FÉLSZIGETEK, SZIGETEKUTAZÁSOK

 

h14–83. Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók. 

2018.  04. 20. – 05.09.

 

Bevezetés

 

A Tartalom jól mutatja, miről olvashaunk ebben a fejezetben: Hazankfiai a világ csaknem minden tájára eljutottak, többnyire vitorlás hajókon. Faragó Ödön /1872. 222./ leveléből megtudjuk, hogy a leleményes matrózok a szélcsendet hogyan hsználták ki csempészésre. A Függelékben két meglevő és egy tervezett tengeri csatornát láthatunk (Szuez, Panama, Nicaragua) 

 

Tartalom

 

 

FÉLSZIGETEK, SZIGETEK

 

Isztria és Dalmáczia. 1875. 15. 231.

Isztria és Dalmáczia. 1875. 16. 244. II.

S. L. Sacramento Kaliforniában. 1869. 39. 534.

SARLAY PÁL: Kaliforniai képek. 1869. 45. 617.

SARLAY PÁL Kaliforniai képek. (Vége.) 1869. 46. 628.

Sarlay Pál. Eredeti közlemények Kaliforniából*)  1870. 130.

Barang: KOREA. 1904. 8. 122.

Dr. Bozóky Dezső. MACAO. 1911. 29. 576.

TONKING. 1888. 24. 381. címlap

 

 

TENGERENTÚLI  LEVELEK

 

Sz. Török János Eredeti levél New-Yorkból.1870. 396

Sz. Török János Eredeti levél Dél-Amerikából 1874. 29. 199

Crosse Andrásné MAGYAR NŐ LEVELE DÉL-AFRIKÁBÓL. 1892. 736.

Dévay Albert: EGY MAGYAR EMBER LEVELE ARGENTÍNÁBÓL.* 190 0. 465

Cholnoky Jenő: VENEZUELA. 1892. 736.

Berczik Árpád: CLEVELAND VÁROS. 1902. 717.

 

UTAZÁSOK

Desor nyomán Dr. HEGEDŰS.:Kalandozás az északamerikai őserdőkben.II. 1856. 129.

Egy franczia utazó Dél-Magyarországról. I. 1870. 231.

Faragó Ödön. Egy magyar tengerész naplójából. 1872. 14. 187. I

Faragó Ödön. Egy magyar tengerész naplójából. 1872. II. 14. 222. II.

 

 

FÜGGELÉK

 

 

A SZUEZI CSATORNA ÉS KÖRNYÉKE 1882. 37. 589.

A PANAMA-CSATORNA 1911. 8. 149.

NICARAGUA CSATORNA  google

A magyar-óvári (1869. 39. 553)

 

*  *  *

 

 

FÉLSZIGETEK

 

Isztria és Dalmáczia. 1875. 15. 231.

I.

Dalmáczia, e még mindig nem eléggé ismert hegyes tartomány, mely hosszan és keskenyen simul az Adriai tengerre, gazdag bányáját képezve az érdekes föld- és néprajzi viszonyoknak. Egy franczia földrajzi folyóirat, a „Tour du Monde" épp most tesz közzé egy érdekes utazási vázlatot egy tavaly ott járt jeles utazó tollából, amelyet mi is alkalomszerűnek találunk olvasóinkkal megismertetni. E közlemények irója, Yriarte Károly franczia utazó, a múlt évben látogatta meg az adriai tengerpart eme vidékeit, s elmondva, hogy történelmi, régészeti, föld- és néprajzi tekintetben mily sok élvezetes tanulmány kínálkozik az utazónak e két tartományban, melyek a legtöbb külföldire nézve ma is „terra incognita-ként tűnnek föl Európa közepén. Triesztet, Ausztria-Magyarország e legfontosabb tengerparti kereskedő városát a következőleg irja le:

„Trieszt, bár eredeténél s emlékeinél fogva igen régi hely, mint nagyfontosságú kikötő és kereskedő város úgyszólván csak tegnapi keletű; a régi városból ma már csak romok láthatók. Magában a város szivében is a régi, kormos, szűk epületek, amelyek ugy vannak berendezve, hogy a Bora fojtó lehelletét teljesen kiszorítják lakosztályaikból. Azonnal fölismerhetők ama szembetűnő ellentét folytán, melyet az ujabb kor nagy, fehér, szabályos épületeivel képeznek.

„Az utczák igen élénkek, mozgalmasak és a köztereken lázas tevékenységű forgalom uralkodik; érzi az ember, hogy itt az idő pénz, s e légkörben, a szép olasz ég alatt, Észak fáradhatatlan sürgése-forgása s nyugtalan izgékonysága bámulattal tölti el az idegent.                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                 Az utczákon élnek itt s a piacokon és rakpartokon kereskednek.

Trieszt óriási raktár és csodálatos üzlethelyiség, melynél az emeletek magassága, a földszinti helyiség kimért volta arról tanúskodik, hogy itt a boltnál előbb való a raktár. Kiváltságos szabad kikötőhely lévén, a Németországból Kelet felé vivő ut kellős közepén fekszik, azonnal sejthetjük, hogy a termelő és fogyasztó világ e közvetítő pontja tömérdek bankárt, kereskedőt, alkuszt s más efféle fajú üzért rejt magában. A város már terjedelménél fogva is nagy fontosságot igényelhetett magának. Terjed, növekszik ma is folytonosan.

A város a hasznossági elv ismertető bélyeget viseli magán, de az ég tisztasága és az a leírhatatlan olasz bűbáj, mely mindent átalakit, a kereskedők, uzsorások és hajhászok e városának bizonyos költői varázst kölcsönöz.

A tőzsde oszlop-csarnokának ereszei alatt szelid galambok fészkelnek turbékolva, mig a piacokon eredeti népviseletek s a néptömeg közt föltűnő külsejű tarka csoportozatok láthatók. Első tekintetre észreveheti az idegen, hogy az itteni lakosság a legkülönbözőbb elemekből áll, s ez a változatosság és tarkabarkaság képezi talán a város legsajátságosabb jellegét. A tiszta trieszti elenyészik a legkülönbözőbb népfájok e sokféle képviselői között, kik az ő szülő városába kereskedni, üzérkedni és meggazdagodni seregeltek össze. A szellemi élet igen korlátolt itt.

Hogy is lehetne gondolkozni, elmélkedni, másokkal önzéstelen gondolatokat váltani és világiasabb, kedélyesebb életet folytatni oly helyen, ahol ha valaki vendégeket hiv magához, mindjárt ebéd után, mikor az emberek, a legmagasabb pénz-arisztokratáktól kezdve a legegyszerűbb kereskedő segédig, szoktak ismerkedni, barátkozni, egymást becsülni és szeretni tanulni, a vendégek óráikat vonják elő, hogy lássák: nincs-e még ideje az esteli börzére futni, ott az árfolyamokat megtekinteni s a pár órával előbb jelentett hajók megérkezését lesni?

„A város nappal igen élénk, tevékeny; dolgozik, alkudozik, üzérkedik; minden ami kivülről jön, arra szolgál, hogy táplálja, élelmezze azt, mi bent él. este nyolez óra felé a Corsón azt hihetné az ember, hogy valami nagyon is nagy városban van, igen széles, bár nem nagyon elegáns utczán, de amely fényesen ki van világitva s kétfelől jól berendezett, látogatott üzlethelyiségek diszitik. Az egész város itt hullámzik föl s alá; de már ½ 10 órakor minden puszta, kihalt; mindenki vacsorálni megy, s akinek nincsen otthona, egy pizzériába, sörházba lép, melyek oly nagy számban találhatók itt és oly terjedelmesek, hogy e részben Bécs, de sőt még Pest sem állhatja ki a versenyt Trieszttel. (Ugy látszik, hogy a franczia utazó Budapestet „sörösebb” városnak tartja Bécsnél!). A teáskanna és a száraz lepény, a lámpák alatt nyújtózkodó kerevetekkel, ismeretlenek itt; haraphatóbb vacsorát s kissé zajosabb pihenést szeretnek a triesztiek."

Pirano, a trieszti öböl egyik kikötője annyiban igen fontos hely, amennyiben az Adriai-tenger legbiztosabb kikötő városa; szerencsésebb fekvésű lévén szomszédainál, e várost sem háború, sem járványos betegség nem igen látogatja; de a part e kikanyarodása mégis tanuja volt a Barbarossa (Rőtszakállu) Frigyessel szövetkezett genuaiak és a velenczei köztársaság közt végbe ment óriási küzdelemnek, amelynek szerencsés kimenetele Velenczének az Adriai-tenger fölötti uralmat szerezte meg, amit akkor a g y ü r ü átadása jelképezett.

III. Sándor pápa, midőn a gyürüt Ziani dogénak átadta, következő szavakat intézte hozzá: „Fogadd e gyürüt mint a tenger fölött váló hatalom és uralkodás jelvényét; te és utódaid vegyétek nőül azt minden évben, hogy az utóvilág tudhassa, miszerint a tenger tiétek a győzelem jogánál fogva, és ugy alá van rendelve köztársaságotoknak, mint a nő férjének."

Ez az eredete a különös szertartásnak, mely szerint a velenczei dogék az Adriai-tengerrel minden évben összekeltek. Az első ily eljegyzés 1177-ben ment végbe.

Ama különböző népfajok között, melyek vásáros napokon Trieszt utczáit tarkítják, a csicsík törzse talán legnevezetesebb, már csak azért is, mert erre mifelénk tejesen ismeretlen az. E különös népfajról utazónk következőleg ir:

„A csicsik alig vannak néhány ezerén s Isztria északi részén azt a vidéket foglalják el, amely a nagyobb térképeken Tschitschen Boden névvel van megjelölve s Pinguente, Planik, Mune és Szlavnik közt terül el. A kis Mune városkát nagy büszkén a csicsik fővárosának szokták nevezni. A csicsi név eredetével máig sincsenek tisztában; némely utazók azt állítják, hogy e név ácsi hangtól származik, mely a csicsik nyelvében igen gyakran fordul elő; de maguk a csicsik között mi egészen más magyarázatot hallottunk.

Ha két, egymást nem ismerő csicsi összetalálkozik, egymást ciccia-nak (olvasd: csicscsia, testvér) szólitják ; épen ugy mint Magyarországban, hol a fiatal ember a nála idősebb férfit bácsinak (franczia utazónk tévedésből becsit mond) hivja; és mint Andalúziában minden ismeretlen férfit tio-nak (bátya) s minden ismeretlen nőt tia-nak (néne) szólítanak.

„A csicsik a legkalandosabb nézetű történészek állítása szerint Scythiából származnak; ellenben a megbízhatóbb történetírók az oláhoktól származtatják őket. Annyi tagadhatatlan, hogy ezelőtt kétszáz évvel még oláhul beszéltek, s a csicsik kerületének némely helyein ma is értik ezt a nyelvet. A szláv rendesen hallgatag és tartózkodó, ellenben a csicsi hamar elárulja oláh eredetét hevessége és bőbeszédűsége által.

„Nemzeti nyelvűk használatát a szláv népekkel való gyakori érintkezés folytán hagyták el. Némelyek ugyan megtartották ős nyelvük némi foszlányait, de valami megfejthetetlen szégyenkezés következtében mindig eltagadják, hogy tudnak oláhul, ha vagy egy vándor czigány ezen a nyelven szólítja meg őket. Arcz-vonásaik nem nagyon jellegzetesek a felületes vizsgálóra nézve, de azért bizonyos átalános és változhatatlan jellegük mégis van. Homlokuk alacsony és lapos, szemeik feketék és szerfölött ragyogók, arc-csontjaik föltűnően kiállanak ; a nők majdnem kivétel nélkül piszék s arezuk kerek és lapos.

„A nő, bármily korú is, lemond minden igényről; teljesen alá van rendelve férjének vagy szülőinek, valóságos bűnbak, született szolga, teherhordó, igavonó házi állat s szokásaiban semmi sem árulja el nemét. Igen erős testalkatú s jó előre megszokja súlyos helyzetét. A csicsik oktatás, nevelés, hagyományok és emlékek nélkül élnek; sem a tegnappal, sem a holnappal nem törődnek; fő- és egyetlen foglalkozásuk hordódongák faragása és a szén-égetés; juhokat is tartanak, de legelőjük, a Karszt közelében, a Bora szeszélyeinek kitéve, sovány s bizony sem szőlőt, sem olajfát nem növel. Alig nő és erősödik meg a nő, ki a csicsinek élettársa leend, annyira, hogy járni tud, erejét felülmúló terheket kénytelen vállaira venni s ott kell mászkálnia meredek hegyoldalokon, sziklás ösvényeken, meggörnyedt háttal, de útközben is folytonosan lenharisnyáját kötve.

A nő sohasem mosolyog, mindig néma és lemondás-teljes; ha elmégy mellette, alamizsnát kér. Falujától a városig kénytelen eladni terhét: odáig elvinni nagyon fáradságos lenne; és ha rossz napja volt, pár krajezárért is el kell fecsérelnie holmiját.

„Triesztben a csicsi mulat, fecseg, iszik, énekel; a felesége künn marad a korcsma előtt 8 a talyigára ügyel vagy terhe alatt görnyedezik: valóságos kabyl nő, ki férjét urának és mesterének tartja. A csicsi, ha nejéről beszél, igy szól: „A feleségem, — tisztesség nem esik mondván." De valamint a kedvelt kutyának is oda szoktak vetni egy-egy csontot, ugy a csicsi is néha ki-kinyujt szomorú társának egy-egy palaczkocskát félig telve, s ilyenkor a sötét arcz pillanatra földerül.

„A csicsik helységei nyomorult viskókból állanak. Künn a ventákban kell őket látni, az erdőkben szabadon, mikor szenet égetnek vagy mikor mint a sátoros czigányok, ide s tova barangolnak; ámde ilyenkor, bár nem valami veszedelmes emberek, még sem jó bennük feltétlenül megbízni. Lelkiismeretük igen könnyű s az enyém és tied közt nem sokat válogatnak. Ami kezük ügyébe jut, hamar elemelik, s a városban különös figyelemmel tiszteli meg őket a rendőrség s a vidéken szintén jól ismerik ragadozó természetüket. A munei pap, ájtatos egyházi ember, ki több iskolát nyitott s kinek a vidék sokat köszönhet, megpróbálta e sajátságos néptörzset czivilizálni. Majorságait az első emeleten tartá, fogadó termében s mikor e miatt Burfon, a hires utazó, bámulatát fejezte ki előtte, a becsületes pap kissé restelvén a dolgot, vállát vonogatta, mi körülbelül annyit jelenthetett, hogy: „Bizony az én ketreczeim hamar kiürülnének, ha lent a földszinten tartanám azokat." Különben a csicsik katholikusok; kissé babonások ugyan, de azért nem fanatikusok, sőt vallásuk iránt sokkal közönyösebbek, mint a szlávok."

Isztria félszigete az 1815-ki békekötés óta az osztrák-magyar birodalomhoz tartozik, de hagyományainál s történeti emlékeinél fogva inkább velenczei, bár lakói nagyobbára szláv eredetűek. Az utóbbi elem az összes nepnek több mint kétharmadát képezi. A németség inkább hivatalnokokból és katonaságból áll, mely utóbbi minőségben a központi hatalmat képviseli s többnyire Ausztria német tartományaiból vetődött ide. Számüzötteknek érzik magukat e távol vidéken, honnan szomorkodva sóhajtoznak vissza Stájerország mosolygó völgyeire s Ausztria többi szép tájaira.

Pedig a trieszti és quarnerói öblök közt óriási szőlőfürt alakjában elterülő félsziget valóban regényesnek és tájszépségekben gazdag vidéknek mondható. A látvány, melyet a tengeren közeledőnek nyújt, meglepően szép, mert a part falukkal van sürün behintve, a völgyekben olajfák illatoznak és a hegyoldalokon a szőlőtőkék egyik fától a másikig kellemes lugasokat képeznek s nyugat felé a szétszakgatott sziklapart számtalan kisebb-nagyobb öblöt és kikötőt alkot. Ezért irta le Cassiodorus is, Theodorichnak, a keleti góthok királyának magántitkára, oly élénk szinekkel Isztriát, midőn a többek közt e szavakkal emlékezik meg arról: „Ez a félsziget tele van olajbokrokkal, zöld szántóföldek díszítik s borral él, mindenféle gyümölccsel gazdagon meg van áldva. Ravenna királyi városunknak e félsziget a kincstára és gabonása. Triesztbe és Velenczébe még ma is tömérdek gabonát küld, minthogy az szelid égalja mellett igen gazdagon terem. „Tarka szinű csigák és kagylók mászkálnak a sziklaöblök fenekén, melyek mindenféle halaktól és osztrígáktól hemzsegnek s a kerteken és szántóföldeken tul a partszéli hegyek oldatán nyaralók és kéjlakok emelkednek, mig a partokat festői soogliák (sziklaszigetek) szegélyezik."

A használt nyelv az olasz, bár a kormány mindent elkövet, hogy a nemet nyelvet meghonosítsa. A partvidéki és beljebb fekvő városokban a kisebb kereskedők szlávul beszélnek, hogy vásárok alkalmával a föld népét ők s ezek őket megérthessék. Igyekeznek, hogy az utazónak első tekintetre föl ne tűnjék a szláv és olasz elem közt létező éles ellentét. Két különböző faj közé ékelve a nemetek, a hatalom és tekintély képviselői, óvatosan és ügyesen lavíroznak ide s tova és szelíden kormányoznak s minden áron igyekeznek a két ellentétes és gyakran egymás ellen zúduló elem közt az egyensúlyt fenntartartani.

A katholikus vallás leginkább el van terjedve Isztriában és a szlávok, anélkül, hogy vakbuzgók lennének, igen vallásosak. Nincsenek köztök sem protestánsok, sem zsidók, hanem Dignano környékén, a történeti eseményeknek valami sajátságos szeszélye következtében, a XVI. század óta egy schizmatikus görögökből álló gyarmat áll fenn, s a katholikus hitű lakosság, mint egy sziget a hullámoktól körülvéve, érintetlenül tudta hitvallását mostanáig megőrizni. A partvidék, mely vére és hagyományai szerint egészen olasz, jóval közönyösebb a szent dolgok iránt, mint a belföld.

Utazónk terjedelmesen ismerteti a félsziget három fő népelemét, az olaszt, németet és szlávot, valamint azok apróbb árnyalatait is, melyeket főleg Pisinóban (németül Mitterburg) vásár idején volt alkalma közelebbről tanulmányozni.

„Az Aquila negra (Fekete sas) kemény ostrom alá van fogva; ez a városnak egyetlen szállodája. A vendéglős azt ; sem tudja, hova figyeljen, kinek engedelmeskedjék; kénytelenek vagyunk egy magán ház ajtaján bekopogtatni, hol szállást talán kapunk, hanem étkezni a szállodába kell mennünk. Sietünk élvezni a látványt, mellyel a vásár kínálkozik és visszatérve oda, hol Pisinóba beléptünk, az egész vásártéren végig haladunk, a kálváriától a város közepéig, a főpiaczig.

Isztria szivében mily különböző népalakok és viseletek láthatók! Mindjárt a város bejáratánál egy czigány tábor, sárgásbarna, rongyos, különös testtartásu emberek, kékesfekete hajjal, mely övig ér s lyukas rongyokba burkolva, melyeken át kikandikál a barna bőr. Amott meg morlákok láthatók Isztria déli részéből s mindenféle törzsű szlávok tarka öltönyökben, különböző arczjellegekkel. A vásár élénken folyik s zaj és zsibongás hallható mindenfelől. A nap szaka már jól előre haladott s ilyenkor a legtöbb vásárt rendesen áldomás mellett kötik meg. Oly átalános, nagy terjedelmű sokadalom ez, hol minden tárgy adásvevés alá kerül, melynek termelését avagy elöállitását a tartomány gyenge ipara és a gyér talaj megengedik.

A föld lepve van mindenféle háztartási szerekkel és szerszámokkal : durva cserépedényekkel, faeszközökkel, fából faragott kanalakkal, sótartókkal, késsel, szabad kézzel faragcsált apró bizarr tárgyakkal, melyeknek még használatát sem ismerjük. Vannak itt emberek a félsziget minden vidékéről; ott láthatók a délről, Dígnanoból és Polából, s a keletről Albonából és Fianonából érkezettek, a Pinguentéből való csicsikkel együtt. Igen változatos, igen élénk s igen tarkabarka látvány az, mely méltán gyakorolhat vonzerőt az idegenre. Időnként egy-egy részeg paraszt tör keresztül a tömegen, éktelen kiabálást csapva s minden lépten-nyomon különböző falvakból való s egymással összetalálkozó nők ugrálnak egymás nyakába s csókolóznak össze hatalmas örömsikoltozások között. E zűrzavar között egykedvűen lépdel  föl s alá egy-egy csendes, békés természetű osztrák hivatalnok.

„Este az egész város dalol; Pisíno be van rúgva; sötét utczáin társaiktól elmaradt részeg vásárosok kurjongatnak, uj meg uj lebujokat keresve. Mi óvatosan térünk ki e furcsa csoportok útjából, melyek szláv dalokat dudoraszva döngetik az épületek falait. A külvárosokban, onnan ki a vidékre vivő utakon bizonyos távolságokban lobogó tüzek árulják el az ott felütött vásáros tanyákat; szekerek ütköznek össze a sötétben, káromkodás, kiabálás és a távol messzeségből trombitaszó hallatszik, mintha a várerősségben lennének. Ilyen a vásár Pisinóban.

Isztria szláv női — mint franczia utazónk irja — elég csinosak s némelyike bájolóan szép is, de tekintetükben bizonyos néma lemondás, önmegtagadás és valami sajátságos merevség tükröződik vissza.

 

 

 Isztria és Dalmáczia. 1875. 16. 244.

 II.

 Isztria nyugati partja. — Pola. — Római régiségek. — A   fegyvertárak és haditengerészeti hivatalok.

„Parenzóból — irja Yriarte — hajón juthatunk Pólába, az Osztrák-Magyar Monarchia e nagy katonai fegyvertárába, mely Isztria félsziget déli csúcsán fekszik. A félsziget nyugati partja gyors és biztos közlekedése semmi kívánnivalót sem hagy hátra; minden varosát és kikötőjét a trieszti Lloyd-társulat gőzhajói tartják egymással összeköttetésben, életet és bőséget vive magukkal mindenüvé. Az a kiváltságos part ez, hol hajdan szép római gyarmatok virultak, s  hol később a velenczeiek biztosították hódításaikat, jóllétet és boldogságot fejlesztvén ki mindazon kikötőkben, a melyek biztos védelmet nyújtottak számukra keletre vivő utazásaikban.

A part hosszában végighaladva, csupán egy futó pillantást kell vetnünk annak természeti alakzatára, hogy azonnal tisztában legyünk ama fontos indokokkal, melyek annak Velencze által történt elfoglalását előidézték s melyek Isztriát és Dalmácziát minden időben a hatalmasabb szomszédok zsákmányává tették. Több mint 2000 év óta Trieszttől a kattarói öbölig csupán egyetlen várost hagyván meg függetlenségében, Raguzát, mely köztársaságilag igazgatta magát, de azért minden három évben bizonyos adót fizetett a velenczei „nagyur"-nak.

 



A VÁROSHÁZ-TÉR POLÁBAN.

 

„Isztria sziklás, rideg tartomány, mely majd mindenütt kopár partjai közelében; mindenkor idegeneknek adózott s a maga erejéből nem tudott megélni; de lakossága kitűnő tengerészeket szolgáltatott az illető államok tengeri hadereje számára, kőbányái pompás épületkövet adnak, s erdői (melyeknek ma hiába keressük nyomait) a hajóépítéshez a legkitűnőbb kemény fával járultak. Az Adriai-tenger túlsó oldalán a partvidék lapályos; Velenczétől Anconáig egyetlen jó kikötő sincsen, s mikor a köztársaság hajói Görögorszagban akartak kikötni, hajóinak Isztria sziklás partjai hosszában kellett dél felé haladniok, melyek minden lépten-nyomon biztos öblökkel és kikötő helyekkel kínálkoznak.

Ha diszes palotáihoz alapgerendákra, tengerészetéhez jó evezőkre, katonákra s épitési anyagokra volt Velenczének szüksége, azokat idegen földről kellett beszereznie. A lagúnák közül, hol hatalmának biztos alapja már meg volt vetve, sóvár pillantásokat vetett Isztria felé, s 991 óta, mikor az Adriai-tenger partvidékének lakói, a narentai tengeri rablók által folytonosan háborgatva, ezek ellen Velenczét hivták segítségül, Szent-Márk köztársasága biztonságot szerezvén számukra, függetlenségüktől fosztotta meg őket.

„Az első franczia császárság nagy háborúinak bevégződése után, mikor a velenczei egyesség Isztriát és Dalmácziát Ausztria kezére juttatta, az európai egyensúly feltalálói nagyon jól értettek a bécsi kongresszuson részt vett államok erőinek egyenlősítéséhez, midőn Európa térképét újjá alakították. Például vegye el valaki a Habsburg-háztól Isztriát és Dalmácziát, s Ausztria-Magyarországnak sem kikötői, sem hadihajói, sem ügyes matrózai nem lesznek; és az osztrák haditengerészet, amelynek története az utóbbi években az északsarki expediczióval dicsekedhetik, teljesen megszűnik létezni."

Az utazás Isztria nyugati partjánál a trieszti Lloyd-társulat gőzhajóján sok élvezettel kínálkozik, ha az idő csendes és a légkör enyhe. A partvidék mindenütt népes, mindegyre ki kell kötni s az egész kirándulás ama könnyed sétákra emlékezteti az utazót, melyek az olaszországi nagy tavak vidékét, a Lago Maggiore, Lago di Como és L. di Garda kies partjait oly feledhetetlenekké teszik. Csakhogy itt nagyobb a látkör s annak széléről hiányzik a kékellő part-szegély. Itt is fehérlő kikötők tarkítják a partokat, melyeknek többé-kevésbé velenczei színezetük van; a kis dombok aljában elterülő falvak egymást érik és midőn ama sziklatömkelegbe jut az utas, mely a partot a Promontor-előfok körül ellepi, csatornában képzeli magát s feledi, hogy az Adriai-tengeren hajózik. A Promontor-előfokon tul a viharok vidékébe jut az utazó; addig teljesen védett partok mentében haladott.

Parenzótól Poláig négy órát vesz igénybe az utazás és mikor az utóbbi város kikötőjébe érkezik a hajó, föltárul az utas előtt a szép város, melynek valóban kitűnő fekvése van az öböl partján, jobb felől óriási fegyvertáraival, közbül a tengerészeti palotákkal és bal felől nagyszerű római színkörével; ha megfordulunk, hogy visszatekintsünk, hiába keressük a bejárást, melyen átjöttünk, mert a két kiszökellő fok ugy elfödi egymást, hogy a láthatár bezártnak látszik. A bejárást hatalmas erődök védik s a kikötőben harmincz hadihajó tart állomást, bizton lévén minden vihar és megtámadás ellen.

„Pola sokféle vonzerőt gyakorol az idegenre" — irja utazónk, — „a régiségbúvár Róma legszebb korából talál ott kitűnő állapotban megmaradt műemlékeket. Aki a félszigeten a velenczei uralkodás nyomait kutatja, e középkori városban a köztársaság gyarmatainak egyik legteljesebb mintaképét fogja föltalálni; végre a modern városrész, az osztrák Pola, a katonai építészet e kolosszális halmaza, nem mindennapi érdekességü látványt nyújt azoknak, kik a korunk ipari tevékenységében szeretnek gyönyörködni.

„Amint a polgári város eltűnik a katonai város mellett, amely különben is jóval jelentékenyebb teret foglal el amannál, éppen így enyészik el a bennszülött lakosság is a tengerészeti gyarmat bevándorolt s gyakran változó népességében.

„Első látogatásunk a város főpiaczát illeté, mely az egész tartományban legnagyobb terjedelmű, s mely vásártér sétány és egyszersmind találkozási hely is; abban az időben, mikor mi oda értünk, tengerésztisztek járkáltak keresztülkasul a téren, mintha hajóik fedélzetét méregették volna széltében-hosszában. Itt volt a régi Forum, s mindazon utczáknak, melyek ide torkollnak, most is régi nevük van, Comiciák (népgyűlések) utczája, Juno-utcza stb. A régi városház (melynek rajzát ezúttal bemutatjuk) a piacz hátterét foglalja el; bolthajtásos előcsarnoka, erkélye s diszitménveinek ízlése a velenczei épitészetnek érdekes és csinos mintapéldányaként tüntetik fel azt. Körülbelül a XV-ik századból származhat; de 1581-ben pusztulásnak indulván, helyreállításakor nem sokat gondoltak korábbi jellegével, főleg a felső részén.

Itt székelt a vector (kormányzó), kit Velenczéből „polai gróf" czimmel szoktak ide küldeni, s ki a várost négy polgárból álló úgynevezett ,,collegium" közreműködésével igazgatá. A szögletrészek, amelyek sértetlenül maradtak és az épület legrégibb korából szármáznak, mindenféle érdekes főliratokkal vannak ellátva, melyek a régi emlék történetét beszelik el. A jobboldalon egy faragott kő van a falba épitve, melyen a faragvány vaspánezélba öltözött lovagot tüntet föl, ki a XlV-ik században Isztriának őrgrófja volt.

„Az épület hátsó és egyik oldalhomlokzata még nevezetesebb, minthogy egészen római munka és jóval régibb az előhomlokzatnál. E hátsó- és oldalfalak egy római templom maradványai, melyek a Forum egyik oldalát foglalták el. Ötszáz év előtt a velenczeiek, nem sokat törődve a régi kor tisztes nyomaival, e pogány templom épen maradt részét fölhasználták és városházuknak (Palazzo dei Signori) hátulsó homlokzatává alakították át. Különben a Forum egész környéke, bár a középkorban újra építették, a régi római korra emlékeztet.

Ott, ahol jelenleg a városháza áll, Mercur temploma emelkedett; Augusztus temploma, mely az előbbinek mintegy párja volt, ma is épen áll, de az ujabban épült paloták egészen elfödik szem elöl. De Ima Municipioval párhuzamosan menő sikátorba lép az ember, azonnal szemébe tűnik az „isteni" Augusztus temploma, melyen ma is olvasható a fölirat.

 „A városnak ez a régi része" — irja utazónk — „de a középkori város is ugyané helyre épült. A két kor mindenütt ott hagyta nyomait és kettős jellegű építészetét. Ha innen ama kisebb utczákba mélyedünk, melyek felé az emiitett két római templom hátsó homlokzatai tekintenek, a XV-ik, XVI-ik és XVII-ik századból származó velenczei házak sorai között a külvárosokba erünk. E házak közül több máig. megőrzé elegáns erkélyeit s széles párkányu magas fedeleit. A városnak eme részéből a kikötőt nem lehet látni, mert a rakpartokat szegélyező újkori hatalmas tömegű épületek egészen elrejtik a szem elől. De tovább haladva és a külvárosokon végig menve, hol a nyomorult viskók mellett csinos, egyenletes alakú és egyforma külsejű házcsoportok emelkednek, amelyek a német lakók ízlését és szokásait azonnal szembeötlővé teszik, kertekhez, nagy terjedelmű szántóföldekhez, katonai laktanyákhoz, lőporraktárakhoz és mindenféle hadi szertárakhoz érkezünk.

A tengerparttal párhuzamosan menő s elhagyatott úton haladva tovább, melynek omladozott állapotáról mindjárt észrevehetjük, hogy nem vagyunk többé a katonai városrészben, csakhamar szemébe tűnik az utazónak teljes épitészeti nagyszerűségében az a csodálatos régi aréna (szinkör), egymás fölé helyezett bolthajtásos emeleteivel, amelyet a maga ritka szépségében s óriási, de mégis könnyed, élénk s impozáns tömegében a hajdankor legszebb épitészeti emlékeivel bátran hasonlíthatunk össze."

„A polai régi színkörnél" — folytatja utazónk — „hiába keresnők a Colossaeum nyomasztó tömegét s a veronai szinkör nehézkességét; inkább alakjainak izletességével s ivezetsorainak csinos könnyedségével ragad bámulatra, s párkányzatainak, melyek azt diszitik, meglepő választékossága s az egész hatalmas épület finom izletessége a görög művészet attikai alakját juttatja eszünkbe.

„A római császárok bőkezűségének köszönheti Pola e műemléket, s általános a hiedelem, hogy Titusz épittette azt. Az épület majdnem a tenger partján emelkedik; a tér, melyen nyugszik, egy kis halmot képez s oly módon emelkedik fölfelé hullámzatosan, hogy a színkörnek a tengerre néző része négy egymás fölé helyezett ivsorból áll, ellenben a befelé eső rész csak három emeletes. A második emelet alapja ezen az oldalon a domb felületével áll egy szinten. A szinkör athléták és gladiátorok küzdteréül szolgált ; belseje tejesen üres; a lépcsők és karzatok rég eltűntek abból. Az épületnek csak külső homlokzata maradt meg épségben. A boltivek száma, melyekből a szinkör áll, összesen 140; az épület megközelitő magassága hetvenöt iáb s nagy átmérője kétszázhetvenkét láb.

„Az emléképület a XIV. században még sértetlenül állt; Aquileja patriarchái külön rendeleteket bocsátottak ki megvédésére: minden elvitt kődarabért 100 zecchinát (velenczei arany pénz, mely 4 irt. 31'/., krt. ért pengő pénzben) kellett büntetésül fizetni. A templáriusok, kiknek az épület közelében zárdájuk volt, e színkört használták tornahelyül; 1425 körül ünnepélyeket, lándzsaversenyt s más hadijátékokat rendeztek ott, melyekre a közönséget is meghívták.

De ugyanez időtájban, mikor a velenczeiek és genuaiak közt az úgynevezett chioggiai nagy háború dühöngött, Pola, mely az utóbbi négy század óta háromszor pusztult el, annyit szenvedett, hogy nem volt hatalom, mely a szegény lakosokat meg tudta volna gátolni abban, hogy a szinkör lépcsőit darabonként el ne hordják; a túlsó partra szállították, hol a velenczeiek saját lakaik építéséhez használták fel azokat. Mindamellett is az épület még mindig meglehetős ép állapotban volt, mikor Peruzzi Boldizsár és Serlio, a XVI. század híres olasz épitészei, Polába jöttek a régi épületeket tanulmányozni, a leglelkiismeretesebb gonddal vévén föl azok rajzait Flórenczben ma is meglévő rajzgyüjteményükbe."

Ma már minden csöndes az óriási épület közelében. Körülötte fák nőttek és zöld rétek támadtak, s csupán egy hatalmas viszhang feleselget vissza minden hivogató szóra, mely a szinkör omladozó falain belől fölhangzik, mintha csak a rég letűnt szebb idők emlékezetének oda bűvölt hangja volna.

Sok érdekes római régiség van még Polában, melyeket Yriarte élénk leírásban ismertet meg az olvasóval. „A sziltkörtől, a régi megerősitett körfal irányát követve, ismét a városba jutunk" — irja utazónk. „E régi körfal most is megvan, de a középkor mérnökei sok helyen átalakították azt. Három régi római kapu ma is épségben van: a Porta Gemína (kettős kapu), Júlia Pietas gyarmat (Pola régi neve) főbejárata; Herkules kapuja, kis, egyszerű, tömör épület, melyen ma is látható Herkulesnek óriási feje és dorongja, egy felirattal, mely ama decemvirek neveit örökké meg, kiknek igazgatása idejeben a kis kaput építették, s végre a Porta Aurata (Arany-kapu), e szép műemlék, s mely egy régi, egyenes úton a Forumra vezet, honnan körútunkra elindultunk.

Az idők sokféle viszontagságainak, a genuaiak és francziák bombázásajnak és a belküzdelmeknek daczára is az Arany-kapu állva és majdnem érintetlenül maradt. Három nyilása van: egy a kocsik, a másik kettő a gyalogjárók számára. Minervának lévén szentelve, boltozata fölött ma is ott látható az istennőnek kőbe vésett dombormivü alakja; később a nép elfeledé nevét, s minthogy a kapu aranyozott ráccsal záródott, elnevezé Arany-kapunak. Azt hiszik, hogy a Traján idejéből való. Belső homlokzata ritka ízléssel van diszitve; a homlokfal síkján két szárnyas Victoria (győzelem istennője) koronát tart, s egy sas, melyet kígyó harapott meg és tart körülcsavarva, kiterjesztett szárnyakkal áll a boltiv csúcsa fölött s e szép faragványu képcsoport fölött e szavak  olvashatók:

 

„SALVÍA POSTVMA. SERGII. DE. SVA. PECVXIA."

 

Tehát fogadalmi épület volt, melyet Salvia emeltetett saját pénzén, ama Sergius-család egyik nősarjadéka, mely Pola történetében majdnem a középkorig oly kiváló szerepet játszott.

„Polának az a része, melyet eddig meglátogattunk, a régi Pola s egyszersmind a velenczei Pola is, mely az egykori Júlia Pietas helyét foglalta el, megtartván annak kapuit s körfalának is egy részét. Ez a varos határozottan megkülönböztetendő az iparüző Polátol és a tengerészeti teleptől, e szabállyos, tömör, bürokrata és nagyon festőietlen városrésztől, mely különben már építészete, tömegessége s határozottan újkori jellege által is oly ellentétet képez az előbbi várossal, mely Polának legfeltűnőbb jellegzetességének tekinthető. Ez az uj város egészen rejtve marad a régi városrészben bolyongó utazó előtt, mert egy hosszú, egyenes utcza, mely a kikötőtől indul ki s a tiszti kaszinónál végződik, teljesen külön választja e két városrészt. A fegyvertár körfalai, melyeken itt-ott vasrács van megerősítve, amelyen át be lehet látni, más helyeken oly magasra emelkednek, hogy a második várost teljesen elrejtik az elsőnek vizsla szemei elől."

Ausztria régtől fogva Polában egyesitette összes haditengerészeti fölszereléseit, s ez összpontosításnak köszönhető, hogy e hajdan oly virágzó város, mely azonban később annyi megpróbáltatáson ment keresztül, ma ismét újjászületett s korábbi jelentőségét visszanyerte. Ha ideiglenes lakosságát s a fegyvertárak és tengerészeti hivatalok személyzetét külön választjuk, a város ma sem mondható nagyon népesnek a régi római gyarmathoz képest.

Pola kikötője már természeti alakzatánál fogva is legalkalmasabb volt Isztria kikötői között arra, hogy egy nagy birodalom hadi kikötőjévé legyen; itt vannak a hajóépitési és felszerelési helyiségek, műhelyek és a hadihajók rendes szállása. Ha Polát e hadi telep tanulmányozása végett látogatná meg valaki, akár egész könyvet írhatna róla, mely a szakembereknek nagyon érdekes olvasmányul szolgálna. De az osztrák kormány nem engedi meg akárkinek az oda belépést.

A fegyvertár, mely egyszersmind fegyvergyár is, az öböl hátterében fekszik; hatalmas erődítési müvekkel védik mind a parton, mind az előtte szétszórtan fekvő sziklaszigetekről. Az arzenál két részből áll: az egyik közvetlenül a parton van, hol három egymással párhuzamosan menő vonalban emelkednek a műhelyek és raktárak; a másik rész a Scoglio Olivi (Olajfák sziklája) nevű kis szigeten fekszik, mely a hajógyárakat, fűrészmalmokat és tatarozó műhelyeket foglalja magában. A raktárakat vasúthálózat köti össze egymással.

A hajóköteleket nem Polában, hanem Triesztben készitik. A vitorlavásznak összevarrására óriási nagyságú varrógépeket használnak, melyeknél a nők a férfiakkal együtt versenyeznek a munkában. A munkások száma 1500-ra megy, ami elég csekélynek látszik ekkora gyártelephez képest. Az osztrák tengerészeti hatóság czélszerünek látta katonákból és katonailag szervezni a gyártelep munkás személyzetét, s ez okból már az ujonczozásnál kiváló figyelmet fordítnak az egyes ujonczok mesterségére. A katonai munkásokon kivül vannak úgynevezett szabad munkások is, akik közt a kovácsok többnyire németek, az ácsok olaszok s ezek majd mind Velenczéből valók, melynek hajdan világhírű arzenálja több mint hat századon át volt a hatalmas köztársaság büszkesége.

„Az osztrák (katonai) város szembetűnő ellentétet képez az olasz várossal. Az előbbi egészen az unalmasságig, szabályos és bürokratikus, melyet a hajóhad legénysége a maga különös nyelvén Cancan-városnak nevezett el. Az ellentét teljes a két városrész között: amott lent (az olasz városban) az olasz élet és természet festőiessége, keresetlensége, pongyolasága és kedvessége uralkodik; emitt meg a német alaposság pedáns tisztasága, rendszeressége, nyugalma és szabályossága tűnik fel. A tulajdonképeni Polában bort isznak, itt sört; a nők a Piazza körül barnák, halványak, élénkek és vidámak: itt szőkék, pufókok, piros pozsgások és nehézkesek. Amott Németország valamelyik városában képzeli magát az utazó, zenekedvelő lakosokkal s kettősével karöltve sétáló katonatisztekkel; lent a Piazzán inkább Ferrarában vagy a trevisói kerület valamelyik mezővároskájában hinné magát az ember, ha nem látná minden lépten-nyomon a tengerészek egyenruháját s a vásárra jövő szlávokat.

Diszterekkel, gyakorló helyekkel, raktárakkal és szerkészletekkel ellátott nagy terjedelmű kaszárnyák és más katonai épületek egészítik ki e hadigyarmat képét, amely itt az olasz ég alatt épitészeti izlése és alakja által München utczáinak némelyikét juttatja eszébe az utazónak. (Folytatása következik.)

*

A több mint háromezer éves hagyományokkal rendelkező Póla Isztria legnagyobb városa. Az első írásos emlék Póláról az i. e. 10. századból való. Az első települést az illírek alapították. A város ismert volt a görög utazóknak. Póla a görög mitológiában is szerepel, Jászón történetében. google

 

 

S. L. Sacramento Kaliforniában. 1869. 39. 534.

Ha egyszer egy város Amerikában emelkedésnek indult a közlekedési vagy helyi viszonyok jobbra fordulta, vagy pedig valamely uj iparág fölfedezése s nagyban folytatása következtében, az aztán óriási léptekkel halad fölvirágzásának tetőpontja felé. Ott van például St.-Louis, Chicago, Milwankee, Denver, St.-Francisco és ott van a többek között Sacramento városa is, észak Kaliforniában, mely nemcsak gyors felvirágozását, hanem eredetét is az amerikaiak legujubb nagyszerű vállalatának, a „Csendes-tengeri vaspályá"-nak köszönheti.

A világnak e legnagyobb és legbámulatosabb vaspálya vonala nyugat felől Sacramentó-ból indul ki s e nagy fontosságú közlekedési ér oly kedvező helyzetbe hozta egész környezetét s különösen Sacramentot, mint kiindulási pontját, hogy az útjában fekvő helységek maholnap tul fogják az Ünio többi városait szárnyalni. Ahol még tegnap kietlen pusztaság terült el, ott ma már népes falvak sürögnek-forognak, s ahol nemrégen szegényes falvak nyomorogtak, ott ma már csillogó gazdag városok díszlenek.

Néhány évvel ezelőtt Sacramentóról is csak annyit hallhattunk, hogy e jelentéktelen kis város fekszik Felső-Kaliforniában a hasonló nevű folyam partján, s ma már az egykori kisded helyén egy pompás, 40—50 000 lakóval bíró világváros ragyog az utazó elé. Roppant nagy hotelek, gyönyörű templomok, színházak egyéb középületek ragadják meg a figyelmet, melyet a népesség maga még inkább lekötve tart. A khinai és japántól kezdve a malayig, a művelt európai nemzetek képviselőitől kezdve a vad indiánig és az afrikai szerecsenig minden féle ember-árnyalattal találkozunk Sacramento utczáin. Elegáns fogatok vágtatnak végig a terjedelmes és diszes tereken s óriás feliratok csalogatják mindenféle áruhelyiségekbe a venni szándékozókat.

 



Sacramento Kaliforniában

 

Képünk éppen azt a jelenetet ábrázolja, mikor a csendes tengeri pálya (gőzös) vonat robog végig az utezákon, hogy a távol fáradozó munkásoknak élelmet s a pálya tovább építésére szükséges épületszereket vigyen. Sacramento lakói bámuló örömmel üdvözlik városuk leendő nagyságának e régóta epedve várt előhírnökét. ( Sacramento nem a félszigeten található.)

 

 

SARLAY PÁL: Kaliforniai képek. 1869. 45. 617.

I. Egy chinai elégia Kaliforniában.

Kaliforniában a mosás házias műtételét kizálólag chinaiak végzik; a nagy mennyei birodalom sápadt fiai, magasabb szellemi munkákra a fehér czivilizáczió közepette alkalmatlanok levén, csakis mint ember-surrogát használtatnak föl a gyakorlati amerikaiak által, azt bizván a chinai emberre, amit a fehér méltósága alattinak tart végezni, vagy a minek elvégzését elég jutalmazónak nem látja.

Az előkelő amerikai nő méltósága alattinak tartva a szennyes ruha újra fehérítését, a bevándorolt európai nő pedig a háztartás körében lelve azonnal alkalmazást, a mosás nem megvetendő kereset-ágát nagyobb részt chinai társulatok kezelik. A legjelentéktelenebb alakuló város, települői között, chinaiak képében üdvözli a tisztaság ezen érkező apostolait.

Jelenlegi foglalkozásom egy közepes kaliforniai város ideiglenes lakójává tevén, mihamar kényszerülve valék az itt települt számos chinai gyakorló művészetét igénybe venni: ezen antik népben annyi eredetiséget, megrögzött sajátságot találtam, hogy eltökélem magam egy oly confucziatával lépni üzleti összeköttetésbe, ki korszerűbb értelmi képzettségénél fogva, népismeret-szerzési kíváncsiságomat némileg kielégíthesse

Ámbár a chinait értelmes, tanulékony, s tul pedáns népnek lehet nevezni, a nyelv elsajátítási tehetségűk mindamellett sok kívánni valót hagy hátra, s az örege oly gonosz módon töri az angol nyelvet, hogy a társalgás folytatása egy ily kontyos atyafival tiszta lehetetlenség, az iskolát járó fiatalabb nemzedék, szorgalom, iparkodás, gyors felfogás, jó előmenetel által tünteti ki ugyan magát, de ezen szellemi emelkedés által egyszersmind lerázva ázsiai zárkózott természetét, eltemeti az ős haza azon kevés emlékét is, amit onnan magával hozott.

Tervem megvalósítandó Ye-Sing, Ok-Hop, Sam-Ling, Wau-Kung chinai polgárok fehérítő - intézetébe pillantottam, ezen jámbor halandók azonban a szakmájokat túlhaladó néhány kérdésemre csak néma taglejtéssel s ért-hetlen miaukolással tudván felelni, már-már beleuntam a feltételem valósithatására kellő egyén keresésébe, midőn útközben egy amerikai ismerősömmel találkozva, ennek sétám czélját elbeszélem: menjen, úgymond, az A és negyedik utcza szögére, s az ott szemeibe ötlendő Ming-Wing Washing-Ironing (Ming-Wing, mosás és vasalás) czég önt tökéletesen ki fogja elégíteni. „Good evening, Ming-Wing" szólt üdvözletem egy kávészinü, középkorú, gondosan kiborotvált feje búbján díszes kontyot viselő férfiúhoz, kiben ezen szép hangzású czég főnökét vélem föllelhetni. Eltérőleg az eddig látott chinaiak meddő képzettségétől,nagy örömemreMing-Wing, azonkívül hogy az angol nyelvet meglehetősen beszélte, magasabb értelmi felfogást, terjedtebb átalános ismeretet tanusitott. S ez napság óta fehérruháim teljhatalmú kezelőjévé avatva, az est szórakozásra szentelt óráiban be-bepillantok hozzá s nem szűnünk meg eszmét cserélni.

Földrajzi ismerete roppant korlátolt, Hongkongon — születési helyén — s Kalifornián kivül, a földgömb országai fekvéséről a legziláltabb fogalmai vannak. Politikával nem foglalkozik, miután Chinának nincs politikája; a tudásvágy sem ösztönzi kihalt kíváncsiságát, s a legmerevobb apáthia azon szemüveg, melyen keresztül a világ folyását nézi; türelmét, egykedvűségét, kitartását nincs esemény mi sodrából kivegye. Egy este, többek között, a chinai családi élet lazult állapotát hoztam szőnyegre, s csodálkozásomat fejezem ki egy oly állam és társadalom, hol a csecsemőt kereskedelmi czikké, a nőt a férfi szeszély martalékává alacsonyítja az avultkor szokása s törvénye. „Tagadhatatlan — válaszolt — hogy a nagy chinai birodalom tengerparti városaiban évenként számos csecsemő adatik el a fehér embereknek, de miután az anya gyermekét eltartani képtelen, s ezzel mint birtokával szabadon rendelkezhetik, jobb hogy valamit kapjon ez értéktelen tárgyért, semhogy az minden haszon nélkül dobassék az óczeán habjaiba.

Ami a nő eltaszithatását s ujjal való felcserélését illeti, ezt én, chinai szempontból csak jónak látom: ha éltem felében csalatkoztam, ha e földi lét a nagy Buddha kijelölt útjától eltérve, két nem rokonszenvező egyénre nézve csak kin és gyötrelem: mi igazságosabb, mint ily természetellenes köteléket széttépni, s egy jobb, szivem óhajait felfogóbb nőben keresni az élet üdvét? Ha nőm a gyöngédség, háziasság, a családi élet azon szelid képű, mit föllelni egy férj törekvése, biztosítom önt, hogy egy ily családanya elhunytát mélyebben ki sem érzi, mint egy chinai férj.  

Magam is egy jó nő veszteségét siratva, gyászos gondolataim bánat árját enyhítendő, gyakran folyamodom amaz imakönyv vigaszt adó tartalmához, tévé hozzá, ujjával egy deszka polczon nyugvó kopott könyvre mutatva. — Megengedi azon szent könyvbe pillanthatnom? kérdem résztvevőleg. A kapott engedélv után érdekkel lapoztam a hierogliph-szerü betűkkel irott könyvben, de avatatlanságom miatt mi épületest sem vonhatva ki belőle, a szelid Ming-Win-get felkérem, azon szivenyhet nyujtó sorok tolmácsolására, ha csak a vallás kegyelete ezt nem tiltja. „Uram! azt leforditni hosszasabb időt igényel, dolgom pedig sok, lesz idő reá, hogy érdekeltségét kielégithetem." Azonban kíváncsiságom sokkal jobban fel volt csigázva, semhogy ezen ellenvetés visszariasztott volna. „Derék Ming-Wing, én igen jól tudom, hogy időd ki van mérve, — válaszolám — s tekintettel levén erre, tehetségem szerint kész szivvel kártalanítlak idő veszteségedért; róvj hitelemre oly összeget, mit pártatlan belátásod a mulasztott idő egyenértékűjének tart, és azt pontosan kielégítem, kérlek azonban, a templomotokban ragyogó aranyozott köntösű Tao szerencse-mosolyára, s elhunyt nőd előtted kedves emlékére, közöld velem azon édes szavakat, melyek kebelviharodra a béke sugarait hintik." Az ily meleg részvéttel ejtett szavak megtették hatásukat, Ming-Wing munkáját félretéve, a szomorúan pislogó mécsbe uj lelket öntött, én pedig papirt s irónt rántva elő oldalzsebemből, szavait jegyzem:

1) Az év első napja ötödik órájában volt, a legkeményebb téli időben, midőn gyöngéd nőm kimúlt. Lehet-e a föld kerekségén szerencsétlenebb ember, mint én? Ó nőm! Ha még itt volnál, uj köntöst adnék neked, ezen uj évben; azonban jaj nekem, te azon komor tartózkodáshelyre mentél le, hol a sárga forrás fakad. — Oh vajha férj és nő még egyszer egymást láthatnák! Jőj hozzám az éjben — jőj a harmadik órakor, — engedd kissé megujitanom a múlt édességét.

2) A második hóban, midőn eljött a tavasz, s a nap mindig hosszabban marad a mennyezeten, minden család tiszta vízben mossa ruha- és fehérneműit, férjek, kiknek még nejük van, szeretik azt uj öltözékkel disziteni. De én, ki az enyémet elvesztettem, éltem csak bánatban töltöm: még azt sem viselhetem el, hogy azon picziny czipőket szemléljem, melyek egykor szép lábát zárak! Néha egy más élettárs szerzésén gondolkozom, de hol találhatok mást oly szépet, okost és jót?

3) A harmadik hóban a baraczkfa kitárja rózsaszínű virágait, a a fűzfa zöld barkákkal van fedve. Férjek, kiknek még nejük van, azzal együtt mennek szüleik és barátaik sirjait meglátogatni. Én azonban, ki az enyémet elvesztettem, sírját egyedül megyek látogatni, s  könyeimmel áztatom a helyet, hol hamvai nyugszanak. Árny-szellemének halotti áldozatokat ajánlok, tiszteletére aranyozott papirra festett képeket égetek. —Szende nő, hol vagy? igy kiáltok zokogó hangon. De fájdalom, ő nem hall engem. Látom a magános sirt, de nőmet nem láthatom!

4) A negyedik hóban a lég tiszta derült, a nap teljes fényében ragyog. Hány hálátlan férj kéjnek s örömnek adja át magát, elfeledve a vesztett drága nőt. Férj és nő olyan mint két madár az erdőben; ha a végzetes óra eljön, mindegyik más irányban repül tova. Én olyan vagyok, mint aki megcsalatva a varázs álomképek édes képzelmei által, felébredve keresi a fiatal szépséget, mely almában annyira elbűvölte, de csak hallgatást és magányt talál maga körül. Annyi szerelem, annyi édesség, s egy reggelen mind oda! Vajon miért nem élhetnek s öregedhetnek meg együtt, kiket oly édes barátság egyesitett?

5) Az ötödik hóban a sárkányfejes hajók vigan sikamlanak el a viz sima tükrén. Választott borok lelkesitenek, s kosarak állnak tetézve drága gyümölcsökkel. Mennyit gyönyörködtem minden évben ezen évszakban, nőm és gyermekeimmel élvezhetve ez egyszerű ünnepélyek ártatlan örömeit! Most fáradt és nyugtalan vagyok, a legkeserűbb bánat martaléka. Egész nap s éj-hosszat sirok, s ugy látszik, mintha szivem meg akarna repedni. Oh! mit látok e perczben? Ajtóm előtt szép gyermekeket, víg játékban. Igen, fel tudom fogni, hogy ők boldogok, nekik anyjuk van, ki őket kebléhez szoritja. Menjetek, kedves gyermekek, vig játékotok szivemet bántja.

6) A hatodik hóben a nap égető melege alig viselhető el. Szegény s gazdag szellőzni teriti ki akkor ruháit. Én is kiteszem nőm selyem ruhái egyikét, s himzett czipőit, hogy azokat a nap meleg sugarai süssék. Nézd csak! itt azon öltözet, mit ő ünnepnapokon szokott viselni, itt vannak azon kedves kis papucsok, melyek lábacskáira oly szépen illettek. De hol van nőm? Oh hol van gyermekeim anyja? Ugy érzem, mintha hideg aczél-lemez metszené szivemet!

7) A hetedik hóban szemeim könnybe lábadnak, mert akkor van az, midőn Nieaulan, nejét Tohi-Nint meglátogatja az éjben. Egyszer nekem is volt szép nőm, de örökre elvesztettem őt. Szüntelen szemem előtt lebeg a kedves arcz, szeretetre méltóbb mint a virágok. Mozogjak, vagy nyugvásban legyek, a tőlem elrepültnek emlékezete soha sem szűnik keblemet kínozni. Volt-e nap, midőn elfelejtettem volna szende nőmre gondolni, vagy éj, melyet reggelig ne sirattam volna keresztül?

8) A nyolczadik hold 15-dik napján ennek kerekdedsége legnagyobb fényben látható, férfiak és nők ekkor az isteneknek kalácsot és dinnyét áldoznak. Mezőkön és virányokon férjek és nők együtt csatangolnak s élvezik a méla holdvilágot. A hold kereksége engem csak elvesztett nőmre emlékeztet. Hébekorba, hogy bánatom eltompítsam, egy pohár nemes bort ürítek, néha gitárom veszem elé, reszkető kezeim azonban semmi hangot sem tudnak kicsalni belőle. Barátok, rokonok házaikhoz hivnak meg, de az én bánatos szivem megtagadja az ily örömben való résztvehetést.

9) A kilenczedik hónapban az aranyvirág (chr santhemum) nyitja ki sárga kelyhét, s mindem kert balzsam-illatot lehell. Én egy csomó friss nyílott virágot szednék, ha még nőm volna, kinek haját ez diszithetné! Szemeim fáradtak a sírás miatt, kezeimet a bánat elhervasztá, s egy kiaszott keblet verek. Belépek azon szobába, mely egykor nőmé volt, két gyermekem követ s jőnek térdeim által-ölelni. Kezeimet kezeik közé veszik s zokogó hangon szólnak hozzám: könnyeikből és zokogásaikból kivehetem, hogy anyjuk után kérdezősködnek.

10) A tizedik hold első napján, gazdagok és szegények téli ruházattal ajándékozzák meg nejeiket. De kinek ajánljak én téli ruhát. Én, kinek neje nincsen? Ha reá gondolok, ki fejét párnámon nyugtatá, sírok, s arany papirosú képeket égetek. Ezeket mint áldozatokat ahhoz küldöm, ki a sárga forráson tul lakik. Nem tudom e halotti áldozatok tesznek-e valami hasznot árnyszellemének, de legalább a férj lorótta a hála és bánat adóját.

11) A tizenegyedik hóban üdvözlöm a telet, s ujra siratom kedves nőmet. A hímzett ágytakaró selyme egy félig üres helyet takar a hideg nyoszolyában, hova tagjaimat nem meréazlem nyújtani. Sóhajtozom, s az egeket kérem, könyörület után esengek. A harmadik órában felkelek, anélkül hogy aludtam volna, és sirok egész virradatig.

12) A tizenkettedik hónapban, a tél hidege közepette, meglátogattam édes nőmet. Hol vagy? kiáltoztam szünetlenül, reád gondolok, s arezodat mégsem láthatom! Az év utolsó napján megjelent álmomban. Kezemet övéi közé szoritá, könnyes szemekkel mosolygott reám; hízelgő karjai közé szorított, s lelkem boldogsággal tölte el. Kérlek, susogá, ne sírj többet ha reám gondolsz. Ezentúl álmaidban minden éjjel meg foglak látogatni."

 

II. A marys-viliéi népgyűlés

 

Kaliforniában a múlt hóban viharos napokat éltünk keresztül, nem az elemi csapások pusztító vihara volt az, mi a higgadt anglo-saxon komoly egykedvüségű tengerét felkorbácsolá, sem idegen hatalom kétes szavaiból magyarázható kedély-ingerültség: mert az amerikai óriás önhatalma, függetlensége, szabadsága érzetében, s az újonnan alkotott épület-alap szilárdságában oly biztos, hogy e tekintetben ujjat húzhat úgyszólván egész Európával. Fontosabb kérdések forgottak itt szőnyegen: a politikai pártharcz vértelen táborozását kiváló figyelemmel kisértem. Amint a szabad emberek legnagyobbika Washington, Észak-Amerikát a hatalmas britt oroszlán vas körmei közül kiszabaditá, első gondja volt azon dicső szervezetet megalkotni, mi a szövetség gyémánt kapcsa; már ekkor a harczi dicsőség kápráztató fénye által túlragadt ogy töredék a legvörösebb republikánus elveket tűzte lobogójára, míg az ezt ellensúlyozó demokrata párt a higgadtabb, szenvedélytelenebb haladás ösvényét választá czélpontjául.

E haladás azóta folyvást tart; a 85 éven át forrongásban volt vulkán egy oly pusztító kitörést szült, minek alap - reszkettető mozgása által más gyengébb épület porba hullt volna, mig az önerejét mérlegelni tanult Amorika sebekkel terhelten ugyan, de épen s életgyökerei sértetlenül maradtak. 1860 előtt Amerika csak hiréből ismerte az államadósságot, 65 végén közel 3000 millió dollárnyi teher nehezült az ifjú állam küzdő vállaira; a nemzet szelleme törhetlen maradt; akarata vas s becsületessége páratlan.

18 rövid év elég arra, hogy e nyomasztó teher tökéletesen eltávolíttassák a nemzet élettestéről; sőt ha a következendő elnökök Grant nyomdokait követve, szigorú  ellenőrzés, előre számolt takarékos gazdálkodás, s uj állam jövedelmi források nyitása által, tántorithatatlanul megmaradnak e politika utján: nincs kétség benne, hogy 12 év kitörli Amerikát az adós nemzetek fekete könyvéből.

Mindamellett, hogy ily nagy a nemzeti adósság, s azt évnegyedenként szorgalmasan törlesztik, ennek fizetését alig érzi valaki; a legnagyobb teher a fényűzési czikkekre s az importált tárgyakra esik.  Egy jó havanna szivar itt pénzünk szerint 50 kr., egy kg banán, mit Mexikóban 3 kron meg lehet vásárolni, az itteni piaezon 30 kr. értéket képvisel, s igy ezen arányban van a ruházattal is. Egy jó franczia posztóból való öltözék 200 forint, mig belföldi egyszerűbb gyártmány 50 forinton vásárolható meg; aki azonban hiúság, fitogtatás vagy egyéb indokból ezen czikkeket vásárolja, annak a fentebbi ár legkevesebb terhére esik.

Közönséges napszámos havannát szivaroz, csinos fekete öltözékben megy a templomba, s ül éppen ily módon öltözött munkaadója mellé, ki nálánál jogi, politikai tekintetben a törvény előtt mivel sem ér többet. Én ez életben több mivelt emberrel találkoztam, kinek az ilyen viszony sehogy sem volt ínyére, dicsérték ugyan Amerikát, de oda vissza nem vágyakoztak; ezen előítéletes részrehajlás, ámbár aristokratikus színezetű, de némileg természetesnek mondható. Ha az embor érettebb korban jőve ide, eddigi nevelése, szokásai, nézetei és gondolkodás módjától annyira eltérő, egészen más szinezetü életmódra kényszeríttetik, ez oly meglepő, oly elidegenitő eleinte, hogy a legmostohább otthoniatlanság érzetét költi fel. Sajátságos, én Mexikóban sokkal otthoniasabban, kedélyesebben éreztem magam, a személy- és vagyonbiztosság ingó volta mellett is, mint Kaliforniában, ezen jó, becsületes, derék emberek körében, kik méltányolják ugyan a tudományt, szorgalmat, becsületet, de hidegek, mint az aranytermő szikla, s érdek emberei a legnagyobb mértékben.

Szept. l-jén az Unió minden államában megyei tisztviselők választása volt, az érdekelt republikánus és demokrata pártok emberei ugyancsak mozogtak, hogy pályanyertesek legyenek. A demokrata a szines embert, (néger, indus, chinai), a fehér embernél alacsonyabb értelmi fejlödöttségünek tartva, a politikai jogok gyakorlatát csak kivételes esetekre akarja alkalmazni, kárhoztatja az életbelépendő 14-dik és 15-dik törvényezikket, melyek közül az elsőben a néger, a másodikban minden ember, szín, nemzet, s elébbi szolgálat-tételekre való tekintet nélkül polgára lehet az Egyesult-Allamoknak; ez szerintük jogában megrövidíti, sőt lealacsonyítja a fehér embert.

Mint e párt képviselője, Wallace tábornok San Franciskóból Marysvillebe jött, hogy „Democratic Meeting"-et tartson. Azon nem kell csodálkozni, hogy ez az úriember tábornok létére politikus, itt a katonatiszt a legszorgalmasabb, vállalkozóbb polgár, nyugdijból élni eszébe sem jut, vagy gazda, vagy kereskedő, ügyvéd, mérnök, sőt pap lesz , mert azt csodálattal kell bámulnunk, mily sokoldalú ügyesség lappang egy ily amerikaiban. Wallace rettenetesen kidicsérte pártját, állitá, hogy ezen párt takarékosabb mint a másik; és két óráig tartó hevenyészett szónoklatában bámulnom kellett a minden tárgyban forgott jártasságot.

E kihivásra a republikánus párt nehéz ütegekkel rukkolt ki, szónok Dondley ezredes, — ezelőtt ügyvéd, azután a háború alatt ezredes, most methodista pap — elragadó szavakkal festé az amerikai szabadság áldásárasztó hatását. „Vendégszerető hazánk ajtaja — úgymond — nyitva áll az elnyomott ir, a szorgalmas német, az elmés franczia, egyszóval a világ minden nemzete számára, s ki a csillagokkal hintett csíkos lobogó enyhe árnya alatt keres uj hazát, munkát, s meg akarja velünk örömünket, szenvedésünket osztani, annak baráti kezet, polgártársi védelmet nyújtunk.

A kor előhaladt szelleme kivánja, hogy az előitéletek kárhozatos elveit lerázva, minden embert egyenjogunak nyilvánítsunk,"

Így beszélt az ezredes oly páthoszszal, mintha ezrede élén állana, s kézhadonázásával feldönté a toroknedvesitő vizes palaczkot, majd belemelegedve, sans géné, leveté kabátját, s ugy fesztelenül", kétszerezett lelkesüléssel szónokolt; nevette azon együgyű ellenvetést, min az ellenpárt lovagol, hogy a chinai konkurrenczia mihamar veszedolmessé lesz a fehérekre nézve; ha ti ezen disznófarkú („pig-tail" amint az amerikai a czafrangos végű chinai ezopfot nevezi) mongol faj túlszárnyalásától féltek, úgymond, azzal saját szegénységi bizonyítványotokát írjátok alá, mert én részemről igen távol látom azon időpontot, mikor az ázsiai, a kaukaz-faj társadalmi fejlettségét elsajátítva, oly értelmi fejlettséget nyilvánítson, mi a hivatal és méltóság viselésére képessé tegye. Ha a chinai mint egyszerű napszámos, szolga jön körünkbe, csak örömmel fogadhatjuk szorgalmát."

Több ily szónoki ügyes fordulattal illustrálva az itt veszedelmesnek vélt chinai egyenjogúságot, egészen belerekedt, s pártját állhatatosságra hiva fel, „charge! charge! charge!" (szuronyt szegezz) vezényszóval lelépett az állványról. Öt követé Mc. Kálium sacramentói ügyvéd, ki a zöld Erinből kivándorolva lett amerikai polgár; ez is szónok előde tárgyát festegette egy egész képpé, s igy folyt a meeting még 3 más szónoktól követve, egész éjfélig. Az egészet fület sértő öszhangzatlan zene fejezte be.

Kaliforniában a demokrata párt győzött, mivel a nagy dolgozó osztály ezen párt felé gravitál, a republikánusok szűkkeblű humbugnak nevezik az egész agitácziót s most minden oly csendes ismét, mintha párt nem volna az országban. (Vége következik.)

 

 

SARLAY PÁL Kaliforniai képek. (Vége.) 1869. 46. 628.

III. Niantik hotel San Franciskóban

 

*) A föld túlsó oldalán élő hazánkfiától, kitől lapunk már eredeti mexikói közleményeket is adott, ujabban vettük, Kaliforniából ez érdekes leírásokat. Folytatásukat is várjuk a közlő becses ígérete szerint, s örömmel nyitunk azoknak teret lapunkban. Szerk.

 

Az Empire City (a birodalmi város, t. i. New-York) nyugati testvérvárosába érkező utas, ha a régi pioneerek — (úttörők, amint a kaliforniai első bevándorlók neveztetnek) valamelyike ismeretségét szerencsés volt megszerezhetni, nem egy érdekes mozzanatra lehet figyelmeztetve, mi igen jellemző, e gyors keletkezésű metropolis még friss emlékben élő történetében. Hol most a központi üzleti élet zsibong, s a pénz emberei hegyet és völgyet sikká változtattak, fényes palotáikat egyenes talajra építendők, ezen helyeken 20 év előtt az óczeán sós habjai hullámoztak. Két évtized alatt a kitartó s előre törekvő törhetetlen amerikai szellem csaknem egy angol mértföldre szoritá tova a viz hatalmas uralmát.

A munka most is szakadatlanul folyik, s az emberi ész hatalma előtt meghajló északi öbölpart ormai, néhány év multával, több száz ölre taszitják a város körül tova a sós habokat. A város eredeti alapítása czélszerütlennek mondható, a foganatba vett fontosabb földmunkálatok lehetőleg ki fogják egyenlíteni a meredek hegyhátak építkezésre alkalmatlan részeit.

A nagy világut, — a Csendes tengeri vaspálya megnyíltával igen könnyen lehet, hogy San Francisko fontosabb épületei Boston, Baltimore, vagy Chicagóban fognak összeállittatni, s mint kész épületi anyag, a helyszínére szállitatni.  

Az újonnan építendő pénzverde terve kivitelét, nyilvános árverés alkalmával bostoni vállalkozók nyerék el, olcsó munka s anyag tekintetébon Kalifornia nem versenyezhetvén a szövetség keleti államaival. Ki az amerikai élet sajátságait nem ismeri, azt meglepi azon tény, hogy valamely épület alkatrészeit több mint 3000 angol mértföldre a helyszínétől készítve, vaspályán, vagy vízen odaszállítva, a kész épület legalább 10 százalékkal olcsóbb leend, mint ha a helyi árak szerint ott kellene építeni.

Érdeket tanúsítva San Francisko keletkezte iránt, e részben egy régi pioneer, hamburgi kereskedő Müller Oszkár, üres óráiban szíves útmutatóul ajánlkozott. Egy vasárnapi kirándulás alkalmával a Clay és Sansome utczák szögletén haladva el, hirtelen megállt; „Apropos, hallotta már ön ezen hotel történetét," szólt egy ódonszerü emeletes téglaházra mutatva, melynek vedlett homlokzatán az idő fogaitól megviselt czimlap a „Niantik-Hőtel" szavakat mutatta. Hihetőleg valami rémes történet az arany-gyapjasok korából, felelém. „Világért sem; kérdésem világosabb leend ily módon: mit gondol ön, miféle alapzaton van e ház építve?" Al veneciano, czölöpökön, volt válaszom.

„Sokkal ingatagabbon, hajón," veté közbe, „mégpedig a Niantik nevű nagy amerikai schooneren." Azt nem tudtam, felelém, hogy a Yankeek elég furfangosak voltak ily meglehetősen drága ugyan, de praktikus alapzati nemhez folyamodni.

„Az egész városban tudtommal csak ezen egyetlen ház van ily móddal építve," volt felvilágosító válasza, „s tudva, hogy önt, mint szakembert, érdekli ezen építmény története, jól emlékezve még az esemény részleteire, röviden elmondom.

„Hol most járunk, s még néhány száz yardra beljebb, ezelőtt 20 évvel ez mind tenger volt, csakis az oldal-dombokon hevenyészett egy-egy deszkabódé képezé a most dúsgazdag város magvát; az én főnököm üzlete egy bódéban volt ama dombon, melyet most a széles Broadway metsz keresztül. Kopár sivatag, homokzátony volt az egész vidék, hol a suhogó északi szél mostohaságát ugyancsak éreztük.

Terhes levén az árukat hegyre fel s onnan levinni, egy amerikai kereskedő azon eredeti ötletre jött, hogy egy mesterséges szigetet alakítson, melyre raktárát épithesse; e czélra a nagy és erős Niantik nevű hajót minden tehertől megfosztva, dagálykor ezen helyre vontatta, ha jól emlékszem, az 1849-ki év szept. havában. A hajó czölöpökkel körülövezve, teljes állhatóságú lett, mire tetőt hevenyészve az amerikai, kis szigetét mindnyájunk által irigyelt kedves lakká és raktárrá változtatta át. Ez időszakban a város gyorsan növekedett, mihamar elérte s túlhaladta a hajót, természetesen a házak mind czölöpökön állottak.

A módosabb emberek kővel és földdel kezdek vizi házhelyeiket feltölteni, úgyannyira, hogy mihamar kemény talajjal és faépületekkel volt a hajó körülvéve, s rövid idő múlva benn feküdt a városban. Az 1850-ben kiütött nagy tűzvész alkalmával a Niantik épület is osztva a város egyéb építményei sorsát, elhamvadt; alapzata azonban tömör levén, új tulajdonosa hotelt épített rajta, mely a hajó nevét folyvást viseli."

 

IV. A nagy kontinental vasút

 

A nagy amerikai vaspálya, vagy a „nagy nemzeti országút" amint azt az amerikai nép büszkén nevezi, ez a Csendes-tengert az Atlantival összefűző érczkapocs, több mint négy hónap óta készen van. A legutolsó aranyszeg beütését a villany-sodrony villám szárnyán, egyidejűleg táviratozták a szövetség minden helyére, hol távírda létezik. Zene, ágyumoraj üdvözlé a két tenger e nagy mennyegzőjét. A technikai akadályokat diadalmasan legyőző valódi nagy mű bevégzése korszakot képez a gyors vasutépitészet történetében s az amerikai vállalkozó szellem, szilárd kitartás kimerithetetlen türelem egyik legfényesebb tanúbizonysága.

Eddig Kalifornia két hatalmas hegyláncz, vagy a mérhetetlen Óceán által zárta el a szövetség keleti testvér-államaitól, mint egy külön tag, mint egy messze-távol eső mesés Eldorádó, ugy tekintettek maguk az amerikaiak is. A Panamán keresztül való leggyorsabb közlekedés, legalább 3 hetet vett igénybe; egész Amerikát — via Cap Horn — körülhajózva pedig 3—4 hó kellett New-Yorktól San Franciscóba juthatni, miután az utasnak az első esetben 5140, a másodikban 13 140 tengeri mértföldet kell tenni; e roppant távol, mint bilincs, mint elhárithatlan akadály állott kelet és nyugat kereskedelmi érdekei között.

A távol békjóját azonban, mint egy varázs-ütésre, lepattanta az emberi ész teremtő ereje, s az eddig hetekkel számolt idő, most rövid napokkal fejeztetik be. A közvetlen közlekedés által New - York egy pár ezer angol mértfölddel közeledett San Franciskóhoz, miután a csendestengeri vaspálya jelenlegi végállomásától a virágzó Sacramentótól, New - Yorkig csak 3181 angol mértföldnyire van, mely utat gyorsvonattal 3 nap alatt meg lehet tenni.

Szakértő mérnökök pártatlan állitása szerint ezen pálya elkészülte minden reményt tulhaladólag sikerültnek nevezhető. A gondos alépités és tömör felső vasszerkezet minden kifogáson felül áll. Egy kirándulás Sacramentótól Omaháig 1774 angol mérfóld vad indusoktól lakott tájakat, örökös hóval fedett hegyormokat, sivatag egyhangú pusztákat, s mérhetlen prairieket metszve keresztül, nem jár semmivel több veszéllyel, mintha az utas a lakott tájakon halad Omahától New-Yorkig.

Az anyagi szükségleteket — természetesen jó áron — az utazó mindenütt megvásárolhatja; veszélynek, fáradságnak árnyékát sem látja. Omaháig minden 24 órában 400 mértföldet halad, s ezen idő alatt háromszor ülhet oly teritett asztalhoz, mely kelet és nyugat bármely inyenczének igényeit teljesen kielégíti. Egyhangú vélemény, hogy biztonság és kényelem tekintetében a vasút semmi kivánni valót sem hagy fönn. Az újkori mérnöki tudomány becses vívmányai, s a feltálált helyi segédeszközök alkalmazása, mik ezen pálya építésénél oly ügyesen használtattak, a naponta épített vonalrészt épp oly tökéletesen bevégzetté tették, mintha ennek csak fele lett volna kettős gonddal épitve.

Daczára mind e fényes vívmányoknak, aránylag igen jelentéktelen ezen vonalon a közlekedés. A reménylett s várva várt kivándorlási ár még mindig várat magára. Kirándulási csapatok Kaliforniába többek voltak ugyan, de ezek senkinek hasznot nem hajtottak. A kongresszus tagjai, diplomaták, hírlap-levelezők, utczai szónokok, vasúti nábobok repültek ugyan ide s tova e vasúton, de az ország zöme, a nép sehogy sem akar megmozdulni.

Ez ideig e nagy vaspálya Kalifornia népességét alig gazdagitá ezer lélekkel, s jóllétét alig gyarapitá egy millióval. Mindamellett hogy ezen lüktető vas életér által kelet s nyugat oly közzel hozatott egymáshoz, a népben semmi vagyonosodást sem vehető észre: az olcsó és egyiptomi termékenységü föld, mindeddig nem varázsolt települőket ide; kelet tőzsérei még mindig tartózkodnak papirpénzeiket Kalifornia aranybányáiban gyümölcsöztetni, s a nagy vonzerejű csendes-tengeri metropolis kereskedelmi előnyei nem voltak mindeddig képesek az üzlet csatornáját régi medréből eltéríteni.

Mindezen, az amerikai tevékeny szellemmel alig összeférő pangás, nem tulajdonitható egyébnek, mint a téves kezelésnek. Egy új, kezdeményező vaspályán való utazhatás, a lehető legalacsonyabb, még hasznot nyújtó áron kell hogy történjék, ha az utazó közönség zömét nyugat fel kivánja irányozni. Jelenleg minden leszállított ár mellett sem elég olcsó még itt az utazás; s az utazási árak oly czélszerütlenül vannak beosztva, hogy az egész pályán végig utazni olcsóbb, mint annak kétharmadán. Azonban nincs kétség benne, hogy az ily akadályok el fognak hárittatni s a nagy világút, az Európa és Ázsia közötti átviteli kereskedés egyik legfontosabb eszköze  lesz.

 

V. Omnia vincit labor (A munka mindent legyőz.)

 

Anaheim város Kalifornia állam délnyugati részén, az Egyesült Államokban. Központja Los Angeles központjától kb. 40 km-re DK-re található. Lakossága 336 ezer fő volt 2010-ben.google

*

Anaheim, Kalifornia Tokaja, ezelőtt 12 évvel kopár száraz pusztaság volt; ez évben 600 000 gallonra tehető az a nektár, ami e talajból ered. Az Egyesült-Államokban keresett czikket képez. Az anaheimi bor minősége szesz és zamat tatalomban, Kalifornia egyéb jeles borai tulajdonságait tetemesen túlhaladja, s amint a szőlőtő a folytonos kitűnő müvelés által mind magasabb fejlettségi fokot ér el, a bor minősége is minden tekintetben észrevehetőleg jelesbedik.

Anaheim, Los Angeles kerületben, a Santa Anna folyam keleti partjain fekszik, 12 mérföldre a Csendes-tengertől, lakosai jámbor szorgalmas németek, kik többnyire a badeni nagyherczegségből vándoroltak ide. Ami meglepő, Amerikában élő többi honfitársaik bevett szokásától eltérve, ahelyett hogy a nélkülözhetetlennek vélt Lagor-sör lelkes élvezői volnának, csendes szerény el-vonultságban élve, egészségesek, jó módúak és boldogok az árpalé fogyasztása nélkül is.

E telep mostani birtokosai 1857-ben 1200 acre (egy acre mintegy 1 3/4 hold) oly olcsó földet vásároltak meg, mely akkor azon kerületben a legszegényebbnek, ugyszólván terméketlennek tartatott; ezt 20 acres házhelyekre osztva a vásárló ügynök, a már kész telepre, a San Francisko és vidékén tartózkodott németek azonnal elutaztak családjaikkal két évben a javak közössége munkájuk zsinórmértékéül, együttesen egy nagy családot képeztek, elnökül egy bizalmi férfit választva, ezen idő alatt főteendőjük egy nagy víztartó medencze kiásásából állott, mibe csatornázás által a Santa Anna vizét vezették, mely által egész birtokuk öntözhető állapotba helyeztetett.

A földet tüskebokor, bojtorján s egyéb lomtól megtisztítva, gondosan felszántották, szorgalmasan felboronálták, s oly módon készítették el, mint tengeri alá, csak hogy négy helyett hat négyszög lábnyi koczkákban; az ily jó móddal és teljes gonddal művelt földbe azután hasonló példás ügyelettel szőlőtőkéket ültettek.

Már a második év végével az elnöki méltóságot eltörölték, miután kiki eleget keresett arra, hogy önállólag kezelhesse ügyeit, a földet közakarat és beleegyezés utján egyenlően megosztották. A negyven házhelyes gazda 20 acre földet kapott mintegy 500—1000 dollár becsárban, a helyzet és javítás minősége szerint osztályrészül; ezenkivül azonban még 1400 dollárt, föld vagy készpénzben. Két év múlva tehát az eddig együttesen működött negyven család 56 000 arany dollárra becsült vagyont szerzett, ide nem számítva ház és egyéb javításokat, minő a vizmedoncze, mi igen értékes, és közösen használtatik, valamint családjaik eltartása is bennfoglaltatik..

A harmadik év végével, tehát 1861-ben, 8 acre szőlőkertből minden gazda egy pipe (130 gallon) bort szüretelt, a negyedik évben már 5000 gallont, s azóta átlagosan minden évben

10 000 gallont. Ezen község idei borszürete 600 000 gallonra becsültetik.

Azok, kik e pusztán való település és szőlőtő ültetését dőre esztelenségnek tartva nevették a német együgyűséget, látva a haszonhozó eredményt, siettek az Anaheim vidéki föld acre-jét 20—30 dollárjával megvásárolni, minden viz használhatási kiváltság élvezete nélkül is. A szorgalmas németek szemmel láthatólag bebizonyiták, mily eredményt képes kivívni rövid idő alatt a lankadatlan szorgalom; s azok, kik szegényként költöztek mostohának látszó uj hazájukba, most jól mivelt 20 acrenyi birtokaik kezeléséből gazdagok.

A közös osztás után fennmaradt föld egy város alapítására fordíttatik, mit az őshaza emlékeit örökitendők Anaheimnak kereszteltek. Két vendéglő, számos kereskedő bolt, iskolaház, templom, s egyéb nyilvános és magánépületek fényes tanúbizonyságai a gyors haladás és kiérdemelt jólét növekedtének e minta-telepben.

 

 

Sarlay Pál. Eredeti közlemények Kaliforniából*)  1870. 130. .I. kaliforniai munka-börze (Labor-Exchange) San Franciskóban.

 

*) E czikk- sorozat mintegy folytatását képezi a lapunk múlt évi (1869) folyamában közlött kaliforniai leveleknek

*

Ezen, előttünk magyarok előtt újszerű jótékony intézet egyedüli czélja: a munkás, és szükséget szenvedő uj bevándoroltaknak díjtalanul, — tisztán segélyezési czélból — munkát és alkalmazást szerezni, hogy ínséget ne láthassanak, s másrészt e nagy, s segélyforrásaiban kiapadhatatlan állam (Kalifornia) minél gyorsabb fejlődése is közvetve elömozdittathassék.

Hogy a gyakorlati Amerika által kitűzött kettős czélt mennyire jutalmaza siker, s mily horderejűek ez intézmény eredményei, annak legczáfolhatlanabb bizonyítéka azon tény, hogy e börze 20 havi létezése alatt több mint 22 000 kivándorló lelt ennek közvetítése által tisztességes alkalmazást. A múlt 1868-dik évi zárszámadáskor kimutatott alkalmazási számok a következők:

Amerikai 3190, osztrák 21, belga 42, bengáli 4, kanadai 2, dán 164, angol 1480, franczia 401, német 1781, ir 6198, olasz --  --  --  --

Hogy azonban ez emberbörzei üzletágról kellő fogalmakat szerezhessünk, s az egyszerű vezetési gépezetet megérthessük, legczélszerübb lesz, a legsürgöbb-forgóbb déli időben, az üzlet székhelyén, személyesen tennünk szemlélődő látogatást.

Batteny-utcza hosszában  véve séta-utunkat, ott, hol ez a commercial-utczával szöget képez, figyelmünket izmos, munkaedzett, európai jelleget viselő, ácsorgó közönség csoportjai fogják magukra vonni; s egy fehér betűkkel egyszerű fekete táblára irott „California-Labor-Exchange" czég utal a keresett intézet helyiségére.

Ha a külön csoportban, határozott taglejtésekkel nyomatékolt német társalgást fülhegyezzük, ebből a világjártasabb Landsmannok naiv jóakarata fog kitűnni: ők ugyanis Európából újonnan érkezett nemzettársukat az emeletben lévő hivatalba, munka után való tudakozásra oly dönthetetlen érvekkel kapaczitálják, miknek ellent nem állhatva, a jó tanácsot mindjárt meg is akarja kisérteni, s szerencsét próbál odafenn..

A börze-helyiség az első emeleten, téres magas teremben van. A titkár hivatalos-, valamint a munkakereső nők váró-szobája, könnyű falakkal vannak a főteremből elszigetelve; az üzletférfiakat illető osztályát pedig alig három láb magas farácsozat választja el a tágas szoba főrészétől. A falakhoz erősített ferde fatámlákon mintegy 20 napilap áll közhasználatra készen, kizáratás terhe alatt tiltatván azokat elszaggatni, vagy zsebre rakni; a fal ilykép még igénybe nem vett részét pedig gazdasági gépeket, szállodákat, iparvállatokat ajánló jelentések egészítik egy üzleti szellemet mutató börzei képpé. Ünnepélyes csend, példás rend, meglehetős tisztaság mindenütt.

A teremben mintegy 200—300 munka-sovár, napbarnitotta arczu férfi, tisztességesen öltözve, ül a padokon, vagy jár-kel ide s tova. E békés csoportban csaknem minden nemzet képviselve van. Kor, vallás, értelmi képesség tekintetbe vétele nélkül mindegyik egyenlő jogot tart, munkaképességét a közhaszonra szentelni; egy kitűzött czél felé haladás olvasható minden arcon, s mindegyiknek vágya mielébb feltalálhatni az annyira óhajtott alkalmazást. Tolakodás-, heveskedés- lármának hire sincs; kiki türelmesen várja, mig az ügyet vezető clerk (hivatalnok) valami hely ürültét jelentve, erre a személyes folyamodást elfogadja, vagy a hivatalba személyesen megjelent munka-adó maga keres czéljainak megfelelő segédet, vagy munkást. Az ily felhívásra a jelöltek eléállanak, s némi, a munkaképességet tárgy azó, nézetre, jellemre világot vető csekély kikérdezés után röviden megesik az alku; ily személyes ügyintézéshez a hivatalnoknak ritkán van hozzászólása.

A közönséges üzleti eljárás azonban egészen másképp történik: ugyanis, a fal legszembetűnőbb részén a „hirdető-tábla" (bulletín-board) áll, melyen valamennyi, a vidékről vagy városból kapott megrendelések szabatos rövidséggel vannak felírva, s aki hamarább jön, s a kivánt munkanemnek megfelel, sietsége és szemessége jutalmát korábbi alkalmazásban nyeri meg.

Könnyű munkát, vagy a munka-adónak kor, nemzetiség, miveltségi fok s többeíféle kívánalmait tárgyazó megjegyzés nincs a táblára kiírva, az ily specialitásokat a hivatalnok külön rovatban tartja, s vár, mig mindezen kikötésnek megfelelő alkalmas egyéniség jelentkezik asztalánál. Ha egy segédet bérelni szándokló munka-adó jő be, közli ügyét a hivatalnokkal; mire ez a betöltendő foglalkozási nem természetét és kikötéseit hangosan elmondva, a pályázat azonnal megnyittatik.

Következik a kölcsönös alku közvetlenül a munka-adóval, mit gyakran — ha sok a munka-kereső — tetemes árlejtés előz meg. Könnyű munkára átlagosan naponként mintegy 100 ember jelentkezik; mig a megrendelés az ilynemű foglalatosságra alig egy naponként. E csalatkozottak két harmada azonban, kinézése után ítélve, sokkal alkalmatosabb volna kerités-csinálási vagy árokásási munkára, mint az óhajtott könnyű munka tökéletes véghezvitelére; ily egyéniségek némi csekély habozás után a vidéki farmokban vállalnak foglalkozást, hol a kézi munka jobban van díjazva, mint a városban, s sokkal jobb alkalom van: a fáradság gyümölcsét megtakaríthatni.

--  --  --  --  --

A munka-börze 1868. ápril 27-én lépett életbe, éppen a legkedvezőtlenebb időszakban a vállalatra nézve, mert amig egyrészt versenyeznie kellett a városban már évek óta fennálló alkalmazási üzletekkel, másrészt a minden új terv keresztülvitele ellen felmerülő szokásos előítélet akadályait kellett aránylag gyönge erővel leküzdenie.  

Mindennek daczára az intézet mégis várakozás felett gyorsan emelkedett fontosságban és jóllétben, számos nő és férfinak nyújtott naponként alkalmazást, s máig többre megy 22 000-nél azok száma, kik ezen intézet díjtalan közvetítése által nyertek kenyeret.

Legszámosabb megkeresést a farmerek (haszonbérlök, mezei gazdák) intéznek a börzéhez s a kívánalomnak többnyire hiányosan lehet megfelelni, az aspiránsok csekély száma miatt. így például jelenleg (deczember hóban) a farm-segédek igen kapósak, mivel a néhány napig tartott esőzések szántásra alkalmassá tevén a földet, a gazda e kedvező körülményből minél nagyobb hasznot kiván húzni.

Mint munka-kaphatási tudósítást nyújtó és egészen pártatlan felvilágosítást szolgáltató intézet, e börze Kaliforniára nézve megbecsülhetetlen intézmény. Minden a börze közvetitése által alkalmazást kapott egyén, mielőtt rendeltetése helyére menne, megérkeztét, nevét, korát, nemzetiségét, kihez való küldetését egy e czélra szolgáló könyvbe köteles beirni. A hivatalnok számtalan tudakozó-levelet kap a kivándorlottak ismerősei-, rokonai- és szülőitől, s legtöbb esetben azon helyzetben van, hogy kielégítő felvilágosítást nyújthat a tudakozó feleknek.

--  --  ---  --  --

A főteremben érdekes látvány, ezen a földgömb minden szögéből egybesereglett munkásnép jellegzetes kifejezéseit szemlélhetni. Az afrikai, mongol, indus és maláj faj nem veszi oly igénybe ezen, kaukáziak által alapított intézet szives segélyét, mint tehetné s tennie kellene. Mindamellett, hogy a közönyösség teljes divatban van, a rokon nyelvű nemzetiségek saját klubbokat képeznek, s a nemzeti összetartás szelleme önkénytelenül melegebb részvéttel fűzi egy és ugyanazon nagy család szétszórt fiait össze.  

Ha a hivatalnok valamely kijelölt nemzetiségű segéd alkalmazását óhajtja, ezen felszólításra az érdekelt nemzeti klub komolyan elölépdel, tagjai egyenként addig bíráltatnak, mig valamely egyénben a kivánt tulajdonságok végre feltaláltatnak. Igen gyakran a legabszurdabb kérdésekkel gyötrik és halmozzák el a hivatalnokot.

 --  --  --  --  --

Minapában egy évek óta ollót nem látott fejű, torzonborz kinézésű, marcona egyéniség, ki legalább egy évtizedig az Apache törzsekkel látszott boldog frigyben együtt élni, látogatásával megtisztelte a börzét s ennek áldásaiban részt akarván venni, kívánsága valamely jól dotált templomban hirdetni az isten igéjét.

---  ---   ---   --- 

Miután ez intézet által annyi ezer meg ezer ember alkalmaztatik, igen természetes, hogy ezek között iparlovagok és csalók is akadnak aránylag azonban kevés azok száma, kik az intézetnél eljátsszák becsületüket, s munka-adóikat rászedik; a fekete könyv, mely az ily megbélyegzettek nevét tartalmazza, ekkoráig alig bír néhány lapnyi jegyzettel.

A fontos női osztályt Mrs. Bidleman — egy német nő — vezeti. Az eddig tapasztalt legnagyobb nehézség a falura való szolgáló-szerzés, mindamellett, hogy ott nagyobb a fizetés, s csaknem bizonyos a kilátás a pártát mihamar félre tehetni (férjhez menni: nem marad pártában, G.); mindez előnyök daczára csak a végszükség kényszerit egy-egy fehérszemélyt a város elhagyására.

Sok megrendelés jő asszonyok után, de miután az aspiráns közönség többnyire hajadon, ezen kívánságnak nehéz megfelelni.

Gyakran történik, hogy előkelően öltözött uri asszony jő szolgáló leányt rendelni, kiben — a jó emlékező-tehetséggel megáldott — Bidlemanné asszony, egy múlt évi kliensét ismeri fel, kit ö szerzett volt el szolgálónak valahová.  (Folytatása következik)

 

Sámi Lajos: Kambodzsai templomromok. 1869. 296  h14 77. fejezetben olvasható. G.

 

 

Barang: KOREA. 1904. 8. 122.

Akaratán kívül került bele ez a kis ország a fergetegbe, amely most földjén dúl s ahol két nagyhatalom küzd jövője érdekében. A kis ország függetlenségét már igen régi idők óta a khinai és japán hatalmak egymással való versenygése őrizte meg s most hárman vannak, akiknek nagy érdekei fűződnek Koreához.

Félsziget alakjában nyúlik be Korea területe a Japán-tenger és a Sárga-tenger közé. Míg a Japán-tenger felé sima, egyenes partok tekintenek, kevés jó kikötővel, addig a Sárga-tenger felé néző partok szaggatottak, s temérdek apró félsziget, sziget, sok jó öböl és kikötő tagozza a félsziget csipkés partjait

Az ország belsejében ősrégi, meglehetősen magas hegység lánczai húzódnak, főként délnyugat-északkeleti irányban. Főbb vonásaiban ezt az irányt követi Korea két nevezetes határfolyója: a Ja-lu és a Thu-mönn folyó is.

A hegyek lánczai között süllyedt területeket, szép medencéket találunk, amelyeken jó földmívelés lehetséges, emiatt sűrűbb a népesség, míg a hegyek közt aránylag csak igen gyéren elszórt községeket találunk, nagyobb részt fallal bekerítve. A hegyek meredekebb részei, különösen a folyók szakadékos völgyei felett igen kopárak, sziklásak: a gránit, mint uralkodó kőzet tompa, gömbölyded fokokban tornyosul az erdő-borította halmok fölé. A hegység legmagasabb része a félsziget keleti partjain emelkedik, de magas a Mandzsu-ország felőli határvidék is. Itt emelkedik az egész hegyvidék legszebb és legnevezetesebb csúcsa, amely messze földön híres, az úgynevezett Pai-san, vagy fehér-hegy. Ezzel a heggyel kezdődik a nagy mandzsu-országi vulkánvidék, amely az egész felső Szongari-völgyre kiterjed. A Pai-san feltűnik már messziről, hófehér horzsa-kőből álló sziklafalaival.

Korea és Mandzsu-ország legfőbb ékessége az a sűrű erdőség, amely a hegység lakatlanabb vidékeit pompás takaróval vonja be. Oly kincs ez, amely már magában is megérdemli, hogy az országot belevonjuk a művelt nemzetek életkörébe.

Korea délibb vidékei már már enyhébb területek s az óczeán hatása meglátszik a nyár hűvösebb és a tél enyhébb voltán. Észak felé azonban a mandzsu-országi klimát találjuk, amely hideg telével és nagyon meleg nyarával egészen elüt a hasonló földrajzi szélesség alatt fekvő európai vidékektől. Sokan kérdezték már, hogy miképpen lehet Port-Arthur kikötője befagyva, holott ugyanazon a szélességen van, mint Dél-Olaszország, ahol a téli fagyok majdnem ismeretlenek. A tünemény magyarázata a következőkben van.

Ázsia déli és keleti partjain szabályosan váltakozik a szél. Nyáron állandóan a tenger felől fúj a szárazföld felé, télen pedig éppen ellenkezőleg, a szárazföldről jő a szél s a tenger felé tart. Indiában ezt a rendkívül nagy szabályossággal váltakozó szelet monszunnak nevezik s teljesen uralkodik a klíma felett. Hatása azonban még itt, Korea vidékén is döntő. Tavasszal megkezdődik a tengeri szél, rengeteg langyos eső ömlik alá s a növényzet egyszerre bámulatos gyorsasággal fejőldik ki téli álmából

Badde említi, hogy egy fűzfát figyelt meg, amelynek levelei egyetlen éjjel öt centimétert nőttek! Az esőzés eltart egész június végéig. Azután jő a forró nyár: júliusban és augusztusban, amikor napvédő kalapban kell járni, mert a nap sugarai valóban perzselően tűznek alá. Szeptember igen szép, enyhe, hűvös éjjelekkel és meleg nappalokkal. Októberben a szél elkezd a szárazföld, Szibéria felől fújni. Egy hét alatt vége az olaszországi éghajlatnak s leesik a hőmérő 10 fokkal a fagypont alá. Csikorgó hideg, teljesen derült és száraz tél kezdődik ekkor, amely egész márcziusig tart. Pekingben, amely ugyanazon a szélességen van, mint Nápoly, leszállt már a hőmérő télen 50 fokkal is a fagypont alá.

A vidéknek tehát olaszországi, vagy még melegebb nyara és szibériai tele van. Ez meglátszik a növény- és állatvilágon is. A fák mind északias jellegűek, szibériai fajok, míg az egy éves növényzet csodálatos arányokban fejlődik ki. Fa nagyságúvá nő az elvadult kender, jegenyefává magasodik az útszéli bürök arasznyi vastagságú törzssel. Az Amurban ott van a fóka és a jégmadár, a partjain zúgó sűrű erdőben pedig a bengáli tigris testvére, a vastag bundájú óriási nagyságú mandzsu tigris üvölt. Ugyanezt az ellentétet valamivel kisebb mértékben megtaláljuk Koreában is, úgy a növény-, mint az állatvilág terén.

Ez a sajátságos éghajlat az oka annak, hogy a kikötők most keményen be vannak fagyva. Ezért szerette volna az orosz a háborút elhúzni legalább a tavaszig, amikor pedig a rengeteg esőzés miatt szintén nem valami kellemes az időjárás a háború viselésére. Ilyenkor különösen az a lapály, amelyen a mandzsu-vasut húzódik végig, el van árasztva s határtalan, beláthatatlan víztükrök lepik el a Nonni és Szongari egyesülésének vidékét. A Jalu folyó is hatalmasan megárad ilyenkor s alig lehet majd rajta hadseregekkel átkelni. A nyár vége volna a legalkalmasabb a háború viselésre, ilyenkor szenvednének legkevesebbet a katonák a klímától.

A koreai nép a legbékésebb, legszelídebb keletázsiai népek közé tartozik. Ősrégi kinai műveltsége van, azonban fejlődésében még a khinai mögött is elmaradt. Az emberek gondolkozásmódja éppen olyan, mint a khinaiaké: ők is a békét tartják a legfőbb jónak. Személyes érintkezésem a koreaiakkal arról győzött meg, hogy ez igen tehetséges, rokonszenves nép, ügyes földmíves és kereskedő. Ruházatuk tiszta fehér, nyáron egész könnyű gyapot-, vagy selyem-szövet, télen pedig vastagon vattázott, paplanszerű nadrág és hasonló, hosszú ujjú kabát. A ruhájuk szabása olyan, mint a khinaiaké volt néhány száz évvel ezelőtt. Fejükön széles peremű, régi divatú czilinderhez hasonló kalapot hordanak, hajukat egyetlen, hosszú magas kontyban felkötve viselik,úgy mint a khinaiak a mandzsu-dinasztia trónrajutása előtt. Épületeik is mind abból a korból való khinai stílusra emlékeztetnek, amikor még Khinában nemzeti uralkodók alatt magasra fejlődött a khinai építőművészet.

 

*Mandzsuország az 1930-as, 1940-es években fennálló, japán vezetés alatt álló bábállam volt Északkelet-Kína, Mandzsúria és Belső-Mongólia Autonóm Terület

 

A khinaiakkal való örökös küszködés békés megoldása végett széles földszalagot jelöltek ki közös megállapodással Korea és Mandsuország* között, amelyen nem volt szabad senkinek sem letelepedni. Ez a semleges terület később, különösen a legújabb időben vesztett jelentőségéből s a szegény, sokat üldözött határszéli nép lassanként megtelepült itt is. Korea határvidékeiről való az a két kép is, amelyet egy magyar utazó eredeti felvételeiből mutatunk be. Cholnoky Jenő ott járt a Thu-mönn és a Jalu folyók forrásvidékeinek a közelében s ott dús aranylelő helyeket fedezett fel.

Az ott lakó koreaiakkal a khinaiak igen lenézően bánnak, üldözik őket s azért csak a rejtettebb hegyzugokban élnek nyomorúságos életet. Alacsony házaik egészen elrejtőznek az őserdő homályában, művelt földjeik termését lopva aratják le. Szerszámaik igen régies alakúak, kezdetlegesek.

Hántoló malmot úgy készítenek, hogy nagy gerendából óriási kanalat faragnak ki. A kanál vízszintes tengely körül forog s fejébe állandóan víz csorog. Amikor megtelik a kanál, akkor lebillen a feje, a nyele meg fölemelkedik, de a kanálból csakhamar kifolyt a viz s a súlyos gerenda kalapácsszerű nyúlványa beleüt a régies cserépedényben álló, háncsolni való köles közé. Ekéjük tisztán fából van.

 

 

KOREAI KÖLES-HÁNTOLÓ MALOM

 

Most ismét rossz sorsra jutott a szegény koreai nép. Rettentő fergeteg sötét felhői gyűlnek össze az ország felett. Akár függetlennek marad, akár pedig valamelyik nagyhatalom elfoglalja, minden körülmények közt ő lesz a legnagyobb vesztes, a háború Korea népét fogja tönkre tenni s ismét nyomorúságra jut a szerencsétlen, amelynek ez volt a sorsa már évezredek óta.

 

 

 

dr. Bozóky Dezső. MACAO. 1911. 29. 576.

cs. és kir. sorhajó-orvos.

A hongkongiak kedvencz kirándulóhelye a hajón négy óra alatt elérhető kis portugál gyarmat, Macao. Egy sziklás félszigeten, két egymást szög alatt metsző hegygerincz lábainál terül el. A két halmon fekvő város világos szinű emeletes házaival, templomaival s árnyas tengerparti sétánnyal rendkívül kellemes, kedves benyomást tesz a szemlélőre. A világnak ez a csöndes szép zuga kedvencz tartózkodási helye a nyugalmat és üdülést keresőknek.

Temérdek rikító piros szinű riksa várakozott már a kikötőben hajónkra. Nem is kell a riksa-kulikkal hosszasan alkudoznunk, mert úgy is tudják, hogy idegenek vagyunk s a látnivalókat kívánjuk megtekinteni. Becsületesen körülkocsikáztatnak a városban s környéken sőt még idejében letesznek egy játékház előtt is, hogy a hajónk visszaindulása előtt a szerencsét is megpróbálhassuk a játékasztalnál. Macao már századok óta hires portugál gyarmat, melynek falai közt hajdanában megfordult a hittérítő Xavéri Szent Ferencz, ki a közelben halt meg. A portugálok évszázadokon át 500 taelt fizettek Khinának Macao birtokáért, 1848-ban azonban az akkori kormányzó Ferreira do Amara beszüntette a fizetést s kidobta a khinai hivatalnokokat. Az erélyes kormányzót utolérte végzete, amennyiben a khinaiak legyilkolták. 1887 óta azonban Khina hivatalosan is elismerte Macao önállóságát és a portugálok szuverenitását.

A 80 000 lakosú tiszta, kedves város kilencz-tizedrésze ma is khinai.

Csupa gömbölyű kavicsos kövezetű szűk utczákon rázattuk eleinte magunkat, amelyek inkább sikátorok. Az egyes házakon fellengzős nevű felírások olvashatók pl: «Örökélet háza», Boldogság háza». Majd modernebb utczákba jutunk, melyek már czementezve is vannak, bennük barátságos, tiszta, emeletes virágdíszes házak, a portugál katonaság festői viselete is szerepet játszik az utczai élet tarkításában. A buzavirágkék egyenruhát széles karimájú puha barna kalap és töltényekkel tele tűzdelt öv egészíti ki. A házak ablakaiban itt-ott tüzes szemű portugál nő fekete csipkekendős karcsú alakja bukkan elő.

Majd elérkezünk az 1835-ben leégett San Paolo jezsuita dómhoz, melynek esupán az elülső homlokzata maradt meg a faragváhyaival, szobraival, még ma romjaiban is nagyszerű.

Széles kőlépcsőn haladunk fel a magaslaton álló Dómhoz, melynek portáléján áthaladva a magas ablakokon keresztül pompás indigókék ég mosolyog le ránk. Csinos parkokon, utczákon nyargalnak keresztül, egy krizantenumokkal telt kis kertecske előtt állunk meg.

 

*Camoes hőskölteménye, A lusiadák (1572) google

 

Ez a «Camoés-park»*, melynek fái alatt a merengő poéta híres «Lusiádá»-ját irta. Egy magaslaton áll a költő mellszobra, mellette négy fehér márványtáblán négy költeménye van bevésve. A kilátás innen elragadó. De nem sok időnk marad a bűvös tájék szemlélésére, mert a nagyszerű «Avenida Vasco di Gamá»-n már nyargalunk kifelé a városból, s a tengerparti sétány pompás árnyas fái közt, majd üde rétek, agavék, kaktuszok és sárkányfák mellett elhaladva, egyszerre csak a Macao határán levő nagy diadalkapu előtt találjuk magunkat, melyen túl már khinai terület következik.

Visszatérőben egy előkelő khinai díszkertjét tekintettük meg, mely igazi tipusa a khinai kertnek. Tökéletes köralakú kőkapun lépünk be a szines porczellán állványokon pompázó cserepes virágok szegélyezte kacskaringós utakra, melyek mentén egy szeszélyes formájú karcsú lávakő-darab vonja magára figyelmünket. A lávakő nagy becsben áll a khinaiaknál, egy érdekesebb, szebb darabért, mely körülbelül egy méter magas 4—5000 khinai dollárt is fizet a tőkepénzes khinai.

A kert közepén pazarul berendezett pompás kéjlak áll, amelyhez zeg-zugosan megtört fehér hidacskák vezetnek. A kertből a Praia Grandé nevezetű sétányra térünk, melynek legszebb pontján a «Boa Vista» hotel emelkedik. Az árkádos, szellős verandákról remek kilátás nyílik az alattunk félkör alakban elterülő Macaóra, a dzsunkák borította szép kék tengeröbölre, melynek tükrén egy vízözön előtti portugál hadihajó is horgonyoz.

A khinai városrészbe jutunk azután, melyet a temérdek magasról lelógó keskeny piros czégtáblák jellemeznek, rajtuk a khinai írásjelek. Riksáink egy díszes sarokház előtt állanak meg, amelyben egyike van a játékházaknak, amilyeneknek bővében van az egész város. Előfordul, hogy két utcza keresztezésénél mind a négy sarokház játékház, akárcsak nálunk Budapesten a kávéházak. Szines üvegű nagy lámpás hívja fel a figyelmet. «First class gamblinghousei), azaz elsőrangú, legfinomabb valamennyi. Másodrangút nem is látunk.

Ezekben a játékbarlangokban folyik a khinaiak kedvencz szerencsejátéka, az úgynevezett «Fan-Tan». Macaóban lenni és nem játszani, az olyan dolog, mint pl. Monte Carlóban lenni és nem játszani. Persze, mi is beléptünk a tágas terembe, melynek közepét egy finom gyékénnyel behúzott hosszúkás magas asztal foglalja el. A végén ül egy öblös karosszékben a játékvezető, karjain könyökig feltűrt ruhaujjakkal. Előtte egy nagy halom lapos porczellán, vagy csontból készült játékbárcza hever, melyek alig nagyobbak s vastagabbak a mi 20 filléreseinknél. Jobb kezében egy hosszú elefántcsontpálczikát tart, mellette egy fogantyúval ellátott kis sárgarézfedő. Közvetlen mellette ül a téteket kezelő bankár, ennek közelében pedig egy kis rácsos ablak mögött a pénztáros a kasszával s egy kis finom mérleggel.

A khinai roppant szenvedélyes játékos. Ha nincs pénze, mindent elzálogosít, még a felesége ékszereit, gyűrűit is, s a kapott pénzzel a legelső játékházba tart. Arra való a mérleg, hogy a pénztáros megmérje, mennyit adhat a zálogba csapandó holmiért. A publikum körülállja az asztal egy részét, mely szabad, mert a bankszemélyzetet rács védi, akik elfáradnak, azoknak nagy magas bambusz-székek adnak pihenőt.

Alig hogy megjelenünk, a piszkos khinaiak teát, sört, édességeket, manilla-szivarokat, whiskyt raknak elénk, pénzt nem fogadnak el, minden ingyen van. Még a legutolsó óra alatt kijött nyerőszámokat is előzékenyen elénk tolják, melyek egy koczkázott papírlapra irvák szép sorrendben. A játék maga roppant egyszerű. A bankár előtt egy kis négyszegletes ólomtábla fekszik az asztalon, melynek egyes oldalai a számokat jelentik egytől négyig, míg a sarkok a mellettük levő két oldal számait jelentik, persze ezekre csak félannyit fizet a bank, mintha csak egy oldalra, vagyis csak egy számra rakunk, akár csak a rulettnél. A bank a kijött tétnek háromszorosát fizeti. Kezdődik a játék. A játékvezető belemarkol mind a két kezével a játék halomba s maga elé tesz egy egy jókora csomót és befödi azt a sárgaréz fedővel. Most teszik a tóteket, illetve az ember odateszi pénzét az ólomtáblára a kivánt számnak megfelelő oldalra. Erre azután a játékvezető felemeli a fedőt, mi azt jelenti, hogy nem lehet többet tenni.

Legutoljára 1—2—3 vagy négy bárcza marad az asztalon s a megmaradt játékbárczák száma a nyerőszám.

A khinai rendkívül nyugodt játékos, olyan csönd van, akár a templomban. Veszekedést de még egyetlen hangos szót sem lehet hallani. Ha egy riksa-kuli elveszti összes pénzét s ráadásul egyetlen ezüst zsebóráját, olyan közömbös, nyugodt arczczal áll tovább, mintha mi sem törtónt volna. Hogy minél többen vehessenek részt a játékban, az asztal fölött a szoba menyezetén egy akkora nyilas van, mint maga a játékasztal. A nyilas farácsozattal van körülvéve, mely mögött köröskörül székek állanak. Az itt ülők egy madzagra kötött kis kosárkával bocsátják le a játékasztalra téteiket, vagy húzzák föl a nyereséget. A legtöbbje persze rézpénzben, legfeljebb ezüst húszasokban játszik.

Valahányszor Macaóban jártam, illetve Hongkongból vagy Kantonból oda átrándultam, mindig elnyertem a kirándulás költségeit, sőt egyszer nagyon rám mosolygott a szerencse istenasszonya, csakhogy szerencsétlenségemre nem tudtam azt kihasználni..

Ezreket nyerhettem volna ott akkor rövid idő alatt, de nem mertem magasabb téteket rakni, mert egyedül voltam ott európai. Már az is vakmerőség volt, hogy el mertem oda menni éjnek idején egyedül. Csupa piszkos khinai vett körül, akik bizonyára leütöttek volna hazamenet, ha nagyobb pénzösszeget láttak volna nálam. Féldolláronként raktam a téteket s egy óra múlva már pár száz dollár volt előttem. A bankadók is mulattak szerencsémen s folyton traktáltak a legfinomabb teával, szivarokkal.

Nekik közömbös dolog, ha nyer is valaki, mert jól tudják, hogy másnap, vagy harmadnap újra eljön s akkor veszíteni fog. Lehet, hogy azon mulattak, hogy nem merek magasabb összegben játszani. Én azonban tudtam, hogy utoljára vagyok ma itt, mert másnap már reggel elhagyjuk Kantont s így nem is térhetek vissza, lopva igyekeztem tehát egyik bankót a másik után eltüntetni zsebeimben. Adtam az előkelőt, mint aki nem nyereségvágyból, hanem csupán mulatságból játszik, s tizenegy óra után mosolyogva hagytam el a játékbarlangot, keresve a legrövidebb utat a Gyöngyfolyón horgonyzó hajónkhoz.

A macaói hajó este tíz óra tájban érkezik vissza Honkongba. Ez az éjjeli megérkezés az utazás fénypontja. A hajó végig defilirozik a város hét (7) kilométer hosszú frontja előtt. Pazar fényben úszik a parton végesvégig a sok emeletes palota, a másik oldalon Kaulun lámpáit látjuk ragyogni, ellőttünk, s körülöttünk pedig a hajók, dzsunkák és számpánok imbolygó lámpásai ragyognak a tengeren.

A «Peák»-on is csaknem föl a csúcsig égnek szétszórtan a villamos lámpák. A meredek hegy szinte egybefolyik a ragyogó csillagokkal telehintett égbolttal, nem tudjuk hol a határ az ég és föld között. A csillagok milliói vesznek körül egészen le a tengerig, a hajónkat nyaldosó hullámokban is ott ringatóznak azok.

 

 

TONKING. 1888. 24. 381. címlap

 

VIETNÁM: a háromnegyed részben hegyvidékek jellemezte ország három nagy tájegységre osztható: északon Tonkin, középen Annam, délen pedig Kokinkína. google

 

A legújabb háború a francziáké Hátsó-Indiában, amely iránt különösen fölkeltette az érdeklődést az a körülmény, hogy mindjárt az első összeütközéseknél a francziák parancsnoka, Elviére hajókapitány, egy irodalmilag is előnyösen ismert férfiú, esett áldozatul s méginkább az a nagyon is valószínű körülmény, hogy ez a hadjárat, melyet most a lapokban tonkingi expediczió név alatt emlegetnek, esetleg Khinával, a megtámadott terület állítólagos hűbérurával, fogja a francziákat háborúba keverni. A háború színhelye Hátsó-India legkeletibb országának, Anamnak északi része.

Anam területe jelenleg 440 500 D kilométer s lakosainak száma 21 millió. A birodalom tehát, mely térképeiken, mint Hátsó-India keleti szegélye igen szerény helyet foglal el, nem nagyon messze áll Francziaországtól, melynek területe 528 000 D kilométer s lakosainak száma 37 millió. Régebben Tonking északon és Kokhinkhina délen külön államok voltak s az előbbi 1428-ig Khina hűbér állama volt. A jelenlegi Anam e két tartomány egyesitése s a déli részen feküdt nagy Kambodzsa birodalom egy részének bekebelezése által nagyrészt a múlt század végén jött létre Gialong nevű hatalmas kambodzsai fejedelem által, ki az anami birodalom valódi megalapítója.

A francziák is részt vettek e birodalom alkotásában s ezért elismerésül 1787-ben Turon-öblöt s a közel fekvő Polo Condor szigetet kapták, de e birtokuk a franczia forradalom alatt elveszett s csak 1858 óta foglaltak újból állást, de ez úttal oly erősen, hogy Kokhinkhina egy része tényleg az övék lett, sőt az anami birodalom felett is ők lettek a valódi urak s a király Tü-Dük sok időn át csak Francziaország hűbéresének tekintetett.

Kokhinkhina az anami birodalom legszegényebb része s a francziák már régen vágyakoztak a birodalom északi tartományára, Tonkingra, mely sokkal gazdagabb s egyúttal Khina határán feküdve, kulcsát képezi Yünan déli khinai tartománynak, a világ egyik leggazdagabb, de még eddig ki nem aknázott vidékének.

Tonking tartomány fővárosa, a ma oly gyakran emlegetett Hanoi, a Veres-folyó torkolatához közel fekszik. Itt a a város környékén folynak márczius óta a csatározások.

Hanoi jelentékeny hely. Lakosainak száma, a 200 000-et jóval felülhaladja s kereskedelme igen kifejlődött. Lakói nem műveletlenek, amaz ősrégi keletázsiai műveltség van itt is, mely az erkölcsöket és szokásokat megfinomitotta, de előre nem haladt, s Európáéval ma már össze sem hasonlitható. A francziák már XVI. Lajos kormánya alatt elfoglalták a várost, melynek lakói őket hivták az anamiták ellen segítségül s erődöt építettek benne. Anam azonban már 1802-ben visszafoglalta Hanoit s Tonkingot is bekeblezte.

A múlt évtizedben Dupuis nevű, Kelet-Ázsiában lakó franczia, az utazási müveiről világhírűvé lett Garnier Ferencz hajóhadnaggyal uj hadjáratot tervezett Tonking ellen s Hanoit is elfoglalták. E hadjáratban esett el a derék Garnier, kinek a keletázsiai országok ismertetése körül oly sokat köszönhetünk. A hadjárat következménye volt, hogy az 1874 márczius 15-én Szaigonban kötött szerződés a Veres-folyót és Tonkingot megnyitotta a kereskedésnek.

 

 

Tonkingi képek

1. Gazdag tonkingi. — 2. Katona. — 3. Férfi és nő a köznépből. — 4. Utcza Tonking fővárosában -  5. Anmi falu

 

Látható a képről, hogy az építészet e városban még meglehetős fejletlen; ha a tetők nem lennének oly sajátságosan lépcsőszerüleg meghosszabbítva, a városi házak nem különböznének nagyon a mi egyszerű falusi parasztházainktól, annyival kevésbbé, mert a tetőzetet itt is nád képezi. Maga a kapu is igen priniitiv. Czölöpökből készült kerítés, közepén egy kis nyílással, melyen alig három ember fér meg egymás mellett. Igaztalanok volnánk különben, ha Hanoi várost a kép után ítélnénk meg; vannak itt kitűnő szép lakások is s egyes épületek, minő például a Konfucsénak szentelt nagy pagoda, melyet az utleirók valódi magasztalással említenek.

Az elefánt mint teherhordó, sőt, vezérparipa e vidéken megszokott dolog. Az okos elefántot sok mindenre fölhasználják az emberek ; mint irják, többek közt még kitűnő tűzoltók is. A legtöbb ház ugyanis fa, rizsszalma és pálmalevelekből összerakott kunyhó s mivel az ily épületek igen gyorsan elégnek, a benszülöttek tűz esetében egész csomó elefántot hajtanak oda, hogy a tűz körül fekvő házakat szétrombolják s az ügyes állat egy pár perez alatt többet is lerombol. Ily okos állatoknak a háborúban nagy hasznát lehet venni s különösen oly helyeken, hol az ut rossz, az ágyukat s más nagyobb terheket csak ők vihetik.

A tonkingiak öltözete sok tekintetben hasonlít a khinaiakéhoz, kikkel átalában igen élénk összeköttetésben állanak s valószínűleg közeli rokonok is. A vagyonosak, kik legnagyobb részt a tengerparti síkságokon laknak, nagyban különböznek a szegényebb s részben nomád életet folytató tonkingiaktól, kik közt igen sok a műveletlen barbár, míg a partvidékeken nagyon kevés tonkingi lakik, ki legalább irni és olvasni ne tudna. Alakjuk rendesen alacsony és szikár, de azért sokkal erősebbek, mint aminőknek látszanak s különösen igen élénken szoktak mozogni. Arczszinük sötétbarna, de a szin néha egész fehérré halványodik. Fehér foguk felnőtt korukban megfeketedik.

A nagy meleg miatt, mert e tropikus vidék szélén eső tartományban a hőmérő ritkán sülyed 0 °C alá télen is, a napernyő-hordozás általános divat náluk s a gyermekek és szegények vagy éppen semmi ruhát vagy csak egyetlen lepedőt hordanak magukon. A nagy meleghez járul még a rendkívül sok esőzés, melynek következtében a tartomány ritka bőtermésü.

Jóformán művelni sem kell a földet s az mégis mindent megterem. Az olcsóság igen nagy. Közönséges embernek egy pár garas elegendő napi élelmére s egy frank értékű gyapotból kikerül egész évi öltözete; bambusz-kunyhója, melyet néhány óra alatt segitség nélkül maga is elkészíthet, hosszú időre ad lakást s egyetlen pokrócz pótolja az ágyat, asztalt és széket. Eledelük a rizs, mely mindent pótol s italul szolgál a tea vagy valamely más illatos levélre öntött meleg viz. Teheneik és kecskéik is vannak, de fejni nem szokták, csak a gazdaságban használják s esetleg húsukat eszik meg, bár a tehénhusétel náluk ritkább.

A gyönyörű és rendkívül nagy mennyiségben termesztett gyümölcsökön kivül fő eledelök a hal, a háznál tartanak disznót, tyúkokat, kacsákat, ludakat és galambokat. Megeszik a sáskát, tücsköt, különféle rovarokat és gilisztákat, a rákot, kígyókat, kutyát, macskát, sőt még a tigrist is. Feltűnő, hogy a gazdag termés s ily soknemü eledel mellett is igen gyakran fordul elő náluk az éhség s egész községeket pusztít el. E körülmény oka részint az ország túlnépességében s a mandarinok kapzsiságában áll, kik a fölösleges élelmiszereket mind összekaparitják, részint pedig abban, hogy a gyakori viharok vagy a rovarok gyors szaporodása a vetéseket gyakran elpusztítja. A jobb napokban semmit sem tesznek félre ily időkre. Ha rossz termés van, mindenfelé csak koldusokat lehet látni, de ezek rögtön eltűnnek, ha csak középszerű termés is mutatkozik, jeléül, hogy az áldott föld egy kis gondoskodás mellett igen jól táplálhatja még őket. Betegség, különösen szembajok, napszúrás, láz, igen gyakoriak náluk, de ritkán veszélyes jellegűek, mig az európaiak, különösen az esős időben, májustól szeptemberig igen sokat kénytelenek szenvedni e vidéken.

A tonkingi népnél, a síkságon és hegyek közt lakó törzsek különbségeitől eltekintve, valódi rangfokozat nincs, minden ember egyenlő s különösen kisebb városokban és falukon valóságos köztársasági élet uralkodik. Az előkelő osztályt csak a hivatalnokok képezik, kiket az európaiak itt is mandarinoknak hívnak. Nem minden mandarin egyenlő rangú azonban, sőt az ő hivatali osztályukban még talán több rangfokozat van, mint nálunk. Minden kerületben legalább két mandarin van. Egyik,  szolgabíró és járásbiró egy személyben, azaz a kerület összes bírói és közigazgatási teendőit végzi, a másik pedig a tanfelügyelő, kinek szerepköre ez országban, hol a vizsgák oly nagy fontosságúak, igen nagy.

Mandarin csak az lehet, ki az elemi ismereteken kivül legalább a khinai nyelvből nyert doktorátust, mert e nyelv a hivatalos iratok nyelve, bár a közéletben senki sem használja. Minden mandarinnak külön irodája és segédszemélyzete, a katonai mandarinoknak pedig külön tisztjeik vannak. A rangfokozat szerint a mandarinok 9 különféle öltözetet hordanak, báil- s diszöltönyt csak ünnepek alkalmával veszik fel. E diszöltönyön,  különböző állatjelvények fordulnak elő: a katonákén a tigris, a főrangú czivil mandarinokén a sárkány, tekenősbéka; az alsóbb rendüekén mellre tűzött négyszög alakú alapon daru, néha tigris is. Elefántcsont táblák, aranyozott díszítések s más jelvények mind külön hatáskört jelentenek.

 

 

TENGERENTÚLI  LEVELEK

 

 

Sz. Török János Eredeti levél New-Yorkból.

1870. 396.

New-York. 1870. julús 15. T. Szerkesztő úr!

A légi szárny-gőzkocsira felültem , s a Castle Gardentől s azon mentem lakásomra; a 9-dik avenu, 33-dik utcába. Ez a vasút egy-egy szál üres vasoszlopnak két karba ágazó tetejére van építve, s rajta a kocsi vashuzalok segélyével gőz által vonatik. A gőzgép a föld alatt van, honnan vas csövön s kerekeken szalad fel a huzalszál a négy sin közötti két középsőre, amelyen hozzá van kötve a kocsi s vonja oly gyorsasággal, mint a rendes gőz-vasuti pályán, s mintha repülnénk, oly könnyedéa függünk a levegőben. Ily meglepőleg jutva New-Yorkba, már az is felköltötte kíváncsiságomat, hogy mindent annál nagyobb figyelemmel szemléljek, mert valóban, itt minden sokkal czélszerübb és nagyobbszerü, mint az öreg Európában.

Maga New-York városa is, mint egy varázsütésre állott elő; 1626-ban még indus birtok s vad kietlen szirtes sziget volt, s most a világ egyik legforgalmasabb városa áll előttünk

1 200 000 lakossal, s egyik legrendezettebb városa is egyszersmind. Az alsó vagyis a régi város még külön megnevezett utczákkal bir, az újban pedig már csak számmal jegyzik az utczákat: 1, 2, 3 dik utcza; a belváros 132 utczáig terjed, s azokat keresztbe metszi. 10 avenu, s a világhírű kereskedői házakkal megrakott két tágas és híres nagy utcza. A Broadway és Boveri, melyeken egyenként 3000 ház van. Az utczák egyenesek, szélesek és többnyire fákkal vannak beültetve,  a forgalmasabbakat lóvonatú vaskocsik szeldelik át.

Az egész várost a Hudson nagy folyó veszi körül, melyen a roppant terjedelmű kikötőbe a világ minden részéből sereglenek be gőzös és vitorlás hajók, valamint az amerikai folyamok gyönyörű gőzösei, a helyi közlekedésre alkalmazottak, ugyszintén a túlpartokra átszállító nagy számú gőzkompok.

Itt az egész környék városok csoportjából áll, melyeknek népessége rohamosan növekszik; jobbról az East-river parton terjed Brooklyn, Amerika harmadik népességű városa; mellette Villiamburg; a háttérben, — (mely még New-Yorkhoz tartozik, csupán egy kis folyam-ág választja el s egy remek vasforgó hid köti ismét össze), — Haarlem, Morisania és Tremont, melyek rövid idő alatt be lesznek épitve egészen, s akkor New-York 20 angol mérföld hosszan nyúlik ki. Balról a Hudson fő ágán New-Jersey, Hoobokken virányos nyaralói, gyártelepei s munkás- és kereskedelmi ház telepei tűnnek elő a dombokkal koszorúzott lapályból.

New-York fekvése inkább sik, mert ami szirtes halmai voltak, azok lesimittattak, hanem a folyamon túli táj két oldalon gyönyörű halom koszorúban zárja be s védi a viharok ellen. Annál meglepőbben tűnik fel a város kellő közepén a Central-park nevű népkert, mely csupa szirtekből s magas dombok közti völgy mélyedésekből áll, s mesterséges zuhatagok, tavak s szökőkutakkal van ékitve. Azt hinné az ember, e szirtek ugy vannak ide hordva a város közepébe; pedig éppen ellenkezőleg: ez a természet alkotta talaj itt, s a körülötte levő házak talaja van lehordva, s épületkőül és utczai kövezés anyagául szolgál.

A főbb utczák burkolására itt inkább faburkolatot használnak, csakhogy nem oly kezdetleges modorban, mint nálunk némely vidéki városban, hanem a koczkák közben asphalttal s kaviccsal vannak kibéllelve, felyül homokkal leöntve, ami oly finom, tartós és kényelmes gyalog- és kocsi-utat ad. A gyalog-utak igen szélesek és nagy táblákba metszett fekete palával vannak kirakva s párkányzattal elkülönítve a kocsi-úttól.

New-York roppant iparával és kereskedelmével első kereskedő városa Amerikának, egyes kereskedői és iparosai elsők a világon. Steward selyem szövet és csipke kereskedésében 1800 segéd van, egy roppant négyszög, a négy emeletü vaspalotában árul a Broadway 10-dik utcza-sarkán kicsiben, hol New-York és vidéke szép nőit lehet ezrenként látni naponként, míg a nagyban való kereskedésre ismét külön házai, raktárai s gyárai vannak, s azonkívül saját bankja.

Az iparosok között van egy aranyműves, ki hetenként 90 font aranyat dolgoztat fel, éa pedig magyar ember, neve Valack, 150 ember működik házában, közöttük több magyar is. Egy zongora-gyáros 600 embert foglalkoztat, egy szűcs 250 és igy tovább.

S amily nagyazerű New-York kereskedelem s ipar tekintetében, olyan humanitásban is; kitűnő nevelő , gyógy- s testnevelő intézetei vannak, lelencz-, árva-, aggastyán-, őrültek házai, dolgozó- és fegy-intézetei. A kórházak elkülönözve egy Black-wels Island nevű szigeten vannak, hogy az egészségesek ne érintkezhessenek velük. Kitűnően vannak rendezve a fegyházak, hol csak javulnak, éa szorgalomhoz szoktatnak az elitéltek; mihelyt elitélték, zárt kocsikon szállítják ki őket a városból, hogy senki se lássa többé, rendszeresen dolgoztatják s tanítják; ha eltelt rabidejök, szorgalmuk gyümölcséből a tartás-dijt levonva, többnyíre csinos kis összeggel hagyják el a börtönt, hová ritkán kerül vissza, aki egyszer kilépett.

Amily jelesül van gondoskodva az élőkről, egészségesek- és betegek-, becsületesek- és bűnösökről, oly gondosan van berendezve a halottak kertje, a temető is, mely ugyan nem New-Yorkban van, hanem Brooklynban, de azért a new-yorkiakat is oda temetik. Ez a világ egyik legnagyobb temetője, neve Green-wood. (Zöld erdő). Az egész temető nagyszámú kerek halomzatokból áll parkszerüleg rendezve különbféle fákkal, bozótokkal, nyirott bokrokkal és virággal ékitve; itt-ott egyes tavak, szökőkutak díszlenek; egyeseknek gyönyörű karrarai márvány s gránit szobrai, családoknak nagyszerű sirboltjai, stb., valódi báj-kert, csakhogy halottak lakják s enyhülni a bánat jár árnyaiba.

New-York a város amily nagyszerű maga, szintoly meglepő szép fekvése s egész környezete is. A brobokklini, long-islandi nyaralók, a Red-Banks tengeri fürdők s a gyönyörű Hudson folyam kis partjin fel egészen Albanyig, minden pillanatban uj s meglepő szépségeket tár fel a szemlélőnek. Végre ami egész Amerikának s nemcsak New-Yorknak büszkesége: hogy legszebb női vannak, kik a versenyt Georgiával, Czirkassziával s kelet virágaival, sőt tán még a mi magyar szépeinkkel is kiállják.

A napokban a niagarai zuhatagokhoz szándékozom kirándulni.  A viszontlátásig.

 

 

Sz. Török János Eredeti levél Dél-Amerikából 1874. 29. 199.

I.

Rio-de Janeiro, 1873. decz. 16.

Lissabon kikötőjét 1873. nov. 15-kén este hagytam el a „Montevideo" nevű 3000 tonnás kereskedelmi gőzös fedélzetén; a biscayai öbölben roppant viharokat kellett kiállanunk, de ezek szilárd vashajónknak mitsem árthatván, tovább haladtunk s négy nap múlva föltünedeztek a láthatár szélén a Kanári-szigetek közül Pálma és Teneriffa. Az utóbbi nagyhírű óriás vulkánjával (Pico de Teneriffa), melyet Humboldt különös tanulmánya tárgyává tett.

Nov. 22-én este nagyszerű látványnak voltunk szemtanúi; a tenger hullámai mintha csak lángba borulva lettek volna körülöttünk, ugy ragyogtak, csillogtak és világítottak, és hajónk, amint gyorsan tova sikamlott, gyönyörű fénybarázdát hagyott maga után. A tenger hullámainak e sajátságos ragyogását a tudósok a legapróbb puhányok egyik villanyos fajának tulajdonítják; e fényes állatkák oly nagy mennyiségben lepik el néha a tenger felszinét, hogy az olyankor a legpompásabb ezüst fényben ragyog. Nappal repülő halak ezrei csapongtak a hullámok fölött és delfinek futottak versenyt hajónkkal.

Nov. 26-án hajnalban mentünk át az egyehlitőn s 29-én délután pillantottuk meg Dél-Amerika partjait. Az első város, melynél kikötöttünk, Bahia volt. Igen regényes fekvésű nagy város 150 000 lakóval, kiknek egyharmadrésze szabad és rabszolga néger, a többi a világ minden részéből ide származott pénz-sóvár fehér ember. A város emelkedő félben van s idővel hatalmas és gazdag kereskedő hellyé fogja kinőni magát.

*

Bahia állam Brazíliában, az ország keleti részén

Területe 567 295 km², mellyel hasonló Kenya területéhez

Lakossága 14 175 341 fő volt 2012-ben

*

November utolsó napján hagytuk el Bahiát. Hajónkon igen sok szerecsen rabszolga van: férfiak, nők és gyermekek; az utasok szánakozással tekintenek rájuk s mindenféle aprósággal megajándékozzák őket. Rio-de Janeiroba viszik őket eladni. (Brazilia az egyetlen állam, mely még nem törölte el a rabszolgaságot.) A szegény teremtések, helyzetükhöz képest, elég vidámak s folytonosan dalolnak és nevetnek.

Deczember 3-án este felé az úgynevezett „Czukorsüveg" meredek csúcsa már jó messziről tudatta velünk, hogy nemsokára megérkezünk a világ egyik legszebb kikötőjébe, melynek hátterét Rio-de Janeiro, Brazilia fővárosa foglalja el. Az öbölnek több száz angol négyszög-mfldnyi terét magas hegycsúcsok szegélyezik, melyek a háttérben Petropolisnál a fellegek közt enyésznek el. A hegyek lábainál mindenfelé pompás paloták, nyaralók és kéjlakok emelkednek, mig az öböl bejáratánál több mint 300 kisebb-nagyobb sziget képez majdnem szakadatlan lánczolatot.

Rio de Janeiro az egész Amerika egyik legnagyobb, fekvésre nézve pedig mindenesetre a legszebb városa. 700 000 fő lakossága összeköttetésben áll a világ összes művelt államaival. Egyenes utczái gránittal vannak kikövezve; légszeszvilágitása, költséges víz vezetéke és csatorna-rendszere van; nyilt terei parkszerüen a legszebb fákkal vannak beültetve s füvészkertje a világ leggazdagabb növénykincstárával dicsekhetik.

Palotaszerü monumentális épületei közül megemlitem a császári lakot, a pénzverdét, a fegyvertárat, katonai akadémiát, püspöki lakokat, vámházat, számtalan szép nagy templomot, zárdát és jótékony intézetet. Az utczák élénkek; a lóvonatú vaspályák, kocsik és hordszékek egymást érik; a partoknál pedig csónakok, gőzösök és gőzkompok sürögnek forognak szüntelenül.

Brazilia fővárosának környéke szép és regényes; magas, meredek gránit hegyek állanak őrt körülötte s távolabb ősrengetegek borítják szomszédságát, oly igazi tropikus őserdők, melyeknek nagyszerűségét, változatosságát és buja gazdagságát hidegebb égalj alatt született ember, mig nem látta, képzelni sem tudja.

Braziliában még nem sok a vaspálya, műút s egyéb biztos közlekedési eszköz van; ez okból a rengeteg őserdőkön át az ország belsejébe hatolni nagyon nehéz, s többnyire életveszéllyel jár. Az óriási birodalom legnagyobb része még teljesen ismeretlen és lakatlan. Tengerparti tartományai vannak európaiak (vagy ezek utódai) által benépesítve és a polgárosodásnak meghódítva; pedig Braziliában a jelenlegi 10 millió helyett pompásan megélhetne és boldogulhatna 800 millió ember is.

 

II. Buenos-Ayres, 1874. jan. 4.

 

Rio-de Janeiroból decz. 16-kán ismét útra keltem, 17-én eltűnt a szárazföld szemeink elől s a végtelen óczeán sima hullámain dél felé tartottunk. Néhány napi utazás után Uruguay partvidékére értünk, hol már meszsziről föltűnt egy magas kerek (kúp) csúcs, melyet éppen ezért, hogy oly távolról meglátszik, Montevideonak („látom a hegyet”) neveztek s ugyanezt a nevet nyerte a lábainál elterülő város is, Uruguay köztársaság fővárosa.

Montevideo élénk kereskedő város nagyszerű helyi és távolabbra kiható közlekedéssel és forgalommal. A belföldi apróbb városokkal és terjedelmes gazdasági, főleg baromtenyésztő telepekkel, részint lóvonatu, részint mozdony-vontatta pályák kötik össze. A városnak 120 000 lakója van, s kikötőjében a világ minden részében fordulnak meg kisebb-nagyobb kereskedelmi hajók. Ezek kész iparczikkeket, bort, élelmiszereket és diszárukat hoznak ide és cserében mindenféle nyers terményeket, búzát, napon szárított és besózott marhahúst, bőrt, gyapjút, faggyút s más efféle portékákat hordanak ki.

A kereskedelmi és utas-szállító hajóknak is Montevideo az egyik főállomása, melyek a nyugati partokra mennek át Valparaisoba, Aricaba, Callarba, Limába és a Csöndes-Óczeán többi állomásaira.

Montevideot, hol három napig vesztegzár alatt voltunk, elhagyván, a La-Plata vizén, mely itt a tengerbe szakadásánál 10 német mfld széles, fölfelé haladtunk és Buenos-Ayres előtt valami 5 mfldnyi távolságban horgonyt vetettünk. Távol a parttól, mert a folyam itt nagyon sekély volt s közelebb nem juthattunk. A La-Plata folyam torkolata oly széles, hogy valóságos tengernek látszik. Tenger is az, csakhogy édes vizű tenger; vize sokáig nem vegyül össze az oczeán sós hullámaival.

Hajónkról kis gőzösre szálltunk, mely 50 pesoért (5 frt.) vitt a part közelébe, honnan csónakon a kikötőhid párkányára vittek két forintért. Igy érkeztünk Buenos-Ayresbe, Argentína (La-Plata) köztársaság fővárosába.

Buenos-Ayres, valamint az egész köztársaság is, terjedelmes lapályon fekszik és igen szabályosan, mértani terv szerint épült. Széltében 26, hosszabban 60 utcza metszi keresztül s 200 000 lakója van, kik élénk kereskedést folytatnak. A város házai palotaszerü épületek, a legnagyobb kényelemmel és fényűzéssel berendezve. Közlekedési hálózata, légszesz világitása és vízvezetéke kitűnő. A külvárosokba gőzkocsik járnak, melyek egyszersmind tovább is behatolnak az ország belsejébe észak, nyugat és dél felé több száz mérföldnyire. Nagyszerű közintézetei, szép terei, szobrai és emléképületei vannak, ugy hogy e réseben kevés amerikai város vetekedhetik vele.

Buenos-Ayresnek — noha már neve is „jó levegőt" jelent, legnagyobb csapása egészségtelen egáljában van, itt majd mindig veszélyes járványok uralkodnak. Ezelőtt három évvel 40 000 ember halt el kolerában. Jelenleg is naponként fordulnak elő sárgaláz- és kolera-esetek; a halottas házban a bútorzatot és öltözeteket mind elégetik, hogy a kór tovább terjedését megakadályozhassák, a hullát pedig mész által semmisitik meg.

A városnak legalább is 40 hírlapja van, melyek spanyol, olasz, franczia, angol és német nyelven a londoni „Times" alakjában jelennek meg, de legnagyobb részüket hirdetések foglalják el. A város fő- és központja a Viktoria-tér, melyben a legnevezetesebb középületek és a legszebb színházak állanak. Pantheonszerü főtemploma 12 oszlopon nyugszik s homlokzatán a vadonban működő hittéritők dombormű-képei láthatók. A Vikjtoria-tér közepén a szabadság szobra diszlik, egyik kezében lándzsával s oldalánál paizzsal, melyen Argentína köztársaság czimere látszik. A város 22 rendőri kerületre van osztva s rendőrsége mintaszerű. Környéke mindenütt igen termékeny. Az egész köztársaságot hatalmas folyók, s ezeknek számtalan mellékfolyói öntözik és termékenyítik meg.

Áldott egy ország lenne Argentína minden tekintetben a bevándorlott európaiakra nézve a gyors vagyonosodás szempontjából, de nagy baj, hogy az ország különböző pártokra van szétszakadozva, melyek egymással örökös villongásban élnek. Az egész birodalmat barátságtalanná teszik a féktelen ganchok, rablók és fegyelmet nem ismerő katonák. A gyilkolások, lenyakazások, gégemetszések roppant számáról a lapok naponként tele vannak a legborzalmasabb tudósításokkal, ugy hogy a rend és fegyelem az egész ország területén fölbomlottnak látszik.Az örökös harcz és gyilkolás megbénít minden ipari tevékenységet, tönkre juttat minden embert. így van ez a szomszéd Paraguayban is, hol majdnem az egész férfinépesség ki van irtva; fővárosában, Assumptionban

18 000 lakosból 15 000 csupa nő.

 

 

Crosse Andrásné MAGYAR NŐ LEVELE DÉL-AFRIKÁBÓL. 1892. 736.

Október 3-án érkezett hozzánk egy magyar nő levele Johannesburgból. Szeptember 13-án kelt s igy teljes három hétig volt útban. Transvaal köztársaságból (mostani neve : Délafrikai köztársaság) jött, arról a helyről, melyet régebben a kimberlayi gyémántbányák tettek nevezetessé, újabban pedig a közelében lefolyt zulu-kaffer háborúk, melyekben a Napóleonok uralkodó ágának utolsó sarja áldozatul esett. Transvaal nem is oly nagyon rég, egészen földmiveléssel, különösen baromtenyésztéssel foglalkozott hollandiai parasztok (boérek) csendes lakóhelye volt. Újabban azonban az angolok támadásai s még inkább a gyémánt-telepek közelebb hozták ezt a köztársaságot a művelt világhoz. Ma már 118 km. hosszú vasútja is van, s a „sötét Afrika” belsejében előkelő nagy városai, minők Pretoria Germiston. Transvaal csaknem oly nagy, mint Magyarország, de lakosainak száma csak 700 000 és azok nagyobb része néger.

A gyorsan emelkedő ország egy szintén vadonat új városának leírását közli velünk a messze földre vetődött magyar nő.

Johannesburg, ahol lakom, Dél - Afrikában van, Transvaal köztársaságban, hegyek között, fennsíkon, a tenger sziue felett 6000 láb magaságban. Keletkezését a körülötte levő, bő termésű aranybányáknak köszönheti.

Az 1887-ben aranykeresők által épített első vászon sátrakat és primitív bádog viskókat ma már szép házak, makadam burkolatú széles utczák, terek és parkok váltották fel. Az épületek közül kiemelkedik a különböző felekezetek tiz temploma, a sok iskolai és díszes klub-épület, a városháza, a posta, színház és opera, tőzsde, bankok és árucsarnok épületei. A várost villámmal és gázzal világítják.

A külvilággal való érintkezést a Fokvárostól idáig épült vasút és távírda közvetíti, a városban telefon is van, s a közlekedést emellett lóvasút és számtalan bérkocsi eszközli. Négy napilapja közül a «The Star» naponként három kiadásban jelenik meg.

A város rohamos gyorsasággal épült; erre csupán azt az adatot említem föl, hogy az utolsó három hónapban négyszáz új ház készült el.

A bányák havonként 3100 kilogram, azaz három millió ötszázezer arany értéket produkálnak. A nyers arany egy részét két millió értékben a Standard-bank vásárolja meg és szállítja beolvasztva Londonba.

A napról napra szaporodó nagyon vegyes lakosság száma mintegy ötezer fehérből áll, kiknek nagyobb része angol és ugyanannyi különböző fajú szines ember, kik közt kulik (khinaiak), malájok, zuluk, basutok, fingok és busmanok vannak.

Végig tekintve a város kivilágított utczáin, fényes, nagyszerű kirakatain, számba véve, hogy az építkezéshez szükséges anyagot, a kész ajtókat, ablakokat, deszkát, bádogot Amerikából szállítják, mig a kereskedésekben felhalmozott czikkek Európa különböző országainak termékei. Bámulattal győződünk meg az arany hatalmáról, mely az emberi szorgalmat ösztönözve, rövid öt év alatt alkotta meg e várost.

Szép magyar hazám hírét termékeinek legjobbikával igyekszik a nevezetes Palugyay-czég itt is terjeszteni, és hogy nem egy szívből jövő Magyarországnak szóló éljenre buzdítja még az idegeneket is az exportált kitűnő zamatos bor.

 

 

 

Dévay Albert: EGY MAGYAR EMBER LEVELE ARGENTÍNÁBÓL.* 1900. 465.

Colonia Progreso, 1900. május hó.

Sokszor mosolyogva, de csodálkozva is olvassuk mi, itt Argentínában elő európaiak, azokat a mesés útleírásokat, melyek az európai sajtóban Argentináról néha megjelennek. Kevés kivétellel ugyancsak furcsa dolgokat írnak le erről a szép országról egyes felületes utazók, tudósítók.

 

* Dévay Albert hazánkfia, ki már 30 éve külföldön tartózkodik, küldötte lapunknak e tudósítást Argentínából, Dél-Amerika egyik legnagyobb, természettől dúsan megáldott államából, hol már 10 évnél régebben lakik.

*

Egynémely ilyen tudósító, a munkája után ítélve, tölthetett ugyan néhány napot az Ezüstfolyam — Rio de la Plata — partjain, de valószínűleg csupán a vendéglőkben, ahol aztán a folyvást nagy számban tartózkodó Háry Jánosokkal elmeséltetett magának egyet-mást az argentínai őserdőkről, az indiánokról s más effélékről. Ily forrásokból erednek, a legjobb esetben, azok az eredeti tudósítások.»

Így irta többek közt egy nagy német lap, hogy mindjárt Buenos-Ayres, a főváros mögött kezdődnek az őserdők; és hogy e fővárosban egyetlen szép épület sincs! Pedig hát itt még az apróbb gyermekek is jól tudják, hogy a számos kisebb város után, melyek a fővárost a pénz-arisztokráczia pompás nyári lakjaival és ezek park-ültetvényeivel, mintegy virágöv, körülveszik, nem az őserdő, hanem egy roppant kiterjedésű és fa nélküli síkság, a «pampa» kezdődik. S ez a pampa egymaga az egész Német birodalomnál nagyobb kiterjedésű.

Ha talán valaki a valóságnak megfelelőleg azt irná, hogy Buenos-Ayres világváros, közel 800 000 lakossal; hogy az emberek itt is hasonló életmódot folytatnak, mint bármely európai nagyváros lakossága és hogy az itteni üzleteknek nagy része méltán vetélkedhetnék Paris hasonnemű üzleteivel: azt talán el sem hinnék odahaza.

Argentína a természet által minden tekintetben gazdagon megáldott ország. Földje épp oly dús mennyiségben és jó minőségben megtermi a búzát, rozsot, árpát, lent, tengerit, stb., mint a dohányt, rizst, ezukornádat és gyapotot; sőt már a kávéval is tettek kísérleteket az északi tartományokban, közepes sikerrel.

Az Európában honos gyümölcsfajok itt is dúsan tenyésznek, s ráadásul még oly gyümölcsnemek is, a melyek csak tropikus éghajlat alatt otthonosak.

A roppant kiterjedésű sik legelőkön milliókra menő szarvasmarha-, ló- és juhnyájak tenyésznek; s az őserdők (leginkább az északi tartományokban) a leghasznosabb, s Európában nagyrészt ismeretlen fanemeket szolgáltathatják, milliókra menő értékben.

A Kordillerák lánczolata pedig, mely nyugaton egész Argentínát határolja, nemes fémeket, valamint vasat, rezet és kőszenet is bő mennyiségben tartalmaz; csupán a megkívánható tőkepénz hiányzik, amelynek segélyével ezen, még a föld méhében heverő kincsek is kellőleg értékesíthetők lennének.

Az állatvilág is gazdagon van képviselve. Az Európában honos házi állatokat, a bivaly kivételével, itt is mind megtaláljuk.

A vadászat kedvelőinek is kínálkozik elég bő alkalom e nemes sport gyakorlására, még pedig anélkül, hogy valaki a fegyver-, vagy vadászati engedély előmutatását követelné az embertől. Fogoly, fürj, vadrécze, vadgalamb, strucc, őz és még nyúl is (ez utóbbi ősei mintegy 10 évvel ezelőtt hozattak ide be Európából) majdnem mindenütt elegendő számban található.

Ragadozó állatokban sincs hiány, de a békés gyarmatokat ezek egyáltalában nem háborgatják, mivel a rókán kivűl nagyobb részt az őserdőkben tanyáznak, főkép a tigris, jaguár és oroszlán. Mindezen ragadozók ázsiai és afrikai rokonaiknál kisebb és véznább testűek ugyan, de azért mégis tanácsos tőlük óvakodni.

A csúszó-mászók között legveszélyesebbek a nagy mennyiségben található viperafajok; s ezektől némely vidékeken még az épületek, belsejében sem vagyunk biztonságban. Ellenméreggel azonban, ha gyorsan alkalmazzuk, a bekövetkezhető veszélynek a legtöbb esetben elejét vehetjük.

Argentína nemcsak közgazdasági tekintetben, de egészségi állapotait illetőleg is az első helyet foglalja el a dél-amerikai államok között, amennyiben mérsékelt éghajlata van, a csaknem szünet nélküli déli és délkeleti szelek pedig a legveszélyesebb járványos betegségektől, mint kolera, sárgaláz stb. nagy mértékben óvják. Van ugyan Argentínának is három, egészségi szempontból elég rossz hírben álló északi tartománya, ahol a nyári hónapokban rendesen a mocsárláznak egy neme uralkodik; de ezekben a tartományokban a gyarmatosítás eddigelé még csak a legkezdetén van, mivel éghajlatuk inkább tropikus lévén, a föld csupán dohány, czukornád és rizs termesztésére alkalmas.

Argentína nagy állattenyésztése mellett ma még csupán földmivelő állam; de tekintettel kitűnő fekvésére, továbbá arra, hogy azon alapföltételeknek, amelyek egy állam közgazdaságának fölvirágzására szükségesek, szintén birtokában van, bizonyára eljön az ideje, mikor Argentína az ipar terén is számottevő állam lesz.

 

 

Cholnoky Jenő: VENEZUELA. 1892. 736.

Amíg Venezuela csak önmagában viaskodott, a míg a polgárháborúk csakis az ország magánügye gyanánt pusztították és korhasztották ezt a roskadozó alkotmányt, addig az idegen nagyhatalmak alig törődtek ez országgal, tudomást sem igen vettek a folytonos pártvillongásokról. Amint azonban Venezuela az ott letelepült idegenek vagyonát és személyét is belevonta családi perpatvarába, azonnal magára zúdította a nagyhatalmak erélyes fellépését.

Az orsza területe nagy, hisz legalább háromszor akkora, mint Magyarország (a történelmi!), de népessége csak két és fél millió. Mégis ez a kevés ember annyi felfordulást és olyan zűrzavaros keveredést tuott már eddig rendezni, hogy majdnem páratlanul áll a világtörtenelemben. A spanyolok fedezték fel s telepítették be először az országot.

A teméntelen viszontagságot szenvedett s a büszke spanyol vér felismerhetetlenül elkeveredett a bennszülótt indián és a behurczolt néger rabszolga népséggel. Sehol Dél-Amerikában nem ilyen tökéletes a népek összeolvadása mint itt. Alig találunk tiszta fajú embert, de a keveredés szép arczvonású, szép termetű, szenvedélyes és eleven népfajt hozott létre.

A spanyolok uralma alól 1821-ben sikerült az országot végleg felszabadítani a hős Bolivár vezetése alatt. A felszabadulás azonban nem hozott nagy áldást az országra, mert azóta folytonos belvillongások, küzdelmek, egyenetlenségek dúlnak Egyedül az erélyes, ügyes és nagyravágyó Blanco tábornok volt képes a hetvenes években egy időre megszüntetni a belső zavarokat; ekkor az ország a gazdasági haladás útjára lépett s látszólag békességesen kezdett haladni De nem sokáig tartott a dicsőség! Blanco utódai nem léphettek a nyomába, csak úgy látszik a most uralkodó Kasztróban van ismét erély és határozottság, mert ki mert állni két ilyen nagy hatalommal, mint Anglia és Németország.

Az erélyes fellépésre az anyagi szükség kényszerítette Kasztrót, mert Venezuela pénzügyei rettenetes állapotban vannak. De az is nyilván bátorította, hogy az Észak Amerikai Egyesült-Államok segítségére számított s abban reménykedett, hogy a hatalmas állam nem fogja tűrni idegen hatalmak beavatkozasat egy amerikai ország ügyeibe. Ebben a reményeben azonban Kasztro teljesen csalódott.

Az eredmény az lett, hogy az angolok és nemetek hadihajókkal blokkolták az ország fő kikötőjét: La Guayrát.

 

*La Guaira is the capital city of the Venezuelan state of Vargas and the country's main port

 

Gyönyörű helyen fekszik ez a kikötő, de nem valami jó. Karakasz főváros miatt kellett itt kiválasztani ezt a karéj alakú, de különben alig védett öblöt, mert a főváros közelében kellett a tengeri kikötő. A fővárost a tengertől hatalmas bércek, a parti Kordillerák választják el, amelyek csúcsai 2—3000 méter magasra nyúlnak, a gerinczen való átkelés is nagy nehézséggel jár. Közvetlenül a tenger partjáról emelkednek ezek a sziklás kopár bércek, amelyeken nehány nagy kaktusz-félén kívül alig van növényzet s alig marad hely a kikötő házai számára. Lépcsősen egymás felett húzódó házsorokban nyúlik el a kis városka a tenger partján, olyan, mintha a hegy oldaláról legördült törmelék volna.

A hazakat csakugyan úgy építették, hogy megbontották a sziklákat s annyi kö gördült le, hogy építhettek belőle. A kikötő maga igen rossz, mert leljesen nyitva áll az északi szelek előtt. Északi szél alkalmával oriási hullámverés keletkezik a parton, ilyenkor a hajók fölszedik a horgonyokat s messze kimennek a nyilt tengerre s  szünetel a kikötőben minden forgalom. A rendes szél itt a keleti, amely ugyan szintén nagy hullámveréssel jár, de legalább a hajók némileg védve vannak.

A kikötőt a tenger felől néhány erőd védelmezi, amelyeket még a spanyolok építettek. Blanco elnök idejében azonban megerősítették a várost valamelyest a hegyoldal felől is, de kibővítették a tengerparti várakat is, még pedig nem idegen ellenség ellen, hanem hogy felkelés esetén az elnöknek és társainak az államvagyonnal való menekülését a tenger felé lehetővé tegyék. Veszedelmes hivatal is lehet a venezuelai elnökség, ha a menekülésről így állandóan gondoskodni kell.

Régente meredek szerpentinekkel keltek át a hegy több mint 2000 méter magasságú hágóján, jelenleg vasút vezet nagy kerülővel át a hegyen. Ez a vasút nyugat felé vezet ki a városból, majd elhagyja a tenger partját s hatalmas emelkedéssel, sűrű kanyargásokkal, alagutakkal emelkedik fel egy folyó kopár tátongó szakadékokkal kisért völgyében. Végre mintegy 700 méter magasságban eléri a vízválasztót, aztán sokkal lassabban ereszkedik le a főváros, Karakasz magas völgyébe.

Mint minden spanyol-amerikai város, Karakasz is egészen szabályosan épült, északról délre, keletről nyugatra haladó egyenes utczákkal. A város épületei nem valami különösek, csak néhány középülete, így pl. egyeteme épült feltűnő stílusban, majdnem rikító pompával. Nagy szükség is van a külszinre, hogy a belső viszonyok kuszált állapotát takargassa.

Karakaszon kívül Marakaibo és Ciudad de Bolivár nagyobb városok az országban, a többi mind jelentéktelen helység, inkább falu. De hogy is telnék harmadfél millió emberből nagy város, hisz Budapest lakosainak száma egyharmad része egész Veneuzela lakosságának!

És ez a kevés ember ekkora nagy területen sem fér meg békében egymás mellett! Nem hiába keveredett benne össze a nyughatatlan spanyol vér az indiánok állhatatlan, békétlen természetével s a négerek könnyelmű, gyermekes hajlamaival. Békesség addig hihetőleg nem is lesz az országban, míg valami szorgalmasabb, nyugodtabb vérű nép nem veszi kezébe az uralmat. Az angolok és németek határozott eljárása minden esetre jó leczke a venezuelaiaknak s talán rövid időre ismét egyesíti őket a közös külső ellenség ellen.

 

 

Berczik Árpád: CLEVELAND VÁROS. 1902. 717.

Az amerikai városok közül talán egyet sem emlegetnek nálunk mostanában annyit, mint Clevelandot, Kossuth-szobrának ott nemrég lefolyt leleplezési ünnepélyei óta. Ez az érdeklődés természetes, mert az amerikai városok között, New-Yorkon kivul. Clevelandban lakik együtt a magyarság legnagyobb tömege, állítólag közel 50 ezernyi, kik az ottani bennszülött lakosság részéről régóta megbecsülésben s rokonszenvben részesülnek.

Cleveland város, Obio államnak Cincinnati után második legnagyobb városa, már régóta egyik letelepülő helye az Amerikába kivándorolt magyarságnak. A szabadságharcz után a magyarok jelentékeny része Ohio állam különböző részein próbált új hazát alapítani, mert ez állam földrajzi fekvése s éghajlata leginkább hasonló Magyarországéhoz. Ez államban alapították a New-Buda (Új-Buda) nevű várost is, mely ugyan nem birt nagy várossá fejlődni, de máig is fönnáll. A 70-es évek óta a kivándorlás nagyobb mértékben indulván meg hazánkból Amerika felé, Cleveland lett az amerikai magyarság legkedvesebb települő helye.

Cleveland várost 1893-ban Chicagóból jövet én is meglátogattam, mert kíváncsi voltam magára a szép utczáiról hires városra is, de még inkább ottani földieinkre. Cleveland a roppant nagyságú Erie-tó partján fekszik s a New-York—San-francisco ú. n. Pacific-vasút-nak egyik főállomása. Az Erie-tó vizszine körülbelől akkora, mint a Dunántúl fele, úgy, hogy végtelennek látszó vizével szinte tengernek tűnik fel s a rajta járó hajók is a tengeri hajókhoz hasonló nagyságúak. A tó különben egyike az öt óriási nagy tóból álló észak-amerikai nagy tócsoportozatnak, mely a legnagyobb édesvízfölületet alkotja a földkerekségen

Clevelandnak az Erie-tó partján rendkívül szerencsés földrajzi fekvése van. Keresztül fut rajta az Egyesült-Államok legfontosabb vasutvonala, miáltal a világ két nagy óczeánjával szárazföldi összeköttetésben van s azonfelül a tavak által vizi összeköttetése van Canadával s a Szent-Lőrincz folyón át az Atlanti-Óczeánnal is; másfelől meg az Erié tóból éppen Clevelandnál kifutó csatorna összeköti a várost az Ohio folyóval, ez a Missisipivel s ily módon Clevelandnak vizi összeköttetése van a Missisipin át az Egyesült-Államok legtermékenyebb államaival s messze délen ismét az Atlanti-Oczeánnal. Aligha van város a világon, mely hasonló nagyszabású közlekedési eszközökkel dicsekedhetnék s így nem is csoda, ha Cleveland az Egyesült-Államok legfontosabb városai közé emelkedett s lakosai száma, mely 1830-ban alig volt 1000 főnyi, ma már 400 ezer körül van.

A város az Erie-tó partján sziklás fönnsikon fekszik s egy kis folyó két részre osztja. E folyó távol eső dombos partjait egy nagyszerűen épített, több mint egy kilométer hosszú viadukt-

híd köti össze. A város utczái feltűnő gazdagon vannak fákkal beültetve s ezenkívül pompás parkjai is vannak, különösen az Erié partján s ezért az amerikaiak Clevelandot az  erdőváros (Forest City) névvel szokták illetni. A városnak legszebb utczája az u. n. Euclid-Avenue, melyet Amerika legszebb utczái egyikének tartanak. Képzeljük a budapesti Andrássy-út végén levő villasort 2 - 3-szor akkorára megnyújtva, mint maga az egész Andrássy-út; a villák közötti apró kerteket semmi korlát nem választja el, mert az amerikai úgyszólván babonás szeretettel van a kertek iránt s nem kell attól tartani, hogy valaki a növényzetet pusztítsa.

Ez az 5—6 kilométernyi hosszú tarkábbnál-tarkább villa-sor, mintha egyetlen egy végtelennek látszó kertben volna elhelyezve. Ehhez fogható elragadó szépségű utczát Európában sehol sem találunk s magának Parisnak legszebb utczája, a Champs-Élysées csak rideg palotasor hozzája képest. Megtekintésre érdemes az Erie-tó melletti temető is, melyben a clevelandi születésű Garfield elnöknek, kit egy fanatikus meggyilkolt, szép síremléke van.

Engem azonban mindennél jobban érdekeltek Clevelandban ottani honfitársaink. A városban hamar észre lehet venni nyomaikat. Az egyik piaczon a magyar gyümölcsárus kofák szakasztott olyan óriási napernyők alatt s épp olyan módon árulták holmijaikat, mint a budapesti vagy szegedi kofák. Az utczákon itt-ott magyar czégtábla is ötlik szemünkbe s mikor az egyik poros széles utczán mezítlábas gyermekeket láttam a porban hanczurozni, akárcsak Kecskeméten, azonnal észrevettem, hogy a magyarságlakta városrész közepén vagyok. Ez utczán rátaláltam az épülőben levő róm. kath. magyar templomra is, melynek derék, igazi magyar érzésű plébánosa, Böhm Károly úr, szíves vendégszeretettel fogadott. Mindjárt le-fotografáltam a kis templomot, mely akkor már javarészt készen volt s ekkor már honfitársaink is seregestől gyülekeztek körém. Pedig az amerikai magyar nagyon bizalmatlan — bizonyosan saját kárán okulva — az «úrforma» földi iránt, mert kéregetőt sejtenek benne s nekem is nem egyszer hátat fordítottak. De mikor meggyőződnek róla, hogy az illető nem a zsebükre czéloz, megnyílik a szívük. A clevelandi földiek engem is előbb alaposan kikérdeztek, aztán mikor meggyőződtek róla, hogy ki vagyok s nincs semmi kérni valóm tőlük, akkor aztán meghatva szorongatták kezemet, asszonyaik meg gulyás-hússal, túróscsuszával mindenféle jó hazai étellel csalogattak egy kis magyaros ebédre, amit, ha tehettem, szívesen el is fogadtam tőlük.

Az amerikai magyar sokat tanult már a bennszülött amerikaitól. Megtanulta különösen a társadalmi szervezkedés erejét. Clevelandban sok hasznos intézményt tartanak fenn honfitársaink csupán saját erejükből. A r. kath. magyar templom s a melléje épített magyar iskolára ottlétemkor már 17 ezer dollár volt együtt, csupán a clevelandi magyarok adakozásábóL Társas szórakozásokra is alkalmas helyiségeket teremtettek maguknak clevelandi honfitársaink.

Két nagy kaszinóépületüket láttam 1893-ban. Az egyiknek Hungaria-Hall a neve, jókora három erneletes épület, melyben csinos szinház is van, a műkedvelő előadások tartására. Ennek a kaszinó-szövetkezetnek többnyire Szepes megyéből kivándorolt német- s részben tótajkú honfitársaink a tagjai, de ők is örömmel vallották magukat magyarnak, s büszkén mutatták a színpadjuk homlokzata fölött díszeskedő magyar czímert. Vetekszik ezzel nagyságra a másik magyar kaszinó, csinos nyári kertje is van s hasonlóképpen kis színháza. Ennek a kaszinónak tagjai nagyrészt tősgyökeres magyarok, Zemplén és Szabolcs megyéből. Följegyeztem a kaszinót alapító részvényesek neveit is; mindannyian jó magyar emberek.

A clevelandi magyarság nagy becsülésnek örvend az ottani amerikaiak részéről is, amiben nagy része van néhány ottani vagyonos honfitársunknak, kik földijeik ügyét az amerikaiak előtt is mindenben istápolják. Ezek között első helyen említem Kunz Tivadar gyárost, ki vagyonával már az amerikai milliomosok közt foglal helyet. Azt mondják, Kunz Tivadar a 70-es években mint egyszerű fiatal asztalosmester költözött Amerikába, ahol értelmességével s ügyességével jelentékeny vagyonra tett szert s oly gyárat alapított, mely a maga nemében egyedüli az Egyesült-Államokban.

Kunz Tivadar gyárában ugyanis csupán csak a varrógépekhez való farészek gyártásával foglalkozik. A legtöbb amerikai varrógépgyárnak ő szállítja a varrógépekhez szükséges fa-részeket. Gyárában mintegy 400 lóerőnyi gépezettel több mint 500 munkás dolgozik, kik többnyire magyarok. Kunz Tivadar azonban amellett, hogy jó amerikai polgár, egyúttal bőkezű támogatója minden magyar ügynek Clevelandban s az ottani magyar kaszinók alapításában is oroszlánrésze van. Kunz Tivadar mellett tekintélyes tagjai a clevelandi magyarságnak a Black fivérek, kik közül az egyik, Black József egy ideig amerikai konzul is volt Budapesten. Ott van aztán Perczel Lajos közjegyző, kinek nagyműveltségű magyar születésű neje a magyar szellemi mozgalmaknak egyik vezetője; aztán Kohányi Tihamér, az amerikai magyarság legnagyobb lapjának, a Szabadságnak szerkesztője, buzgón és lelkesen lobogtatja lapjában a magyarság zászlaját. A clevelandi Kossuth-szobor alapításának s leleplezésének története is azt bizonyítja, hogy ottani honfitársaink méltón képviselik elhagyott szülőhazájukat s Cleveland város amerikai polgársága is megadja nekik azt az elismerést, mely a józan s becsületes munkájából élő kivándorolt magyarságot bizonyára megilleti.

 

 

UTAZÁSOK

 

 

Desor nyomán Dr. HEGEDŰS.:Kalandozás az északamerikai őserdőkben.II. 1856. 129.

Alig hagytuk el az indián tavat s a folyamon felfelé hajózva, csakhamar más, az eddigitől különböző jellegű tájékba jutottunk.

A nagy folyam hatalmas czédrus-posványokon s óriási mocsarakon át oly tekervényesen kígyózott, hogy néha hat mérföldet is meg kellett tennünk, csak hogy eggyel előbbre juthassunk. Nehezité hajózásunkat még a folyam szabálytalansága, mely majd oly keskeny volt hogy evezni nem lehetett, majd oly mély hogy csáklyáinkkal feneket nem értünk, s ezenfelül egyes fatörzsek is utunkat állták, miket az őszi vihar a folyamba döntött.

Ilyen helyen az indiánok, fakéregből készült csónakaikat minden teketoriázás mellőzésével vállra veszik s az akadályt szárazon megkerülik, azontúl meg tovább hajózván. Nehézkes dereglyénkkel ezt tennünk nem lehetett, s így baltával, szekerczével a szó teljes értelmében utat kellett vágni magunknak.

Fáradalmas evezés után a földmérők egyik elhagyott tanyáján töltöttük az éjt. Másnap ezek felkeresésére indulánk; s végre sok üggyei bajjal tanyájukhoz eljutnunk sikerült.

Az urak közül csak a szakács volt honn, ki e felette fontos és életbe vágó teendőn kivül mosással, és ha egyik másik megbetegedett gyógyitgatással foglalkozott, s ki ezért társaitól „doktor" czímet nyert s talán jobban meg is érdemelte, mint sok tagtársa innen is túl is a nagy oczeánon. Kiváló szívességgel fogadott s tiszteletünkre hatalmas nagyságú pudvás fatörzset vetett a lobogó tűzbe; alig gyuladt meg s az egész társaságot büdös füstfelhő takarta, elűzvén bűzével a csípős legyek és szúnyogok támadásra gyülekező táborát.  Majd jeladások hallatszottak, mikre a doktor sietve válaszolt, s alig múlt néhány perez s előttünk állt a földmérők napi munkájuktól visszatérő csapatja, kik nem kis bámulásukra e posványos vadonba vendégekre találtak.  

Merovthes kapitány s útitársam, régi ismerősök lévén, csakhamar kész volt a barátságos ismerkedés, közelebb hozák a párolgó bográcsot, mindenki körüle telepedett, s fesztelenül, mert hiszen otthon valának, sok kínálgatás nélkül nyúltak a bográcsba, annál mélyebben, mennél érezhetőbb volt egynek egynek a munka által szerzett hatalmas étvágya.

A földmérők tépett, rongyolt ruházatú, edzett arczú majdnem vad kinézésű férfiak voltak, izmaik a nehéz munka és sanyarú élet közben mondhatni aczélosodtak. Viseletük elhanyagolt, ugy hogy nálunk Európában, őket mindenki csavargóknak tartotta volna. De a férfias komolyság, az öntudatos nyugalom, a szabad tekintet s bátor arczkifejezés, csakhamar eltörlötte az első benyomás kellemetlenségét, s a beszélgetés módja s tárgya csakhamar megmutatá, miszerint e tépett öltözetű csapatok, távol sem a nép salakja, hanem hivatásuk jelentőségét ismerő, s e miatt magukra tartó, mívelt polgár emberek, kik tudják ugyan, hogy a ruha tisztesség, de tudják azt is, hogy vajmi sajnos ha a ruha többet ér annál, aki viseli.

A földmérés és mappázás itt, hol falvak, várasok, utak stb. nincsenek, nem csekély feladat; de az amerikaiak leleményessége s gyakorlati ügyessége itt is kitalálta a legczélszerübb, bár nekünk furcsának tetsző felosztási s jegyzési módot.

A meridián vagy dél-vonalak közé eső tér, hat hat angol mérföldre függőleges vonalakkal jegyeztetik s az ily vonalsor, mely a délvonalra esik, tornak (naug) neveztetik, mig a keresztvonalok által képezett 6 mérföldnyi szélességű négyszögek községeiméi. (tow- ship, olvasd tausíp) czimeztetnek. Minden egyes község mérföldenként fel van osztva miután pedig minden község hat mérföld széles és ugyanannyi hosszú, tészen tehát 6x6=36 harminczhat négyszög mérföldet.

Egy illy harminczhatod rész a szakasz s minden harminczhatodik szakasz az ország törvénye szerint az iskolák számára tartatik fenn; s ez egyszerű de eléggé nem dicsérhető rendszabály szerint, a jövendő nemzedékek lelki jólétéről s erkölcsi miveltségéröl dúsan van gondoskodva.  E harminczhatodik szakasz hatása, ott hol a népesség s vele az eddig értéktelen földek ára emelkedett, már is látható, mert alig van Észak Amerika keleti s északi államaiban gyermek ki iskolát nem járt, irni, olvasni, számolni nem tudna s egyéb az életre szükséges ismeretekkel nem birna.

Adná Isten, hogy ezt a rendszert más helyütt is alkalmaznák, főleg ott, hol még osztatlan állapotban levő köztelkek, legelök találtatnak, mert igy csekély, egyesek által nem is érzett áldozattal a népnevelést a legbiztosabb, legszilárdabb alapra lehetne fektetni. Néhány négyszögöl, mellyel az egyes kevesebbet kapna osztályrészében, dúsan kamatozand, ha majd annak terményeiből idővel egyházak, iskolák épitethetnek, tanitók fogadtathatnak tanszerek stb. szereztethetnek. *) (Folytatjuk.)

 

*) Óhajtható lenne, bár hazánkban a közlegelök közelálló elkülönözése alkalmakor holmi hasonló intézkedés történnék; az ily harminczhatodik szakaszú föld jövedelme sok iskola részére elkelne.

 

 

Sámi Lajos:. Egy franczia utazó Dél-Magyarországról, 1870. 231.  I. Utazás a Dunán. Eszék és környéke

243.,261., 272., 274.

 

Egy franczia utazó Dél-Magyarországról. I. 1870. 231.

A következő vázlatokat egy szellemdús franczia tourista uti jegyzeteiből állítottuk össze. Perrot György 1868-ban utazta be hazánk déli vidékeit s az aldunai tartományokat, és olvasóink látni fogják, hogy a franczia szellem, amely alapos ismereteket és tanulmányozást kellemes vonzó élénkséggel tud párosítani, Perrotnál sem tagadta meg magát. Leírásai vonzók, képei élénkek és előadása mindig érdekfeszítő. Uti naplóját, melyet nem régen tott közzé, nagyban élénkítik és emelik Valerio Tivadar franczia festő sikerült rajzai. Valorio jól ismeri a Duna regényes völgyét; 1851—52-ben Magyar- és Bosnyákországot s a Határőrvidéket beutazta, 1854—55-ben pedig, a krimi hadjárat alatt, Szerbiát és a Duna-fejedelemségeket járta be keresztül-kasul, végre 1863-ban Dalmácziát és Montenegrót. Érdekes képgyűjteményt hozott Valerio magával minden egyes kirándulásából és vizfestményei, melyek a Duna-völgy különböző nemzetiségű lakóinak typusnit és viseletét tükrözik vissza, csakhamar jó hírnévre tettek szert Európában.

 

I.Utazás a Dunán. Eszék és környéke.

 

1868 szept. l-jén — irja Perrot — reggeli 6 órakor hagytam el Pestet a Duna-gőzhajózási társulat egyik gőzösén. Az idő gyönyörű volt, de a nap első sugarai a nagy folyam egész hosszában, melyen a csónakok és gőzösök épen most kezdek el napi sürgölődésöket, sűrű, sötét ködhullámokat idézott föl a csöndes víztükör felületéről. A Duna a Nílust és azt a szép januáriusi reggelt juttatá eszembe, melyen át csónakáztam rajta, hogy a pyramidok tetejére főlmenjek; ámde Egyiptom könnyedebb, ritkább, fényesebb és csillogóbb. Ott alant egy áttetsző fátyol, finom ezüst színű köd terült szét, mely a szem elől a legkisebb részletot sem fedé el.

Tisztán ki lehetett venni a daabieh-k (nagy vitorlás nílusi hajók) magas vitorlarudjait és alácsüngő nagy vitorláit, a felláhok fohér kunyhóit és a zöld páIma leveleket, melyekkel azok fedvo voltak; a nőket, szegényes kék ingeikben, amint a Nílushoz vizet meritni mentek, a gyönyörű pálmaerdőket és azokon tul, a háttérben, az óriási pyramisokat.

Ellenben itt, a Dunán, alig fordult meg néhányszor gőzösünk kereke, már nem láttunk a városból többé semmit, csak egy-két palota homlokzatát, melyekre a nap sugarai véletlenül rá estek, mig a táj többi része teljesen eltűnt és elenyészett a sűrű ködben.

„Alig egyórai hajózás után a Duna jobb partján előtünedeznek a Vértes-hegység utolsó ágazatait képező halmocskák, melyek lassanként egészen elsimulnak. Innentől kezdve csakhamar mindkét oldalról beláthatatlan sikság terül el, melyen át lassú méltósággal kigyódzik odább a nagy folyó. Itt már a szántóföldek és legelők, melyek a Dunát szegélyezik, nem sokkal magasabbak a víz felületénél, mig a jobb parton imitt-amott nyolcz-tiz lábnyi magas, szürkés partemelkedések mutatkoznak. Időnként egy-egy uszóházforma teherszállító hajóval találkozunk, melyek nagyban hasonlítanak a mi (t. i. franczia) folyóink vízi járműihez. Máskor ismét száraz fűvel rakott nagy tutajokra találunk, melyeket egy vagy két evező rúddal kormányoznak ide s tova, már ahogy éppen lehetséges."

Tovább menet különösen feltűntek utazónknak a Dunára épített sajátságos vízimalmok, melyekhez hasonlót csak még a Rajnán lehet látni Mainz és Ringen környékén. „E malmok" — irja Perrot — „két hajóból állanak, melyek között egy hatalmas kerék forog, keskeny, de sűrűn egymás mellett álló küllőkkel. Az egyik hajó csak egyszerű bárka, melynek szélén a kerék tengelyének egyik vége van megerősítve, a másik hajón egy házikó áll, melyben a malom őrlőszerkezete és a molnár lakhelye van. Egy kis csónak, mely a hajólak oldalához van akasztva, bármikor készen áll, hogy a molnárt a szárazföldre szállitsa."

E kis malmok, melyek napjában csak néhány mérő lisztet képesek előállitani, bármily regényeseknek és festőieknek találta is őket utazónk, maholnap háttérbe szorulnak és teljesen eltűnnek ama nagyszerű vívmányok előtt, melyeket hazánk az utóbbi években az ipar terén szerzett magának. A közelmúlt évek aratásai oly kedvezően ütöttek ki s a magyar liszt oly keresetté kezd lenni, hogy ma már mindenfelé óriási gőzmalmok emelkednek, melyeknek egyike is képes volna őrölni annyit.mint akár egy egész csoport ilyen apró vizi malom. „Kivált az 1867-ki aratás" — irja Perrot — „roppant összegeket hozott az országnak, melyek mind a termelőket, mind a kereskedőkot nagyszerű vállalatok kezdeményezésére birták.  

Trieszten, Brémán és Hamburgon át Pest az emiitett évben igen sok lisztet szolgáltatott Brazíliának. Miként nekem többen mondották, a külföldön azt a fölfedezést tették, hogy a magyar liszt a kenyérnek valami kitűnő izt ad és több táporővel bir, mint a többi lisztek; csakis a lengyel búza lenne olyan vagy még talán jobb izü. Annyi bizonyos, hogy a Duna-fejdelemségek és Oroszország, de sőt még Amerika búzái sem érnek föl a magyar búzával.

Miután utazónk a magyar Duna déli partvidékeit is élénken és körülményesen leirja, s különösen az alföld szépségeit üdvözli őszinte csodálkozással, igy folytatja naplóját: „Elhaladván Apathin festői halászkunyhói mellett, kevéssel naplemente után a Duna kellős közepén megálltunk, szemben a Dráva torkolatával. Egy kis gőzös (melyre utazónk egész naivul ráfogja, hogy itt Local-Schiff-nek nevezik, mintha bizony magyar neve nem is lett volna!) oda jött nagy hajónkhoz, mely csak a nagy Dunán tett szolgálatot, s az Eszékre szóló leveleket, küldeményeket s az oda szándékozó utasokat átvevé. .

Egy negyedóra múlva, miután az átköltözés a kis hajóra megtörtént, vidáman haladtunk a Dráván fölfelé. E folyam egész alsó futásában ugyanoly tájképeket mutat, mint a Duna, csakhogy persze nem oly széles. Az éj megérkezett; de a hold a tiszta, derült ég csillagos boltozatáról teljes fényét árasztá azét a beláthatatlan, csöndes, hallgatag tájon és oly kedves bájt, oly magasztos nagyszerűséget öntött el azon, melyet fényes délben bizonyára nélkülözött volna. Itt is, épen mint a Duna partjain, a fűzfák, melyeket soha sem nyesnek, valóságos erdőt képeznek. Éji tizenegy órakor szerencsésen megérkeztünk Eszékre."

„Eszék, hol négy napig mulattam, három városzrészre oszlik: alsó, felső és uj városra, melyeket egymástól a vár szigetel és választ eL mely maga is tele lévén lakházakkal, szintén egy külön várost képez. Egy csinos és árnyas glacis (sétány) minden városrészből az erősséghez vezet. E várat savoyai Jenő herczeg építette, hogy a törökök ellen a Száva völgyét megvédje, de biz annak még eddig nem sok hasznát vették. Ágyúi, miként nekem többen mondották, soha sem tüzeltek 1848-ig, mikor is a magyarok ama horvát csapatok ijesztgetésére sütögotték el néha, melyek a Dráva hidján Magyarországba törni fenyegetődztek. A józan ész ma már azt követelné, hogy e haszontalan kőtömegot lerombolják; ezáltal a három városrész, melyek mindenikét terjedelmes kertek és szántóföldek környezik, s melyek közül most mindeniknek külön s a másikéra féltékeny érdekei vannak, apránként közelebb jutnának egymáshoz, s idővel talán egyesülnének is. De a bécsi hadügyminiszter nem igy gondolkozik; ő még mindig sajnálkozva gondol a régi szép időkre, mikor a birodalom legtisztább jövedelmi forrását is elnyelte ama vitéz hadsereg fentartása, mely oly dicsőén megpaskoltatá magát Solferinó és Szadova mellett."

Utazónk szerint: „a mig e változás meg nem történik, a mig a különböző városrészek és ezeknek most még szerte ágazó érdekei össze nem fűződnek, addig Eszék 14 000 lakója daczára som lehet egyéb egy nagy falunál. A felső várost ma már egy rakás uj épület disziti. Ugyanis aláirás utján közelebbről egy színházat építettek, melyben télen át rendesen — persze németül — játszanak, továbbá egy kaszinót is, melyben egész éven át vasárnaponként tánczmulatságok vannak. Ezeken kivül sok tekintélyes, két-három emeletes épület emeli e városnegyed növekvő díszét. A város társadalmi viszonyainak jobbra fordultát és kedvezőbb kifejlődését, a még mindig fennálló katonai szolgálaton kivül, nagyban fogja hátráltatni az egyes városrészek szerfölött nagy távolsága is."

Eszék lakói nemzetiségűkre nézve magyarok, németek, szlávok és zsidók; vallás tekintetében természetesen szintén igen különbözők A város kapui előtt időnként egy-egy sátoros czigány-csaapat is meg szokott jelenni. Mind e különböző nemzetiségek sokkal inkább össze vannak vegyülve és nőve egymással, hogy sem egyik a másikát megvethetné vagy valamelyik a többi fölött az elnyomó szerepét játszhatna. A szlávok azonban természetesen többségben vannak.

„ Megérkezésem után való napon" — irja tovább utazónk — „elindultam bejárni Eszék regényes környékét. Bármily egyhangúnak látszik is e vidék egyelőre és a láthatáron sem folyót, sem hegyeket, sem semmiféle más nevezetes pontot nem vehetünk észre, mely a meglátogatásra érdemesnek mutatkoznék: mindazáltal első tekintetre feltűnik egy átalakuló félben levő társadalom igyekvő erőlködése, azonnal fölfedezhetjük a tünedező félben levő múlt érdekes nyomait, és jelentkezni látjuk a szebb jövő reményeit és ígéreteit." Ezután Perrot igen érdekesen s a lehető legaprólékosabb részletességgel irja le a város egész környékét, annak termékenységét, a körül fekvő pusztákat, s azt a roppant nagy változást, melyen az egész vidék 20 év óta átment.

A környékbeli parasztházakról következőleg ir: „Hála e vidék termékenységének s a lakosok szorgalmának, Eszék szomszédságában fekvő falvak kinézése néhány év óta teljesen megváltozott. A régi házak, melyek még most is nagy számmal díszlenek a falvakban, melyekon áthaladtunk, szalmafedeleikkel és a falaikhoz támaszkodó disznóólakkal, szerfölött parasztos és nyomorult látványt nyújtanak; némelyiket csakis az imádság tartja ugy a hogy; de mellettök ma már mindenfelé igen tiszta és csinos házak emelkednek téglából épitve, szép fehérre meszelve s imitt-amott vakolat-müvekkel diszitve. Fedeleik szép vörös cserépből vannak, melyek a nap fényében messzire csillognak a fák sűrű lombjai közül. Az itteni paraszt ember igen jól tudja értékesíteni földje termékeit, s ha pedig napszámba megy dolgozni, jól megfizetteti magát. Ilyen vidéken, hol az élet oly olcsó, a férfi 3 frankot és a nő 2 frankot könnyen megszerezhet mezei munkájával."

Az eszékvidéki lakosok nagyobb részének arezán és termetén azonnal észrevehetjük, hogy melyik nemzetiséghez tartoznak. „A legtöbbnek, akivel utamban találkoztam" — irja Perrot — „szőke vagy többé-kevésbé világos gosztenyeszinü haja volt, és bármennyire megbarnította is arczuk bőrét a nap, még sem oly feketék, mind a délvidéki magyarok. A nagy és karcsú termetű nők többnyire szépek és csinosak. Különösen pedig csillogó kék vagy igen gyakran sötét szürke szemeik valóban kedvesek. Arczuk többi része nem kevésbé csinos; álluk átalában kiálló, ajkaik egy kissé vastagok."

„Divatos öltönyeik nagyon emlékeztetnek a keletre. A férfiak paszomántos fekete szőr-dolmányt, durva vászon inget s bokáig érő, lobogó bő gatyát hordanak; mikor meleg van s munkában vannak, ennyiből áll egész öltözetük. De néhány lézengő, ki hozzánk csatlakozott, kissé jobban volt öltözve mint a többi. Lábaikon vastag bőrből varrt nagy csizmákat s ingökön felül csillogó érczgombokkal kipitykézett kék posztó mellényt s hátukon sárga vagy fehér felöltöt viseltek. Télen ez öltönydarabokra jó meleg báránybőr bundát vagy pedig bő köpönyeget, gubát vagy szűrt vesznek."

„Ami a nőket illeti, ők Attikának albániai származású nőit juttatták eszembe. Az ilyen szép szeptemberi délutánokon egész öltözetük csinosan, csipke-módra hímezett szegélyű és tarkán csíkozott ingből állott; ez ing, mely a nyákot és kebelt igen is szabadon hagyja, egészen a bokáig érne, de hogy a mezőn gyorsabban járhassanak s otthon is könnyebben mozoghassanak, egy szines övhöz, mely háromszorosan is körül keríti derekukat, az ing széleit fölaggatják; ugy aztán az ing redői symmetrikus és festői egészet képeznek ; elől egészen a bokáig ér, hátul pedig a lábikra közepe tájáig csüng le. Fejeiken egy három szögletü kendő, mely hétköznap egyszerű fehér, ünnepnapokon pedig ezüsttel és aranynyal van kivarrva, kölönböző módon, de mindig ügyesen van oda kötözve; a kendő végei hol a hátra, hol a mellre fityegnek alá; kiki a maga izlése szerint viseli azt.

Mikor diszbe akarnak öltözni, térdig érő csinos kötényt kötnek fel, melynek szine és festése hasonlít azokhoz a szőnyegekhez, melyeket Szerbiában és Bozsnyákországban láttam; az ing fölé egy ujjatlan mellény-szerű öltönyt vesznek, mely arannyal és ezüsttel gazdagon ki van varrva. Télen, hogy a hideg ellen védve legyenek, báránybőr-mellényt vesznek magukra, mely a nálunk szokásos uti köpönyeghez hasonlít."

„Mindazon öltönyök, melyokot a nők viselnek, saját iparuk művei és ügyes ujjaik munkái, melyeket a hosszú téli estéken készítenek. Az útfélen több nőt vettünk észre, amint a kendert tilolták, mégpedig amily egyszerű, épen oly sajátságos gép segélyével. Mozogható vágókés alakú készülék az, csak hogy fából, mely egy kis állvány közepére van megerősítve. A tiloló nő mellett egy kis gyermek tolja egyenlő arányban a kender kévéket a fa-vágókés alá.mellyel azoknak mogszáradt szárait a nő pozdorjává töri. Hogy pedig a tiloló nő nagyon hamar el ne fáradjon, egy vizszintes fakaróhoz támaszkodik, mely függélyesen álló karókra van keresztbe fektetve.

Perrot e leírására csak annyit jegyzünk meg, hogy a tiló a franczia guillotine-ok az ősapja, Erdélyben s Magyarországban is majd mindenütt használatban van. Itt is fából van készitve és falábakon áll az egész,  ennélfogva nem szükséges vele a munkásnőnek lehajolni, hanem egyik kezében a tiló fogantyúját, a másikban a kendorkéve végét fogja és ugy töri vele össze a száraz kenderszálakat.

E vidéken éppen ugy mint az erdélyi oláhoknál, nem csak a házi, mezei és kendermunkákat végzi az asszony, hanem a kukoricza fejtést is, ami pedig meglehetős kemény kezeknek való foglalkozás. A leszedett és meghántott kukoriczát mogyorófa-vesszőkből font és faállványokra helyezett hatalmas kasokba rakják, melyeket Erdélyben és a Szilágyságban góréknák neveznek. Miután ezekbon a kukoricza jól kiszáradt, kihordják azt belőlök és csöveikről a szemeket lefejtik. E kukoricza-kasok szalma- vagy kukoricza-zsup fedéllel vannak fedve, s éppen olyanok, mint a magyar- és erdélyországi górék.

(Folytatása következik.)

 

 

 

Faragó Ödön. Egy magyar tengerész naplójából. 1872. 14. 187. I..

1871. május elsejének reggelén a matrózok vig hahotájára ébredek fel szűk kabinom még szűkebb ágyában.

A hajó oldaláról csak gyengén visszaverődő habok egyhangú loccsanásai után ítélve, szélcsendnek kellé uralgni a tenger téres sikjain. Mivel pedig a tengerésznek élvezetes ideje csak a kevés szél vagy teljes szélcsend alkalmával lehet, én is sietek a fedélzetre, a tenger s a szép idő által nyújtott látvány örömeiben részt venni.

A legszebb májusi reggel volt, s amint képzeltem, teljes szélcsend; egyedül a múlt nap friss szelétől felzúdult tenger futó habjai látszanak enyelegni a rajtuk úszkáló hajóval. A nap még csak alig merült fel a tenger elhajlása mögül, máris melegen lövellé szét sugarait az elébe semmi akadályt nem gördítő, inkább mocskos zöld, mint kék viz szinén. A láthatár szélén egy nagy, három árbócos széles vitorlái fehérlettek, igen szabálytalan ódongásokat téve az apró habok hátán; egyebet nem lehete látni a látszólag csak igen kicsiny körre szorítkozó vízi láthatáron.

Matrózaink elrongyolt vitorlák tatarozásával valának elfoglalva, s egy közülök vig elbeszélésekkel mulattatá társait, kik sokszor hangos kaczajban törve ki, igen kellemetlenül zavarták meg a csak nyilt tengeren élvezhető nagyszerű csend ünnepélyességét.

A pontos chronometer után éppen bevégzett számítás szerint, Afrika tunisi partjaihoz igen közel valánk, máltai csatornában, hol ama különös teknősbéka-halászatok történnek, melyek nagyszerűségéről a tengerészek igen sok eredetit tudnak beszélni. A sors ugy rendelé, hogy én is részt vehessek egyikében az ilynemű halászatoknak.

Délelőtti 10 órakor már oly forrón sütött a nap, hogy használatlan vitorlákból sátrakat fesziténk a fedélzetre s ezek hűs árnya alól szemléltük a tenger felszinén fel-felbukkanó delfin és más játszadozó halak csoportjait. Annyira el valánk merülve szemléletükbe és gondolatainkba, hogy a tenente (árbocz-ör) azon kiáltására „Holla! in guzzo" („ladikra!") meglepetve szökeltünk fel s a ladikot vizre eresztők, anélkül, hogy okát tudnók, és csak midőn már ladikunk — a súlyos evező csapások alatt — vígan előre sikamíott, járt szájról-szájra a gyomrot igen megörvendeztető „tartarughe" szó („teknősbékák").

Számos fekete pont mutatkozott a hajótól kevés távolságra, gyanithatólag mind az említett tengeri teknősbékák. Alig jutánk e pontok közelébe, már ki lehete venni ez óriási állatok roppant tagjait, miket a vízben szétterjesztve, látszólag igen mély álomba valának merülve, felső teknőik pedig a nap fényétől vakitólag csillámlottak. Ekkor már vigyázattál kellé eljárni, t. i. az evezőkkel nem idézni elő nagy robajt, azután a ladikot ugy irányozni, hogy a teknősbéka-halász kedvező helyzetbe jusson. De matrózaink, kik már többször részt vettek ilynemű halászatban, a ladikot a legnagyobb ügyességgel hajták az alvó csoport közé. Elérkezvén a kedvező pillanat, hadnagyunk csendesen a vizre hajolt s a kéz alatt levő teknősbéka két hátsó uszonyát megragadva — erejének nem kevés felhasználásával — a bárka mélyébe dobá az állatot; az erős rántás azonban fölébreszté foglyunkat s elkezde körmös szárnyaival oly erősen csapkodni, hogy az ülőhelyeken igen sok sérülést tett; a fadarabokat vagy kötél véget, ha szája ügyébe került, azonnal a legnagyobb könnyűséggel ketté harapá; végre erőteljes bögést hallatva, elcsendesült és ha mi sem történt volna, ismét aludni kezdett. Megtörténik, hogy sokszor abban a pillanatban, amint uszonyait megragadják, felébred, s akkor lehetetlen a halásznak zsákmányul ejteni, mivel vagy védelmi helyzetbe teszi magát, amikor igen veszedelmes, vagy szabadon levő uszonyaival oly lökést képes adni testének, hogy az erőlködő halász kezeiből nagy könnyedséggel kisikamlik.

Halászatunk eredménye körülbelül 25 teknősbéka volt; küztük egy nagyságra közönséges hízott sertéshez hasonlítható, melyet csigákon kellé a fedélzetre húzni.

A tengeri teknősbéka alakra hasonlít a szárazihoz, csakhogy mig ez utóbbi lábakkal, amaz uszonyokkal van ellátva; feje pikkelyes, nagy homályos szemekkel és papagályéhoz hasonlítható vastag csőrrel; felső teste kemény, az alja pedig puha teknővel van borítva, melyek közé sem fejét, sem uszonyait nem tudja behúzni. Húsa igen ízletes, miről a hajósok leszedve a zsirt, azt felső teknőjébe rakják, s a napon olajjá olvasztva palaczkokba öntik; az igy készült olaj — a tengerészek szerint — igen hathatós gyógyszer mindenféle zuzási vagy kés által okozott sebre; s valóban a külföldi gyógyszertárakban igen jó árért szokott elkelni.

Felső teknője kikészítve igen szép és sokféle fényűzési czikkekre használható. A hajón minden táplálék nélkül megél 2 — 3 hétig, néha pár hónapig is, ha t. i. időközönként zsinegre kötve — felfrisülés végett vizre bocsáttatik. Ha meg akarják ölni: valami súlyos tárggyal nagyot ütnek a fejére, azután azt testétől elválasztják. Sajátságos hogy törzstől ily módon elválasztott fej még annyi életerővel bír. hogy ha valaki vigyázatlanul a nyitva levő két ajak vagyis csőre közé dugja ujját, a test nélküli fej összecsukva ajkait, az ujjat azonnal ketté metszi. Ez velem is csaknem megtörtént, ha szerencsémre a szőnyegen lövő fej nem egy kisebb teknősbékáé lett volna; de igy csekély sérülésen kívül mást nem okozott.

A tengeri teknősbékák — értve az Európa körüli tengerekben levőket — leginkább Afrikának tunis-algieri, Spanyolországnak pedig délkeleti partjai közelében tartózkodnak s különösen május-június hónapokban nagy mennyiségben találhatók. Szél- és víz-csend alkalmával feljőnek a tenger szinére, hol az erős nap hevétől elbódulva mélyen elalusznak, a ily helyzetben a tengerészek és halászok által tőrbe ejtetnek Néha szárazon is láthatók, miután tojásaikat a parti homokba szokták takarni; de ott nagyon kevés ideig tartózkodnak, nem tudván szárazon járni s csak igen nehezen tolhatva magukat előre inkább úszásra, mint járásra teremtett  uszonyaikkal..

 

 

Faragó Ödön. Egy magyar tengerész naplójából. 1872. II. 14. 222. II.

Az Atlanti-Óczeánból a Spanyolországot Afrikától elválasztó gibraltári szoroson keresztül egy igen sebes folyam jő a Földközi-tengerre, mely folyam előbbre haladva sokat veszít erejéből, mig végre egészen megsemmisül. Azonban 200 tengeri mértföld távolságra, tehát Andalusia Gata foka körül még annyira érezhető, miszerint oly hajók, melyek az óczeánba igyekezvén, szélcsend alkalmával ezen vizeken találtatnak, naponként 10 —15 mérföld hátrányt szenvednek. Itt rejlik azon kérdés megoldása is, hogy miért látható olykor nagy számú vitorlás hajó Andalusia délkeleti partjai közelében. Mindazon hajók, melyek Gibraltárnál szélcsendet kapnak, vagy kedvező keleti szellők nyugatiba megy át, a folyam árjától néhány nap alatt Gata fok (Gata=macska) alá sodortatnak s itt találkoznak mindazon hajókkal, melyek 2—3 hónappal későbben emeltek horgonyt.

Ily kénytelen összejövetelek alkalmával megtörténik, hogy két, ugyanazon nemzethez tartozó hajó is találkozik, amikor mindkét fél hátsó árboczára (sul picco della randa) fölrepülnek a lobogók s üdvözölve egymást, kérdezősködnek a lefolyt utazás alatti idők milyenségéről, az ily nemű tengeri társalgás fenntartására készitott zászlócskákkal.

A Gibraltár szorosnál uralkodó szelek: keleti és nyugati; más szél ott igen ritka, vagy ha van is, csakis néhány óráig tartó, mert azonnal keleti vagy nyugati szélbe megy át, amit Spanyolország és Afrika földrajzi fekvése okozhat.. Nagyon ritka vitorlás mehet ki Gibraltárból nyugati széllel; némely angol vagy amerikai klipper igen, ez is csupán addig, mig a szél mérsékelt. Mihelyt pedig e romboló elem megerősödik, a felső vitorlákat be kell húzni, amikor a hajó nem képes oly gyorsaság kifejtésére, hogy szél és folyammal daczolva előre úszhasson, és ilyenkor nemcsak a leghíresebb klipper, de még magas tengeri gőzös (high water-s steaiuboat) is visszaveretik másikra, nem szokott gyakran előfordulni.

Csakis midőn viz- vagy kétszersülthiányban szenved egy hajó népe, engedhető meg neki egy más, közel levő vitorlásra menni az illető élelmiszerek megvétele végett; mely esemény különben a hajó-könyvbe nem vezettetik be, nem akarván az egészséges kikötőből jövő hajó 15—20 napot vesztegleni.

Nincs tengeri hatalom, mely oly szigorúan büntetné az egészségügyi törvények áthágóját, mint Spanyolország, és mindennek daczára nem létezik tenger-parti nép, mely annyira űzné a Gibraltár körül vitorlázó hajókkal a csempészetet, mint a spanyol. Nevezetesen, fölhasználva a szélcsendet, midőn minden vitorlás hajó mozdulatlanul áll: egy kis vitorlával ellátott csónakra ülnek 12—14-en s kieveznek 3, sokszor 6 mértföld távolságra is, a zöldséget rég nem látott hajók közé; természetesen halászat ürügye alatt, pedig 2—3 tonna képességű bárkájuk — az évszakok szerint — gyümölccsel, borral vagy zöldséggel van megterhelve, és ha közeledtükre a hajó semmi ellenszegülést nem mutat, akkor csonakuk kötelét annak egyik külső vas-gyűrűjére fűzve, addig elcsennek egy romlásnak indult narancsot vagv czitromot, mig azt igen jó árért az illető hajón nem hagyhatják.

Ugyanazon út folytatásakor hajónk kedvező széltől hajtatva, május 6-án annyira megközelité Spanyolország keleti partjait, miként esti szürkületkor Andalusia 8 —10 ezer láb magas hegyeit már jól ki lehetett venni, s a bekövetkező reggel Gata foknál ébredénk fel.

Teljes szélcsend uralgván, rövid időn belül nagy számú,  sokféle nemzetet képviselő hajók érkezének láthatárunkba, melyek a széltelen vidékü tengeren tehetetlenek levén, ki voltak téve a nem mindenütt egyenlő gyorsaságú tengeri folyam szeszélyeinek, mely mint kormánytalan, úszó fadarabokat, ugy a gőzgép nélküli vitorlás hajókat is egybe sodorja. Ilyen alkalmat peelig a spanyol tengeri dugárusok igen jól tudnak kihasználni; nevezett napon is több, a nyílt tengerre igyekező csónakokat veheténk ki a távolban, melyek mind az Almeria-öböl apróbb kikötőiből indultak ki.

A tíz evezőre készített bárkák nagy erővel hajtatván, elszéledten lehetett őket látni. Egyike ezen bárkáknak felénk tartott s már távolról — jelek által — tudni ohajtá, vajon elfogadható-e? Igenlő választ nyervén, gyorsan hajónk mellett termett; timonierjük sapkáját levéve köszönté a kapitányt, következő erőteljesen hangoztatott szavakkal: „Buenos dias Sennor Cap. mira, io tiongo de todos, quiere V. algo?", közben legényei fölszedve a fedélzetdeszkákat, megtöltenek egy nem igen öblös kézi kosarat fonnyadt zöldbabbal, s azt a hajó födélzetére helyezék.

E csempészetet üző halászok leginkább napbarnította, szabálytalan arczu, különben jó erővel bíró parti lakosok, dolgozni restek, s csupán a veszélyes nyílt tengeren űzött kereskeelésből élnek; a kalandos életet nagyon kedvelik és annyira bátrak, hogy sokszor nagyobb viharok alkalmával is lehet őket látni habcsónakjaikban, amint a vésszel küzdve sirályokként hányattatnak a magasra feltóduló habok hátán. Néha merészek a tolvajlásig, sőt amint sok rossz időt látott tengerészek beszélik, gyakran kalózságra is képesek; mivel — szerintök — megtörtént már nem egyszer, hogy kisebb hajót megtámadva, népét megkötözék s minden elvihető tárgyat bárkákra raktak. Ilynemű kenyérkeresetüket leginkább Gibraltár körül szeretik folytatni, mivel az ottani angol kormány befogatásukra legkisebb lépést sem tesz, hanem hideg vérrel nézi a szeme előtt véghezvitt csempészetet ; de a spanyol kormány olykor hadihajókat küld ki csupán ezek halászása végett, és ha tiltott kereskedésük közben meglepi őket, elfogva lánczon szállittatja a barcelonai börtönökbe.

(Folytatása következik.)

 

 

 

FÜGGELÉK

 

 

 

A SZUEZI CSATORNA ÉS KÖRNYÉKE 1882. 37. 589.

Megnyitás: 1869

A szuezi csatorna az újabb kor legnagyobb alkotásai közé tartozik s neve minden müveit ember előtt ismeretes. Itt csak emlékeztetőül akarjuk fölhozni, hogy a csatorna 24 mérföld hosszú s átlag oly széles és mély, hogy egy 2000 tonna terhű hajót is megbir. Világhírét nem az alkotás nehézsége okozta, mivel azt néhány közbeeső tó, melyeket csak egymással összekötni kellett, jelentékenyen megkönnyítette, nem is az, hogy e csatorna által Ázsia és Afrika közt éles határvonal húzatott, hanem az a körülmény, hogy a Kelet-Ázsiába vezető út ezáltal jelentékenyen megrövidíttetett. Fiúméból Bombayba a régi úton a Jóreménység fokát megkerülve 41 700 kilométert kellett megtenni, jelenleg ez ut csak 25 340 kilométer.

E pár szám oly nagy változást jelöl a világrészek közötti közlekedés tekintetében, melyet eléggé részletezni lehetetlen. Elég belőle magán a csatorna partján okozott változásra mutatnunk. Másfél évtizeddel ezelőtt még csak nyomorult falvak voltak itt, a ma már virágzó városok helyén A csatorna egyik végpontját, Port-Szaidot, az épitő Lesseps teremtette s keresztelte el a vállalat főtámogatója, Szaid pasa nevére. Port-Sza-id, hullámtörővel és a világító toronynyal van ellátva. --  --  --  --

A csatorna másik végpontja, Szuez, már létezett ugyan, de mint piszkos kis város, eliszaposodott kikötővel, hol a lakók homokpusztával és vizhiánnyal küzdöttek. Ma mindez megváltozott. Mindkettő hatalmas város már, vannak kitűnő kikötői, nagy kereskedelmi házai, üzleteik s az európaiakkal versenyző gyárai. De nemcsak e két város nyert addig nem is sejtett mertékben életet. A csatorna közepe táján fekvő Izmailia, melyet a trónvesztett khedive nevére alapítottak, s mely az angol csapatoknak a csatorna felöl fő kiindulási pontja volt, ma már nagy és előkelő város, melyhez vasút csatlakozik. E vasút mentén esik többek közt Zagazig 38 000 lakosával.1869 átadás

 

 

 

A PANAMA-CSATORNA 1911. 8. 149.

Megnyitás: 1914

...l881-ben hozzáfogtak a csatorna megásatásához A tervezet szerint Colontól 10 kilométernyire a bővizű Chagrest használják fel Obispóig, hogy így is könnyítsenek az óriás munkálaton. Obispótól körülbelül nyolcz kilométernyire hegyeken kell a csatornának áttörnie. Culebránál 80 méter magas és 180 méter hosszú bevágásra lesz szükség. Valamivel lejjebb ismét egy két kilométer hosszú, 70 méter magas és egy hét kilométer. hosszú, 50 méter magas kivágást kell létesíteni. A Cor-dillerák vízmedenczéjének áttörése után a tervezett csatorna a Bio Grandé völgyében szakadna a Panama-öbölbe.

95 millió frankon megvették a már 1855 óta fennálló Panama-vasutat. Erősen folyt a munka. Mindig nagyobb és nehezebb akadályok gördültek elő. A pénz csakhamar elúszott, úgy hogy az első tervezetet 1887-ben már elejtették s egy zsilipes-csatornának továbbépítését határozták el. 1888-ban már 1400 millió frankot fizettek ki, pedig a csatornának alig egy harmada lett készen. A költségvetés tehát, mely szerint a 75 kilométeres csatornát 843 millió frankon kellett volna megépíteniök, oly rosszul sikerült, hogy 1889-ben, február 4-én csődöt mondott a részvénytársaság.

 

 

PANAMA A CSATORNA HOSSZMETSZETE

 

 

A munka félbeszakadt. Csak öt év múlva próbált szerencsét egy újabb franczia társaság. A terv nem sikerült, mert csaknem hasonló sorsban volt kénytelen abbanhagyni a munkát.

1899-ben az Egyesült-Államok vette át Francziaország szerepét s 1903-ban, mikor Panama önálló köztársasággá alakult. Teljes energiával fogtak a Panamacsatorna kiépítéséhez. «Gyárilag» folyik azóta a munka. Csaknem 19 000 néger, főkép a nyugatindiai szigetvilág lakói, 6000 amerikai, ugyanannyi benszülött, olasz és spanyol s néhány száz kinai végzi a nehéz és költséges munkát.

Az emberi erő, mellé óriási gépezeteket is állít munkába, melyek mind e nagyjelentőségű tervnek gyors kiviteléhez készültek. A Gatun-tóban több mint 1000 köbm órai munkaképességgel biró kotrógépek dolgoznak, a Culebra átvágásánál meg 25 hatalmas kotrógép készülék emeli ki a földet és a sziklás réteget, vedrekkel. A kiemelt anyagot vonatok viszik a Culebrától talán 20 kilométernyire eső Panama-öbölnek gázgerjesztő mocsaras területeire, ahol a vonat összes kocsijáról egyszerre söpri le a földet egy vastag dróton végigszaladó ekevas-szerkezet. A rakásra hányt földet aztán külön e czélra berendezett lokomotivok simítják szét.

Hogy az építendő zsilipek a legnagyobb hajót is befogadhassák, 33,5 méter szelesek és 12,5 méter mélységüek. A csatorna hosszmetszetének képén láthatjuk azoknak helyzetét. A Colonba érkező hajókat a zsilipek 28 méternyire emelik fel a tenger szine fölött lévő Gatun-tóba, hogy a csatornán végighaladva, a Csendes-oczeán előtt elhelyezett kettős zsilipek .segítségével leereszkedhessenek a másik végpontba. Panamába. Az egész csatornát 10—20 óra alatt járhatják meg a hajók...

 

 

 

NICARAGUA CSATORNA google

 

Az előreláthatóan 2020-ra elkészülő csatorna 278 kilométer lesz, több mint háromszor olyan hosszú, mint a panamai. A Csendes-óceánt a Karib-tengerrel összekötő csatorna megépítésének költsége a becslések szerint ötvenmilliárd dollárra (12 900 milliárd forint) tehető. A csatornát az építtető hongkongi vállalat fogja üzemeltetni google

 

 

A tervezett Nicaraguai csatorna, googleról másolva 

 

A magyar-óvári (1869. 39. 553) kir. felsőbb gazdasági tanintézethez  a földmiv.-, ipar- és keresk. miniszter igazgatóvá ismét dr. March Antalt nevezte ki, ugyanez intézethez pedig Lehman Oszkárt (német előadó), dr. Ulbricht Reihardot (német előadó), Kánitz Ágostont (magyar és német előadó), Kaltenogger Nándort (német előadó), Fuchs Jánost (német előadó) rendes, — Barkassy Kálmánt (magyar et német előadó) rendkívüli, — végre Csolkó Istvánt, Stollár Gyulát, Tuba Lajost és Roditzky Jenőt (mind magyar előadó) segédtanárokká nevezte ki.