CEYLON NŐK

ÍRÁSAI

h14–79. Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók.

2018. 02 . 07. – 03. 01.

Bevezetés

A nagy szigetek bemutatása Ceylonnal (Sri Lanka) folytatódik. „A nők írásai” új témakör. Olvashatunk a brutális rabszolgatartásról. Hogy ez a gyarmatosítók gazdagságának alapja, olyan igazságtalanság, mint Trianon. (A Függelékben ez utóbbiról is olvashatunk.) A milleniumi kiállítás alkalmából az állatkertben pénzért megtekinthető volt egy csapat néger.

Megtudhatjuk, hogy az USA-nak van egy Wyoning nevű, fél milliós lakosú tagállama. Ott vezették be először a női egyenjogúságot.

László Károly VIII. sz. levelében színesen, érdekesen írja le az indiánok táncát. Előfordul, hogy a Tartalomban feltüntetett írás szövege hiányzik.

Tartalom

Bevezetés

CEYLON

BUDDHA FOGÁNAK TEMPLOMA CEYLONBAN.1891. 19. 307.

Gáspár Ferencz. CEYLON SZIGETÉN 1892. 52. 884..

B. Kemény Endre: LEVÉL CEYLON SZIGETÉRŐL..1897. 10. 150.

VITA: HERMAN OTTÓ: CEYLON, A PÁLMÁK, A PIROS LOTUSZ 1893. 2. 26.

GÁSPÁR FERENCZ: MÉG EGYSZER CEYLON 1893. 3. 42.

AMERIKÁBÓL ÍRT MAGYAR LEVELEK

EURÓPÁBÓL AMERIKÁBA. 1891. 31 506.

László Károly levelei Amerikából. VII VU. 1859. 411

VIII. New-York, É.-A., aug. 14. 1859. VU. 1859. 463.

IX. New-York, Északamerika, dec. 1. 1859. VU. 1860. 54.

D. G. A.: EGY DARAB AFRIKA BUDAPESTEN. 1896. 35. .

XI. New-York, Észak Amerika,. 1860. 108.

* * *

A DÉL-DALMÁCZIAI LÁZADÁS SZÍNHELYÉRŐL.1882. 11. 165.

KOLUMBUS ELSŐ AMERIKAI UTJÁNAK JUBILEUMA 1892. 34. 585..

LEVELEK KELET-ÁZSIÁBÓL

B. Kemény Endre LEVELEK KELET-ÁZSIÁBÓL.. 1897. 169.

III A khinai vizeken. 1897. 199.

V Jokahama, VU, 1897. 231,

VI Jokohama, 1897. 16. 250.

VÁMBÉRY ÁRMIN: UTAZÓ KALANDOROK 1884. 14. 214; 230.

Vámbéry Ármin MÁSODIK KELETI UTAZÁSOMBÓL. 1905. 24. 575.

HERMAN OTTÓ. UTAZÁS NORVÉGIA VÉGVIDÉKÉRE.1893.50. 842.

A NORVÉG ÁLLAM VÁLSÁGA 1905. 52. 381..

NŐK ÍRÁSAI

Sz. E. A NŐK AMERIKÁBAN. 1891. 6. 90.

SZÉCHY-LORENZ JÓZSEFNÉ. EGY DARAB KELET- MAGYARORSZÁG 1888. 42. 685

BLANTYRE SZÉKESEGYHÁZA KÖZÉP-AFRIKÁBAN. 1891. 42. 682.

A KONGO-ÁLLAM KÖZÉP-AFRIKÁBAN. 1884. 47.747.

Crosse Andrásné. MAGYAR NŐ LEVELE DÉL-AFRIKÁBÓL.1892. 736.

E.P, Hughes EGY ANGOL NŐ MAGYARORSZÁGRÓL. 1897. 7. 103

Kováts Gézáné BESSZARÁBIÁBAN. 1902. 33. 530.

Hegedűs Sámuelné: UTAZÁS AFRIKÁBA.1905. 331. II. rész 1905. 350.

Sárosi Bella GYŐRY ILONA SKÓCZIÁRÓL. 1905. 20. 316.

Herrmann Irén: FINNORSZÁG NYÁRON. 1910.33 684.

* * *

UTAZÁS MAGYARORSZÁGON A XVIII. SZÁZAD VÉGÉN. 1912. 1. 14.

Ismerteti KÖNYVES TÓTH KÁLMÁN. I., II. rész

Függelék

MÁSFÉLSZÁZADOS SZENT ISTVÁN-REND. 1914. 19. 372.

Lestyán Sándor: A CSEHEK KASSÁN. 1919. 25. 288

CEYLON

BUDDHA FOGÁNAK TEMPLOMA CEYLONBAN.1891. 19. 307.

A földgömb legelterjedtebb vallásának, a buddhizmusnak, egyik legszentebb helye Buddha fogának temploma Kandyban, Ceylon régi híres városában.

A templom neve feltűnő, bár eléggé ismeretes, hogy a buddhaisták nagy tiszteletben részesítik az ereklyéket. Így nem lehet azon csodálkozni, hogy templomot emeltek egy oly ereklye tiszteletére, mely egyenesen a vallás-alapító testének egy része, s mely a kegyeletes búcsújárók egyik fővonzó ereje. A híres ereklyét még most is lehet látni egy szekrénykében, bár világosan nem vehető ki alakja s e mellett sokkal nagyobb, (felnőtt ember ujjának hegyéhez hasonló), mint a rendes fogak szoktak lenni.

Sokan kétségbe is vonják ennek az ereklyének hitelességét s adatokra hivatkoznak, hogy a portugál papok csakhamar a sziget meghódítása után kezükbe kerítették ezt az ereklyét s a goai érsek sajátkezüleg törte szét azt egy mozsárban, s a port a tengerbe szórta. Ez az elbeszélés azonban nem teljesen hiteles s a buzgó buddhisták azt is állítják, hogy ez alkalommal is csoda történt, mert valami szellő összeszedte a fogdarabokat s visszavitte Kandyba a szent szekrénybe, hol azután magukban ismét foggá alakultak.

Ceylon lakóinak, a szingáloknak, kik közül néhány évvel ezelőtt egy csoport nálunk is megfordult, többsége szentül meg van győződve a fog valódiságáról, habár a Ťhitetlenť európaiakkal érintkezve, most már nagyon kevesen hiszik azt, amit őseik hittek, hogy t. i. ennek a fognak ura lesz mindig Ceylon ura is.

A templomot, melyet a benszülöttek nyelvén Dela do Maligava -nak neveznek, sok száz évvel ezelőtt építették az egykori szingál királyok, s habár azóta sokszor kirabolták, most is nagyon szép, érdekes, s a buzgó zarándokok sűrű adományai folytán nagyon gazdag. Még ha nem volna is benne a híres ereklye, méltó a megtekintésre.

Gáspár Ferencz.* CEYLON SZIGETÉN 1892. 52. 884..

(Colombo, India gyöngye. — Egy darab a paradicsomból. — A Gallé Face. — Az Oczeán partján. — A Polo. — Az én Ťherczegnőmť. )

* Negyvenezer mérföld vitorlával és gőzzel* czimű könyvből

Adenbe érkezésünk alkalmával a hajóra hozott posta többek közt egy sürgönyt is tartalmazott, mely általános örömet okozott mindnyájunknak.

A programm szerint ugyanis Adenből egyenesen Singapurebe, Hátsó-Indiának e legdélibb kikötőjébe kellett volna vitorláznunk minden más kikötő érintése nélkül. Mi, tekintve, hogy ez időben — a délnyugati Mouszun legvihar-zóbb szakában — a 4000 mérföldnyi rengeteg ut különben is egyike a legveszedelmesebb tengeri utaknak, kivált ha a hajó e hosszú út alatt csaknem egyedül a vitorláira van utasítva, nem valami nagy örömmel néztünk eléje a 40—45 napra tervezett átkelésnek, annyival kevésbbé, mivel ha az út folyamán előforduló események következtében nem a maiakkai szoroson keresztül, hanem Sumatra déli megkerülésével kell ez utat megtenni, a mi elég gyakran megtörténik,, akkor 55—65 napot is kell a hajónak az Oczeán on töltenie, mig Singapure kikötőjét eléri.

Képzelhető tehát, mily kellemes meglepetés volt ránk nézve, midőn a sürgönyileg jött parancs a programmot megváltoztatta és Adenből Ceylon szigetére, Colombóba rendelt bennünket.

Utunk tervszerüleg esett arra az időre, a mikor az Indiai-Oczeánon erős délnyugati Mouszun uralkodik. Korvettánk, a ŤZrínyi), e széltől hajtatva, valósággal száguldott a háborgó Oczeánon s ropogva és recsegve emelkedett az irtózatos magas hullámhegyek tetejére, vagy sülyedt le a tátongó mélységek szédítő örvényébe. Az árbo-czokon csak kevés vitorla volt kifeszítve, mert különben nádvesszőként törtek volna le a Mouszun nyomása alatt. Még így is, — a kevés vitorlával — minden árbocznak a nyujtványait, mint például az árboczderekat és sudarat a rendes kötélzetén kivül még más kötelékkel is meg kellett erősíteni. Megkisebbíteni a vitorlázatot nem lehetett, mert egyenlő gyorsasággal kellett száguldanunk a hullámokkal. Ha hajónk valami okból kénytelen lett volna menetét meglassítani, akkor a folytonosan utánunk hömpölygő hullámok elborították volna fedélzetét és szétrombolták volna a hajót minden ízében. A kormánykeréknél állandóan hat markos matróz állott.

A sötét éjszakákon a háborgó tenger örökös mennydörgését túlharsogta az égi viharok rettenetes mennydörgése. A vakító villámlás néha másodperczekre megvilágította a tengert: néha egészen mellettünk világította meg az árbocz magasságáig feltornyosuló roppant víztömeget.

CEYLON SZIGETÉRŐL A PAGODA BELSEJE.

Az első napokban irtózattal néztük e hullámokat. Később megszoktuk és kritizáló megjegyzéseket tettünk rajok, sőt még fényképeket vettünk fel róluk. Legfeljebb azért boszankodtunk rájuk, hogy szakácsunkat akadályozták a főzésben, a mennyiben a legravaszabb geniáli-tással meglánczolt fazekak és lábasok sem tudtak a tűzhelyen megállani, oly irtózatosan hányatott a hajó a hullámok által. E miatt akárhányszor megtörtént, hogy egyes napokon egyedüli meleg ételünk hideg konzervekből állott.

Mikor már teljesen megszoktuk e hullámokat, és inasaink annyira mentek a találékonyságban, hogy ágyainkat ravasz módon olyképen vetették meg, hogy a legdühösebb hullám sem volt többé képes bennünket az ágyból kidobni, akkor zúdult ránk egy óriás hullám, mely oly irtózatos ütést mért szegény korvettánkra, mintha szerteszét akarta volna törni forgácsokká.

Bémülten és elszörnyedve rohant mindenki a fedélzetre, hol térden felül ért a víz. Emberek állottak, szénakötegek, csónakok, csebrek, csigák, kötélcsomagok szanaszéjjel úsztak a hajó falai között. Ordítás, vezényszó, marhabőgés, matrózröhögés, káromkodás hangzott mindenfelé; a hajó bordái közé szorult víz leírhatatlan zúgással mosott végig rajta, magával sodorva mindent, a mi nem volt lekötve, lecsavarva, vagy leszegezve. A zűrzavar után kitűnt, hogy a hajó pereme — a fedélzetnél magasabb rész — mintegy 10 méterre be van horpadva!

így nem folytathatjuk utunkat Singapureig. Okvetetlenül be kell mennünk valamely közelebbi kikötőbe bajónk kijavítása végett. A legközelebbi kikötő azonban — Colombo. Tehát előre ! Isten segíts és óvj meg egy második hullámcsapástól, mert azt már nem álljuk ki!

így folytattuk utunkat Colombo felé, örökös rettegés között. Hála a kitűnő vezetésnek, Aden elhagyása után a huszadik napon Ceylon szigetének, — a földgömb eme leggyönyörűbb pontjának, — látótávolába ért a ŤZrinyiť.

Egy arasznyi széles kanoe (egyetlen szálkókuszpálmaból kivájt csónak, az oldalához erősített gerenda által egyensúlyban tartva,) hozta elénk messze ki a tengerre a Ťpilotť-ot — a révkalauzt, ki a gyöngyhalászó kanoék s a kies beúszó gőzösök tömkelegén keresztül biztos kézzel vezette hajónkat Colombo kikötőjébe. Néhány órával később horgonyt vetettünk. Előttünk volt a szigetek gyöngyének legszebb gyöngye, — Colombo.

Tagadhatatlanul Ceylon volt már az ó-korban is a legszebb pont a földön. ŤLankáť-nak, a Ragyogó-nak nevezik a benszülött hinduk; ŤGyöngyszem India homlokán a budhisták nyelvén; ŤGyöngyök szigetén-nek nevezik a khinaiak; ŤJáczinok és rubinok hazáján-nak ismerték a görögök; ŤAdám és Éva vesztett paradicsoma-ként siratják a mohamedánok.

... Aki tehette, azonnal igyekezett ki a szárazföldre. Húsz nap az Indiai-oczeánon, szünet nélkül hajtatva egy csaknem orkánszerű délnyugati Mouszun által, épen elég, hogy megkívántassa az emberrel a biztosabb talajt.

Egy keskeny, kis kanoéba szállva, két-három singhaléz gyerek gyorsan szállít ki -rakpartra, mely a^épcsőktől kezdve fel a főútig tömve van Kelet-Ázsiának i legkülönbözőbb pontjairól összesereglettnépséggel. Ügygyel-bajjal keresztül vergődve a sürü néptömegen, kiér az ember a felső partra és a legelső, a mit tesz, az egyedüli, a mit tehet, az. hogy meglepetésének és elbá-mulásának szabad utat engedve, felkiált:

— Ah, ez gyönyörű, felséges! Ez felülmúlja minden képzeletemet.

Elragadó, gyönyörű kép áll a szemlélő előtt.

Az utcza széles, hosszú és egyenes, mint a tükör; jobbra és balra sötétzöld pázsit szegi be a barnavörös utat, melyet sürü tömegekben lepnek el a rikító (sárga, piros, kék, hófehér és zöld) szinekbe öltözött gyalogjárók, a fehér bal-dakhinos kocsik és a meztelen kulik által vont Ťjinirickshavať * tömege. A virágokkal tarkított pázsiton kívül az oszlopsorokkal ellátott, szellős magas paloták állanak, hófehér falakkal, zöld redőnyökkel, félig elfedve a melankholikus kinézésű pálmafák sürü, sötét lombozata által.

A fehér baldakhinnal fedett könnyű kis bérkocsiról csalogató hangon ajánlkozikasinghaléz kocsis, hogy még szebb látnivalókhoz visz. Angolul szól, angolul felelek és beszállok a kocsijába.

A kocsis öltözete a legszeretetreméltóbban egyszerű. Egy 2 méter hosszú fehér vászondarab volt kötve a dereka körül, s egy i—3 méter hosszú piros szövet redőkbe csavarva a feje körül. Ennyi az egész. A kis ausztráliai "mokány" gyors ügetésben halad. Jobbra és balra minden lépes a legtarkább, a legújabb és könyvekben soha nem olvasott, képekben nem látott jeleneteket és láványokat tár elénk.

Félórai hajtás után benne vagyunk egy sürü pálmaerdő felséges arnyában. Az áthatlan sürü lombozat csak elvetve bocsát át egy-egy napsu lombozat csak elvetve bocsát át egy-egy napsugarat, mely ragyogó szivárvány-fényekben törik meg a tó tükrén úszó lotoszvirág kelyhében rezgő harmatcseppen. Az egész tó olyan, mint egy kolosszális zafírba foglalt óriási gyémánt. A kristálytiszta tó tükrét helyenkint egeszén elborítja a széles levelű lotosz fehér es piros virága. A kókusz, areca, bánaán, cinchona és kakaó, egyátalában a forró földöv összes pálma-'' fajai mélabúsan lelógó széles, hosszú leveleikkel csaknem egyetlen zöld mennyezetet képeznek fölötte. A sürü lombozat közül kedvesen tűnnek ki egy Buddha-templom fehér falai. A pálmalomboktól elfedett folyosókon nesztelenül lépdel egy-egy sárga leplekbe burkolt brahniin.

* Kétkerekű könnyű kis kocsik egyetlen ember számára

Az ünnepies csendet néha-néha szakítja meg egy halk zizzenés, suttogás, mely csak emeli a titokszertit, a rejtélyest. A hatalmas pálmatörzsekre kúszó orchideák kelyhén játszva enyelegnek tenyérnagyságú lepkék, a parányi kis kolibrikkal. Az ember nem tudja, mit bámuljon inkább, a lepkék gyémántszerüen ragyogó szárnyait, vagy a parányi kis madárkák élénk és kecses mozdulatait.

Minden lépés egy új paradicsomba vezet. A gyér lombú kenyérfáról fenyegetőleg lógnak le az emberfejnél nagyobb gyümölcsök; a man-gustin barna-fekete gyümölcse ingerlőleg kacsint le a rubinvörös virágoktól ellepett szédítő magas sudárról. Minden mozdulatra szemérmesen húzódik össze a tüneményszerű tpubica mimosať és mindaddig zárva tartja érzékeny kelyhét, míg a zavaró messze tovább haladt. A lépés neszére ijedten fut szét a játszó gyíkok fürge csapata; némelyikük fél méter hosszú; hangos rikácsolással himbálódznak az ágon egy közeli Ťbun-galowť-ból felzavart papagályok és kakaduk ragyogó színű seregei.

A lélek, a szem, az orr és a tapintat nem tud eléggé eltelni az istenadta gyönyörök elvezetével. Perzsia szőnyegei nem oly puhák, nem oly pompás szinűek, mint Indiának ezen bársony-szerű pázsitja. A buja zöld szin összes árnyalataival és a beléje szőtt orchideákkal, meg a csodaszert! kék, fehér, piros és sárga kúszónövényekkel, a tükörsima tó szine, rajta a tün-dériesen lebegő lotoszvirágokkal és az impozáns • Viktória Regiáť-val. melynek hatalmas kelyhe megbír egy gyermeket is; a misztikus, derengő homály, itt-ott áttörve az egyenlítő örök kek egének átmosolygo sávjaival — egy nem eléggé bámulható gyönyörű festmény a szemnek, nyugalom a léleknek. A tüdő mohón lélegzi 1 balzsamos, édes, lágy levegőt. A fehér falú Buddha-templomból ki-kihangzik a brahminok vontatott, éneklő imája, mely sajátszerű harmoniában egyesül egy közeli bungalowból halkan átszűrődő ŤBandzsóŤ lágy akkordjaival . ..

Különben ezt nem lehet híven leírni. A leg-mesteribb író, festő vagy zenész eldobná ecsetét, hangszerét. Ezt leírni vagy a hangokat visszaadni ember nem képes !

S most térjünk vissza a városba, de nem az előbbi úton. A kocsis egy kis kerülővel a sin-ghaléz városrészen hajt keresztül. Az egyik sátor előtt, egy kókuszpálmához támaszkodva, egy I sugár termetű hindu élénk társalgásba van elmerülve egy villogó szemű fiatal singhaléz leánnyal. A beszédjükből egy szót sem hallottam ugyan, de a tekintetükből biztosan kivehettem, hogy Ceylon szigetén is nagyon érdekes dolgokat tud elbeszélni — Miska Juliskának.

A kocsi csakhamar letér innen és beláthatlan kiterjedésű rizsföldek mentén halad tovább. Egész csorda bivalyok lepik a földeket és a legnagyobb nyugodtsággal repdesnek köztük a hófehér darvak és a gólyák. A rizsföldek szomszédságában terjedelmes czukornád ültetvények húzódnak végig.

Ezek tőszomszédságában terül a hires ŤCin-namon gardenu a Ťfahéjť-kert.

A mennydörgésszerű távoli dörgésböl ítélve, a Gallé face közelében jártunk. A legközelebbi kanyarulattal a kocsi befordul és előttem áll egy kép, melyhez hasonlóan elragadót, festőit és éienket sohasem láttam és valószínűleg ritkán

fogok látni.

*

A Gallé face egy lágy pázsittal benőtt szabad tér, egyfelől a zajló oczeán, másfelől egy részlet az "Ezeregy éjť-ből.

A négyszögű tér tenger felöli oldalát impozáns hullámtörők védik a hatalmas hullámzás ellen. A kőgát innenső oldalán pedig alig tíz lépésnyire az oczeántól, fehérbe öltözött, halvány képű angol gyermekek keresik a csigákat, vagy pedig szívják a csinos hindu-dada fekete emlőjéből a tápláló nedűt.

A második sorban, — egy tükörsimára vert barna-piros utón, — sűrűn követik egymást az elegáns tarka jármüvek, mind megrakva csodálatos öltözetű urakkal, hölgyekkel, kocsisokkal es inasokkal.

A közfigyelmet egy skót ezred szoknyás zenekara vonja magára, a piros frakkos, medvebőr süvegü zöld szoknyás ŤHighlan11 cr-BandŤ. Sugár termetű, daliás kinézésű skótok, rokonszenves és nagyon intelligens kifejezésü arczczal. A figyelem különben ezúttal nem a dudások zenéjének, hanem az azzal egyidejűleg kezdődő Ťpollóť (labdázás lóháton) játéknak szól.

Egy sűrű soroktól körülvett óriási körben tizenkét lovas foglal állást. Hat áll az egyik oldalon, ugyanannyi a másikon. A lovak tüz'es-vérü. apró ausztráliai, vagy dél-afrikai fajbeliek a Fokvárosból. A lovasok jelmeze egyszerű fia-nell ing. fehér nadrág, sárga csizma és könnyű kis sapka. A lovat csak fél kézzel kormánvoz-zák; a balkezükben tartják a kantárszárat, a jobbikban pedig egy gereblye alakú hosszú dárdát, a szélesebb végével lefelé. A két sortól egyenlő távolságra egy sárga turbános, piros övü hindu fehér labdát helyez a pázsitra, egy másik pedig ugyanazon perczben jelt ad egy lobogóval.

A két sor villámgyorsan vágtat a labda felé. A hónaljuk alatt tartott dárdát ütésre készen tartva, mindegyik igyekszik első lenni és dárdájával a labdát az ellenfél területére ütni. A nehéz labda pehelyként repül ide-oda a leg-szabálytalanabb irányban. A lovasok elképzelhetetlen bravúrral, egyetlen ponton megfordítva száguldó paripáikat, a repülő, vagy guruló labda után vágtatnak. Némelyik oly ügyes, hogy a labdát röptiben eltalálja dárdájával. A tizenkét lovas egy darabig sűrű gomolylyá tömörülve vágtat a labda után és aztán ismét villámgyorsan szétoszlik a. legkülönbözőbb irányban. Folyton .száguldva, repülve és a dárdát suhogtatva, biztos szemmel egyenesen neki vágtatnak a parányi czélnak es azt egy jól kiszámított hatalmas ütéssel magasra felröpítik.

A nemes játékot néző közönség gyermekies örömmel tapsol a sikerültebb ütéseknek. És minő közönség! Talán érdekesebb, mint maga a játék. A japánt és khinait kivéve, van e közönségben Kelet-Ázsiának csaknem minden nemzetéből.

Az ide-oda hullámzó tömeg közepett egy kis csoportot pillantottam meg, mely a delej ellentállhatlan erejével vonzott magához. Egy fiatal tamyl leány volt, két éltesebb nő és egy fiatal hindu kíséretében.

Elragadóbb, elbüvölőbb szépséget, mint e leány, nem láttam. Mintegy 16—17 éves lehetett, karcsú és nyúlánk, mint egy fiatal czédrus. A nemes kifejezésü, kerekded arcz sötét csokoládé-barna ; a kékes fényű, hollófekete fürtök simára lefésülve, a halántékokon és a fejbúbon gyöngyökkel és drágakövekkel kirakott fésűvel megerősítve. Az egyenes szemöldök alól kivillogó szemek szendék, mint a gazella tekintete. A száj parányi, a barna ajkakon átdereng a pezsgő piros vér; a fogak aprók, egyenletesek. Soha sem láttam még fekete ajkak mögül ezekhez hasonló fogsort kitündökölni. A kissé fölhajtott vékony orr balczimpájában egy borsó nagyságú gyémánt csillog, mely negédes és ka-czér kifejezést ad a különben is rendkívül kedves arcznak. A parányi kis fülkagylók csaknem elborítva gyöngyökkel, rubinokkal és zafírokkal. A gömbölyű, erős nyak ós a szoborszerű szép karok drága lánczokkal, kövekkel és brazlettek-kel díszítve. A gyönyörű karcsú termethez szorosan tapad oda egy, a meztelen lábakig érő nehéz, sárga selyem szövet, mely elfödi ugyan a termetet, de annál ingerlőbben, bájolóbban tünteti fel a felséges szép idomokat. A meztelen láb körmei rózsaszínűre vannak festve és minden ujjon egy-egy drága gyöngy. Az egész alak olyan, mint egy drágakövekbe foglalt gyönyörű festmény.

A leány testvérek között megért egy milliót. Az ékszerekkel együtt megért kettőt!

Magától értetődik, hogy a polló-játék beve-geztével árnyékként követtem az én álmotrabló herczegnőmet. De nem sokáig követhettem. A következő perczben a mezítlábas tündér eltűnt kisérönöivel együtt egy tillburyben, a fiatal hindu pedig egy giggie szállt, a mely jármüvek egy sereg fehérruhás, sárga öves inas kíséretében vártak reájuk az egyik sétányon.

Másnap megtudtam, hogy a lelki nyugalmamtól megfosztó szép leány sem tündér, sem her-czegleány, hanem egy gazdag tbea-ültetvényes-nek a leánya Ceylon belsejéből, Rawelapitiya vagy Nuwara Eliya vidékéről.

... Az élvezetekben gazdag délután izgalmait kipihenendő, beszállottam egy jinirickshawba ós a közeli szállodába hajtattam, a mely általánosan elismert jó hírnévnek örvend kelet és nyugat hajósai előtt egyaránt. A singhaléz portás és inasok meg nem értvén a hozzájuk intézett kérdésemet, egy a közelben álló rokonszenves, megnyerő külsejű gentlemanhoz utasítottak, mint a szálloda tulajdonosához. A gentleman a legszívélyesebb módon kérdé, hogy kívánok-e valamit? Elmondani kívánságomat; de vagy en beszéltem rosszul angolul, vagy ö nem értette meg az én angol beszédemet, sehogy sem tudtunk megegyezni.

— ŤTalán beszél az ur az angolon kivül más nyelvet is, — kérdé tőlem, — talán olaszul, francziául?ť

Elmondtam a kérésem olaszul. De legnagyobb törekvésem daczára is, csakhamar észrevette, hogy bizony az én bölcsőmet nem a Pó partján ringatták. Végül ráfanyalodtunk a németre. A gentleman oly korrektül beszélte vala menynyit, hogy ép ugy tarthattam volna angolnak,mint olasznak vagy németnek. Tehát megegyeztünk a németben.

A legelső ŤGelegenheit-nál azonban legnagyobb meglepetésemre azt mondja a gentleman, még pedig jó izü magyar szóval:

— Nemde kérem, ön magyar?"

— ŤHát persze, hogy az vagyok! Hogy az Isten áldja meg!ť

— ŤHát akkor hozta az Isten, kedves földi; én is az vagyok ! A nevem B . . . i Gy . . . gy, Székesfehérvárról. Ugy-e a ŤZrinyiť-vel jött? Ejnye be szép, hogy eljött engem meglátogatni. Meddig maradnak itt? Egy hétig? Csak hat napig? Nem lesz semmit. Persze e napokra az en kedves vendégem lesz! Dehogy nem lehet, csak ne szabadkozzék! Jöjjön, hadd mutassam be a feleségemnek!" A gyönyörteljes délután méltóbb befejezést alig érhetett volna!

Ha e sorok valaha szíves házigazdám kezei közé jutnak, legyen ez úton kifejezve őszinte, meleg köszönetem a vendégszerető, szíves házában eltöltött kedves napokért!

B. Kemény Endre: LEVÉL CEYLON SZIGETÉRŐL.

A ŤMedusať fedélzetén, 1897. január 1. (VU.1897. 10. 150.)

Kelet felé hajózunk Ceylon déli csúcsa mellett. Gyönyörű közleményt kellene innen irnom, talán meg is tudnék felelni ennek a feladatnak, ha nem kellene oly mesés szép dologról irnom, s ha nagyobb költő volnék mindazoknál, akik eddig éltek e földön: Akkor talán, talán!

Felséges itt minden, minden, a mit az örök természet alkotott. De mind e nagyszerűségek emlékeztetik az embert saját semmiségére; s azért megdöbbentő hatást gyakorolnak a gondolkozóra.

Deczember 30-án szabadultunk fel a vesztegzár alól s mindenki ujjongva üdvözölte a szingaléz lélekvesztőket, melyek a hajóról az ígéret földjére voltak viendők bennünket. Pedig ezek valóban lélekvesztők. Az evezősökön kivül csak két ember fér el az ilyenben, de az is csak úgy, hogy még a lábát sem tudja megmozdítani.

Jó fél óra alatt partra szállottunk Kolombóban. A hajóról is láttuk, hogy pálma-ligetek közé van rejtve; de alig volt halvány fogalmunk is arról a buja növényzetről, amelyet már az utczákon láthattunk. Hát még beljebb a szigeten, a szabadban, ahol maga a természet ültette az őserdőket!

Kolombo sokban különbözik az általam eddig látott indiai városoktól. Az európai negyed olyan, mint másutt, csakhogy tágasabb; mert Kolombo úgy van építve, hogy egyik ház ritkán ér a másikhoz. Majd mindeniket gyönyörű délszaki kert veszi körűi, oly sűrű árnnyal, hogy az ember képzeletben már az utczáról is élvezi a hűs léget; arra pedig valóban nagy szükség van; mert ma, az év első napján, midőn e levelet irom, oly meleg van, aminőt még sehol nem tapasztaltam.

A bennszülöttek városrésze is olyan, mint mindenütt, azzal a különbséggel, hogy itt nincsenek, mint Bombayban, négy emeletes házak s nagyobb üzletek.

Az utcza felől majd minden házban nyitott műhely, üzlet, vagy étkező hely van, teljesen olyan, mint mindenütt Indiában. Ugyanolyan öltözetek, sok meztelenséggel vegyítve, ugyanolyan kar- és lábpereczek, ugyanolyan orrkarikák és fülbevalók.

A néptipus azonban már elütő. A lakosság nagyobb részt szingalézekből áll. Jól megtermett szikár emberek. Szinük ugyanolyan, mint a hinduké; de vannak közöttük majdnem európai fehérek is. Lehet, hogy ezek félvérek. Itt még

most is sok portugál van, mint a régi uralkodó faj maradványa, s ezek alig fehérebbek a szingalézeknél; de nem csokoládé-barnák, hanem hamvas barnák. Sehol sem láttam másutt a barnaságnak ezt az árnyalatát.

Másképpen is látszik a portugál hatás. Az angol alig tud téríteni. A portugáloknak ez annak idejében jobban sikerült, aminek bizonyítéka az a három katholikus templom, melyeket szép számú hivő látogat ma is.

A portugálok, ha az angolok el nem vették volna tőlük a szigetet, tudtak volna gyarmatosítani, jobban mint az angol, mely meleg helyen sehol sem képes erre, mert nem állja ki az éghajlatot. A spanyol és portugál ellenben mindenütt jól kiállotta. Példa rá egész Dél-Amerika.

A szingalézek mellett itt van a maláji faj is. Ennek tipusa könnyen fölismerhető. Barnább, mint a szingaléz, de nem csokoládé-barna, hanem sárgabarna. Hajlott orr, sűrű, nagyon göndör fekete szakáll, hollófekete haj, melyet a férfiak is teljes hosszában meghagynak, s görbe fésűn viselnek. Ugy látszik, hogy itt a malájok gazdagabbak, műveltebbek, mint a szingalézek. Legalább nem láttam a városban, sem a kikötőben, hogy napszámos, csónakos, vagy bármi durvább munkát végzett volna egy is. Ellenben jegykiadásnál, postán, vasúton, rendőrségnél mind ők vannak alkalmazva. Ugy látszik, itt a malájok vannak arra a szerepre hivatva, amire India szárazföldjén a párszik.

A malájiak nemcsak hogy részint már európai ruhában járnak, de sokan tudnak angolul is.

Kolombóból Kandiba mentünk vasúton. Három maláji ült ugyanazon kocsiban, s mind a három előzékenyen magyarázott nekünk minden látnivalót, pedig mondhatom, volt mit. Voltak köztünk világutazók, akik jóformán mindent láttak már; de aki véletlenül nem volt még ezelőtt Ceylonban, az elragadtatva vallotta meg, hogy oly szép helyen, oly felséges vidéken, mint Kolombótól Kandiig, még soha sem járt, s nem is hiszi, hogy lehetne e földön ennél szebb!

Az egész úton felséges látványokban gyönyörködött a szem. Most kezdem érteni az ezeregy éjszakát, s általában a keleti költészetet, vallásokat, építészetet; a hindut, aki a Buddha szekere elé veti magát, a fakirt, a vallásánál fogva gyilkost, aki szent kötelességnek tartja a földi élettől megmenteni embertársait, hogy annál hamarább élvezzék a mennyországot. Most mindezt értem. Itt a természet oly nagy és csodás, hogy az ember felfogni, megmagyarázni természetes úton nem tudván, tévelygő, út- és mértékvesztett költészetben, rettenetességig fokozott vallási aszkézisben kereste a megoldást. így lett a legmagasabb dolgokból torz.

Fél nyolcz órakor értünk emberhúzta kétkerekű kis kocsin a pályaudvarba, gyorsabban, mint a budapesti egy-lovasok. Utunk Kandiba volt viendő. Képzeletünk nagyon fel volt csigázva a látandó csodaszépségű vidéktől, s magától Kanditól is. Türelmetlenül vártuk az indulást, ami sehogy sem akart sikerülni, s a borzasztó tolongástól alig lehetett jegyet váltani. Fogadni mernék, hogy sokan maradtak le. E mellett pokoli meleg volt. Végre aztán mégis megindult a vonat.

Kandi pálmafái közül kiérve, mocsaras, egészségtelen síkságra értünk. A piszkos viz borítva volt szent lotusz-virágokkal. Sok szépséget mutatott a tájkép, mert a hol csak egy arasznyira emelkedett a talaj, azonnal pálmaerdők vették körű. A sokféle pálma s más déli növény oly sűrűn borította a földet, hogy három lépésnyire sem lehetett bele látni.

Félórai menet után a mocsarak megszűntek, vagyis inkább átváltoztak szabályosan öntözhető rizsföldekké, nagyon apró részletekre felosztva, ami a rizsföld nagy értékére mutat. Itt már mindenütt munkásokat láttunk térdig a vízben dolgozni, de nem igen lehetett kivenni, hogy mit dolgoznak. Ahol megmíveletlen, kissé mocsaras legelő mutatkozott, ott bivalyok és zebuk legeltek, de úgy látszik, nagy rend van, mert mindenik meg volt kötve hosszú kötélre.

A lakosság nagyon sűrű lehet, mert mindenütt házak látszanak az őserdők nyilasain át. Apránként aztán valóságos őserdő jelleget vesz fel a jól gondozott és csakis pálmákból álló erdőség. Tarkálni kezd lombfákkal: akácziák, sandal-fák, a fikusok számtalan neme; mimózák, mahagónik, quercus maritimák, cseresznyefák számtalan egyéb fák tarkítják még a pálmák felséges hatását. Az alj-erdő oly sűrű bokrokból áll, hogy teljesen járhatatlan. Még a vadállat is meggondolná, míg neki vágna. Minden színben viruló virágos cserjék és bozótok oly látványt varázsolnak a szemlélő elé, amit elfeledni nem lehet soha.

A vonat robogott, alig állott meg valahol; úgy, mint a mi gyorsvonatunk.

A kisebb-nagyobb indóházaknak csak annyi tért vágtak az őserdőből, ahol épen elférnek. Azontúl az őserdő érintetlen. Természetes, hogy itt az árnyékot meg tudják becsülni, annyival inkább, mert ha a szegény embernek van néhány banán, kókusz- és mangofája, szerény táplálkozási igényei mellett családja élelme biztosítva van.

Minden ház előtt, a hol a vonat átrobog, hangyaként hemzseg a szebbnél szebb mosolygó fekete gyermekek csoportja.

A talaj két óra járásnyira emelkedni kezd s már fordulnak elő apróbb hegyek is. A távolból erdőkoszorúzta hegyek bukkannak elő, gránit, trakhit sziklacsúcsokkal. Mind közelebb húzódnak a hegyek a vasúthoz, mely alagutakon robog át itt-ott. A ceyloni fő országút lábunk alatt kanyarog, hegyipatakok zuhognak kisebb vízeséseket alkotva, a lég érezhetőleg üdébb. Hej, jól esik ez itt, ahol az európai ember jobban meg van sülve, mint az angol beafsteekje. Pálmák gyérebben mutatkoznak. Annál sűrűbbek a tropikus lombfák és cserjék. Ezernyi hegycsúcsot s völgyet látunk mindenfelé. Itt kezdődik a valódi ceyloni paradicsom. Egy tropikus alpes a hegyi vidék minden szépségével, annak sivársága nélkül. Egyik-egyik hegycsúcs kopasz sziklába megy át; de egész odáig virul, mint egy jól rendezett virágos kert.

Ez a hegyi vidék Ceylonnak a legtermékenyebb része. A hegyek aljában hegyi rizst termesztenek. Fennebb, erdőirtásokban kakaót, kávét, s mindenek felett, fel egész a hegytetőig, teát, s ha még ehhez hozzá gondoljuk a patakokban a drágakőmosást: nem fogunk csodálkozni, hogy az angol ezt a szigetet is elfoglalta.

Az egész képet, mint valami roppant színpadi díszítés, az óriási Ádám-csúcsa zárja be. A néphit szerint a paradicsom itt volt, s Ádám erről a csúcsról nézett le a földre, mely egyedül és kizárólag az övé volt.

Kevés perez múlva megérkeztünk Sadu Ang-wama állomásra. Itt van a hegyi pálya legmagasabb pontja, 1700 láb a tenger felett. Innen Kandiba lefelé mentünk, mind mesés szépségű helyen. Ez utunk mintegy félóráig tartott.

Kandi oly különös, mindentől elütő, hogy aligha van párja a földön. Olyan város, amelyet belátni sehonnan sem lehet; nem azért, mintha oly nagy volna; — lehet tán 40 000 lakosa; de mert völgyfenékben van, pompás erdők között, s házai és villái mind a leggyönyörűbb pálmakertekbe vannak rejtve.

Leszámítva a régi szingaléz városrészt, amely nyomorult és piszkos, — itt nincs is más, csak villa s nem is lakik itt más, csak gazdag ember. Nem is tesz városias hatást; ha nem volna a lehető legtropikusabb környezete, az ember azt hinné, hogy valami elegáns európai fürdőhelyen van. Üzlet alig van benne, s az is olyan, aminő a fürdőhelyeken szokott lenni: étterem, szivarbolt, gyógyszertár, fényképező műhely. Egyebet alig látni.

Az egész Kandi a hegyekből levezetett patakok által táplált édesvízi tó körűl terül el. A tó kőpartokkal van szegélyezve: utak, sétányok tiszták s a legiobb karban tartva. Ezekre, úgy látszik, az angolok sokat adnak.

Megkerültük a tavat ember által vont kis kétkerekű fogaton. Ez itt a legdivatosabb. Zebu-fogatra európai ember nem ül; de gyalog sem jár, részint a tekintély, részint a roppant hőség miatt. A külsőségekre a bennszülöttek sokat adnak; különösen az ékszerekre. Általában nem ritkaság félmeztelen napszámoson, vagy egész meztelen gyermeken ékszert látni.

A tó megkerülése, — pedig ügetve vittek bennünket, — (hihetetlen jó tüdejük van ezen embereknek) egy félórát tartott.

Kandi a ceyloni, újabb időben nagy lendületet vett tea-ültetvények fő helye. A szebbnél szebb villák majd mind tea-ültetvényesek tulajdonai. Családjaik rendesen itt szoktak nyaralni.

Nem tudom, hogy nyáron milyen üdülőhely lehet, de azt tudom, hogy deczember 30-dikán, midőn t. i. ott voltam, kétségbeejtő meleg volt. A körül fekvő erdőkben, amelyeknél a már leírt úton sem láttam szebbet, talán lehetne üdülni.

Kandiban több pagoda van a hivők részére. Véletlenül szerencsés időben találtunk oda érkezni, mert épen búcsújárás volt. Messze földről gyűltek ide a hivők, az istenségnek bemutatni hódolatukat.

Még japáni is volt köztük, pedig onnan ide jönni egy havi utazásba kerül! Sok ezer ember hullámzott a tereken, leírhatatlan tarkaságban, a félmeztelen embertől elkezdve, a selyembe öltözött és ékszerektől fénylő gazdag előkelőkig. Sok pap járt-kelt az utczákon, kivétel nélkül sárga selyem talárokba öltözve, világmegvető komolysággal, tiszteletet parancsolva és találva is hivői részéről. A rendkívül érdekes, változatos képet elnéztem volna akár több napig. De menni kellett. A hajóra szálltunk tehát, teljesen kifáradva.

De most végzem levelemet. A tenger nyugtalan, az asztal inog s különben is csúf irásom van. Szegény betűszedő!

AMERIKÁBÓL ÍRT MAGYAR LEVELEK

László Károly levelei Amerikából. VII

VU. 1859. 411.

A Tehuantepeki kirándulás folytatása s vége.

Ész. szél. 24° 46'; greenw. njug. hossz. 80° 33'. Július 4-én.

Február 12-én Tehuantepeket elhagytuk, „La Chivela" felé. A hegyek között utunkból kitértünk egy melegvizű forrás megnézése végett, melly attól '/₈ német mérföldnyire van a magas, sziklás hegyek közötti keskeny völgyben. A víz csak lágy-meleg, és izleléssel benne semmi ásvány-ízt nem éreztünk. „La Chivelába" setéttel értünk, kissé fáradva s nagyon éhesen.

A főmérnökkel s a társulat orvosával (mindketten egyesült-statusiak) órákig beszélgettünk, s gyomrom már szinte kényszeritett, hogy őket utazó vendéglátási kötelességükre figyelmeztessem. Midőn a társulat titoknoka, születésére nézve német, s mindkettőnknek jó ismerőse, haza érkezett, s ez számunkra hamarjában jó vacsorát készíttetett, melly miatt a főmérnök, ki iránt én hálára kötelezve nem vagyok, (de az ő részéről irántam ezt nem mondhatom) pirulhatott volna.

Február 13-án Almoloyán keresztül „El Bario" nevű rongyos indián faluba mentünk, hol szállást alig tudtunk kapni. Innen másnap reggél „Pe-tapa'- és „Santo Domingo" indián falucskában keresztül egy barlangot nézni mentünk, melly El Bariótól mintegy ½ német mérföldnyire esik a legközelebbi hegyoldalban. Lovainkat a völgyben hagytuk egy gyermek gondviselésére, s mi indián vezetőnkkel a meredek, sziklás fákkal, bokrokkal s juh-szalagokkal sűrűn benőtt hegyoldalon félórai izzadás után a barlang szájához feljutottunk. Vezetőnk a hátán hozott szurkos fenyőből hasogatványt csinált. Abból mindegyikünk egy-egy csomót vett egyik kezébe s a másikba egy gyertyát s vezetőnk elől (a tartalék hasogatványnyal hátán) biztos, otthonos léptekkel haladt, s mi őt tartózkodva követtük a tágas nyilason le 40—50 lábnyira egy kis tóhoz, mellynek tiszta, hideg vizéből jót ittunk.

Innen, hol fel, hol alá bujkáltunk, mászkáltunk a barlang ágaiban fél óráig. Vezetőnk monda, hogy a barlang több mérföldnyi hosszú; de mi, részint, mert semmi ujat nem láttunk, részint mert még az nap 3 német mérföldet kellett lovagolnunk, a vizsgálódással felhagytunk. Alakjára s alkatrészeire nézve a barlang az aggtelekihez hasonló, de nem olly szép, nem olly nagyszerű, nem olly érdekes. A barlangtól lemenés közben akaratunk ellen többször leültünk.

Mire leértünk, dél volt, s indultunk „San Jüan Guichicove"-be. Utunk hegyes, völgyes vidéken ment keresztül s igen köves volt. A meredek-hegyoldalokon kígyózó ut néhol annyira ki volt már vágva a lovak s öszvérek lábai által, hogy az omladozó toronyba vezető kőlépcsőkhöz hasonlított.

Hegyről hegyre mászva, végre naplemenetkor feljutottunk San Jüan Guichicovehez, melly a főhegylánczból kinyúló kar lapos tetején van rendetlenül elszórt viskóival elterülve, mintegy 30 holdnyi földön. Az 5000-nyi miveletlen, csaknem félvad lakosság a hajdani ,,iífťye"-tribus maradéka. Ezen lomha, dologtalan, gyáva nép az alant levő völgyekben tengerit, ezukor-nádat, rizst, paszulyt s más főzeléket termeszt, leginkább csak a maga szükségére; mert, ha többet termeszteni alkalmatlan helyzetük és lustaságuk engedné is, azt — piaezhoz közel nem levén — el nem adhatnák. Marhájok kevés van, de öszvéreik száma ezerekre megy. Ezeket ők rendkívül kegyelik, mondhatni imádják. Azt mondják, hogy minden kis öszvér világra jöttévei szoktak az összesereglett indiánok, égő gyertyákkal kezükben, énekelni s imádkozni, hogy az Isten azt tegye hosszú életű jó állattá, öszvéreiket a guichicovei indiánok igen kimélik; azokra sok terhet sohasem tesznek, s gyakran lehet látni, hogy hegynek menet még azon tehernek is egy részét az indián a maga hátára veszi. Öszvéreikre ritkán ülnek fel, hanem azt gyalog menve vezetik, vagy hajtják. — A tartomány kormányzója a guichicoveiakat is felszóli-totta, hogy öszvéreikkel menjenek a társulatnak dolgozni, utasokat s pod-gyászokat szállitni, egy öszvérért 8/₄ dollár napi-dijért. Nem akartak. Erre a kormányzó hat Juchitáni nemzetőrt küldött hozzájok, őket kényszeritni. A mint a nép megtudta, hogy ezek jőnek, a falut üresen hagyták, az erdős hegyek közé mind szétfutottak. Ez mutatja harcziasásgukat is. —

Az utas a falu helyzetét látva, természetesen kérdi magától, hogy mi indította e népet arra, hogy ott építsenek falut, hova madáron kivül egyéb állat alig juthat? Azt hinné az ember, hogy a hóditó Cortez fegyvere elől menekültek, rejtőztek oda; de a nép közt élő regéből ugy látszik,hogy Cortez őket már ott találta.

A faluban egyetlen nevezetesség egy, valami 50 mázsás harang. Mikép vitték azt oda, hova öszvérek hátán lehet csak terhet felvinni? Vagy, ha ott öntötték, ki öntötte? A harang egy alacsony haranglábon áll, s rajta az egyik oldalon durva kiálló betűkkel ez van : felső körirat (latin nyelvü) :

„Roque Galtazdo Governador. Pie Páter Dominice ora pro nobis, az alsó körirat ez : „Fray Jósé Mariano Palano cura y presidente, Sancte JohannesBaptista ora pro nobis."

Az egyik oldalon középen van: „A.1767" az ezzel átelleni oldalon durva három kereszt, mellyek közöl a középső nagyobb. Ezeken kivül a harang derekán van öntve három gyík, a Santiago rendjele. Ezen harangon kivül van más két kisebb harang, mellyek 1774-ben öntettek.

Mig itt mi a harangokat néztük, észre sem vettük, hogy a kíváncsi nép körénk sereglett, minket bámulni. Én közöttök szét nézve, látám, hogy különösen egy kis gyermek útitársam mögött ennek lángszinü piros haját mély elmerüléssel bámulta. Erre figyelmeztettem útitársamat, ki a gyermek látása végett hátra fordult. A kis gyermek útitársam még pirosabb szőrrel és szep-lővel borított képét megpillantván, megijedt és sikoltva futott hazafelé. — Épen akkor két asszony a templomajtót zárta. Kértük őket, engedjenek bennünket egy pillanatra bemenni. „Igen" — feleié az egyik — „ha adnak önök sz. Jánosnak egy mediót" ('_/l6 dollár ezüst pénz). Megigértük s a szent kapu előttünk megnyílt. De milly kellemetlenül lépettünk meg, midőn templom helyett magunkat csak tetőtlen négy fal között találtuk. A templomnak négy fala egészen fel van épitve, de a tornyok és boltozatok hiányzanak. Az épület bárha már korhadó félben van, mutatja az építő jó ízlését és építészi tudományát. Az oldalajtók be vannak falazva. A főajtóval szemközt, a nagy hosszúkás négyszög végében, áll egy pálmafa levéllel fedett szín. Ez alatt van az oltár és néhány életnagyságú faragott kép. Egy oldalti lóczán sok apró (2—3 láb magas) jó művészi kézre mutató régi, csonka, béna faragott van nyugalomra félre téve, mint szolgálatra már alkalmatlanok. A mint az oltárhoz értünk s az azon lefejezve térdelő Sz. János előtt álltunk, az asszonyok figyelmeztettek bennünket igéretünkre s mi szavunkat beváltottuk.

A mint a többi szentek faragott képeit sorra néztük, mindegyik számára kértek az asszonyok tőlünk egy-egy mediót. A templomot illetőleg a nép szájában az a rege él, hogy midőn Cortez azon helyet meghóditotta, elhatározta magát. ott egy derék templomot épitni. Az ördög megjelent neki s az épitést csak azon feltétel alatt engedte meg. ha a hozzá megkívántató követ Corlez maga fejti, a maltert tojás fehérével csinálja s a templomot egy éjjel a hajnali kakasszóig bevégzi- A két elsi'í feltételnek Cortcz eleget tett. de a hajnali kakas-kukorikolásig a templomot fiak annyira építhette, minr most áll. s a mostani indiánok azt hiszik, hogy hiában való dolog volna nekik meg-kisérteni, bevégezni azt, a mit a hatalmas Cortez képtelen volt felépitni.

Én látva a falubeli viskókat, a lomha szegény népet, a még fel sem épült s már romnak mondható istenházat ; s tekintve azt, hogy a gyermekek iskolákban nem neveltetnek; látva azt, hogy mig a nép földhöz ragadt szegény, a pap évenkint 8 — 12 ezer dollárt csinál magának, egyet sóhajtottam s a civilisatio és felvilágosodásnak ide minélelőbbi eljutását kívánva, társammal tanyánkra ballagtam, melly — bár házigazdánk spanyol kivándorlott, tapasztalt, angolul is beszélő s meglehetős miveltnek látszó ember volt— a többi nyomorult indián viskóktól sem külsejére, sem belsejére nézve nem különbözött. Az épületben két szoba volt, mellyek egyikébe az utczáról is nyilt egy ajtó.

Ez, ugy látszott, valahol boltul volt használva s most a gazda s gazdasszony hálószobája lett. A másik nagyobb szobában hált a gazdasszony apja. Az szolgált éléskamrául, konyhául és ebédlőül. A szobákon ablak nem volt, azok padlózva, padlásolva s meszelve nem voltak. — Csekély vacsoránkon tul esvén, a háziasszor a nagyobbk szobában egy rácsozatra teritett gyékényre mutatva monda, hogy ha nyugodni akarunk, ott van ágyunk. Nyereg zsákjainkból s levetett ruháinkból vánkosokat csinálva, lefeküdtünk, s nyugodni akartunk, erőködtünk, de a gyékényen keresztül a rácsnak minden vesz-szőjét s csomóját éreztük, s örültünk mikor virradni kezdett, hogy szenvedésünknek vége lett. Reggeliztünk s indultunk.

Ez nap visszaértünk a már előbb emlitett 57₂ mérföld tanyához s kénytelenek voltunk éjjelre ezen nyomorult szálláson maradni.

Ezen tanyán csak egy épület van, s ez áll egy hosszú, széles levelekkel fedett rongyos szinből, amelynek egyik vége konyhául, a másik pedig éléstárul ée ebédlőül szolgál s éjjelre az egész szálló-szobául használtatik ha vannak, kiket balsorsuk éjszakára ide szoritott. Vacsoránk állott maradék törött paszulyból, főtt sonkából, kétszersült kenyérből és fekete kávéból. Ágyunk volt egy tábori nyoszolya, minden ágybéli nélkül. Reggelink volt : a vacsora második kiadása, egy egy pohár pálinka pótlékkal. Lovainknak tengeriből egy-egy abrak este s egy reggel; s ezekért fizettetett velünk az Egyesült statusi fogadós 5 dollárt (több mint 11 pft.)

Midőn reggel útra indultunk Suchil-felé, meglepetve láttuk, hogy az ut csaknem járhatlan volt a felvágott mély, uj, agyagsártól, sokkal roszabb mint mikor először ott keresztül mentünk. Azóta a déli részen egy csepp eső sem volt, ott mindig száraz szelek fújtak s a felhőtlen égről a nap perzselve sütött, itt pedig az utón feneketlen sár s az egész természet olly vidám, mint a teremtés 7-ke napján volt. — így volt ez Snchilig s igy onnan le Minatitlánig. Milly roppant különbség van az Atlanti és Csendes tengeri lapályok között, mellyeket egymástól csak 18 — 20 német mérföldnyi táv választ el!

Utánunk este a Kaliforniából jött utasok (számszerint mintegy 70-en) és a posta is megérkeztek, többnyire kifáradt őszvéreken, s némellyek gyalog, mert őszvérjök a nagy sárban kiállóit, kidőlt. Reggel a „Suchil" gőzösön indultunk le. Az utasok, kik majd mind el voltak látva 5—6 csövű pisztolylyal, jól mulatták magokut a homoktorlatokon s partszéleken sütköző vagy alvó alligátorokra (amerikai krokodilok) s a fákon ugráló majmokra intézett puffogatással. Bárha utunkban a viz alacsonysága miatt többször megfeneklettünk és sokáig vesződtünk, 12 óra alatt Minatitlánba értünk.

László Károly levelei Amerikából. VIII. *

New-York, É.-A., aug. 14. 1859. VU. 1859. 463.

*) Lásd Vasárnapi Újság 1., 5., 9., 22., 25., 29., 30. számait

Kedves olvasóim! A régi latin jeles mondatok némelyikét már el lehetne dobni, másokat pedig a jelen korhoz illőleg változtatni. P. o. a ,,vox populi, vox Dei"-t, legalább az európai szótárból ki lehet törölni, s ezt „Homo proponit, Deus disponit," hogy mikép kellene változtatni, az ujabb európai eseményekből láthatni. De mit beszélek! Hiszen csak azt akarám mondani, hogy, oly hamar, mint akartam és ígértem, Magyarhonba nem mehetek, s azért ezen közkedvelt lapba, leveleimet küldeni folytatom. Bárha egy darabig itt tartózkodom is az E. Státusokban, ezen s jövő néhány levelemben még a Tehuantepek földszorosról fogok irni, s nem az amerikai E. Státusokról. Részint azért, mert ez utóbbit már eléggé ismerik önök a hírlapok, utazók leírásai és az innen visszatért honfitársaink elbeszélése után; részint mert még nem mondtam el a Teh. földszorosról mind azt, mit arról tudni érdekes és érdemes. Ezúttal irni fogok az ottani nép tánczárói és zenéjéről. Mielőtt azonban a tánczról irnék, szükség, hogy az öltözetről szólják egy pár szót.

A III. levelemben mondottakhoz ezt kell még adnom. Az első osztályú hölgyek (kereskedők, hivatalnokok és nagy földbirtokosok nejei és leányai), rendesen hosszú derekú s rövid ujjú ruhát viselnek, gyakran igen drága, finom szövetből. Az abroncsot még ott egyébre nem használják, mint faedények abroncsolására. Hajukat, rendesen, két farokba fonva hátul lelógatják. Hajadon fővel járnak, kivéve ha lovagolnak, midőn férfi-kalapot tesznek fel. Harisnyát és czipőt viselnek, s a legelmaradhatlanabb czikk a legyező, melly rendesen pompás mű és igen drága. Ezt ők bámulatos ügyesen tudják kezelni.

A közép osztályú asszonyok, kik rendesen kevert vér, deréktalan ruhát hordanak, mellyek ünnepekre igen finom, drága franczia szövetekből vannak készítve. Ingeik ujjai rövidek s széleik 3 — 5 hüvelyk széles finom fehér csipkével vannak hosszabbra pótolva. Ezek legyezőt nem hordanak, a czipőt meztelen lábra húzzák fel. Hosszú, fekete, gyönyörű hajukat két farokba fonják hátul s a fej körül kanyarítják koszorú alakban, s a fonadékba, néha csak egy oldalon, gyakran mind a két oldalon, s nem ritkán körül virágocskákat dugnak levél nélkül. Hátul a hajba egy fekete 2—3 hüvelyk széles, nagy szarufésü van tűzve, melly a fejet félig körül éri, s melly aranynyal és drága kövekkel pazarul van ékesítve, ára 15 —100 dollár. A nagy fésűn kivül sokaknak van két kis, szintén árannyal ékesített fésűje, mellyeket néha oldalt tűznek a hajba, néha pedig a nagy fésű közepében, a fej tetején , egyiket a másik elé. Vállaikra virító szinü, tarka selyem kendőt tesznek magyaros módon,, mellynek széle elől arany melltűvel van összetűzve. Arany gyűrűket nem igen hordanak, de tánczvigalomban nyakukról hosszú, néha két aranyláncz is lóg le hasukig s azon vagy egy arany kereszt, vagy valami medaillon. Elálmélkodik az ember, midőn illyen finom szövetbe öltözött s arany ékszerekkel terhelt barnás börü asszonyokat olly viskóból lát kijőni, vagy az előtt ünnep délutánokon alacsony székeken ülve, mellynél a magyarhoni istáló is sokkal különb. A sál elmaradhatlan része öltözetüknek. Ezt ők vagy nagy kendőként vállaikra kanyarítva viselik, ingüknek derekukon való eltakarására, vagy azzal a fejüket is beborítják, hogy azt is fedjék az égető naptól. Sálat visel minden nőszemély, a járni kezdő kis lyánytól, a járni már alig tudó agg asszonyig, az indián asszonyokat kivéve, kiknek öltözetét III. levelemben már leírtam.

Az alsó osztályú indiánok, tudtomra, soha sem tánczolnak. Az első és közép osztályúak tánczai egymástól épen ugy különböznek, mint Magyarhonban a mivelt osztály tánczai különböztek az alsó osztályétól, a körmagyar behozatala és a csárdás átalanositása előtt. A Tehuantepek földszorosi első osztályúak tánczai az Európából áthozottak, u. m. keringő, polka, franczia négyes és „contra-táncz." Ezeknek nemzeti tánczuk nincs, s ezeknek zeneműszerei hegedű, trombita, fuvola, klarinét, guitarre és bőgő. A középosztály táncza nemzeti és sajátságos. Ezeknek tánczvigalma „Fandango^-nak neveztetik, mig az első osztályuaké „baile"-nak hivatik. Azidegennek, a fan-dangóba belépve először az tűnik fel, hogy csak nöszemélyek tánczolnak, s a férfiak csak nézők, mert férfit tánczolni látni ritkaság. A zenemüszer vagy „malimba" *) vagy 4—5 különböző nagyságú gitár, mellyek közöl a legkisebbik, s melly előjátszásra szolgásaiig nagyobb egy nagy ember tenyerénél, vagy a gyermekjátékul a fabábosok által árult hegedűnél. A zene, mellyen tánczolnak, alig nevezhető egyébnek, mint élénk zörgésnek,mellyhez a nézők s néha a tánezolók közöl, hol egy hol más vállalkozó dalol, azaz fűlsértőleg ordít vagy sikolt. A tánezot, most, fogalomszerzés végett leirom. 1 — 6 pár nőszemély középre kiáll két sorban, egymással szemközt. Ujjaik hegyével ruhájokat mind két oldalon megcsípve, azt egy kissé kitartják és lebegtetik, s az időt pontosan megtartva csoszognak, tipegnek, topognak s dobo-rognak. A doborgás a dal második részében olly erős, hogy azt az ember 8 — 900 lépésre is hallja; mert ha nem ollyan szobában tánczolnak, mellynek deszka padlózata alól üres, hanem föld, vagy pedig künn a szabadban tánczolnak, akkor deszkából szegeznek össze egy táblát, mellynek széle hossza mintegy hat láb, s ezen tánezol 3 — 4 pár. A dal minden verse után a párok helyet cserélnek. Ez igy megy, mig a dalnak minden verseit el nem dalolták vagy a tánezolók el nem fáradtak.

Este, 8 órától éjfél után 2—3 óráig, mindig ugyanazonféle tánezot járják. Igaz, rendesen csak a nöszemélyek tánczolnak, de azért a férfiak is vesznek abban részt közvetve. Ugyanis átalános szokás az, hogy a férfiak néha kalapjukat a tánezoló hölgyek közöl annak a fejére teszik, mellyik egyiknek s másiknak tetszik. Ez a férfi részéről kitüntetés jele, hogy ha nem érzelme nyilatkoztatása. Ha a tánezoló nőszemély azt elfogadja, azt az egész táncz alatt fején tartja. De megesik néha, hogy egy másik, vagy több férfinak tetszik ugyanazon leány, s mindegyik odaadja a kalapját a tánezos nőnek.

Ezen esetben a nő egyet sem tart a fején a táncz alatt, nehogy megkülönböztetéssel sértse azokat, kiknek kalapját nem fején, hanem kezében tartaná. Néha a férfiak annyira versenyeznek egymással, hogy öltözetük minden nélkülözhető darabját, mint kalapot, zsebkendőt, derék selyemövet s több effélét mind a tánezosnőre aggatják. A nő, a tánezot végezve, helyére megy, s a férfiak az általadott ruhadarabokat tőle kiváltják, nem csókkal, mint Magyarhonban a zálogokat, hanem pénzzel, mellynek mennyisége a férfi erszényétől, könnyelműségétől éa indokától függ,s '/₁₆-tól 5 dollárig szokott változni.

A szegény gatyás mexikói '/_I6 dollárt (mintegy 8 pkrt.) ad, melly a legkisebb pénz Minatitlan körül; a boltos-legények a józan külföldiek ²/₈—1/2 dollárt adnak, s a pálinka-, vagy szerelem-ittas, vagy nemtelenczélu bajókapitányok s utazók 5 dolláronkint vesztegetnek el 20—40 dollárt egy éjjel kalapkiváltásra. Gyakran csak egy nő áll ki a középre, ő táncol magánosan. —

Ezt rendesen kalapnyerés végett teszik, s a szépek ritkán mennek vissza helyükre kalap nélkül. Megtörténik néha, hogy egyik vagy másik férfinak kedve kerekedik a már tánczolás végett felállott nők egyikével tánczolni : azon esetben ő a kedvelttel szemközt tánezoló nőt megkéri, hogy helyét engedje át. S igy a férfi tánezol, de a tánezot neki hagyni el először nem szabad, még akkor sem, ha első tánezosneját más nő váltotta fel. Pedig az szokás, hogy illyen esetben a nők egymást felváltják, s hacsak a férfit is fel nem váltják a férfiak, az szegény jobban izzad, mintha gőzfürdőben dörzsölnék s gyúrnák. A pénznek a fentebbi módon leirt pazar vesztegetése csak Minatitlanban történik a Tehuantepek-földszoroson, mint a hol sok külföldi fordul meg. A tartomány belső részében '/₁₆ dollárnál többet nem adnak, s évekkel ezelőtt még nem is pénzzel váltották ki a kalapot, hanem virággal. Azt hiszem, hogy a pénzzeli váltást a külföldiek hozták be, részint mert virágjok nem volt, részint mert czéljok rendesen megvesztegetés vala. Jelen voltam egyszer, midőn egy gatyás szegény házaló vándorkereskedő, egy tarisznyácskával nyakában, a nézők közöl előlépett, és időrongálta kalapját a tánezosnők egyikének fejére'tette. Ez feltűnő nem volt. A nők a táncz után helyre menve, a mi vándorunk a választottjához ment, attól kalapját átvette 8 a nő kezébe valamit tett. A nő azt megnézte s nevetett; szomszédjainak mutatta a azok is nevettek. Hogy mi volt az adomány, csak akkor tudtuk meg, midőn azt (egy fehér és egy rózsaszinü szép virágocskát) a hajába tűzte. A szegény vándor azon virágot ttisztább szívvel 8 nemesebb érzelemmel adta, mint a külföldiek az 5 dollárt adják; de a pénzkeresés végett tánezoló nők azt méltányolni nem tudják.

Minatitlanban szolgálót még 8—12 dollár havi-fizetésért sem kapni, mert a hét estvéjén, u. m. szombat és vasárnap estve, tánczolással többet keresnek, s egész héten henyélhetnek. Minatitlanban a „fandangóba" járó nöszemélyek között 14 évesen felül erényest találni nehezebb, mint fehér hollót. Mindez — mondhatni — az idegeneknek tulajdonitható. Megjegyzendő, hogy a nöszemélyek átalános szokás szerint egyedül szoktak járni mindenütt, éjjel-nappal, illedelem-sértéa, gyanúsítás nélkül.

*) A „malimba" hasonló a Magyarhonban is látható üveg harmonikához, azon különbséggel, hogy a malimbában a hangokat nem üveg, hanem aczel vagy keményfa vekony darabocskak adják 2 — 8 guttapercha kalapácskával verve.

Fentebb említem, hogy a nöszemélyek fejékül, hajuk fonadékába virágokat tüzögetnek.De különös az, hogy ott a forró égaljban,hol az egész éven át a legszebb, illatos virágok nyilnak, igen sok nőszemély hajékul silány csinált virágot használ. Szokásuk némelly tánezosnőknek az is, hogy virág helyett szalag, vagy egyéb hajéket tesznek fel, s néha azon czélra hajukba „cucullo"-t tűznek, mellynek lámpavilágnál világos, kékesfehér, erős, kellemes fénye van. Néha szoknyájuk alja körös-körül illyen fénybogárral van ékesitve.

Az Indián nőszemélyek a III. levelemben leirt módon öltözve a „fandango"ba ritkán mennek még nézés végett is, s ha mennek, meztelenségüket sállal takarva ülnek. Éppen jelen voltam egykor a fandangóban, midőn egy vidéki félmeztelen indián leány jött be. Nem szükség mondani, hogy minden jelenlevő szeme, de kivált a külföldi férfiaké, reá fordult. Ezt ő észrevette, mint szintén az okot is. Zsebkendőt vett elő, azt két sarkánál fogva nyakába kötötte ugy,hogy az mellét betakarta, s ő békén ülhetett. Még csak azt kell megjegyeznem, hogy, mint VI. levelemben már mondám, a szivarozás mind a két nem között átalános. A fandangóban is a nőszemélyek csak ugy szivaroznak (mert Mexikóban nem pipáznak), s talán több édes pálinkát isznak, mint a férfiak. Mert rendesen egyik vagy másik férfi a nőszemélyek számára rendel egy üveg édes pálinkát. Ezt a pinczér (mert a fandango mindig kocsmában van s a zenészeket a korcsmáros fizeti) két pohárral egy tálczán körülhordja, s minden asszonyt, nézőt ugy, mint tánczost, azzal megkinál, s inni erőteti a szemérmesecskéket.

A Tehuantepek földszorosi, mondhatnám, a mexikói köznépnek a rendes s egyedüli zeneműszere a gitár, s az olly átalános, hogy alig van legény, ki azon játszani nem tud. Daliásuk fülsértő, mert a hang igen keveset változik, s tele torokkal orditanak, s a férfiak rendesen erőtetett asszonyos hangon nyikorognak. A köznép dalait maga gyártja, mint a magyar szokta. Mutatványul szeretnék önöknek most néhányat küldeni, de azt hiszem, ott alig találkoznék valaki, ki azt magyarra átfordíthatná; hanem ígérem, hogy mihelyt többre haladok a spanyol nyelvben, küldök önöknek néhány mexikói népdalt hű fordításban.

Isten áldja a hazát s önöket. L. K.

László Károly levelei Amerikából. (A Vasárnapi Újság számára.) IX. )

(Egy amerikai nö, ki magyarul ir, olvas és érez. — Lowe léghajója. —

Brown János felkelése, — a rabszolgaság kérdése, a déli s északi tartományokban, — a rabszolgák állapota. —

Egy szökevény rabszolga üldöztetése.)

New-York, Északamerika, dec. 1. 1859. VU. 1860. 54.

Az önök lapjait néhány honfitársaimmal rendesen közölni szoktam, kik abban — mint én — élvet találnak. A virágban rejlő mézet a fölüleges néző nem veszi észre, nem is gyanítja, de a tápszerét kutató méhecske feltalálja. Azt hiszem, örömet szerzek azzal önöknek, ha megmondom, hogy hírlap-jókat egy amerikai nő is nagy érdekkel olvassa. Igen, Putnam-né asszonyság, egy igen mivelt tanult nő és írónő, honunk, s nemzetünn történetét már régebben nagy érdekkel olvasta idegen nyelveken; de azok az ő ismeretvágyát ki nem elégítették, hanem szomját nevelték. Tiz év előtti nemzeti mozgalmainkat ő nagy érdekkel, figyelemmel kisérte, s annak az ő óhajtása elleni végződése után Európába utazása közben Parisban L, honfitársunktól a magyar nyelvet megtanulta. O magyarul nemcsak jól ért és olvas, hanem ir is. Magyarból angolra fordít, a többek közt Kisfaludy Károly munkáiból. Kéziratban van neki magyarul egy értekezése Rákóczy Ferenczről. Ez is érdekes, s reménylem, hogy azt ki |fogja nyomatni. Az 1848—1849-ki forradalom rögtöni végződése után a Cambridgei (Boston mellett Massachusetts statusban) universitás akkori történelemtanára, dr. Bawen, a magyarok ellen irkált. Putnamné asszonyság a czikket olvasván, egy magyar nőnek is becsületére váló érzelem-hévvel s igazságvédő szándokkal előlépett, hogy a nemzetünkre dobott sarat felfogja, s azt a dobó fejére forditsa. O egy, a magyar ügy és történelem alapos értését tanúsító czikkben a tudortanár czikk-jét szigorúan megbírálta; az abban hemzsegő tévedéseket, elferditgseket s a történelmi tanárnak a történelembeni járatlanságát kimutatta. Ezen czikk következménye lett, hogy dr. Bowen a tanítói széktől megfosztatott. Isten éltesse ezen lelkes amerikai nőt! (Fogadja a mi szíves üdvözletünket is. — Szerk.)

Mint az első sorból láthatja ön, én számításomon felül több időt töltök itt, de reményiem, hogy még e hónapban visszamegyek Minatitlanba, a mexikói földszorosra.

Ez alkalommal küldök önöknek egy számot a Harper képes hetilapjából. Ebben találni fogják önök azon roppant léghajó leirását és rajzát,melyet prof. Lowe épített. Ezen műről önök már hallottak. Hallották, hogy az elkészült; hogy azt New-Yorkban egy, a városhatóság által két hétre átengedett téren (azt prof. Lowe deszkával körül kerittetvén) a múlt hó elején kezdették már félfúni. A kerítésben egy nagy sátor alatt nézés végett ki voltak téve mindazon dolgok, melyeket az óriási léggömb magával volt viendő. A gömb már ' 4 résznyire volt felfújva, midőn egy szélvihar jött, a gömböt rángatta, hányta, vetette s a sátor karójához csapta, mely azt kilyukasztotta. (Mások szerint azt prof. Lowe vágta fel, hogy a veszélytől megmentse.) Elég az hozzá, hogy ekkorig mintegy 32000 néző bocsáttatott be, egy negyed dollárjával, s ezután a bebocsátás megszűnt, s egyszer csak azt hallottuk (magánúton, mert a professor a hírlapokban nem szólalt fel), hogy Lowe a „City of New-York" nevű hajóban Európába utazását a kedvezőtlen évszak miatt a jövő nyárra halasztotta. Voltak, kik Lowe vállalatát csak mint vakmerőt, várakozásnak meg nem felelő eredményűnek tekintették, kik hitték, hogy Lowe ur el fog innen indulni, de nem, hogy Európába fog érni. A nagyobb rész azt hitte, hogy Lowe ur igazán nem szándékozott az ő óriási léghajójában Európába indulni, hanem csak a népet ámitani, s a kíváncsiak zsebéből néhány ezer dollárt a magáéba varázsolni. Ezen czélját el is érte meglehetősen. Lehet azonban, hogy — a szélvihar korán jővén — annyit be nem vehetett, mint várt, s a jövő nyáron az ő könnyen hivő adózóit még egyszer meg fogja zsebelni.

Vájjon hát az óriás gőzhajó, a „Great Eastern" át tud-e valaha jőni ezen világrészbe? — Nem lesz-e ez is — mint az Atlánton keresztüli táviró-vonal — tengerbe merített, elveszett tőkepénz?

A hirlapokból tudják önök, hogy mily nagy zajt s zavart csinált itt az Egyesült-statusokban a Brown János tizenkilenczed magávali felkelése, s a rabszolgatartó Virginia-statusba betörése avégre, hogy — mint ő mondja — onnan a rabszolgákat kiszabadítsa; de, mint tudva van, azért, hogy a rabszolgákat fellázítsa, fegyverezze s felszabadítsa, s ekkép a rabszolgatartásnak végetvessen. Nem szándokom, e tárgyról értekezést írni, csupán a most a rabszolgatartó statusokban, különösen a Virginiában átalánosan uralkodó rémülést illetőleg, teszek némely felvilágositó megjegyzést. Brown János ítélete holnap, s bűntársaié dec. 16-án fog végrehajtatni. A szabad-statusokbani némely gyűléseken s egyházi szószékbőli lázitó beszédek, hir-lapok s névtelen levelek fenyegetőzései következtében Virginia-status kormányzója, Wise, a legszigorúbb gátló eszközökhöz nyúlt. A status határszélét nemzetőrökkel őrizteti. A kivégeztetés helyét 2500 fegyveres néppel s ágyukkal őrizteti, hova semmi idegen, ki magát igazolni nem tudja, be nem bocsáttatik, kiváncsiság kielégítéséül pedig s gyanús egyén egy sem. Az indóházaknál fegyveres nemzetőrök állnak, minden érkező vonat felkutattatik, fegyveresek s gyanúsok elfogatnak. S mindez miért? Azért, hogy az északi Szabadstatusok híresztelt betörése s Brown kiszabadítása meggátoltassák. Én azt hiszem, hogy a rabszolgatartó statusok eféle félelme helytelen. — Igaz, hogy vannak az északi statusokban oly helytelen elvű fanatikus rabszolgaság-ellenzők, kik nem borzadnak a népet lázadásra s testvér-gyilkolásra is (ha kell) ingerelni; vannak, kik ezekre hallgatnak, kiknek keblében a mag jó földbe esik; de ezek száma oly csekély, s azok száma, kik avégre fegyverrel s tűzzel rohannának a testvérstatusokra, oly jelentéktelen, hogy azokat az északi népül venni nem lehet. Igaz, hogy északon a nagyobb rész a rabszolgatartást kárhoztatja, de ennek nagyobb része a fegyverrel s tűzzeli eltörlést is roszalja. A kereskedők, a tőkepénzesek pedig a déli rabszolgatartás mellett vannak csaknem kivétel nélkül. Ennek főoka az, mert ezeknek sok pénzük van kinn a rabszolgatartó statusokban hitelre és kölcsön, melyre biztosíték azoknak birtokuk. Ezen birtok pedig nagyrészt rabszolgákból áll. Az északi tőkepénzeseknek a déleni rabszolgatartás erőszakos eltörlésére működni hát annyi lenne, mint saját pénzük elvesztésére dolgozni. A rabszolgatartás erőszakos eltörlése a szövetség felbomlását vonná maga után, mit az északi kereskedők, tőkepénzesek és gyárnokok épen nem akarnak. Ezt a déli statusok jól tudják, s midőn azon intézetüket veszély fenyegeti,ők viszont a szövetségbőli kivonulással s külön szövetség-alakitás-sal fenyegetőznek.

Nem kétlem, hogy kívánja ön tudni, hogy hát a rabszolgák érzelme mii ven, fel lehet-e tenni,hogy azokat fellázadásra s maguk fegyverreli felszabadítására lehetne serkenteni? Feleletem ez: A rabszolgatartó státusokbani városokban a rabszolgák csak házi cselédekül használtatnak, jól tartatnak és ruháztatnak, szelid bánásmódban részesülnek, életük elbetegesedés, nyomorodás és aggság esetében is biztosítva van. Ezért azokat elszökésre birni sem igen lehetne, annál kevésbé a velőkjói bánók legyilkolására. A szabad státusokkal határos rabszolgatartó státusokban a rabszolgák dolga nem is oly terhes, mint a délieké, a forró égalj-ban a gyapot és rizsföldeken, azok rósz bánás ellen sem panaszkodhatnak annyira, mint a déliek, mert amazok urainak érdekében áll rabszolgáikat jól tartani, azokkal szeliden bánni, azért, hogy azokat maguk iránti szeretetre, ragaszkodásra lekötelezzék, a hogy magukat azoknak elszökése vagy fellázadása ellen biztosítsák. Én azt hiszem, hogy tettük s számításuk helyes, mit több szöktetési kísérletek meghiúsulása bizonyított, mint szinte az is, hogy sok elcsábított s szöktetett rabszolga a szabad státusokból volt uraihoz ismét visszakívánkozott és sokan mentek is. A távol déli státusokban a rabszolgákkal való bánásmódra a föntebbi okok nem levén, ott a rabszolgákkal— nagyobb részint durván bánnak, azokkal baromi módon dolgoztatnak, mert azokat mint barmokat tekintik, a hibásakat kegyetlenül korbácsolják, halálra verik, az ellenszegülőket, mint kutyát lelövik, de azért alig hiszem, ho^v ezen — szabadságról fogalommal sem biró — szánakozásra méltó — félbarom népet lázadásra lehetne serkenteni, mert ők alig kivétel nélkül gyávák, kik magukat, életöket csak futással volnának képesek védelmezni, de nem fegyverrel. Ezen gyávaság sajátja az itteni szerecsenfajnak. Még a szabad feketék is nevezetesekezen hyúltulajdonságról. Ezért én nem hiszem, hogy a rabszolgaság elleni pártiak a feketék átalános fellázadását idézhessék elő. Az északi fehérek pedig déli rokonaik legyilkolására nem fognak rohanni, csak azért, hogy azoknak rabszolgáit szabadon bocsássák. Azért azt hiszem, hogy a jelen lázt csak a fanatikus öreg Brown János esztelen betörése idézte elő, s az csak mint politikai pártkérdés tartatik fenn a jövőprae-sidensválaí'ztásig. Hiszem azonban, hogy, a rabszolgaság valamikor el fog töröltetni, de az hamar nem fog történni. Én azért kárhoztatom a rabszolgaság eltörlő pártiakat (abolitionisták), hogy mig a rabszolgaság eltörlését sürgetik, kárpótlásról egy szót sem szólnak. Nincs az amerikaiakban magyar nemesi érzelem!

Rabszolga szökésről beszélvén, egy történetet mondok el önnek. Nov. 12-én éjjel egy szerecsen, egy Kentucky státusi rabszolgatartónak a tulajdona Leechman Samu földmives szérűjén húzta meg magát egy kazal alatt. Igen hűvös lévén,egy kis tüzet rakott s mihelyt a hajnali szürkületet látta a hegyek tetején, szállását elhagyta. Leechmannak, midőn reggel felkelt, legelőször is a kazalnál emelkedő füst tűnt szemébe s oda sietett annak okát megtudni. Oda érvén látta, hogy ott valaki az éjét töltötte, s minthogy azon éjjel hó esett, a nyomokat látta, s azok őt tüstént azon gondolatra hozták, hogy azok egy szökevény szerecsennek a nyomai. Ö a nyomon ment szomszédjának Craig-nek a házáig, s azt az udvarán látván tudatta vele, hogy ő egy szökevény szerecsent nyomoz, s hivta hozzá csatlakozni; C. örömest ráállott s felfegyverkezve L. nel a nyomozást folytatta. A nyom Barrett tanyáján ment keresztül, ki szintén csatlakozott. A nyom innen egyenesen az Ohio folyóhoz ment, hanem a szerecsen észrevevén, hogy üldözőbe van véve, visszafordult a hegyeknek, remélvén, hogy a Kentucky bérezek közt kanyargó szorosokban üldözőit kijátszhatja. Ez neki csaknem sikerült azáltal, hogy egy jó darabon egy kígyózó patak medrében gázolt; de minthogy minden dolognak van vége, a pataknak is volt eredete, hol a menekülő nyomai ismét előtűntek. Itt pillantották meg az üldözők a szökevényt először, fölöttök a magas tetőn állva; de ő tüstént eltűnt ismét a hegy másik oldalán. A nyom itt nagyon világos levén, a nyomozás sebesen ment. Innen a szerecsen egyenesen a Kentucky folyamnak ment, fehér üldözőivel nyomában. A parthoz érve, egy perczig megállott, de látván, hogy azok hozzá közelednek őt megragadni, egy a viz fölé hajlott, húsz lábnyira benyúló száraz faderékra felszaladt s ellenségeihez fordulva kiáltá : „Urak! engem élve el min fognak, aki először fog ezen fán utánam jőni, látni fogja a golyót agyamon keresztül menni" (egyszersmind egy pisztoly csövét fejének tartva). Az üldöző csapat a megszorult menekvő elhatározottságot mutató arckifejezésén megütődött s egy darabig a partról beszéltek hozzá, de kívánt siker nélkül. Ő ismételte, hogy ő megöli magát, ha valaki utána be akar menni. A csapatból kettő elhatározta magát a fenyegetőző bátorságát próbára tenni; pisztolyaikat felhúzták s kezdtek hozzá belépkedni. De alig érintették lábaik a fa tuskót, midőn ő a ravaszt megrántotta, s a vízbe pottyant. Üldözői őt tüstént megkapták, mielőtt lemerült, s a partra vonszolták. A sebet megvizsgálva azt találták, hogy a golyó a koponyában maradt. A vizsgálás alatt a szerencsétlen lélekzeni kezdett, eleinte nehezen, s később rendesebben, végre szemeit felnyitotta, s mély fájdalmát nyilatkoztatta czélja meghiúsulásán. A történet után másnap még élt, de azt hitték, hogy a seb halálos.

A New-Yorkban, lakó lengyel menekültek nov. 21-én az 1830-i lengyel forradalom emlékére évi ünnepet ültek. Este egy teremben gyűltek össze, hol számos hölgy is volt jelen. A terem forradalmi vörös és az olasz (ismeretes) háromszínű lobogókkal volt ékesítve, s mind ezek közöl kitűnt egy roppant nagy fehér-vörös csíkos ós csillagos lobogó, az Egyesült-Státusok lobogója. A terem felső végében volt egy nagy festvény, mely a lengyel szabadság elesését és az 1830-ki felkelők kiirtását ábrázolta. A teremben széthelyezve voltak láthatók ilyen főliratok : „Lengyelhon, november 29., 1830." „Olaszhon, 1849." „Spanyolhon, 185b'." „Francziaország 1789, 1830, 1848." „Amerika, 1776" s t. cff. - Az emelvényen volt zenekar nemzeti hymnusokat s indulókat játszott, p. o. a Marseillaiset, Rákóczyt, s az amerikai „Halé Columbia"-t. Aller Gyula választatott elnökül s szónokoltak Kacsanowsky lengyelül, Kopf németül, Rashewsky francziául, Hrabovszky angolul és Leseine francziául. Az utóbbi a forradalmi szellemet és szabadságot a szerecsen rabszolgaságra is alkalmazta s éles kifejezésekkel vonatkozott Brown János nemes tettére, őt a szabadság vértanujául mutatván fel. Az elnök erre megjegyezte, hogy a gyűlés az utóbbi szónok kifejezéseiért nem felelős, a mennyiben az idegenek gyűlése, kik nem teszik helyesen, ha a rabszolgatartási jogokkal bíbelődnek; azoknak kötelességük először az európai rabszolgák szabadsága után nézni. Ö (az elnök) meg tudná ölelni Brown Jánost mint testvért, de nem hagyja helyben a hibát, melyet az elkövetett. A gyűlés 10'_/2-kor szétoszlott. László Károly.

Utóirat, dec. 2., 7 d. u. Épen most olvastam a távirati hirek között, hogy Brown János ma csakugyan felakasztatott. A kivégzés helyére szekéren vitték, miután előbb nejével 4 óra hosszat beszélgetett. A katonaság körülte oly nagy kört formált, hogy beszédét a nép nem hallotta. Teste fél óráig függött s azután nejének adatott át. Nem volt semmi zavar.

*) Lásd Vasárnapi Újság m. évi 1., ő., 9., 22., 25., 29., 30. M., 35. és 39. számait.

*) Az amerikai lapot és rajzokat köszönettel vettük. Azóta (V. U. 3. sz.) már lapunkban is közöltük

KOLUMBUS ELSŐ AMERIKAI UTJÁNAK JUBILEUMA. 1992. 34. 585.

Amerika fölfedezésének négyszázados évfordulóját maguk a mai amerikaiak akarják nevezetessé tenni a chicagói világkiállítás által, mely mint az előjelek mutatják és az amerikaiak előre hirdetik, minden eddigi nemzetközi kiállítást felül fog múlni. A nagy ünnep előtt azonban számos európai állam tart Kolumbus-jubileumo-kat s különösen kitűnik ezek között Spanyolország, melynek neve Kolumbuséval együtt örökké első helyen áll e világtörténelmi fontosságú esemény emlékében.-- -- --

LÁZADÁS KOLUMBUS HAJÓjÁN. — Amato Gennaro festménye

Az ünnepek sorozatába tartoztak egyes történeti csoportok bemutatásai is. Ilyenforma lehetett a Kolumbus legendákban állandóan előfordulo lázadási jelenet, melyet egy olasz festő (Amato Gennaro) képében mutathatunk be. Kolumbus naplója a lázadásról mitsem szól. Mindenesetre költöiesen érdekes jelenet látni a hosszú, ismeretlen vidékeken utazó műveletlen tömeg kétségbeesését, szemben annak az ábrándozonak erős hitével, ki áldozatok árán is új vidékeket akar elérni. Ismeretes, hogy a legenda szerint a matrózok a rajongó kapitányt majnem megölték, türelmetlenségükben, hogy még nem érték el a szárazföldet.

László Károly levelei Amerikából. XI.

New-York, Észak Amerika, dec. 9. 1859. (A fekete rabszolgák állapotáról, a rabszolgatartástól) VU. 1860. 108.

A december 1-sői levelemben szóltam az észak-amerikai fekete rabszolgákról röviden. Engedje meg ön, hogy a „New-York Tribune''-nek mai számából egy kis czikket önnel közölje!;. A czikk az észak-amerikai fekete rabszolgák állapotát borzaaztólag, de hiven rajzolja, sőt ahhoz még sokkal többet lehetne elmondani. A czikk ez :

„A Délnek 4—5 millió benszülött népessége tartatik a mai napon fogságban, alávalóbban s szigorúbban, mint toll leírhatná; kik, mint lovak vagy disznók árverésen eladhatók; kik családjaiktól gyakran egy pereznyi előleges értesités nélkül szakasztatnak el s hajtatnak, több száz sőt ezer mérföldreTexas és Louisiana gyapot és czukor-ültetvényeire, a legkisebb remény nélkül, hogy valaha visszatérnek még csak látogatás végett is. Fiuk és leánykák, kik alig elég erősek a kapát emelni, leginkább ki vannak téve ezen sorsnak. Ezen milliók nőnemű fele gyermekségöktől fogva az uralgó faj fér-fiai kegyelmétől függenek mindenben, s gyakran áldozatai először a férj bujavágyának, azután a nő féltékeny gyűlöletének. Ezen szerencsétlen faj végzi a legerősebb, a legalábbvaló munkát, s teremti elő a Dél gazdagságának nagyobb részét, s mégis semmi bért nem kap s nem bírja semmi töredékét azon gazdagságnak. Törvény által akasztófáravalónak nyilatkoztatik az, ki azon szerencsétleneket olvasni vagy irni tanitja. A legszorgalmasabb, a leghívebb, a legtakarékosabb ezen fajból nem vigasztalhatja magát azon véggondolattal, hogy ő takaritgat egy összeget, melylyel gyermekeinek még. ez életben nyugalmat eszközölhet. Viselje ő magát bár legjobban, az sem biztosithatja arról, hogy az ő tulajdonosa szükségből vagy szeszélyből nem szakasztja el tőié nejét és gyermekeit, s nem adja el őket egy távol ültetvényre, honnan azok soha sem térhetnek vissza. Az olyan eladás a déli stá-tusokbani papok s politikusok által házassági szerződést széttörő erejűnek tartatik, szabadságában állván az illető feleknek újra megházasodni bármikor, ha az ö urok érdeke azt kívánja, vágy nekik ugy tetszik. Ezen letiprott fajnak még azon kis takarék összege is, melyet ők alvási idejökből szakasztott órákig tartó munkával keresnek, vagy másoknáli dolgozásért bérben kapnak, törvényesen nem az övék, hanem az ő uraiké. Ha egy megvette magát urától 1000 dollárért s abból 900-at már kifizetett, az ur őt másnap egy rabszolga hajcsárnak másik 1000 dollárért eladhatja, azt zsebébe teheti s a 900 dollárt is megtarthatja; s nincs törvény, mely azt ő tőle kicsikarja Végre a szövetségi főtörvényszék, az ő Dred Scott ítéletében, ünnepélyesen kimondta, hogy a rabszolgatartó státusok törvényei szerint, szerecsen nem perelhet be senkit; bármi gyalázatosan, istentelenül bántak legyen is vele, vagy bármily iszonyún megrabolták legyen. Ilyen ma a Dél benszulött népessége nagy részének törvényes és gyakorlati állapotja."

De nem csak a szerecseneken zsarnokoskodnak a déli státusbeliek, hanem a szabadnak szülött fehéreken is. Ott a rabszolgatartás ellen egy szót sem szabad szólni; azt roszaló véleményt kimondani nem tanácsos. Bárki is, a ki bátorkodik ma Virginia-státusban a rabszolgatartásról ugy beszélni mint arról Henry P. Washington, Jfferson és mások irtak, kénytelen élete megmentése végett menekülni, legalább attól félhet, hogy meztelenül bekátrányozzák s tollazzák, rúdra ültetve zöcskölik, hordozzák, vagy még kegyetlenebbül is büntetik. —

A konstitutió a szólás és irásszabadságot biztosítja, de azon biztosítást a Dél megveti; ott a rettegtetés-uralma teljes, és gyakorlatilag nem szabad még csak oly hírlapot is venni,mely a rabszolgatartás ellen legkevésbé is szól. Virginia törvénye megtiltja a postamestereknek oly könyvek vagy hirlapok kézbesítését, melyek a rabszolgatartási jog ellen szólnak. E napokban egy virginiai postamester kérdezte az Egyesült-státusok főpostamesterétől, hogy : engedelmeskedjék-e a státus azon törvényének? Á főfőhivatalnok ekkép válaszolt: „A szövetséges kormány alkotmány-szabta kötelességeinek egyik legszentebbike a statusokat felkeléstől, belső bajoktól ótalmazni : azért — természetesen — annak hivatalnokai közöl törvényesen egy sem használtathatik fel arra, hogy csak legkevésbé is gerjessze azon bűnt, mely más bűnöket von maga után, és melynek elnyomása az ő kötelességévé tétetett, önnek, mint hivatalnoknak s mint polgárnak — a rajta fekvő felelősségi teher alatt — meg kell határozni, vájjon azon könyvek, röpiratok, hirlapok sth. melyek az ön kezébe mentek kézbesités, szétosztás végett, oly lázitó jettemitek-e, mint a státustörvényben leíratik; és ha ön azt hiszi, hogy azok olyanok, akkor ön nemcsak nem köteles azokat azoknak kézbesitni, kiknek küldettek, hanem ön fel van hatalmazva, s azon státus iránti kötelessége, melynek ön polgára, kívánja, azokkal akkép bánni, mint az érintettem törvények rendelik. A virginiai nép nemcsak megtilthatja az olyan okmányoknak az ő határukon bevitelét és terjesztését, hanem, ha azok a postán odavitetnek, bizonyos törvényes utón azokat semmivé is tehetik." — Hogy lehet azt „meghatározni", hogy azon könyvek, röpiratok s hirlapok, melyek egy postamester kezébe mennek szétküldés végett, lázítók csak legkevésbé is? Természetesen faltörés és átolvasás által, minthogy pedig azok roppant nagy számmal vannak, letartóztatnak addig, mig a postamester ur ráér vagy méltóztatik azokat átolvasni; mert különben, hogy tudhatja ő azt, hogy egy szerelmes regényben, vagy vallásos könyvben is nincs-e egy „legkevésbé is lázitó jellemű" kifejezés? Se a régi, se a mai időbeli zsarnokok alatt nem találni a szabad szólás és irás elnyomásának ennél roszabb módját, s gonoszabb rendeletet, mint ez, mely egy tudatlan, 20 dollár évifizetésű nyomorú postamesternek teljes hatalmat ad „meghatározni'', hogy polgártársainak mit lehet olvasni, s mit kell azoktól eltiltani.

No, de be kell zárnom levelemet, mert a hajó nemsokára indul s a leveleket, melyek mostantól félóra múlva érkeznek a postára, már nem viheti.

Mondtam már önnek egy levelemben, hogy politizálni nem szoktam, nem tudok; most is csak szólottam néhány szót ezen boszantó visszaélésekről. Vegye ön ezen levélnek olyan hasznát, milyet tudja.

Isten áldja önt s a hazát. L. K

A RABSZOLGAKERESKEDÖK ÚTJÁBÓL 1891. 42. 684.

Benjámin Constant hírneves franczia festőnek egy hatásos képét mutatjuk be olvasóinknak, mely ŤSzomjuság-oltás a sivatagbanť czim alatt ismeretes. A kép eléggé megmagyarázza magát. A Szaharában vagyunk, a rabszolgakereskedők karavánjában, melynek egy csapata most a homok pusztaságban egy mocsárhoz ér s ott igyekszik égető szomját oltani. A rabszolgakereskedő nemes arab paripája megveti a nyomorult italt s csalódásának nyerítés által ad kifejezést, de a lánczokra kötött nyomorult rabszolgák, kiknek testén több a csont, mint a hús, önfeledten rohannak a mocsár felé, hogy legalább pillanatnyi enyhülést nyerjenek. A rajz különben nem tüntetheti föl teljesen az eredeti festmény hatását, mert a szín hiányzik róla, pedig Benjámin Constant jelenleg talán a legjelesebb színező az összes franczia festők között.

LEVELEK KELET-ÁZSIÁBÓL

B. Kemény Endre LEVELEK KELET-ÁZSIÁBÓL. VU. 1897. 169.A khinai tengeren, 1897 január 13.

A múlt év utolsó napján este indultunk el Colombóból Penáng felé. Penáng szigetei ide 1300 mérföld.

Január 6-ikán éjszaka vetettünk horgonyt Penáng előtt.

Penáng külsőleg olyan, mint az utunkban eddig látott többi város. Tropikus növényzet, szép, széles utczák. A tisztaság azonban itt is csak az európai negyedre szorítkozik. A ben-szülöttek nem dicsekedhetnek vele. A különbség csak annyi, hogy itt már nagyon sok khinai lakos van, részben gazdagok.

Itt a durva munkát általában khinai végzi. Ők a hajósok. Ők húzzák a gyalog-kocsit, a legnagyobb melegben is, még pedig óraszámra ügetve.

A földmívelést is majd mind khinaiak végzik az ültetvényeken. Ezeket általában Ťkuliť néven nevezik. A világ legolcsóbb napszámosai. Napi bérök alig haladja meg a mi pénzünk szerint az egy hatost. Ezek fáradságából lesz gazdag az európai úgy, mint a khinai ültetvényes és birtokos egyaránt.

Itt Penángban sok gazdag khinai lakik, gyönyörű pálmafák közé rejtett villákban. Vannak gazdag németek is. Némelyiknek villájára a neve is ki van irva.

Minél jobban megismerkedik az ember ezzel a szigettengerrel s Indiával, annál nagyobbnak tűnik fel az ür, a mi az európait a Keleten lakó népfajoktól elválasztja. Messze van még az az idő, mig társadalmilag egygyé olvadnának; talán soha sem is fog bekövetkezni. Az angol előtti egyenlőséget; de társadalmi eredménye még sehol sincs. Hindu és párzi minden állást, rangot és hivatalt visel; de európai még soha velők házassági frigyre nem lépett. Egy-két példa, a miből regényt gyártanak Londonban, nem jöhet számításba. Csak a portugallok vegyültek fajilag a benszülöttekkel, de mind a kettő, hátrányára s oly nemzedék keletkezett, a mely mind a kettőnél silányabb, s nem eléggé szapora. Ha a hindu valaha talán oda emelkedik is, hogy közte és az európai között a korlátok leomlanak, a khinai akkor sem fogja ezt megérni. Egyébiránt a khinai ezt nem is akarja elérni, s ha lehetne, még a levegőt is elzárná maga körül.

A városban fogadtunk egy egylovas kocsit, s azzal egy óra alatt kikocsikáztunk az úgynevezett füvész-kertbe. Ez csak annyiban nevezhető füvész-kertnek, hogy sok fa, meg cserje neve jelezve van benne, más különben csak egy gyönyörű nagy tropikus park, s mint minden park, a mit angol csinál, rendkívül ízléssel van rendezve. Annyira szép, hogy fel sem tűnik, hogy rendezve van, oly természetesnek látszik minden, hogy az ember nem valami rendezett kertet, csak egy gyönyörű tájképet vél látni.

Ezen gyönyörű tájképnek a fénypontja egy felséges szép vízesés. Nagyszerű sziklacsoporto-zatról zuhog alá. Egész környéke hamisítatlan őserdő; s az is fog maradni, mert ez közkert, s itt még csak egy szárítni való virágot sem szabad leszakítani; s nagyobb nyomaték kedvéért, bár merre sétál az ember, valami benszülött felügyelő mindig a sarkában van. Az említett zuhatagból van vízvezetékkel ellátva a 120,000 lakosú Penáng, még pedig a lehető legjobb ivóvízzel.

Az angol ezen meleg helyeken nagyon sokat tart a jó vízre, ámbár nem iszsza. Általában mióta tropikus helyeken vagyunk, nem láttam magamon és útitársamon, Del Medkón kivül senkit vizet inni. Vendéglőkben pedig nehéz hozzá jutni. A khinai kuli is inkább theát iszik hidegen, mint vizet.

A várostól eddig és vissza, az út villák és pálmaligetek közt vezet. A népesség, mint mindenütt, itt is sűrű. A lui-zak, kertek, villák soha meg nem szűnnek, és soha sem lehet tudni, hol végződött el egy község, s hol kezdődött a másik.

A malájiak és birmánok legszegényebbje czölöpkunyhókban lakik.

A városban sok elég szép khinai üzlet van. Itt a khinai — ha a kulinál több — kereskedő, korcsmáros, népkonyha-tulajdonos, vagy iparos.

A népkonyhán kapható rizs, gyümölcsök, főleg banán, a mi nélkül itt a megélhetés lehetetlen ; ananász, a mi itt vadon is terem, továbbá mangó, man-gossán, hűsítő italok és sok egyéb; aztán piszok, sok légy, rossz dohány, s itt már opium pipa is. Ez a khinai laczikonyha. A művelt khinaiak étkezése nagyon ízletes, a mint arról később Singaporéban volt alkalmam meggyőződni.

Az európai ember legyen bármily szegény, itt már külső munkát végezni nem képes, sőt estig még az utczára sem jön; gyalog pedig soha sem jár; s le is néznék, ha gyalog mutatkoznék az utczán. Ez a rettenetes meleg volt minden tropikus országban oka a rabszolgaságnak, a mi csak más alakban, de ma is fenn áll. sőt még Európa sem ment tőle egészen, akárhogy szépítjük is a dolgot.

Délután 200 kulit — khinai munkást — vettünk fel a hajóra. Ezekkel ijesztett a kapitány, sőt katonafedezetet is akart kérni. No de aztán csak annyiban hagyta, sőt a helyett Singaporéban még 200-at vett fel, úgy, hogy jelenleg 100 khinai van a hajón.

A kulit mezei munkára használják az ültet-vényesek. Napjára kap a mi pénzünk szerint 10 krajezárt. Mindamellett elég jól van táplálva. Általában nagy, izmos emberek, azonban vissza-taszítólag csúf, lapos arczúak.

A hindunál és malájiaknál sokkal roszabb hatást tesznek az emberre.

A khinai rendkívül lármás; ordít, mint a vadállat. Órahosszat oly lármával veszekedik, ahogy nálunk a legelvetettebb sátoros czigány sem szokott; irigy, kapzsi. Nemcsak az európait utálja, de egymást is megfojtaná egy krajezárért

Ma, 13-án, a hajón a khinaiaknak valóban 13-ika volt. Délben egy szerencsétlen a tengerbe bnkott, s ámbár minden lehetőt megtettek, hogy kimentsék, nyomtalanul eltűnt. A hajó azonnal megállott; a mentő-csolnak pár perez alatt a vizén volt, körben járt a hajó körül mindig messzebb, mig végre eredmény nélkül tért visz-sza. A kikre hatása volt ezen eseménynek, azok az európaiak voltak. A khinaiak társuk halálán cseppet sem illetődtek meg, csak oly vígan nevetgéltek tovább is, mint máskor, holmijain pedig megoztoztak. Ugyancsak az nap éjjel egy másik khinai meghalt szivszélhüdésben.

A hajón a khinai élelmezése rizs, baromfi, gyümölcs, s az elengedhetetlen thea.

A khinai keveset eszik, de inyencz. Mindenek felett szereti az édes és fűszeres eledeleket. És ez nem is csoda itt, a hol annyi gyümölcs van egész éven át.

Kókuszdió, mangó, ananász s egyéb, a minek nevét sem tudom, végül pedig a ezukornád, a mit egész nap rágnak a gyermekek s felnőttek egyaránt. Mindezek rászoktatják az embert az édes eledelekre.

Kávét nem iszik senki. A dohány egész Indiában rósz, a khinai s a japáni dohány még rosz-szabb. A khinai különben nagyban fogyasztja az ópiumot. Ez az európaiak örök szégyene. Háborúval erőszakolták rá a khinai kormányt, hogy az opiumbevitelt engedélyezze, mert az angolnaksafrancziáknakjó hasznot igért. Most már aztán nagyon sokan élvezik az ópiumot. Késő most már törvényt hozni ellene. Hoztak többet s elég szigorút. így vannak tartományok, a hol az ópiumhoz való máktermelés az illető birtok elkobzását vonja maga után, de az ilyen rendelkezést nem hajtják végre. Hiszen már a mandarinok is gyakorolják titokban. Azt látjuk itt ismételve, a mi Európában történt a dohányzás első éveiben. Itt is határtalan volt az állam és az egyház együttes fellépése a dohányzás ellen. Csakhogy az ópium élvezete sokkal veszedelmesebb a dohányénál.

9-én reggel érkeztünk Singaporéba. Singapore szigete a maiakkai félsziget déli csúcsán van, s így már majdnem az egyenlítő alatt fekszik; s a mint tapasztaltuk is három napig, rettenetes meleg. Az utczán estig, rajtunk kivül európai ember nem mutatkozott.

Singapore gyönyörű fekvésű hely. Beláthatatlan mosolygó szigettenger tárul fel a szemlélő előtt. A kikötő olyan, mint minden angol kikötő. Nagy forgalom, sokféle nyelv, stb.

A város maga olyan mint a többi ilyen város. Sok pálmafa, sok rongyos bolt, sokféle szinű ember, sok piszok a benszülött városban, sok tisztaság az európaiban (angolban).

Singapore kellemes lakóhely lehetne, ha nem volna oly rettentő meleg. Sok nagy köztere, gyönyörű tengerparti sétányai nagyon kellemessé teszik. Egyik hátránya az eddig látott városok mellett az, hogy a lakosság zöme khinai.

Az angol a gyarmatokban mindenki iránt türelmes; a khinait azonban alig tartja embernek, a miben aligha nincs igaza. Vannak itt németek is szép számban, a kik türelmesebbek az angolnál, de ezek a khinairól még roszabb ítéletet mondanak. A német, a ki itt meggondolóbb, mert nem uralkodó faj, a khinaitól a becsület európai fogalmát merőben megtagadja. Ugy látszik, igaza van a németnek.

Az angol itt is, mint mindenütt, a khinainak is ugyanazon jogokat adta meg, a melyeket maga élvez. De azért a khinai, még a gazdag is, — pedig itt sok gazdag khinai van, — senki. Az utolsó európai, ha mindjárt semmije sincs is, az valaki. A ki fogalommal akar birni arról, hogy mi az az arisztokráczia, az jöjjön az angol birtokokra utazni; itt majd meglátja, a mit Európában soha sem fog látni, hogy mit jelent a kaukázi fajhoz tartozni.

Mielőtt búcsút vettünk volna Singaporétól, kocsira ülve végig jártuk ezt a szép tropikus szigetet, a mi három órába került. Akkor átmentünk a tengerszoroson Maiakká félszigetére. Itt egy független szultán, a giahorei az uralkodó.

Ez a kis ország, a mely a térképen sincs meg, arról nevezetes, hogy itt van Kelet-Ázsia Monte-Carlója. Ide járnak játszani Singaporebői a gavallérok, a hajós tisztek, s a gazdag khinaiak; a mi nem csekély dolog, mert a khinai született játékos. A hajón is egész nap játszik a félmeztelen kuli, még pedig aránylag nagyban. Félévi bérét is elveszti egy ültében. Giahorának vagy 2000 lakosa van ; egy dombon hat mozsárágyú nyújtózkodik, néhány rendőr is van. De királyi palota s országház sem hiányzik. Szóval valóságos operettéi gerolsteini herczegség. B. Kemény Endre

B. Kemény Endre LEVELEK KELET-ÁZSIÁBÓL.

III A khinai vizeken. 1897 január 23. VU 1897. 199.

Már négy napja hajókázunk a khinai tengeren folyton erős szélben, mely a múlt napokban valóságos viharrá fokozódott. A légmérséklet hideg annyira, hogy a kapitány elő is vette a bundáját. Imitt-amott látni egy-egy kopár szigetet, s ha pár viharmadár nem kisérné a hajót, valami kihalt világban képzelhetné magát az ember.

Jan. 17-én reggel egy sűrű szigetcsoport közé érkeztünk, mely Hongkong-ot elzárja a kíváncsi szem elől mindaddig, amig helybe nem érkezik az ember, hogy váratlanul annyival nagyobb legyen a meglepetése.

A Hongkong előtt elterülő szigetcsoport gránitsziklákból áll. Növényzet alig látszik valahol, mint a khinai partokon általában. Magát a várost csak akkor pillantja meg az eniber, mikor a hajó már benn van a kikötőben. Ez nem valódi kikötő, csak a szelektől, a szigetek által jól védett tengeröböl; nem is mehet a hajó közvetlen a parthoz. Csónakon kell kiszállni belőle. A csónakosok kivétel nélkül khinaiak; de ezeket a többi khinai annyira lenézi, hogy a szárazon megtelepedniök sem szabad. Csónakjaikban laknak minden időben. Az asszony a kis gyereket kendőbe kötve hordja a hátán, s versenyt evez a férfiakkal; a kormányos mindenütt asszony.

Hongkong szigetét az angolok 40 éve, hogy elfoglalták Khinától. Akkor csak néhány halász kaliba volt a parton, mint a többi szomszédos szigeteken, hol ma is csak azokat látni.

A számtalan sekélyvizű tengeröböl igen jó volt a halásznak, s annak idejében a tengeri rablóknak is, mert nagyobb tengeri hajó nem üldözhette, s a khinai különben is a legügyesebb hajós népe a világnak.

Hongkong a kikötőből igen szép látványt nyújt. A part mentében palotaszerű középületek hosszú sora húzódik végig. Ez azonban jóformán csak egy utcza : azonnal kezdődik a hegység, a melynek legmagasabb csúcsa, a Viktória-csúcs, 1800 láb magas. Igen meredek gránitszikla, mint többi társai, de nem oly kopár.

Negyven év alatt sikerült az angoloknak semmiből egy 200 000 lakosságú ragyogó, gazdag várost alkotni itt; pedig sok nehézséggel kellett küzdeni. A legnagyobb volt mindannyi közt az egészségtelen levegő. Európai ember nem tudott itt megélni. Mindenek előtt a mocsarakat és el-posványosodott tengerpartokat töltötték fel, szárították ki. Ezen munkálatok ma is folyamatban vannak. Az alsó város egészen ilyen területen épült.

Építettek nagy költséggel vízvezetéket, a mely a városnak a legmagasabb pontját is ellátja egészséges vizzel. Az utczák tisztasága páratlan, mint minden angol városban. Az utak kitűnő jó karban vannak. Igaz, hogy a lófogat nagy ritkaság. Gyaloghintó tartja fenn a nagyon is élénk közlekedést.

Ezen költséges és nagy kitartással folytatott munkával elérték azt, hogy ma Hongkongban bátran települhet le európai ember. Mindamellett a gazdag európai ember palotáit és villáit a hegyoldalba építi; ami nagyon költséges, de felségesen szép, s nagyon egészséges lehet.

Ez adja meg a Hongkong páratlan szépségét. A hegy lábától a tetőig, szebbnél szebb paloták és hotelek díszlenek, művészileg gondozott kertek között. Ez az igazi európai uri város. Itt nincs üzlet, ipar s azzal járó bűz, piszok, zaj. Nem látni koldust sem. Itt minden léptennyomon a rend, a tisztaság, a jó ízlés gazdagsággal párosulva mosolyog felénk. S ez nem mind csak angoloké. Van itt sok gazdag khinainak is villája. De hiába, az mégis csak khinai. Az angol megadja a törvény előtti egyenlőséget, társadalmilag azonban nem tekinti embernek a khinait; ez pedig a lenézést lángoló gyűlölettel viszonozza.

A Viktória-csúcsnak majdnem legtetején van a kormányzó palotája, azon felül pedig a meteorológiai intézet. A csúcsra kevés fáradsággal lehet feljutni. Van majdnem a tetőig egy igen merész hegyi-pálya. Különben az egész hegyen minden irányban a legszebb szerpentin utak kanyarognak; minden fordulónál szebbnél-szebb, s ujabb kilátást mutatva a városra, az élénk kikötőre, a szigetekre, s az átellenben látható khinai partokra.

A számos vízvezetéki medencze mint megannyi kis kristály tiszta tó gyönyörködteti a szemet. A gránitsziklákba nagy költséggel vágott tenniszpályák mindennél világosabban bizonyítják, hogy angolok közt vagyunk.

Az építkezés a hegyeken szakadatlanul folyik, mégpedig nagy arányban, és nagy költséggel, mert hiszen minden téglát, s az utolsó kanál vakoló anyagot is khinai napszámosok hordják fel a hátukon 1800 láb magasra, bámulatos gyorsasággal, majdnem futólépésben. Tömérdek szegény embernek ad ez s a kikötő kenyeret.

Délután meglátogattuk a temetőt. Gyönyörűn gondozott, majdnem tropikus kert. Az angol a boldogok völgyének hivja. Itt ebben a temetőben van azoknak az emléke kövekbe vésve, akik nem nyugosznak ugyan itt, de akik az angol lobogó alatt, az angol nagyságért tengeren, vagy szárazon elestek; s ami külön megfigyelésre érdemes, mindig több közöttük az önkéntes vállalkozó, mint a rendes katona. Az angol nem szeret katonásdit játszani; de ha valóban szükség van rá, ezt a kötelességet is teljesíti. Ezt bizonyítják a hongkongi temető sírkövei is.

Az angolnak Indiában nagyobbrészt benszülött katonái vannak. Itt azonban mind válogatott angol katonát tart. Több oka lehet rá. A khinai először is rossz katona; aztán jobban is gyűlöli az angolt, mint a hindu, s Khina ide alig egy puskalövés. Indiában a rendőr bennszülött, s fegyver nélkül jár. Itt nagyobbára hindu s kevesebb khinai, de mind a kettő fel van fegyverezve. Mindezekből látszik, hogy az angol itt kevésbbé érzi magát biztosan, mint millió hindu alattvalója közt. Nem is csoda; bajos megállani egy világbirodalommal szemben, egy attól elvett kis szigeten, ahol alig lakik 3000 európai ember! Őrzi is ezt az angol jól; meg is van erősítve minden arra való pontja a hegyeknek s a partnak néhány mérföldre több irányban.

A khinai városrész olyan mintmindenütt. Szűk ntezák, szemét, sok bolt, stb. Annyival roszabb talán mint másutt; hogy sok oly khinai települt ide le, aki a büntető hatóság elől menekült ide.

A város és kikötő forgalma óriási nagy; ezért fejthet itt ki az angol nagy fényűzést. Bálok, lófuttatások, — amelynek tétjei alig kisebbek az otthoniaknál, — napirenden vannak.

Nagyon sok angol, aki semmivel jött ide, ma milliókkal rendelkezik. Most már kissé csendesebben megy a dolog; s a khinai, mint mindenütt, ahol megjelenik, megnehezíti az európai kereskedő dolgát. A khinai született kereskedő. Az önmegtagadásig mértékletes életet él, fényűzésre semmit sem ad; az angol pedig épen ellenkezőleg tesz. Innen magyarázható az a jelenség, hogy a kiskereskedés terén a khinai mindenütt elveszi a teret az angoltól. Ellenben igazi nagy vállalatba nem fog. Arra nem elég merész, és szűk felfogása van a világról.

Január 19-én vettünk búcsút Hongkongtól most már negyedik napja haladunk unalmas, borús időben, részben viharban Shanghai felé. 24-ikén reggel ott leszünk.

Hongkong különleges közigazgatási terület, röviden Hongkong a Kínai Népköztársaság két különleges közigazgatási területének egyike (a másik Makaó), 263 szigetből álló városállam, bár a köznyelvben gyakran egyszerű városként értelmezik. Hongkongot a Dél-kínai-tenger határolja. Területe Budapest kétszeresét teszi ki, míg lakossága Magyarország népességének körülbelül kétharmada.

Hongkong az első ópiumháború (1839–1842) után a Brit Birodalom fennhatósága alá került, először csak a Hongkong-sziget, majd 1860-ban a Kaulung-félsziget, és 1898-ban az Új területek is. A második világháborúban japán megszállás alá került. A háború után ismét a Brit Birodalom részét képezte, 1997-ben csatolták vissza Kínához. google

LEVELEK KELET-ÁZSIÁBÓL. VU: 1897. 16. 250.

VI. Jokohama, 1897 február 13.

A főhadiszállást itt ütöttük fel Jokohamában. Fekvésénél fogva nagyon alkalmatos hely. Napjában több vasút indul innen mindenfelé, a hajók pedig a világ minden részébe.

A várost három oldalon kies és nem magas dombok körítik, rakva szebbnél szebb villákkal s japáni módon rendesen kissé nagyon is modoros kertekkel, ahol az anyatermészet néha a torz alakig alá van vetve a miénktől sokban elütő esztétikai formáknak. Képzeljünk egy valódi régi mesterkélt kertet, megfordított színházi látcsövön nézve. Ez a legtalálóbb magyarázat ; mivel itt minden kicsiny s valóban, ha már ilyen egy kert, jobb ha kicsiny, mintha nagy. Az európai konzulátusok s a gazdagok villái mind itt fenn vannak; csak az üzletek és raktárak vannak alant.

A városról nincs mit irnom. Aki látott egy japán várost, az mind valamennyit látta. Ha egyet leírt, valamennyit leírta. Bosszantólag egyformák, ha még annyira bájosak is. Általában ami itt nem újabb európai utánzat, az mind mozdulatlan, megkövesült egyformaság. Ruha, ház, templom, bolt, öltözet, szokások, mulatság, zene, minden mindenütt e nagy birodalomban teljesen egyformák. Mintha a természet is osztozna ebben az egyformaságban.

Igen nagy vidékeket bejártunk; mert gyorsvonaton az nagyon hamar megy; s mind amellett nem mondhatom, hogy egy tájképnél többet láttam volna. Japán mindenütt Japán. Még a földművelés előrehaladottsága is növeli e kép egyformaságát. Minden darab föld szabályos, kicsiny. Térségei kiterített szabályos mintázattal ellátott szőnyegek; hegyoldalai szabályos lépcsőzetek. Falvai játékboltból kirakott telepek.

Itt Jokohamában igen jó társaságban vagyunk. Itt van az olasz konzul, gróf Valentinis, az osztrák-magyar konzul, dr. Bernauer és az atasé Tichtel. Ezekkel már a hajón volt szerencsénk megismerkedni. Együtt tettük meg a nagy utat. Itt van gróf Origeni Orpheus, a finom műveltségű olasz gavallér. Itt van az osztrák-magyar konzulátusnál egy fiatal japán alkalmazott. Németországban tanult. Szépen beszél németül és nagy műveltségű. Nem is lehet másként. Japánban született, Európában tanult. Utazással egybekötött tanulással képezte ki magát.

Jól esik Ázsiában is látni legalább egy népet, amely nem lett, s most már nem is lesz többé európai rabszolga. Hinduk, malájok, szingalézek, birmanok és számtalan más nép, rengeteg milliónyi számban, majd mind angol, de minden esetre európai uralom alatt állanak. A kis Európa dicsőségére s a nagy Ázsia szégyenére.

Csak Japán nem hajtott fejet a hódítók előtt. Khina meg tudta óvni függetlenségét; de nem tudott eddig lépést tartani a kor követelményeivel. A japán háborúban kapott leczke óta ott is kezdenek mozogni, s ha nem úgy lesz, mint Khinában többször volt, csak mától holnapra: akkor a japán háború Khinára csak áldást fog hozni.

Japán belátta, hogy Európának csak európai fegyverekkel lehet ellentállni. Ezért a lehető gyorsan igyekezett magát azon hatalmi eszközök birtokába helyezni, amelyek Európát a világ urává tették.

Természetes, hogy legelőbb is a modern hadászatot kellett elsajátítania szárazon és vizen. Mit ért volna az európai műveltség, ha a mindenre éhes angol, akinek már alig van mit hódítnia, pár hadi hajóval itt is halomra lődözte volna a városokat. Azért természetes, hogy Japán Európától legelőbb azt vette át, amivel védheti magát Európa ellen. Hadi tengerészete, az angolt kivéve, minden országéval kiállja a versenyt. Van jól rendezett szárazföldi hadserege is, bár helyzeténél fogva az általános hadkötelezettségre aligha van szüksége. Epén úgy nincs szüksége rá, mint Angliának.

De hiába, az utánzás olyan természet, hogy a hibákat is utánozzuk. Látták, hogy Európa előnyben van. Vakon utánozták tehát még a militarismust is. Pedig a japán pénzügyek, amint ennyi drága reform mellett nem is lehet másként, nem nagy rendben vannak. Ebben sem akartak hátra maradni Európától. No ezt aztán nem is volt nagy mesterség megtanulni

Egy másik nagy hibáját is átvették Európának. Minden csak kissé tanultabb fiatal ember hivatalnok akar lenni épen, mint Magyarországon. Ez hátrányára fog válni az iparnak, s nem kis mértékben a vállalkozási szellemnek. A független gondolkozásúak befolyását apasztja.

A rossz dolgok utánzását azonban ellensúlyozza a jó és hasznos dolgok átvétele is. Köz-mívelődési intézményeik európai színvonalon állanak, legalább külsőleg. Kezdetnek elég. Rövid időn belül meglesz a lényeg is.

Meglátogattuk már kétszer az ide vasúton csak egy órányira fekvő fővárost, Tokiót. 1 200 000 lakosú világváros ez; de ezt sem kell valóban szép városnak képzelni. Olyan, mint a többi, csak nagyobb benne az elevenség, fokozottabb a forgalom. Óriási kiterjedésű indóháza sem palotaszerű; nem hasonlít az európai nagyvárosok indóházaihoz. Boltjaiban kevesebb műbecsű tárgy van, mint Kiotóban vagy Osszakában; ellenben sokkal több az európai czikk. Ez természetes. Itt van a császári udvar, mely az európai haladást képviseli ruhában, külsőségben. A számtalan hivatalnok, katona, rendőr, vasúti alkalmazott, távirda, posta mind európai mezbe van bújtatva. A tanuló fiatalság egy jó része már átvette öltözetünket. Ez már magában nagyon sok európai czikk fogyasztását feltételezi.

Tokióban láttunk gyalogságot gyakorlat közben. Jól néznek ki, elevenek, egyenletesen mozognak. Úgy látszik, jól be vannak tanítva; csak bizonyos komikus hatástól nem tud az ember szabadulni, oly kicsinyek. Ez azonban a mai fegyverek mellett alig határoz. A nyers erő tere nagyon megapadt mindenütt a világon.

Láttunk huszárokat is. Mindent tudott a japán utánozni, de a huszárt nem. Úgy ki van magyar-zsinórozva, hogy gyönyörűség volna rá nézni, ha huszár volna; de hát nem az. Lova rossz, lovagolni pedig nem tud. Nem is lehet ilyen országban, ahol ló alig van, s ha van is, nincs annyi hely, ahol öt perczig vágtathatna egy jó ló.

Elmentünk a nagy kiterjedésű Ouyeno-parkba*. Szép, óriás fákkal díszitett park. Van benne sok mulatóhely, sok templom, szent kutak, Buddha-szobrok. Az Ouyeno-park valódi nevezetessége az egyetem. Nagyszerű európai épület; s szakértők véleménye szerint oly fölszerelésssel, amilyet alig mutathat fel más egyetem. Eredményét csak sok év múlva lehet majd bírálni.

*Az Ueno Park (上野公園 Ueno Kōen) tágas közpark Tokió Taito kerületének Ueno körzetében, Japánban. Helyet nyújt a Kaneidzsinek, egy templomnak a Tokugava sógunok korából, akik az Edo kastély védelme érdekében építették.

Nagyszerű épület még a kormányzósági palota. A templomokon kivűl csak az állami épületek érdemelnek figyelmet.

Tokió a színészek Eldorádója. Isten tudja, hány színháza van, amelyek teljesen hasonlók a kínai színházakhoz. Láttam egy könyvárusnál Shakespeare-kiadást is japán nyelven. Kétségkívül nemsokára a színházak is átalakulnak, s olyanok lesznek, mint nálunk. A világ egyformává válik; s ha valaha egyik végétől a másikig egyforma lesz, nem lesz érdemes utazni.

Itt minden gyors léptekkel halad az európai egyöntetűség felé. Csak a nők képviselik a konzervatív elemet. A férfiak közül már sokan levetették nemzeti öltözetüket. A nők mindnyájan a régit hordják; s jól is teszik, mert ebben -— ámbár egyik sem valódi szép — nagyon bájosak. Kis baba termetökhöz, naiv, hamiskás arcukhoz jól áll. Európai ruhában sokat vesztenének. Tudják ők ezt jól, s nem is viselik az európai ruhát.

Ma láttunk egy fényes temetést is. Elől fehér zászlók lengtek, a rúd tetején bizarr lófej ékkel, utána friss virágnyaláb hordozók mentek. Ezek után fényes nagy művirágbokréta-hordozók, utánuk dobosok egyhangú dobolással. Ezek után hófehér öltözetben egy magas rangú egyházi személy díszben, magas aranyos mitrával. Utána leányok, fehérbe öltözve, galambokat tartalmazó kalitkával. Ezeket a temetés alatt szabadon bocsátják, jelképezve a lélek megszabadulását földi börtönétől. Ezután rizst, teát, ételeket, evő eszközöket visznek s csak ez után hozták a halottat. Minthogy előkelő volt, fényes koporsóban. A koporsó után még két fehér zászlót hoztak s azután következett a közönség, közöttük mi is. Ezerféleképen temetkezünk, de azért mindenütt minden egyenlő.

B. Kemény Endre

* * *

VÁMBÉRY ÁRMIN: UTAZÓ KALANDOROK ÁZSIÁBAN ÉS EURÓPÁBAN. 1884. 14. 214; 230.

.

Ha uti emlékeimnek tarka lapjait forgatom, úgy többnyire azok az érdekes alakok kötik le figyelmemet, kikkel vándorlásaim közben különböző viszonyok közepette találkoztam. Emberek, kik minden igény nélkül a rendkivüliségre, haladtak útjaikon, s kik mégis eléggé érdekesek arra, hogy néhány sort szenteljek nekik. Értem alattuk azokat az európaiakat, kik határozott czél és terv nélkül indultak neki a nagyvilágnak, s kiket már .azért is vonzott különösen a kelet, mert e világtáj a maga regényes varázsával sokkal több csábbal birt rájuk nézve, mint a távol nyugat, hol az idegennek nehéz verejtékével kell mindennapi kenyerét megkeresnie, s hol a kalandok tere napról-napra szűkebb körre szorul.

Néhány évvel ezelőtt a ŤQuarterly Reviewť czimü angol folyóiratban egész csomó ily angol kalandor életpályájának ismertetése jelent meg, kiknek egyike Rendzsít Singh generalissimusává, a másik pedig egy önálló állam rajahjává lön, mig ismét mások Nepálban, Siámban s az indus birodalom különböző független fejedelemségeiben lettek befolyásos miniszterekké és jutottak a hatalom polczára.

Mindé kalandorok változatos és kalandos életsorsában Ázsia néhány évtized előtti társadalmi és politikai állapotának nyomai tükröződnek hiven vissza, melyeket ma már a nyugati czivilizáczió befolyása mindinkább átalakít. Nem lesz érdektelen egy honfitársunkkal, dr. M.-mel kezdeni, ki az 1830-iki lengyel forradalomban részt vett s egy összecsapásnál az oroszok kezébe kerülve, Szibériába küldetett, hogy a tobolszki és irkutzki erdők magányában elég ideje legyen azokról a szabadsági eszmékről gondolkozni, melyek őt az oroszok ellen tüzelték.

Dr. M. megszökött és Mongolországon, a kirgiz pusztán és Közép-Ázsián át Perzsiába jutott. Itt aztán a negyvenes évek elején mint orvos lépett fel Mehemed sah udvaránál, és sokat beszéltetett magáról. Veszélyteljes menekülése a mongolok, turkománok, kúgizek és özbegek közül, mindenesetre a legcsodálatosabb kalandok közé tartozik. Hanem nem ő volt az első, ki ezt az utat megtette, mert íróasztalom fiókjában van egy kis gyűjteményem, arab betűkkel irott lengyel költeményekből, melyek szintén egy szibériai számüzöttől erednek, ki a bokharai emir zsarnokságának esett áldozatául.

Dr. M. különben nem annyira a sah, mint inkább annak anyja kegyét nyerte meg, s az ő oltalma alatt élt több évig Teheránban, Ispahánban és Sirászban, mig végre elhalálozott, anélkül, hogy valaha hallatott volna Európában magáról. Nevére egynehány délperzsa emléken bukkantam s különösen bizonyos perzsa kéziratok jutottak kezeimhez, melyek az ő kézirását mutatták s néhány oldaljegyzést is tartalmaztak, amelyek kétségen felül helyezték, hogy az illető az ország nyelvében és irodalmában teljesen jártas volt.

Egy másik kalandor, akinek sorsa felette érdekesnek látszik előttem, svéd születésű volt. Foglalkozására nézve, mint Teheránban élő európaiaktól hallottam, egyszerű mázoló, kinek otthon nem igen esett ínyére a szobafestés, s azért vándorbotot ragadott, hogy világgá menjen.

Német- és Magyarországon, európai Törökországban és Kis-Ázsiában tapasztalt élményeiről mitsem tudok, csak annyit hallottam személyesen is tőle, hogy az ötvenes évek elején Örményországban és a kurd hegyek közt már mint orvos szerepelt, anélkül, hogy e tudományban bárhol is egyetemi tanulmányokat folytatott volna, hanem valószínűleg csupán az ázsiaiaknak köszönhette promoveáltatását. Tudvalevő ugyanis, hogy néhány évtized előtt, sőt még ma is,Ázsiában minden európai Ťhekimbasiť (főorvos) disznevet nyer, egyszerűen abból az okból, mert korábbi időkben ott az európaiak vagy mint kereskedők, vagy mint Aeskuláp tanítványai szerepeltek. A mozlim orvosi tudomány, mely a miénknek is szülőanyja volt, rég lehanyatlott tekintélyéből, s ujabban már a leghitbuzgóbb mohamedán sem irtózik hitetlen hekimbasihoz fordulni orvosi segélyért. Innen van, hogy minden európaiban már eredetileg orvost gyanítottak, s hogy dr. F. is — ez volt svédünk nevének kezdőbetűje — már mindjárt első fellépésével mázolói állásából Ťdoctor medicináéť-vé avan-zsirozott, s mint maga monda, akarva nem akarva kénytelen volt e mesterséget gyakorolni.

Kezdetben csupán ártatlan pilulák és porok rendelésére szorítkozott; kezelései eredményt értek el s mire a jó svéd átlépte a török határt s Perzsiában megjelent, orvosi jó hírneve már megelőzte s ugy Tebrisben, mint Zendsánban gazdag pácziensek sorakoztak körüle.

Vélt tudományát nagyban emelte a perzsák előtt hosszú vörös szakálla, mely a skandináv fajnak jellemző sajátsága, a mai iráni előtt azonban az előkelőség netovábbja, úgyannyira, hogy az irániak természettől fogva szurokfekete szakállaikat a Lawsonia inermis nevezetű növény porával maguk is szívesen festik téglavörösre s e színben rendkívül tetszenek maguknak. Előkelő körökben tehát nem találhatott volna svédünk maga mellé jobb ajánló-levelet. Különben is szép termetű volt, megnyerő kék szemekkel s finom modorral. Nem csoda tehát, ha nemsokára az anya-királynő elé is sikerült bebocsáttatást nyernie, sőt egy akut esetet a királyi háztartásban oly ügyességgel és szerencsével kezelt, hogy még a király is különös kegyével tüntette ki.

Európai körökben jóízűen nevettek a szerény festéktörő rendkívüli sikerein, itt is ott is susogtak-pusmogtak, de nem tettek semmit ellene, s igy történt aztán, hogy egy nap a sah dr. F.-et egy egész Fars, tehát két akkora területnek, mint a bajor királyság, főorvosává nevezte ki. Ez a tény voltaképen Perzsia polgári admtnisztrácziójának javítását czélozta, miután a kormány figyelmessé lett az orvosok teljes hiányára. Franciaország ez időben épen az inkább tudományosan, mint diplomácziailag képzett G. gróf által volt képviselve a perzsa udvarnál, ki leplezetlenül szerette az igazságot kimondani.

Egy audienczia alkalmával nem is késett a sahot F. doktor kineveztetésére figyelmeztetni, abban a reményben, hogy a sah jobban meg fogja gondolni a dolgot s a jóravaló svédnek más alkalmazást keres. Nasreddin sah türelemmel hallgatta a gróf ellenvetéseit, végre kaczajban tört ki s igy szólt: ŤKülönös emberek vagytok ti európaiak! Hát nem vagyok-e én Perzsia királya, s nincs-e korlátlan hatalom kezemben? Ha én ez embert főorvossá nevezem ki, ugy ő ipso facto főorvos lesz és meg fog hivatalának felelni. A nagyvezérség bizonnyal nehezebb feladat és mégis a király nevezi ki, miért ne nevezhetné ki tehát a főorvost is?ť

Dr. F. Sirászba ment, s több évet töltött ott, mint a perzsa kormány által kinevezett és fizetett orvos. Mint velem közölte, később orvosi szakmunkákkal is foglalkozott, s én magam is láttam ilyenekből egy párat könyvtárában. Rendelési óráit tömegesen látogatták, segített is néha egyikén-másikán, s egy alkalommal, amidőn együtt kilovagoltunk s a környék érdekesebb pontjait vizsgálgattuk, ostorával egy alacsony fallal körülvett helyre mutatva szólt: ŤLátja, ez a sirászi temető; kizárólag az én művem.ť S különös büszkeség dagasztotta a derék férfiú keblét. Szívesen is elhiszem neki, hogy hozzájárult a temető megtöltéséhez, de megtöltötte volna azt anélkül is a sirásziak kicsapongó élete, mely minden orvosi tudománnyal daczolt. Sirászban fejezte be életét is, dr. F., utolsó pillanatáig kalandos tervekkel tépelődve.

A derék svédről szólva nem mulaszthatom el fölemliteni, hogy mily körülmények közt jöttem én vele ismeretségbe. Minthogy már Teheránban értesültem, hogy Sirászban egy európai orvos lakik, aki svéd születésű, különös kedvet kaptam minden ajánló levél nélkül bemutatni előtte magamat. Látogatásomnak tréfás színezetet adtam, amennyiben nem európai, hanem keleti minőségben jelentem meg előtte. Bagdadi viseletemben léptem be házába a szokásos ŤJa hu! Ja hakk!ť dervis-üdvözlettel, ugy hogy ő azt hive, hogy valami közönséges dervist lát maga előtt, zsebébe nyúlt, átadandó fillérét.

Nekem? Pénz? kiálték föl. ŤOh nem. Én bizalmadat akarom. Szellemi főnököm küldött ide távol vidékről, hogy téged tévhitedről az igaz vallás útjára tereljelek. A bagdadi sejk megbízásából jövök, hogy muzulmánná tegyelek. ť

Az orvos, ki előtt ugy látszik, hogy ilyen térítési kísérletek nem voltak egészen idegenek, mosolyogva feleié: ŤTévedsz, mert nem parancsszóval, hanem meggyőződéssel lehet az embereket valamely vallásnak megnyerni. Mivel igazolhatod küldetésedet és főnöködnek csoda-erejét?

ŤTe kételkedel? A Pirnek egy lehellete képes volt engem minden mesterségbe és a világ minden nyelvébe beavatni. Te frengi vagy; nos hát próbálj velem akárminő nyelven beszélni. Ezeket szólva igyekeztem megőrizni komolyságomat, mig az orvos nagy szemeket meresztett és, hogy próbára tegyen, anya-nyelvén szólított meg.

Svédül, kiáltottam fel, jobban tudok, mint te magad, s ezt bebizonyítandó, Tegnér Frit-jof-mondájának néhány versét kezdem szavalni, mely, mint kedvencz ifjúkori olvasmányom, még friss emlékezetemben élt. Az orvos csodálkozása tetőpontra hágott. De nem sokára németül szólt hozzám, s én arra is megfeleltem. Hasonló módon járt a francziával, s miután minden nyelven váltottunk néhány szót, újra visszatértem a perzsához és egy korán-verset mondtam el lelke üdvösségére. Amint a szegény skandináv csodálkozástól szóhoz nem birva jutni megdöbbenve szemlélt, én fölkeltem s e szavakkal hagytam el: ŤHolnap nyolez óráig gondolkozási időt adok, vagy muzulmánná lészsz, vagy pedig tapasztalni fogod szellemi főnököm varázs-hatalmát."

Alig keltem föl másnap ágyamból, a svéd már elöltem állt. Nem győzte bevárni látogatásomat, annyira gyötörte a kíváncsiság. Eleinte folytatni kezdt m a tegnapi tréfát de végre jobbnak találtam levetni az álarezot s rövid magyarázat után egymás karjaiba estünk. Öröme határtalan volt: ŤSejtém, jegyzé meg, de perzsa beszéde megtántoritottť. Kérdezősködött Teheránról, ismerőseiről, s utoljára össze kellett pakolnom holmiaimat s elfogadni a felajánlott vendéglátást. Ottlétem nem keltett feltűnést, mert a perzsák azt hitték, hogy az orvos, ott időzésemet felhasználva, az alkhimiából vesz tőlem leczkét, s igy háborítatlanul tölthettem házában teljes hat hetet.

(Folyt, köv.)

230. (Vége.)

Kedves emlékű svédemről újra egy hazánkfiára térek át, még pedig szabólegényre, ki a szőke Tisza valamelyik kis helységében látta meg a napvilágot. Mivel a hatóság kényszeríteni akarta, hogy a tűt szuronynyal cserélje fel, kereket oldott, s Erdélyen és Oláhországon át szerencsésen elért az ottomán császárság területére a Duna jobb partján. Törökországban ekkor — a negyvenes években — ruhamüvészeinknek nem sok teendőjük akadt; az ozmánok még mindig nemzeties kegyelettel csüngtek bő nadrágaikon, gazdag zsinórzatu rövid kabát-jaikon és kaftányaikon, ellenben lenézőleg tekintettek a villa-visel étre, mint a pantalonokat nevezték. Ily körülmények között Szántó barátunknak Kis-Ázsiába kellett tovább vándorolnia. A szerencse azonban itt sem mosolygott rá s Persia felé fordult, honnan egy angol társaságában Indiába, s innen újra Khinába ment, természetesen közben mindenütt heteket, hónapokat, sőt éveket töltve. Sanghaiban vagy Pekingben történt, hogy, mint maga beszélte nekem el, hirét vette a magyar függetlenségi hareznak. Hazafiassága rögtön fellángolt és elhatározta, hogy Pekingből egyenesen Magyarországba megy és honvédnek áll be. Peking azonban kissé messze esik a Tiszától, különösen egy szabólegénynek, kinek az apostolok lován kellett utaznia. Alig is ért Indiába, már hallotta, hogy hareznak, szabadságnak, mindennek vége, s a nemzeti ügynek már feleslegessé vált az ő támogatása. Vissza, Pekingbe már nem akart menni, folytatta tehát útját Indiában s innen újra visszakerült Persiába.

Midőn a hatvanas évek elején Teheránban találkoztam vele, egy német kárpitossal lakott, egy félreeső negyedben, s ott ketten a legábrán-dosabb terveket főzték ki. Középázsiai utamból megjőve, szabómat még mindig Teheránban találtam. A jó ember minden áron meg akart egy öltözet ruhával ajándékozni. Minthogy pedig én nem akartam elfogadni, tehát a fiatal tatárnak ajánlta fel, kit Közép-Ázsiából magammal hoztam, s a ki pedig természetesen nem könnyen volt rávehető, hogy szent lábaira első izben franczia szabású nadrágot húzzon. Sok rábeszélés után végre mégis sikerült belebujtatnunk. A jó Szántó magánkívül volt örömében, s mintha most is látnám, a mint mellére ütve diadalmasan felkiáltott: ŤVégre sikerült nevezetes tettet hajtanom végre, nadrágba öltöztettem az első tatártť. És igaza volt. Mollah-om volt az első közép-ázsiai, ki európai nadrágot húzott, miután ősei, kik Batu khán alatt hazánkban oly kellemetlen emlékű látogatást tettek, aligha voltak ismerősek e ruhadarabbal. Én Teheránból hazatértem, földim azonban még ott maradt; mi lett azóta belőle, nem tudom. Csak legújabb időben merült föl neve egy örökségi pörben s nekem tanúságot kellett tennem, hogy évekkel ezelőtt még élt. Ki tudja, a szegény nem egy jó örökséget ját-i szott-e el kalandos kóborgásaival ?

Ennyit az Ázsiában kószáló kalandorokról. Vannak olyanok is, kik keletről vándorolnak el a távol nyugatra, az alatt az ürügy alatt, hogy szent mohamedánok sírjait keresik föl, a mint hogy átalában ez szolgál keleten köpenyül a nomádok vérében gyökerező kóborlási ösztön eltakarására. A keletiek, kik a nyugatot meglátogatják, többnyire a dervisek osztályához tartoznak. Ellátogatnak Arábiába, Perzsiába, s ázsiai és európai Törökországba. Itt aztán véletlenül neszét veszik, hogy a Duna partján, Magyarország fővárosában is pihen egy szent-jök, Gül Baba, kit abban az időben, mikor még törökök voltak Buda várának urai, sodort ide a végzet, a kizmet, itt egy ideig csodákat művelt, s aztán Ó-Buda mögött fejezte be pályafutását. A hely, hol pihen, már a 17-dik század első évtizedeiben kupolaszerű épitménynyel láttatott el s jámbor mozlimek zarándokló helyéül szolgált. Tudjuk, hogy midőn a lothringi herczeg vitéz karja a törököket kiűzte a dunai tartományokból, a szent tetemei itt maradtak, s a rákövetkezett passaroviczi békekötésben a szultán meghatalmazottja külön klauzulába igtatta be, hogy Budavár keresztény polgárai tartozzanak a kis mohamedán mauzóleumra gondot viselni, azt időnként kitatarozni, s az odazarándokló mohamedánokat oltalomban részesíteni.

Gül Baba sirja a budai Császár-fürdő felett emelkedő Rózsadombon, kis kápolnájával és félholdjával még ma is egyik látványosságát képezi fővárosunknak s húsz évi Budapesten idő-zésem alatt nem egy igazhivőt láttam idezarándokolni s aztán könnyült szívvel hazatérni. Sajátságos azonban, hogy ilynemű zarándokok nem annyira a szomszéd Törökországból, mint inkább a távol Ázsiából, Indiából és Kasmírból jőnek. Sőt ismertem olyanokat is, kik Kabulból és Kasgarbói csaknem ötévi ide-oda bolygás után érkeztek a Duna vidékére. Csodálkoztak, mikor anyanyelvükön szólitottam meg, de még jobban csodálkoztam én, mikor élményeiket elmesélték. A Himalayától a Kárpátokig minden tartományban megállapodtak hosszú utjok alatt s mindenütt addig időztek, mig az illető népnek nyelvével és szokásaival megismerkedtek. Utolsó nyelv, melyet Magyarországon elsajátítottak, a bosnyák volt. Merev vallásosságukat azonban rég levetkőzték. Nem csináltak lelkiismeretet belőle, hogy keresztény koszton legyenek, sőt a korán által szigorúan tiltott nedűből is hajtottak egyet-egyet. Némelyek meg épen részegeskedökké lettek, s imádkozás közben a Gül Baba sírjánál egyre emelgették ajkaikhoz a boros vagy pálinkás-üveget.

Emlékszem egy arabra, tudomásom szerint az egyedülire, a ki Jemenből Berlinbe jutott. Különös öltözete, bizar arezvonásai s egyes, töredezetten kiejtett német szavai itt-ott alamizs -nához juttaták. De a Spree-parti lakók nem nagyon regényes hajlamúak s ugy látszik, nem keltett bennök elég tekintélyt, mert a tiszteletreméltó férfiút az osztrák határra tolonczolták. Az áristom-büntetés nem nagyon inkommodálta, csak affelől panaszkodott, hogy akadályozva van a kéregetésben.

Nem kevésbbé érdekes emlékezésemre szolgál egy Heratból való afgán, egy figyelemreméltó férfiúi szépség, szénfekete hajjal és szakállal, tüzes szemekkel, sas-orral, és oly merész fejhordozással, minőt csak e népnél lehet találni. Ez afgán meghódította nővilágunkat. Gazdag pénzgyüjtóseket is tett, s midőn kérdeztem tőle, mint van megelégedve a keresztények részéről történt fogadtatásával, azt felelte : Valóban a frengik derék egy nép s ha hazatérek, két fiamat is elhozom, hadd lássák, milyen az afgán vér, s akkor bizonyosan még gazdagabb aratásra számithatunk.

Így ment ez egy ideig, mig végre a fővárosi rendőrség megelégelte e vándormadarakkal a dolgot s betiltotta az utlevél-adást, ugy hogy most már csak ritkán szállingózik egy-egy dervis Magyarország szivéig. Feltűnést keltett az utolsó ázsiai kalandor a fővárosban, a törökorosz háború idején. Ez egy mekkai arab volt, ki hallva, hogy a magyaroknál mily lobbot vetett a török rokonszenv, ajándékkal akart itt tisztelkedni. Vett tehát útközben, gondolom Dseddában, két párduezkölyköt, s ezeket akarta kedveskedöleg a magyar nemzetnek felajánlani. Hogy miként szállította ezeket a Vöröstenger keleti partjától a Dunáig, az valóban ma is rejtély előttem. Elég az hozzá, hogy megérkezve sokáig traktáltatta itt magát, mig végre kirukkolt ajándékával s azért iszonyú összeget kivánt, ugy, hogy a leghevesebb vérű török-barátok is meghidegültek iránta, útiköltséget nyomtak markába s tovább expediálták. .

Az e fajta vállalkozó szellemű kalandorokhoz tartoznak azok is, kik a nyugatra vetődve, itt keleti czikkekből nyitnak kereskedést. Először utczaszögleteken útik fel sátraikat s datolyát, fügét, rózsa-olajat, perzsa ezukort, s olvasókat árulnak, melyek szerintök egyenesen Jeruzsálemből jönnek, melyeket azonban Európában gyártottak valahol. A keleti arcz különös hatást gyakorol az utcza népére. Majd boltot nyitnak s az említett czikkeket még szőnyegekkel, aranyhímzésű papucsokkal, safíián czipők-kel, gazdagon díszített turbánokkal, persa pipákkal s több keleti nyalánksággal is szaporítják. Szóval a gazdagodás útjára térnek. Rendesen azonban nem sokáig tartják ki azon, a nap közben keresett pénzt, fajuk könnyelműségével, este mulatóhelyeken fecsérlik el, s huaz évi itthoniétem alatt legfeljebb három ily kereskedőt ismertem, kik tele tárczával keresték fel hazájukat. Különben az e fajta kalandorok sem tulaj-donképeni törökök, kikben semmi kereskedői szellem nincs, hanem főkép Persa és Arábia csavargó népsége.

Ujabban a kereskedőkhöz járultak még azok is, a kik egyházi czélokra pénzt gyűjtenek. Nestoriánusok Persiából, Jeruzsálemből s Örményország különböző vidékéről, kik építendő templomokra, iskolákra, kórházakra, stb., jönnek koldulni. Pontosan beírják a kapott adományokat könyveikbe, de ép oly pontosan el is verik. Mi több, volt már példa oly állítólagos nestoriánus püspökökre is, kiket itteni főpapok több napon keresztül gazdagon vendégeltek, távozásukkor azonban a kapott adományokkal együtt magokkal vitték az egyházi edényeket is. Vannak még keleti kereskedők Kairóból, Smyr-nából s Konstantinápolyból is, kik régiségekkel házalnak fővárosról-fővárosra, s jó üzleteket csinálnak, számuk azonban egyre ritkul. Átalában azt kezdik észrevenni, hogy az európaiak is átláttak már a szitán, és nem könnyen hajlandók nekik többé felülni.

Végül még egy szintén keleti, bár nem mozlim vallású kalandorról emlékezem meg, ki Indiában született, vallása szerint brahmin, s az utóbbi években szerte-szét járt Európában s mindenütt feltűnést keltett. Ez Ram Csender, ki Svájczban nevelkedett, majd Teheránban ólt, s azáltal, hogy három évet orosz szolgálatban töltött, angol politikai körök előtt bizonyos nevezetességre tett szert Az orosz sajtóban Ram Csender ugy szerepelt, mint a ki honfitársai megbízásából az orosz védnökséget akarja az angol helyett kieszközölni, Politikai szereplésében nem egyszer ugy tüntették fel a jó embert, mint India reménybeli uralkodóját orosz befolyás alatt. Említenem sem szükséges tán, hogy e föltevés csak orosz hírlapírók agyában fogamzott meg s Ram Csender ur maga leg-kevésbbé gondolt rá. Részt vett ugyan a hires Hissar-expediczióban mint perzsa dragomán s ugyanily minőségben jelen volt az oroszoknak a teke-turkománok ellen indított hadjáratában is, s később Annenkow mérnökhöz lett beosztva, de nyugtalan természete sehol sem engedé sokáig maradni. Nemsokára összeveszett az oroszokkal, aztán Berlinbe ment az egyetemre, s vissza, keletre utaztában Budapesten is megfordult. Itt ismerkedtem meg vele. Nem közönséges ember volt s különösen nagy nyelvészi tehetség. Meglehetősen tudott oroszul, perzsául, németül, tatárul is értett s nálunk a magyart is kezdte elsajátítani. Itt több hónapig tartózkodott, aztán Konstantinápoly ba ment s attól fogva nem hallottam többé hirét. Beszéd közben szívesen kikelt az angol uralom ellen, gáncsolta intézményeiket s kapzsiságukat s magát mint forradalmárt szerette feltüntetni. De az oroszoknak is csak annyiban adott előnyt, a menynyiben előtte kevésbbé veszélyeseknek látszottak s reményt nyújtottak arra, hogy ha Indiát egyszer meghódították, azután könnyebb lesz őket nyakukról lerázni. Egyébként sem egyik, sem másik nemzet iránt nem lelkesedett, sőt az egész nyugati polgárosulást egyaránt gyűlölte, meglehet, inkább irigységből, mint meggyőződésből

NŐK ÍRÁSAI

Sz. E. A NŐK AMERIKÁBAN. 1891. 6. 90.

Míg a nő-emanczipáczióról tudósok és nem tudósok könyveket írnak, addig Amerikában már gyakorlatilag is megoldották egy államban ezt a kényes kérdést. A kezdeményező Wyoming* amerikai — úgynevezett — territórium, amely csak nem régen lépett az Egyesült-Államok szövetségébe, mint állam.

*Wyoming az Amerikai Egyesült Államok 44. tagállama. Az USA nyugati részén helyezkedik el, nagy részén a Sziklás-hegység hegyei találhatóak, legkeletibb része magasan fekvő síkság. Wyoming a legkisebb népességű tagállam, a népszámlálási adatok szerint 2006-ban 515 004 lakosa volt.

Ez az új állam Éjszak-Amerika mappáján először 1868-ban péczéztetett ki, t. i. akkor kerekítette ki a kongresszus külön territóriummá. A következő évben, azaz 1869-ben, Washingtonból ki is küldték oda a szükséges hivatalnokokat. A territórium politikai szervezetet kapott s a lakosság, amely akkor körülbelöl 5080 lélekből állt, megválasztotta első törvényhozó gyűlését.

A gyűlés rögtön hozzálátott munkájához, s mindjárt első összeülésében az történt, hogy valami progresszista egy rövid, de velős törvényjavaslatot terjesztett elő, a mely körülbelöl így hangzott:

A wyomingi territórium törvényhozó testülete elhatározta, hogy:

1. Minden nő, a ki a territórium területén lakik, mihelyt eléri tizennyoloc éves korát, törvény által megengedett választásnál jogosítva van szavazni, épúgy, mint a a férfi, nemkülönben pedig kötelezve van mindazon terhek viselésére, a melyeket a választási törvények kiszabnak.

2. Jelen törvény a megszavazás után azonnal életbe lép.

Hogy ki volt e törvényjavaslat szerzője, azt a história nem jegyezte fel. Némelyek azt gyanítják, hogy valamely progresszista hölgy, aki, — mint a javaslat szövege mutatja, — igen erős jellem lehetett, sőt némelyek a személyt is meghatározták mint aki később becsülettel töltötte be a béke-birói tisztet; a többség azonban azon a véleményen volt, hogy a női jogok lovagja, — bárki lett légyen is ő, — az egész törvényjavaslattal csak egy kis tréfát akart csinálni.

Már akárhogy volt, elég az hozzá, hogy viharos tárgyalás után s némi Ťstyláris módosítássalť a javaslat elfogadtatott.

A módosítások közt leglényegesebb az volt, hogy 18 évről 2l-re emelték a megkívántató életkort. A vita alatt ugyan a javaslat egy heves ellensége azt indítványozta, hogy legalább is 30 éves életkort állapítsanak meg, még pedig azzal az alattomos ézélzattal, hogy akkor a törvény úgyis csak írott malaszt marad, mert egy nő sem fogja azt magáról bevallani, hogy elérte 30 éves életkorát, még ha oly jogokat adnak is érte, hanem a ravasz czélu indítványt elvetették.

Mint az minden újonan összeverődött amerikai közösségben lenni szokott, a wyomingi territórium polgársága is mindenféle szerencse-hajhászokból, játékosokból s Ťszalonť- (azaz: kocsma) tulajdonosokból s hasonlókból állt, magukkal hozván a hozzájuk méltó hölgyeket is. Csak kevés komolyabb czélú ember hozta magával a családját is, úgy, hogy a jövendőbeli választó-hölgyek többsége a társadalomnak nehezen meghatározható és épen nem választékos osztályához tartozott. Mindez azonban nem akadályozta a törvényhozást, hogy a hölgyeknek részt engedjen a territórium kormányzásában, a határozat főokául azt hozván fel, hogy ez a törvény nagyszerű reklám lesz az új territóriumnak.

S ez a feltevés teljesen megvalósult, s alig vitte szét a táviró a meglepő újságot Amerikában és Európában: Wyoming jövője biztosítva volt. Az új territórium mindenfelé felköltötte az érdeklődést s a lakosság gyorsan szaporodni kezdett.

Hát ugyan a hölgyek hogy viselték magukat az ő politikai szerepükben? Különösen hangzik ugyan, de úgy volt, hogy kezdetben egész közönyösen fogadták a dolgot. A Washingtonból kiküldött három bíró közül kettő igen pártolta a nők egyenjogosítását, s ezeknek sikerült rábírni a nőket, hogy részt vegyenek a bíráskodásban; mint esküdtek, sőt egy bizottságban is, a mely az igazságszolgáltatási ügyek felülvizsgálására volt kiküldve. A nők igen komolyan láttak feladataikhoz és egész jól is oldották meg azokat. A bizottságban különösen kardoskodtak amellett, hogy szigorú törvényt kell hozni a szeszes italok árusításának szervezési ügyében, követelték a hazárd-játékok eltiltását, az ünnepnapok megtartását, ami mind nagyon nem tetszett az ő férfi kollegáiknak, akik inkább azt akarták, hogy a már előzőleg meghozott azon törvény is megváltoztassék, amelynek értelmében a vendéglők és szalonok ünnepnapokon bezárandók valának. Mikor legelőször kellett a nőknek esküdtszéki tárgyalásban részt venniük, a női egyenjogúság ellenségei azt jövendölték, hogy a női finom szervezet és érzékeny szív a női esküdteket félre fogja vezetni az igazság útjáról, annyival is inkább, mert a gyilkossággal vádolt fiatalember Ťigen szép, byroni külsővel bír.ť ügy látszik: maga a vádlott is bízott ebben, de amint végül kiderült: hiába, mert az esküdtek, akik közt hat nő volt, nem sokáig tanácskoztak és marasztaló ítéletet hoztak. Azok a férfiak, akik hölgyekkel együtt esküdtekként fungáltak, azt állították, hogy a nők eléggé Ťboszúállóknakť mutatkoztak, s bár a férfiak nem tagadják, hogy nő-kollegáik igazságosan ítéltek, mindazáltal feltűnt nekik, hogy a nők itélethozásában bizonyos merev egyenesség volt észrevehető. Ha a nő bármely úton is arra a meggyőződésre jön, hogy a vádlott bűnös, nem akar semmiféle mentőkörülményekről hallani sem. A nő-esküdtek akkor sok gúnyt és sértést voltak kénytelenek eltűrni mindenfelől. Persze a hírlapok igen jó témát kaptak, amely felett jó ideig elménckedhettek, s a szegény úttörő emanczipáltaknak sokat kellett tűrni, különösen a riporterek részéről.

ŤA hírlapi tudósítók és illusztrált napilapok rajzolói körülfogtak bennünket minden oldalról, irja egyik női esküdt az emlékirataiban. Folyvást azzal ostromoltak bennünket, hogy hagyjuk magunkat lerajzolni, de mi szilárdul elutasítottuk magunktól ezt a megtiszteltetést. Az ülésekbe mindig sűrűn lefátyolozva jártunk, attól tartva, hogy útközben hirtelen lerajzolhatnának. Természetes, hogy azért mégis csak rajzoltak, de a legtúlhajtottabb karrikaturákban, amint a tárgyalásokon térdünkön kis gyerekeinket tartogatva ülünk, vagy mint szörnyű vén leányok egy csúnya ölebet és macskát viszünk magunkkal. Még nótát is csináltak ránk, amelyet széltiben énekeltek az utczákon, s a mely így kezdődött:

Ne sírj, ne sirj, kis baba,

Ülésbe ment a mama.

Hanem. azért nem estünk kétségbe: ösztönzött bennünket a nemes dicsvágy és patriotizmus.

.

1871 -ben Wyoming második törvényhozó gyűlését választotta meg, amelyben mindjárt előállottak egy törvényjavaslattal, amelynek értelmében a nők elüttettek volna a politikai egyenjoguságtól. A javaslatot elfogadták, de az elnök nem akarta azt megerősíteni s visszaküldte azt egy irat kíséretében, megmagyarázva, hogy miért tagadja meg a megerősítést. Többek közt azért, mert a törvény megváltoztatása nem egyeznék meg a territórium alaptörvényeivel, s minthogy a törvény megengedi, hogy a nő gyámkodhassék kiskorú gyermekei felett, nem volna igazságos, hogy megfosszák őt a beleszólás jogátol olyan dolgokat illetőleg, minő például az iskolaügy.

Minthogy a nőnek joga van a vagyonszerzéshez, méltányos, hogy joga legyen a közterhek kiszabásánál is közbeszólni. Azt is felhozta az elnök, hogy törvény szerint a nő is éppúgy jogosítva van a tanítással foglalkozni, mint a férfi, s minthogy ezen jogánál és tiszténél fogva neveli és tanítja a jövőbeli szavazó és törvényhozó polgárokat, nagyon természetes követelmény, hogy neki is szava legyen a választásoknál és megismerje a gyakorlatból azokat a jogokat és kötelességeket, a melyekre a gyerekeket oktatja.

A dolog vége az lett, hogy az újabb törvényjavaslatot elvetették s a wyomingi nők immár húsz év óta élnek az egyenjogúsággal. Igaz, hogy ez még eddig csak abban érvényesült, hogy a nők épúgy viselhettek hivatalokat, mint a férfiak s époly fizetést húztak hivataluk után, de a politikában még eddig nem játszottak nagyobb szerepet, t. i. nem állítottak képviselőjelölteket a maguk sorából. Hanem azért választó-jogukat nagy előszeretettel gyakorolják. Az erre vonatkozó adatokból látjuk például, hogy a hölgyek a választók kontingensének egy harmadát képezik, hogy száz közül nyolcvan tényleg gyakorolja is választói jogát.

A férjes nők sokkal nagyobb szorgalommal vesznek részt a választásokban, mint a nem férjesek. Sokkal inkább meggyözödésböl szavaznak, mint a többiek, akik többnyire férjeik és vőlegényeik befolyása alatt szavaznak, vagy pedig a jelölt iránti személyes rokonszenv és ellenszenv által vezéreltetnek. Ha a jelöltnek felesége van s ez egy vagy más okból nem tetszik a választó hölgyeknek, akkor jobb a jelöltnek fel se lépni, mert biztosra veheti a bukását. Az is megtörténik, hogy a férj az egyik jelöltre szavaz, a feleség meg a másikra, de ebből soha sem fejlődik családi perpatvar és általában nem vehető észre, hogy a nők politizálása káros befolyással volna a családi életre.

Wyoming lakossága jelenleg elérte a százezer létszámot. A lakosok legnagyobb része a Csendes-Óceán melletti vasút mentében fekvő városokban lakik. A politikai élet és a kereskedelem nagyon élénk s a czivilizáczió nagy haladást tett az új államban. Mint egy legutóbb készült statisztikából látható, az Egyesült-Államok közt az irni-olvasni nem tudók száma épen Wyomingban a legcsekélyebb. Nagyon természetes, hogy a territórium igyekezett is önállóságra vagyis Ťállamiságrať jutni, elérni azt, hogy lakosai egyenlő rangúak legyenek az Egyesült-Államok többi polgáraival, maguk válasszák biráikat és közigazgatási hivatalnokaikat s szavuk legyen az elnökválasztásnál is. Ezt el is érték és a territórium nem régiben átváltozott állammá, s nagyon reménykednek a wyomingiak, hogy most még nagyobb lesz az oda telepedők száma, s ezzel együtt szaporodni fog ott a tőke is.

Mikor ezelőtt néhány hónappal a territórium az észak-amerikai kongresszushoz beadta az iránti kérvényét, hogy fölvétessék az államok sorába, szokás szerint előbb alkotmányozó bizottságot választott a maga kebeléből, amely bizottság egy alkotmányt dolgozott ki. Az alkotmányban nem feledkeztek meg a nők politikai egyenjogúságáról sem, amely ellen azonban rögtön ellenzék támadt a washingtoni képviselők körében. Hanem a kongresszus úgy vélekedett, hogy a konstitucziónak ez a pontja nem ellenkezik az Egyesült-Államok alkotmányával és megerősítette Wyoming alkotmányát.

SZÉCHY-LORENZ JÓZSEFNÉ. EGY DARAB KELET- MAGYARORSZÁG 1888. 42. 685.

.Salamon Ferencznek ŤTörök hódoltság Magyarországon ť czimű híres könyvével ellentétben, az Orsovától félórányira a Duna közepén fekvő Adakaleh kis szigetét ŤMagyar hódoltságnak Törökországonť lehetne nevezni, ha ugyanez a sziget még török földön esnék. Tény, hogy Adakaleh lakosai a legtősgyökeresebb muzulmánok és mégis a leghűségesebb magyar alattvalók, kik a magyar nyelvet megtanulni is törekszenek már.

Ada Kaleh vagy Ada-Kalé (szerbül: Каролина, Нова Оршава) a törökök által lakott kis sziget volt a Dunán, ahol az ott élő emberek dohány, szőlő- és rózsatermesztéssel foglalkoztak és csempészéssel. A szigetet 1972-ben, a vaskapui vízerőmű gátjának megépítése után vízzel árasztottak el. google

Ez a sziget, melyen tíz év óta osztrák-magyar katonaság állomásozik, képezi a Dunán a határt Magyarország és Románia közt s az első romániai helységtől, Verciorovától, épen annyi távolságra esik, mint Magyarország utolsó városától, Orsovától. Közvetlenül az orsovai pályaház és a korona-kápolna mögött, ahol egykor Kossuth az ország koronázási jelvényeit elrejtette, kezdődik a semleges terület, és egészen Verciorováig húzódik. Ezen a területen még Mária Terézia idejében az osztrák és román határok országos vásárai estek. Utóbb elkeseredett versengés tárgya lön, míg a nagy királynő a gordiusi csomót meg nem oldotta azzal, hogy az egész területet semlegesnek nyilvánította. Azóta nincsenek rajta vásárok s a bokrok és fák, virágok és növények tarka egymásba keveredéssel a magok kénye-kedve szerint tenyésznek itt. Ez érdekes vidéken kocsiztunk keresztül, hogy Adakaleh parányi révébe beérjünk és a szigetre áteveztessünk.

Egy szőke, szikár török és egy ösztövér, csontos mór barátságosan vigyorogtak felénk s különböző tagrángatással és nemzetközi torokhangokkal adták értésünkre, hogy — természetesen a megfelelő obolus mellett — el lennének ragadtatva, ha bennünket az adakalehi túlvilágba szállíthatnának. Atvarrott, béllelt, színes kreton köntösben díszelegtek, melynek széle arasznyi piros övszalagba futott be, az öv alatt bokáig érő sötét kék nadrágban nyerve folytatást. Fejőkön a fez, lábaikon idomtalan, khinai alakú papucsok egészítettek ki ezt az összhangzatos ensemble-t, míg a megijedt szemnek az igazi mórféle, szinte fekete lábak és bokák ritka látványt nyújtottak.

Ez a nemes mór méltó lett volna, hogy akár Kháron sajkáját kormányozza, s nem minden halálborzalom nélkül biztuk magunkat gondjaira. A Duna, mely itt különösen szép képet nyújt, csendesen és méltóságosan folydogált tova, s mi szerencsésen kikötöttünk. A sziget egyik katonatisztje szíves vezetése alatt megkezdte a kis társaság a rekognosczirozást.

A mi a ragyogó szellemek előtt megnyílik, abból sok az alantasabb értelem, a közönséges halandó előtt örökké zárva marad. Azért mi fel nem birtuk fogni, hogy e szigetóriás erődítései, melyekből még egyes részek majdnem egészen épen állanak, mit segíthetnének e szigetnek, melynek fekvése a legexponáltabb; a sziget keleti csúcsa épp oly kényelmesen lődözhető volna a jobb oldali szerb partokról, mint a baloldali román földről, s minthogy e területek nem síkok, hanem hegyesek, azért semminemű erődítések nem akadályozhatnák meg a felülről lehulló golyóesőt. Meg is mutatják a szigettel átellenben éjszakra fekvő hegységet, melyről Laudon 1789-ben a szigetre tüzelt.

A három nemzethez tartozó s itt elnyúló hegységek fekvése oly csalogató, hogy nem volna csoda, ha ez lőgyakorlatokra ösztönözné. Persze a sziget jelentéktelensége megvédi a pusztítástól, a minthogy a természetben és életben a nagy és hatalmas sokkal inkább ki van téve a pusztításnak és feldulásnak, mint a hitvány és jelentéktelen. Aztán kinek is lehetne a mai időben Adakaleh birtoka hasznos vagy kívánatos? Magától pusztul, termelődik folytonosan.

Hogy a közepére értünk — a sziget mintegy 1400 méter hosszú, és 300 méter széles—a külső védőmü különböző, félig összeomlott kazamatáit és földalatti sikátorait be kellett járnunk, sőt a török temetőt is, hol a sirok rendetlen sorokban szórvák el, a férfiakéi turbánban végződő emlékkel, a nőkéi pedig sima sírkővel vannak megjelölve, nemcsak a sírhalmok fejeinél, de lábainál is. Semmiféle virágdíszítés nem tanúskodik a gyászoló hátramaradtak kegyeletéről.

Eletveszélyeztető bürükön át s néhány várakozáson felül sikerült gymnastikai kanyarodással és ugrással jutottunk el a homokkal vastagon borított szűk utczába, mely a legénységi kaszárnya előtt a főtérre vezet.

Abban a pillanatban, mikor a kaszárnya mellett elhaladtunk s annak nagy nyilt ablakaiba egy tekintetet vetettünk, egy altiszt a fegyvereiket az utcza felé irányozva, a lövésre kész katonáknak tüzet vezényelt. Azonnal annyi meg annyi puska-kakas csattant el és mi, a legnagyobb meglepetésünkre, még éltünk. A katonák ez időtöltő gyakorlatai töltetlen fegyverekkel szoktak folyni, amit mi persze nem tudtunk.

A főtér, melyen két utcza kereszteződik, kicsinyben valóságos mozlim életet mutat: apró bazárok az egyszerű házak kirúgó faboltjaiban; az előttük keresztbe tett lábakkal ülő törökök tarka turbánjaikkal és fezeikkel; a törökösen fölszerelt dohányboltok és a nyilt kávéház a nyilt tüzhellyel, mely mellett az apró török gyermekek, kik a földön guggolnak s egy kis hagymát, paprikát, dinnyét és déli zöldséget árulnak; a kávéház átellenében eső nyilt sütőbolt, a több mint kezdetleges kemenczével, a pék lihegő szorgoskodásával s a gőzölgő lapos kenyérrel, mely olyan, mintha hamuból volna gyúrva. S a kávéház és a sütőbolt között néhány roskatag asztal, szúette padokkal, melyek régi, két lábon nyugvó lyukacsos deszkákból állnak.

Mihelyt a kávés észreveszi, hogy az asztalhoz idegenek telepednek le, boltjába siet, melyet a benn dohányzó törökök füstje sűrűn betölt, s egy nyaláb rachat-skatulyával, dulcsásza-üvegekkel és egy hatalmas nargileh-vel megrakodva tér vissza, miket egyetlen szó nélkül a vendégek elé az asztalra kirak, aztán szerényen visszavonul s valami sarokból les a vendégek intésére.

Az idegen vendégekhez csakhamar csatlakoznak a bennszülött adakaleh-i polgárok, például az ijesztő mór, ki bennünk átvitt, a közeli sarok káposzta árusa, a kávés lótófutó legénye, néhány félvak, félsánta füstölő vén török, stb. És mind-emez érdekes alakok jóakaró mosollyal vagy bámuló képpel, de a legmélységesebb hallgatással szemlélik az idegeneket s ezek legcsekélyebb mozdulatait.

Asztalra kerül a török feketekávé, kanál nélkül, mert nem szabad felkeverni, minthogy az aljjal együtt öntik le. Tiszta és erős, a barna czikoria még nem gyöngítette meg. Néhány rachatot (török gelée-szerü édesség) és dulcsászát (befőtt gyümölcs) vásárolva s a nargileh elől kellő tiszteletadással kitérve, pár bazárt látogattunk meg.

Bizarr keleti selyemhimzések durva török vásznon, arany hímzésű női czipök és papucsok, selyem á-jour szövött kendők és sháwlok, piros bőrből házi czipők és tömött hímzésű munkák, bádog dohány-szelenczék, borostyánkő- és tajtékszivar szopókák, gyöngygyei kirakott pipaszárak, üvegszilánkos karpereczek, ezüsttel kirakott csészék és tálczák vérpiros anyagból, zöld, fris ugorkák, hosszak és vékonyak, mint a kolbász, ostorok, primitív ragadós czukorkák, durva pokróczok, fonnyadt főzelékek és — rózsaolaj, a legvalódibb, legsűrűbb, melyet általában kapni lehet.

A szegény ada-kalehi kereskedők egyenesen Konstantinápolyból szerzik ezt az olajat, és egy parányi üveget, mely alig foglal magában tiz grammot, öt forintért adnak; azt állítják, hogy maguk is négy krajczárjával fizetik cseppenként.

Minthogy körülbelül 3000 kilogramm rózsa, alig szolgáltat egy kilogramm olajat — még pedig azok a rózsák, amelyek a hegyoldalakon teremnek, sokkal több olajat tartalmaznak, mint a sik föld rózsái. A rózsaolaj-ipar Konstantinápolyon kivül az európai keletnek — az Európán kívülit nem is véve figyelembe — következő vidékein otthonos: Dél-Bulgáriában az utolsó törők-orosz háborúban történeti hirre jutott Sipka faluban, mely 800 lakost számlál; a szomszédos mohamedán községben, Kasköi-ben és főleg a mintegy 23 000 lakóval biró Kazanlik városában. Tovább a trák Csirpán, Giopca, Kara, Zsadaga, Kojuntepe, Eski- és Jem Zágra városokban és végre Bazardsíkban.

Szives kalauzunk aztán elvezetett bennünket a Ťdzsámiť-ba (mecsetbe), hol egy éltesebb török fogadott. A szentélynek csak a bejárat mellett eső részébe mehettünk be, amelyet szőnyeg nem takar. A padozatnak mintegy 7/8-adán terül el a szőnyeg; a szószékbe való fölment előtt hosszú fekete függöny csüng a Korán igéivel kivarrva. Az oltár nem egyéb, mint % '"-fülkeszerü bemélyedés a homlokfal közepéb^ melybe csak a szertartást vezető pap léphet b A fehérre festett falon a szultán névjegye van" A fülkétől jobbra és balra óriás, nagyrészt rém' gyertyatartók állanak, hasonlók a régi keresz tény egyházak úgynevezett húsvéti gyertyatari tóihoz, és faállványokon óriás olvasók, melyek-nek egyes gyöngyei nagyobbak a diónál; ilyen olvasók láthatók gyakran az öreg törökök és ama görögök kezeiben, a kik a keleten élnek Mahomed nóvvonása és számtalan korán-vers van még a falakon.

A női karban, mely, mint a tigrisek ketrecze rácscsal van körülvéve, egy persze használaton kivül lévő harangot láttunk a padozaton. Egy kis basrelief: — Krisztus a feszületen, továbbá | az 1808. évszám s végre az öntő Kozmich Jakab és Temesvár neve van belevésve. E harang még abból az időből származik, mikor a dzsámia keresztény templom volt és a francziakánusok gondozása alatt állott.

A templomból lejöve, — mert magaslaton fekszik, -— az alatta lévő alagútszerü kapun akartunk át menni, mely a helységnek eme, a csinos tiszti pavillonnal végződő részét a keletivel összeköti. De ebben kettős körülmény akadályozott meg bennünket; először az idő által megviselt kapucsarnokba befalazott török emléktábla, mely Mahmud szultán dicsőségét hirdeti a múlt század első feléből s melyet Antal százados 1880-ban fedezett föl és úgy eredetiben, valamint magyar és német fordításban ide elhelyezett; megálltunk és azt olvasgattuk.

A második feltartóztatás pedig az volt, hogy a mint ez érdekes kapucsarnokban épen a kijárathoz értünk, egy öreges törökkel, ki sietve bukkant elő, szinte összeütődtünk. Jobb kezében czigarettát, a balban pedig, melyet óvatosan és ügyesen jó messze tartott magától, kerek, lapos bádogtálat tartott, melyen valami szilárd setét tésztanemű látszott; és ez az érdekes úr nem volt más, mint a sziget papja és tanítója, ki ünnepi lepényét (épen péntek, a törökök vasárnapja volt) vitte a sütőhöz nagy sietséggel. Bögtön helyet adtunk a tisztelendő urnák s kényes terhének, a mit ő — miután vonásai az ijedtség kifejezése alól felszabadultak — megelégedett mosolylyal vett tudomásul.

Sikerült egy hárembe is bejutnunk. A hölgyek persze nem voltak otthon. A férj készségesen megmutogatta egész házát. A vizit-szobában, valamint a hálószobában köröskörül divánszerü alacsony vánkosok; a falakon félmagasságnyira keskeny deszkák futottak körül, melyeken tálczák, üvegek, poharak, lámpák és rézedények csillogtak. A barátságos török egy tarka ládából női ruhadarabokat és kézimunkákat szedett elő, hogy megcsodáltassa velünk; s valóban elbámultunk, a keleti nők arany és tarka hímzése mellett egy — varrógépet is találva, sikerült termékeivel együtt.

Egy más török otthon pedig, melybe.a kerítésen át vetettünk pillantást, összeszorította szí-| veinket. A sziget félig összeomlott erődítésének ívei alatt, kapu, ajtók, ablakok nélkül, szállásol 3ok szegény ada-kaleh-i család, a puszta, nyirkos földön deszkákon és szegényes párnákon. A ba-lang egyik falára erősített deszkán itt, eme csűr-féle helyiségben is fényesre csiszolt gazdasági edények, persze csak igen szerény számban és minőségben, voltak kirakva. így élhetett Bobinson Crusoe az ő szigetén és űzte amaz ily körülmények közt hallatlan művészetét, hogy nem szerzett benne semmiféle halhatatlan — rheumá-tizmust.

A sziget keleti csúcsára lassú, andalgó lépésben elérve, lelki lankadtságunkból három fénylő ágyú látványa villanyzott föl, melyek előtt egy katona sétált önérzetesen föl és alá. Az ágyuk kihivólag néztek a két szomszédos ország felé, s nem hiányzott egyéb, mint a támadás onnan, hogy működni kezdjenek. Van azonban némi okom föltenni, hogy ezek az ágyuk is — töltetlenek voltak.

Mégis egyszerre oly szűk lett itt nekünk e világ: ŤAls hátten wir Lieb' ím Leibe*—azért vissza siettünk a révbe, a hol a borzasztóan vigyorgó mór várt már bennünket s ladikjába rakva szépen, baj nélkül letett a Duna innenső boldogabb partjára.

BLANTYRE SZÉKESEGYHÁZA KÖZÉP-AFRIKÁBAN. 1881. 42. 682.

Amerika fölfedezésének négyszázados évfordulója alkalmából gyakorta jut ma eszébe a müveit olvasónak egyik vagy másik részlet e nagy világrész polgárosításának történetéből s mindannyiszor a kegyelet mindent megaranyozó fénye ékesíti föl ezt a fölmerülő emléket. Nem is szükséges e kegyeletes, érzelemhez messzire kinyúló s a mesés őskorban elvesző időtartam. A ma világvárossá lett Chicago polgára kegyelettel keresi föl az egykori halászkunyhók helyét, hol oly ifjú életet élt városának bölcsője volt; s azok a vadászok és kereskedők, kik egykor Amerika belsejébe utat törtek a művelődésnek, Cooper regényei nélkül is vonzó alakban maradtak fönn az utókor lelki szemei előtt

Ily kegyeletes emlék lesz egykor (nem mondjuk többé, századok múlva, hanem gyorsan élő korunk szelleméhez illőbben: már egy pár évtized múlva is) az a kép, melyet most mutatunk be olvasóinknak: egy székesegyház Afrika belsejében, olyan helyen, hová egy emberöltővel ezelőtt európai embernek még lába nyoma sem tévedt, oly földrész belsejében, melyet még ma is méltán neveznek Ťsötét világrész ť-nek. A kép, melyet magunk előtt látunk, nem feltűnő. Csinos és tekintélyes templom, a minő Európában sok ezer meg ezer van. Jelentőségét helye adja meg s ez abban áll, hogy ez a templom Afrika belsejében épült, ezer kilométernyinél nagyobb távolságban a tengerparttól, teljesen négerek által lakott vidéken, hová nem hatolt el még vasút s a hol európaiak letelepülései nem alkottak jelentékenyebb lakott telepeket. A blan-tyrei székesegyház tehát a polgárosodás úttörő jele, s oly jel, mely e vidéken már a keresztény művelődésnek megszilárdulását jelenti. Avagy szükséges volna a négerek számára egy ily templom, ha azok még valóban vadak lennének?

Blantyre székesegyháza Közép-Afrikában.

Kegyeletes tekintettel nézhetjük e templom rajzát már e szempontból is; de még jobban felköltheti figyelmünket, ha megtudjuk, hogy e templomot nagyobbrészt maguk az afrikai ben-szülöttek építették s az üveget s néhány belső felszerelési tárgyat kivéve minden szükséges anyagot ott helyben állítottak elő. Csodás vüág ez, a hol az ipar és polgárosodás oly gyorsan vert gyökeret, hogy ily meglepő eredményt hozhatott létre.

S mindez különösen a kegyes angol misszionáriusok érdeme, kik nagynevű elődjüknek, Livingstonenak felhívására mintegy 35 évvel ez előtt telepedtek le ezen a vidéken s azóta annak valódi jóltevői. A templom építője is egy Scott Dávid Klemens nevű misszionárius, ki egy pár kollegájának segítségével maga készítette el a milanói dom mintájára e templom tervezetet, s maga építtette azt fel a benszülöttek által.

Blantyre a Nyassza-tó déli csúcsához közel fekszik, igen egészséges és termékeny vidéken, melynek a tenger színe fölötti jelentékeny magassága az európaiak egészségére is kedvező. Közel hozzá van a tekintélyes Shire-folyó, a nagy Zambezi mellékfolyója, melyeken ma már rendes gőzhajó-közlekedés van, habár egy pár víz-zuhatag s a Zambezi torkolatánál elterülő homokzátonyok a közlekedés és kereskedelem élénkségére nagyon zavarólag hatnak. Blantyre fölött van továbbá a tekintélyes Nyassza-tó, me- í lyet csak egy aránylag keskeny földszalag választ ! el a nagy Tanganyika-tótól, a melynek partjain ismét több virágzó európai telep van. Ezt a vidéket a múlt évben a keletafrikai nagy osztozás- j nál az angolok kapták; de különben is az ő kezökben volt az előbb említett misszionáriusok megtelepülése folytán, bár a portugálok, kik a Zambezi alsó vidékét már háromszáz év óta okkupálták, folyvást fentartották igényeiket e területre. Magában Blantyreben és környékén már mintegy száz európai ember lakik, a misz-szionáriusokat s hivatalnokokat is ideértve, s vannak egyes részek e vidéken, különösen Bachanan és Moir nagykereskedők ültetvényei és parkjai, hol csaknem teljesen elfeledi az utazó, hogy Afrika belsejében él, messze a polgárosodás határától. De a környéken lakó néger törzsek nagyobb részét is műveltnek lehet már mondani, legalább bizonyos értelemben.

Baromtenyésztőn, földművelőn kívül sok van közöttük, ki a misszionáriusok telepein nemcsak irni s olvasni tanult meg, de egy s más hasznos iparos foglalkozást is elsajátított, melyek között különösen a kovács és lakatos munkákra tapasztalható náluk nagy hajlandóság. Több napi távolságra ezen európai teleptől már nincs harczias törzs, nincs rabszolgakereskedö, s a Shire-folyón gyakran közlekedő gőzhajók terjesztik az angol nyelv ismeretét s az európai szokásokat, bár alig egy pár száz kilométernyi távolságban az európaiakat már ismét csak hírből ismerő s harczias néger törzsek laknak.

A polgárosodás ez elismerésre méltó eredményét főkép két misszionárius társaság létesítette : a skót presbyteri egyház (kálvinisták) missziója s az angol püspöki egyház úgynevezett egyetemi missziója. Mindkettő, olykor egymás ellen is küzdve, dicséretre méltó buzgalommal dolgozott s váltakozó sikerrel vívott ki eredményeket. Blantyre felvirágoztatása is a skót papok érdeme. Ezek egyike az a már említett Scott Dávid, kinek fáradozása hozta létre a képünkön látható templomot, melynél szebb jelenleg Afrika , déli részében nincs, még a ma már csaknem egészen európai szervezetű Fokföldön sem. Scott és egyik társa Mac Ilwain János maguk is képzett mérnökök, (mert az angol misszionárius nagyobbrészt valami hasznos foglalkozást is megtanul a- theologián kívül) s a munkásokra kívülök még Buchanan Dávid ügyelt fel, ki a szomszéd Mount-Zomba missziótelep vezetője. Az építési költségről nincs adatunk; de bizonynyal sokkal kevesebbe került, mint ha nálunk készítették volna, mivel a négerek, kik csak most tértek át a kereszténységre s uj hitükben igen buzgók, nagyobb részt ingyen dolgoztak s a kőért és fáért itt még nem szokás fizetni. A templom fölszentelése a jelen évben az úgynevezett fehér vasárnapon történt, a mely alkalommal egyszerre 30 néger benszülött vette föl itt a keresztségét s az úrvacsorát.

A művelődés rohamos fejlődése Közép-Afrikában különösen a Mashona-földön a Zambezi-től délre, Taveta környékén az egyenlítői havasok alján, s a Kongó mentében erősebben is mutatkozik, mint itt Blantyre mellett; de kétségtelen, hogy az itt bemutatott szép templom nagy biztosíték a mellett, hogy Blantyreben a polgárosodás már biztosítva van. Közel van az az idő, midőn a vasutakkal együtt a települők százezrei fognak behatolni Közép-Afrikába, s midőn a majd gombamódra növekvő nagy városok díszes épületei között ez a székesegyház háttérbe szorul: de ez a történeti változás nem árt emlékének, a most bemutatott templomot a jövő nemzedék is kegyelettel fogja tekinteni, mint egyik érdekes jelét annak, mit tehet és mit tesz a művelt ember akarata és igaz buzgalma

Crosse Andrásné. MAGYAR NŐ LEVELE DÉL-AFRIKÁBÓL.1892. 736.

Október 3-án érkezett hozzánk egy magyar nő levele Johannesburgból. Szeptember 13-án kelt s igy teljes három hétig volt útban. Trcuis-vaal köztársaságból (mostani neve : Délafrikai köztársaság) jött, arról a helyről, melyet régebben a kimberlayi gyémántbányák tettek nevezetessé, újabban pedig a közelében lefolyt zulu-kaffer háborúk, melyekben a Napóleonok uralkodó ágának utolsó sarja áldozatul esett. Trans-vaal nem is oly nagyon rég, egészen földmive-léssel, különösen baromtenyésztéssel foglalkozott hollandiai parasztok (boérek) csendes lakóhelye volt, újabban azonban az angolok támadásai s még inkább a gyémánt-telepek közelebb hozták ezt a köztársaságot a művelt világhoz. Ma már 118 km. hosszú vasútja is van, s a Ťsötét Afrika* ben-sejében előkelő nagy városai, minők Pretoria Germiston. Trans-vaal csaknem oly nagy, mint Magyarország, de lakosainak száma csak 700,000 és azok nagyobb része néger A gyorsan emelkedő ország egy szintén va-donat új városának leírását közli velünk a messze földre vetődött magyar nő, ki azonban még most is teljesen jól és szabatosan ir magyarul. Bövid tu-dósítása.melynekazon ban folytatását is várjuk, igy szól: Johannisburg, a hol lakom, Dél - Afrikában van, Transvaal köztársaságban, hegyek között, fensíkon, a tenger sziue felett 6000 láb magaságban. Keletkezését a körülötte levő, bó'termésű aranybányáknak köszönheti.

Az 1887-ben aranykeresők által épített első vászon sátrakat és primitív bádog viskókat ma már szép házak, makadamizált széles utczák, terek és parkok váltottak fel. Az épületek közül kiemelkedik a különböző felekezetek tiz temploma, a sok iskolai és díszes klub-épület, a városháza, a posta, színház és opera, tőzsde, bankok és árucsarnok épületei. A várost villámmal és gázzal világítják.

A külvilággal való érintkezést a Fokvárostól idáig épült vasút és távírda közvetíti, a városban telefon is van, s a közlekedést e mellett ló vasút ós számtalan bérkocsi eszközli. Négy napilapja közül a ŤThe Starť naponként három kiadásban jelenik meg.

A város rohamos gyorsasággal épült; erre csupán azt az adatot említem föl, hogy az utolsó három hónapban négyszáz új ház készült el.

A bányák havonként 3,100 kilogram, azaz három millió ötszázezer arany értéket produkálnak. A nyers arany egy részét két millió értékben a Standard-bank vásárolja meg és szállítja beolvasztva Londonba.

A napról napra szaporodó nagyon vegyes lakosság száma mintegy ötezer fehérből áll, kiknek nagyobb része angol és ugyanannyi különböző fajú szines ember, kik közt kulik (khinaiak), malájok, zuluk, basutok, fingok és busmanok vannak.

Végig tekintve a város kivilágított utczáin, fényes, nagyszerű kirakatain, számba véve, hogy az építkezéshez szükséges anyagot, a kész ajtókat, ablakokat, deszkát, bádogot Amerikából szállítják, mig a kereskedésekben felhalmozott czikkek Európa különböző országainak termékei, bámulattal győződünk meg az arany hatalmáról, mely az emberi szorgalmat ösztönözve, rövid öt év alatt alkotta meg e mesebeli várost. Nem hagyhatom említés nélkül, hogy szép magyar hazám hírét termékeinek legjobbikával igyekszik a nevezetes Palugyay-czég itt is terjeszteni, és hogy nem egy szívből jövő Magyarországnak szóló éljenre buzdítja még az idegeneket is az exportált kitűnő zamatos bor.

E.P, Hughes EGY ANGOL NŐ MAGYARORSZÁGRÓL. 1897. 7. 103.

A múlt nyáron két kiváló angol hölgy tett utazást hazánkban. Egyik E. Hughes, a cambridgei kollégium, vagyis tanárnőket képző intézet főnöke. Nagyon művelt és sokat utazott nő, a ki a világnak már mind az öt részét bejárta. Nálunk vele járt úti társa szintén az említett intézetnek egyik tagja volt. Hughes úrnő rendkívül el van ragadtatva mind attól, a mit Magyarországban látott s meg is irta azt és" közzé tette az említett kollégium évi jelentésében. A leirás—leszámítva egy-két furcsaságát—minden esetre elég érdekes, hogy tudomást vegyünk róla; épen azért olvasóinknak is bemutatjuk, úgy a mint azt Somogyi Géza znió-váralljai tanitóképezdei igazgató szives volt lapunk számára lefordítani. A derék angol nő ekként beszél hazánkról:

Látogatás a magyarok földjén.

Vajon mindez csak álom volt-e ? Igazán nem vagyok egészen bizonyos benne. Fölmerül bennem a kételkedés, hogy vajon térképem Magyarországa valójában az a csodálatos Magyarország-e, melyet a múlt nyáron láttam ? Behunyom szemeimet és még egyszer látom a népeknek azon vegyülékét, mely a hóval takart Kárpátok hatalmas határsáncza által elzárva, ama nagy területen lakik. Egyenként látom a tátott szájú bamba tótot, a pallérozatlan szerbet, a sötét szemű, termetes és festői viseletű oláhot, a módos németet, a lealázott lengyelt, a megvetett zsidót, a vad, fésületlen, nomád czigányt. A tizenhét millió különféle nemzetiségű lakos közül, a hajlékony, vidám, méltóságos, ragyogó magyar kilencz milliója emelkedik ki. Feltárul előttem ama mórföldekre terjedő.gabnavetéstől zöld nagy síkság végtelen tömérdeksége, itt-ott magánosan álló falvak által tarkázva, látom ismét annak bűvös délibábját, barmainak és szilaj lovainak csapatait. Még egyszer hallom zúgását a széles, rohanó vizű Dunának, melyet összeomlott török várak, apró falvak, egy-két méltóságos kastély, erdős halmok, gyepes síkságok

s vad szirtek szegélyeznek. Újra a Kárpátok alacsonyabb lejtőjének fényűvel borított lánczolatai mentén kocsikázom ; a havon és jégen egy csúcs tetejére kapaszkodom s az elcsüggedt és széttagolt lengyelföldre nézek le ; elmélyedek a történeti emlékekbe a budapesti kiállításon; együtt ülök Jókaival kertjében, rózsái között; sétálok Jókai szőlőjében egy méltóságos magyar úrral, a ki Kossuthtal küzdött; ismét ott ülök a négy magyar ló által vont kocsiban, melyek úgy vágtatnak, a mint csak magyar lovak tudnak vágtatni. Vajon mindez csak álom volt? Nem tudom; mindazonáltal megkísértem az ezen különös és elbűvölő országban eltöltött napok közül két napot leírni.

Egy nap díszben.

• A ki Debreczent nem ismeri, nem ismeri Magyarországot.ť Ezt monda nekem több magyar. Debreczen a kálvinisták Bómája, azon elemnek főfészke az országban, mely a franczia-országi hugenotta elemmel rokon és mindenek fölött úgy tekintendő, mint a magyarságnak Bzine-java.Nagy gazdagsága mellett is sajátszerű mezei egyszerűséget, falusi kinézést és régies színezetet őrzött meg magán. Lakosait igazán meglepő egyszerűség és méltóság jellemzi.

Elhatároztam, hogy elmegyek Debreczenbe; minek folytán egy barátom szíves volt a polgármestert látogatásomról értesíteni, ki is előzékenyen tudatta velem, hogy a város örülni fog, ha engem vendégének tekinthet.

Tizenkét órai meleg, poros vasúti utazás után elértük Debreczent, hol legfölebb egy egyszerű ŤIsten hozottť-ra számítottam. Azonban egész néptömeget találtunk az állomáson; a városi tanácsnak több tagja, egy az angolban jártas tanár, a kocsiknak egész sora, és egy beszéd várakozott ránk. Komoly ünnepélyességgel kocsinkhoz vezettek bennünket és a bámuló tömegen át a város fő-vendéglőjébe hajtattunk, a hol a József főherczeg által elfoglaltatni szokott szoba-sort — mely sárga selyem és aranyban tündöklött, — tartották fenn számunkra.

A nyitott udvaron díszvacsorát rendeztek tiszteletünkre, czigányzene mellett, miközben nem kis ijedelmemre értesültem, hogy hajnali 4 óra 30 perezre föl kell kelnem, mert akkor indul a vonat a Hortobágy felé. De hát a programot meg kellett tartani s a mondott időben a kocsiknak egész sora vitt bennünket és kíséretünket a vonathoz, és mi, kissé hosszadalmasnak tetsző utazás után, a Hortobágyra jutottunk. Igen különös, páratlan hely ez. Egy síkság, mely a nagy Alföld fölé kissé fölemelkedik, mintegy 120 angol mérföld kerületű és oly sima, mint egy tekeasztal; Debreczen városának tulajdona és a városi tanács kezelteti, lovaknak, szarvasmarháknak, juhoknak, stb. nagy mértékben való legeltetésére fordittatik és oly vad, mint egy ős prairie. Egy négyes fogatot különösen a mi számunkra küldöttek s ezt több kettős fogat kísérte. Felhívták továbbá figyelmünket egy utánunk döczögő kis szekérre, melyen két fegyveres csendőr ült, hogy bennünket védjen, de micsoda veszélytől, nem volt egészen világos előttem. Csinált út nem volt; a lovak csak afféle mezei úton haladtak, de úgy mentek, mint a szél; a lég mámorosító volt és az egész jelenet ős eredeti és festői a legnagyobb mértékben. Kint a pusztán igen dús reggelit szolgáltak fel számunkra (miként bírhattam ki egy csésze thea nélkül, még ma sem mondhatom meg).

Láttam ezernyi juh mosását, mely e részeken mindennapi elbánás a juhokkal; aztán a vad ménes megtekintésére hajttattunk; láttam azokat nagy tömegben űzetni, láttam, a mint pányva-kötéllel kettőt kifogtak; a legjobb futókat megfogták és mulattatásunkra megnyergelték. Láttuk a lovaglás csodálatos tetteit; meglátogattuk a pásztorok kunyhóit, mérföldekre vágtattunk a síkságon és oly szerencsések voltunk, hogy órákon át láthattuk a bűbájos délibábot előttünk kiterülni, tavakat, fákat, templom-tornyokat, végül pedig egy juhnyájat, a mint a juhok lábbal felfelé fordulva legelésztek. Majd dús villásreggeliben részesültünk és ezután ismét visszatértünk kis királyi díszben Debreczen felé.

Debreezenben végig sétáltunk a nyilvános sétatéren, szemügyre vétetve ez egyszer minden szemlélő által; közösen ebédeltünk Magyarország legjobb czigány bandájának elragadó zenéje mellett, végül pedig a megtiszteltetésben és látnivalókban kimerülve, a magyar királyi czi-merrel kivarrott sárga selyem takaró alatt álomba merültünk.

Sajnálatomra az idő nem engedi, hogy a Debreezenben eltöltött második napot is leírjam, a milyen a városon keresztül tett sétakocsizás volt az ötlovas díszfogaton, melyet előbb csak a király, József főherczeg, Jókai és a magyar Jenny Lind (ez alatt az angol nő Blaha Lujzát érti) számára vettek használatba! El kell hallgatnom az igen érdekes kollégiumban tett látogatásomat, valamint a polgármester által való fogadtatást a városházán, stb.

Egy napi utazás kezdetleges eszközökkel (primitive travel).

Mi sem lepi meg inkább az embert Magyarországon, mint az ország különböző részei közt levő feltűnő ellentétek. Budapest tökéletes földalatti villamvasútjával, melynek emléke a mi londoni földalatti vasutunkat majdnem kiállhatatlanná teszi, csodálatos ellentétet képez azon elhagyatott, műveletlen falvakkal, melyeket a Kárpátok közt láttunk. A debreczeni nap ellentétéül, hol oly remek fogaton jártunk, le fogok írni egy másik utazást, midőn díszfogat helyett tutajokat ültünk. Elhatároztuk, hogy átmegyünk a szomszéd Lengyelországba és az utazásnak igen regényes módját eszeltük ki. Egy folyó (a Dunajecz), mely a Kárpátokban ered, egy szűk szoroson küzdi át innen magát Galiczia lejtős síkja felé. Magas hegyek között, a zuhatagok egész sorozatán, melyeken csónak nem járhat, a vidék furfangos parasztjai tutajokon siklanak át.

Lementük a folyó partjára és ott néhány tutajt béreltünk ki. Leírták nekünk a nemzetet elég élénken, de a valóság túlhaladta minden képzeletünket. Mielőtt azonban elindultunk volna, leültünk a padra és jóízűen nevettünk, oly kezdetlegesek voltak a tutajok és a tutajosok! A sebes ár felvett bennünket. A három hölgy közül egyikünk a másik kettővel szembe ült, a másik oldalon tutajosaink szivarozva dűltek le. Egy sarok felé közeledtünk, a hegyek mindkét oldalon magasra emelkedtek, azon túl pedig baljóslatú moraj és locsogás volt hallható. A mint a sarkot megkerültük, egy vad zuhatag tárult föl előttünk. Csapkodó hullámok, fekete sziklák és borzasztó zúgás. A tutajosok lopva egy pillantást vetve ránk, felugrottak, ruháikat lehányták és hosszú evezőikkel sziklákon és hullámokon keresztül, valóban csodálatos módon vittek bennünket.

Mintegy tiz—tizenegy vízesésen haladtunk át és az első után felette gyönyörködtünk bennük. Figyelmeztetem mindazokat, kik a borzongást szeretik, hogy a lengyel földre tutajon menjenek és hogy ne értsék tutaj osaiknak a nyelvét, a mi a borzongást még növeli. Azt is nagyon lelkükre kötöm, hogy mihelyt a lengyel földet elérték, hunyják be szemeiket és tartsák zárva mindaddig, még el nem hagyják ezen nyomorult és a szegénység által sújtolt földet.

Fájdalom, a magyarok elragadó földjén való utazás költséges és ha csak tetemesen nem fog emeltetni az angol tanárok fizetése, közülünk a legtöbb soha sem lesz abban a helyzetben, hogy egy magyarországi körutazás kényelmében gyönyörködhessék.

Sokat tanultam a magyar történetből, sokat a magyarországi jelenlegi nevelésügyi, társadalmi és politikai kérdések köréből, ós az ország iránt addig is nagy érdeklődésem körútam folytán ép oly mértékben lett mélyebb, a mily mértékben világosabb. A vasutak ma már mindenfelé kiterjeszkednek; az ország erősen fejlődik ; a multak regényes bájaiból soknak meg kell semmisülnie; de a mai Magyarországban sok elevenség és életerő van és azt hiszem, hogy a ránk következő században Európában sokat fog számítani.

Csak Norvégia és Magyarország az a két ország, melyekben utazva, éreztem, hogy nyertem az által, hogy angol vagyok. Mindenütt találtam magyarokat, a kik soha sem voltak Angolországban és képesek voltak angolul beszélni ; és számtalanszor hallottam, hogy a magyarok az alkotmányos kormányformát 1222-ben(épen hét évvel a mi ŤMagna cartať-nk után) nyerték és azon rokonszenv, melyet Anglia Kossuth iránt érzett, minden magyarral való társalgásnak mindig biztos tárgya. Történelmileg tekintve, Magyarországnak főfontossága a múltban az, hogy századokon át oly védbástya volt, mely a törököt Nyugat-Európa elárasztásától visszatartotta. A magyarok büszkén és teljes joggal mondják, hogv ők terelték vissza a törököt.

Kováts Gézáné BESSZARÁBIÁBAN. 1902. 33. 530.

Automobilunkon a napsugaras Krím felé utazva, vígan robogtunk végig Bukovina és Eománia pompás országútjain s három napi út kellemes emlékeivel érkeztünk Ungheninól Oroszország határához. A Pruth folyó, mely elválasztja Bomániát Oroszországtól, nagyon magas, szakadókos part közé van itt szorítva s óriási vashiddal áthidalva. Itt léptük át az orosz határt, hol rögtön megkezdődtek azok a hivatalos boszantások, melyekkel az idegeneket agyon szokták kínozni. Szinte kedvem lett volna visszafordulni s otthagyni a Pruthot, automobilunknak semmi jót nem igérő partjával, ott a barátságtalannak látszó vidéket, főkép pedig azokat az orosz vámhivatalnokokat, kik semmi nyelven sem akartak bennünket megérteni. Az útlevél náluk oly fontos, hogy e nélkül halandót nem részesítenek abban a gyönyörben, hogy egy éjszakát is a hatalmas Oroszországban töltsön- A mi útlevelünk minden tekintetben rendben volt, kifogástalanul láttamozva az orosz konzul által, a határőrök zonban megkezdték az automobil vámolását s a rajta levő holmik vizsgálatát. Mint valami prédára, úgy vetették magukat fegyvereinkre, melyeket a czélból vittünk magunkkal, hogy esetleges megtámadtatásnál védelmi eszközünk legyen. Besszarábia rósz hirben állott előttünk; a magános, míveletlen pusztaságban, olyan nép közt, mely automobilt soha sem látott. Hiszen maga a jassii orosz konzul merészségnek nyilvánította elhatározásunkat s le akart róla beszélni.

Midőn végre 4-—5 órai zaklatás után a tovább-menetelre az engedélyt megkaptuk, — még stilétes botunktól is megfosztottak bennünket,— nem volt más előttünk, mint rábízni magunkat a véletlenre s neki ereszteni automobilunkat a nagy pusztaságnak, a járatlan, úttalan utaknak. A véletlen folytán, mely nekünk eddig mindenben kedvezett, 8—10 hétig nem volt eső, e szerint a kövezetlen mezei utak, melyek különben 2—3 napi esőzés után járhatatlanokká válnak, ezúttal majdnem jóknak voltak mondhatók.

Ilyen magányról és elhagyottságról, a minőre itt találtunk, nekem eddig még fogalmam sem volt; a puszta táj, mely mórföldekre terjedő tengeri földekkel s dombos, lejtős, majd mocsaras, terméketlen vidékkel váltakozik, valami kimondhatatlan szomorú hatást tesz az emberre. Sirni tudtam volna, ha a katonai térkép folytonos tanulmányozása el nem foglalt volna; mert mappára itt, hol a számtalan mezei utak között fővonal alig van, s hol embert nem látni sehol, ugyancsak nagy szükség van. Az osztrákmagyar katonai mappa oly kitűnő és pontos, hogy a delejtű segélyével útirányt követve, soha egy kilométert sem hibáztunk.

E vidéken oly messzire van egyik helység a másiktól, hogy 120—130 kilométernyi távolságig alig akadtunk két-három falura s ezek ÍB leírhatatlanul piszkosak. De előbb olyan tavakon kellett keresztül mennünk, melyeken száraz időben út vezet által, szalmával és vesszővel elgátolva; a süppedékes, de aránylag jól megcsinált gátakon elég szerencsésen keresztül hajtottuk gépünket.

Soha sem felejtem el Kalarást, ezt a typu-sát a besszaráb falunak, melyet nagyobbrészt zsidók laknak, s melynek egyetlen utczáján oly nagy a piszok s a bűz, hogy az undortól majdnem roszúl lettem. A lónélküli kocsi a lakosságot úgy feltüzelte, hogy üvöltve, fütyölve vettek bennünket körűi.

Egy német tudós, kivel már előbb a határnál megismerkedtünk, előre figyelmeztetett ezekre a helységekre, de arra a szörnyű állapotra, a mit itt találtunk, nem voltunk elkészülve.

Egyébiránt, a piszkot leszámítva, nem egyszer jutott Besszarábiában eszembe Magyarország, ennek némely elmaradottabb vidéke; sok helyen nagy a hasonlatosság köztük. A juhnyájak, a szabadon legelő csikók látása nem egyszer sóhajtásra indították a mi Jánosunkat, egyik magyar szolgánkat, kinek biztosan az otthon jutott ilyenkor eszébe. Különben semmi de semmi változatosság nincs ezen az egyhangú' szomorú vidéken. Egyik magas domb után a másik következik, néhol erdőkkel váltakozva de semmi zaj, semmi hang e nagy magányosságban. Szomorúan zúg az őszi szél, megzörgeti az embermagasságú tövises bozótokat, elsivít fülünk mellett, azután ismét néma lesz minden ... Ki műveli hát ezeket a rengeteg tábla tengeri-földeket ? Hol van az uraság, a ki ezeket birja? Sehol semmi emberi nyom; egyetlen kunyhót, még csak egy kutyát sem láttunk utunkban.

János megszólal: ŤHogy is hívják ezt az országot, a hol mi járunk?ť ŤOroszország.ť ŤDe épen a hol most vagyunk ?ť ŤBesszarábia.ť ŤNo, kérem, tessék elhinni, hogy ezt mi otthon épen úgy megláttuk volna, ezért kár volt ebbe a görbe országba jönni; csúnya nép ez, még a sírkeresztje is görbe!ť

Végre szerencsésen elérkeztünk Kiszenevbe, Besszarábia fővárosába, ebbe a 148,000-nyi lakost számláló óriási nagy faluba. Vigan ugrottunk le kocsinkról a ŤGastinica Nationaleť előtt; nagy nehezen megtudtuk a portással értetni, hogy szobát kérünk, mire sok Ťcsász, császť után egy szép erkélyes szobába vezetett.

Ez a város tulajdonképen semmi orosz színezettel nem bír; ha nem látnók orthodox templomainak szines fedeleit a görbe keresztekkel, igazán azt hihetnők, hogy a magyar Alföld egyik nagyobb városában vagyunk. Egyben mégis van különbség. Az oroszok nagyon szeretik a fákat, kerteket; van hozzá helyük elég, hát be is fásítják azt, a mit lehet; de úgy látszik, az éghajlat nem alkalmas a virágoktenyésztésére A legszebb parkokban is satnyák a virágok.

Ha Oroszországban vagyunk, tapasztalhatjuk, mily ólethiven, mily közvetlenül irnak a nagy orosz írók. Hányszor gondoltam egy kertben, templomban vagy társaságban, hogy Ťitt már voltam, ezt már láttam és átéltemť s csak gondolkozás után jöttem reá, "hogy ez a nemesi kúria Turgenyev rajza, az a lisztes molnár Tolsztoj egyik alakja, s az a gondozott külsejű, bodros hajú fiatal gavallér maga Anyegin. A botanikus kertben van Puskin szobra. Csalódva fordultam el tőle, mert az én ideálom oly buta, kimeredt szemekkel, semmitmondó arcz-czal nézett le reám piedesztáljáról, hogy kétszer is elolvastam az aranyos betűket: Puskin 1826—1885. Láttam a háznak a helyét, hol száműzötten ólt s szomorúan gondoltam rá, mily óriási büntetés lehetett e felvilágosodott szellemnek ebben a környezetben tölteni el életét.

Beültünk egy nyomorúságos kis járműbe, hogy szemlét tartsunk a város nevezetességei felett. Néhány orthodox templomot akartunk megnézni. De azért-e, mert egyátalán nem tudtuk magunkat a kocsissal megértetni, vagy tán mert a város legnagyobb nevezetessége a lutheránus templom, — a kocsis ez utóbbihoz vitt bennünket. Gyönyörű kis kertben állott meg velünk, egy folyondárokkal befuttatott ház előtt leugrott s jelenté, hogy megérkeztünk. A kertben fák, bokrok közé elrejtve, csinos kis templomot pillantottam meg. Nagy áhítattal néztem a tetejére, majd le a falakra, hogy valami érdekest fedezzek fel rajta, mint a hogy nézni szoktuk azokat az építményeket, melyektől valamit várunk. Se román, se bizanczi stílus, sem e vagy ama század, de még görbe keresztje sincs! Akkor hát miért vagyunk mi itt?! Míg így elmélkedtem, férjem egy aggastyánnal tért vissza a folyondáros házból, ki galambősz hajával, erőteljes, magas alakjával, jóságos szemeivel, mint valami jelenség állott előttem. Mikor megtudtam, hogy ez egy valóságos lutheránus hittérítő, ki már 30 óv óta 589 zsidó-család fejére öntött keresztvizet, rögtön tisztában voltam a helyzettel, hogy itt ő a nevezetesség és nem a templom. Szinte elbűvölt ez a jóságos Ibsen-fejű pap, ki egy kiszárított mocsár helyére varázsolta az egyszerű kis templommal együtt ezt a paradicsomot. Meghitt bennünket másnapra egy zsidó keresztelőre s férjemet — kinek első dolga volt az orgonát megpróbálni — fölkérte, hogy az ünnepélyen valamit játszszók. Mint a legjobb barátok váltunk el 8 jöttünk ÖBSze másnap a nagy templomi ünnepen

A zsidók itt inkább praktikus szempontokból, mint buzgalomból térnek át, mert a zsidó hitfelekezeten levők nem viselhetnek állami hivatalt, házat sem vehetnek. Ezért az előttünk lefolyt ünnepély sem gyakorolt reánk valami mélyebb benyomást. Annál kedvesebb volt utána az a szíves, kellemes fogadtatás, melyben bennünket a ház úrasszonya részesített. Összebarátkoztunk és rövid kiszenevi tartózkodásunk alatt egy uzsonnára is vendégei voltunk az egyszerű, kedves kis paplaknak. Jól ismerjük mi az orosz írókból ezeket a kedves orosz uzsonnákat, mikor a fényesre kicsiszolt szamovár gőzölög a tiszta nyári ebédlőben, mely tele van rakva muskátlival ós mályvával s a ház úrnője kívánság szerint forró csajjal vagy kávéval szolgál vendégeinek.

Barátságos emlékekkel mondtunk harmadnap istenhozzádot Kiszenevnek s újult erővel mentünk neki Besszarábia másik, még nagyobb ós még kietlenebb pusztaságának. A táj ugyanaz, azonban a Dnyeszter környékét elhagyva, leg-többnyire gyepen folytattuk utunkat. Pár száz méter különbség jobbra vagy balra, mindegy volt gépünknek; ha nem esik az eső, nem érezni az út hiányát, de mit csináltunk volna esős időben ? Bendery, ez a roppant nagy falu, a hol sem czigány, sem orosz nem lakik, csak zsidó, az eddig látott fészkeken is túltesz piszok dolgában. TJtczáját ellepi a magas tövis s még vendéglője sincs, csak korcsmája, mely magát ŤGrand Hotelť-nek nevezi! Mielőtt a városba beértünk, három vagy négy felborúit szénásszekeret találtunk ; lefotografáltuk, s eme fényképük mint hamisítatlan Ťbesszarábiai csendélet* szerepel emlékeink között.

Átkelve a Dnyeszteren, e hatalmas, széles folyamon, a mely homokos ágyában nagy kanyarulatokat téve, lassan hömpölyög tova, egész gyönyörűséggel néztük azt a nagyszerű panorámát, melyet a másik oldal, a benderi magaslaton lévő vár, teljesen ép, szabályos falaival nyújtott. Hogy utunk folytatása mit rejt, azt körűlbelől leolvashattuk a mappáról, mely ugyanazt a képet mutatta, a mit már jól ismertünk. A számtalan mezei utak ismétlődtek, a dombok megsokszorozódtak, az elhagyottságot, a zajtalan pusztaságot fokozottan élvezhettük. S mindezt egy nagyon kellemetlen dologgal összekötve. A folyam balpartján ugyanis repülő hangyák milliója követte kocsinkat, rátapadt arczunkra, kezeinkre s nyakunkra, sőt maszkjainkra is, melyek nélkül ezúttal igazán teljesen lehetetlen lett volna utunkat folytatni. Gyötrelmesnek mondhatom azt a pár orat, a melyet így eltöltöttünk s valódi szabadulásként üdvözöltük a naplementét, a mely elűzte ezeket a kellemetlen állatkákat.

Tyraspoltól kilenczven kilométernyire van Strassburg, a német gyarmatosok legnagyobb faluja s nyomon következnek egymás után Mannheim, Baden, Ackernmnn, f'irudentlial és Slobodienska, megannyi virágoskertjei e vidéknek, a legbecsületesebb, legmunkásabb szász telepítvónyesektől benépesítve. Különös : hogyan kerültek ezek a németek gyümölcsfáikkal, veteményes kertjeikkel, alacsony falkerítéseikkel, ó-nómet házaikkal ennek a rengeteg elhagyatott orosz pusztaságnak a kellő közepébe?! Nem vagyok németbarát, de azután a sok nyomorúság, piszok, elhagyatottság után, a mit eddig láttunk Besszarábiában, kimondhatatlanul jól esett egy ilyen derék munkás néppel találkozhatni, melylyel beszélhettünk, megértethettük magunkat, kik szívesen láttak, s kik már tudják, hogy kocsinkat nem az ördög hajtja.

Miután a vízmosásos dombokon nagyon elő-vigyázóknak kellett lennünk s csak lassan haladhattunk előre, késő este volt, mikor elértük Mannheimot, honnan Odessza még 60 kilométernyi távolságra van. Gépünk hangjával felvertük az egész békés falu népét s az Obmann (bíró) és felcser (orvos), miután jól megvacsorál-tattak bennünket s elmesélték nekünk minden dolgaikat, egész szeretettel tartóztattak a maradásra. De mi mégis tovább mentünk, tovább az idegen, sivár tájékokra.

GABONA-MŰVELÉS AMERIKÁBAN 1902. 33. 531..

A kenyérnek, melyet Európa eszik, jórésze egykor ott ringott aranykalászként az amerikai rónákon. Ebből látni legvilágosabban, mit jelent a világ számára Amerika, s különösen az éjszak-amerikai Egyesült-Államok gabonatermelése. Mert a mi képünk, melyet legtöbbször erről a hatalmas fiatal államról alkotunk, téves, vagy legalább is egyoldalú: gyáraktól, milliós városoktól borított térségként áll előttünk, át meg átszelve vasutakkal s alig nyújtva valahol szabad területet, természetes eredetiségében megmaradt tájképet. A húszemeletes ház s a hozzátartozó városi lárma mellett, melyben a legtöbb európai Amerika képét látja, elfeledjük, hogy az ocze-ánon túli földrész óriási területein ép úgy ring a kalász és pitypalattyol a fürj, mint a mi magyar alföldünkön.

Igaz, ez az európaiaktól kévésbbé ismert nyugati államokban van így. Nemrég ezeken a tájakon, Dakotában, Kaliforniában, Utahban, Idabóban s még egy csomó más államban a földnek nem volt értéke s a ki akarta, annak adták. A lakosság ma is gyér s a mi, van majdnem kizárólag földmíveléssel és pedig gabonatermeléssel foglalkozik. S ez a kevés ember oly sikeres munkálkodást fejt ki, hogy ma ezeken az óriási területeken nincs miveletlen terület. Minél kevesebb munkával minél több értéket termelni: az amerikaiaknak ez a főelve itt is érvényesül.

Az itteni óriási gazdaságok tulajdonosai nagyobbára a kelet nagyvárosaiban, különösen New-Yorban laknak s birtokuk kezelését egy igazgatóra bizzák. Egy ilyen igazgató aztán majdem katonai szervezetű gazdasági személyzetnek parancsol. S ez az egész emberhad, mely itt együtt él, a lehető legpompásabban, európai gazdaságokban soha fel nem található kényelemmel van ellátva. Nagyon tágas, egészséges házakban lakik az igazgatótól kezdve le a béresekig mindenki. Külön szakácsok főzik télennyáron az ételt s hátas és kocsiba való ló oly mennyiségben van, hogy a legjelentéktelenebb embernek se kell jóformán egy lépést se tenni gyalog. Minden nagyobb amerikai gazdaság büszkesége a gépszín: a gazdasági gépek számára épített külön házak, melyeknek tanult mehanikusokból álló gondozó személyzete van. S végűi állandóan működik egy központi iroda, mely a gazdaság legtávolibb pontjaival, továbbá a nagy városok közötti telefonhálózattal van összekötve s így az egész világgal a leggyorsabban érintkezik.

A gabonamivelcs évenkint rendesen a múlt évi szalma elégetésével kezdődik. Az Unió eme részén nagyobbára a tavaszi gabonát, vagyis a tavaszszal vetett búzát művelik s így a következő ősznek egy csendes napján szokott erre a szalmaégetósre kerülni a sor. Nagy területekre elosztva égetik el a szalmát, mely így hamvával nagy térségeket trágyáz. Októberben aztán megkezdik a munkát. Az ekék, melyekbe négy vagy öt ló van befogva, egyszerre két barázdát nyitnak. Ez e munka 4--6 hetet foglal el. A munkások, kik itt alkalmazva vannak, nem napszámot, hanem havi fizetést kapnak ós pedig 20—30 dollárt s ezenkívül ételt, lakást s mosást. Reggel ötkor reggeliznek, este hót és félkor ebédelnek s dél tájban egy órai pihenőt kapnak.

A következő évben tavaszszal, rendesen már-cziusban, de olykor csak áprilisban kezdődik a grubberezés, mely a szántást helyettesíti. Ezt követi a vetés, mely négy lovas és negyedfél méternyi területet átfogó vető-gépekkel történik. A vetés után gyakran a vető-gépek haladásával keresztben, sekélyen átszántják a földet, ez azonban nem általános szokás..

A vetés után a külön felfogadott munkások kilépnek a szolgálatból, melyet az aratáskor újból elvállalhatnak. A rendes személyzet e közben a kukoricza, zab s más állattakarmány körül foglalatoskodik. Az aratás előtt aztán újra felszaporodik a munkás-had. Minden gazdaság rendesen neki ismerős munkásokat fogad fel, a kik viszont szinte ismerős gazdaságokban az egész aratásidő alatt egymásután dolgoznak. Délen kezdik az aratást s az idónynyel, az érés idejével együtt haladnak észak felé s így eljutnak gyakran a Red Riverig is. Ez a vándorló aratóhad útjának jórészét az amerikai vasúttársaságok ingyen kocsijain teszi meg s így a munkások mozgó életmódja nagyon kevésbe kerül. Nyári keresményüket pedig télen mint jó módos polgárok a nagyobb városokban, St.-Louisban, St. Paulban, Chicagóban, Milwaukeeben költik el. S ez a jómód nincs ellentétben nyári életmódjukkal, mivel ekkor is, mint arató-munkások, a lehető legjobb ellátásban részesülnek. Egy arató munkásnak napi táplálkozása másfél koronába kerül, a mi tekintve az élelmiszereknek ily vidéken való óriási olcsóságát, érthetővé teszi a következő, rendes arató-munkás étrendet: konzervált marhahús, angol burgonya, besózott disznóhús, zöldborsó, thea, kávé, tejszín, sajt s mindenféle sütemény.

Egy rendes aratás körülbelől tizenkét napig tart s július vége felé kezdődik. A nagyobb gazdaságok ilyenkor száznál több pótmunkást is fogadnak fel, a kiknek hetenkint körülbelül 60 koronát fizetnek. Az aratást három-négy lóval húzott aratógépek végzik, melyek a kalászokat balra dobják, honnan aztán a munkások keresztekbe rakják. Négy lovat többnyire csak a nedves időben használnak : rendesen elegendő három. Ezeket a dolgozó állatokat takarók védik a nap és a moszkitó-legyek ellen. Nemrég Kaliforniában egy új óriási aratógéget próbáltak ki, melynek kaszáló-része maga 16 méter széles. Ez a külön gőzgéppel hajtott aratógép levágja a kalászt, kicsépli belőle a magot s zsákokba gyűjtve veti ki magából.

Az aratás utolsó napja egyszersmind a cséplés első napja. Minden cséplőgéphez körülbelül harmincz embert alkalmaznak, cséplőgép pedig sok van. Az amerikai ember ugyanis úgy gondolkozik, hogy egy esős nap a gabonának többet árthat, mint a mennyit akár tíz cséplőgép értéke is képvisel s ép ezért annyi gépet vesz, a hányat csak bir. A sietség a cséplőgépek körül oly nagy, hogy a munkások még étkezésüket is a gép mellett, munkájok közben végzik. A szalmának egy részét a gépek fűtésére használják, a másik részét elégetik a mezőn.

A cséplés után a kész. zsákokba rakott búzát a vasút mentén levő elevátorokhoz szállítják. Minden egyes kocsit, mielőtt tartalmát a wag-gonok befogadnák, külön e czélra szerkesztett .mérlegekkel megmérnek. A nyugati államok gabonájának legnagyobb része Minneapolisba, Minnesota állam fővárosába kerül, mely Amerika malomiparának központja. A hengermalmoknak különösen ez a hazája s innen kerül ki a legtöbb liszt, melyet Anglia, Dél-Európa s az angol gyarmatok elfogyasztanak.

Sárosi Bella GYŐRY ILONA SKÓCZIÁRÓL. 1905. 20. 316.

Az Uránia-szinház műsorát jelenleg egy kiváló érdekű darab foglalja le, a mely Skócziát mutatja be természeti, történeti és kulturális érdekességeivel. Az újdonság szerzője Gineverné-Győry Ilona, aki két évvel ezelőtt elszakadt hazájától és Londonban alapított családi tűzhelyet.

Mikor elköltözött a hazából, már széles körökben ismeretes volt neve, mint kiváló képzettségű, élénk tollú irónőé. írói tehetségét apjától, Győry Vilmostól, a kitűnő irótól örökölte.

Békós megyében, az Alföldön született, Budapesten tanult, elvégezte a felső tanítónő-képző intézetet. Mikor innen három tanárnői diplomával kikerült, akkor volt annyi idős, a mennyi nek a belépéskor kellett volna lennie. Mivel e miatt nem nevezhették ki mindjárt, az irodalommal kezdett foglalkozni. Lefordította Byron verses drámáját, a ŤKainť-t és a Kisfaludy-Társaság pályázatán a második nyertes lett (Csiky Gergely volt az első). Majd munkatársa lett a ŤPesti Hirlapť-nak, később szerkesztője a ŤPárisi Divat* czimű hetilapnak. Közben ifjúsági iratokat is fordított s költeményeket spanyolból, olaszból, francziából és angolból. Drámai kritikákkal s dramaturgiai czikkekkel is próbálkozott néhány lapban. Ekkor kiment Angliába a nevelésügyet tanulmányozni. Ezalatt több lapba irt angliai tárczaleveleket.

Már itthon sok felolvasást tartott a Szabad Lyceumban s e munkásságát folytatta Angliában is. Jelenleg világhírű angol regények fordításával foglalkozik; befejezte Thackeray nagy regényének, a ŤVanity Fairť-nek (Hiúság vására) fordítását, most Walter Scott Ivanhoe-ján dolgozik s Eiedl Frigyes magyar irodalomtörténetét fordítja angolra. Mielőtt Angliába ment volna, a budai várbeli felsőbb leányiskolában tanított. Férje, Ginever Arthur, jó hírnevet szerzett az angol tudósvilágban. Londonban végezte az egyetemet. Itt egymásután nyerte el az első díjakat a logikából, lélektanból; ebből a két tárgyból ő volt az első az egész londoni egyetemen ; nemkülönben a nemzetgazdaságból is. A királyné díját a természettanból nyerte meg. Ezenkívül a két nagy egyetemi jutalmat: a John Stuart Mill-díjat és a Eicardo-díjat is három-három éven át neki adták. Most Sully professzor, a lélektan és logika híres tanára mellett mint segédtanár működik.

Győry Ilona a messze idegenben sem feledkezett meg hazájáról. Felolvasásokban és czikkekben sűrűn ismertette Magyarországot és viszonyait; fáradozott az angol-magyar barátság megerősítésén. Igyekezetét siker koronázta, a mennyiben mindenütt, a hol járt, felköltötte irántunk és ügyünk iránt az érdeklődést.

Az Uránia - színházban előadott ŤSkócziať czimű darab is ilyen forrásból eredt. Egyik skót város polgármesterét ugyanis annyira elragadta Győry Ilonának Magyarországról tartott előadása, hogy kifejezte azon óhaját, vajha ezek az ókesszavú ajkak egykor az ő hazáját ismertetnék Magyarországon. Győry Ilona eleget tett e kívánságnak és bemutatta Skócziát úgy, hogy egy csapással a legmelegebb rokonszenv ébred szivünkben e sajátos ország iránt. Legvonzóbb alakjában állította elénk annak történetét, iparát, költészetét es humorát.

-- -- -- --

A skótok nagy költőjének, Bums Kóbertnek egész fejezetet szentel Győry Ilona. Bemutatja szülőházát ós benne azt az egyszerű, szegényes szobát, a melyben a nagy költő született. Érdekesen elmondja a parasztlegényből udvarok lantosává lett költő életét és bemutatja azt a jelenetet, a mikor áhítatos félelemmel veszi ki imádottja, Mary, a kis aratóleány kezéből a tövist.

Szóval csupa változatosság az egész darab s ez is magyarázza azt a nagy sikert, melyet a kiváló írónő e legújabb művével aratott. vajha ezek az ókesszavú ajkak egykor az ő hazáját ismertetnék Magyarországon. Győry Ilona eleget tett e kívánságnak ós bemutatta Skócziát úgy, hogy egy csapással a legmelegebb rokonszenv ébred szivünkben e sajátos ország iránt. Legvonzóbb alakjában állította elénk annak történetét, iparát, költészetét es humorát.

Győry Ilona művében minduntalan megcsillan a sokoldalú tudás mögül a költészetért rajongó asszonyi szív. Úgy a képek megválasztása, mint a dolgok felfogása ós tolmácsolása erre vall. A darabban egymást érik a drámai mozzanatok közé ékelt mulatságos adomák és a skót nagy emberek életéből vett idylli jelenete..

Kováts Gézáné BESSZARÁBIÁBAN. 1902. 33. 530.

Besszarábia (románul Basarabia, ukránul Бессарабія [Besszarabija], régi magyar neve: Bazarábföld) a Prut, a Dnyeszter, és a Duna-delta által határolt terület, amely jórészt megegyezik a mai Moldovai Köztársasággal, kisebb része azonban 1940-ben Szovjetunióhoz került. Besszararábia déli részét a bolgárok és gagauzok Budzsáknak nevezik.

Automobilunkon a napsugaras Krím felé utazva, vígan robogtunk végig Bukovina és Eománia pompás országútjain s három napi út kellemes emlékeivel érkeztünk Ungheninól Oroszország határához. A Pruth folyó, mely elválasztja Bomániát Oroszországtól, nagyon magas, szakadókos part közé van itt szorítva s óriási vashiddal áthidalva. Itt léptük át az orosz határt, hol rögtön megkezdődtek azok a hivatalos boszantások, melyekkel az idegeneket agyon szokták kínozni. Szinte kedvem lett volna visszafordulni s otthagyni a Pruthot, automobilunknak semmi jót nem igérő partjával, ott a barátságtalannak látszó vidéket, főkép pedig azokat az orosz vámhivatalnokokat, kik semmi nyelven sem akartak bennünket megérteni. Az útlevél náluk oly fontos, hogy e nélkül halandót nem részesítenek abban a gyönyörben, hogy egy éjszakát is a hatalmas Oroszországban töltsön- A mi útlevelünk minden tekintetben rendben volt, kifogástalanul láttamozva az orosz konzul által, a határőrök azonban megkezdték az automobil vámolását s a rajta levő holmik vizsgálatát. Mint valami prédára, úgy vetették magukat fegyvereinkre, melyeket a czélból vittünk magunkkal, hogy esetleges megtámadtatásnál védelmi eszközünk legyen. Besszarábia rósz hirben állott előttünk; a magános, míveletlen pusztaságban, olyan nép közt, mely automobilt soha sem látott. Hiszen maga a jassii orosz konzul merészségnek nyilvánította elhatározásunkat s le akart róla beszélni.

Különben semmi de semmi változatosság nincs ezen az egyhangú' szomorú vidéken. Egyik magas domb után a másik következik, néhol erdőkkel váltakozva de semmi zaj, semmi hang e nagy magányosságban. Szomorúan zúg az őszi szél, megzörgeti az embermagasságú tövises bozótokat, elsivít fülünk mellett, azután ismét néma lesz minden ... Ki műveli hát ezeket a rengeteg tábla tengeri-földeket ? Hol van az uraság, a ki ezeket birja? Sehol semmi emberi nyom; egyetlen kunyhót, még csak egy kutyát sem láttunk utunkban. János megszólal: ŤHogy is hívják ezt az országot, a hol mi járunk?ť ŤOroszország.ť ŤDe épen a hol most vagyunk ?ť ŤBesszarábia.ť ŤNo, kérem, tessék elhinni, hogy ezt mi otthon épen úgy megláttuk volna, ezért kár volt ebbe a görbe országba jönni; csúnya nép ez, még a sírkeresztje is görbe!ť Végre szerencsésen elérkeztünk Kiszenevbe, Besszarábia fővárosába, ebbe a 148,000-nyi lakost számláló óriási nagy faluba. Vigan ugrottunk le kocsinkról a ŤGastinica Nationaleť előtt; nagy nehezen megtudtuk a portással értetni, hogy szobát kérünk, mire sok Ťcsász, császť után egy szép erkélyes szobába vezetett.

Ez a város tulajdonképen semmi orosz színezettel nem bír; ha nem látnók orthodox templomainak szines fedeleit a görbe keresztekkel, igazán azt hihetnők, hogy a magyar Alföld egyik nagyobb városában vagyunk. Egyben mégis van különbség. Az oroszok nagyon szeretik a fákat, kerteket; van hozzá helyük elég, hát be is fásítják azt, a mit lehet; de úgy látszik, az éghajlat nem alkalmas a virágoktenyésztésére. A legszebb parkokban is satnyák a virágok. Ha Oroszországban vagyunk, tapasztalhatjuk, mily ólethiven, mily közvetlenül irnak a nagy orosz írók. Hányszor gondoltam egy kertben, templomban vagy társaságban, hogy Ťitt már voltam, ezt már láttam és átéltemť s csak gondolkozás után jöttem reá, "hogy ez a nemesi kúria Turgenyev rajza, az a lisztes molnár Tolsztoj egyik alakja, s az a gondozott külsejű, bodros hajú fiatal gavallér maga Anyegin. A botanikus kertben van Puskin szobra. Csalódva fordultam el tőle, mert az én ideálom oly buta, kimeredt szemekkel, semmitmondó arcz-czal nézett le reám piedesztáljáról, hogy kétszer is elolvastam az aranyos betűket: Puskin 1826—1885. Láttam a háznak a helyét, hol száműzötten ólt s szomorúan gondoltam rá, mily óriási büntetés lehetett e felvilágosodott szellemnek ebben a környezetben tölteni el életét.

Beültünk egy nyomorúságos kis járműbe, hogy szemlét tartsunk a város nevezetességei felett. Néhány orthodox templomot akartunk megnézni. De azért-e, mert egyátalán nem tudtuk magunkat a kocsissal megértetni, vagy tán mert a város legnagyobb nevezetessége a lutheránus templom, — a kocsis ez utóbbihoz vitt bennünket. Gyönyörű kis kertben állott meg velünk, egy folyondárokkal befuttatott ház előtt leugrott s jelenté, hogy megérkeztünk. A kertben fák, bokrok közé elrejtve, csinos kis templomot pillantottam meg. Nagy áhítattal néztem a tetejére, majd le a falakra, hogy valami érdekest fedezzek fel rajta, mint a hogy nézni szoktuk azokat az építményeket, melyektől valamit várunk. Se román, se bizanczi stílus, sem e vagy ama század, de még görbe keresztje sincs! Akkor hát miért vagyunk mi itt?! Míg így elmélkedtem, férjem egy aggastyánnal tért vissza a folyondáros házból, ki galambősz hajával, erőteljes, magas alakjával, jóságos szemeivel, mint valami jelenség állott előttem. Mikor megtudtam, hogy ez egy valóságos lutheránus hittérítő, ki már 30 óv óta 589 zsidó-család fejére öntött keresztvizet, rögtön tisztában voltam a helyzettel, hogy itt ő a nevezetesség és nem a templom. Szinte elbűvölt ez a jóságos Ibsen-fejű pap, ki egy kiszárított mocsár helyére varázsolta az egyszerű kis templommal együtt ezt a paradicsomot. Meghitt bennünket másnapra egy zsidó keresztelőre s férjemet — kinek első dolga volt az orgonát megpróbálni — fölkérte, hogy az ünnepélyen valamit játszszók. Mint a legjobb barátok váltunk el 8 jöttünk össze másnap a nagy templomi ünnepen

A zsidók itt inkább praktikus szempontokból, mint buzgalomból térnek át, mert a zsidó hitfelekezeten levők nem viselhetnek állami hivatalt, házat sem vehetnek. Ezért az előttünk lefolyt ünnepély sem gyakorolt reánk valami mélyebb benyomást. Annál kedvesebb volt utána az a szíves, kellemes fogadtatás, melyben bennünket a ház úrasszonya részesített. Összebarátkoztunk és rövid kiszenevi tartózkodásunk alatt egy uzsonnára is vendégei voltunk az egyszerű, kedves kis paplaknak. Jól ismerjük mi az orosz írókból ezeket a kedves orosz uzsonnákat, mikor a fényesre kicsiszolt szamovár gőzölög a tiszta nyári ebédlőben, mely tele van rakva muskátlival ós mályvával s a ház úrnője kívánság szerint forró csajjal vagy kávéval szolgál vendégeinek.

Barátságos emlékekkel mondtunk harmadnap istenhozzádot Kiszenevnek s újult erővel mentünk neki Besszarábia másik, még nagyobb ós még kietlenebb pusztaságának. A táj ugyanaz, azonban a Dnyeszter környékét elhagyva, leg-többnyire gyepen folytattuk utunkat. Pár száz méter különbség jobbra vagy balra, mindegy volt gépünknek; ha nem esik az eső, nem érezni az út hiányát, de mit csináltunk volna esős időben ? Bendery, ez a roppant nagy falu, a hol sem czigány, sem orosz nem lakik, csak zsidó, az eddig látott fészkeken is túltesz piszok dolgában. TJtczáját ellepi a magas tövis s még vendéglője sincs, csak korcsmája, mely magát ŤGrand Hotelť-nek nevezi! Mielőtt a városba beértünk, három vagy négy felborúit szénásszekeret találtunk ; lefotografáltuk, s eme fényképük mint hamisítatlan Ťbesszarábiai csendélet* szerepel emlékeink között.

Átkelve a Dnyeszteren, e hatalmas, széles folyamon, a mely homokos ágyában nagy kanyarulatokat téve, lassan hömpölyög tova, egész gyönyörűséggel néztük azt a nagyszerű panorámát, melyet a másik oldal, a benderi magaslaton lévő vár, teljesen ép, szabályos falaival nyújtott. Hogy utunk folytatása mit rejt, azt körűlbelől leolvashattuk a mappáról, mely ugyanazt a képet mutatta, a mit már jól ismertünk. A számtalan mezei utak ismétlődtek, a dombok megsokszorozódtak, az elhagyottságot, a zajtalan pusztaságot fokozottan élvezhettük. S mindezt egy nagyon kellemetlen dologgal összekötve. A folyam balpartján ugyanis repülő hangyák milliója követte kocsinkat, rátapadt arczunkra, kezeinkre s nyakunkra, sőt maszkjainkra is, melyek nélkül ezúttal igazán teljesen lehetetlen lett volna utunkat folytatni. Gyötrelmesnek mondhatom azt a pár orat, a melyet így eltöltöttünk s valódi szabadulásként üdvözöltük a naplementét, a mely elűzte ezeket a kellemetlen állatkákat.

Tyraspoltól kilenczven kilométernyire van Strassburg, a német gyarmatosok legnagyobb faluja s nyomon következnek egymás után Mannheim, Baden, Ackernmnn, f'irudentlial és Slobodienska, megannyi virágoskertjei e vidéknek, a legbecsületesebb, legmunkásabb szász telepítvónyesektől benépesítve. Különös : hogyan kerültek ezek a németek gyümölcsfáikkal, veteményes kertjeikkel, alacsony falkerítéseikkel, ó-nómet házaikkal ennek a rengeteg elhagyatott orosz pusztaságnak a kellő közepébe?! Nem vagyok németbarát, de azután a sok nyomorúság, piszok, elhagyatottság után, a mit eddig láttunk Besszarábiában, kimondhatatlanul jól esett egy ilyen derék munkás néppel találkozhatni, melylyel beszélhettünk, megértethettük magunkat, kik szívesen láttak, s kik már tudják, hogy kocsinkat nem az ördög hajtja. Miután a vízmosásos dombokon nagyon elő-vigyázóknak kellett lennünk s csak lassan haladhattunk előre, késő este volt, mikor elértük Mannheimot, honnan Odessza még 60 kilométernyi távolságra van. Gépünk hangjával felvertük az egész békés falu népét s az Obmann (bíró) és felcser (orvos), miután jól megvacsorál-tattak bennünket s elmesélték nekünk minden dolgaikat, egész szeretettel tartóztattak a maradásra. De mi mégis tovább mentünk, tovább az idegen, sivár tájékokra.

Automobilunkon a napsugaras Krím felé utazva, vígan robogtunk végig Bukovina és Románia pompás országútjain s három napi út kellemes emlékeivel érkeztünk Ungheninónál Oroszország határához. A Pruth folyó, mely elválasztja Romániát Oroszországtól, nagyon magas, szakadékos part közé van itt szorítva s óriási vashiddal áthidalva. Itt léptük át az orosz határt, hol rögtön megkezdődtek azok a hivatalos boszantások, melyekkel az idegeneket agyon szokták kínozni. Szinte kedvem lett volna visszafordulni s otthagyni a Pruthot, automobilunknak semmi jót nem igérő partjával, ott a barátságtalannak látszó vidéket, főképp pedig azokat az orosz vámhivatalnokokat, kik semmi nyelven sem akartak bennünket megérteni.Az útlevél náluk oly fontos, hogy e nélkül halandót nem részesítenek abban a gyönyörben, hogy egy éjszakát is a hatalmas Oroszországban töltsön. A mi útlevelünk minden tekintetben rendben volt, kifogástalanul láttamozva az orosz konzul által, a határőrök azonban megkezdték az automobil vámolását s a rajta levő holmik vizsgálatát. Mint valami prédára, úgy vetették magukat fegyvereinkre, melyeket a czélból vittünk magunkkal, hogy esetleges megtámadtatásnál védelmi eszközünk legyen. Besszarábia rossz hirben állott előttünk; a magános, míveletlen pusztaságban, olyan nép közt, mely automobilt soha sem látott. Hiszen maga a jassii orosz konzul merészségnek nyilvánította elhatározásunkat s le akart róla beszélni. Midőn végre 4-—5 órai zaklatás után a tovább-menetelre az engedélyt megkaptuk, — még siléces botunktól is megfosztottak bennünket,— nem volt más előttünk, mint rábízni magunkat a véletlenre, s neki ereszteni automobilunkat a nagy pusztaságnak, a járatlan, úttalan utaknak. A véletlen folytán, mely nekünk eddig mindenben kedvezett, 8—10 hétig nem volt eső, eszerint a kövezetlen mezei utak, melyek különben 2—3 napi esőzés után járhatatlanokká válnak, ezúttal majdnem jóknak voltak mondhatók.

Ilyen magányról és elhagyottságról, aminőre itt találtunk, nekem eddig még fogalmam sem volt. A puszta táj, mely mérföldekre terjedő tengeri földekkel s dombos, lejtős, majd mocsaras, terméketlen vidékkel váltakozik, valami kimondhatatlan szomorú hatást tesz az emberre. Sirni tudtam volna, ha a katonai térkép folytonos tanulmányozása el nem foglalt volna; mert mappára itt, hol a számtalan mezei utak között fővonal alig van, s hol embert nem látni sehol, ugyancsak nagy szükség van. Az osztrák-magyar katonai mappa oly kitűnő és pontos, hogy a delejtű segélyével útirányt követve, soha egy kilométert sem hibáztunk.

E vidéken oly messzire van egyik helység a másiktól, hogy 120—130 kilométernyi távolságig alig akadtunk két-három falura s ezek is leírhatatlanul piszkosak. De előbb olyan tavakon kellett keresztül mennünk, melyeken száraz időben út vezet által, szalmával és vesszővel gátolva a süppedékes, de aránylag jól épített gátakon elég szerencsésen keresztül hajtottuk gépünket.

Soha sem felejtem el Kalarást, ezt a típusát a besszaráb falunak, melyet nagyobbrészt zsidók laknak, s melynek egyetlen utczáján oly nagy a piszok s a bűz, hogy az undortól majdnem rosszúl lettem. A lónélküli kocsi a lakosságot úgy feltüzelte, hogy üvöltve, fütyölve vettek bennünket körül.

Egy német tudós, kivel már előbb a határnál megismerkedtünk, előre figyelmeztetett ezekre a helységekre, de arra a szörnyű állapotra, amit itt találtunk, nem voltunk elkészülve.

Egyébiránt, a piszkot leszámítva, nem egyszer jutott Besszarábiában eszembe Magyarország, ennek némely elmaradottabb vidéke; sok helyen nagy a hasonlatosság köztük. A juhnyájak, a szabadon legelő csikók látása nem egyszer sóhajtásra indították a mi Jánosunkat, egyik magyar szolgánkat, kinek biztosan az otthon jutott ilyenkor eszébe. Különben semmi de semmi változatosság nincs ezen az egyhangú, szomorú vidéken. Egyik magas domb után a másik következik, néhol erdőkkel váltakozva de semmi zaj, semmi hang e nagy magányosságban. Szomorúan zúg az őszi szél, megzörgeti az embermagasságú tövises bozótokat, elsivít fülünk mellett, azután ismét néma lesz minden. Ki műveli hát ezeket a rengeteg tábla tengeri-földeket? Hol van az uraság, aki ezeket birja? Sehol semmi emberi nyom; egyetlen kunyhót, még csak egy kutyát sem láttunk utunkban. János megszólal: ŤHogy is hívják ezt az országot, ahol mi járunk?ť ŤOroszország.ť ŤDe épen ahol most vagyunk?ť ŤBesszarábia.ť ŤNo, kérem, tessék elhinni, hogy ezt mi otthon épen úgy megláttuk volna, ezért kár volt ebbe a görbe országba jönni; csúnya nép ez, még a sírkeresztje is görbe!ť

Chișinău also known as Kishinev * (Russian: Кишинёв, tr. Kishinyov), is the capital and largest city of the Republic of Moldova.

Végre szerencsésen elérkeztünk Kiszinevbe*, Besszarábia fővárosába, ebbe a 148 000 lakost számláló óriási nagy faluba. Vigan ugrottunk le kocsinkról a ŤGastinica Nationaleť előtt; nagy nehezen megtudtuk a portással értetni, hogy szobát kérünk, mire sok Ťcsász, császť után egy szép erkélyes szobába vezetett. Ez a város semmi orosz színezettel nem bír; ha nem látnók orthodox templomainak szines fedeleit a görbe keresztekkel, igazán azt hihetnők, hogy a magyar Alföld egyik nagyobb városában vagyunk. Egyben mégis van különbség. Az oroszok nagyon szeretik a fákat, kerteket; van hozzá helyük elég, hát be is fásítják azt, amit lehet; de úgy látszik, az éghajlat nem alkalmas a virágok termesztésére. A legszebb parkokban is satnyák a virágok.

Ha Oroszországban vagyunk, tapasztalhatjuk, mily élethiven, mily közvetlenül irnak a nagy orosz írók. Hányszor gondoltam egy kertben, templomban vagy társaságban, hogy Ťitt már voltam, ezt már láttam és átéltemť s csak gondolkozás után jöttem reá, "hogy ez a nemesi kúria Turgenyev rajza, az a lisztes molnár Tolsztoj egyik alakja, s az a gondozott külsejű, bodros hajú fiatal gavallér maga Anyegin.

A botanikus kertben van Puskin szobra. Csalódva fordultam el tőle, mert az én ideálom oly buta, kimeredt szemekkel, semmitmondó arccal nézett le reám piedesztáljáról, hogy kétszer is elolvastam az aranyos betűket: Puskin 1826—1885. Láttam a háznak a helyét, hol száműzötten élt, s szomorúan gondoltam rá, mily óriási büntetés lehetett e felvilágosodott szellemnek ebben a környezetben tölteni el életét. Beültünk egy nyomorúságos kis járműbe, hogy szemlét tartsunk a város nevezetességei felett. Néhány orthodox templomot akartunk megnézni. De azért-e, mert egyátalán nem tudtuk magunkat a kocsissal megértetni, vagy tán mert a város legnagyobb nevezetessége a lutheránus templom, — a kocsis ez utóbbihoz vitt bennünket. Gyönyörű kis kertben állott meg velünk, egy folyondárokkal befuttatott ház előtt, leugrott s jelenté, hogy megérkeztünk. A kertben fák, bokrok közé elrejtve, csinos kis templomot pillantottam meg. Nagy áhítattal néztem a tetejére, majd le a falakra, hogy valami érdekest fedezzek fel rajta, mint a hogy nézni szoktuk azokat az építményeket, melyektől valamit várunk. Se román, se bizanczi stílus, sem ez vagy ama század, de még görbe keresztje sincs! Akkor hát miért vagyunk mi itt?! Míg így elmélkedtem, férjem egy aggastyánnal tért vissza a folyondáros házból, ki galambősz hajával, erőteljes, magas alakjával, jóságos szemeivel, mint valami jelenség állott előttem. Mikor megtudtam, hogy ez egy valóságos lutheránus hittérítő, ki már 30 óv óta 589 zsidó-család fejére öntött keresztvizet, rögtön tisztában voltam a helyzettel, hogy itt ő a nevezetesség és nem a templom. Szinte elbűvölt ez a jóságos Ibsen-fejű pap, ki egy kiszárított mocsár helyére varázsolta az egyszerű kis templommal együtt ezt a paradicsomot. Meghitt bennünket másnapra egy zsidó keresztelőre s férjemet — kinek első dolga volt az orgonát megpróbálni — fölkérte, hogy az ünnepélyen valamit játsszék.

Mint a legjobb barátok váltunk el s jöttünk össze másnap a nagy templomi ünnepenA zsidók itt inkább praktikus szempontokból, mint buzgalomból térnek át, mert a zsidó hitfelekezeten levők nem viselhetnek állami hivatalt, házat sem vehetnek. Ezért az előttünk lefolyt ünnepély sem gyakorolt reánk valami mélyebb benyomást. Annál kedvesebb volt utána az a szíves, kellemes fogadtatás, melyben bennünket a ház úrasszonya részesített. Összebarátkoztunk és rövid kiszenevi tartózkodásunk alatt egy uzsonnára is vendégei voltunk az egyszerű, kedves kis paplaknak. Jól ismerjük mi az orosz írókból ezeket a kedves orosz uzsonnákat, mikor a fényesre kicsiszolt szamovár gőzölög a tiszta nyári ebédlőben, mely tele van rakva muskátlival és mályvával. A ház úrnője kívánság szerint forró csájával vagy kávéval szolgál vendégeinek.

Barátságos emlékekkel mondtunk harmadnap istenhozzádot Kiszenevnek, s újult erővel mentünk neki Besszarábia másik, még nagyobb és még kietlenebb pusztaságának. A táj ugyanaz, azonban a Dnyeszter környékét elhagyva, többnyire gyepen folytattuk utunkat. Pár száz méter különbség jobbra vagy balra, mindegy volt gépünknek; ha nem esik az eső, nem érezni az út hiányát, de mit csináltunk volna esős időben? Bendery, ez a roppant nagy falu, ahol sem czigány, sem orosz nem lakik, csak zsidó, az eddig látott fészkeken is túltesz piszok dolgában. Utczáját ellepi a magas tövis s még vendéglője sincs, csak kocsmája, mely magát ŤGrand Hotelť-nek nevezi! Mielőtt a városba beértünk, három vagy négy felborúlt szénásszekeret találtunk; lefotografáltuk, s eme fényképük mint hamisítatlan besszarábiai csendélet szerepel emlékeink között.

Átkelve a Dnyeszteren, e hatalmas, széles folyamon, amely homokos ágyában nagy kanyarulatokat téve, lassan hömpölyög tova, egész gyönyörűséggel néztük azt a nagyszerű panorámát, melyet a másik oldal, a benderi magaslaton lévő vár, teljesen ép, szabályos falaival nyújtott.

Hogy utunk folytatása mit rejt, azt körűlbelől leolvashattuk a mappáról, mely ugyanazt a képet mutatta, amit már jól ismertünk. A számtalan mezei utak ismétlődtek, a dombok megsokszorozódtak, az elhagyottságot, a zajtalan pusztaságot fokozottan élvezhettük. S mindezt egy nagyon kellemetlen dologgal összekötve. A folyam balpartján ugyanis repülő hangyák milliója követte kocsinkat, rátapadt arczunkra, kezeinkre s nyakunkra, sőt maszkjainkra is, melyek nélkül ezúttal igazán teljesen lehetetlen lett volna utunkat folytatni. Gyötrelmesnek mondhatom azt a pár órát, amelyet így eltöltöttünk s valódi szabadulásként üdvözöltük a naplementét, amely elűzte ezeket a kellemetlen állatkákat.

Tyraspoltól kilenczven kilométernyire van Strassburg, a német gyarmatosok legnagyobb faluja s nyomon következnek egymás után Mannheim, Baden, Ackernmnn, Firudenhal és Slobodienska, megannyi virágoskertjei e vidéknek, a legbecsületesebb, legmunkásabb szász telepítvényesektől benépesítve. Különös, hogyan kerültek ezek a németek gyümölcsfáikkal, veteményes kertjeikkel, alacsony falkerítéseikkel, ó-nemet házaikkal ennek a rengeteg elhagyatott orosz pusztaságnak a kellős közepébe?! Nem vagyok németbarát, de azután a sok nyomorúság, piszok, elhagyatottság után, amit eddig láttunk Besszarábiában, kimondhatatlanul jól esett egy ilyen derék munkás néppel találkozni, mellyel beszélhettünk, megértethettük magunkat, kik szívesen láttak, s kik már tudják, hogy kocsinkat nem az ördög hajtja. Miután a vízmosásos dombokon nagyon elővigyázóknak kellett lennünk s csak lassan haladhattunk előre, késő este volt, mikor elértük Mannheimet, honnan Odessza még 60 kilométer távolságra van. Gépünk hangjával felvertük az egész békés falu népét s az Obmann (bíró) és felcser (orvos), miután jól megvacsoráltattak bennünket s elmesélték nekünk minden dolgaikat, egész szeretettel tartóztattak a maradásra. De mi mégis tovább mentünk, tovább az idegen, sivár tájékokra.

Hegedűs Sámuelné:UTAZÁS AFRIKÁBA.1905. 331. Márczius 30-án indultunk Fiúméból a ŤKarpathiať hajóval Palermóba. Ugyanazon a hajón mentek New-Yorkba a magyar kivándorlók; kétezer ember, férfiak, asszonyok és gyermekek. Mikor Fiuméba érnek, első dolga a hatóságnak megvizsgálni őket, úgy egészségük, mint személyi és anyagi viszonyaik dolgában, vajon az EgyesültÁllamok által kiszabott kívánalmaknak megfelelnek-e? Ha minden előirt kívánságot rendben találtak, csak akkor eresztik a kivándorlókat a hajóra.Mielőtt azonban a hajóra szállnának, még egyszer megvizsgálják őket. Négy orvos reggel hét órától déli 12 óráig, míg a hajó el nem indul, folyton a kivándorlókkal foglalkozik. Különösen a szemeiket vizsgálják meg alaposan, nincs-e trachomájuk s ha valamelyiknél gyanús tünetet látnak, azt visszaküldik.

Mi a beszállást a ŤKarpathiať fedélzetéről néztük. Mondhatom, elszorult a lelkem, mikor azt az egészséges, ép munkásnépet láttam a hajóra szállni és hátat fordítani hazájának. Még jobban fájlaltam pedig azt, hogy mily örömük volt azoknak, kiknek megengedték az útrakelést; csak az sirt, akit visszaküldték. Mikor hajónk elindult, megkezdődött a rendezkedés. Nagy munkát adott a kapitányunknak Mister Baarnak és az orvosoknak, míg mind a kétezer ember kívánságát kielégítették. Az asszonyok a hajó egyik végén, a férfiak a másik végén voltak elszállásolva, oly kényelemmel, hogy nem hiszem, hogy saját házukban oly jó ágyuk és ellátásuk lett volna. Vigan is voltak az egész úton, kártyáztak, énekeltek, tánczoltak. Kérdeztem a nőktől, hegy nem fáj-e a lelkük, itt hagyni ezt a szép országot, a hazájukat? Miért mennek ki? Nem volt-e jó dolguk idehaza? Azt válaszolták: ŤNem volt biz' nekem semmi különös bajom odahaza, de hátha ott még jobb lesz! Aztán meg hivtak is és biztatnak, hogy ott még jobb világ van!ť

Csütörtökön délben indultunk Fiúméból. Szombaton este értünk Palermóba. Utunk nagyon jó volt. A tenger sima, hajónk óriás nagy (a belső része, a közepe táján 300 lépés), minden komforttal ellátva. Étkezés igen jó, ízletes, és nagyon sokféle, úgy hogy a gourmánd szájat is kielégítette. A hajón internaczionális társaság volt: oroszok, németek, angolok, olaszok, francziák, portugálok és magyarok. A társalgás angol nyelven folyt; az élénk eszmecsere közt oly gyorsan repült hajónk és az idő, hogy észre sem vettük, mikor kikötöttünk Palermóban. Csak a fiatal magyar doktornak, Plósznak volt hosszú az út, mert a kivándorlók közül egy asszony az első nap megőrült, még pedig nagyon dühöngött, úgy hogy egy orvosnak mindig mellette kellett lenni, nehogy kárt tegyen magában, vagy másban, míg Palermóba nem érünk, ahol átvitték a városi kórházba. A palermói kikötőben az egész társaság búcsút vett egymástól, mindenki ment a maga hotelja felé. Mi a ŤHigieiať szállodába szálltunk; ideális fogadó, melyet egy szegény hajósból lett többszörös milliomos építtetett hálából az emberiség üdülésére. Igazi ŤHigieiať, a kertje tündéri szépségű virágliget, a szerpentin utak levezetnek a tengerre. Április 4-én a narancsfák tele voltak nyíló virággal, narancs, jázmin, viola, rezeda, mind a legdúsabb virágzásban, bódító illattal árasztották el az egész kertet. A virágok tele méhecskékkel; a reggelihez már friss mézet kaptunk, valami finom virágillatú méz, még csak a svábhegyi méz jobb nála, de az is talán csak azért, mert saját méheim hordják össsze.

Itt, e gyönyörű Édenben öt napot töltöttünk, mert Tunisz és Palermo között csak egyszer megy hetenként a hajó. Be kellett tehát várni a hajó érkezését. Palermótól Tuniszig rövid az út, csak 12 óra, de azok a hajók bizony már nem a Cunard Line hajói. Soha oly zakatolást, mint ez a hajónk tett, még ne hallottam.

Béggel hét órakor érkezik Tuniszba a hajó, ott kezdődik csak az igazi lárma. A mezítlábas négerek és arabsok szaladgálnak a hajóra és kiabálnak torkukszakadtából, egy képes akár három ládát is fölvenni a vállára ós szalad vele mint egy struezmadár. Félve szálltam partra, hallva azt a nagy lármát, melyből egy szót sem értettem. De hamar megvigasztalódtam, mert az osztrák-magyar konzul, egy igen finom úri ember, kiküldte elibónk kocsiját és spahiját, a ki elkisórt a ŤPalace Hotelť-be, előre megrendelt lakásunkra. A spahi ideális szépségű arabs férfi, nagy, deli termet, tüzes fekete szemekkel, gyönyörű egyenes vágású orral, fekete bajuszszal. Alakját még jobban kiemeli szép jelmeze : kék rövid spenczer, gazdagon kivarrva aranynyal, ugyanolyan szinű bő nadrág, fehér harisnya, sárga czipő, vállán sötétkék burnusz, fején fez. Szép, tiszta kiejtéssel beszélt francziáuL

A hotelben találtuk gróf Széchenyi Sándort nejével ós leányával, kik a telet itt töltötték. Nagyon megörültünk egymásnak és volt sok beszélni való tárgy!Délben férjem ép a konzulhoz volt indulóban, de ő megelőzte; ő keresett fel minket. Grubissich a neve, igen kedves, figyelmes és előzékeny úr, ki mindenről gondoskodott, hogy mit és hogyan nézzünk meg. Neje franczia grófnő, igen finom teremtés, a vendégszeretetben méltó párja féljenek. Sohasem feledem el jóságukat, melylyel minket elhalmoztak Megismertették velünk a tuniszi társaságot, ugyancsak náluk ismertük meg a német konzult és családját, kik szintén nagyon figyelmes és igen víg társaság. Minden nap ebédekre, reggelikre voltunk hivatalosak. Délután kirándulásokat tettünk, Grubissich automobilján elvitt minket mindenfelé; nagyon jó gépe van, ő maga vezette, egy óra alatt 50 kilométert haladt.

Egy délután kimentünk Karthágóba, mégpedig úgy, hogy a várost megkerülve, a tuniszi csatornán gőzkompon vitték át az automobilt, ós a tavak mellett jutottunk fel Karthágóba. Visszafelé betértünk egy franczia gróf kastélyába, ki Tunisz mellett vett egy birtokot és ott gazdálkodik. A háziak ép a tennisznól voltak, mikor megérkeztünk Nagyon szívesen fogadtak ós kedves konzulunk is beállt a tenniszezők közé. Mi hölgyek a pálmafák alól néztük a fiatalság jókedvét, mint röpítették egymásnak a labdákat. Nekem az volt a különös, hogy a labdaszedők szerecsenek voltak, burnusz a vállukon, fejükön turbán, de mezítláb voltak. Szinte kirítt kezükből a fehér labda.

Úgy éreztem magam, mintha idehaza falun volnék, látva a sok apró háziállatot,csibét, kacsát, libát,csakhogy a csibék pálmafák lombjai alá menekülnek a hőségtől, és a baromfiudvarban az apró állatok között flamingók is lépdelnek, hosszú lábaikkal átlépik a csirke- és liba-családot és büszkén néznek le az apró szárnyasokra, hogy míg azok gyorsan szedik lábacskájukat, szaladva egy szem árpa után, addig ők csak egyet lepnek és nyakuk kinyújtásával minden faradság nélkül elkapják az aprók elöl a jó falatokat A gulya is nagyon különös. Teve a vezető, az megy elől, utána apró kis tehenek nálunk borjuszámba mennének. Itt többnyire a kecske és a juh tejét isszák.

K. grófék szives látását megköszönve, siettünk vissza Tuniszba, mert 7 órára ebédre voltunk híva a német konzulhoz. Még este színházba ment az egész társaság. Színielőadás ritka eset Tuniszban; ottlétünkkor ép egy igen jó színtársulat volt ott, mely máskor Szentpéterváron szokott játszani, de a háború miatt most nem engedték ott játszani. Ezért jöttek Tuniszba.

A színház akkora, hogy 5000 ember fór el benne. Naponta két előadást tartottak, egyet délután két órakor, másikat este Vs!) órakor, még pedig első darab volt egy egyfelvonásos vígjáték, azt követte a ŤToscať opera, azután volt még egy operett, de mi azt már nem tudtuk vógigvárni, mert éjfél után két óra volt. Mindig tele volt a ház. Megkérdeztem az urakat: hogy van az, hogy itt ily nagy pártolásra talál a szinművészet? Azt válaszolták, azért, mert ritkán jutnak ily élvezethez. Kihasználják tehát az alkalmat, a meddig módjuk van benne, de csak a francziák, — az arabs nem megy színházba. (Vége következik.)

Hegedős Sámuelné B. Kemény Endre UTAZÁS AFRIKÁBA. 1905. 350.Hegedős Sámulelné úti jegyzeteiből. (Vége.) Tunisz valóban meglepő város, a tengerpart melletti része egész párisi, sétányai, üzletei, kávéházai, de a felső része már egészen arabs, szűk és piszkos utczáival és alagút-formára épített bazárjaival, hol keresztbe font lábait maga alá szedve ül az arabs, egy kis szűk és sötét pinczehelyiségben, hova csak felülről egy kis nyilason át jut be a világosság. A nagy meleg miatt van így elzárva. Ott varrják a férfiak a legszebb arany hímzéseket. Nők nincsenek az üzletben. Ugyancsak ott láttam, hogy gombo-lyítja az arabs szabó selyemfonalát. Lábaújjára és egyik kezére akasztja és úgy dolgozik, minden segítség nélküL

Az arabs nő nem jár az utczán, csak a nagyon szegény, de az is betakart arczczaL Feltűnő volt nekem az is, hogy az utczán csak európai és zsidó nőket lehetett látni. Az utóbbiaknak jelmeze igen szép, festői, ugyanis ők nem szoknyában, hanem bugyogóban járnak, mely aranynyal van hímezve, derék helyett bő reklit, fejükön hegyes süvegalakú arany főkötőt viselnek, melyet ha az utczára mennek, egy nagy selyem kendő takar be. Lábuk többnyire mezítelen, csak egy kis sárga papucs van rajta, mely oly kicsi, hogy épen csak a lábuk újjá fér bele. Megjegyzendő, hogy a tuniszi zsidó csak kövér leányt vesz feleségül. Ezért a leányokat már tiz éves korukban hizlalni kezdik a szülőik valami maggal, melynek arab neve helba; ezt tejben megfőzik és úgy eszik. Iszonyú kövérre híznak tőle. A tuniszi zsidó azt tartja, nem egészséges az, a ki nem hízik meg és így nem is feleségnek való. A zsidó nők semmit sem dolgoznak, mindent a férfi végez. Ugyanígy vannak az arabs nők is, ott is a férfi végez minden nehéz munkát, a nő a háztáját tartja rendben, ha szegény; míg a gazdag arabs nő nem foglalkozik semmivel, csak hever és himez; minden kényelme megvan, öltözéke is lenge és bő. Minden szokásuk arra van berendezve, hogy ép és egészséges gyermekeik legyenek

Nem tudom, szigorú törvényeik miatt-e, vagy pedig az éghajlat hozza magával, de az arabs ember csontjai jobban kifejlődnek, mint minálunk. Annyi bizonyos, hogy az arabs férfi mind atléta. Magas, erős vállú, s bár mezítláb jár, szép keskeny a lába, vékony a bokája, izomzata pedig oly erős, hogy láttunk egy arabs hordárt, ki a hátán egy zongorát vitt; a zongora keskeny fele, melyen egy fonott szóles öv volt keresztül húzva, lábánál volt, a széles része pedig a fejénél és az öv végei a homlokára voltak erősítve. így az egész zongora az ember testén feküdt és ezzel a teherrel úgy ment, mint egy struezmadár. Elképzelhetetlen, mily erősek, a gyarló táplálkozás mellett is. Sem az arabs, sem a nomád nem eszik mást évről-évre, mint zöldséget, vizbe főtt zabot és gyümölcsöt, — húst csak nagy ritkán. A zabot az emberek eszik, a lovak az árpát, mert az arabs paripa állítólag nem tűri a zabot, tüzes vére ós a meleg éjhajlat miatt hamar elpusztul tőle.

Mikor Karthágóba mentünk, utunk egy beduin falun vitt keresztül. Lamalga e falu neve. Mikor megállt a kocsink, megkérdeztem, hol van itt a falu ? Mert még csak házformát sem láttam. Még a rómaiak építettek itt vízvezetékeket, szóles alagutakkal, melyek azóta már beomoltak. Ezekben a düledezett csatornákban laknak a beduinok. Nincs semmi igényük, a puszta földön hevernek, szamarukkal, — az is családtag —• együtt étkeznek és laknak. A beduin épp azokat a füveket és kaktuszleveleket eszi, mint az állatok. A hűvös kőfolyosók megvédik a nap és eső ellen, különben is ott csak január és február havában esik. Ezalatt a beduin odújában ül. az év többi részét a szabadban tölti, főzésről nem gondoskodik, van az úton mindig annyi gyim-gyom, a mennyi neki és szamarának táplálékul elég. A beduin nők ruházata is igen kevésből áll: egy szál kék vászon, melynek két vége vállánál össze van tűzve nagy kerek ezüst tűkkel, derekán átkötve egy zsinórral. Lába mezítelen, de bokáján kígyó alakú ezüst karika, kezein karperecz, nyaka tele aggatva mindenféle pénzekkel, lánczczal és gyöngygyei, haja borzas, de csupa ezüst tűkkel és tányérforma ezüst lapokkal van ékítve. A beduin minden pénzét ékszerre költi, a ruha neki felesleges.

Bármily kevéssé ápolt is a testük, oly gracziózus alakokat ritkán lehet látni, mint az arabs, vagy nomád nők. Finom a lábuk, kerekdedek a mozdulataik; festői szépen vetik a vállukra a kétfülű vízhordó korsót, kezük mozgásában van valami nemes és előkelő, járásuk nyugodt, alakjuk karcsú és magas, fogaik bámulatosan szélesek és fehérek, és nagyon sűrűek, igazi gyöngysorfogak. Ez is a szabad levegő ós a nap hatása. Lamalgából felmentünk, megnéztük a karthagói amphitheatrumot. Onnan egy arabs faluba mentünk, Szidi Buba. Igen szép fekvésű hely, gyönyörű kilátással, egész Tunis környékét és a tavakat át lehet onnan tekinteni. Oly csend volt az utczákon, mintha senki sem laknék a kőfedelű fehér házakban, melyeknek csak ka-pujok van, ablakjuk nincs az utczára. Csak férfiakat láttunk az utczán, a nők be vannak zárva a kőfalak közé, ott végzik házi teendőiket. Innen lementünk megnézni az ásatásokat, a rómaiak építményeit, melyeket a barbárok lerontottak.

Most ép egy gyönyörű színházat bontanak ki a földből; igen érdekes látni, hogy emelkedik ki minden kapavágás után egy-egy oszlop, vagy szobor, vagy a gyönyörű mozaik padlók, melyek egész épségükben maradtak meg. Ezt a helyet a francziák ásatják és hordják az El Bardo palotába, melynek szárnyépületében, a régi háremben múzeumot állíttatott a bey. A múzeum a legszebb szobrokkal van tele. Különösen szép két márvány női alak, egyik sir, a másik nevet. Azt mondják a műértők, hogy a nevető szobor művészi kivitele a milói Vénuszhoz hasonló. Valóban gyönyörű is, az alak nem nagyobb egy méternél, de plasztikai szépsége csodaszámba megy; feje tartása, karja hajlása és peploná-nak ránczai, mind oly könnyűk, hogy csak a mozgás hiányzik. Kérdeztem az urakat, hogy van az, hogy az angolok ezt még nem fedezték föl ? Azt mondták, még nem ment hire, mert nem régen találták. Üveg alatt őrzik a két szobrot.

Karthágóban 25 év előtt Lavigerie bibornok építtette az első keresztény templomot, hozzá egy nagy papnöveldét a ŤLa sociétó des peres blancsi) számára. A templom építése közben több keresztény sírra akadtak és igen szép mozaikokra ós freskókra. A freskók oly épen tartották meg színüket, hogy minden vonás és alak olyan maradt, a milyen eredetileg volt. A talált kincsekből a fehér atyák (szerzetesek) a templom mellett igen értékes és érdekes múzeumot rendeztek be, melynek neve ŤMusóe Lavigerieť. A templom kertje tele van pálmafákkal és nyiló virágokkal, a virágok között vannak elhelyezve a szobrok, oszlopok, mindenféle kőkorsók és edények, melyeket kiástak a földből. Itt sokkal könnyebben megy az ásatás, mint Pompeiben, mert itt a homokból ássák ki, míg ott a kemény lávát kell letördelni. A kolostor körűi gyönyörű árpavetósek, nehéz fejüket lehajtva várják a kaszást, ki megszabadítja őket nagy ter-hüktől. Április 8-ikán már érett volt a kalász és arattak. Az óriási területek mind a mostani Ali beyé. A szántóföldek lenyúlnak a tengerig ós a tavakig, melyeknél a beynek gyönyörű villái vannak, de egyikben sem lakik. Az egyikben tüzér-gárda van, a másikban tejgazdaság. A beynek ugyanis nem szabad oly palotában laknia, a hol valami rokona meghalt. El-Bardó-ban, hol a múzeumot felállíttatta, már két palota van, egyik már teljesen el van hagyva,, gyönyörű régi majolika falai töredeznek. A másik, mely szintén mellette van, hasonlókép üres. Ebben megnéztük a termeket; a fogadóteremben, melyben az ünnepélyeket tartják, ott vannak az európai fejedelmek életnagyságú ai-cz-képei, melyeket a fejedelmek maguk ajándékoztak a beyeknek. Ott van a mi királyunk ifjúkori képe is. Ebben a palotában halt meg a mostani Ali bey bátyja (Szi Szuddok, kitől a trónt örökölte, mert itt nem atyáról fiúra öröklődik, hanem testvérről testvérre. Ali bey bátyja, Szi Szuddok a trón mellé ötszáz feleségét hagyta öcscsére, kinek első teendője volt as ötszáz hölgyet férjhez adni; a kinek nem jutott férj, azok számára két palota van a tuniszi arabs temető mellett. Ott élik csendes egyhangúságban napjaikat. Mikor kimentünk a temetőbe, azt gondoltam, ez a palota valami szultánnak a sírja, mert ablak nincs rajta, csak egy kis ajtó, az is be van zárva. Csak ritkán fogadnak látogatókat; igazi kripta a palotájuk, csak, hogy élő szultánák számára való, a kik egykor a szultán ünnepelt kegyeneznői voltak, most pedig mozgó árnyképek.Az Írástudók, honfitársainak mindenféle Írásbeli teendőit szokták elvégezni szűk kis szobácskájukban, alacsony Íróasztal előtt gubbaszkodva, ha pedig nincs irnivalójuk buzgón tanulmányozzák a Koránt.Tuniszból Hegedűs Sándor és neje beljebb is mentek Afrikába. Megnézték Kairuant, egy igazi eredeti arabs várost, a melyet szent városnak tartanak, úgy hogy a ki háromszor volt Kairuanban, az annyi, mintha egyszer lett volna Mekkában: joga van a zöld turbánt viselni, melyet a sírkövére is kifaragnak. A város nagy mecsetjéből, melynek neve Dzsámán Szidi Okba, belső részletet mutat be egyik képünk. A mecset 671 körül épült, hatalmas nagy épület. Tizennyolcz hajóra van osztva, melyet 180 zöld márványból bizánczi módra faragott oszlop tart. Innen Susán s a nagyszerű amfiteátrumáról nevezetes El Dzsemen át Sfaxba, majd hajón Gabésbe értek.

* E közvetlen előadásuknál fogva is érdekes úti jegyzetek irója, Hegedűs Sándor volt kereskedelmi miniszter neje afrikai kirándulásáról hozott több képet is bocsátott közlés végett rendelkezésünkre. Ezek egyike a tEarpathiai hajó födélzetét tünteti föl a kivándorló magyarok egy részével, — oly sűrűn lepik el a födélzetét, hogy ez is mutatja, mekkora tömegekben vándorol népünk Amerikába. Egy másik képen Tunisz egyik jellegzetes arabs építménye, a Bab el Khadra nevű kapu látható keleties építési formáival s az alatta közlekedő vegyes lakossággal: arabokkal, négerekkel, európaiakkal, stb

Sárosi Bella GYŐRY ILONA SKÓCZIÁRÓL. 1905. 20. 316.

Az Uránia-szinház műsorát jelenleg egy kiváló érdekű darab foglalja le, amely Skócziát mutatja be természeti, történeti és kulturális érdekességeivel. Az újdonság szerzője Gineverné-Győry Ilona, aki két évvel ezelőtt elszakadt hazájától és Londonban alapított családi tűzhelyet. Mikor elköltözött a hazából, már széles körökben ismeretes volt a neve, mint kiváló képzettségű, élénk tollú irónőé. Írói tehetségét apjától, Győry Vilmostól, a kitűnő irótól örökölte.

Győry Vilmos (Győr, 1838. január 7. – Budapest, 1885. április 14.) magyar evangélikus lelkész, teológus, író, műfordító, a Magyar Tudományos Akadémia levelező, a Kisfaludy Társaság és Petőfi Társaság rendes tagja. Győry Loránd miniszter és Győry Ilona tanítónő, író, műfordító édesapja.

ékés megyében, az Alföldön született, Budapesten tanult, elvégezte a felső tanítónő-képző intézetet. Mikor innen három tanárnői diplomával kikerült, akkor volt annyi idős, a mennyinek a belépéskor kellett volna lennie. Mivel emiatt nem nevezhették ki mindjárt, az irodalommal kezdett foglalkozni. Lefordította Byron verses drámáját, a ŤKainť-t és a Kisfaludy-Társaság pályázatán a második nyertes lett (Csiky Gergely volt az első). Majd munkatársa lett a ŤPesti Hirlapť-nak, később szerkesztője a Párisi Divat czimű hetilapnak. Közben ifjúsági iratokat is fordított s költeményeket spanyolból, olaszból, francziából és angolból.

Drámai kritikákkal s dramaturgiai czikkekkel is próbálkozott néhány lapban. Kiment Angliába a nevelésügyet tanulmányozni. Ezalatt több lapba irt angliai tárczaleveleket. Már itthon sok felolvasást tartott a Szabad Lyceumban s e munkásságát folytatta Angliában is. Jelenleg világhírű angol regények fordításával foglalkozik; befejezte Thackeray nagy regényének, a ŤVanity Fairť-nek (Hiúság vására) fordítását, most Walter Scott Ivanhoe-ján dolgozik s Eiedl Frigyes magyar irodalomtörténetét fordítja angolra. Mielőtt Angliába ment volna, a budai várbeli felsőbb leányiskolában tanított. Férje, Gi-never Arthur, jó hírnevet szerzett az angol tudósvilágban. Londonban végezte az egyetemet. Itt egymásután nyerte el az első díjakat a logikából, lélektanból; ebből a két tárgyból ő volt az első az egész londoni egyetemen ; nemkülönben a nemzetgazdaságból is. A királyné díját a természettanból nyerte meg. Ezenkívül a két nagy egyetemi jutalmat: a John Stuart Mill-díjat és a Eicardo-díjat is három-három éven át neki adták. Most Sully professzor, a lélektan és logika híres tanára mellett mint segédtanár működik.

Győry Ilona a messze idegenben sem feledkezett meg hazájáról. Felolvasásokban és czikkekben sűrűn ismertette Magyarországot és viszonyait; fáradozott az angol-magyar barátság megerősítésén. Igyekezetét siker koronázta, a mennyiben mindenütt, a hol járt, felköltötte irántunk és ügyünk iránt az érdeklődést. Az Uránia - színházban előadott ŤSkócziať czimű darab is ilyen forrásból eredt. Egyik skót város polgármesterét ugyanis annyira elragadta Győry Ilonának Magyarországról tartott előadása, hogy kifejezte azon óhaját vajha ezek az ókesszavú ajkak egykor az ő hazáját ismertetnék Magyarországon. Győry Ilona eleget tett e kívánságnak ós bemutatta Skócziát úgy, hogy egy csapással a legmelegebb rokonszenv ébred szivünkben e sajátos ország iránt. Legvonzóbb alakjában állította elénk annak történetét, iparát, költészetét es humorát.

Győry Ilona művében minduntalan megcsillan a sokoldalú tudás mögül a költészetért rajongó asszonyi szív. Úgy a képek megválasztása, mint a dolgok felfogása ós tolmácsolása erre vall. A darabban egymást érik a drámai mozzanatok közé ékelt mulatságos adomák és a skót nagy emberek életéből vett idylli jelenetek. Ezekből néhányat képben is bemutatunk.

Látjuk Jakab herczeg fiát, Charlie herczeget, a mint szerelmesével, a szép Macdonald Flórával enyeleg. A cullodeni csata veresége elszakította őket egymástól, Charlie Francziaországba menekült, hogy ott romlását találja.

A skótok nagy költőjének, Bums Kóbertnek egész fejezetet szentel Győry Ilona. Bemutatja szülőházát ós benne azt az egyszerű, szegényes szobát, a melyben a nagy költő született. Érdekesen elmondja a parasztlegényből udvarok lantosává lett költő életét és bemutatja azt a jelenetet, a mikor áhítatos félelemmel veszi ki imádottja, Mary, a kis aratóleány kezéből a tövist. Szóval csupa változatosság az egész darab s ez is magyarázza azt a nagy sikert, melyet a kiváló írónő e legújabb művével aratott.

Herrmann Irén: FINNORSZÁG NYÁRON. 1910.33 684.

Finn embernek már a nyár puszta fogalma is Eldorádot jelent. A hosszú, csaknem októbertől májusig tartó tél, a sok téli sport és szórakozás mellett is, unalmassá válik. Tavasz alig van. Májusban egy szál levél sem volt még a fákon, de júniusban egyszerre csak nekiindult és a hónap végén már nyári meleg fakasztotta a nyírfák lombját. A májusvégi iskolai vizsgálatok után kiürülnek a városok. Ha a családfő nem hagyhatja is el hivatalát, családját okvetlenül nyaralni küldi mindenik. Finn ember csak akkor megy fürdőre, ha igazán beteg, de nem családostól, ugyanis a családnak csak beteg tagjai mennek fürdőre. Legtöbb családnak van egy kis szigete, vagy még inkább parasztbirtoka egy szigeten. Ilyen kis birtok megszerzése nagyon egyszerű és olcsó.Tó ezer van Finnországban (az apróbbakat hozzászámítva még több is), sziget legalább tízezer.

Majdnem az egész országban vizen közlekednek. A tavak ugyanis többnyire összeköttetésben vannak egymással, egyiknek befolyása van a másikba. Néha egy-egy folyó megszakítja és odább újra tavat alkot

A víz különböző szintje az átfolyásnál veszedelmes vízeséseket alkot. Némelyek majdnem megközelithetetlenek. Oulu környékén csak tavaly óta akadnak vállalkozók a koczkázatos kirándulásra. Külön e czélra készített keskeny, hosszú, úgynevezett Ťkoskiveneť-n (zuhanócsolnak) ülnek a turisták és a kormányos, erős, bátor, északfinnországi fiatal legény. Minden vízesésnek állandó számú hullámai vannak, így a mankala-i zuhatagnál három nagy hullám van. Ehhez kell szabni a csónakot is, melynek két hullám hosszúságúnak kell lennie. Visszafelé lovakkal, északabbra rénszarvasokkal szállítják a csolnakot. Gazdasági szempontból nagyon fontosak a „ koskik”. Finnország fakivitelét jelentékenyen megkönnyítik. A parasztok házilag készített kátrányát, hordókba öntve ezeken szállítják.

FINNORSZÁG NYÁRON

LÁPIÁ KYMI FOLYÓNÁL KAI.KKISTEN CSATORNA

A legtöbb sziget gazdag paraszt birtoka, ki olcsó bérletben kiadja egy részét villateleknek. Az is gyakori eset, hogy a nyaraló a tulajdonos, és ő adja bérbe a földmívelőnek, akinek télen át gondozni is kell a házat. A nyaralók egyszerűen épülnek, mindig fából. Kevés, de nagy szobákból állanak. Berendezésük egyszerű, naiv finn paraszt-bútor. Elmaradhatatlan függeléke a finn falusi háznak és nyaralónak a szauna, ez a specziális finn gőzfürdő. Rendesen tó vagy tenger partján épül. Két szobából áll, a külső az öltözőkabin, a belső a fürdő-szoba. Itt egy tetőig érő széles cserépkemencze van, melynek üstjében víz forr. A kemencze oldalán vasajtóval ellátott nyilás van, melybe a forró vizet öntik így keletkezik a gőz. A szoba többi részét széles fapadok foglalják el. A fűrdőzőket illatos nyirfalombbal veregetik, melyet hidegvízbe mártanak. Utána rögtön hideg fürdőt vesznek a tóban. A parasztok aratás idején minden nap használnak ilyen gőzfürdőt. Nyáron a főtáplálék tej, hal és bogyó. Vizet nagyon kevesen isznak, tej minden étkezésnél van az asztalon. Szintúgy nem hiányozhat a vaj sem, melyet vékonyra sütött kemény árpa- és rozskenyérre kenve esznek.

A tejfogyasztásnak különös formája az aludttej leves (nniiáť. Mesterségesen tenyésztett baczillussal az aludttejet nyúlóssá változtatják, így tálalják és erősen megczukrozva, Ťingeferať nevű csípős fűszerrel meghintve fogyasztják. Egyes vidékeken sózva eszik.

A tavak rengeteg halat adnak. A pisztrángok minden fajtája egész a nemes lazaczig bőven terem bennük. Július végén kezdődik a bogyó-érés. Ez Finnország luxusa! Epren és málnán kívül még számtalan bogyó terem itt, melyet délebbre nem is ismernek.

Fűszál nagyságú, apró levelű bokrokon terem a mustikka, melyet márcziusban szednek a hó alól. A vörös és sárga mocsári bogyók, valukka és suomuurain kizárólag csak észak Finnországban teremnek. A sokféle bogyóból készülnek a jellegzetes északi kocsonyák, medúza-szerű tömegek, melyek egy ebédnél sem hiányozhatnak.

A rövid nyár mintha igazán kárpótolni akarná a tél kellemetlenségeit. Él, virágzik, terem minden. A szinek valamivel sápadtabbak mint délen, de talán finomabbak is. Éjjeli napfénynél olyan a vidék, mint egy művészi pasztell-kép. A napvilágos éjszakák fenséges, nyugodt hangulatát semmiféle déli ragyogás és keleti pompa nem pótolhatja. Itt déli Finnországban nem látszik ugyan a nap egész éjjel, de északról idáig küldi fényét. A legkésőbbi naplemente, amit itt láttam, 10 óra 50 perczkor volt. Ilyenkor legszebb a víz. Ezer szine van, olyan mint egy impresszionista festmény közelről nézve. A tavak körül kékek a sziklák és bíborvörösek a fenyők. Csak a nyírfák kérge fehér, sokkal vakítóbban fehér, mint nappal. Később az éles szinek összeolvadnak és éjféltájt már lila az egész világ.

A holdat majdnem egy hónapig nem látják. Északon Oulu környékén naplemente 11 óra 40— 50 perczkor van, és fél kettőkor már újra hajnalodik. Tornio vidékén egy hétig le sem tűnik az égről. Aavasaksa az éjféli napot látogató kül- és belföldi turistáknak állomása. Észak Finnország és Lappföld határán van, magas hegy csúcsán. Innen nézi nyaranta száz meg száz angol, hollandi, dán (elvétve magyar) természetimádó a fenséges öröknapot. Éjjel 12 órakor eléri a nap a látóhatárt. Kocsikerék nagyságú, aranysárga, vakító körlap. Már-már azt hisszük, hogy eltűnik szemünk elől, — alsó széle már szinte belemerül a horizont biborfelhőibe, és ime remegni kezd a nagy tűzkolosszus és remegnek körülötte az aranysugarak. Ez a csodálatos reszketés körülbelül öt perczig tart. Öt gyönyörű, babonás, felejthetetlen perczig! Magunk is félünk, remegünk, csodát várunk. És azután megindul a nap lassan, méltóságosan fölfelé, keleti irányban.

UTAZÁS MAGYARORSZÁGON A XVIII. SZÁZAD VÉGÉN. 1912. 1. 4.Ismerteti KÖNYVES TÓTH KÁLMÁN. I. rész

Mikor a múlt nyáron országunkat az angol presbiteri világszövetség tagjai meglátogatták, Debreczenben hozzám is bezörgettek. Egy könyvet vettem elő, amelynek czíme Utazás Magyarországon. Megjelent Lipcsében 1800-ban. Ezt az érdekes könyvet dr. Townson Robert hírneves angol tudós irta. Műve annyira felkeltette az általános figyelmet, hogy franczia nyelvre is lefordították. A munka három nagy kötetre terjed. A tudóst nagy útjára Born európai hirű, magyar születésű mineralogus serkentette. Maga dr. Townson is szenvedélyes természetbúvár hírében állot egész Európában. Ő azonban nemcsak tudományos szempontból tette meg a nagy utat részint kocsin, részint gyalog, de szabatos részletességgel ismerteti Magyarországnak társadalmi, helyrajzi, népismereti s politikai viszonyait is.

Művében hiven visszatükrözve látjuk az akkori Magyarországot. Hogy nem valami köznapi ember volt, bizonyítja az a tény, hogy gróf Széchenyihez, gróf Festeticshez s több nevezetes mágnáshoz ajánló levelei voltak. Mikor e művet megmutattam angol vendégeimnek, csodálkozva olvasták annak egyes részleteit. Meg vagyok afelől győződve, hogy e mű vázlatos ismertetése lapunk olvasóit kellemesen lepheti meg. Visszatekintve a százados múltba: az óriási haladás mindenkit ámulattal tölthet el. A mű előszavában arról tesz említést, hogy földünk csaknem minden részéből forognak közkézen útleírások, egyedül Magyarország volt ismeretlen a nagyvilág előtt, holott ez a szabadságszerető nép nagy jövőre van hivatva.

1793-ban hagyta el Bécs városát, még pedig kora tavasszal, mikor még meglehetős hűvös idő járt. Bécsben olyan képet rajzoltak előtte Magyarországról, mely elvehette volna kedvét az oda való utazástól, de amint megjegyzi: "Szerencsémre az ilyen megjegyzéseket felére szállítottam aláť. Inasa beszélt magyarul, németül, oláhul és tótul. Üti poggyászát Sopronba küldte, maga pedig gyalog kelt útra, hogy tüzetesen megvizsgálja az ásványokat, növényeket és rovarokat, amelyekről előzőleg sokat olvasott.

A Duna mentén gyalogolt, mitsem törődve a májusi hideggel. Egy osztrák faluban szállt meg estére, ahol a kocsmáros sehogy sem akart az ágyra tiszta lepedőt teríteni. Azzal boszulta meg magát, hogy csizmástól feküdt az ágyra. Másnap a Lajtán átkelve átlépett a magyar határon, és estére elért Sopronba, amelyről azt jegyzi meg, hogy ősrégi, de szabálytalanul épített város, ahol télen át a közeli főurak tartanak lakást. Lakosságát 12 000-re teszi s azt irja e város felől, hogy 1782-ben 300 mázsa mézet termelt, azonfelül borát Sziléziában értékesíti, de neki e város bora egyáltalában nem ízlett.

Odenburg nevét a múlt századokban azért vette fel, mert a pusztán magában álló várost jelez. Ajánló levele révén megösmerkedett gróf Széchenyivel, aki, valamint egész családja a magyar nemesség mintaképe, jártas a tudományokban, idegen nyelvekben. Tíz éves fia elég szabatosan beszélt németül, francziául, latinul, olaszul. A gróf kivitte vendégét czenki birtokára, hogy megmutassa neki a magyar gazdálkodást. Aztán czenki palotájában gyönyörködött a gróf könyvtárában, magyar pénzgyűjteményében. Kellemesen töltötte el a napot. Másnap reggeli után Esterházy herczeg kastélyához kocsikáztak a gróffal. A herczeg Magyarország leggazdagabb főura. Mivel rendes székhelye Vasvár, a grófi kastélyhoz közel eső herczegi palota egy kissé elhanyagolt s légköre sem valami kedvező, mert közel fekszik a Fertő tavához.

A tiszttartója, valami rokkant katona, keservesen panaszolkodott, hogy Vasvár miatt ez a palota már teljesen elmellőztetett, alig-alig tud valami nevezetest mutatni a vendégeknek. Egy roppant nagy terembe vezetett, hol a falakra középszerű festmények voltak felakasztva. Az épület háta megett igen szép park terül el, paviIonokkal ékesítve. Van ott egy kicsiny színház is, mert a herczeg nagyon gyönyörködik a drámai művekben. Önmaga tart fenn egy egész színtársulatot. Fia inkább csak vadászik, sok kellemetlenséget okozva ezzel szomszédainak. Magyarországon a nemes urak minden megszorítás nélkül vadásznak egymás birtokain, de azért tarthatnak fenn bizonyos területet, melyen engedély nélkül másnak vadászni tilos. A herczeg ezt a tilalmat nagyon széles körre terjesztette ki. Rendkívül vagyonos, jövedelmét két millió koronára becsülik. 33 uradalma van.

Visszajövet a gróf egyik tiszttartójánál ebédeltünk s onnan visszamentünk Sopronba, a Fertő tava mentén. A tó szélén megmutogatták azokat a pinczéket, melyekben a soproni bort tartják. E pinczék a hegyek aljába vannak bevágva. Öt vagy hat angol mérföldre délnyugatra a várostól kőszénbánya van a hegyek méhében. Ha ez Bécshez közelebb esnék, óriási kincset képviselne, de így távol a kereskedelmi forgalomtól, értékéből nagyon sokat veszít, mert csak fűtésre használják. Sopronról nem mondhatok semmi különösebbet. Elhatároztam, hogy mielőtt még Budára érnék, benézek Győrbe is, de sajnálatomra arról értesültem, hogy sem kocsi, sem semmiféle más alkalmatosság nem áll rendelkezésemre, mert ezen a vidéken még a posta sem jár rendesen. A gróf segített ki nagy zavaromból, forspontot kerítvén számomra. Egyik helységtől a másikig egy-egy fogat 15 krajczárba kerül, de ha az utas négy lovat fogat be, ezt az értéket négyszeresen kell venni.

A forspont használatára csak katonák és köztisztviselők jogosultak. Nyári munkaidőben azonban a parasztok a forspont árát duplán számítják; ezt sem szivesen teszik, mert elfogja őket a munkától, de a parancsnak engedelmeskedni kötelesek. Ekkor aztán búcsút vettem Széchenyi barátomtól, aki Magyarország követe volt a nápolyi királynál, s a szent Janaro-rend lovagjává üttetett volt. Rendkívül sok kitüntetésben részesült. Megtudtam tőle azt is, hogy nagy kedvelője a tudományoknak s a mi szigetünkön is járt.

Az előfogat kocsisa rázós szekérbe ültetett; az ülése szalmával teletömött zsákot tett. De ilyen előfogatot még a tisztességesebb urak és hivatalnokok is használnak, s az nem von le semmit tekintélyükből, míg ha Angliában engem ilyen alkalmatosságon ülni látnának, bizonyosra vennék, hogy mint valami gonosztevőt visznek a börtönbe s inasom fegyverrel a vállán a rendőrség képviselője lenne.

Négy órai rázás után előfogatom elérte azon állomást, ahol lovat kellett váltani. Minthogy ezekben a falvakban vendéglőknek hire-hamva sincs, az utast a bíró házának kapujánál szállítják le, aki aztán maga keresi fel azt a parasztot, aki soros az előfogat adásában. Ha ennek lakása messze esik vagy lovai kinn vannak a legelőn, néha várakoznom kellett 2—3 vagy több órát is, míg előkerült.

A falusi birok igen egyszerű parasztok, akiket vagy a földesúr nevez ki, vagy pedig maguk a parasztok választják. Készpénz fizetésük nincs, legfeljebb az utazók adnak nekik valami borravalót, öt-hat krajczárt, amit alázatosan megköszönnek. Mindjárt felismerhetők arról, hogy kezükben egy hosszú bunkós botot tartanak, ez birói tekintélyük külső jelvénye. Új előfogatomon Szt.-Miklós (Lébény) faluba értem, hol a községházánál meglehetős ebéddel kínáltak meg. Mivel épen ünnepnap volt s az új előfogat még nem érkezett meg, bejártam az egész falut s meglepett a parasztok ünnepi öltözete. A leányokról nem mondhatni, hogy szépek, ruházkodásuk sem valami elragadó, hajuk egy hosszú és vastag fonatban lógott alá szalaggal körülkötve Nyakukat fehér kendő takarta el; lábukon sárgás szinü kicsiny csizma vas patkóval, míg a férfiak csizmáján sarkantyú pengett s valami körtánczot jártak czigányzenére. Körülbelől két óra hosszáig időztem közöttük, mikor előfogatom előállott s Bogyoszló felé vettük az utat.

Kocsisom, hogy az utat megrövidítse, árkon-bokron keresztül hajtott. Mindjárt észrevettem rajta, hogy berúgott. Inasom el is vette tőle a gyeplőt, mert eddig majd kirázta a lelkemet. Esti nyolcz óra tájban érkeztünk Egyedre*, ahol gróf Festetics Ignácz lakott, akihez szintén volt ajánló levelem. Mondhatom, nagyon szívélyesen fogadott. Három napot töltöttem nála. II. József uralkodása alatt, mind több magyar főúr, nem borotváltatta le bajuszát, mert volt azok közül, akik nyíltan ellene szegültek a császár merész újításainak. Az ő faluja igen csinos, a házak náddal fedve, a falak pedig sárból gyurvák, mintha a fecskétől tanulták volna el az építkezést. A sár közé polyvát vegyítenek, s aztán a falakat hófehérre meszelik. A gróf alattvalói többnyire juhászok, mert a grófnak óriási birka-állománya van. Kellemesen töltvén el nála időmet, az ő négyes fogatán mentem Győrbe.

*Egyed. 1771-ben már 540 holdon folyt a majorgazdálkodás. A földművelésben a Festeticsek váltógazdálkodást folytattak, szarvasmarhát hizlaltak, nemes juhfajtákat és selyemhernyót tenyésztettek. Szilváskertjük az egész Rábaközben ismert volt.

Ez a város elég csinos, a Rába folyó partján épült, lakossága körülbelül 12 000 leiekre tehető. Itt már a fogadóban iható kávéra tehettem szert, de bizony semmi nevezetességről nem tehetek említést. Megújított templomában őrizik a várnak ama kapuját, melyen 1547-ben a magyarok betörtek s kiűzték onnan a törököket. Vezetőm figyelmessé tett egy emlékoszlopra, melyhez sajátságos történet fűződik. Történt ugyanis, hogy régibb időben egy pap a szent ostyát vitte a betegnek s útközben egy veszekedő csapattal találkozott, amely aztán kezéből kiütötte a szentséget és a sárba taposta. Hogy e szentségtörést kiengeszteljék, VI. Károly császár 1731-ben emeltette ezen emlékoszlopot, s belsejében az összetaposott ostya egy vas szelenczóben helyeztetett el. Szavojai Eugén 1717-ben ebben a városban vette kezébe azt a kalapot s kardot, melyeket a törökökön vett győzelem jutalmául a pápától nyert. Festetics gróf levele ajtót nyitott előttem galántai gróf Esterházy kastélyába s itt nála ebédeltem. Igazi víg kedélyü főúr, aki aztán négyfogatú hintójában vitetett el Héderváry Vitzay gróf kastélyába Hédervárra. Gazdagon megvendégelt s aztán megmutatta megbecsülhetetlen értékű, az atyja által összeállított éremgyűjteményét, amit maga is gazdagított. Van ezenkívül igen gazdag könyvtára s ősi fegyverekből álló fegyvertára. Örömmel észleltem, hogy angol ízlése van. Parkját olyan kertész kezelte, ki több időt töltött Angliában. Gyönyörű angol lovakat tartott. Itt láttam először magyar czigányokat, akik a kertben dolgoztak. Mária Terézia királynő mindent elkövetett, hogy ezt a csavargó népfajt állandó tartózkodásra kényszerítse, de minden kísérlete dugába dőlt.

A gróf igen udvariasan marasztalt, hogy töltsék nála egy pár napot, de én visszamentem Győrbe, honnan másnap Tatára kocsiztam át. Mikor kocsisomat ki akartam fizetni, azon választ nyertem tőle, hogy a gróf már elszámolt vele. Ebéd idejére Bábolnára értem, hol a császárnak van gyönyörű ménese. Tatára estefelé értem. Ez a város nagy síkságon, két hegy közt esik; gyönyörű kilátása van. A síkságon gyalogolván sok mókusra találtam; hátulsó lábukon állva csaknem bevártak, nagyon szelídeknek látszottak. Nem volt lelkem, hogy csak egyet is lelőjek.

Szerző hosszadalmasán rajzolja e helyen a földtani viszonyokat, mit rövid vázlatunkban részletezni felesleges. Megemlíti, hogy Pannonhalmától nem messze vezetett el az út, hol a híres benczés-barátok laknak. Pannonhalma klastromát az első keresztyén magyar király, I. István alapította. Azt mondják, hogy itt a barátoknak több boruk van, mint vizük. Az egész hegység be van ültetve szőlővel, s jó messze kell menni, míg az ember vizet talál. A zárda a legbecsesebb ereklyéket őrzi falai között; van ott a többek között a szentföldről került elefántcsont oltár, István király lakadalmi öltönye, állítólag gyógyhatású márvány imazsámolya.

De a zárdát még sem látogatta meg, mert - - mint mondja - - laszországban az ereklyék szemlélésében bőséges része volt. Elősorolja aztán, hogy Tatán durva vásznat szőnek, fazekat gyártanak. A már akkor romokban heverő várból csak néhány földalatti pincze-helyiség maradt meg ép állapotban; most börtönnek használják. Régente a magyarok legnagyobb királyának, Corvin Mátyásnak kedvencz tartózkodási helye volt ez a vár. ŤA magyarok máiglan is azt mondják, hogy akkor volt Magyarország nagy és rettegett, ma pedig Ausztriának csak egy mellék tartománya, így irja ezt szerzőnk.

Innen Komáromba vette útját. Ez a Duna partján fekvő város körülbelől 5000 lelket számlál, Tatához mintegy három óra járásnyira fekszik. Leírja aztán a dunai komp szerkezetét, amit most látott életében legelőször. Komárom vára arról nevezetes, hogy azt még soha ellenség be nem vehette. II. József leromboltatta s eladatta az épületből kikerült anyagokat. 1783-ban a földrengés úgyis megrongálta. Elmondja aztán, hogy ebben a városban született II. Lajos magyar királv, Kollonics bibornok, továbbá Augerer Tóbiás ügyes esztergályos, ki, miután 36 évig lakott Londonban, ama szerencsében részesült, hogy az angol királyt az esztergályos mesterségre oktatta.

Elpanaszolja aztán, hogy a rossz kocsma, ahol megszállott, rendkívül kényelmetlen volt s miután a városban semmi különösebb nevezetességre nem talált, félnapi időzés után útra kelt a déli tájék felé. Alkonyatkor ért Esztergomba. Az út elég jó, mindenütt a Duna mentén. Almáson hévizforrás buzog. Az itteni földtani viszonyokat szorgalmasan tanulmányozta. Útközben találkozott egy fiatalemberrel, aki egy pálczán két egeret tánczoltatott. Az egyik szemeláttára megdöglött. A másikat megvette tőle s gyűjteményébe helyezte el.

Esztergomban nagy meglepetésére egy honfitársával találkozott, aki házassága révén itt telepedett le. Dormer ezredes, ilyen nevű lordnak testvére. Rendkivül szivesen fogadta, nagyon megörült a találkozásnak s szivesen megígérte, hogy a közeli vidéken útmutató vezetője lesz. A romokban heverő őskori vár vonta először is magára figyelmét. Ennek a tetejéről egész Komáromig el lehet látni. Körülötte egy lágymeleg forrás csergedez, melynek a békák több hasznát veszik, mint az emberek. Az ezredes állítása szerint még télviz idején is vígan úszkálnak a vízben a békák s a város lakói innen látják el magukat ivóvízzel.

Megdicséri aztán a kényelmes vendéglőt, de honfitársa nem engedte meg, hogy ott fogadjon szállást. Nagyon jól töltötte az időt, de mégis kifejezést ad sajnálkozásának, hogy egy főrangú angol ilyen helyen morzsolja le egész életét. Leveröleg hatott reá, hogy honfitársa sohase tér vissza hazájába. Már pedig Dormernek nem volt szabad érinteni Anglia földjét, mert ifjú korában az ősztrák császár szolgálatába állott, s ez a tény zárta be előtte a hazatérhetés lehetőségét.

Kifejezvén sajnálkozását, reá tér Esztergom ismertetésére. Körülbelől 5000 lakosa van. Itt lakik az érsek-primás, a megyének örökös főispánja, ki egyuttal az ország kanczellárja és a pápa követe. Döntő szava van még a hétsze mélyes táblán is. Az ő kizárólagos joga a király-koronázás, sőt érseki egyházmegyéje területén egyeseket nemesi rangra emelhet. Mikor a nemesség a haza védelmében fölemeli szavát, az érsek köteles fölfegyverezni két egész ezredet. Herczegi rangot visel.

Majd áttér ismét szerzőnk a Soprontól Esztergomig terjedő terület földtani viszonyainak ismertetésére s megjegyzi, hogy poggyászát előre Budára küldvén, szolgájával együtt gyalog indult el Visegrád felé, hogy a vidékben gyönyörködhessék. Úton-útfélén a kövületeket, ásványokat s növényzetet tanulmányozza s esti kilencz óra, mikor Visegrádra ér. Mivel ezen a tájékon postakocsi nem jár, bizony ott jó vendéglőre találni nem lehet. Olyan szobába tuszkolták, mely inkább éléskamra volt, de itt sem pihenhetett, föl-föl verte álmából a muzsikaszó. Pünkösd hétfője volt. Vándor muzsikusok bandája állított be a korcsmába, hogy ott töltse el az éjszakát. Csaknem mindegyik muzsikusnak hegedű volt a kezében.

Alig-alig szenderedett el nyomorúságos fekhelyén, mindannyiszor felverte őt a víg zeneszó. Le kellett mondani az alvásról s úgy virrasztott fenn késő reggelig. Legjobban bosszantotta az, hogy volt a hegedűsök között egy kürtös is, aki minden darab kezdetén fülsértőén kürtölt. Ilyen kürtösöket látott ő már Szicziliában is, mikor a pásztorok elhagyva hegyi lakásukat, kürtszóval barangolnak a város utczáin. Hajnalhasadáskor a szabadba ment ki s kellemesen lepte meg a vidék bájoló szépsége. Maga előtt látta a kígyózva folyó Dunát, amint hullámzott erdőtől koszorúzott hegylánczolat között. A gyors folyó egyik partján egy ős vártorony romjai vonták magukra figyelmét, csaknem egy függőleges sziklatetőn meredezett, befutva hellyel-közzel zöldellő szőlővel. Ez a festői látvány arra vette rá, hogy átkeljen a Dunán, hogy a várromot közelebbről szemügyre vegye. Ilyen szavakkal tolmácsolja érzelmeit: Ťmég csak képzelni sem lehet magaszosabb látványt, mint e Sziklatetőn meredező rom, s a körülte fekvő szép erdőség. Nagy távolságra beláthattam a Duna folyását a hegylánczolat közölt. Ez a visegrádi vár hajdanán a magyar királyok Windsor-a volt. Régi irók szerint oly fénnyel volt ez a vár berendezve, hogy párja egész Európában nem volt. Lengyel, cseh, morva és Bosznia királyai, a XIV. század kezdetén itt gyűltek össze s I. Ká-rollyal szövetséget kötöttek, mikor aztán a császár nagyszerű ünnepségeket rendezett. Több fejedelmet ezen vár falai között tartottak börtönben. II. László rendelete szerint itt őrizték Magyarország koronáját, melyre a magyarok épp oly féltékenyek, mint a zsidók hajdanán a frigyládára. Ma már, — jegyzi meg szerzőnk - ez a híres vár csak bagolyfészek. (Folytatása következik. 34, 52, 72, 92.)

II. rész 1912. 34. oldal. Útjában kísérő inasát, aki megbetegedett, ott hagyta, megparancsolván neki, hogy ha jobban lesz, hajón jöjjön fel Budára, ő pedig délután két óra tájban gyalog indult Bogdányba, értesülvén afelől, hogy itt meglehetős szállásra talál. Útközben folyvást a földtani viszonyokat tanulmányozza. A vendéglőben csak kenyeret és savanyú bort kaphatott. Mivel még nem járt nagyon későre az idő, jobb szállást keresett, de bizony vissza kellett térnie, mert ilyet nem talált. Nagyon bántotta az éhség, látta a Duna másik partján Vácz városát s minden kalauz nélkül indult útnak, mert arról szerzett tudomást, hogy meglehetős jó úton juthat oda. A Dunához érvén nem talált ott sem csónakot, sem egyetlen révészt; kénytelen volt visszafordulni. A faluba érkezve a kutyák támadták meg, melyek ellen vadászkésével védekezett. Magyarországon a gyalogosok ki vannak téve ama veszélynek, hogy a mérges juhász-kutyák tépik szét. Amint említi, ő szerencsére megmenekült s esti tíz órára ott volt szállásán, ahol kenyérnél és savanyú bornál egyéb tápszert nem talált. A korcsmárosné kárpótolni akarván a tápszer hiányáért, hogy legalább jól aludhassam, óriási nagyságú dunyhát adott takaróul. Magyarországon általában paplan helyett pihével megtöltött dunyhát használnak úgy nyáron, mint télen egyaránt. S a ki ehhez hozzá nem szokott, a helyett, hogy magát betakarná, reá fekszik s nem takarhatja be magát. Korán reggel Szent-Endre felé vette útját azon reményben, hogy itt ha jó reggelit nem is, de legalább egy kis kávét s fehér kenyeret vehet magához, de a község nyomorult kocsmájában csakis egy kevés rántottát s hozzá egy kevés sört fogyaszthatott el. Ami a magyarországi vendéglőket illeti, ez az ország még most is ott van, a hol 200 évvel ezelőtt, mikor azt Busbeck beutazta, aki panaszolta, hogy Esztergomtól Budáig semmi élelmiszerhez nem juthatott. Szentendrén szekeret fogadott s délutáni három órakor megérkezett Budára.

Borzasztóan kellemetlen benyomást tesz az emberre a megérkezés első ár pillanata. Nincsen e városnak még csak kapuja sem. Magyarország fővárosába éppen úgy vetődik be, mint valami kicsiny faluba. A szélső házakban zsidók laknak s felesleges megjegyeznünk, hogy az ő negyedük a tisztaság mintaképéül nem tekinthető. De ha Buda nem is mondható valami nagyon szép városnak, annál nagyobb terjedelmű. Az az út, melyet szállásáig kellett tennie, körülbelől három angol mértföld hosszúságra terjedett, s balról a Duna, jobbról a czitadella szűkíti el az utczákat.

Budát Pesttől a Duna választja el s e két város hajóhídon közlekedik egymással. Együttesen jelentékeny lakossága van. Pest lélekszáma 16 000 Budáé 22 000. A legszebb köz és magánépületek Pesten láthatók. A királyi palota nagy és építészeti remekmű. A most kaszárnyául szolgáló invalidusok háza elég teres szép épület: 4000 ember befogadására rendeztetett be, de szükség esetén el lehet benne helyezni kétannyi embert is. A kormányzó szívesen ajánlkozott arra, hogy az angol utazónak mindent maga megmutogat. Kellemesen lepte meg a katonaság iránt tanúsított nyájasság, továbbá az ott uralkodó rend. Ezredében czigányok nem szolgálnak, ezeket azért nem veszi fel, hogy rossz magaviseletükkel meg ne bontsák a rendét s kóborlásukkal meg ne törjék a fegyelmet. A katonák napi kenyere csak öt krajczárba kerül, élelmezésük kitűnő; ebédjük két-három fogásból áll.

A városban kevés kórház van. Az egyetem kórháza meglehetős, de nagyon kevés beteget fogadhat be, körülbelül csak l5-öt. A városi kórháznál talán egész Európában sem látott nyomorultabbat. Megjegyzi, hogy ha saját szemeivel nem látta volna, el sem hiszi, hogy ilyen létezhet. A fölszerelés, a szolgaszemélyzet a szó teljes értelmében ijesztő. Egy keskeny ablakos kicsiny szobában 8 ágy volt egymás mellett s bár meleg nyári idő volt, az ablakot nem nyitották ki. Egy szerencsétlen betegnek arczát egészen ellepték a legyek. Megszánta őt s a legyeket elűzte, mire szomszédja így szólott hozzá: ŤNe tessék véle törődni, hiszen már régen halott." Ha II. József ezt látta volna, kétségtelenül szigorú vizsgálatot rendel el.

Az egyetemnek körülbelül 500 000frank alapja van, ebből fizetik a tanárokat. Van természettudományi, növénytani és gazdászati külön tanszék. Fizikai szertára s gépmintái kitűnőek. A természettudományi múzeum, melyet néhai Piller tanár rendezett be, talán leggazdagabb egész Európában. Könyvtára egy nagy terem. Ujabban megjelent tudományos müvek igen gyéren vannak képviselve. A füvészkert meglepően szép, habár elhanyagolt. A csillagvizsgáló a királyi vár egyik tornyában helyeztetett el.

A két városnak csak két színháza van. A budai eredetileg templom volt, amit színházi czélra II. József engedett át. A pesti színház nagyon szűk helyiség. A darabokat többnyire németül adják elő, újabban azonban néhány eredeti magyar darabbal is kísérleteztek. Vasár -és ünnepnapokon a nagyközönség inkább bikaŹ viadalokban gyönyörködik. Az igazgatónak két szép vad bikája volt. Szerzőnk egy előadáson részt is vett. Az egyik vad bikát a porondra bocsátották s egy magyar ökörrel állították szembe, neki szaladt a bikának, mely azonban egy pillanat alatt leterítette. Ezután egy kiéheztetett medvét bocsátottak a színre, ezzel egy olyan medvét állítottak szembe, amely annál jóval kisebb, de jól táplált volt. A kiéheztetett medve csakhamar szétszaggatta ezt s ketreczébe vonszolta. A grönlandi fehér jeges medvével már tovább birkózott. A porond közepén egy kis vízmedencét helyeztek el, melyben egy ruca úszott a felszínén. Mihelyt a medve arra közeledett: a rucza mozdulatlanul feküdt a felszinen. A medve arra ugrott, a rucza a viz alá bukott; épen így tett a medve is, de a rucza ügyesebb lévén, mindig elsurrant előle.

E mulatságos jelenet után az állatok egyik őre egy ökörrel vívta meg a csatát. A mint a porondra lépett, rárohant az ökör. Ez a középtermetű ember két szarvánál fogva kapta meg ellenfelét, amely őt fölkapta s a színtér egyik oldalából a másikba dobta el. Kétségtelenül szétszaggatta volna, ha társai segítségére nem sietnek, kik aztán a dühös jószágot tőrrel döfték le. Ezután a porondra egy hatalmas oroszlánt bocsátottak, amely büszke méltósággal tekintett körül, várva ellenfelét, de az nem jelentkezett, mert csak azért bocsátották be, hogy a közönség gyönyörködjék benne. Amint a szerző megjegyzi, más szórakozásra nem igen volt alkalma. Nyár lévén, a nemes s vagyonos urak vidéken töltötték az időt. A polgárok azonban vasárnaponként este több izben rendeznek tánczmulatságot. A város közeli környékén sok szép épület s nyilvános mulatókert látható, melyeket nagy közönség látogat. A pesti kávéházak többnyire telve vannak. A híddal szemben lévő kávéháznál egész Európában nem látott szebbet. Külön billiard-terem van a nem dohányzók részére. Ezekben a kávéházakban, illetőleg éttermekben felségesen lehet étkezni. Láthatni itt időről-időre grófokat, bárókat parókával s rizsporral behintett öltözetben.

Buda hőforrásai említésre méltók. Azt mondják, hogy mikor a törökök e várost elfoglalták, rendesen ezen a fürdőhelyeken töltötték el az időt, sőt állítólag ők építtették e fürdőket is. Van itt igen olcsó népfürdő, hol a férfiak, ifjú leányok, öregek s gyermekek együtt fürdenek. A fürdőhöz közel van egy mesterséges halastó. Nagyon meglepte az utazót, hogy a halak még a forró vízben is kedvükre úszkálnak. A halastó tartálya a fürdőkkel csatornákkal vannak összekapcsolva. Azt állítják, hogy az itt tenyésztett halak ehetetlenek, de ez alighanem csak mendemonda, olyan fürgék, hogy alig-alig lehet egyet megfogni.

Buda hajdanán Sicambria név alatt római kolónia volt, nem csoda tehát, hogy itt bőségesen találhatók római régiségek. Még Bécsben hallotta, hogy van itt a Pannoniában található régiségeket tartalmazó múzeum, de erre minden igyekezete mellett sem találhatott rá. Egyes házak falain számtalan felírás látható. Budának egyik szélén egy romhalmaz-lánczolat vonul végig körülbelől egy angol mérföld távolságra. Közel a romokhoz egy selyemszövő gyár emelkedik, melyet körülbelől két évvel ezelőtt (1791), hoztak üzembe. Építettek erre körülbelől nyolcz ilyen gyárat, melyek ma már felmondták a szolgálatot. Azt mondják, hogy mindez a bécsi udvar műve, mely a magyar ipart minden téren le akarja szorítani, hogy ez a nemzet teljesen Ausztriától függjön.

Pesten a nagyvásár idején is megfordult. Itt van a legnagyobb vásár Magyarországon: tiz napig is eltart. Bécsből is lejönnek a kereskedők, de mégis legnevezetesebb a lóvásár. Csapatonként hajtják ide úgy a lovakat, mint a szarvasmarhákat. A lovak többnyire vadak, mert még nem voltak befogva. Megérkezésük után kerítéssel elzárt udvarra hajtják be a jószágokat s a vevők itt alkudoznak. Ha valamelyiket megveszi a vevő, ugyan nagy munkába kerül a ló megzabolázása. Hogy a lovat mégis megfoghassák, hosszú kötelet hurokra kötnek, melyet nagy ügyességgel a ló nyakára hajítanak, s ha ez a dobás nem sikerül, lábánál fogva kerítik hatalmukba. Mikor a fogás sikerül, a közönség zajos kiáltásokkal fejezi ki tetszését. Valóságos életveszélynek teszik ki magukat a csikósok, mikor a lovat meg akarják zabolázni. Az igás lovak értéke körülbelől 40 frank, a katona-lovaké pedig 140 frank.

Ezekre a vásárokra tömérdek szarvasmarhát is felhajtanak. Egy hízott ökör 160—180 frankért kelt el. Azonfelül ilyenkor van a gyapjú-vásár is. A kereskedők többnyire zsidók, görögök és örmények, akik a pesti vásárokra tömegesen jönnek össze. A vásárokat nagyban látogatja a magyar ifjúság. Itt is alkalma volt látni a magyar tánczot, s erről azt jegyzi meg, hogy ez nagyon ropogós, de igen fárasztó. A magyar huszárok csinos legények; sarkantyújukat ütemre verik össze; táncz közben felemelvén lábukat, tenyerökkel csapdossák nagy kurjongatások között csizmájukat. Így mulatnak Magyarországon csaknem mindenütt.

A törökök 1541-től 1686-ig tartózkodván Budán: a török ipar maradványai még most is láthatók, de ezt leginkább a fürdőkön vehető észre. Itt is, mint Magyarország legtöbb városában a mesteremberek, kézművesek többnyire németek. Űrnapján rendkívüli nagy körmenet volt, melyen a közhatóságok is részt vettek. Feltűnt előtte, hogy a németek csak köznapi ruhában, míg a magyarok ünnepi magyar viseletben jelentek meg. A magyarok jóval csinosabbak, ruhájuk ízlésesebb, általában szebb férfiak, de a németek mégis nagyobb tömegben voltak láthatók. A magyar nemesség s vagyonosabb osztályok kizárólag a földmüveléssel foglalkoznak s a katonaságnál viszik a főszerepet. Igen kevés köztük a kézműves és üzletember. De mivel a magyaroknak öltözete nagyon hasonlít a huszár egyenruhához: különösen a szabók és szíjgyártók rendkívül ügyesek a maguk szakmájában. A magyar szabó föl nem vállalna mást, csak magyar viseletet. A magyar ruhának egész Európában párja nincs. A nadrágon gombnak hire-hamva sincs; szíjjal szorítják össze. Magyar munkások készítik a kardot is s minden ahhoz szükséges készletet. A magyar ruha rendkívül drága. A nadrág sujtásos, úgyszintén a mellény és kabát. Süvegükön kócsagtoll lengedez, melynek ára néha 100 franknál is többre megy. Az arany vagy ezüst pitykével díszített selyem öv, és mente-kötő, mely néha drága kövekkel is föl van ékesítve, mesés értéket képvisel. Azoknak, akik nem nemesek, kardot viselni nem szabad.

A kereskedelmet a görögök és örmények foglalják le. Buda városa 1784-ben igen vagyonos lakosokkal szaporodott, mikor ugyanis Pozsonyból a kormányhatóság és tisztviselői kar ide helyeztetett át, Buda őslakossága észrevévén, hogy a jövevények beköltözése folytán házuk, terményeik értéke jelentékenyen növekedett s rohamosan vagyonosodtak: megkérték II. Józsefet, engedné meg nekik, hogy hálából szobrot emeljenek. Mire a császár ezt válaszolta:

„Majd ha az előjogok megszűnnek, majd ha birodalmamban a valódi hazafiság s a közjó magasztos eszméje megszilárdul, mikor mindenki, közreműködhetik az állam szükségleteinek fedezésére, az állam boldogítására, majd mikor a hasznos tanulmányok, a közoktatás, a papság részéről az egyszerű és érthető beszéd, a vallásŹegyenlőség, tiszta igazságszolgáltatás, a népesség növekedésével növekedő vagyonosság és fejlettebb földművelés létesülni fog, majd mikor az urak és alattvalóik kölcsönösen beismerik jogaikat s kötelességeiket, a mint én óhajtanám és várnám: akkor megérdemelném, hogy számomra szobrot emeljenek.”

Majd ezután kirándul Rákosra s így folytatja: régebben a Rákos-mezőn jött össze a nemzet, hogy megválassza királyát s itt tartotta országgyűléseit. A mohácsi szerencsétlen csata után a Rákos-mező elvesztette politikai jelentőségét. Ha II. József megjelent volna ezen a mezőn s figyelmére méltatja az itten hozott törvényeket, alighanem változtatott volna kormányzási rendszerén. A magyarokat a Rákos-mező régi szabadságukra emlékezteti, szerintük ez valami szent oltár, hol bátor őseik több izben esküvel fogadták meg, hogy életök árán is megvédelmezik hazájuk ősi jogait.Hogy mily lelkiismeretességgel tanulmányozta az iró a magyar viszonyokat, mutatja azon körülmény, hogy részletesen tárgyalja a nemesek, a városi polgárság és parasztság helyzetét. Részletesen ismerteti a papság politikai befolyását, II. József újításait, az 1790-iki országgyűlés tárgyalásait.

Figyelmet érdemel a többek között, hogy miként rajzolja le a magyaroknak viszonyát az osztrákokhoz. FiúrólŹ fiúra szállott örökségül az osztrákok iránti ellenszenv, minek több okát sorolja elő. Magyarországot, mint más nemzetet is, többször ostorozta a közcsapás, de legmélyebben az sebezte vérig, hogy a király választási joga megszűnvén, királyának székhelyét Bécsbe helyezték s a király csak nagy ritkán látható az országban. Még a nádorválasztást is több izben felfüggesztették. Már 36 esztendő óta nem tartottak országgyűlést s csak királyi rendeletekkel kormányozták az országot s így az az osztrák birodalomnak csak egy kiegészítő tartományává törpült. Ez a körülmény rendkívül leverőleg hatott a magyarokra. Fájdalommal gondoltak arra, hogy a körülbelől nyolcz milliónyi lakosság nem szerepel mint önálló nemzet Európa térképén s nem rendelkezhetik szabadon közügyeinek intézésében. II. József egyszerű királyi rendelettel megsemmisítette az ősi közigazgatási rendszert. Ez a császár, a ki körülbelül 25 millió alattvaló fölött uralkodik, azon tervvel foglalkozott, hogy nagy birodalmát ugyanazon törvényekkel s ugyanazon nyelven emeli föl a czivilizáczió magaslatára, eltörölvén minden előjogot és kiváltságot, a mi a magyarokat rendkívül elkeserítette. A magyar faj vitéz, nemes és bátor, melyről a nagy Voltaire így nyilatkozik: Ťa magyar büszke és nemes lelkű nemzet, ostora a zsarnokoknak, erős támasza hű királyainak".

Majd részletesen ismerteti az urbáriumra vonatkozó rendeletet. Minden sora tanúsítja, hogy alaposan ismeri az ország helyzetét. Ki kell emelnünk, hogy mindenütt a magyarságnak fogja pártját s felsorolja azt is, hogy az önkényes rendeletek ellen mily erélyesen tiltakoztak egyes vármegyék, amely tiltakozások arra indították a különben jó szándékú császárt, hogy rendeleteit legnagyobb részben visszavonta.

Magyarország néprajzi viszonyait is komoly figyelme tárgyává teszi, szerzőnk fölemlítvén, hogy a hírneves Busching szerint Magyarország népessége 1776-ik évben három millió 170 ezer volt; Erdélyország, Szlavónia, Horvátország két millió lakost számlált, de az újabb statisztikai kimutatás szerint, nem véve számításba Erdélyt, Magyarország lakossága nyolcz millió lélekre tehető. Van az országban egészben véve 99 város, .548 nagyközség, hol vásárok tartatnak, 10.776 falu, 1200 puszta 1.314,362 család, melyek közül 1.299.141 keresztyén s 15 221 család pedig zsidó. A zsidóság száma Magyarországon 75 089 lélek. A különféle nemzetiségek nem igen vegyülnek egymással, mindegyik külön-külön él.

Egyik megye teljesen szinmagyar, a másik szláv. Éppen így elszigetelik magokat a németek és oláhok. Csak a zsidók, örmények, görögök és czigányok vannak szétszórva az országban. Magyarország hajdanán dicsősógteljes napokat ért, mikor Európának egyik legnagyobb hatalma volt s keresték szövetségét. A XIV. században. Nagy Lajos uralkodásának idejében a Balti tengertől a Fekete tengerig s innen az Adriáig terjedt a magyarok birodalma. A következő században Corvin Mátyás alatt Magyarország a művészetben és hadviselésben vitte a vezérszerepet. A király Olaszországból a legügyesebb művészeket hivta be. Körülbelől 300 iródiákot alkalmazott a legnevezetesebb művek lemásolására, hogy aztán azokat díszesen bekötve, könyvtárában helyezze el. Magyarországon volt székhelye, holott Bécs is az ő birtokában volt.

Szerző ezután azt fejtegeti, hogy nem tudja biztosan megállapítani, hogy az osztrák császári ház mennyi hasznot húzhat magyarországi forrásokból, de az kétségtelen, hogy a jövedelem többre menne, ha a nemzet s fejedelem között nem volna olyan éles ellentét. Az 1791-iki országgyűlés a hadjárat költségeinek fedezésére 4.000 000 forintot szavazott meg. Az 1793:i-iki statisztika szerint Magyarország évi jövedelmét 18.000 000 forintra értékelik. Az ipar- s kereskedelem ez országban még igen gyönge lábon áll, amit a magyar hazafiak a bécsi uralomnak tulajdonítanak. Ez azonban némileg túlzás, mert miképen virágozhatnék a földmivelés, ipar- és kereskedelem olyan országban, hol a politikai intézmények oly kezdetlegesek. A magyarok nem akarják gondolóra venni, hogy a nemzeti ipar bizonyos tekintetben a társadalmi műveltséggel jár karöltve. Nem lendülhet föl addig, míg nem szakítanak az előhaladást akadályozó társadalmi intézményeikkel. Jóformán semmibe sem veszik a társadalom jólétére tényező befolyást gyakorolható hasznos társadalmi osztályt. A paraszt, vagyis földművelő osztály alig rázta még le a rabszolgaság lánczait, még most sem nyerte meg a földbirtoklás kiváltságos jogát, sőt maga a városi polgárság is alárendelt helyzetben sinylődik. (Folytatása következik.)

Függelék

MÁSFÉLSZÁZADOS SZENT ISTVÁN-REND. 1914. 19. 372.Május 5-én volt százötvenéves évfordulója annak, hogy Mária Terézia megalapította az első szent királyunkról elnevezett rendet. A középkorban volt már vitézi rendünk, kettő is: a Szent György-lovagok rendje, a melynek 1326-ban kelt szabályait Nemzeti Múzeumunk könyvtára őrzi kincses kiállításában, s a XIV. század végén feltűnő Sárkány-rend, amelynek Zsigmond király adott 1408-ban alapító-levelet, amikor újjászervezte. Hosszú negyedfélszáz esztendő telt el ezután 1764-ig, amikor Mária Terézia a Szent István-renddel ajándékozta meg hű Magyarországát.

A rend alapításának eszméje gróf Esterházy Ferencztől, a kanczellártól eredt, s a királynő nagy örömmel karolta fel, mert egyrészt a polgári érdemek megjutalmazására akart evvel új módot teremteni — a hét évvel (1757) előbb alapított Mária Terézia-rend ugyanis tisztán harczi érdemek jutalmazására szolgált — másrészt pedig még közelebb akart így férkőzni magyarjai szivéhez s hiúságuk legyezgetésével akarta lekötni őket. Az időpont is nagyon fontos volt, az 1764-re összehívott országgyűlés küszöbén voltak, amelytől nagy áldozatokat várt és remélt a királynő. Azt czélozta ez is, amit a magyar nemesi testőrség felállítása: (1760) a magyarok megnyerését.

Az udvari méltóságoknak szálka volt a szemében a rend magyar volta, s nem igen rajongtak az eszméért, nem lelkesedett érte a császár sem, mert ez új, előkelő rendtől az aranygyapjas-rend kiváltságait féltette. Mária Terézia azonban ragaszkodott hozzá, s 1764 február 22-én már közli a rend eszméjét és tervezetét a helytartótanáccsal, márcziusban pedig Albani bíborossal ismerteti meg tervét. Az alapítás fényes ünnepsége május 5-én, Lipót születésnapján, zajlott le Bécsben. A királynő, az újrend nagymestere, akit csakis a magyar udvari móltóságok vettek körül, fiának, Józsefnek, nyakába akasztotta a rend nagykeresztjét, a többi felvételeket, azonban csak másnap, május 6-án tartották meg, s e napon kelt a rend szabályzata is, amelyet képekkel díszítve latin és német nyelven adtak ki. A nagy keresztet négyen kapták csak: Barkóczy Ferencz a primás, Batthyány Lajos, a nádor, Esterházy Ferencz, a kanczellár s gróf Hatzfeldt, a bank elnöke. A parancsnokok és kiskeresztesek közt viszont több volt a német, mert a magyar vitézek felvételét szent István napjára halasztotta a királyné, de csak a következő év novemberében tarthatták meg. A rend azok kitüntetésére alapíttatott, akik a felségünkkel s házunkkal szemben nagy érdemeket szereztek maguknak, irja Mária Terézia a szabályzat bevezetésében. Kiemeli, hogy egy birodalom méltósága s az országok közbékéje nem kevésbé függ azoknak a hű tanácsától és munkásságától, akik a polgári életben működnek, mint akik fegyverrel dolgoznak érte, s azért tartotta szükségesnek az új rend alapítását a Mária Terézia-rend mellett

.

A SZENT ISTVAN-REND NAGYKERESZTJE ÉS KÖZÉPKERESZTJE.

rend nagymestere mindig a magyar korona viselője, s a rend száz tagot számlál, ezek: 20 nagykeresztes, 30 parancsnok (commendatores) és 50 kiskeresztes; de az egyházi méltóságot viselők nem foglaltatnak benn ebben. A rend jelvénye: arany szegélyű zöld zománczos kereszt, melynek közepén kerek médaillonban vörös mezőben zöld hármashalom, középsőjén nyugvó arany koronából kiemelkedő apostoli fehér kettős kereszt foglal helyet, mellette pedig az arany M és T betűk. A vörös és zöld szin Magyarország szinei, a kettős kereszt arra emlékeztet, hogy Szent István kapta az apostoli jelzőt, amelyet Mária Terézia újított fel (1758), az M és T betűk pedig a királynő nevének kezdőbetűi. A közóppajzsot körülfogó felírás: Publicum Meritorum Praemium (Az érdemek nyilvános jutalma). Hátlapján fehér alapon STO. ST. RL AP. (Sancto Stephano regi apostolico, Szent István apostoli királynak) betűk olvashatók. A nagy keresztet a nagykeresztesek s a parancsnokok; a kis keresztet pedig a kiskeresztesek viselik. Szalagja sötétzöld, bíborvörös középcsíkkal. A nagykereszteseket még a csillag is díszíti, melynek közepén az a médaillon foglal helyet, amelyet a keresztnél ismertettünk, s őket megilleti még a láncz is, amely a királyné és Szent István monogramjaiból (M T és ST) s a szent koronából van összeállítva.

A rend öltözete: bő, rövid ujjú, hermelin prémmel szegett, vörössel bélelt zöld, hosszú bársony köpeny, vörös bársony ruha, vörös bársony kalap, amelyet hermelin szegélyez s zöld-vörös zománczos forgóban kócsagtoll díszít. Megkülönböztetések vannak a ruházaton is: a nagykeresztesekét tölgyfalevól-hímzés díszíti, a parancsnokokét szélesebb, a kiskeresztesekét pedig keskenyebb szegély. A rend szabályzata elsorolja a rend tisztségeit is, ezek voltak: a praelatus, kanczellár, titkár, kincstárnok, herold, kanczellista, akiknek teendői és ruházata pontosan meg volt állapítva. A nagy kereszttel a valóságos belső titkos tanácsosság járt, a parancsnokival, a Dekretal geheimer Bath czim, a kiskeresztesek pedig, ha kérték, igényt tarthattak díj nélkül a báróságra, esetleg a grófságra is, ha kérelmüket a körülmények mérlegelése után alaposnak találta a felség. A konstrukcziók ez utóbbi pontját azonban az 1884. július 17-én kelt legfelsőbb kézirat megszüntette.

A rend szabályzatát három példányban állította ki a királynő, egyiket a rend levéltárában helyezték el, a másikat az országos levéltárban, a harmadikat pedig a kanczellária levéltárában.

A Magyar Szent István-rend a legmagasabb állami kitüntetés, amelyet a 2011. évi CCII. törvény alapított meg. (A törvényben az írásmódja: Magyar Szent István Rend).google

Lestyán Sándor: A CSEHEK KASSÁN. 1919. 25. 288.

A ragyogó júniusi nap aranysugarait szórta szét a környéken, amikor a különvonat berobogott az állomásra. A zöld fenyőlombokkal, piros selyemzászlókkal és vörös drapériával feldíszített állomáson egy kézzel írott tábla áll ezzel a felírással: „Isten hozott" és alatta a sebtiben odamázolt név : „Kassa". Ennek a táblának a másik oldalán még „Kosice" van felírva, így nevezték el a megszálló csehek a várost. Most eltűnt ez a tábla minden szomorú emlékével annak az öt keserves hónapnak, amiről megkönnyebbült szívvel beszélnek a kassaiak.

A cseh megszállás első napjaiban a város képe nyugodt és csendes. A lakosság higgadtan és fegyelmezetten viselkedik, inkább nem mennek ki az utczára, semhogy okot adjanak a rendzavarásokra. A cseh lövészezred fegyveres őrjáratai czirkálnak a városban, de a néptelen utczákon nem igen akad dolguk. A belváros rendjét nem zavarja semmi, a külvárosban azonban fosztogatnak a cseh katonák, a magánlakásokba is behatolnak, ahol fegyverkeresés ürügye alatt rabolják el a holmikat. Január elsején jelentek meg az első cseh szövegű plakátok az utczán, természetesen nagy feltűnést keltve. Igen sokan sereglettek körülöttük és megtörtént, hogy túlheves emberek a plakátokat letépték. A megszállás második napján két cseh tiszt a színházban is megjelent, ahol kijelentették a igazgatónak, hogy a hét két napján tótnyelvű előadást fognak rendezni.

Általában rend és nyugalom van a városban. A csehek elrendelik az alkoholtilalmat és hozzálátnak a berendezkedéshez. Az élelmiszerellátás körül zavarok vannak ugyan, nincs liszt, czukor és petróleum, de a csehek mindent megígérnek és egyelőre a maguk részére a város élelmiszerkészletéből semmit nem foglalnak le, semmit nem vesznek el. Schöbl ezredes, a cseh-szlovák haderők kassai parancsnoka, január ötödikén felhívást intézett Kassa város polgáraihoz, amelyben azt mondja, hogy a világtörténelmek törvényszéke úgy döntött, hogy Kassa a cseh-szlovák állam egyik alkotó eleme és az is fog maradni. Ők békét és rendet hoznak a városba, de megkívánják, hogy a városban is tökéletes legyen a rend. Addig is, míg a további rendeletek meg nem jelennek, a városban betiltja az összes gyűléseket és egyúttal valamennyi Kassán kiadott lapnak a megjelenését beszünteti. A cseh-szlovák állam hű polgáraitól megkívánja, hogy házaikat a cseh-szlovák állam nemzeti zászlóival lobogózzák föl. Szomorúan és leverten olvasták a felhívást a kassaiak, a katonaság állandóan razziákat tartott a renitensek ellen és közben megalakult a szlovák nemzeti tanács és „Slovensky Noviny" czímen cseh lapot akarnak indítani.

Szerencsére megérkeznek Kassára az olaszok Rossi tábornokkal s öttagú vezérkarával, akik hamarosan átlátják a helyzetet és enyhítik a csehek szigorú intézkedéseit. Srobár tót miniszter is megérkezik január 12-én a városba és ezen a napon hivatalosan bekebelezik Kassát a cseh-szlovák köztársaságba.

Közben az élelmiszerhiány folyton nő, a városban ez csak fokozza az elégedetlenséget, a lisztadagokat nagyon redukálni kell és az olaszok mindent megigérnek, hogy javítsák az elégedetlenséget.

Január 21-én volt az első szlovák népgyűlés Kassán, ahol az ünnepségek közepén egy sipító gyerekhang elkiáltotta magát: Éljen a magyar köztársaság! A gyűlés rendje egyszerre felbomlott, mindenki a közbekiáltót kereste, akit véresre vertek. Még aznap a nemzetiszínű kokárda viselését is megtiltják és egy fiatal leányt, aki nem hajlandó piros-fehér-zöld szalagját a hajából kivenni, főbelövéssel fenyegetnek, s csak a szülei és hozzátartozói rábeszélésére írt alá a derék kisasszony egy nyilatkozatot, amelyben kiskorúságával és meggondolatlanságával indokolja cselekedetét.

Közben nagy szorgalommal folyik a város cseh-szlovákosítása. A magyar bankjegyeket lebélyegzik cseh-szlovák bélyeggel. Rizst és iparczikkeket hoznak Prágából a városba, leszállítják az élelmiszerárakat és minden módon azon vannak, hogy a tőlük folyton idegenkedő lakosságot megnyerjék maguknak. Este azért állandóan razziáznak, ami ellen a polgárság tiltakozni próbál, de hasztalanul.

Közben titokban készülődnek a kassai magyarok márczius tizenötödikének megünneplésére. Sekac János zsupán azonban már jóelőre betiltja az ünneplést. Márczius tizenötödikén aggódva, félelemmel, elzárva a világtól, hírek nélkül és szomorúan áldoznak a kassai magyarok a szabadságharcz emlékének és mikor ők nem ünnepelhetnek nyilvánosan, a megszálló csehek nagy czéczó és parádé közben lefejezik a kassai honvédszobrot, nyilvánosan gyalázzák a magyarokat az utczán és rövidesen megtörténik az első véres összeütközés, amelynek két asszony az áldozata és egy cseh katona. A megrongált honvédszobornál lelkes magyarok a Himnuszt kezdték énekelni, hogy ily módon tanúságot tegyenek hazafias érzésükről és tüntessenek a csehszlovákok ellen. A csehek sortűzzel válaszoltak erre.

Most már pattanásig feszült a húr, mindennaposak az egyenetlenkedések és apró összeütközések, a nyomor, különösen a nép között folyton nagyobb és nagyobb lesz. A város polgársága sérelmeinek tolmácsolására Srobár tót miniszterhez fordul. Az árak hallatlanul magasak, a lakásínség óriási, a munkásokat állandóan támadják, mindenkiben bolsevikit látnak és az üldözések, letartóztatások nem akarnak megszűnni .

Kassaiak ma már borzadva mesélnek arról, ami ezekben a rémséges napokban történt. A munkanélküliség folyton nő. A megszállás óta a viszonyok semmivel sem javultak, sőt inkább rosszabbodtak. A nyomorról, az ínségről szomorú képet kapunk, mikor azt halljuk, hogy egy jobb napokat látott nyugdíjas tisztviselő, akit a háború egyetlen fiától és eltartójától fosztott meg, öreg feleségével a szegényházba való felvételét kérte. Egy magánmérnök, aki tehetős, vagyonos ember volt és most Kassa városánál mint mérnök dolgozott, de az üzemek szünetelése miatt nem kapott munkát, annyira nélkülözött, hogy az éhségtől összeesett és kórházba kellett szállítani.

A magyar tanácsköztársaságról lehetetlen és borzalmas híreket terjesztenek a csehek a kassaiak között. Rémséges színekben festik le a budapesti állapotokat, pedig a rémes és borzasztó állapotok ott vannak Kassán, ahol annyira mentek a munkásság üldözésében, hogy június 4-én a városparancsnok rendeletére agyonlőttek két szög-gyári munkást, névszerint Tirpák Béla tizenöt és Stepper József huszonnyolcz éves szegény, dolgozó embereket, akik megjegyzéseket mertek tenni a fennálló katonai hatalomra; öntudatos, lelkes magatartásukért halállal kellett fizetniük.

Akkor már győzelmesen nyomult előre a felszabadító proletár hadsereg. Misikolcz már a mienk volt és csapataink gyors iramban közeledtek Kassa felé. A csehek rettenetes félelmükben először túszokat szednek a városban, később ezeknek egy részét kibocsátják, de nagyrészüket, mikor elfutottak, magukkal vitték Theresienstadtba, ahol internálták őket.

Május 31-én Rossi tábornok elbúcsúzott a várostól. Ez volt az első jele a felszabadulásnak, most lélegzettek fel először a szerencsétlen elnyomottak, de még csak titokban, a mikor senki sem látta. És boldogan, leplezett örömmel látták a fejvesztetten kapkodó és csomagoló cseheket a kassaiak s szívrepesve várták a pillanatot, amikor az utolsó martalócz is hátat fordít a városnak. Pedig ezek voltak a legrettenetesebb napok, ezek voltak a legrémesebb éjszakák, nem lehet arról eleget mesélni, mennyi kegyetlenséget, gonosztettet, rablást és gyilkolást követtek el a vesztüket érző csehszlovák csapatok az utolsó órákban.

A végsőkig elkeseredett hangulatot június 7-én boldog és csudásan meleg, jó érzés váltotta fel, amikor Kassa városába bevonult a győzelmes Vörös Hadsereg. A lapok előző nap külön kiadásban jelentek meg, gyáva félelmükben észre sem vették ezt a megszállók. Kapkodásukban észre sem vették, mikor már készültek a lobogók, mikor már koszorúba fonták a sok tavaszi virágot és mikor már diadal-pompára készült az egész lakosság, hogy a felszabadító katonákat üdvözölje.

Leírhatatlanul lelkes és felejthetetlen volt a hangulat, amellyel dicső harczosainkat a kassaiak ünnepelték, örömmámorban úszott az egész város. Az első bevonuló lovas járőrt lehúzták a lóról, virágésővel és csókokkal borították el a katonákat, minden ház egy vendéglő volt, boldog volt, aki beczipelhetett lakásába egy vörös katonát, boldog, aki megszoríthatja a kezüket, megsimogathatta poros köpenyüket. Nem lehet ezt a hangulatot leírni, ezt látni kell. Hullámzik az utcza az ujjongó embertömegtől, kora reggeltől késő estig, és észak felé rémülten szaladnak a rablók, amikor örömujjongás közepette győztesen, délczegen, felkészültén, szervezetten, muzsikás vigasztaló drága magyar énekszóval eljöttek a felszabadítók a rabságba vert, leigázott városba