h14–81. Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók.
2018. 03. 12. – 03. 31.
Bevezetés
A távolból írt levelek
mellett folytatódik a szigetek
bemutatása is. VU a Föld csaknem
mindegyik jelentősebb szigetéről közölt ismertetést. Esetenként nem is egy
alkalommal. A szöveg néha irodalmi szintű. Részletes áttekintést kapunk az
őslakók életéről, mulatságukról, sorsuk alakulásáról, valamint az aggteleki cseppkő-barlangról.
Tartalom
SZIGETEK III.
Helgoland szigete.
1865. 248.
Helgolandi partrészlet.
1867. 638.
HELGOLAND.1890. 405.
Szigetek
a Csendes-oczeánon.Tongatabu.
1879. 6. 87.
FORMOSA
1884. 48. 770.
Sámi Lajos.
Robinzon
szigete.1872. 663.
Sámi Lajos.
ROBINSON SZIGETE. II. 1897. 70.
S. L. Rügen szigete.
1872. 281.
A SZAMOA-SZIGETEK.
1889. 225.
László
Károly levelei Amerikából (Mexikóból).
XIV. Minatitlan.
Mexikó, sept. 30. 1860. VU.
1861. 17.
Folytatás.1861.
30.
XV (Vége.) 1861. 42.
Bánó Jenő:
MAGYAR LEVÉL MEXIKÓBÓL 1890. 4.
UTAZÁS
MAGYARORSZÁGON A XVIII. SZÁZAD VÉGÉN. 1912. . 72. Ismerteti KÖNYVES TÓTH
KÁLMÁN. IV. rész
ŐSLAKÓK
A santalok lázadása1856. 15. 127
Afrikai embervadászat.
1856. 348.
Könyves T.
K.
A jelenkor vademberei. 1868.
79.
P. Gy.
Egyve1eg 1869. 14. 188. A négerek kihalnak.
KlRÁLY PÁL A BRAZÍLIAI INDIÁNOK
LEGENDÁIRÓL* 1885. 318. I. rész
II. rész 1885. 334..
Az uj Kongó-állam lakóiról 1885. 21. 345.
RABSZOLGAKERESKEDÖK ÚTJÁBÓL 1891. 684.
KRÉCSY BÉLA. AZ
INDIÁNOK CZIVILIZÁLÁSA AZ USA- ban 1894. 558.
Függelék
Herman Ottó: Az
eloláhosodásról I.. 1877. 8. 121.
.II. 1877. 138.
SZIGETEK III.
Helgoland szigete.
1865. 248.
A fürdőidény kezdetén, Európa egyik
legnevezetesebb tengeri fürdőhelyéről, Helgoland szigetéről szólunk, mely az
Északi tengeren, a Weser, Elbe és Eider folyók torkolatánál fekszik. Ez apró
szigetekből álló csoport viseli a Helgoland nevet, melynek terméketlen kopár
föveny-talaján semmi nem terem, annyira, hogy a 3 ezret kevéssel meghaladó lakosság
leginkább halászattal, és kereskedéssel foglalkozik. A tulajdonképi Helgoland
sziget azonban nem egyéb, mint egy, a tengerből 220 láb magasan kiemelkedő
szikla, mely területére nézve egy negyed négyszög mérföldet foglal el. Egykor
nagyobb lehetett, de a hullámok mosása évről évre kisebbité.
Helgoland szigete 1808 óta
Angolország birtokához tartozik, s mint lerakó-hely, nagy szolgálatot tett az
angol kereskedésnek, különösen az I. Napóleon által elrendelt kereskedelmi
zárlat idején. A szigeten egy erősség is van, négy bástyával s egy szép
világitó-toronnyal, mely már messziről jelül szolgál az arra vitorlázó
hajóknak.
Helgolandot tengeri fürdőjéért nyáron
át Európa minden népe fölkeresi; vize erősítő hatással van a gyengébb
idegzetre. E fürdő a sziget keleti partján van, s a vendégek nagy száma a
fürdőidény alatt némi élénkséget ad a különben komor tekintetű sziget
partjainak. De amint Hamburg és a sziget között közlekedő gőzhajó az utolsó
elkésett vendéget is tovaszállitja, a keleti partok is elhagyottan állnak,
legföllebb a bennlakók csekély száma foglalatoskodik hajóival.
Helgoland sziget
nyugati partja.
A nyugati part, mely képünkön
ábrázolva van, már nyáron is rideg kilátást nyújt tengerbe nyúló szikláival;
még barátságtalanabb ősszel és télen, midőn sűrű köd borítja a láthatárt, vagy
fölkelnek a tengert fenekestől fölforgató viharok, s haragosan ostromolják a
puszta kietlen partokat. Emberi arcz már ilyenkor nem látható, csak a madarak
maradnak a rideg partokhoz hivek, nagy csapatokban települvén le a hótól lepett
sziklákra, szemeiket mereven egy irányba szegezve. Közel háromszáz faj
látogatja e szigetet vándorlásai közben, de állandóan csak három fészkel rajta:
a veréb, a szárcsa és a keresztcsőr.
De a madaraknál is gyakrabban
ellátogatnak a viharok, annyira, hogy itt a hajótörések nem éppen ritkák, habár
a világitó-torony lámpája 257 láb magas, s igy jó távolról észrevehető, ha csak
köd és eső el nem takarják. Ily szomorú hajótörés nyoma egyik képünkön is
észrevehető.
Helgolandi partrészlet.
1867. 638.
Mintha a nemrég (f. év febr. 28-án)
elhunyt tájképiró, Morgenstern Keresztély ecsetjét, midőn a 636 lapon közölt
kép eredetijét festette, épp azon érzés vezérelte volna, mely a hazája
egységeért buzgó ismeretlen német költő tollába Helgolandról Germaniához szólva
e szavakat adta:
„Minden habnak loccsanása
Árvád föl-följajdulása."
Európa népeinek s az eseményeknek
irányzata nagy államok alakulása s a nemzetiségek csoportosulása felé
nehézkedik. Az olasz után, mely már egyesülése utolsó stádiumához érkezett, a
német egység is azon irányzatok egyike, melyeket egész Európa érdekkel, s
rokonszenvvel kisér s melyeknek eiőbb vagy utóbb teljesedésbe is kell menniök.
Régi már s egyre hangosabban
nyilatkozik a nagy Németországban a vágy, minden népet s földet, mely eredete s
múltja által hozzá tartozhat — egyesíteni. Az ős friesek romlatlan utódait, a
kis sziget három ezernyi lakosát sem akarnák elfeledni s érzékenyen
tolmácsolják mindenfelé a nagy országban a „kisded," az „elhagyott,"
az „árva" Helgoland elzártságát, mely a német egység sérelmére még mindig
angol oltalom alatt van.
A képíró hazafias érzelme is oly pillanatban örökiti meg
vásznán, midőn a dagályban viaszatérő nyugtalan habok mossák partjait. A szél
zúgása Helgoland fohászait, a habok moraja — a friesek panaszát hallatja
Germaniá-anyával. A felhők a reménytelenséget jelzik, mely közös láthatárukat
besötétíti. De a nap, a német egység szellemének világa áttör s a nehéz felhők
daczára fényt áraszt a német tenger fölé.
Nyugtalanul szállongnak a csüllők az
ormok körül, le-lecsapva a habok közé. Egy vitorlást a egy gőzöst, a tengeri
élet tevékenységének jeleit, mindkettőt távozni látjuk a partoktól, hogy annál
inkább érezzük: mily „elhagyott" sziget, árva" hely szemléletébe
merültünk.
HELGOLAND.1890. 405.
A politikai világban nagy feltűnést
keltett az a hír, hogy az angol kormány önként átengedte Németországnak az Élbe
torkolatánál fekvő Helgoland-szigetet, mely 1806 óta zavartalan birtokában van,
habár földrajzi szempontból egészen Németországhoz tartozik. Az átengedés nem
történt egészen ingyen, sőt az a terület, melyet az angolok cserébe nyertek
Kelet-Afrikában, hasonlíthatatlanul felülmúlja nagyságra nézve ezt a parányi
szigetet. Mindamellett a németek rendkívül örülnek ennek a békés hódításnak,
mert az angol kézben levő Helgolandot mindig oly fontosnak tekintették, mint a
Földközi-tenger bejáratát őrző Gibraltárt, s emellett zokon esett nekik, hogy
egy hatalmas állam az ő tengeri forgalmuk fő kapujánál (Hamburg előtt) akár
csak egy talpalatnyi német földet magáénak mondhat. Viszont az angolok egy
részének is nagyon rosszul esik, hogy európai birtokuk egy része elvész, sőt
sokan vannak, kik ezt az átengedést ürügyül akarják felhasználni a jelen
kormány megbuktatására.
A vitatkozás tárgya pedig önmagában
véve jelentéktelen hely, egy alig félnégyszög kilométernyi szikla zátony a tenger közepén, kisebb, mint hogy nagyszámú
katonaságot lehetne rajta tartani s messzebb van az Elba torkolatától, mint
hogy a hajók közlekedését gátolni képes volna. De a sziget, melyhez hasonló
ngyságú, sőt nagyobb az Eszaki-tenger mellett számtalan van, hires darabja a
földnek, s hirnevéért sokan ragaszkodnak hozzá s sokan vágyakoznak bírására.
Helgoland hírnevét két körülmény
okozza: egyik kitűnő tengeri fürdője, a másik földjének lassú, de fokozatos
pusztulása.
Az egész szigeten a kontinentális
éghajlat nagy változatosságával szemben állandó egyenlő tengeri levegő
uralkodik, mely különösen ősszel nagyon kellemessé teszi az itt tartózkodást. A
késő őszi hónapokban Helgoland kétségkívül a legmelegebb hely Észak-Európában,
s mint lég-gyógyhely Meránnal és Montreaux-val egyen-rangban áll. A tengeri
fürdő is nagy kényelemmel van berendezve, ugy hogy ezt messze földről nagyon
sokan keresik fel s különös gyógyító hatást tulajdonítanak neki. Hamburgból
külön gőzösök közvetítik a forgalmat, s a kis kikötőben nagyon sok tekintélyes
hajó is megfordul, mindez azonban a tél beálltával megváltozik, s ilyenkor a
bennszülöttek halászbárkái élénkítik meg a környéket.
Még nevezetesebb Helgoland természeti
szépsége, melyet a tenger folyton tartó pusztításai idéznek elő. Az Eszaki-tenger
partvidéke általában nevezetes arról, hogy a partlakók itt állandó küzdelemben
vannak a tengervidékkel. Nagy Károly idejében a partvidék legalább kétszer oly
nagy volt, mint jelenleg. Azóta nemcsak lakatlan partok, de egész községek is
sülyedtek el, s a fennmaradt szigetek, melyek némelyike felett dagály
alkalmával most is elfutnak a hullámok, ennek az elsüllyedt földrésznek
töredékei.
Így pusztult el Hollandia nagy része
s a friesek egész vidékei. Helgolandról is tudják, hogy 1010-ben még egy négyszögmérföld területe
volt, ma a sziget felső sziklás része csak 300 lépés hosszú s 650 lépés széles,
az alsó homok sziget pedig 190 lépés széles s 540 lépés hosszú. 1720-ig a
sziget teljes egész volt, ekkor két részre oszlott, melyek közül az egyiket már
is megsemmisülés környezi. Minden vihar egy-egy darab sziklát tör le, mások a
viz alá süllyednek, úgy hogy csak zátonyok lesznek, s a sziget látogatói, csónakokban
megkerülve azt, élénk változatos képeket nyernek a nagy természeti erők eme
tartós munkájáról, mely kép annyival érdekesebb, mert a sziget sziklafalai
többnyire szép vörös színűek. Ez a vörös homokkő a tenger feltűnően zöld
színével s a fenn elterülő fehér fövénnyel a magyar utazót hazája szép színeire
emlékezteti.
A több száz láb magas háromszög alakú
felső sziget különben meglehetősen terméketlen, árpa és főképp krumpli az
egyedüli vetemények. Az alsó szigeten, ahova kényelmes lépcsők vezetnek le, még
ennyi sem terem, de itt a csinos fürdő-épületek s villák elfeledtetik a
természet kopárságát. Ivóvizük sincs, csak az esővizet gyűjtik össze.
Az angolok igen kegyes urai voltak a
szép szigetnek. A lakók, kik a halászat mellett különben is főképp a
fürdövendégekből élnek, alig fizetnek valami adót s a kormány mindenkor ráfizetett
a költségekre. S bár állandó angol kormányzó lakott a szigeten, a bennszülöttek
önálló rendelkezési joggal birtak, iskolában és templomban a német szót
használták s általában úgy érezték magukat, mintha köztársaságban éltek volna,
de a szegénység kényelmetlenségei nélkül, mert a kormány nemcsak kaszárnyát
építtetett és ágyúkat hozott ide, de több középületet és két igen csinos
világító tornyot is építtetett, melyre a part elsülyedt részeiből alakult sok
zátony miatt nagy szükség is volt, gyakoriak levén itt a hajótörések.
Andersen, ki Helgolandról külön könyvet írt, s vele együtt
mások határozottan megjósolták a sziget gyors elpusztulását, sőt maga Adersen
azt állította, hogy a jelen század végét sem éri meg. Az állítás kissé merész s
nem eléggé igazolt. Tény azonban, hogy a németeknek nem a terület nagysága s
tartóssága, hanem az okoz örömet, hogy a német föld egy részét (mert a
bennszülöttek frízek) békés úton hódították vissza s másrészt az angol
kormánynak, mely I. Napóleon kontinentális zárlata alkalmával sok hasznát vette
e helynek, mint kereskedelmi lerakódó területnek, ma nincs oka félni, hogy a
hely átengedése hatalmának bármily csekély megcsorbulását vonná maga után.
** *
Tanzánia. Székhelye és legnagyobb városa Zanzibár City.
Zanzibár teljes területe 1651 négyzetkilométer (ez Vas megye területének
a felével egyezik meg), lakossága 1,07 millió (2004). Az ugyancsak Tanzániához
tartozó Mafia-szigettel együtt néha Fűszer-szigeteknek
is nevezik őket, de ez a név inkább az Indonéziában található.
Fűszer-szigetek:. a mai Indonéz-szigetek. Nevük onnan ered, hogy a
szigeteket a felfedezések során meghódító portugálok nagy mennyiségben
szállítottak innen fűszereket (borsot, szegfűszeget) Európába google
*
Helgoland szigetet a kora
középkortól a frízek lakják. 1402 és 1714 között a schleswigi területekkel
együtt
Dánia fennhatósága alá került. 1814-ben a britek szerezték
meg.
Napóleon kontinentális
zárlata idején
Nagy-Britannia számára létfontosságú volt a jelentős csempészetet
lebonyolító sziget. Helgolandot
Németország a kelet-afrikai
Zanzibár szigetéért kapta meg cserébe. Az átadást
megpecsételő kézfogásra 1890. augusztus 10-én került sor Sir Barkley angol
kormányzó és a csónakból partra szálló
II. Vilmos
császár között. Az
Elba torkolatában, stratégiai helyen fekvő szigetet az
első és a
második
világháború idején valóságos erőddé építették ki. A hadiflotta bázisául szolgáló
szigeten a sziklába hét emelet mélyen alakítottak ki bunkerrendszert. 1945.
április 18-án közel ezer angol repülőgép emiatt bombázta le a szigetet.
A háborút követően, a megszálló britek a
lakosságot kitelepítették, majd két évvel a bombázás után 1947. április 18-án a
sziklaüregeket berobbantották. Eredetileg az egész szigetet el akarták tüntetni
a föld színéről, ezt azonban nem sikerült megvalósítani. Ezután 1952-ig a
Brit Királyi
Légierő gyakorlótérnek használta a szigetet, a lakosság csak ekkor térhetett
vissza.1300-an lakják
Czivilizált szigetek a Csendes-oczeánon.Tongatabu. 1879. 6. 87.
A legújabb világrésztől Ausztráliától
keletre a déli szélesség 10 és 20-ik foka között a Csendes Óczeánban egy
érdekes sziget-csoport fekszik: a Tonga-szigetek.
A keskeny tengerszorosok által három kisebb csoportra oszlott szigetek között a
legjelentékenyebb északon Vavao, délen Tongatabu szigete, Nikualofa fővárossal.
Nem természetrajzi különösségük, vagy
földirati fekvésük, nem is geológiai alakulásuk, hanem az teszi érdekesekké,
hogy itt már meglehetős gyökeret vert a czivilizáczió, ugy hogy valóságos
miniatűr kulturállamnak indultak.
Az északi és a középső szigetcsoport egy államot képez, még
pedig protestáns és — alkotmányos államot, mely fölött György király angol
mintára szabott alkotmány szerint szelíden és kegyesen uralkodik. Jogara alá
gyűjtötte az egyes szigetek vad lakóit s fönntartja érintkezését a
külállamokkal, sőt kereskedelmi szerződéseket is köt, mint pl. csak nemrég
Németországgal. A nép dolgozik, tanul,
művelődik és boldogul.
Nagyságra e szigetek mögötte állanak
a déli tenger legtöbb szigetének. De rendkívül termékenyek, ami eleinte nagy
akadálya volt a rendszeres munkaösztön kifejlődésének. Kereskedésük főczikke a
kokusz-olaj, és a caprat (szárított kókusdióbél), melyet Ausztráliába visznek ki.
A kókuszpálma sehol nem tenyész oly szépen, mint a Tonga-szigeteken s e termék
kivitele sehonnan nincs oly jelentékeny, mint aminő a Tonga-szigetek ujabb
kivitele. Azonfelül is vannak kiviteli czikkeik: a gyapot, tengeri, gyöngyház,
trepang (ehető tengeri fű) és kávé. A németeknek Vavao szigetén jelentékeny
kikötőjük és szénrakodó állomásuk van.
Kétségtelen, hogy a Tonga
szigetcsoport műveltségre is, de politikailag is a leg-előrehaladottabb a déli
tenger államai között.
A mostani király, Tubau György, már
igen öreg ember s az angol Wesley-missió tagjaitól gyámolittatva, nagy eréllyel
és tapintattal kezeli a kormány gyeplőit. Elfoglalván a Vavao és Hapai
szigetcsoportot, helyes intézmények és jó törvények által igyekezett a
szigetlakók jóllétét emelni. S emellett ügyesen tudta megőrizni függetlenségét
Anglia és Észak-Amerika foglalási törekvései ellen, ugyannyira, hogy most már a
külhatalmak is elismerik országát független államnak.
György király nagy barátja az
európaiaknak és az európai intézményeknek. Teljes kényelemmel berendezett
palotában lakik.
Ő felségének valamennyi alattvalója a
keresztény hitet vallja, országában mindenütt templomok s jól berendezett
iskolák találhatók. Valamennyi tongai lakos tud írni, olvasni és számolni. Sőt
némelyik közülök már figyelemre méltó ismereteket is szerzett, nevezetesen a
földrajzban és történelemben. A király fia, Uga Dávid, idős ember már, de
elpusztíthatatlan egészségű s nagy erejű.
*
google
Tongatapu is the main island
of the Kingdom of
Tonga and the location of
its capital
Nukuʻalofa. It is located in
Tonga's southern island group, to which
it gives its name, and is the country's most populous island, with
approximately 71,260 residents (2006), 70.5% of the national population, on 260
square kilometres (100 square miles). Its maximum height is 65 metres (213
feet). Tongatapu is Tonga's centre of government and the seat of its monarchy.
MAGYAR EMBER A KHINAI
HÁBORÚBAN. (FORMOSA)
1884.
48. 770.
Faragó Ödön (1853–1925) 1873-tól a Monarchia vámtisztviselőjeként hosszú évekig élt
Kínában, s onnan írt levelei a képes újságok olvasóinak kedvelt olvasmányai
voltak. google
Faragó
Ödön hazánkfiától ismét levél érkezett
Formosa szigetéről, hol ő a khinai
vámhivatalok főnöke. Levele, mely egyébiránt magánlevél, ismét az ottani hadi
állapotokról, a franczia flotta bombázásáról ir, s érdekes kiegészítőül
szolgálhat azokhoz, amiket a politikai lapok utján már ismerünk. Adjuk belőle a
következőket :
Tamsui*, 1884. okt. 6-ikán. Sietek
értesíteni, hogy még élek. A franczia flotta (7 irtózatos szörnyeteg) e hó 1
-jén ide érkezett, s 2-án tüzet nyitott a városra. Épp reggeli öltözködéssel
voltam elfoglalva, midőn a «hajrá» megkezdődött. Sietve mentem ki az utczára,
hol jajveszékelő embereket láttam ide s tova futkosni, keresve menedéket a
süvöltő bombák elől. Magam az angol konzulátusba mentem, hol ugyan ki voltunk
téve a golyóknak, de az ütközetre gyönyörű kilátásunk volt. Két és fél óra
múlva az ágyúzás kezdete után a khinaiak elhallgattak, s csakis a franczia
részről folyt a lövöldözés egész éjjeli 9 óráig. Azóta minden nap folyik ez a
komédia, anélkül hogy a francziák partra mertek volna szállani, pedig a rájuk
várakozó katonaság oly csekély, hogy bambusznáddal is szét lehetne őket
kergetni. Ma ugy látszott, hogy partra szállnak, de a tenger hirtelen beállott
háborgása e czéljuk kivitelében meggátolta.
*
A francziák robbanó golyói csúnya
pusztítást vittek véghez az európai lakásokban. Saját lakásomba egy 15
kilogramm súlyú golyó-forgács ütött be. Megtartom ereklyének. A konyha fedelét
egy golyó teljesen elvitte, a szegény khinai szakács roppant rémületére.
Rendkívüli szerencse, hogy egy európai sem sérült meg. A francziák rossz
lövőknek bizonyultak, mert olyat csak nem lehet róluk feltenni, hogy
szántszándékkal lődözzenek semleges nemzetiségű emberek házaira.
Kelungot a francziák l-jén bevették.
A khinaiak — ámbár győztesek — az alkirály parancsára állásaikat oda hagyták. A
népség emiatt annyira felbőszült, hogy az alkirályt bambusszal bántalmazta. Ez
utóbbi erre felhívta a népet, hogy hát jöjjön vele aki mer, kap pénzt és
puskát, rögtön indulnak vissza Kelungba kiűzni a francziát. Azonnal 1500 ember
sorakozott mellette. Ma reggel indultak el, s a mint hallom, az úton 7000 re
szaporodott számuk. Lesz-e eredmény? Qui vivra, verra !
Hogy mi a francziák szándoka a
vámhivatallal, azt még csak sejteni sem vagyok képes. Lehet, hogy hagyják úgy,
ahogy van, beavatkozás nélkül!
Szegény Khina! nehéz napok várnak rá.
De ez eíkerülhetlen volt. A khinaiak nemzeti büszkesége oly nagy, hogy inkább
egész Khinát elvesztik, mintsem hogy egy krajezár hadikárpótlást fizessenek.
*
Táiwān, korábbi ismert nevén Formosa, a
portugál Ilha Formosa-ból, melynek jelentése „szép sziget”) egy 35 980
km² területű sziget Kelet-Ázsiában, a Csendes-óceánon, nem messze Kína
partjaitól. A sziget alkotja 99%-ban a Kínai Köztársaság területét.
Tamsui also Danshui is a sea-side district in New Taipei, Taiwan. It is named after the Tamsui River; the name means
"fresh water". The town is popular as a site for viewing the sun
setting into the Taiwan Strait. Though modest in size (population 162,441), it
has a large role in Taiwanese culture
Sámi Lajos.
Robinzon
szigete.1872. 663.
Ki volt az a Robinzon? Megtudtuk, hogy a mi kedvencz
Robinzonunk csakugyan történeti személy, kit valódi nevén Selkirk Sándornak
hívtak, s ki 1704-ben vetődött a Jüan Fernandez szigetére és 1709-ig maradt
ott.
Az ő történetét dolgozta föl de Foe
Dániel angol iró világhírűvé vált „Robinzon Krusoé" czimü könyvének
megírásánál. Az egyszerű elbeszélésből, melyet Selkirk a maga viszontagságos
kalandjairól neki elmondott, az angol szerző gazdag képzelőerejével oly
eseménydús és érdekfeszítő mesét kerekített ki, mely az olvasó világ figyelmét
azonnal magára vonta.
Jüan Fernandez, Robinzon szigete,
Valparaieó-tól, Chile dél-amerikai tartomány fővárosától mintegv 360 ang.
mfldnyire fekszik és mindössze hat mild hosszú s három-négy míld. széles;
partjai meglehetős meredekek.
A sziget majdnem egészen pusztaság.
Egy valparaisói gazdag földbirtokos tartja bérben és nyájakat tenyészt rajta.
Lakossága néhány, legfeljebb 10 — 11 pásztorból áll.
A mérsékelt égalj gyümölcsei, füge,
bnraczk. eper, alma és cseresznye pompásan tenyésznek itt. Az erdőkben óriási
myrtusf'ák virulnak. A sziget nyugati részén, egy domb tetején, kőalapzatra egy
bronz-lemez van helyezve, melyen a következő fölirat olvasható:
„Selkirk Sándor matróz emlékezetére. Született
Laegoban, Fife grófságban, Skótországban. Négy éven át e szigeten élt, teljes
magányban. Szárazföldre jutott a Cinque Porté nevű 96 tonnás és 50
ágyúval ellátott gályáról 1704-ban, és eltávozott a szigetről a Duc nevű
kalózhajón 1709 februárjában. Később tengerész-hadnagyi rangra emelkedett s ő
Felsége (az angol király) szolgálatában halt meg 1728-ban, 47 éves
korában."
Leglátogatottabb hely az egész kis
szigeten az a barlang, melyben Selkirknek négy hosszú éven keresztül élnie
kellett. A barlang egy kis tengeröböl közelében fekszik, a főkikötőtől egy
negyed mérföldre. Magassága, a föld szinétől számitva, körülbelől 15 láb,
mélysége 20 láb. Kiszögellő sziklacsúcs védi a bejáratot s körülte apró
csalitok és bozótok tenyésznek.
E hires barlang éppen semmit sem
hasonlit a de Foe által oly aprólékos részletekig leírthoz; nincsenek benne sem
áthághatatlan kerítések, sem kijáró a hátterében, szóval semmi abból a sok
ügyesnél ügyesebb találmányból, melyekkel Robinzon Krusoé itteni lakását
földíszíteni, vagy inkább de Foe az olvasó képzeletét foglalkodtatni
törekedett.
De a bejárat eléggé megközelíti azt a
fogalmat, melyet arról a szerző leírásából alkottunk magunknak. Valóban
körülbelül 100 négyszögölnyi lapály az, melyet a nap izzó sugarai ellen a
hátterében emelkedő barlanghegy árnyéka védelmez. A barlang föliratokkal és az
ott jártak bevésett neveivel van borítva, mig a több helyen letördelt szikla
kétségtelen tanúbizonyságul szolgálhat ama kiváló érdekeltségre nézve, mellyel
az utazók a Robinzon története és történetének szinhelye iránt viseltetnek.
Sámi Lajos.
ROBINSON SZIGETE. 1897. 70.
Az 1896. év nyarán — július 15-ike körül — óriási tengeri
földrengés dúlt a Csendes-óczeán déli vidékén s tömérdek hajót pusztított el s
ugyanakkor annak is hire terjedt, hogy a Jüan Fernandez szigetcsoport is elsüllyedt.
Ugyanaz, amelyet Defoe «Robinson Crusoe» czimű művével világszerte ismeretessé
tett.
Robinson
Crusoe ugyan puszta költött alak,
azonban csaknem teljesen bizonyos, hogy a gyermekek hősének irója, Defoe, művének
alapgondolatát egy skót tengerésznek, Selkirk (vagy Seldcraig) Sándornak
emlékiratából merítette, ki csaknem öt éven át élt Robinsonhoz hasonló
körülmények közt a Jüan Fernandez szigeten.
A szigetcsoportot, mely három kis
szigetből áll s a Csendes-óczeán egyik legelhagyatottabb helyén fekszik 350
kilométernyire a délamerikai szárazföldtől. 1563-ban fedezte fel a spanyol Fernandez
János Chilibe hajóztában. Ezért ő róla nevezték el, valamint ő vette azt
először a délamerikai spanyolok birtokába, melyben a legújabb időkig megmaradt,
bár csak névleg, mivel többnyire lakatlan volt.
Kezdetben csak a kalózhajók
látogatták a szigetet, később azonban különösen angol hajósok gyakran
kikötöttek rajta, hogy ott friss élelmiszereket vegyenek fel.
A skorbut okozta azt, hogy a hajósok
az elhagyatott szigeten a jövőre gondolva, magvakat ültettek s egyes apróbb
állatokat, különösen kecskét helyeztek el, hogy visszajövet élelmet és friss
tejet találjanak.
1704-ben Selkirk Sándor skót
matróz jutott a szigetre, aki egy Amerika körül járó hajón szolgált. A
tapasztalatlan ifjú még harmincz éves sem volt, mikor önként kívánkozott a
puszta szigetre.
Vadkecske nyáj számra akadt, hanem a puskapora
csakhamar elfogyott, s így puskájának sem vehette hasznát, csinált a csövéből
kést, készített vadászhorgot. A szegény matróz haja, szakálla megnőtt és
szörnyen bozontos volt, a kecskebőr bunda, melybe burkolózott, meg elvadult
arcza nem embernek, hanem sajátságos állati teremtménynek tüntették fel őt.
Roger-s
angol hajóskapitány kötött ki a
szigeten. Az volt a szándéka, hogy vizet és fűtőanyagot szerez be a
Fernandez-szigeten. Emberei észrevették a szerencsétlen Selkirket.
Kapitányukhoz vitték. A boldogtalan Selkirk minden porczikájában reszketve
állott meg előtte, beszélni is csak zavarosan, tördelt szavakban tudott.
Különös szerencséjére a hajón volt egyik régi ismerőse, aki emlékezett még
arra, hogy Selkirket kitették volt ezelőtt néhány esztendővel a Jüan
Fernandez-szigetre,.Idővel a régi ügyes, értelmes kormányos vált belőle újra, s
valamicske vagyont szerezve visszatért hazájába, Skótországba.
Egy könyvbe leírták Selkirknek négy
éves remeteségét, közre bocsátották, s így messze földön érdekes alakká tették
őt, kinek sorsa iránt igen sokan részvétet éreztek.
Minthogy mindez Defoe életében
történt, ő kétségkívül ismerte Selkirk történetét, midőn megírta a maga
«Robinson Crusoe»-ját.
Defoe regényének rendkívüli hatásától
indíttatva, igen sok ember látogatta ezt a szigetcsoportot, a spanyol Benjanin
Vicuna Mahenne 300 lapra terjedő könyvet irt róla s még nem oly régen. A jelen
század közepe táján német gyarmatosok telepedtek le a szigeten, azonban a
gyarmat nem sokáig állott fenn; ismét lakatlan lett az egész szigetcsoport.
S. L. Rügen szigete.
1872. 281.
Rügen, a német birodalom legnagyobb
és legszebb szigete, az egészséges tengeri levegőt élvezni óhajtó és a tengeri
fürdőt kedvelő közönség egyik legkedvenczebb nyári kiránduló helye. A
szárazföldtől (Pomeránia partjaitól) csak egy keskeny tengerszoros választja
el, s igy az oda utazók még a tengeri botegség kellemetlenségeinek sincsenek
kitéve. A sziget az azt körülözönlő tengerrel, pompás erdőségeivel s ősgermán
hitre-gészeti emlékeivel együtt, sajátságos bűverőt gyakorol a szárazföld s
különösen észak Németország lakóira.. Azok, akik a zajos helgolandi
fürdő-életet nem igen szeretik, a közelebb található s kevesbbé költséges Rügen
szigetén töltik el a fürdő-idényt.
Putbus, egy kis mezőváros 1400
lakóval, minden nyár elején tömve van fürdő-vendégekkel, kik onnan főleg a
sziget legregényesebb részében fekvő Sassnitz tengeri fürdőbe vándorolnak. A
vasutak s más ujabb közlekedési eszközök hiánya még csak emeli a termékeny
tájak regényességét. Az utasok Putbustól Sassnitzig többnyire gyalog teszik meg
az utat, és ha ilyenkor az idő és alkalom kedvez a látogatóknak, útközben a légmérséklet
gyors váltakozása folytán a legszebb ködképek gyönyörködtetik őket
Sassnitz Jasmund félsziget keleti
oldalán fekszik. A csinos kis falu egészen apró halász lakokból áll. A kunyhók,
patakpallók, kutak, kertek, fák, bokrok, halászeszközök és evezőrudak oly
kedves zűrzavarban vannak, hol egymás mellé, hol szerteszét szórva, hogy az
ember az ősidők boldog és mesterkéletlen egyszerűségébe képzeli magát, elvarázsolva.
Egy nagyobbszerü tengeri fürdő fényes berendezését s minden igényt kielégiteni
tudó kényelmeit Sassnitzban természetesen hiába keresnők; nincs ott sem
katona-zene, sem játszó-és olvasó-terem. Sőt még eddigelé templom és iskola
sincs e kis faluban.
A tanulni vágyó fiatalság, ha ugyan e kifejezés megilleti Sassnitz
telt arczu, szőke hajú fiait, kénytelen egy másik falu távol eső iskolájába
látogatni el; az istentiszteletet pedig az erdőnek egy igen szép, regényes
fekvésű nyilt helyén szokták végezni. Mert az erdőben is éppen oly zavartalan
csend uralkodik, mint a templomban és a hivő lélek sokkal közelebb érzi magát
istenéhez, mint bárminő ragyogó kőfalak között.
A bennszülöttek egy kissé ravaszak
ugyan és a pénzt is nagyon szeretik, de különben igen becsületes és megbizható
emberek; többnyire halászok és fő élelmi forrásuk a hering.
16—18 láb hosszú és 6 láb széles
hálók függnek a vizben s annak fenekét sohasem érintik; horgonyokhoz vannak
erősitve és a viz felületén úszó fadarabok nem engedik, hogy alá merüljenek.
Több egymás mellé kifüggesztett háló ily módon egy falat képez, melyen a hering
csak a fejét tudja keresztül dugni, de többé azt sem húzhatja vissza, mert a
háló szerfölött finoman van szőve. Évek előtt e halászat még jövedelmezőbb
volt, miként a halászok beszélik, ugy hogy némely birtokos a partokon szekér
számra vásárolta össze a halakat és földjeit heringekkel trágyázta. E terhes munka,
melyet néha egész nyáron át folytatnak, össze is tépi hálóikat úgy, hogy
kijavítás nélkül többé használni nem lehetne.
A
rügeniek, mint valamennyi egyszerű és mesterkéletlenebb néptörzs, nagyon
szeretik a regéket és mondákat s még máig sem feledték el, hogy szigetükön
egykor istenek és istennők laktak. A szigetlakók oly egészséges gondolkozású és
természetes józan eszü emberek, hogy az idegenre nézve valóságos élvezet, néha
tanulság is, velük társalogni. A czivilizáczió még nem sokat csiszolt, illetőleg
rontott rajtuk, s igy nagyon jól érezheti magát az idegen közöttük.
A SZAMOA-SZIGETEK.
1889. 225.
Nagy
riadalomnak volt okozója a lefolyt héten egy Aucklandból érkezett távirat, mely
a Szamoa szigetekről megrendítő elemi csapás hirét hozta el. Márcz. 16-án éjjel
óriási vihar tört ki az apiai kikötőben, mely két napig tartott s a kikötőben
horgonyzó hét német és amerikai hajót a korállszirtekhez csapva, darabokra
törte. A legénység közül csak kevésnek volt ideje menekülni s a többi ott lelte
halálát a hullámsírban. Minden óvintézkedés czéltalannak bizonyult.
Legelőbb
az «Kber» nemet gőzös horgonyát szakította el a vihar, mely nyomban elmerült a
mély vízben; azután az «Adler»-t kapta fel magasra egy óriási hullám s pillanat
alatt a szirtekhez vágta. Iszonyú volt a legénység küzdelme. Sokan a tajtékzó
tengerbe ugrottak, hogy úszva vergődjenek a partra, de csak kevesen értek
czélt. Mások a hajókötelekbe kapaszkodtak, mig az árbóezokat már elnyelte a
viz; ezek nagy része is odaveszett.
Mély benyomást keltett ez a katasztrófa mindenütt a világon,
s egyelőre még azokat a politikai érdekeket is háttérbe szorította, melyek
feszülten irányulnak már hetek óta a szamoai bonyodalmak felé, hol a német érdekek
most amúgy is fenyegetve és válságon állanak. A Szamoa-szigetek a
Csendes-tenger e meglehetősen félreeső nagy szigetcsoportja, gyakran került
szóba az utóbbi időben a lapokban. A németeknek Szédan óta annyira fölébredt
hódítási vágya e csendes szigetcsoporton is zavart idézett elő.
A SZAMOA-SZIGETEKRŐL:
KÓKUSZDIÓ-SZEDÉS és ÁTKELÉS EGY PÁLMAFA-TÖRZSÖN
A szigetcsoport legnevezetesebb részében, Upoloban, hol
angolok, amerikaiak és németek meglehetős nagy számmal telepedtek le,
királyválasztás volt. Mataju Malietoe törvényesen megválasztott király
ellenében azonban a német lakosság által felizgatott párt ellenkirályt
választott. Az angolok és amerikaiak tiltakoztak ez ellen s mindkét nemzet
rögtön hadihajókat küldött a sziget felé, mire Bismarck kijelentette, hogy a
szigeten lakó németeknek és a német konzulnak eljárásáért nem akar felelősséget
vállalni és hajlandó a béke fenntartása végett engedményeket tenni, habár a szigeten
a németek a leghatalmasabbak, mivel több száz kereskedőjük van itt s 40 német
állomás is alakult és földbirtokuk közel 70 000 hold, mig az amerikaiak birtoka
csak 10 000 holdra, az angoloké 8000-re terjed.
Most tehát a szigeten az alkotmányos monarkhia bizonyos neme
áll fenn, de nagyon korlátolt hatalmi körrel, amenynyiben Szamoa uralkodója
csak a három konzul egyetértésével gyakorolhatja uralkodói jogait és pedig ugy,
hogy mind a három nemzet, a német, az angol és amerikai külön államtanácscsal
bir, mely köztük és szamoabeli törzs között fennálló viszonyokat szabályozza, a
király közbejöttével. A Malietoe királlyal még 1884 nov. 10-én kötött német-
szamoai külön szerződés értelmében pedig a német-szamoai államtanács öt
személyből áll, még pedig három német és két szamoabeliből, s a király is
köteles egy német titkárt és tanácsost venni maga mellé a kormányba, ki
egyszersmind biróilag is eljár oly bűnügyekben, hol német felek szerepelnek, ahol
pedig egyik pörös fél bennszülött, ott egy szamoai bíróval együttesen
gyakorolja a bírói hatáskört. Polgári eljárás tárgyát képező ügyek ellenben
diplomácziai utón intéztetnek el.
A nemzetközi viszonyok is oly értelemben lettek ujabban
szabályozva, hogy mindhárom hatalom kötelezte magát lemondani minden
an-nexióról és biztosítani a szamoai kormány függetlenségét.
De
hogy a három versengő hatalom viszonya nem sokáig lesz zavartalan, azt sejteni
engedi az a legújabban fölmerült fejlemény is, hogy a németek által pártolt
Tamasese király ellen most megint az amerikaiak ingerelték fel a
Matafu-Malietoe-párt embereit, ezeket fegyverrel látva el, formálisan a németek
ellen uszították, ugy hogy sikerült nekik Apiában egy német konzul és német
tengerészek partraszállását tényleg megakadályozni. E sérelem megtorlására
Németország hajóhadat küldött Szamoába, mire most aztán közbejött az a nagy
elemi katasztrófa, mely a németek hajóit az apiai öbölben tönkretette, s
pillanatra elnémította a politikai ellenségeskedéseket.
A Szamoa
vagy Hajós-szigetcsoport a Fidzsi szigetektől északkelet felé
fekszik, a San Franciscóból Sidneybe vezető ut mellett, s nagy része ma már
ismert, különösen a három nagy sziget: Savaii, Upolo és Tutuila, melyek közt
Upolo a legszebb és legtekintélyesebb, mivel rajta van Apia kikötő-hely,
amely a Csendes-óczeánban a leglátogatottabb helyek közé tartozik. Az egész
szigetcsoport, melyet 1722-ben fedeztek fel, de csak a jelen század második
negyedében kezdtek figyelemben részesíteni, 55 négyszög mérföldre terjed, de
igen termékeny és kellemes. Magas, egész 1300 méterig emelkedő vulkánikus
hegyek vannak csaknem minden szigeten, a melyekről számos patak ömlik le a
partokra s melyek oldalait hatalmas erdőségek borítják.
Nagyobb
állatok nincsenek a szigeteken, kivévén az európaiak háziállatait, de madarak,
rovarok s más apróbb állatok rendkívül nagy számmal fordulnak elő. A tropikus
forróságot a gyakori esőzések nagyon enyhítik s a tavaszi orkánok kivételével
az éghajlat kellemesnek is mondható. Az őslakók a polynéz és melanéz törzsek
vegyülékei, ma már alig vannak 30 000-en s nagyobb részük az európai
letelepültek szolgálatában áll. E nép igen szelid, békés hangulatú és
illemtudó, de amellett eszes és ügyes, művelődésre képes. Nagyobb részt
gyümölcsökkel és gyökerekkel táplálkoznak, habár most már a
baromfitenyésztéshez és földmüveléshez is értenek kissé. A missziónáriusok
divatba hozták köztük az európai öltözeteket, de azért, ha csak tehetik, az
ehnaradhatlan övön kivül mit sem hordanak s csupasz testöket különféle
tollakkal, czápafogakkal és kagylókkal szeretik díszíteni; a tetovirozás és a
test befestese általános szokás.
Testalkatuk
szép és magatartásuk méltóságos. Házaikat, a többi polynéz törzsekétől
eltérőleg, hosszas alakban s hajlott végekkel építík. A fedelet czukomád-
levelek, a falakat nappal félretolható kókusz szőnyegek alkotják..
Apia
a legkedveltebb kikötőhely a Szamoa szigeteken s
folyvást sok hajó keresi fel. Maga a város fehérre meszelt, európai jellegű, púpos
cserépfedéllel ellátott házaival félkör alakúan vonul el a parton s a pálmák
zöld lombjaival együtt festői képet nyújt. A benszülöttek szürke, igénytelen
kunyhói, melyek szétszórtan feküsznek, kevésbé jönnek előtérbe. Legnevezetesebb
épületek a városban a templom, messze kiemelkedő tornyával, a konzuli épület.
László
Károly levelei
Amerikából (Mexikóból).
XIV. Minatitlan.
Mexikó, sept. 30. 1860. VU.
1861. 17.
Első
levelemből már tudják önök, hogy a mexikói földszorosi nép ethnologiai
tekintetben mikép osztatik fel: mulatságaikat, játékaikat, ünneplési
szokásaikat illetőleg két osztályra lehet őket választani, u. m.
eredetiindiánokra és Európából beköltözött fehérek ivadékaira. Az indiánoknak
semmi mulatságaik, semmi játékaik nincsenek; ünneplési
szokásaik sajátságosak, hajdani nemzetiségükből meritvék. Az európai
származásúak mulatságai s játékai: lóverseny-futtatás, kakasharcz, bika-viadal,
pénzre kártyázás és koczkázás.
Ujságvásárlás
végett egyszer egy, tőlünk másfél német mérföldre eső faluba mentem más két
észak-amerikaival, hol a tiszta indián lakosok templomünnepet tartottak, 2—3
napig. Naplemenet tájban éppen akkor értünk oda, midőn a processio a templomba
visszatért. A mennyezet (baldachin) alatt kezében ezüst feszületecskét vivő
szent atya előtt hét pár férfitánczos ment, a két zenész (egy hárfás és egy
gitáros) után, egyre tánczolva. Mindegyik meztelen lábbal volt egy ingben s
gatyában, mellüket s hátukat tarka kendő borította, némelyiknek még köténye is
volt tarka kendőből, derekukat vagy viritószinü selyem öv, vagy tarka kendő
övezte, fejükön korona-alakú föveg volt vesszőkből, szalagokkal betekerve és
czifrázva s bor és pálinka-butellákról leszedett czif'ra czimke-papirokkal
ékesítve, mindegyiknek a jobb kezében volt egy 3 lábnyi pálcza, mely
rikitószinü szalagokkal volt betakarva, s róla hasonló szalagok lobogtak. Bal
kezükben volt egy kis kókus-dióhajból készitett csörgő, egy lábnyi nyéllel és
az egész egy tarka kendőbe volt beburkolva. Ezt ők taktusra rázták, táncz
közben.
Az egyházi szertartás után a
tánczosok a számukra gallyakból készitett szin alá mentek, hol az ő kedves
„Mokteszuma" tánczukat járták fáradatlanul éjjel nappal. A szin felső
végében keresztbe tett lóczán két tarkabarkába öltözött, virágokkal koszorúzott
csinos fiatal indián lány ült (mint mondák, ezek az ünnep királynői voltak).
Midőn mi oda mentünk, az indiánok a szin alsó végébe helyzett lóczákra ültettek
bennünket. Az indiánok nemcsak bámultak ránk, hanem nevettek is, és a maguk
nyelvén elmés észrevételeket tettek s arra jókat kacagtak. A zenedarab, melyen
tánczoltak, a franczia négyeshez volt hasonló. A hat pár tánczos két sorban
állott, mindegyik a maga párjával szemközt, a a tánczot vidáman, élénken
járták, de nem ugrálva, hanem taktusra csoszogva, lépdelve ide s tova, a
kezükben csörgőt rázva.
Azt mondják, hogy Mokteszuma a
táncznak nagy kedvelője volt, s hogy kedvéért alattvalói előtte mindig ezen
tánczot szokták járni. Különös, hogy az indiánok ezen nemzeti tánczokat most
más alkalmakkal nem tánczolják, sőt mondhatni, máskor semmiféle tánczot nem
járnak.
Ezen szinben közel az élőfák alatt
sok félmeztelen asszony készitette szorgalmasan guggolva a tűzön levő óriási
cserépfazekakban rézüstökben az indiánok kedves eledeleit és italait, melyek
között főszerepet játszott a „tamale", melyet a XIII. levelemben már
leírtam. Itt ehetett s ihatott eleget, kinek volt pénze. Húsnak szűke nem volt,
mert ezen helyhez közel négy szarvasmarha volt a gyepen kiterített bőrén
szétdarabolva.
A templomban egész nap s csaknem
egész éjjel doboltak, hárfán s gitáron játszottak a nagy Kristóf életnagyságú,
s ruhába öltöztetett faragott képe előtt. Az egész ünnep alatt az indiánoknak a fentebb
leirton kívül semmi más mulatságuk nem volt. Kártyázás nem volt, mert a tiszta
indiánokat kártyázni soha sem látni.
Voltam
oly helységben is, templomünnepen, hol a lakosok többnyire félmüvelt,
európaiasan öltözködő indiánok és fehérbőrű mexikóiak. Volt kakasharcz,
bikaviadal, koczkázás és pénzre kártyázás nemcsak a házakban, hanem az utczára
tett asztalokon s földre teritett pokróczokon. Volt műkedvelők által előadottt színi
előadás a szabadban; gályákból csinált szin alatt volt a fehérek számára
„baile" (a fehérbőrüek tánczvigalma) s az indiánok számára „fandango"
(a fél-ezivilizált indiánok tánczvigalma).
Az
ünneplő nép választott magának ünnepi
kapitányt, s ez választott magának kapitánynét és 6 —8 hadnagyot, s ezek
mindegyike magának hadnagynét. A kapitánysággal rendesen külföldit szoktak
megtisztelni, minthogy a kapitány erszényére számitnak s tapasztalásból tudják,
hogy a külföldiek bővebb kezüek. A szereplők mind a lehető legcsinosabban
öltöznek fel s jó lovakra ülve párosával lépdelnek a falu utczáin ki a
bikahajtók elé. Előttük megy gyalog 4—6 bekormozott képű. Némelyek nőnek
öltözött suhanezok, korbácscsal kezükben. Ezeknek a kötelessége a bikaharezot
illető apró szolgálatokat teljesiteni, ők a kapitány rendelkezésére állanak.
A
bikát zenével s nagy pompával vezetik be,
ez alkalomra ideiglenesen készitett négyszögű akolba. Ott szabadon bocsátják, s
a bátrabb suhanezok, lóháton vagy gyalog az akolba menve, pokrócz- vagy
kendőlebegtetéssel támadásra ingerlik. Midőn a bika egészen az ingerlőig ér, az
a pokróezot a bika fejére veti s ő oldalt ugrik, a rohanó bika magát meg nem
tarthatva mellette tovarohan s gyakran el is csúszik. Megesik azonban, hogy az
ingerkedő elesik s a bika rátapos, amidőn van örömujongás és nevetés; szarvával
azonban nagy kárt nem tehet, mert annak hegyét, mielőtt a bika behozatik,
elfűrészelik
Többnyiree
félszelid fiatal bikák, miket igen nehéz támadásra ingerelni, annál kevésbé,
mert őket néha két napig is koplaltatják s szomjaztatják, a játék előtt. A
bikaharcz után a kapitány csapatjával az egész várost bejárja s a költségek
fedezésére pénzt szed össze, melynek fele a papnak adatik, másik fele pedig az ünneplett
szentnek. Természetesen ezen adakozást a kapitány nyitja meg, jó példával, 16 —
32 dollárt is adva. Végre a kapitány csapatját, sőt mindazoknak, kiknek tetszik
az asztalhoz menni, megvendégeli.
Érdekes
volt az indián asszonyokat látni, kik majdnem kivétel nélkül egészen fehérbe
voltak öltözve. Legfölül volt rajtok egy térdig leérő vörös szalaggal czifrán
kivarrott ing, melynek ritkán van ujja, hanem a kar csak egy nyilason dugatik
ki. Gyakran pedig karjaikat ki sem dugják. Az indián nők a tanyájuktól a
templomig télmeztelenen jőnnek, többnyire útközben a patakokon átgázolásoknál
egészen levetkőzve megfürödnek.
Minatitlanból — more patrio —
lóháton, Acayucamig útitárs nélkül mentem, hanem innen egy San Andresi mexikóival
utaztam, ki szintén Catemacoba szándékozott. Catemacotól 3 német mérföldnyi
távig a San Andresi úton mentünk. Azon mezőkön, melyeken május utolján a fű ki
volt sülve, hol lovaink egész éjjel sem tudtak elég füvet kapni, most vastag
rendeket lehetett volna vágni a június utóján beállott esős évszakbani gyakori
esők miatt.
Három napi utazásom alatt nekem is
kijutott az esőből. Midőn Catemacotól csak 3 német mföldre bennünket csak egy
nagy hegyláncz (a Cerro grandé, nagy hegy) választott el, az eső elkezdett esni
erősen, a hegyre vezető iszonyú meredek, köves, agyagos ösvény oly sikossá
lett, hogy a felmenés csaknem lehetlen volt. Lovam kifáradt s kénytelen voltam
a szakadó esőben a meredek sáros úton azt gyalog vezetni..
Egy óra múlva a nap le-menendett, az
ég borult levén, szuroksötét lett, s kifáradt lovainkon, a mindkettőnk előtt
ismeretlen úton még eltévedés nélkül sem juthattunk volna Catemacoba. Elhatároztuk
éjjelre megszállni azon a tanyán, nem kétkedve, hogy pénzünkért jó vacsorát
fogunk kapni. De mennyire elálmélkodtunk s kedvetlenedtünk, midőn a
háziasszonytól megértettük, hogy se tyúkja, se tojása, se zsirja, se kávéja, se
ezukorja nincs, hogy semmit egyebet mint „tortilla"-t nem adhat. Szavában
kétkedtem s ezüsthangon beszéltem hozzá, jó fizetést ígérve neki azért, mit adhat.
Ennek volt hatása, s nemsokára e szin alatt elénk tett asztalkán kávé, tortilla
s törött paszuly gőzölgött. Az éjjel nekünk roppant hosszú volt. Virradatkor
felkeltünk, egy-egy darab kétszersült kenyeret éa sajtot ettünk, nyergeltünk s
haladtunk. Nemsokára a hegy élén az erdőből kibukkantunk, s mily gyönyörű
látvány tárult fel előttünk egyszerre! A hegy tövénél előttünk terült el az egy
német mérföldnyi széles és három mérföld hosszú gyönyörű Catemaco tó, zöld
erdővel borított hegyekkel környezve; szemben velünk a parton terült el a kis Catemaco
falu.
Bár a föld igen kövér, mivelés alatt
levő dűlők, sőt átalában emberi szorgalom nyoma nem látható; és a jóizü hallal
s angolnával teljes tó tükrét csak fatörzsből kivésett indián csónakok szeldelik,
gőzösök azt nem zavarják. A hegyről leereszkedve, utunkat csónakok szeldelik,
gőzösök azt nem zavarják. A hegyről leereszkedve, utunk mindenütt a tóparton
kanyargott Catemacóig. Catemaco alatt ömlik ki a tó nyugat felé a Tehuantepec
nevű folyamon. Ezen keresztül a gyalogok egy indiáni ügyességgel a két parton
levő nagy élőfákhoz kötözött függő kosárhidon mennek át. A lovak pedig a tó
kiömlésénél a vizen gázolnak át. Délelőtt 9 óra tájban Catemacoba értünk,
egyenesen a szállodába mentem, melynek gazdája már ismerősöm volt. A tiz órai
reggelinél kárpótlást szereztem a tegnapi hiányokért. A nép már nagyon
gyülekezett s a főuteza, melyen a San Andresből jött kereskedők sátrai voltak,
amelyen levő nagyobb házak tor-náczain a bátyus-kereskedők árultak, s melyen a
koczkások és kártyások előttök ezüst és arany pénzhalommal vártak a szerencsét
kísértőkre — nagyon élénk volt.
Az egész napon csak készületek
tétettek a másnap beálló ünnepélyhez. A templom egész nap nyitva állt s a nép
hullongott oda rövid magánimádkozás végett s csak d. u. 5 és 8 órakor volt
közös istenitisztelet, midőn három pap végezte a szertartást. A mintegy 50 sipu
rikácsoló, sihegő orgonához segédül adatott még két hegedű és egy bőgő.
*)
Mokteszuma az itten lakott indiánok királya, kényura volt saját vérükből, midón
őket Cortez meghódította
A hajdankori szabadságra ök kegyelettel emlékeznek, de arról egy keveset csak
szájról szájra átadás után tudnak inkább mint mesét, semmint történetet. —
L.
K.
László Károly levelei Amerikából.
(Folytatás.)
1861. 30.
Ezen előkészületi napot én is a
faluban szétnézésre fordítottam. Kellemes, tiszta, meleg nap volt, s a tó széle
a falu alatt tele volt mosó és fórdő asszonyokkal, amazok fél, ezek egész
meztelenül, nem törődve azzal, hogy számtalan szem látja őket a házakból s a partról,
és hogy a halászok közöttök járkálnak. Midőn a templomba tekintettem be délben,
a Szűz Mária kisebbik szobrát öltöztették s virágokkal s zöld levelekkel czifrázták.
A nép szüntelen jött s ment, de voltak sokan, kik a Szűz Mária képe előtt a
téglázatra letelepedve égettek maguk előtt 1—4 viaszgyertyát, a szűz anyára
bámulva s talán imádkozva.
A többek között egy huszonöt éves
forma fehérbőrű mexikói férfi vonta magára figyelmemet, ki már a templom
tornácza előtt térdre esett s térden; állva csoszogott be a templomba; az első
viaszgyertyánál gyertyáját meggyújtotta s azzal kezében haladt térden a főoltár
előtt a rostélyig; ott térdelt mintegy egy negyed óráig, s felteszem,
imádkozott is, azután égő gyertyáját az oldalt álló s bádoggal borított
asztalra ragasztotta, a Szűz Máriának drágábban öltöztetett, hatvan égő
gyertyával környezett nagyobbik szobra előtt, mjd távozott. Ugyanezen
szenteskedő ifjút láttam estenként a lotteria sátor alatt, a játszó közönséget
pajzán dalokkal mulattatni gitárkisérettel.
Mig
ezen szenteskedő ifjút néztem, a templom-elölről borzasztó sikoltás, jajgatás
hatott be a templomba. A nép arra tekintett közönbösen, de segítségre nem
mozdult; igy gondolám, hogy nincs veszély, s én is nyugodtan vártam a dolog
fejlődését. Egy félczivilizált indiánnő jött be a templomba leeresztett
szétzilált hajjal, jajgatva, orditva (mely látszott, hogy erőtetett volt);
kezében papírba burkolva öt viaszgyertyát tartott. Midőn, a főbejáráshoz oldalt
közel helyzett szűzanya előtt térdelőkhöz jutott, elhallgatott, letelepedett s
gyertyáit meggyujtogatva, azokat maga elé a téglázatra lerakgatta.
Feltűnő
volt az, hogy a műveltebbek közöl egy sem égetett gyertyát, és hogy a
templomban megfordultaknak tized része sem volt férfi, a koczkaasztalok körül s
a pálinkás sátrak alatt pedig ezen arány megfordítva volt. A templomból távozók
megmaradt gyertyáikat a szent képe előtti bádoggal borított asztalra
ragasztották. Ugylátszik, hogy e nép a viaszgyertya-égetésnek engesztelő erőt
tulajdonit s mikép azt hiszi, hogy minél többet éget egyszerre, annál
könnyebben nyer engesztelődést. Erre mutat az is, hogy a búcsúról haza menő
legszegényebb indián is, ha egyebet nem, legalább egy viaszgyertyát visz haza.
Azt
is vettem észre, hogy a babonás hitű, együgyüségében, tudatlanságában boldog
indiánok a szentképeknek csodahatásu erőt tulajdonitnak, mert mindegyik
iparkodott a szűzanyának, legalább arannyal gazdagon kivarrott atlasz ruháját
vagy bársony palástját érinteni. Ha a kicsinyek az öt láb magas állványon álló
szentet el nem érhették, helyettök a magasabbak érintették azt kezükkel s
azután ezek kezükkel érintették az alacsony személynek a homlokát. Kisdedeket
emeltek fel a szenthez s ennek ruháját annak homlokával érintették. A búcsúban
vett uj olvasókat a szent ruhájához dörgölték négy oldalról s több-efféle. Az
este 8 órakor 259 viasz- és spermaceti-gyertya világánál tartott
istenitisztelet alatt a szomszéd San Andreái, 24 személyből (többnyire
indiánokból) álló, fúvó zenész közös banda a templom előtti téren már elkezdett
polkákat, galoppokat, mazurokat, walczerokat s operadarabokat játszani, s
játszott tiz óráig, mely alatt a térről néhány tűzszikrát is röpitettek fól.
Ezen este a főutcza már nagyon élénk volt; a pálinka- s kalács-áruló boltok
eleje telve volt vevőkkel; az utczán sűrűn helyzett koczka- és kártya
asztalokhoz a tolongó nép alig fért.
A
mexikói törvények szerint a pénzre kártyázás tilos — a templom-ünnepeket kivéve
—; de azért minden faluban s városban vannak házak, hol nemcsak titokban, de nyilvánosan
is játsszák a hazárd „Monti"-t. Játszásért senkit sem büntetnek, de hogy
is büntetnének s ki büntetne, holott a törvény végrehajtói rendesen a.
legnagyobb kártyások, sőt ők a bankadók!
Az ünnepnapján d. e. 10 órakor volt a
nagymise három pappal. Most a San Andresi banda is játszott a templomban.
Szónoklat is volt. Hogy a szent szónok mit beszélt, gondolhatják, ha annyit
mondok, hogy a beszéd tárgya a szűz Istenanya volt. Istentisztelet után volt
iszonyú durrogás, harangzugás, nagy processio a „szűz anya" képével, egy
hordozható oltárkával, zenével, dobszóval, csengetyük csörmölésével.
Este 10-től 12 ig egy műkedvelő
társulat egy udvaron zöldgalyszin alatt „Julia"-t adta. Ha az ember
tekintetbe veszi azt, hogy ezen országban tizezrediknek sincs szerencséje,
életében szini előadást látni, nem csodálhatja, hogy ezen műkedvelői előadás
igen rossz volt. A darab folytán volt elég nevetséges baklövés, de a
legnevetségesebb volt az, midőn a Júlia kudarczot vallott szeretőjét egy
katonatiszt, a Júlia kezét elnyert szerető házában, el akarta fogni s katonának
hurczolni, a nemeslelkü házigazda annak védelmére pisztolyt ragadott s a
tisztet rögtöni halállal fenyegette, ha vendégét illetni meri. A tiszt nem
ijedt meg, hanem ő is pisztolyt húzott. A két vitéz a kis színpadon egymástól
három lépésnyire állva pisztolyát felhúzta s hidegvérrel el elrántotta, de
szerencsére, — akarám mondani szerencsétlenségre, — egyiken sem volt gyukupak.
A játék szerint a házigazdának el kellett volna esni, de ezen körülmények
között nem tudta mit csináljon, állott s habozott, a tiszt pedig hideg vérrel
előbb zsebében keresett gyúkupakot, azután pedig az oldalfalak közé szólott ki,
hogy azt adjanak neki; de a házigazda ezalatt arra határozta magát, hogy tovább
nem vár Lövés nélkül földre rogyott s haldoklott. Ezen jelenet roppant kaczajt
gerjesztett a nézők között.
Az ünnep másod napján a templom egész
nap nyitva állott. Száz meg száz gyertya csillogott, a nép jött ki s be. Reggel
volt egy zsolozsma, de nagy ünnepi szertartás nem volt. Este felé egy kis bikát
vittek a falun kívüli akolba s azzal fél óráig játszottak s azután szabadon
bocsátották. Este arisztokratikus bál volt a szállodában, hova csak a
válogatott hivatalosok juthattak be. Voltak jelen szép hölgyek helyből, a másfél
mérföldnyire eső San Andresből és távolabb vidékről, kik mind hosszú derekú
ruhában voltak, többnyire arany lánccal nyakukban, hajuk hátul csomóban vagy
fejük körül koszorú alakban volt feltűzve s természetes vagy csinált-virágokkal
ékesítve. Kesztyűnek híre sem volt. Átalában az egész alig nézett ugy ki mint a
magyarhoni úgynevezett „szolgáló bál." A zeneműszerek voltak: egy fuvola,
egy hegedű, két kis és egy nagy gitár. Tánczoltak franczia négyest, walzert,
contra-tánezot, polka-mazurkát. Éjfélkor a hölgyek a szomszéd szobába vitettek
karonfogva s ott megvendégeltettek. Ezalatt egy ifjú, az ünnepélyt dicsőítő
versezetet olvasta fel, mely nem volt egyéb mint az ünnepélyen jelen volt
fehérbőrüeknek névsora, hízelgő jelző szavakkal bőven ellátva, versekbe
foglalva.
A szegény indiánokról, a főnépfajról,
szó sem volt. Ugyanezen este „Fandango" is volt egy szín alatt, de ott a
nézők gyéren voltak jelen, a tánezosnők még gyérebben. Hanem a kártya-,
koczka-, lotteria-asztalok körül a nép zsúfolva volt. Két három koczkaasztal
gazdája ugy látszott, a gyermekekre számított s nem csalódott, mert tanitványok
nem hiányoztak ezen elemi iskolában. A gyermekek egész nap s szintén éjfélig
ugy lepték azon koczka-asztalokat, vásárfiául kapott ezüst pénzecskéjüket
markukban szorongatva, ujjaik között morzsolgatva, mint a legyek az édes mérges
papírt. Még a 21 német mérföldnyire eső Minatitlanból is voltak Catemacóban egy
egyesült-amerikai társaságban egy mexikóival ,,Monti"-bankjokkal
szerencsét kisértendők, kiknek honn is rendes üzletők a pénzre-kártyázás, vagy
jobban mondva, a „Monti"-bankadás. Ok a szállodának naponként 25
dollárjával kibérelt egyik szobájában minden nap adtak bankot, virrasztottak,
álmatlan.
Szállásért (azaz éjjelre a közös nagy
teremben a nyolc
tábori ágy közöl egyért) és táplálékért egy
napra vettek 2 dollárt. Semmiféle bútor, még mosdóeszköz sem volt számukra. Az
asztal meglehetős jó volt, az étkek tiszta mexikói modorban voltak készítve,
melyek között kettő különös volt; az egyik foghagymával s mazsolával duggatott
marhapecsenye; a másik nagy vörös paprika hüvelyek, valami vágott hús,
foghagyma, mazsola, kenyér, tojás s nem tudom még mi más keverékkel töltve,
tojásba s lisztbe burkolva, kirántva és czukorral behintve.
Catemacó kétezer, (?), nagyobb
részint indián népességű falu, fekszik a Catemaco tó északi partján annak
kiömlésénél, északra környező, ezukorsüveg alakú hegyektől a tóig terjedő
lejtős lapályon. A házak — öt hat cseréppel fedett kőépületet kivéve — indián
modorban épitett házacskák és viskók. Ami az utas figyelmét itt leginkább
magára vonja, a föld, melyen a falu fekszik. Ez sem föld, sem kő, hanem
lávaréteg. Kinézésére nézve fekete föld, de csaknem oly kemény, mint a homokkő,
s a vizet magába nem igen veszi; sárrá egyátalában nem válik. Ez számtalan, 2—3
hüvelyknyi vastag rétegekben fekszik, mely rétegek a legnagyobb pontossággal
követik a föld eredeti szinét. Ezen rétegek némelyike mintha finom szürke
porból volna összeállva, másik ikrás feketeföldből; a harmadik pedig durva
fövény réteg. Ezen rétegeket a lakosok felfejtik, tetszésük szerinti darabokra
tördelik s belőle falakat raknak, sőt lépcsőket csinálnak. Az ebből készült
falakat, még bevakolatlan sem porlasztja az eső és idő.
Ezen rétegek egészen a tóba bemennek.
A tó szélén nagy darab (15—20 mázsás) köveket láttam a földön s részint a
földbe temetődve, melyek — ugylátszik — szintén a tűzokádó-hegyből kilökött
darabok. A föntebb emiitett láva-rétegbőli por sarat soha nem csinál, sőt az
még nedvesen se piszkolja a fehér ruhát. Ezért a tóban mosó asszonyok ruháikat
száradni csak a kopár földre teregetik.
Catemaco levegője egészséges, légmérséklete kellemes és lágy,
bolha, szúnyog a lakosokat nem háborgatja. Ezen Catemaco tónak a vize csinálja
azt a szép zuhatagot San Andreshez közel.
A catemacói „fiesta"-t (ünnepet)
illetőleg várakozásomban csalódtam, mert én azt vártam, hogy ott nagy indián
összesereglést fogok látni, s azoknak oly sajátságos ősi szokásait, miket még
eddig nem láttam. Egészen másként ütött ki. Az indiánok az idén igen csekély
számmal voltak, minek oka a most itt átalános katonafogdosás, mely miatt az
indiánok a falukat s városokat kerülik. Hogy kerülik s az elől az erdők
rejtekeibe bújnak, nem csoda, mert itt a törvény — mint értettem — a katonai
szolgálati időt nem szabja meg. Ha valakit egyszer katonává tesznek, az a
laktanyában, vagy a csatamezőn hal meg; rokonaihoz, családjához többé vissza
nem térhet. Katonának erővel elvisznek minden fegyverfoghatót (kit megkaphatnak),
habár családja kenyérkereső nélkül marad is.
A háziszolgák azonban ki vannak véve,
azt tartom a szolgatartó jómódúak iránti kedvezésből. A gazdagok elfogatják
azt, kinn bosszút akarnak állni. Szembetűnő azonban az, hogy katonának
leginkább csak a szegény indiánokat fogják s az úrfiak honn maradnak. Megfogják
a szegény legényt erővel. A gazdagnak, ha száz van, is, nem bántják.;A
szegénynek, ha egy van is, elrántják." Micsoda nevetségesül tűnik az fel,
midőn az összefogdosottakat, kötéllel hátra kötött kezekkel szuronyok között
hajtják a falukról a hadiszállásokra s ott erős börtönbe zárva tartják őket,
mint valami halálos rabokat, szuronyos őrökkel környezve éjjel nappal, mig
Vera-Cruzba nem szállítják őket a szabadság és hon védelmére.
Catemacóban az indiánoknak semmi ősi
szokását vagy mulatságát nem láttam; még csak ünnepi inget látni is az asszonyokon,
ritkaság volt; fejük pedig virágokkal épen nem volt ékesítve, mint a minatitlan-belieknél
szokás.
Három napi ott tartózkodásom után
visszaindultam magánosan. A „Cerro Grande"-ról éppen leereszkedni akartam,
midőn iszonyú zápor és égi háború kényszeritett egy közel levő indián kunyhóban
menedéket keresni. A házigazda nejével s két gyermekével honn volt s szívesen
bebocsátottak. A vihar alatti félórát sem akarva elveszteni, tarisznyámat
kinyitottam s ebédeltem. A „pan frances"-ből (mint a mexikóiak a zsemlyét
hívják), sonkából és kalácsból a család minden tagját részeltettem, még a
Catemacóból hozott fojtott angol serből is. Amazokat nagy tetszéssel fogadták,
de a sertói keserű képet csináltak, mintha mondták volna: ugyan mikép tudnak
azok az urak ily rossz italt szeretni. Midőn a dugaszt letartó sodronyokat
eltörtem, midőn a dugó pukkanással kiugrott s a sörhab az üvegből futott, a
családot néma álmélkodás szállta meg, mit a házigazda — az először kiüdülő —
azon kérdéssel szakita félbe: mikép bírtak azon üvegbe többet tenni mint bele
fér? Az evés alatt volt időm a kunyhóban szétnézni, s ott ezeket láttam :
A kaliba — melynek oldala földbe
duggatott dorongokból állott tapasz nélkül — 8 láb hosszú és 8 láb széles volt,
s pálmalevél teteje négy oszlopon állott, tengerivel ültetett mintegy két
holdnyi irtott földön. A padlásocskán volt múlt termésük. A szobában ágy nem
volt, hanem a fal mellett leterített gyékény látszott szolgálni ágyként az
egész családnak. Ezen ült a nő és hét éves lyánya, maguk termesztette
gyapotból, ügyetlen módon igen durva, egyenetlen fonalat fonva; azon feküdt egy
alvó kis gyermek, kinek már utódja is mutatkozott. A gazda a gyékény hosszában
fektetett egy szál deszkán henyélt; én a kunyhó közepén egy tuskón kucorogtam
Egyik sarokban voltak főzőeszközeik, u. m. egy mázatlan, durva éazék főzésre,
és egy fazékdarab lábosul vagy serpenyőül szolgáló, mint a szükség kívánja; egy
másik sarokban földbe vert három águ czöveken állott a nagyszájú vizeskorsó; az
ajtóhoz közel a töldön volt a tűzhely néhány szunnyadozó parázzsal, mutatva,
hogy a család meleg ételt rég evett.
A kunyhóban se szék, se asztal, se
egyéb ruha nem volt látható azonkívül, mi rajtuk volt (s az sem sok volt, mert
fél meztelenek voltak). Az esőzápor elől a kunyhóba menekültek minden barmaik,
és ezek voltak: egy malacz, egy árva pulyka, egy kakas, két galamb, három
sovány kutya s egy macska. Igy, még csak lovamnak kellett bejőni (ha befért
volna) s a Noe bárkája kicsinyben képesítve volt volna. Eső után a szegénységét
nem érző családtól bucsut vettem, s a meredek oldalokon, síkos úton kezdtem
lecsúszni, mi néhol — hol a keskeny ösvény mellett nyaktöréssel fenyegető
iszonyú mélység tátongott — nem volt veszély nélkül. De a hegyről le és
Minatitlanba szerencsésen érkeztem.
(Vége következik.)
.—EGYVELEG
(Ez is felelet.) Egy európai utazó Brazíliában egy vad indiántól kérdé,
hogy miért gyűlölik úgy az indiánok az európaiakat, miért nem élnek velük békés
egyetértésben? „Az lehetetlen, felelt az indián, mert mi nem szeretjük a sósat,
az európainak pedig igen sós a húsa." (1861. 31.)
László Károly levelei
Amerikából.XIV (Vége.) 1861. 42.
A bikaharczon kívül (mert nálunk itt nincsenek
oly bika-viadalok, mint Mexikó városában, hol bikák, emberek s lovak öletnek
meg a nézők mulattatására) a mexikóiaknak kedvencz mulatságuk a kakas-viadal.
Evégre ők a kakasokat különösen nevelik, kötve tartják egymástól távol, hogy
annál dühösebbek legyenek, mint a lánczon tartott eb; jól tartják őket, hogy
nagyra nőjenek s erősek legyenek; néha-néha őket két kézbe veszi a gazda s
velők egy másik kakast, mivel őket néha-néha megcsipetni engedi, hogy annál
dühösebbekké s harczvágyóbbakká legyenek. A taréjuk s szakáluk egészen le van
vágva, s viadalra léjükről és nyakukról a toll bőrig lenyiretik, hogy az
ellenfélnek ne legyen mibe kapaszkodni; szárnytollaik hegyét elvágják, s azokat
tollkéssel hegyesre faragják, hogy szárnyaikkal annál hatályosabban
csaphassanak.
Néha a kakasokat csak igy készülve
vivatják, midőn azok legföllebb is egymást megvakítják, egymás fejét és nyakát
összecsipkedik s vérzik, de egymást meg nem ölik. Hanem gyakran lábaikra kasza
alakú, három hüvelyk hosszú, borotva-éles késeket kötnek. Az igy harczoló
kakasok egyike rendesen halva marad a csatatéren. A vivás alatt roppant
élénkség van a nézők között, s nagy fogadások tétetnek a vívó kakasokra Ez nem
férfihoz illő mulatság; de ennél még pulyább, gyalázatosabb mulatság az, melyet
sz. János és sz. Péter napjain szoktak gyakorolni.
Ezen napokon minden férfi és asszony,
sőt férfi- és lány gyermekek is, kik csak lovat kaphatnak, lóra ülnek, s egész
délután az utczákon fel s alá mint őrültek nyargalásznak, futtatnak,
természetesen többnyire pálinkától is hevitve; a suhanczok az utczán keresztül
erős kötelet vagy marhabőr-szijat feszitnek ki; ennek közepére lábainál fogva
egy kakast kötnek fel, minek feje oly magasan lóg, hogy az alatta lóháton
elnyargaló azt nyújtózva elérheti. A versenyzők mintegy két száz lépésnyiről
lóháton egyszerre megindulnak, futnak, s ki előbb jut a kakashoz, iparkodik
futtában annak nyakát elszakitni. Gyakran a kakasnak csak a tolla szakad a
vitéz bajnok kezébe, gyakran annak feje is a kézbe akad, de ki siklik, s
legfölebb is csak nyakáról a bőr nyuzatik le részben; a szegény védtelen állat
sikolt s végre is áldozatul múlik ki a józan okossággal biró,.
Elfordulok ez emberiséget
alacsonyító, gyalázó mulatságnak nevezett kegyetleneégtől, s inkább leírom,
mint ünnepelték meg a niinatitlaniak sept. 16-án nemzeti függetlenségök 39-ik
évnapját.
A
megelőző napon d. u. 9 órakor a helybeli elöljárók, harminczad-tisztek, s
hivatalos külföldiek, s a nép egy magán-háznak zöld ágakkal, virágokkal,
lobogókkal ékesített teremébe gyülekeztek össze, melynek tornácza is zöld
ágakkal, virágokkal, nemzeti lobogókkal és illuminatiókkal volt ékesítve.
A
teremnek, a főajtóval szemközti oldalán egy szószék volt emelve, mely mögött a
falra a nemzeti, az angol, franczia, spanyol és Egyesült-állami lobogók
állottak. A teremben itt-ott elhelyzett kis fehér lobogókon a forradalmi hősök
nevei voltak vörössel himezve. A terem egyik végében mennyezet alatti asztal
körül ültek az ünnepélyt rendező küldöttség és a szónokok: hátuk mögött a falon
a nemzeti czimer, egy csinos olajfestvény.
A
terem másik végében, egy asztalon eelhelyezett
hadiszerek voltak jól rendezve,. puskák, kardok, nemzeti lobogók, dob,
ágyúgolyó halom; az asztal előtti zsámolyon ült egy eredeti indián lányka
nemzeti szinü (zöld, fehér, vörös) ruhába öltöztetve, fején nagy papagálytollakkal,
gyöngyökkel és szalagokkal ékesített koszorú volt, karján ezüst perecz, s kezében
egy nemzeti szinü hat láb hosszu pálczát tartott, melynek tetején a szabadság
sipkája volt.
A
terem tömve volt fehér mexikói és külföldi férfiakkal s hölgyekkel. A köznép a
tornáczról és utczáról nézett és hallott, amennyit tudott. Három zenész
játszott, kettő gitáron s egy hárfán, táncz darabokat. Az elnök csengettyüje
hangjára a zene és nép elnémult. Az elnök az ünnepélyt megnyitotta egy rövid
lelkes alkalmi beszéddel, melyben a hajdani spanyol kormányt s a most annak
politikáját követő papságot kíméletlenül s méltán vágta. Rövid zene után a
főszónok vezettetett a szószékbe.
Ez
egy E.-Amerikában kevés nevelést kapott félszerecsen idevaló kereskedő volt.
Eletében ez este beszélt először közönség előtt s. annál nagyobb dicséretére
szolgál elakadás nélkül elmondott jó beszéde. Öt követte még a szószékben három
ifjú, kik iskolásgyermekes módon kelepelték el beszédjeiket, olvasva vagy irás nélkül;
az utolsó pedig (a kormányzó titkára) egészen beleszakadt s zavarában a fonal
végét még az előhúzott papiron is nagy bajjal tudta megtalálni. Ha a mexikóiak
között nincsenek szónokok; nem csoda, mert itt se megyei, se más gyűlések
nincsenek, hol szónokok képződnének. A szónoklatok után a közönség az utczára ment,
hol a diadalkocsi már készen állott, lovak nélkül. A kocsi kerekei zöld ágakkal
s virágokkal voltak bekötözve, a kocsit hat lámpa világitotta; beleült a három
zenész és hátul magasan a szabadság istennőjét ábrázoló kis indián lányt
ültették. Ennek háta mögött még magasabban páter Hidalgo (ki a függetlenséget
elsőként nyilatkoztatta ki) életnagyságú arczképe állott. A menet megalakult,
megindult, s a kocsi gyermekek és suhanczok által vonva haladt a főutczán fel
és alá, mintegy kétszáz zajongó néptől — mondhatni gyermekektől környezve, kik
bikákat sütögettek s szurokfáklya helyett zsirba áztatott kötél-darabokat
égettek. A közöttok volt nyolcz nemzetőr néha-néha egyet durrantott.
Az
ünnepnapon sept. 16-án d. e. az ezen alkalomra hivott s fizetett vidéki
plébános tartott zsolozsmát. D. u. 5 órakor a fölczifrázott teremben ismét
egy-két szónoklat tartatott, s ezután a tegnapi menet ismételtetett azon
különbséggel, hogy a kocsiba a hírom zenész helyett, hat fehérbe öltözött
fehérbőrű kis lány ültettetett, s mindegyik kezébe a forradalmi bajnokok neveit
viselő lobogók közöl egy-egy adatott.
Este
9-kor kezdődött a küldöttség által rendezett „baile." A terem (25 láb széles
és 50 láb hosszú, s ugyanaz, melyben a szónoklatok tartattak) tömve volt a
behivott fehér mexikóiakkal és külföldiekkel. Itt é.-amerikai hölgyek is levén
jelen, krinolinok voltak láthatók. A mellékszobában enni és inni való elég volt,
ingyen. A város ez éjjel még jobban ki volt világitva, mint tegnap..
A másodnapon délelőtt három bikát
hoztak be a piaczon ez alkalomra állított akolba, s ezekkel 4-től 5-ig
játszottak. A mexikóiak a vadonban nőtt szilaj szarvasmarhákat és lovakat
„lasso"-val (olvasd : lásszo) szokták fogni. A lasso nyers
marhabőrből varrás nélkül készített 50—60 láb hosszú s egy hüvelyk széles szíj,
midőn ezzel marhát akarnak fogni, annak egyik végére könnyen csúszó hurkot
csinálnak, a másik végét pedig egy megnyergelt ló farkához s ezenkivül a nyereg
kapához kötik. A lovon ülő a lassot karikába szedve a jobb kezében
vetésre készen tartja..
Miután t. i. a hurok a marha szarva
tövére van húzva, a lovas elkezd a marha körül nyargalni, a lassót tágan
tartva. — A küldöttség ez este az ünnepélyi teremben „fandangó-'-t adott a
köznép számára, midőn a mellékszoba hazárd-kártyázásra volt fordítva.
Ekképp ünnepelték a minatitlaniak a
mexicói függetlenség évnapját, mellyel járt költségek az aláirás utján
összegyűjtött pénzből lőnek fedezve. F. hó 27-dikét ekkorig hasonló nagy zajjal
ünnepelték meg a mexikóiak, annak emlékére, hogy a függetlenség
kinyilatkoztatása után a mexikói győzelmes sereg ezen a napon vonult be Mexikó
városába, Furbide fővezérsége alatt.
A nagy városokban, kivált Mexikó
városában, az ünnepek nagyobb zajjal, pompával s költséggel mennek végbe.
Tekintve az ezen köztársaságban majdnem mindig dúló polgárháborút, melynek
véget nem tudnak szakasztani, melyet csak hatalomra vágyók szitnak a hon
roppant kárára: azon gondolatra jő az ember, hogy jobb volna ezen magát
kormányozni nem tudó nemzetre nézve, ha magát függetlenné nem tette volna, s
ezért a függetlenségi emléknapon több oka volna neki sirni mint örvendeni.
Ebben az országban a gyermekek
semmiféle játékot nem játszanak. Ők se udvarokon, se utczákon játszás végett
össze nem jőnnek.
Bánó Jenő:
MAGYAR LEVÉL MEXIKÓBÓL 1890. 4.
Plurna de
Hidalgó (Kafetal Aleanza telep) 1889. szept. 22.
Végre
14 napi lovaglás után megérkeztem Carlos Hallá fél-honfitársam
kávételepére, hogy nemsokára én is felütve sátorfámat, elkezdjem a kávétermelés
nemes mesterségét. Utam idáig igen érdekes,
de egyúttal fáradságos is volt; röviden itt adom vázltát.
8-ikán reggel 6 órakor indultam el
Mexikóból .vasúton, elbúcsúzva az állomáson Ledérer és Mihalovics kedves
honfitársaimtól. Vasúti utam 10 óráig tartott, s Eperanzán kiszállva, lóvasutra
ültem, hogy ezzel Tehuacanba jussak. Tehuacant este7 órakor értem el. Itt a
magam és szolgám részére két lovat, poggyászom szállításához pedig két öszvért
béreltem.
Tehuacanban megismerkedtem Mejia tábornokkal,
a volt mexikói hadügyminiszterrel, aki felszólított, hogy Haziendajáig (mely
Tehuacan és Tecomavaca között fekszik) utazzunk együtt. A legnagyobb örömmel
feleltem meg a kedves öreg ur kívánságának, így 12 órán át egymás mellett
nyargalva, alkalmam volt Mexikó egyik legjelesebb és legismertebb, s egyúttal
legkedveltebb emberének társaságát élvezhetni.
Tehuacant éjjeli 2 órakor hagytuk el,
és pedig a légszebb holdvilág mellett. Hosszú ideig fénylett szemeim előtt a
hold által megvilágított Oizava égig nyúló, örök hóval telt csúcsa.
Délutáni
2 órakor értük el Mejia tábornok telepét, hol alkalmam volt Mexikó egyik
legnagyobb czukornád-ültetvényét láthatni. Itt a kedves tábornok ebéddel látván
el, ölelkezések után búcsút vettünk egymástól s tovább folytatva utamat, este 6
órakor Tecomavacába értem. Ez kissé erős út volt: 22 begva vagyis körülbelől 5
mérföld.
Tecomavacában egy kurtakorcsmában
töltém a második éjszakát. Utazásom harmadik napjának estéjén Dommigellóba
juték, sokat szenvedve útközben a forróságtól. Negyedik éjszaka Huitro falucska
egyik indián kocsmájának agyag pallója szolgált nyugvó helyem gyanánt, s három
lágytojás és néhány zöld paprika nyujtá étkemet.
Ötödnap az állam fővárosát, Oaxakát
értem el végre, hol a hotel Nationaléban egy bár elég primitív, de fáradt
csontjaimnak eléggé megfelelő szobában találtam négy napi otthont.
Oaxaka
mintegy 36 ezer lakost számlál s igen szép völgyben terül el. Régi, érdekes
város. Oaxakában lovat, és nyerget vásároltam s új öszvéreket béreltem
folytatandó utamhoz, mert a Tehuacanban béreltek csak idáig voltak felvéve.
Oaxakát
18-án reggel hagytam el, nem éppen a legjobb egészségben. Igen különösen
éreztem magamat, s előre láttam, hogy nagy fejfájásom s kedvetlenségem valami
betegség előjele.. Nem is csalódtam. Már Okiatlanban — ezen napra kijelölt utamnak
felén — annyira előfogott a láz, hogy kénytelen valék utamat félbeszakítani s
egy becsületes indián kunyhójában délelőtti 11 órakor lefeküdni.
Egyedül,
ösmeretlenül egy elhagyott helyen, idegen emberek között, betegen feküdni,
minden orvosi segély nélkül, nem irigylendő mulatság. No Jenő, most nagy beteg
leszel, s miután nincs segély, el fogsz nyomorultul pusztulni. Azt képzeltem,
hogy kitört rajtam a sárgaláz, mely Mexikó egyes vidékeit néha meglátogatja. De
hála az istennek, nem igy történt. Megvolt a segély, megvolt az orvos, és pedig
öreg indián gazdám alakjában.
Az
öreg, kit az isten áldjon meg minden javával, látva rajtam a rettentő láz
nyomait, levetkőztetett csupaszra, s felgyűrt karokkal úgy megmaszirozta egy
erős szesszel (catalannal) minden porezikátnat, hogy a lázt egyszerre
kidagasztotta testemből s beadva egy az indiánok által használt teát. oly
izzadásba hozott, hogy én reggelre mintegy fürdőből ébredezve fel, bár nagyon
ellankadva, de teljesen egészségesnek éreztem magamat. Most még jobban szeretem
e népet, mint eddig. Ki tudja, ha jó indiánom nem segít rajtam, mivé fejlődött
volna betegségem.
Hogy mennyire kigyógyított e
drasztikus kúra, eléggé bizonyítja az, hogy másnap lóra ülhettem, s Mihuatlanig
20 tegvát vagyis 14 magyar mérföldet tettem meg. Mihuatlantól elindulva, óriási
hegyeken s erdőrengetegeken keresztül éjszakára St.-Miguelre juték. Itt egy
elhagyatott, senki által nem lakott csárdában töltém függő ágyamon a hidegtől
dideregve az éjszakát, mert St.-Miguel 9000 láb magasan fekszik. St.-Miguelből
végre még 18 tegvára van Pluma de Hidalgó, illetve Don Carlos Hallá,
félhonfitársam kávé telepe.
Hallá
ugyanis apai ágról magyar, amennyiben
a Haller grófok ivadéka, anyai ágról pedig cseh, amennyiben a gróf
Choteckektől származik. Könnyebb kiejtés végett elhagyva az «r» betűt és grófi
czimet, Hallanak hivatja magát.
Miután az út Pluma de Hidalgora
óriási hegyeken és szirteken, és nagyon veszélyes szűk ösvényeken vezet
keresztül, csak lassan volt megtehető; még hozzá óriási zivatar ért utol úgy,
hogy «Cafetal Aleanzá»-t (minden egyes telepnek külön neve van. Halla telepét
fenti nevén hívják, s az egész környéket Pluma de Hidalgonak) csak este 7
órakor érhettem el.
Hallá,
kivel még Észak Amerikából
levelezésben álltam, a legszivélyesebben fogadott, átöleltük egymást s régi
ismerősökként szorítánk kezet. Hallá bevezetett ennek helyén fekvő
lakába, s azonnal bemutatott indián származású kedves és művelt nejének s hét
tagból álló családjának, illetve gyermekeinek, kiknek mindegyike duzzad az
egészségtől, s mind amellett tanúskodik, hogy jövendő tartózkodási helyemnek,
bár a forró égöv alatt fekszik, az északi szélesség 14. és 15-ik foka között,
igen egészséges levegője van.
Most
tehát itt vagyok végre valahára, s elkezdém komolyan a munkát. Telepem
szomszédja lesz a Hallá telepének, s lakásaink csak pár órányi
távolságban fognak egymástól feküdni. Az erdő, melyet Hallá számomra
kikeresett, s melyet pár nap múlva az indiánoktól potom áron, körülbelül
500—600 dollárért megveszünk, 1000 holdnál többet tesz s több százezer kávé palánta
termelésére alkalmas.
Lakásom
körülbelül 3000 láb magasságban leend. kilátással a Csendes Óczeánra, melynek fehérlő
hullámai, daczára a több mértföldnyi távolságnak, tisztán ide látszanak. Az
erdöirtást deczemberben kezdjük, s márczius-április hóban annyira leszek —
legalább reménylem, — hogy 50—60 ezer plántát a faiskolából, melyet Hallá úr
részemre már elkészített, átültethetek. Most irtani nem lehet még; mert az
időjárás nem engedi, t. i. most vannak az esős hónapok; de amint a decemberrel
a jó idő beáll: elkezdődik a fáradságos munka és pedig 12— 15 indián favágó
segélyével. Egy indián favágó fizetése naponként étkezés nélkül 25—30 centanor,
vagyis mintegy 50—60 krajczár.
Amint
az erdővétel megtörtént, hozzákezdek kis házam építéséhez, s reménylem, pár hét
alatt el is készítem. Persze csak primitív kis ház leend, mindazonáltal elegendő
arra, hogy az esőtől és a vadállatoktól megvédjen. A hidegtől nincs mit félni,
mert annak ellenkezője eléggé kijut az egész év alatt, s így én, ki mindig a
meleg időnek voltam kedvelője, éppen nem panaszkodhatom.
Hogy
minő itt a vegetáczió, arról alig lehet európai embernek fogalma; de azt
hiszem, a világ legszebb helyén, Ceylon szigetén, avagy az Amazon völgyén sem
lehet különb. Banán, kókusz és datolya úton útfélen díszelegnek; a narancs és
czitrom vadon terem; aloek, kaktuszok és számos pálmafajok, melyek nálunk csak
az üvegházakban és ott is ritkán, elcsenevészett alakban találtatnak, itt
óriási alakot öltenek. Hát még a folyondárok és egyéb, babérfához hasonló
felfutó növények, melyek törzsei óriási kígyóhoz hasonlóan tapadnak az
ezredéves sycamore avagy czédrusfák derekára, minő buja lombozatot érnek el! Az
erdők mélyében található virágok oly színeket varázsolnak szemünk elé, s néha
oly remek alakot öltenek, hogy hazánk nagy botanikusai elámulnának a látványuktól.
Az
állatvilág pedig az európait oly ámulatba ejti, hogy hajlandó volna
felkiáltani: «Teremtő isten, s ezt mind te alkottad!» A remek szinü pillangókon
kivül. melyek között az első hely mindenesetre az úgynevezett kék szinü atlaszt
illeti — ezer és ezer különböző szinü madárfaj élénkíti az erdőket, élükön a
csicsergő kolibrik és csevegő kajdácsok számos fajával, a fáczánok és vad
pulykák s nem tudom én hány fajta — a vadászoknak örömet okozó szárnyasok lepik
el az erdők rengetegeit. Nem igen ijedeznek a puskás előtt, mert eddig nem volt
alkalmuk annak gyilkos fegyverével megismerkedni.
A
nagy vadak közül pedig nem kis számban található az itteni erdőkben az amerikai
oroszlán (puma), az itt tigrisnek nevezett jaguár, a gyorslábú kuguár, és a
gyönyörűen nőtt párducz és végül nem is említve a szürke nyulakat, vaddisznókat,
és a szarvasok egy kis faját.
A
kávételepítők legnagyobb ellensége: a tapir. Hogy mennyire nem ritka itt a
puma, eléggé bizonyítja, hogy jelenlegi házi gazdám, Hallá úr lakásától pár
ezer lépés távolságra éjjelenként át
szokott haladni egy-egy példány belőle, rettegésben tartva bőgésével a kutyák
nagy tömegét. Néhány nap múlva lesbe megyünk ő kegyelmére s talán sikerülni fog
a másvilágra küldeni éjjeli álmunk elrablóját.
Ma
kimenve az erdőbe gazdámmal, s annak legidősebb fiával, ujabb tapir-nyomokra akadtunk.
Szintén szerencsénk leend valamely nap ormányos barátunk fölkeresésére menni. A
kellemetlen vendégek között nem kis számban sütkéreznek a napon a viperák
számos fajai s a még veszélyesebb esörgő-kigyó, váltakozva néha a méreg
dolgában vele egy színvonalon álló óriási gyíkkal, melynek harapása, mint
mondják, szintén halálos. Végül eléggé gyakori a tarantella-pók és skorpió is,
melyeknek több faja az odvas fák üregeit keresi fel, avagy a sziklák
hasadékában bujkál.
Jövő tartózkodási helyemen, tehát a
természet bőven gondoskodott mindenről, s így amennyiben minden buján nő, a
szorgalmas kávé-telepítö is megkapja munkája jutalmát, nem kell tehát búsulni,
jó egészség mellett és kitartással el kell czélomat érnem, és akkor azután
ismét közöttetek leszek, ott az annyira szeretett kedves Magyarországban.*
*
Huzamosabb idő óta Mexikóban tartózkodó s ott kávéültetvényesként megtelepedett
hazánkfiának atyjához, Bánó Józsefhez, a magyar képviselőház egykori
alelnökéhez, intézett egyik leveléből, melyet Bánó József úr volt szives lapunk
számára átengedni. — Szerk.
UTAZÁS
MAGYARORSZÁGON A XVIII. SZÁZAD VÉGÉN. 1912. . 72.
Részletesen leírja a szerző a tokaji
asszú készítési módját, a szüretet, mikor is a közelben lakó urak családostul
idejönnek mulatni. Ilyenkor jelentkeznek aztán a borkereskedők is. Tokaj híres
borát a magyar urak külföldön is értékesitik, különösen Lengyelországba van
jelentős kivitel. A tokaji bornál drágább ital egész Európában nincs. A
finomabb fajtából egy üveg körülbelől 1-2 frankba kerül. A magyarok
nagyon büszkék borukra s szeretik emlegetni, hogy az olcsóbb fajta bor is jobb
a legfinomabb franczia bornál. Borukat folyó aranynak nevezik s nálok
közpéldabeszéd: (Magyarországon kívül nincsen élet, vagy ha van is: nem oly
élet». (Extra Hungáriám non est vita, si est vita, non est ita). Megbocsátható
ez a dicsekvés, mert ez a hazaszeretet gyöngéd virága gyanánt tekinthető.
A tokaji hegy alkatrészeit
vegytanilag bontja fel utazónk s ebből azt következteti, hogy ez a
bortermelésre a legkedvezőbb talaj. Tokajtól Mádig a vidék nagyon megragadó,
egyik felől szőllővel rakott lifgy-oldalak, míg a völgyben erdőség terül el;
másik felöl a jobbra-balra kanyargó Bodrog. Öt óra alatt ért el Mádra, hol
Orczy báró vendége volt. Innen Tállyára ment, egy melléje rendelt vezetővel.
Tréfásan jegyzi meg, hogy kisérőtársa, mivel sem bölcsész, sem természettudós
hirében nem állott: alaposan leszívta magát. úgy. hogy alig várta, hogy tőle
szabaduljon. Mádról Tolcsvára ment; ez a városka is nagyon szegényesnek
látszott, amit főleg annak lehet tulajdonítani, hogy igen sok zsidó lakik
benne. Körülbelől 3000 lakosa van. A zsidó hitfelekezethez tartozók, kereskedéssel
s üzérkedéssel foglalkoznak. Magyarországon igen sok zsidó lakik, nemcsak a
nagy városokban, de a kisebb falukban is. Sajnálatos tény, hogy még ma is
találkoznak egyes főurak, akik nem tűrik meg őket birtokukon, holott magasabb
haszonbért fizetnének, mint bárki más.
A nagy városokban nem lehet tőlük
tartani, mert a kereskedelemben fejthetik ki ügyes tevékenységüket, de a kisebb
községekben már zsarolják s kizsákmányolják az alsóbbrendű néposztályt, amennyiben
igen magas uzsorát számítanak eladott áruczikkeikért. S mikor a hitel teljesen
ki lett merítve s nyakig eladósodtak, árverésen mindenüket potom áron
megvették. Többnyire Lengyelországból vándoroltak Magyarországba. II. József
mindent elkövetett, hogy ezt a bevándorlást korlátozza, de törekvése kudarczot
vallott.
Innen Sátoraljaújhelyre utazott
Borbély nevezetű úrral, ki többedmagával megyei gyűlésre ment. Az egész úri
társaság egy nagy szekeret töltött meg, mert itt másforma jármű nincs
használatban. Útközben mindig arról folyt a beszélgetés, hogy miként bánnak el
azokkal a németekkel, akiket II. József e vidékre telepített. Keserűen panaszkodtak,
hogy sehogysem tudják magokat alkalmazni a magyar szokásokhoz, mint azok a
többi németek, akiket Mária Terézia telepített le.
Útközben a tudós többször leszállott
a szekérről, hogy az ott található különféle bazaltközeteket vazsgálgassa, amelyek
olyan erősek voltak, hogy nagyobb ütésre szikrát hánytak. Átutazott Patakon is,
hol a kálvinistáknak nagy kollégiumában megnézett egyet-mást s azt jegyezte
meg, hogy a debreczeni főiskolával méltán kiállja a versenyt. A szántóföldeken
luczerna, tengeri és burgonyatermés látszott. Újhelyen nem valami jól töltötte
az időt, mert Weiss megyei orvost, a kihez ajánló-levelet vitt, nem találta
otthon, mivel vásár volt s egyúttal megyei közgyűlés, a fogadók
túlzsufolása miatt nem kapott kényelmes szobát, de az orvos felesége nagyon
nyájasan fogadta. E város környékén fekvő hegységeket «sátorhegy»-nek nevezik.
Olvasván Born báró nagybecsű munkájából, hogy vulkanikus tűzben megedzett
gránitok találhatók itt, azoknak fölkeresésére indult, de bár a legmagasabb
tetőig felmászott, a gránitnak híre-hamva sem volt,, csak veresbarna színű
porphirt talált.
Az
általános műveltségtől még jól távoleső népeknél maga a kormány kénytelen
kiterjeszteni gondját olyan ügyekre is, melyekről máshol maga a társadalom
intézkedik, így Magyarországon is a közegészség ügyét a kormány intézi el.
Minden megyének van egy főorvosa, ki a megyei sebészek fölött gyakorolja a
felügyeletet. Kisebb városokban az orvos évi fizetése körülbelől 40 guinea (1000
korona), a sebészé pedig 2 guinea (500 korona), ezenkívül a magángyógyításból
is van valami jövedelme. Sátoraljaújhelyen már a magyar nyelvtől teljesen elütő
tót beszéd ütötte meg fülét.
Július
5-én Telkibánya felé vette útját, amelynek vidékén már csekélyebb a szőlőtermés.
Az út ezen a vidéken igazán nyaktörő s a hol előfogata megpihent, rántottánál
egyebet nem kapott. Egy községben épen akkor nyitott be előfogatért a biróhoz a
községházánál, mikor ott több paraszt valami legelő ügyben kereste az
igazságot. Nagyon meglepte őt a magyar parasztok csöndes és higgadt
viselkedése. Szóról-szóra idézem eme jellemző észrevételét: "sohasem
vettem észre a magyar parasztoknál azt a durva vadságot, amivel őket az
osztrákok vádolják s habár föllebbvalóik, elöljáróik iránt illemtudók,
sohasem tapasztaltam, hogy ez a tisztelet csuszó-mászó szolgasággá aljasodott
volna, amit pedig föltételezni lehetne egy olyan népről, mely éppen most
szabadult ki a legnagyobb zsarnokság lánczaibób.
Telkibáni/án
csak egy napig időzött, másnap
délután Kassa felé vette útját, de nem jutván jó előfogathoz :
ökörfogatra szorult. Keservesen panaszkodik, hogy ez a lassú czammogás mily
kínosan érintette, mikor már siettetni kellett a ezélhoz jutást. De a türelmes
ökrök mit se törődtek azzal, hogy az idegen úr ott a székér ülésén
bosszankodik. Akkor állottak meg, mikor nekik jól esett, csára fordultak, mikor
a bérea azt akarta, hogy hajszra menjenek. Végre annyira megcsökönyösödtek a
köves és rázós úton, hogy kénytelen volt mellettök izzadásig gyalogolni, így
jajdult fel: «Isten mentsen meg az ökörposta kocsitól!»
Fele
útján aztán mégis szerezhetett lovas előfogatot. Itt egy ujoncz csapattal jött
össze, mely éjjeli szállásra itt a község állásában ütött tanyát. Rendes
katonák vették körül az állást, s őrködtek felettük kegyetlen
szigorúsággal. Megtudta később, hogy ezek önkéntesek. Eszébe juttatta ez a tudós
angolnak azt a jelenetet, amely Skóczia hegyei közt szeme láttára játszódott
le. A hegyi lakók egyik vezére egy ezredet akarván szervezni, hogy azt mielőbb
előteremtse s minél többeket gyűjtsön zászlója alá. Összefogdostatta a közelben
lakó parasztokat, akiknek egyáltalában nem volt kedvök katonáskodni s azokat
kötelekkel kötöztette szekereihez. Mikor aztán kérdezték tőlük a járókelők,
hogy hová viszik őket, egyik közülök így válaszolt: Önkéntesek vagyunk.
Meg
kell vallani, hogy ily körülmények között a czím és a foglalkozás egymástól
igen távol esnek. Szombat volt, a korcsmáros, akihez szállott, mint ezen a
vidéken nagyon gyakori eset, egy nem igen rokonszenves külsejű zsidó fórfiú
volt. Amint a korcsmába belépett, csaknem visszahökkent, mert az egész helyiség
nagyon rondának látszott. Kért valami ennivalót, amit egy keresztény szolgáló
tett az asztalra s mikor az utazó fizetni akart, elvette a pénzt s a
szekrény tetejére tette. Ügy hevert egy egész marok pénz a szekrény tetején.
Örülve, hogy innen kiszabadul, kényelmes előfogatán, de most is rázós és
nyaktörő úton érkezett el Kassára, Észak Magyarország fővárosába.
Fő
utczája elég széles s itt a szebb házak magyar főurak tulajdonai. Gyönyörű
kávéház áll a vendégek rendelkezésére s az emeleten több terem, hol a gyűléseket
s mulatságos összejöveteleket szokták tartani. 6000-re tehető lakosainak száma.
E városban csakis a székesegyház említésre méltó. Góth-stilban épült s még most
is jó állapotban van. A «Fehér sas» szálloda igen érdekes építmény. Ezen
szállodában meglehetősen lehet étkezni, ami Magyarországon ritkaság számba
megy. De ezt a tudós angol alig-alig vette igénybe, amennyiben Szirmay grófné,
Fucker orvos s több főnemes házához hívták meg.
Kassa
lakosságának nagyobb része protestáns, mind amellett nagyon kedvelik a
nyilvános szórakozást. Vasárnap délutánonként a vendéglőt nagyon sokan
látogatják. A magyar főurak családostól jelennek itt meg, hogy jóízűen egyenek
s kedvökre tánczoljanak. Föltűnt előtte, hogy az urak öblös pipákból füstöltek,
csak a tánczterem ajtajára van egy táblára felírva nagy betűkkel: Tilos a
dohányzási. A tánczteremben művészileg lejtették a menüettet német vezényszó
mellett.
Czervenicza*
egy napi járásra esik Kassától: ez az
opálok hazája, ahová szintén kirándult. Útközben található Ránk gazdag
ásványvíz forrással. Itt kevés időt tölthetett, mert Véchey báró, az opálbányák
igazgatója, akivel együtt utazott, itten soká nem időzhetett. Ránkon a vendégek
ellátása nagyon gyönge lábon áll, maguknak kell gondoskodni ágyneműről, főzésről
s mindenféle élelmiszerről. A báró, aki többedmagával ült le a terített
asztalhoz, őt maga mellé ültette. Nagyon meg volt elégedve a magyaros ebéddel.
Ezt a fürdőt Kassa lakossága látogatja, de sokan inkább Bártfdra mennek,
észak Magyarországnak eme legkedveltebb fürdőhelyére. Ránkon igen kellemesen
lehet időzni.
*Vörösvágás,
(szlovákul: Červenica) község Szlovákiában, az Eperjesi kerület Eperjesi
járásában.
Czernevicán,
az opálok hazájában a lelkészhez
szállott. E kicsiny faluban vendéglőnek, korcsmának hire-hamva sincs. Innen
gyalog ment egy elég magas dombra, mely az opálbányával határos. Itt már őrök állottak,
akik arra vigyáztak, hogy illetéktelen egyének egy kapavágást se merjenek
tenni. Ezelőtt a parasztok e drága köveket kedvökre aknázhatták ki, mióta
azonban királyi birtokká lett, a császár megtiltotta, hogy ott bárki is
ásatásokat végezhessen. Mivel ő neki belépti jegye volt, bátran bemehetett a
bányába s szomorúan győződött meg arról, hogy az innen kiásott opál_ értéke még
a tisztviselők fizetésére sem elég. Ügy látszik, hogy az alkalmazottak nem
sokat értenek az opálrétegek felfedezéséhez. Ő maga több fajta opált
gyűjthetett. Megjegyzi, hogy egész Európában szebb opált sohasem látott. A
kassai levéltárban régi okmányok bizonyítják, hogy a XIV. században 300 munkás
foglalkozott e bányákban. Nagyon valószínű az a legenda, hogy innen került ki
az a gyönyörű opál, melyet Marcus Antonius római consul birtokába akart
keríteni.
Négy
órát időzvén a bányában, visszament szállásadójához, a lelkészhez, kinél
megebédelvén Jelilinen keresztül újra Kassára ment s itten új
ismerősei azt ajánlották neki, hogy nézze meg az agteleki cseppkő barlangot,
melynek párja nincs e világon. Olyan nagy, hogy az ember egy hétig
kóborolhat benne, míg kitalál. Ide is váltakozó fogaton ment, mert oly helyeken
is kellett utaznia, ahol lovakkal nem boldogulhatott volna. Aggteleken egy
kálvinista lelkészhez szállott, aki sem németül, sem francziául nem tudott, de
latin nyelven folyékonyán beszélt. Kellemesen lepte meg, hogy a lakosság
fiatalsága, holott vasárnap volt, délután a vendéglő udvarán vidáman
mulatozott, mert Magyarországon jártában-keltében a kálvinistákat eddig nagyon
zárkózottaknak, komor kedélyüeknek találta.
Másnap
reggel egy vezetővel a barlang átvizsgálására indult. Általános vélemény, hogy
ez a barlang több mértföldnyire terül el a hegyek alatt s több napba
kerül, míg azt keresztül-kasul lehetne járni. A bejárat egy körülbelől 150
lábnyi meredek alján látható, mely mintegy egy ölnyi széles, de oly alacsony,
hogy le kellett hajolnia, hogy oda bejuthasson. Óriási terjedelmű barlang
tárult fel szemei előtt, melyből mindenfelé más-más barlangba vezetett az út.
Itt-ott csörgedező forrás buzogott elő. Vezetője egy olyan nagy barlangba
vezette, amelynek közepén olyan alakzatok látszottak, mintha a boltozatról
szakadtak volna le. Néha oly szűk nyiláson kellett keresztül bújnia, mintha
csak kémény csöve lett volna. Egy másik barlangba érve, cseppkövekből alakult
szobor-szerű képződmények vonták magukra figyelmét. Azt hitte volna az ember,
hogy egyik másik góth-stilban épült kicsiny torony.
Oly
részletes pontossággal irja le az aggteleki barlang csodás sajátságait, hogy
azt a mai tudós kutatók sem rajzolhatnák hívebben, pedig csak fenyőfáklyával
világított. Elbeszéli továbbá, hogy négyórai barangolás után vissza akarván
térni, rémülettel vette észre, hogy vezetője eltévesztette a helyes nyomot s
kétségbe esve szaladgált ide s tova, hogy a helyes nyomra találjon. Talán
odaveszett volna maga is, ha jó eleve nem gondoskodik arról, hogy fölismerje a
helyes irányt. Nevét ugyanis több helyen bekarczolta a puhább rétegekbe s ez
volt az az Ariadne-fonal, mely őt aztán nagysokára a tömkelegből kivezette, még
pedig szerencsére akkor, mikor még egy pár fenyőgallyal világíthattak, mert ha
az elfogyott volna, soha napvilágra nem kerül..
Bár
életveszéllyel járt is e kalandos kirándulása, szívesen emlékezik vissza
Magyarország e nagy csodájára, melyet rajta kívül nem látott még egy angol
utazó sem. Megebédelvén a kálvinista lelkésznél, kinek világ szerint vajmi
kevés java lehetett, de szivélyessége annál több, elindult tovább. A kálvinista
pap olyan szíves volt, hogy vendégét Rozsnyóig elkísérte. Ez a város igen
kicsiny, de elég csinos püspöki székhely. Régibb időben a hegyekben gazdag
bányák voltak, de lakói a bányászattal felhagytak. Most inkább antimonium a
lakosság kedvelt áruczikke. Körülbelől 2 000 mázsát adnak el, mázsáját 10 Frt-jával. Az
itteni vendéglő ellen nem volt kifogása.
Félnapi
időzés után Szomolnokra rándult át. A város közvetlen közelében egy magas
sziklatetőn ősi vár romjai láthatók; itt már fenyőfákra is talált. Szomolnok
nagyon régi, szabálytalanul épített nyomorúságos község, vendéglője éppen
olyan. Maga a város szűk völgykatlanban fekszik. Rézbányáiról nevezetes. Ezek
jövedelméből tartja fenn magát a város. Nemcsak bányásszák a rezet, de
iparczikkeknek is feldolgozzák. Szomolnokon a bányászat tanulmányozása
szempontjából két napot töltött.
Szomolnokról
már a Kárpátok felé törekedett s legelső város, ahol megállapodott, a Szepesség
fővárosa, Igló volt. Iglónak csak egy szép, de nagy utczája van. A házak
elég szabályosan építvék. Gazdag bányaváros, csakhogy a bányák jó távolságra
vannak. Itt csak félnapot töltött. Másnap korán reggel Lőcse felé vette
útját.
Lőcse
Szepes Megyének székvárosa, hol a megyei közgyűléseket tartják, elég csinos
város, körülbelől ötezer lélekkel. Itt találkozott Horváth nevű úrral, a megye
alispánjával, kinek birtoka a Kárpátok tövében terült el s aki megígérte, hogy
kárpáti útjára vonatkozólag a nélkülözhetetlen utasításokkal látja el. Ebéd
előtt közölte vele, hogy két úri embert szintén meghívott, hogy kellemesebben
töltsék az időt. Szóba kerültek az itten garázdálkodó tolvajok. Tudatták vele,
hogy a Kárpát hegységekben olyan tolvajbanda ütötte fel tanyáját, amely az
egész vidéket kíméletlenül zsarolja, sőt annyira vakmerőek, hogy a környék
főuraihoz ebédre is meghivatják magukat. Beszélgetés közben aztán kisült, hogy
ezek voltaképen nem rablók, mint inkább a havas túlsó oldaláról ezen tájra
menekült ifjak, kik azért bujdostak itt, hogy a katonáskodástól
megszabaduljanak.
Másnap
két városi tisztviselő jelent meg szállásán s kérték, hogy adja át útlevelét s
aztán a városházához idézték. Nagy asztal körül ülve gyanus szemmel tekintettek
rá a szenátorok, fejőket rázták s bajuszokat pederték. Majd egyikőjök felállott
s rekedt hangon német nyelven így szólott hozzá: «Uram ! mi apostoli császári
felsége által kinevezett tanácsosai vagyunk Lőcse városának s mint ilyenek
életünk s vagyonunk feláldozásával is híven szolgáljuk Ő Felségét s mint a
koronának hivatalos szolgái kötelesek vagyunk arra, hogy a közbiztonságra
felügyeljünk. Önben, ki magát Townson Róbert angol utazónak állítja, mi a
franczia jakobinusok titkos kémjét gyanítjuk. Útlevelét szorgosan megvizsgálván,
azt sejtjük, hogy az alighanem hamis s Ön a jakobinusok titkos ügynöke, mert
igen gyanúsnak találjuk azt, hogy egy angolnak franczia nyelven kiállított
útlevele legyen.
Hiába
emlegette, hogy Angliában is adnak ki franczia nyelven útlevelet, még csak
szóba sem állottak vele s a tanács feje így folytatá: «Tudjuk, maga sem
tagadja, hogy jól beszél francziául, sőt testalkata is francziára vall. Már
maga az a tény, hogy most magyar nadrágot visel, arról tanúskodik, hogy el
akarja titkolni kilétét. És mire való ez? Tudatjuk Önnel, hogy útlevelét
lefoglaljuk s itt kell maradnia mindaddig, míg Budáról Ön felől értesítést nem
nyerünk D. hiába magyarázgatta, hogy a franczia nemzetközi hivatalos nyelv s
hogy az udvarnál a magyar urak is beszélnek francziául; hiába hozta föl, hogy
ők nem illetékesek annak megítélésére, ha vajon ő angol-e vagy franczia, mert
hisz ilyeneket látni nem igen volt alkalmuk; mindez a mentség nern ért semmit
sem. Fölhozta azt is, hogy azért visel magyar öltözetet, mert ő mindenütt a
nemzet szokásaihoz alkalmazkodik, a magyarokat nagyra becsüli, fejedelmöket
tiszteli s a jakobinusok elveivel egyáltalában nem rokonszenvez.
Akár
a falra hányta volna a borsót, ítélő bírái nem hederítettek rá. Tanácsosabbnak
tartotta tehát, hogy hallgasson s útlevél nélkül menjen vissza szállására. Az
alispánnal szerencsére találkozott, ki a vendéglőben elhelyezett podgyászát is
magához vitette, de a tanácsnokok semmibe sem vévén az alispán intézkedését,
útközben a hajdúitól a podgyászt elvették s azt a városházához vitették. Ez már
nagyon fölháborította, mert tartott attól, hogy nagynehezen gyűjtött ásványait
s növényeit s bőröndjében levő iratait tönkre teszik, mert amint értesült a
tisztelt tanácsosok a szabó és csizmadia-czéh
tagjai voltak. Az alispán tekintélye ügyét nem vitte előbbre, mert az útlevelét
csakugyan felküldték Budára, honnan csak jó sokára került vissza amaz
észrevétellel, hogy tulajdonosa szabadon járhat-kelhet egész Magyarországon.
Nem is állhatta meg, hogy nevüket át ne adja az utókornak, a magyarországi
bogarak és növények gyűjteményében, azon reményben, hogy ezt idők multával is
olvashassa a jövő nemzedék.
A
becses névsor így fest: Kohlmann, Gerstorfer, Haas, Weiss, Eichner, Pridmansky,
Prahary, Ketskés. Annyit tud, hogy Kohlmann férfiszabó s azért említi először,
mert ő volt a tanácselnök.
Másnap a megyei közgyűlésen
megjelenvén, a megyei urak sajnálkozásukat fejezték ki a lőcsei tanács szégyenletes
eljárása fölött s azzal akarták helyrehozni a tanács tapintatlanságát, hogy
több helyre a legszivélyesebb meghívást kapta. Említi aztán, hogy mikor
Magyarországból Németországon keresztül hazafelé utazott, több ízben követelték
tőle, hogy mutassa fel útlevelét, mert itt is gyanúsan néztek reá, de semmi
bántódása nem volt.
A
megyei közgyűlésen latin nyelven folyt a tárgyalás, de semmi nevezetesebb ügy
nem került elő, de annál érdekesebb volt az a latin nyelven írott tiltakozás,
melyet a sajtószabadság korlátozása ügyében véle közöltek. Ábauj és Bihar-megye
tiltakozó fölterjesztését latin nyelven közli. Erre különösen felhívja angol
olvasóinak figyelmét s csodálkozását fejezi ki a fölött, hogy az elnyomott
magyar nemzet ilyen erélyes hangon követeli a sajtószabadság visszaállítását.
Mind a két megye hivatkozik az alkotmányban biztosított jogaira, hangsulyozzák,
hogy ezektől a jogoktól őket megfosztani még a Felségnek sem áll hatalmában,
sőt mennél inkább elnyomják azt, annál hevesebben tör magának mindenfelé utat.
Fölhívják a Felség figyelmét, hogy e jog védelmére a törvényhozó
testületet is szorgalmazzák, a mennyiben egész Európában ez tekinthető a
szabadság egyetlen palládiumának, úgy a politikai, mint a társadalmi élet
porondján. Ez a szabadság a magyar alkotmánytól elválhatatlan s annak egyik
lényeges kiegészítő alkatrésze.
Esedezve
kérik Ő Felségét, hogy a sajtó korlátozására vonatkozó rendeleteit vonja
vissza, mert ilyen rendelet sehogysem illik bele a XVIII. század végének
kultúrájába s ilyen merénylet ellen föl kell emelni tiltakozó szavukat. Ha
például Anglia élvezheti e szabadságot, ha Dánia, Svédország szóttörte bilincseit
s a sajtó terén kifejtett irodalmi működés Németországot a bölcsészet s
szépművészetek előharczosává avatta fel s ha e tekintetben az Egyesült-Államok
is példát mutat, míg másfelől a magyarok szomszédait keleten a tudatlanság s az
emberi méltóságot lealacsonyító vadság a legsötétebb homályba burkolja: szabad
remélniök, hogy a sajtószabadságot, a műveltség eme szövétnekét ő Felsége nem
engedi kioltatni.
Elég
ebből ennyit idéznünk annak bebizonyítására, hogy tudós szerzőnk mily részletes
pontossággal figyelte meg Magyarországnak úgy anyagi, mint szellemi viszonyait.
Viharos időben érkezett Késmárkra; útközben hallotta, hogy a villám több
helyt lecsapott s több embert megölt. Ily időben tehát nem merészkedett a
Kárpátokra, de pár nap múlva kiderülvén az idő, neki indulhatott nagy útjának.
Szepes megye alispánjának szép kastélya nem igen messze esik Késmárktól. Ide
sietett tehát, hogy itt készítse el kirándulása tervezetét s még akkor délután
a Kárpátok alján fekvő Rókus faluba érkezett, kellően ellátva magát sonkával,
hideg hússal és borral, amit Horváth úr felesége csomagolt be batyujába. Alig
ért azonban Rókusra, zuhogott a záporeső. Egy szegény paraszt kunyhójában
talált menedéket. Innen pedig éjjeli szállásra Horváthekhoz ment vissza. A rossz
idő körülbelől egy hétig tartott. Reggelre néha kiderült s délfelé már köd
borította a hegyeket s délutánra már kitört a vihar. A déli szeleket magyar
szélnek hívják s ez többnyire esőt hoz. Az északi szél "lengyel szél „ s
többnyire száraz idővel jár. Ez idő alatt vagy Horváthéknál, majd Lomniczon Berzeviczyéknél,
néha pedig Késmárkon Potnakenszky és Mathlin Pál tanároknál a legkellemesebben
szórakozott.
Mivel
reggel többnyire szép idő járt, a társaságban vadászatot rendeztek.
Holdvilágnál négy kocsin rándultak ki s még alig hajnalodott, mikor a
vadászterületre értek. Medve-nyomra akadtak, de angol barátunk faképnél hagyta
a vadásztársaságot s egy vezetővel a havasok közepette fekvő «Zöld ló» felé
törekedett. A menet könnyű, mert ezt a hegymászók gyakran látogatják. Fenyő
erdőségeken s csobogó patakokon át vezet ide az út. E tó nevét vizének különös
zöldes szinétöl vette. Alig töltött ott egy jó órát, mikor sűrű köd szállott
alá, úgy, hogy csak nehezen tudtak a jó úton alászállani. Vadásztársai sehogyse
voltak megelégedve a zsákmánnyal, mert egy pár nyúlon s néhány rókán kívül más
vad nem került terítékre. A hegyről jövet egy csapat paraszttal találkozott,
akik puskákkal s fejszékkel voltak felfegyverkezve s azt mondták, hogy a
Kárpátok túlsó oldaláról ide betörő rablókat nyomozzák, mire tréfából azt
mondta nekik, hogy nem jó lesz kikötni ezekkel az úri rablókkal; mire azt
válaszolták: nem félünk tőlük, mert még közülünk a leggyöngébb is bátran szembeszáll
akárkivel is, a magyar bátor még ha tót is.
Három-négy
nap múlva az idő kiderült s Rókusra ment azon szilárd elhatározással, hogy már
a hegymászástól semmi se tartja vissza. De egyetlen egy vezető sem ajánlkozott.
Megint várni kellett egy ideig s akkor inasa s egy pár vezető kíséretében
csakugyan neki vágott a hegyeknek. Podgyászát és az élelmiszereket egy ügyes ló
vitte. Kevés távolságra a falutól egy óriási fenyő-erdőn mentek keresztül, amelynek
szélénél már a sziklák meredeztek az ég felé.
Amint
feljebb-feljebb hágtak a sziklás úton, a természettudós el-elbarangolt, hogy a
növényeket s kőzeteket vizsgálja s mikor útitársaihoz visszatért, azok már lobogó
tűz mellett melegedtek. Rájuk fért ez a melegedés, mert bár augusztus közepe
volt, itt e helyen a földet sűrű hó lepte el. Itt esteledett rájok s leheveredtek
a hótól megtisztított földre, hallgatva a vezetőknek inasom által tolmácsolt
regéit. «Itt e szikla tetején, melynek neve Karbunkulus, kezdte regélni egyik
vezető, egy megbecsülhetetlen értékű karbunkulus ragyogót a nap sugaraiban. Bár
megkísérelték merész lovagok, hogy azt onnan lehozzák, sehogysem tudtak
hozzáférkőzni. Még most is a szikla belsejében óriási kincs hever, de a
bejáratot nem tudja a világon senki sem. Aztán egy lyukra mutatott s így
folytatta :
«ha
ebbe egy követ dobnak, mindjárt olyan gözpára keletkezik, melyből iszonyú vihar
támadhat, mely még a hegyeket is megreszketteti. Ezen a hegyen olyan növény is
terem, mely a sárgarezet arannyá változtatja, de ezt még senki se tudta
megtalálni».
(Vége
következik.)
ŐSLAKÓK
A
santalok lázadása1856. 15. 127.
Mielőtt
a santalok lázadását bővebben előadnám; arról világositandom fel az olvasót,
kik azok a santalok, s mi okozta lázadásukat?
Mielőtt
az indusok Egyiptomból Indiába költöztek volna, a Ganges termékeny völgyeit, s
az ország egyéb részeit is benszüle-tett, vallás, szokások, beszéd és színre
nézve egymástól különböző néptörzsök lakták. Ezen néptörzsök, mellyek jelenleg
vadon állapotban Köles, Bhil, Dangur, Chino és Santal név alatt ismeretesek,
hajdan királyaik, uralkodóikkal birtak, várakat, városokat építettek, s harezra
szálltak azok ellen, kik megsértették, vagy háborgatták őket; szóval hatalmas
nép valának.Az indusok magukkal hozván Egyiptom miveltségét India gazdag
téréire, csakhamar ellenséges érintkezésbejöttek az ős lakókkal, s legyőzvén
őket Ganges dús völgyeiből vadon erdők és bérezek közé üzék azokat, hol mintegy
harmincz század lefolyása alatt tökéletes vadakká lettek; nyoma sem látszik
rajtuk, hogy egykor hatalmas nemzet tagjai valának, vad, kegyetlen természetet
öltének, s most vallás, társadalmi intézkedések nélkül élnek.
Az
indusok, később mahomedánok uralkodása alatt mint férgekkel, mint barmokkal
bántak ezen népfajjal; a törvény senkit nem büntetett, ki ezen szerencsétlenek
közül bármennyit leölt, sőt törvény szerint meg kellett ölni azt, kinek árnyéka
egy braminra (indus pap) esett, vagy elmentében egy más indushoz ért.
Az
angolok szelídebb kormánya alatt ezen népfaj sorsa is javult, emberileg bántak
velük, vallásra oktatták, katonáknak képezték, kik a békés lakosokat saját
fajuk dúlása ellen védeni köteleztettek. Ezen eljárás öntudatra ébreszté őket,
s látván, hogy a törvény rájuk is kiterjeszti védő paizsát, megjelentek
embertársaik közt, tudván, hogy egy büszke indusnak nem szabad őket agyon ütni,
mivel hozzá értek; és egy ábrándos mahomedán nem löhette le hitetlen
ebként. Békés s háborítlan helyzetükben annyira elszaporodtak, hogy bér-czeik s
üregeik nem adhattak többé elegendő szállást s kormány rendeletnél fogva megengedtetett
nekik őseik egykori földére, saját hazájukba visszaköltözhetni, és ők használván
az engedélyt vissza-szállingóztak s letelepedtek Kalkuttától mintegy 200 angol
mérföldre.
Harcz a santátokkal
Bhangulpur
kerületben, hol 1855-ig 120 000-re szaporodott számuk. Es ezen 120 000 santats
lázadt föl az angol kormány ellen.
Ezek
északon egy nagy erdőt találtak, melly eddig lakott hegyeiktől a
Gangesig nyúlt, s azt kiirtván földmiveléshez fogtak. 1838-ban a kormány egy tisztviselőt
küldött hozzájuk, ki érdekeiket képviselje s intézze, képeztetésükre ügyeljen,
s a rájuk kivetett földadót behajtsa. Múlt évi júliusban hirtelen lázadás ütött
ki köztük. Legelsőbben is néhány felfegyverzett santals egy rendőr-hivatalnokot
lefejezett, majd több rendőrt megsebesített; utóbb több békés egyént kizsákmányolt.
A kormányzó hivatalnok fülébe ment ezen hír, de mivel a santal nép eddig a
legbecsületesebb, nyíltabb, őszintébb s békésebb fajnak mutatkozott; nem akarta
hinni, de csakhamar olly adatok érkeztek hozzá, melyek meggyőzték, hogy ezen
néprőli hitében csalódott. Rögtön katonaságot küldött a lázadás színhelyére, de
a katonák a lázadókkal rokon népfaj lévén, az első támadásra azonnal
megfutamodtak: végre rendes sorezred küldeik a lázadók elnyomására, melly is
azokat minden támadásnál megvervén, erdeiket kikutatván, szétszalasztotta,
vezéreiket elfogta s kivégeztette.
A lázadók vezére valami Sidhoo
Manghy, alacsony, sovány, igen ügyes férfiú, ki börtönében is fennhangon
dicsekedett az általa elkövetett kegyetlenségek-, rablások és gyújtogatásokkal.
Büszkén monda, hogy most már neve világhírűvé lett. Sidhoonak karja és teste
átlövetett, midőn egy csapat santals a 7-dik sorezredet megtámadta, melynél ő
személyesen vezette hiveit s mind két kezében kivont fegyvert tartva hősi
bátorsággal rohant, s utolsó volt a megfutamlók közt.
A fellázadás oka sajátságos: Sidhoo
adós volt egy uzsorásnak 10 silinggel (egy silling annyi mint nálunk 24 pkr.,
tehát 10 silling 10 vft.), ki azt annyira és olly sokszor követelte, hogy
Sidhoo megunva a sok zaklatást, azon határozat költ lelkében, miszerint
hitelezőjét megöli. Mivel pedig az uzsoráskodó gabona kereskedők leginkább a
santals népfajt szívják és nyomorgatják s terményeiket megvásárolván, évről évre
a legaljasabban csalják; Sidhoo saját ügyét közüggyé emelte, s társai
gyűlésében elhatároztatta, hogy ezen vérszopókat erőszakkal is verjék ki
kerületükből. Elhitette velük, miként neki álomlátása volt, mellyben a
benszülettek kiirtása tétetett kötelességévé. A nép kapott rajta, s legelsőben
is a rendörök, azután uzsorások s gabonakereskedők estek áldozatul, végre mindenkivel
találkoztak, azok közt sok angol s két nő is vérszomjuk zsákmánya lön. Mihelyt
az első vért megizeliték, semmi sem tartóztathatá vissza dühük bőszült
folyamát. Az egész vidék lángba borult, minden vagyonosabb embert leöltek,
falukat felgyújtottak, vagy kiraboltak; sőt a sorkatonaság ellenében is
hősiesen megállták helyüket.
„Láttam
— így ír egy angol tiszt —hogy e néptömeg csoportban tiz lépésre jött
puskáinkhoz, s ismételt lövés után sem futamodott meg, jóllehet minden lövésre
számosan hullottak el. Egykor mintegy ötven emberrel helyi szemlére indultam,
midőn mintegy 600 santals, mintha a földből bujt volna ki, ránk rohan, körbe
fog, s nyílzáporral fogad. Embereim mintegy 60 lépésről rájuk tüzeltek s bár
többen estek el, folyvást kellett tüzeltetnem, hogy hátrálásra kényszerítsem
őket."
Ezen
lázadás szerencsésen elnyomatott, a leégetett falvak lassankint épülnek,
üdülnek, s az angol kormány mindent elkövet, hogy India történetéből ezen
homályos lapot kitörölhesse.
Afrikai embervadászat.
(Egy utazó naplójából.) 1856. 348.
1848 mártius 12-én vonultunk fel felső Nil völgyén Fa-Zoglos
mérhetetlen erdein keresztül. Az ut járhatatlan volt, emberi kéz soha nem tört
itt ösvényt. Az utat még járhatatlanabbá teszik bizonyos bozótfák, mellyeknek
össze vissza nőtt ágaik tömötten rakvák ragadozó madarak körmeihez hasonló
tövisekkel. Míg ezen veszélyes, s fáradságos úton üggyel bajjal tovább hatoltunk,
egy lovas és gyalogokból álló csapat tűnt fel. Az egyiptomi egyenruhát viselő
lovasok fegyverrel valának ellátva, s teve, ló- és szamárháton ültek.
Midőn közelebb értünk a csapathoz,
bámulattal vettem észre, hogy a gyalogok nyaka bókony, vagy völgyeit fa közé
vala csíptetve, s egyik keze a bókonyhoz kötözve, melly a lovag nyergéhez vala
erősítve. A béklyó olly erősen szorult a szerencsétlen nyakához, hogy szűken
vehetett lélekzetet. Levertség fájdalma tükröződött a nyomorúlt fogoly vér és
izzadtságáztatta arczulatán; fájdalmát nevelte az is, hogy nehéz bókonyja a
teve járása által folyvást verdeste; amellett semmi bokrot ki nem kerülhetett,
hanem egyenesen mennie kellett, amerre kalodája tolta. Testén ezernyi
sebhelyből csergedezett a piros vér.
Tolmácsunkat
megkérdem, mit véthettek azon szerencsétlenek, hogy így hurczoltatnak, s ö azt
feleié : Nem vétettek azok, hanem azért kötöztették meg olly szorosan, hogy el
ne szökhessenek, mert e szerencsétlenek újonnan fogottak, kiket most hurczolnak rabszolgaságra,
s négy ötszáz órát kell gyalogolniuk, míg pihenésre hajthatják fejőket, s akkor
is, mivel épület nincs e vidéken, hová biztosan záratathatnának, éjjel és
nappal hordozniuk kell nehéz kalodájukat, s csak miután hazájokat messze
elhagyták, bocsátják őket szabadon.
Tolmácsunk, ki ezen felvilágosítást
adta, képzett, és mivelt ember volt, mert ő egyike vala azon ifjaknak, kik a
basa költségén Egyiptomban neveltetnek, s mivel látta, hogy e jelenet kínos
benyomást tett rám, lassú hangon így folytatá felvilágosítását.
—
Ha valamit szemükre lehetne lobbantani e nyomorultaknak, még csak könnyebben
lelkére vehetné az ember, de nincs semmi. Hogy a kormányzó egész sereggel megy
Tűmet szép völgyébe, hogy aranyat gyűjtsön az ottani homokból, az még tűrhető volna,
csak ne tekintené ellenségül az ottani lakosokat.Eleinte csak kevés évi adót
követelt tőlük, de ezt annál jobban emelte, minél szegényebb volt a vidék, és
ezt kinézésböl tette, mert így érhette el célját.A szegény nép nem fizethet, s
az engedetlenséget, makacsságot használja most ürügyül.
Mi is meglátogattuk egykor azon
aranygazdag vidéket, de olly borzasztó iszonyt gerjeszténk a lakosságban, hogy a
nők, gyermekek s aggok sietve hagyták el gunyhóikat, s futottak előlünk, bár
biztosítottuk őket, hogy semmi rossz czéllal nem jöttünk. A férfiak több ponton
fegyverkezve gyűltek össze, s este a hegyek ormain tüzeket gyújtanak, azok
által tudatván a szomszéd vidékek lakóival megérkeztünket.
Egy reggel a Tűmet partján járdalván
egy borzasztó jelenetnek valék tanúja. Néhány egyiptomi katona egy nyomorult
szerecsent kötözött, és hogy ne ordítson, kíméletlenül ütötték. Legfájdalmasabb
benyomást tett rám azon tudat, hogy kifakadását nem az ütés fájdalma, hanem egy
más dolog okozta leginkább. Elmondá ugyanis, hogy az adó megfizethetése végett
utolsó juhát eladta, s mégis derék fiát szeme láttára elhurczolták. De ez még
nem elég. Egy este parancsot kaptak a csapatok, hogy készen legyen, s azon
éjjel nyugot felé indultak. Eljutván Keryhez, azt csendesen körülfogták, hogy a
lakosság fel ne ébredjen, s reggelig szoros őrizet alatt tárták.
Virradatkor adott jelre megrohanták a
lakosságot, s megkötözék, a futókat le lövék, az ellentállókat leszúrták. A
nyomorultak bőszült vadként védték magukat, mint csak védheti magát olly nép,
mellynek asszonyát, öregét s apróját szeme láttára gyilkolja le az ellenség, de
hősi védelmök daczára Ezen csatában fogatott a túlnyomó erő miatt el kellett
bukniok. el azon szerecsen is, kit szemem láttára ütöttek, és kötöztek, miután
minden vagyonát s családját az ellenséges táborba hurczolák. Látta a
szerencsétlen, amint fiát a rabszolgaságra vonszolák; látta leányát egy tiszt
karjaiban, amint azt sátorába vezeté, hogy buja vágyainak áldozza fel. A
foglyok zsold helyett kiosztattak a katonák közt, s ezen nyomorult felesége egy
katonának esett osztalékul. Rákövetkezett éjjel iszonyú ordítást tett a nő,
s férje felismervén hangját, lánczait széttépni erőlködött, hogy erejét
megszabadíthassa. Hasztalan! Reggel azon helyre hurczoltatott, hol én láttam
öt, s erőlködése daczára erős kalodába csíptették nyakát és kezeit. Arczán a
legiszonyatosabb testi s lelki fájdalom volt látható. Semmi tagját sem vala
képes mozdítani, hogy csak a férgeket elűzhesse magáról, mellyek arczát
csípték, rágták, marták.
E jelenet olly kínos hatással volt
rám, hogy a tábort elhagyván, az erdő mélyébe vonultam.
Könyves T. K.
A jelenkor vademberei. 1868.
79.
A polgáriasultság nagyszerű műveit
gyönyörrel szemléli az ember; míg szánalomérzet vesz rajtunk erőt, ha másfelől
azokra tekintünk, kiknek ember-nevezetük mellé kénytelenek vagyunk
odafüggeszteni a „vad' szót, sőt gyakran hajlandók vagyunk az ember
nevet egészen kitörölni.
E lapok olvasói a párisi
világkiállításról közlött czikkekből is láthatták, mily magas polezra emeli a
tudomány a teremtés remekét az embert; jelen közleménv ezzel ellentétben a
miveltség legalsóbb fokán élő nemzetekhez viszi el az olvasót.
Az indusok nem szeretik magukat
lefestetni, mert azt hiszik, hogy a másolat az eredetinek van hátrányára, az
élethűséget csak úgy lehet a képbe önteni, ha abba az élő példányból
kölcsönöznek életet, s ha a festménynek valami baja találna történni, azt az
élőlény is szükségképpen megérzi.
Egy angol festő Katiin maga ellen
lázitotta a sziu indiánokat, midőn főnöküket arczélben festette le. „Miért
hagyta ki, kérdezték, az arcz másik oldalát? Matcsega még soha sem fordult
oldalvást fehér embernek."
Erre Schenko a vetélytársa azt
jegyezte meg: „az angol jól tudja, hogy te csak félember vagy, azért festette
le csak a fél arezot, mert a másik semmit sem ér." E gúnyos czélzás a két
vetélytárs közt élethalál harcot eredményezett, s történetesen Matchegát a nyíl
éppen azon az arczán találta halálra sebezni, melyet az angol nem festett le. —
A festőnek a főnök rokonai bosszúja elől három hónapig kellett a vadonban
bujdokolni.
De amennyire gyűlölik az
arczképfestést, annyira kedvelik másfelől testüknek tattowirozását (karczolását,
tetoválását). Sőt a keletindiai szigetlakók füleiket csaknem vállukig húzzák
le.
Á siuok, s több amerikai törzs a
koponyát lapítják meg; az afrikai vademberek fogaikat fűrész-alakúvá reszelik;
a niambinák, egy kafferfaj, borsónyi mesterséges szömölcsökkel ékesítik
homlokukat le az orr hegyéig.Más ausztráliai vadak mesterséges forradásokkal
szépítik mellüket. Tasmaniában a szép nem egy előfogat rántat ki. Formoza lakói
egész testökre különféle alakú, és azinü virágokat, fegyvereket metszenek ki, ugy
hogy fejbőrük valami sávolyos szövethez hasonlít.
Tudományuk épp oly hátra áll, mint
művészetük. Harmincz ausztráliai nyelv átvizsgálása után kiderült, hogy csak az
első négy számra van kifejezésük. A természet e vad gyerekei még egy kezükön
levő ujjaikat sem tudják megszámlálni. A „György király" öblénél lakók
közt már az ötödik szám a „roppant sokat," jelzi, s a milliókat is csak az
öttel fejezik ki. Dr. Rac, ki sokáig tartózkodón az eszkimók között, azt
beszélte, hogy az eszkimó nagy zavarba jő, ha gyermekeinek számát tudakolják;
ujjaikon számolgatnak, s végtére is mint háládatlan munkával felhagynak a
számítással, pedig csak 5—6 gyermekük
van.
Legundoritóbbak az emlősök közt, mert
embereknek alig merjük őket saját nemünk meggyalázása nélkül czimezni. A
hottentották testüket bizonyos zsiradékkal kenik be; hajukat bemázolják zsir és
korom vegyülékkel, azután arra port, homokat hintenek, a mi mint fekete czément
csontosodik meg fejükön. A bőrt, melyet hátukon hordanak, s elölről összekovácsolnak,
sohasem vetik le, magukkal viszik sirjokba. Ékszerök vas, réz és
elefántcsontgyürü, továbbá a bőr, melyet szükség idején tápszerül is
használnak. Mihelyt közülök valamelyik megöregszik vagy munkaképtelenné válik,
körükből száműzik, bezárják egy külön kunyhóba, s halálra éheztetik.
A Fiji szigetlakóknál az
apagyilkosságot nem tartják bűnnek, ősi szokás ez azok között, melynek az
áldozatok önként aláadják magukat.
Néha a családatya figyelmezteti
övéit, hogy az ő ideje már lejárt, másszor a gyöngéd családtagoktól jő a
kezdeményezés. Egy hittérítő beszéli, hogy egy fiji meghivta őt anyjának
temetésére. A lelkészt nagyon meglepte, hogy a halotti menetben nem látta a
gyásztisztesség tárgyát. Kérdezősködésére a fiji egy öreg asszonyra mutatott,
ki a legjobb kedéllyel biczegett elől. Egy négy lábnyi sirt ástak, s az
öregasszony, miután érzékeny búcsút vett szerelmeseitől, elevenen temettetett el.
Jó kedélye az utolsó perczig változatlan maradt.
Mikor Wilkes kapitány egy városban
nem látván 40 éven fölüli egyént, az idősebbekről tudakozódott, azt nyerte
válaszul, hogy azok már el vannak temetve. A fiji szigetlakók ezen
embertelenségének vallásos alapja van. A halál utáni fennmaradást oly : módon
hiszik, hogy amilyen állapotban e világot elhagyják, a másikban azon állapotban
élnek örökké; tehát elkivánkoznak innen mihamarább, hogy a jobb hazában még
erős testalkatúak legyenek. Szomszédjaik a Szamoán, kik éltes szülőiket nem
ássák el elevenen, undorral tekintenek rajuk, s őket istentagadóknak nevezik.
Daczára, hogy a vademberek igen
kevésre becsülik a földi életet, néha-néha sajátságos fogalmaik szerint gyászolják
az elhunytakat. Az andami szigetlakó özvegye férje kaponyáját hordja nyakában
ékszer gyanánt. Maguk a fijik is, hogy bebizonyítsák részvétüket, a kéz és láb
kis ujjának utolsó izmait metszik föl, s hólyagokat huzatnak testökön. Ezek nem
pusztán emberfalók, hanem inyenczek is az emberhús evésben. A hittéritők
szerencséjére a fehérek húsa nem izlik nekik; a szépnem húsa többet ér a
férfiakénál, fölkar és ezomb ízletes falat.
Az elfogott rabszolgákat vendégség
alkalmával többnyire elevenen sütik meg. A raki-raki főnök egymaga 900 egyént
lakmározott föl. Ha valami fölött megelégedésüket akarják kifejezni, ezen
szólásmóddal élnek „oly finom, mint a halott húsa. A fijik bőven el vannak látva tápszerrel, az
emberhúst inkább inyenczfalat .gyanánt tekintik.
Az uj zeelandi maorik már nemesebb
alapból kiindulva eszik meg az embert. A diadallakomákhoz nem az elfogott kövér
leányok, hanem a hirneves főnökök testét válogatják ki, nem törődve semmit
azzal, hogy az sovány vagy kemény lehet. Azt hiszik, hogy a felfalt egyénnek
nemcsak teste, hanem annak szellemi ereje is az ő sajátjukká leend. A maori
inkább vizbe öli magát, hogy sem elfogassék, mert azt hiszi, hogy ha ellensége
őt megeszi, az ő lelkét, vitézségét is örököli, és saját törzse s gyermekei
ellen fordítja.
Némely vadak az emberhúst csak
szükség esetén eszik, ha más tápszerhez nem juthatnak. A Tűzföld lakói csak
ellenségeiket eszik meg. Csak kemény tél idején, amint Fitzroy tengernagy irja.
Ha már mindenből kifogynak: kiválasztják a legéltesebb asszonyságot, füstre
tartják, s addig szorítják ott a gégéjét, mig meg nem fulad. Ekkor aztán minden
további nélkül az asztalra teszik. A tengernagy tanácsolta nekik, hogy inkább
kutyáikat egyék meg, de erre azon igen is érthető választ nyerte: „kutyáink
fogják számunkra a vidrát." A tengeri dyak-ok közt a legnagyobb
tiszteletet elhalt barátjok iránt azáltal tűntetik ki, ha hulláját fölfalják.
Némely vadember igen ügyes munkákat
tud végrehajtani ujjaival, melyeket meg sem tud számlálni. A tahitiaik asztalos-munkákat
készitenek minden vasszeg alkalmazása nélkül. A vasszegeket, melyeket ajándékba
kaptak, elültették kertjeidbe, azon hiszemben, hogy azokból vaskemény fák nőnek
ki idővel. Kőbaltával vágják a fát, csigahéjjakból horgot készítenek,
farostokból fonják köteleiket, sőt a növényszálakból még posztószövetet is
gyártanak.
A braziliai indusok hajító
dárdájukkal keresztül tudják fúrni a teknősbéka házát, mi egy puskagolyónak
könnyen ellentáll.
Azonban minden ügyességük csak az
élelemszerzésre szorítkozik, s ezer meg ezer nemzedék óta is csak ott áll ma,
hol ezelőtt állott. Az ausztráliaiak a rothadt húst jobban szeretik, mint a
frisset. Legkedvenczebb ételök a partra vetett döglött czet, melyet a szó
teljes értelmében keresztül esznek. Fölmásznak a bűzhödt tömegre, a kirágott
utón behatolnak, s a gyomor belsejében jóízűen lakmároznak.
Még a legmiveltebbek, mint a
tahitibeliek is, férfiúi erővel s szenvedélyekkel fölruházott gyermekekhez
hasonlíthatók. Királynéjok Obera 40 éves korában kimondhatatlanul örvendett az
európaiak által ajándékozott bábunak; s egy nagyfőnök ezt annyira megirigyelte,
hogy boszuszomját egy másik bábuval lehetett csak lecsillapítani.
Még a tahitiak nyelvében sincs szó a
köszönet kifejezésére; öregjeiket nem tisztelik. A nősülés merőben ellenkezik a
keresztyén erkölcstannal. Egy főnökük borzadva rettent vissza, midőn tanácsolták
neki, hogy holtáiglan egy nővel éljen. „Csak nem alacsonyíthatom le magamat a
wande-rószhoz" (igy hívják a párosan élő tahitii majmot.)
A tahitibeliek hiszik a lélek
halhatlanságát, csakhogy a főnökök számára tartják fenn az eget, az alattvalók
lentebb fognak sorakozni. A maori harezos nép, a jövő életben is folyvást
hadakozik; mennyországukban folyvást győznek, s ott szünetlenül halat s édes
burgonyát esznek.
Csak rossz világszellemet hisznek;
Altmának hívják s emberevőnek hiszik, mint maguk. Ha közülük valaki
megbetegszik, azt hiszik, hogy gyomrán Altma rágódik. — Azt terjesztették el
egy időben, hogy nincs emberfaj vallás vagy valami természetfölötti vágyódás
nélkül. Közép-Afrika tengerpartjain élő törzsek nem törődnek sem istennel, sem
ördöggel. A tasmaniaknak még csak szavuk sincs a „Teremtő" kifejezésére. —
Mikor Elliót a delevároknak a bibliát fordította, a „szeretet" szavat neki
kellett csinálnia. Néhány törzs mégis hisz a gonosz szellemben.
Az emberi művelődés első lépcsőjén
állanak még mindazon népfajok, s aligha emelkednek is föllebb, mert mihelyt az
európai polgárisultsággal érintkezésbe jőnek: az mint ölő méreg veszíti el
lassanként a természet e vad gyermekeit.
P. Gy. Egyve1eg
1869.
14. 188.
A négerek kihalnak.
Az Egyesült-Államokban 4.000 000 négert számláltak;
most e szám 1.000 000-val kevesebb, mert egyenjogositásuk óta csaknem
láthatólag fogyni kezdenek. A szabad néger nem dolgozik, az okosságban és
előrelátásban pedig igen korlátolt. Első törekvésök volt őshazájukat odahagyni.
Kiszámiták, hogy Dél-Karolinából 37 000 néger vándorolt át Mississippibe és
Texasba. De létszámuk apadása nem halálesetek következménye, hanem megszűntek
oly mérvben szaporodni, mint azelőtt, midőn érdekükben forgott hogy a kis
gyermekek a szükséges ápolásban ré-szesittessenok. A gyenge anyai ösztön
következtében a gyermek-gyilkosság rettentő mérvbon kezdett dühöngoni. Egy
évvel azután, midőn Lincoln számukra, nagy és véres munka után, kivívta az
egyenjogúságot, az emancipátiót, a Mississippi százanként horda hullámhátán a
fekete csecsemők hulláit. Sőt már azon vidékeken is fogyni kezdenek, ahol még
ma is nagy tömegekbon léteznek. Az északi államok hidegebb éghajlata alatt a
színes családok egy két generácio után anélkül is kihalnak.
KlRÁLY
PÁL
A BRAZÍLIAI INDIÁNOK LEGENDÁIRÓL* 1885. 318. I. rész
* A budai körben tartott népszerű
felolvasás.
Az a rézvörös bőrszínű, többnyire sudár növésű, merev
szöghajú, hosszú tojásdad fejű s marezona, csontos arczu emberfaj, melyet magán
kivül világszerte mindenki indiánnak nevez, Amerikában lakik s a roppant méretű
földrésznek egyik végétől a másikig, — itt gyérebben, amott sűrűbben, — mindenütt
el van szórva. Hogy ez az emberfaj tekintendő-e Amerika őslakosságának, az máig
sincs meggyőzőleg eldöntve; annyi azonban bizonyos, hogy Amerika fölfedezése
előtt ehhez hasonló, vagy éppen ezzel azonos emberfajt nem ismert az óvilág.
Ezért ragasztotta rá a fehér ember az «indián nevet olyforma tévedésből, mint a
hogy az Antillái szigeteknek «Nyugat-India elnevezést adott.
Amerika fölfedezésekor az indiánok száma
nagyon tekintélyes volt. Amint azonban az oda tóduló európaiak s különösen a
spanyolok kapzsisága és hatalmaskodása valóságos rabigába görnyeszté s így önző
érdekeinek szolgálatára kényszerité a bennszülötteket, s megsemmisité azt a
sajátos és éppen nem csekélylendő műveltséget, melyet a bennszülöttek különösen
Közép-Amerikában létesítettek. Rohamos pusztulásnak indult a vörös bőrű faj
annyira, hogy végre korunkban az Amerikai Egyesült Államok külön terület adományozásával,
sőt pénzsegéllyel is iparkodik az indiánokat részint polgárosítani, részint
pedig az elpusztulástól védelmezni.
Déli-Amerikában valamivel kedvezőbbek
voltak a körülmények, amennyiben oda aránylag sokkal kevesebb fehér ember
tódult be különösen eleintén, s más részről az indiánok is jobban elvonulhattak
az idegenek előtt az Amazon vidékére, s általában a mai Brazília óriás belsejébe.
A brazíliai indiánok egy része már
régóta állandóan megtelepedett (indios mansos, vagy indios ladinos) s
polgárosodott életmódot folytat; a nagyobb rész azonban még most is független
nomád, vagy épen vad állapotban törzsenként él szanaszét. A megtelepült törzsek
kisebb-nagyobb falukban és szállásoknak nevezhető tanyákon laknak. Az ilyenek
mindnyájan keresztények, kiket főleg a jezsuiták téritettek, s ismertették meg
a polgárosodás első föltételeivel; de polgárosultságuk inkább csak
szenvedőleges belenyugvás a kényszerű helyzetbe; kereszténységük pedig merő
fogalomzavar és babona, s mint ilyen, a kereszténységnek inkább csak a
visszája, sőt eltorzitása. Nevezhetnők őket keresztény pogányoknak is, amennyiben
régi együgyű vallásukból mindent megtartottak, ami lényeges volt, a
kereszténységből pedig csak a lélek nélküli külsőségeket vették át. Hogy aztán
ez a keverék-vallás inkább akadálya, mintsem előmozdítója náluk az igazi
művelődésnek, az könnyen belátható.
A független vad indiánok számtalan
kisebb-nagyobb törzsre oszlanak, melyeknek test- és véralkatuk, lelki
tehetségeik, erkölcseik, szokásaik és általában egész életmódjuk nagyban és
egészben azonos. Nyelvi tekintetben majdnem valamennyien különböznek egymástól
legalább nyelvjárásilag. Elképzelhető, mily roppant nehézségeket gördített a
nyelvek és nyelvjárások e nagy különfélesége a téritők elé, kik pedig
kénytelenek voltak belátni, hogy e népségek közt csakis indián nyelveken
hirdethetik az evangéliumot.
Sok tanulmányozás után végre
csakugyan fölfedezték a téritők, hogy vannak bizonyos nyelvek, melyek vagy
külön-külön, vagy összevegyitve a legtöbb törzsre nézve érthetők. Ilyeneknek
találták főleg a quechna és a tupi nyelvet, melyeket összeelegyítve
szerencsésen megalkották azt az átalános indián nyelvet (lingua generál), mely
aztán brazíliai indián nyelvvé vált s egyszersmind irodalmivá is lett az
írás, olvasás elsajátításáig emelkedett indiánok közt. Ilyenek nemcsak a
megtelepült, hanem a nomád törzseknél is számosan vannak, mert ugyanis főleg az
Amazon alsó folyása mentén élő indiánok legnagyobb részt kivül élnek ugyan még
ma is a polgárosodás kötelékein, de sem a kereszténységtől, sem az idegen
polgárosodott népekkel való érintkezéstől nem zárkóznak el.
Mint halász, vadász és baromtenyésztő
emberek adnak, vesznek, csere-berélnek, sőt hellyel-közzel olyan, amilyen
templomokat és iskolákat is tartanak fenn, s igy minden joguk megvan arra, hogy
félig polgárosodott népségeknek mondassanak. Csak az őserdőkben, az óriás
mezőségeken (pampas) és félreeső hegységekben tanyázó vad indiánok azok, kik
egymással és szomszédaikkal folyvást irtó háborúskodásban állanak, sőt az
emberevéstől sem iszonyodnak.
E sajátszerű emberfajta, melyet a
sors, ki tudja, hány ezer meg ezer éven át tartott elzárva a többi embertől mély
sajnálatot kell éreznünk, ha elgondoljuk, hogy addig volt igazi élete, mig az
európai emberiséggel meg nem ismerkedett, ez ismeretség megkötése óta ellenben
csak tengődik, csak csenevésszé válik, még az a töredéke is, mely ugy ahogy
meghódolt az európai műveltségnek. Pedig, hogy nagy múltjának kellett lenni
különösen Közép-Amerikában bizonyítják azok a templom- és palotaromok, azok a
föliratos és faragott képes kövek, azok a régi eszközök és fegyverek, melyeket
hol a véletlen, hol a kutatás hozott napfényre s melyek annyi becses és
rejtelmes gondolkozni valót adnak a régiség-tudománynak.
Teljes és hű képet adni a vörösbőrű
emberfajnak, vagy bár csak a brazíliai indiánoknak az anyagi, erkölcsi és lelki
életéről általában is nehéz, s lehetetlen már csak azért is, mivel e nem rút és
nem rossz embertársainkról oly zűrzavaros, oly ellentétes s gyakran oly
igazságtalan és irányzatos értesítések bocsáttatnak világgá, melyeket csak úgy
lehetne alapos felülvizsgálat és igazoló vagy megcáfoló eljárás alá vennünk, ha
a helyszinére mehetnénk s ott tehetnénk éppen oly beható, mint tárgyilagos
tanulmányokat.
Minthogy pedig ilyesmire csak ritka
embernek adatik lehetőség: kisértsük meg a helyes értesülésre vezető módok
közül a leghelyesebbet, vagyis azt, hogy hallgassuk ki magát a vörös
embert; hadd mondja meg ő maga, hogy ki és milyen ő: miféle érzések, indulatok
fészkelnek szivében, meddig terjed eszmeköre s merre és hová szokott szárnyalni
a képzelete; szóval vessünk egy vizsgáló pillantást a költészetére.
Teljesen igazat adok Erdélyi Jájnosnak, ki igy szólt:
«Én, ha kérdeztetném, minő sajátságai, elsősége vagy hiányai
vannak valamely népnek, korántsem utalnék történeteire, melyekben Herder
állításaként ritkán találunk egyebet felőle, mint hogy hogyan engedé magát
igazgattatni és öletni; hanem utalnék költészetének
ép vagy csonka maradványaira, hová nem csak a nyelv ifjúsága, szépsége, dacza,
hanem a nép szivének úgyszólván minden lobbanása, kedvelt eszméi, vágyai, hite,
előítéletei, babonái, képzelő tehetségének teljes köre, azon egész világnézlete
beszővék, bele lehelvék.
Ilyen fölfogással nyúlok én is a
kezemnél levő indián legendákhoz, melyek, fájdalom, nem első kézből valók
ugyan, de idegen alakjukban is sokat elárulnak afelől, hogy miként érez az amerikai
s különösen a brazíliai csodálatos természet gyermeke; miként nyilatkozik nála
a mindenség mozgató és fenntartó ereje, a szerelem: miként játszik, hogyan
termékenyedik meg képzelése a kereszténység hatásától, s általában hogyan fogja
föl az istent, a világot, az embert, az életet és a halált.
A legenda, vallásos eszméket
jelképező, szentek s mártírok csodás tetteit vagy csodás életét elbeszélő
jámbor monda, Európában már divatját multa nem csak a költészetben, hanem az
ájtatossági irodalomban is. A legenda igazi időszaka nálunk a középkor volt; a
középkor pedig már régen volt!
Az Amazon és La-Plata folyamok
mellékein tanyázó indián keresztények azonban még legföljebb csak olyan európai
középkor-féle időt élnek; igy egészen természetes, ha ott a csodás vallásos
mondák most teremnek, vagy most is teremnek; az azonban kevésbé volna
természetes, ha a vörös ember észjárása, képzelete és naiv hite
összetalálkoznék az európai középkorával. Nem is teszi. Az indiánnak a
legendája is egészen indián. Istenei, hősei, különböző rendű s rangú szellemei,
cselekvényei s cselekvényeinek inditó okai mind, mind indiánok. Csak egy
van, amiben az indián bárkivel kiállja a versenyt s ez az anyai szeretet. Ez
mély, igaz, megható, sőt megragadó.
Kár, hogy a tartalom sajátszerű
eredetisége mellett az alak, a nyelvezet eredetiségéről nem szólhatok. Ifj.
Mello Moraes, brazíliai portugál költő, kitől az alábbi legendákat kölcsönzőm,
már maga is csak fordítást ad; másikért pedig azért, mivel a fordítás, ha
teljesen szabatos is, csak halvány másolata az eredetinek s igy óhatatlan, hogy
több vagy kevesebb pontban eltérő ne legyen attól.
A nevezett költő gyűjteményében öt
legendát találunk, melyek közül az első a Hold csodás keletkezését meséli el.
A hold keletkezése.
«Már csak az alkonyat utolsó sugarai
és pirosló felhők világítják meg egy kissé nyugaton a távolban a látás határát.
Fent a hegyoldalon a verére madár zengé esti dalát, mig alant a csöndes
tó partján a cangasu csillapítja szomját. A közeli óriás hegység sötétlő
gerinczei olyanoknak látszanak, mint ama fekete krokodilok, melyek éjjelenként
undok falkákban másznak elő, hogy a folyókba lopódzanak. A hegyet, melynek
homloka az egyenlítő felé néz, hajdanában a rajta kalandozó harcos amazonok Taperénék
nevezték; ma Acunum a neve. Egyszer egy szörnyű véres csata után
csupán két búsongó emberi lény maradt életben e hegyen: egy indián legény meg a
húga.
— Te maradj itt, kedves bátyám, e
földúlt tanyán, — monda a leány, — én lemegyek a tó partjára lakni.
Elkészítettem ágyadat a nagy gesztenyefák alatt, s oda tettem mellé íjadat s
legszebb nyilaidat. A százados fák elválaszthatatlan társai, az orchideák,
balzsamos illatot fognak rád lehellni alvásod közben. Isten veled, isten veled!
Meddig is? Reggelig. A legszebb madarak
éneke ébresszen föl hajnal hasadtakor!
Erre a leány lassú léptekkel indult
lefele a hosszú hegyoldalon. Haja hullámzóan omlott alá meztelen vállaira, s
arczán sápadtság ömlött el. A napnak utolsó sugarai is eltűntek, midőn éjjeli
tanyájára megérkezett, hol azonnal lefeküdt.
Az éjszaka mind alább-alább
ereszkedett a hegyormokról s elüzé az ég világát. A fákon le s fölkúszó
gyíkfélék lapos fejére már csak némi kétes világosság vetődött. A félve lépkedő
erdei állatok meg-megrezzentették a leveleket; a bogarak valami bátortalan
danát próbálgattak, melyre a mocsarak lakói fülhasgató zsivajjal adtak
visszhangot.
Ekkor a természet kebelén magánosan
levő leány kihallgatta azokat a gyöngéd és titokzatos szavakat, melyeket a
szellő az erdőnek, a csillag a pataknak és vízesésnek suttogott, s a szerelem
mámora áradt el szivén. Majd fölugrott és igy szólt:
— Visszamegyek tanyánkra. Le kell
csillapítanom gyötrelmemet . . . Éjjel felesége s nappal húga leszek! . . Föl,
szivem, gyerünk! . . Ah Nagy Szellem, Nagy Szellem! (Tupan Tupan!)
*
Gyönge szellő imbolygatta a
szasszafrászfa lombjait; az ég sötét s a levegő nyomott vala; virgoncz tengeri
nyulacskák szökdécseltek az erdőben, midőn a leány bátyja fekhelyéhez érkezett
remegve s elnyomni iparkodva lelkében a baljóslatú előérzeteket. Aztán oda
simult a fekvőhelyre. A férfi fölrezzent s kérdé :
— Ki vagy?
Egy csók volt a kérdésre az egyedüli felelet. Az erdők
galambja minden éjjel fölkereste hegyi fészkét, de a kelő nap mindig a csöndes
tó partján találta megint.
— Ki lehet, aki magányomat megosztani
ide járogat? Ki lehet, aki engem szerelmével igy részegít? — kérdezgeté
maga-magától a legény. — Túlvilági kéklő hegyek tündére, hogyan szemlélhetném
ragyogásodat fényes nappal is? Megvan! Földúlt falunk határában terem a
sárgapiros orleánfa és a sikon tenyészik a harmat-nevelte zöld qenipa. Ezekből
letörölhetetlen festéket csinálok, azzal aztán megfestem szép halántékodat, s
igy ha hajnal után meglátogatsz, föl fogom ismerni arezodat.
A vétke miatt szégyenkező leány
harmadízben élvezte a szerelem mámorát. A föld olyan bűbájos volt, mint akár
születése napján.
— Mi lesz belőlem? — sóhajtja a
leány, s gondolataiba merülve mérsékelte a lelkét borító éjszaka mélységeit. A
tó ringatódzott s ezüst tükrében a lombozat nyilasán át a halvány csillagok
nézegették magukat. A leány fölkelt fekhelyéről, a hegynek vette útját s
közeledett bátyja éji tanyájához.
Bátyja, kit az éj csakugyan férjévé
tett, már várta, s igy szólt hozzá: —Miért jössz ily későn? A jótékony
szellemek már féltékenyek rád, feltékenyek csókjaidra. Jer, jer közelebb;
szeretlek!
Ezzel ölébe vette a leányt,
össze-vissza csókolgatta rózsapiros ajkait s aztán czirógatás közben egy vonást
húzott gyönge arczára a roku-festékkel.
A rászedett lány a halántékához
talált nyúlni s meglepetve érezte, hogy nedves.
Hajnal felé újra eltávozott. Az
ébredő nap biborsávot vont az Acunam-hegy csúcsaira s a völgy liliomai már
hullatták kelyheikből a reggeli harmat gyöngyszemeit, midőn a leány a csöndes
tó partjára leért. Fölhágva egy ágra, mely a viz tükre fölé nyúlt ki,
lehajtotta forró fejét és a tiszta vízben meglátta az arczán levő
festékfoltokat.
Rögtön fölragadta harczi iját s egy
nyilat lőtt az égre s a nyil odaszögeződött a kék boltozatra. Aztán nyilat nyil
után röpített, de ugy, hogy egyik a másikba fúródott sorba mindaddig, mig
földig érő lánczolat nem támadt belőlük. Akkor megragadta a nyil-lánczot s
fölkuszott rajta az égbe, hol a halvány Hold lett belőle.
Azóta az örökké bús indián leány minden éjjel eljár nézegetni
magát a források, tengerek, folyók és csöndes tavak tükörében, hogy vajon nem
tüntek-e már el arczárói azok a foltok".
(Vége köv.)
A BRAZÍLIAI INDIÁNOK LEGENDÁIRÓL. II. rész
1885. 334..
A második legenda «A vizek anyjának a palotájáról"
regél. Ennek az előbbiénél csekélyebb költői értékét még az is csökkenti, hogy
a gyűjtő nem a nép, hanem a maga szavaival beszéli el az egészet, ekképpen:
A vizek anyjának
palotája.
Portel környékén egy hegyen néha-néha
csoda, boszorkányság történik, mely borzalommal tölti el a hajóst. Akár jó
távolban, akár a közelben jár-kél arrafelé valamely ladik, vagy csónak, a benne
ülő keresztet hányva borul térdre.
Igazán mélységes titok! De ki tudna e
titok mélyére hatni ? Arra a hegyre még senki sem merészelt fölmenni. Az a
barázdás vízesés, mely a hegytetőről alárohantában nőttön nő, kőszikláról
kősziklára zuhan, mielőtt a patak medrébe leérne.
De nem ez a csoda, hanem az, hogy
éjszakánként a háborgó hegyi patak tükréből egy szörnyű fényes nyelv villog ki.
Borzalmas a tüze annak a tündöklő fénynek. Maga a folyócska olyannak látszik,
mint valami kisértet, mely ide, oda szaladgálva gyújtogatja lámpáját. Azonban a
kigyúlt hegytetőn ülő vékony köd mélyében ki nem lehet venni azt a lángot, melytől
a patakot beragyogó világosság származik. A madarak sikongva röpködnek a
villogó habok fölött, s a vadkacsák tündöklő vízcseppeket ráznak le
szárnyaikról.
A nép babonás hite azt tartja, hogy
ott a hegytetőn «a vizek anyja» lakozik egy színarany palotában, egy
meredek kőszál homlokán, s a patak ama boszorkányos fénytől csak olyankor
csillog, mikor ez a palota tetőtől talpig ki van világítva.»
Valószínűnek látszik, hogy e legenda
valami vulkáni tüneményre céloz; legalább bajos volna egyebet olvasni ki
belőle.
A harmadik legenda Az emberiség
keletkezéséről szól, s mely így hangzik :
Az emberiség keletkezése, vagy
legenda a gyapotról.
«Még senkinek a függő ágya nem
hintálódzott a kókuszpálmák árnyékában; még nem vala sem család, sem kunyhó,
sem semmi idegen nép. Világosságot napról-napra egyes fénykorongok adtak,
melyek a hegytetőkről gurultak alá, hogy alantabb az erdőkön keresztül karikázva,
végre a gyepes lapályon vesszenek el.
A szárcsa ott bukdosott már a folyók
és a tenger tiszta vizében; de csónak (igára) sehol nem úszkált még egy
fia sem.
Egyszer csak előtermett Szakaibu, az
első ember, sőt csaknem isten, követve fiaitól, a szellemektől, s azonnal házat
épített és kertet kerített. A kert földjét gyapotmaggal vetette be. A föld nem
sokára cserjékké növeszté a kisarjadzott növényeket, s virágokkal, majd pedig
arany- és hószínű gyümölcsökkel jutalmazta a munkát.
Az apa ki nem állhatta egyik fiát, a
Prairu nevű óriást, aki azonban, mint alsóbb rendű s alárendelt lény, hűségesen
megtett mindent, amit az apja parancsolt.
Egyszer egy este az apa egy szikla
letördelt köveiből kelepczét rakott. Majd oda szólitván fiát, monda:«Prairu,
látod-e ezt az ösvényt meg azt a pikkelyes sárkánykigyót, mely amott az ágakon
csüng s az imént rakott kelepczébe ereszkedik alá? Gyerünk fogjuk meg. Te mégy
elöl s te fogod a nyakára vetni a hurkot; én majd csak utánad megyek, mert én
öreg vagyok s az én karom már könnyen megfárad."
Prairu lehasalt s oda csúszva jobb
kezével a kelepcze felé nyúlt, de tüstént hátra ugrott, mert Rairu, a
sárkánykígyó, fölágaskodott előtte s igy szólt Szakaibuhoz : «Ha föl akarod
töretni a völgy és a hegy földjét, im amott a mélységben emberek és asszonyok
vannak, kik arra valók, hogy földet műveljenek. Gyere velem, azonnal
visszatérhetsz. Ah! nem hallasz-e valami föld alatti morajt, mely valami
szokatlan népzsivajgáshoz hasonlít? Hajolj csak ide; erősítsd ide a hegy
párkányához azt a gyapotkötelet, melyet magad sodortál, s aztán ereszkedjél le
rajta."
Szakaibu csakugyan ugy tett; s amint
aztán ismét visszakúszott, egész raj ember kapaszkodott föl utána a mélységből
a kötelén; a tömeg nőttön-nőtt annyira, hogy képes lett volna az egész földet
benépesíteni. Mindenféle vidékekről, égaljakról s külön-külön törzsekből való
csoportok érkeztek föl. A nők aprók és kecsesség nélküliek, a férfiak pedig
épen csúnyák voltak. Szóval, mint afféle tökéletlen népek, csupa idomtalan,
púpos, hebegő, sánta, béna torzalakokból állottak. A tolongó rút sokaság után
azonban végre szép, takaros alakok kezdtek kiemelkedni a mélységből, a föld
gyomrából; ezek csupa termetes, izmos, erős, deli alakú emberek voltak olyan
hanggal, mint a tiszta bronz csengése.
Hanem ezek közül még alig
kapaszkodott föl egy néhány, midőn a kötél egyszerre csak leszakadt, s a rajta
levő tömeg visszazuhant a mélységbe. Innen van, hogy az emberek közt olyan sok
a rút és olyan kevés a szép.»
Ez a legenda, ugy látszik, Amerika
fölfedezése után keletkezhetett, midőn a legkülönfélébb származású idegenek
rajai tolakodtak be a régi lakosok közé, mintha csak a földből bújtak volna
elő; ezenkívül a bibliai teremtéstan is hatott némileg a legenda-költő
képzeletére. Ide mutat a kígyó szereplése, meg az, hogy az ember az indián
fölfogás szerint is a földből állott elő.
Legvilágosabban látható a
kereszténység hatása a negyedik legendán, mely A kolibri legendája czimen
a Nap halálát adja elő eléggé meghatóan, de nem eléggé egységesen, mert
a részek összefüggése, már akár költői okból, akár az indián nyelvnek előttünk
ismeretlen sajátságából folyólag, nagyon laza. Az egész különben igy szól :
A kolibri legendája
vagy a Nap halála.
«A nyugati ég fellegeinek bronzszínű
kárpitján tündériesen reszketnek a Nap elhaló sugarai, mint valamely csúcsíves
templombeli örök lámpa örök lángja. Mint az örökkévalóság heveiben égő fáklya
világít, a föld, erdők, ligetek glóriától övezvék. Az utolsó sugár-nyalábok
villámló ragyogással lobbannak még egyet-egyet, s aztán mind hátrább-hátrább
húzódnak, mint hullám után hullám a tengeren.
A magas Cordilleráknak csoportosan
álló óriás kőszálai komor hallgatagságban várják a Nap kimúlását s mintegy az
érkező koporsó súlya alatt legörnyedve, két oldalvást állnak és sirrá nyitják
meg gránitkebleiket.
Az ég mint valami szürkész-öld rojtú
mennyezet áll a sötétedő szemhatár fölött, a teremtést távolról néző szigetek
magaslatai pedig úgy látszanak, mintha megkettőződnének az alkonyat tiszta
levegőjében. Maga a fenséges természet mintha Siva pagodája volna; a pirosló
fellegek sötétek, amott opálszinbe játszók, s vöröses sárga világot vetnek a
bérczóriások vállaira. A Nap, mint a haldokló Jézus, élettelenül hanyatlik alá.
A kétes félhomályban,
vigasztalhatatlan szomorúságban rengeti halott gyermekét a vad indián asszony
egy függő ágyacskában. Barna, bronzszínű redős arczán könnybarázdák futnak alá.
E könnyek a mély fájdalom tengerének első gyöngyei. Egy zöld gallyacskával
hajkurássza halottjáról az éhes falánk férgeket. A völgy virágai csöndesen
merengnek a lassan leszálló éjszakában. Az anya egy bánatos gyászdalt kezd
énekelni ősei nyelvén
A hosszan elterülő szürke köd óriás ólom-koporsó gyanánt feküdt
meg a hegytetőn, a hatalmas Óczeán pedig hullámzó hab-sörényét lengetve,
mintegy temetési éneket mormolt.
Óh, bűbájos szépség, óh, szülőföldem! Itt igy hal meg a nap;
mig a hajósok szerint a tengerek roppant ölébe temetkezik ő is, mint az az
utas, kit a hullámokon ringó hajón ragad el a halál.»
Bizonyára gyönyörűen jelképezi e
legenda a nap leszálltát, elhunytát; de, azt hiszem, sikerültebben és
megkapóbban állítja képzeletünk elé a gyermeke halálán kesergő anyát, ki oly
igaz hangon tudja elpanaszolni fájdalmát, mint amily határtalan gyöngédséggel
őrködik a ravatallá vált függő ágyacska fölött s a mily nemes, vallásos
lemondással engedi át volt kincsét a Nagy-Szellemnek. (Vége köv.)
BRAZÍLIAI INDIANOK
LEGENDÁI. III.
rész. 1885.
23. 367.
Az ötödik legendában, mely A
Tenger keletkezését» példázza, igazi vad indián fölfogással találkozunk,
mely úgy tárgyát, valamint képeit és hasonlatait is egészen a maga felfogása
szerinti világból veszi. Költői értéke közepesnek mondhtó, de föltálalása talán
valamennyinél a legeredetibb. Egyéniségében, szokásaiban úgy áll itt elébünk az
indián, mint a polgárosult világon kivül álló, tisztán természeti vad ember,
kinek a természeti erőkkel szemben csupán szenvedőlegessége, csodálata és
félelme van. Am halljuk a legendát
A tenger keletkezése,
vagy a tök legendája.
A sötétség mint valami fekete bandita rohanta meg a kietlen
vad erdőket A jaguár fényes lábain elnyúlva ij-alakban emelte föl hátát. A
ragyogó csillagok némán és halványan fénylenek; a vihar nyögve zúg. A tapujo
indiánok apáik lelkéül tekintik a vihart.
Az emberevők száz meg száz éjjeli
tüze fölött terjeszkedő ágakon árnyak lovagolnak, s a tűzeknél ülő komor és
mélázó vörösbőrüek egykedvüleg forgatják nyársaikon a sülő emberhús-darabokat.
A levegőn egyszer-egyszer valami
vörösség nyilal át. Amott egy szörnyű aligátor csapkod farkával egy vörhenyes
hátú jaguárt, mely a verdeső farkát előbb pogányul megmarczangolta. Az aligátor
végre megszalad s véres nyomokat hagy maga után.
A kereszt-úton vihogva tolongnak a
boszorkányok, szítva az égő parazsat; a bukott lélek nevű madár vijjogva
sikoltoz s a többi madarak rémülten röpködnek ide-oda a vöröslő levegőben. A
nyugtalan törzsek iszonyú lármával töltik
be köröskörül az egész vidéket, s a pokoli zajba fájdalmas morajjal
vegyül a kínzott és megcsonkított szerencsétlenek hörgése, jajgatása.
Jaja (ez a neve), a hatalmas főnök,
ott guggol kunyhójában a függőágy mellett, s keseregve néz halott fiára, kit a
fogadott sirató asszonyok tele torokkal jajongva siratnak. Jaja nem akarja fia
hamvait agyag-edénybe temetni, mert ő szerinte a cserép-hamvvedrek igen
nyomorúságos temetési eszközök. Az ő fiánál boldogabb az, kit az emberevők
halotti áldozatul szertartásosan megesznek. Nincs szebb sir az emberi
gyomornál.
Az oszlopokon álló nagy közös
hodályban (maloca), mely fölfalt áldozatok koponyáival van kirakva,
meg-megfujják kürtjeikét a tetovált homlokú gyászhirnökök. Időről-időre egy-egy
fegyveres kar hirtelen fölemelkedik; az áldozatra szánt fogoly védekezni
próbál, de mielőtt magát védhetné, a fölemelt bárd lecsap s egy koponya menten
porba hull. Erre a szomszédság lakói éktelenül orditozva fölmennek a hegyre
sírhelyet keresni, mely körül, mikor a temetés már megtörtént fáklyákat égetnek
el, hogy onnan a rossz szellemeket elriaszszák.
Jaja utóvégre is egy idomtalan nagy tököt
vájt ki hamvvederré s hazavivén, letette azt a hodály melletti hatalmas «supucaia»-fa
(Lécythis ollaria) alá.
Azután betette fiát e koporsóba, ülő
helyzetben; összeillesztette s melléhez szorította, oda tette a nyakába
fogakból fűzött nyaklánczát s fejére piros fejdiszét. A lábai köré egy csomó
döglött vadgalambot rakott, meg egy rakás eauan nevű halat, melyek elijesztik a
férgeket s elűzik a csörgőkigyókat. Oda rakta továbbá a kedves halott mellé
annak nyilait, baltáját és dudáját; mert a halállal csak az élet fegyvereivel
lehet megküzdeni. A gerliczék látva, hogy az apa oly búsan, oly szomorúan
siratja fiát, részvéttel nyögdécseltek fölötte a pálmafákon
A temetés után a főnök lejött a
hegyről; de hajnalonként meg-meglátogatta fia sirját, melyet ezernyi könnyező
fa s döngicsélő bogarak vettek körül. Egyszer, amint ismét meglátogatta a tök-koporsót,
megütközve vette észre, hogy abból óriás halak bújnak ki. Rémülten beszélte el
e csodálatos és baljóslatú eseményt ugy övéinek, mint az egész törzsnek.
Veszélyt hirdetve zendültek meg a kürtök az egész völgyben, mert a harczos népség
valami csapásra magyarázta e különös eseményt.
Erre a főnök alattvalói közül kivált
négy serdülő ikertestvér, kiknek sem hajlékjük, sem ennivalójuk, sem ruhájuk
nem volt, s elindultak, hogy a halakat összefogdossák.
Eközben a vadpapok, az öregek és az
asszonyok összesereglettek s kétségbeesett jajveszékelés után ki a legmagasabb
fára kapaszkodott föl, ki a legmélyebb barlangba bujt el.
Az apró vörösbőrüek eljutottak a nagy
tökhöz, s azt minden félelem nélkül fölvették és gyönge vállaikra emelték. A
tökből azonban nedvesség kezdett szivárogni, csorogni, majd pedig milliónyi
lyukacskán folyni, igen bizony, folyni.
Egyszer csak elébök kerül Jaja
méltósággal, komoran, nyugodtan. A fiuk szörnyen megrémültek s nyargalva
elfutottak tőle. De, jaj, futás közben elejtették a tököt, mely a földön
szétlocscsant s vizével mindent elöntött a legtávolabbi tüzelő-helyekig. Ebből
a vizböl támadt a tenger.
*
Íme, ezek azok az amerikai
vadvirágok, melyeket, mint egy igen alsó fokon álló emberfaj kedély- és
képzeletvilágának keresetlen szüleményeit, e helyen bemutatni kívántam.
Nem itt a helye, hogy e költeményekből messzebb menő
következtetéseket vonjunk le. Annyit megállapíthatunk, hogy a sziv, ész és
képzelet az őserdők vad lakóiban sem alszik, s hogy a vörösbőrü ember is
mivelhető tagjává válhat az egyetemes emberiségnek, ha a jelen vagy a következő
kor fölkeresi s meg is találja azokat a módokat és eszközöket, melyek az igazi
testvériség s az igazi felvilágosodás áldásainak elterjesztésére s
megszilárdítására a föld minden pontján s minden népénél kellő sikerrel
alkalmazhatók.
Az
uj Kongó-állam lakóiból
1885. 21. 345. A napokban egy csoport néger érkezett Európába, hogy bemutassa
magát. A nyáron Budapestre is eljönnek és az állatkertben ütnek tanyát. Összesen tizenketten vannak, s vezetőjük
Massala «király». A négerek tolmácsuk által buzgón tudakozódtak «Bula
Matazi" után, — amint ők Stanleyt nevezik. Az európai ruhákkal még eddig
nem bírtak megbarátkozni, s amikor nagy nehezen mégis felöltik magukra,
látható, hogy e ruhaviselést szégyenlik. A négercsoport most Antwerpenben van,
s egyelőre sátorban lakik. A fekete társaság öt férfi, három asszony, egy
fiatal leány és három gyermekből áll.
RABSZOLGAKERESKEDÖK ÚTJÁBÓL 1891. 684.
Benjámin Constant hírneves franczia
festőnek egy hatásos képét mutatjuk be olvasóinknak, mely «Szomjuság-oltás a
sivatagban» czim alatt ismeretes. A kép eléggé megmagyarázza maga magát. A
Szaharában vagyunk, a rabszolgakereskedők karavánjában, melynek egy csapata
most a homok pusztaságban egy mocsárhoz ér, s ott igyekszik égető szomját
oltani. A rabszolgakereskedő nemes arab paripája megveti a nyomorult italt, s
csalódásának nyerítés által ad kifejezést, de a lánczokra kötött nyomorult
rabszolgák, kiknek testén több a csont, mint a hús, önfeledten rohannak a
mocsár felé, hogy legalább pillanatnyi enyhülést nyerjenek. A rajz különben nem
tüntetheti föl teljesen az eredeti festmény hatását, mert a szín hiányzik róla,
pedig Benjámin Constant jelenleg talán a legjelesebb színező az összes franczia
festők között.
KRÉCSY BÉLA.
AZ INDIÁNOK
CZIVILIZÁLÁSA AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN.
Amerikai tamulmányutamból.1894. 558.
Pueblo-indián
tanulók az iskolába belépéskor és négy évi iskolázás
után.
Vajon mi lesz a sorsuk Amerika
őslakóinak, az indiánoknak? Elpusztúlnak-e lassan fegyvertől, betegségtől
tizedelve, vagy pedig fölvehetők-e az európai polgárosodás keretébe, amikor a
fehér ember társadalmának munkás, hasznos tagjaivá válhatnak s békében
szaporodhatnak s fönntarthatják magukat?
Ezekre a kérdésekre a felelet nemcsak
tudományos szempontból bir érdekkel, hanem közelről érdekli az általános
emberszeretetnek, a szerencsétlen népfajok iránt résztvevő valódi humanizmusnak
ügyét is.
Mióta a fehér ember Amerika
szárazföldjére tette lábát, az őslakó sorsa a folytonos hátrálás, visszavonulás
volt. Néha jó szóért, ajándékért adta földjét, máskor csak a fegyver hatalmának
engedve; de a végeredmény mindig csak ugyanaz volt, hogy t. i. az őslakó
földje, hazája mindig szűkebbre szorult.
A jelen század elején, hogy az
indiánokkal való összeütközések lehetőleg elkerültessenek, az Egyesült Államok
kormánya az olyan államokban, melyekben indiánok laktak, ezek részére külön
területeket u. n. rezervácziókat
tűzött ki, melyeken belül az indiánok háborítatlanul élhettek, s fehér embernek
oda bemenni s letelepedni nem volt szabad.
Ilyen kisebb rezervácziók mai nap is
vannak még a keleti sűrűbb népességű államokban is, mint New-York államban,
Pennsylvaniában a nagyobbak a nyugati államokban, mint északi és déli
Dakotában. Michiganban, Kansasban, Wiscounsinben, stb.
A legnagyobb rezerváczió az «Indián
Territory» a Mississippitől nyugatra, Texas, Missouri s Árkansas államok
között, mely nem tartozik egy államhoz sem, hanem, mint önálló föld-terület,
egyenesen az Egyesült Államok kormányának felügyelete alatt áll. Nagysága miatt
az amerikaiak csak indián
országnak (Indián country) szokták nevezni, mert e terület valóban jóval
nagyobb mint pl. Erdély.
Az «Indián territory»-t az
Egyesült-Államok kormánya 1875-ben jelölte ki a délvidéki indiánok több népes
törzse részére; ott találjuk az indiánok legnagyobb tömegét együtt élve, mintegy
60 ezerét. Ezek itt katonai felügyelet alatt, de máskülönben függetlenül s a
maguk törzsfőik vezetése alatt szabadon élnek.
Az Indián territory indiánjain kivül a többi
államokban elszórva élő indiánok száma mintegy 190 ezerre rúg; vagy az Indián
territory indiánjait is hozzá számítva, az Egyesült Államokbeli összes indiánok
száma, mintegy 250 ezerre tehető.
Egészen a legújabb időkig az Egyesült
Államok kormányának az őslakók iránti politikája korántsem volt atyainak
mondható, mert főképpen csak az indiánok fékentartására, megzabolázására
szorítkozott. Hogy emellett pusztulnak-e, szaporodnak-e s különösen, hogy
megnyerhetők volnának-e a czivilizácziónak: azzal nem sokat törődtek.
Sokan kereken tagadták is, hogy az
indián a művelődésre egyátalában fogékony, s azt tartották, hogy minél előbb
kipusztulnak, annál jobb. Önző s mi több, bizonyára hálátlan gondolat.
Az indiánok szerencséjére azonban az
Amerikában oly nagyon elterjedt vallási jótékonyság az indiánokra is
kiterjesztette védő karjait, s előítélet nélkül iparkodott őket megmenteni elsősorban
a kereszténységnek, azután a polgárosodásnak.
Már az első letelepülők ideje óta
mindig akadtak önfeláldozó térítők, kik életüket koczkáztatva az indiánok közé
mentek, nyelvüket megtanulták s a keresztény hit elveire és a polgárosodás
elemeire oktatták őket. Bizony, nem egy mártír is lett közülök.
Lassanként azonban egyes törzsek
között elterjesztették a keresztény hit ismeretét, leszoktatták őket pogány
szertartásaikról, megtanították angolul beszélni s különösen pedig iparkodtak
őket a földmivelésre rászoktatni, hogy ez által megtelepedő, önfenntartásra
képes, munkás néppé váljanak s a vadászattal, rablással járó kóborlást abbahagyják.
Állami közbenjárás nélkül, csupán
magán jótékonyságra támaszkodva, ezek a térítők úgyszólván csodákat műveltek az
indiánok között, s végül kétségtelenül bebizonyították, hogy az indián
csakugyan képes a czivilizáczióra.
A 70-es évek elején Grant elnök békepolitikája alatt végre
az Egyesült Államok kormánya is komolyabban kezdett érdeklődni az indiánok
művelődése iránt, s ettől kezdve jelszó lett, hogy «az indián kérdést csak
nevelés által lehet megoldani; s hogy az indiánok nem kiirtandók, hanem
iskolázás által lehetőleg megmentendők.” Hivatalosan segélyezni kezdte a
kormány a misszionárius iskolákat; azonkívül maga is állított föl a
rezervácziók területén iskolákat s az indián gyermekek köteles iskolázását
kongresszusi törvénnyel is kimondták.
S az indiánok kevés kivétellel
meglepő készséget tanúsítottak gyermekeik iskoláztatásában. Az eredmény ma röviden
abban foglalható össze, hogy a mintegy 250 ezer indián lakosság között, körülbelül
39 ezer iskolaköteles fiú es leánygyermek van, s ezek közül tényleg iskolába
jár 16 ezer vagyis 34%, mely szám a körülményekhez képest mindenesetre nagyon
kielégítő. A sajátságos nevelésmód által vonzatva, amerikai tanulmányutam
közben én is meglatogattem egy indián iskolát és pedig a leghíresebbek egyikét,
a hamptonit, Virginia áuamban.
A hamptoni iskolát Armstrong S. tábornok,
— a polgárháborúban az északnak egyik jeles hadvezére s nagynevű emberbarát, —
magánadakozásokból, eredetileg csak indián származású növendékek számára
alapította. Indián tanulókat csak 1878-ban vett föl először az intézet, s azóta
azt az Egyesült-Államok kormánya is rendszeres segélyben részesíti.
Mivel a misszionárius iskolák csak
szakadozott, rendszertelen oktatást adtak növendékeiknek, a hamptoni iskola
volt az első, mely az indián fiúkat s lányokat évekig tartó, rendszeres
iskolázásban részesítette, s ezért vállalkozása korszakalkotó volt az indián
nevelés törtenetében. Jelenleg a hamptoni iskolában állandóan, mintegy 330
néger fiú s 210 néger lány, meg 90 indián fiú és 50 indián lány nyer bentlakásaal
egybekapcsolt oktatást.
A néger és indián tanulók a lakás és
az oktatás dolgában el vannak egymástól különítve s csak az iskolai műhelyekben
találkoznak egymással, de a két faj között, mint magam is tapasztaltam, teljes
barátság és szives érintkezés uralkodik.
Az indián tanulókat a hamptoni iskolában a kormány ügynökei
szedik össze az ország minden részéből, s e módon a legkülönbözőbb törzsek
ivadékai kerülnek együvé. A törzsek ifjú sarjadékainak ez összekeverése
szándékosan történik, abból a czélból, hogy a közös nevelés lassanként —
legalább az ifjú nemzedékekben — csökkentse a törzsek közti ellenségeskedést,
mely néha szinte kiirthatatlannak látszik.
Az intézetbe belépő indián tanulók
kora igen különböző; 12—18 év között változik; az oktatás a korhoz és a tanulók
angol nyelvismeretéhez van alkalmazva, igy a növendékek mindig a nekik
megfelelő oktatásban részesülnek.
Az oktatás az intézetben úgy, mint a
legtöbb amerikai iskolában, az ú. n. közös nevelés elve szerint történik, t. i.
hogy a fiúk és lányok a leczkéket mindig közösen hallgatják. E módszernek az
indián fiú tanulóknál egy részről az a czélja, hogy azok üy módon a nőnem
iránti tiszteletre szoktathassanak, mi az indiánoknál igen alacsony fokon áll,
s azonfelül a lánytanulók folytonos jelenlétének szemmel látható jó hutása van
a fiúk magaviseletére s erkölcseire is.
A tanfolyam az intézetben 4—5 év, s
ez idő alatt az oktatás főképpen oda irányúl, hogy az indián fiúk s lányok oly
ismereteket nyerjenek, melyek őket, ha visszakerülnek rezervácziójukra, önfenntartásra
képesítsék.
E végből a legfontosabb elemi
tantárgyakon kivül a fiúkat megismertetik a rendszeres földmüvelés és
állattenyésztés üzésével, a gazdálkodás mindenféle nemeivel s megtanítják őket
a gazdálkodás vezetéséhez szükséges főbb mesterségekre, mint ács, kovács,
bádogos, asztalos munkák készítésére, kocsigyártásra, szijgyár-tásra, stb. A
lányok meg — szintén a kellő elemi ismereteken kivül — megtanulnak főzni,
varrni, ruhát mosni, ruhát szabni s elsajátítják a konyhakertészet és a
háztartás vezetését.
Mikor az indián fiúk a hamptoni
iskolában tanfolyamukat befejezték, visszamennek rezervácziójukra s ott földet
kapnak, melyet rendes müvelés alá vesznek. Ha aztán családot akarnak alapítani,
rendesen a magukhoz hasonló nevelésű indián lányok közül választanak
élettársat, s így családi életükben egyszerű, egészen czivilizalt életmódot
folytatnak. Az ilyen példa törzsfeleikre nézve fölötte vonzó és követendő
tanulságul szolgál, s még az olyanokra is szelidítöleg hat, akik koruknál, vagy
egyéb okoknál fogva iskolai nevelésben egyáltalában nem részesülhettek.
A hamptoni iskola sikeres
munkásságától indítatva, az Egyesült-Államok kormánya az indián oktatás
czéljaira csakhamar több olyan nagyszabású intézetet is állított föl, melyekben
a hamptoni iskola szervezete szerint főczél, hogy az indián tanulók
földmivelésre és hasznos mesterségekre taníttassanak s e módon önfenntartásra
legyenek képesítve.
A legkiválóbb efféle állami indián
iskola ez idő szerint a carlisle-i, Pennsylvania államban, melyben mintegy 450
fiú és 300 lány nyer bennlakást és nevelést.
Az indián iskolázás fejlettségéről
fogalmat adhat az, hogy az indián iskolázás czéljaira ez idő szerint átlag harmadfél
millió dollárt költ az Egyesült-Államok kormánya évente.
A múlt évi chicagói kiállításon az
Egyesült-Államok kormánya igen eredeti és meggyőző módon mutatta be a
nagyvilágnak az indián oktatás módszerét és mibenlétét.
A kiállításon ugyanis egy teljesen
fölszerelt indián iskola volt kiállítva, melyben a nap bizonyos óráiban az oda rendelt
indián fiukkal és lányokkal rendes iskolai leczkéket tartottak; ezeken a
látogatóknak személyesen volt alkalmuk meggyőződni az indián fiúk és lányok
szellemi képességeiről s tanulékonyságáról.
A kiállításon létem alatt
meglátogattam ez iskolát is; így újból alkalmam volt tapasztalni, hogy az
indián tanulók mily ügyesek a számolásban, rajzban s mennyi természet adta
tehetséggel birnak a kézügyességet megkívánó mesterségek elsajátítására.
Az indiánok jövendő sorsa valóban csak iskolázással oldható meg
humánusan, s korántsem szükséges, őket, mint a czivilizáczió engesztelhetetlen
ellenségeit, fegyverrel, erőszakkal kiirtani, mert azok a művelődésnek igen is
megnyerhetők s még az emberi társadalomnak hasznos tagjaivá válhatnak.
Ma már az indiánok jövendője felől bizonyosan mondhatjuk,
hogy ők, mint külön népfaj, el fognak ugyan tűnni a föld színéről s idővel
végképp be fognak olvadni az amerikai nemzet nagy tömegébe; de sorsuk sem lesz
az a gyászos kihalás, hogy utódok nélkül lassan, nyomorultul pusztuljanak el,
hanem az amerikai nemzet történetében mindenesetre még műveltségükkel is
szerepelni fognak. Lessz alkalmuk közülük egyeseknek a műveltség és tudomány
magasabb színvonalára emelkedve, az indián faj tehetségének és szellemi
képességének is dicsőségét hirdetni.
Függelék
Herman Ottó:
Ez is egy mérges csók. (Az
eloláhosodásról I..) 1877. 8. 121.
Írtam volt egyszer egy mérges csókról.
.Néhány éve annak, hogy egy pompás
nyári reggelen, szinte az első kakasszóra, megállottam Szamosujvár piaczán, s széjjelnéztem,
vajon hozza-e már Molnár Jóska, az én gyekéi korcsmárosom, azt a lovát, melynek
aznap versenyt kellett futni még a szeszélyemmel is. Amikor hármat ütött az óra,
a ló hátán termettem, s nekivágtam a Szamos folyásával éppen szemben.
Egy jó ismerősöm hivott volt meg
falusi csendéletébe. Abból éltem, amit puskám le és ebem kihozott, bizony
ráéheztem a czivilizáczióra. Elmentem hát.
A tájnak semmi kiválóbb szépsége. Az
erdélyi Mezőség a végén is meglehetősen egyhangú földhullámzás, s ha olyan ember
járja, ki nem gyönyörködik a szerényebb jelenségekben is, hát annak e táj még
unalmas is.
A főútról hamar tértem el, s neki
mentem lankás oldalának az olyan mezőségi hegynek, melynek — tiz eset közül éppen
kilenczszer — „kecskehát" a neve. Minden vonala finom és lágy, mert csak
ugy hullámzik rajta az árvalányhaj.
A nap éppen fölkelt. A fűszálakon
csillogni, ragyogni kezdett a harmat, s a friss szellő pompás illatot hozott a
hegy oldalában terjengő rétekről. Szóval pompás reggel virradott reám. A hegy csúcsát
elérve, egy kis szorosba jutottam, egy mély völgybe pillantottam le, melybe az
ut kanyarogva vezetett, s melynek egyik zugában egy piczi faluúgy rejtőzködött,
mint a pacsirta fészke a fűben.
A szalmafedeles viskóktól bizonyos —
olyan uriféle — távolságban, egy csinos, kényelmes uri lak hívogatott; az oláh
templom fából készült alkotmánya elenyészett a szalmafedelü házak
szürkeségében; egy ponton még valami épületfélét pillantottam meg; de nem
ismertem fel, — templomnak már legkevésbbé sem.
Ez a falu Tőtór volt,
kirándulásomnak akkori czélja. Egy kicsit feltűnt, hogy a házak környéke,
építési módja nem olyan tökéletesen oláhos, mint a Mezőség szivében. Pár perez
alatt ott termettem az uri lakban, s csakhamar szinte belefúltam a
vendégszeretet levébe, zsírjába; ismét feléledhettem emberi társalgásban, mely
jó szóban, sőt szép zenében is nyert kifejezést. Röpült az idő.
De már nekem az a szokásom, hogy
bármilyen faluba vetődjem is, bármennyire foglaljon el az a kínáló-marasztaló
vendégszeretet, mindig szorítok egy kis időt, hogy végig járjam a helységet,
benézzek vagy egy házába, s szóba álljak egy lakóval is. Ez itt is megtörtént.
Arra tartottam, amerre azt a másik
épületet láttam volt. Egy kis parton egy piczike templom volt biz az; tornya
soha sem volt, a szél által elgörbített csillag azt vallotta, hogy református.
Semmi út, semmi gyalogút, semmi nyom
sem vezetett feléje; szűziesen gyepes volt a halom. Az ablakok még meglehetősen
tartottak; de az oldalról nyiló ajtó felett egy repedés tátongott, mely az
ajtót kiemelte sarkából, kizavarta formájából.
A zsindelyes fedél is nagy lyukakat,
s még nagyobb roskatagságot mutatott. A pusztulás képe! És mégis meglátszott a
roskadozó épületen az, hogy nem a kor, hanem az elhagyatás nehezedett reá.
Egy sejtelem kezdett támadni bennem,
mert akkor már sokat tudtam az erdélyi Mezőségről, s arról az átalakulásról,
mely keblében történik.
Egy arra menő kis leányt, akinek
arcza félreismerhetetlenül a magyar typust mutatta, megszólítottam magyarul. A
gyermek nagy szemeket meresztett reám s futásnak eredt; meglátszott rajta, hogy
nemcsak az a falusi félsz, hanem az idegen nyelv is kergette.
És azután hamar tudtam meg, hogy a
még 1848-ban is magyar falu eloláhosodott, hogy az utolsó hat lakos is,
mely még „magyar valláson" volt, épen e napokban áttért az „oláh
hitre", hogy itt tehát az átalakulás gyökeresen történt: a nemzetiséggel
elpusztult a felekezet is.
A térítő pópa, régi szokás szerint,
csókot nyomott az áttérők arczáira, felavatta vele. Ez is egy mérges csók,
melynek ára, áldozata egy-egy magyar lett.
Ez volt a tőtöri lovaglás tanúsága. Elmondtam egyszerűen és
ugy, a mint valósággal szereztem, s elmondtam azért, mert tapasztalom, hogy az
a mozgalom, amelyet Szathmáry György indított, s melynek czélja az, hogy a
vidékek elmagyartalanitásának eleje vétessék, szélesebb körre is kihatott.
Minthogy ehhez van egy-két szavam, előre is megmondom, hogy a
fajgyűlölettől távol állok, s nem az vezeti tollamat. Amidőn az eloláhosodás
ellen fordulok, teszem ezt azért, mert ez nem a haladás mozzanata, hanem
mozzanata a leghatározottabb hanyatlásnak.
Lássuk tehát. Nemcsak Hunyad megyében, amelyre a megindult
mozgalom főképen czéloz, hanem a terjedelmes Mezőségen is szerte észlelhetjük e
jelenséget.
Néhol ez nem megy oly rohamosan, de
folyton halad, még városokban is, és tudok szava-hihető, tájékozott embert, aki
még azt is állítja, hogy pl. Szamosujvár sincsen kivéve, noha ott az átalakulás
máskép történik, ugy, hogy a magyar örménység, amióta ama szégyenletes nyűg alól
(mely nem engedte meg, hogy birtoka legyen) felszabadult, birtokot vesz, és
elköltözik, helyét pedig oláh elemek foglalják el!
De a baj fősulya a falvakra, főleg azokra esik, amelyek kívül
állanak a nagyobb forgalmon, amelyek legfeljebb vásárokon érintkeznek más
elemekkel, az idők folytán minden morális támasztól elestek és épen azért
mindenképen hanyatlanak.
Elhagyottságukban visszahanyatlanak a
vadonállapotba, s minthogy az oláhság az, mely ehhez az állapothoz közelebb
áll, nagyon természetes, hogy a süllyedő magyarság beleolvad, s azután vele
együtt tovább hanyatlik: mert ez elfelejtett tájakon fejlődés, haladás a jobb,
a tökéletesebb felé nincsen.
Nem csak tartózkodtam, de sokat is
tartózkodtam, búvárkodtam e tájakon; érintkeztem a társadalom minden elemével,
az urasági udvartól le a nyomorult földalatti viskó oláhjáig, czigányáig, s e
közben be is pillantottam sokba, amit távolról észrevenni nem lehet, minek
hirét a szél sem viszi ki innen.
A hanyatlás a szabadságharcz után kezdett
nagyobb mértéket ölteni, még pedig kétségen kivül abból az okból, mert Erdély
magyar eleme ugyszólván megtizedelve került ki a nemzetrablók kezéből, s igy
megtörve, reánehezedett még az a sötét korszak is, melyet
„Bach-korszaknak" nevezünk.
A magyar birtokosság, mely az oláhság
lakta területeken a magyar elem gyűjtőpontját képezte, tönkrement, s vele mind
az a tényező is, amely ugy ahogy, de mégis csak élesztette a faj önérzetét. S
amint e pusztulás bekövetkezett, a kisebbségben levő magyar pórnép nemzedékről
nemzedékre vesztett ellenállási képességben, kezdett beolvadni.
Ha Kolozsvárról a Mezőség felé
indulunk, már Szamosfalván láthatjuk az 1848-ban felperzselt kúriát, mely azóta
sem épült fel — a falu oláh lett. S igy megyen ez faluról falura! Szervezett
magyar népiskolát sehol sem találtam; de találtam „mestert", ki hét
hivatalt viselt, u: m: tanitó tanítvány nélkül, cséplőfelügyelő, udvari
czipő-foltozó, czigánypostás, harangozó (templom s harang nélkül),
pipaszár-tisztitó és — nyár idején — csürhepásztor.
Ahol még pap és tanitó lappangott, az mind a legnyomorultabb
helyzetben sínylődött; mindent tett, csak azt nem, mit czime szerint kellett
volna. Szántott, kapált, kereskedett, udvari szolgálatokban eljárt — de nem
tanított. Nem is tehette, mert ez csakugyan nem volt kenyere; ugy is, hogy csak
olyan vállalkozott e tisztségre, aki egyébre alkalmas sem volt.
Az oláh pópa ellenben a vallásával járó bigottság egész
szigorával jár el papi tisztében, egy szertartást sem felejt ki, együtt él a
néppel, ezt megbűvöli, lelánczolja a mysztériumok igéivel, annál bizonyosabban,
mert mind ezeken kivül szegénysége arra kényszeríti, hogy vizet prédikáljon s —
vizet igyék is. Ez föltétlen bizodalmat kelt az elhagyatott népben; akármilyen,
de szellemi táplálékát képezi, s ilyen után sóvárog a legbutább nép is.
Csoda-e tehát ha az elhagyatott
magyarság elfelejti hagyományait, velük veszti önérzetét, morális támaszát és
beleolvad abba az elembe, amelynek amilyen-olyan, de mégis csak van támasza! Aki
a pórnép eszejárását, eszmekörét, hajlamait közelről nézte, tudhatja, hogy ez
mit jelent.
Ki kell hogy mondjam: hogy a magy ar rosszba
hanyatlik. Az erdélyi oláhságban sok az a jel, mely arra mutat, hogy e nép
agg lett s mint ilyen mivelődésre képtelen.
Mert az csakugyan frappáns egy
jelenség, hogy pl. Kolozsmonostor falu, mely Kolozsvárral szorosan összefügg, oláhlakta
helység, s noha századok óta az erdélyi magyarság emporiumával érintkezik,
noha Kolozsvár magyar szelleme oly erős és ép, hogy teljesen absorbeálta az
egykoron hatalmas szász telepet: Kolozsmonostor oláhsága egy vonással sem
különbözik a mócztól, ki faedényeivel leszáll a havasokról; egy szemernyi
műveltséget nem vett fel, sem nemzeti jellegűt, sem magyart; egy magyar
szólamot sem sajátított el. Ha eső kell neki, harangot fürösztet; ha kigyúl
a háza, rostaforgatással oltja, vagy tereli a szomszéd telkére!
És ha a szászság közé megyünk, ugy találjuk, hogy e német
elemnek sem volt, semmi, de semmi befolyása az oláhra; sőt, hogy a szász épen
ugy, mint a magyar is, kénytelen oláhul tanulni, hogy e néppel érintkezhessék!
Tömör társadalom alkotására szintén
semmi kedve az oláhnak, mi szintoly érdekes, mint meglepő jelenség. Mert ime,
ugy amint a tagositás halad, az oláh elhagyja a falut, s telkére épiti vályog
viskóját. A falvak igy szerte mennek! És ily nép részévé avatja fel a pópa
csókja az elhagyottságában vergődő, önérzetét és hitét vesztett magyart.
Mondhatom, hogy a Szathmáry György
indította mozgalmat pártolom; de ugy tetszik nekem, hogy azok az eszközök,
amelyeket ily magánjellegű mozgalom szerezhet, nem elégségesek.
Itt hatalmasabb eszközökre van
szükség olyanokra, a melyek a baj egész körére kihatnak, s megteremthetik az
egyedüli gyógyszert is, melynek neve: szervezett népnevelés mind a két
félnek.
Ez nem lehet egyleti ügy, mert
leghatározottabban a nemzet ügye.
És én hiszem is, hogy az a nemzet, mely a kevésbé
veszedelmes, mert nyíltan támadó germanizácziónak a tudományos akadémia
milliókba került megalapításával állotta el útját, megadja azt a néhány
százezret is, mely egy, a nemzet testén titkon rágódó, s épen azért
veszedelmes szú elfojtására szükséges.
És kétségbe is kellene esnünk, hogy ha megtörténnék az, hogy
a nemzet nem védi önmagát, önmagában a czivilizácziót az ellen a méreg ellen,
mely azokban a térítő csókokban rejlik.
Herman Ottó.
A magyarság eloláhosodásáról.II. 1877.
138.
Múltkori „Ez is egy mérges csók" czimü czikkem
ötletéből, Szathmáry György úr a „Hon" 51-dik számában oly
„válasszal" tisztel meg, amelybe mondott czikkem legnagyobb részét
átveszi, azt mondja, hogy tökéletesen egyetért velem azokban, amiket az
eloláhosodás okairól s jelentőségéről mondottam, de kifogás alá veszi azokat, amiket
az eszközök csekélységéről, a mozgalomnak magánügy-szerü szitásáról mondottam.
Az utóbbiakban ő „kishitűséget" fedez fel, s ezt rosszalja. Felsorolja,
hogy a már jó ideig napirenden forgó czélra 1407 forint gyűlt össze, mi
tekintélyes eredmény, főleg ha meggondoljuk, hogy a közönség a Deák-,
Petőfi-szobrokra, török sebesültekre való adakozással erősen igénybe van véve.
Azt elismeri, hogy az ügy kiválóan a nemzet ügye.
Ugy amiként én ezeket itt leírtam,
akár polemikus irányt adhatnék azoknak, amiket még írni akarok; de nem teszem,
mert hasznosabbat is lehet irni. Csak a kishitűség vádját utasítom vissza, mert
ez irott szavaimban soha sem adott hangot.
Igaz, hogy elfog a kishitűség; sokszor megtévedek a nemzetbe
vetett hitben; de ezeket nem igen viszem ki kis szobám falai közül. Ha valaki
kiszólítja onnan, akkor ilyeneket hallhat tőlem: Hogyan? tehát amikor a térítő csók sorba rabolja a nemzet
gyermekeit, akkor ez a nemzet nem tesz úgy, mint az anya, akinek gyermeke
veszendőben van? Nem siet, nem rohan, hogy mentsen? Nem áll készen arra, hogy
akár szive vérével is váltsa vissza szeretettjét a rabló körmeiből? „De mikor
akadályozva van! mikor adakozik leáldozott nagyságok érczszobraira! Igen azokra,
azokra az érczszobrokra, amelyek nem oly sürgősek; ha a letűntek valóban nagyok
voltak, müveikben élnek s emlékeik a nemzet szivébe vannak bevésve.
De hát, hogyne késsünk el valahogyan, azokkal a szobrokkal, a
rendesen rosszakkal,. hát csak fogyjon a magyar! A kegyelet oly szent
kötelesség, annak érczszobrokban való kifejezése mindenekelőtt jár! Már pedig,
ha azok a. leáldozott nagyságok sírjaikból kiáltani tudnának, azt kiáltanák e
nemzetnek: ráérsz a szobrokkal! Most minden filléred, minden erőd
és-tehetséged: életed, pusztuló családod életének fenntartására, megmentésére
való !
Ilyen az én kishitüségem; és még más hangja is van: tehát
közel egy negyedév alatt 1407 forint gyűlt össze, s ez számbavehető eredmény
hat millió törzsökös magyartól, ki ha fejenként egy hitvány krajczárt áldoz,
hatvanezer — ha tiz krajczárt áldoz, hatszázezer-forinttal gyámolithat egy
fontos ügyet, mely épen az ő legsajátabb s legszentebb ügye! Bizony azt az 1407
forintot még akkor is csekélylem, ha egyetlen egy napnak az eredménye azért,
mert ha valamikor, ugy ma, ennél az ügynél talál a mondás: kétszer ad, ki
gyorsan ad.
No, de ne „kishitüsködjem" már,
mert erős hitem szerint is csak azt mondhatom : csekélynek tartom a módot, az
eszközöket, ugy amint azok tervezve vannak.
Szathmáry György mindig csak
Hunyad-megyéről beszél, holott a baj sokkalta nagyobb körben pusztít. Az ö eszményi
összege százezer forint, amelyből azután az eloláhosodott magyarságra fejenként
hat forint s néhány krajczár jut, s ez is csak ugy, hogy ha Hunyad megyéből ki
sem megyünk. Ha a tőke kamatait ifjak magasabb kiképeztetésére akarja
fordítani, akkor körülbelől húsz ifjút támogathat, s azalatt, a tőke hatáskörén
kivül, néhány ezer magyar tovább oláhosodik! És nem is a magasabb kiképeztetés,
hanem a kisdedóvás, elemi oktatás a főfeladat.
Én nem csekélylettem a módot és
összeget, ha csak Hunyad megyéről van szó, csak ezt karolja fel a
mozgalom; de csekélynek tartottam, miután kimutattam, hogy a baj sokkal nagyobb
körre terjed.
Az én eszményi tőkém hatszázezer
forint, melyből négyszázezernek a kamatja nevelési czélokra megyen, kétszázezer
megfelelő összegekben felosztatik olyan pontokra, ahol — mint a Mezőségen is —
még léteznek a magyarság töredékei, de minden támasz hiánya miatt folytonosan
fogynak. Soha sem felejtem el azt a képet, amelyet ott láttam, amikor t. i. a
kiszállott legátus az urasági ebédlőben tanítást tartott a környékről egybesereglett
magyarságnak. Ha más az úr, akkor ez a magyarság soha sem jön össze. Hogy
templom nem volt, az hitvány ötszáz forint hiányán múlt, mi nem is telt a
szegénységtől. Ide is kell az a pénz, hogy e töredékek összejöhessenek,
erősödjenek bár csak a saját szavaikon, anyanyelvük hallatán is!
Szathmáry ur czikkének egy helyén
kiejti a „törvényhozás" és a „kormány" szavakat is. Én szeretném, ha
ezek nélkül érnénk sikert, nélkülük éppen ebben az ügyben; megmondom, hogy
miért?
Vannak ügyek, amelyeket a nemzet összessége fel kell, hogy
karoljon, önkéntesen kell, hogy áldozzon reájuk. Ide tartozik mindaz, ami
nemzeti ügy. Az ily ügyekre való általános, önkéntes áldozás olyan mozzanat a
nemzetben, mint a sziv dobogása az emberi testben. Amig e dobogást halljuk,
lüktetését látjuk és érezzük: tudjuk, hogy az a test él — és amig a nemzet az
életébe vágó ügyekre önkéntesen tud áldozni, addig hiszünk életében is.Az
eloláhosodás szomorú ténye olyan nemzeti ügy, mely a nemzeti szellem lüktetését
föl kell, hogy ébressze.
Ezért nem szeretem én azt a két szót. Adakozzunk egy
csekélységet, de mindnyájan, s czélt érünk mindenképpen: az ügyet előmozdítva
bebizonyítjuk azt is, hogy élünk.
De mielőtt, hogy ehhez hozzá
foghatnánk, szükségünk van valamire. Ki legyen az, aki a begyülő adakozásokat
kezelje, azoknak hová-forditására nézve határozzon? Ki legyen az, aki
megállapítja, hol és milyen mértékben uralkodik a baj, mit kell létesíteni vagy
gyámolitani, hogy megszüntessük?
Erre egy országos egylet szervezése szükséges, mely
egyedül illetékes arra, hogy nemzeti ügyre országos adakozásokat gyűjtsön, a
kellő tájékozást megszerezze, s igy fogjon a megoldáshoz. Egy ilyen egylet
kivetkőztetné az ügyet a provinciális, tehát némileg magánjelleg színéből, mely
ma rajta van, mert egy reáltanoda segélyegyesülete sem működésének, sem
gyűjtéseinek országos czimet nem kölcsönözhet.
Ott a Székely-egylet példája, ezt
tessék követni. Dolgozza ki Szathmáry úr az egylet tervét, azután induljunk
szaporán.
Hogy ne mondhassa senki sem,
miszerint csak tanácsot osztogatok, ezennel megfogadom, hogy annak a hónapnak,
amelyben az egylet megalakul, mind azon tiszteletdiját, amelyet a „Vasárnapi
Ujság"-nál tudok keresni, az egylet czéljaira felajánlom. Magyar
természetvizsgáló létemre többet nem tehetek.