjedt nézet volt ez abban az időben, a mit bizonyít többek közt az
első földgömb is, melyet Behaim Márton 1492-ben adott ki. Egy tárgyunkhoz
tartozó részletet bemutatunk ebből a német szövegű földgömbből s láthatjuk,
hogy azon Cipango sziget csaknem oly távolságban van a már akkor ismert
Azori-szigetektől, mint Spanyolország s igy az út megkísérlése épen nem
ütközött nézetük szerint nagy akadályokba; A
földgömbön feltüntetett Cipango pedig nem más, mint Japán, az aranysziget, s
mellette van
Kína, Kathais név alatt; e néven
ismertette meg ezt a mesés országot az akkor sokat olvasott Marco Polo. A
földgömb képén a ma ismert Amerika körrajzai is megvannak, melyből világosan
látható, hogy a régieknek a nagy oczeá-nok kiterjedéséről fogalmuk sem volt.
Mindenesetre okos terv volt ez Kolumbustól abban az időben, midőn még sem a
Suezi-csatorna nem volt meg, sem a fokföldi utat nem ismerték, hogy új utat és
pedig nézete szerint mindeniknél rövidebbet keressen a mesés hírű India felé.
Nem tudni mikor, de valószínűleg
1482-ben terjesztette Kolumbus az ő útitervét a II. János idejében tengerészeti
virágkorát élő portugál kormánya elé. Hivatkozott tekintélyekre, köztük
különösen Alliacus Péter irataira, melyekben az antik és középkori írók és
utazók adatai csodálatosan összekeverve foglaltatnak; hivatkozott egyes, az
Atlanti- oczeánon talált uszadékokra, melyek kétségkívül messze földről jöttek
s más effélékre. II. János király három kiváló szakférfiú véleményét kérdezte
meg; ezek voltak Ortiz Diego ceutai püspök, továbbá Bodrigo és József orvosok,
mindhárom földrajzi író. Komolyan tanácskoztak Kolumbussal, de tanácskozásaik
eredménye kedvezőtlen volt. Nyugat felé hajózni, egészen ismeretlen vidéken s
teljesen ismeretlen távolságra legalább is merészségnek tűnt fel akkor, midőn
az Indiába Afrika körül vezető út csaknem biztosnak látszott (a minthogy nem sokára azt fel is fedezték). Arra, hogy
nyugat felé nem Indiába jutnának el, hanem egy ismeretlen világrészbe,
egyikőjök sem gondolt, maga Kolumbus sem, ki vakon hitt Alliacusnak és
Toscanellának s azok természetesen csak Indiáról és Khináról beszéltek. De nem
annyira Kolumbusnak a tudósok előtt ábrándosnak és zavartnak látszó útiterve
keltett visszatetszést, mint inkább a kérelmező szertelen követelései. Kolumbus
ugyanis a felfedezői út sikere esetén a maga és családja számára nemességet
kért a «világtenger admirálja» czímmel, alkirályi méltóságot, minden
felfedezett sziget örökös helytartójának rangját, az arany, ezüst, gyöngy,
nemeskövek, fűszerek s más tárgyak után szedett királyi jövedékek tizedrészét,
minden kereskedelmi bevételnek egy tizedét és azt a jogot, hogy minden hajónál,
mely az új úton kereskedelmet folytat, az érték egy nyolczadrészeig
részesedhessék. Ily jogokat soha senkinek se adtak azelőtt, s így igen
természetes, hogy a kalandornak látszó hajóstól is megtagadták.
Elkeseredve vándorolt ki Kolumbusz 1484 végén, vagy 1485
elején Portugáliából, mely második otthona lett, mióta egy Peresterallo
Philippe nevű vagyonos portugáli nőt feleségül vett. Francziaországba akart
menni, de Medina Celi és Medina Sidonia herczegek, kiknél időközben
Spanyolországban letelepedett, kieszközölték számára,
hogy a spanyol kormány közbenjárásába vesse reményének horgonyát. A spanyolok
nem voltak oly szenvedélyes kereskedők, mint a portugálok, s e mellett még
tartott harczuk a mórok ellen, de lelkesedtek az új vállalatokért a keresztény
hit terjesztése érdekében. A vallásos rajongók egymás után pártolni kezdték
Kolumbus eszméjét, melynek segítségével a keresztet a messze kelet országaiba
is el lehetett vinni s esetleg hátulról is megtámadni a törököket, a
kereszténység elkeseredett ellenségeit. A főpapok támogatása különösen Izabella
kasztiliai királynő rokonszenvét nyerte meg az ügy iránt, s Kolumbus 1486
tavaszán kihallgatást is nyert nála. Tervét Salamanca tudósai bírálták meg. A
nézetek eltérők voltak, de döntő körülmény volt a mór háború, mely az állam
minden erejét lekötötte és így Kolumbus tervének megvalósítását egyelőre függő
kérdésnek tekintették. Kolumbus évdíjat kapott s mint
udvari ember élt néhány éven át Cordovában és Sevillában.
A hosszú tétlen élet azonban nagy hátráltatására volt
felfedező eszméjének. Már is kezdték őt s útitervét elfeledni. Kolumbus ezért
elhatározta, hogy Francziaországba megy szerencsét próbálni. 1491-ben utazott
el Pálos kikötő-városba. E város melletti kopár dombon van még ma is egy la Babida nevű régi ferenczrendi zárda. Ki ma ide
ellátogat, kétségtelenül látni fogja azt a helyet, hol a legenda szerint
Kolumbus kimerülten összerogyott és a barátoktól élelmet kért. Tény az, hogy
Kolumbus vándorútjában e helyen nemcsak megállapodott, de új életkedvet és
reményt is nyert. Mar-chena Jüan Perez, a prior, s Hermandez Garzia, a kolostor
orvosa, egész lelkesedéssel karolták fel ügyét s új biztató szót nyertek
Izabella királynőtől, kinek a prior gyóntató atyja
volt. Izabella 53 aranyat küldött Kolumbusnak, megígérve neki, hogy három hajót
ad rendelkezésére, mihelyt Granadát a móroktól elveszi s meghívta őt ismét az
udvarhoz.
Ekkor kezdődött meg Amerika
felfedezője életének szebb korszaka. Granada, a mórok legutolsó spanyolországi
birtoka, 1492 jan. 2-án elesett s Izabella megtartotta igéretét, bár nagyon
boszankodott azon, hogy Kolumbus tőle is oly ígéreteket akart kieszközölni, mint a portugáloktól. Az alkudozások a felfedező
makacssága miatt már csaknem megszűntek, s ő ívjból elindult Francziaország
felé, de szerencséjére jó barátai kieszközölték
visszahívatását. 1492 április 17-én nyerte meg
a sokáig várt megbízó levelet, s már a következő hóban Pálos kikötőjébe ment az
uti előkészületeket megtenni.
Három kis hajó, 120 emberrel, jutott rendelkezésére.
Maga a «Santa Maria» hajót vezette,— mely hajónak mintáját most elkészítettek a
chicagói kiállítás számára, — a másik két hajó :
«Pinta» (Tarka) és «Nina» (Kicsiny) vezetői a Pin-zon fivérek voltak. Nem
érdektelen fölemlítenünk, hogy ennek a világhírűvé lett expediczió-nak összes
költsége 1 140 000 maravedi vagy a mai pénzérték szerint 14,592 forint
volt, tehát aránylag csekély összeg. A kis hajó-csapat 1492 aug. 3-án, pénteki
napon, indult útnak Pálos kikötőjéből. Mivel azonban a «Pinta» igen hamar
megsérült s ennek kijavítása a kanári szigeteken négy hétig tartott, tulajdonkép csak szeptember 6-án Gomerából való elindulásuk
tekinthető a nagy utazás kezdetének. Kolumbus lehetőleg egyenesen nyugat felé
ment mindenütt. Úti naplója szerint rendkívül kedvezett neki a szerencse s bár
sokszor csalódott, baj nélkül s embereinek nyugtalankodása nélkül érkezett meg
okt. 12-én, tehát alig hat hétig tartó utazás után, a
mai Amerikába.
*
Amerika földjének és népének addig
sehol sem észlelhetett sajátságai nem szüntethették meg Kolumbus hitét, hogy
most Indiába jutott. Sem ő, sem emberei nem jártak ebben a mesés hírű országban
s részleteket is alig tudtak felőle. A subtropikus éghajlat gazdag virányai s a
szegény benszülötteken fel-feltünedező arany ékszerek még inkább megerősítették
az első felfedezőket hitükben, mely hitnek eredményeként «indiánok
»-nak hívják ma is Amerika ősi lakóit s a földrajzban nyugatindiai
szigetek név alatt emlegetik azt a középamerikai területet, hova Kolumbus és
társai eljutottak. Maga Kolumbus annyira bitte, hogy Indiába érkezett, hogy
mihelyest az első nagyobb szigethez (a mai Kuba) eljutott, két keleti
nyelvekben jártas társát elküldte az ország bensejébe, hogy a «nagy Khánt»
fölkeressék.
TÉRKÉP AZ ATLANTI-ÓCEÁN, BEHAIM MÁRTON 1492-BEN KIADOTT
FÖLDGÖMBJE UTÁN.
Melyik szigetre lépett ki először
Amerika fölfedezője? Egész biztosan nem tudjuk. Legvalószínűbb, hogy a Bahama
szigetcsoporthoz tartozó Watlingra. A bennszülöttek Guanahaninak hívták,
Kolumbus San Salvadornak nevezte el. Első útjában nem is jutott tovább, mint ezen szigetcsoporthoz, melyben Haiti és Kuba voltak a
legnagyobbak. Haiti szigetén, melyet Kastiliára emlékeztető vidéke miatt Espanolának
nevezett, alapította meg az első európai telepet «Le Navidad» név alatt 40 emberrel 3 tiszttel, mely telepet azonban a
felbőszített indiánok csakhamar
tönkretették.
1493 január 4-én indult vissza Kolumbus két
hajóval, mert a «Santa Maria» elsüllyedt. Viharos útjuk volt; el is
szakadtak egymástól (de nem a Pizzanók árulása folytán), azonban márczius 15-én
Lisszabont is érintve, szerencsésen elértek Pálosba. Utazásuk innen Sevillába
tartott. Barcelonába valódi diadal-út
volt. Az udvar nyilvános ünnepi kihallgatáson fogadta a felfedezőt; a király és
királynő üdvözletül fölállottak helyükről s Kolumbus egész lelkesedéssel
rajzolta a pompás új országokat s dicsérte a bennszülötteket, remélvén, hogy
azok mindannyian csakhamar keresztények lesznek. Hat magával hozott indián,
negyven pompás papagály, arany- és érczdarabok, gyapot, tengeri s más
csodálatos növények hirdették az új ország dicsőségét. A spanyol udvar lázba
jött a sok csodálatos dolog láttára s rögtön megkezdték az előkészületeket a
második expediczióra, s emellett a kor szokásának megfelelően a felfedezett
országok tulajdonjogát is biztosíttatták maguknak a pápa által. VI. Sándor pápa
csakugyan már 1493 május 3-án kiadta a nevezetes
bullát, melyben az új világot Spanyolországnak ajándékozza örök tulajdonul oly
feltétellel, hogy ott a keresztény vallást fogja terjeszteni s az Azori
szigetektől nyugatra száz legua távolságban megvonta a vonalat a portugálok és
spanyolok birtokai közt.
Kolumbus második expedicziója sokkal
nagyobb volt, mint az első. A kíváncsiak
és kalandorok egész serege vágyott az új ország kincseiben részesedni. Fél év
alatt 17 hajó állott rendelkezésére, mintegy másfél-eser emberrel, kiknek egy
része le akart telepedni, a másik rész Indiába és Kathaiba akart előrehatolni s
onnan a már akkor felfedezett úton Afrika körül visszatérni Európába. 1493
szept. 25-én indult el a hajóhad Cadixból s november 3-án már Amerikába értek.
Navidad helyén már csak romokat találtak, de helyette több új telepet
létesítettek, melyek közül egy sem maradt fenn tartósan. Maga Kolumbus több új
szigetet s köztük a nagy Jamaikát fedezte fel, s 1494 június 12-én
Kuba partjain tett hajózása után ünnepies okiratot állíttatott ki, hogy ez
Ázsia szárazföldjének egy része. Gyarmatainak kezelését időközben oda érkezett
testvérére, Bertalanra bízva, 1495 elején tért vissza Európába 30 indiánnal és
200 európaival, kiket mint megbízhatatlan egyéneket és
zavargókat, jónak látott az új világból eltávolítani.
Ez a második út már határozottan
csalódásokat okozott. A spanyolok nagyobb része tisztán azért vándorolt ki az új
világba, hogy hirtelen meggazdagodjék. A nyugatindiai szigeteken azonban alig
terem nemes érc, s azt a keveset, melyet az indiánok a mexikói és perui
kincsekből megszerezhettek, az európaiak hamar elcserélték tőlük üveggyöngyök,
csengettyűk s más csecsebecsékért. A kivándorló európaiak dolgozni nem akartak,
a forró égöv alatt nem is birtak, s a szelíd indulatú benszülöttek az európaiak
kegyetlenségei miatt csakhamar ellenségek lettek. Sok keserüséget okozott az
is, hogy Kolumbus jogait szigorúan érvényesítette s a letelepedőktől rendkívül
nagy adót zsarolt. Számosan vándoroltak ki azontúl is
az új világba, de igen sokan tértek vissza csüggedve és elkeseredetten.
Maga Kolumbus csak 1498
május 30-án indult el harmadik útjára hat hajóval a San-Lucar kikötőből.
Most már kissé délnyugot felé ment ama régi babonás hitnek hódolva, hogy a
melegebb délen találhatók a legértékesebb tárgyak. Ebben az útjában fedezte fel
Trinidad szigetét és az Orinocónak, Dél-Amerika nagy folyójának, torkolatát.
Nevezetes, hogy még e helyen sem jutott eszébe, hogy egy Ázsiától különböző új
földrészhez jutott volna, ellenkezőleg mindenki csak Ázsiáról és Indiáról
beszélt s eszük ágában sem volt még akkor sem «új világ”-ot emlegetni, avagy
annak külön nevet adni.
A gyarmatok ügye Kolumbus megérkezése
által nem javult, sőt inkább rosszabbodott, mert a felfedező, hogy állandó
lakókat biztosítson, fegyenczeket is küldetett ide gyarmatosoknak. Egyetlen
hely, a Bertalan testvére által Haiti szigetén alapított San-Domingo maradt meg
állandóan s kezdett virágozni. Ez ma Amerika legrégibb városa. Itt is s még
inkább a többi helyeken lázongások támadtak, különösen a zsold hiányos fizetése
miatt s maga Kolumbus a folyton tartó zavarok megszüntetésére azt a módot
találta ki, hogy a spanyol kormánytól tudós biró kiküldését kérte.
Kérelmét teljesítették — vesztére.
Bobadilla Ferencz vizsgáló biró 1500 augusztus havában
érkezett meg San-Domingóba s a kutatásokat megkezdve, csakhamar Kolumbus elleneinek
pártjára állott, s mivel az aranyszerzést mindenkinek megengedte s a
hivatalnokok hátralékainak kifizetését elrendelte, oly népszerű lett, hogy az
alkirályt és testvéreit is elfogathatta. Kolumbus, ki alkirályi hatalmát s
anyagi érdekeit féltékenyen őrizte, mint lánczra-vert rab jutott el 1500 november havában Európába.
A spanyol udvar Bobadilla szigorát
lehetőleg enyhíteni s Kolumbust kiengesztelni igyekezett; visszahelyezték őt
szabadságába, sőt Bobadilla eljárása ellen külön vizsgálatot indítottak; mivel
azonban Kolumbus adminisztratív képtelensége nyilvánvaló volt, nem küldték őt
vissza alkirályi minőségben, csak jogait és jövedelmeit hagyták meg. Kolumbus, sértve érezve magát, tüntetőleg szobájában őrizte egykori
rablánczát s elrendelte,hogy azokat koporsójába is mellé helyezzék. Még egyszer
tett felfedező utat Kolumbus agg napjaiban. 1502 május
9-én indult el Cadix kikötőjéből s ez alkalommal Közép-Amerika szárazföldjének
partjait is felfedezte. Honduras öblének egy kis szigetén találkozott az új
világ müveit lakóival, yukatani kereskedőkkel, kik 8 láb széles bárkákban
eveztek ki a tengerre. Folyton azt hivén, hogy Indiában van, nem lepte meg
Kolumbust ezen emberek műveltsége s nem is kérdezett tőlük mást, csak hogy az
arany hol terem. Mivel dél felé (Peru irányában)
mutattak, arra hajózott mindenütt a tengerpart mellett, melyről azonban nem
tudta meg, hogy az egy csekély földszoros szegélye két nagy oczeán között. Itt,
Panama közelében gyarmatot akart létesíteni, de az indiánok ellenségeskedése
miatt nem sikerült Hajója megsérülvén, kénytelen volt Jamaika szigetére
visszavonulni, honnan 1504 november havában tért
vissza Európába.
Már ekkor jóformán senki sem törődött vele, elfeledték. Az
általa felfedezett szigeteken nem termett arany s a kivándorlók nem lehettek rögtön
gazdagok, sőt az egészségtelen éghajlat igen sokat el is pusztított, úgy, hogy
a gyarmatosítás most már az anyaországnak áldozatába is került. Utolsó útjából
visszatérésekor halt meg legbuzgóbb és leghatalmasabb pártfogója, Izabella
királynő. De különösen nyomasztólag hatott Kolumbus hírnevére az a körülmény,
hogy Vasco de Gama időközben felfedezte a valódi
Indiába vezető utat Afrika körül s hajója kimondhatatlan sok drága kinccsel
tért vissza Lisszabonba. Mindenki csak erről beszélt s Kolumbus felfedezése
jóformán egészen háttérbe szorult mindaddig, mig Cortez és Pizarro hódító
hadjáratai Amerika aranytermő országait is meg nem nyitották s Kolumbus
felfedezésének fontossága napfényre nem került.
Maga Kolumbus is úgy halt meg, hogy fogalma sem volt
felfedezésének nagyságáról. Mindig azt hitte, hogy Indiának csak egy kis részét
találta meg s bánkódott, hogy Vasco de Gama más úton
India virágzóbb részeire jutott s neki csak a szegényebb vidékek maradtak. A
nagy közönség is ebben a hitben volt. Kolumbus Indiája ennélfogva
nem kellett senkinek; a kivándorlók száma aránylag csekély maradt s a nagy
felfedezőt az új, látszólag szerencsésebb utazók mellett csaknem egészen
elfeledték. Elfeledték annyira, hogy midőn 1506 május
21-én hű barátai, a francziskánusok körében, Valladolidban meghalt, az ott
megjelenő lap nem is emlékezett meg haláláról s a földrajzi írók, midőn az
újonan felfedezett országokat ismertették, még 1508-ban is azt írták
Kolumbusról, hogy a spanyol udvarnál él. Tudvalevő dolog, hogy még másfél
évtizeddel később is, midőn a német Waldseemüller az
újonan
felfedezett tartományoknak először próbálta meg az Amerika nevet adni, teljes
joggal hitte azt, hogy e nevet a florenczi Vespucci Amerigo tiszteletére
választhatja, ki az új országokról részletes leírásokat közlött. Kolumbusnak
még sírját is elfeledték s csak 1540 körül, midőn már Amerika jelentősége
nyilvánvalóvá lett, gondoltak ismét a hires felfedezőre s ekkor jelentek meg a
legelső életrajzai, melyek épen e hosszú késedelmezés következtében teltek meg
annyira legendákkal. Sajátságos sors érte Kolumbus hamvait is. A valladolidi
ferenczrendi zárdából, hol ideiglenes nyugvóhelye volt, már 1513 körül elvitték
ugyan Sevillába a Santa Maria de las Cuevas nevű karthauzi zárdába, midőn
azonban hírneve újból emelkedni kezdett, általánossá lett a vágy, hogy — miként
a legenda is ugyanezt mondotta végső óhajtásának — az új világrészbe vigyék át.
1541-ben Haiti szigetén San-Domingo városában nagy székesegyházat szenteltek
fel, s oda vitték Kolumbus maradványait is. 1795-ben azonban, midőn Haiti
szigete a francziák birtokába jutott, a világfelfedezőre büszke spanyolok nem
akarták megengedni, hogy Kolumbus csontjai a francziák kezébe jussanak s
elszállították azokat Kuba szigetére a havannai székesegyházba. Csak az utóbbi
években jutottak nyomára, hogy a csontok mégis San-Domingóban maradtak s az
elszállított maradványok a nagy felfedező fiának, Kolumbus Diegónak, csontjai
voltak.
Nem maradt fenn Kolumbusnak hiteles
arcképe sem. Csaknem minden spanyol gyűjteményben van róla régi arczkép, de
mindegyik csak Kolumbus halála után készült leírások után. Az általunk közlött
arczkép is, melynek eredetijét a madridi tengerészeti múzeumban őrzik, csak
ilyen; de azért eléggé élénken tünteti fel a magas, erőteljes testalkatú
férfiút, hosszukás ragyás arczával, amint azt az emlékírók feljegyezték.
Most már természetesen sehol sem
ismeretlen többé Kolumbus neve. Peru és Mexikó kincsei után maradandóbb becsű
kincseket, dohányt, chinint, burgonyát és annyi más hasznos tárgyat nyertünk
onnan s a jelen században Amerika talaján lett nagygyá a vén Európából
ki-vándorlott kétségbeesettek utódainak országa. Az új világ nevét
nem változtathatták is meg, tartományok és városok tömegesen vették fel Kolumbus
nevét s egész sereg szobor áll emlékére. Nem csak az amerikaiak, Európa népei
is büszkék a világhírű férfiúra, s mindenütt, ahol életében megfordult,
felfrissítették a reá vonatkozó emlékeket. És ma, a hires utazás négyszázados
évfordulója alkalmából, az óceánon túl és innen, száz és száz helyen nemzeti sőt valósággal világraszóló ünnepekkel emlékeznek
meg a merész hajósról, s hosszú-hosszú időkön át milliószor fordul meg Kolumbus
neve az ajkakon és az irodalomban, hogy nagy eseményekre emlékeztessen s nagy
tettekre lelkesítsen.
* * *
Cayenne, a franczia száműzöttek
telepe.
1878. 15. 238.
Cayenne városa nevezetes hely volt a
második franczia császárság idejében. Ide küldték Francziaországból a
gályarabságra itélt fegyenceket, sőt nem ritkán a politikai okokból
száműzötteket is. Cayenne Franczia-Guyanának fővárosa Dél-Amerika északkeleti
partvidékén. E partvidék, melyet az Atlanti-óczeán hullámai öntöznek, az
Orinoco és Amazon folyók torkolatai között az
úgynevezett „vadon partot" képezi. A vidék erre az elnevezésre több
tekintetben érdemes is. A tenger az alacsony partokon terjedelmes mocsarakat
képez; a tartomány belseje felé a talaj szintén lapos uszadékföldből áll, mely
lassanként, mintegy 15 német mfldre befelé dombos és tovább hegyes tájjá
emelkedik föl. Az égalj és növényvilág teljesen forróövi természetű itt, a lég
forró-nedves, az eső iszonyú mennnyiségben szokott esni, s az esős évszak alatt
— például a Maroni folyónál — a lehullott esőmennyiségnek alig egy hatoda
párolog el.
Buja termékenységben
Guyanát a fordító körökön belől egyetlen vidék sem múlja felül; a forróövi
tartományok mindenféle növénye a legpompásabban tenyészik ott: kávé, gyapot,
kakaó, banán, czukor, manioka, sőt a fahéjat és egyéb fűszereket is teljes
sikerrel termelhetik majd mindenütt.
De az égalj teljesen
lehetetlenné teszi a fehér emberre nézve a szabad ég alatti munkálódást; erre
csupán a szines fajok képesek. Ámde a bennszülött indiánok már
természetűknél fogva nomádok és halászok, s nem lehetett őket földmivelő
életre szoktatni. Hoztak tehát négereket Afrikából s ezek dolgoztak is, ameddig
rá lehetett őket kényszeríteni, de mióta a rabszolgaságot eltörülték, nem
akarnak dolgozni és igy az ottani ültetvényesek kénytelenek voltak kulikat
hozatni Khinából, kik bizonyos számú évekre beszegődnek a munkára s keresményükkel
azután visszatérnek hazájukba. E kuli-munka nélkül Guyana partvidéke kevés vagy
épen semmi terményt se szolgáltatna a világkereskedés piaczára. Így is elég
kevés, amit adnak, s bár a guyanai gyarmatokat kereskedő nemzetek, angolok,
francziák és hollandok alapították, virágzó állapotban levőknek nem mondhatók.
A franczia gyarmat az Oyapock és
Maroni folyók közt fekszik s fővárosa Cayenne alig 3000, nagyon is vegyes
származású lakóval. Ezek, pár európai családot kivéve, mind kreolok. Egy utazó
következőleg írja le őket:
„Mikor a kormányzó termei gyertyákkal
fényesen ki vannak világítva, s mikor a zenekar polkákat és keringőket kezd
játszani, összegyűlnek ott a kreol családok. Velük számos néger nő és leány is
megjelenik, akik úrnőiket felöltözni segítettek, s most azok szépségében és
diadalaiban óhajtanak gyönyörködni. Minden ajtón és ablakon fekete arczok
vigyorognak be és senkinek sem jut eszébe, hogy eltiltsa őket onnan; ez
különben is rossz vért szülne. A fehér nők is kreol nyelven beszélnek, s a mulat nők azokban az öltönyökben pompáznak, melyeket a
fehérek már levetettek. A viselet, az égaljhoz alkalmazva, igen könnyű és
szellős; a pongyola gyapot-szövetből készült „gaule"-ból áll, s a főre
turbán szerüleg könnyű selyemkendőt csavargatnak, mely valóban festőivé teszi
őket. A néger nők szűkebb szoknyát, úgynevezett camizát viselnek, mely térdig
ér s ugy van összekötve a csípőknél, hogv a termetet jól előtünteti. Az
emiitett turbánszerü fejkötő, melyet madras-nak neveznek, mind a néger, mind a
mulat nőknél kiáltó színű s főleg a sárga uralkodik mindenféle
színárnyalatokban."
CAYENNEI LAKOSOK. —
(ÉLETKÉP A FRANCZIA SZÁMŰZÖTTEK TELEPÉRŐL.)
Rajzunk a férfiak viseletét is feltünteti.
Egy kínai kuli mellett, ki csípői körül egy úgynevezett szárongot csavarintott,
egy néger nő látható; egyik karján picanniny-ját (csecsemő) tartja, másikban
egy tálat tele gyümölccsel. Mellette csinos kreol nő lépdel, ki napernyőjével,
tollas kalapjával, himes szoknyájával —- és czipőjével azonnal elárulja
„magasabb" származását. Balra a néger gavallér valódi példányát láthatjuk.
Ö már szabad ember, ki nagyon sértve, boszantva és megalázva érezné magát, ha
valaki dologra szólítaná fel.
A „vatermörder" néven ismert
inggallér majd a füléig ér s mindig szennyes és gyűrődött; szalmakalapját,
melyet azonban kiáltó vörös szalag diszit, orra hegyéig nyomja fejébe. De már a
harisnyát büszkén megveti, éppen úgy mint a munkát; s
minthogy a dologtól irtózik, nem áll módjában fényes lakkczipőt viselni s
megelégszik ócska és viseltes papuccsal is. Hanem azért szabad embernek érzi
magát s a fehért sem tartja különbnek magánál. Szabad és szavazó joggal bíró
polgár ő is, mint a többi. Odább egy néger csoport kuporog.
A háttérben láthatók a cayennei
házak, tropikus növényzetű kertekben, hajló pálmák között, jó erős karókból
készült kerítéssel,
melyek hegyes vége és szilárd alkata
némileg védelemül is szolgálhat megtámadtatás esetében.
DREYFUS RABOSKODÁSÁNAK HELYE (Cayenne) 1897.
48. 810.
Hetek óta lázasan vitatkozik egész
Paris a Dreyfus esete fölött. Harmadfélszáz éve hozzászokott Európa, hogy a
nagy francia város életének minden nevezetesebb mozzanatát kiváló érdeklődéssel
kisérje, s ezért a Dreyfus esetéről is napról-napra hasábokra terjedő
tudósításokat közölnek az összes európai napilapok. Mint tudjuk, Dreyfus
vezérkari tisztet három évvel ezelőtt hazaárulás miatt ítélte el a katonai
törvényszék, s most igen sokan hirdetik, hogy ártatlanul ítélték el.
Dreyfus ügyének újra szóba kerülése
természetesen emlegetés tárgyává tette azt a helyet is, ahol az elitélt fogva
van. Mert a pöre tárgyalásakor nem lévén ellene elég bizonyíték, nem végezték
ki, hanem élethosszig tartó deportálásra ítélték. El is hurczolták s már három
éve, hogy az egykor dúsgazdag és tekintélyes Dreyfus Dél-Amerika egy kis
szigetén raboskodik, melyet «Ördög sziget »-nek
neveztek el, amely a sokszor megátkozott Cayenne franezia gyarmathoz tartozik,
hova III. Napóleon kora óta a nagyobb politikai bűnösöket szokták fogságra
küldeni.
Cayenne
vagy Francia- Guyana, Dél-Amerika
észak-keleti szélén van, közel az Orinoko folyó torkolatához, egészen forró
föld-övi vidéken, melynek különben is egészségtelen éghajlatát itt a tömérdek
mocsár és a nagy nedvesség még veszélyesebbé teszi, főleg európai emberre
nézve. Ez az oka, hogy a gyarmaton, melynek területe pedig csaknem kétszer oly
nagy, mint Horvát-és Szlavonországoké együtt, alig lakik 30 ezer ember s azok
is jóformán a kikötőknek alkalmas helyeken. Benn, a csak nagyjában ismeretes
hegyvidéken és síkságon még most is vad indiánok kóborolnak, s e mellett a
francia rabságból megszökött fegyenczek utódai. A föld értéktelenségére nézve
jellemző, hogy a gyarmat délnyugati részén egy kis országot tevő terület még ma
is gazdátlan; francziák és brazíliaiak egyaránt jogot tartanak ugyan rá, de
mivel egyik sem létesített rajta telepeket, a múlt évtizedben egy franezia
kalandor külön császárságot akart ott alkotni a maga számára, s csak a lakosság
teljes hiányán múlt, hogy ez a furcsa szándék dugába dőlt.
1866-ban aranybányákat fedeztek fel a
franezia Guyanában s akkor egy kis lendület támadt is a gyarmaton. Mivel
azonban a bányák nem jövedelmeztek, a népesség ismét megapadt, mert mindenki
fut erről a vidékről, hol a tűrhetetlen forróság mellett a sárgaláz és más
ragadós nyavalyák állandóan uralkodnak. 1848 előtt, midőn a khinai kulikkal a
rabszolgák helyét pótolhatták, meglehetős virágzó volt a helyzet; akkor 30 cukorgyár
keletkezett, de ezekből ma csak egy van; a többinek az épületei is romba
dőltek.
Ennek az áldatlan gyarmatnak a
fővárosa Cayenne. Innen éjszaknyugatra s nem messzire három kis sziget
van, melyeket együtt «Iles du Salut» (Az üdv szigetei) névvel jelölnek. Mind a
bárom igen csekély kiterjedésű. Nevük: Szent József-sziget, Király-sziget és
legfelül az Ördög-sziget. Régi időktől fogva e szigetekre szállítják a
legveszélyesebb bűnösöket meg a gyógyíthatatlan őrülteket. A három sziget közül
az Ördög-szigetet a Guyanában nagyon gyakori bélpoklosok számára tartották fenn
egészen a legújabb időkig, midőn Dreyfus odavitele előtt ezen
szerencsétlen betegeket a Maroni folyó felső hegyes vidékére szállították el. A
három sziget környékén, nagyon sekélyes a tenger vize, úgy, hogy nagyobb
tengeri hajók erre nem is járhatnak s a kisebb hajók számára is csak a
Király-szigeten van némikép alkalmas kikötő. De nem is engedik meg a hajóknak,
hogy erre járjanak. A hivatalos alkalmazottakon kivűl soha senkit sem látnak a
rabok; még a tisztek és porkolábok is hetenként csak egyszer kapnak hírt a nagy világból, midőn Cayenneből egy hajó az élelmiszereket
és postai küldeményeket szállítja át az ott lakóknak. Így nagyon valószínű,
hogy nemcsak Dreyfus, de még őrei sem tudják, hogy mennyit beszélnek jelenleg
róluk a nagy világban.
Dreyfus lakása, melyet egyik
térképünkön külön megjelöltünk, a Király-sziget északi részének minden
pontjáról is szabad szemmel látható, úgy, hogy onnan is biztosan vigyázhatnak
rá és őreire. Az Ördög-szigetre a partjain levő szirtek miatt még csónakokon is
nagyon nehéz a közlekedés, s ezért 150 méter hosszú mesterséges csatornát
készítettek a tengerben a Király-sziget felé, ahonnan ide az élelmiszereket
szállítják. A felvigyázat igen nagy. Magára Dreyfusra állandóan hat őr ügyel,
kik töltött fegyverrel kötelesek körülötte járni. Ezenkívül
a Király-szigeten lakó parancsnoknak is különös gondjába van ajánlva; legalább
minden hónapban egyszer az is köteles őt meglátogatni, s állapotáról jelentést
tenni. Azt állítják, hogy a francia kormány tisztán Dreyfus őrzésére évenként
50—60 000 frankot költ, s azt is kiszámították, hogy az 1851—1883 között
Cayennebe száműzött 20 000 francia fogoly 100 millió franknál többe került az
államnak. Az Ördög-sziget biztos börtön, honnan a fogoly semmi módon meg nem
szökhet.
GUATEMALA.1890. 36. 582.
Közép-Amerika apró spanyol eredetű
köztársaságai, melyeknek a nagy közönség nevüket is alig ismeri, legújabban
azzal vonták magukra a figyelmet, hogy háborúba keveredtek egymással. San-Salvador
köztársaság megtámadta nyugati és északi szomszédjait, Guatemala és Honduras
köztársaságot. A háborúnak az újabban érkezett táviratok szerint már vége van,
s Közép-Amerikában ismét béke uralkodik. Mindamellett ebből az alkalomból nem
lesz felesleges megismerkednünk a legnagyobbal, e köztársaságok közül,
Guatemalával, melynek területe körülbelől fél akkora, mint Magyarország
(121 000 négyszög
kilométer) s lakosainak száma a másfél milliót meghaladja. Képeink az ország
fővárosát, Guatemalát s a Csendes-Óczeán partján levő tekintélyes kikötő
várost, San Jósét mutatják be.
Guatemala, mint a többi
közép-amerikai köztársaságok is. a jelen század elején vívta ki függetlenségét
Spanyolországgal szemben, s különösen a 70-es években, midőn Barrios tábornok
volt az elnök, jelentékeny jóllétre is emelkedett. A középamerikai államok vezére lett, s
földjének természeti kincsei ezt a jólétet állandóvá tenni látszottak. Mióta
Barrios 14 évi dicsőséges uralkodás után 1885-ben alig 50 éves korában, egy
San-Salvador ellen folytatott háborúban elesett, s ezzel csaknem egyideüleg a
közép-amerikai államokra nézve oly fontos cochenille kereskedés is hanyatlott.
Guatemala virágzása megszűnt, s ma legfelebb azon fokon áll a művelt állmok
között, mint Bolgárország, mellyel általában sok tekintetben lehet
összehasonlítani.
GUATEMALA FŐVÁROS
A főváros, Guatemala, egyúttal az ország legnagyobb városa.. A legutolsó népszámláláskor 57 928 lakosa
volt, a legtöbb közép-amerikai városok között, s ez e szám azóta
jelentékenyen szaporodhatott.
Valódi városi jellege is van. A főutczák kivétel nélkül lapos
kövezettel, a mellék utczák kerek kövekkel vannak kövezve. Van itt egyetem,
állandó szinház, központi vásárcsarnok, vár, fegyház s egész sereg templom s
más középület, köztük nem egy eléggé csinos épület. A város utczáinak
tisztántartására a spanyol amerikai városokban uralkodó fogalmakhoz képest nagy
gondot fordítanak, van vízvezetéke, mely azonban nagyon primitív jellegű, egy
pár kis parkja s néhány kezdetleges szobra.
Képünk, mely a város egy részét a mellette emelkedő Cerro del
Carmen nevű porphyr dombról mutatja be, legszembeötlőbb helyen nyújtja elénk a
«Plaza de Armas» nevű főteret, a város legnagyobb négyszögletű terét (193 m. hosszú s 165 m. széles), melyből a szélesebb «Avenidas» és a
keskenyebb kereszt utczák (Calles) a város minden részébe elvonulnak
A piac közepén egy szökőkút van, víz
nélkül s ugyanitt látható a guatemaltecók (amint a város lakosai magukat
nevezik) fő büszkesége, a két tornyú székesegyház s annak baloldalán az egykori
érseki palota.
A város hátterében látható képünkön még az Agua nevű tűzokádó
hegy csúcsa, melynek alján Guatemala legrégibb városa, Antigrla fekszik, amely
egész a múlt század végéig a tartomány fővárosa is volt.
A jelenlegi fővárosnak képünkön nem látható más
nevezetességei közt felemlíthetjük még a kis terjedelmű, de nagyon csinos
színházat, a terményeinek rendkívüli változatossága miatt megtekintésre mindig
érdemes árucsarnokot s az egyetem méltóságos alakú épületét. A magánépületek
közt is, melyeknél a spanyol-mór styl uralkodó, sok csinos és figyelemreméltó
van, bár a gyakori földrengések miatt emeletes házakat nem nagy számmal
építenek. Idegenek előtt feltűnő, hogy a házak külseje rendesen egyhangú, néha
ablakok sincsenek rajta vagy ha vannak is,
vasrostélyosak. De annál szebbek az udvarok, ahol többnyire csinos virágos
kerteket és oszlopcsarnokokat találunk. Nagyobb házaknál a konyha és cselédek
lakása a második s az istállók a harmadik udvarban vannak és a szétterjeszkedő
építkezés következtében a város területe nagyobb is, mint ahogy azt Európában
hasonló népességű városoknál találjuk.
Guatemalától külön, mintegy 100
kilométer hosszúságú vasút vezet a köztársaság legtekintélyesebb kikötőjébe, a
Csendes-Óceán mellett fekvő San Jose városához. Ez volt az első vasút a
köztársaságban, csak tíz évvel ezelőtt nyitották meg. Maga a kikötőhely eléggé
nyomorúságos. A tengerbe mélyen benyúló vas mólo mögött a messze elterjedő
mangle-erdő egyes tisztásain néhány fellobogózott faépületet látunk. Ezek a
vámhivatalnokok s különböző ügynökségek lakásai. Túl rajtuk a messze távolban hegycsúcsok
emelkednek, köztök az Agua és Fuego vulkánok gúlái. Az előtérben jobb és
baloldalt egyaránt rhyzophor erdőséggel borított homok-buczkák emelkednek,
melyeket csak itt-ott élénkít meg egy-egy kókusz-pálma karcsú törzse, vagy egy
ceiba hatalmas koronája.
Ezt a kopár s barátságtalan képet
azonban nagyon kellemessé teszi Guatemala gyönyörű, tropikus égboltozata, mely
rendesen ragyogó kék és felhőtlen. S beljebb, különösen az emelkedetebb
helyeken valóban gyönyörű vidékeket találunk, melyeken hatalmas kávé-, czukor-
és rizsültetvények vannak.
Több nevezetes város van még
Guatemalában, így Quezaltenango, Tononicapam s mások, melyek a mi nagyobb vidéki
városainkkal is méltán egy sorba helyezhetők. Az ország nagyobb része még
egészen elhagyatott, sok helyt európai ember sem él s az indiánok, kik
Guatemala lakosságának nagyobb részét alkotják, ma már távolról sem oly
műveltek, mint őseik, kiknek Amerika felfedezését megelőző nagy épületeiből itt
is számos érdekes rom maradt fenn.
ŐSLAKÓK
Sámi Lajos:Az
indián háború Észak-Amerikában. 1867. 576.
Mióta a fehér emberek Amerika
partjain először kikötöttek, szüntelenül dühöng a háború a különböző szinüek
között, s e háború borzasztó elkeseredettséggel folyik
életre-halálra, a távol nyugaton. Hogy miként fog az végződni, afelől már senki se kételkedhetik; az indiánok sorsa el van
határozva. Már is közel 100 kisebb-nagyobb törzs tűnt el nyomtalanul —
eltűntek, elköltöztek a „nagyszellem"-hez, (Manitou, az indiánok legfőbb
istensége,) pusztán csakis a fehér emberekkel való érintkezés következtében.
Számuk, mely különben soha sem volt felette nagy, folyton apad, s mai napság az
Egyesült-Államokban s Észak-Amerika angol birtokaiban már csak mintegy 350 000
főre megy. A mi a kegyetlenséget illeti, e tekintetben egyik fél sem tehet
szemrehányásokat a másiknak; a skalpirozást (a fejbőr lenyúzását) rég eltanulta
a fehér ember a vöröstől, s a „czivilizáltak" barbársága tán még
fölülmúlja a ,,vadak"-ét, mert a fehérek sok
államban rendszeres vadászokat rendeznek az indiánokra vagy pedig dijakat
tűznek ki fejeikre, mint a veszélyes vadállatokéra.
A jelen háborúskodást a fehérek és
indiánok között az Uj-Yorktól San Franciskóig terjedő nagy amerikai vaspálya
építése lobbantotta lángra. Az indiánok minden erejükkel ellenszegültek az
építésnek. Minden talpalatnyi föld, melyen a vasút előbbre hatol, fehérek
vérével van áztatva.
Mint a forró földövi zivatar, oly
véletlenül jelennek meg az indiánok gyors lovaikon s épen oly gyorsan tűnnek el
ismét; égetés, gyilkolás, rablás s mindenféle nemtelenség jelzi a puszta
vidékeket, hol ők viharként átvonultak. Bajosan érheti el őket a boszú karja a
néptelen tájakon, mert gyorsan szétosztanak mindenfelé, hogy pnsztitó
mesterségüket más pontokon újból kezdhessék. A törzsek, melyek most fegyverben
állanak, valami 78 000 harczossal rendelkeznek. Kemény természetű, erős
kitartású apró lovaik csaknem hozzáférhetetlenekké teszik őket, s az eddigi
tapasztalás azt mutatja, hogy egy megölt indiánra 2 — 3 fehér is esik, valamint
a pénz- és egyéb értékbeli veszteségek is leginkább az utóbbiakat sújtják. A háború szinte annyi költségbe kerül, mint a
nagy polgárháború került, mert az eddigi költekezések naponkint 150 000
dollárra rúgtak. Az Egyesült-államok csapatainak fővezérei Custer és Hankock
tábornokok. Nyílt csatákban eddigelé nemhogy némi eredményre tehettek volna
szert, de sőt többször vereséget is szenvedtek az indiánoktól. E csatározások
történelme számos olyan jelenetet képes fölmutatni, melyek egy regényírónak
bőséges anyagot szolgáltatnának. A mi képünk is, mely egy amerikai eredetiről
van átvéve, egy ily jelenetet ábrázol az indián háborúból. A felbőszült indiánt
épen akkor találja szíven halálosan sebzett ellene, mikor ő emezt harczi
bárdjával meg akarja gyilkolni. A sebesültek lovai meg vannak hökkenve, mintha
sejtenék, hogy gazdátlanul maradtak.
A kongresszus már is belátta, hogy az
indiánok megfékezésére a haderő elégtelen, s más úton igyekszik lecsöndesitni
őket. Ugyanis meg akarja kisérelni, hogy vajon nem sikerülne-e az indiánokat a
vaspályától távol eső, elkülönített vidékekre letelepitni és őket a
nemzet költségén tartani, csakhogy békében
maradjanak. Hanem e szép terv is meghiúsult, vagy legalább igen csekély
mértékben sikerült.
Valami 1500 sioux indián elfogadta
ugyan az ajánlatot s már ki is kapják minden tizedik napon illető részüket a
nekik szánt élelmiszerekből, és minthogy sem lopni, sem vadászni nem
kénytelenek éltök fenntartása végett, igen boldogoknak tartják magukat. Hanem a
többi 15 000 sioux indián büszkén utasította vissza ezen ajánlatot; ők régi
szabadságukról nem akarnak lemondani és inkább harczolva vagy éhen pusztulnak
el. így tehát az indiánok faja, miután állandó
lakáshoz nem akar alkalmazkodni, előbb - utóbb kétségtelenül kénytelen lesz a
benyomuló földmives népségnek tért engedni, és ahol engedni nem akarnak,
pusztulás vár rájuk.
Sámi Lajos Amerika őslakói
1870. 203..
Érdekes, de sajnálatos látványt nyújt,
ha figyelemmel kisérjük, hogy Észak-Amerikában miként enyészik el egyik
néptörzs a másik után a föld szinéről. Amerika őslakóinak végleges
kiirtása különösen a múlt évben
és az idén óriási léptekkel halad előre. A „vörös ember" a kaliforniai
öböltől a Missouri felső futásáig terjedő egész roppant nagy vidéken mintegy
közös megegyezéssel egyszerre ragadta kezébe a nyilat, harczi bárdot és
tomahawkot, hogy a halvány arczuakkal utolsó élethalál harczát megvivja.
Mondhatnók: őrült kétségbe-esés szállta meg az indiánokat, mintha csak
sejtenék, hogy a döntő perc elérkezett. Mintha ösztönszerűleg éreznék, hogy
létezésük napjai meg vannak számlálva, s most már el vannak határozva, hogy
életüket a lehető legdrágábban adják el.
A kegyetlenségek, melyeket mindkét harczoló
fél elkövet, valóban iszonytatók. Hónapok óta nem vehetünk kezünkbe egyetlen
amerikai újságot sem, anélkül, hogy abban hajmeresztő dolgokat ne olvasnánk.
Terjedelmes földtorülotek lőnek lakhatatlanokká a fehérekre nézve; a
„vadak" — e az indiánok e névét valóban meg is
érdemlik — igen jó lovasok; mindenütt ott vannak, s még sincsenek sehol;
elkinoznak és megskalpolnak minden különbség nélkül férfiakat, nőket és
gyermekeket egyaránt, a házakat és vetéseket porrá égetik s egyátalában
tűrhetetlen országos csapássá lettek. Az észak-amerikaiaknak — fájdalommal koll
bevallanunk — csakugyan mi se maradt egyéb hátra, minthogy e kiállhatatlan
csapást akármi utón is lerázzák nyakukról.
A prairiek (rétségek) indiánjai
fékezhetetlenek; egy szóval, őket „czivilizálni" teljes lehetetlenség;
minden ilyes törekvésnek már őstermészetük ellene mond. ők csak bölény vadászok
lehetnek; mihelyt a bivalyt elűzték, elriasztották előlük s régi
vadászterületeiket elveszik vagy szükebbro szorítják, ők is el vannak veszve.
Azt már minden művelt ember, ki az emberi természetet némileg ismeri, jól
tudja, hogy a puszták e vad gyermekeiből földművelőket csinálni nem lehet;fogalmuk sincs arról, hogy mi az az egy helyben lakás és
földmivelés. A munka fogalma teljesen hiányzik náluk. Már arra is gondoltak
Amerika államférfiai, hogy a prairiek indiánjait mind befogassák, s az Unió különböző államaiban szétoszszák; hanem e terv is
teljesen kivihetetlennek bizonyult be s egyszersmind — bármily emberszerető
akart is lenni — nem vezetett volna egyébre, mint a vörös bőrűek végleges
kipusztítására.
Lapunkban már több izben említettük, hogy a véres
küzdelemre minő körülmények szolgáltattak okot. A bün leginkább a fehéreket
terheli; az indián csak bosszút áll az elszenvedett méltatlanságokért. Itt
fajgyűlöletről és fajháboruról van szó, mely csak az egyik fél enyésztével
végződhet. Az úgynevezett angolszászok Amerikában ki-pusztitnak minden más
népfajt, mellyel érintkezésbe jönnek. A vörösbőrüek száma most már az egész
Unió területén alig haladja meg a 200 000 főt, pedig egy-két századdal ezelőtt Amerika egészen az övék volt.
1868-ban Sheridan tábornok az
indiánokat kíméletlen barbarismussal kezdte üldözni éa azóta ez üldözések s az
indiánok részéről a véres visszatorlások szakadatlanul folynak. A shayennet
siouk, apacsok, komancsok, pahnik s ki tudná mind előszámlálni, miféle czifra
nevű indián törzsek apránként mind elenyésznek a föld szinéről; tragikus módon
fognak elpusztulni kikerülhetetlen végzetük csapásai alatt. 1620 óta minden
törzs, az irokézek és mikmakok csekély számú, nyomo-rultan tengődő töredékeit
kivéve, tovatűnt a Mississippi keleti feléről. Most meg már a nagy folyó
nyugoti partvidékein foly az irtó harcz valami 40 év óta, és e borzasztó küzdelem
véghullámai elcsapkodnak a Sziklás-hegyeken is túl egész a Csendes-Óczeán
partjáig.
A prairi-k olső népe, mely szigorú
végzete alatt meggörnyedt és elpusztult, a mandanok voltak, a Missouri közép
futása körül. Rajzunk e néptörzs utolsó főnökét ábrázolja teljes uralkodói
díszében s udvarától környezetten. Egyetlen indiai törzs sem enyészett el oly
hirtelen és rövid idő alatt, mint a mandanok törzse. Száz évvel ezelőtt még
kilencz nagy falujuk volt a Missouri mindkét partján; kettő keletre, a többi
hét nyugotra foküdött a nagy folyótól. Falvaik keményre vert erős
föld-sánczokkai voltak bekerítve és a törzs összes szúrna
jóval meghaladd a 15 000 lelket. A jelen század kezdetén a mandanok már alig
voltak valami 3200-an; 1837-ben pedig az akkori népszámlálás 1600 főre ütött ki
náluk.
Catlin, ki Amerika indián területeit
beutazta és leírta, igen elégülten hagyta ott a mandandókat, mert sok újat és
meglepőt látott náluk. Négy évvel későbben egy kereskedő társulat gőzöse jött
fel Szent Louis-ból hozzájuk. mely a mandán falvak közelében kikötött. A hajón
sok pálinka, házi eszköz és egyéb mindenféle portéka volt. A mandanokat
felszólították, hogy nézegessék meg azokat. Ők el is jöttek a hajóra, melyen a
legénység egy része éppen himlőben szenvedett. De mit is törődtek volna a kapzsi
yunkee-k azzal, hogy vájjon elragad-e a járvány a vörös bőrüekre, ezekre a
„férgekre" — miként ők mondani szokták? A mandanok elkapták a himlőt, s a járvány gyilkoló angyal módjára dühöngött és pusztított
közöttük. Naponként 20—30-an haltak el, s többen önmaguk vetettek véget életüknek,
s alig három hónap alatt már csak barminczkét ember élt a faluban.
Végezetre a szomszéd törzsekkel
folytatott szakadatlan harczok is megtévén a magukét, az egykor hatalmas
mandanok száma úgy összeolvadott, hogy az 1853-iki népszámláláskor, már csak
300—400 főre ment a törzs összes népessége. E csekély törzs-maradvány
későbben békésen letelepült s még a fóldművelést is megkísérté, de még e
békés mandanok sem számithatnak többé hosszasabb fennmaradásra; vörös-bőrű
testvéreik szomorú, de kérlelhetetlen végzetét ők sem fogják kikerülni.
Az egyszerű vigvamok (kunyhók) lassanként megnéptolenülnek és
elpusztulnak, és harczias lakóik elköltöznek egy boldogabb hazába, a hatalmas
„manitu"-hoz, a „nagy szellem"-hez, oly hazába, honnan semmiféle
fehér arczu hatalom őket ki nem űzheti. Elköltöznek oda, hol régi testvéreik, a
mohikánok, boldogan és háboritatlanul űzhetik és vadászhatják a bölényekot az
évezredeknek végeiglen.
A SIOUX-ÍNDÍÁNOK HÁBORÚJÁBÓL.1891. 7. 112.
Mai napság egészen megszokott dolog
már, hogy a hadjáratokban a katonaságot hirlaptudósítók, rajzolók, sőt
fényképészek is elkísérik, hogy a közönség kíváncsiságát az élet ezen nagy drámájának apró részletei tekintetében is
kielégíthessék. Az észak-amerikai sioux-indiánoknak lapunkban is gyakran
említett lázadása sem kivétel e tekintetben, s jelenleg egész csoport, a
harcztéren készült ilyen vázlatot mutathatunk be, katonákat az Egyesült Államok
hadseregéből, a felkelők nemzeti vezéreit, a jóslással, gyógyítással s
varázslással foglalkozó előkelő indiánt, a hadi előkészületeket, sőt magát az
ütközetet is. Nem egy tekintetben érdekes részletek ezek, mert sajátságos
viszonyokat tesznek szemlélhetökké.
Képeink a deczember végén folytatott csatározások idejéből
valók, midőn az amerikai unionisták Porcupine pataknál a lázadó indiánokat
keményen megverték. Az Ülö bika halála után egy darabig
csend uralkodott az indiánok között, de a « Vastag
láb» (Big Foot) nevű főnöknek csakhamar jelentékeny számú fegyveres embert
sikerült összeszednie s ezek harczvágytól égve, kijöttek a Badland megközelíthetetlen
sziklás vidékeiről s megtámadták a fehéreket. Szerencsétlenségükre az amerikai
katonaság nagy számmal volt ott a helyszínén, úgy hogy 120 indián harczosra
mintegy 500 amerikai fegyveres esett, kik még ágyúkkal is rendelkeztek. A csata
természetesen hamar, alig másfél óra alatt véget ért, s a meg nem ölt indiánok
ismét visszavonultak a Badlandba*, habár az amerikai lovasság menekvés közben
is sokat legyükolt közülük. Közben-közben egyes apróbb összeütközések is
voltak, melyeknek egyikén Wallace kapitány is elesett. Az amerikaiak összesen 1
tisztet és 26 embert vesztettek, 40 sebesültön kívül, míg az indiánok
vesztesége a foglyokon kívül is több volt száznál. A rézbőrűek különben igen
vitézül küzdenek, s nagyon elkeseredettek, úgy hogy a háborút még ezen győzelem után sem lehet egészen befejezettnek tekinteni.
Bizonnyal huzamosabb időre lesz szükség, míg a nyugalom ismét teljesen
helyreáll.
*A badland (angol: bad land kifejezésből, kb. „rossz föld”) a száraz
és félszáraz területek agyagban és homokban gazdag vidékeinek
lepusztulás-formája.
Báró Babarczyné Jósa Jolán.
VADEMBEREK. Délamerikai indiáusok között. 1911. 2. 32.
Jó lesz egy kicsit tisztázni ezt a fogalmat, beszélve róluk.
Mikor Dél Amerikából előjöttem,
ilyenféle kérdések értek: mondja kérem, nem félt ott
az (indusoktól?!), — furcsák is lehetnek azok a «hinduk», — ott is vannak
emberevők?
A világért sem túlozok, valamennyi
kérdés művelt ember szájából eredt. Nem is őket hibáztatom, hiszen az élet
megőrli a geográfiai emlékezést. Kevés a jó és hiteles útleírás, kevés az
érdeklődés, amely köztudattá tenné, hogy az Amerikák indiánt nevelnek, s az
Indiák a hinduk és indusok birodalma.
Körülbelül állatkertek után képzeljük
az indiánt, különösképen a távoli Délamerika őslakóját. Önmegadónak,
vigyorgónak, kicsit úgy, mint az erdők vadját; üldözöttnek, néha üldözőnek.
Kevés megvetéssel gondolnak rájuk, mint a vándor czigányra. Én halálos
sértésnek tartom azokhoz hasonlítani az indiánt. Aki nem kunyorál, s nem görbül
láttunkra koldulásra a marka. Igaz, hogy ott, ahol a művelődés elnyűtt
nadrágot, keshedt szoknyát ad rájuk, talán cigányhoz hasonlókká válnak.
Nem mondhatnám, hogy kapva-kap a
czivilizáczió áldásain, hiszen megél nélkülünk is. Neki a mi kultúránk csak
kényelmet jelent, a szükségest megadja a folyó, mezőség, az erdő és a saját
találékonysága. Nincs jogunk a kultúra megnevezést magunknak lefoglalni. Annak
őssejtje életre fakad az őserdős vidékek humuszában is, legfeljebb kisebbre és
más alakban növekedik.
Ki tanította meg az indiánt vékonyka zsineget, kötelet sodorni a pálmafák
rostjából? Ez az első összesodort szál vezet a kultúra labirintjába. Milyen
ügyességgel vetéli össze kezdetleges szövőszéken, övnek, köténynek, amiknek
tartóssága a bőrével vetekszik.
Ki tanította fából varrótű
készítésre, amivel legügyesebb szűcsmunkás módjára varrja össze
látatlanul fonákán a vadbőröket? Takarónak, sátornak. Hogy jött rá arra a számtalan
csomózási technikára, amivel tarsolynak bogozza össze a fonalat?
Itt már a díszítés kezdődik, s ahol ez kezdődik, túl vagyunk
már a szükségesen, s ugyanott, van a. kultúra. Meg aztán a színekben.
Mert az öv és tarsoly, mondhatnánk szükséges, de a szines
tarsoly és tarka öv már luxus dolga.
DÉL AMERIKAI INDIÁN
FŐNŐK.
Ugyancsak itt vagyunk túl az állaton
is. A czifrálkodás emberi tulajdonság, és talán onnan datálódik, ahol az ember
legelőször nézett a viz tükrébe.
Az állatokhoz képest nagyon sutának
találván magát, vett tőlük kölcsön prémes bőröket és tollakat.
Micsoda remekbe készültek a délamerikai
indián tolldíszei! Még van nálam egynehány, gyönyörű «párisi>>
-tollkalapocskák készülnének belőlük. Nincs kisasszonykéz, amely utánuk
dolgozná azt a pálmafonálból csomózott finom hálót, amelyiknek göbeibe
egyenként, párosával foglalják be a tollakat. Tarka színpompájában, sokszor csak
egy tónusban árnyalva, mindig csodás ízléssel és pontossággal.
Nem részletezem egyéb dolgaikat. A
faragott pipákat, hangszereiket, czifra fésűjüket, s a csodálatos vonalakat, amikkel
kis edényeknek, dísztárgyaknak avatják a vaddinnye gyümölcsét.
Nem szívesen kölcsönöznek tőlünk.
Voltam én a Pilcomayo mentén messze bent lakó magános törzsnél. Szinte határos
volt velük két európai megtelepült, a franczia Zsozsó-testvérek vadbirtoka.
Azoktól láthatták színét a gyufának, mi is kínáltuk, mégis mikor főzéshez
láttak, két fapálczika került elő. Egy kemény- és egy puhafa pálcza. S a puhább
fába lyukak voltak vágva, abban forgatta egyik legény a keményebb botocskát.
Mikor megtüzesedett, lobbantotta tűzre a száraz levélből, gallyból rakott kis
máglyát. Igaz, hogy örültek a tőlünk kapott viaszgyújtónak. Mégis hiszem, ez a
gyorsan elfogyó, nagyszerű csomag gyufa mérgezi meg először primitiv életüket.
Itt jelentkezhet legelőször az irántunk való elégedetlenség. Vagy az ekeszarvát
tartó parasztunknak úgy egy kicsit nem szorul-e ökölbe a keze, ha a gőzeke
bugását hallja . . .
*
Életmódjában, érzésében félreismerjük
az indiánt. Torzképben túlozva látjuk ideczipelt, Buffalo-csinálta falujukban.
Ők minket elfogulatlanabbul néznek, mint mi őket a műveltség magaslatáról.
Viselkedésünkben velük szembeni van valami vadállattal való enyelgés. Pedig ha
csak egy kicsit is megnyerjük bizalmukat, az elragadtatásig kedvesek hozzánk.
Milyen szeretettel tapogattak a
toba-indián asszonyok; megbámulták színesebb arczomat, világosabb hajamat. És
szeretet csillogott szemükben, mikor megölelgettem porontyaikat. Nem izgatja
őket a fehér faj iránti gyűlölet. Legfeljebb azt a különbséget érzik, ami úr és
paraszt között örökön-örökké megvolt. A félelem legintenzívebb érzései
irántunk. Már pedig van oka félni.
Mesének hittem az indiánüldözést,
mint ahogy annak hittem a németeknek Afrikában való kegyetlenkedéseit. Az elsőt
a helyszínen hallottam ténynek avatni, következésképen hiszem a másikat is.
Valamelyik nagy délamerikai állam egy
időben nyakra-főre fogatta be az indiánokat. Mint politikai rabokat zárta el
őket. Néhány família bekerült legnagyobb múzeumának suterén helyiségeibe. Ellátták őket
minden jóval és értékes embertani méréseket tettek rajtuk. Aki nekem
elbeszélte, gyermekkorában még játszott a fogságba jutott indián gyermekekkel.
Éltek ott, mint a kaliczkába zárt madár, azok sorsára is jutottak. Az én
ismerősöm jó pár év múlva látta őket viszont. Feljebb egy emelettel, mint
érdekes preparátumokat, ritka csontvázakat. Történt pedig ez a művelődés és
tudomány szent nevében.
Hasonlóan megborzongok, mikor visszaemlékszem
egy fiatal.férfira. Oroszlánszinű, szinte sörényes haja mindig homlokába
lógott, vizes kék szemét emberietlennek, kegyetlennek láttam. Vagy talán
megismert históriája képzeltette el így velem?! Ez az ember egyik argentinai
katonai őrségnek volt parancsnoka. Tessék elképzelni valami kedélyes garnizont!
Húsz-harmincz főnyi legénységgel a Gran-Chaco hatalmas térségébe került. Ahol
nincs szép lány, nincs kávéház és pezsgő. Köröskörül
nincs egyéb, mint mező és újra mező, embermagas fűvel, sok helyen mocsárnak
süpped a rét és gyilkos miazmákkal oltja belé a halálos hideglelést a szegény
katonába.
Néha-néha jön egy transzport,
ennivaló életszükség, s az egyetlen tiszt, úgy ahogy kényelembe szedi magát.
Már amennyiben megengedi a pálmasudárból összetákolt rancsó.
Igen unalmas arrafelé az élet. Naiv
kedély, ha közel az emeletes őserdő, elmerülhet annak szépségébe. Az én
ismerősöm nem volt naiv kedély. Sportsman volt és sportolt az indiánokkal,
olyan módon, ahogy nálunk tesznek a nyulakkal. Körbe szorította őket és
asszonyt, gyereket se kímélve, küldte valamennyit válogatott módon a
másvilágra. A kormány illően halálos ítélettel honorálta és futni hagyta. így
került Paraguayba. Nem mindenki dugta előle hátra a kezét. Utóvégre felfogás
dolga. Én undorodtam tőle. Mintha tetteinek véres refleksze tükröződött volna
vissza vörös fején. Az indián tehát fél.
Retteg a puskavillanástól, mert tudja, hogy annak erejével nem versenyezhet
mérgezett nyila, vadászkése. Amely az erdők állatjainak van szánva. Csak ritka esetben
fordul ember ellen.
Hány pusztulóban levő törzs húzódik
meg Anuncion város közelében. Némelyikből nincs már több,
mint a törzsfőnök-família. Nem egyszer látogatnak el a városba.
Ilyenkor, hála a policzia szemérmetességének, vászonlepelbe burkolóznak, szinte
félgyászos vele hollószárny szinű hajuk. Plumerát árulnak, reatollból készült
dús fürtös tollseprőt, amit mi bizonyára kalapokra raknánk. Meg aztán rikító tarka
tollakból összerakott, mesés fejedelmeknek való jogart.
Ezek már nem boldogok. Boldogok azok, akik az őserdők mélyén,
messze távol, fáktól kerített csendes tisztásokon élnek. Ahová mi még el nem
jutottunk. Ezek már hozzánk hasonlatosak. Kérlelhetetlenül, egyre kísérti őket
az átkok átka, a mi megejtőnk — a pénz.
AMERIKÁBÓL ÍRT MAGYAR LEVELEK
Szabadi Pál:
Egy magyar
iparos levele Amerikából 1855. 32. 245
(A levélnek a kezdete a jelölt lapszámban nem található. G.)
...szédülések háborgatták hajónk
népét, mi nem volt csoda, mert a mexicoi fényerőből forró éghajlatában voltunk,
hol a forróan sütő nap olly hőséget okozott, hogy alig állhattuk ki. Végre a
10-ik napon Aspinválba értünk szerencsésen.
E város Uj-Granada tartományban
fekszik a tenger partján, úgy hogy a tenger utcza-sarkain hullámzik el, forró
éghajlata miatt a fehérek nem lakhatják. Vasárnap délben érkeztünk meg a
koromfekete börü félmeztelen lakosság, mely nagyrészt afrikai szerecsenekböl és
bennszülött indusokból áll, mind a kikötőbe gyülekezett s örömkiáltásaikkal,
mellyeket mi nem értettünk, adták tudtunkra vendégszeretetüket, de a mi örömünk,
hogy partra szállhattunk, nagyobb volt az övékénél. Elhagyva úszó városunkat, e
különös nép közé szállásoltunk, másnap reggelig (egy napi szállásbér 20
forint).
Itt feltűnő a szörnyű vadon, a
helység egyik oldalán a végetlen tenger, a másikon a magas hegyek százados
erdőségeivel, hol ártalmas férgek, kígyók és egyéb vad állatok ezrei tanyáznak,
vegyitve lármájukat a fákról fákra ugrándozó majmok vonyitásával és a
papagályok krákogásával. Ez utolsókból itt több van a házaknál, mint nálunk a
kutyák vagy macskák.
Ezen a ponton a szárazföld, mely
Észak- és Délamerikát, az Atlanti és Csendes tengereket egymástól elválasztja,
mintegy 14 magyar mérföld, melly szélességen egy vasút kapcsolja össze
egymással a két világtengert. Másnap reggel az indóházi harangszóra összegyűlt
az utazó sereg, s örömmel hagytuk el a veszedelmes kinézésű helységet, Sebes
vágtatva vitt bennünket a vas ló rengeteg erdőkön keresztül, hol a majmok
sivalkodása és a papagályok krákogása gözkocsink zörgését is felül multák.
Végre megérkeztünk azon helyre, ameddig vasút van épitve, elhagyva mellettünk
azon nyomorult, falvaknak csúfolt egyes tanyákat, hol a fekete nép a szó valódi
értelmében meztelen futkos, s kasokból összeállított és buffalo-börökkel fedett
kunyhókban húzza meg magát a férgek üldözései elöl.
Itt meglepő látványunk volt: a
tetőtől talpig felvegyverzett vezetők, kik a Csendes-tengerig, mintegy 4
mérföldnyi távolságra, az utasokat és podgyászaikat elszállítják, öszvéreikkel
térdig érő posványban állottak s rövid idő alatt a tömérdek holmit öszvéreik
hátára pakolták, alig képzelhető zajt és lármát okoztak. Egy öszvér bére e
rövid útra 100 forint volt. E roppant ár miatt többen gyalog indultunk el,
hátunkon czipelve podgyászunkat, de isten őrizzen több illy gyaloglástól!
Minden lépés egy egy erömegfészités volt — hegyre kapaszkodva, vagy mély
völgybe ereszkedve, térdig érő sárban mentünk e járatlan ösvényen keresztül a
legvadabb erdőségeken, hol pisztolyainkat mindig kézben kellett tartanunk, mert
a spanyol rablók garázdálkodásaikkal, gyakran egész karavánokat
feltartóztatnak. Folytonos esőzés és fojtó meleg által megbüzhödt levegő oly
leverőleg hatott reánk, hogy most már szívesen megadtam volna a 100 forintot
egy pár órai lovaglásért. Egy helyt kipihentünk, de rövid idő múlva ismét útnak
indulva, hosszan elnyúló csapatokban mint a vadludak
egymásután ballagtunk nagy nehezen.
Az elmaradottak közül néhányat
kifosztottak, sőt egyik meg is gyilkoltatott, de a tettes kézre került, és
itteni szokás szerint mindjárt a legelső fára felakasztatott. Öt óra tájban
sötétedni kezdett és pár perc múlva koromsötétség lepte be a vadont. Kénytelenek
voltunk ekkor egy néger kunyhójában meghúzni magunkat mintegy hatvanan, és
pitymallatkor hagytuk el a skorpiókkal elárasztott helyet. Tizenegy óra tájban
oly magas hegyek tűntek fel előttünk, hogy a felhők csak derekuknál látszottak
lebegni, mellettük gyönyörű, de mérges virágokkal és férgekkel eláradt mező
terült, honnan a Csendes-tengerig lehetett látni.
Két óra alatt Panamába értünk.
Kerített városocska ez. Új-Granada köztársaságban, mellynek bástyáit a Csendes
tenger mossa. Alig érkeztünk meg, s már is tudtunkra adák a falragaszok, hogy a
Californiába szándékozók tüstént hajóra menjenek. Éjféltájban megindulva
északnak tartottunk.
A Csendes-tengeren szelíden lengedező
szelek uralkodnak, s igy óriási hajónk háboritlanul, büszkén vágtatott a csillogó
felszinen odább. Öt nap utaztunk New-Granada, Közép-Amerika és Mexico termékeny
hegylánczai mellett, még a 8-ik napon az a capulcoi, két hegy közti szorulatban
fekvő kikötőbe értünk, hol szenet kellett a hajóra venni.
Itt egy rongyos kis tengeri város fekszik,
melynek félig czivilizált lakossága van; a hajón alig lehetett maradni a
forróság miatt — a málé legalább is megsült volna a fedélzeten, — a fekete
meztelen suhanezok nagy számmal úszkáltak hajónk körül, s az utasok által a
tengerbe vetett pénzdarabok kihalászásában mutogatták ügyességüket.
Elindulásunk után 3 napra egyszer
hajónkon „tüz van! tüz van!" kiabálások
riasztottak fel bennünket. Nagy ijedtség támadt az utasok közt; a masinában
ugyanis oly nagy tüz volt, hogy a közel levő vasdarabok megtüzesedve a fedélzet
égni kezdett.
Leirhatlan volt a zaj és zavar, de a
kapitány ügyessége csakhamar elháritá e bajt is, és az utasok lecsendesedtek.
Sok minden történt még hajónkon, melyek elösorolásával nem akarom untatni
kedves atyámat. A 14-ik napon fagyos északi szél támadt s mi kénytelenek
voltunk téli posztó öltözetünket elővenni. Milv különbség! néhány
nappal az előtt majd megsültünk most meg majd megfagytunk. A 17-ik
napon tömérdek delphinhalak mutatkoztak, s oly számmal úszkáltak körültünk, mint
nálunk tücsök a mezőn — olykor ölnyi magasságra felugrándozva a viz szine
fölött. A szél folytonosan dühöngött és vészteljes felhőket hajtott elénk,
melyek pár perc múlva hideg esőt hullattak alá. Kapaszkodás nélkül lehetlen
volt a fedezeten megállani, a hullámok keresztül csaptak
hajónkon, a kötelek czérnaszálakként szakadoztak szét, az árbócfa eltört, s már
már rettegtünk, hogy hajónk a sziklákon zúzatik szét.
De itt ismét a kapitány
lélekjelenléte és a masina ereje megmentettek bennünket a közel veszélytől. Ez
alatt egy meglepő jelenet szemtanuja valék, t. i.
láttam az ijedést az arcokon és a megrémült sereg mind hullott térdre,
segítséget kérvén imájukban a mindenhatótól. Lehetetlen volt nem imádkozni. Éjfél tájban csendesedett szelünk s mi meg voltunk mentve.
Másnap szép reggelre virradtunk s a kifáradt habok közt nyolc czethal
mutatkozott, melyek orrukon szökőkút gyanánt magasra lövellték a vizet.
Délutáni 3 órakor a St. Franciscoi kikötőbe értünk, hová hajónk ágyudurranásai
tömér dek népet csalt ki.
Itt vagyok végre 38 napi utazás után
az aranyország fővárosában! Különös hely! Csupa aranyszínű homokos hegyre és.
völgybe épitve, leginkább faházakból álló, nagy tengeri kereskedő-város; nagy
kikötője számtalan hajóival majdnem bekeríti a várost, melynek faépületei
nagyobbrészt a vízre vannak épitve s ha száraz részében egy kocsi végig
fut utczáján, majdnem minden ház reszket.
Beérve a városba, egy soha nem látott
jeleneten bámultunk el, t. i. egy kétemeletes házat 16
ökrön vontattak végig az utczán, melly lehetlenségnek fog tetszeni, de igaz,
magam láttam. Hol hat évvel ezelőtt csak néhány halászkunyhó volt látható, ott
most 50 000 raffinirozott lakossal bíró, a világnak leggazdagabb városa terül
el. Úgy-hiszen, kedves atyám szivesebben veendi, ha a személyemet érdeklő
történteket irom le.
Azon 1000 forintból, mely hat héttel azelőtt zsebemben volt, alig került ki néhány
napi koszt és lakás ára, 10 forintot fizetvén egy napra. Alig dolgoztam itt két
napig, midőn jobbnak láttam Sacramentóba utazni, mit azonnal meg is tettem. A
szabósághoz itt nem nagy kedvem volt, de miután idegen létemre más
foglalatosságom nem akadt, csakugyan elővettem tűmet és eladva egy órát 300
forinton, boltot árendáltam (béreltem), melyért egy havi árendát, 150 forintot
mindjárt ki is fizettem, és igy szegényesen elrendezve magamat, mi összesen 450
forintba került, elkezdtem dolgozni.
Munkám mindjárt akadt, később mindig
több több, és igy egyedül szorgalmasan dolgozgatva napi 21 forint kiadáson
kivül két hónap alatt 1700 váltó forint maradt zsebemben. De mivel a szabóságot
nem szerettem, egy saxoniai zsidóval dohányboltot nyitottam. Ha meggondolja
kedves atyám, hogy itt testvériség és egyenlőség van, nem fogja csodálni, hogy
épen zsidóval állottam kompániába. Egy hónapig voltunk együtt, de kompánistám,
noha másként meg voltam vele elégedve, megcsalt, s azért elváltunk, ö
elutazott, én meg magam folytattam a kereskedést jó sikerrel
s ha nyugtom lett volna, most jól állanék. Mint forgó szél ugy kóválygott
bennem a vágy még utazni, és én elhatározám magamban, hogy az aranybányákat
keressem fel, hol boltot nyitni szándékoztam.
Mart, 15-én 1855. Eldorádó Countyba (egy megye neve) mentem,
hogy városait beutazva, jó helyet keressek ki magamnak. Mindenek
előtt megjegyzendő, hogy Californiának tömérdek aranya van; hegy és
völgy tele vele s a legfőbb kereset a bányászat. A bányászok gyakran igen
hirtelen meggazdagodnak, némelyek azonban csak lassan lassan, sőt sokan csak
alig tengődnek. Legjobb itt kereskedést nyitni vagy mesterséget űzni, mert a
bányász bőven költ. Beutaztam minden bányavárost, de letelepedésre alkalmas
helyet sehol sem találtam s igy az egész utazásból nem nagy hasznom van,
kivéve, hogy sokat láttam és mulattam.
Az aranyásást szinte láttam; az igen egyszerűen megy végbe.
Mint nálunk az árkot, ugy itt hegyen völgyen keresztül kasul ássák a földet és
vályuba hányják, hol jól kimossák, mely alkalommal, ha arany van benne, az a
fenekére száll. Gyakran, egy kicsit nehezebb munkával ugyan, igen nagy
darabokat találnak, a történet nem mutathat fel esetet, hogy valaha oly nagy darab arany találtatott volna. Ugyanis Caleveras
countiban egy darab aranyat találtak, melly 14 fontot nyom és értékét
mintegy 144 ezer váltó forintra becsülik.
Igaz ugyan, hogy illy darab csak
egyszer találtatott, de az megteszi hatását, mert a hol ez előtt hat évvel
fekete medvék és más vad állatok tanyáztak, ott most a világ minden részeiből
összecsődült nép oly szorgalommal és haszonnal működik, mint sehol másutt a
föld kerekségén. Különös helyeken jártam itt; a százados erdők rengetegeiben itt ott néhány fegyveres indusra bukkantam. Másutt
szorgalmasan dolgozó bányászokkal beszélgettem; majd a völgyekbe bocsátkoztam,
majd a magas s örökös hóval födött hegyeket kerestem fel.
Vándorlásaim között egyszer különös
tünemény lepett meg: egy majdnem feneketlennek látszó iszonyú mélységhez értem,
melyben a derült égből lesütő déli nap sugarai, a legszebb virágzásban
levő vad rózsabokrok és százados
tölgyek ezrei között rendkívüli regényes látványt idéztek elő, mert előttem a
tavasz, alattam a lágy-, mögöttem pedig a kemény tél vastag hóboritékával
egyszerre és egy helyről voltak láthatók. Valódi tükör, melyben enéletemre
ismertem; gyermekkorom boldog évei mint ez a tavasz
oly mosolyogva állnak előttem, mellettem a jelen változó adományival és komoly
tekintetével, és hogy a tél is majd nemsokára bekövetkezik, kétség sem lehet.
Ott áll előttem a jövö, fagyos tekintettel mint lepedőbe burkolt csontváz s inteni látszik,
hogy gondoljunk arra, miszerint a nyár is hamarabb mint gondolnók, elmúlik.
Mintegy 12 napig barangoltam ide s tova s sok helyet bejártam anélkül, hogy
egyik is megtetszett volna. Visszatértem tehát Sacramento city-be, és itt újra
kezdem a kereskedést. Minden jót remélek; ez azonban a jövő titka; de ha Isten
egészségemet megtartja, ugy hiszem munkásságommal takarékosságom mellett szép
öszegecskét fogok félretehetni s akkor majd haza térendek, hogy egészen kedves
atyámért éljek.
Felszólítom tehát, hogy ne sokat
törődjék a jövővel, hanem tegye magát mindenkép kényelembe, és ne vonjon el
magától semmit sem. Viszontlátáskor, mint remélem, házi körömben fogom kedves
atyámat láthatni. Könyek közt, reszkető kézzel irom e sorokat, mert nemcsak
hogy karjaimba nem zárhatom kedves atyámat, de irtóztató meszeség választ el
bennünket egymástól. A miket pedig itt utolsó soraimban elmondtam, azokat ne
feledje, mert azokat nem szám, hanem szivem mondta.
Az itteni körülményekről még egy pár
szót ide iktatni el nem mulaszthatom. Amint az ember e földre lép, legyen bár koldus
vagy dúsgazdag, pápista vagy kálvinista, zsidó vagy pogány, mindenkép a
törvények és a szó legvalódibb értelmében önálló és csak az Istentől
függő lény — mindenki karakteréhez és képességéhez képest becsületben emelkedhetvén,
sehol a világon úgy nem boldogulhat, mint itt. Az egyesült tartományokban a
ritkaságok közé tartozik, hogy valaki szükséget lásson, ha munkás és
becsületes.
Ami az .életmódot
illeti, azt az európaihoz képest urasnak lehet nevezni. Az Egyesült Államokban
a napszám — ha e legutolsó foglalkozást veszem fel — hat váltó forint, sőt tiz
is, a szükséges kiadás pedig hetenként körülbelül 16 forint, melyért
kényelmesen jól bútorozott szobában lakhat, s háromszor napjában oly teritett
asztalhoz ülhet, mint nálunk egynémelyeik csak húshagyó kedden — különféle
testi és lelki gyönyöröket élvezni szokásban van. Californiában a rendes
napszám 20—30 forint, a szükséges kiadás pedig (lakás és élelem) hetenként 50
forint — munkaidő törvényesen meghatározott 10 óra napjában — képzelheti tehát
a vállalkozó szellem van, itt minden üzlet szabad levén, elgondolhatják,
miszerint itt csakugyan minden ember saját szerencséjének kovácsa.
Sacramento
city. California, mart. 30. 1855.
László Károly levelel Amerikából.
(A Vasárnapi Újság számára.) 1859.
258.
XV. Minatitlan,
Mexikó, dec. 1-jén 1860. *)
Eddigi leveleimben annyit irtam már erről
a tartományról (a mexikói, vagy, mint rendesen hívják, Tehuantepeki
földszorosról), miképp alig van egyéb már, miről irják, mint annak termékeiről.
Hogy ásványban ez a tartomány mennyire gazdag, nem tudni,
mert a rengeteg erdővel borított sziklák nagyobb része még csak illően kutatva
sem volt ekkorig. Az arany- s ezüsttermő vidékeket ismerők gyanitják, hogy ezek
a nemes ércek itt rejlenek, s ezen évben két csapat vállalkozó indult ki
Minatitlánból kutatás végett. Költségeik aláirás utján fedeztettek. Ezeknek egy
része 3—4 hónap múlva visszatérve, hozott mintegy 3—4 dollár értékű aranyport
(melyben a legnagyobb szem szőlőmag nagyságú volt), melyet ők vándorlás,
kutatás közben a hegyek közötti patakok medréből meregetett homokból mostak ki.
Ezek hiszik, hogy a földszorosi hegyekben bőven van arany és ezüst, hogy van
vörös réz, vas, stb. Ásványvizet még ekkorig nem fedeztek fel.
A mexikói köztársaság igen
hegyes-völgyes nagy ország, s benne mindenféle emelkedettség van a tenger színtjétől
fel 18 000 lábig. Ezért légmérséklete különböző helyein különböző; s bárha a
fóldgömbön elfglalt helyzete 16—31° északi szélesség, azért benne csaknem
minden növényt találhatni, mely a forró és a mérséklett égalj alatt terem.
Mexikó növényi tekintetben, egyesiti Észak- és Dél Amerikát, bárha az utóbbihoz
jobban hasonlit.
A Tehuantepek földszoros Mexikónak
legdélibb része, s helyzete 16 — 18° északi szélesség. Téli közép légmérséklete
ugyanaz, mi a hasonló szélességé, Afrikában és Ázsiában, p. o. Dél Egyiptomé és
Kelet-Indiáé; nyári közép légmérséklete pedig az a ómi
a 12 fokkal jobban északra eső afrikai és ázsiai helyeké, p. o. Kairóé
Egyiptomban és Nankingé Kinában.
Bárha a Tehuantepek földszoros
roppant kiterjedésű északi és déli lapályai csak néhány lábbal vannak a tenger
szine fölött, rajtuk oly növények is buján teremnek, melyek 5000 lábbal
magasabban szoktak teremni. Ez annak tulajdonitható, mert azon lapályok
levegője, az itt uralgó északkeleti szelek, az északi lapálynak roppant
nedvessége, s a közel levő magas hegyek által az őt illető mérsékleti foknál
alábbra hűttetik. Ezen kedvező hőmérséklet következtében az ezen
földszorosi lakás az Eszak-Amerikában, vagy Európa déli s közép részeiben
szülötteknek nem kellemetlen.
Bárha ezen
földszoroson, a mérsékelt égalji hegyi fenyőtől (pinus abies) és borostyántól
le a forró égalji kókuszdióig, ananászig s vaníliáig mindenféle növény
megteremne. A magyarhoniak közül itt csak keveset láthatni, fát alig egyebet,
mint fenyőt és tölgyet. Midőn a múlt nyári kirándulásomban a Márton-hegyek
között egy tanya udvarán, mely a tenger szine fölött mintegy 2000 lábbal
fekszik, egy bokor bodzafát láttam, örömöm olyan volt, miniha véletlenül egy rég nem látott honfitársamra s
barátomra bukkantam volna e távoli forró égaljban.
A Tehuantepek földszoros fák között a
leghasznosabbak ezek:
a pálma számtalan fajai, melyek
a lakosoknak eledelt, öltözetet, házieszközöket, épület tetőt stb.
szolgáltatnak.
Gummi elasztik
(Siphonia elastica) oly nagy
mennyiségben nő a rengeteg-erdőkben, hogy számítás szerint 10 000 mázsa gummit
ki lehetne innen szállitni évenként, de semmit se szállítnak. Az itteni nép is
alig használja azt bármire.
A festő-fáknak számtalan fajai teremnek
itt, de azok közül csak kettőt vágnak kis mennyiségben kiszállítás végett, u.
m. a Hoematoxylon-Campe-chianumot és a Morus
tinctoriát, melyek közül az előbbit vörös, az utóbbit sárga festésre
használják.
Terem ezen
földszoroson mindenféle keménységű fa, oly puhától s könnyütől, mint a parafa,
s melyet itt a lakosok szintén dugónak használnak, oly keményig s nehézig, hogy
benne a fejszéél kitörik, s melynek súlya a vizénél sokkal nehezebb, s azért
abban leül.
A Lignum vitae és az Ostrija
Mexicana, melynek semmi féreg nem árthat, mely oly hamar sem kopik, midőn
lépcsőkül használtatik, mint a márvány. A tehuantepeki paplakban levő lépcsők
már 330 évesek, és a rothadásnak, korhadásnak, szúrágásnak semmi jelei még nem
mutatkoznak rajta. Vannak ebből oszlopok, melyek már 25 év óta vannak a földben
s még rothadni nem is kezdenek.
Igen jó tartós épületfák teremnek itt
nagy mennyiségben. Hanem a leghasznosabb s a legnagyobb mennyiségben levágott
fa itt a Mahogani (Swietenia Mahogani) és a Cédrus (cedrela odorata),
melyekből évenkint 25— 30 ezer tonnát szállítnak ki Észak Amerikába és
Európába. Kevés festőfán és szarvasmarha-bőrön kivül ez az egyetlen terméke a
Tehuantepek-földszorosnak, melyet külföldre szállítanak. Az előbbit
hajóépitésnél és bútorok gyártásánál használják, az utóbbiból pedig leginkább
szivarládikák készíttetnek, minthogy jó szaga a szivaroknak kellemes illatot
kölcsönöz.
A
Tehuantepek-fóldszoros egyéb fatermékei ezek:
Ixtle
(Bromelia Sylvestris), a kaktusznak
egy 4—6 láb hosszú levelű faja. Ennek töviseit az indián asszonyok gombos, sőt
varrótűül is használják, nedvét pedig sebgyógyitásra. Rostjából, mely a szokott
durva kezelés mellett, legkisebb tilolás és gerebenezés nélkül oly finom, mint
a magyarhoni tilolt kender. A lakosok fonalat, madzagot, kötelet, tarisznyát,
zsákot és durva öltönyt készitnek belőle. Ez a növény vadon is nagy mennyiségben
terem, de még nagyobb mennyiségben tenyésztetik, s itt a kender helyét foglalja
el. Azt hiszem, hogy itt a kendert is sikerrel lehetne termeszteni.
A cukornád itt vadon is terem.
A művelés alatti cukornád (ha művelésnek nevezhetni azt, hogy a nádizek a
szántatlan irtásban kapart gödröcskékbe takartatnak, s a növés alatt csak a
gyomtól tisztittatnak, de soha nem kapáltatnak) 2—3 hüvelyknyi vastagra, 25—28
iz hosszúra megnő, bőven ad jobb cukrot, mint az antillesi, s egy
ültetvény, baj s költség nélkül, eltart 6 — 8 évig.
Ha a haszontalan erdők helye
czukornáddal ültettetnék be, s abból a cukor helyes módon készittetnék, ez egy
roppant jövedelemforrás lenne. Most a maga szükségére sem terem eleget, sőt
Észak Amerikából az a nagy harmincad (vám) mellett is haszonnal hozathatik be,
nagy mennyiségben.
Dohány
itt kétféle terem, melyek egyike
roppant nagy levelű (33x15 hüvelyk), durva, igen erős izű; de a másik, mely
kisebb levelű, a havannaival egyenlő jóságúnak tartatik. Külföldön nem
ismeretes, mert csak a bel-szükség fedezésére is alig
termesztetik elég, s az helyben is oly drága, hogy amiatt nem szállitható külföldre,
épen ugy, mint a cukor.
Gyapot
is csak annyi termesztetik az
indiánok által, amennyi a házi- szükségeikre (mi csekély) elég. A gyapotot
magvától ujjaikkal választják el egyenkint. Fonás- és szövésmódjuk rendkívül
durva és lassú. A gyapot különben finom és helyes mivelés alatt bőven teremne.
Ebből készítik azt
a kevés ruhát, mellyel meztelenségüket félig fedik.
Indigó
kétféle terem, u. m. Indigofera
Atisoyedes és Indigofera tinctoria. Az előbbi vadon terem igen
bőven, az utóbbi miveltetik. Ezen festékből meglehetős mennyiség vitetik ki
külföldre; de sokkal több vitethetnék ki, ha czélszerüleg miveltetnék a növény
és vétetnék ki belőle a festék.
Kávé
vadon is nő. Az imitt-amott rossz
mivelés alatt tartott kávéültetvény nem terem eleget a belszükség fedezésére, s
az is oly drágán adatik el (54 kr. fontja), hogy Észak Amerikából azon kávé,
mely oda Dél Amerikából vagy Nyugat-Indiából vitetett, ide nagy harminczad
mellett is haszonnal hozathatik be. Az itt termett kávé minőségére nézve a
legfinomabb.
Rizs
termesztésre az itteni föld igen jó és alkalmas,
s az bőven fizetne, de alig termesztnek eleget a belszükségre.
Kakaó
itt kétféle terem, mind a kettő igen
buján. Az egyik, mely vadon terem, nem igen becsültetik. A másik, mely
műveltetik, igen finom izű, illatú. Ebből nagy mennyiség fogyasztatik el a
lakosok által, kik azt reggel és este rendesen isszák, de még nagyobb mennyiség
vitetik Mexikó városába, s a nyugat-északi államokba, de külföldre drágasága
miatt (1 font 1 pft.) nem sok szálittatik.
Vanilia
az erdőben bőven terem, s bárha csak
vadon, az mégis a legfinomabb, s rendkivüli nagyságú (egy hüvely hossza 8—10
hüvelyk). Minthogy az erdő roppant sűrűsége miatt ezt szedni nehéz és szaporátlan,
s az indiánok is restek utána járni, külföldre ebből igen kevés szállitatik.
Rendes, czélezerü műveléssel ez igen jól jövedelmezne.
A Cactus coccinellifer ezen
földszoros délnyugati részén igen bőven terem, s mig a franczia chemikai
festékek nem találtattak fel s jöttek használatba, a Cochinelle bogarak (Coccus
cacti) itt nagyban termesztettek a lakosok által, s ez nagy pénzforrás volt,
mert egy font ára volt 6 ft. 50 kr.; de az emlitett
franczia festékek feltalálása és használatba hozása után, egy font ára 1 ftra
leesett, s ezért ennek termesztésével kiszállítás végett, csaknem egészen felhagytak;
mert 70 000 Cochinelle bogaracska nyom egy fontot, melynek tenyésztése s
összeszedése sokkal több időbe s munkába kerül, mintsem azt egy forintért
lehetne haszonnal adni.
Paszulyt
itt csak feketét termesztnek, s a
lakosok ezt az Észak Amerikából behozott fehér paszulynál jobban szeretik, s
nem is ok nélkül, mert az ennél csakugyan sokkal kellemesebb izű. A maguk
szükségére eleget termesztnek, de külföldre nem szállítják.
A legközönségesebb s legnagyobb fontosságú
terméke ezen fóldszorosnak a tengeri. Legközönségesebb, mert ezt
mindenki termeszti, s legfontosabb, mert ez szolgál az itteni népnek kenyérül,
főzelékül, nyalánk édes süteményül, s a hátas lovaknak és teher
hordó őszvéreknek abrakul.
Szerencsére ezt az itteni föld
legkisebb mivelés nélkül bőven termi, oly bőven, hogy egy hold 60—70 vékát ad,
s ezt is kétszer, háromszor egy évben. (A tengeri mivelés módja leirását lásd
II. levelemben, Vasárnapi. Újság 5-dik szám 1859). Az itt termett tengeri,
szinére nézve, igen sokféle, u. m. fehér, sárga,
testszin, rózsaszín, vörös, ibolyaszín sat. A szemek teljesek, nagyok, acélosak.
A csövek 8, 12, 14 sorosak, s van rajtok 380, 400, 600 szem közönségesen, s
ebből 930—960 szem nyom egy fontot. A tengeri szármagassága 10—14 láb, s egy
száron van 2 — 3 cső.
Semmiféle más gabona itt nem
termesztetik, bárha azt hiszem, hogy bármely tavaszi gabona — még a tavaszi
búzát sem véve ki — itt jó sikerrel termesztethetnék. Egy magyarhoni barátom
egy levelében arra kért, hogy küldjek neki levelemben néhány szem árpát, a
végre, hogy lássa, mi lesz abból magyar földben. Szívesen tettem volna, de
akkor még csak ritkaságul sem láthatott az ember árpát ezen
földszoroson.
Azóta egyszer láttam itt egy boltban
egy vékányit, melyet a Minatitlántól észak-nyugati irányban 59 német mérföldre
eső Puella nevű városból hoztak, közel Mexikó városához. (Ezen hely csak
13 német mérfölddel esik jobban északra mint
Minatitlan, s ott nem csak árpát, hanem jó őszi búzát is termesztnek, mert 7300
lábbal magasabban esik Minatitlánnál.) Ezen árpának fontját 54 kron adták. Nem
kétlem, hogy kiváncsiak olvasóim tudni, hogy mire használják itt ezen „méreg
drága" gabonát. Hát biz abból Orchata (olv. orcsáta) nevű frisitő
italt főznek, melynek egyébb alkatrészei ezukor, mandula-tej és illatadásul
néhány csepp rózsa-essencz.
Camote
(édes kolompér), itt bőven terem,
mint szintén a bécsi vagy uri töknek egy faja, mely akár sütve, akár főzve —
debreczeniesen mondva — ,,parázs-ides." — A paradicsom
almának egy cseresznye nagyságú faja, itt szintén igen bőven termesztetik.
Az itteni paprika növény nem
egy éves, mint a magyarhoni, hanem évekig él s utóbb 6 — 8 láb magas fabokorrá
nő. Szép piros gyümölcse csak 3/4 hüvelyk hosszú, s alig
vastagabb egy ludtollnál; de egy ily kis hüvelyben sokkal több erő van, mint a
legerősebb s legnagyobb hüvelyben Magyarhonban.
Árulnak itt a boltokban nagy hüvelyű száraz paprikát is. de ez nem erős, sőt
édes izű, s ezt az ételekben inkább szin, mint csipős iz adás végett
használják. Ez Mexikó más államaiból hozatik ide.
A vörös- és fokhagyma is — ugy
látszik — szereti az itteni légmérsékletet és földet, s mégis abból felényit se
termesztnek, mint a fogyasztás igényel, s azért számtalan hordó vörös hagyma
hozatik be Észak-Amerikából, melynek hordója (mintegy két tetézett véka) 7—12
dollárjával, vagy fontja fél új forinton adatik el.
Termesztnek az indiánok egy kevés rosszfaju
káposztát is, melynek durva zöld leveleit (mert soha se fejesedik), hússal
szokták megfőzni; de ezt igen ritkán hozzák be eladás végett. Van egy zöldség
itt, melyet nagy mennyiségben hoznak be a vidéki indiánok, a neve Chayote (olv.
csájóte). Éz egy forróégalji különös növény. A gyümölcs — mely ugorkaként indán
terem — alakjára s nagyságára nézve hasonló egy nagy ludtojáshoz; szine zöld
vagy fehér, haja vékony, de kemény és kissé tövises. Magva nincs, hanem
szaporítás végett maga a gyümölcs dugatik a földbe s kihajt. A gyümölcs
belsejében ür nincs, hanem az egészen tömör hus, mely szinére, keménységére s
izére nézve annyira hasonlit a kalarábéhoz, hogy nem tudva az ember azt a
helyett enné.
Ezeken kivül — egy-kétféle szagos
füvet kivéve — itt semmi más zöldséget nem termesztnek az indiánok azért, mert
másféle zöldségek lételéről semmit sem tudnak, a fehérbőrű értelmesebb
bennszülöttek azért, mert azt hiszik, hogy az észak-amerikai vagy európai
zöldségek itt nem teremnének meg, azok satnyák lennének és a madarak, hangyák,
bogarak s t. eff. azokat megennék. Ez alaptalan hiedelem s csak restség
palástjául tekinthető, mert Nemegyei Bódog honfitársam, ki egy indián
komájától használat végett egy darab földet kapott Minatitlántól mintegy 31/,
német mérföldnyire, kísérletet tett kolompérral, olasz káposztával, sárga- és
kerekrépával, vörös-répával és salátával, vizitormával (Brunnen-Kresse) és karfiollal;
s február és
márciusban ezek mindegyikéből oly gyönyörű példányok kerültek asztalunkra
naponkint, hogy a pesti piacon se szégyenlték volna magukat. Megterem biz ezen éghajlatban s földben minden zöldség mi Magyarhonban s
Észak-Amerikában megterem, csak hogy a vetés ideje nem május vagy jún. hanem
november, azaz miután az esős évszak — melyben a vetemény kirothadna s a
hangyák kipusztitnák— elmúlt s 4 — 5 hónapig olyan idő jár mint Pest táján
júniusban.
A magyarhoni gyümölcsök közöl itt egy sem terem, de Mexikó
belsejében, tőlünk nem messzire termesztnek almát, körtét és őszi baraczkot, s
aligha nem lehetne — legalább az utóbbit — itt is termesztni. — A vadszőlőnek két
faja terem itt, melynek leve édes ugyan, de vastag bőre savanyú; azonban belőle
jó lekvárt lehetne késziteni. Levéből az indiánok bort csinálnak, azaz levét
fazekakba facsarják s ott megforrni hagyják, s azt ők
jónak mondják (mert jobbat nem ismernek). Hanem hiszem, hogy a szelíd szőlőt is
lehetne itt jó sikerrel termesztni. — Az itt termő déligyümölcsök közül a
magyarok alig ismernek többet mint hármat, u. m. a narancsot, czitromot s az ananászt. Ezek itt mind vadon
teremnek, mert azok is melyek az udvarokba vannak ültetve, minden mivelés és
gond nélkül vannak magokra hagyva, s igy mintha a vadonban volnának. Ezeken kívül
vannak itt számtalan féle gyümölcsök jobbnál jobbak, de minthogy nagyobb részük
igen édes és igen zamatos, s befőttnek különösen alkalmas. Ezek az év különböző
szakában érnek, de ugyanazon faj rendesen ugyanazon egy szakban, bárha
kivételképen azt az év más szakában is lehet kapni elvétve, p. o. a narancs
érik rendesen októberben s novemberben, de azért
elvétve lehet narancsot kapni csaknem minden hónapban.
Az itteni háziállatok csaknem épen
azok, mik a magyarhoniak, u. m. szarvasmarhák, lovak,
szamarak, öszvérek, juhok, kecskék, disznók, kutyák, macskák, tyúkok, pulykák,
kacsák, ludak és gyöngytyúkok.
A szarvasmarhák épen olyanok mint a
magyar közönséges szarvasmarhák, de nem oly nagy szarvuak. A tehenek kevés és
ritka tejet adnak, mi nemcsak a marhafajnak, hanem a rossz fűnek is
tulajdonitható. Egy szarvasmarha ára 80—60 forint. Ha az ember a gulyából
vásárol egyszerre sok darabot, azt megkaphatja 10—14 forintjával, de jó
fejőstehenet borjával 40—60 forinton alól nem
kaphatni.
A lovak is olyanok itt, mint a magyarhoni közönséges lovak, s
áruk 30—400 forint. Az az, 30—40 dollárért kapni jó kanca lovat, s ezt azért mert a mexikóiak kanca lóra semmi árért nem
ülnének, minthogy azt nevetséges sőt szégyenitő, férfiatlan dolognak tartják.
80—100 forintért meglehetős jó hátaslovat kaphatni, de pompás lovat 3 — 4 száz
forintért kaphatni. Az itteni juhok rendkívüli soványok, mert nincs jó legelő,
s szőrük (mert gyapjú nevet nem érdemel) piszok, koromszinü, durva 3 — 4
hüvelyk hosszú egyenes.
Juhot itt keveset nevelnek, mert szőrét nem használják, s
húsát még a bennszülöttek sem szeretik, s az nem csoda. A disznók apróbbak mint a magyarhoniak, kinézésükre nézve a magyar
mangolicza és szalontai faj között vannak. Az itteni lakosok semmit nem
nemesbitnek, sem palántát, sem állatot, sőt még magukat sem. A baromfiak épen
olyanok, mint a magyarhoniak, mint szintén a macskák is. A kutyák rendesen rókafejűek,
közép termetűnél kisebbek, karcsuk, apró sima szőrük s
tigris vadászatra alkalmasak. Ugatásaikkal a tigrist addig nyugtalanítják, hogy
az valamely fára menekszik, honnan azután a gazda lelövi. De vannak ezen kis kutyák között olyanok is, melyek a tigrissel
megküzdnek, s többen együtt azt meg is ölik.
(Vége következik.)
László Károly levelei Amerikából..
V. (1859. 294.) Chinameca (Mexiko), április 30-án 1859.
Mielőtt az indiánokról irnék ismét,
előbb elmondom, hogy micsoda hely az, hol ezt a levelemet irom, hol jelenleg
ideiglenesen lakom. Chinameca (olv. Csinaméka) Minatitlantól nyugatra
2'/2 német
mérföldnyire, erdőkkel s berkekkel buján borított
hullámzó rónavidéken fekszik, mintegy száz lábbal a tenger szine felett.
Minthogy a falu egy lapos dombtetőn terül el, s közelében sem tó, sem folyam,
sem mocsár nincs, a levegő itt sokkal szárazabb, tisztább és egészségesebb,
mint Minatitlanban. Ugy hogy azok, kik Mina-titlanban nagy betegségbe esnek,
felüdülés végett rendesen ide vonulnak.
Chinameca a Tehuantepek földszoros
legrégibb faluk egyike. Midőn a spanyol Cortez a 16-ik században ezen vidéket meghódította, a falut már itt találta. S
minthogy az itt és környékén lakó indián asszonyok szebbek voltak, mint a
tartomány egyéb részeiben levők, az itt megforduló utas könnyen megfoghatja az
okát annak, hogy az akkor csupa indián falu lakosai most már az indián arczvonásokat
egészen levetkezte, sok esetben tiszta fehérbőrű, mivelt fajjá változtak.
Chinameca lakosainak száma mintegy 1500. Ezek között van egy „hideg
kovács", egy munkáért sóhajtozó csizmadia, egy szabó, két asztalos és 2—3
boltos. A lakosság többi része földmivelésből (akarám mondani: a föld önkéntes
terméséből) élő henye nép. A faluban van egy templom, egy-egy iskolácska a
fiuknak és leányoknak, egy pap, egy tanitó és egy tanítónő.
A házak részint cseréppel fedett
tégla-épületek, részint vályog vagy indián modorban készített falak, pálmafa
levéllel fedve. A templom ezüst edényekben és ékességekben gazdag; de az itteni
szokás szerint benne egy szék sincs. A legnagyobb ritkaság ezen
faluban a templomban levő hang-műszer, melly hogy orgona, fürkésző vizsgálás
után az ember kitalálja. Ez egy négylábon álló ócska lapos ládika, mellynek
tetején lyukak vannak furkálva s azokba 47 össze-vissza horpadozott sip van
állogatva, s viasszal letapasztva. A sipok sem elől, sem hátul nincsenek
eltakarva. A 47 siphoz van 48 billentyű. A szelet szolgáltatja két nagy
kézi-fuvattyu (mint millyen a magyarhoni vándor foltozó
czigányoké). No de bármilyen legyen is ezen orgona: ezen országban ez is nagy
ritkaság.
A lakosok városiasan öltözködnek,
azaz a férfiak egy ingben és gatyában, néha pantallóban, az asszonyok egy
ingben és derékig érő szoknyában járnak. Lehet azonban indiánosan öltözött
félmeztelen asszonyokat, és esészen meztelen nagy gyermekeket is látni. E
paradicsomi divat ezen forró éghajlat alatt — hol a
nap délben már is zenithünkön van — igen kellemes; de mi polgáriasultak azt nem
élvezhetjük.
Az északamerikai utazók után tudják
kedves olvasóim, hogy az északamerikai indiánok hires lovaglók, szenvedélyes jó
vadászok; s alig van hirlapszám, mellyben egyik vagy másik indián véres
csatájáról ne olvasnánk az egyesült státusok rendes katonai csapatai ellenében.
Az ottani (É-am) indiánok
harczszomjasok, s harczban bátrak, kétségbeesetten harczolók. Az itteni
indiánok más agyagból gyúrvák. Ezeket az ember lovon vagy öszvéren is csak akkor
látni, midőn tanyájukról terméket hoznak haza vagy a piaczra. Még
termesztményeiket is többnyire hátukon viszik mérföldekre, midőn apa, anya s
gyermekek egy-egy hát-terhet visznek, melly puha fahajon lóg homlokukról. Vadászatra,
mint bármi más dologra, az itteni indiánok restek.
*) Lásd Vasárnapi Újság 1.,
5, 9., 22. számait.
Vad tömérdek van, s
bárha egy vadkacsának az ára féldollár s egy vadlúdé vagy fáczáné egy dollár, s
bárha ezek rövid utánajárással nagy fáradság nélkül lőhetők, az indián inkább
félmeztelenen „ha-maca"-jában hintázva s szivarozva henyéli el a
napot, ebédül a „mindennapi kenyér"-rel (akarám mondani: tortillával) s a
vizben főzött szűz paszullyal megelégedve, inkább, mint hogy 2 — 3 dollárt
keresne s jobb ebédhez guggolhatna.
Harcziasságukról mit mondjak? Ha
őseik sem voltak harcziasabbak, ugy Corteznek nem sok lőport kellett hódításukra
elvesztegetnie; mert gyávább népet, mint az itteni indiánok, soha sem láttam.
Képes az itteni indián bárkinek méltatlan megtámadását, ütlegelését bárány
türelemmel állani, anélkül hogy legalább karját emelné fel feje fedezésére. Ha
valamelly reá megboszankodott kreol vagy külföldi, bárha méltatlanul pirongatja
vagy káromolja, ő meghunyászkodva mondja: „Igen, uram." Indiánokat
egymással verekedni vagy csak perelni is soha sem láttam, mintha ereikben savó
folyna a kebleikben érzés és indulat sem volna.
A fóntebbiek után azt kérdhetnék
olvasóim, hogy az itteni indiánok tehát talán soha sem dolgoznak? De igen,
dolgoznak ők, ha gyomruk s adósságuk kényszeríti. Az ugyan, mit mindennapi
élelmük megszerzésére dolgoznak, nem sok, s abból pálinkára misem jut, pedig az
indián még talán tortilla nélkül is könnyebben el tudna lenni, mint pálinka
nélkül. Innia kell; de pénze nincs. Iszik hát hitelre. Házasodik, vagy gyermeke
születik: jó napot kell csinálnia; de pénze nincs. Kölcsön kér hát a kocsmárostól,
boltostól vagy valamely földbirtokos kreoltól. A fizetési határidő eljő. Az
indián természetesen fizetni nem képes. Ekkor a hitelező neki azt mondja, arra kényszeríti,
hogy adósságát napszámban dolgozza le.
Nemrég töröltetett el a törvény,
melly szerint az adós indián köteleztetett adósságát hitelezőjének folytonos
napszámmal ledolgozni, azaz addig volt ő hitelezőjének szolgája, bizonyos
kitűzött bérért, mig adósságát le nem tisztázta vagy ő helyette azt valaki más
ki nem fizette. Ugyanis gyakran megtörtént, hogy az eladósodott valami okból
hitelezőjétől máshoz kivánt menni szolgálatba. Ilyen esetben köteles volt
hitelezője neki bizonyítványt adni, hogy neki mennyivel adós. Ezen írással kezében
ő más gazdát keresett,
aki az irásbani összeget az adós előbbi hitelezőjének kifizette,
lett ura az indiánnak mig az adósságát le nem dolgozta vagy más valaki azt a
helyett ki nem fizette.
Az egyesült státusok déli államaiban
van törvényes rabszolgaság. Ott a rabszolgákat veszik, s azok a vevőnek vagy
őket nevelőnek tulajdonai. Azért azoknak érdekében áll azokat jól tartani,
egészségükre vigyázni, őket gyógyittatni s hosszú életüekké tenni. A rabszolga
ott elnyomorodása, elvénülése esetére is biztositva van. Itt a dolog nem úgy
áll. Itt — hol a törvény azt mondja, hogy a rabszolgaság meg nem engedtetik, s
még az egyesült státusokból ide szökött rabszolgák is, mihelyt ezen földre lépnek, szabadokká lesznek — itt, mondom, az
egyesült státusi rabszolgaságnál, az úrra jobb, olcsóbb, de a szegény
indiánokra nézve roszabb rabszolgaság van.
Itt néhány dollár adósságért a
szegény indián köteles hitelezőjének mint rabszolga dolgozni,
néha egész élete hosszat, vagy legalább elerőtlenedéséig. Mig a rendesen
fogadott azolgáknak, cselédeknek 10—20 dollárt adnak egy hónapra s enni; az
adósságért rabszolgául kényszeritettnek élelem adatik magának és 4—6 dollár
havonkint beszámittatik adóssága törlesztésére. De ezen
törlesztés ritkán történik; mert az adós indiánnak, ha családja is van, s azt
magával tartja, ennek élelmezéséért ő gazdájának fizetni köteles; ruházni is
kell magát s családját, s pálinka nélkül nem élhet.
Mindezeket ő gazdájától kapja, ki ezt
krétával felróni el nem felejti. S ennek következménye az, hogy a szegény
indián, ahelyett, hogy adósságát letisztázná, azt még növeli. A jószivü gazda
azonban vigyáz, hogy az többre ne növekedjék, mint mennyi annak szolgaságát
neki biztositja.
*) A „hamaca" a legkényelmesebb, leghasznosabb,
legszükségesebb és legáltalánosabb bútor. Ez egy 6—7 láb hosszú s 4 -5 láb
széles háló, melynek szálai az „Agavé Americana" leveleiből nyert, durva
kenderforma rostból fonatnak. A háló végeihez 4 — 5 láb hosszú sok szál van
kötve, melyeknek másik végei
egy-egy hurokban végződnek. Ezen hurkokra egy-egy kötél köttetik
s azoknál fogva a háló a szobában vagy az eresz alatt a gerendákhoz, a
szabadban élöfákhoz kötve fölakasztatik. Az ember erre ülve vagy bele fekve,
magát hintázza.
Ebben az az előny, hogy a testet nem csak semmi nem melegiti,
hanem a hintázás által az ember magát legyezi, s egyúttal a legyeket és
szúnyogokat magától visszatartóztatja. A hamacát használják ágynak is mind a
házakban, mind különösen utazás közben. Az itteni erdős vadonban, midőn abban
az az előny is van, hogy hangyák, mérges pókok, skorpiók és egyéb boszantó
mászó férgektől biztosan alhatik a fáradt utas; s az egész hamaca 4—5 fontnál
többet nem nyom.
*
A hitelt törlesztő rabszolgákkal
erősebben dolgoztatnak mint a rendes napszámosokkal, a
az indiánok ekkép készen, zúgolódás nélkül dolgoznak, mig az ember őket
szabadon, bármi jó napi bérrel sem birná munkára venni. Efféle kényszerítő
törvény a köztársaság némely státusaiban még most is létezik, de a többiekben
az el van törölve; hanem a tudatlan indián azt nem tudja, s az értelmesek azt
velük — a maguk hasznára — nem tudatják, s a törvény szolgái a törvény
áthágását a köztársaság javára elnézik, mert látják azt, hogy a henye,
dologkerülő indiánokat munkára bírni csak ekkép lehet. A kávé, czukor, kakaóbab
s dohányból ami itt benn emésztetik fel és
kiszál-litatik, nagyobb részint illyen kényszeritett munkával termesztetik.
A Tehuantepek földszorosi földek —
tulajdonosaikat tekintve —három félék, u. m. községi-,
magán- és nemzeti birtokok. Minden községnek van a kormány által bizonyos
mennyiségű határ (mintegy egy négyszeg mérföld) örök tulajdonul adva. Ezt a
lakosok felosztatlanul használják. Az erdőtelen vizenyős helyeken közösen
legeltetnek. Az erdővel sűrűn benőtt, emelkedettebb földekből pedig mindenki
ott, hol és amennyi neki tetszik és mennyit mivelni bir, irt magának, azt
dorongokkal bekeríti, és ő maga s nemzedéke azt háborítatlanul birja, de azt
senkinek el nem adhatja.
Az ilyen irtványokat a földszoros
ezen északi rónáján, több esetekben, bekeritni egészen szükségtelen, mert a
ritkán álló fák alatt a bokrok, juhszalagok, vadszőlők s számtalan futó és
egyéb növények olly buján és sűrűn nőnek, hogy azokban az ember 4 — 5 lábnyira
nem láthat, s ha az út és irtvány között 15 — 20 lábnyi széles irtatlanul
hagyatik, azon semmiféle marha keresztül nem törhet. A magánbirtokok itt
ollyan formák, mint Magyarhonban a nemesiek voltak, azok rendesen a hazának
tett valami jó szolgálatért adattak a kormány által; gyermekről gyermekre
szálltak, a azok által osztatlanul használtattak épen
akkép mint a községi birtok a lakosok által.
Az osztályos rokonok illető részeiket
bárkinek eladhatják, ki azokat szintén osztatlanul használja. De hiszem, hogy a
külföldiek ide tódulása, földek vásárlása, a népesedés, s a vasútnak itt
keresztülvitele a felmérést és tagositást rövid időn szükségessé teszi. A
Tehuantepeki földszorosnak nagyobb része nemzeti birtok. Ennek a kormány
általi felméretése most van munkában. A felmérés bevégeztetvén a föld
feldaraboltatik és piaczra hozatik. Nem kétlem, hogy akkor a szorgalmas
északamerikaiak csődülni fognak ide. A kövér rónákban s a sziklás hegyekben
rejlő kincseket fel fogják túrni, napfényre fogják hozni s a most gazdagságát
nem ismerő vadont, gazdag, mivelt, szorgalmas országgá fogják változtatni, s
talán az Egyesült Államokhoz csatolni, mi az Egyesült Státusiak nagy részének
forró óhajtása, sőt alig titkolható terve.
Önök, t. olvasóim, most a
legkellemesebb évszakot élvezik, mi pedig itt a legforróbb évszak közepén
lihegünk és izzadunk. A nap délben fejünk fölött van a
a felhőtlen égről szinte oly égetőn süt.. A föld olly száraz
mint a sütő kemencze feneke. Az emelkedett legelők kiszáradvák, de az erdőket
és berkeket a hüvös, éjjeli nagy harmatok zölden tartják. Az a szerencsénk,
hogy az északák hűvösek, a ember és állat nyughatik.
Ha az ég borult s a szél északról (a tengerről) fu, még nappal is kellemes; de
az utóbbi napokbani déli szelek mindenre igen tikkasztók. Az úgynevezett
„száraz évszak"-nak april és május, a legforróbb két hónapja. Júniusban a
záporok gyakoriak s léghüsitők éa frissitők. Fogalomszerzés, és a magyarhoni ez időbeli
légmérsékletteli összehasonlítás végett az ezen hónapbani jegyzeteim kivonatát
ide irom.
Időjárás Chinamecaban, aprilben 1859. (Közli
az adatokat, ebből egy részlet olvasható. G.)
Jegyzék. (részlet)
A második rovatba vizsgálatok tétettek 7 óra (d. e.)
A harmadik rovatba vizsgálatok
tétettek (2 óra d. u.)
Ezen hónapban erős szél csak egy volt,
szélvész egy se. — Két este volt villámlás dörgés
nélkül, és két este.
László
Károly levelei Amerikából.
VI. (Utazási kirándulás a Tehuantepeki földszoroson.)
Chinameca
(Mexico), május 31-én 1859.V.U.: 343.
(László
Károlytól a h14 36. fejezetben is közöltünk leveleket G.)
Kedves olvasóim! Első levelemben már
szóltam ezen tartomány közép és déli részeiről; de
minthogy, amit ott mondtam, kevés volt s azt is csak hallás után mondtam;
remélem, megengedik önök, hogy a február elején azon részekben tett utazásom
rövid vázlatával untassam önöket, ismeretség-nevelési jó szándékkal.
Az észak-amerikai postát és utasokat
itt keresztül szállító é.-anierikai társulat tengeri
gőzösének január 30-án New-Orleansból már Minatitlanba kellett volna érkezni;
de ez még febr. 1-je d. u. 4 óráig sem történvén, hogy
a Kaliforniából jövő, s hihetőleg már ekkor Suchil-ban, — a csekély
viz-hajókázás fejénél, — veszteglett utasok és posta tovább ne várjanak, ne
késsenek, az összeköttetést eszközölni szokott „Suchil nevű, leterhelve
18 hüvelykre sülyedő, 4—500 személyt poggyászostól könnyen vivő, kettős
gépezetü vas gőzös felfelé indulni rendeltetett. Volt segédeim közöl egy,
útitársul jött velem. Lovainkat, katonásan felpakkolva a gőzösre tettük s
indultunk, alig 5 — 6 utassal rajtunk kivül.
Az idő tiszta, csendes, kellemes
volt, a hőmérséklet 19° R. A Coatzacoalcos folyó, melly Minatitlannál
1200 láb széles, s felfelé keskenyedik, és Suchilnál Minatitlantól 21 német
m.földnyire (5—7 száz láb) széles, termékeny, de évenkint július és augusztusban
a kiáradó folyó által elöntetni szokott lapályon kigyózik. Suchil felé alig van
3—4 helynél több darabocska, hol a part a vizáradás által soha sem borittatik
el, s ezen emelkedett helyek közöl egyen egy falucska
van s a többin egy-egy tanya, hol mahagony-favágók laknak. Az egész természet
gyönyörű zöld volt, virágokkal ékesitve a az emberek
által nem háborított csendet csak a papagájok csacsogása, a gyönyörű tollú
tarka madárkák fútyülése, a majomcsaládok nyávogása, s a mi kerekeink
lubiczkolása törte meg.
Tizenhét óra alatt Suchilba értünk, hol jelenleg csak
4 — 5 ház van, s ott egy sövény-falú, pálmafalevél-fedelü vendégfogadóba
szálltunk. Itt kevésféle ugyan, de annyi eledellel láttattunk el, hogy még egy
angol utazó sem panaszkodhatott volna, mert kolompirral főzött marhahúson kivül
(Magyarhorban gulyáshús név alatt ismeretes) volt főtt vagy sült sonka és,,beef-steak, tea vagy kávé a tetszés szerint. Egy
személyért szállásért és kosztért lóval együtt egy napra vesznek 3 dollárt (7
ft. 17 kr. pp.). Másnap (febr. 3-án), reggeli után lovainkat felnyergeltük s
pakkoltuk s 8 órakor a nagy útra, „more patrio" indultunk. Az első , német mfóld igen hegyes völgyes volt, az itt-ott
térdig érő kemény, agyagsárban nem egyszer dőltek el velünk.
Utunk (a „Louisiana Tehuantepek társulat" által félig
meddig végzett szekérút) beláthatlan kiterjedésű tavaszi színben s erőben
viruló őserdőben vezetett, s a fák alatt a buján növő bokrok, a fák tetejére
felfutó juhszalag-féle növények és hajnalkák keresztül hatolhatatlan
sűrűk voltak. Fáczánt, papagájt és majmot eleget láttunk. Az 5 mföldnél levő
tanyánál ettünk, etettünk s utunkat folytattuk, melly azután kevésbé
egyenetlen, itt-ott murvás és száraz volt, és fátlan nyilt legelőkön vitt
keresztül. Tiz órakor este a Sarabiai tanyához értünk, melly Suchiltól
12 V n.
mföldre esik, s csak egy itteni modorban épitett, sárral betapasztott
sövényfalú vendégfogadóból áll. Vacsoráltunk, aludni mentünk s aludni akartunk,
de hiába; mert a pusztai neveletlen, éhes bolhák légiója békét nem hagyott,
s örültünk, mikor láttuk, hogy virradt, s nem kevésbé, hogy reggelizés után
ezen, purgatoriumnál is roszabb helytől megszabadultunk.
Ezen a vidéken nappal roppant alkalmatlanok a „rododoró''-k.
Ezek igen apró fekete legyek szürke szárnyakkal. Az embert és lovat híven
követik s csípik. Csipésüket az ember nem igen érzi, de annak helyén a bőrön egy gombostű-foknyi vérhólyag marad, melly
viszket, megfeketedik s csak a bőrrel kopik le. Különös az, hogy ezek az
embernek csak a kezeit csipik, vagy ha más helyen csipik is, ott vérhólyagot
nem hagynak. Ez nap utunk hullámzó lapályon kanyargott, többnyire nagy
kiterjedésű legelőkön, rajtuk itt-ott egy darab erdővel. A legelő füve nagy volt,
zöld és sűrű, de csaknem sásforma durva, éles, melyet a marha nem igen szeret.
De nem is láthat ám itt az ember magyar alföldi nagy gulyákat, méneseket és
juhnyájakat. Néhány öszvéren és szarvasmarhán kivül egy kis falka juh volt az,
amit egész napi utunkban láttunk. De milyen juhok voltak ezek! Hosszú lábuk,
szőrük (inert az gyapjú nevet nem érdemel), kávé vagy piszokszinü rövid, durva
volt.
Egész napi utazás után Almoloyában szálltunk meg
éjszakára. Ez is csak 2—3 házból álló állomás, s fekszik a Sarabiai és Chivelai
nagy lapályokat a Csendes tengeri, nagy lapálytól elválasztó hegyek tövénél,
kietlen vidéken. Az egész vidék dombos, hegyes legelő, mely már ezen időben itt
ki van sülve s egyéb zöldséget az ember nem lát, mint a pálmafákat és a patakot
keskenyen prémző élőfákat. Febr. 5-én d. e. 10 órakor Almoloyából
indultunk s a 2 n. mfdre eső, 6 — 8 házból álló, La
Chicelá-ban egy kevés időre megálltunk, hogy a vasút előleges méretesével
foglalkozó főmérnöknek jó napot mondjunk. (vége következik)
László karoly levelei Amerikából.
VI. (Vége )
(Utazási
kirándulás a Tehuantepeki földszoroson.) Chinameca (Mexico), május 31-én 1859. (VU 1859. 354.)
La Chivelát elhagyva, bementünk a
hegyek közé, hol utunk 3 n. m.földet tartott, és igen
kanyargó, többnyire köves és sok helyen igen meredek volt. Délután 4'/2 órakor
San-Geronimoba értünk, melly La Chivelá-tól 7.
n. m.földre esik. Itt egy szolgálatrakész, s igen
becsületes bennszülött öreg félvér házához szálltunk, hol becsületesebben
láttattunk el mindennel, mint ezelőtt az északamerikai fogadósok által, és csak
felényi árért.
San-Geronimo régi falu. A meghóditás
után hamar alapittatott. Lakosai száma 5—6 ház Zapoteco-indiánok lakják, kiknek
fő foglalatosságuk indigó
termesztés. A falu a Csendes-tengeri homokos fóldü, apró fákkal, sűrűn
borított lapályon fekszik egy patak partján. Utczái, mondhatni, nincsenek, mert
a kerítés nélküli, bús kinézésű indián házacskák, a legnagyobb rendetlenségben
szétszórva feküsznek minden irányban. Az egy figyelmet érdemlő hely a templom,
mely még a 16-ik században építtetett mór stylban a dominikánusok által. Tekintve
korát és a lakosok hanyagságát, még meglehetős jó karban van, erős
kőkerítésével együtt. San-Geronimoban néhány északamerikaival találkoztunk, kik
az utépitető-társulat által vannak alkalmazva. Ezektől hallottuk, hogy
nemrégiben San-Geronimo és Tehuantepek között egy rablás és egy rablási
merénylet tétetett útonállók által. T. i. egy gyalog
menő északamerikainak három puskás bennszülött, útját állta nappal, pénzét és
kését elvették.
Így járt a szekérút épitésre
felügyelő mérnök is, ki épen 800 dollárt hozott magával, éjjel útját állották.
Ez lovának sarkantyút adott, a lónak útját állóját elütötte, s füle mellett
fütyölő golyók között a sötétségben hamar eltűnt. Ezek a rablók a szabad
pártiak által mostanában legyőzött, hazulról elűzött, s most a hegyek
rengetegében tanyázó pappárti forradalmiak. San-Geronimoban egy
északamerikai csatlakozott hozzánk, pisztolyainkat újra töltöttük, s három négy pisztollyal, de bennük 23 töltéssel, harczolni
határozottan indultunk Tehuantepekbe, mely San-Geronimótól 7 n. m.földre esik.
Négy és fél óra alatt Tehuantepekbe
érvén, ott egy északamerikai fogadóshoz szálltunk, hol 2 dolláron naponkint,
egy személyért lóval együtt meglehetős jó kosztunk és szállásunk volt. Tehuantepek
a nevét viselő földszoroson a legnagyobb és igen régi város. Lakosai száma
13—l5 ezer, kik többnyire indiánok, a Zapoteco-tribusból, kevés félvérrel és
spanyollal. A jómódúak igen aristokratikusok, fényűzést, vendégeskedést
kedvelők; a félvérek udvariasak, szívesek; az indiánok alázatosak s
háládatosak.
Tehuantepek a Csendes-tengeri nagy
lapályon, a nevét viselő folyam bal partján terül el, valamikor a föld gyomrából kitörő tűz alakította,
hármas-csucsú sziklaheggyé. A csúcsokról a kilátás pompás a nyugatra közel eső
bérczekre s a körül elterülő roppant kiterjedésű erdővel borított,
veteményföldekkel diszlő termekeny homokos síkságra.
Délre a „La
Ventosa" és
„Salina Cruz« öblök közötti gránit-hegyekre, szintén az alant elterülő
hajdani gazdagságra, és fényes omladozó emlékére, a városra. Tehuantepekben legnevezetesebb
a főtemplom, mely meg 1530-ban építtetett. A Zapoteco-indiánok akkori főnöke Codjopi
(olv. Koszihopi) ki azt haldoklásakor a dominikánus barátoknak hagyta
keresztyén istentisztelet helyéül. Ez egy nagy négy-szögű épület,
saracén-stylben, erős falakkal és boltozatokkal.
Egyemeletes épület. Az emeleten levő
nehéz boltozatu folyosóból két oldalról bús kinézésű piszkos setét szobák nyílnak,
melyeknek lakói régenten „Santo Domingo' nevet viselő apáczák voltak. A
földszinti szobákban az 1850-ben alapított collegium tanítványai, számszerint
60-an laknak, kik többek között tanulnak latin és
franczia nyelveket, rajzolást és bölcsészetet. Az épület
omladozásnak indult, s ujitás nyomai rajta nem láthatók.
Midőn mi ott jártunk, az egész épület
egy rendes vadász-század által volt mint laktanya és
erősség elfoglalva, melly a végre igen alkalmas, annyival inkább, mert teteje
csak az erős boltozatokból állván, meg nem gyújtható, s azokon és a falakon
járni lehet. A város főutcáin levő házak is mind meg annyi erősségek, s ugy
látszik, hogy a végre is épitvék. A házak falai 3—4 láb vastagok, köböl és
téglából, erős cserépfedéllel. Az ablakok a járda szintje fölött 5—6 lábbal
vannak, kívül erős, durva farostélylyal s belül kapunak is igen erős kemény
fatáblákkal ellátva. A szobából az ablakba, az azon kinézni akaró, 2—3 lépcső
megy fel. Minden udvar körül van kerítve, vagy épülettel, vagy erős és 10—12
láb magas kőfallal. Az uj épületek is mind igy épülnek, mert ugy látszik, a
szüntelen forradalom azt szükségli.
A szegényebbek házacskái is többnyire
téglából vagy kőből vannak épitve cseréptetővel; de vannak számosan nyomorult
indián viskók is. Hogy a házakat a föntebb leirt módon építik, annak az a
haszna is van ezen forró éghajlatban, hogy azok
hűvösek. Az utczán való járás a bokáig érő fövényben nem igen kellemes. A piacz
érdekes. Annak nyugati végében van egy cseréppel fedett, kőoszlopokon álló
roppant nagy szin. Ez hajnaltól naplementig tömve van helybeli árusokkal és
vevőkkel. A vidéki árusok a szinen kívül telepednek le a földre. Itt kaphatja
az ember a bennszülöttek durva kézmüveit, a vidék termesztvényeit, zöldséget
(melly a száraz évszakban csatornából nyert locsolással neveltetik) Frisitő
italokat is lehet kapni, de azok a magyar gyomorban nem akarnak maradni.
Az árusók kizárólag asszonyok, mi
az északamerikaiknak igen feltűnő különösség, mert Észak Amerikában asszonyt
piaezon valamit árulni az ember sohasem lát; ott férfiak a kofák. Tehuantepekben
16 templom van (természetesen mind róm.kath., mert más
vallás ezen szabad köztársaságban nem türetik). Istentisztelet helye és pap van
sok, de tudomány-szerzés helye és tanitó kevés.
Mi előtt Tehuantepeket elhagynók,még szólnom kell az asszonyok öltözetéről. Az asszonyokéról
mondom, mert a férfiaké épen olyan, mint a III. levelemben leírtam. A jó módú
asszonyok hasonlón járnak mint az európaiak azon
kivétellel, hogy a czipőt harisnya nélkül viselik, s a keztyü előttök
ismeretlen, vagy azt szükségtelennek tartják, mert bőrük ugyis barna. Az indián
asszonyok alsó ruhát nem viselnek, hanem a helyett testök alsó felét egy 6 láb
hosszú lepedőcskébe (enrodada) burkolják, melly a III. levelemben
leírttól csak abban különbözik, hogy a tehuantepeki asszonyoké soha sem fehér,
hanem mindig szines, sötétkék vagy vörös koczkás, és nem térdig, hanem bokáig
ér.
Ez derekukhoz egy hosszú, keskeny,
rikító színű, gyapot vagy selyemből szőtt, 3 hüv. széles
övvel (faja, olv. faha) van erősítve. Testük felső részét egy silány kartonból
csinált s alig vékonyukig érő ujjatlan ingecske (papella chiquita) fedi,
melly a nyakat a váll, hát és mell egy részét takaratlan hagyja. Hajukat hátul
két farokba fonják s azokat koszorú alakban a fejük
körül kanyarítják. Mezítláb járnak. Öltözetük legkülönösebb részét teszi s
egészíti ki a „vapella granda." Ez egy finom kartonból,
mousselineből vagy más eféle ritka szövetből van készitve, rövid derékkal rövid
bő ujjakkal, s a nyaknál hagyott akkora lyukkal, hogy azon a fő épen át férhet.
A nyaka-, ujja- és alja szegélye szélére fodor vagy csipke van varrva körül.
S mit gondolnak olvasónőim, hogy a
tehuantepeki szépek ezen ingecskét miképp használják?
— Megmondom, mert soha ki nem
találnák. Használják fejékül. Igen, fejékül inkább, mint nap elleni védőül,
mert ők anélkül fejükön az utczára soha ki nem mennek,
ha nap nem süt is. A viselése módját rajzban jobban lehetne mutatni
mint leirni; de remélem, hogy leírásomból is meg lehet némileg érteni. Azon
czifra inget aképp borítják fejükre annak alsó szélinél fogva, hogy annak egyik
ujja fejők tetejétől, a másik hátuk közepétől lóg hátul alá felé, az egész
fejet és a hátat betakarva. Az alján levő fodor vagy csipke az arcz körül,
annak főkötő kinézést ad elölről. Ez a hétköznapi pongyola viselésmód. Ünnep s
más szertartás alkalmával azt ugy boritják fejükre, hogy az arcz a nyaknak
hagyott nyíláson néz ki, s annak fodra vagy csipkéje az egész kép körül mint valami ráma van, a hajat egészen eltakarja. Ezen
állásban az egyik ujjacska a mellen lóg le, a másik pedig a fejtetőtől hátra
alá felé. Nép-táncz vigalomban láttam, hogy egy lyány ezen czifra inget
öltözetén fölül felöltötte, midőn tánczolt, s nem nézett ki rosszul benne.
Tehuantepekben láttam azt, mit még
ezen a földszorosan nem láttam, s ez volt — rézpénz. Neve „Tlaco"
vagy „Claco." Ezen a részen, hol lakom, rézpénz nincs, s a
legkisebb ezüstpénz forgásban a „Medio reál. Továbbá
Tehuantepekben láttam azt, mit életemben még soha nem láttam, s ez volt egy
indián leány, ki bámulatos könnyűséggel olly jól játszik a billiárdon, hogy a
jól játszó férfiakat is többnyire megveri. Ez egy fiatal, szép termetű leány, s
a legszebb azok között, kiket több napi ott tartózkodásom alatt láttam; de
különösen elférfiasodott leány, öltözete a fentebb leirt; a nyakán lógó egy
arany kereszttel s veres szalagon elől és hátul lógó egy-egy kis szent képpel.
Ő rendesen a kávéházakban tölti a napot játszással (s többnyire fogadásra),
vagy nézéssel. Hogy ő szivaroz, nem is emlitem, mert itt az asszonyok csak úgy
szivaroznak s pipáznak, mint a férfiak. Gyermekek között vannak erős dohányzók,
sőt láttam számtalanszor 2—3 éves fiukat, sőt leányokat is szivarozni. Az, hogy
leány szivaroz, itt nem különös, hanem Juana (olv. Huána) ivott is
vonakodás nélkül, ha megkinálták, káromkodott s nagy kártyás volt. Az estéket s
fél éjeket rendesen a kártyázó barlangban töltötte a férfiakkal. Egy
elférfiasodott naplopó leány.
A Csendestengeri lapályon láttam talyigákat
is. Ezek kétkerekűek, a képzelhető legdurvább módon készitve, egyetlen
latnyi vas nélkül rajta. Az én figyelmemet leginkább a kerekek vonták magukra,
melyek világosan mutatják, hogy az itteni indiánok a kézmüvészetben mily fokon
állnak. A keréknek főrésze egy 18—20 hüv. forma széles
s 3 hüv. vastag lapos fadarab, melynek közepén van egy
lyuk, a 4 hüv. vastag tengelynek. A lyuk körül a
hasábfa vastagabbra van hagyva két hüvelykkel, hogy azt a tengely olly hamar ne
koptassa stb., ez agyul szolgál. Ezen darab fa soha sincs olly nagy, hogy az
egész kerék, melly 3—31/, láb átmérőjű, egyből faragtassék, mint a
kis gyermekek csinálta talyiga-kerekek. A hiányzó szelvényt akkép pótolják ki,
hogy két darab, a természet által a kivánt görbeségre hajtott faágat keresnek,
azoknak végeit a főhasábba bevésik, s belől mindegyiket két-két darabka fával
biztosítják a behajlás, vagy oldalt kidőlés ellen. Természetesen, minthogy
tökéletes ivet csináló ágat kapni szinte lehetetlen, s nekik műszereik nincsenek,
azokat azzá tenni : ezen kerekek talpa rendesen bármi,
csak nem kör, s annálfogva a talyiga borzasztó döczögős és a marháknak nehéz
húzni. Képzelhetik olvasóim, hogy egy pár ökör mennyi terhet vihet egy ilyen
talyigán. Midőn ezen durva, otromba talyigák az
utcsináló társulatnak Eszak Amerikából hozott festett csinos kocsijaik mellett
mentek el, érdekes volt nézni a nagy különbséget a két mű között, s gondoltam
magamban, ha e gőzmozdony már használatban nem volna, ugyan mikor találná azt
fel ezen nép?
A járom csak a rúd végére keresztbe
kötött darab fából áll, mely az ökrök fejére azoknak szarvai mögé tétetik, és
szíjjal azokhoz erősittetik. Nem ritkaság itt látni azt is, hogy az ökröket megnyergelik s azoknak hátán ülnek vagy terhet visznek.
Kantárul szolgál egy szij, mellynek két vége az ökör orra czimpájába húzott vas karikához köttetik.
(Ez az utazás vége következik a VII.
levélben.)
László
Károly levelei Amerikából.
V. U. 1859. 258.
VII. A Tehuantepeki kirándulás folytatása s vége' *). Julius 4-én.
Kedves olvasóim! Első tekintetre is
észrevehették, hogy ezt a levelemet már nem a Tehuantepeki földszorosról irom;
s ha a térképre tekintenek, látják, hogy a fölül irt pont nem is szárazföldön
van, hanem Florida és Cuba között a tengeren. Mexicót részint üzleti dolgaim
végett, részint egy, Londonból kapott levél következtében elhagytam, s most egy
é.-ame-rikai barque-on. New-Yorkba vitorlázok. Bárha már nem vagyok a
földszoroson, reménylem, hogy önök nem fogják rossz néven venni, ha még ezután
is a Tehuantepeki földszorosról irok, « jelenleg a múltkor félben hagyott
ki-ráadulásom leirását végzem be; el levén készülve arra, hogy az Európában
kiütött lángok e levelemet is megemésztik s önök
szemei azt nem látják soha. (Nem történt semmi baja. Szerk.)
Tehuautepek-töl északkeletre 43/4 német
m. fóldre a Csendestengeri nagy lapályon esik „Juchitán" (olv.
Kuesitán) nevű város 6000 szorgalmas lakossal, több bolttal. Ezen nép már eladás
végett is sokat termeszt, és kézművei az egész földszoroson árultatnak. Ezek
átalában életrevalóbbak, mint az indiánok ezen
földszoros bármely részén. De különben ők, mint verekedésre, s rablásra
hajlandó nép rossz birben állnak. Ezek itt a Kaliforniából jövő é.-amerikai
egy. statusi postát is ki akarták már rabolni.
A Kaliforniából jövő egy. statusi
posta és utasok partra — s az oda menő gőzösre „La
Ventosanál szállnak. Az utasok ideiglenes szállására a szállító-társulat
által épittetett 2—3 sövény falu épületen kívül több ház itt nincs. Ide
rándultunk febr. 8-dikán. La Ventosa Tehuantepektől délre 4 6/g ném. na. mfre esik. Egy-egy rosszabb kiszálló helyet a társulat
nem választhatott volna. Öböl nincs, melyben a gőzösök a szél ellen védettek
lennének.
A viz a part felé csekély, s a
gőzösökek messze benn a tengeren kell horgonyozni; s a kiszálló bely is
rendkivül alkalmatlan és szűk. Ettől mintegy
egy ném. m. fóldnyire nyugatra van „Salina
Crus," mely minden tekintetben sokkal jobb kikötő hely, s czélszerübb
végpontja lenne a vaspályának. Salina Cruz-nál nagy mennyiségű sót száritanak
ki az indiánok a tenger vízéből.
Febr. 9-kén ismét Tehitantepekben voltunk
s két napon itt pihentünk, hogy a Kaliforniából 13-dikán partra szálló utasokkaí
s postával egy napon érjünk Sucailba.
») Lásd V. U.
f. é. 1. 29., 30. számait.
Első levelemben már mondám, hogy ezen
földszorost 3 különböző részre oszthatni, u. m. Atlanti és Csendestengeri
lapályokra és a kettő közötti s hegyek közé zárt hullámzó rónára. Ezek,
növényzet és meteorológiai tekintetben, egymástól meglepően különböznek. Az Atlanti
lapályon örökös tavasz és nyár van; a természet mindig zöld virágokkal van
ékesitve s gyümölcsökkel terhelve; a legforróbb hónapokban, april és májusban
is, igen bő harmatok vannak.
A levegőben mindig van elég nedvesség arra, hogy az erdők az
eső nélkül is folytonosan tavaszi viruló szinben tartassanak, bárha a föld olly
forró és száraz, mint a sütőkemencze feneke mindjárt sütés után. A Csendestengeri lapályon s az ezt a
közép részről elválasztó hegyek között, a száraz évszakban (januártól júniusig)
sem egy szál zöld füvet, sem a fákon levelet nem láthat az ember. Kivéve a mély
völgyekben a patakok mentében. A természet ott ugy néz ki a száraz évszakban,
mint északon száraz télben, azzal a különbséggel, hogy ott kemény hideg
helyett, kegyetlen forróság van. Egyikben az ember megfagy, a másikban elolvad.
Az egész természet kihaltnak látszik, mert a kopárság
következtében vadállatok s vad madarak sincsenek. Ilyen volt e vidék már
február elején, s az esők megérkezését csak június és júliusban várjuk. Ezek
szerint a természet ott fél évig meg van halva. A nép semmitsem termeszthet
többször, mint egyszer, kivéve néhány kertet Tehuantepek körül, hol
csatorna-öntözés által egy keveset másodszor is termesztenek a piaczra.
Az Atlanti lapályon tengerit s
egyebet 2—3-szor termesztenek évenkint. Sok földet bejártam már, de még eddig
nem találtam vidéket, hol lakni annyira iszonyodtam volna, mint a Tehuantepek
földszoros déli részén. Itt láttam Oly nagy taktusokat, amillyenekről
fogalmam sem volt. Ezek élőfa alakúak, 14—20 láb magasak. Derekuk 8— 12 hüv. átmérőjű, 4 — 8 láb magas s olly kemény, hogy azt fának
venné az ismeretlen. Agai 7—8 szegletüek, tövisesek, 3—5 hüv. átmérőjük s zöldek. A két lapály között hegyek közé zárt hullámzó
róna, minőségére nézve a két lapály közé sorozható. A forró hónapokban itt
a természet sem tavaszi színben nem mosolyg, sem ki sincs halva; de a száraz
évszakban azért mégis szárazabb, mintsem azt telepedéshelyéül választnám vagy
ajánlnám.
Utitársamnak eggyel több oka van Tehuantepeket el nem
felejteni. Tehuantepekben a fogadókban nincsenek apró vendégszobák, egy két
személyre, hanem nagy teremek vannak, mellyekbe 8—10
tábori ágy van betéve a vendégek számára. Utasok, kik egymást azelőtt soha sem
látták, tétetnek egy szobába, s néha az ember olyan kinézésű és külsejű
egyénekkel jő össze, kikkel ha az országúton
találkoznék, önkénytelenül pisztolya után nyúlna. A nagy vendégszobákon gyakran
ajtó helyett csak egy függöny van. De ha van is ajtó, aki az ágyba előbb megy,
a többi hálótársait ki nem zárhatja, s a közös gyertyát az asztalon égve
kénytelen hagyni. Így a vendégszobába éjjel-nappal nemcsak cseléd, hanem bármi
idegen bejöhet bátran.
Éppen az utolsó éjszakánkon Tehuantepekben, midőn útitársam
már utánam ágyba ment, a többiek számára az ajtót nyitva s a gyertyát égve
hagyta, s midőn reggel öltözködött, zsebét könnyűnek érezte a vizsgálás után
azt találta, hogy valaki az ő terhét kevesbitette azáltal, hogy erszényét, 80
dollárral aranyban s ezüstben, elvitte. Szerencsénkre
én pénzemet a fejem alá tettem, mely elég volt, utiköltségeink fedezésére Minatitlanig.
*
Minatitlán egy város
Mexikóban,
Veracruz államban.
Coatzacoalcostól kb. 20-25 km-re délnyugatra, az ugyancsak
Coatzacoalcos nevű folyó mellett
fekszik, a
Tehuantepeci-földszorostól északra. Lakossága
158 ezer fő.
* * *
IRLAND
FÜGGETLENSÉGE A MÚLT SZÁZAD VÉGÉN. 1886. 11. 174.
Az új angol miniszterelnök,
Gladstone, hogy a hatalmas konzervatív pártot ellensúlyozza, nagy engedményeket
tesz a Parnell vezetése alatt álló íreknek, sőt egyenesen kilátásba helyezte,
hogy az engesztelhetetlen irek által évek hosszú sora óta állandóan követelt
politikai önállóságot Irland számára ki fogja eszközölni.
Anglia beltörténetét kiválóan jellemző hosszas viszály lenne e reform által
megszüntetve. Ha sikerülne a zöld sziget lakóinak a jelen politikai válság
között a kicsikart engedményeket állandóan is megtartani, talán újból helyre
állana Nagy-Britannia népei között a régi béke, mely napjainkban már nemcsak
ellenségeskedéssé, hanem valódi fajgyűlöletté fajult.
Az ir parlament autonómiájának
tartóssága azonban nagyon kétséges. Az angol uralom megszilárdulása óta több
mint négy millió irlandi hagyta el hazáját. Nagyobb részt az Egyesült Államokba
vándorolt ki, a hátramaradtak egy része elszegényedett
és elcsenevészedett.
Az angol egyház papjai és a
mindinkább szaporodó angol földbirtokosok nagyon meggyöngítették azt a
politikai egységet, melyre Irland lakosainak, függetlenségük megőrzésére, ily
hatalmas szomszéddal szemben múlhatatlanul szükségük volna. A múlt század
végén, midőn a szerencsétlen ország helyzete még kedvezőbb volt, hasonlókép
sikerült O'Connell s Parnell elődjének, Grattan Henriknek kivívni honfitársai
függetlenségét, de e szabadság is rövid ideig tartott, alig néhány éven át.
Korunk ez egyik legérdekesebb
politikai eseménye alkalmával nem lesz talán fölösleges, ha az irek ez előbbeni
szabadsági törekvéséről röviden megemlékezünk.
Az 1688-i angol forradalom óta Irland
függetlensége csaknem teljesen megszűnt. Létezett ugyan ir parlament, de
csekély önállósággal. Az egész országot úgy kormányozták, mint Anglia egyik
tartományát. 1780 körül kezdődött meg az Irland szabadságáért folytonosan küzdő
hazafiak eredményesebb működése. Anglia világhatalma ekkor, mint napjainkban
is, igen sok válságnak volt kitéve. Az Egyesült Államokkal és Franciaországgal folytatott, s
vereséggel végződött háborúk megrongálták a szigetország anyagi helyzetét,
Spanyolország, Hollandia és Oroszország ellenséges viszonyban állottak vele. A
király (III. György) tehetetlen báb volt, s mindenekfelett egy
szerencsétlen miniszter, North végzetes kormányzása tömérdek belzavart
okozott.
Az irlandi hazafiak erélyes és
következetes működést tanúsítottak. Grattan Henrik, Dublin város
önzetlen s nagy szónoki tehetségekkel biró képviselője, hatalmas mozgalmat
keltett fel. Vharlemont lord Dublin város és megye lakóiból önkéntes
csapatot szervezett, mely, a rend fenntartásának ürügye alatt, a politikai
életre is befolyással birt. Az angol kormánynak végre engedni kellett. North
megbukott, helyére Buchingham marquis jött s Irland alkirályává Fortiand
herceget nevezték ki. Midőn e herceg az irek iránt első engesztelő
nyilatkozatát tette, Grattan Henrik 1782. április 1-jén egy lelkesítő
szónoklatban, proklamálta az ir jogokat s követelte az önálló ir parlament
fölállítását. Az áramlatnak nem lehetett ellenállni. Az önálló ir parlament
létrejött. Egyik első teendője volt, hogy az ir szabadságot kivívott Grattannak
nemzeti költségen félmillió forint értékű birtokot
ajándékozott.
Az ir parlament alsóháza, hol ezek az
események lefolytak, 1792-ben égett le. Nyolc-szögű épület volt, 55 láb
átmérőjű körtermekkel, hol a képviselők amfiteátrális alakú padokon ültek, s
hol a korinthiai oszlopok szép kupolát tartottak. A felsőház tanácskozó
helyisege még most is megvan,
jelenleg az irlandi bank tulajdona, mely azt 1802-ben 400 000
forinton vásárolta meg.
A palota a College Green-téren,
homlokzatával, Dublin legnevezetesebb épületei közé tartozik. 1729-ben,
Carteret lord kormányzósága idején kezdték építeni s jelen alakját különböző
módosításokkal 1729-ben nyerte el.
Az új parlament csakhamar
visszálkodásba jött az angol parlamenttel. Az okot Pitt angol
miniszterelnök kereskedelmi politikai tervei, s később III. György fiának
kormányzóul küldése okozták. Maguk az angolok is igyekeztek minden lehető
eszközt megragadni, hogy a szomszéd szigeten elvesztett hatalmukat ismét
visszaszerezzék.
Minden történetíró megegyezik abban,
hogy a parlament tagjai között nagy vesztegetéseket tettek, állítólag az ország
jövedelmének egy nyolcad része folyt a parlamenti tagok zsebébe. Emellett új
angol érzelmű nemeseket neveztek ki, új szinekurákat alkottak s csakhamar
annyira demoralizálták Grattan parlamentjét, hogy a képviselői állásokat a szó
szoros értelmében megvásárolták, és pedig szabott áron, 75 000 fontot fizetve
egy helyért. Az angol ellenzék híres vezére, Fox, hiába küzdött e
visszaélések ellen. Még be sem végződött a múlt század, midőn az irek
látszólagos függetlensége véget ért, s a parlament tagjai ezután csak Londonban
foglalhattak helyet.
A demoralizált parlament az «unio»
hangzatos neve alatt maga szavazta meg Irland függetlenségének megszüntetését.
Az idők és emberek változtak. Irland szabadsága és függetlensége hatalmas
szomszédjától ma ismét kilátásban van, s talán már a közeljövőben feléled.
ÁZSIA, AUSZTRÁLIA
Burke szerencsétlen utazása Ausztráliában. II.
III. 1862. 147.
( Burke két levele nem található.
G.)
A
LEGÚJABB BONYODALMAK SZINHELYE.
(Afganisztán) 1885. 205
Lassan,
mintegy pillanatról-pillanatra gyülemlettek azok a felhők a távol keleten,
Anglia és Oroszország között, melyeknek viharban kitörő erősségét most már
feszült figyelemmel várja mindenki. Anglia indiai uralma képezi a fenyegetett
pontot, melyet Oroszországnak lépésről-lépésre tett közép-ázsiai előnyomulása
most már határozottan veszélyeztet. Az orosz politika régi álma lépne ezzel
megvalósulása stádiumába, mely mindenha irigy szemmel nézte Anglia világhatalmi
állását Indiában s most, midőn az angol haderőket a szudáni kétes hadjárat
veszi nélkülözhetlenül igénybe, keleten pedig Francziaország küzd Tonking
birtokáért, elérkezettnek látta az időt, hogy döntő foglalásokba ereszkedjék
Angolország rovására.
Az angol-orosz versengés legközelebbi tárgya Afghanisztán s
csak a legközelebbi napokban volt szó egy mindkét ország kormánya részéről
kinevezett vegyes határrendező bizottság összeüléséről, a függő kérdések
kiegyenlítésére, mely azonban, midőn Lumsden vezetése alatt az angolok részéről
a helyszínen kiszállott, a már előrenyomult oroszokkal kizártnak látta az
egyöntetű eljárás lehetőségét.
S
bár Oroszország diplomáciai úton ismételten sietett a békés kiegyenlítésre
késznek nyilatkozni, a legújabb események nagyon kétesnek tüntetik fel, hogy
komoly szándeka van-e erre. Mindezeknél fogva nem lehetetlen, hogy már a
legközelebbi napok Anglia hadüzenetének hirét hozzák meg. Legalább bizonyos az,
hogy az angol kabinet e pillanatban komolyan foglalkozik egy ily lépés
eshetőségével, s mi több, egész határozottsággal fölmerült a
hü, hogy Törökország, egy Anglia és Oroszország közt kitörendő háború esetére,
Hasszán Fehmi pasa által az előbbinek véd- és daezszövetséget ajánlott fel
Oroszország ellen.
Afghanisztán,
melyet Ázsia Svájczának lehetne nevezni, lankás hegy-völgyből álló tartomány,
melyben szinte járhatlan szorosok kötik egymással össze a mosolygó völgyeket,
közben itt-ott fehér csúcsokkal, melyekről a hó soha sem olvad el, míg
lábaiknál alant virágos réteket kristálytiszta patakok szeldelnek keresztül.
Népessége több mint öt millió bar-czias faj, melynek története a legregéayssebb
és legvéresebb lapokkal van telve. Nem csak az afghánok országa, «istan»-ja hasonlít nagyszabású természeti szépségeiben Svájczhoz,
de az afghánok is, mint a svájeziak, vitéz, halálmegvető, függetlenséget
szerető nép. Hanem itt aztán megszűnik a további hasonlóság, mert, az afghán e
mellett vérszomjas és féktelent kegyetlen és ármányos nép is. Előtte a bátorság
minden erények legfőbbike, s bátorság számba megy nála minden, ami az ellenség
megboszulását jelenti, ha mindjárt ezreknek lemészárlásával jár is. Mihelyt egy
alacsonyabb sorsú főnök vagy vezér korlátlan hatalomra jut, vérengző
mészárlásokkal mutatja ki hatalmát. Nem birják felfogni azt, hogy egy
lefegyverzett ellenségnek miként lehet pardont adni s ezt határozottan
pulyaságnak bélyegzik. Szerintük az, aki legtöbb áldozatot ölt le, a legnagyobb
tisztességet érdemli. Heratban alig van család, melyet egy-két tagjától meg ne
fosztott volna Shab Kanran kegyetlensége, s most, hogy halva van, azért mégis
bucsujárásokat tartanak sirjához.
Ez
a felfogás csak oly vad, indulatos, műveletlen természetnek felel meg, mint az
afghán népé. Az afghán nép eredetére nézve eltérnek a keleti irók véleményei,
de a többség azt hiszi, hogy Izrael tiz törzsei egyikének ivadékai, s maguk az
afghánok is ezt tartják. Az afghán elnevezés a ferjhan szó többesét
jelenti, a minek értelme: zaj, veszekedés s igy Afghanisztán betű
szerint annyi, mint zavarok országa. A heráti Abdullah khán érdekes kézirata
szerint az egész afghán nemzet az abdalézek (Csera-bend fia, Abdát
után nevezve, ki Afghán unokája volt) megérkezésekor összegyűlt a
Szolimán-hegységekben és akkor huszonnégy törzsből állott, kiknek Afghán, Saul
zsidó király fia, volt ősük. E fejedelemnek három fia maradt: Csera-bend,
Argues és Kerlen s mindenik nyolcz fiúnak volt apja, kik után a huszonnégy
törzs neveztetett.
Ezek a törzsek elszaporodva ellepték
a lakhelyökül kiválaszlott regényes vidéket, tornyokat épitve a magaslatokra,
városokat alapítva a termékeny síkokon, s atyáról fiúra örökölve át harczias,
hősi természetüket.
Az afghánról el lehet mondani, hogy
tőrrel születik övében, karddal oldalán s késsel fogai közt s azon pillanattól
fogva, hogy járni meg tanul, folyton résen van, az ismert vagy ismeretlen
ellenség kifürkészésére s a maga részéről semmit sem habozik véghez
vinni, a mi hatalomra és gazdag-ágra juttathatja. Ha apja, anyja,
felesége, vagy gyermeke áll útjában, annál rosszabb rajok nézve, mert az afghán
kapzsi és irigy egyúttal s ily esetekben nem habozik eltenni őket láb alól.
Folytonos
kalandozásaik alatt ejtett foglyaik és rabszolgáik hihetetlen kegyetlenségüknek
és vad szeszélyüknek esnek áldozatául. Rablás, fosztogatás és vérengzés az
afghán kedvtelése és mindenik jól tudja közülök, hogy maga sem biztos sorsáról,
s a mai hatalmas és zsarnok szerdár holnap maga is rabszolga lehet, s ugyanoly
kegyetlenségeknek kitéve, a minőkkel maga bánt alattvalóival.
Mégis, dacára vad természetüknek s
kezdetleges életmódjuknak, bizonyos barbár igazságérzet nyilatkozik náluk. A
gyilkost áldozatának legközelebbi rokona boszulja meg, s ha az még gyermek, a
bosszú müve addig szenved elhalasztást, mig eléggé megnő, hogy végrehajtsa.
Megbocsáthatja a sérelmet, s ha valamiért, hát leginkább pénzért teszi meg, de
maga-magának azért jogosult bírája.
Minthogy az afghán tolvaj-nemzet s e
bűnéből él, azért nagyon elnéző is a lopás iránt. A tolvaj csak negyedik
bűnténye után bűnhődik halállal, az előbbiek csak könnyű büntetést vonnak maguk
után, de egyáltalában az afghánok minden büntetése megváltható pénzen. Az
afghánok ezenkivül babonások, tudatlanok és tisztátlanok. Az életet oly
játéknak tekintik, melynek vége csaknem mindig erőszakos halál.
De
tüntet föl az afghán jellem nemesebb vonásokat is, sőt még bűneik és rossz
tulajdonságaik is inkább a külső körülményeknek róhatók fel, amelyekről ők nem
tehetnek, és a nemzedékről nemzedékre átöröklődő erőszakos és indulatos
vérmérséknek, mely kizárja azt, hogy egyelőre békés és rendezett életet élő
nemzet lehessenek. Lehet, hogy az afghán jellemnek roppant ős és vad ereje,
mely századokon keresztül oly szűk tevékenységi körre volt szorítva, ha a
polgárosulás utjai megnyílnak előtte, éppen annyi jót fog eredményezni, mint
amennyi rosszat eddig eredményezett. Csak az utóbbi huszonöt év alatt is oly javulást és
polgárosulást árultak el, amely múltjukhoz arányítva szép kilátásokkal biztat.
Nem egy uralkodójuk is volt, aki bölcseséggel kormányzott.
Az afghánok magasak, izmos
testalkatúak és bátrak. Erős, kifejező arcvonásaik és sötét bőrük büszke
kifejezést adnak arcuknak, fekete szemeik telve tűzzel, s szemöldeik
antimoniummal vannak beföstve, hogy erőt és szépséget kölcsönözzön nézésüknek,
egyáltalában tekintetük merész és tüzes. Hajukat homlokukról fejük búbjára
simítva viselik, mig a többi fekete tömött fürtökben hull vállaikra. A nép
öltözete gyapjú-, vagy úgynevezett barek szövet, mely teveszőrből készül, s két
hosszú és nagyon bő ruházatban viselik s a tehetősebbek szövete selyemből vagy
kasmírból van s kék vagy fehér turbánok egészítik ki az öltözéket.
Fiatal
főnökök díszítéséül gyakran arany csipke vagy arany-himzés szolgál, s ezt asszonyok
készítik a háremekben, akik általában is nagyon ügyesek a tű-munkában.
Egy francia iró, Gobineau gróf, «Keleti regényei»-ben igy ír
le egy fiatal afghán főnököt, kinek neve Mosen volt, ami «szépet» jelent: Alkata sudár volt, s arca
mint a nap által érésbe hozott gyümölcs. Fekete fürtjei gazdag gyűrűkben
kígyóztak vörös szegélyű kék turbánjának redői körül; hosszú selymes bajusz
ékítette felső ajkának finom körvonalait s ajka tisztán metszett, mozgékony, büszke
és élettől s szenvedélytől sugárzó. Mély és
gyöngéd szemei ragyogva tündököltek. Magas, erős, karcsú volt, széles
vállakkal és egyenes növéssel. Senkinek sem jutott eszébe faját kérdezni,
világos volt, hogy a legtisztább afghán vér folyt ereiben. Az ifjú afghánok
szépségét gyakran említik ; a keleti irók, és ámbár a dolog
természetéből ; folyik, hogy lelkesült leírásaik jó részben túlzottak kell hogy legyenek, mindamellett elég bizonyság van igy is
az afghán férfiak nem közönséges szépségére.
Az
ország sok fejedemsógre vagy tartómányra van osztva, s a legfontosabbak ezek
közt, Kabul, Hérát, Kafirisztán és Kandahár. Kabul a fővárosa Afghanisztannak
és nagyszerű dombok közt fekszik. Kabul és más afghán tartományok közt a
Hindu-Kus hegy emelkedik torony módjára. Hét szorosa van, melyek közül csak
egy, az Abdereh járható az öt-hat téli hónap alatt is, mig a többi szorosok, a
tavaszi áradások rohamossága és kiterjedése miatt, csak őszszel közelíthetők
meg rövid ideig.
Kabultól keletre és északra fekvő
hegyek szép sötétzöld fenyvesekkel vannak fedve, melyeket itt arcséhknek
neveznek. Gazdagok forrásokban, oldalaik lankások és buja növényzettel s füvei
boritottak. A nyugati hegységek különbözők; kopárok, és nem termelnek füvet,
folyóik pedig megmászhatatlan meredélyekről zuhognak alá.
Vannak itt forró és hideg égövi
gyümölcsök egyaránt. A hideg égöviek közül van alma, körte, szőlő, barack,
gránátalma-, dió, stb. Ezek nem ritkán jelentékeny nagyságúak és súlyúak. A
meleg égövi gyümölcsök közül honos itt a citrom, cukomád és narancs. Mézet a
nyugati dombos vidékekről kapnak s angolok fáradozásainak sikerült a kolompért (krumpli)
is meghonositani köztük..
Éghajlatuk
rendkívül kellemes, mondhatni páratlan a világon, minden itt járt utazó
tanusága szerint. Nyáron akármilyen meleg legyen, este meghűl az idő, s télen
bármilyen nagy hóhullások legyenek, ritkán van erős hideg. A bade pervan, vagy
enyhe fuvalom egész tavaszon át folyvást leng Kabulban északról s nevét is
Perwántól, egy északon fekvő várostól kapta.
Kabul
körül négy szép lapály van, amely nagyon termékeny s bőven van öntözve vízzel.
Némelyike sokat szenved ugyan a mosquitó-tól, de a nagyobb rész mentes ettől. A
város délkeleti oldalán egy terjedelmes erdőség nyújtja a tüzelőfát. A Balar
Hissár (a királyi palota) kőfallal van kerítve, s kaszárnyákat,
istállókat,palotákat és kerteket foglal magában.A kormányzó lakik benne.
Maga
a Balar Hissár tornya egy, az egész város fölött kiemelkedő dombon épült. A
városban négy nagy bazár van, hol portékák a világ minden részéből kaphatók.
1842-ben, mmidőn az afghánok árulóan megrohanták és lekoncolták a városban
elhelyezett angol katonaságot, több tisztet is megölve, az angolok
visszafoglalták a várost és teljesen lerombolták egyikét a keleten található
legnagyobb és legpompásabb bazároknak. Aztán kifosztották a várost és borzasztó
bosszujukat töltötték ki rajta.
Kabul
utcái nagyon szűkek, alig fér el két lovas bennük egymás mellett. A házak
rendszerint két-három emeletesek s fából és téglából
épülnek, lapos fódedelekkel, melyeken az emberek nyári éjeken át alusznak, s
melyek lécezettel vannak körülvéve. Az utczák földszintjén nyíló boltokban egy
pennyért pompás ebédet lehet kapni, s a sorbet, fagylalt, és egy elsőrendű
afghán ebéd minden ízletes finomsága sem kerül többe negyedfél pence-nél.
Valódi Eldorádó lenne e vidék, ha az afghánok békeszeretőbb nép volnának. A
Kabul városát környező festői halmokon sok szép nyaraló is látható, kedves és
illatozó kertekkel véve körül. Balar Hissarból terjedelmes kilátás nyílik
messzire, a lankás domboldalakon fekvő kertekre, a bájos völgyekre s a kéken és
fehéren égbenyúló magas hegyekre.
K.T.K (Könyves Tóth
Kálmán): JELLEMKÉP AFGHANISZTÁNBÓL
1885. 226.
A Herat körüli dolgok kezdik komolyan
bonyolítani a helyzetet. A várható események színpadán egyelőre az afghánoké a
főszerep. Nem lesz azért érdektelen, ha e nép jellemvonásait egy kissé
közelebbről vesszük szemügyre, egy angol utazónak közvetlen tapasztalatból
merített adataiból sorolván elő az érdekesebb vonásokat.
Vadság és kegyetlenség tekintetében
Afghanisztán törzslakói ritkítják párjukat. Bár a mozlim merev hívei, a próféta
parancsai között kényük-kedvük szerint válogatnak. A hitetlenek kiirtása
szerintűk a legfőbb kötelesség, de már a próféta által parancsolt mosakodást
szeretik elmellőzni. Arczukat havonkint egy ízben, egész testöket sohasem
mossák meg. Bozontos fejőket nem fésülik. Báránybőr ruházatuk családi örökség
gyanánt száll át, nem igen szeretnek ujjitani. Szennyesek külsőleg, de
erkölcsileg épen oly szurtosak. Őseik rettenetes szerepet játszottak a
történelemben. Mint éhes ölyvek rohanták meg India békés és jámbor lakóit,
kipusztítván Delhit.
E nép általában véve nemesebb emberi
érzeményre nem hevül föl soha. Játéka már gyermekkorában verekedés, a felnőtt
afghán pedig rabol és vérre szomjazik. Az afghán pórt nem látta mosolyogni
senki.sem. Még egymással is örökös viszályban élnek. A testvér gyilkolja
testvérét, a fiú fegyvert fog apja ellen s hideg vérrel
oltja ki életét annak, ki ellene merészel támadni. Falu faluval, család a másik
családdal örökös versengésben él, mindenki ellenséget szemlél még saját
rokonaiban is. A történelemben hasonló versengések nem igen fordulnak elő.
Vannak szintén vérszomjazó népfajok, alattomos, ravasz törzsek, de testvérek
holmi hiábavalóságokért még sem öntik ki egymás vérét. Ott az egyedüli újság
csak gyilkosság lehet. Az anya fölcseperedő gyermekét a gyűlöletre tanítja, az
apja pedig, mihelyt fia kardot vehet kezébe, az öldöklésre maga vezeti.
Egyetlen erényük a szíves
vendéglátás. E népet a sajátságos körülmények alkották ilyenné. Most lássuk
fényoldalaikat. Vakmerőek, elszántak és függetlenek, értelmesek és iparkodók, s
e tekintetben elütnek a keleti faji jellegtől. Ha elhagyják is bérces hazájukat
s közülük néhányan angol szolgálatba állanak, sajátságos természetüket le nem
vetkezik. Katonásak, de a fegyelem ellen sokszor fellázadnak s rendkívül nehéz
őket korlátok közt tartani. A legcsekélyebb összeszólalkozás alkalmával készek
a vérontásra. Hat láb magasak, szép idomuak és izmosak. Aki katonai szolgálatba
lép, lassankint hozzá törődik a tisztasághoz, de a hegylakók szennyben
fürdenek. Jóval tanulékonyabbak, mint India más népfajai s anélkül, hogy
vallásuk hitelveivel szakitanának, mostanában az angol befolyásnak engedve,
némileg polgáriasodtak is.
Az afghánok közül legvadabbak a Ghilzai-törzs
gyermekei, ezektől maguk az afghánok is rettegnek. A többieknél izmosabbak,
szennyesebbek s épen oly arányban kegyetlenebbek is. Borzadállyal kell rajuk
tekinteni; oly iszonyatos arczkifejezésük van, mintha mindig támadásra állanának
készen. Azt állítják maguk felől, hogy ők eredetileg kurdok, s jelentőségteljesen
«tolvaj fiainak" nevezik magukat.
Egy hegylakó sem ösmer el semmifele
törvényt kötelező erejűnek azon esetben, ha az az ő egyéni érdekeit csorbítaná,
de a Ghilzai-törzs függetlensége még ezen is túlmegy. Bár a néptörzs fölött
névleg uralkodó három főnök vagy herczeg hatalmasabb és gazdagabb
mint a többi nemes, számtalanszor megtörténik, hogy parancsaikat semmibe sem
veszik. Saját kerületében a főnök fegyveres erővel érvényesítheti akaratát, de
kastélyától egy napi járó földre már fegyveres ellenszegülőkre talál. A három
herczeg közül leghatalmasabb s gazdagabb volt még ezelőtt négy évvel Badzsa khán,
a ki Kushiban lakott, Sutárgar-dan alatt, a másik Ghuzniban lakik, a harmadik, Sadok
khán, Keleti Ghüzaiban uralkodott.
E khánnal való összetalálkozását
érdekesen írja le angolunk.
Élelmiszerük csaknem fogyatékán volt,
midőn Kelati-Ghilzáiba érkeztek. Lovaiknak nem volt semmi takarmányuk. Az egész
század koplalt s hol vehetni kellő élelmiszert e pusztaságon annyi ember
számára. Hozzá még épen hideg időjárás volt. Theát és czukrot még szükség
esetére fenntartottak, egyszóval, nagyon szűken kellett bánni mindennel. Stewart
ezredes nem habozott sokáig, azt tudta, hogy lisztet, rumot, theát s más
ily élelmiszert a környéken pénzért sem lehetne venni, de takarmány és gabona
elég lehetett a szétszórt helységekben. Felhatalmazta legényeit a portyázásra.
Reggelenként lovasok védelme alatt adóztatták meg a hegylakókat.
Három, négy napig minden jól ment.
Ekkor észrevették, hogy a kis tábor körül aránylag elég tiszta bennszülöttek
járnak kelnek. A tömeg egyre nőtt, de az angolok még mindig nem gyanakodtak.
Majd ezután jobban fölfegyverzett csapat közeledett feléjök. Élükön egy idomtalan
alakú s csaknem ijesztő arczú ifjú lovagolt. Arannyal hímzett hosszú persa
öltönyt viselt, asztrakán föveget s térdig érő, cserzetlen bőrből készült
csizmát. Még ilyen egyénnel nem találkoztak Afghanisztánban, de Brown ezredes
fölismerte, s amint az ifjú leszállott a lóról, mindjárt megkínálta egy tábori
székkel. Le is ült minden szó nélkül, simogatván hosszú kardját.
Egy hozzá hasonló ifjú, hihetőleg
testvére, a háta mögött foglalt helyet, a többiek állva maradtak. Megtudták
csakhamar, hogy ez a perzsiai azték örököse ama Sadok khánnak, ki a Ghuzni és
Ghilzai közti területen korlátlan hatalommal uralkodik, s e kíséretet azért
bocsátotta előre, hogy az ő jövetelét jelentsék be. A határszéli erőditvények
felé vonuló kis tábor még eddig háborítatlan békességben nyomult előre. Csak
egyetlen egyszer akarták őket tőrbe csalni, azonban ezt szerencsésen
kikerülték.
Azt hitték, hogy a kegyetlensége
miatt hírhedt Sadok khán valami rosszban töri a fejét, megtudván, hogy a
környéken az angol csapatok portyáznak, holott a szerzett zsákmányt fényes arannyal
fizették meg. Végre megérkezett; kevés tiszt volt jelen a fogadtatás alkalmával.
Almás-szürke lovon ült, két felől fiai lovagoltak s
kísérete utána néhány lépéssel, mindnyájan tetőtől talpig jól fel voltak
fegyverkezve. Messziről festői látványt nyújtottak, de amint közelebb értek, a
kedvező benyomás rögtön eltűnt. Tarka zsinórral sujtásozott báránybőr ködmönük
kopott, színehagyott volt. Hosszú hajuk s kuszált fekete szakálluk rendetlenül
csüngött alá. Tőr, kés, kard, pisztoly s más fegyvernem vegyest volt
felhalmozva a nyeregkápában, övükben s oldalukon. Vagy hat óriás kutya ugatott
körültök. A kutyatartás a főnökök kiváltsága.
Sadok
khán a népfajtól eltéröleg alacsony
termetű, visszataszító ábrázatú öreges ember volt; senki sem foghatta volna rá,
hogy a hírhedt ghilzaii zsarnok áll előtte. Persa ruhát hordott, persa lovon
lovagolt s persául szeretett társalogni is. Az angol főtiszt sátora előtt
leszállott lováról s nehézkes járással lépdelt a sátor felé. E nehézkes járás
annak tulajdonitható, hogy legtöbbnyire lóháton szokott járni s csak nagyritkán
lehetett őt gyalog látni. Molley százados és Brown ezredes
vezették a khánt Steivart táborába. Vöröses szakálla már itt-ott őszült,
ravasz arczát ide-oda forgatta s apró szemeivel fürkészőleg tekintett szét,
miközben folyvást mosolyogni látszott. Kegyteljesen nyújtotta jobbját
Stewartnak s fejedelmi szokás szerint egy marék aranynyal kínálta meg az angol
főtisztet. Stewart azonban ez ajándékot udvariasan visszautasította.
Megkezdődött aztán a társalgás. Stewart először is azt kérdezte, hogy milyen
lábon állanak most a ghilzaiiak akabuli törzzsel? Sadok egy kissé
gondolkozott s aztán nyomatékosan igy szólt: Világlátott ember vagyok én, mikor
Shing uralkodott Lahore-ban, apám engedélyével beutaztam Indiát, ott töltöttem
az időt három éven keresztül, aztán megértem azt is, hogy az angolok
meghódították Pendzséh-t. Ott voltam Chilianwallah alatt, hol a nemzetek
csatája dőlt el. így beszélt folyvást körülbelül egy negyedóra
hosszant, a nélkül, hogy Kabult még csak szóba is hozta volna.
Majd ezután, mihelyt a társalgás
félbeszakadt, Stewart gyöngéd czélzással a khán egészsége felől
tudakozódott. «Öreg vagyok már, — válaszolt mosolyogva s minden összefüggés
nélkül folytatá: «Mi ghilzaiiak legjobban gyűlöljük a barukziakat, aztán a
durániakat, ezután a kabuliakat, gyűlöljük mindnyájat. Mikor a háború kitört,
népemből háromezer család akart kivándorolni. A ghilzaiiak nem adnak szívesen
katonát a kabuli kormánynak. Fiaink jobb szemét kiszúrjuk, elvágjuk
hüvelykujjaikat, csakhogy a katonáskodástól megmentsük őket. Az adót sem
szívesen fizetjük: embereinkkel s pénzünkkel nem
rendelkezik senki sem.»
«De majd rendelkezik ám a muszka, —
jegyzé meg Stewart, — mert az napról-napra közelebb jön Hérát felé, s minden
áron úr akar lenni Afghanisztánban.»
Az afghán főnök
arcza e szavakra elborult, apró szemei szikráztak, kardjára ütött s igy
válaszolt: Az angolokat sem szeretjük de a muszkától
iszonyodunk, utolsó emberig védel-delmezzük magunkat, de Ghilzai földjére nem
teszi be a lábát. Sokat megértem már, — folytatá önmagát tüzelve, — láttam,
hogy a szultán nyakára hágott, a persa sahot meggyalázta, Bokhara, Khiva le van
igázva, s a hová csak beteszi lábát, tűzzel, vassal pusztítja a mozlimet s a
próféta vallását is szeretné kiirtani. Ti angolok másképen
jártok el, nem törődtök a vallással, nektek nincs is vallásotok, nem bánjátok,
akármit hiszünk, csak adót szedhessetek s áruczikkeiteket reánk tukmáljátok.
Ezért rokonszenvezünk mi veletek, mert hitünkért nem háborgattok. Az orosz
zsarnok másként bánik a meghódított népekkel, mivel maga is tudja, hogy pokolba
megy, másokat is oda akar terelni. Mahomed minket a mennyországba vezet, ti nem
álljátok utunkat, de az orosz még azt sem engedi meg, e hitetlen nép bennünket
is hitetlenekké akar tenni, a hokharai kereskedőktől sokszor hallottam én már
ezt rebesgetni. Utolsó szál emberig elesünk, de a moszkoviták lovának patkói
nem érintik Ghilzai harmatos füveit. De, ne vedd rossz néven, az angolokat is
csak addig szeretjük, mig a muszka ellen védelmeznek bennünket.
Többet beszélni nem volt kedve, ez is kimerítette erejét. Ez
átalános kérdezgetések után Stacart áttért az őt közelebbről érdeklő
ügyre, hogy tudniillik adjon engedélyt gabona-vitelre s hadd szállíthassák azt
tovább ghilzaü fuvarosokkal. A válasz meglepő váratlan volt.
"Szívesen beleegyezem, —
válaszolt, — s azért látogattalak meg, hogy tudassam veled, miként eddigi
eljárásoddal nem vagyok megelégedve. A portyázást nem rosszalom, magam is ugy
teszek, de ti nagyon sokat fizettek a gabonáért és takarmányért, nagyon
fölveritek az árát, úgy, hogy a nép maga hordja a czikkeket oda, ahol
portyáztok. Ne fizessetek annyit, mert akkor országom nemesei nem tudnak
maguknak élelmiszert egybegyűjteni, s egy reggel arra virradtok föl, hogy
megtámadnak benneteket. Tanácsolom, vigyázzatok s mérsékeljétek az árakat»
Úgyis lett, Stewart szűkebb
marokkal osztotta a pénzt s békén vonulhattak keresztül a kegyetlen khán
birodalmán. K.T.K
HADVEZÉREK
MAC-MAHON
TÁBORNAGY. (1808—1893).
1893. 43. 725.
A franczia köztársaság hadseregét nagy csapás érte. Mac-Mahon
tábornagy, október 17-én délelőtti 10 órakor, 85 éves korában, laforeti
birtokán meghalt. Igaz ugyan, hogy Mac-Mahon hajlott kora miatt háború esetén
tényleges szolgálatot nem vállalhatott volna, de a vitéz tábornagy, kinek a
franczia sereg újjászervezésében is oly nagy része volt, az 1870/71 -iki háború
szomorú következményeit szem előtt tartva, bizonyára igen hasznos tanácsokkal
szolgálhatott volna hazájának. Midőn Leboeuf hadügyminiszter tapintatlan
elbizakodottsága az 1870-iki háború kitörését siettette, Mac-Mahon mint
algériai katonai és polgári főkormányzó úgy nyilatkozott, hogy III. Napóleon
megbízható és erős szövetségesek nélkül okvetlenül a rövidebbet fogja húzni. A
következés meg is mutatta, hogy Mac-Mahonnak igaza volt. Az 1850-i olasz
hadjárat olcsó babérjai Mac-Mahont nem kábították el.
Mint Napóleon császár követe 1864-ben Poroszországban járván,
figyelemmel kisérte a porosz sereg fejlődését és az 1866-i háború eredményére
mutatva, előre megjósolta, hogy Ausztria után Francziaországnak lesz baja a
poroszokkal.
Mac-Mahon Napóleon császár határozott parancsára 1870 júl.
10-én, úgyszólván az utolsó órában vette át a keleti franczia sereg
parancsnokságát, melyhez még Douay tábornok alatt a 7-ik hadtest és Failly
tábornok alatt az 5-ik hadtest csatoltatott. Augusztus 6-án a wörthi csata
Douay elhamarkodott intézkedései folytán elveszett, és Mac-Mahon a seregének
romjaival Chalonsba vonult vissza, honnan négy hadtesttel a Metzbe szorult
Bazaine segítségére sietett.
Ámde Moltke tábornagy a francziák szándékáról értesülve,
hátban támadta meg Mac-Mahont, kit a belga határ felé szorított. Szedannál megsebesülve,
Wimpffen tábornoknak adta át a főparancsnokságot, s a kapituláczió értelmében
német hadifogságba került. Mac-Mahon a versaillesi béke megkötéséig
Wiesbadenben tartózkodván, idejét a német katonai viszonyok alapos
tanulmányozására fordította. Erről Moltke tábornagy az 1870-71 -i háborúról irt
nagy munkájában a következő megjegyzést tette:
„Mac-Mahon tábornagy hasznos dolgokkal foglalkozott
Wiesbadenben. Bár a többi franczia tábornokok is ezt tették volna, akkor a
jövőre sok bajtól menten maradhatnánk.”
A fogságból hazájába visszatérve, az a feladat várt
Mac-Mahonra, hogy a párisi commune-lázadást elnyomja, amit hamar és sikeresen
végrehajtott. Ezután a Paris, Versailles és Lyon vidékén felállított franczia
csapatok vezényletével lőn megbízva. Mikor a franczia nemzeti gyűlésben a
klerikális monarkhista párt Thierst megbuktatta, 1873 május
24-én a franczia köztársaság elnökévé Mac-Mahon tábornagy választatott meg.
Sokan avval gyanúsították, hogy a királyság visszaállítását s a
Bourbon-családnak a trónra való visszahelyezését tervezte volna; ilyen
törekvést azonban hat évig tartott elnöksége nem bizonyított rá. Mac-Mahon mint
a köztársaság elnöke nem igen avatkozott a kormány dolgaiba, és csak a hadsereg
ügyeinek intézését tartotta fenn magának, melyekbe semmiféle beavatkozást el
nem tűrt. Midőn a köztársasági párt magasabb katonai parancsnokságok
betöltésénél kizárólag politikai párt-tekinteteket akart érvényesíteni,
Mac-Mahon 1879 január 30-án beadta lemondását, melyet
mind a szenátus, mind a képviselőház el is fogadott. Ezen idő óta Mac-Mahon a
közügyektől teljesen visszavonulva, laforeti birtokán élt, hol rövid betegség
után most elhunyt.
Mac-Mahon Patrick Móricz gróf,
magentai herczeg, franczia tábornagy,
1808 június 13-án Sullyban született. Ősei Irlandból a
Stuart-ház bukása után Francziaországba menekülvén, a «Saone et Loire» megyében
telepedtek le. Atyja a franczia hadseregben tábornokságig emelkedett és X-ik
Károly király kedvencze volt. A fiatal Mac-Mahon 17 éves korában a hadseregbe
lépvén, először is Afrikában tüntette ki magát a kabylok elleni harczokban;
1848-ban már, mint dandárparancsnok, az algiri főkormányzó katonai adlátusa
(helyettes) volt. 1855-ben mint a 2-ik hadtest
parancsnoka Krimiában vitt nagyobb szerepet, s a maiakovi sánczokat ő vette be.
1858-ban Algir polgári és katonai főkormányzójává neveztetett ki, mely
állásában az 1859-iki olasz háború kitöréséig meg is maradt. 1859. június 4-én
Magentánál a már-már győzelmes osztrák sereget önálló föllépésével visszavonulásra
kényszerítette.
E fényes haditettéért III. Napóleon császár a csatatéren
tábornaggyá nevezte ki, mely kitüntetéshez utóbb még a magentai herczegi czímet
is kapta. Június 24-én a solferinói ütközetet szintén Mac-Mahon döntötte el,
azzal, hogy az osztrákokat cavrianai erős állásukból kiverte.
Mac-Mahon a magyar katonaságról
nagyon jó véleménynyel volt, s midőn a solferinói csata után az osztrák
hadikövet Villafrancában a franczia főhadiszálláson
megjelent, Mac-Mahon különösen szemügyre vette a magyar huszárokat, kik neki
június 24-én Cavrianánál oly sok gondot okoztak, midőn tüzérségét, nevezetesen
pedig az ezek fedezetére kirendelt afrikai lovas vadászokat megkergették.
Mac-Mahon Magentánál megmutatta, hogy
nemcsak csapatparancsnok, hanem önálló vezér is tud lenni, midőn Canrobert tábornok hátráló hadteste mellett minden különös parancs
nélkül az osztrák sereg baloldalába nyomulván, a csata sorsát a francziák
javára eldöntötte.
Mac-Mahon hasonló önálló eljárást
remélt Wörthnél Douay Ábel tábornoktól, ki azonban fejét vesztve, személyes
bátorságával akart sikert elérni, mikor egy ellenséges golyótól találva,
csapatjait vezér nélkül hagyta. Ez a vesztett csata vonta maga után a francziák
további veszteségeit, majd bukását. A franczia fegyverek szerencséjét Mac-Mahon
se tudta többé visszahódítani.
Vajda János:
A franczia
hadtest-vezérek.1870. 35. 437.
A háború eddigi folyamára tekintve,
okvetlenül eszünkbe jut a római hőskorból fönnmaradt remek mondat:
„Victrix causa Diis piacúit, sed vieta
Catoni."
A poroszok is tetszeleghetnek
maguknak az eddig kivívott diadalokban, de az elfogulatlan világ részvétteljes
csodálata a hősiesség borostyánát bizonnyal a francziák vérző homlokára teszi
föl.
Valóban, egybevetve a határozó
tényezőket, Douai hadosztályának és Mac Mahon hadtestének küzdelmei,
hősiességre és har-czászati (tacticai) ügyességre nézve a hadtörténelem
legritkább tüneményei közé sorolhatók. Mert ha a világ hadtörténelmi csodái
közt párhuzamot akarunk vonni, legtöbbnyire azt látjuk, hogy ama harczok-ban,
melyekben csekélyebb szám sokkai nagyobb tömegekkel küzdött meg, — ez utóbbiak
többnyire műveltségben, fegyelemben és ügyszeretetben a kisebb számuakkal
szemben hátrább állottak. E körülmény szerezte meg a diadalt a római és görög
légióknak a keleti zsoldos barbár sokaság fölött.
Ellenben a francziák jelenleg oly
tulszámu ellenséggel állanak szemközt, mely műveltségre, fegyverzetre,
fölszerelésre, fegyelemre, sőt még tán nemzeti fanatismusra és a vezérlet
kitűnőségére nézve is, legalább egyenlő fokon áll velük. Tekintetbe veendő az
is, hogy a poroszok fél századon át pihentek, erősödtek, mig a franczia
nemzetet két nagy forradalom s a négy világrészben folytatott véres csaták
tizedelték azóta is. A krimi és olaszországi háborúk
több mint százezer főnyi veszteségeket okoztak. Mennyi kitűnő tehetség
veszhetett oda ez öldöklő hadjáratokban, melyekben a járvány a
csatafegyverekkel vetélkedve pusztított!
Sőt ha még azt sem feledjük, hogy a francziák jelen kormánya
sem igen népszerű, s a franczia katona csak felényi lelkesedést visz a
harcztérre, mint a mennyit vinne egy köztársasági zászló alatt, — akkor valóban
a jelen franczia hadsereg önfölál-dozó vitézsége meghatóan nagyszerűnek
mutatkozik.
A kezdet hadászati hibái valószínűleg a fővezérletet
terhelik, de hogy ezek még végzetesebbé nem lettek, azt az egyes hadtest-és
osztály-parancsnokok harczászati ügyességének,
katonáikat
föllelkesítő hősiességének és rendkívüli genialitásának köszönhetni. Az ő
érdemök, ha még mindig nem lehetetlenhogy az uj fővezér is valamely döntöleg
ható hadászi mozdulattal helyre hozza az előbbi vezérlet hibáit.
A franczia nemzet és a velük
rokonszenvező világ ennélfogva a sereg és e kitűnő
parancsnokokba veti reményét. Lehet, hogy egy hosszú háború-korszak kezdetén
állunk, mert a porosz hadak sokasága és eddigi sikerei már nemcsupán a
francziák európai vezérszerepét, de függetlenségöket is fenyegeti, s ha
sikerülne azt megtörni a poroszoknak, akkor a megrendített európai egyensúly
helyreállítása még világrészünk egyéb népeinek hosszú küzdelmébe kerülhetne.
Francziaországban mindenesetre gyökeres átalakulások
készülnek, s nem valószínűtlen, hogy, mint minden oly háborúban, mely valamely
nemzet függetlenségét fenyegeti, a franczia nemzet sorsát egy időre valamely
lángeszű katona veendi kezébe. Hogy ki lesz e gondviselésszerű egyén, azt a
közelebbi hadi események fogják elhatározni. Nem lehetlen, hogy az itt
bemutatott nevezetességek valamelyike fog a helyzet emberének bizonyulni, vagy
pedig, hogy a nagy jövő fő hőse még valahol az alantibb rétegekben mozog, mert
ily időben, mint a jelenlegiek Francziaországban, a közveszély félretol minden
akadályt a valódi, a legnagyobb tehetség előtt, és az ily dúló veszély egyedüli
nyeresége csak is abban áll, hogy a leghivatottabb talentumot híja fölszinre a
fölháborodott néptenger mélyéről. Ez okból legérdekesebbnek tartjuk mostanság
az eddig föltűnt katonai nevezetességek arcz- és jellemképeit közleni. Mac
Mahont már eddigi múltja a franczia hadsereg egyik legünnepeltebb,
legen-daszerü hősévé tette. Krimi hőstettéről, midőn a malakoffi erődöt
rohammal bevette, s azt még a fővezér parancsára sem hagyta el, — mely neki
tudtul adta, hogy az erőd alá van aknázva és minden perczben légbe röpülhet —
már társlapunk egyik utóbbi számában volt szó. Ismeretes az is, hogy a magentai
csatát az ő, saját sugallatából végrehajtott 'menete, s illetőleg közbejövetele
döntötte el.
III. Napóleon ekkor a legnagyobb
szorultságban volt, s történetileg megállapított tény, hogy Mac Mahon szintoly
genialis és önálló hadászi fölfogást tanúsító, mint merész bevágása nélkül a
csatát elve&ztette volna. Ekkor kapta a magentai herczeg ezirnet.
A jelen háborúban a franczia sereg
jobb szárnyát képző I-sö hadtest parancsnoka. Az ellentmondó hírlapi
tudósításokból nem lehet kivenni, váljon azért, hogy Wörthnól túlerő által
meglepetett, öt illeti-e a felelősség, de annyi bizonyos, hogy mintegy
háromszoros túlerő ellen majd egész napon át hősileg harczolt; egyes állásokból
még az ellenséges oszlopokat is kiverte, de végre azokat a roppant túlerő
visszafoglalta, s ö nagy veszteséggel ugyan, de az ellenségben is hasonló nagy
kárt okozva, rendben visszavonult.
Született 1808-ban s legutóbb Algír
fő- j kormányzója volt.mely tartomány harczaiban hadi pályájának első részét
töltötte. A kato- j nák igen szeretik, s nem lehetlen, hogy na-
! gyobb hadsereg vezényletével lesz megbízva. 0 a bátorság azon magasb
nemével bír, mely a legválságosabb pillanatban elszántságot j nyugalommal
párosit.
Frossard
osztály tábornok a II ik hadtestparancsnoka,
született 1807-ben. ö is, mint többnyire a mai franczia csapatvezénylök,
Afrikában tüntette ki magát, i 83 l-ben végezte műegyetemi tanulmányait, s mint
mérnökkari tiszt lépett a seregbe. 1833-ban százados, 1846-ben zászlóalj - parancsnok , 1849-ben alezredes, 1852-ben ezredes és az
orani erődítések igazgatója, 1855-ben dandár- I nok, 1858-ban osztály tábornok
lett. Hogy a | hadmérnökségben a legkitűnőbb tisztek egyike lehet, mutatja azon
körülmény, hogy a császári herczeg katonai nevelésének vezetésével ö bízatott
meg. A júliusi kormány alatt Paris megerősítése körül, s azóta
minden erődítési munkálatoknál, várostromoknál, tehát Rómánál 1849-ben,
Sebastopolnál, Olaszországban működött], ez utóbbi hadjáratkor azonban a
várnégyszögre vonatkozó terveit a Solferino után megkötött béke fölöslegesekké
tette. Ezóta a császár hadsegéde volt.
De Failly
Achill osztálytábornok, államtanácsos, császári hadsegéd, az
5-ik hadtestet vezényli. Született 1810-ben. A st.-cyri iskolából kilépvén,
1828-ban alhadnagy, 1837-ben százados, 1843-ban őrnagy, 1848-ban alezredes,
1857-ben ezredes lett. Krimiában és Olaszországban tüntette ki magát, ö volt, a
ki pár év előtt Róma védelmére küldetett a garibaldisták ellen, s Mentanánál a
Chassepot-val kísérletet tett.
Ladmirault
tábornokról azt mondják, hogy kitünö hadargó (manoeuvrirozó),
ez pedig a legnagyobb értékű képesség egy hadtest-vezérben, mert ez ugy szólván
mindent pótol, de ezt nem pótolja semmi. Ez azon képesség, mely kisebb számú
sereggel lehetővé teszi a sokkal nagyobbat visszaverni, ebben volt nagy I.
Napóleon, s ennek köszöni főleg diadalait.
De nemcsak jeles hadargó, hanem rendületlen bátor is, a mit
Solferinónál tanúsított, hol egy hadosztályt vezényelt, oly hideg
vérrel, mintha csak békegyakorlatot igazgatott volna, holott már két
könnyebb sebből vérezett. Csak mikor a harmadik golyót kapta vállába, akkor
szállt le lováról, de nyug-ágyra tétetvén magát, folyvást követte az ellen és
saját hadosztálya mozdulatait, ö is, mint Napóleon császár és Mac Mahon,
jelenleg 62 éves. A st.-cyTi iskolában képezte magát a katonai pályára, melybe
1831-be lépett, s ez évben Algirba rendeltetett, a hol kitüntette magát, mert
már ott 1847-ben Bu^eaud alatt, vele mint ezredessel
találkozunk. 1853—65-ig az első örhadosztály parancsnoka, 1866-ban rövid ideig
Algír alkormányzója, legutóbb a lillei katonai kerület katonai parancsnoka.
Bourbaki
Sauter
Károly Dénes tábornok, a császári örhad (gárda) parancsnoka, mely mosta 8-ik
hadtestet képezi, kitünö, de nyers katona, a valódi zuav mintaképe, kit Metzbe
vonulásakor az ujjongó utczai ifjúság a következő jellemző dalsorokkal
üdvözölt:
Le chic exquis
Par les turcos
acquis,
Ils le doivent a qui ?
A Sidi Bourbaki.
CES vers, au lieu de les écrire en l'honneur du
général Charles Bourhaki,
le vainqueur de Villerxel, aide de camp
de Napoléon III, et légendaire guerrier de l'Algérie —
« ce
chic exquis, rappelle une chanson,
par les Turcos acquis
et qu'ils doivent à Bourbaki »
google
Bourbaki görög szülőktől származott, s született 1816. ápril
22. Parisban. 1836-ban mint alhadnagy a zuávokhoz
állt, két évvel később mint főhadnagy az idegen legio első ezredébe tétetett
át. 1842. zuáv százados, 1846. a honosult vadászok zászlóaljparancsnoka, 1850.
alezredes, 1851. ezredes, 1854. dandártábornok, 1857. osztálytábornok.
Krimiában Almánál, Inkermannál és Sebastopol ostrománál tüntette ki magát,
1869-ben a chalonsi második tábort vezényelte, s ugyanezen évben a császár hadsegédje
lett.
FÜGGELÉK
SZÁDECZKY GYULA:
ANGOL KÖNYV MAGYARORSZÁGRÓL 1893. 93.
Nem lehetünk közönyösek az iránt, a
mit rólunk nagy nemzeteknek az irodalma világgá bocsát. Mindenki, aki külföldön
megfordul, tapasztalja, hogy nagyon kevés az, amit a művelt osztályokban is
tudnak rólunk. Az a kevés is olyan naiv, olyan messze áll a valóságtól, hogy
sokszor igazán jobban szeretnők, ha még azt se tudnák.
De honnan ismerhetnének meg? Mig
Németországnak, Francziaországnak nevezetesebb helyeit, különösen pedig
gyűjteményeit valósággal ellepik nyaranta az angolok és az amerikaiak, addig
minálunk feltűnés számba megy, ha ködös Albion-nak egy-egy szőke fürtű
teremtménye fesztelen magatartással végig halad utczáinkon.
Vagy talán az irodalomból szerezhetnek
tiszta fogalmat Magyarországról ? Bizony, vajmi kevés
azon könyvek száma, a melyek híven, és tán még kevesebb azoké, a melyek
rokonszenvesen írnak rólunk. Nem mulaszthatom el, hogy meg ne említsek e
kevesek sorában egy még e század elején 1822-ben megjelent nagy munkát,
Beudant-nek
•Voyage minéralogique-et géologique
en Hongrie» (Ásványtani és geológiai szempontból tett utazás Magyarországon)
amelynek természetes, hű és vonzó rajzait
mindig a legnagyobb élvezettel olvassa úgy a szakember, mint a laikus. Csak az
a kár, hogy e rokonszenves, szép munkát a nagy közönség nem ismeri, mert az
érdekes útirajzok geológiai megfigyelések közé vannak beszőve.
Az elmúlt év végén egy hasonlóan
vonzó modorban, habár a természettudós alapossága nélkül irott könyv jelent meg
rólunk az angol irodalomban ; czime :
«Sketehes of life and character in
Hungary by Margaret Fletcher. With illustrations by Rose Le Quesne. Swan
Sonnensehein. London»
Szerzője az a két angol művésznő, a
ki 1891 nyarán nagyon kedvező körülmények között látogatta meg hazánk legszebb
vidékeit. Rajzaikból annak idején a •Vasárnapi Ujság» is közölt mutatványokat.
Rövid pár hónapja, hogy e könyv megjelent,
és már is sokat foglalkozott vele az angol sajtó ;
egyes újságok az elragadtatás hangján írnak róla. így p. o. egyik nagy angol
napi lapnak hosszú hasábos ismertetése így kezdődik: «Két hibája van a
könyvnek, az egyik, hogy nem elég hosszú (248 lap), a másik hogy nincs benne
elég rajz. Ez a legnagyobb dicséret, a mit az ismertető egy könyvről írhat.
Ezen kis könyv tele van élettel ós mesterkéletlen festőiséggel, az
illusz-trácziók benne olyan sikerültek conceptio és kivitel dolgában, annyi
bennük a character és verv, hogy többet kívánnánk belőlük>. Más angollapok
hihetetlennek találják a hölgyek élményeit, mert azok olyan lovagias világba
vezetnek vissza, a minő ma már nem létezhetik.
Annyi bizonyos, hogy a
legrokonszenvesebben, a közvetlenség megkapó hangján írja le a szerző azt, a
mit művésznő társával harmadfél hónap alatt nálunk tapasztaltak. Leírása tele
van verőfénynyel, vonzó rajzokkal, keresetlen humorral és ezek a könyvet igen
kellemes olvas-mánynyá teszik. Nem volnánk olyan lovagias népek, a minőnek
könyve feltüntet, ha észreven-nők, hogy a szerző — nő és hogy bizonyos
tulajdonságokban minden nő megegyezik egymással. De ennél nagyobb hibát is
szívesen elnézünk olyan könyvnek, a melyben azt olvassuk, hogy «dandit és
aszfaltkoptatót (street-cads) nem látunk Budapest utczáin, ha csak Bécsből ide
nem menekül vagy egy.»
Akönyv hálából Esterházy Kálmán
grófnak van ajánlva, a ki páratlan figyelemmel és szívességgel egygette a
hölgyeknek utajit és melegen ajánlotta őket mindenüvé, a hová mentek. Neki
köszönhetik első sorban, hogy rövid idő alatt olyan sokat láttak és élveztek
Magyarországon. Az egész munka 248 lapra terjed és XIX fejezetből áll.
Az L fejezet («They bid us Welkom».
"Szívesen fogadtaki); ebben ügyesen van elbeszélve, miképen vonták magukra
a közfigyelmet az által, hogy a képviselőházban az ülés alatt vázlatokat
készítettek A H-ikban í«8cenes in Sunshine» «Jelenetek
a napfényben») budapesti élményeik és kirándulásuk Visegrádra vannak leirva. A
III.. és IV. fejezetben (Merry Magyarst, «Víg
magyarok») a budapesti turista egyesülettel a Vág völgyébe tett kirándulásuknak
rendkívül vonzó leírását találjuk. Az V. fejezetben («Concerning Hungarians»,«A magyarországi lakosokról •) a Magyarországban lévő
különböző nemzetiségekről és a magyar társadalmi viszonyokról irnak. Ezen
fejezetben olvassuk a többek kőzött ezeket: "Egyik maradandó benyomás, a
mit a magyarokkal való érintkezésünk alatt szereztünk, az erkölcsi tisztaság.
Ezen jellemvonást franczia és olasz írókból is olvasom, a mi némileg megerősít
abban, hogy nem csak a legfényesebb részét láttuk az életnek.' Egy másik
tapasztalatuk meg az, "hogy a magyarok modor, ruházat, ízlés dolgában
rendkívül hasonlítanak az angolokhoz*.
A VI. fejezetben («In the Alföldi,
«Az Alföldön Bihar megyébe, Margittára és környékére tett kirándulásuk van
leírva. Innét magyar útitársuknak hirtelen megbetegedése következtében egyedül
ós néhány nappal előbb érkeztek S.-A.-Ujhelybe. a mint
tervezve volt. Itt homályosodni kezdett csillagjuk, a mely őket eddig kisérte : az újhelyi vásárosok muszka kémeknek nézték a
különös öltözetű , idegen nőkot, mert azok rajzokat is készítgettek. Én a
zempléni hegyekben geologizálva, egészen véletlenül hallottam hirét a különös
idegeneknek. Hogy az újhelyi kellemetlen emlékeket feledjék, Dokus Gyula megyei
főjegyző egy víg társasággal együtt kivitte őket Bodzás-Ujlakra, paraszt
lakodalomba.
Egyik vázlatos, dejó humorúképen,
melyet a könyvből mutatványul közlünk, bodzás-újlaki tót legények karján látjuk
lejteni a szerzőket, kik egy népmulatságot gyakorlatilag is meg akartak
ismerni: hogy mulat a nép. AVII. ^Sátor-Alja Ujhely») és VIH. fejezet (tLife in a Vicarage», tElet egy papi lakban*)
újhelyi és pusztafalud élményeiket tárgyalja. A IX-ikben («Hospitable Boofs», •
Vendégszerető hajlékok") azon meglepetéseket írja le a szerző, a melyben
őket Forgách István gróf sza-lánczi uradalma részesítette, a hol a vad
rengeteget telefon hálózza be, s a hol a gróf dolgozószobájába érkeznek a
táviratok. A X-dik fejezetben (tA Mountain Watering-Place», «Fürdőhely a hegyek
között.») Tátrafüredről van szó. A Xl-dik fejezetben (tOver the great Plain>
tA nagy siksá-gon keresztül*) azon emlékezetes kirándulásuk van megörökítve, a
melyet Debreczenből a város ötös fogatán tettek Hortobágyra. A könyvükből
mutatvány képen közölt második rajz az ötös fogat parádés kocsisát ábrázolja.
Sok érdekes dolgot olvasunk ezen fejezetben a pusztai
életről, a pásztorok társadalmáról. A XII. fejezet («The Tziganes», «A czigá-nyok»)aczigányokról és a magyar zenéről szól,
mutatóul közli a «Cserebogár sárga cserebogár* és iNézz rózsám a szemembe •
zenéjét és szövegét.
A még hátralévő hét fejezet Erdélynek
van szentelve, le vannak írva benne: Bánffy-Hunyadon, Kolozsvárott,
Szamos-Újváron, Becszterczén, Maros-Vásárhelytt, Szász-Bégenben, Borszéken, a
gyergyói Gyilkos-tónál a Torjai-büdösnél, Brassóban, Sinaián, Tordán,
Toroczkón, Maros-Ujváron és Branyicskán töltött kellemes napjaik. Ez utóbbi
helyen Jósika báró vendégszerető házánál feltették magyarországi matatásuknak a
koronáját, öt napi tartózkodás után sajnálkozva
hagyták el Branyicskát. «Midőn haza felé indultunk —
írja az angol szerzőnő, — az őszi ködben, erősen meggyökerezett bennünk az az
érzés, h°gy egy nyáron vissza kell még jönnünk a vendégszerető Magyarországba,
a hol az emberek szive meleg, mint a
napsugár, hogy még egyszer magyar földön kiálthassuk: < éljen a magyar!
A VASUTAK GYORSASÁGA
AMERIKÁBAN. 1894.
30.495.
Kevés ország oly alkalmas a
gyorsvonatok kifejlődésére, mint az amerikai Egyesült-államok, melyeknek
népessége gyér, s különösen nyugat felé nagyon távol esnek egymástól azok az
ipari és kereskedelmi központok, melyeken a gyorsvonatnak is feltétlenül meg kell
állnia. Mind a mellett egész 1888-ig az amerikai gyorsvonatok aránylag sokkal
lassabban haladtak, mint az európaiak s különösen az angolok, mivel a legtöbb
vasútnak könnyű építése a nagy gyorsaságot nem birta volna meg.
Az amerikai azonban nem azért yankee,
hogy bárki által lehagyja magát főzetni, s igen természetes, hogy felébredt a
vágyuk, hogy náluk legyen • meg a leggyorsabban járó vasút s ezt sikerült is
létesíteniük. A Hudson-River vasúton, mely New-Yorktól Buffalóig megy, a
Niagara vízesés vidékére, most már egy rendkívüli gyorsvonat közlekedik, mely a
702.5 kilométer távolságú utat 7 óra 19 perez és 25 másodpercz alatt teszi meg,
azaz minden másod-perezben átlag 26.es métert, minden
órában 96 küo-métert tesz meg, holott ezelőtt a leggyorsabb vonat sem ment tovább
egy óra alatt 90 kilométernél.
A vasútvonal déltől északra, majd
nyugatra s ismét délfelé halad s egészben véve
vízszintes fekvésű. A gyorsvonat gépe szokatlanul nagy, 54.450 kgr. sulyu s
tenderjében 10.000 liter vizet s 6 tonna szenet hord, ugy hogy összsúlya 90.800
kgrot tesz. Összesen 3 nagy úgynevezett palotavaggon van hozzá csatolva, melyek
átlagos súlya 40 tonna s alakjuk olyan, hogy a gyors menetnél sokszor egész
viharossá fejlődő szélnyomásnak ellenállhasson. A vonat az egész utón csak 3
helyen áll meg, mi közben két helyen nj gépet illesztenek be, a mi azonban
legfö-lebb csak 3—4 perez késedelmet okoz. Azt hiszik
azonban, hogy kellő berendezés mellett még ezt a gyorsaságot is képesek lesznek
fokozni s tekintettel a villamos vasutak versenyére, a gőzvasuttal is óránként
120 küométer utat tehetnek meg.
A villamos vasutaknak nagy előnyük,
hogy motorjaik egyszerűen körben mozognak, mig a gőzgépnél ide-oda tolás
szükséges, mely sok ejőt emészt fel, s ezenkívül erős
mozgásnál könnyen veszélyes is lehet. A villamos gépeknél sok a gőzgépnél
szükséges rész elesik, sőt külön lokomotív sem szükséges, a
mint ezt a budapesti közúti vaspályánál látjuk, hol minden kocsinak külön
elektromotorja van. Amerikában jelenleg két nagy villamos vonat van, egyik
New-York és Chicago, a másik Chicago és St.-Louis között. Ezeken a vasút
gyorsasága óránként 120—150 kilométernyi lehet. De ha kiépülhetett volna a
Budapestről Bécsig vezető villamos vasút, ennek gyorsasága 200—250 km. lett
volna óránkint s ugyanily gyorsaságú vasutat akarnak létre hozni Paris és
Brüssel között. A szakférfiak általában azt hiszik, hogy ily óriási gyorsaság a
gőz-vasutaknál nem érhető el, vagy legalább nagyon veszedelmes lehetne. Minden
esetre szükséges volna ehhez rendkivül erős és pontos sín s olyan erős és
karcsú vaggonok. Nem lehetetlen azonban, hogy a következő században ezt is megkísérlik s ily módon a vasutak rendkívüli átalakulása
következik be.
* * *
KAZINCZY LEVELEINEK KIADÁSA
Kazinczy Ferencz 110-dik
születés-napjára.
1869. 588.
Alig pár héttel ezelőtt járta végig
lapjainkat azon óhajtás, hogy a csak most felfedezett Cserei-féle
Kazinczy-levélek adassanak át az irodalomnak s déési tulajdonosuk — hacsak kivonatban is — tegye azokat közzé. Mi örültünk a
fölfedezésnek, de nem óhajtjuk kiadásukat darabonként s megmondjuk miért.
Kazinczy Ferencz nyelvújítási
érdemeit nem szükség elemezni és ismételgetni most, midőn — 10 év óta legalább
— a kis gyermek is tud róla annyit, hogy nevét ismeri. Október 27-én lesz tiz
éve annak,hogy a magyar nemzet, mint nemzet ülte
meg születésének százados évfordulóját, mely 1849. után az első önérzetes,
férfias lépés volt nyomasztó viszonyaink megváltoztatására. Áldozott ebben a
nemzet a múlt nemes küzdelmeinek, egy reformátor érdemeinek, s tüntetett a
jelen ellen a jövő érdekében. Megtette kötelességét, de teendője még nincs
befejezve; nem emelt Kazinczynak egy állandó emléket müvei kiadása által.
Pár nap múlva Kazinczynak 110-dik
születési évfordulója következik be. Itt az idő, hogy a nemzet s legelső sorban
az Akadémia megemlékezzék róla s határozza el müveinek egy önálló, teljes
kiadását. Ezt Kazinczy szelleme, irodalmunk jövője és saját
becsületérzetünk követeli.
Nem kívánunk lehetetlent. Jó akarat
kell csupán s pár év múlva a nemzet felmutathatja egyik legkitűnőbb emberének
minden művét, mint teheti ezt — habár a körülmények miatt nem is egész teljesen
— Vörösmarty, Petőfi, Arany és Tompa műveivel.
De hallom az ellenvetést, hogy
Kazinczy dolgozatainak nagy része forditmány, melynek korszerűsége ma már
elveszett s a miknek nyelvezete sem állja ki már mindenben a kritikát. Igaz, de
Kazinczy ez időszerint nem is annyira ezekért érdemelné meg az uj kiadást, mint
leveleiért. E nemű dolgozatai őt a világirodalom legkitűnőbb
epistolograph-jai mellé helyezik s épen ereszben nincs complet kiadása. Saját,
s az Akadémia által halála után rendezett kiadásai forditmányait hozzáférhetővé
tették, de remek tylüés irodalom- s közművelődés történetileg ritka becsű
levelei részint szétszórvák, részint most is kéziratban hevernek. Ezek kiadása
tehát égető szükségesség és becsületbeli kötelesség most, a midőn még
összegyüjthetők, mert fél század, vagy tán csak egy évtized multával is az nem
lesz kivihető többé.
Éppen ez okból nem óhajtom tehát,
hogy Csere'. Miklóshoz irott levelei is csak darabonként, vagy — mint lapjaink
mondják
— kivonatilag közöltessenek, mert ez által
erdekük legnagyobb része elvész s a
felhasználhatás is mog lesz nohozitvo kétszáz magyar hirlap és oly könyvtárak
mellett, melyekben talán egyetlenegy magyar lapot sem lehet feltalálni hiány
nélkül. Hiába keresünk időszaki irod. munkákat akár a Múzeum, akár az Akadémia
vagy Egyotem könyvtáraiban, — vidékleket számban se vehetvén — mert ezekben
vagy épen nem, vagy csak csonkán találhatók fel lapjaink, s igy Kazinczy levelei
ily szórványos közzététel által csak ugy nem lesznek megmentve a jövő számára,
mintha valamalyik családi levéltár pora között kéziratban hevernének.
Karolja fel oz ügyet az Akadémia, s
ha egyszer megkezdte: gyorsan megy a munka,annyival is
inkább, mivel b. o. Kazinczy Gábor már a levelek nagy
részét összeállította, a mit az Akadémiának — ha csak használat végett is —
megszerezni nem lenne lehetetlen. Saját könyvtárában is van Toldy szerint
néhány kötet, az Erd. Múzeuméban is, egyszóval a nagyobb rész könnyen
hozzáférhető helyeken létezik, csakis az összeállító munkás
kéz hiányzik. E részben Toldy Ferencz volna a legilletékesebb, ha ő meg
nem volna annyira elfoglalva, hogy Kazinczy életét sem birta kiadni 10 év
alatt, daczára annak, hogy az Akadémia firmája alatt s előfizetési utón lőn
megkezdve kiadása.
De mind az egyén megválasztása, mind
egyéb teendő az Akadémia hatásköréhez tartozik, mi csakis azon óhajtást
nyilvánítjuk ki, hogy vajha a 110-dik év meghozza Kazinczy emlékének azt, a mit
a 100-dik csak kis részben volt képes meghozni, ledönthetetlen s
elfelejthetetlen emlék gyanánt!
Végszóul kiírom Toldynak egy régibb
művéből*)'azok névsorát, a kikhez Kazinczytol levelek szólanak, s a miknek
tetemes része ma is megvan, noha csak kéziratban. És pedig bebörtönöztetése
vagyis 1794. előtti időtől fogva fennmaradt levelei vannak gr. Beleznai Miklóshoz,
Bessenyei Györgyhöz, Czirjékhez, gr. Eszterházi Károlyhoz,
Fejérváry Károlyhoz, KoppiKárolyhoz, Kovachich Mártonhoz, Kovács
Ferenczhez, Molnár Jánoshoz, báró Orczy Lőrincz-hez, I. Péczeli
Józsefhez, báró, később gr. Ráday Gedeonhoz, Rájnis Józsefhez,
Ráth Mátyáshoz, Baróti Szabó Dávidhoz, Szentgyörgyi Istvánhoz,
Szilágyi Sám. superintendenshez, ifj. Szilágyi Sámuelhez. 1801-en vagyis kiszabadulásán inneni levelei a következőkhez
szólnak: Berzsenyi Dániel, Cserei Miklós, Csokonai V. M.,
gr. Dessewffy József, Döbrentei Gábor, Fabchich József, Földi
János, Guzmics Izidor, Horváth Ádám, Horvát István, Jan-kowich
Miklós, Kis János, Kölcsey, Kriebel János, gr. Mailáth János,
Németh László, Pyrker László, Rumy Károly, Sipos Pál,
Szentgyörgyi József, Szentmiklóssy Alajos, Szombathi János,
Szögyényi Zsigmond, gr. Teleki József, gr. Teleki Sámuel, Toldy
Fer., Ungvárnémethi Tóth László, Vályi-Nagy
Ferencz, Virág Ben., Vitkovics Mih., id. és ifj. báró Wesselényi
Miklós, Zádor György, Szemere Pálhoz, irott s Toldy szerint
„leg-érdekesb és fontosb levél-gyűjteménye" meg van semmisítve, ha ugyan^
egyes töredékei a „Szemere-Tár"-ban fenn nem maradtak.
Kisebb számú levelei im ezekhez szóltak : Aranka, Bajza , Bárány Ágoston, Báróczy
Sán., Bártfay László, B í'íni'czLa-jos,5öZöniFar-kas S., Decsy
Sámuel, Édes Gergely, EndEndrödi János, Engel, Ercsey, Fáy
András, Fejér György, Ferenczilstv., gróf Festetics Gy.,
Holéczy Mih., b. Hormayr Józs., Horvát
End., Igaz Sám., Kállay Fer., Kerekes Ábol, Kisfaludy
Károly és Sándor, Kiss Imre, Kovacsóczy Mihály, Kulcsár István,
b. Lakos János, Márton István és József, Nagy Gábor, Nagy
Józs. prépost, Pápai Sámuel, II. Péczeli
Józs., Perger János, b. Prónay Lásiló ós Sándor, Ragályi Tamás,
Révai, Ruszék József, Sághy Ferencz, Sándor István, Schedius
Lajos, Sz tbó István, gróf Széchenyi Ferencz és István, Székely
Sándor, Szemere Bertalan, Szenvey Józs.,
b. Szepessy Ignácz, Sztrokay Antal, Téti Takáts Józs., Dukai Takács Judit, Tóth Ferencz, Ürmenyi
József, Vörösmarty.
Ha végig tekintünk e névsoron: ebből is látni fogjuk, hogy az
ő levelei irodalmunk fejlődésének történetére kimondhatatlan becsű források, de
a ki csak megízlelte is levélirálya zamatát: az helyeselni fogja
indítványunkat, mely Kazinczy 110-ik születési évfordulóját összes müvei, vagy
legalább levelei teljes kiadása által óhajtja emlékezetessé tenni.
Q
*) A Magyar költészet kézikönyve.
Pest, 1857. 8r. 39
KAZINCZY
FERENC LEVELEZÉSE A
MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA KÖNYVTÁR ÉS INFORMÁCIÓS KÖZPONT KÉZIRATTÁRÁBAN KATALÓGUS Magyar Tudományos Akadémia
Könyvtár és Információs Központ Összeállította Czifra Mariann © 2014.
*
Ez a kötet, amelyet az Olvasó a kezében tart, Kazinczy
Ferenc levelezésének teljes katalógusát nyújtja, 327 oldalon
*
A KATALÓGUS – 15 - oldala
K 614. Fogságom naplója – „Az én naplóm” Modern félbőr
kötésű kötet. Ceruzás oldalszámozás (a 153-tól 156-ig javított oldalszámok).
A két mű között 4 számozatlan üres f. 145 Kazinczy Ferenc anyjának,
Liszka, 1794. dec. 16., magy., másolat. 145–148
Kazinczy Ferenc Péchy Sándorné Kazinczy Zsuzsannának, Kerepes, 1794. dec. 19., magy., másolat. 148–151 Kazinczy Ferenc anyjának, Buda,
1795. febr. 25., magy., másolat. 151–154 Kazinczy
Ferenc anyjának, Buda, 1795. márc. 11., magy.,
másolat. 155–158 Kazinczy Ferenc anyjának, Buda, 1795. jún. 5.,
magy., másolat. 158–160 Kazinczy Ferenc anyjának, Buda, 1795. júl. 2., magy., másolat. 161–163 Kazinczy Ferenc anyjának, Buda,
1795. júl. 3., magy., másolat. 164–168 Kazinczy Ferenc
anyjának, Buda, 1795. júl. 29., magy., másolat.
168–169 Kazinczy Ferenc anyjának, Buda, 1795. aug. 29.,
magy., másolat. 169–174 Kazinczy Ferenc anyjának és öccsének, Brünn, 1798. jan.
10., magy., másolat. 175 Kazinczy Józsefné Bossányi
Zsuzsanna Kazinczy Ferencnek, A. Regmetz, 1800. febr.
27., magy., másolat. 175–176 Kazinczy Ferenc Budai
Andrásnak, h. n. [Munkács], 1801. jún. 17., magy.,
másolat. 176 A másolatok készítőjének feljegyzése.
K 616. Kazinczy Ferenc Fordításai Modern félbőr kötésű
kötet. 30v Kazinczy Ferenc ismeretlennek, k. n.,
magy., autogr. fogalmazvány. Kezdete: „Kegyelmes Uram! Excellenciad az a’ mi
Könyvgyüjtöink köztt, a’ mi a’ Cosmopoliták…”
K 620. Hisztóriai jegyzések Modern félbőr kötésű kötet.
68rv Gróf Gyulay Karolina Kazinczy Ferencnek, Kazinczy felülírásával, Kolosvár,
1827. márc. 16., magy., eredeti. K 621. Kazinczyana –
Kolera morbus. Gerinccím: KAZINCZY
-
15 -