SZIGETEK IV, László károly, UTAZÁSOK

 

 

h14–82. Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók.

 

2018.  04. 02. – 04. 18.

 

Bevezetés

 

A tartalom az előbbi fejezet tagolásánk megfelelő. Annak folytatása, bővtése. RÉGI LEXIKONOK MAGYARORSZÁGRÓL c. terjedelmes ismertető szórakoztató, de elszomorító is a rólunk terjesztett balvélekedések miatt.

Thallóczy Lajos fiumei témájú írása nemcsak azért érdekes, mert akkor még volt tengerpartunk, hanem a korabeli hajózás bemutatás miatt is.

 

Tartalom

 

 

SZIGETEK IV.

 

 Halasi Gyula: Helgoland szigete.1868. 230.

BATAVIA, JÁVA SZIGET FŐVÁROSA1883. 38. 614.

 KRÉTA SZIGETE. 1897. 119.

 KRÉTA SZIGETÉRŐL,1897. 09. 136

 KRÉTA SZIGETE 1897. 12. 183.

NAPÓLEON SZÜLŐVÁROSÁBÓL  1891. 558

Sámi Lajos: A legjobb szivarok hazája, 1876. 12. 199.

 HAVANNA ERŐSSÉGEI. 1898. 45. 321.

A KUBAI HADJÁRAT SZÍNHELYE. 1897. 01. 10.

 KUBA SZIGETÉRŐL.1898. 17. 284.

 SZAKHALIN SZIGETE. 1905. 29. 465.

 

László Károly

 

László Károly naplójából. A palenquei romok   Mexikóban.V. U. 1868. 383

László Károly naplójából. II. .VÚ: 1868. 394

László Károly naplójából. III..(Vége) VU 1868. 406.

 

 

UTAZÁSOK

 

KÖNYVES TÓTH KÁLMÁN.  1912. 5. 92 UTAZÁS MAGYARORSZÁGON A XVII. SZÁZADBN. (Vége,)

VÁRNAI S. ANGOL TUDÓS UTAZÁSA I., II. 1886. 41. 662; 42. 677.

Desor nyomán Dr. HEGEDŰS.:Kalandozás az északamerikai őserdőkön. 1856. 63

N. N. FEJEDELMI UTAZÁSOK. 1888. 45. 734.

A kelet-indiai, chinai és ausztráliai hajózás és tengeri-kereskedés. 1868. 534

A hajózási iskola megnyitása. 1868. 50. 606.

A TENGER HIÉNÁI. 1895. 42. 523.

Thallóczy Lajos: TENGERI EXPEDICZIÓK FIUME ELLEN. 1881. 8. 122.

 

 

FÜGGELÉK

 

 

HEGEDŰS LÓRÁNT. RÉGI LEXIKONOK MAGYARORSZÁGRÓL. 1892. 16. 271.

 

--  --  --  --  --  --  --  --  --  --  --  --  --

 

 

SZIGETEK IV.

 

 

 

 Halasi Gyula: Helgoland szigete.1868. 230.

Midőn néhány hét előtt végzett kellemes utazásomból egy pontot becses lapja számára kiemelek, teszem azt azon czélból, hogy t. olvasóközönségének legalább csekély részével megismertessek egy, mind fekvésénél, mind lakosainak életmódja- és körülményeinél fogva talán nem egészen érdektelen kis szigetet, értem Helgolandot.

Helgoland az északi tengernek egy kicsiny, de regényessége és gyógyfürdői miatt csaknem minden nemzet fiai által gyakran látogatott alig egy négyszög mérföldnyi területű sziklaföldje, Hamburgtól északnyugatra mintegy 23 mérföldnyire.  

1807 előtt Schleswig-Holsteinhoz tartozott, azóta az angolok birják; a dugáruskodásnak hajdan hires fészke. Maga a sziget hosszú keskeny háromszög alakjában mintegy 200 lábnyi magasan csaknem függőlegesen emelkedik ki az őt körülölelő nyugtalan hullámok láncolata közöl; csak délkeleti oldalához mintegy hozzátapasztva terül el egynehány száz lépésnyi széles alacsony homokföld, a felső résztől „alföld" név által megkülönböztetve.

Itt üzi örökös ár-apály játékát a föld mosása által rozsda-vörös szinéről elnevezett „vörös tenger." Az alföldről egy 190 fokkal biró kényelmes lépcsőzet visz a városba, a fönnsikra. Itt van a templom, iskola és távolabb a burgonya-földek és csekély legelőkön túl a sziget észak-nyugati legmagasabb pontján a világító torony; ez egy szilárd kő, rézből és vasból összeszerkesztett éghetetlen és a legmakacsabb viharokkal már majd félszázad óta daczoló tömör, nem épen magas bástya. Az erős üvegablakoktól védett erkélyen belül 16 terjedelmes, platinából készült tányér olvasztja a minden tányérba alkalmazott kis lángokat egy nagy tűz-gomollyá, mely az arra menő számos hajóknak sötét viharos éjeken vezércsillagul szolgál.  

A házak, mint átalában Némethon minden kisebb városaiban is mind fából vannak, de azért egy, két, sőt három emeletesek. A szigettől mintegy tiz pereznyire fekszik egy lakatlan homokos hosszú keskeny sziget vagy inkább zátony, világhírű tengeri gyógyfürdőivel. A lakosok száma mintegy 2000, mind ágostai hitvallású. Apáiktól öröklött fries nyelvüket híven megörzötték, noha a német, sőt angol és franczia nyelveket is nagyobbára értik. Istentiszteleti és tanítási nyelv a német. A vallásosság és nevelés jó karban vannak. Emberemlékezet óta nem fordult elő súlyosabb bűnvádi eset. A három osztályból álló népiskolában három tanító működik. írni, olvasni mindnyájan tudnak, noha nagy része soha sem volt túl szülőfölde természetszabta határain. Egyszerű, csaknem sanyarú életmódjuk daczára koldus nincsen, s szégyenlené a legutolsó lakos is szegénységét bevallani. E szerény életmód iránti tekintetből teljesen adómentesek. Kicsiny és sovány földjük burgonyán kívül egyebet alig teremvén, gabonát, húst és egyszóval minden élelmiszert, úgyszintén kőszenet (mert fa nincs) hajók szállítják oda. Házi állatokat — a juhokat kivéve, melyektől tejet, vajat és húst nyernek — nem ismernek. Ez idő szerint egy tehénnel, mint ritkasággal dicsekedtek, lovat meg éppen nem láttak, s legalább is annyira vágynak annak láthatására, mint aaz oroszlánéra.

Egyedüli keresetmódjuk a halászat (különösen a tőkehalakat szárítják és eladják) és a nyári idény alatt folyvást nagyszámú vendégek ellátása, s azokkal csigakereskedés. Csaknem minden ház fogadó, az élelem ennélfogva, kivált vendégek számára, felette drága. Használható vizük a sok tengervíz daczára nem levén, az esővizet a legnagyobb gonddal cisternákba felfogják, és ugyancsak fösvényen bánnak vele.

E tavasz folytán esőjük nem levén, a hóviz- fogyaték már nagyon aggasztotta őket, midőn ottlétemkor pünkösd másod napján egy futó eső némileg eloszlatta aggodalmaikat. Öltözetük igen szeszélyes, ugy látszik szintén őseik hagyománya. Minden nőnek, legyen az ifjú vagy agg, ünnepi köntöse a piros szoknya, széles sárga szegéllyel, és fejük körül a vállig hajlott fekete kalap. Honi színük, melyet közös anyjuktól a szigettől kölcsönöztek, csaknem egy a mi kedves három színünkkel, t. i. zöld, vörös, fehér, mert amint az ismeretes vers Helgolandról mondja :

 

          Flagge Helgoland

 

Grün ist das Land,

Roth ist die Kant,

Weiss ist der Strand :

         Das ist die Flagge von Helgoland.

 

 

 

 

BATAVIA, JÁVA SZIGET FŐVÁROSA1883. 38. 614.

                              Batavia, Jakarta régi holland neve (google)

Keletázsia népes országaiban a nagy városok nem tartoznak a ritkaságok közé. Nem oly régen volt még, midőn a világ legnépesebb városát is itt keresték, a mennyei birodalom fővárosában, Pekingben. E nagy városok közt kiváló helyet foglalt el egykor a keletázsiai holland birtokok főhelye, Batavia is, Jáva szigetén. Népessége ma már jelentékenyen csekélyebb, 1832-ben 118 330 lakosa volt, 1878 végén csak 97 585, mig ugyanakkor a sziget egy másik városában, Surabajában 118 824 lelket számoltak.

Kereskedelmi fontossága is hanyatlott, mióta Malaka déli csúcsán Singapore, egy a jelen században alapított város, csaknem amerikai gyorsasággal gyarapodik. Batavia, mint az indiai nagy szigettenger szellemi központja, hosszú időn át nevezetes hely lesz még, s e pillanatban, midőn az óriási krakatoai földrengés és vulkánikus kitörés, melynek romboló hatását — habár aránylag csekély mértékben — magában Bataviában is érezni lehetett, Jáva szigetének oly szomorú napi nevezetességet szerzett, jelenleg különös érdeklődéssel tekinthetünk e sziget fővárosára s nem fölösleges egy pár képet bemutatnunk e helyről, melyet irodalmunkban különben is oly ritkán ismertettek.

Gőzhajóval érkezve meg (mint rendesen történni szokott) e tengerparti városba, az első látvány a csalódás érzetét kelti. A kikötőből, egy pár erődítésen kivül, alig látunk mást, mint bokrokat s fákat, s később partra szállva a Jakatra vagy Tjiliwong mindkét partján alig emelkedik ki egy pár jelentékenyebb épület a kunyhósorok között. A régi váron kivül nevezetesebbek még az 1652-ben épített városház, egy jelentékeny árvaház s több keresztény templom, melyek között a legnagyobbat 1760-ban 800 000 forint költséggel építették.

Batavia mégis a legszebb s legérdekesebb város e szigettengeren. A csalódás onnan ered, hogy a város, melyet legelőször megpillantunk, csak a régi főváros, melyet a folyó gyakori kiáradása által képződött mocsarak s általában kedvezőtlen egészségi viszonyok miatt az európaiak s a vagyonosabb bennszülöttek is lassanként elhagytak s a sziget belseje felé magasabban fekvő helyre települtek le. Már a múlt században megkezdődött az uj város alakulása, bár magának Bataviának alapítása a régi Jakarta főváros helyett, csak 1619-ben történt, s az uj alakulást már akkor a kikötő egészségtelen viszonyai idézték elő.

1730—1752-ig, mint mondják, e városban egy millió ember halt meg. Az uj város főképp 1816 óta emelkedik, mikor az ismételt földrengések által megriasztott európaiak tömegesen hagyták el a tengerparti régi várost. Azóta itt paloták s templomok fényes sora épült egészen európai, vagy jobban szólva, hollandi modorban. 100—200 láb széles utczák, középen csatornákkal, mint Rotterdamban, nem tartoznak a ritkaságok közé. Az uj város számos falvat ölelt magába, s azok hollandi nevek alatt valóságos külvárosokká alakultak.

 

 

BURU-BUDOR TEMPLOM JÁVA SZIGETÉN

 

Az uj város legjelentékenyebb részei Koningsplein (Királytér) nevű városrészben vannak. Nevezetes e helyen a 390 láb hosszú s 250 láb széles katonai gyakorló hely, melyet Batavia vagyonosabb polgárainak csinos s némelykor valóban érdekes lakásai vesznek körül. Ebben a.városrészben van az a bronz elefánt is, melyet a sziámi királyi pár évvel ezelőtt itt jártakor ajándékozott. A másik előkelő, de már kevésbbé kellemes városrész: Rijsicijk (Rizsváros), hol a keletindiai államtanács nagy épülete, a főkormányzó téli laka (nyáron rendesen Buitenzorg nevű kis városban tartózkodik, hol Batavia más gazdagabb polgárainak is sok villája van) s több nevezetesség között a hollandiai történetben jelentékeny szerepet játszott Witt* szobra látható.

 

*Johan de Witt was the grand pensionary of the province of Holland in 1653. This was a stadholderless period in the Republic because Prince William III was still a mino wiki

 

Előkelő városrész még Weltevreclen (Megelégedett), hol különösen a 600 betegre számított, s igen jól felszerelt katonai s polgári kórház s a tüzérségi iskola vonják magukra a figyelmet. Molenvliet (Malom folyó) és Noordwijk (Északi város) nevű külvárosok már kevésbé érdekesek, bár azokban is sok középület van, melyek közt a «Harmonia» nyilvános előadásai, s mulató terem, a szegények háza, szabadkőműves páholy, stb. érdemelnek említést.

Múzeum, színház, gazdag kirakatok az új város minden részében, itt-ott egy-egy nagy tér, kellemes változatosságot idéznek elő. E gazdagság daczára az új város, mint külső hollandi jellegéhez is jól illik, meglehetős csendes, csendesebb, mint az ó-város is, hova a tőzsde s a raktárak még a mintegy háromnegyed órányira fekvő új városból is bevonják a kereskedőket, legalább a kora reggeli órákban, mert a kora reggel a tropikus éghajlat alatt a kereskedelemnek szánt idő.

De nem is annyira az épületek teszik Batavia fő nevezetességét, mint inkább tarka-barka népe s ama gyönyörű tropikus vidék, mely buja tenyészetével Jáva szigetét a világ legszebb részei közé emeli. Ami magát a lakosságot illeti, a legújabb hivatalos adatok szerint a 97 585 lakosból van itt 4427 európai, 23 466 khinai, 781 arab, 109 más külföldi s 68 822 bennszülött. A bennszülöttek malajaiak s jávaiak, kik rokonságuk daczára igen lényegesen különböznek egymástól. Az európaiak között van mindenféle, legtöbb a portugál s csak azután jönnek a hollandok, a sziget urai.

Mint a gyarmatokban általában, a bnenszülöttek itt is a szegény osztály tagjai. Ők végzik a házi szolgálatot, a napszámosi teendőket, a gyalogszék hordozói is jávaiak s boldog közülök az, ki már mint kiskereskedő tengetheti életét. Valóságos zsarnokaik nem az európaiak, hanem a Bataviában nagy szerepet játszó khinaiak. E faj, melynek élelmességét, mértékletességét Kelet-Ázsia szigetein az európai zsidókkal szokták összehasonlítani, kiállja a forróságot s a dögleletes levegőt egyaránt, örökké mozog, üzérkedik s különösen a csendes vérmérsékletű s szolgálatra kész javait mindenre felhasználja. Ha meggazdagszik, kényelemben él; aranyozott faoszlopokkal ellátott házai a legelőkelőbb városrészekben emelkednek.

A tarka népfajjal együtt nagy a változatosság a hitfelekezetekben is. Keletázsiában sehol sincs annyi kálvinista, mint itt, de amellett vannak más keresztények, továbbá Mahomed, Buddha, Brahma, Confucius hivői, egyszóval oly nagy változatosság, aminőt csak kívánni lehet. Az előkelőbb utczákon e különbség kevés nyomot hagy, itt minden ház európai jellegű, de a tropikus éghajlathoz képest, s mivel a gyakori földrengések miatt a kőépület kevés, inkább villaszerű; kinn azonban, a jávai bambusznádból készült viskójától a százezrekkel rendelkező kávéültetvényes palotájáig, minden árnyalat feltalálható, egységet csak az képez, hogy minden ház mellett megvannak a pálmafák s más déli növények s ezek a várost szép kertté változtatják. Valóban, ha nem volna oly egészségtelen levegője, Batavia volna egyike azoknak a helyeknek, hol az ember nyugodtan élhetne.

 

JAKARTA Teljes népesség

9 769 000 fő (2014)

Agglomeráció

24 094 000 fő

 

 

 

 

KRÉTA SZIGETE. 1897. 119.

Az Égei tenger legnagyobb szigete, Kréta vagy Kandia valamivel nagyobb (8580 n. km.), mint Arad- és Caanád megye együtt, de a lakossága alig félannyi, mint Budapesté. Sem anyagi, sem szellemi műveltsége nem valami előhaladott, mindazáltal régóta ismeri a történelem.

Különösen ismeretes Kréta sziget neve a görögök mythologiájából. Itt győzte le Ariadné segítségével az athéni király a hírhedt minosaurust, s itt az Ida hegycsúcson adta Paris királyfi Eris veszélyes almáját a szépség istenasszonyának. Ez a két mesés dolog az iskolák idejéből megmaradt mindnyájunk emlékezetében. Kissé homályosabban emlékszünk arra is, hogy a szaraczénok és a velenczeiek uralkodtak itt a középkorban, kiket jó későn (1645) váltottak fel a törökök. De az is élénk emlékezetében van mindenkinek, hogy a török uralom ezen a szigeten csaknem állandó forradalmat jelent. A régi görög lakók, különösen pedig a hegyek között függetlenségi érzelmüket és ősrégi szokásaikat tisztán megőrzött szfakióták lehetőleg minden alkalmat megragadtak az ellenkezésre, sőt a vérengzésre is. A sok kellemetlen viszálykodáshoz járult még az ily vad vidékeken több helyen előforduló vérbosszú, s ezzel kapcsolatban a rabló élet. Kréta szigetének tehát határozottan rossz hire volt. A törökök soha sem voltak itt valódi urak, sőt egyidőben 1824-től 1840-ig az egyiptomi alkirály volt a névleges uralkodó is, mert a tehetetlen szultán helyett ő nyomott el egy lázadást.

Kréta hosszan elnyúló sziget. A közepén egy magas hegyláncz, az Aspro-Vouna (fehér hegy) húzódik végig, számos oldalágat bocsátván magából jobbra-balra, melyek igen változatossá teszik a sziget fölszinét. A partok többnyire meredekek s nem mindenütt közelíthetők meg a tengerről. A föld, kivált a völgyekben s itt-ott a fennsikokon is termékeny. Néhol, mint különösen Alikianu falu környékén gyönyörű dús mezők, narancs- és czitromerdők pompáznak olyan nagyra nőtt fákkal, melyek a dió- és gesztenyefákkal vetekednek s igen kitűnő illatos gyümölcsöket teremnek. Különösen hires a krétai narancs, mely nagyságban és ize finomságában ritkítja párját. Kréta mintegy négy millió darab narancsot szállít külföldre, kivált Konstantinápoly piaczaira évenként. Rendkívül szépek és dúsak a kukoriczavetések és a szőlőültetvények.

A magasabb hegyekben igen zordon telek járnak. Néhol két hónapig is megmarad a hó, mégpedig oly vastag rétegekben, hogy egyik-másik hegyi falut végképpen elzárja minden közlekedéstől. Egyébként igen kellemes az éghajlat. A naposabb völgyekben, örök tavasz uralkodik. Az apró és rövid folyású patakokat örökzöld fasorok szegélyezik. Gyakori e fasorokban az olajfa, mely rendkívül bőven terem.

A törökök, mikor a szigetet hatalmukba kerítették, maguk közt és a vallásilag hozzájuk átpártolt (renegát) görögök közt osztották föl a földeket. Ezek nagy részét azonban idők folytán potom áron magukhoz váltották a takarékosabb és munkásabb görög lakosok, kiket aztán emiatt annál jobban gyűlölnek a törökök, főleg pedig a görögökből lett muzulmánok, ez a fanatikus népség, mely periig máig is csak annyit tanult meg törökül, amennyire a mecsetekben szüksége van; egyébként szokásaiban és nyelvében megmaradt görögnek annyira, hogy a szultán, vagy a főkormányzó rendeleteit görögül kell előttük fölolvasni, hogy megérthessék. Vallásuk ellenére nagyon isszák a bort is, melyet azonban örömestebb rabolnak, mint termesztenek.

A krétaiak örökös lázongását természetesen állandóan szították a faj rokon görögök, kik a jelen század első felében nyerték vissza önállóságukat. 1867-ben I. György görög királyt kikiáltották uralkodójuknak a fölkelők; s bár akkor is leverettek, kivívtak annyit, hogy a sziget némi önkormányzatot nyert. Azóta 1887-ben és 1889-ben voltak ismét véres lázadások. Ezeket követi a mostani, mely talán minden eddiginél nagyobb és komolyabb.

A sziget lakossága vegyes. A legújabb becslések szerint van itt 184 000 keresztyén, 93 000 mohamedán és 3200 zsidó. A keresztyén görögök nagy része halász, vagy bérért külföldön szolgáló matróz; az otthon maradottak legnagyobb része földmíves és pásztor. Mint a török uralom alatt álló országok nagy része, Kréta is kopár és műveletlen; de mivel. éghajlata szelíd s esőzése bőséges, különösen termékeny völgyeiben számos jeleit találjuk a műveltségnek. Az olajat, a vörös bort s a partok mellékein a tenger mélyéből szedett szivacsot külföldre is szállítják. A legtöbb helyen azonban kopár vidéket s többé-kevésbé nyomorult falvakat találunk.

Csak három olyan helység van Kréta szigetén, melyet némi joggal városnak lehet nevezni, s mind a három kikötő város. A főváros Kandia vagy Megalokasztron, a régi Herakleion helyén, a tenger mellett egy földnyelven épült. Nevezetességei: több, még a velenczeiek korából maradt erőd, a kormányzó és görög érsek palotája; de lakosainak száma alig 12 ezer. Körülbelül ugyanily népességű Kanea is, a régi Kydonia helyén, míg a harmadik nagyobb hely Retimo, már csak 9000 lakossal bir. Mindhárom városnak pompás képe van a tenger felől. Különösen Kandiát nagyon magasztalják azok, kik csak a hajóról látták; de a város nagysága inkább a múlté; bástyái teszik tekintélyessé; a minaretek és bazárok adnak neki keleties jelleget. Legszebb épületei a szent Titusnak szentelt régi latin székesegyház és a ferenczrendi zárdának romjai. Kikötője is gyenge; csak kisebb hajók találnak benne oltalmat. Kanea még valamivel élénkebb; különösen gyümölcskereskedése nagy s a város környéke pompás ligeteivel megkapó.

Mondják, bár természetesen nem népszámlálás alapján, hogy a középkorban a velenczeiek uralma alatt ezen a szigeten egy milliónál több ember élt, tehát majdnem négyszer annyi, mint jelenleg. Egyes romok s a pusztaságban mintegy ott feledett régi hatalmas kolostorok szintén azt látszanak bizonyítani, hogy a népesség valóban sűrű volt. De jobb bizonyítéka ennek a gyönyörű tenyészet, mely mellett a mainál sokkal több ember megélhetne a szigeten, ha rend és nyugalom uralkodnék rajta.

De a jelenlegi lakók, különösen a régi őslakók a szfakióták maguk is emlékeztetnek némileg a szép múltra. Erőteljes patriarkhalis alakok, nem ritkák közöttük, feltűnően sok az öregember. A száz éveseket a vérbosszú, rablás és lázadások gyakorisága sem irtotta ki. A mostani fölkelés értelmi vezetője is egy századik évéhez közel álló öreg görög. Az életért való küzdelem megedzi erejüket s emellett foglalkozásuk a halászat és hajózás is egészséges. A krétai görögök híresek arról, hogy buvárharang nélkül képesek a tenger mélyéből összeszedni a szivacsokat. A halászat különben a Kréta közelében levő szigetek lakóinak is főfoglalkozása.

E szigetekről, melyeket Sporadok és Cycladok közös név alatt ismerünk, naponként számos hajós fordul meg Kréta valamennyi kikötőjében. Mindezek a szigetek, köztük az ókorból jól ismert Chios, Ehodosz, Szamos és mások, görög lakosságúak, de a gyűlölt mohamedánok hatalma alatt vannak. A kisázsiai partok s különösen a nagy Szmirna város szintén állandó helyei a szabadságról álmodozó görögök összeesküvéseinek, de egyik sem alkalmas ily forrongásokra annyira, mint a Konstantinápolytól legmesszebb eső Kréta sziget.

A forradalom, mely most Kréta szigetén dúl s mely a görög kormány közbeléptével nagy háború kezdetének látszik, eredménytelen lehet ismét, mint annyi előzője; de hogy Kréta szigete előbb-utóbb elszakad Törökországtól, afelől alig lehet kételkedni.

 

 

 

 

KRÉTA SZIGETÉRŐL,1897. 09. 136.

Ugyszólva az egész világ feszült érdeklődéssel tekint most Krétára, az Égei tenger eme legnagyobb szigetére, melynek földjét századokon át oly sok kiömlött vér áztatta már s hol most is koczkára volt vetve a béke, vagy háború kérdése.

Erre az érdeklődésre való tekintetből elmondunk itt egyetmást olvasóinknak a sokat emlegetett Kanea városról, mely a görög hajók Krétához vonulása óta annyit szerepel, s melyet a nagyhatalmak hadihajói már bombázni is kezdettek. Kanea egy tengeröböl partján fekszik félkörben építve s a szárazföld felé erős kőfalakkal kerítve. A tengerpartról nézve a város tekintélyes helynek látszik, mint a legtöbb keleti nagyobb város, és hatását nagyon emeli az itteni csodálatosan tiszta levegő és égboltozat, valamint a Kanea felett emelkedő kopár mészhegyek fehérsége, mely fehérségtől nyerte a sziget elnevezését. Maga a kikötő nem valami nagy; vize kevéssé mély; partjain sziklák vannak s e miatt nagyobb hajók nem mehetnek hozzá egészen közel; mindent csónakokon kell a városba szállítani. Az épületek és minaretek szintén fehérek ; csak az erőd fekete; sötétlőmbúak az olajfák is, melyek szinte erdővé szaporodtak itt. A várostól alig félórányi távolságban van keletre Halepa villatelep igen csinos kertekkel s a másik oldalon kissé távolabb Platenia kis község.

Kanea kikötőjében rendes időben is van néhány nagyobb gőzhajó s többnyire görög és osz-rák-magyar, néha török és angol lobogókkal. Ezek a hajók különösen gyümölcsöket, halakat és szivacsot szállítanak innen. Az olasz nagyobb bárkák és az aegei tenger szigeteiről nagy számmal ide járó halász-csónakok még élénkebbé te szik a kikötőt különösen vasárnapokon, mikor itt szüneteket tartanak a szomszéd szigeteken végzett munkálkodás után. Már a velenczeiek divatba hozták, hogy hajóikon apró javításokat avagy a felszerelési pótlásokat a kaneai kikötőben végezték. Ma is van itt hajójavító műhely.

A várostól északkeletre van a hegyes Akrotiri félsziget több régi zárdával, melynek pap lakói mellékesen forradalomszítással is foglalkoznak s ezért rendesen sok fegyvert és hadi készletet rejtegetnek. A félsziget déli részén van a Sude-öböl, talán a legszebb hely egész Kréta szigetén, de nagyon kitéve a szeleknek. A partokat többnyire meredek és sziklás magpslatok szegélyezik; a sziget belsején pedig a Fehér-hegység ágazik szét hol erdős, hol sziklás és szakadékos bérczekkel, melyek közt a legmagasabb akár 2800 méternyire emelkedik. E szűk és kanyargó völgyektől átszeldelt vad hegyvidékek sok helyt csaknem járhatatlanok. Egy óriási útvesztő az egész; épen azért egy-egy maroknyi elszánt fegyveres fölkelő egész csapat rendesen szervezett katonaságot képes itt föltartóztatni, vagy a szirtek rejtekeiből megtizedelni. A legjobban fölszerelt és vezetett rendes katonaság is csak kevéssé tudja a természeti nehézségek közt akár támadó, akár védő erejét érvényesíteni. Ez az egyik oka, hogy a török haderő mindig oly tehetetlen volt itt a helyeket jól ismerő fölkelők ellenében.

A krétai lakosság legnagyobb része görög, igen sok közöttük régi szabadságharczos s így függetlenségi érzetük mindig erős volt. Görögország lakosai is határozottan számítottak erre a függetlenségi érzelemre s ezért szították a lázadást a törökök ellen; mig most végre arra kényszerítették a görög kormányt, hogy egész hadi készülettel lépjenek föl a fölkelők mellett, sőt megkísértse Kréta szigetének Görögországhoz kapcsolását. A merész kísérlet megtörtént; de a nagyhatalmak egyetértő föllépése megállította hódító útjában a görög hadat, mielőtt egy nagy háború gyújtó üszkeit szétszórhatta volna.

 

 

 

 

KRÉTA SZIGETE 1897. 12. 183.

Kréta szigete hosszú szalagként nyúlik el a Földközi-tengerben keletről nyugat felé, Görögországtól délre, csaknem egyenlő távolságra Európa, Ázsia és Afrika szárazföldjétől. Széleit sok öböl szaggatja meg kivált az éjszaki oldalán. Terjedelemre nézve legnagyobb a Földköei-tenger szigetei közt, csupán Sziczilia és Szardínia közelíti meg nagyságban. Hoszsza 50 mérföld, szélessége pedig 10 és 15 mérföld közt váltakozik. Fölszine legnagyobb részt hegyes, kivált a belsejében. Kisebb-nagyobb lapályai csak a partok mentén és egyes nagyobb hegycsoportjai közt vannak. Körülötte sok az apró s többnyire lakatlan sziget, melyek valaha a fő-szigettől szakadtak el föld-forradalmak miatt, levén itt elég gyakoriak a földrengések.

 

 

KRÉTA SZIGET TÉRKÉPE.

 

Legutóbb 1856-ban szenvedett sokat egy nagy földrengéstől, mely nagy pusztítással sújtotta a sziget középrészét, főleg pedig fővárosát, Kandiát és környékét. Vulkáni eredetű az egész sziget; azért olyan csipkézettek a partjai és oly szeszélyes csoportosulásúak a hegységei. A nagy számú öblök közül a legfestőibb a sziget északnyugati végén levő kiszamói öböl, a kereskedelemre nézve legfontosabbak az ezentúl kelet felé következő kaneai ós szudai öblök, meg a sziget derekán a kandiai öböl, nagyságra nézve pedig a leghatalmasabbak északon az Amiro és Mirabella, s délen a nagy részt szelid part-mellékű Messzara öböl.

A szigetet borító hegyek négy nagyobb, de egymással összekapcsolódó hegycsoportra oszlanak. Nyugaton emelkednek a vadregényes alakulású Fehér-hegyek (Levka-Ori vagy Asz-provuna), melyeknek kúpalakú mészcsúcsai vakító fénnyel fehérlenek, ha a nap rájuk süt. Talán innen származott a sziget neve is, nem pedig a krétától, mely itt sehol sem fordul elő. Legmagasabb csúcs a Hagios Theodoros (Szent Tivadar), mely 2470 méternyire emelkedik s igy a sziget legmagasabb pontja. A Fehér-hegyeket Szfakióta-hegyeknek is nevezik a köztük lakó szfakióta néptörzsről, mely a régi krétai hellének igazi utódjának tartja magát.

A sziget közepe táján emelkedik a görög hitregékből is annyira ismeretes Ida-hegység, Vénusz egykori kedvelt hegye, melyet ma Philoritis-nak. (Magas hegységnek) neveznek. Ennek kopár, szakadékos tetői közt is van egy 2457 méter magas csúcs, melyet, mint a hasonló sziklás és kopár Hagios Theodorost, félesztendőnél tovább is vastagon lepi a hó, mig alantabb eső lejtőin és aljain egész éven át jó legelőket találnak nyájaiknak a pásztorok.

A nevezett két hegycsoportnál alacsonyabb, de nem kevésbé szétágazó a Pitia vagy Lasszthi (hajdan Dikté) hegység igen szép alakú csúcsokkal. Ettől keletre a legkisebb terjedelmű Szitia hegycsoport van, mely kivált a sziget keleti szélei felé csupa dombsorokká törpül, s a parti lapályokba olvad át. Ezen lapályok közül legnagyobb, legszebb és legtermékenyebb is az Ida-hegység délkeleti alján terjedő Messzara róna, melyen a sziget legnagyobb folyója, a Mitropolipotamos nevű patak fut át a tengerbe.

Ez a folyócska édesvizű, mit azért említünk meg, mert a többi sokkal kisebb parti patakocskák vize majdnem mind sós izű, mint szintén a helyenként fölfakadó források is. Innen van, hogy a közelükben levő helységek is kénytelenek esővizet gyűjtő medenczéket tartani, hogy magukat ivóvízzel elláthassák, amiben egyebütt sincs nagy bőség. Ennek pedig az az egyik oka, hogy a hajdan dús tenyészettel, kivált gyönyörű erdőségekkel ékeskedő sziget főleg a XVII század közepe, vagyis a török uralom meghonosodása óta rendkívül megkopárodott. Gondatlanság és kapzsiság miatt nagy részt kipusztultak azok a fölséges czipruszerdők, amelyeknél szebbeket sehol sem lehetett látni. Ma inkább csak egyes ligetek vannak, s azok is legtöbbnyire a völgyekben és lapályokon. A rendkívül kies és egészséges éghajlat azonban így is megmaradt; megőrizte és föntartja a környező tenger. Igazi tél itt csak a legmagasb hegytetőkön jelentkezik. Lent a lapályokon csak esőzések jelzik a telet; de a narancsfák, a hagymás virágok s a szegfű- és violafélék akkor is folyton virágzanak.

A hajdan «száz városú-nak nevezett Kréta előkelő fészke volt a görög műveltségnek, bár a szellemi életnek nagy akadálya volt az, hogy ez a száz város örökké ellenségeskedett egymással, mint megannyi független köztársaság, melyek közt leghatalmasabb volt Gortnya és Kydonia. A sziget kedvező fekvése és természeti kincsei fölkeltették a hódítók kapzsiságát, így a IX. és X. században az arabok, aztán a rómaiak, majd a velenczeiek tették rá a kezűket. A velenczeiek uralma legüdvösebb volt Krétára nézve. De majd következtek a törökök, kik minden tekintetben elsilányították a földdel együtt a lakosságot is, melynek elégedetlenkedése épen most oly véres fölkelésben tört ki.

Az elnyomó török elem a harmad részét is csak úgy éri el a népességnek, hogy a régebben iszlámra tért görögök is hozzájuk számittatnak. Az egykori «száz város»-ból pedig csak egy néhány áll még olyan amilyen város-alakban, a török elpusztult, vagy elszegényedett, mint a vidékek falvai.

 

 

 

A NAGY NAPÓLEON SZÜLŐVÁROSÁBÓL

 Láng Menyhértnek Korzikán czímű most megjelent    könyvéből. 1891. 558.

Láng Menyhért: Korzika  1896 Vatera

 

Napóleon örök nevével mintegy egybeforrva van Ajaccio. Mintha csak lelke volna az ő halhatatlansága a városnak, melynek lakói csak az ő kedvencz virágát, az ibolyát hordják, utczái, terei, épületei még az ő nevét viselik. Emlékét azonban semmi sem hirdeti oly fennen, mint egy elhagyott szűk terecskén: a Place de Letitia-n emelkedő keskeny házacska, homlokzatán ezzel a felírással:

"Napóleon est né dans cette maison le 15 Aout 1769.» (Napóleon ebben a házban született 1769. aug. 15-én.)-- --  -- 

                  

Az ajacciói «Maison de Ville» dísztermei szintén a város nagy fiára vonatkozó emléktárgyakkal vannak tele. Az elsőben mindjárt szembeötlik az ablak mellett levő asztalon Napóleonnak orvosa Antomarchi által készített, halotti álarcza, mely szinte megdöbbentő hűséggel ábrázolja az utolsó perczeit élt szent-ilonai fogoly oroszlánt. A félig összeszorított szederjes ajkak közül daczosan villognak ki a szemfogak, szinte látni, hogy nyúl meg a közeledő halál jeleként az a klasszikus szépségű orr; kétségbeesetten vannak ég felé fordulva a szétkúszált pillájú, tágra nyílt szemek, mintha csak szabadulásért és bocsánatért esdenének; a kidüledt járomcsont alatt mélyen be van esve az arcz, tanúbizonyságaként az utolsó időkben kiállott szenvedéseknek!

Kiáltó ellentét a halotti maszk mellett Girard egy szobra, mely Napóleont életnagyságban, teljes császári ornátusban mutatja be. Odébb Canova egy remeke, mely Józsefet ábrázolja, majd Jerome-é Boscótól készítve. Különös figyelmet érdemel (ha nem is művészi kivételénél fogva) D'Orsay grófnak (III. Napóleon barátjának) egy óriási bronzöntvénye «I. Napóleon lovon» és az óra, melyet a nagy Buonaparte mindenüvé magával vitt, s ő húzott fel utoljára. Az óra hatot mutat, tehát azt az időt, melyben örökre lecsukódtak fáradt szemei.

A városházától pár percznyi távolságra van a Fesch érsektől alapított múzeum és kápolna. Az előbbiek tíz termében óriási könyv- és képtár van, melyet nem hiába neveznek a florenczi Pitti-Uffici kicsinyített kiadásának, mert telve van eredeti műremekeivel oly mestereknek, mint: Andrea del Sarto, Guido Keni, Tizian, Paolo Veronese, Domenichino, Claude Lorrain, stb. Közöttük van Canova is: Napóleonnak egy óriási mellszobrával.

A kápolnában három koporsóban nyugszanak: Fesch érsek, Buonaparte Karlo és neje. Midőn Letitia 1836 február 2-án római palotájában elhalálozott, a Róma melleti Connetóban temették el, s csak 1855-ben hozatta hűlt tetemeit hazájába III. Napóleon.

Csak a babérkoszorú maradt örökzöld a koporsó tetején ! . . Kihullt a Buonaparték kezéből a uralkodói jogar, lefújta, őket az idők szele trónjaikról! Mintha csak egy nagy álom lett volna minden, de minden! Letűnt mindörökre a meteorok vakító fénye. Nem maradt meg más a hatalom és dicsőségből, mint legfelebb az a szúette fakorona ütött kopott koporsóján császár és királyok szülőanyjának! Még a mécses is kialudt.

(A méltó emlékmű Párisban található. G. )

 

 

Sámi Lajos: A legjobb szivarok hazája, 1876. 12. 199.

Tudjuk, hogy a finom szivarok kedvelőinek Kuba szigete, az „Antillák gyöngye", és annak fővárosa Havanna (spanyolul Habana vagy Havana) az Eldoradója. A legfinomabb szivarfajok e két név alatt ismeretesek. Egy angol utazó, ki a múlt évben Kuba szigetét széltében és hosszában bekalandozta, érdekes és kevéssé ismert adatokat közöl az ottani dohánytermelésről és szivarkészitésröl.

Mindenekelőtt megjegyzi, hogy a szivar tulajdonképpen nem is szivar, minthogy ennek eredeti neve tabaco vala és a most használatban levő szivarok eredeti felfedezői Kuba veresbörü bennszülöttei voltak. A növényt, melyből a szivarokat készítették, a bennszülöttek saját nyelvökön cohihának nevezték. Hogy ez az állítás tökéletesen igaz, bárki észreveheti, ha egy havanna-szivarokkal telt ládácskát jól szemügyre vesz, minthogy annak külső oldalán világosan ki van irva, hogy a szivarok egy faluién de tabacos-ban készültek, ami ennélfogva nem dohány-, hanem szivargyárt jelent. (Nálunk a szivarok is dohánygyárban készülnek; hátha Kubában is ugy van s utazónknak ez utóbbi okoskodása tévedésen alapszik? Különben, hogy a szivart Közép-Amerika bennszülöttjei csakugyan tahaeo-nak nevezik, másutt is olvastam.)

A legfinomabb szivarokat, melyek Kubában (s általán véve az egész föld kerekségén) készülnek, viijueráknak nevezik. Ezeket a legválogatottabb dohánylevelekből készítik közvetlenül a dohánytermelés helyén, a cegák-han, s oly drágák, hogy a legnagyobb összegek árán is csak ritkán lehet hozzájuk jutni. A hét hüvelyknyi hosszú Vigueras Begalia Imperial ezrének rendes ára már magában Havannában, illetőleg Kuba szigetén, tehát ott, a hol készítik, 400— 600 forint közt változik.

A szivarozók, sőt maguk a szivarkereskedök is, sokszor zavarba jönnek némely oly szivarnevek értelme iránt, melyeket a jól ismert kubai czédrusfa-ládácskák külső lapjára nyomtatva látnak. Az emberek hajlandók azt hinni, hogy bizonyos külön dohányfajból készült szivarokat vesznek vagy árulnak el a Eegalia Imperial, Eegalia, Londres, Damas, Entropéras és más hasonló elnevezések alatt. Pedig ezek a nevek többnyire a szivarok alakjára vonatkoznak. Például a Eegalia imperial hét hüvelyk hosszú, a Eegalia Britannica kisebb, a Londres közepes alakú, a Damas-ok vagy Entropéras-ok pedig oly kurták és vékonyak, hogy azokat felvonásközben a színház folyosóin vagy előcsarnokában is elszívhatjuk.

A dohány minőségét a superfino, fim, tuperior és bueno szavak jelölik. A szivarok szinét és erősségét a szivarládácskák külső lapjára nyomott szavakból tudhatjuk meg; például a legerősebbeket madiiro, a mindjárt utána következőket oscuro, a közepes erejűeket eolorados végre a gyöngébbeket claro névvel jelölik meg. A szivaroknak ezek közé eső árnyalatait a fentebbi szavak megfelelő összetételei tüntetik föl; például a Colorado maduro kissé sötétebb színezetű, s a Colorado claro kissé gyöngébb, könnyebb szivarokat jelent, mint amilyen a Colorado szokott lenni.

A szótár soha sem mulattató, bár néha igen hasznos, és igy nem akarjuk olvasóinkat tovább untatni a különböző szivarfajok szép spanyol neveinek fölsorolásával, bár ezt a szenvedélyes szivarkedvelők nem igen találnák unalmasnak. Ámde Kubára gondolni lehetetlen anélkül, hogy kitűnő dohánya is eszünkbe ne jusson, s bár arról beszélni vagy olvasni közönyös lehet sokakra nézve, de bizonyára többen lesznek azok, kiket a tárgy érdekelni fog.

Mindamellett is van két nevezetes szó, melyeknek fölemlitését az, ki a kubai dohánytenyésztésről beszél vagy ir, egyátalában ki nem kerülheti — oly két szó, mely ha másutt nem is, de Észak- és Dél-Amerika minden valamire való városának utczáin azonnal szemébe tűnik az idegennek. E két szó a Vega és Vuelta Ahajo. A Vega szó egyszerűen kubai dohányültetvényt jelent, mig a Vuelta Ahajo névvel a sziget ama részét jelölték meg, amelyben a legtöbb dohány-ültetvény található. A Vuelta Abajo alacsony, lapályos vidék Kuba nyugati felében, a Guani-guanico-hegységtöl délre, amely a Mariel-öböltől a Guadiana-öbölig terjed. A legjobb vegák a Cuyaquateje folyó partjain terülnek el körülbelül harmincz angol mérföldnyi hosszú és hét mérföldnyi széles földterületen. Egy dohányültetvény rendszerint egyetlen caballeriából áll, amely körülbelől harmincz acre területet foglal magában. Ennek fele különböző fajú növényekkel van beültetve, hogy a dohányt védelmezzék s mindazáltal egy caballeria 9000 font dohányt képes megteremni, száz fontját körülbelül 200 forinttal számítva.

Minthogy az évenkénti dohánytermés a kubaiakra nézve nem kevesebb mint negyven millió forintot képvisel, nagyon természetes, hogy mindenki a lehető leggazdagabb dohánytermés után áhítozik. Mikor tehát a dohányültetvényeket pusztító veszedelmes rovarok bizonyos vastagságot értek el, a dohánytermelök azonnal rendszeres imanapokat állapítanak meg s ilyenkor Szent Mártonnak, a dohánytermelök és dohányzók védőszentjének ugyancsak jó dolga lehet, mert tiszteletére a meghatározott imanapokon tízezer misét mondatnak egyszerre, hogy az ültetvényeket áldja meg és a gyönge növényeket tisztítsa meg az ártalmas férgektől.

 

 

 

HAVANNA ERŐSSÉGEI. 1898. 45. 321.

Nem könnyű dolog Havanna város erősségeinek védelmi értékéről a valóságnak megfelelő fogalmat szerezni. Ha spanyol forrásból eredő leírást olvasunk róluk, akkor «bevehetetlenek-nek» és «meg nem közelíthetőknek» vélhetnők azokat, míg némely amerikai jelentés szerint Havanna város majdnem «védtelen” és «erősségei értéktelenek". Azonban az eddig történtek azt bizonyítják, hogy az amerikai kormány mégsem becsüli olyan kevésre Havanna megerősítését, mert hadereje eddig óvatosan kerülte megtámadását. Különben az amerikai szakvélemény is elismeri ennek az erősségnek az értékét.

Egy ilyen hitelesnek elfogadható amerikai szakvélemény alapján ismertetjük most Havanna erősségeit. Havanna város egy része a nyilt tenger partján fekszik, más része pedig — a tulajdon-képeni kikötőváros — egy igen keskeny, mintegy 3—4 száz méter széles bejáratú, az ú. n. Tallapiedra-öböl nyugati partján terül el. Ez öböl bejáratát mindkét oldalról még a középkorból származó, hatalmas gránitfalakkal biró erősségek védik, melyek azonban az újkori nagy ágyúk roppant lövedékeivel szemben ép-úgy elvesztették «bevehetetlenségük» hírét, mint a mi elavult gellérthegyi czitadellánk, melyet pedig földrajzi tankönyveink még 20— 25 évvel ezelőtt is «bevehetetlen »-nek hirdettek.

Havanna régi erősségei közül leghíresebb az öböl bejáratánál, az Atlanti-óczeánra és az oliolre tekintő Morro - kastély (Morro Castle). lerkeptínkön a 8. számmal jelzett helyen van. Rendkívűl festőileg, egy sziklás magaslaton fekszik s hatalmas falaival az egész öblön uralkodik, valamikor, korának leghatalmasabb agyúival gazdagon fölfegyverezve, daczolhatott volna a világ bármelyik hajóhadával, de most, ágyúitól megfosztva, csak a korábbi idők elmúlt hatalmát hirdeti, s kazamatáit már régóta csak börtönnek s kaszárnyának használják; a sziklahegy egyszersmind a nagy világítótorony » apzataul szolgál, mely az erősség tenger felőli omaian emelkedik.

Falai között sok ezer kubait végeztek ki. Ma nincs egyéb fölfegyverzése, mint egy üteg üdvözlő ágyúja, s még néhány közönséges tábori ágyúja esetleges szárazföldi támadás ellen. Ezek volnának Havannának régi erősségei, melyek valaha méltán megérdemelték a «bevehetetlen» nevet, de ma, mint láttuk, voltaképen hasznavehetetlenek.

Az utolsó két év alatt a spanyol kormány nagy erőfeszítéseket tett, hogy Havannát újabb fölszerelésű védművekkel is ellássa. Ezek mindannyian az öblön kivűl, a bejárattól nyugatra és keletre, a tengerparton fekszenek. A La Punta erődtől nyugatra a tengerparton az erősségek egész lánczolatát emelték, s a legjobb Krupp- és Armstrong-féle ágyúkkal szerelték föl.

A partmenti ütegek kétségkívül igen erős hajóhad bombázásának is sikerrel tudnának ellenállni, annál is inkább, mert a szárazföldön elhelyezett ágyúkkal nagy távolságra fekvő czélpontokra sokkal biztosabban lehet lőni, mint a hajókon levő ágyúkkal. A hajó ugyanis, ha a legnyugodtabb tengervízen áll is, azért folyton ide-oda inog, mozog s ez az ingás átmegy az ágyúkra és a czélzást rendkívül megnehezíti. A tüzérek ugyan lehetőleg pontosan számbaveszik az ingás nagyságát s a czélzást a szerint intézik; de mégis nehéz a czélt pontosan eltalálni s a czélzási hiba a távolsággal csak növekszik. Ezért szakértők azt mondják, hogy egy parti ágyú felér négy hajóágyúval s az olyan hajók, melyek pánczélja nem ad biztos oltalmat a parti ütegek golyói ellen, óvakodnak is ezek lőtávolába közeledni. .

Másrészt a parti ütegeknek a hajókkal szemben meg van az a hátrányuk, hogy mig a hajók lassan folyton odább mozoghatnak s így nem szolgálnak állandó czélpontúl: addig a parti ütegek egy helyben maradnak s a hajók ágyúinak állandó czélpontjai. Különösen a pár évvel ezelőtt lefolyt brazíliai forradalom alkalmával bebizonyult, hogy a gyorsan haladó hadihajók a rájuk lövöldöző parti ütegek lövéseit szerencsésen kikerülhetik. Egyáltalában nem volna tehát lehetetlen, hogy ha az amerikai flotta támadása esetén, sikerülne legalább néhány hajónak az öbölbe bejutnia: akkor a Morro-kastély és a Cabanas erőd ágyúi már nem sok kárt tehetnének bennük, s a város teljesen az ellenséges ágyúk hatalmába kerülne. Ez ellen az eshetőség ellen erős védelmül szolgálnak ugyan az öböl bejáratába lerakott aknák és torpedók. Elhelyezésüke azt amerikai kémek jól ismerik s akkor a hajók eme veszedelmeket is — főként az est homályában — kikerülhetik, amint hogy pár napja a manillai tengeri harczban is az amerikai hadihajók az öbölben lerakott aknákat ügyesen kikerülve, minden baj nélkül bejutottak az öbölbe.

De van a havannai újabb erősségeknek még egy nagy hibájuk, az, hogy igen gyorsan készültek s mint a Playa del Chivo képe is mutatja, csak gyöngén vannak ellátva széles, alacsony védősánczokkal, úgy, hogy a közelben partra szálló ellenség a hajók védelme alatt hátulról könnyen hatalmába keríthetné őket s akkor a város is kénytelen volna magát megadni. K. B.

 

 

A KUBAI HADJÁRAT SZÍNHELYE. 1897. 01. 10.

A kubai fölkelés az egész szigetre kiterjed s bár a spanyolok hadereje mintegy másfélszázezer fő, míg a fegyveres fölkelők száma alig 30 000: A nép természetes vonzalma és a hegyek közül elő-előtörő guerilla-csapatok ügyessége mellett annyira hatalmában tartja az egész nagy szigetet, hogy a spanyol uralom tényleg csak Havanna városban és környékén zavartalan teljesen. E várostól nem messze, Pinar del Rio kerületben volt az a legutóbbi csatározás is, melyben Maceo, a fölkelők egyik fővezére elesett, mielőtt Havanna főváros ellen tervezett merész támadását megkezdhette volna.

Pinar del Rio, Kuba hat kerülete közül a legnyugatibb s körülbelül oly nagy, mint Pest megye (14,967 km2). Lakosainak száma az 1877-iki népszámlálás szerint 182 204, melyből a kerület hasonnevű székhelyére 21 770 jut. A többi helységek mind sokkal kisebbek. Történetileg nevezetes a Pinar del Riótól délnyugatra fekvő Kortez kikötő, mert Kolumbus ott lépett először Kuba partjaira 1494-ben. Kolumbus egészen szárazföldnek tartotta Kubát, még pedig Khina egyik félszigetének; s csak Ocamo derítette ki 1508-ban, hogy sziget.

Nevezetes Kortez kikötő arról is, hogy Kortez Ferdinánd onnan indult el híres mexikói hadjáratára. A kikötő környéke néptelen volt sokáig; a vele szemközt fekvő Pinos szigeten is csak a múlt század végén telepedtek le állandó lakosok. Kortez kikötőjét még ma is kevéssé használják, mert Pinar del Rio nevezetes dohányültetvényeinek termékeit többnyire vasúton szállítják Havannába s onnan tovább. A kerületben San Cristobal, Guanajay és Mantua a nevezetesebb, bár nem nagy városok. A tartomány nagyobb része hegyvidék az Organos hegyláncz nem magas dombjaival, melyekben sok patak és ásványvíz forrás van, köztük San Diego forrástelepe.

A fölkelők ebben a hegyvidékben tartózkodtak s különösen Mantua környékén; ugyanitt fekszik Viuales község is, mely igen kis hely, legfölebb ezer lakosa van. Vinales egészen hegyek között van s így a guerilla csatározás módját nagyon megkönnyíti. A spanyoloknak is vannak nagyobb részt kubai benszülöttekből álló guerilla csapataik, melyek nem csekély szolgálatokat tettek a spanyoloknak. A lovasságnak ezen a vidéken alig lehet hasznát venni, de a gyalogság elég könnyen mozoghat. A bennszülöttek azonban már helyismeretüknél fogva is igen ki tudják zsákmányolni a hegyes-völgyes táj természeti sajátságát úgy védelemre, mint támadásra.

 

 

 

KUBA SZIGETÉRŐL.1898. 17. 284.

A Spanyolország és az Amerikai Egyesült-Államok közt kitöréssel fenyegető háború oka az a szép és gazdag nagy sziget, mely Amerika közepe tája irányában, Mexikótól keletre delfin-alakúlag nyúlik el a Karaibi-tengerben, a meleg és mérsékelt földöv határán. Ez a sziget, a már három év óta lángban álló Kuba, a legjobb amerikai kávé, czukornád és dohány hazája. Közel akkora nagyságú, mint a magyar birodalom területének egyharmad része (112 000 G kilom.). Fölszine hegyes-völgyes. Legmagasabb a Rico de Tarquinio (2560 méter) nevű hegy, és legnagyobb folyója a sziget keleti részén a Buena Esperanza (Jó reménység) nevű öbölbe szakadó Canto, mely 200 kilométer hosszaságú. Az éghajlat rendkívül kedvező. Mondhatni, örök tavasz van itt, oly mérsékelt időjárással, hogy januárban 22, júliusban 25 R°-nyi a közepes melegség. Csak az a baj, hogy az alacsony partok néhol mocsarasak, s emiatt nem ritkán pusztít az ilyen tájakon a mocsárláz és a sárga láz. A sziget lakosságát ezelőtt 10 évvel 1 632 000-re becsülték, mely számból közel egy millió spanyol, a többi néger, európai és kreol, de a spanyol származású sem mind akar a spanyol nemzethez számíttatni.

A spanyol kormányzás zsarnoksága és telhetetlen kapzsisága a jelen század folyamán több fölkelésre adott okot.
 

 

 

A SPANYOL-AMERIKAI VISZÁLYKODÁS SZINTERÉNEK TÉRKÉPE

 

A mostani fölkelés már három év óta pusztítja a szép szigetet. Spanyolország görcsösen ragaszkodik ez utolsó és legszebb amerikai gyarmatához; a sziget lakossága pedig mindent elkövet, hogy a spanyol igát lerázza s Kubát független országgá tegye. Az Egyesült-Államok törvényhozása ezt a törekvést régebben csak erkölcsileg támogatta, most pedig fegyveresen is kész közbe lépni s Kuba függetlenségét kivívni. A kitörni készülő ellenségeskedésre való tekintetből időszerűnek véljük, hogy Kuba szigetének egy nagyobb mértékű térképét bemutassuk s a sziget világhelyzetének pontosabb megismertetése végett egy olyan térképet is közöljünk lapunkban, mely Európa és Amerika területeit, s az ó- és új-világ közt végig húzódó Atlantitengert is szemléltesse azon fő tengeri úttal együtt, a mely Spanyolországból, Kádiz kikötőből Kuba szigetére vezet.

 

 

 

SZAKHALIN SZIGETE. 1905. 29. 465.

A kelet-ázsiai háború legújabb és legérdekesebb eseménye, hogy a japánok megszállták a nagy Szakhalin szigetet. s ezzel orosz területre tették lábukat; mert eddig csakis Khinához tartozó helyekről szorították ki az oroszt.

Meglehetős különös története van Szakhalinnak. Európában sokáig nem tudtak létezéséről sem, mígnem 1643-ban egy holland hajó a déli partjára vetődött, ugyanez időtájban kóborló kozákok és vadászok is a befagyott tengeren át Szibériából eljutottak a szigetre. De ez a felfedezés megint feledésbe ment, s a szigetet csak több mint egy század múlva fedezte fel újra a franczia La-Pérouse, akinek nevét ott egy tengerszoros ma is őrzi.

Még ezen időkben roppant sok czoboly népesítette a lakatlan sziget rengetegeit, amely körülmény számos orosz vadászt csalt oda, viszont a japánok halászat kedvéért egyre tömegesebben kezdtek a déli részeken megtelepedni. Szakhalin azonban gazdátlan volt s nem tartozott semmiféle állam fenhatósága alá, mígnem 1853-ban az oroszok olyan sajátságos egyességre léptek a japánokkal, hogy legyen a sziget közös, anélkül, hogy felosztanák. De nem soká tartott ez az állapot, mert az oroszok az északi, a japánok pedig a déli részt kezdték kizárólagos tulajdonuknak tekinteni, s a sziget a régebbi térképeken így is van feltüntetve. Mikor azonban az oroszok a Khinával 1860-ban kötött egyesség értelmében úrrá lettek a szemközti partokon, akkor stratégiai tekintetből kívánatosnak látták az egész Szakhalin elfoglalását is. Az akkor katonailag még gyönge Japánt tehát 1875-ben rákényszerítették, hogy mondjon le minden jogáról Szakhalint illetőleg, cserében pedig fogadja el a sokkal értéktelenebb Kurili szigeteket

A 950 kilométer hosszú körülbelől háromszor akkora mint Sziczilia, a Föld legkietlenebb részei közé tartozik. Csehov orosz utazó (író) beszéli, aki hosszasabb ideig ott tartózkodott, hogy van olyan nyár, mikor a nap sohasem látható a felhők és sűrű köd miatt, de általában nyaranta csak egy vagy két hétig lehet a napot megpillantani. A tél mintegy félévig tart, midőn a hideg egész 35 fok Celsiusig süllyed, holott nyáron néha 33 fokra is felmegy a hőség. Nem csoda aztán, ha ilyen időjárás mellett alig lehet földmívelésről szó. Némely gabonanemű szépen kifejlődik ugyan, de csak ritka évben érik meg; még legbiztosabban sikerül a burgonya.

De hát mi értéke lehet e rideg földdarabnak a japánokra nézve s miért ragaszkodnak annak a megszerzéséhez? Azért, mert Szakhalin amilyen kietlen, természeti kincsekben éppen oly dús. Halban való gazdagsága óriási s jobb halászó hely kevés van a föld kerekségén. Nem csak folyói és patakjai vannak tele hallal, hanem partjaira járnak ívni a heringek s tőkehalak, még pedig mesés tömegekben, úgy, hogy évenkint sok millió métermázsa számra fogják.

Japánra nézve pedig ez a körülmény roppant fontosságú, mert a japán nép fő élelmiszere a rizsen kívül a hal; ámde mivel saját partjain nem foghat eleget, a szükséglet nagy részét Szakhalinból fedezte eddig is. De innen vette a haltrágyát is. Ugyanis Japán kiélt földjei trágya nélkül már nem teremnének, kénytelen tehát a földmíves trágyát vásárolni, amit silányabb minőségű halakból és halhulladókokból állítanak elő. Ilyen trágyát pedig Japán évenként átlag három millió tonnát használ fel. S ennek nagy része is Szakhalinból kerül. Ebből kitűnik, hogy mily roppant nyereséget jelent Japánra nézve a Szakhalin birtoka.

 

 

*  *  *

 

LÁSZLÓ KÁROLY

 

László Károly naplójából. A palenquei romok Mexikóban. VU. 1868. 383.

San-Juan-Bautista, Mexikó, márczius 25. 1861.

Micholi mahagóni favágó telepünkben körülnézvén s a felügyelő számadását megvizsgálván, Reccrel Mátyás nevű félvér hű szolgámmal az onnan keletre 4'/4 n.m. mfldre esö Pedenque nevű faluba indultam vontató ökröket vásárolni. Természetesen lóháton mentünk, mert Mexikó ezen részében a szekeret nevéről is alig ismerik. Örültem, hogy ez az út most alkalmat ád az ottani romokat megnézni, melyekről oly sokat hallottam.

Utunk, egyike a legelőben kanyargó számtalan csapásoknak, az észak felé a láthatárig terjedő rónán, apró erdő foltok között vezetett. Jobb oldalon 1/2—1,1/2 mérföldnyire végetlennek látszó erdővel borított sziklás hegyláncz húzódott nyugatról keletre. Az ég tiszta volt s a nap oly égetőn sütött, mint Magyarország alvidékén. Izzadtunk és tikkadoztunk mind a négyen, emberek.

A kunyhókban a szobákat mind háránt irányban összeépitett falakkal fedték be. A falakon mind kívül, mind belül féldombor-alakok s czifrázatok vannak valami keverékből, mely a csalódásig hű utánzása a kőnek és kőfaragványnak.

A kis sor szobán vagy inkább folyosón keresztül menve, egy kis négyszög udvarra nyiló folyosóra értünk. Onnan a 8 —10 láb mély, omladékkal telt, dudvával s bokrokkal benőtt udvarra roppant nagy kövekből rakott széles lépcsőzet vezet le. A lépcsőtől jobbra az épület falát 8 — 10 láb magas, 3—4 láb széles és fél láb vastag mészkő táblák borították, melyeken indián harcosokat ábrázoló féldombor szobrok voltak faragva. A 228 láb hosszú s 178 láb széles épületnek nagy része már caak romhalom, mely éppen úgy, mint az egész környék, sűrű erdővel van benőve, sőt még az épületek fennálló részének a tetejét is sűrű bokrok, és vastag, magas fák borítják.

A romok között mászkálva, szobáról-szobára, udvarról-udvarra menve, a földalatti részbe szolgáló bejárathoz jutottunk.

Palenquebe értünk, s minthogy Mexikóban falukban, s országúttól félreeső kis városokban vendégfogadó nincs, a volt politikai főnöknöz (Gefe Politico, olyanforma mint nálunk a szolgabíró) Don Miguel Gonzaleshez szálltunk, ki ugy szólván egyetlen művelt ember a faluban. Gozales mexikói szíves vendégszeretettel fogadott, s jó ebéddel ellátott, mely egyszersmind vacsorául is szolgált.

Megértvén tőle,hogy a romok legközelebbi része onnan egy n. mérföldnyire esik, mig a többi szét van szórva a rengeteg erdőben, s a legnagyobbik rom, az u. n. „Palota" maga egy tömkeleg. Kértem, hogy fogadjon számomra egy vezetőt másnap reggelre. Azonban ő maga a legszívesebb készséggel ajánlkozott, sógorával a svájezi születésű Don Alberto J. Coller orvossal együtt. Házigazdám szobájában egy tárgy vonta különösen magára figyelmemet egy darab mahagóni fából készült, négy láb átmérőjű szép kerek asztal. Ámélkodva hallám, hogy ezen asztal fáját az ő apja vágta le egyik romépület tetejéről.

Másnap reggel mind a négyen lóháton elindultunk a romokhoz. Az idő tiszta és kellemes volt. Utunk sűrű bokrokkal s erdővel borította halmos vidéken s apró patakokon keresztül vezetett a magas hegyláncz tövéig, hol a Michol nevű folyón, mely ott még csak patak nagyságú, átgázolván, az első hegyre, melyen a romok már kezdődnek, felkapaszkodtunk. Lovainkat itt a fák alá kötöttük s gyalog mentünk az erdőben szanaszét levő romokat nézni.

Először egy, látszólag emberi kézzel összehordott 60—80 láb magas kőhalomra másztunk fel. Az úgynevezett „Palota" ez, gyanithatólag egykor az azt építő néptörzs főnökének lakása, és egyszersmind a kormány hivatali épülete. A 3—4 láb vastag kőfalak nagyobb része még fennáll. Tágas, széles szobák nincsenek benne, hanem az egész épület egyes vagy kettős, 9—10 láb széles, rövidebb, hosszabb folyosókból áll. Ez ugy látszik onnan van, hogy a boltozatról fogalmuk sem levén, a szobákat mind hárántosan összeépitett falakkal fedték be.

A falakon mind kívül, mind belől féldombor-alakok s czifrázatok vannak valami keverékből, mely a csalódásig hű utánzása a kőnek és kőfaragványnak.

 

 

 

A palanquei templom-rom.Mexikóban

1. Ködombormü a szentély fóbejárásánál, balról

2. Ködombormü a szentély főbejáratánál, jobbról

                                              László Károly eredeti rajza után

 

A kis sor szobán vagy inkább folyosón keresztül menve, egy kis négyszög udvarra nyiló folyosóra értünk, honnan a 8 —10 láb mély, omladékkal telt, dudvával s bokrokkal benőtt udvarra roppant nagy kövekből rakott széles lépcsőzet vezet le. A lépcsőtől jobbra az épület falát 8 — 10 láb magas, 3—4 láb széles és fél láb vastag mészkő táblák borították, melyeken indián harezosokat ábrázoló féldombor szobrok voltak faragva. A 228 láb hosszú s 178 láb széles épületnek nagy része már caak romhalom, mely éppen ugy, mint az egész környék, sűrű erdővel van benőve, sőt még az épületek fennálló részének a tetejét is sűrű bokrok, és vastag, magas fák borítják.

A romok között mászkálva, szobáról-szobára, udvarról-udvarra menve, a földalatti részbe szolgáló bejáráshoz jutottunk, s a magunkkal hozott gyertyákat meggyújtván, lementünk. Hosszú sötét folyosókba jutottunk, melyekbe egy kevés világosság csak a folyosó végén levő keskeny nyíláson hatolt be. E folyosókban 5—6 láb négyszög méretű kőtáblát láttunk, a földtől egy láb magasra. E folyosók alkalmasint a hadifoglyok börtönéül s a kőtáblák ágyként szolgáltak.

Volt ezen épületen egy torony is, melynek szűk lépcsőin felmentünk, amennyire a sötétség s a körülöttünk sűrűn repkedő denevérek miatt mehettünk. Ez hihetőleg őrtorony volt.

Ezután egy csonka négyszögű piramis alakú, 60—80 láb magas, kövekből összehordott dombra másztunk fel, melyen két sor szobából álló szilárd kőépület feküdt, udvar és legkisebb elő- vagy háttér nélkül. Világosan látszott, hogy a dombot alkotó köveket emberi kéz hordta össze, s rakta halomba. Valaha lehettek felvezető lépcsők, de azoknak már nyoma sincs, s a felmászás izzasztó munka. Ez az épület is kormányépület lehetett, hivatalszobákkal. A tornácz mindegyik oszlopának külfelén egy-egy nőszobor van, gyermekkel ölében.

A tornácznak és egy szobának a faía tele van képjelirással, melyek nagyobb része tisztán látható.

Csudálkozásom tárgyai voltak itt azon 9 láb hosszú, 6 láb széles, és fél láb vastag mészkőlapok, melyekkel a folyosó és a szobák földje be volt borítva. Mert ha ezen épületeket oly barbár nép épitette, mely még a vasat sem tudta használni, s mérőműszerei hihetőleg nem voltak: miképp tudták azon 40—50 mázsás kődarabokat lefejteni s a meredek magas csúcsra felvinni. Hogy vasat nem használtak, nemcsak a faragványokon látható kő-baltákból s csontlándzsákból gyaníthatni, hanem abból is, hogy ajtósarok helyett keresztül lyukasztott kődarabokat használtak, melyeket a falba beépítettek és szijjakal kötötték a kaput rájuk.

Innen lemenve, egy másik közel levő dombra másztunk fel, melynek tetején templom volt. A kültornáczról az ember egy belső szobába lépett, melyben az ajtóval szemközt egy másik szobácska volt, az ajtósarkakról ítélve hajdan ajtóval ellátott, és gyanithatólag a szentek szentje. Ennek az ajtajánál jobbra és balra a falba volt erositve a 1-ső és 2-dík számú rajz ábrázolta két dombor-fa-ragvány. Az ajtóval szemközt e szenthelyre eső falába három összeillesztett s egyet tevő kőtábla volt erősitve, középsőjén egy czifraságokkal környezett nagy faragott fő, a két szélső táblákon pedig egy-egy férfialak, kinyújtott kezekben valamit, talán áldozatot ajánlva a főnek. A fő talán a napot ábrázolja, melyet ők alkalmasint imádtak. A faragvány dombormű. A táblákon van képjelirás is.

Megnéztünk egy másik templomot is, mely nem messzire egy másik még magasabb domb tetején van. Ezen épület belseje hasonló a most leirtéhoz; de az oltár-táblának csak egy harmada van meg a falban. Tornácza egészen le van omolva, s a még fennálló rész is, az épület tetején levő nagy élőfák gyökerei által megrepedeztetvén, leomlással fenyeget, s azért a tornyába való felmenés veszélyes. Sajnáltam, mert vezetőink azt mondák, hogy onnan pompás a kilátás az északon elterülő határtalan rónára. Ezen épületek nem az idő viszontagsága miatt dőlnek halomba, hanem a tetejükön növő fáknak a kövek közé furakodó gyökerei, amint vastagodnak, mint meg annyi ék feszítik szét a különben erősen épített vastag falakat.

A tornácz előtt a hegy oldalán egy 10—12 láb hosszú, négyszögű kőoszlop feküdt, melynek felső része egy fél női alakot ábrázolt, ölében egy csecsemővel. A nő fejéből felfelé és két oldalra három rövid sugár vagy valami fejék áll ki, mely az egészet kereszt-alakúvá teszi. Bárha nem lehet feltenni, hogy a faragómesterek keresztyének lettek volna, a kereszt-alak más faragott czifrázataikon is látható. E faragványoknak csak a véletlen adhatott kereszt-alakot.

A templommal szemközt eső dombon egy harmadik templom áll, melyhez — minthogy benne semmi újat nem láthattunk volna — nem másztunk fel, hanem leindultunk a földalatti vízvezető csatornához. A domb tövénél ott láttuk gaz és bokrok között a második templomból hiányzó oltárkő kétharmadát, melyet egy északamerikai egyén, a mexikói kormány tilalma daczára, el akart lopni, de emberei tetten kapatván, azt ott hagyták s elfutottak.

Lovainkhoz visszatérve, a magunkkal hozott ebédet elővettük. Állott az kukoricza-lepények (tortillák) közé rakott rántottából, kirántott csibéből és zsirban sült, törött fekete paszulyból. A földalatti vízvezető csatorna beomlott részének köveire letelepedve, a fák hűs árnyékában költöttük el ebédünket, ama nevezetes, mondhatni bámulatos régiségekről s azoknak építőiről beszélgetve, s szomjunkat a csatorna üregéből rohanó s lábainknál a romok között csörgő tiszta vízből oltva. A csatorna 8 láb magas és 6 láb széles; kövekből mész nélkül van összerakva s azon módra boltozva, mint az épületek szobái. A fél lábszárig érő vízben a csatornába hatvan lépésnyire, azaz: addig bementem, ameddig egyenes levén, a világosság behatott.

Ezen nevezetes nagy romokon kivül, melyek úgy látszik mind kormány- és középületek voltak, vannak apró házromok is szerteszét az erdőben, több mérföldnyi területen s időről-időre a rengeteg erdőkben  folyvást  újakra. bukkannak

(Folyt kovetkezik.)

 

 

 

László Károly naplójából. II.

A palenqnei romok Mexikóban.VÚ: 1868. 394.

(Folytatás)

San-Juan-Bautista, Mexikó, márczius 25. 1861.

A romok Chiapas állam északi szélén esnek. Építési modorban, képjelirási és kőfaragási tekintetben azokhoz teljesen hasonlók, de talán nagyobbszerű és több romok léteznek a szomszéd Yucatan állam rengeteg erdeiben; s aki azokat látta a a róluk elmondottakat hallotta, terméazetesen azt kérdi: kik építették? hol vannak az építők ivadékai?

Látva Mexikóban az említett nagyszerű romok körül lakó kövér indiánokat, kik a művészetnek legalsó fokán állnak, kiknek építészi ügyességük és tehetségűk nem terjed tovább, mint faoszlopokra nádfalu s pálmalevél tetejü házikókat csinálni, melyben nincs egy fúrás, nincs egy szeg, hanem az egész caak gúzzsal van osszekötözve; kiknek a kőfaragásról, kivált a szobrászatról fogalmuk sincs:

Később azt hittem, hogy ez a nyomorú nép, melyben nincs legkisebb emberi méltóság-érzet, se magát, se hazáját védő készség, mely szégyen a bosszú nélkül, birkái türelemmel, szó nélkül állja a fehérebb bőrű emberek korbácsolását, — azt hittem, mondom, hogy ez a nép nem lehet utódja azon önmagát kormányozta vitéz éa ügyea népnek, mely ama romba düledező nagyszerű épületeket emelte. De bővebb gondolkozáa, különösen Stephens észak-amerikai utazó jeles könyve olvasása után azon meggyőződésre jutottam, hogy a Mexikóban most lakó indiánok mégis azon nagyszerű épületek építőinek a maradékai.

Az épületeken levő képjelirat, emberi alakok a épitéamodor mutatják nemcsak azt, hogy a palenquei és yucatani épületek ugyanazon nép által s ugyanazon időben építtettek (mi a Stephens felkutatta régi Maya kézirat szerint 360 és 432 év között történt), hanem azt is, hogy ugyanazon faj ez, mely a Cortez hódításakor Mexikó városát s annak környékét lakta; mert a Mexikóban talált épületek stylje éppen az volt, ami amazoké; a mexikói főtemplomban volt oltár-kövön, melyen az áldozatokat ölték meg, szerkezetre s művészi kiállításra nézve az alakok hasonlók azokhoz, melyek Yucatanban a csicsenicza-i romok egyik épületében léteznek. Továbbá a csiccenicza-i romok között van egy, melyet „Gymnasium" név alatt ismernek, olyan s kétségkívül azon czélokra szolgált, mint amelyet Cortez historikusa leir, mely Mexikó városában még Cortez idejében is sokáig fennállott s testgyakorlásra, labdázásra stb. szolgált.

Az említett Maya-kéziratból látszik az is, hogy véres, írtó-háborúk voltak a Mexikóban lakó indiánopk között a spanyolok, hódítása előtt.A foglyokat ezrenként feláldozták, s egyinás városát porba döntötték. Azután meg a XVIl-ik azázad elején a keresztyén (!) spanyolok, kik őket czivilizálni s keresztyén hitre téríteni mentek, valóban őket oda csak kincs-szomj vitte, ugyanazt tették: mészárolták őket, városaikat, templomaikat s bálványaikat porba döntötték.

A puska-, ágyu-durrogást azelőtt nem hallott indiánok rémülve futottak a tartomány erdővel borított belsejébe, hova a hódítók őket nem kisérték, s hova az ujabb korbeli utazók felkutatásukra menni nem bátorkodnak: bárha a nép hiszi mind Mexikóban, mind Közép-Amerjkában, hogy mélyen benn a vadonban vannak bálványimádó vad indiánok, kik ott nagy várfcsokban laknak, de semmi idegent magokhoz nem bocsátanak,

A népnek ezen hiedelmét támpgatja a történelem is. E szerint a spanyol hóditás után 60 évvel, 1608-ban, két ferepczrendi szerzetes indult a Yucatanban levő Itza, kerületet békés módon keresztyén hitre tériteni. Cogelludo előadása szerint fegyver nélkül mentek, s egy éjen 10 órakor a nagy Itza-tó közepén levő szigeten partra szálltak. A király szállást rendelt számukra, s ők másnap a népnek szónokoltak.

Ezek türelemmel hallgatták, de végül azt mondták nekik, hogy az ő keresztyén hitre térésük ideje még nem jött el, s tanácsolták, hogy menjenek haza és valamikor később jöjjenek el ismét. Mindazáltal körül hurczolták őket a Városban, hol sok nagy kő-épület és sok templom volt. Egy templom közepén kőből és mészből csinált nagy ló-alakú bálványt láttak ülő helyzetben. Azt a lovat akarták ezzel ábrázolni, melyet Cortez a hires spanyol hódító hagyott ott, midőn Meiuko városából Hondurasba azon ment keresztül.

Az indiánok látták a spanyolokat lohátról lőni, s azt hívén, hogy a tüzet és durranast a ló adja, e ló-bálványt „Czimincsák"-nak (villámlás) nevezték, és mint dörgés és villan|ás istenét imádták. Ennek láttára a barátok egyike, türelmetlen vakbuzgósága hevétől elragadtatva megragadta a bálvány lábát, felugrott rá s darabokra törte. Az indiánok halált kiabálák rájuk. A király megmentette életüket, hanem a szigetetet el kellett hagyniok.

1619. elején ugyanezen két szerzetes, nem félve az indiánok bosszújától, ismét .elment a szigetre; de a nép őket megtámadta és személyes bántalmak után, a velük oda menő indiánokkal együtt egy rossz csónakba tették segítség nélkül  ugy bocsátották el.

Különös, hogy sem a spanyol történetirók, sem a hódító katonák az általok látott pompás épületekről és romokról vagy népeikről igen felületesen szólnakj; Csupán egy utazó mond annyit, hogy Asséből kiindultak Csicsenitza felé, hol letelepedni szándékoztak, minthogy az ott létező nagy épületekben jó védelmet láttak az indiánok ellen. De még csak azt sem mondja, hogy lakhelyek voltak e azok még, vagy már elhagyott félromok?

Herrera előadásából azonban ugy látszik, hogy az indiánok ott oly nagy számban voltak megtelepedve, hogy egy spanyolra kétezer esett. A spanyolok Csicsent nagy bajjal elfoglalták, de annak megtartása még nagyobb bajjal járt. Mert miután az indián lakókat türelmetlenségükkel s goromba, néha kegyetlen bánásmódjukkal felingerelték, ezek őket roppant számmal táborukban körül kerítették és élelmezési útjaikat elvágták.

Az igy megszorított spanyolok az éhen vagy vitézül meghalás küzül az utóbbit választották. Csatára keltek, dühösen vivtak, nem életük megmentése volt a czél. A legvéreaebb caatájok után, miután százötven halottat vesztettek, s a többi majd mind megsebesült, erődjökbe visszavonultak; szerencséjükre a győztes indiánok nem üldözték, a igy képesek voltak, az éj sötétségét felhasználva, ügyes csellel kiillanni, s a tengerpatra vergődni. Nyugtalan ott tartózkodásuk, veszélyes menekülésök sovány és zavaros leírásában nem csoda, ha az épületek bírására ki nem terjeszkedtek.

Annyi csaknem bizonyos, hogy ezen romok a Cortez hódítása korából vannak; mert tudjuk, hogy a spanyol hóditóknak csak hírére is több helyen annyira megrémültek a bennszülöttek, hogy a rengeteg erdőkbe futottak, mielőtt közülök csak egyet is láttak voltak. A később — néha 50 év múlva — a beljebb nyomuló spanyolok aztán városaikat romba döntve találták, s caak itt-ott találtak ellenállásra. Ezek között nevezetes a Péten nevű nagy sziget bevétele.

Hogy a palanquei és yocatáni romban heverő egykor nagyszerű, pompás épületeket kik és mikor építették, a most ottan lakók nem tudják s azt hiszik, hogy azokat egy nem tudni miféle, egészen ismeretlen s kihalt nép építette. De egy Parisban 1838-ban kiadott leiráaból világos, hogy az az „ismeretlen nép" ugyanazon indiánok voltak, kiket a spanyol hódítók ott találtak.

(Vége következik)

 

*) A Yucatanban lakó indiánok a régi indiánok maradékai, s még most is beszélik magok között azt a nyelvet, de most már latin betűkkel irnak. L. K

 

 

László Károly naplójából. III.

A palenquei romok Mexikóban.(Vége) VU 1868. 406.

San-Juan-Bautista, Mexikó, márczius 25. 1868.

Most elmondom Peten sziget elfoglalását.

A Tabasco és Yucatán mexikói statusokkal határos Guatemala köztársaság északi részén, Palenquetől mintegy 13. n. mértfölde, kelet felé van a Péten tó, melynek kerülete mintegy 14 n. mértföld, s mélysége mintegy 30 öl. Az ezen levő számos szigetek között nevezetes a Péten nevű, mely Cortez hóditása előtt székhelye volt It za indián tribusnak.

Villagutierrez János, yucatáni születésű ügyvéd 1701-ben kiadott könyvében azt mondja, hogy Don Martin Ursua 1695-ben kormányzóvá neveztetett. Ö már ezelőtt indítványozta a spanyol királynál egy országút építését Campechetől Guatemalán keresztül a Csendes-tengerig.

Terve a nyugot-indiai tanács által helybenhagyatott, s ő a nagy munkát, mely Itza kerület meghódítására vezetett, megkezdte. Az író azt mondja, hogy az út építése közben a spanyolok „terrace"-okon épült, régi, elhagyott, füvei, bokrokkal s fákkal benőtt házakat találtak. Ezen házakat azoknak lakói az út építése előtt sokkal hagyták el, anélkül hogy őket onnan a spanyolok űzték volna ki. Ez nem csoda, mert a spanyoloknak csak közeledése hírére oly helyek is maradtak pusztán, hova az ő fegyvereik soha sem jutottak.

1697-ben január 21-kén Don Martin Ursua Campechéből mint csapatvezér kiindult, egy vikárral és ennek segédjével, kik a püspök által a meghóditandó Itza-kerületre voltak már előre kinevezve. Február 1-jén fákat vágatott le a Péten tó partján, s belőlök egy hajót építtetett a szigetre juthatás végett. Izenetet küldött a sziget lakóinak, hogy:

„eljött már az idő, hogy a spanyolokkal egy tányérból egyenek s egy pohárból igyanak. Ha nem akarják, — monda — azt fogom tenni, amit királyom parancsol, mit előre megmondanom nem szükség."

Márczius 13-dika volt a hajóra szállásra határidő kitüzve. Emberei közül némelyek, tudva az indiánok roppant számát a szigeten, és hogy milyen nehéz lesz azt meghóditni, meg akarták győzni vezetőjüket vállalata meggondolásáról.. De ő — mondja a töíténctiró — buzgósága, hite s bátorsága által elragadtatva, azt feleié, hogy az ő czélja az Istennek és a királynak szolgálni, s a nyomorú lelkeket a kárhozatos bálvány-imádásból a szűz Mária imádására teríteni, kinek képét ő a királyi zászlón és saját szivébe vésve hordozza; azért bármi nehéz legyen is a meghódítás, arra ő egyedül is elég.

Az elbizakodott vezér 180 emberrel hajóra szállt. Az indián segédcsapattal együtt 120 embert két ágyúval a tábor őrzésére a parton hagyott. A vikár a hajót megáldotta s napfelkeltekor az a sziget felé indult, mely a parttól két mérföldre esett. A vikár imát bocsátott az égbe, s a spanyolok ezt kiáltották: „Éljen az Isten törvénye!" Fele úton egy sereg csónakkal találkoztak, melyek harezra készült indiánokkal voltak tele. Ezekre nem is ügyelve, a sziget felé haladtak, hol roppant nagy számú harczkész indiánokat láttak. A körül levő kis szigetek tömve voltak indiánokkal. A csónakok őket félhold alakban a part felé szorítva bekeritették, s mihelyt hozzájuk nyillövés távolságra jutottak, a szigetről és a csónakokról nyílzápor ömlött rajok. Don Martin Ursua erős hangon kiáltá: ,,Az istenért! senki se kezdjen csatázni, mert Isten a mi segitségünk s nincs mitől félnünk. A spanyolok boszankodtak s morogtak; de a vezér ismét rájuk kiáltott s halállal fenyegette, aki tüzelni mer.  

A nyíl egyre, mint zápor özönlött rajok. A spanyolokat alig lehetett visszatartani; s midőn egy közülök a karján megsebesülvén, dühbe jött és puskáját elsütötte, a többiek példáját követték. A tábornok nem volt képes őket tovább korlátozni, kik nem is várva, hogy a hajó parthoz kössön, mihelyt az evezők megálltak, mind a vízbe ugráltak s velők maga a tábornok is. A part indiánokkal tömve volt, de a tűzfegyverek borzasztó durrogásától és pusztításától megrémülve elfutottak azok. A hajó 20 katonával a csónakokat támadta meg, s azok, kik a csónakokban s a parton voltak, a királlyal együtt a vízbe ugrottak. A szigettől a szárazföldig nem lehetert egyebet, mint indián emberek, asszonyok és gyermekek fejét látni. A spanyolok az elhagyott várost elfoglalták, a sziget legmagasabb pontján a királyi zászlót feltűzték a Don Martin pontra és az Ursua szigetet s Itza kerületet a király nevében ünnepélyesen elfoglalták.

Ez 1697-ben történt, 78 évvel az után, hogy a fentebb emiitett két szerzetes ugyanott már megfordult. Ezen szerzetesek azt mondták, hogy midőn őket a városban körül hordozták s a sziget közepén annak legmagasabb pontjára vitték, onnan igen sok bálványoknak szentelt templomot láttak, melyek közül tizenkettő akkora volt, mint az indiánok legnagyobb temploma Yucatánban. Mindegyikben elfért ezer ember. A spanyol katonák a tömérdek ház, kápolna s bálvány-templom láttára elálmélkodtak. A bálványok — mondja az iró — oly különböző alakúak voltak, s oly nagy számmal, hogy lehetlen volt azokat leírni, de még csak meg is számlálni.

A történetirók szerint 21 bálvány-templom volt a szigeten. A főtemplom papja volt Kinka-nek, Kanek király unokatestvére. A templom négyszegű volt, csinos homlokzattal s kilencz lépcsővel, faragott kőből. Mindegyik oldala 60 láb s igen magas. Később ugyanazon templomról az mondatik, hogy az vár-alakú volt. A felső lépcsőnél volt egy ember-alaku bálvány, guggoló helyzetben.

Minthogy Péten sziget bevétele 1697-ben történt, érdekkel vehetjük, hogy nem több mint 171 évvel ezelőtt ott nagy város létezett, melynek lakosai, a pogány indiánok, bálványaikat akkor épen ugy imádták, mint a spanyolok odaérkezése előtt; hogy templomaik és egyéb nagy házaik épen azon modorban voltak építve, mint a többi számtalan épületek, melyeknek romjai Mexikóban mindenfelé léteznek; és hogy ezeknek épitői is ugyanazon nép volt, ugyanazon időben s nem oly régen, mint általánosan hiszik.(Vége ) László Károly.

 

 

 

Sámi Lajos: Képek Brit-Amerikából. 1867. 18. 216.

I. A Caribou-vidék és az aranyásók.

A Fraser folyó vidéke nagy fontosságot nyert gazdag aranybányái által az ujabb időkben. Legelőször 1857-ben találtak ott aranyat, mégpedig a Fraser alsó futása mellett, s a következő négy év alatt e vidék igen gazdagon jövedelmezett. Mikor aztán a nyereséget nem találták épp oly kielégítőnek, mint előbb: az aranyásók legnagyobb része a tartomány belsejébe vonult, és a digging-eket (igy nevezik azon helyeket, hol aranyat ásnak), melyek véleményük szerint már nem érdemlik a rájuk fordított költséget és fáradságot,  odahagyták a chinaiaknak.

A mennyei birodalom munkás és fáradhatatlan fiai még azután sok 100 000 dollár értékű aranyat ástak a már kimeritettnek hitt bányákból. De a fehér „digger"-ek (aranyásók) meghallották, hogy távol beljebb a  vadonban az aranyásás hasonlíthatatlanul jobban fizet, ennélfogva tömegesen vonultak arra felé és a Vilmos folyó (Williams River) mellékére, hol fáradságukat minden esetre gazdagabb jutalom kárpótolja. Pedig e munka valóban fáradságos és nehéz, mert nemcsak hogy kova-sziklákat kénytelenek szétrobbantani, hanem a csákány kapávai 20—40 sőt néha 60 rőf mélységű agyagot, homokot és kavicsot kell fölásniok, azokat lapátokkal félre-hányniok s csak azután tűnik elő a nemes érc.

Általános hiedelem, sőt meggyőződés az, hogy a Caribou-tartomány mérhetetlen gazdag kincseket tartalmaz, és hogy az aranyásás ott még számos nemzedéknek fog jutányos foglalkozást nyújtani. Sőt az aranyon kivül más érczekben is felette gazdag; érenyt (platina), ezüstöt s mindenek felett rezet bámulatos mennyiségben találnak.

A zord vidék, mely azonban szántás-vetésre alkalmas földnek sincs nagy szűkében, megbecsülhetetlen segélyforrást köszönhet még nagy erdőségeinek is, melyek annak legnagyobb részét fedik. Máris jelentékeny famennyiséget szállítottak át Kelet Ázsiába, a Sandwich szigetekre és Dél-Amerikába. Ehhez járul még azon előny is, hogy Vancouver szigete kőszénben igen gazdag, mi Amerika nyugati partjain felette ritka.

Eddigelé Victoria, Vancouver szigetén, a legfontosabb kereskedelmi piacz; a városnak 15—20 ezernyi lakosa, kitűnő kikötője és hajógyára van. A legújabb időben Vancouver a száraz földi Brit-Columbiával egyesittetett és Uj-Westminstert jelölték ki fővárosnak. Ez a Fraser torkolatától feljebb fekszik, Victoriával rendes gőzhajózás köti össze s pénzverési jogot nyert, hogy az aranyat ne kelljen ezután is San-Franciskóba küldeni pénzzé verés végett.

Maguk az aranyásók életöket folytonos izgatottságban töltik, mint a játékosok, azon különbséggel, hogy az övék táborozásszerü élet, s nélkülözések és kemény munkák miatt sokkal kínosabb, mint amazoké, s csakis olyan ember tudja kiállani azt, ki gyermekkorától fogva nehéz munkához szokott. Számitsuk ezekhez még azon veszélyeket, melyeknek erkölcsiségük folyvást ki van téve a rossz, kétes jellemű s gyakran, ellenséges érzelmű emberekkel való kikerülhetetlen érintkezés miatt s aztán még a gonosz példát, és hajlamot a játékkal, nőkkel, részegséggel, párbajjal és erőszakossággal való kicsapongásra: s az aranyásók foglalkozását az élet igen kemény és veszedelmes iskolájának fogjuk tekinteni.

 

 

I. Edmonton vára és a krih-indiánok.

Edmonton vára kétségkívül a legjelentékenyebb kereskedelmi állomás, melyet a Hudson-öböl társaság azon északnyugati rétvidéken (prairie) bir, ugy szólva egy úti szállóhely az északamerikai pusztaságon, s a hús- és halkereskedésnek egyik legfontosabb állomása. Innen kapják az élelmiszereket a többi kereskedelmi telepek is, melyek nem oly kedvező helyen feküsznek. E vidék felette gazdag bivalycsordákban és mindenféle vadakban. Bárha a bivalyok száma megapadt, mégis számtalan sokaságban száguldoznak azok e vidék térségein; ezért van oly nagy bővében Edmonton vára a húsnemüeknek s főleg a pemmicánnak. Sőt nyárban is lehet ott friss húst kapni egy sajátságos művelet következtében.

A bivaly e vidéken télben szokott megjelenni és a vadászok sok ezerét ejtenek el belőlök. Hogy a húst eltarthassák, nagy, négyszögletű gödröt ásnak, mely képes 7—8 száz bivaly húsát befogadni s a verem fenekét és oldalait jégtáblákkal rakják ki. Miután az állatok fejét s lábait levágták, feldarabolják nagy czimerekre, miken a bőrt rajta hagyják, azután bepakolják  a jégbe s befedik szalmával, mely fölé egy fedél jön védelmül a napsugarak ellen. A hús eláll a következő őszig s nemcsak épen marad, hanem felette finom és ízletes is.

E várban hétnél több különböző indián törzs látja el magát európai árukkal, miket ők vadbőrökért kapnak cserébe. Edmonton a krih-(Crees) indiánok messze terjedő törzsének területén fekszik. Ezek az úgynevezett északi indiánok csoportjához tartoznak, és erőteljes, szép alkatú és átható nézésű emberek. Nagyon soknál az arczkifejezés nem oly alattomos és kellemetlen, mint rendesen az észak-amerikai indiánoknál, mert nem látszik oly búskomornak, de arezvonásaikban és fekete szemeikben mégis van valami sötét, mig a mestieznő szabályszerű arezvonásain, ki fehér atyától és indián anyától származott, meglepő kellem ömlik el.

A krih-indiánok jeles úszók, halászok és evezők, s különösen igen ügyes vadászok, mi által nagyon jó szolgálatot tesznek a Hudson-öböl társaságnak. Nagy súlyt fektetnek hattyú- és sastollakból készült haj-diszökre; különböző állatok szarvait, fogait és körmeit is használják ékítményül.

Ellenben a nők előtt a hajdísz egészen közönyös, de arra kevélyek, ha férjeik fejdísze csinos és jól néz ki; e helyett a nők gyűrűket és karpereczeket viselnek s tettovirozzák magukat. Nagyon jellemző, hogy a nők az erköcsiséggel nem igen törődnek s ha hűtlenséget követnek el, azt csakis akkor tartják büntetésre méltónak, ha a férj tudta nélkül történt.  Nem ritka eset, hogy a férj maga adja bérbe nejét, jó pénzért; a vendégnek pedig a kárpótlás minden igénye nélkül tetszés szerinti rendelkezése alá van bízva a házinő.

 

 

Krih-meszticznő.

 

A mestieznő barátságos arcza földerül, ha kiemeljük, hogy a krih-nők az Eszak-indián női közt legcsinosabbak; szép testalkatúak valóban és szabályos arezvonásokkal birnak, s a mi különös figyelmet érdemel, egy keveset a tisztaságra is adnak. Férjeik nagyon szeliden bánnak velők; szabad nekik — a mi más indián törzseknél igen ritkán s csakis kivételesen történik — velők enni, sőt néha az a kiváltságuk is megvan, hogy a férfiakkal együtt be is csíphetik magokat; de ünnepélyes alkalmakkor és nagy ünnepeknél a nő mindig száműzve van a férfiak köréből. A szülők gyerekeiket túlságos gyöngédséggel szeretik; az atya soha se bünteti meg a fiúgyermeket, hanem szorgalmasan oktatja mindenben, ami a vadászathoz és háborúhoz szükséges.

A krih-indiánok jó hírnévben állanak, mivel természetűknél fogva nem oly vadak s nemcsak egymás közt, de az idegenek iránt is becsületesek. Lelkületére és jellemére nézve a krih is hasonlit a többi vadakhoz. Állhatatlan, dicsekvő, gondatlan, a jövő nappal nem törődik, szenvedélyes játékos és ivó, és a demoralizált európaiakkal való együttéléssel nem sokat nyert. Nem is a régi idők rettenthetetlen harczosa többé; a pálinkaivás és mindenféle kicsapongás-okozta betegségek e nép számát is nagyon megkisebbítették. Kevés idő kell még hozzá s az uj világ minden őslakója ki fog pusztulni s az európaiaké lesz az a nagy, bár meglehetősen kétes dicsőség, melyre oly régóta törekesznek, hogy t. i. egy több száz millióból állott emberfajt végkép eltöröltek a föld színéről. (Folytatása következik)  S. L.

 

 

 

Ifj. Hegedűs Sándor: VISSZAPILLANTÁS A SPANYOL-AMERIKAI HÁBORÚRA.1898. 35. 597.

Pár puskalövés még és vége a háborúnak. Azok a pánczél-szörnyetegek visszahúzódnak észak felé, hogy megpihenjenek otthonukban, a ragyogó városok lábai előtt. Az árbocz-csúcsra fölvonják a lobogót és azt a csillagos vászon darabot diadalittas örömmel üdvözlik a yankee-földön. Spanyolországba meg visszakerül a sok rossz puska, hajórakomány-számra a tépett, agyonkínzott katona és végzetül a hajóraj helyett nyakukba szakad a tengernyi adósság.

Ezzel aztán vége lesz mindennek. Az óriás deficzit teljes súlyával fog Spanyolországra nehezedni és az egész kiélt birodalom össze fog roppanni iszonyú terhe alatt.

Most, mikor már csak a vég van hátra, érdekes végignézni a közelmúlt események sorozatán, melyek tőlünk távol messzeségben oly sok véráldozattal folytak le.

Február derekán levegőbe röpült a «Maine» és április végén szólalt meg az első ágyúlövés. Ez volt a két fontosabb eset a manilai győzelemig, melytől kezdve bizonyossá lett, hogy az unió részén lesz a diadal.

Már évtizedek óta függetlenségre vágyott Kuba, de Spanyolország görcsösen ragaszkodott ehhez a nagy kávétermő szigettartományhoz és erőtlen kézzel is meg akarta tartani sajátjának.

Szerencsétlen Spanyolország! A gyarmatpolitikához nem értett, ezért esik ki kezéből a legszebb tartomány és zúdul rá annyi csapás.

Az unió legalsó államától, a keskeny nyakú Floridától, alig van pár órányira Havanna, Kuba sziget fővárosa. Csoda-e, hogy oly közel a szabadságot élvező Egyesült-Államokhoz, az agyonkínzott szigeten föléledt a szabadságszeretet?

A kubai lázadó csapatok a függetlenség eszméjét hirdették és az agyonnyúzott adózó népet fölkelésre birták. Az anyaország küldözte csapatait egyre-másra; de hiába! A rendes spanyol seregek nem birtak a rendetlen fölkelőkkel, kiket az Egyesült Államok politikája folyton támogatott.

Fitzhugh Lee volt Havannában az Egyesült-Államok konzulja, és ő részletesen, minden mozzanatról, ami a szigeten történt, megküldte jelentését kormányának Washingtonba. Az ő tudósításai nagyban elősegítették a fölkelők bátorságát és nagy befolyást gyakoroltak arra, hogy a «Fehér ház»-ból háborút üzenjenek Spanyolországnak.

És csakugyan a kongresszus nyomásának engedett Mac Kinley és visszahívta követét Madridból. Pár nap múlva aztán az üzenetváltás helyett az ágyúk adták a rövid feleleteket. A washingtoni határozat után Mac Kinley elküldte titkos parancsát Dewey admirálisnak és megkezdődött az Unió diadalainak sorozata.

Semmi kétség, hogy Kuba végleg kiesik a spanyol kézből s felszabadul. Amerika nem fogja erőszakkal bekebelezni. Ez most annyi volna, mint állandóan harcban állni, ami pedig az Uniónak sem lenne kellemes.

Mac Kinley várni fog, mig lassan lecsillapúlnak és belátják a kubaiak, hogy önmaguk nem tudják igazgatni szigetüket és akkor onnét a sziget földjéről fogják kérni a hatalmas Uniót, fogadja őket kegyesen kegyelmébe. A kis Hawai is csak úgy tett. A szabadság óriási ereje Kubát és a körötte fekvő agyongyötört rabszolga tartományokat is az Egyesült Államok kötelékébe fogja vonzani. Porto Rikó is yankee kézbe kerül. Szüksége van rá. Valamikor ide fog nyílni az a csatorna, mely Közép Amerika keskeny testét átmetszi Panamánál. Azért akar a yankee Porto Rikóba beülni, szemben a csatorna szájával, hogy majd uralkodhassék mind a két tengeren: az Atlantin és a Nagy-Oczeánon.

Ami a csatákat illeti, azokról naponként elvégezte a híradást a kábeltáviró.

Minő változás volt a közvéleményben, mely először Spanyolország pártját fogta, aztán lassan áthágott az Unió felé!

Az Unió fényesen igazolta azt a híres mondást, hogy a háború győzelméhez csak egy dolog kell: pénz, és csakis pénz. Mikor a háború kitört, még alig volt készen bármi is, és pár hónap alatt seregek termettek elő az őserdőkből.

A tengeri csaták szinte játék-manőverek voltak az amerikaiaknak. Dewey győzelme Manilánál egyszerű czéllövészet volt azokra a lehorgonyzott hajókra, melyeken még a kazán tüze sem dolgozott, hogy nehézkesen megmozdulhassanak.

Szegény Cervera úgy beszorult a San-Jago de cubai öbölbe, hogy többé ki sem tudott belőle menekülni. Egész hajóhada odaveszett, s ő maga fogságba jutott.

Ez vizen volt. A szárazon hosszabb volt a küzdelem. A spanyolok az amerikaiak minden partraszállásánál megjelentek, hogy visszaverjék a zsoldos sereget, de aztán csak ismét eloszlottak, szétfutottak a parti hegyek fái közé.

Hiába volt spanyol részről minden erőfeszítés, véráldozat, pénz-kidobás; Amerika győzte mindeniket.

Miles tábornok táborával Kuba és Porto Rikó ura lett, de a diadalünnepély elmarad, azt megülni nem lesz ott idő, nem lesz diadalmi tor. A sárga arczú spanyol emberek nem tudták úgy megrontani az Unió seregét, mint ahogy most a sárga halál teszi.

A dicsőséges háború végéig várt ez; ott leselkedett a mély völgyek mocsaraiban s aztán, mikor az amerikaiak bevonultak San-Jago de Cubába és onnét a tartomány belsejébe, ő is előtört és bevonult az amerikai táborba. És most Miles tábornok vitézei ezerszámra feküsznek a tábori ágyakon és visszavágynak szabad hazájukba. Szépen haza hordják őket a dicsőség után győztesen és betegen.

Amerika elérte czélját, elérte mindazt, amire csak vágyott s talán még többet egy-két szigetfölddel, mint amire számított; de szegény Spanyolország nem veszthetett el többet; hiszen mindenét elvesztette.

 

 

 

KÖNYVES TÓTH KÁLMÁN.  1912. 5. 92 UTAZÁS MAGYARORSZÁGON A XVII. SZÁZADBN. (Vége,)

Másnap szép idő mutatkozott, s nemsokára egy magasan fekvő dombra jutott, melyet szintén sűrű hólepel borított, de itt már gyönyörű vízesést szemlélhetett. A késmárki csúcsra akart följutni vezetője segítségéve], de az nagyon gyáván viselte magát. Eközben havas eső kezdett zuhogni, dörgött az ég s vezetője annyira megijedt, hogy egy barlang-féle üregbe menekült. Mennél feljebb hágott, annál sűrűbb és nagyobb volt a hótömeg; hogy el ne csusszék, a magával hozott vaspatkókat kötötte fel csizmájára s iszonyatos erőlködéssel mászott feljebb és feljebb, úgy, hogy a Zöld tótól számítva 277 ölnyi magasságban volt, ahol fáradhatatlan kitartással szaggatta a kárpáti növényeket.

Nem vehetvén hasznát ügyetlen vezetőjének, másikat fogadott. Most már más irányban kutatott; leginkább a növényvilág érdekelte, ami a vezetőt annyira kihozta sodrából, hogy ez is, mint a másik ott hagyta magára, mert a vezetők ahhoz vannak szokva, hogy csak az ösvényen vezetik az utasokat. Kénytelen volt tehát ez útjából is inasa kíséretében visszafordulni. Már sötétedett s még fele útján sem volt, de mivel tudósunk hozzá szokott az ilyen kalandokhoz, nem vesztette el lélekjelenlétét.

Vezetője csak másnap reggel jelentkezett, vállán fejszéjével, mert ezen a tájon a parasztoknak nélkülözhetetlen kellék a fejsze, úgy, hogy még a kocsmába is magukkal viszik. Földobják a levegőbe s nyelénél fogva rendkívüli ügyességgel kapják meg. Fejszéjével fagalyakat vagdalt, tüzet csinált s akörül melegedtek. A késmárki csúcson, amint neki elbeszélték, kékpát (lazulit) réteg vonul végig. Oda is felment, hogy azt megnézze, de a vastag hórétegtől nem tudott hozzáférni. Délután Nagy János nevű vezető ajánlotta fel szolgálatát, akinél azon a vidéken jobb vezető s bátrabb vadász nem volt. Ennek a kiséretében vágott neki a legmeredekebb útnak, hogy a Fehér tóhoz eljuthasson. Olyan magasra emelkedtek, ahová még a zergék is nagynehezen juthatnak el.

Több napot töltött a Tátrában s éjjelenként is a szabad ég alatt aludt, anélkült hogy fáradságot érzett volna, sőt amint említi, munkakedve folyvást növekedett. Állítása szerint a tenger szine fölött 1150 ölnyi magasságból tekintett szerteszét s belátott Galiczia közepébe is. Augusztus 4-én a lomniczi csúcs tetejét érte el, mely a Tátra legmagasabb pontja. Az Öt tóhoz közel egy sziklán ülve lobogó tűz mellett egyszer csak német nyelven elhangzott beszéd ütötte meg fiileit s aztán a félhomályban három szegényesen öltözött alak bontakozott ki. Nem természetbúvárok, nem is zerge-vadászok, de amint megtudta, kincskereső késmárki csizmadiák, akik arra kérték, hogy hadd melegedjenek egy kissé a tűz mellett.

Megvallották, hogy 12 év óta kutatják a hegyeket, hogy az azokban rejlő kincsekhez hozzájussanak. Minden eddigi munkájok sikertelen, de meg vannak afelől győződve, hogy fáradságukat siker koronázza. Már eddigelé körülbelől 1200 koronát dobtak ki s ezer meg ezer veszéllyel szálltak szembe a siker biztos reményében. Nagyon megsajnálta e szegény hiszékeny babonás embereket, kik a semmiért ily óriási áldozatokat hoztak.

Éjjel iszonyú vihar dühöngött; sűrű felhők úszkáltak a hold körül, úgy, hogy még a zerge-vadászok is e védett helyen találtak menedéket. A szegény kincskeresők is szánalmasan dideregtek rongyos gúnyájukban, csak akkor jött mosoly ajkaikra, mikor tudós barátunk élelmiszerrel s pálinkával kínálta meg őket. Egyik vezetője egy mókust lőtt le. ezt is nyárson megsütötték s jóízűen elfogyasztották. Innen az egyik vezetőt Berzeviczy úrnőhöz küldte el, akitől néhány üveg bort kért. Ezen a tájon a gabonapálinkát isszák derüre-borura. csak ritkán jutnak jó borhoz. A nemes szivű úrnő nemcsak bort, de azonkívül sonkát, hideg húst s páczolt nyelvet is bő mértékben küldött. Másnap, mivel az idő kiderült, újból a lomniczi csúcsra igyekezett, mely Krivánt kivéve a legmagasabb hegytető. Inasát lent hagyta, hogy az élelmiszerre ügyeljen s két vezető kiséretében kelt útjára; a számos pataktól keresztezett úton csak nehezen haladtak előre, még pedig úgy, hogy egymás karjába fogództak.

Mikor aztán elérték a tetőt, gyönyörködve szemlélte a hatalmas gránittömböt. A felhők alattuk úszkáltak; alattuk villámok czikáztak. Kiszámította, hogy a tenger szine fölött 1440 ölnyi magasságban állott. E magasságnak mérete volt e veszélyes kirándulásának egyetlen eredménye, mert a sűrű felhők miatt még a kilátásban sem gyönyörködhetett. Ezen útja közben folyvást hó-rétegeken törtetett előre. Vezetői arra sarkallták, hogy ideje volna már leszállni. Igazságuk is volt, mert nagyon veszélyes vállalkozásra szánta el magát, hiszen még a zerge-vadászok is ezen meredeken életökkel játszanak, s nem egy merészségéért, életével fizetett.

Leszállás közben ugyanazon úton mentek vissza, a melyen feljöttek. Mikor már csaknem lent voltak, egy barlang tövében a kincskeresők turkálták a sziklát. Szerencsére minden baj nélkül jutott le s jóízűen étkezett. Kérdezte a vezetőktől, hogy a mókuson, mormotán és zergén kívül van-e más négylábú állatt a Tátrában? Azt válaszolták, hogy ők más állatot nem láttak. A fenyőfákon látott zöldes-fekete hernyókat oly nagy mennyiségben, hogy néhol a fák lombjait teljesen elpusztították. Magyar tudósok azt mondják, hogy ez a féreg a hóban költi ki petéit. Néhányat bele is szorított gyűjteményébe, hogy azokat szabad idejében tanulmányozza, de sajnálatára ezeket a hernyókat elveszítette.

Késmárkon várta már Horváth úr meghívása. Nagy ünnepre készültek. Horváth úrnak ugyanis egy közeli rokona tartotta lakodalmát. Szívesen elfogadta ezt a meghívást, mert még magyar lakodalmat nem látott. A gazdag lakoma után tánezra került a sor. Az úri osztály főleg a franczia tánczot kedveli, de fiatal tanulók magyar tánczot is lejtettek. Táncz közben kurjongattak s nemcsak sarkantyujukat pengették, de kezükkel csizmájukat is csapdosták, miközben gyakran csaknem guggolva ugráltak. A magyar csárdás nem tetszett neki. Éjfél után a czigányok indulót húztak: a vőlegény karonfogta menyasszonyát, a társaság pedig nyomon követte őket szobájuk ajtajáig, boldogságot kívánva az ifjú párnak. Reggelre kelve búcsút vett a szíves háziaktól s visszautazott Késmárkra.

E város s környékének lakói többnyire fehérneműek szövésével keresik kenyerüket. Gyönyörűen kidolgozott abroszokat, ágyterítőket mutattak neki. Késmárk volt régente a borkereskedés központja Lengyelország felé, de mivel itten bort nem termeltek, Magyarország déli részéről szállították. Dr. Pfeiffer hirneves orvos mesterséges indigót nagy mennyiségben gyártott, mely a spanyol indigóval méltán kiállotta a versenyt, csakhogy az értéke még magasabbra rúgott, mint a valódi indigóé. A késmárki ruha-festők ezt használták. Az orvos véleménye szerint az ország eme vidékén az aratás későre esik s a föld oly silány, hogy azt gazdagon kell trágyázni. A város lakossága körülbelől 4000 lélekre tehető. Augusztus 20-án kelt újból útjára, mikor már néhány nappal azelőtt hozzáfogtak az aratáshoz. Itt csak zab, árpa és rozs terem.

A kender igen keresett czikk s tilolása a legegyszerűbb módon történik. Az asszonyok rokkán fonják s úgy szolgálatják át a vászon-szövőknek. Schlagendorf Késmárkhoz két postajárásnyira esik; itt a lutheránus lelkészhez szállott azon szándékkal, hogy még aznap tovább megy, de ezen szándékától elállt, mert ez a lelkész is szenvedélyes botanikus volt s nagyon kedves modorú s arra bírta rá, hogy nála több időt töltsön. Szép kis növénygyűjteménye volt, de egyetlen egy növényt sem látott olyat, amit ő már ne ismert volna. Ez a tudós lelkész lipcsei diák korában kedvelte meg a növénytant. Sajnos azonban, hogy közbejött akadályok miatt ebben a- tudományban nem tökéletesíthette magát. Évek óla nem találkozott olyan emberrel, aki a növénytanhoz csak konyított volna. Három vagy négy kirándulás tervét közölte véle.

A folytonos esőzés miatt csakis a hegy tövébon elterülő gránitsziklákhoz rándultak ki, de másnap már feljebb hatolhattak oda, ahonnan a késmárkiak a gránát drágakövet szokták bányászni. Visszajövet egy csoport paraszttal találkoztak, a kik medvevadászatra készültek. A hegy alatt elterülő völgyet gondosan művelik. Éjszakára a medvék az erdőségből itt verődnek össze s a gabonát szokták mohón pusztítani, még pedig oly módon, hogy a kévét lábukkal felvevén, azt hatalmasan megrázzák s a kihullott gabonát föleszik. A lakosok nemcsak azért üldözik ez állatokat, mert gabonapusztítók, de főleg azért, mert 60—70 forintot kapnak egy-egy medvebőrért.

Majd innen Botzdorf (Batizfalu)-ig tették meg az utat. Máriássy itteni főúr, kihez ajánlólevele volt, nem tartózkodván kastélyában, a schlágendorfi lelkésszel a lutheránus papnál ebédeltek. Innen Czirbára (Csorba) ment; itt is a lelkésznél szállott meg, aki rendkívül szívesen fogadta, felajánlva neki, hogy elkíséri a hegyek közt fekvő tengerszemhez. Ide lóháton mentek. Fölemlíti aztán, hogy Korabinsky térképén (melyet könyvében közöl, rárajzolva útvonalát) ez a tengerszem közvetlen a falu mellett fekszik, holott valójában három órai távolságra esik északra. Ez a tengerszem körülbelől hatszorta nagyobb azoknál, melyeket eddig látott. A tengerszem fölött vizi-madarak serege repdesett. Még akkor este Vasetz-re ment át. Az úton nem talált egyetlen egy vendégfogadót sem, csak itt-ott akadt egy-egy rozzant kocsma, hol a parasztok pálinkával oltották szomjukat.

Ezen a tájon a lutheránus lelkészeknek vajmi kevés jövedelmük van, de azért igen szívélyes vendéglátók. Vasetzen akkor kezdtek az aratási munkálatokhoz. Ezt a kicsiny falut választotta állomáshelyéül, honnan a kriváni csúcsra törekedett. A közvélemény szerint Kriván lenne a Kárpátok legmagasabb csúcsa, de ez aligha igaz, mert az ő nézete szerint a Lomniczi csúcs magasabbra nyúlik. Mivel 3—4 napot óhajtott itt időzni: élelmiszerrel akarta magát ellátni, lovat igyekezett bérelni, hogy az vigye utánna az élelmiszert, de a részeg bíró meghiúsította ezen szándékát, kijelentve, hogy a lovak 3—4 órányi távolságra legelésznek. A Kriván hóborított teteje felséges látványt nyújtott.

Szerencsére azonban a schlágendorfi botanikus barátja kerített valahol egy könnyű kocsit, amelybe három jó ló volt befogva, de az út oly rázós volt s oly nehéz, hogy a lovak kidőltek. Vissza kellett küldeni a kocsit, az élelmiszereket hátukon maguk czipelték s így másztak fel az egykor hírneves aranybányáig. Késő este volt már, mikor odaértek, hol egy nyomorúságos szállásra találtak, melyet még évekkel azelőtt tákolhattak össze. Ekkor már 1159 ölnyi magasságban jártak a tenger szine fölött. A nyomorúságos állás silány menedékül szolgált, mert még a teteje is sok helyen beszakadt s az oldalán is fütyölve zúgott a szél. Kellemetlen éjszakájuk volt, mert minden pillanatban attól lehetett tartani, hogy a rozoga alkotmány rájuk szakad. Közepén gallyakból raktak tüzet s ahhoz közel heveredtek le.

Reggelre a szél még hevesebben fújt, sűrű köd ereszkedett a hegyekre. Bár itt semmi nevezetes növényt nem talált, elhatározta, hogy a rossz idő ellenére is fölmegy ama nevezetes csúcsra, mely a földrajzirók véleménye szerint 2000 ölnél magasabban fekszik a Duna szine fölött. Társai — a két lutheránus pap - határozottan kijelentették, hogy tovább nern kisérik, sőt jól fizetett vezetője csatlakozott rnelléjök, azt állítván, hogy ő még sohasem merészkedett a csúcs tetejéig s az oda vezető utat sem ösmeri. Inasa is fejét rázta, de gazdája iránti tiszteletből a továbbmeneteltől nem vonakodott. Mikor vezetője látta, hogy a merész angol szándékától el nem áll, mégis elszánta magát arra, hogy veszélyes útjában kísérője lesz. Már a két pap is hajlandó lett volna megosztani véle a veszélyt, mikor egy heves szélroham megrázta a rozoga állást, mitől úgy megijedtek, hogy minden szó nélkül búcsút vettek új barátjóktól.

Körülbelől másfél órai hegymászás után elérte a tetőt. Itt aztán vezetője egy nehéz kövtet felemelt, mely alatt néhány rézpénz volt. amit ide valószínűleg valami utazó emlékül helyezett el. Ekkor a ravasz vezető őszintén bevalotta, hogy ő bizony többször járt már itt s a hegyi utak között talán egy sincs ilyen könnyen hozzáférhető. A sziklákat zuzmó borította. E hegy magassága az ő pontos mérete szerint 1390 ölnyi a tenger szine felett. Mivel a ködös idő miatt a kilátásban nem gyönyörködhetett, visszament az egykori aranybányához, amely nézete szerint egész Európában legmagasabban fekvő bánya lehetett, a melynek kiaknázását kétségtelenül azért hagyták abba, mert az aranyércz szállítása sokkal többe került, mint a kiaknázott arany értéke. Visszament tehát Faseíz-be, hol lelkész barátaival vidáman töltötte el az estét.

A tervezett kirándulásoktól, éppen úgy, mint életünk folyásában, olyan nem várt körülmények téríthetnek el egészen más irányba, mint ahogy eredeti szándékunk volt, ezen megjegyzést koczkáztatva beszéli el szerző, hogy Vasetz-ben értesült afelől, hogy a közeli Pribilina helységtől nagyon kényelmes úton lehet eljutni Galicziába, hol aztán egy pár napi időzés alatt megszemlélheti a világhírű vieliczkai sóbányákat. Bár úgy tervezte, hogy a selmeczi s körmöczbányai bányatelepeket szemléli meg: nem tudott ellenállani a kísértésnek, hogy átránduljon Galicziába, kivált midőn megtudta, hogy az a hires sóbánya körülbelől három napi járóföldre van. Csakhamar elérte Phibülni községet, hol Pongrácz János főúrnál szállott meg. Az egész környéken ez az egyetlen úr tartozott a nemesi osztályhoz. Bár lakása külsőleg mit sem mutatott s oly korlátolt jövedelme volt, hogy a falusiaknak személyesen mérte ki a pálinkát és sört, mindamellett a legszivélyesebben fogadta az angol tudóst. Alig pihente ki magát, mikor minden bemutatás nélkül berontott a szobába egy ifjú s nyers modorban lépve föl, követelte, hogy útlevelét mutassa elő. Mire az angol azt válaszolta, hogy az most nincsen nála. Erre a válaszra a házigazdával bocsátkozott beszédbe, még pedig latinul. Olyan nevetséges kérdéseket vetett fel, hogy önkéntelenül is kaczajba tört ki. Sejtvén, hogy megértettem, megszégyelte magát, bocsánatot kért. Megtudta, hogy ez az ifjú alsóbbrendű hivatalnok a kerületben. Másnap, augusztus 15-én, egy kibérelt lóra helyezvén podgyászát, útnak indult a sóbányák felé. Ide azonban, továbbá Krakkóba, ahol szintén töltött egy pár napot, utasunkat nem követjük, amennyiben sem egyik, sem másik nem tartozik Magyarországhoz.

Galicziai útjából visszatérvén, megjegyzi: nem igaz az, amit a németek mondanak, hogy a lengyelek műveltebbek lennének a magyaroknál, mert ő éppen az ellenkezőjéről győződött meg. Andrásfalván meglátogatta Pongrácz Imre magyar főnemest. Az ő birtokán egy mészkő-sziklában van egy Démanovo nevű barlang, melyről azt beszélik, hogy embercsontokkal van tele s azonkívül ott található azon sárkány csontváza is, mely a szász választófejedelem tulajdona lett volna, voltaképen azonban valami nagyobb medve csont-maradványa.

Felső-Magyarország bányái felé még mindig sziklás utakon törtetve előre, bár néha négyes előfogatot vett igénybe, nem egyszer kénytelen volt a szekér mellett gyalog menetelni. Utazása nagyon hosszadalmas volt, sokszor olyan lejtős úton vilte kocsija, hogy nem merészelt a kocsiban maradni, így tartott ez Neuxohl-ig (Beszterczebánya). Ez a város kellemes fekvésű egy folyó partján s erdőséggel koszorúzott elég magas hegyek között. Vasárnap érkezett oda s a hétfői vásárra még akkor este érkeztek meg a kereskedők. Szebb gyümölcsöt, mint itt, talán sohasem látott. Tisztelegvén a bányaigazgatóknál, másnap ment ki a körülbelől két órai távolságra eső bányákhoz. A bányafelügyelő közölte vele, hogy itt már a gránitsziklákban kvarczrétegek vonulnak keresztül-kasul. E bányákból rezet aknáztak ki, de nagy veszteséggel.

Talált itt igen szép rózsaszínű vitriol cseppkövet, némelyik pedig kékbejátszó rózsaszínű volt. Ebből Klaproth úrhoz küldött néhány példányt, aki azt vegyelemezte. Végignézte itt a rézbányászat minden műveletét. Majd hangsúlyozva emeli ki, hogy a bányászat előhaladása kizárólag az erdélyi születésű Born bárónak köszönhető s valósággal rajongó lelkesedéssel ecseteli a világhírű mester élet- s jellemrajzát, megismertetvén öt angol olvasóival. Én sem tartom feleslegesnek e jellemrajz közlését, mert bizony mi magyarok igen keveset tudunk e lángeszű tudósunkról, ki, egy új tudomány alapját vetette meg.

Born Ivan Gyulafehérvárott 1742-ben született; nemes székely család gyermeke volt. Korán Bécsbe került, hol a jezsuiták iskolájába járt, akik fölismervén lángelméjét, rávették, hogy a rend tagja legyen. De másfél év múlva otthagyta a rendet, Bécsből Prágába ment, ahol jogásznak íratta be magát. Bevégezvén tanulmányait, beutazta Németországot, Hollandiát, Flandriát s Francziaországot. Prágába visszatérvén, a természettudomány müvelésére adta magát, különösen kedvelte a bányászatot s az ezzel összefüggő ösmereteket.

Már 1770-ben ott látjuk a bánya- s pénzverőhivatal igazgatói székében. Bejárta Magyar- s Erdélyország nevezetesebb bányáit s ugyanakkor levelezett a hírneves Ferber-rel, aki l774-ben közre is bocsátotta az érdekes levelezést. Felsőbányán olyan bányába szállott alá Born, ahol csak kevéssel azelőtt hamvadt el a bányatűz. A bánya még arzénes párázattal volt telítve s egy levelében így ecseteli a végzetes szerencsétlenséget: Leszállottam a bányába, hogy a tűz keletkezését megvizsgáljam, nem is sejtve, hogy annak füstje bejárta az egész bányát. Ettől fogva gyöngélkedett, mihelyt jobban lett, visszatért Bécsbe. Kevés időre Prágába helyezték át bányatanácsos rangban. Már ekkor jelentek meg egyes munkái, melyek magokra vonták a tudós világ figyelmét.

*

Faragó Elemér és Ferber Albert, és e kutatások eredményeként megalapították vállalkozásukat, a Borsod-Szuhogyi Kőszénbánya Vállalat Ferber, Faragó és Társai elnevezésűt. google

*

A páduai, stockholmi tudós-társaságok tagjává választatotta, sőt a londoni királyi tudós társaság is tagjai sorába avatta. Rendkívül nagy tevékenységet fejtett ki a tudományok népszerűsítésének érdekében. Még akkor sem Prágában, sem Bécsben nem állott a tanulók rendelkezésére közkönyvtár; közbenjárására mind a két városban létesített a kormány közkönyvtárakat. Mária Terézia méltányolván Born érdemeit, meghívta őt Bécsbe, megbízván őt a császári természettudományi múzeum rendezésével.

A császárné a tudós műveinek kiadásához anyagilag is hozzájárult, sőt megbízta öt Mária Anna fő-herczegasszony oktatásával. Ez a föherczeg-asszony rendkívül kedvelte a természettudományt s külön kis múzeuma volt.

1779-ben valóságos udvari tanácsos lett. Felsőbányán szerzett betegségének nyomai megint kiújultak s azok enyhítésére nagy mértékben vett be ópium-cseppeket. Egyszer utazása közben véletlenül nagyobb adagot vett be, úgy, hogy egy egész napon keresztül eszméletlen állapotban feküdt. Magához térvén, fájdalmat ugyan nem érzett ébredése pillanatában, de azontúl folytonosan fájlalta lábait.

 

 

 

VÁRNAI S. ANGOL TUDÓS UTAZÁSA MAGYARORSZÁGON A MÚLT SZÁZADBAN. 1886. 41. 662.

I.

Aki a hazánkról irott és megjelent ismertetéseket, útleírásokat és tanulmányokat, úgy a régebbieket mint az ujabbakat, közelebbről szemügyre veszi, olyasformát kénytelen tapasztalni, mintha az útleirók megfordított szellemi arányban állnának az általuk ismertetett országok s  népek kulturfokához. Azaz, minél tovább haladnak ezek a czivilizáczióban, annál barbárabbak lesznek maguk az ismertetők. A könnyebb utazási mód, a gyors észlelés vágya és szüksége felületesebb irányt honosít náluk meg, melyet jól esik nélkülöznünk a régibb íróknál. Több lelkiismeretesség, határozottabb jóindulat, mélyebb alaposság vezeti tollúkat. Az a múlt századi útleírás, melyet egy angol tudós nyomán szándékom röviden ismertetni, sok mai Tissot-t megszégyenithetne komolyságával.

Travels in Hungary a czíme annak a vastag kötetnek, melyet Townson Róbert 1797-ben adott ki, azelőtt négy évvel Magyarországon öt hónapon át tett utazásáról. E kevéssé ismert könyv hazánk múlt századi viszonyainak oly részletes ismeretét, nemzetünk iránt annyi rokonszenvet s oly helyes méltatást árul el, hogy nemcsak mint útleírás, de mint korrajz is érdekesnek fog látszani az ismertetésre.

Townson Bécsből indult el körútjára, mely abban az időben meglehetős koczkáztatott vállalatnak tekintetett; legalább a jó bécsiek mindent elkövettek, hogy lebeszéljék róla. Fél vadnak festették le a magyarokat, akik között életveszélyes az utazás s szerencsésnek mondták azt, aki élve tér vissza közülök. Írónk azonban hamar átlátta, hogy e mendemondák,— mint irja — nemzeti gyűlölségből erednek, s nem habozott terve kivitelében. Így érkezett Sopronon át Magyarországba, honnan Tatát, Komáromot meglátogatva Pestre jött, majd Visegrádot, Esztergomot érintve Egerbe, Gyöngyösre, onnan le az alföldön keresztül Debreczenig s Nagy-Váradig, majd vissza Tokajba. Felső-Magyarország tanya városain, Körmöcz, Késmárk, Szomolnok, Selmeczen keresztül Pozsony és Nagyszombat voltak utolsó pontjai érdekes körútjának.

Sopronnak mint kereskedelmi helynek élénkségéről sok elismeréssel szól. Népességét 12 ezerre teszi s jó forrásból irja, hogy évente 40 000 darab szarvasmarhát, 150 ezer sertést adnak el. 178l-ben, mint mondja, 2300 mázsa mézet árultak, s 1782-ben főképp Sziléziába kivitt borának értéke 280 ezer forintra rúgott. Megismerkedett itt gróf Széchenyivel, aki horvát bán s nápolyi követ volt s irodalomkedvelő férfiú. Alkalma nyilt csodálni a magyar nemesség nyelvismeretét. «Fia, egy szép, 10 éves gyermek folyékonyan beszélte a magyar, német, latin, franczia és olasz nyelveket s némileg, úgy hiszem, a horvátot is.» Ebéd után kikísérte a grófot birtokaira, három-négy mérföldre a várostól, hogy lásson valamit a magyarországi gazdaságokból.

«A birtok, jegyzi meg, igen terjedelmes volt, de a ház nagyon elhagyatott: a gróf megmutatta nagy térkép- és könyv-gyűjteményét. S bár nejét és gyermekeit a városban hagyta s csak én voltam idegen, de amidőn vacsorához ültünk, a társaság nagyra szaporodott háztartása személyzete által, kik szintén részt vettek azon.»

«Másnap Magyarország leggazdagabb főurához, Esterházy herczeghez lovagoltunk. Mivel a herczeg jelenleg Kismartonban lakik, itteni székhelye nem a legjobb rendben van, de nem is teheti semmi kellemes tartózkodási hellyé, mivel a Fertő-tó lapos, legmocsarasabb pontján fekszik. A palota nagy, jól épült, de a bútorzat nagy része Kismartonba vándorolt, nagy boszuságára a kulcsárnak, aki keserűen panaszkodott, különösen a porczellánra mutatva, hogy neki ide s tova már semmije sem marad. A ház mögött csinos park áll, néhány kedves kinai épülettel.

A színház kicsiny, de elegáns. A néhai herczeg nagyon szerette a szini eliadásokat s színtársulatot is tartott. Az ö szenvedélye, a vadászat, a legalkalmatlanabb amit csak lehet szomszédjaira nézve, s a szomszédos nemesség ellenséges érzületét hivta ki vele szemben. Magyarországon minden nemesnek joga van a másik birtokán vadászni, engedély nélkül, de mindenki fenntarthat egy részt birtokából a saját külön használatára, ahol nem szabad vadászni. Öt azzal vádolják, hogy uradalmainak a szokásosnál nagyobb részét tartja fenn saját használatára. A herczeg jövedelmei igen nagyok: általában 800—900 ezer forintra becsülik évenként, de 1793-ban, amikor felettébb termékeny év volt 1 070 573 forintra mentek. Harminczhárom birtokán levő tisztjeinek s cselédeinek fizetése 367 ezer 745 forintot tesz ki.»

Széchenyi gróf angolunknak könnyebb utazás czéljából forspontot eszközölt ki. «Ez, irja, a hatóságok által a falusi biróknak adott rendelet, hogy az utast lovakkal lássák el a közelebbi stáczióig, ami lovanként 15 krajezárba kerül. Néha az ember csak két lóval utazik, de rendszerint néggyel, ami igy is igen olcsó és háromszorosát teszi ki az egy napi robot és két  urbáriumban megállapított 20 krajezárnyi dijának."

Miklósra (Mosonszentmiklós) érve alkalma van a parasztok mulatozásait megfigyelni. A lányok körbe fogódzkodva dalolnak és lóbálják kezeiket; időről-időre helyet változtatnak s az egyik sor keresztül bújik a másiknak feltartott karjai alatt, mit azok hátba ütéssel kisérnek. A dallam kérdésekből és feleletekből áll. Egyik tábor például azt kérdezte a másiktól, mit kiván mindenekfelett, s mi tenné boldoggá? Felelik: Egy szép kert megrakva gyümölccsel, egy szép jószág, tele igással s egy fiatal és hű férj.

Öltözetükre vonatkozólag a következőket irja: «Nyakuk fehér zsebkendővel volt födve, s tarka derék és szoknya, fehér köténnyel, egészítette ki a ruházatot.

Érdekes adatokat nyújt Townson némely főuraink gazdálkodási rendszerére nézve. Festetits Ignácz grófról irva, fölemlíti, hogy némely jobbágyainak igen nagy juhnyája van. Saját nyáját, vagy legalább annak nagy részét, mely ezeregyszáz darabból áll, a következő feltételekkel adta bérbe. Minden juh után évenként egy forintot s egy garast kap, s az egész után háromszáz mázsa vajat, asztalára pedig hetenként két juhot vagy bárányt. A legeltetési jogot ő adja a parasztnak, aki a szerződés letelte után ugyanazt a számot kell hogy visszaszolgáltassa.

Győrbe érkezve föltűnt neki egy emlékoszlop, melyhez kalauza a következő magyarázatot fűzte : «Amint az úrnak élő testét tálezán vitték egy beteghez, véletlenül azon a helyen feldőlt és sárba tapostatott. Ennek kiengeszteléséül emeltette az oszlopot VI. Károly császár, s ugyanott helyezték el a szentség töredékeit egy vasszekrényben, a felirat dátuma: 1731.

Festetich gróf ajánló levelével ellátva, utazónk Héderváron tett látogatást a grófnál, egy galanthai Esterházy gróf társaságában, kit kedélyes «bon vivant»-nak nevez. A gróf megmutatta érdekes éremgyüjteményét, melyet második helyre tesz egész Magyarországon. "Van, — mondja, —könyvtára s egy szekrénye is, telve sok régi kivégzési eszközzel.

Itt vonta magára figyelmét a lovak egy különös betegsége is, melynek kizárólag magyar lovak vannak alávetve, s mely a hátnak, nyaknak, vagy oldalaknak spontán vérzéséből áll.

Elhaladt a pannonhegyi apátság előtt is, hol, mint hallotta, a szerzeteseknek több a boruk mint a vizük (mivel a hegy tele van szőlőkkel, vizet pedig a szomszédságból kénytelenek hozatni).

Több érdekes ereklyét is említ a kolostor kincsei közül, többi közt egy elefántcsont-oltárt a szentföldről, István király nejének mátkaruháját, s márványszékét, mely gyógyító erővel is bir. Tatára érkezve leirja az Esterházyak hires kertjét, számos forrásaival, tóival és csatornáival, s beszél a város szöveszeti és agyagiparáról. «Nemrég rendelt meg, beszéli, a császár egy ügynöke itt százezer sing durva fehér gyapjúszövetet, katonaköpenyekhez. Ezt a magyar juhok gyapjából készítik. De nem kevesebb buzgalommal űzik az agyagipart is.

Láttam egy nagy kőedény-gyárat is, de a kisebbek érdekesebbek. Némelyiküknek kürtőik vannak, mint a más helyeken használatosaknak, de a szegényebbek igen kicsinyeket építenek egyszerűbb módon. Ezek külsőleg méhkas-formájuak, öt hat láb magasak s agyagból és földből vannak, egyik oldalon ajtóval. Talpuknál nagy lyuk van a földbe vájva s két három vasrács van rajta keresztbe fektetve. Ez a kemencze, ide rakják a tüzet. A durva agyagneműnek nagyobb részét feketére készítik, ami durva utánzása Wedgewood szép gyártmányainak.

Ez úgy történik, hogy a kemenczét bezárják, mielőtt még a fa vagy szén kiégett volna, ugy hogy a bele tett tárgyak egy ideig ki vannak téve a füstnek, mely az egyedüli színező anyag. Néha a kemenczéket egyenesen a földbe építik, úgy hogy három oldalukat a föld képezi. Említi még utazónk a kastély mögötti tavat, melyről azt állítja hogy minden három-négy évben vizét lecsapolják, a halat belőle kifogják s következő évben bevetik fenekét kukoriczával..

Komárom városáról is rokonszenvesen emlékezik meg Townson, mint amely születéshelye volt nem csak II. Ulászlónak, Kolonics érseknek, de a hires esztergályos Angerer Tóbiásnak is, aki 36 évig élt Londonban s szerencsés volt György királynak is leczkéket adni mesterségében. Persze hogy nem feledi el tudósunk az 1761-ben született hires komáromi sziámi ikreket sem e város nevezetességei sorából. Mint tudvalevő, nővérek voltak s hátukon összenőve; huszonkét-éves korukig éltek s Európa sok részét bejárták.

Ki írhatná le azonban derék vendégünk örvendezését, midőn Esztergomban egész váratlanul egy eleven honfitársára lel Dormer őrnagyban, ki nyugalomba lépve, magyar nőt vett el, s itt telepedett meg.

Esztergomot a békák városának találja a meleg forrásáért, melyről már Busbeck irta volt 1554-ben, hogy "Komáromtól Esztergomig mindenütt békák kuruttyoltak, holott deczember volt, s az idő hideg, ami elég csodálatosnak tetszett előttem. Kérdeztem okát az idevalóktól, kik azt mondták, hogy a mocsarak vize, daczára a hideg évszaknak, mindig langyos a benne levő sok kéntartalom miatt.»

Csak a dunnák ellen van sok és alapos panasza Albion praktikus fiának. Helyteleníti ezeknek általános használatát Magyarországon s helyesen jegyzi meg, hogy ezek többnyire igen rövidek, melegben igen tűrhetetlenek s kénytelen miattuk az ember egészen kitakarózni, mig másrészt a tisztaságnak is ellenségei.

Ilyen benyomások közepette érkezik angol barátunk Pestre, mely sok meglepetésben részesíti. De erről más czikkben.

 

 

 

VÁRNAI SÁNDOR. ANGOL TUDÓS UTAZÁSA MAGYARORSZÁGON A MÚLT SZÁZADBAN. 1886. 42. 677.

 

II.

Townson utazásának legérdekesebb része kétségen kivül Magyarország fővárosának meglátogatása volt, bár a bemenetelt nem tartotta valami kedvezőnek, mivel a városnak nincsenek kapui, se erődjei, s  az ember épp úgy vonul be Magyarország metropolisába, mint valami faluba. Pest lakosságát 16, Budáét 22 ezerre teszi és legtöbbet és legnagyobb elismeréssel mindenekelőtt az invalidusok kórházáról (?) beszél. «A kormányzó, mondja, oly lekötelező volt, hogy maga vezetett végig benne. Nagy megelégedésemre szolgált látni, mily szelíden bánik embereivel és ők viszont ugy tekintették őt, mint barátjukat.

Ő nem vesz föl czigányokat, ami nagyon bölcs intézkedés." Annál több gáncsolással említi a polgári kórházat, mely véleménye szerint a legrosszabb Európában. Piszkos kis szobában nyolez ágyat látott, s csak egyetlen picziny ablakot, s még az is zárva volt, daczára a hőségnek.

Röviden említi az egyetemet, 200 000 frt évi dotácziójával, melyből 40 000 a tanárok fizetésére esik, könyvtárát, melyben nagyon kevés a tudományos mű, a füvészkertet, a királyi várbeli csillagvizsgáló tornyot, a budai színházat, mely eredetileg templom volt s a pestit, melyben néha magyarul is játszanak.

A vasárnapi nagy nép-mulatságok a Hetz-ek, melyek közül egyet le is ir. Ebben előbb vadbika és ökör mérkőztek, s az előbbi lett a győztes. Azután több napig éheztetett medve jött elő s küzdött meg medvetársával. Majd grönlandi fehér medvével kacsát vétettek üzöbe egy medencze vizében, hanem a kacsa lebukva megmenekült. Most ember küzdött bikával s izgalmas összecsapás és kergetőzés után amaz tőrét az állat gerinezcsigolyájába szúrta. A halál, jegyzi meg, majdnem momentán volt, s rögtön hozzá is fűzi a kérdést, nem volna-e jó ezt a levágási módot honosítani meg hatóságilag, amelyet a gibraltári mészárosok is gyakorolnak s afrikai szomszédjaiktól tanulták el. Utoljára oroszlán lépett a küzdőtérre, eléje egy nyilason át kendőt lobogtattak s húztak vissza azonnal; több kibocsátott más állat ijedve rebbent szét közeledtére. Egyik állatőr vadkant kergetett lándzsával, mely reá rohant s több efféle. Szóval így mulattak Budapesten szépapáink száz évvel ezelőtt.

Egyéb nyilvános mulatságokat nem igen látott utazónk, mert nyáron a lakosság nagy része falura vonul, legfölebb egy-egy vasárnapi polgár-bált lehet találni. Kávéházat azonban látott egy olyat, szemben a hiddal, melynek szerinte aligha volt párja az időben Európában. Egy szép nagy, elegáns bútorzatú termén kivül, 2—3 tekeasztallal, volt ott még külön teke-szoba is, «nem dohányzók » számára (nagy isten! hát ilyenek is voltak?) s két-három más szoba mulatságok rendezésére, hol pompás ebédek is kaphatók. Mindkét nem össze szokott itt jönni; «puderes kabátos hajfodorítók és vén kofaasszonyok csak úgy itták itt kávéjukat mint bárók és grófok.»

Mivel éppen ez időbe esett a pesti vásár, utazónk alkalmat vesz magának Magyarország ipari és mezőgazdasági állapotáról is szólni egyet-mást. Nem titok előtte, hogy a bécsi udvar szándékosan nyomta el Magyarország ipari fejlődését, hogy ily módon Ausztria gyarmatává süllyessze. A lóvásár alkalmából leírja a csikósok karikás-kezelését. Egy pár hizlalt ökör 96—120 pft. (1 pengő forint = 60 kr.), gyapjú mázsája 18—22 pfrt, dohány, pécsi 5 pfrt mázsája, a szegedi s a legjobb debrői 8 pfrt.

Magyarország helyzetét nagyon kedvezőtlennek tartja, mert köröskörül oly országokkal van körülvéve, melyeknek nincs szüksége terményeire. Folyói ellenkező irányba folynak kereskedelmi irányával, mely túlnyomó részben Ausztria, s a vám, mely kiviteli czikkeit sújtja, csaknem kétszerese annak, amit a Galicziából jött árukért fizetnek; így a vaj mázsája után 40 kr., míg a galicziaiért csak 32 kr., búzától egy pozsonyi mérő (2 véka) után 4 kr„ a gahcziai áru 3 kr. Nyers juhbőr száza után 2 pfrt, Galicziából hozva 1 pfrt 36 kr. Három pfrt vett jó bor Triesztbe érkezve már négy pfrttal van terhelve, 1 pfrton vett gabona 3 pfrttal, egy mázsa 6 pengő forintos dohány ugyanannyival.

Magyarország évi kivitele különben szerzőnk szerint ez időben átlag 16 millió volt, behozatala pedig 11 millió. Csakhogy az öt millió kiviteli többlet mind nyers terményekre esik, melyeknek oly bővében volt ez időben az ország, hogy a szerző valamerre ment, mindenütt tele pinczéket, tele csűröket s népes legelöket látott. Meglepetése kifejezésére azonban a válasz rendesen panasz volt a piacz hiánya miatt.

Ami legjobban felkölti utazónk csodálkozását az a főpapság fényes javadalmazása, össze is állítja ezek évi jövedelmeit --  --  --

Egyáltalában ujabb korban is ritka külföldi utazónál az az alaposság, melyet Townson hazánk az időbeli politikai, közgazdasági, úrbéri s egyéb viszonyai ismertetésében elárul. «Milyen nagy,— kiált föl,— a türelmességi szellem a magyar nemzetnél! Hol van nemzet, hol az eltérő felekezetek annyi szabadságban részesülnének? Teljes vallásgyakorlati szabadság, templomokkal és harangokkal, saját iskoláikkal és tudományos intézeteikkel, a közhivatalokban és a törvényhozói testületben való részesedéssel.» Ennek jellemzésére közli is hü fordításban az 1791-diki XXVI-ik tvczikk teljes szövegét. Lelkesedésében nem tartózkodik kimondani, hogy Nagy Lajost nagyobbnak tartja XIV Lajos franczia királynál is.

De kisérjük tovább hazánk e lelkes barátját útjában, melyet Budáról az alföld felé vesz. Budát nehezen esik elhagynia a joviális angolnak, ki ugy látszik, közelebbi ismeretségben állt a szerencsétlen Hajnóczival, mert egész elégikusan kiált fel: «Hajnóczi, becsületes Hajnóczi, minő szomorú sors ért utolsó összejövetelünk óta!

Nem igaz, hogy összeesküdtél az állam ellen, s felebbvalóid iránt áskálódva megbuktatásukat tervezted, sem az, hogy az idők csalékony szellemétől áthatva, álhazafiságból fejedelmed ellen pártot ütöttél. Inkább valamely ármánynak tulajdonítom szerencsétlenségedet, melynek becsületes emberek zavaros időkben gyakran áldozatul esnek, mert tudom, hogy cselszövényt fontak ellened s hiszem, hogy méltatlanul vesztéd életedet»

Gyöngyösre Hatvanon át érkezik, miután Grassalkovich herezeg kastélya megragadta figyelmét, s Orczy József báróhoz száll, kit ugy mutat be, mint Magyarország egyik legszorgalmasabb gazdáját, aki, bár saját birtoka is terjedelmes, még ezenfelül Grassalkovich berezeg birtokát is bérli, évi 35 ezer forintért. Ugyanő üveghutát is emeltetett jószágain, melyből közönséges üveggyártmányok, ivópoharak, palaczkok, ablaküvegek stb. kerülnek ki. Kompolton, szintén Grassalkovich herczegtől bérelt birtokán bivalyokat is tartott, melyeknek húsát angolunk a borjúéhoz hasonlítja, de tejét nem kedveli.

Magáról a báróról azt jegyzi fel, hogy valamiképen elvesztette Leopold kegyét s az fölmentette azért főispáni állásától. Mikor benyújtotta lemondását, őszintén kijelentette a császárnak, hogy ha szolgálataira nincs szükség, kitüntetésekre sincs szüksége. De a jelenlegi császár (Ferencz) őszinte becsüléssel iránta megígérte, hogy majd ha a trónra jut, más főispánságot ad neki. Szavát meg is tartotta s trónra lépte után zempléni főispánná tette. Megjegyzi Townson, hogy ez csupa tiszteletbeli állás Magyarországon, mert évi javadalmazása alig ezer forint, ami még a megye-gyüléseken adandó ebédek árát sem fedezi.

Régóta hallotta hirét utazónk az egri bor kitűnőségének, amely semmiben sem áll hátrább a burgundinál, azért már előre készítette magát az olympusi élvezethez, Egerbe érve. De mi történik? A fogadós azt mondta, hogy neki csak püspöki borai vannak, melyeknek csupán árusítása az ő feladata. Ez pedig oly rossz volt, hogy kólikát kapott a szegény tőle. A magyar kocsma-rendszert átalán igen gáncsolja. Az italmérési jog vagy a hatóságoké, vagy a földesuraké, akik nagy jövedelmet húznak bérbeadásából. De akár bizományba adják, akár saját maguk méretik ki, a fogyasztónak sehogy sem válik előnyére. Innen van az, hogy a borairól híres Magyarországon a monopólium miatt az utazó sehol sem kaphat jó bort, hacsak nem magánházaknál s a rossz minőségért azért mégis annyit fizet, mint Bécsben a jóért.

Nem is kerüli ki éles tolla szurkálását a püspök, ki miatt meg lett fosztva a jó egri bor élvezetétől, ámbár elismeri érdemét, mely a költségén épült «egyetem" létrehozásában nyilvánult. «E nagyszerű épület — mondja — bútorozással együtt 2 milliójába került. De hát nem csoda, mert a püspök Esterházy, akinek csupán magánvagyona 100 ezer frt jövedelmet hajt évenkint s amellett az egri püspökség is egyike a legjobban javadalmazottaknak, úgyhogy néhány század előtt, roppant jövedelmei miatt elrendelték a magyar királyok, hogy negyedik fiuk abból tartassék fenn.

A felkeléseknél szolgáltatott csapatlétszám pedig ugyanaz, a mi az esztergomi érsekségnél. Jövedelme 200 000-re megy egy évben, s mindez egyetlen emberé, kiről honfitársai azt sem tudják, hogy bigottnak, bolondnak, vagy mindkettőnek tartsák. Tény, hogy esküdt ellene a protestánsoknak, s annyira viszi vallási buzgóságát, hogy pénzzel vásárolja a lelkeket. Ha egy protestáns nemes szegény és vallását kész megváltoztatni, a család befolyásosságának arányában állandó évi dijat rendel számára. Ily megtértek 6—7000-re mennek évenkint»

De térjünk vissza a tanintézethez, melyet igy ír le az angol látogató. Az épület fejedelmi, termei igen jók, a kápolna, könyvtár, nagy ünnepi terem mind felette díszesek s a két utóbbinak mennyezet-festései kitűnőek. A könyvtárban levő a tridenti zsinatot mutatja, s a püspök azzal tanúsította türelmetlen vakbuzgóságát, hogy villámot festetett oda, mely az eretnek iratokra csap le. A csarnok falain a tudományok vannak jelképezve. Mindez sokban felülmúlja a legnevezetesebbeket, sőt az Olaszországban látottakat is. A festő magyar születésű volt, s Bécsben tanult, de már meghalt. Az intézetnek csillagászati észleldéje is van s eszközei Londonból kerültek. S hinné-e az ember, hogy valaki, aki a vallási dolgokban ily szigorú, fontos erkölcsi feladataiban oly hanyag lehessen? Ugyanez a püspök, kit a korona csaknem vád alá fogott jobbágyai iránti kíméletlenségéért, csak habozva határozta el magát, hogy a kegyszereket Angliából hozassa, mivel mi eretnekek vagyunk. Sőt mondják, annyira ment, hogy Rómába fordult tanácsért, mit tegyen?»

S bár angolunknak kiváló egyénektől volt ajánlólevele a püspökhöz, még sem láthatta őt, betegségét adván okul, amiért nem fogadhatja. Meghítta azonban ebédre, de itt sem találkozhatott vele, mert a püspök külön ebédelt, s meg kellett elégednie az orvos, egy-két kanonok és komoly pap társaságával.

Egerből az Alföldön át Debreezenbe veszi útját Townson, melynek «rideg kálvinista lakóit és szokásait" nem valami kedvesnek találja. Fő figyelmét a kollégiumnak szenteli, melyben beismeri, hogy nem csak mély tudományosságot, de költői szellemet is elsajátíthatni. Tanulói számosak. A bennlakó togátusok száma 400, ezek a magasabb tudományokat hallgatják s nyolc van közülök egy szobába belezsúfolva. A kisebb tanulók száma megüti az ezret, de csak tanulási idejüket töltik benn, mely délelőtt is, délután is három órából áll.

Mivel tanár csak négy van, kilencz togátus segédkezik a tanításban, mely fáradságukért csekély dijat kapnak — egy-egy tál kolbászt s effélét. A tanárok fizetése 600 forint egy évre. Fölemlít egy adomát is, mely állítólag egy debreczeni professzorral történt, aki kilencz évi történelem-előadásaiban nem jutott előbb a középkornál.

Ismerteti még meglehetős alaposan a tudós utazó a debreczeni szappanfőzést, kenyérsütést és gubaszövést is. Hetven debreczeni szappanfőzőről tud említést tenni ez időből. A debreczeni szappant fehérnek, felettébb könnyűnek és jónak találja. Kenyeret sem evett, mondja, sehol oly könnyűt, ízletest, fehéret és nagyot, mint itt készítik. Különösen az élesztő készítési módját nagyon ajánlja honfitársai figyelmébe, mint amelyből egyszerre nagyobb mennyiség készíthető és tartható el hosszabb ideig. Szintoly alapos, de nagyon bonyolult magyarázatot ad a debreczeni guba készítéséről is, melyet itt szőnek, de a nagyváradi meleg forrásokban mossák.

De nem részletezem tovább e sok tanulságos adattal bővelkedő utazást. Townson még ellátogat Nagyváradra is, és onnan Tokajon át Felső-Magyarországon tér vissza kirándulási helyére. Utjának e része kevésbé érdekes egyéni vonásokban, s inkább geológiai kutatásokból állt. Mindenesetre hízelgő az akkori Magyarországra nézve, hogy derék angolunk öt havi itt időzése után a legjobb véleménnyel hagyta el hazánkat.

 

 

Desor nyomán Dr. HEGEDŰS.:Kalandozás az északamerikai őserdőkben. 1856. 63

Messze ama nagy vizen, az atlanti tengeren túl, mellynek hullámai Európa nyugati .partjait szüntelen ostromolják, sok száz mérföldnyire tőlünk, egy fiatal mesés földrész terül el, melynek zengzetes nevéhez, sok szép remény, de még több keserű csalódás emléke van csatolva. E fiatal világ, ez ifjú földrész ama gyakran ép olly tulzólag magasztalt, mint szertelen gyalázott Amerika.

Alig néhány századja, hogy Kólón Kristóf vagy diákos nevezettel COLOMBUS Kristóf a merész genuai tengerész, ez eddig ismeretlen földrészt felfedező, s most már, főleg mióta a gőzösök keleti partjait Európa nyugati réveivel gyakori közlekedésbe hozták, ugy beszél róla mindenki, mintha csak valamely szomszéd megyéről szólana, holott partjai s néhány dél- s északamerikai állam kivételével, távol sem annyira ismert, mint azt a közönséges szójárás szerint ítélve, vélni lehetne.

Legismertebb részei közé kétségtelenül az északamerikai Egyesült Államok számithatók, s még ezek belsejében is, főleg nyugaton a csendes tenger felé hatalmas kiterjedésü puszták, járhatatlan mocsrak s rengeteg erdők találtatnak, mikben sem falvak, sem düledező épületek omladványai, mohlepte romok repkénynyel borított feliratos sziklák nem tesznek tanúságot az ember jelen, vagy hajdankori tevékenységéről.

Naphosszat barangol e vadonban a merész vándor anélkül, hogy valahol emberléptek nyomára akadna. Ős eredetiségben, termő erejének egész fenségében szabadon s ember által nem korlátozva, munkál és ront, emel és dönt, porlaszt s új életet fakaszt a hatalmas természet, nincs mi tevékenységének irányt vagy határt szabni merészelne.

Mikor a természet eddig osztatlan állapotban birt urodalmába az Egyesült Államok által kirendelt mérnökcsapatok, kik magukat elég jellemzöleg „a polgáriasodás tércsinálóinak" (les pionneurs de la civilisation) nevezek, bátor léptekkel előre nyomulnak, mint a világtenger hajósa, s Afrika sivatagjain áthaladó vándorcsapatok, egyéb tájékozási eszköz hiában, csak az égboltozat örökké és mindenütt egyenlő fénnyel ragyogó világai után tájékozhatják magukat. E terhes, számtalan veszéllyel s bajjal járó merényletre ki hinné csekély díjazás mellett részint kaland s ismeretvágy, részint nyereségvágytól vezérelve a legjelesb családok ivadékai, tehetős családok reményteljes fiai vállalkoznak, kik delejtű

 s irónnal egyik kezükben, fényes baltával másikban, vállaikon töltött fegyverrel kalandozzák összevissza az eddig ismeretlen területeket kimondhatatlan nélkülözések s fáradalmak között, azok pontos földrajz, mértan, ásvány- és növénytani leírását készítvén.

Ily mérnökcsapathoz szegődve, melynek feladata a Michigan tó északi partjainak kutatása s felmérése volt, a fiatal franczia, kinek naplójából a sorokat vettük, indultunk az eddig még soha embertől nem látogatott vidékre.

Első kirándulásunk Monásztik folyam partjainak ismertetésére volt irányozva. Tán ismeretlen hangzatu e név? nem tesz semmit; én sem ismerém e kirándulás előtt s boldog, ki öt még csak nevéről s írásból ismeri.

Mindenekelőtt alkalmas járműről kell gondoskodnunk, mi végett egy, meglehetős nagyságú, lapos dereglyét úgynevezett mackinák-ot béreltünk, melly ugyan kissé ódivatú színezetű volt, de fehér vitorláival s vereses feketére festett oldalaival, még igen tisztességesen nézett ki.

A hajó legénysége két uti szolga (voyageur) volt. Az egyik Ágoston, indián származású mesztiz, már 15 év óta hajós s ezért edzett idegzetű, sebesen evezni, sokáig gyalogolni s ügyesen vadászni tudó, mig a másik, kinek neve Tamás, igazi kanadai franczia, ügyetlen, gyáva, de jóakaratú s kicsapongásig víg fiu volt. Angolul egyik sem tudott, s igen örültek, midőn velem anyanyelvükön a kedves franczia nyelven beszélhettek.

Több hónapi eleséggel fegyver s ruhával bőven ellátva hagytuk el 1850. évi június 11-én Makinak kikötőjét. — Makinaktói Enoeh öbölig száz mérföldnél nagyobb területen alig lakik néhány ezer ember, ezek is csak halászat végett tartózkodnak itt júniustól októberig, különben a szó teljes értelmében laktalan.

Tiz napig e magányos elhagyott part hosszában elég bajjal hajóztunk, a víz itt-ott oly csekély lévén, miszerint hajónkat gyakran gyalog kellé tovább vonszolnunk, mig végre Monásztik (sziget folyó) ömléséhez értünk. Néhány szerencsétlen vállalkozó, ki e folyam partján termő fenyőkből nagy nyereményt vélt magának szerezni, a folyam partján deszkametszöt épített, mely azonban nem igen diszlett.  

A kis telep néhány épület s néhány burgonya- s tengeri-földből állott, melly körül járhatatlan czédrus-posvány terült, hová behatolni senki sem mert; főleg nyáron, midőn mérges szúnyogok és legyek milliói dongtak az erdőben. Valóban nem igen kies tartózkodási hely, melynek vad elhagyottsága az emberi nyugtalan tevékenység által még élesebben tüntetett fel. Legbensőbb részvétet érezek ez emberek iránt, kiket az élet szüksége oda visz, s kik még mind ennek daczára szerencsések, ha kimondhatatlan fáradalmaik díját, mint nem ritkán történik, épen el nem vesztik.

Illy elhagyott vidéken az utas mindenkor a legszívesebb fogadásra számolhat.

Társadalmiasság az ember természete s nem csekély az öröm, ha illy vadonban az ember hirt hall a nagy polgárisult világról. Valamelly avult hirlappéldány, mellybe történetesen szappant vagy beretvát göngyöltek, kimondhatlan becses és érdekes dolog arra nézve, ki illyest már régóta nem látott.

Volt okunk hinni, hogy azon mészkő-réteg, melynek határait felkutatni akartuk, a folyam partjainál szabadon látható leend. A mérnökcsapatok több helyütt mészkövet említettek s aligha nem ez volt azon réteg, melyet mi fürkésztünk. A mérnökök kivételével soha halandó erre nem járt s még a deszkametszö-malomban lévők sem ismerték a folyam felvidékét. Sikerült azonban kitudnunk, miszerint a folyammeder balpartján Merovether kapitány társam régi ismerősének vezérlete alatt álló mérnökcsapat, a vidék felmérésével foglalkozik, s azonnal felkeresésére indultunk.

Ömlésénél a folyó két egyenlő szélességű ágra szakad; az egyikről gazdáink azt tárták, hogy nagy levén a viz, felfelé hajózható, de a jobbikról, melyen éppen mennünk kellé, mit sem tudtak. Könnyebb jármű nem létében dereglyénkkel kellett az utat meg-kisérlenünk. Pogyászunk s élelmiszereink nagy részét hátrahagyván, a folyam alsó részén levő zuhatagokon és sebes folyásokon a munkások által segítve baj nélkül átkelénk.

Ezeken felül a folyó széles s felette csendes, mert a sebes folyást okozó sziklák természetes gátat képeznek, miáltal feljebb a viz folyása mérsékeltetik; a sebes folyás alatti zajgás és locsogás a felettük levő csenddel sajátlag kedves ellentétet képez. 

Így érkeztünk azon ponthoz, hol a folyó két ágra szakad s tagadhatatlan, hogy kirándulásunk első fele igen kedves s mondhatni bájos sétánál nem volt egyéb. A folyam jobb ága jellegét egész a második sebes folyásig megtartá.  Ez zajosabb volt, mintsem vártuk volna. A folyam vize nagy zajosan ömlött széles szakadozott fehér mészkő lapokon keresztül, melynek számos hasadékaiban nagy mennyiségű folyamkagyló fészkelt, tátott héjakkal, kétségtelenül, hogy igy a vizben találtató tápanyagot könnyebben beszívhassák.  Helyenként a folyás oly erős volt, hogy kiszállnunk kellett, s járműnket gázolva tovább vontatnunk, különben az éles, hegyes sziklacsúcsok között zajgó viz, darabra zúzta volna. Fentebb helyenkint óriási fehérvizi rózsák (nymphata) lepték el a folyó szinét, ugy hogy a hajós meglepetve, egyszerre rózsaágyak között vél evezni, miknek szine és illatja egyaránt bájos.

E virágos vizen úszva egyszerre csinos házikók, vagy helyesebben mondva kunyhók csoportja vált ki az erdőből.  Ez ifjú indián telep volt. A kunyhók faragott fatörzsekből voltak épitve, ajtó, üvegablakok s kémény sem hiányzott, ugy hogy sok német vagy franczia faluban is szegyenkedés nélkül megállhattak volna. A telep közepén emelkedett kis szentegyház áll, melyben az isteni tisztelet csippové nyelven tartatik, s alig van gyermek, ki anyanyelvén írni, olvasni nem tudna. Vallásuk római katholikus; lelkészük nincs, de a megyebeli püspök időről időre egy-egy téritöt küld hozzájuk, ki velük az isteni tiszteletet tartja. Falujuk burgonya- és tengeriföldekkel van bekerítve, mindamellett nyáron halászat végett a Nagy (Michigan) tóhoz leszállanak, télen róka- s hődvadászattal foglalkoznak s ebbeli foglalkozásuk nyereményeiért különféle árukat különösen finom posztót cserélnek be.

Nejeik európai divat szerint öltözködvén viszonyaikhoz mérve nem kevéssé fényűzők, a férfiak szinte legnagyobb részben európai divatnak hódolnak, csakhogy pantalonjaikat gyöngyökkel varrják ki; van azonban közöttük, ki maiglan veresre festi arczát s sastollat dug csomóba kötött üstökébe.

Ez indián törzs az északamerikai törzsek legmiveltebbjei közé tartozik, minek nem csekély jele, hogy lángtizet — pálinkát — nem isznak; mindamellett tartani lehet, hogy mint e szerencsétlen emberfaj egyéb törzsei is, vagy a fehér fajba felolvadva, vagy általa kiirtva előbb-utóbb nyom nélkül elpusztul a föld színéről.

(Folytatás következik.)

 

 

 

N. N. FEJEDELMI UTAZÁSOK. 1888. 45. 734.

Hogy a czimül irt tárgyról ma már egész monográfia irható, az az újabb kor vívmánya, közlekedési eszközeinek fejlett tökélyével, diplomacziai és politikai viszonyainak messze elágazásával, s a czivilizáczió ösztönszerű szükségleteivel magyarázhatók, melyek alól még a koronás fők sem képeznek kivételt. Hajdan, sőt egy-két száz évvel is ezelőtt, uralkodók csakis háborús ügyekben utazgattak nagyobb távolságokra, ha alkalmas helyen kellett az ellenséget fölkeresni, megverni, vagy legfeljebb ifjúkori tanulmányok és tapasztalások szerzése végett.

Igy utazott nagy Péter czár Hollandiába, hogy a hajóépítést megtanulja, igy I. Pál czár Francziaországba, hogy a haditudományokat elsajátítsa. De politikai utazásokra alig volt példa. XIV. Lajos soha el sem hagyta Versaillest, hogy idegen udvaroknál keressen szövetségeseket, s II. Károly, miután visszatért Angliából, soha többé át nem lepte a calais-i csatornát és Napóleon is csak háborús czélokból kereste fel Európa más fővárosait.

Most ha egy fiatal császár, mint II. Vilmos, elfoglalja apái trónját, első dolga fölkeresni uralkodótársait a kontinens legtávolabbi pontjain, hogy bemutassa magát nekik s értekezzék velük a nagy nemzetközi kérdésekben követendő közös eljárásról. Ám ez még lehet csupa politikai kényszerűség, hanem vannak példák, ahol az uralkodók már az utazás valódi szenvedélyével járnak-kelnek, és átlag többet utaznak, mint más közönséges alattvalóik. Ilyen szenvedélyes utazó a walesi herczeg és anyja, Viktória királyné is, bár ő ma már inkább csak egészségi okokból tesz, ha tesz, hosszabb utakat.

Pár év előtt még többször fordultak meg a koronás fők Parisban, mint ma, amikor a köztársasági kormányforma bizonyos mértékig feszélyezi az «isten kegyelméből» fölkent föld urait. De legnevezetesebb fejedelmi vendége Parisnak is talán Krisztina svéd királyné volt annak idején, ki piros nadrágban, női kabátban, férfi-csizmákkal, férfi-módra ülve lovát, nyergében két pisztollyal, kezében pálczával tartotta bevonulását a Faubourg St. Germainbe.

1869 -ben a párisi nép Vilmos porosz királyt is látta falai közt, azok között a fejedelmi vendégek közt, kik a párisi világkiállítást akkor fölkeresték. Sajátságos körülmény, hogy Paris népe akkor még a legrokonszenvesebben üdvözölte későbbi eltipróját, maga a porosz király pedig udvarias, komoly és hallgatag volt; nem ment el meghallgatni a legújabb operetteket; Bismarck akkor még a hangulatot tanulmányozta, s Moltke egészségére váló stratégiai sétákat tett Paris erődítései körül.

Beust gróf emlékirataiban olvassuk, hogy mikor királyunk ö felsége 1864-ben keleti útjára indult, tengeren utazott Konstantinápolyból Athénbe. Az uralkodó, ki tudta, hogy Beust gróf tengeri betegségnek van alávetve, hajójáról táviratozott arra a hajóra, melyen a gróf volt: «Hogy van Beust?» A válasz az volt, hogy: «Er schláft» (alszik); de a hajószignálok rosszul működtek s félreértve a választ, ezt jelezték: «Inverschámt» (szemtelenül.)

Ugyanazon az utazáson ő felsége fölöttébb érdeklődött aziránt, hogy miként terhelik meg a tevéket. Ha igen nehéznek találják a terhet, elkezdenek morogni és nem akarnak felállni. Épp ezért óvakodnak attól, hogy az egész terhet egyszerre rajok rakják, előbb csekélyebb teherrel hagyják fölállni, azután észrevétlenül növelik a terhet. «Felség, monda Beust nevetve az uralkodónak, én éppen igy teszek a delegáczióval a hadügyi budgetnél.

Hogy ily utazások rendesen óriási összegekbe kerülnek, az érthető ama sokoldalú igénybe vétel miatt, melynek a monarkhák kitéve vannak. Vilmos császárról p. o. azt irják, hogy csak magában Rómában utóbbi útja alatt 5000 kolduló levelet kapott. Miklós czárnak pláne, mikor 1845-ben ott járt, nem kevesebb, mint 17 000 kéregető levélhez volt szerencséje. Viszont vannak monarkhák, rendesen egzotikus nevű országokból, akikről tudva van, hogy még vendéglői számlájukat is méltóságukon alólinak tartják kifizetni.

Vilmos császár legutóbbi utjának költségei Rómába s Bécsbe 400 000 frtra vannak számítva. A cselédség közt kiosztott összegek is mesés magasságot érnek el s egyéb ajándékok nagy értéket képviselnek. Pontos felszámítás szerint a császár Berlinből nyolczvan gyémánt gyűrűt 150 rendjelt, ötven melltüt, harmincz darab gyémánttal kirakott nyakkötőt, hat pompás diszkardot, magának és családjának három nagy fényképét, arany keretben, harmincz arany órát lánczcíal, száz darab szivartárczát és busz darab gyémánttal kirakott vörös- és fekete sas- rendet vitt magával.

De beszéljünk már most arról, hogy minő messzeható politikai következményei is szoktak lenni néha azoknak a fejedelmi utazásoknak. Ilyeket nem csupán magán időtöltés kedvéért, hanem nagy horderejű czélok érdekében szoktak magukra vállalni a birodalmak urai. Ilyen jellege volt Vilmos császár mostni utazásának is, és ilyen volt elhalt atyjáénak, mikor még mint trónörökös, pár év előtt Spanyolországot kereste fel. Bármily messze esők és látszólag összefüggés nélküliek is ez utazások, a diplomáczia titkos útjainak ismerője nem fog tévedni azok benső kapcsolatában és közös czéljában, hogy szövetséget hozzanak létre az ellen a veszély ellen, mely Európa békéjét Francziaország részéről állandón fenyegeti.

E szempontból véve fel a doluot, az utóbbi évek minden nevezetesebb fejedelmi utazásának megvan az a jellege, hogy egy-egy eszméjét fejezi ki annak a benső szövetségnek, mely a népeket és uralkodóikat együttes érdekeikben szorosabbra fűzi össze, kezdve Frigyes császár, illetőleg akkor még trónörökös madridi látogatásán, s befejezve Vilmos császár római látogatásán.

A német-spanyol szövetség, mely Frigyes trónörökös madridi utjának eredménye, magával hozza például, hogy Francziaország nem vonulhat fel teljes hadseregével keleti határaira, hanem jelentékeny csapatokat kell, hogy délnyugaton hátrahagyjon. De még fontosabb Németországra nézve Olaszország szövetsége. Olaszország terepviszonyainál fogva csupán saját határainak védelmére volna utalva, nem pedig a védelem porosz mintájára, mely az offenzíva erélyes megragadásában áll be az ellenséges területre. Csakhogy egy ilyen passzív szerep nem sokat használhatna. Éppen azért Moltke, az olasz csapatvezérekkel folytatott tárgyalásai közben, határozottan azt kötötte ki a véd- és daczszövetség alapföltételéül, hogy Olaszország a Franczia- és Németország közt történt hadüzenet után azonnal, legalább 100 ezer emberrel Lyon felé nyomuljon. E hatalmas erőd ostroma lenne az olasz haderő főfeladata, mellyel a franczia erő jelentékeny részét lekötné s ezt a megállapodást pecsételte meg minden valószínűség szerint most Vilmos császár látogatása is.

Ha még hozzá vesszűk azt a legújabban ugyan már kevésbé valószínűvé vált akcziót, melyet esetleg Anglia részint az ellenséges kikötők blokkolásával, s a tengeri kereskedés lehetetlenné tételével fejthet ki, ezzel eléggé ellensúlyozottnak tarthatjuk Németország részéről a franczia támadást. Mert Belgium és Svájcz, mint semleges államok, csak annyiban jöhetnek tekintetbe, a mennyiben a franczia-német háború színhelyének oldalában valóban képesek-e erődítések, és határaikon csapatfelállitások által semlegességüket megóvni, vagy pedig nem. Igaz, hogy ennek a körülménynek nagy befolyása van a német haderő felállítására. De minél számosabbak a jelek, hogy Francziaország ezt a semlegességet háború esetében aligha fogja respektálni, annál több ok van arra, hogy Németország idején gondoskodjék annak fenntartásáról.

Áttekintve tehát az európai helyzet ujabb alakulását, el lehet mondani, hogy egész Közép-Európa, az északi tengertől Szicziliáig, a Vogézektől a Visztuláig és Fekete-Tengerig a béke fenntartására lépett szövetségbe, nem is említve a távolabbi országokat. Olyan hatalmas békeszovetség ez, aminőhöz hasonlóra nem volt még példa a világtörténelemben, és nem túlozunk, ha azt mondjuk, hogy a béke e hatalmas müvét is a, fejedelmi utazások teremtették meg.

 

 

 

A kelet-indiai, chinai és ausztráliai hajózás és tengeri-kereskedés. 1868. 534.

Visin János, osztrák kereskedelmi tengerészkapitány Perzagnoból a cattarói öböl egyik kis helységéből, teljes nyolez évet töltött saját két árboezos hajójával ,,Splendido"-val a kelet-indiai-chinai és ausztráliai vizeken. Néhány évvel ezelőtt, amint visszaérkezett hosszú útjából, egész esemény volt látni és hallani e férfiút, ki oly messze határokon annyi ideig lobogtatta Ausztria vörös-fehér zászlóját. A trieszti tőzsde egy több tagú bizottságot nevezett ki, hogy a derék tengerészt a hajózásra és kereskedelemre nézve érdekes ottani viszonyok iránt kikérdezze. Visin, rövid kivonatban, a következő fölvilágositásokkal szolgált.

A Kelet-India, China és Ausztrália közé eső utakra könnyű ottani hajós legénységet szerezni, de Európába egy sem jő közűlök szívesen. Erre azonban könnyű angol, holland vagy spanyol és portugál hajóst találni. Kevert hajós népet legszokásosabb angol vagy spanyol nyelven vezényelni, mert e két nyelv legjobban el van az itteni hajós népnél terjedve. Mig a hajó Indiák s Ausztrália közt jár, elég a hajós legénységnek a hajóra léptekor egy havi fizetését előlegezni; de ha Európába indul a hajó, akkor két havi fizetés-előleget kívánnak. Az európai s amerikai hajós legény havi fizetése mintegy 30 ftra, a chinaiaké, ausztráliaiaké mintegy 20 ftra megy.

Ez utóbbiak leginkább rizzsel, hallal, szárított hússal s vizzel élnek; a többi ugy mint az európai tengerészek szoktak. A Filippinák és Jáva szigetén fölvett matrózokat tartozik a kapitány, a szolgálati idő leteltével, saját költségén haza küldeni. Hong-Kongban, Manillában, Singaporeban és Batavia-ban rendes üzérek vannak, kik a hajót a kellő legénységgel mindenkor ellátják. Mindamellett, hogy Hong-Kongon és Batavián kívül az összes kelet-indiai szigeteken s Chinában sehol nincs osztrák ügyvivő (consul), mindenütt bizton számithatni a helybeli hatóságok oltalmára és segélyére. A singaporei s manillai kikötőkben a hajók minden szükségletéről könnyen és elég előnyösen gondoskodhatni. Ausztráliában is olcsó az élelem, de a kézimunka rendkívül költséges. A bajójavítás legjutányosabb a Filippinákon, hol a mesterember napszáma 1— 1,5 a frtra, mig az ausztráliai kikötőkben 5—6'/, frtra megy.

A hajózásnak legnagyobb ellensége, különösen a chinai tengerpartokon s az indochinai szigetségekben az orkán, mely a déli 10 és északi 30 szélességi fok között, júniustól novemberig borzasztó rombolást tesz. Az orkán közeledtét rendesen három napos szélcsend, vagy sűrű felhők mellett apró esőzés előzi meg a a légsúly mérő ez alatt 28-50 fokra hág fel. Ezenkívül Chinában s a Filippinákon májustól októberig északkeleti, az év többi részében délnyugati szél uralkodik. A délnyugati szelek általában rohamosabbak, gyakran erős esőzéstől kisérve; mig a délkeletiek szárazak, csendesek.

A chinai tengerről, a Borneo-, Jáva-szigetek s Singapore partjairól a legjobb, legmegbízhatóbb térképek vannak, melyek utasításai nyomán könnyen kikerülhetni a sziklákat, zátonyokat.

A chinai partok mentén járó tengeri rablókat nehéz előre eléggé kerülni, mert hajóik ép olyanok, mint a rendes kereskedő hajók; de ha a kereskedelmi hajónak megbizható — különösen európai — legénysége, egy-két ágyuja s kellő számban kézi fegyvere is van, könnyen megfutamíthatni e rablókat, mert nem birnak valami nagy bátorsággal.

Mi a hajózás jövedelmezőségét illeti: Chinából vagy Keletindiából legelőnyösebb az Európába, Ausztráliába, vagy a Manilla, Batavia és Surabaia (Java szigete) közti rövidebb utazás. Java és China közt kevés nyereség kínálkozik.

Chinában s az Indiákon átalában igen szabatosan s rendesen kezelik és az áru átvételénél azonnal fizetik a vitelbért, Ausztráliában e részt kissé óvatos legyen a kapitány.

A ki- és berakodás, átvételi szabályok s a várakozási napokra, a biztosítási eljárásra stb. nézve épp azon föltételek vannak ott is szokásban, melyek Európában.

Chinában, a Filippinákon minden hajó tonnánként 3-4 tallér rév-bért fizet. Egészségügyi kiadása sem Chinában, sem Indiákon, sem Ausztráliában nincs a hajónak.

Egészségi szempontból legtöbbet szenvedni a forróláztól; különben mind Chinában, mind az Indiákon és Ausztráliában nem hiányzanak koródák, s ezek közt a jávaiakat átalában legjobbaknak tartják. Egy-egy hajóslegény gyógyításáért és ellátásaért naponként fél tallér fizetendő, s a kapitány tartozik a nem belföldi betegekért előre az egész gyógyitási s ellátási költséget lefizetni. Ha odavaló matróza betegedett meg, annak gyógyítási költségeiért nem felelős.

Az Európával való összeköttetésben legmegbízhatóbb a singaporei vonal, melyen az ausztriai levelek 35 nap alatt érkeznek el; a Chinából s a Filippinákról Európába vagy viszont érkező levelek 45 napig vannak úton.

A közönséges kölcsönök, melyekre nézve legelőnyösbek az angol és hollandus pénzváltók, évi 8 százalékkal; a szerencsekölcsönök, tengerészeti váltókra, 10—25 százalékkal járnak.

Legkelendőbb pénz a sterling, mely 4— 4,5 mexikói tallér értékében van forgásban.

Előnyös lenne Ausztriából Chinába, az indochinai szigetekbe s Ausztráliába, lisztet, kétszersültet, aczélt, papirt, kötelet, üveget, s len- és pamut-szövetet vinni. A gyapjúszövetet ott nem kedvelik: ennélfogva ezzel nem is volna tanácsos kísérletet tenni. Onnan pedig Ausztriába igen előnyösen hozhatni különböző fűszert, nyers és  feldolgozott selymet, theát, rizst, chinai tintát s  figyelmet érdemelnek az ottani faragványok fából s elefántcsontból. Az Indiákról hozhatnánk borsót, gyapjút, ólmot, szegfűszeget, gumit és festékfát.

Ausztráliában jó kelete van a kőszénnek, bornak, szesznek: és ott olcsón vehetni gyapjút, szarvasmarha- s juhbőrt, faggyút és viaszt.

Olvasónk mégis kérdhetné, hogy miért közlők e távol vidékek hajózási és kereskedelmi viszonyait éppen most igy körülményesebben, holott Visin, említett tapasztalatait már évekkel ezelőtt kijelenté a trieszti tőzsde bizottsága előtt. Azt hisszük, hogy indokolva van, ha a hazai kereskedő világnak ezen chinai s kelet-indiai körülményeket ujolag emlékezetébe hozzuk; mert a szuezi csatorna ügye, mely egész Európát már mintegy II év óta foglalkoztatja, mindinkább közeledik azon ponthoz, melyen azt befejezettnek mondhatni. Ez által az adriai s középtengeri kikötők néhány ezer tengeri mértfölddel közelednek az emiitett vidékekhez s bizonyosan az atlanti Óceán és ezek közt fönálló s mindig emelkedő kereskedésnek, mely ma is mintegy 120 millió mázsa áru forgalomra tétetik, jó nagy része szintén a Földközi-tenger forgalmára száll át. Tehát jó azokat ismernünk addig is, mig keleti expeditóink chinai viselt dolgait is tudtunkra adja.

— y—

 

 A hajózási iskola megnyitása. 1868. 50. 606.

1868. deczomber 10-én nyittatott meg a hajózási iskola. A megnyitón megjelent a közlekedési minisztérium több tagja, hajózási tisztviselők s egyéb hallgatóság és az iskolába jelentkezett mintegy harmincz ifjú. Az iskola igazgatója, Kenessey Albert a következő beszédben fejtette ki ez iskola szükségességét

„Negyven év alatt hazai hajózásunk fejlődésében két korszakot különböztethetünk meg: egyik a gőzhajózás életbeléptetése; a másik a gőzhajózási vállalatok versenyének létrejötte.

A Dunán az első gőzhajó  1830. szeptember 17-én tette meg kísérleti útját. I. Ferencz e nap erősitette meg a ma oly nagy kiterjedésben működő 1-ső cs. k. szab. Dunagőzhajózási Társaság alapszabályait, és igy itt kezdődik a dunai hajózás első korszaka.

Sokan fognak emlékezni azon aggodalmakra, melyeket elsősorban a pozsonyi, győri, komáromi, pesti, bajai, szegedi és más hajó-tulajdonosok, mint akik, az addig folyamatban volt (evezős és lovas) hajózás főbb intézői voltak, — elkeseredve tápláltak; mert azt hitték, hogy virágzó üzletük a gőzhajók szaporodásával tönkre megy. Ez aggodalmakkal szemben, nehéz feladata lehetett az első gőzhajóknak. Lassúságuk mellett is sok előnyt nyújtottak ugyan az előbb egyedül állott közönséges hajózás fölött. Mig a személyszállitó gőzhajónak is három nap kellett, hogy Pestről Bécsbe érkezzék s egy mázsa teher szállításáért Pestről Bécsbe két ezüst forinton felül kellett fizetni: addig a gőzhajózás kevéssé nyerhette meg magának a közönséget.

A gondolkozók és előrelátók figyelmét elfoglalhatta, hogy a gőzhjózás életre valóságáról meggyőződjenek s kifejlődéséhez segédkezet nyújtsanak. Igy történt, hogy Széchenyi 1832-ben a Dunán lement a Fekete-tengerre, a Bosporus-parti világvárosba s visszatértével új működési teret nyitott, magasabb nemzetközi irányt muttatott a gőzhajózásnak.

A dunai hajózás ujabbkori második korszakát az 1856 márcz. 30-ki párisi szerződés nyitotta meg, mely a Dunát szabaddá tette. Ezen szerződés alapján kelt a Dunaparti államok 1857. nov. 7-diki egyezséglevele, melyben a Duna szabad hajózhatóságának egyes körülményeit szabályozták.

Spirta György még 1858-ban,  a Luczenbacher testvérek 1860-ban siettek gőzöseiket megindítani. Ekkor újra sokan kételkedtek ez újabb vállalatok élete fölött. Ma már hét társaság és tíz magánvállalkozó működik azon a téren, melyre előbb nem is egészen negyven évvel, a legbátrabbak is csak nagy gondolkozás közt léptek. Közben a hajózásnak

— a gőzhajózásnak, mint a közönséges hajózásnak

— a vaspályákban támadt, szaporodott versenytársa.

A forgalom évről-évre emelkedik, mely a vizi szállítmányoknál tiz év alatt általában meg-kétszereződött vagy ennél magassbbra is szállt, s kételyünknek, melyel ezek jövője iránt netán aggódtunk, el kell tűnnie.

Gazdasági viszonyaink fejlődése, az értelmiség emelkedése, szükségleteink szaporodása, de maguk a hajózással némileg ellentétes érdekűnek látszó vaspályák szaporodása is jó befolyással voltak. Tagadhatatlan, hogy ezen emelkedés kifejlődését mint annak idején az 1-ső cs. kir. szab. Duna-gőzhajózási társaság versenye a közönséges hajózással, úgy később a különböző gőzhajózási vállalatok versenye egymás közt, tehát maga a hajózási verseny, a szabad hajózás segitette elő. Kár volna tehát akár a magán, akár a közérdekek szempontjából a hajózási verseny következményeiért aggodalmaskodnunk; sőt kell, hogy a versenyt itt is, mint sok más esetben üdvözöljük.

Ha a szabad hajózás, általános fejlődésének barátai akarunk lenni: első kötelességünk a hajósok értelmi fejlődéséről gondoskodni. Ezen meggyődés vezérelte a m. kir. közmunka és közlekedési minisztert; midőn a most életbe lépő hajósiskola fölállítását elhatározta s ennek megnyitását mára kihirdettette.

A magyar kir. közmunka és közlekedési miniszter  a következőket tartotta szeme előtt:

1-ször olyan legyen a hajósiskola, hogy abban minden hajós részt vehessen, s ennélfogva a tanfolyamot a téli hónapokra, tehát azon idényre rendelte, melyben a hajós gyakorlati pályájától legkevésbé van elvonva;

2-szor hogy csak annyi tanittassék, amennyit az illetők gyakorlati képzettségük alapján könnyen fölfoghatnak, vagy amennyiben az elmélet a gyakorlatra támaszkodhatik, s mennyit a gyakorlat az elmélettől szivesen kölcsönöz; miért is az 1-ső tanfolyam legalább félévi, s a második tanfolyam két évi gyakorlatot föltételez.

A szépirást Beck József; számtant Tóth Gábor; a földrajzot Maar Péter Pál; a vám-és biztosítási ismereteket Catinelli Hektor úr adja elő. Az erőműtan és gőzgép-ismeret elemeit Bugát Ferencz gépész-mérnök úr tanitja. Szakmájukban több éven át szerzett érdemei az érdekelt körökben eléggé ismeretesek: ennélfogva bizton reménylem, hogy e ma életbelépő tanintézet méltó lesz, hogy azon tanintézetek sorában álljon, melyeket a testvér főváros a az egéaz haza mindenkor örömmel fog magáénak vallani,

Ekképp megismertetvén ezen hajósiskola szerkezetének alapelveit az iskolát ezennel megnyitottnak nyilvánítom. Mindegyik osztály elfoglalja helyiségét s a tanitáa kezdetét veszi. A t. közönségnek pedig köszönöm, hogy ez iskola házi ünnepét, ez ünnep diszét, becses jelenlétével emelte."

 

 

 

A TENGER HIÉNÁI. 1895. 42. 523.

Észak-Amerika délnyugati tengerpartján, hol a legtöbb hajótörés szokott előfordulni, a lakosság nagyobb része üzletszerűleg a partra vetett hajóroncsok és portékák összeszedésével foglalkozik. Igaz ugyan, hogy a part hosszában felállított világító tornyok az üzletet némileg megnehezítették, de azért a véletlenül elveszett vagy szándékosan tönkre juttatott hajók száma még mindig igen nagy. Egyes lelketlen hajótulajdonosok külön e czélra szerződtetett kapitányok által óriási összeg erejéig biztosított járműveiket Florida tengerpartjain zátonyra juttatják, mikor aztán a brackereknek elnevezett tengeri hiénák a kivetett hordókat és csomókat kézre kerítik. A legértékesebb tárgyat a durva vászonba csomagolt gyapot képezi, melynek átázott kötegei egyenként hatvan forinton kelnek el.

Mihelyt egy gyapottal megrakott hajó elmerült, a parti lakosok apraja-nagyja a dagályt lesi, mely aztán a hordókat és csomagokat a partra dobja. Mahagóni vagy spanyol czédrusfa darabok szintén nagy kelendőségnek örvendenek, és nem egy parti lakos házának egész bútorzata elmerült hajók felszereléséből került ki.

Az Egyesült-Államok kormánya évenként és fejenként nyolcz markot szed a parti lakosoktól, kik a gazdátlan portékák kihalászásával foglalkoznak. Ámde ezen adót csak kevesen fizetik, a túlnyomó többség a partőrökkel egyetértvén, engedély nélkül űzi a jövedelmes mesterséget. Oly eset is fordul eló, midőn a készakarva zátonyra vitt hajók tulajdonosai külön e czélra felállított emberek által a tengerből kifogott rakományt a brackerektől, vagyis tengeri hiénáktól megveszik és alkalmilag valamely távolabb fekvő kikötőben ismét eladják.

Midőn 1890-ben a Ward-féle társulat «Alexandria» nevű gőzöse elmerült, a tengerpart hosszában mindenütt varrógépek, zongorák, orvosi szerek és mindenféle kereskedelmi czikkek oly mennyiségben voltak felhalmozva, hogy össze nem birták szedni, s nagyobb részét a következő dagály ismét a vizbe sodorta. Ennél értékesebb és nagyobb préda Florida tengeri hiénáinak még nem jutott.

 

 

Thallóczy Lajos: TENGERI EXPEDICZIÓK FIUME ELLEN. 1881. 8. 122.

Fiume birása közvetlenül a horvát vegek, közvetve pedig a Dél-Duna és Nyugat Magyarország kulcsa. Az a lelkesedés, mellyel a magyarság Mária Therézia páratlan adományát fogadja, az a szívós kitartás, mellyel a magyar rendek s reméljük a magyar parlament most is Fiúménak a magyar államhoz való tartozandóságát vitatta, nem közjogi vagy integritási idealizálás. A sok áldozat, mely Fiume érdekében történt, előleg a jövő nemzedéknek. Fiume nemcsak kereskedelmi gyűjtőpontja az Adriának, hanem egy egész védelmi vonalnak a kulcsa, melynek bírása döntő hatású. Fiume többször volt a tenger felöl jövő támadások czélpontja. --  --  --  --

I. Napóleon, midőn az illyr királyságot alkotá, egyenesen Ausztria léte alól vonta el az alapot, s midőn a lengyel királyságot helyre akará állítani, megmondotta Metternichnek, hogy Ausztriát is restaurálja, midőn a beleegyezés dijául a tengermelléki részeket s Dalmácziát visszaadja. Ez a kísérlet volt a legtöbb veszedelemmel összekötve.

Rákóczi Ferencz szabadságharca 1703 óta nagy előmeneteleket tett a magyar érdekek érvényesítésében. A pillanat is jól volt megválasztva, midőn a Habsburg-házat nyugat felöl az európai fontossággal biró spanyol örökösödési háború foglalkoztatta. Mindig szerét ejtették, hogy érzékeny sebeket üssenek ott, hol nem is várták. Diplomatái, kik az európai udvaroknál működtek, kivitték, hogy a magyar ügy és a magyar háború nemzetközi védelemben részesült, s Rákóczit hadviselő félnek ismerték el.

Híre terjedt, hogy 42 hajó jön 200 000 törökkel.--  --  --  --

Az expediczió komolyan készülődött. Fiume katonai parancsnoka ekkor Terz Ottavio volt.

Tettek is néhány kísérletet, néhány banda áttört a határon, Tovább is mentek, de a velenczeiek nem fogadták kedvezően a vállalatot. Mindamellett Vojnovics (operativ tiszt) folyton készült, gályákat fogadott s Fiume és az egész Isztria izgatottságban volt.

Úgynevezett ausztriai gálya egy sem volt, a partok teljesen védtelenek; a hadi tanács fühöz-fához kapkodott. Egy velenczei kapitány Veturi Veneto azt a tanácsot adja, hogy parti ütegekkel védjék meg az isztriai és fiumei partokat. A velenceiek féltvén kereskedelmi érdeküket, határozottan ellene voltak ugyan az expediczionak, de Vojnoviccsal nem birtak volna, mert Bosznia felöl több átjárót is igénybe vehetett. Mi történik. ha a védtelen tengermellék ellen mégis létrejött volna az expediczió?

A veszedelem elmúlt, részben az időközben folytatott alkudozások lanyhasztják meg Rákóczi pártfeleit, Vojnovicsnak pedig kifogyván pénze, csapatait nem tarthatá együtt, török-franczia részről pedig elejtették a merész vállalatot.

Másodízben az 1717/18-iki török hadjárat alkalmával fenyegette Fiumét veszély.  Savoyai Eugen herezeg a szerb batáron megverte a török sereget, megvette Belgrádot erős ostrom után. Boszniában azonban szerencsésebb volt a török sereg, s kapcsolatban az Adrián működő kalóz-rajjal, igyekezett Horvátországra törni. Egy nyolcz-tiz erős gályából álló hajóraj a  pápai gályát kifosztotta, a legénységet megölte s mint Montenaro Domenico a Fiume városát védő tersatoi vár parancsnoka értesült, Fiume felé vitorlázik. A török hajósok ekkor már igen feltek a velenczeiektől, hajóhaduk, régi dicsősegük, lobogójuk becsülete már múlófélben volt. A török hajókon ügyes görög hajósnép szolgált, mely kiállotta a versenyt az olasszal. Ez a nyolez-tiz gálya nem valami nagy hajóhad ugyan, de jellemző, mily riadalmat okozott.

Az udvart értesítették, hogy Raguzában készül valami. B. Kain Frigyes Lipót fiumei parancsnok ez évi márczius 6-án rendeletet kap, hogy kivált a tengermellékre ügyeljen, a rendelkezésére álló hajókat lássa el ágyukkal. A velenczei tanácsot kérik a stájer kamarabeliek, hogy a Raguzában gyülekező törők expedicziót akadályozzák meg. Hiába. Az év szeptember 13-án hirt vesz a gráczi kamara, hogy a török hajóraj, 12 nagy és 24 kisebb járműből áll, van rajtuk 35 nagy és 24 kisebb kaliberű ágyú, számos legénység. A veszedelem hallatára a tengermellékiek fölriadtak és sürgős segedelemért folyamodtak.

Az iratok azt állítják, hogy a bajok francziák s hogy az egész adriai expediczió terve tőlük ered,. Közben a többi tengermelléki varosok Huccari, készültek a védelemre, partjaik mentében. Ütegeket állítottak fel, s készen várták az ellent. November elején Kis Ázsiában a porta ellen lázadás ütött ki. A hajóraj tehát nagy meglepetésére a fiumei parancsnoknak, Khodus felé vitorlázott, mit cselnek gondoltak, pedig valóban oda szállitották a flotilla legénységét. Mindamellett a hadjárat végezetéig mind a fiumeiek, mind a triesztiek, teljesen felkészülve várták az ellenséget. A haditanács ekkor jutott tudatára, hogy mily sajnálatosan nélkülözi a hajóhadat. Maria Teréziáé a kezdeményezés érdeme e terén is.

 

 

FÜGGELÉK

 

 

HEGEDŰS LÓRÁNT. RÉGI LEXIKONOK MAGYARORSZÁGRÓL. 1892. 16. 271.

Alig múlik hét, hogy egy külföldi hírlap, vagy valamely idegen földön termett népismertető munka meg ne lepje a magyar olvasóközönséget a magyar viszonyokról szóló furábbnál furább jelentésével, mely csak úgy duzzad a járatlan fölületességtől. Akárhogy elnevetgélünk is alkalomadtán ezeken az „alapos megfigyeléseken”, bizony csak belénk nyilal a fájás, mikor végig mulattuk rajtuk magunkat. Hiszen tudjuk, hogy újabban nagyot fordult a vélemény rólunk is, hogy kivált tudományos irodalmunkat, ahol nagyobb rést nyitunk a külföldnek, pontosan regisztrálják szomszédaink..

Érdekes lesz egybeállítani, hogy mi volt a külföld ismerete és véleménye rólunk a múlt századokban: hogy nagy encyklopédiáik, lexikonaik, amelyekben tapasztalataik eredményét préselték össze, mit tudnak a mi szép hazánkról?

Valami sok változatosság bizony nincsen a témámban, mert az öröklési törvény csudálatosan erős a lexikonok családjában; egy-egy adat, sőt egy-egy kifejezés évszázadon át változatlanul vándorol a legkülönfélébb nemzetiségű dictionáriumokon keresztül. Amint egy-egy lexikont elkezdünk olvasni, első pillanatra nehezen tudnánk megmondani, hogy nem száz évvel előbb született társa mondja-e el a tudományát Magyarországról, mert az adatai veszedelmesen hasonlítanak amazéhoz. «Mintha csak annak a képéből vágták volna ki», mondja a mi erőteljes közmondásunk.

Hogy nagyon szét ne folyjék az anyag, nemcsak a tárgyunktól idegen tekhnikai lexikonok, és bölcsészeti rendszereket tárgyazó «Polyhistorok»-ra, «Encyklopédiák»-ra nem vethetek itt ügyet, de a szorosabb szaklexikonokat is mellőzve, röviden összefoglalom a többi tartalmát. A latin nyelvű Dictionarium historicum et poeticam, mely 1578-ban jelent meg Parisban, tudna valamit rólunk is: elmondja a hunok történetét, idézi ehhez Claud. Saxo szavait: „ennél a népnél gyakran olyan éhínség van, hogy a kutyákat is megeszik”, s azután oda veti, hogy valószínűleg ezekből lettek a magyarok, úgy hogy megtoldották a betűket: «huni»-ból lett «hungari;» azonképpen a Kaspi-tenger környékén lakó „unokát” (hunok) is magyaroknak tartja.

Az első nagy encyklopédia előtt ide iktatok egy tősgyökeres német terméket: encyklopédikus rendszerű röpirat ez, melyet 1631-ben adott ki «Egy valaki, aki nem örül a német birodalom pusztulásán, de aki nem lát javulást. Az Uluminirter Reichs- und Welt-spiegel — ez a munkácska czime — mindjárt elején beszámol Magyarországról, „Gaudeamus libertati” jelige alatt, ilyenformán:

A magyaroknak csak pro forma van királyuk, akit maguk nem tudnak eltartani, mert igen kevés a jövedelem; azért az ausztriai ház mellett maradnak, mely nem néz jövedelem után, mert máshonnan kifutja a bevétele. A magyaroknak olyan a helyzetük, hogy amint a török megmozdul, mindjárt rájuk tör. Az első nagy lexikon a franczia Moreri müve: Le grand dictionnaire historique ou le mélange curieux de l'histoire sacre et profáné. (Nagy történeti szótár, vagy az egyházi és világi történet különös vegyülete.) 1673-ban jelent meg először királyi privilégiummal és 1759-ben már huszadik kiadását érte. Itt nemcsak Aurelius császárról halljuk, hogy magyar ember volt, de Magyarországról is kapunk efféle leírást: Magyarország alakja négyszögletes, négy sarka a vüág négy tájéka felé néz; egészségtelen levegője férgeket költ ki, a Dunát kivéve, vizei ártalmasak, nem ihatók. Sok csudálatos forrás bugyog föl talajából: ásványos- és gyógyvizek, kutak, amelyek halált-hozó nedvet tartogatnak, patakok, télen forró vizzel, nyáron befagyva.

Azután ezek az adatok, összekeverve valót és költöttet, hol megkurtítva, hol magyarázatokkal megtetézve, végig kisértenek a lexikonok egész során. Moreri is, és mindegyik encyklopédia, adja szárazon Magyarország történetét, jobban szólva: kronológiáját, több-kevesebb hibával (így pld. Moreri 744-re teszi e hazába való bejövetelünket), szépen megemlékeznek gabnatermésünk, állattenyésztésünk nagyszerűségéről, amelyekkel Magyarország Európa éléskamrája lehet, csodálkozva csapják össze kezeiket a vad- és hal-gazdagságon (persze, hogy mindenütt az van főihozva példának, hogy a Tisza mentén ezer pontyot vesztegetnek egy aranyért), elősorolják bányáinkat, és, amit első helyen kellett volna említenem, a borainkat.

És mindig ugyanazok az adatok, ugyanazok a megrögzött hibák! Hogy a hunokkal, vagy a szlávokkal hoznak-e rokonságba, hogy mit gondolnak közjogi helyzetünkről, hogy miféle jellemzést adnak a népünkről: az jellegzetesen változik nyelvek, korok, lexikonok szerint, de Magyarországnak 1673-ban (Morerinél), csak úgy mint 1677-ben Hoffmannál, és a XVIII. század közepén Zedlernél, vagy az 1766-ban megjelent kis franczia encyklopédiában, egészségtelen a levegője idegeneknek, a parasztok mindenütt sok fáczán- és szarvas-húst esznek, a források csak olyan képtelenül csodás produkciókat végeznek, és minden évben állhatatosan 80 000 ökröt hajtanak fel innen Bécsbe. Moreri szól még a magyarokat megelőzőleg itt lakott «bizonyos népekről, akik csak vérből éltek; s elmondja rólunk, hogy nem szeretjük a németeket.

A következő mű Bayle híres «Dictionnaire historique et critique»-je (Történeti és kritikai szótár. 1697.) tisztán érdekes életrajz-gyűjtemény; így Izabelláról, Zápolya János király nejéről és Máriáról, II. Lajos özvegyéről beszél, meg pletykázik is.

Innen átcsaphatunk Svájczba. Baselben 1677-ben jelent meg. I. Hoffmann latin nyelvü Lexicon universale-ja. Legelőbb is az eredetünkkel foglalkozik, s egynek tart a «juhurokkal» és arról szól, hogy Sarmatia lakói «Európa és Oroszország határain hasonló nyelvet beszélnek a mienkkel, a mint azt báró Herberstinus, Gaguinus, Bubruquis, Planocarpus utazásai bizonyítják. Jellemezni próbálja a magyar népet is: «a lakók, kivált a nemesek nagyszerűek; a lovakat, vadászatot, lakomákat a kelleténél jobban szeretik, az egész nemzet harczias, szabadságra vágyó, de fölöttébb hajlandó a vadságra, benső visszavonásra, s arra, hogy boszút álljon és másokat ne becsüljön. Ez a jellemzés sem  tisztán a Hoffmanné.

Ugyanezekből a vonásokból állit rendesen össze a többi lexikon is egy egy képet rólunk. Érdekes azután, hogy amint  különféle korok, más-más nemzetek írnak rólunk és ezeket a fölsorolt vonásokat a falra vetítik, hogyan kombinálják e jellemző pontokat.hogyan homályosodik el a franczia szerzőnél az egyik vonás, hogyan húzza hosszúra a másiknak a silhouettejét a német iró; vagy a XVIII. század lexikonja hogyan sötétíti el azt egészen, ami a XVII. encyklopédiáiban még csak bizonytalanul rezgő háttér volt. Hogy rövidség okából csak egyet említsek : abból, amit itt Hoffmann «benső visszavonásra való hajlandóságnak nevez, az 1732—1751-ig megjelent hatvanhárom kötetes Zeddler-Lexikon, a maga itató-papiros stylusában olyan veszekedő, rebelliós népnek pingál ki minket, amilyennek nehéz párját fogni.  Aki ezzel a viszálykodással hozta a nyakára a török háborút, akiből ezt a betegséget «még nehéz büntetésekkel sem lehetett kiűzni. Persze akkor Rákóczi (Z. szerint «Ragóczy») szabadságharcza után voltunk, akit e munka szörnyen szeretett volna egy kanál vizben megfojtani.

Még Hoffmanból irok egyet-mást ide. Elmondja, hogy Magyarország félig a török, félig az ausztriai ház alatt van, s eszerint osztja föl a megyéket; törökök: Székes Fejérvár» (Székes-Fehérvár,) Salavar, Valpon, stb.; osztrákok :« Sárvár, Kreis, Liejpcse» stb. megyék. A vizeinkről még részletesebb dolgokat tud, van patakunk, mely a vasat rézzé változtatja, vizünk, melyet a hold vonzása kormányoz; és aztán — a Kárpátokban vadlovak száguldoznak. Szép magyarázat is van ehhez: a tatárjárás alatt bitangul ide vetődtek a gazdátlanul maradt lovak, azután elvadultak. Nevezetes dolog, hogy ezek a vad lovak, amelyeket csak el kell fogni, hogy az embernek paripája legyen, még a következő század (XVIII.) közepén is ott barangolnak, a Zeddler lexikonában, amelyre most áttérek. Coronelli  Lexikon universale», mely 1701-ben indult meg, de félbenszakadt s az 1727-ben angol nyelven megjelent «Cyclopédia, or an universal dictionary of arts and seiences ; (Cyclopédia, vagy a művészetek és tudományok általános szótára) ez tekhnikai lexikon, amelyben csak huszárainkról van szó, mint olyan könnyű lovasokról, kik tigris- és egyéb vadbőrrel takarva, és madár-tollakkal díszítve rohannak csatába.

A már többször említett Zeddler-lexikon (1732—51) czíme: Nagy általános szótára mindazon tudományoknak és művészeteknek, melyeket eddig az emberi ész és értelem kitalált. Részletesen, hosszan szól a magyar koronáról, alkotmányról, bíróságainkról, stb. az ő kétségbeejtően rendszeres modorában. Több hasábon ismerteti történetünket, ott kezdve azt, mikor a világ teremtésének 1812-ik, az özönvíznek 155-ik évében Japhet utóda bevándorolt Pannoniába; s azután sok utánjárással, elég jóakarattal irja meg tovább, de miután elmondta, hogy Magyarország szabad ország, amint azt a német rendek is elismerték, a rebellión való szörnyüködésen kivül, fölhordja, hogy mennyire a németek verték ki innen a törököket, amit nem kellene elfelejtenünk, és «Magyarország érdekei» czím alatt, — mert ennek is külön fejezete van, — kijelenti, hogy mindenekelőtt Németországgal kell jó egyetértésben élnünk, a lengyeleknek és francziáknak pedig nem jó annyi beleszólást engednünk a dolgainkba.

Amint azután a hazánk leírása elkezdődik azzal, hogy «Magyarország pompás föld, melyet isten gazdagon megáldott » megint sorra kerülnek a már ismeretes adatok és csudák. De még megtoldva. A «szentkeresztkút vize állítólag vérré változik, valahányszor egy magyar király meghal; hegyeinkből gyémántot is bányásznak, s aranyunk annyi van, hogy nemcsak az eke vet föl színarany göröngyöt, de Tokajban a szölővesszőn föltekergődzött arany huzalt is találtak, és szin-arany fürtöt termett egyszer, — ha jói tudom 1673-ban, — egy tőke. Úgy hallotta, mintha Buda és Pest városok között fél mérföld hosszú volna a hid.

Legszélesebben fog persze a tolla, mikor a magyar borról szól: «Wenn mann all hier das Wort Wein nennet, dadurch alles, so nur das delicateste in Geschmack seien, sagen will.» (Ha itt e szót: «bor», kimondjuk, az alatt az ízre nézve legpompásabbat akarjuk mondani.) Általában áradoznak a tokaji bor dicséretétől. Brock ott tárgyalja az «Irdische Vergnügen im Gott (Istenben való földi gyönyörök) czímü müvében, Hoffmann Frigyes pedig külön értekezést irt a magyar bor jóságáról, használatáról 1713-ban.

A magyarok, — a lexikon szerint, — pálinkát és bort isznak, és hagymát esznek. Ez a kosztunk. De legjobban meg van akadva a magyár nyelvvel. Talál egy felső- és alsó magyar nyelvet.

Megszívlelendő ennek a Mária-Terézia-korabeli német írónak az az adata, hogy Magyarország német vidékein is az alsó iskolákban fakultative már tanították a magyar nyelvet.

Az 1766-ban megjelent a Petite encyclopedie ou les elements des connaisances.» (Kis encyclopedia vagy az ismeretek elemei) azon kívül, hogy Erdély fővárosa Nagy-Szeben s hogy Magyarország legnagyobb folyója a Dráva és a Száva: csak azt az ismeretes nótát fújja a csudákról.

Minthogy az 1778-ban megindult Deutsche Encyclopedie, még mielőtt rólunk szólhatott volna, megszűnt. Egy műről kell még itt megemlékeznünk, ez a Diderot és d'Alambert Encyclopédiája: «Encyclopedie ou dictionnaire raisonnée des seiences, des arts, des metiers. (Encyclopedia, vagy a tudományok, művészetek és mesterségek szótára.) 1751—1772. Az a munka, amelynek óriási hatását kimérni nincsen mérő pálcánk, amely az egész müvelt világnak minden fogalmát, egész gondolatvilágát átnyalábolta, kifordította a sarkaiból, és akkorát lökött rajta, hogy még most sem tudunk arról a változásról beszámolni, csak azt az örvénylő zúgást halljuk, amit a rohanó görgeteg megdöbbentő sebességével fölvert. Ez az «encyclopédisták encyclopédiája.

Amint kezünkbe vesszük, olvassuk e müvet, mintha minden során, minden gondolatán végig süvítene egy új légáramlat. Milyen érdekes ennek a munkának a világítása! Nincs benne egy csöpp didaktika és semmi paragrafusokba gyömöszölt systema. A Zeddler szálkás mondatai pompásan megtelnek, amint belefúj ez a légáramlat.

A csodák eltűnnek, de a fölületesség megmarad. De még a hibák is jellemzően mutatják, hogy mennyire más nap süt itt; az árnyék egészen más oldalon jelenik meg, mint az előbbiekben: az egész iskola jellemző vonásában, abban, hogy teljesen hiányzik a történeti érzéke. Csupa emberiesség, merész elvek és — semmi történeti fölfogás.

Mennyire jellemző erre, hogy miként adja elő a történetünket. Amint elmondja, hogy «Szent István a pápától kérte a királyi czímet és apostoli nevet, így kiált föl: «láthatja az ember, hogy királyok és harczias nemzetek is menynyire előítéletek által vezéreltetik magukat! «Későbbi történetünket tisztán a német császár és a pápa közti hübérharcz formájában tárgyalja.

Nagy Lajosról ily jellemzést ad: «mértannal, csillagászattannal foglalkozott s bölcsészet elveivel döntögetve meg a babonát, aki eltörölte a tűzpróbát; egy király, aki az egészséges észt ismerte, csuda volt itt s akinek nagy nevet alig ismerik Európában, mert olyan embereken uralkodott, akik nem tudták a dicsőséges nevet elterjeszteni a többi népek közt, Mindenkor, minden alak fölött aszerint mond jó vagy rossz ítéletet, ahogy az általa hirdetett .észszerű fölvilágosodás szellemében dolgozott-e, vagy nem; mindenkit úgy itél meg, mintha az ő kortársa lett volna, minden kort úgy, mintha az is az ö áramlatában úszott volna. Nem ismer több világosságot, mint az övét, amire ez nem hint sugarat, annak sötétre megnyúlik az árnyéka. Mondatai csak úgy peregnek le egymás után; szinte szeretném ide ími azokat a pompás fordulatokat.

Voltaire szép szavait a mohácsi vész után levert Magyarországról; a szép csengéstől alig halljuk meg a bizony nem hiányzó felületességet. Hogy mást ne említsek ezt mondja: «A magyar nyelv a szlávnak dialektusa, s ennélfogva némileg összeköttetésben van az orosszal és lengyellel, de a latin is rokon vele. És ha számba veszszük, hogy minden nagy lexikon, de kivált ez az encyclopedia mekkora hatással volt, kétségtelen, hogy ez is nagy hatással volt arra, hogy a francziák szemében még ma is jó részt szláv nép legyünk.

Ezzel nagyjában át is futottunk a régi encyclopédiákon, s elértünk az újabb lexikonokhoz, amelyeknek az úttörője, a híres Brockhaus-lexikon 1796-ban jelent meg először s attól kezdve siető tempóban dobják a könyvpiaezra a lexikális müveket. De bizony még sokszor rövidet húzunk mi ezekben is. Sok víz lefolyik még addig a mi „ártalmas vizű” folyóinkon, míg a fölületesen odavetett öröklő frázisokat nagy munkával ki lehet dörgölnünk a szomszédaink fölfogásából, mikor úgy beleették magukat oda.

 

                         __  __  __  __  __  __  __